Német maszlag, török áfium

By Géza Laczkó

The Project Gutenberg eBook of Német maszlag, török áfium
    
This ebook is for the use of anyone anywhere in the United States and
most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions
whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms
of the Project Gutenberg License included with this ebook or online
at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States,
you will have to check the laws of the country where you are located
before using this eBook.

Title: Német maszlag, török áfium

Author: Géza Laczkó

Release date: May 13, 2025 [eBook #76078]

Language: Hungarian

Original publication: Budapest: Franklin-Társulat, 1918

Credits: Albert László from page images generously made available by the Hungarian Electronic Library


*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK NÉMET MASZLAG, TÖRÖK ÁFIUM ***


LACZKÓ GÉZA

NÉMET MASZLAG,

TÖRÖK ÁFIUM

REGÉNY KÉT RÉSZBEN

BUDAPEST, 1918

FRANKLIN-TÁRSULAT

MAGYAR IROD. INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA

KIADÁSA

FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.




ELŐHANG.


I.

– Jézus! Jézus! – üvöltötték a légrádi vitézek magasra emelt karabinnal
vágtában gomolyogván le a domb lankáján, amelynek tetején pár lovas
fogott körül egy szekeret. A szekérből egy nagy rézdob tetejéről egy kis
dus, szőke, göndör haju, nagy fejü gyerek meresztette szemét a
porfelhőbe takaródzó szinkavarodás után.

Zrinyi György visszanézett a dombra; kerecsentollas forgóján megvillant
egy drágakő s aztán mintha elragadta volna a nyomában zúgó vitézi
förgeteg.

– Né, cinegém, urficskám, ahun serénkedik apja ura törökfej kaszabolni!
– bökött a gyerek felé egy katona a szekér mellé farolva lovával.

– Lódulj idébb, agg eb! Talám csecset is adnál néki? – intette kellő
tiszteletre a legényt a kis Miklóssal szemben, távolabbról egy
nagybajszu öreg vitéz.

Lent a völgyben fegyvertől, szerszámtól, félholdtól csillogó, zászlóval,
kaftánnal, tollal lobogó török csapat igyekezett a Mura felé,
poroszkálva ügető marhacsordát hajtván maga előtt. Hirtelen mozgolódás
támadt a seregben: a puskatüztől, szablyafénytől villogó porfelhő a
nyomukban kavargott már. Mintha gyorsan előre taszítódott volna az
összecsapódó két csoport, a mozdulat nyomában vastagabban vágott föl a
por s belsejében dörgést, villámot hordó távoli fölyhővé vegyült török
és magyar. A megriadt marhák szökkenő, ügyetlen vágtatással menekültek a
folyóig, amelynek partján folyás ellen kanyarodva ügettek tovább.

A kis Miklós mélázó szemmel merengett a kavarodásra, duzzadó ajkait
feszülő figyelme összecsucsorítván.

A porfelhőből szines cafatok szakadtak ki s szinte repültek a folyó
felé, amelynek vizében aztán eltüntek; csak utóbb a folyó közepén
megvillanó valamiről tudta meg a távoli szemlélő, hogy a menekülők nem
fulladtak bele, hanem lovuk sörényébe kapaszkodva, meztelen kardjukat
szájukba fogva sikerült átkapatniok a tulsó partra, török területre.

A porgomolyag most egyszerre ketté vált, ujra összecsapódott s a folyó
felé zökkent, majd ismét szállni, rohanni látszott s a parton sem
állapodott meg… Belé!… Ott aztán mintha kihullott volna a magja, üresen
szállt el a viz fölött, amelyben apró fekete pontok nyüzsögtek. A folyó
egészen a tulsó partig feketéllett tőlük. Aztán a pontok is megoszoltak.
Egy részük ujra szürke porfelhővé duzzadt az innenső parton… és ki
törődik a másikkal?

Poroszkálva ér föl Zrinyi György csapata a dombra.

– Apa! holdacskát Nikinek! holdacskát! – rikoltoz elébe a fia.

– Vitézek! Ihon ez háromévü gyermek együgyü szavában eldődi nagy vére
kiált az virtus után való vágyakozásában! Az török holdat kévánja.
Nyughass mast, fiam! Első vala néked ez öszveakaszkodás az törökkel,
részed ugyan lészen benne kapucánt tenned az nagy bestia orrára.

Azzal fölkapta a fiucskát a dobról maga elé a nyeregbe. Miklós örömmel
markolt a ló sörényébe és sikoltozni kezdett. A poros, lustos vitézek
örvendve röhögtek jövendőbeli urukra. Az öreg vitéz elismeréssel
sodorintott egyet bajszán s György bán felé vágván szemével,
felkiáltott:

– Aunye!

– Ott, ott, apa! – kiáltott föl hirtelen Miklós, lemutatva vaskos kis
ujjával a sikra.

– Az török elhajtotta barminkat terelik erre az legények! Semmi az!

Elől lovagolt a bán. Utánna egy szakasz válogatott vitéz, mind belső
ember. Nyakig sáros lovaikon már megszáradt a tajték. Nehány fogoly
törököt hajszolt mögöttük a többi; magas kopjáikon üveges szemü, nyitott
száju török fejek, amelyekből alvadt vérrel rakott cafatok csüggtek alá.
Vércsöpp hullott belőlük néha a tartó kézre. Egy fogoly fölsóhajtott,
mire a mellette lovagló hónaljon rugta és süvegét lekapva, hangos nótára
gyujtott:

– Vitézek! mi lehet szebb dolog a végeknél?

A nap gőgösen, jóllakottan hágott delelő pontjára.


II.

Magdaléna asszony ebédlőházában ült és a kandallóban lángoló hasábokat
nézte. Fiacskái egy szegletben játszottak ócska kardokkal, paizzsal,
nyillal, miegymással. Csaknem érintetlenül ment ki előle a kaszás lével
készített kappan, meg a tehénhusos, mézes vöröskáposzta. Ha a vár
káplánja nem eszik asztalánál, szégyenben marad az oszalyi vár
szakácsmestere, mint eddig is annyiszor. Hiába, Magdaléna urnőnek nincs
étvágya, az ura után vágyakozik, aki valahol a Kulpa mentén vadászik a
zágrábi urakkal dúvadra.

A káplán végigtörülte száját öklével és hátra dült a széken: vége a
vacsorának.

– Jól megtöltöztem, more hungarico, azzal kis tehénhússal!

Magdaléna asszony elmosolyodott:

– Ki erejit fogyatja, meg is kell növelje utóbb.

– Urnőm, ne piritsd arcomra kisded ügyeközetömet!

– Páter Gabrova, meddig juta atyaságod dolgában?

– Nagyságod sohun nem látta, sohun nem hallotta az kifundáltam
genealógiát.

– Hallgatom imé!

– Nagyságod vitézlő férje ura, György bán, nemdenem comes de Zrin, nimöt
szomszéd rothadt nyelvin Graf von Serin? Mán mastan vagyon az leveles
ládában levél, az franciscanusok superiorjának kezétől íratott anno
1517, kiben is amaz néhai való jó Zrinyi Miklós Slubythnak iratik, ki
annyit tészen: Subich. Az nagyságos familia ősi nevezete imé: Subich! Mi
légyen ez Subich? Nem egyéb, hanem az gens Sulpiciana nevezet lecsökkent
formája.

– Osztán igaz légyen ez, páter Gabrova?

A páter vörös arcában neheztelően fordult a két vérrel futott szem
urnője felé:

– Az gens Sulpiciana nevezet annyi barbarus nemzet száján forogván,
elferdült; mondák üdővel röviden Sulpiciana, majd Supiciana, majd penég
Subiciana. Az gens Subiciana magyari nyelven annyit tészen: Subichok
nemzetsége. Illő bizony, nagyságos urnőm…

A páter megszakította szavát és szemmel a kis Miklósra mutatott, aki a
sarokban hagyta öccsét és vaskos kis lábait szétterpesztve a
szenvedéllyel magyarázó pap előtt állt már jó ideje. Magdaléna asszony
már emelkedett, hogy a gyereket visszatérítse játékaihoz, de a pap
kérő-tiltón tartotta eléje kezét és a kis fiunak a nagy vörös ember
heves mozdulataira irányuló kiváncsiságát igy magyarázta:

– Ne vonsszuk el elmebéli táplálékát az ébredező virtustól. Illőbb néki
dücső nemzetsége eredetit hallania, hogysem rozzant fegyverek között
tenferegnie. Halljad, fiam! Eredeted visszaviszen Rómaságban amaz híres
Sulpiciusok nemzetségében, kikből akkoron császár támada, Servius
Sulpicius Galba…

A páter tüzbe jövén, mindkét kezével magyarázott s az izgő-mozgó nagy
emberen csodálkozó kis Miklós egy furcsa apró nevetést bökött ki
gömbölyü szájacskáján.

– Imé, miként nevet az vitézi indulat az oroszlánykölyökben, hallván
eredésit hatalmas főoroszlányoktól. Nincs még vége, ecsém uram, az
fényös eredetnek, föllyebb hághatunk még az viruló családfán. Az ragyogó
pennáju Svetonius, régiségnek historicussa, följegyzé vala, hogy amaz
Galba császár büszkeséggel hivalkodék származásán, ki az istenekig
nyulik vala. Álla az császár tanácspalotájában vésővel irva az falon az
gens Sulpiciana családfája, kinek törzsökén vala az ősanya neve:
Pasiphaë, ki vala Helios és Perseis leánnya s az ősapáé, ki nem vala
más, hanem Jupiter, az ű hütök szerént istenek és emberek közatyja.

A páter egy széles ívü kézmozdulattal kapta a mázos kancsót és fenékig
igyekezett üríteni, hatalmas kortyokban nyelvén az erős cirkvenicai
vörös holudárt, nyilván a gens Sulpiciana egészségére.

Széchy Magdaléna arcán az öröm és nevetés kezdett játékos küzdelembe a
fájdalommal.

Gabrova aztán elvonult, a gyerekeket lefektette a vénasszony és Széchy
Magdaléna egyedül ment ágyasházába. Oldozott ruhái úgy susogtak, mint a
mesében; halkan ingó árnyéka hosszan nyulva a földön, fölkapaszkodott a
falra is. Roppant az almáriom s szú percegett a ládában. Az ágyasztalkán
gőzkörben pislogott a gyertya…

Oszaly urnője sokáig feküdt mozdulatlanul hanyatt vörössel tündöklő kék
kamuka superlátos nyoszolyájában a lágy dunna alatt és hazagondolt
Alsó-Lindvára s azokra a napokra, amikor György még mint a Bánffy leány
jegyese udvarolt körülötte, akit aztán cserben is hagyott őérette.
György tüzes vére akkor csak őérette kavargott s most ki tudja, kinek a
várában alszik ittasan egész napi dúvad-hajszolás után. A korán nagy
méltóság, nagy gond terhétől roskadó asszonyka szeméből kicsordult egy
könnycsepp. A szomszéd szobában fölsírt Péterke. Magdaléna fölült
ágyában és figyelt. Semmi, a gyerek ujra elaludt. Úgy ült még ott
sokáig, mig egyszer csak imára kulcsolódott a keze s remegő ajka
megszólalt félhangosan a nagy csendben:

– Mi atyánk, ki vagy mennyekben…

S az ámennél halk sirás csöndes esőjét permetezve borult le párnájára
Széchy Tamás főhopmester uram férjezett leánya.


III.

Haragosan emelkedett a nap a szelid Mura habjain tulról. Főuri
büszkeséggel siklottak el a fallal kerített városka házain sugarai, de
fénnyel borították el Csáktornya várának főkapuját s a fölötte emelkedő
nagy kőbástyatornyot, mögötte a négy contignatiós főépületet s a belőle
északnak, délnek nyuló két szárnyat, mögöttük a tágas várpiacot, hogy a
nyugati falon túl a kis Ternova vizét megcsillantva, a rajta túl
elterülő szántóföldek sárgán hullámzó vetésein pihenjenek meg. Az
északnak Szent-Ilonáig vonuló, gondosan ápolt vadaskertek őzikéi
kiváncsian néztek szembe a párás ködben uszó hajnali nappal. Dél felé, a
szilaj Dráváig sürüllő erdőben most vakkant föl álmából az ordas és
furta magát bozótjaiba a vetésekből jóllakottan hazacsörtető vadkan.

Csáktornya uj ura, György bán, az örökhagyónak édes öccse, alig vette
birtokába Muraköz kulcsát, kiszórta lelkéből az ország dolgaiba kóstolt
protestáns bátyjának emlékét és szélnek kergette Csáktornyáról a
protestáns papokat a türelem Urának 1626-ik esztendejében. S még ez
évben a neofita tulzó, heveskedő buzgalmát kiszorította szivéből a
királyának tetszeni vágyás, magyar módra oktalanul való vitézkedés,
erejének, hatalmának szükségtelen fitogtatása, merthogy a király hivta.
Nem lett volna köteles vele, de a magyar csak azt teszi szivesen, amivel
nem köteles. A lobbanó vérü, nagyerejü György bán Croatia országos
dolgait sutba vágta tehát, s most sietve övezi derekára a vár hosszu
palotájának fegyvertárában rubintos markolatu perzsa szablyáját.
Magdaléna asszony bánatos ívbe huzódó ajakkal illeszti a távozó
kalpagjának gyémántos forgójába a vitézi sólyomszárnyat.

– Tudja kegyelmed, édes uram, mit tart az török példaszó?

György bán szeme az asszony felé villan.

– Azt, édes uram, de nem indul fel ellenem, ugy-é? Hát azt, hogy…

György bán szablyája kettőt koppant a kockaköveken: ott állt egészen
Magdaléna előtt és mélyen a szemébe nézett az ijedős asszonynak.
Magdaléna a sötét tűzzel örvénylő szem mélyén olyat látott, ami szavát
szegte; megértette s most először életében, hogy hiában beszélne ő,
hiában akarna György bán mást, tenni csak így tudna. Megértette, hogy
ezt a vért csak egy vonzza: a véglet, egy vezérli: a végzet. Megcsókolta
a tüzelő homlokot és engedte utjára a vesztébe rohanót.

A vár tágas piacán ott szorongott az ezer lovas, kikkel felséges urát
volt megsegítendő Zrinyi György a protestánsok ellen Wallenstein
oldalán. A karabinok vállra vetve; a kopják zászlócskái serényen
lobogtak a reggeli szellőben; a kardok csörömpölve táncoltak a vitézek
combján. A bán lovára szállt, ráncolt szemöldökkel tekintett végig
csapatán, aztán megszólalt:

– Jó napot, vitézek! Az mi kegyelmes fejedelmünk, hogy szolgálatjára
légyünk, mezőbe szólíta bennünket az eretnek evangelicusok megrontására.
Utunk az impériumban lészen dánus ellen. Ki-ki maga ügyeközeti szerént
úgy forgolódjék hadban, hogy baja ne gyüljék vélem, de nékem is nem
főgenerál Válenstán-nal!

A kaput kitárták, a felvonó-hid lecsörömpölt s a vitézek kiáltozva,
nevetgélve robogtak uruk után.

A horvátok fiatal bánja, akit erre a hivatalra nem annyira személyes
kiválósága, mint inkább királyának az ügyes vadászhoz, elismerést
szomjazó alattvalóhoz, tüzes katholikushoz való hajlandósága emelt,
utjában megállapodott Bécsben. Nem volt okvetlenül szükséges itt
megállapodnia, de ürügyül vetvén, hogy nem lehet el egy pár uj karvas és
uj strucctollas sisak nélkül, egy szép napon berobogott vitézeivel a
délkeleti kapun, ahonnan egy széles főut az alig ezer lépésre emelkedő
császári palota kapujának vezet, amely fölött fehér márványon rikítóan
csillogott a nem régen aranyozott kétfejü sas.

György bán felnézett a büszke címerre és keserü lé futott össze
szájában, maga se tudta, miért.

– Éretted veszek, ha pusztulok; még egyszer látnom kévántalak!

Katonáit egy hadnagyára bizván, valahol a Sziget-külvárosban rendelt
nekik szállást, maga pedig bekocogott az Aranyos Szarvasba, amelytől pár
lépés a dunai kapu.

Mig szolgája csizmáját huzta le lábáról, hogy puha szattyán papucsba
bujtassa, elgondolkozott azon az időn, amikor még együtt ülte meg Miklós
bátyjával az evangelica hit százados ünnepét… Két évre rá katholikussá
lett, Pázmány térítette vissza az egyedül üdvözítő egyházba.

– Ő az én lelkemnek tudós sáfárja. Légyen, ha pusztulok, árváim
gondviselő atyja s ne vesse ki elméjéből méztermő, gőböly-hizlaló
Muraközömet is… Hé, Vuk, nyissad fel az sraiptist!

György bán oda ült az asztal mellé, az iró láda elé, amelyből penna,
kalamáris, papiros került keze alá, és levelet irt nemes Magyarország
primásának, esztergami érseknek, néki bizodalmas ura atyjának, hogy árva
fiait könyörületes pártfogásába, minnyájunk édes hazájának, sőt
Styriának oltalmára, megmaradására szolgáló, elhagyott Muraközét
figyelmébe és gondviselésébe ajánlja.

Másnap lóra ültek és komor ügetéssel, kevés pihenővel igyekeztek
Wallenstein tábora felé Siléziába.

A rövidre nyirt haju főgenerális széles homlokán magasra huzódott a
szeszélyes ívü, hosszu szemöldök, mikor a tüzes magyar elébe járult.

– Nem kedvelem e hebehurgya, verekedő vérü magyar grófocskákat, – szólt
hátra halkan vicéjének a hadvezér.

A német szót nem értő, suttogást utáló György bán bizalmatlanul nézett
Wallensteinre.

– Nem grófocska, maga a horvát bán, – sugta előre hajolva a
vicegenerális.

– Á! – szólt csodálkozást tettetve Wallenstein, aki nagyon jól tudta, ki
áll előtte, – tehát nem grófocska, de királyocska!

És gyülölet támadt a hiú, kegyetlen lélekben György bán iránt, mert
ekkor már nagyravágyó álmok kavarogtak benne korlátlan hatalomról,
önálló fejedelemségről, amelyet majd ésszel és erővel fog magának
kiszakítani a német birodalom testéből.

A bán lecsappant hévvel, de csak annál nagyobb önérzettel foglalta el
helyét lovasaival Ferdinánd legnagyobb hadvezérének táborában. Ejh, ha
egyszer kihuzhatja kardját, minden baj elmulik! De kard-ki-kard-ra nem
igen került a sor, mert Wallenstein csak menetelt, menetelt Mansfeld
után s minden figyelme arra irányult, hogy Mansfeld ne egyesülhessen a
szövetséges Bethlen Gáborral. György bánban forrt a méreg s az ereiben
fölhasználatlanul dübörgő harci kedv: rajtuk ütni, megütközni!

– Illustrissime domine comes, Herr Graf, mein Herr, a mi előrehaladott
saeculumunkban többet ad a vezér az észre, mint a bivalyi nyers erőre. A
hadakozásban elsőbb a methodus, aztán jön csak a bunkó, – világosította
fel kegyes mosolylyal Wallenstein a türelmetlenkedő bánt.

– Excellentissime domine generalissime, nincsen szájam ize szerént az
papirosbul való hadakozás, – vágott vissza György bán.

– Tölpel! – sóhajtott fel Wallenstein.

És tovább menetelt. Mansfeldet elvágta ugyan szövetségeseitől, de
Bethlen Gábornak sikerült egyesülnie a budai basával s most szemben
állott Palánka alatt a császáriakkal.

Azt mondja reggel, kardját fölövezve, a bán Forgách Miklósnak, kivel egy
sátorban hált az éjjel:

– Ez vassal ma török fejeket vagdosok!

De az ütközet megint elmaradt. Zrinyi György lobogó vére nem nyughatott
s pár vitézével portyázni indult… Vágtatva haladnak el egy berek
mellett, de valami szokatlan zajra meredek ívben kanyarodnak vissza. Egy
diszes kaftányu török ugrat ki talán husz lovassal a sürüből.

– Vágd, rajta, vágd! – ordítja Zrinyi s a lobogó kaftány után zúdul.
Eléri, közel férkőzik, elhagyja. Kardját most megforgatja a magasban s
hátra suhintva, visszájára csapja el a török fejét. A csonka törzs
magasra szökkenő vérrel önti el a fehér lovat, aranyos kápát, bársony
nyerget, aztán lefordul a fübe.

Zrinyi kopjavasra szúrja a fejet s visszaszáguldva, a tábor piacán
főembereivel társalgó Wallenstein lába elé gurítja e szavakkal:

– Ihon, ígyen köll megharcolni császár ű fölsége ellenségivel, ígyen
győzödelmet szerezni!

Wallenstein egy percre meghökkent a tolmácsolt kifakadáson, aztán
bajuszát beharapva így szólt:

– Láttam én már felesebb számmal is levágott fejet!

– Látni láthattál, vágni sohse vágtál! – szólt György bán, megfordult s
tajtékos lován nagy lassan elléptetett.

Wallenstein bosszuja nem sokáig késett, a véres száju horvát kutyát a
Vágvonal őrzésére rendelte, hadd pusztítsa el ott a galgóci táborban
dúló pestis: Zrinyi György feketére dagadt hónaljjal, ágyékkal, lázasan
érkezett meg párnás lektikájában Pázmány pozsonyi palotájába, ahol is
karácsony hetében elhalt.

«Két szép fiacskája maradott, Miklós és Péter, kikből neveljen az Isten
jó urakat.»




ELSŐ RÉSZ.


I.

Messziről elébük zúgott az ünneplő Gréc zaja. A Zrinyi fiúk és gyámjaik
igyekeztek a főúri csemeték e nagyhírű iskolázó helyére. A nagy
landkocsiban ült a két fiú meg Sennyei István győri püspök és Mikulich
Tamás, királyi personalis. A kocsi mellett lovagolt Trautmansdorff
Zsigmond, gréci főkapitány, a horvátországi végek generálissa és
Batthyányi Ferenc, a kanizsai végek vicegenerálissa. Trautmansdorff
arcán diadalmas, gonosz mosoly jelent meg néha, amint egyszer-egyszer
nagyobb hullámban verte feléjük a szél a harangok szavát.

– Ma van az fordulója, öcsém uraimék, – szólt be a kocsi ablakán a kis
fiúkhoz, – hogy az utolsó eretnek evangelicus kihúzta lábát Gréc
városábul.

– Laudetur Dominus clementissimus! – bólintotta rá Sennyei.

– Hatvan esztendőknek előtte – folytatta a gréci főkapitány –
egyetlenben egy catholica hütöt követő burger ült vala az váras
tanácsában és Jézus társaságának atyái új és üsméretlen szerzetnek
neveztettek vala.

– Hírlik, – vette fel a szót a személynök úr, – Norinbergában egész kis
colonia támada az Grécből elfutamodott lutherana confessiót valló beste
poroszló ebekből.

– És az Úr kegyelmének 1630-ik esztendejében, az mái áldott napon, –
folytatta Trautmansdorff – csak catholicus fülekben ver echót az
örvendező harangok szava. Hallja kegyelmetek, öcsém uraimék, az ki
vékonyan csönget, Szent András kolostoráé az folyón innen, az ki
rekedtesen szól, Mária mennybemenetelének templomáé az tulsó hídfőrül,
az komolyan kongató, Szent Egyed templomáé az váras legtúlsó végirül!

A főkapitány széles karimájú, tollas, nagy fekete kalapja hátra csúszott
fején a nagy magyarázgatásban, kocsi ablakához hajuldozásban. Batthányi
Ferenc hol fütyörészve nézett előre a sok tornyú város csillogó
keresztjeire s az egyik végéről felnyúló hatalmas sziklahegyen komoran
megülő várra, hol lova nyakát veregetve beszélt a türelmetlen állatnak.
Nem szerette, ha vitézből paposan árad a szó.

Péter a csizmája szárát vésegette körmével mogorván; Miklós édes anyjára
gondolt s a Boldogságos Szűzre, akiknek alakja össze-összevegyült
elmerülő lelkében.

A hosszú, magas, hajlott vállú Vitális atya, a jezsuiták nagyhírű
intézetének igazgatója, kegyesen fogadta az új magyar convictorokat.

– Vagyon mán itt hazátokbéli, fiaim az Úrban, egy Frangyepán, egy
Keglevich, egy gersei Pethő, két Ráttkay s még többen, s az haereditaria
provinciákbul több főnemes familia ifjú sarjadéki. Isten hozott
benneteket!

Azzal átadta a gyerekeket egy felügyelő atyának, aki megmutatta nekik
helyeiket a tanuló-teremben, az előadó-teremben, ágyaikat a
dormitoriumban és mosdótáljaikat a dormitorium hosszú folyosóján.

Péter igen fintorgatta az orrát a tisztelendő atyák komor egyszerűségű
házában a csáktornyai vár zászlókkal, handzsárokkal, puskákkal,
agganccsal, agyaras vaddisznó-fejjel, írott képekkel díszes folyosói,
szőnyegekkel borított termei, freskókkal ékes hímes boltjai, tágas
gőzfürdője, a szem sugarát messzevivő öreg bástyái után. Miklós csak
nézett és dagadt a szíve, maga se tudta, miért. A messziről elébe
köszöntő harangok szava, a hálaadó körmenet, amellyel a tanácsház terén
találkoztak, a fényes dalmaticákba, ragyogó albákba öltözött papok sora,
a nyomukban feketén vonuló jezsuiták hada, Gréc püspöke aranyszövésű
pluviáléban drágakövektől csillogó fövegével, nehéz arany
pásztorbotjával, a gyermek Jézust karján tartó Szűz arannyal szőtt kék
palástos szobra, amint a hordozók lépteitől méltóságosan ingott a tömeg
feje fölött, az atyák szigorú nyájassága, a komor falak, az idegen
hangon búgó zsolozsmák, – rajongásig hevítették lelkében a
megilletődést, amelyet édes anyjának búcsúcsókja keltett benne.

Aznap este a dormitorium csendjében Péter haragosan rugdosta derekalját.
A szomszéd ágyban Miklós félhangon imádkozott, míg lelkében ködös
távolból harci zaj zúgása, könyvlap-fordulás susogása hallatszott.

– Minémű mozgás, seppegés vagyon ottan? – hangzott föl hirtelen a
teremben háló atya szava.

Péter morogva zökkent másik oldalára és elcsendesedett; Miklós
összeszorított ajakkal bámult a fényes karikákat táncoltató sötétbe még
sokáig.


II.

Miklós szinte észrevétlenül siklott bele a munkás, tanuló életbe; Péter
is beletörődött valahogy. Az atyák szűkszavú utasításai, szemmel
kormányzó, nyájas szavakba burkolt rideg szigorúsága előbb-utóbb minden
gyermeken győzedelmeskedett.

A nagy tanuló-teremben egymás mellett ültek a gyerekek. A legtöbb egy
füzetet tartott maga előtt; egy részén tenyerét nyugtatva, a másikba
koronként bele-belepislantva, idegen szavakat magolt: meredő szemmel
nézett maga elé és ajka hangtalanul járt. Ez latint, a másik németet
vagy olaszt, a harmadik franciát, a negyedik spanyolt biflázott. Az a
csoport nyelvtani szabályokat és mintapéldákat tanult könyv nélkül; egy
másik latin auctorok szebb helyeit emlézte. Nagy szótárak levelei
komolyan recsegtek, susogtak; tanulásban agyonnyúzott könyvek
repedeztek; súrlódott a papiros, percegett a penna. A felügyelő páter
fülében, amint körülsétált a teremben, egymásután hangzott vissza a sok
sylva, sylvae, lac, lactis… die Holz, nein nein, das Holz… la pobreza,
encierro… il pappa, io sono… le soldat, la fortification… Cato mirari se
aiebat… arma vi-rumque ca-no Tro-jae qui-primus ab-oris… hogy amint
odább megy, csakhamar elvegyüljön az általános suttogásban.

Miklós egyet nyújtózott az asztal alá és hátradült székén: mindennel
elkészült. De újra az asztalhoz hajolt, beleütötte a penna orrát a
kalamárisba és elgondolkozott. Egy idő múlva fölírta az ív élére: Ne
bántsd a magyart! közvetlenül alája: Zora puce bice dana!, lejjebb: It
ürer, kerván gecser!, aztán az egészet aláhúzta. Ezeken a nyelveken
beszélt Grécbe jövetele előtt. S most már büszkébben írt tovább: Nulla
dies sine linea! – Wer wagt, gewinnt! – Assai ben balla a chi la fortuna
suona! – Un rey es Dios en la tierra. Végül az ív jobb sarkába
odakanyarította: Nicolaus Comes a Zrin. Aztán fölkelt, jelentette a
páternek, hogy elkészült, azonkívül ezt csinálta és átnyújtotta neki a
szépen kikalligrafiázott ívet.

A páter nézte, nézte, elmosolyodott, elkomolyodott.

– Sok nyelven beszélsz, gyermekem, – mondta Miklósnak latinul, – szívem
örül rajta, de mondásaid közül csak a latin és a spanyol tartalmát vésd
szívedbe, a többit szórd ki belőle.

Péter fürkészve pislogott bátyja felé, mi dolga lehet a páterrel. De
meggondolta és örült neki, legalább nem figyel ide a páter. Kihúzta a
fiókját s ma délelőtt legalább századszor megforgatta azt a török tőrt,
amelyet az universitás egyik hallgatójától kapott cserébe egy hazulról
hozott szép tiszta, kerek betűs latin könyvért, amit valahol
Amstelodamumban nyomtak.

Csöngettek. Szünet. A gyerekek kimentek az udvarra. Péter oda-ódalgott
bátyjához.

– Niki, mi dógod vót azzal csókával?

– Bémutatám néki az idegen nyelvekben tött előrehaladásomat!

– Hát osztán kufár kévánkozol lenned, avvagy királ, hogy annyi idegen
idiómákban töröd az nyelved? Tanulok én is hun itt, hun ott egy-egy
csöppet, de az te fejed ollyan, valamint az alaputréta nevezetű spanyor
csuda az fazékban az sok gőzös tudomántul.

– Akarád mondanod: olla podrida, – jegyezte meg Miklós.

Péter ránézett és elnevette magát:

– Jüvel, no, nyilazni egyet!

– Azt mán igen.

S a két testvér vidáman sietett a játéktér felé.


III.

Harangzúgásban, zászlólebegésben úszott Gréc és Trautmansdorff serényen
lövette az örömet a vár ágyúiból, dördülő visszhangot keltve velük a
környező hegyekben, a lengyel királyfi, Károly Ferdinánd boroszlai
püspök legmagasabb látogatásának tiszteletére. A papság, a város
előkelői és a tanács messze kimentek a falakon túl a vendég fogadására;
a jezsuiták nagy aulájában pedig már napok óta folyt a kopácsolás,
szögezés, festés, ragasztás. S míg itt a szinpad készült, a nagy
négyszögű épületek különféle sarkaiban szorgalmasan tanulták szerepeiket
vagy próbálgatták a hazulról utánuk küldött díszruhákat, kardot, sisakot
a fiúk. Mindenki sietett, nyüzsgött az egész ház, csak Vitális páter
járt-kelt, kukkantott be mindenhova, fogott meg minden szebb
ruhadarabot, érintett meg minden díszletet szokott kísérteties
mozdulataival, síri nyugalommal.

Már a kapunál fésült, fodorított hajú szolgálatkész fiúcskák fogadták a
vendégeket, akiket latin bókkal köszöntve a lépcsőig kisértek, ahol az
universitás hallgatói vették át őket s kisértek egyenesen az aulába. A
lobogókkal, templomi zászlókkal, címerekkel, dísznövénnyel,
szőnyegekkel, cserlevél-füzérrel diszített nagyteremben aztán kiki
rangjához mérten foglalt helyet az első négy sor piros bársony
karszékeiben, vagy az utánuk sorakozó párnás, párnátlan székeken, hosszú
lócákon. Az első sor középső karszéke előtt egy igen szép ázsiai
szőnyeg, rajta karcsú, aranyos asztalka, az asztalkán feszület,
kristály-palackban víz és kristálypohár. Itt foglalt helyet a vendég,
akit az összegyült közönség néma fölállással üdvözölt, míg a függöny
mögül eléharsant a fiúk kórusának latin köszöntő éneke. A lengyel
királyfi láthatóan meg volt hatva, kegyesen hajlongott jobbra-balra, az
éneket állva hallgatta végig, a mellén lógó arany kereszt vastag láncát
zavartan húzogatva hímzett fehér keztyűs kezével, amelyen ragyogón
csillant meg a püspöki gyűrű. Az ének elhallgatott, a boroszlai püspök
leült.

Pillanatnyi csend. Az égszínkék, arany papircsillagokkal teleragasztott
függöny lassan vonul kétfelé s a háttér vásznán megjelenik az ókori
Athén rekonstruált képe, amelyre főleg egy fal mögül fölnyúló óriás
méretű Pallas Athéné szoborról lehet ráismerni, mert a vászon felső bal
sarkában a kétfejű sas, jobb sarkában a kereszt tünik a néző szemébe.

Vitális atya nyugodt pislogással néz körül s a színen megjelenik drága
prémes mentében, forgósan, kardosan a kis Zrinyi Miklós. Térdet hajt a
püspök felé, kiegyenesedik és szavalni kezd:

  – Méltóságos pispek, pispekek elseje,
  S ti, nemes iffiak, ország reménsége,
  Mái komédiánk nagy Kódrus királrul
  Példát adand néktek vitézi halálrul.
  Jüve az dóroknak röttenetös hada,
  De jó Kódrus királ ellenek támada;
  Hazáért nem száná élete fogyását,
  Mert kéváná inkább annak maradását,
  Hogysem ű nyomorult élte fönntartását,
  Igyen kimutatván, nem elfajzott fattya,
  Athénás várasnak hanem igaz fia…

Így szavalt még sokáig Miklós s keményen, horvátosan pattogva jött a szó
ajkán. Amikor bevégezte, újra térdet hajtott a püspök felé és kihátrált
a szinfalak mögé.

A püspök úr kegyesen intett utána:

– Bene, puer!

A függöny összelebbent és pár perc múlva széthúzódó szárnyai mögött
megjelent Kódrus király császári generálisnak öltözve, fényes páncélban
s búcsút vett családjától, hazájától, isteneitől s hosszú negyedórákon
át ontotta a vallásos életre, a király iránt tartozó hódoló
engedelmességre vonatkozó intelmeit, amelyeknek szebb helyei élénk
helyeslést váltottak ki a hallgatóság lelkéből. Azután jöttek a harci
jelenetek, amelyek folyamán Kódrus király szabályos vitőr-vívás közben
nem szünt meg az ügyetlenebb ellenfélt, az árulókat, Isten ellen
hadakozókat mocskolni hosszú tirádákban, vagy, míg a szinfalak mögött
kis diákok kardokat csattogtattak és doboltak, a színen egyedül, kivont
karddal az önfeláldozást magasztalni, bőven ontva a klasszikus világ
ismeretére valló hősi példákat. S közben fölvonult a szinpadra a
tizenhetedik század csizmás, cipellős, tollas, szalagos, csipkés,
páncélos katonai és polgári pompája, királyhűsége, protestáns-gyűlölete,
vallási vitatkozásai és vakbuzgósága. A legnagyobb hatást természetesen
az utolsó jelenet keltette, amelyben a dórok királya és Kódrus vívják
halálos bajviadalukat szóval és karddal, mert lehetetlen volt a dór
királyban Gusztáv Adolfra nem ismerni és Kódrusban Pappenheimra,
aminthogy az athéni király már első szavától kezdve veszedelmesen
hasonlított a kiváló katholikus hadvezérhez, aki ebben az évben halt
hősi halált a lützeni csatában, amelynek folyamán a győztes Gusztáv
Adolf is halálát lelte. A harci kedv s a gyűlölet lelkesedése pirította
az arcokat a jeleneten végig. Mikor aztán a dór király elesik Kódrus
csapásai alatt s haldokolva megbánja bűneit, eretnekségét és azt, hogy
Athén ellen fegyvert fogott, viharosan zúg föl az éljen, az átok s
tombol a terem.

De csönd! Kódrus megszólal. Az ő sebe is halálos, de vidáman fog lelke
kirepülni porhüvelyéből, mert igaz ügyért harcolt. Gyönge hangon említi
még egypárszor a vallást s a királyt és meghal.

S míg lázasan tombol az eddig visszafojtott s most hangos beszédben,
tapsban, kiáltozásban felszabaduló lelkes izgatottság, a püspök úr pár
szíves szót vált az alacsony, vékony, beesett arcú jezsuita páterrel,
aki oly ügyes latin versekben alkalmazta Pappenheimra Codrus mondáját.

Miklós, mint szereplő, szép rózsafűzért kapott a püspöktől ajándékba s
nagyon örült neki; csak Péter morgolódott:

– Szégyenség! Úgy forgatá az Kódrust kiábrázoló nímöt dióverő pózna az
kocperdjit, valamint az talián alakos majma az fakalánt! De az csőre bé
nem álla, akár egy eb aggnéé!


IV.

Tavaszi nap enyhe melege ömlött a nagyszombati prímási rezidencia nagy
kertjére, amelynek gyümölcsfái között Pázmány Péter könyökig
fölgyűrkőzve forgolódott kezében egy oltókéssel. Rendesen komor, kúpos
ívbe hajló vastag szemöldöke most csöndeshajlású vonalba símult szét,
kis kecskeszakálla az örömtől remegett: a Törökországból hozatott őszi
barack csemete-ágait oltotta kertje fiatal törzseibe. Előre repesett a
szíve, ha arra az időre gondolt, amikor az oltások piros arcú, bársonyos
bőrű gyümölcsöket fognak teremni.

A kert főútján hirtelen föltünt a siheder Zrinyi Miklós, aki nemrég
fejezte be a kétéves rhétori tanfolyamot hatalmas gyámja közvetlen
fölügyelete alatt s most olasz földre készül. Búcsú-találkozásra
rendelte ide a bíboros. Miklós mögött kövérségétől döcögve lépked a kis
vidám Senkviczy Mátyás, esztergomi kanonok, akit Pázmány a fiatal gróf
mentorául szemelt ki az olaszföldi útra.

– Jöszte, Miklós, addsza hamar amaz háncsot onnan az fa töviből! –
kiáltott az érkező elé Pázmány.

– Laudetur! – lihegte odaérve Senkviczy.

Pázmány gondosan, pontosan bekötözte az utolsó oltást, megsímogatta egy
ujjal a fiatal ág finom kérgét, aztán megfordult:

– In aeternum, domine canonice! Kegyelmed csak tekéntsen környül az
kertben, Miklóssal vagyon egy kicsinyég beszédem.

Senkviczy hamisan pislogott nevető fekete szemével, meghajolt és elment.

Pázmány a fiú vállára tette kezét:

– Telepödjünk ez mogyorófa-lugasban! Nincsen illyen minden burger
kertjiben. Hát, öcsém, mind az te magános javadra, mind az közönséges
jóra nézve kévántatik peregrinatiód idegen országokban. Deáki esztendeid
itten érik végeket. Valamit tudtam, megtettem. Ügyeköztem, hogy
ollyaktól neveltessél tudománban, jó erkölcsökben, ollyakkal
nyájaskodjál, kik meg ne oltsák az jó szikrát, kit édes szüléid oktatása
szüvedben helyhezett, mert, valamely szükséges az téj kisdedkorunkban,
oly szükséges az jó nevelés: mert ha anyánk mellyéből szopjuk az tejet,
mellyel nevekedik gyengeségünk: az gyermekségből erednek azok az
erkölcsök, mellyekkel tündöklik, vagy romlik öreg emberi állapatunk.
Maradjon ez ebben. Derék fivá serdültél, nem panaszolkodom.

Pázmány nyájas arca elkomorodott, hosszan nézett elgondolkozva a fiú
szemébe, majd hirtelen megszólalt:

– Vehetted eszedben, hallván gyakorta az palatinus urammal s más
főemberekkel való beszélgetésimet, hogy nem kévánom az erdélyi fejedelem
romlását, hanem megmaradását, noha eretnek evangelicus. Kinek oka ez:
Utolsó romlott állapatra jutott nemzetünk három részre szakada, egy az
királ birtoka alatt vagyon, más az töröké alatt, az harmad rész Erdély.
Mind az három erőtelen és fogyatkozott, merthogy külömb-külömb
vallásokban gyönyörködik. Valami tudománom, készségem, buzgólkodásom
vagyon ez világi ügyes-bajos életben, az catholica vallás és ereje
szakadt nemzetem fölemelésére használom és használandom, míg életemet le
nem kölletik tennem. Elsőben is, fontba vetve állapatunkat, szükséges és
el nem mulatható, hogy mindeneknek előtte az királ birtoka alatt lakozók
légyenek eggyek az catholica vallásban. Catholicus királ, catholica
nemzet könnyűformán erőt vehetnek az törökön. De ekkor légy igazán
vigyázásban, magyar! Mert az hadi szerencse császár felé fordulásának
üdején azt mondhatná az Habsburgok familiája: «Te, magyari nemzet,
megszabadétánk az török járomtól, jöszte az nímöt hámba!» Ez szavakat
hallván, feltámad, bizonnyal tudom, Erdély császár ellenében. Ihon, ez
okon ne romoljék Erdély, az magyar szabadság utolsó kűbástyája. Színes
barátság az nímöté, esszel forgódjunk köztek.

Miklós szívében felzendülve zúgott minden nemesebb érzés. Ez a nagy
ember legbensőbb gondolatait adja át neki, mint egy csemetét, hogy
növelje nagyra!

Az érsek Miklós kezére helyezte kezét:

– Testámentomom nékem ez, fiam! – tette hozzá csaknem ridegen. – De
vagyon öröm is egy-egy csöppel az üröm poharában.

Kiléptek a lugasból és Pázmány vidáman nézett szét gondosan ápolt,
hatalmas kertjében a zöld táblákon, sárga kavicsos útakon.

– Tudod-é, öcsém, mely módon, mely fortéllyal nevel az jó kertész nagy
diót, koraérő szőlőt, papiroshajú mondolát és diót, mag nélkül
szűkölködő barackot? Nézzünk az canonicus uram után.

Pázmány, Miklós vállán nyugtatva karját, vitte körül a kertben, közben
élénken, kedvesen magyarázott:

– Ez öt fa itten meggy-cseresnye. Spanyor meggybe ojtánk szász
cseresnyét. Ha eszed, gyöngén savanyó meggynek véled, ám szájadban
maradó íze utóbb cseresnyére mutat. Amott virul az körtvélbe ojtott
renglót; formája, illata körtvél, héjja s húsa renglót. Vagyon almám, ki
bévül répa… Ihon Senkviczy uram!

– Ez osztán kert! – bólogatott a sétájából visszatért kanonok. – Úgy
arányzom, nincsen párja Magyarországban.

– Nem is szabad, hogy légyen! – jegyezte meg szelíd határozottsággal
Pázmány. – Hát, fiam, Jézus s az ű szűz anyja vezérljenek utadban.

Azzal mellére vonta Miklóst és gyöngéden símogatta egy ideig a hosszu,
göndör fürtöket. Zrinyi féltérdre ereszkedett s a bíboros, az ifjú
fejére téve mindkét kezét, halkan imádkozott. Miklós nagy tisztelettel
csókolta meg az áldó kezet. Senkviczy is kezet csókolt az érseknek.

Megindultak.

Pázmány nézte, nézte a távozókat s mikor rajtakapta magát, hogy egy
könnycsepp futott le bajuszába, erőt vett magán és utánuk kiáltott:

– Miklós fiam, visszajüveteled korán el ne mulassad az kértem
barack-fiatalokat ide küldened, mert mégis csak legjobbak az muraköziek.


V.

Alig értesült Ferdinánd, aki György bánt igen szerette volt türelmetlen
vallásossága miatt, Pázmány szándékáról, hogy Miklóst olasz földre
küldi, rögtön írt Sennyeinek és Mikulichnak, hogy a kellő útravaló iránt
rendelkezzenek s hogy az uradalmi tisztek mindenben az érsek utasításait
kövessék. Pázmánynak is írt és élénken érdeklődött az indulás ideje, a
mentor személye, a kiséret iránt. A legmagasabb kegy és Pázmány figyelme
kisérte Olaszországba a gyerek-ifjút, aki már nyolc esztendeje
főlovászmestere urának, királyának. A fiatal zászlós-úrnak, aki könyvei
mellől megilletődve figyelt fel néha a körülötte zajló, népek sorsát
intéző eseményekre, kora komolyságát enyhítette, vidámságra hangolta az
örökké tréfás, friss szellemű Senkviczy társasága. A kanonok úr nem
fogyott ki a magyarázatból.

– Gróf úr, – szólt a hajójuk előtt feltűnő Velencén elámuló Zrinyihez –
nézze csak nagyságod untig az sárarany színű küveket, az víznek kékségit
az rajta tánculó horgas orrú fekete csónikokkal. Több érő ez itt, mint
az ember. Híres nagy parázna hely… Ahun a, az ott az ducale palatium!
Gondolás, szállásadó gazdaasszony mind köntösöd húzza s biztat igen,
hogy ű majd így, hogy úgy, hogy elviszen némely nagy szépségű híres
fehérszemélyhez. Fársáng vagyon itt esztendőn által, álorcásan jün-megy
itt még az becsülletes ember is, nemcsak az híres fő-fő istentelenek.
Légy te az legaljosb ágrulszakadt országcsavargója, ha vagyon nyócvan
ezer scudi az zsebedben, nemessé tészen ez váras ura. Áros portéka itt
az nemesség! Hő, osztán az szemcsiklándó comoediák avvagy operák! nem
láta ollyat nagyságod Gréchen! No, megkövetem, ne szegyenelje nagyságod
magát, gróf úr, tudom, tudja káros voltát, nem kévánja látását. Az
Rialto nagy uccában, az Fejér oroszlán alatt lészen szállásunk. Reggelre
kelve megnézzük, valamit erkölcsében meg nem tántorétott, igaz
körösztény megtekénthet; az arsenált vagy cejtházat s az Muran nevű
szigetbéli üvegcsűrt bizton.

Zrinyit homályos vágyódások töltötték el a kék vizek örömvárosában. A
templomok hűvös csöndjében, vagy szállása ablakán kitekintve, hirtelen
csak elszorult a szíve s halántékában dobogva hullámzott a vér; úgy
érezte el-elbágyadva, jó lenne itt a csendben megpihenni s nézni a
körülötte zsibongó élet tarka képeit. Hisz olyan egyedül van!

– Nem voltam-é eleddig is egyedül? Mérthogy mast érezem magánosságomat?

Aztán ökölbe szorult kézzel nyújtózott egyet és vére hatalmas
hullámokban ömölt szívére. Szeretett volna kardot markolni és vágni
vele, amit ér; rikoltó hajrával vágtatni lobogó szélben a nyerítő
paripájú ellenség közé és feszülő izommal sújtani, sújtani… Újra
elbágyadt. Égett az arca, érezte: eszébe jutott az a barna arcú,
villódzó szemű leány, aki fekete selyem kendőbe burkolódzva jött vele
szembe az alkonyi pírban fürdő téren. Regényes, hihetetlen tervek
jutottak eszébe, hogyan fogja kijátszani a kanonok éberségét, miként fog
kötélen leereszkedni az ablak alatt ringó gondolába s hogy fog a
holdfényen siklani csónaka sikátorok labirintján keresztül-kasul egy
csendes ház elé, amelynek ablakában figyeli érkezését a villódzó szemű
leány. Két meztelen barna kar…

– Ejh! – rúgta ki maga alól a széket feldobbanva.

A belépő Senkviczy, aki egy könyvet szorongatott a hóna alatt, a nagy
csodálkozástól tétován forgatta ide-oda széles kerek arcát.

– Mit mível nagyságod?

Miklós – és duzzadó ajka remegett, a haragtól-e, mitől – őszintén
elmondta, hogy megkísértette a gonosz.

A kanonok úr elnézően mosolygott:

– Természet szerént való az iffiúi vér buzdulása, csak tudjuk zabolán
tartanunk. Pironság nélkül tudhasd, eljüvend az üdő, mikoron tekélletes
erkölcsökben nevekedett fő-fő leányasszonyt vissz ágyasházadban. De
hagyján! Míg az Gonosz testednek lelkeddel egyetemben való veszésén
munkálkodott, én épülésednek okáért könyvet vásárolék. Részben esméred
az auctort, esmérd meg egészben amaz Tassot, ki nagy mesterséggel írá az
ű Gerusalemme liberatáját, avvagy magyarán Szabados Jérusálemjit.

Miklós fél éjjel olvasott; hatalmas képektől gomolygó képzelettel szinte
rohant végig a könyvön: páncélos, sisakos, kópjás gyaloghad, mint a
tüskés borz… a perzselő napfényen izzó város fakó bástyái… a főpapi
nyugalmú Godofréd… a bűvös erdő alakváltó, titkos, pokoli élete… a
szerelem szigetének bódító szellője… haragos harcok… puhító szeretkezés…
vér és láng… Isten és ördög…

A végére érve sokáig nézett a gyertya libegő lángjába, míg a kúpos
oltóval le nem fojtotta világát.

A kanonok úr beszélt, beszélt vagy mosolyogva hallgatott, mintha csak
azért élt volna a világon, hogy ide-oda lógjon; de néha-néha
villámgyorsan ránézett Miklósra, rögtön le is kapta tekintetét róla,
elgondolkozott s mikor úgy vélte, hogy itt az ideje, meg-megjelent
egy-egy könyvvel Zrinyi előtt.

– Legkülömb patikaszer! – mondta ilyenkor magában. A száraz erkölcsi
prédikációkat se szerette, de meg azt is gondolta, jobb, ha a fiú maga
intézi el magával, ha mi baja van. A mustot se szőlőpásztor forralja,
kiforr az magányosan is. Mert mindent elintézhet egyedül az ember, csak
arra kell megtanítani, hogy hogyan lássa, amit lát, a mai életet, és
hogyan nézze, amit nem lát, a klasszikus világot. Magyarázott is
Senkviczy, hogy mi ez, hogy mi az; hogyan futtatja a talián még most is
a kertjét négyszögben övező fákra a törzsek közé ültetett szőlőt, mint
Vergilius idejében; s mikor befejezte kertészeti magyarázatát, előhúzta
zsebéből az Eclogákat és a termékenységben zöldellő völgyeken ámuló
Miklós kezébe nyomta, mert csak így lehet megérteni az olasz
föld-megmunkálást, de meg Vergiliust is. Zrinyi ettől a furcsa kis
emberkétől tanulta meg az életet a könyvvel, a könyvet az élettel
magyarázni.


VI.

A politikai hatalmából aláhanyatló Itália csak annál erősebben
irányította az idegen figyelmét a nagy multra s a nagyra menendő
jelenre.

Velencétől Rómáig, lovon, hintón, Senkviczy nem fogyott ki a szóból.
Hévvel magyarázta, hogy a Po-n túl hol végződött a régi Venetia
tartomány, hol kezdődött Gallia Cispadana, mikor léptek Umbria földjére.
Az Adria partján fekvő Pesaro-n – hajdan Pisaurum! – túl az országút egy
helyen szinte derékszögben fordult délnyugatnak. Senkviczy megállította
a menetet, visszaszaladt, előrefutott s az arca mindig derültebb és
derültebb lett, aztán hirtelen elsáppadt, odalépett Zrinyihez, s a lovon
ülő combjára téve kezét, megilletődötten szólt:

– Uram, paripád patkója az Via Flaminia vén küvein kattog. Ez úton jüve
ki hajdanta fénesség, tudomán, kűben és betű-őrző viaszkban tündöklő
mindennémű mesterségek az Roma vetus-ból s ez úton onták az Urbs felé
éjtszaki népek minden kincseket. Ember, üdő s állat öszvefogván ronták
az Flaminiát, de pusztult küvein az nyomdokok lánc el nem szakada s mái
nap is Romulus várasáig viszi az zarándokot.

A kanonok szeme megtelt könnyel; Miklós megfogta a rajta nyugvó kezet és
megilletődve nézett le az öregre.

Senkviczy is lovat kért; nem birta volna ki a hintóban, mert mindent
akart látni, nagyobb fát, bozontosabb bokrot, sarcophag-szegélyt,
úthajlást előre… Milyen szép lehetett itt egy légió vonulása… a vértből,
tunicá-ból előcsillanó férfias meztelenség… Ide állhatott ez alá a nagy
fa alá tógáját fejére húzva az esőtől meglepett városi…

És Senkviczy előadásában megelevenült a régi római élet Miklós szeme
előtt, úgyannyira, hogy első pillanatra szinte meglepte, hogy Orbán pápa
városában nem tógát hordanak a férfiak s a Campo Vaccino-n, ahol egy
fűből kiemelkedő karcsú oszlop tövén heverő pásztor őrizte a legelő
barmokat, nem a régi Forum mozgalmas zaja él. Idejébe telt, amíg
megszokta a klasszikus kornak az új élet szövetén átfutó és itt-ott
előcsillanó, aranyfényű fonalát. Később mély, súlyos gondolatokat
hömpölygető élvezetet talált az új nagyságba szövődő régi nagyság
szemléletén. Százados sírjából méltósággal villant föl itt egy kő, ott
egy mozdulat, rom, arc, kifejezés; mint lidérc-láng lobbant föl előtte,
ahol legkevésbbé várta, a klasszikus múlt egy-egy mozzanata. Most már
nemcsak szerette, hanem kereste is a múlt és jelen egymás mellett álló
ellentéteit. A Pantheon árnyában, melynek tégláiról omlott a
márványburkolat s amelynek előcsarnokáról leszedette Orbán az
ércgerendákat, hogy ágyút öntessen belőlük, szívesen olvasta «il
cavalier Marino» daloló verssorait: az elhagyott Arianna a tenger
partján szunnyad, fehér leplének ezüstjén arannyal szőtt bíborlevelek,
fülönfüggője két smaragd hajócska, homlokán hegyes gyémántkövet karommal
tartó arany sas, meztelen talpacskáihoz csóközönnel szökik föl néha a
tenger… S ablakában, a nyüzsgő, hangos, sok mozdulatú olasz uccai élet
fölé kihajolva, az ősz hajú Soracte s ó falernumi régi, elegáns
barátjának ércnél maradandóbb soraival mulatott, Impavidum ferient
ruinae, – halt el Zrinyi ajkán a verssor s lent búgó kíséretből sikongva
vált ki az epedő nóta egy öreg csavargó dudáján.

Aztán, Senkviczy nem is tudta, szállásadójuk fiával, aki tudósféle ember
volt, összevásároltatta magának, Tasso mesés harcai után reális
ismeretekre vágyva, Machiavelli, Giorgio Basta, Ammirato, Malvezzi,
Bisaccioni hadtudományi munkáit. A kanonok hadd képezze benne a tudóst,
régi és új dolgok figyelő szemű ismerőjét; apja vére, ősei példája,
vitézi hajlama, erős akarat hadd nevelje benne ezekkel a könyvekkel a jó
katonát! Senkviczy bátyám nem ért az ilyesmikhez; hagyjuk békén, –
gondolta magában.

Orbán pápa, – aki több irányból törekedett a földi élet csúcsára:
diplomatákkal finomkodva, hadat vezetve, latin verseket csiszolva, –
mint az alázatosság királyának pompában úszó földi helytartója, nyájasan
mosolygott a belépő Zrinyire. A színes és sötét talárral, fényes
fegyverzettel, selymes, csipkés urakkal népes pápai udvarban idegenül
érezte magát Miklós. Megmozdult már a legyezőre nyíló spanyol szakáll,
felhangzott már a hattyúprémmel szegélyezett, könyökigérő bíborgallérban
trónoló Szentatya idegen lágysággal zenés latin szava… és Miklós még
mindig arra a pár marcona legényre gondolt és fénylő vértjükre,
feltollazott ódivatú sisakjukra, hosszában lefutó sárga, fekete, vörös
csíkos bugyogójukra, akik hegyes alabárddal álltak őrt az ajtó előtt.
Amint elhaladtak előttük, Senkviczy a fülébe súgta, hogy ama Michaelis
Buonarotti rajzolta még II. Gyula pápa testőrjei számára ezt az
uniformist. A pápa már elhallgatott és Zrinyi Senkviczy halk utasítására
fölemelkedett hódoló leborulásából s a legfenségesebb földi kéz
kitüntető csókolására járult.

Orbán most egy könyvet tartott kezében és Zrinyi felé nyújtotta,
kedvesen, szellemesen téve említést György bánról, a kereszténység
védőbástyájának eme kitünő őrtálló katonájáról. Derüs kegyességgel
méregette az előtte álló gyerekembert, aztán környezetére vetve egy
tekintetet, Horatius versével fordult újra feléje:

  Jók és erősek nemznek erőseket;
  Még a tinónak, még a csikónak is
    Apjára szít erkölcse, s nem költ
      Gyáva galambot a bérci vad sas.

Zrinyi érzi, hogy igazat mond a Szentatya, szeretne valamit felelni,
izma, önérzete egyaránt duzzad, de valami visszatartja attól, hogy itt,
a fény és puhaság, a csiszolt szavak árnyas, merev udvarában vitézi
hévről, önfeláldozó érzésről beszéljen és szava tán úgy hangozzék, mint
ünnepségek termében táncoló fiatal medve rekedt bőgése.

Orbán pár rövid, energikus utasítást ad még olaszul Senkviczynek, ne
távozzanak anélkül, hogy nem beszélt vele a magyarországi állapotokról.
Megmozdulnak a talárok, nyílnak az ajtók, félhangos olasz beszéd
zümmögése kíséri Zrinyit le szinte az udvarig. Senkviczy végre megválik
a szertartásosan udvariaskodó kísérőktől, köztük nehány jó pajtásától.
Egyedül maradnak.

– Gróf úr, mi szállt nagyságodban? Még nem is tekénté meg az szentséges
atya ajándékát!

Azzal elvette Zrinyitől a könyvet és belenézett:

– Maphaei Barberini Poemata! Hüm! Ű szentsége latin poémái! Nem is
ollyan rosszak, – folytatta körültekintve a kanonok úr, – tud az
nyelven, versatus az mythologiában s vagyon fülének jó érzékensége az
prosodiának régulái eránt. Boldog iffiú!

– Paternitas vestra, – pattant föl szokatlan eréllyel Miklós, – ne végye
rossz neven tülem, gyomrom fordul az símaságtul. Jól mondá Ű szentsége,
sas vala atyám, de vijjogó, nem lészek én is hegyes csőrrel mézes hangon
csácsogó galamb. Nem szájam tátására, de értelmem mívelésére, kardom
forgatására vagyon szüvemnek hajlandósága. Szájat nyitok, valamikor
kelletik, de lölköm előtt útálattal teljes csűrt-csavart szavakbul
hívságos palota építése.

Senkviczy először megdöbbent, de azután átölelte a karcsú ifjút és
fülébe suttogta:

– Igazzad van, ecsém! – és fölnyúlt megveregetni Miklós vállát.

Ezután már csak néztek és olvastak, s ha kiabáló olaszokkal találkoztak
vagy finoman udvariaskodó, körmönfontan vitatkozó urakat, papokat
láttak, egymásra mosolyogtak, de a roskadó Colosseumtól a Péter-templom
ragyogva emelkedő új oszlopsoraiig mindent megmutatott Senkviczy
Zrinyinek.


VII.

Megállapodott, művészire hajló kedéllyel érkezett vissza Zrinyi a
következő év februárjában Magyarországba. Péter öccse az ezer tószemmel
csillogó, süppedékes nádas, ingovány övezte Csáktornyán nyugton ült;
haragra, békétlenségre hajló kedvét lovaglással, vadászattal töltötte.
El-elvitatkozott ugyan a páterrel országos dolgokról, de szívesebben
hallgatta horvát vitézeinek dávoriáit, vagy éjtszakai nyugalom előtt
egy-egy nagy fa alatt mesélő öreg jobbágy tündérregéit. Közben
vissza-visszazuhanó vágyódással kivánkozott nagy dolgok után.

A hazatérő Miklós szokatlan melegséggel ölelte magához a dohogó Pétert,
mert csak most értette meg öccse gréci elégedetlenségét. Mikor az est
köpenyegébe burkolódzó vidéken Csáktornya kongó fabástyáiról
végigtekintett s fölhatott hozzá a várukat övező, csaknem végtelen
mocsarak, ingoványok vizében búgó, karattyoló békák ezrének egyhangú
éneke, lohadó dölyffel gondolt nagy terveire, s a nagyravágyás ideges
irigységével ábrándozott el figyelemmel olvasott, kivonatolt kedves
hadtudományi iróinak tudóshoz illő utasításain, amelyek az elmélet
magasáról hangzottak isteni parancsként. Hol vagyunk mi még ezektől? Hol
van nálunk képzett katona? A magyar csak verekedni tud, vérét ontani, ha
neki vadul; s ha meghal, van még pallosrengető magyar nemes elég, más
áll a helyébe. De élni! a hazáért élni, fáradni ki tud? A mostani nemes
nem gondolja meg, micsoda az igaz nemesség.

– Ülnek haszontalanul fiaink, – magyarázta magának szinte hangosan
Zrinyi, – vagy otthon atyjoknál és anyjoknál, vagy, ha ugyan derekassan
látni, hallani akarnak (az mint ők mondják), egy magyar úr udvarában
beállanak és szerződnek: ott mit tanulnak? innya; mit többet?
pompáskodni, egy mentét arannyal megprémezni, egy kantárt pillangókkal
felcifrázni, egy forgóval, egy varrott lódinggal pipeskedni, egy paripát
futtatni, egy szóval: esküdni, hazudni és semmi jót nem követni. Az
úrfiak? Az ital nékik legnagyobb mesterség és katonaság; mentül aljosb s
roszabb lovászokkal, kóborló katonácskával társalkodhatnak, legnagyobb
katonaságnak tartják; senki nem tanul tudományokat, senki nem lészen
zarándokká, hogy láthasson, tudhasson abbúl valamit hazájának szolgálni…

A nép? Hm, – fűzte tovább gondolatait, – ki törődik vele? Dolgozzék,
adózzék meg! A védelemért, amit _mi_ nyujtunk, nem nagy ár! Az urak? Az
erdélyi fejedelem vagy a felséges ausztriai ház verőfényén sütkező
gonosz vagy jó bolondok. Idegen tanácsok, főgenerálok? Komédiás
köntösben fenheázó idegenek; pedig, kinek nem bornya, nem nyalja.
Kezdeni köll itt valamit! Csak velünk légyen a jó szerencse is Ez köll,
semmi más.

Messze a síkon fölhangzott az őrség kiáltása. Miklós önérzete egy kissé
megerősödött. Ezt már ő csinálta. Öt ilyen őrség van egymástól egyenlő
távolságra elhelyezve Csáktornyától a Muráig. Húsz-húsz katona őrködik a
földmunkákkal megerősített helyeken s Kanizsa felé figyel, hogy
készületlenül ne találja Muraközt a betörő török. Ezt már ő tanulta, ezt
már ő honosította meg! Hejh! más élet lesz itt! S belecsapott ököllel a
sötétbe.

Másnap pár száz jó horvát lovassal átcsapott a Murán. A hajnali
szürkületben ló nyakára hajolva vágtatott a kis csapat. Gyorsaság,
óvatosság: török hódoltsági területen járnak.

A faluban hajnalt kurjantott egy vén kakas; közbe-közbevonítva csaholt
nehány komondor. A kertek felől kerültek. Egy kis szakasz előre
lovagolt; utána egy másik kert-ajtót zúzott, istállókaput feszített s
hajszolta az elől lovaglók után a bőgő, nyekergő lábas jószágot. A
paraszt reszketve vagy káromkodva húzta magára subáját, ha még volt;
vagy egykedvűen hagyta maga mellett elzúgni a vitézi förgeteget. Zrinyi
legelől lovagolt suhanva, mint az üstökösnek magja. El-elmaradozó
vitézei bementek vagy inkább betörtek a házakba is s amire kedvük jött,
ami kezük ügyébe esett éppen, magukkal vitték. A paraszt szakállát
cibálva követelték, adja elő pénzét. Trágár tréfákkal röhögtek össze, ha
valamelyik nekiehült bajtársuk csűrbe, kazal mögé cipelt egy-egy még
félig alvó, borzas hajadont. Egy hülye fogatlan öreg ellenkezni próbált
azzal, aki új csizmáját akarta elemelni; a vitéz dühbe jött s az ágyékon
rúgott öreg holtan esett össze föléje gyujtott vityillójában… Magyar
jobbágy szenved, török úr bánja!

Déli álmukat már Csáktornyán aludhatták a vitézek.

De kölcsön kenyér visszajár! Magyaros ruhájú török végbeli vitézek dúló
raja zúdult nemsokára Kanizsából át a Muraközre. Zrinyi későn értesült:
a török messzire, kerülve játszotta ki az őrségek éberségét. Mire
sólyomszárnyas süvegét szemére rántva nyeregbe vágta magát káromkodó
öccsével, elhajtott marhái már a Murán túl bőgtek.

A megdúlt községhez ért a csapat. A felgyújtott faluban szikraözönt
okádva pattogott az égő nád, sisteregve zuhant le a lángnyelvben égre
nyúló viskók gerendája. Ami épkézláb legény, lány a faluban volt, török
láncon gyalogolt már Kanizsa falai alatt. Éhező csecsemők sivákoltak
tarka nagy párnába kötözve a földön, míg anyjuk szótlan kétségbeeséssel
mosogatta alélt ura sebét a kútnál, vagy zokogott holtteste fölött a
falu útjának porában fetrengve. Könnyü lábú arab lovak patája vágta föl
az udvarok letaposott földjét, amelyeknek egy-egy zugában sadizmus
csonkította meztelen női test hevert. Az úton rongyolt ruhájú vagy
mindenükből kifosztott férfi holttestek feküdtek szanaszét. Itt tépett
ingű, meggyalázott lány kémlelt ki rémülten a padlásablakon, elmult-e a
vész; amott kerekre nyitott szemű fiúcska bámult öntudatlan
kiváncsisággal a körülötte történőkre… Magyar jobbágy pusztul, magyar úr
kára!

Leverten, fojtva dübörgő indulattal léptet haza a csapat, s a bosszú
alkalmát lesi. Rombolásban, öldöklésben, ragadozásban, szűz-gyalázásban
nemtelen versenyre kél a féktelen portyázáshoz szokott magyar és török
végbeli vitéz. S míg a békés falu helyén romhalmaz fölött kóvályognak a
varjak, rettegve várja a vad idegentől születendő gyermekét a lány s
szeméten rohad a sebesült.

A dunántúli főkapitánynak, Batthyány Ádámnak előre ugró, hatalmas
boltozatú homlokán összefutnak a ráncok ezekre a hírekre. Följelenti
Zrinyit – némi féltékenykedéssel – a bécsi haditanácsnál, hogy
veszélyezteti a békét. A haditanács intő levelet küld Zrinyinek, sőt a
kancellária is neki áll csillapítani. A török közben újra beüt a király
földjére s nyomban rá bepanaszolja Zrinyit a budai pasánál, akit megkér,
hogy kezdjen tárgyalást ebben az ügyben a bécsi udvarral. De a következő
évben már Batthyány is Zrinyi oldalán robog a portyázó beütéseken; s az
óvatos, mindenkit kielégíteni szerető nádor is nagyobb sereggel óhajtana
már beütni a hódoltságba. Bécs, amelynek szeme aggódóan függ a
harmincéves háború színhelyén, burkolt szavakban megadja neki az
engedélyt, de a nemesi fölkelés rozsdás gépezete nem működik s a pénz
sem érkezik meg Bécsből.

A török zajong, zavarog; itt is, ott is égre csap a felgyujtott falvak
lángja s felbődül a jobbágy-keserv s a budai pasa csöndes, számító
eréllyel szorítja sarokba a szelid lelkű, ingatag új Ferdinánd
kormányát.

Zrinyi is beleútálkozik a gabona-cséplő lovaglásokba, jobbágy-nyúzásba s
szó nélkül engedelmeskedik a haditanács újabb rendeletének, hogy hagyja
abba a hódoltságba való beütéseket s mint légrádi kapitány, fogadja
engedelmesen a kerületi főkapitány utasításait. Péter is gondolt egyet,
megúnta el-elábrándozó vagy felhevülve török földre lovagló bátyjával
együtt élni, aki inni sem tudott, de nem is nagyon akart s aki, ha nem
vadászott, könyveket vagy a Dráva erdeit bújta, – feleségül vette
Frangepán Katát, a károlyvárosi főkapitány lobogó vérű, írogató leányát
és Bakarba vonult, a tenger-szélre.


VIII.

Zrinyi eleinte nem vette észre, nem akarta észrevenni, mennyire egyedül
maradt megközelíthetetlen várában. Egy ideig elfoglalta a vár
fabástyáinak lerombolása, amelyek helyett erős kőbástyákat emeltetett.
Szinte látta, hogy fut az új falnak az ágyúgolyó s hogy fúródik bele
ereje törve a kemény mész és cementkeverékbe. De csakhamar
elkedvetlenedve fordult el tőlük, hiába ontotta rájuk finom, csöndes
bókjait Forstall Márk, az ausztriai augusztinusok tartományi főnöke és
dicsérte agyba-főbe nagy hangon Cosimo páter, Zrinyi jószág-kormányzója.

– Erősek, mikéntha titánok hordták volna öszve! – jegyezte meg Forstall.

– Gondolja atyaságod? – felelt szórakozottan Miklós, akinek az járt
eszében, hogy _csak_ portyázó török sohse fogja erejüket próbára tenni.
Derekas harcra, háborúra vágyott, ahol sík mezőn rendeletei szerint
nyomulna előre gyalogosainak tömött oszlopa a száguldó Zrinyi-huszárok
után… Hüvelyébe nyomta a török ellen villogó kardomat Bécs. Lesz-e
alkalom és idő dicsőséggel húznom ki fölemelkedésemre…? De ne lássák
most ezek a tépelődő gondok ráncait homlokomon… – Micsodás eredménnyel
nyeli, pater Marce, atyaságod könyvesházam, leveles-ládáim porát? –
fordult nevetve a baráthoz.

Forstall szerényen mosolygott:

– Nagyságod indulgentiájának legkegyelmesb engedelmével előbeszéllem.

Cosimo atya türelmetlenül kezdte húzgálni kövér hasán lecsüngő nagyszemű
olvasóját: ennek sose lesz vége s neki még be kellene számolnia a
santoveci, strigovcsáki, cigánscsáki szőlőhegyek, a teresztenyakóci,
gerkaneci halastavak állapotáról s bemutatnia kegyes urának az oszalyi,
ribniki, grobniki, dreveniki, hrelini, brebiri, grisáni és bródmoravicei
várak tiszttartóinak, a rakonoki, bosiákói és verboveci kastélyok
felügyelőinek jelentéseit.

– Gróf úr, kegyelmes uram nagyságos familiájának eredeti az históriai
tudománok mái állapata szerént ez: négyszáz esztendőknek utánna, hogy
Krisztus Jézus urunk, kinek neve dicsértessék mindörökké…

– Ámen! – vágta rá Cosimo páter, aki nagy fejszámolásba merült éppen.

– … világra jüve, élt vala… hm, neve nincs… Anonymus, ki, felesége fiat
szülvén néki, lén Sueulados gót királ apja. Maradéki közül nagy híres
neves amaz Ostrovius, Ostrovica várának építője, bosnyák bánok, horvát
királok eldődje. Az nyolcadik bosnyák bán vala Tvartkó, kinek fia
Barich, kinek fia Kulin, kinek fia Mladin apja halálával elveszté
bánságát is. Miként simplex comes jüve Horvátországban, hol is
familiájának csillaga felette kedvező constellatiókban nagy fényességű
ragyogvánnyal vonyá környül magát.

Lemondás, önérzet harcolva kavarogtak Zrinyi lelkében. Ezek a ködös,
távoli alakok hősök lehettek, mert vérrel és izzadtsággal szerzi az
ember a földön a hatalmat. De az apja, nagyapja, dédapja, – róluk már
tudta biztosan – mind vérzettek, verejtékeztek a mostani óriási
birtokért, amely szinte megszakítás nélkül húzódik a Murától az Ádriai
tengerig.

– Pater Cosme, engedjük az provinciális atyát vissza kalamárissához, mi
penég lássunk hozzá.

– Öröm nékem nagyságoddal beszéllenem, öröm nagyságod eldődivel
társalkodnom, – szólt meghajolva Forstall és távozott.

Migliani Cosimo örült, hogy egyedül maradt urával, legalább most
elmondhatja néki minden búját, baját, mert nem vezet semmi jóra az ilyen
végig feles osztozás, amilyet Mikulich uraimék eszeltek ki a két testvér
között.

– Kegyelmes fejedelem, nagyságos gróf úr, nékem kegyelmes uram, vagyon
Buccariban több között egy malom négy kűvel, kiknek ketteje Péter uramé,
ketteje nagyságodé. Fülemhez juta, hogy az molnár nagy dologüdőben
nagyságod küvin is őrleté Péter uram gabnáját; Grobnikon az tárház amaz
felét tölteté meg az tiszttartó éléssel, ki nagyságodé, az élés penég
Péter uramé vala; Csukovecen Péter uram két barac-fáját el-kidönté az
szél s az tiszttartó az mi nyakunkra tolná az kárt. Így vagyon ez, nem
másképp. Közös lónak túros az háta, mert nem löhet, miként almát, csak
olyképpen ketté vágni tiszttartók, vámosok, jobbágyok, zsellérek,
irtványosok népét, egyházakat, kegyuraságokat, várakat, várasakat,
falvakat, udvarházakat, csűröket, pajtákat, csikókerteket, szőlőket,
malmokat, szántókat, legelőket, bányákat, erdőket, makkosokat, réteket,
vámokat, tizedeket és halastavakat.

– Feketén lát igen kegyelmed! – mosolyogta feleletül Zrinyi, de érezte,
hogy alapjában véve igaza van az ügybuzgó páternek. Milyen más lenne, ha
nem kellene még a csáktornyai lakóház szárnyai felett is osztoznia
öccsével! Nehezen, bajjal gyűlik így össze a pénz, pedig neki sokra van
szüksége és gyakran. Megelégednék a Muraközzel, csak feltétlenül
rendelkezhetnék vele! Istenem, az emberek mind mellette és előtte állnak
szoros tömegben. Kik állanak ő mögötte? Jó horvát fiúk, hősi barmok. Kik
többen? Iratos katonaság, tobzódásba, bűnbe fulladt agyú verekedő gépek.
Nagyoknak parancsolni, értelmeket igyengetni, mindenek előtt állani,
vezetni!

– Egyébaránt ihon ezek s mások papirosra vetve, – nyujtott át Cosimo egy
csomó írást Zrinyinek, s megelégedve, hogy lerázta magáról egy időre a
gond, a mérgelődés terhét, elbúcsúzott urától és elment egy pohárka bort
inni a várnagyhoz.

Zrinyi egyedül maradt sötéten csillogó nagyravágyó terveivel. Merre
nézzen, mihez kezdjen? A királyi kegy állandó, de enyhe napsütése sose
fogja így kiemelni innen, a nagy emlékek nyomasztó terhe alól. És
szórakozottan járta tekintete vadaskertjeit, amelyekből az irtás,
tisztogatás, rendezés munkájának fejsze-kopácsolása, kerék-nyikorgása,
hajhózása ide hozzá is elhatott.

Hangos beszéd zavarta fel ábrándozásából. Cosimo páter szaladt feléje,
amennyire tudott, mögötte a beborozott várnagy ingadozó alakja tünt föl
s egészen eltakarta a nyomukban pipeskedve lépegető vékony kis
Forstallt.

– Nagyságos uram, – böködte ki lihegve magából a szavakat Cosimo, –
röttenetös hirek. Az svécusok serege Siléziában!… pfüh…

– Mi! – riadt föl Zrinyi.

– Kis üdeje, éppen, hogy utolsó kártyámat vetem az asztalra páterkám
elejben, – mondja bajuszát pödörgetve a várnagy, – ajtóstul dül bé reánk
Mila, méltóztatik tudni, az az kerek faru szógáló, hogy ihon barát jüve
Szent-Ilonárul, hirei vagynak. Mondom néki: Mila, te, Milica, ördög
bujjék az lábad köz…

– Nyelvét zabolára fogja kegyelmed! – esik szavába csöndesen Forstall.

A várnagy dohogva rántja föl nadrágját:

– Egy szóval, bejün az barát, mondja, hogy az kalastromban mulat kevés
napok ulta az gárgyán egy attyafia, kit kivertek házábul az svécusok,
hogy az ménkü lődörögjön az bugyogójukban! Igen szorongatják királ urunk
seregét, kiben sokat levágának, még többet foglyul ejtének. Beste
kurafia huszárjaik az Vág mentén száguldoznak immár. Hejh! megnehezültek
az üdők fölöttünk, török rágja sarkunkat, svécus koronánkba kapott!

– Tyüh! – folytatja Cosimo, – az gárgyán attyafia beszélli svécusok
kegyetlenségit. Templomok keresztit letöretik, az szentek írott képeinek
fejeket veszik, megfertézik az asszonynépeket, arany, ezüst, lábas
marhában szeméremtelenül zsákmányolnak. Az gárgyán attyafia té-tova
szaladó, földönfutó lén miattak!

– Osztán el löhessen-é indulni amaz szalajtott sléziai szaván? – kérdi
némi kétkedéssel Zrinyi.

– Bizonyosan el! Nagy böcsülletes, szavahihető főfő kalmár hazájában, –
bizonygatja hévvel Cosimo.

– Nem zörög az haraszt, ha nem fú az szél, – jegyzi meg bölcselkedve a
várnagy.

– Háborús üdőkben sokszor hallásra leghihetetlenb az igaz, – csöndeskedi
hozzá Forstall.

– Haramják alkapitánnya, Patachich Péter uram az könyvesházban keressen
kevés üdő telésével. Isten velek! – szól hirtelen, hangosan Zrinyi s a
lépcsők felé indul.

A három férfi egyedül marad. A várnagy szemmel vág Forstall felé:

– Ember ez, nem gatyában vizellő nímöt!

– Derék fi, igaz Brebiri fi! Sarka alatt dönög az főd! – tódítja Cosimo.

– Mars bellicosus in persona! – fejezte be költői lendülettel Forstall.

Azzal elvonultak mind a hárman kártyázni.

Zrinyi, mire a hosszú palotához ért, amelynek boltozatos szobáiban
álltak a falak mellett a család leveles, kincses ládái, készen volt
tervével, folyamodni fog a felséghez, adjon neki felhatalmazást,
jelöljön ki toborzó helyet, hogy öt horvát zászlóaljhoz még öt német
századot fogadhasson, ezer emberével aztán ura, királya segítségére siet
a svédek ellen hadakozó táborba. S míg Forstall megérkezett, akiért
hamarosan utánaküldött, emelkedő önérzettel sétált föl és alá a tatár
puzdrákkal, kézijjakkal, hosszú, cifrált jancsár puskákkal és mindenféle
fegyverrel díszes falu csarnokokban. Igen, hálára fogja maga iránt
kötelezni a királyt, aki önfeláldozását jutalmazandó bizonnyára nem fog
késni nagyobb, vezetőbb állásba emelésével. Öntudatos határozottsággal
ömlöttek ajkáról a szavak, amelyeket secretáriusa, Forstall apró, kerek,
kalligrafikus betűkkel vetett papirra. Hajnalban már lovas szolga
vágtatott a levéllel Bécs felé.

Patachich Péter alig győzte kivárni a diktálás végét. Nézegetve ődöngött
a harci jelvényekkel rakott folyosón. Sokáig elálldogált egy kép előtt,
amely Zrinyi első hadi tettét örökítette meg. Egy török hátulról
balkézzel elkapja a fiatal gróf mentéjét és jobbjában görbe kardot emel
halálos sujtásra, de Zrinyi megelőzi, széles kardjával hátrakanyarítva
csapja el támadója fejét. Végre jött Forstall a sok írásban
meggémberedett ujjait nyomogatva s beküldte Patachichot főkapitányához;
maga pedig a várnagy toronyszobája felé irányozta lépteit, hátha
sikerülni fog visszanyernie elvesztett kerek tallérjait.

– No, Péter, mint vannak az fiúk? – kérdi a belépőtől Zrinyi.

– Nagyságos főkapitány uram, unakozás bántja üket; mikéntha geleszta
marná fenekeket, alég hogy helyben ülhetnek. Folyik az luttenbergi
torkokon le özönnel, kivált estvére kelve s mihent jó bor fejeket
melegíté, némely dávoriát nagy torokkal kezd, némely hajdú fegyverrel
táncot szökdös; miként az éh farkas, harcot, harcot kéván szüvük.

– No, Péter, nem sok üdőn feküsztök mán téli szálláson, légyen
gondviselésed emberre, lóra, prófontra, abrakra; mezőben szállunk, ugy
löhet.

– Igen is, – vágta rá keményen Patachich és örömtől ragyogott a szeme.

Zrinyi, egyedül maradva, elővette Tacitusnak, kedves történetírójának
Annales-eit s elgondolkozva lapozgatott bennük; egy helyen szemébe
ötlött ez a mondás: Unam esse in armis salutem, sed ea consilio
temperanda. Hamar följegyezte egy darab papírra. Aztán kemény, gőgös
mosoly jelent meg ajkai körül, beleütötte a pennát a kalamárisba és erős
vonásokkal írt:

  Taurus fortis est et occiditur,
  Elefas grandis est et occiditur,
  Leo ferus est et occiditur.

Az ember mivel erősb az bikánál, mivel nagyobb az elefántnál, mivel
fenébb az oroszlánnál? és ha az esze nem volna, az többi egyiknek sem
állhatna ellene, de ésszel uralkodik ez világon és az embereken is, az
kinek több van. Mikor vis et consilium egy emberbe szerkezik: boldog az
és böcsülletes, hatalmas és röttenetes.

A pontot odavágva eldobta a tollat s meg volt elégedve magával.


IX.

A lovas szolgák, ki előrement jelenteni ura érkezését, ki elmaradozott,
úgy hogy Zrinyi mögött csak Vitnyédy István, soproni ügyvéd, a gróf
jogtanácsosa lovagolt, mikor föltünt előttük a nagy-hefflányi templom
vaskos, négyszögű, kékes ónnal födött magas tornya.

– Rosszul tészi kegyelmed, hogy perseverál az lutherana confessioban, –
folytatta kedve ellenére a társalgást Zrinyi.

– Ó, kegyelmes uram, – felelt elborult, makacs meggyőződéssel Vitnyédy,
– mitévő légyek, belégyükerezett ez confessio szüvemben együgyü
tisztaságával. Sok persequálásokat szenvedek miatta, de el nem szakadok
tüle. Eh, nem baj ez, nagyobb az, hogy hütnek nincs hüt előtt
böcsülleti. Catholicusoknak pompáskodó szertartásokat nem szeretem, de
embert az okért el nem ítilek, hogy catholica vallásban keresi
idvességét. Meg nem szűnünk mastani saeculumban egy az más hütinek
mocskolásában, gyalázásában, ki nagy hiba, mert bizony jobb lenne, ha az
lutheranus törökök ellen vitézkedő urak az vexállásokat hátra tévén,
közös erővel fordulnának arcul az pogány törökre. Én mondom
nagyságodnak, kegyelmes uram, én, Vitnyédy István, nemes Soprony
várasának hütös nótáriussa, beste lutheranus – az mint mondják, – nímöt
rontja az magyart hatalomért, értem; török rontja gazdagságért, értem;
magyar rontja az magyart hütiért, nem értem, ha addig élek is.

Zrinyi nem válaszolt, nem volt inyére a társalgás témája. Eszébe jutott
a nádor bíboros ellenfele, Pázmány s a nagy-szombati kertben adott
intelme, amelytől mintha kissé eltért volna, legalább is gondolatban. De
nem, nem fordulhat szíve az evangelicusok felé, ha százszor magyarok is,
mikor mindenét, jövendő nagyra kelését a királytól várja. Méltó-e hozzá
azonban ez az önző gondolkodás? Hozzá, dédunokájához ama Zrinyi
Miklósnak, akinek nevéhez a magyar história egyik legszebb önfeláldozása
fűződik! Sokáig nézett szembe ezzel a gondolattal s nem talált kiutat
semerre se.

Vitnyédy magában motyogott, hogy minek is cipelte el erre az útra kegyes
pártfogója, tán azért, hogy megtérítse, vagy azért, hogy… eh! legyintett
a kezével, ő dolga.

Kevés szolga és nagy csönd fogadták az érkezőket Esterházy Miklós
hefflányi kastélyában. A nádor az egyik emeleti ablak előtt ült
karosszékében s egykedvüen nézte az érkező vendégeket. Mért siessen
fogadásukra? Jókor tudja meg akkor is, hogy kik, ha már itt lesznek. Ott
van a tiszttartó, fogadja az őket helyette is. Vitnyédy elvonult a neki
kijelölt szobába, mert sürgős levelet kellett írnia valahová
Felső-Magyarországba. Zrinyi az úr után tudakozódott.

A nádor délceg, magas alakja mintha kissé megtörten emelkedett volna fel
karosszékéből a belépő fogadására. Visszakanyarodva göndörödő üstöke is
megfogyatkozott; széles, kerekre nyírott, hullámos szakállát sűrűn
tarkázta az ősz szál.

– Apám uram! – sietett feléje megindultan Zrinyi s nagy tisztelettel
csókolta meg az eléje nyújtott kezet.

– Miklós öcsém, be megnövekedtél, miulta nem láttalak. Rád irattam,
úgy-é, hogy ne berzenkedjél az török ellen, szegény fiam? Haragszol-é te
is? – kérdezte keserű gyöngédséggel a nádor. – Azért jüttél talám, hogy
számot vessünk egymással?

– Uram apám, ha tött is ellenem nagyságod, nemesb principiumi vezérlék.

– Nemes? Hm! Igazán mondod, fiú? Principium? Hm! Temessük el üket! Mán
én csak temetek. Elhantoltam édes feleségemet, öregbik fiamat, menyemet…

Zrinyi felkavart szívvel nézte Magyarország palatinusának csöndes
gyötrődését.

– Mért jüttél? – kérdezte komoran Esterházy, akiben Miklós látása
feltépte a múlt sebeit.

Zrinyi tudta, hogy ez az ember nem fogja kinevetni az ő magános
tépelődéseit, elébe adhatja őket bátran. Aggódó, ideges bizalommal
nézett a rá révedező szemekbe.

– Légrádi kapitány jün palatinushoz, Zrini Esterházyhoz, szerető fia
apja urához tanácsért, erősségért, mert, miként fölyhő szél előtt forog
futásában, értelmem állhatatlan. Hogy az török ellen hadakozásom
szünését parancsolák, elmém impériumbéli hadra fordult vala. Királnak
fölkénáltam vala horvát zászlaimat, kértem ötszáz nímötöt hozzá… Mért
romoljék karom ereje, szablyám éle tételen heverésben? Szükség vagyon
oly fiakra, mint György bán maradéka, kiknek is nagyra kelése ország
szabadulásának böcsös záloga. Tisztségeknek grádicsin fölfelé köll
lépnem s ezt erősen akarásom nem bolond magam-bálványozása, de magyar
hazám javának Zrinihöz illő keresése.

– Vijjogjon az fiatal sólyom, szaggassa el skófiummal varrott
pántlikáját lábárul, fölyhők magasán túl röpüljön, valamig tud. Engemet
is az szerencse kereke fölhajta magasra s az mélységben vete… Oda adjuk
mindenünket fölséges királ urunknak, kinek paisa alatt virul, öregbül az
catholica religio. Mind ez világon, mind más világon idvezítő
religiónkért rontjuk az magyart… Nímöt landsknechteket bevivém az
véghelyekben, Ujvárban fejem is majd hogy ott nem marada velek…
Elfelejtközék errül és sok másrul az királ, de eszében marada s mérgével
csípé, mint az méhe fulánkja, hogy gyakor szóval intém, hajtaná meg az
magyar nemzet szavára fülét, hallgatná meg gravámeniket, teljesítené
kévánságokat, ha szent religiónk hátratétele nélkül löhetségös…
Elfelejtközék arrul is, hogy megállék az ausztriai ház mellett, mint
kűszikla, Bethlen Gábor ellenében, mikoron királ képe, Leopoldus is mást
tennem sürgete. Megfelejtközék az magyar is az ű nagy gravámenikben
éjjel-nappal való számtalan forgódásomrul királ előtt, de elméjekben
maradt az nímöt landsknechtek dolga. Penég szent religiónk egyetlen
fundámentoma az felséges ausztriai ház hatalmának, kire meg nékünk
vagyon szükségünk az magyarok eggyé tevésében. Egy az pásztor, légyen az
akol is egy! Akkor osztán öszvefogunk, nem lésznek dissensusok közöttünk
s ha magyar megérti az magyart, nem sok üdőn kevélykedik az török szép
hazánk birtokával. Látod, fiam, innen az, hogy catholica religio annyit
tészen, mint magyarok egyessége, szabadossága.

– Ihon e, apám, jól töttem, kit töttem! – kiáltott fel megkönnyebbülve,
örömmel Zrinyi.

– Jól? Hm! Nem mondtam. Úgy töttél, miként köllött. Jól? Sehogysem!
Töreted erődet, agyad velejit apasztod, ontod az véredet királ urunkért,
ki elfelejt, mert hálaadatlan. Kifacsarják belülled minden tudománodat,
osztán sarokban vetnek, miként rongyot. Elejbéd tolonganak nímöt
ministerek, idegen főgenerálok, semmire nem jutsz, ha jutsz is, mit érsz
véle? Ehun e magam, palatinus vagyok nemzet és királ között, de nincs
egyiknek is bizodalma bennem; miként remegő délibáb, az auctoritásom. De
fáradok érettek, böcsüllöm üket, szeretem, mint hűtelen társát az
szerelemben eszefordult férfiú… Te is csak igyen téssz majd, fiam… Ez az
magyar fátum.

Zrinyi szeme előtt vérontó, makacs küzdelmek sötét sejtelme vonult el,
de felkerekedett benne a duzzadó erő magabízása:

– Apám uram, nagyságod szavai elnyugvó naptól vészik bucsújokat; az
enyimé csak mast kél ki az Oceánum tenger habjaibul.

– Úgy, úgy, – bólintott a nádor, de már nem figyelt oda.

Zrinyi észrevette és valami ürüggyel visszavonult, egyedül hagyva a
magával évődő embert. Vidám, könnyű lépései alatt csikorogva ropogott a
kert útjainak kavicsa; örült, hogy elhatározását nem kisebb ember
helyeselte, mint Esterházy Miklós, aki a félreértések, neheztelések
miatt elkedvetlenedve hiába mondott le a nádorságról, lemondását nem
fogadták el, mert nem nélkülözhették azt az erkölcsi tőkét, amit az öreg
főur személye képviselt. Valahonnan hangos gyerek-nevetés hangzott el
hozzá. Frissen öntözött virágok szaga bomlott szét mindent betöltve; a
lenyugvó nap sugarai már csak a fák koronáját verték, lent csöndesen
remegett a bokor.

A kis Palkó nevetett az előbb. Ott ült falován egy lugas előtt hangos
játékban kiabálva. Az ő rikoltozása nem bántotta a nádor zajt kerülő
fülét, neki minden szabad volt. A kedvelt! A ló körül összerakható képes
kockajáték darabjai hevertek.

– Jó napot, Palkó! – hajolt le hozzá kedvesen Zrinyi.

A kis fiú durcás kiváncsisággal nézett a bácsira. A lugasból előkerült
valaki, aki egyre nógatta a kis fiút, hogy köszöntse szépen, ha nem is
ismeri, bátyja urát.

– Hagyja kegyelmed! Mit nem kévánnánk gyermeki értelemtül! – azzal újra
a fiúcska felé fordult s bajuszát mozgatta, szemöldökét vonogatta, hogy
jó kedvre bírja az öcsköst.

A fiú elmosolyodott egy kicsit, aztán összehúzta a száját:

– Az Károl kocsis is tudi ám ezt!

Zrinyinek tetszett a vaskos gyerek. Leguggolt a ló mellé, amelyről a
fiúcska is leszállt, s a kockákból bástyát rakott neki a földön.

– No, no, bácsika, no! Francuz kockáim, mit téssz velek? – nyűgösködött
Palkó.

– Rakó kocka, kegyelmes uram, hat képet mutat, kiknek egyike erdő! –
próbálta a finom párizsi játékot barbárul kezelő idegent felvilágosítani
néhai Szabó István uramné asszonyom, Palkó dajkája.

Zrinyi legyintett a kezével s az asszonyra se hederítve megtanította
Palkót, hogyan kell kavicsokkal szétágyúzni ezt a cifraságos török
bástyát. Zrinyi nevetett, a kis fiú sivalkodott örömében, a dajka
csöndesen sápítozott. A hulló kavicsok nagyokat koppantak a széteső
kockákon.

Egyszer csak föltekint a vendég és egy női alakot pillant meg az út
hajlásánál vörös bársony vállban, ezüst paszománttal prémezett kék
atlasz szoknyában.

– No, öcsém, ég veled! – szólt Zrinyi a földről fölpattanva, hogy
udvariasan a leány elé menjen.

– Miki bátya, Miki bátya, ne menj, jöszte törököt dobgálni! – kiáltott
utána Palkó.

– Apám uram mondta, hogy az kertben mulat kegyelmed, gróf úr! Isten
hozta minálunk! – nyújtotta feléje kezét Esterházy Julia. – Sétálnánk,
ha úgy akarja kegyelmed. Megmutatom virágimat, – ajánlotta elfogódva,
mint valami betanult leckét.

– Miki bátya! – hangzott még utánuk Palkó szava.

Zrinyi vidáman integetett vissza a fiúnak, hogy hallgasson, mindjárt
visszajön, és ment a leány után, a karcsú alakra felejtkezve szemével.

– Hugom asszony! – szólt a siető után.

Julia megfordult és elmosolyodott. Zrinyi odaérve belenézett a két nagy
beszédes szembe, de nem bírta sokáig, elnevette magát s zavarában
rántott egyet meggyszínű kanavász dolmányán, hogy egyenesre símuljon az
ezüst öv alatt:

– Hun vagynak azok az virágok mán, no!?

Julia csak nevetett és kedves macska-mozdulattal simított el szeméből
egy hajszálat.

– Ihon e, bátyám! – és beszaladt az ágyások közé s mutogatta,
hajtogatta, simogatta virágait erre hajolva, arra hajolva köztük.

Zrinyi az útról nézte bajuszát rágva, feszülő mellel, ökölbe szorult
kézzel. Mi lenne, ha most oda ugrana melléje a virágok közé s magához
ölelné, hogy a dereka roppanjon?

– Nem mutatja kegyelmed az szöbbiket, az liljomot!

– Liliom? Hun? – kérdezte komoly csodálkozással a lány.

Zrinyi már belépett a virágok közé, megfogta Julia kezét s míg
fölemelte, a magáé remegett s tétován mosolyogta az értetlenül ránézőre:

– Ihon e!

– Urfi! – szólt rá most már hideg rendreutasítással a lány Zrinyire.

– Kisasszony! – viszonozta sápadtan az udvariasságot a legény.

– Ne bomoljék, bátyám! – kérte nem sok idő mulva Julia megenyhülve,
szeliden.

– Juliska! – mondta nagy gyöngéden Miklós.

Szemben álltak és nézték egymást hallgatagon, révedező szemmel, dobogó
szívvel. A távolban Palkó nevetése csilingelt s a nagy fák árnyéka
halkan csúszott előre a gyepen.


X.

Zrinyi, mikor visszaforduló tekintettel elbúcsúzott a nagy-hefflányi
kastély tornyán lebegő Esterházy-címeres zászlótól, úgy érezte, hogy az
Indiák kincsével távozik erről a helyről, ahova koldus-szegényen
érkezett. Vitnyédy töprengve, morfondírozva lovagolt utána.

– Hm! az böjtelő-havi hírek az svécusok operatiojárul Siléziában nem
valának igazak! De nem baj, az ördög nem veszte rajta: ki nem történt
meg böjtelő-havában, rajtuk üte csak az imént pünköst-havában. Bezzög
mast kedves vármegyék, édes, szerelmetes vármegyék, tik is, lutherana
confessiót vallók mind öszve, adjatok hamarsággal katonát, hajdut,
lovakot, prófuntot! Palatinus uram is megereszté pennáját, hogy antul
szebb, jobb kedvvel adakoznánk… Igen, de az törvények irott bötü, ki
törődik velek? Királi igéret valamint köd és pára. Esküje nemkülömben,
koronázási diploma megént csak úgy. Osztán az haereditaria provinciák,
Silézia, Csehország, fizetik-é, kivel kötelesek, az magyar véghelyeknek,
ű erős kűbástyáiknak az török ellen! Nem! Mi okért nem? Mivel nincs.
Elvette minden jószágokat az királ, hogy az lutheránus svécus ellen
hadakozzék, vagy éppen maga az svécus vevé el. Valami marada még ez után
is, fölzabállották ű fölsége nímöt vitézi. Az magyar végbeli vitézek, ki
megugrott, ki tolvaj, lopó lén. Ne légyen az törökkel való béke
megújítása elmult böjtmás-havában, plundrájokban rezelnének az hirös
nagy bécsi tanácsurak, ördögnek sáfárkodó szolgái, az lutheránus törökök
ellen való szentelt vitéz nímöt grófok és generálisok, ló-, ökör-,
tehén-, borjú-, disznó-, lud-, kecske- és szőlőpásztor vitézek.

Zrinyi most csak mosolygott Vitnyédy haragos kifakadásain, bár az előbb
még nagy ingadozásában megharagudott volna értük István uramra.
Nyílegyenesen szédítő magasságokba vezetőnek látta most pályáját királya
oldalán. Csak egyszer, egyetlen egyszer kötelezze le magának a felséges
urat valami feltűnő módon éppen ezekben az időkben, mikor mindenki úgy
beszél és gondolkozik, mint Vitnyédy, mikor a nádor maga lázadástól,
polgárháborútól fél, mikor birtokukból kivert nemesek mint szabad
hadnagyok kóborolnak szerteszét az országban s lopnak, szegény embert
nyomorgatnak, mikor a vármegyék nem, vagy csak vonakodva
engedelmeskednek a királyi parancsnak, mikor mellőztetés, elkeseredés,
szegénység, nyomor gőze homályosítja el a magyar fejeket, – csak most,
az első lépésnél segítse a király, a többit majd meglépi egyedül is.
Egyedül? A vér arcába szökött a fejébe cikázó gondolattól. Lehetetlen!
De mégse! Mért lenne lehetetlen? A nádor veje! Esterházy csillaga
hanyatlóban, de van még annyi ereje sugarának, hogy erős, messzeható
fényt vessen arra, aki Julia ura lesz. Édes kis lány! Fekete hajú és
szelíd. A maga képességei, óriási birtoka az Esterházy befolyásával és
birtokaival mi mindent nem tehetnének, nagy Isten!

– No, bizony, megfogá Torstenson, svécusok generálissa, az királ
főgenerálját tisztviselőivel egyetemben… Olmützöt is megvevé! –
gyönyörködött a katholikus hadak vereségében Vitnyédy.

– Torstenson? – mormogta maga elé elgondolkozva Zrinyi.

– Ű hát! Bécsi kapca, mast szorulj! Merthogy nem löhet még is nyakát
szegni az igaz causának, valamint rühös macskakölyöknek.

Körülbelül ilyen egyoldaluan folyt a két férfi társalgása Sopronig,
amelynek kapujában Vitnyédy, akit Esterházyék a gróf illendőség
megkövetelte leánynéző társának tekintettek, egész uton való
töprengésének végeredményeként e szavakkal búcsúzott el kegyes
pártfogójától, aki csak azért vitte magával Nagy-Hefflányba, hogy ne
utazzék egyedül:

– Uram, az királ nem oka bajjainknak, hanem az nemzetünkben lévő
poroszlók! Isten vele, nagyságos uram!

– Köszöntse nevemben Zsuzsánna asszonyt! – kiáltott a léptetve ballagó
után Zrinyi.

Csáktornyáról aztán, már lehető házasságra gondolva, türelmetlenebbül
ajánlta föl szolgálatait a bécsi hadi tanácsnak: ötszáz embert fogad, de
a maga erszényére s hűsége, önfeláldozása jutalmául azt kéri a felséges
úrtól, hogy ruházza rá az összes horvát-magyar csapatok
generalatusságát. Ha ezzel a méltósággal felruházva fog megjelenni
Esterházy udvarában kérőnek, a nádor látni fogja, hogy nem valami
birtokain peshedő nagy úrhoz adja a lányát feleségül, hanem egy fiatal
hadvezérhez, aki előtt fényes pálya áll szabadon.

Ez a gondolat foglalkoztatta, ha könyvei mellé könyökölt, ha a Dráva
lépés-süllyesztő, mozdulatakasztó erdejének sürüjében járt. Sokszor
megesett vele, hogy az utolsó lapot is elfordította, s nem tudta, mit
olvasott; s a hegymagasságig egymásra döntött fatörzsekig is eljutott,
ami széltében, hosszában három napi járó földre nyúlt a mögötte fekvő
mély árokkal együtt török beütés ellen, s nem tudta, hogy került oda.
Büszke, jövendő nagyságát titkosan rejtő nyugalommal élt
mocsár-szigetén, vára falai közt. Kegyes lenézéssel, figyelmetlenül
hallgatta Migliani páter terjedelmes gazdasági jelentéseit, mélységes
megvetéssel a részeges várnagyéit. Forstall előadásain gúnyosan
mosolygott magában: majd ha az én történetemet fogják megírni, az lesz a
történet! Szófukarabbá vált, mint azelőtt volt, szellemi erejét
fölemésztette teljesen a jövőbe nézés, az akarás. Várt s az idő múlt.
Hiába jelentette Migliani, hogy a gabonát már régen csűrökbe
takarították, hogy ma itt, holnap ott lesz szüret, eleinte nagy terveibe
való elmerülése vonta el figyelmét, most már kezdődő s a hideg külső
alatt csak annál jobban pusztító idegessége tette süketté olyan
csekélységekkel szemben, mint óriási gazdaságának állapota. Dönögve,
kongva vonúltak ki szekerein a hordók a várból, szőlővel tetézve jöttek
meg; szomorúan búgott vagy tréfásan rikkantott a taposó legények nótája;
ostorpattogás, kerék-csikorgás jelentette az idei termés tárházakba
vonulását, – Zrinyi alig vette észre, tekintetre se méltatta. Friss
szántás feketéllett, ugarnak hagyott tarló barnult a Ternován túl,
Zrinyi szeme befelé tekintve a bécsi udvar szobáit vagy a nagy-hefflányi
kert útjait nézte. A Murától a tengerig izzadt a jobbágy, fáradott a
barom, nyögött a szekér, káromkodott a tiszttartó, telt a tárház a télre
készülő birtokon, – Zrinyi nem látott, nem hallott. Gondolkozott és
várt. Mi az, hogy Julia nem ír és a hadi tanács nem válaszol? Szeretett
volna belerúgni körülötte kujtorgó palotás agarába és felrúgni ezt a
borbűzös állatot, aki parancsait várja.

– Hajnalban készen légyen ember, eb! Rókaűzés! – rendelkezett ridegen.

A várnagy kussolva kotródott a nagy úr haragja elől.

Másnap Zrinyi már ott állt az udvar közepén nagy komoran, mikor a
pecérek, lovászok hangja nyomán az istállók, ólak felől nyerítés,
csaholás hangzott föl. Intett a falkamesternek, induljon. A lebocsátott
hidon kopogva átügető mester után ugrálva, futkozva, kavarogva iramodott
a csaholó falka. A zöld ruhás két lovas pecér komolyan igyekezett az
ebek után.

– Mi lesz az lóval? – mordult föl Zrinyi.

Egy szolga rögtön az istállók felé szaladt. Csakhamar halálra sápadt
arccal hozta ki vezetéken a prüsszögve, kényeskedve táncoló paripát egy
lovász.

– Nagyságos gróf uram, az heveder-szijj… – mentegetőzött bátortalanul a
lovász.

– Száz pálca, huszonöt lapátütés az kölyök talpára! – parancsolta
rekedten Zrinyi s nyeregbe lendült. A sarkantyuba kapott paripa magasra
ágaskodva szökött egyet oldalvást, aztán szügybe vágott fejjel iramodott
ki a kapun.

A süppedékes zsombékok között kanyargó keskeny mellékúton óvatosan
ügetett a falkamester; nyomában a kutyák, ki az úton loholt, ki az
ingoványos talajon nyargalt el-elcsúszva, süllyedezve, tócsába cuppanva,
sarat verve. A pecérek harsány hangja vissza-visszaszólította az
elkalandozókat.

A sík mezőre, száraz talajra érve alig lovagoltak egy kis fertály órát,
megszólalt a falkamester kürtje: feltünt előttük az első róka. A
szabadjára eresztett kutyák elnyúlva vágtattak a somfordálva rohanó,
vissza-visszatekintgető róka után. Nyomukban Zrinyi félkézzel fogva a
kantárszárat, a másikat csipején nyugtatva; mögötte a három pecér.

Gyepes síkon suhant most szaladásuk; árkon, bokron, halmon hullámzott
keresztül; domboldalon siklott le; fák közül cikázott elő és újra síkra
ért. Most föl egy dombnak! Nádsövény mögött tünik el a róka. A kutyák a
támadt résen átbújva vagy a sövényen átugorva zúdulnak be a szőlőbe. A
lovak prüszkölve tapossák a karókat, tőkét, gerezdet: mustot gőzölög a
föld utánuk. Tovább! Répát ver ki, őszi rózsát szaggat patájuk a kis
falucska kertjeiben. Széttaposott liba béle fröccsen az útra. Ordító
kölyök bujik kutyaólba a rohanó lovasok elől. Levett süveggel néz a
jobbágy az udvarán keresztül száguldó úr után, aki a tehenét fejő
asszony fölött ugrat el kevélyen, komoran. Egy udvar sarkában megszorul
a róka, lompos farkával seper egyet még maga körül és vége van, véres
nyál szivárog ki száján. A kutyák marakodva tépik, cibálják a dögöt; hol
a magasba röpül, mint egy rongy, hol eltünik a sok összebujó,
nyelvlógató fej között. Zrinyi remegő lábbal álló, tajtékos paripájáról
nézi a kutyák marakodását, míg mentéje szélét jobbágyi csókkal tiszteli
meg a ház födetlen fejű gazdája.

Vacsora-időre érnek csak haza. Az úr fáradt, rossz kedvű. Szótalanul ül
a hosszú asztal közepén és sokat eszik nagy haragjában; két étel között
hátra dűl a falnak és elnyújtja lábait az asztal alatt. Jobbról-balról
csöndes sorban Migliani, Forstall, a várnagy, gyóntatója s két nemes
ifjú csörömpölnek halkan az óntányérokkal. Az asztal közepén óntálakban
áll a tehénhús kukrejttel, répa szalonnával, őzhús fekete lével.

– Bort nékem! – kiáltott Zrinyi és ez volt az első szava a vacsoránál.

A bortöltő inas a pohárszéktől egy ugrásban az asztalnál termett s
szinte remegett a keze, amint a kétfülű mázos kancsót ura ezüstpohara
fölé emelte. Forstall kiegyenesedve nézett körül, a várnagy ravaszkás
mosollyal vakarta bajusza tövit; a gyóntató alig láthatóan, de
rosszallóan rázta a fejét: mi ez? hisz sose ivott!

Zrinyi egy hajtásra kiitta poharát, miután elköszöntötte a körülötte
ülőkre. Borzadás szaladt végig a hátán a könnyű bakari vodicától, de
összeszorította az öklét és újra bort kért. A várnagy sietett
fölhasználni az alkalmat és elköszöntötte urára kupának is beillő
poharát. Az ifjak hetykén, a papok halkan, szinte suttyomban ittak. A
harmadik pohár után kiderült egy kissé az úr kedélye. Rakott mívű, ében
nyelű késével ezüst poharát ütögette s énekhez nem szokott hangon
gyújtott rá egy nótára:

  Amott kerekedik
  Egy fekete fölyhő,
  Abban tollászkodik
  Egy fekete holló.

A várnagy, aki úgy érezte, hogy fel fog virulni csillaga, ha az úr
italra adja magát, elragadtatott rezgő hangon morgott hozzá valami
kiséret-félét. A papok megbotránkozva hallgatták az illetlen virágéneket
uruk ajkairól, de moccanni sem mertek. A két ifjú az asztal alatt
böködte egymást, hogy ehun e Miklós bátyánk! Ének közben aztán elfogta a
csuklás az urat. Cosimo páter vezette hálóházába. Míg inasa szomorú,
megbotránkozott arccal vetkőztette, Zrinyi gőgösen szegte hátra
le-lehajló fejét: még a mámorral is birkózott. Végre eldűlt az ágyon;
lábát már az inas segítette a paplan alá. Tüzelő szemmel nyújtózott el
párnáin s kis vártatva odaszólt az öregnek:

– Küldd föl az Milát!

A szolga nem akart a fülének hinni: az ő erkölcsös, istenfélő ura!

– Küldd föl az Milát! – nyomott meg dacosan minden szótagot elnyújtva
Zrinyi.

Az öreg szolga sietett a parancsot teljesíteni.


XI.

Rövid, zaklatott álom után undorodva ébred; gyomra még most sincs
rendben s a keserűséget nem bírja elmosni torkáról. Csúnyának látja
tegnapi viselkedését; komoran vet számot magával, hogy többet sosem
iszik; de megbánást nem érez. Minek? Amit Zrinyi tesz, jól van téve.
Legalább jó lecke volt s a tanításért meg kell fizetni. Öltözködés
közben dacosan szidja magát:

– Bort szomjúhozott az ínyed? Fehérnép köllött paplanyod alá? Hazudott
Zrini Zrininek! Veresd föl álmokból inasidat, nyergeltess, indulj! Ki
ura Zrini akarattyának? Hohó!

Büszke-kihívóan nézett szembe a fölkelő nap párában úszó nagy vörös
tányérjával, de azért szinte szökve indult ki Csáktornyáról. Elől
lovagolt egyedül; szolgái, a landkocsi s a szekér messze mögötte
maradtak. A lovak alig bírták az erőltetett menetet; a nagy landkocsi
recsegve, kattogva, szökkenve himbálózott a széles úton. Vásárosok ekhós
kocsijai, ijedt parasztot döcögtető szekerek, vágtató lovas szolga,
sunyi pofájú, boros kóbor katonák, port verő marha-csorda, ki háttal, ki
szembe, cikázott el mellettük hol az egyik, hol a másik oldalon. Zrinyi
semmit se nézett; vágtatott lova nyakára hajolva az északi szél ellen.
Kőszeg táján eső érte őket utól; az úr beült a landkocsi párnáira s az
üvegablakon keresztül nézte a tájékra leereszkedő szürke esőfüggönyt.
Lelkére is kezdődő szomorúság csöndes esője permetezett és úgy érezte,
hogy enyhe lejtőn ismeretlen örvénybe ereszkedik alá. Az üvegnek koppanó
esőcseppek gyors szaladással iramodtak le rajta kövérebbé és kövérebbé
válva, majd piciny patakocskákká folyva szét. Miért e szomorúság? Eső
veri az utat, bánattal esőzik a lelkem! Mért? Mi az oka s mi lesz a
következménye? Semmi! Talán a mellettük elvágtató lovas ember viszi a
hadi tanács levelét Csáktornyára s Juliája biztosan epedve gondol reá.
És mégis szomorú! Mocskos kutyák rugaszkodnak, bámész parasztok néznek
az úr falujokon keresztül gördülő kocsija után, amely büszke lomhasággal
fröccsenti szét rájuk a sarat.

Enyhe illatú este, bágyadt melegű őszi verőfénnyel érnek be Hefflányba.
A kastélyhoz vezető úton egymást éri a sok friss kerék-, patanyom s az
udvaron idegen csatlósok, laufferek, lovászok jönnek-mennek, álldogálnak
vagy évődnek hosszú dolmányú, sárga bőr gomboló harisnyás, kajla bajszú,
fülük előtt göndörödő hajtincses lengyelekkel.

– Hm! Nádasdy uram itt mulat? – ismer rá Zrinyi a szolgahad ruhája
színére, címerére. – De az lengyelek? Iratos népet fogadott apám uram?

Zrinyi a kertben találta a társaságot; éppen fölkészülődtek az ebédlő
palotába. Elől ment az öreg udvarmester, utána a nádor egy széles, magas
homlokú, nagy orrú, nagy szemű, kis savanyú arcú, kerek rövid állú
legény-emberrel, akinek kuszán pelyhedző bajsza ritkásan feketéllett
keserű ívbe hajlott szája fölött. Mögöttük Julia két sor gyönggyel
prémezett, arannyal átszőtt tengerszínű szoknyában; jobbján egy fiatal
férfi bíbor talárban, széles karimájú, lapos vörös kalapban; a karimán
átfűzött, füle mellett két oldalt leereszkedő, mellén összecsomózott
bíbor zsinór s a kalap alatt fejére borított vörös köpenynek vállaira
leomló szárnya vénasszonyossá keretezték az érdekes borotvált arcot.

– Isten hozott, fiam! – fogadta vendégét kissé pártfogó és hideg
kedvességgel Esterházy.

– Jó napot kegyelmednek, jó napot! – üdvözölte tulságos nyájassággal
Nádasdy.

Julia semmitmondó tisztesség-tudással, a biboros lengyel királyi herceg
szórakozottan köszöntötte az újonnan érkezett mokány kinézésű magyart.

A menet újra megindult; Zrinyi Julia balján lépegetett a kastély felé.
Egy szót se szólt; neki csak a lánnyal van beszéde. Beszél helyette
Kázmér herceg eleget. Előttük Esterházy csóválta aggodalmasan fejét
Nádasdy bizonygatásaira. Zrinyit nem érdekelte se a lengyel udvari élet,
se Nádasdy fontoskodó, halk szava. Beszélni szeretne a lánnyal! Akadály
elé torpanva, szomorúsága haraggá vált. Unta az étel előtti
cerimóniákat: a kézmosást, az asztaláldást, az ételeket felfedő
asztalnok lassúságát… az egész pereputtyot! Neki a lánnyal van beszéde!

A fiatal kardinális csak Juliával beszél; kellemes torokhangú kiejtése
szerelmessé lágyítja kastélyaival, váraival dicsekedő csacsogását;
leteszi majd a bíbort, a pápa feloldja papi fogadalma alól, megházasodik
és vár. Mire? Talán a trónra! Nem lesz rossz dolga a feleségének… A lány
kedves mosolygással hallgatja, aztán Zrinyi felé fordul és ránevet.

De nevet az apjára is, nevet Nádasdyra is! Mindenki jó neki? De mi az,
mit mondott Nádasdy uram?

– Hála légyen religiónk erős Istenének! – bólintja rá a nádor. – Én
itthon héában nógatom az vármegyéket, hogy ű fölsége mastani nagy
szükségében hadi népet fogadjanak, addig ottan bécsi generálok
megfutamtatják Lipcse falai alul svécusok seregét.

– Lutheranus ebek! No, Torstenson uram, pokol kötele tekeredjék az
nyakad köré! – epéskedik Nádasdy tovább, – mast ugrálj, lutyi! Friss az
fáma, de igaz, kit előbeszéllek. Bécs? Tyühühü! Fársáng vagyon minden
házban, uccán, korcsomában, nagy az öröm, mivelhogy Victoria istenné
szálldosa császár urunk hada fölött.

– Úgy? Bizony mondja kegyelmed? – fordúl Kázmér is udvarias
érdeklődéssel a nagyot játszó, eszes gyerekember felé.

– Bizony mondom, eminentissime princeps, Casimire, mert pecsét alatt
jüve nékem az hír.

– Úgy mondá kegyelmed, nem forog veszedelmekben királ urunk hada, –
kérdi kétkedően Zrinyi.

– Imént elucidálám az dolgok mibenlétét, nem hallá kegyelmed? Vót
svécusnak tizezer hajduja, elhulla bennek hétezer; sok kára vagyon
lovasában is, ott pusztult három generálissa, nyolc ezeredesse…

Hát ezért nem válaszol Bécs az ajánlkozásra, ezért nem váltja be
igéretét a király a generalatusságot illetőleg és itt uralkodó házbéli
herceg és Magyarország leggazdagabb főura udvarolnak Julia körül, –
gondolta Zrinyi. Elmerengő szemmel nézett maga elé, mintha látná, hogyan
omlik össze nagyravágyó és szerelmes képzeletének két ragyogó palotája.

A pohárnokok szinültig töltötték a serlegeket. Nádasdy késsel csapta el
a serleg szélén túl domborodó nehéz bor tetejét s fölemelve a drágakővel
rakott ezüst edényt, fölkiáltott:

– Adja Isten császár királ urunk tellyes győzödelmét! – s lassan,
akadozva, de fenékig fölhajtotta.

A két férfi szintúgy. Zrinyi nézte őket.

– Kapitány úr, uram! – intette a köteles udvariasságra Zrinyit Nádasdy.

– Ű fölsége győzödelmét tiszta szüvembül kévánom; de megbocsásson
kegyelmed csekély szolgájának, bort nem iszom. Adná Isten kévánságomat
vérem hullásával pecsételnem, – válaszolt komoly, merev udvariassággal
Zrinyi.

– Hogy az néhai való jó György bán uram fia ne igyék! – hitetlenkedett
Nádasdy a hallatlan különcködésen.

Kázmér érdeklődő mosollyal nézte a furcsa magyart.

Esterházy most hercegi vendégére köszöntött egy hatalmas kupát, aki
sietett az udvariasságot viszonozni; aztán Nádasdyért ittak, meg újra
Esterházyért s egymás után Leopold főhercegért és Piccolominiért, a
császári sereg vezéreiért, bécsi és magyar nagyurakért, a lengyel
királyi ház tagjaiért…

– Szeretsz-é még? – kérdezte halkan a lánytól Zrinyi a zajosan pokulázók
mellől odább vonulva.

– Igen! – bólintott szelíden Julia.

– Leánynézők? – faggatta tovább a két férfi felől a lányt.

– Igen!

– Melyikhöz mégy? – kérdezte, mint egyaránt lehetetlent, Zrinyi.

– Nem tudom; apám uram választ, – felelte egyszerűen Julia, mintha a
világ legtermészetesebb kérdésére válaszolna.

– És én? – sziszegte a foga közül Zrinyi.

Szerelmesen csillogó szemmel nevetett Julia feleletet.

A nádor belső inasa lépett most az ebédlő palotába, ahol álmosan
koppantgatták a gyertyák hamvát a szolgák. Egyenesen ura felé ment,
kezet csókolt neki s halkan jelentett valamit.

– Eminentia Vestra, – fordult Kázmérhoz Esterházy, – lovas posta jüve
Cracoviábul.

– Rendöljön nagyságod, palatinus uram, prebendát lovának, magának!
Lakozzanak, aluggyanak. Megolvasom reggel az levelet, – intézkedett
mámoros mosollyal a herceg, s a széles mozdulatban kéken csillant meg a
kardinálisi gyűrű zafirja. – Mit mond nagyságod? Most? Sürgetős? Ebadta
beste szolgája, mit zavarog most itten? No, gyüjjön bé!

Julia lesütötte szemét az illetlen beszéd hallatára.

Sáros, piszkos, fáradtságtól sápadt, lázas szemű legény lépett be a
palotába, egyik kezében süvege, a másikban a levél. Rekedten szól
valamit lengyelül, ura elé térdel, megcsókolja az írás szélét s úgy
nyujtja át.

Kázmér packázó nemtörődömséggel, fejét ide-odahajtogatva bontja föl a
levelet. A kibontott írás aljára tekint, hogy kitől jön, aztán szívére
teszi a papirlapot, majd ajkához érteti az első sornál. Bólogató fejjel
olvas és pislog. Látszik, hogy most már megerőlteti a figyelmét.
Hirtelen elkomorodva mordul egyet, aztán széles, elégedett mosoly fut át
a sima arcon.

– Mondd, készüljenek, megyünk! – kiált lengyelül a szolgának.

A legény megcsókolja a földön söprő bíbor köntös szélét és elsiet.

– Üstököket vonnyák otthun egy az másnak királ és rendek. Osztán
fölséges bátyám uram beteg is… Ha talám hamarost új királ köllene
otthun, azért mégyek haza, – mondja Kázmér egyszerűen, félig
öntudatlanul és fölkel. – Julia leányasszony… hát sajnálom, útra köll
kelnem. Azt kévánják tüllem, ha bátyám meghalálozik, hogy feleségül
végyem az… Eh!… Wit mondjak? Az igazat, haza köll mennem. Bátyám uram,
köszönöm kegyelmednek hozzám való jó akarattyát. Isten áldása
kegyelmeden és egész házanépén.

A két férfi összecsókolózik, összeölelkezik. Kázmér kedves hanyagsággal,
Esterházy illő gyöngéd tisztelettel.

Nádasdy udvariassága serleget emelve az idők elébe vág:

– Az utolsó serleget Polonia hamar üdőn új királának egészségére, hosszú
és dücsőséges kormányára köszöntöm.

Kázmér most már gőgösen, a két magyar úr csöndes buzgósággal iszik.
Sorra kezet csókolnak a kardinálisnak, aztán megindulnak a gyertyás,
fáklyás szolgahad között az udvar felé, ahol patkó kattog, fáklyafény
libeg, ló nyerít a hosszú, suhanó árnyékok s a pillanatra
meg-megviláguló arcok között.

– Isten áldja kegyelmedet, hugom asszony, majdnem mátkám nékem! –
búcsuzik kedvesen Kázmér már lóhátról a vénasszonyával lakosztálya felé
távozó leánytól.

– No, palatinus uram, mast is ollyan nehez lészen az választás köztem s
emez nyalatlan medvebocs között? – gúnyolódik magában Nádasdy.

Zrinyi kezet ökölbe szorító, tompa kétségbeeséssel bámul egy fáklya
lángjába.


XII.

Vadásztülök hangja búgott elhalón a távolban; az erdei gyalogösvényen
csizmája sarka tavalyi avaron siklott vagy lucsokba vágódott mélyen.
Megállt. A nyugati ég peremére bággyadó nap sugarai elöntötték a
kopaszodó erdő zöldből biborba, biborból sárgába forduló lombozatát s
aranyat vontak vén törzsek mohára. Anyját vesztett farkaskölyök
vinnyogását hozta a szél. Fönt zúgott a nagy fák csapzott koronája, lent
hallgatott a bokor. Feszülő melle kitágult s két karját hátrafeszítve
belekiáltott a szürkülő estbe:

– Hahó!

A felriadó visszhang felelete lágy volt, mint az álmából ébredőé.

Zrinyi összefonta a karját és nézte a föld férgét. Ez legyen-e sorsom? –
Pázmány födeles szemöldöke és mélyen ülő, átható szeme remegett elébe a
rezgő, ferde sugarak táncán s hallotta szavát, mint akkor a nagyszombati
kertben… kard-csörrenés és lódobogás, hajrázás és Allah-kiáltás,
összeomló bástya, bődülő ágyu, asszony-visítás, férfi-hörgés olvasott és
látott emléke zúgott fülében… Ezrede készen áll, libben a szélben a vad
fiúk farkas-kacagánya, parádés lova táncolva viszi a sor előtt szemlére…
hajlongó derekak, csókra csucsorodó szájak között átölelve vezeti a
király a trón felé őt, a király képét, hadainak generalissimussát, Buda
fölszabadítóját a török járom alól, királyok, császárok hatalomban,
aranyban fürdő pajtását…

Mindez semmi! Miért? Egy leányért! Semmi, csakugyan semmi. Állt és feje
lehorgadt. Bizony boldogabb a cserjén csörtető őz, bizony boldogabb a
fán búgó vadgalamb, bizony boldogabb a föld férge. Semmi, semmi: a nap,
az erdő, a lány, az ország, a familia…

Hirtelen visszafordult, s mint mikor a vadkan szaggat ágat, lombot, úgy
viaskodott hazafelé útjában Zrinyi a kursaneci erdő himbáló, útgátló
ágaival. Mire hosszúszárú cselebi csizmáit rövid deli sarúval cserélte
föl, leesett a korán beálló tél első hava. A mező szűzi fehér leplét
szaggatottá tarkázta a sok tó, pocsolya, mocsárszem. Hiába próbált szóba
ereszkedni vele a jószágigazgató páter, hiába «dicsértessék!»-ezett
hangosan a háta mögött gyóntatója, válaszadás nélkül vonult be
könyvesházába. Sokáig elüldögélt gondolkozva, melegedve a kályha
mellett, a hosszú ládára terített puha szőnyegen. Mikor az ónas ablakon,
amely mögött egyre ereszkedett alá a hó fehér szálú függönye, benyult az
éjszaka ujja a meleg szobába, gyertyát gyujtatott.

– Mán csak az Echó lészen szerelmem postája… – szólt maga elé s
fájó-édesen lüktettek fejében a verssorok:

  – Ha kérdi, élek-é, mondjad, hogy én égek,
    Ha kérdi, kicsoda, mondjad, hogy van oda,

  Az te rózsavirágod,
  Kiről te harmatot,
  Gyönge illatokot
  Gyönyörködve szedtél,
  Benne gyönyörködtél,
  Mastan elárultad.
  Mert talán nem tudtad,
  Az nád töredékeny,
  Noha nevedékeny,
  Hogy megunod mingyárt,
  Mert ránézni is árt,
  Nézd hináros szemét,
  Csoportos üstökét,
  Széltül hajtott nyakát,
  Nem álló derekát,
  Nézd az ű gyükerét,
  Meglátod erejét,
  Mert nincs az ű benne,
  Ki neked kellene,
  Hadd el, én méhecském,
  Édes, szép képecském,
  Megtalálod nálam,
  Ki bizony nem álom,
  Mely friss az rózsaszál,
  Noha tüskében áll,
  Nem szúr meg tégedet,
  Nem sérti szemedet.
  Az virágja vörös,
  Az gyükere erős,
  Maga szép illatos,
  Hozzád hasomlatos,
  Lám, sokan szeretik,
  Szépségnek viselik,
  Csak te jűjj és szállj rá,
  Kivánod másszorra
  Ő állandóságát,
  Rothadatlanságát,
  Így ízene néked,
  Az ki szeret téged.

Vadászgató, verselgető tespedéséből nagy hírek verték föl: hazug volt a
fáma a császáriak lipcsei győzelméről; ott is tönkre verte őket a svédek
kövéres, szelid képű nagy hadvezére; Bécs gőgje letört s a király
aggodalmasan halasztotta el az országgyülést újra. A kancellária sietve
értesítette Zrinyit, hogy a király megadja a kért felhatalmazást a
toborzásra.

– Eszetekben vevétek mast Zrinit? – toppantott keserű dühvel, mikor a
kancellária levelét elolvasta.

Haragosan kelt ki magában királya ellen, szidta a rövidlátó bécsi
urakat, elégedetlenkedett, korholt, duzzogott, – és nem mozdult.

Két hétre rá királyi kinevezést kapott kézhez: a felséges úr az összes
horvát csapatok parancsnokává emelte ezredesi rangban.

– Áh!? Ugyan, az horvát zászlók ezeredesse? – s gúnyos nevetéssel dobta
az asztalra az iratot. – Játékbábú vagyok-é én, kit tesznek, vesznek
kények szerént?… Ezredes, hm? – kérdezte magától dohogva százszor is, de
nagyravágyása nagy sebét mégis megenyhítette a kis flastrom s másnap már
Légrádon rendelkezett. Megszólalt seregszedő embereinek toborzó sípja
Óvártól le Ivanicig mindenütt s szállingózott, gyűlt Légrádra,
Csáktornyára az iratos nép: életét megúnt vagy elüldözött paraszt,
idegen név alatt bujdosó gonosztevő, kalandos álmoktól zavaros fejű
ábrándozó, bosszút tajtékzó, dúlásra, vérre éhező világgá züllöttek,
toprongyos vagy deli szegény legények, a fosztogatás, öldöklés
tapasztalt mesteremberei.

Zrinyi közben mindent felejtett: még semmi sincs későn! Nehéz szekereken
érkezett Bécsből a munició; puskapor, fegyver, golyóbis, tűzcséve; deli
csizma került a friss fizetésből a bocskoros lábakra; karabin és kopja a
gyakorlott vagy ügyetlen kezekbe; Légrádon borgőzben hejje-hujázott a
zsold talléraival dobálódzó vitézi mulatság, a környékben megadással
sóhajtozott az élelemért megrabolt, meglopott paraszt; alakult az új
ezredes új serege!

De a megdúlt végek tüzes horvátjai vérre, a német zsoldosok pénzre
szomjaztak, Zrinyi pedig emésztő dühvel szemlélte a természet
megújulását: hát mire várnak? olyan jól megy dolguk, hogy nincs
szükségük Zrinyi ezredére? Dús, lilás pára gőzölgött már a zöldelő
zsombékok fölött, friss lomb-korona állt a déli szél elé s még mindig
nem jött meg a hadi tanács behívója…

Hajnalban riadót fuvatott. Dönögtek a rézdobok, rikoltozott a lóra ülő
hadi nép. Zrinyi szégyellte magát: harcra vágyik, ahol a nemes vér
buzgása nemes győzelmet szerez s kénytelen egér helyett
fonál-gombolyagot kergetni, mint az asszonynépek ölbe szoktatott palotás
macskája. Csáktornyán túl elcsendesült a csapat s mentül inkább
közeledtek a hódoltság földjéhez, annál inkább keresték a födött utakat
erdőkben, dombok alján. Egy határt jelentő oszlophoz érve, Zrinyi intett
a vice-ezredesnek, hogy állitsa meg a katonákat, aztán kengyelében
fölemelkedve elkiáltotta magát:

– Vitézek! Ihon az török föld! Jézus nevében vigyázás, serénség!

Mozgás támadt a kopja-erdő piros-fehér zászlócska-felhőjében, magasra
emelkedtek a karabinok s felsivított egy-egy kiáltás, rikoltás a
türelmetlen lovakon rázódó, zúgó tömegből. Egy sötét arcú horvát suhanc
szó nélkül szállt le lováról s megvetése legfőbb jeléül az oszlop tövébe
guggolt. A környékén állók röhögve üdvözölték a kitünő ötletet. De a
rendelő gorombán intette helyére a legényt:

– Félsz, hogy nadrágodban ereszted, ha törököt látsz? Lóra!

Estére már Zalavár vidékének ingoványai közt keresték a száraz utat a
közbeeső falukban zsebüket értékkel, hasukat borral teletöltött lovasok.
Zrinyi maga csak átvágtatott a megrohant falukon; unta a rablást, a
marakodást; s egy erdőcske szélén, tűz nélkül, messzire tolt előőrsök
gyűrűjében megvonuló lovasai között utálattal gondolt a holnapi napra, a
dúlás, lovaglás változatos vagy egyhangú unalmára. Mi haszna az a pár
száz elhajtott marha, mikor ő mást akar? Mi haszna, ha a feje tisztul a
szélben, mikor a szíve antul nehezebb?

Sötét hajnallal lóra kaptak s nagy kerek vonalban elkanyarodva a
Balatonhoz vágtak. Büszkén ügetett Zrinyi dandára élén a
föveny-szegélyes gyöpös parton s nem igyekezett a Nagyberek mocsaras
földjének bújtató fái, bokrai közé. A horvátok legénykedve forgatták
szemüket, tetszett nekik a vakmerő játék, a nyilt vonulás itt, ahol vár
várat, palánk palánkot ér s mindegyik rakva több-kevesebb őrködő
katonával. A magyarok büszke nemtörődömséggel sercentettek egy hegyeset,
ha éppen félrenézni méltóztattak. A németek mogorva elégedetlenséggel
pislogtak nagy kalapjaik alól a fonyódi hegy várának tornyára s
fellélekzettek, mikor a feléjük meredő homokhegy eltakarta őket. Zrinyi
elszánt haragos lelkét jólesően izgatta a nyári nap ragyogó csöndjéből,
a halkan ingó lombok közül minden pillanatban előbukkanható veszedelem
tudata. Ahogy kiértek a hegy alól, elnyult lovon vágtat vissza az
előhadból egy legény. Zrinyi kardot ránt, harsányan rendelkezik s a
csapat éles szögben jobbra kanyarodva bevág egy alacsony, teknő-szerű
völgybe, egyenesen szembe a kitörő várőrséggel. A karabinok vízszint
kerülnek, előre ferdül a pika-erdő; vezérük csillogtatva forgatja feje
fölött széles görbe kardját s rekedten, bőgve, rikoltva, sivítva hangzik
föl soraikból:

– Jézus! Jézus!

– Allah! Allah! – zúg rá selymesen a folyton közeledő távolból.

A csapat élén lovagló török kaftányába keveredve bukik le lováról; a
szügyön talált paripa hanyatt hőkölve zuhan gazdájára. A karabinok sűrű
füstje lomhán szálldos a két csapat fölött. Zrinyi mögött káromkodva
bukik lova nyakára véres fejjel egy horvát. A lovak a puffogástól,
puskapor-szagtól megvadulva tipornak egymásba. Itt egy pika torkon
hasítva löki hanyatt a szembe lovaglót; villanó szablya-suhintás nyomán
hull ott a földre egy kardot tartó kéz. Puhán szisszen a patkó taposta
hús, fröccsen a vér, velő. Zrinyi kiáltozva vagdalkozik köröskörül: mint
egy forgókerék fényes küllői, kardja csapásai.

– Valláhi! Ez Zerin-oglu! – csattan föl egy török rémült kiáltása.

Nyomában ágaskodó paripákon fordul, robban vissza csapatjuk.

Vakmerő beütések, gyors dúlások, győzelmes összetűzések kellemetlen
érzést keltő hangzásúvá tették a fiatal kapitány nevét a műveltségük,
hatalmuk tetőpontján gazdagság, kényelem ezerféle kényeztetésében puhuló
törökök előtt. A barbárság ismeretlen szellemi hatalmától lelkesített
nagy testi erő vezető férfiben: örökre ijesztő misztikum a rengeteg
pénzzel, rengeteg emberrel kicsiny nemzetekre eltaposó szándékkal zúduló
s mégis ellenállásra találó nagy népek előtt.

A magyar csapat vérszemet kapva, hencegő kiáltozásban zajosan
handabandázva rohan utánuk föl a dombra. Zrinyi megáll a pár holttest
között, amelyeket ideges kiváncsisággal szaglász lova, s a gőg mámorának
köde száll föl fejébe:

– Zerin-oglu, Zrini fia! Mely rémület rezegteté az szakállas öreg
hangját! Apám dücső emlékezeti s hírem-nevem valamint két véres szablya
függenek az ottomán hold fölött.

Katonái majdnem a vár aljáig kergették a futókat, s egypár fogollyal
tértek vissza kapitányukhoz. De innen már óvatosan, bújkálva,
kerülgetve, inkább lopva, mint rabolva, lesbe állva, mint sík mezőn
páváskodva igyekeztek vissza a Muraközbe.

Szőlő-érésre aztán megjött a parancs: lóra! a morva szélekre!


XIII.

Az óriási tábor körül, amelyet mély árkú sánc fog gyűrűjébe, nagy
távolságban föl van taposva a föld. A zászlókkal pompázó kisebb-nagyobb
sátrak, kalyibák között széles utak vezetnek a tábor piacaira és
kijáróihoz. Mint valami szűk és piszkos keleti városban, hangyamód
nyüzsög a sok katona, kereskedő, szolga, asszonynép a
sátor-sikátorokban, a tömérdek szekér és ló között. A széles utakon
egy-egy csapatocska vonul el, vasravert hajduk dacoskodnak rajtuk végig
a prófosz emberei előtt, itt a főgenerál lovagol keresztül kiséretével,
ott jámbor kereskedő szekere döcög friss sörrel, jó borral a piac felé;
az istrázsamester igyekszik vicéivel kifelé a táborból, kötés fával,
csöbör vízzel sietnek térdig felgyűrt szoknyában a lányok a konyhák
irányában, boros kártyázók lármája hangzik ki nem egy sátorból, egy
sikátorban gúnyolódó bajtársak biztatnak két verekedőt, amott egy öreg
lándzsarengető tartja hazudozásaival a szájtátó vagy hitetlenül
ellentmondó fiatalokat. Zsákmányt, lopott holmit csereberélnek
kiáltozva; forgókat, paszomántot, tollat, pitykéket kinál mindenféle
nyelven a piacon ténfergőknek a kirakott árúi között guggoló kalmár;
mázos korsókból isznak a csapravert hordók körül; gajdoló csoportok
hallgatnak el, tágulnak odébb az útból egy-egy rittmeister vagy obrister
közeledtére. Csipejét riszálva ődöng a kifestett arcú lány az ivók,
tereferélők, kártyázók körül. Vitatkozás, röhej, vezénylés, alkudozás,
jajgatás, ének, fegyvercsörgés, káromkodás, szekér-nyikorgás, nyerítés,
ostorpattogás, marhabőgés, pata-kattogás, föld-döngés egybefolyó, tömör
zaja kavarog a tábor fölött. Csak a tábortüzek kigyúlása után halkítja
az éjszaka hangfogója s a körüljáró prófoszok szigorúsága tompa
zümmögéssé a nagy erővel élő, lélekző tábor zavarát.

Zrinyi kedvetlenül ült sátrában. Ki ő Gallas general-lieutenant
táborában? A horvát ezred oberstere; egy magyar, malmokba, tizedért járó
törökök lesből támadója; csengő aranyat jelentő foglyok halásza a
végbeli állapotok zavaros vizében; a hadviselés magasabb elveihez nem is
konyító, akinek kardforgatása csak tökéletesebb bicskázás; aranytól
csillogó, de piszkos műveletlenségben élő, nagy szájú, rátartó magyar
mágnások közül egy; kucsmás, dolmányos medve, aki a csipke s az áll
közepén hegyeskedő piciny szakállocska nyugateurópai műveltségéhez még
nem jutott el. Mindezt kiérezte Zrinyi a császár zsoldjában álló olasz,
francia, német tisztek tekintetéből, modorából s finom, válogatott
kifejezések selymén átszúró gorombaságaiból vagy szótalan nyilt
megvetéséből… És Julia! Az a savanyodott állat legelteti vizenyős szemét
rajta…

– Nem jól vagyon ez így! – vagdosta bele sarkantyúját a sátor simára
döngölt földjébe.

Inkább lóra! Szinte örömmel fogadta Gallas parancsát: föl Árvába! onnan
a jablunkai passusson nyugatra csapva egyesülés a Siléziában operálö
Götz-cel, aztán együtt Olmütznek! Mire átvergődött lovasaival a tót
hegyeken, mire componálta hadát Götz generáliséval, havas esőt vert
szemébe az éjszaki szél ezrede ellenség-bolondító vagy felderítő
lovaglásain.

– Ezért bocsájtottam királ uram kezében személlyemet, ezeredemet?
Vágtató lovon komédiázó madárijesztő képnek rendöli Zrini Miklóst, amaz
szigetvári maradékát minden csipkés örvű, páncéros hasú nímöt
teknősbéka? Apátok kalapos istenit! Karddal, karabinnal hegyikben esni,
ez az tudománom, nem penég fenekek környül szaglászni, hogy: «Vigyázz,
főgenerál uram, ihon errül, ihon mast meg arrul üté föl fejét az
ellenség!»

De még ennek a vitézi foglalkozásnak is hamar vége szakadt. Igy még csak
itt-ott megszorítottak, kardra hánytak, foglyul ejtettek egypár embert
Torstenson seregéből. De beállt a tél s Zrinyi ezrede az Olmütz körüli
falvakba tért téli szállásra. Maga a vezér a dühtől, csalódástól,
keserűségtől – ki tudja, mitől? – ágynak dőlt s lázban gyötrődve olvasta
a bécsi hadi tanács szigorú rendszabályait messze, le Ausztriába
elkalandozó lovasai ellen, s gyöngyöző homlok mögött hevülő képzelettel
folyamodott a királyhoz, – azért nem használták nagyobb dolgok
végrehajtására erejét, mert nem kért eleget! – hogy adjon horvát dandára
mellé egy német ezredet s a károlyvárosi generalatusságból mozdítsa el
az elaggott Frangepánt s ruházza reá a tisztet.

Karácsony hetében ért haza az emésztő lázban hosszúra soványodott arcú
vezér Csáktornyára.


XIV.

Az augusztusi nap keményen tűzött le a nagyszombati síkon torpadó
császári táborra. A kerek aljú sátrak kúpos tetején bágyadtan csüngtek
le a zászlócskák; a nagy hőségben pattogott a vásznuk s a körbe vert
cölöpökhöz vonuló kötélzet. A tábor közepén, a nagy udvarú zárt
négyszögekben kifelé forduló, elől nyitott markotányosbódék körül csak
egypár nyelvlógató kutya leselkedett. De a fővezéri szálláson s a
körülvevő főtiszti sátorokban hangos volt az élet. A királyi
felszólításra elkeseredett dühvel vagy húzódozó gyűlölettel lóra ülő
főnemesek tárgyalták az idei új esztendő rettenetes meglepetését.

– Nímet landsknechtek tapodjanak apái hamvokon és szórják szélnek! –
kiáltott Homonnai Drugeth. – Világban szalajtott kódus vagyok Rákóczy
György fejedelem ő nagysága jóvoltából. Magva szakadjon az beste kurafia
eretneknek.

– Hát, János, hun vannak feleséged s apróid? – kérdezte részvéttel
Barkóczy László.

Drugeth arcát elöntötte sűrű, fekete vére:

– Csavarognak, Laci, mezőn, erdőn, életeket s arany, ezüst marhájokat
óva az utakon kóborlóktól. Hogy ekkép behumhatja szemit az Isten!!

– Behumja? Hm! De alszik is! Hiszem az fejedelem sergének avángardja az
sléziai morva széleken jár mán! Beholdultak néki az bányavárasok, az
tizenhárom vármegye; kezén vannak Kálló, Tokaj, Kassa! – kiabálta
felháborodva Wesselényi Ferenc.

– Elnémul templomink haranginak nyelvek, az merre járnak; elvágdossák
köteleket, agyon verik az harangozót, ki ellenek szegül. Fejeket vészik
az Isten tiszteletére csinált képeknek s az mennybéli Úr Isten
bosszúságára kopjákon hordozzák, – kesergett nemes méltósággal Csáky
László.

– Én is tudom, – folytatta Nádasdy, – szava hihető, bizonyos emberem
hozá az hírt, hogy Kassán az főoltárra telepedve szalonnázott Kemény
János uram néminemű hajdúja, s az oltár-keszkenyőben kené bicsakját. Hun
itt, hun ott tapodják meg az szentségeket s rút marcangolásokat követnek
el barátokon, papokon.

Míg Nádasdy beszélt, Zrinyi figyelme egy pillanatra elterelődött az
országos eseményekről s arra fordult, hogy most az ő Juliáját Nádasdy
uramné asszonyomnak titulálják a kereszturi udvarban s talán epekedik is
mezőbe szállt ura után… de Drugeth fölcsattanó szava akarata ellen is
visszarántotta tépelődéséből.

– Hát mi egyebet tehetett volna az feleségem? Feladá Jeszenőt, familiám
utolsó refugiumát kegyelemre az fejedelemnek. «Port alája, kanócot, –
parancsolta Rákóczy, – kirepült az madár, repüljön az fészek is!» Azt az
keserves kínban fogantatott…

– Bizony ellenségül vette Rákóczy, – mondta csöndesen az öreg Esterházy,
– ez szegény hazát, kibe belé is veté az üszögöt. Hejh, méltatlanságot
cselekeszik az fejedelem, merthogy mikoron mind az pogányoktul, mind
egyéb nemzetségektül is békével volnánk, magunk kévánjuk fogyatnunk
magunkat, arra ingerelvén az idegeneket is, az természet szerént való
ellenségekkel együtt.

– Jünnek mán Pucháim és Götz Siléziábul, nem lészünk csak úgy magánosan!
– kiáltott föl bizakodással Zrinyi.

– Hadd el, Miklós, bár mentek volna Gallas után az svécustól
szorongatott dánus felsegéllésére, – szólt Csáky. – Az nímet generálok,
tisztviselők és köz nímet vitézlő rend is hallhatatlan szörnyű
istentelenségeket és iszonyú nagy sok inségeket és nyomorúságokat
cselekesznek, az merre járnak.

– Fölséges királ urunk vitézi azok is s mi igaz causánkért viselnek
harcot, – szólt közbe engesztelően Esterházy.

Az urak illendőségből nem akartak az öreg nádorral vitatkozásba
elegyedni, de Barkóczy Lászlóban nem állt meg a szó:

– Hejh! mégis csak idegenség gubernálja felséges urunkot magyarival
szemben! mert mi dolog az, hogy hátra vetik az magyart mind intimum
consiliumokon, mind az harc mezejében?

– Én megmondám eleve, – szólt hirtelen és szokatlan keménységgel a
nádor, – Ferdinandusnak, hogy sokat tehet ellene az fejedelem… Ki is
indula Erdélybül az kikeleti szelekkel; maga Székelyhidnak, Zsigmond
urfi Károlynak, Kemény János penég Szakmárnak nyomakodtak s kevés napok
mulván, úgy lehet, az Vág rohanó vizei hozzák fejünkre hadastul űket.

Zrinyi nem szólt, – csak a száját vonta összébb, – pedig lett volna oka
rá, mert hiába kérte a téli szállásról a német ezredet s a károlyvárosi
generalatust… a német ezredet majd a legközelebbi alkalommal, a
generalatus betöltése pedig a belső-ausztriai rendektől függ… Jó, a
generalatust nem, nehézségekkel jár, elhiszi… hanem most itt az alkalom,
kérte is tavaszszal a megigért német ezredet s hozzá Károlyváros
helyében a Capeletti-zászlóaljat… persze nem lehetett, mert a két német
generálisnak kevés számu hada maradt, a nagyobb részt elvivé Gallas, s
így ő még mindig csak ezer horvát kapitánya…

A társalgás lassankint ellanyhadt, kinek-kinek fejébe ötölhetett a maga
baja Béccsel, mellőztetése, miegymás s elgondolkozva, gunnyasztva várták
a vendégek a tágas ponyva-szálláson a nádor vacsoráját, ami kint,
messzebb, a kártyaházhoz hasonlatos konyha-kalibában süstörgött,
rotyogott nyárson, üstben.

– In vita invidia! – sóhajtott egyszer Esterházy.

Közben az úti pohárszék-ládából előkerültek a nagy-hefflányi udvar drága
kamuka abroszai s nehéz asztali ezüst marhája. A puha keleti szőnyegeken
simán jött-ment a sok szolga.

Első töltéskor fölemelte serlegét Csáky s folyton emelkedő
hangsúlyozással szólt:

– Urak! Catholica religiónkért öltözénk fegyverben! Az mellettünk
hadakozót ne nézd, micsodás, miérthogy barátunk az. De az vélünk szemben
kerülő eretnekek ellenségink mind halálig!

Zajosan ittak az urak és bőven töltöztek s kártya mellett poharazva
várták jobb hijján a másnapot. De Zrinyi, aki csak a nádor iránt érzett
tiszteletből ült egy asztalhoz Nádasdyval, eltávozott, mihelyt az
illendőség engedte és sátra párducbőrén végigvágva magát komoran szőtte
tovább az imént nyert fonalat:

– Külömb-külömbféle nyavalyákban estünk, kinek oka Szent István királtul
nyert religiónkban való állhatatlanságunk, merthogy miulta közinkbe
ragada az nímöt hüt, megsokasodának bűneink… Az sok feslett erkölcs,
nehéz káromlás, hamis tanácslás, irigység, gyülölség, lopás, emberölés,
és örök tobzódás!! Haragra is indula és igazságos büntetésre ellenünk az
Seregeknek ura és ada töröknek olly hatalmat, hogy elrontja, veszti,
csaknem utolsó nyomorúságban hozza szegény hazánkat… Ki lészen
megváltója ez romlott magyar világnak? Talám nímöt generál uraimék?

Megszédült a be nem fejezett gondolattól, de nagyravágyó lelke minden
türelmetlenségével várta a derekas harcot, ami nem is késett soká.

A csekély számú német nehéz katonasággal előrenyomuló Götzöt
visszaszorították nyugatnak egész Privigyéig Kemény János vitézei, akik
az örökletes királyságra törekvő Habsburgok, a türelmetlenül
zsarnokoskodó katholikus papság erőszakosságai, törvénytelenségei ellen
fogtak fegyvert az ország pénzének elvesztegetése, a véghelyek
elhanyagolása, a jezsuiták alattomos behozatala, a nádor hatalmának
megnyirbálása miatt. De jött Puchaim németeivel, az öreg nádor a
magyarsággal s a vallásos rajongás, politikai hevület, mesterségszerű
buzgalom, magános haszonlesés és düh összetornyosuló fellegei elől a
halál kínjával vetekedő búsulással hátrált, hátrált keletnek a fejedelem
vezére.

… Északról ide látszik Ónod vára. Az egyesült császári sereg a dombokká
halkuló borsodi hegyeknek támaszkodva készül az ütközetre, sietve
csatolódnak föl a karvasak, mellvasak, pallos és koszperd. Ez még a
karabinján, pisztolyán vizsgálja a kovát, az már embermagasságú ágasára
fekteti a hosszú, nehéz muskatélyt; ez tollas sisakját, prémes kalpagját
nyomja fejébe, az már kopja-erdőben vonul ki a táborból. Szembe,
keletre, Rákóczy népének a Tiszába siető Sajó füzes, nádas ingoványaiig
elnyúló táborából a sánc széles hídján most robban ki a hajdúság. De
elejbük bődültek a nagy ágyuk, s puffogtak szinte szelíden a kisebbek.
Rákóczy pattantyusai nem késtek a felelettel. Sűrű füst, nehéz szag
kezdett elfeküdni a mezőn. A császáriak sáncokba vonulva menesztették
golyóikat az eretnek rendbontók felé, de amonnan is emelkedtek a folyton
előbbre, előbbre tolt sáncok halmai. A császári olasz pattantyusok
ágyúgolyói biztos ívben röpülve vágtak csakhamar egybefolyó lyukakat a
sáncok mögött felvonuló erdélyiekben vagy a sánchalmok tetejét seperve
buktak a mögűlök harcolókra. Rákóczy ágyúgolyói többször vágódtak
ártalmatlanul a földbe az ellenség sáncai előtt és mögött… Lovas csapat
rugtat most a sáncvonal elé, élén a kardját üvöltve forgató Drugethtel;
kópjás gyalogság nyomakodik utána. Drugeth már az ellenség legmesszebb
tolt s hirtelen elhagyott sáncának tetején táncoltatja lovát. Azután
eltünik az emberek, lovak kétfelől összecsapó árjának zavaros hullámai
között. Puskapor szagú, fel-felrivanó, reccsenő tömör zajt zúgat a
dombon figyelő császári vezérkar fülébe a Tiszáról fújó szél. Lent a
harc gomolyaga egy helyben nyüzsög, tágul, szorul szeszélyesen változó
körvonalaival. Puchaim egy percre abbahagyja fényes páncélján elfekvő
csipkegallérjának ideges huzogatását s lemutat a síkra, ahol egy habos
selyem zászlónak eddig rúdra csapzott nehéz ráncai kisimulva lobogtatják
a Zrinyi-címert:

– Die serinischen Huszaren! Wo ist der Graf? – kérdi körültekintve.

Zrinyi lovasai csakugyan most indulnak helyükről, s gyönyörű ívben
kanyarodva kapják oldalba az ellenség bal szárnyát. A Puchaim körül álló
urak szétnéznek, Zrinyi nincs köztük, csakugyan ő maga lesz az, aki
ezrede élén vágtat s akinek még aztán is fel-felvillanó sisakja most
tünik el a kavarodásban. Wesselényi fölényesen mosolyog:

– Nem tudja Miklós öcsénk, mit cselekeszik.

– Hm, na! Talám bizony nagyon is jól tudja! – jegyzi meg sokat mondó
hangsúllyal Nádasdy.

– Wertlose Waghalsigkeit! – szól türelmetlenül Puchaim, akinek
rendszeres hadviseléshez szokott elméjét bosszantja, hogy egy vezér így
kiteszi magát s egészen szükségtelenül a személyes harc ezerféle
halálveszedelmének. – Aber…! – kiált fel hirtelen örömmel s feszülő
figyelemmel mered a síkra.

A viaskodók zúgó tömege meginog a neki zökkenő ezred súlyos rohamától s
tulsó fele mintha jobbra nyomódnék: mint egy szétgördülő hangyaboly,
oszlik, ritkul a tömeg, egy-egy leszakadó foszlánya a tábor fele vág,
másik a Sajó füzeseibe csap.

– Mais c’est la victoire! – jegyzi meg könnyedén Puchaim mögött a sereg
francia mérnöke.

Rákóczy hada keveset hátrálva a Tiszának fordul s így igyekszik
kisiklani az összébb-összébbvonuló két támadó front szorongatásából.
Hasztalan! Kit fejbe nem sújt a suhanó kard, vesén nem döf a száguldó
kopja, kétségbeesve fullad a Tisza vizébe; s aki átvergődik a tulsó
partra, rémülettel néz vissza övéi romlására és eszeveszetten menekül
torony iránt vagy ijedt állati ravaszsággal bújik meg valahol az éj
beálltáig.

A véresen, rongyosan, mámorosan megtérő Zrinyi kezében magasan lobog a
Rákóczy-had egy vörös selyem zászlaja, amit maga csavart ki a mellbe
taszított zászlótartó kezéből. A belső táborba érve leszáll lováról,
egyet nyújtózik s a fővezéri sátor előtt jelentéseket átvevő Götz elé
lép.

– Főgenerál uram, ihon egy zászló!

Götz int a jelentést tevő tisztnek, hogy várjon s Zrinyi felé fordul és
kérdően néz rá.

– Ja, so, so! – érti meg hirtelen a helyzetet; szórakozottan udvarias
mosollyal emeli föl a zászló szövetét, nézi, tapintja: – Gyönyörűen
varrott hím! – s újra a tiszt felé fordul, akinek gyors pergéssel ered
meg a szava.

Zrinyi vár, néz; fél szemöldöke fölrándul, odaveti a zászlót csatlósának
s köszöntés nélkül indul sátra felé. Szégyenli magát. Nem értik ezek mi
az, ha magyar magyar ellen emeli kezét, ráhazudtolva a természet
rendjére? A saját vérét pusztítsa, akik kardja csapásai alatt
elhomályosuló szemmel rogyva a fűbe, ugyanazon nyelven fohászkodnak
Istenhez, amelyen anyja tanította imádkozni? Köteles vele? Nincs értéke…
Fölkavarodva háborgott belsejében a mult, a hagyomány, a küzködő jelen s
a jövő fényes képei.

A hajnalban fölkerekedő tábor lomha csúszással indult meg északnak. A
németek elemükben voltak; szinte fölszippantották az útjukba eső élést,
barmot; hangos veszekedéssel turkáltak a felfeszített ládákban,
almáriomokban; a nyomorult viskókban felszörpölték az utolsó köcsög
aludt tejet, fölhajtották az utolsó pohár bort s röhögve gyalázták meg a
sors súlyos szele alatt kalász módjára hajladozó lányokat, asszonyokat.
Ellenálltak? Fölgyújtották a falut, kopjára nyársalva lökték szemétre a
porontyokat s meztelen hajszolták a fehérnépet az utakra súlyos vasalású
ágyúkerekek alá becstelen halálra. Ahol a német katona strucc-tollas,
széles karimájú, fekete kalapja megjelent, vérbe, sárba, gyalázatba
fulladva pusztult a magyar. Falukon az élő parasztot taposták kis
vagyonkájáért, városon a halott főurat koporsóba vitt ékszereiért. Pár
nap mulva már az elfoglalt Szerencs-en feszítették föl a Rákóczyak
sírboltját a magyarok felsegéllésének ürügye alatt magyar borban, magyar
vérben fürdő német katonák. Zrinyi utálattal látta, ameddig nézhette, a
németek tobzódó garázdálkodását, hogy emeli életcéllá a szükségtelen
fosztogatást, az ok nélküli emberölést. Ennél nem pogányabb a pogány
török se!

A fejedelem apjának, anyjának koporsóit kivonszolták a napfényre, hogy
jobban lássanak. Lefeszítették a tetejüket, maguk alá lódították széknek
s beletúrtak a porladozó testekbe nyakláncért, gyűrűért, mentegombokért.
Kiszórták a töredező szálú hosszú hajat, a csizmában elvitték, ami
beleszorult s a kifordított koporsó alól elgördülő koponyán búcsúzásul
nagyot rúgtak. Az egyik nem volt rest utána hajolni, hóna alá dugta, –
ki is nevették érte a többiek, – s vitte emlékül haza.

Zrinyi megriadt, mikor a hír, ami csak úgy, minden nagyobb jelentőség
nélkül keringett a császári seregben, füléhez jutott:

– Illyen méltóságos embereket az koporsóbul kihányni, hamvokon tapodni!

Csáky László sötéten szólt:

– Nem taposták-é sárban Rákóczy hajdui is viszontag az szentségeket,
kinél méltóságosb nincsen az universumban?

– De magyar hamvak!

– Nem esmérek mást, hanem csak eretneket és igaz hütöt az föld kerekén!

A magyar urak komor-komolyan bólintottak, ki igaz vallásosságból, ki a
mindent takaró ürügyet helyeselve.

– Nímet bitangok tapodják haló porában, ebek marcangolják az élő husát,
kinek Rákóczy az neve! – ordította Drugeth.

Az urak újra bólintottak, ki igaz hazafias érzéssel, ki személyes
gyűlölettel.

Mért érzi ő itt magát olyan idegennek? Rosszabb-e ő vagy talán jobb,
mint a többi főúr? Ki az igazi ellenség, a török-e vagy a német? Vagy a
magyar legfenébb a magyarral? Mi fontosabb, a religió, vagy a magyarság?
Az égi haza vagy a földi? Rettenetes kérdések kioldhatatlan,
szétvághatatlan boga! Ó! talán mégis a helyes úton torpan meg most
ingadozva!? A megváltás olyan lehetetlen-é? Krisztus, az emberré lett
Isten, nem áldozta-e föl életét a világ bűneinek megváltására? Istenné
kellene annak az embernek lenni, aki a magyar világot akarja megváltani
bűneitől? Talán nem!! Zrinyinek akkor van igaza, ha Zrinyire gondol.
Csukd be most a szemedet, ne láss; ha eltaposol valakit vagy valamit
rohanásodban, ne érezze meg kényes talpad, ne dobbanjon meg bolondos
szíved, mert neked haladnod kell. Meddig? Látjátok, egyenes az út!
Megyek veletek, olyan vagyok, mint ti, de majd eltér az utam s csak én
tudom, merre, mert kanyarodását én kerekítem!


XV.

Sűrűn pihézett a hó a meredek útra, – amelyen egy hol jobbra, hol balra
faroló szánt húztak nagy nehezen fölfelé a párolgó lovak, – a mult
havazások alatt amúgy is roskadozó fákra s a szánban ülő nagy prémes
gallérú bundájára. Zrinyi jött Klenovnikra atyjafiát, Homonnai Drugethet
látogatni.

Ki mondja, hogy Drugeth hontalan? Klenovnik talán rosszabb, mint
Jeszenő? Nem az övé, Draskovich Gáspáré, aki barátságból engedte át
varasdvármegyei két vára közül az egyiket a hontalanul bujdosónak? Hát
aztán? Ő használja, ő élvezi a kényelmet, amit nyújt, tehát annyi,
mintha az övé lenne. Vajjon ki lesz otthon? Csak János bátyám és Anna
asszony fognak várni a nagy palotán, míg a szolgák botosaimat fogják
lehúzni odakint. Hideg van. Bizony jól is esnék egy kis meleg leves.
Vajjon átjön-e Gáspár gróf Trakostyánról? Talán már át is jött. Gáspár
bátyám szereti a szószaporítást, borpusztítást. De mért jövök én ide?
Egyik sem kenyerem! Mindegy! A boldogtalan rokon megérdemli, hogy
fölkeressük szerencsétlenségében! Jól fog esni neki a csekély figyelem,
amellyel apolgatására sietek, a pénz magának, az ételneműek feleségének.

Míg a felvonó-hidat leeresztette a bástya-torony ablakán kikukucskáló
őr, Zrinyi visszanézett a völgybe, a fénylő hó, a fekete faderekak
között jég-palástját csillogtató patakra. Milyen szép a tél békéje!

Az épület kapuja elé kanyarodó szánt egy szál könnyű dolmányban, hajadon
fővel fogadta Drugeth.

– Isten hozott, Miklós öcsém! – kiáltotta rá vidáman.

Zrinyi szótlanul ölelte át a rokont.

Az egyik ablakból három fiatal nő találgatta, hogy ki lehet a vendég.

– Bizonnyára Vuk bátyám uram! – mondta szelesen a másik kettő mögött
ágaskodva a legfiatalabb.

– Nem, Borbála, nem! – fordult vissza lemondó mosollyal egy bronz haj
övezte, fekete szemű, fehér arc.

– Be jól tudod, Eusébia! – szólt oda enyelegve az asztal mellől lányának
Draskovich Gáspár.

– Istenem, mely vulgáris tréfa! – sóhajtott magában Eusébia.

– Csak valamely rosz hírt ne hozzon férjem uramnak! – sóhajtott a
szenvedő arcú fiatal Drugethné.

– Kit hozol, János? Csak nem Zrini Miklóst? – szólt a belépőkre
Draskovich.

– De bizon én azt! – erősködött tréfásan Drugeth.

Zrinyi merev udvariassággal fogott kezet a nőkkel, tekintetre is alig
méltatta őket s a két férfivel különebb vonult. A nők ujra leültek az
ablak-mélyedésben s kézimunkáik fölé hajolva hallgatták a férfiak
beszélgetését. Eusébia unottan tekintett az egyszerű, szinte szegényes
ruhájú vendégre, aki megérezve a rászálló pillantást, arra fordult.
Erősen kidudorodó szemöldök-csontjai között lefutó, egyetlen, mély ránca
elsímult, amint szembe találta a lány sötét tüzű tekintetének villanása.
– Gyönyörű haj! – gondolta magában, de homlokán újra megjelent a ránc s
Zrinyi visszafordult a férfiak felé. A kis szeles Borbála nevetve
pillantgatott fel munkájából s nyilt csodálkozással rá-ráfeledkezett a
komoly vendégre. Anna asszony csak férjét nem értette, hogy tud így
örülni valaki az ő helyzetében egy vendégnek, aki hozzá jön, de nem az ő
várába; s most föl is kel és megy; biztosan a kárpitokat és szőnyegeket
fogja felhúzatni a falakra s kihordatja a tárházból az ezüst edényeket,
evőeszközöket a vendég tiszteletére s szegény ártatlan gyermekei, a Bora
meg a Gyurkó, csaknem koldusok.

– Csak egy tikmony sültig mulassátok magatokat nélkülem! – szólt vissza
az ajtóból a két férfinek Drugeth.

Gáspár gróf örömmel mosolygott utána.

– Öcsém uram, látja te kegyelmed, – súgta vendégének Draskovich, – ez az
igaz virtus, ki kész szűvel fogadja szerencse forgását. Mind jón, mind
gonoszon állhatatlanságának, sokféle játékjának nincsen ű rajta hatalma.

– Bizony, bátyám uram, mert szerencse ajándékját nem más szűvel vette,
mint egy piros almát, az kit bánat nélkül mingyárt visszaadhat; vagy ha
nem ád is, tudja, hogy megrothad.

– Nékem még annyi se! Merthogy el nem fogadom, ha megkénál is véle
Fortuna asszony anyám. Élek, valamint élhetek. Megadom, kivel tartozom,
királomnak, nemzetségemnek, de magános előbbre menetelemet nem áhítom.
Sokakat ronta, törete mán az tartalék nélkül való ambitio. Koporsómban
is csak Draskovith lészek, de királi trónuson is csak az. Látom, öcsém
uram, az lineákat, az kik határt vetnek előbbre menetelemnek; vagyon
annyi ész bennem, jól innen maradok. Nem nyúlok az után is, kit
elérhetnék, hogy ollyasra ne induljon föl bennem az kévánság, kit soha
el nem érhetek. Egy Draskovith csak előre lépik, hátra sohun és soha. Én
nem lépek egyet is! – fejezte be minden kicsiségen felülálló
grandseigneuri mosollyal.

Zrinyi végignézett az ápolt szakállon, derült, barna-piros arcon, a
nyilt csillogású szemeken, a drága s aprólékos gonddal összeválogatott
ruházaton s az irigység hirtelen támadó forgószele kavarta föl benne az
indulatokat. Ez lenne-é a helyes út? Barmot hízlalni és búzát aratni,
királynak lenni tiszttartók, jobbágyok hadán; fénnyel, pompával övezve
gunnyasztani magányos várában, vadászni, vendégeskedni, enni, inni? Az
egész a körül forog, hogy mi jobb és szebb, a Ma vagy a holnap.

Drugeth valami kárpit elhelyezésében megakadt, hiszen nem a maga várában
rendelkezett, s visszajött Draskovichért.

– Mi tanácslást várhatsz tűlem? – válaszolt Drugethnek Gáspár gróf
finoman, a látszatot mentve s mint vendéghez illik, Drugeth előtt ment
ki az ajtón.

Zrinyi kelletlen érzéssel, de udvariasan vonult közelebb a nőkhöz.

– Mit csinál, asszonyom, Gyurkó, az gyönge virágszál, és Bora hugocskám?
– fordult kedvesen Drugethnéhoz.

Az asszonynak könny szökött szemébe:

– Köszönöm kegyelmednek, csak elvannak.

Zrinyi tehetetlennek érezte magát a síró fájdalommal szemben; édes anyja
emléke villant a fejébe s szeretett volna más fordulatot adni a
beszédnek. Drugethné megérezte, eltörülte szeméből a könnyet s
mosolyogva folytatta:

– Gyurkómnak minden öröme az nyilazásban, nyargalásban vagyon.

– Vitéz lészen, valamint atyja ura.

– Csak kicsinyég kisebb vitéz volna János! – válaszolt édes-bús arccal
az asszony.

– No, no, nem jól beszél kegyelmed, asszonyom, – rázta a fejét Zrinyi. –
Az virtus haszon-hozó dolog mind az vitézlő personájának, mind
hazájának.

– Úgy bizony! – kottyant bele Borbála.

Eusébia szája egyet rándult, Borbálára nézett, aztán Zrinyire s gőgös
tekintete végre is az ablakon állapodott meg.

– Lám, lám, hugom asszony, – nevette Zrinyi Borbálára, de szeme a másik
lány aranyos hajának fényét kereste.

– Hallám hírét bátyám uramnak! – folytatta Borbála kedveskedve.

– Penég nincsen tálentumom az hímvarráshoz, – enyelgett Zrinyi.

– Nem úgy, hanem úgy, hogy kegyelmed nagy nyomorítója az töröknek; vitéz
hadnagy az félhold ellenében. Azért ne nézzen úgy rám, bátyám uram,
mikéntha én volnék az kanizsai basa! Nem tréfaszó, kit beszéllek.

– Borbála! – szólt Eusébia a leányra unott, feddő hangon.

– Istenkém, Jézuskám, tűled az embernek jó kedve is alig lehet.

Zrinyit kezdte bosszantani ez a dölyfös, unalommal bélelt leány; feléje
fordult:

– Sima fődü palotán szokatlan magamfajta vitéz szava nehezen perdül, de
mán azért csak mégis megkérdem, nem-é inkább vitéznek lenne hugom
asszony hütös felesége, hogysem másnak.

– Szeressem én ütet, ű meg engem. Az többi, valamint füst és por! –
válaszolt kurtán-furcsán Eusébia.

– Fiúnak lettél volna csak jó! – mosolyogta Drugethné.

– Nem ollyan rosz leánynak is! – mondta félhangon Zrinyi.

Ezért meg Borbála haragudott meg s hirtelen nagy szorgalommal kezdett
öltögetni.

Eusébia Zrinyire nézett és elfakadt nevetve. Zrinyi eleinte vele
kacagott, de azután úgy kezdte érezni, hogy neki nincs semmi oka a
jókedvre, sőt inkább mintha ő lenne a nevetség tárgya; hirtelen
abbahagyta. Eusébia is visszakomolyodott, de még később is
föl-fölnevetett, mint aki nem tud kiverni a fejéből valami kitünő
dolgot.

Egyszeriben tülökhang, hidlánc-csörgés hatott fel hozzájuk puhán a külső
havon át. Eusébia arcát, amelyről eltünt a gúny, meleg vidámság öntötte
el; letette munkáját s egy másik ablakhoz lépve kinézett.

Most jön a fattyuja, – gondolta magában goromba irigységgel Zrinyi. –
Mit keresek én itt? – Kar-feszítő, szív-dobbantó vágy támadt benne az
aranyos hajú lány után, aki senkivel sem törődve örült az érkezőnek.

Kevésre rá nagy örömmel hozták be karon fogva Drugeth és Draskovich
Erdődy Farkast, a petrinjai commendant fiát.

Piperkőcösen alakított, tarkóig érő hajú, sárga csizmájú, gondozott
ruhájú, szép fiú volt Erdődy; olyan, amilyeneket írott csata-képeken lát
az ember. Eusébia szinte elébe szaladt, úgy sietett vele kezet fogni.
Erdődy ábrándosan nézett az ábrándos szemekbe s tovább tartotta kezében
a lány kezét, mint az illendőség engedte s a rokoni kötelék magyarázta
volna. Borbálához lépve pajkosan mosolygott rá s éppen olyan hosszú
ideig tartotta volna a kezét, de a lány nevető-durcásan vonta el magát
előle. A nők újra letelepedtek munkáik mellé, a férfiak az asztal köré.
Eusébia egy szempillantással a maga közelében jelölt ki széket Erdődynek
a két csoport között, s ha a legény néha-néha Borbálára kedveskedett
tekintetével, alig észrevehetően dobbantott egyet a lábával s elővillant
a szoknya alól a himzett török papucs. Erdődy ilyenkor végigsimított a
haján s szerelmesen nézett Eusébiára. Zrinyit, aki figyelte őket, majd
fölvetette a méreg; legjobban szerette volna fejbe sújtani ezt a
kikent-kifent nyalka fiatalt s másik kezével magához kanyarítani a
rátartós kisasszonyt.

– Kemény telünk van, – szólt Drugeth.

– Hordatod-é mán vermidben az jeget, János? – kérdezte Draskovich.

– Igen, igen, holnap kezdik, – felelt Drugeth, mint aki csak most
határozza el magát a dologra.

– Bár fagyna belé Rákóczy ügyeközeti az ecsedi lápban! – mondta Gáspár
gróf.

– De bizony vérben fog az fagyni! – kiáltott Zrinyi, aki örült, hogy
valahogyan utat adhat háborgó dühének.

– Meg is sokasoda Isten ostora rajtunk az külömb-külömbféle
bálványozások miatt, kik közinkben férkőztek, – vélte Drugeth.

– Nem voltunk restek az bűnre mi is, – legyintett a kezével Draskovich.

– Annak oka is csak az bálványozás, – válaszolt Drugeth. – Kimenének
fiaink külső országokban azzal nesszel, hogy az tudományokban
tekélletesítik elméjeket s ihon, haza hozák az lutherana confessiót,
ördög találmányát.

– Kiki tudja, – szólt nyegle fölénnyel Erdődy, – amaz Luther Márton
fölhajta egypár korsó sert, s úgy fabrikállá az új hütöt. Nyilván ördög
dolga ez! Látja kegyelmetek, az utak, erdők, berkek teli vannak szegény
legényekkel, szabad hadnagyokkal, az kiknek dúlás, fosztogatás kenyerek.

– Győjtsünk osztán seregeket, – szólt Zrinyi, – illyen garázda
kóborlókbul, kik az maguk vitézségek rudimentáit vagy kassai
kereskedőkön, vagy kecskeméti tőzséreken, vagy soproni kalmárokon, vagy
más szabad várasok s szegény polgárok kárán végezték el; az kik nem az
jó hírért, névért s böcsületért, hazájokhoz való szeretetekért iratták
be magukat az hadakozásban, hanem hogy jobban ezeket az virtusokat
szabadabbul űzhessék!

– Az kostajnicai török nem tött annyi kárt talám Petrinja táján, mint az
kóborló vitézek, – állította Erdődy.

– Meg van kegyelmetek áldva, öcsém uram, arrafelé az predauciusok,
valahok és sclavok népével is, – tette hozzá Draskovich.

– Az is az török császároknak lelkeken szárad, – mondta Erdődy, – hogy
pokol tüze pörkölje le fejekrül turbánjokat, hehehe; kihajták
országukból az mi földünkre űket s mast az végeken az török ellen való
vigyázás színe alatt lopnak, garázdálkodnak, kevélykednek. Az idegen nem
kémélli, ki magyar.

– Talám magyar az magyart igen? – kérdezte kihivóan Zrinyi.

Eusébia meghökkenve tekintett föl munkájából a szólóra s valami gyönge
érdeklődés villáma cikázott át szemén, amelynek sugara csak újra Erdődyn
pihent meg szerelmesen.

Erdődy kérdően nézett Zrinyire, aki az ellene s Péter ellen folyó
személyes áskálódásokra gondolva tette föl a kérdést, amelyre Drugeth
felelt fölcsattanva, aki csak egy gonoszt ismert a földön, Rákóczyt:

– Arrul nem beszéllek, ki rajtunk esett, de azon felyül is mely igen
röttenetös insolentiákat cselekedtenek Rákóczy hadai az magyaron s
nemdenem űk is magyarok? Templomokat, parochiákat, udvarokat, városokat
megdúltak; nemes és paraszt emberek sustentálására való javait, búzáit,
borait, kenyerét, ruháját elvitték; szarvas és lábas marháit leverték és
egyéb javait felprédálták. Sírokat felásván, holt testeket
megháborították, lakos és igaz járatbeli jámbor kereskedő és egyéb
embereket városokban és falvakban, házukban és útjokban mindenekbül
kifosztották. Marhájokat elvonták, sokakat megkínoztak és megöltek, és
egyéb kimondhatatlan istentelenséget, keserves kegyetlenséget,
tribulatiókat és oppressiókat cselekedtenek.

Zrinyi fölött hirtelen elborult az ég. Unta Drugeth hangos
panaszolkodását, Draskovich selymes finomkodását, Erdődy nyegleségét, a
nők butaságát vagy gonoszságát; az egész társaságot, a fajtáját, az
országot! Ó! buja olasz völgyeken gördülő négyökrös szekéren hanyatt
fekve a széna között Vergiliust olvasni… másutt lenni, cselekedni,
szeretni: élni, ó élni!

– Mikoron haza jüvék az táborbul, – hangzott fel szava szinte kiáltva, –
az hol az legaljosb nímöt feldwäbel is nagyobb úr, mint királa védelmére
fölült magyar nemes, szalad elejbém mán az vár piacán az kapitány s
lelke szakadva előbeszélli, hogy Miklós bátyám uram meghagyott
özvegyének bosiákói jobbágyai fegyveres kézzel törtek be udvarházában, s
hogy udvarbíráját megölték, s hogy mindent feldúltak, prédáltak.

– Hm! Aggebje parasztja! – szólt közbe Draskovich. – Büdös és kártévő!

– Csak az, eresztenénk szájokra a zablát! – tódította Drugeth.

– Az paraszt, az paraszt, mondja kegyelmetek! S az úr, nemes, nemzetes
és vitézlő úr? Vannak néminemű új bányáink nékem s öcsém uramnak,
Péternek, ki Lichben, ki Bakarban. Hát az minap Varasdon, croatiai és
sclavoniai státusoknak gyűlésén nagy hangos panasz-szóra nyitá fel
száját ellenünk Frangyepán Miklós uram, hogy így, hogy megintlen úgy, az
bányák ide, az bányák oda. Tyűh! nagy gravámen! – gondulá az gyűlés. Egy
szóval kiküldék zágrábvármegyei szolgabíró uramat, Jellachich Gábort,
hogy az bányákat haladék nélkül betöltsük és betemessük.

– Injuria! – kiáltott Drugeth.

– Gubás ebnek fanos eb az társa, – bölcselkedett Draskovich.

– Majd! – fejezte be megcsendesülve, nagy megvetéssel Zrinyi. Dolmánya
alatt megfeszültek mellén az izmok, amint most Eusébiára nézett. – Eh! –
gondolta magában, – Frangepán ugathat, a paraszt csak paraszt, Eusébia
csak asszonyi állat; a német, ha generális is, csak német, de ő, ő
Zrinyi!

Drugethné nagyott sóhajtott és szomorúan rázta a fejét.

A kályhában pattogva ropogott a kemény fa s hangja betöltötte a hirtelen
nagy csöndbe burkolódzó termet. Hó-felhőket kavart odakint a zúgó vihar;
az ónas ablakok sírva rezegtek. A férfiak bajuszukat pödörgették s maguk
elé néztek; a nők munkáik fölé hajoltan öltögettek. Draskovich palotás
agara nagyot ásítva nyújtózkodott elő az asztal alól, hogy ura széke alá
gömbölyödve folytassa az alvást.

– Jó kis zivatar! – szólalt meg kitekintve Drugeth.

– Szegény őzikék kint az erdőben! – mondta Borbála.

A férfiak elnevették magukat.

– Majd lelűjjük üket, hogy ne fázzanak! – nyugtatta meg Borbálát
tréfásan Draskovich.

Eusébia leejtett valamit s amint Erdődy föladta neki, kezük összeért; a
legény szeme kerekre tágult, a lány lehunyta az övét.

Az oldalba rúgott agár vonítva ugrott ki a szék alól.

– Öcsém uram, az agaram! – feddette tréfásan Zrinyit Draskovich.

– Nem akartam, bátyám uram, – mentegetőzött mogorván Zrinyi, –
megcsuszamlék csizmám az págyimentomon.

Borbála szerelmes önfeledéssel nézett, nézett Zrinyire.

– Soha nem ülünk mán asztalhoz? – kérdezte Drugeth.

Ujra beállt a csönd. A kint féktelenül tomboló vihar a kéménybe szorulva
panaszosan zokogott.


XVI.

– Megharagutt? Haragudjék! Majd megbékéll!

– De, nagyságos uram, nem igen felette jó nekünk, ha Péter gróf
haragszik.

– Hát mitévő légyek? Térden csuszkorálva imádjam ű nagyságát? Enyim az
gulya, osztán punktum. Süttessen másszor billogot az baromra, ki üvé, –
zárta le a vitás marhacsordáról való eszmecserét Zrinyi.

Migliani páter nem mozdult; kövér arcán gyorsan mozogtak a ráncok: úgy
látszott, szeretett volna még valamit mondani.

– Hallom atyaságodat, – jelentette türelmetlenül Zrinyi a társalgás
folytatásába való beleegyezését.

– Iszonyatos nagy infamia, nagyságos uram, kit előbeszélleni fogok uram
kegyelmes engedelmével. Mikulich Tamás, amaz két lelkű, alattomos
personális, nagyságtoknak bizony érdemetlen tutorja nagyságtok gyönge
gyermekségeknek korán, széltén hirdeti, hogy nagyságodat Rákóczy
valamely hajduja üstökön ragadva hurcolá Ónod alatt az erdélyiek
táborában, hunnan is csak nagy sok könyörgésre, jól megsarcoltatva
bocsájták vissza.

Zrinyi türelmetlenül intett a kezével, hogy hallgasson.

A páternek megmozdult a szája: még nem fejezte be; de urával nem mert
ellenkezni, nagyot nyelve küldte vissza magába a feltolakvó szó áradatot
s dohogva köszönt el.

Ugassanak, mit bánja ő! Gondolata, mint a szétlőtt szárnyú madár,
vergődve röpdösött Eusébia körül, ki fut előtte, mint galamb az ölyü
előtt. Pedig az idő leszedheti ifjúsága rózsáit, sűrű barázdákkal
megszánthatja orcáit, ezüstté fordíthatja aranyos haját. A gyöngyvirág
könnyen hervad, a csorgó patak vissza nem folyhat! Ó Viola! kegyetlen
Viola! Mint tigris a vérben, gyönyörködik véghetetlen nehéz bánatában.
Az acél meglágyulhat tűzzel, mesterséggel, hangyanyom a kövön
megismerszik idővel, de az ő sűrű sok sóhajtása annyi Violának, mint
gyönge szél tölgyfának, mely meg hajolhat; mint tengerhab sziklának,
melyet meg nem ronthat… Újra ez a mélységbe zuhanás, újra ez az
örvénnyel küzdés! Mért? Oly óriási hiba-e egy élet számvetésében, ha
kihagyjuk a tiszta, kézfogós, lakodalmas szerelmet? Neki cselekednie
kell, rá hivatás vár ezen a rozzant magyar földön, mért borítja hát el
most ez a sötét felhő tervei büszke erdejét? Nem volt-e elég a
nagy-hefflányi küzködés, szégyen, ahol egy Zrinyi! Zrinyi elől vitték el
a lányt? Ott az a nyavalyás, itt ez a nyalka állnak elébe; Julia
Nádasdyné, Eusébia pedig Lykaont szereti.

Ez a gondolat ült mögé nyergébe, ha kilovagolt; ez könyökölt melléje, ha
olasz és latin könyveibe merült; ez burkolódzott bundájába, ha Légrádra
ment rendelkezni; ez feküdt nyugvó helyére, ha aludni tért; ez fogta a
tányérját magános ebédein; ez komolykodott ki a tükörből, ha
fésülködött; ez hörgött föl rá a halálra sebzett vad szájából.

Eseménytelen tépelődésben, erőltetett vadászatokban, komor
parancsolgatásban, verselgetésben tölt Zrinyi Miklós tele. Mit ért a
fényes családi fészek minden kényelmével, pompájával, ha nem nézte; mit
az óriási birtok gondja, ha Miglianira hárította; mit a légrádi
kapitányság, ha a török nyugton volt; mit a császári ezredesség, ha hada
a tél előtt eloszlott; mit az egész izom-őrlő, idegpattantó küzdelem, ha
egy lányra való mértéktelen vágya mindezt szétfujta, mint az őszi vihar
a friss avart; ha minden boldogságát árnyképpé fordította ez a szerelem;
ha minden értéke szétfolyva omlott el ujjai között, mint a Sátán
ajándékozta pénz? Mit ért az ősök multja, mikor az ivadék jövője borult
el? Mire az agy búgó zakatolása, ha közbeszólt a szív?

Ó, milyen hosszúk ezek a rövid napok; mily örökkévalóságok a hosszú
éjszakák! Nappal mindig ugyanazok az arcok s rajtuk ugyanaz az ijedt
kiváncsiság, hogy mi lelheti az urat! Éjjel az az ezer formába öltöző
egy valóság! Nappal az unalmas várbeliek, az unatkozó hadi nép röhögő,
civakodó vagy mogorva, csöndes ide-odaténfergése! Éjjel a jövő, mint egy
sötét barlangszáj; a gerincfeszitő testi vágy; a hiúság, nagyratörés
szárnyaszegett vergődése.

Mi lesz ennek a vége?

Néha forrt benne minden indulat, remegett minden izom, – mint a
repedésig fűtött katlan, – mikor szemébe paskolta a szél a havas esőt a
kursaneci erdőben. Néha bágyadtan keringtek benne szerelmének,
nagyravágyásának roncsai, mint hajótörő tengeri vész után csöndes
öbölben árbóc, deszka, vitorla, – mikor könyvére könyökölve hallgatta
magánossága társának, az öreg kályhának duruzsolását.

És Klenovnik?

Jobb szeretett oda nem menni. Ha ott volt, alig tudta magát
visszatartani valami őrült erőszakosság elkövetésétől; tömör dühvel
nézte a lányok között kakaskodó Erdődyt; bántotta Borbálának feléje
forduló állhatatos bámulata, ingerelte Eusébia gőgös elfordulása. Mért
vágyódik utána, mint Echo szó után, mint deres hóharmat napmelege után,
mint tudatlan fürj csalogató síp után, mint mágnes a hideg vas után,
mikor Eusébia konok és kegyetlen? Ha Erdődy ott volt, csak rá nézett,
csak neki volt mosolya, csak számára volt jó szava s ő mehetett
politizálni a férfiakkal, vigasztalhatta a siránkozó Drugethnét vagy
hallgathatta Borbála kinálkozó csacsogását. S ha a piperkőc Vuk máshol
mulatott, Eusébia, mint az alvajáró, jött, ment és sötét szeme befelé
világított. Verseit szórakozott mosollyal fogadta s tán el sem olvasta
őket! Kerülte, futott előle, mint ama könnyű köd a forgó szél előtt,
mint hideg hóharmat nap melege előtt, mint fürj karvaly előtt, mint
árnyék nap előtt.

Riadva nézett néha magába s elijedt: Istenem, milyen szűk körben forog
minden érzése, minden gondolata! Ember ő, férfi? Hisz mint a párzás
dühében sívó oroszlán járja körül ezt a kemény kősziklát! Bágyadás és
kavargó düh között váltakozó vágyakozásában megátkozta a szerelmet, amit
a legaljasabb nevekkel illetett magában, nősténynek káromolta a nőt s
aztán hűvös, sötét hajnalban menekült haza Csáktornyára.

A török? Bánja is ő! Nyuvadjanak meg ott, ahol vannak! Fullasszák vérbe
az országot s fulladjanak meg maguk is a diadal gőgjében! Legyen bár
muzulmánná az esztergomi érsek, mit törődik ő vele!

A király? Távoli kegyes idegen…

A harc? Patkány-marakodás!

A hadi pálya? Bohóc-kapaszkodás!

Az élet? Rongy, rongy, rongy!

Lóra! Sarkantyúzva hajszolta az izzadó dögöt sáron, jegen, havon
keresztül; s este a csatakos hazaérés után a váltott ruha melegében
ellágyulva ült a gyertya mellé s papirnak dülve burkolt, halvány
idylliumokba, klasszikus képekbe öltöztette vad szerelmét, amelynek
nyersesége át-átütött a síma, divatos mázon.

Közben múlt a tél; a hó leolvadt a hegyekről s hófoltos pocséták
borították a mezőket, amelyeknek feketeségét zölddel kezdte tarkázni a
párapólyás csecsemő tavasz.

Zrinyi elborulva nézte az örökegy játékot vára ablakából:

– Mit örülök rajta, ha hegyrül lement az hó, ha bánat úgy hordoz, mint
erős szájú ló, ha az én sok könnyem árvízhez hasonló, ha búm örökké nő,
mint fára az komló?

Aztán nem mozdult semerre se: otthon várta makacs magábavonulással az
eseményeket. De vajjon jönnek-é? Mindegy! Eleget kergette idáig őket, ő
futott utánuk. Most nem! Vár.


XVII.

Gyönge kopogás zaja hangzott a nehéz, vasalt tölgyfa ajtón.

Zrinyi annyira belemerült olasz szerzőjével a Lancaster és York-ház
hatalmas küzdelmének véres eseményeibe, hogy csak pillanatok mulva
hallotta meg.

Az ajtó-nyíláson Cosimo páter kémlelt be ijedt kiváncsisággal:

– Néminemű megjelenteni valók volnának, nagyságos uram!

Zrinyi intett, hogy csak jöjjön be. A páter belépett; de az ajtó nem
csukódott be utánna, mert most Forstall fogta meg a kilincset, hogy
Patachich Péternek adja át.

Kint új erőre kapott májusi nap melegített s a nyitott ablakon keresztül
behallatszott a kis, hímes boltú szobába a kert, az erdő tavaszi
zsongása.

– Laudetur! – morogták az érkezők.

– In aeternum! – mosolyogta lenézéssel az úr, hogy íme, most csakugyan
az események keresik fel őt, mert történni kellett valaminek, hogy ez a
három ember önként kopogtat barlangja, a könyvesház ajtaján. Megjelölte
körmével, ahol elhagyta az olvasást és a csöndben álldogálók felé
fordította székét.

– Hirek futamnak széjjel az országokban, – kezdte fontoskodó arccal
Migliani, – Rákóczy új hadának új győzödelmirül. Kiindula Zsigmond úrfi
Erdélybül, készen az cselekedetre, miként egy török s nagy vigyázással
forgatja szablyáját ellenünk, miként egy spanyor. Puchaim generál
futamik ám, de nem az harcba, hanem az harcbul; Szendrő felé nyomakodik
vissza nagy sok bajlódással, kapkodásokkal; tollaskodó nímöt vitézin
megszorula az plundra. Vagyon dolga az poroszlómesternek, merthogy
morgolódnak, szökdösnek az nímötök, miként taval Rákóczy hajdui; az
mezei borbély is nem nyugotja kezét ölben, mert telve táborunk
sebesekkel. Mast tetszik ki, mely igaz az török példaszó, hogy ha az te
ellenséged ollyan is, mint az elefánt, annyinak tartsad, mint az legyet,
ne félj tüle; ha ollyan is, mint az légy, úgy se vesd meg, hanem
oltalmazd tüle magadat, mint az elefánttul! Ihon elefánt lén az légybül,
ki Puchaim füle környül zummogott! Más felül Torstenson kapott Gallas
nímötjeiben mezei derék haddal, kiket meg is vere s mastan siet hadait
componálni az úrfiéival.

Zrinyi gondolkozva hallgatta a páter szapora szavát: most jó lenne
megint Zrinyi, aki kidobja a pénzt az ablakon iratos vitézek fogadására
s ott ágál ő fölségéhöz való hűségével az elsők sorában! Titkos
megelégedéssel szólt:

– Baj biz a!

– Bizonnyal az, nagyságos uram! Személy szerént való insurrectiót
hirdete ű fölsége az dunai két districtusnak; de nincsen bennek
körösztény indulat és magyar vér, elhúzzák magokat az hadakozástul.

Nem is bolondultak meg, hogy fölüljenek, – gondolta Zrinyi. Gúnyosan
ötlött a fejébe, hogy most gyűlést tartanak Varasdon Horvát- és
Szlavonországok urai.

– Mit mívelnek az tekéntetes Karok és Rendek Varasdon? – kérdezte
hangosan.

Cosimo páter összekulcsolta hasán a kezét s fejét félrehajtva
hallgatott: sajnos, ezt nem ő tudja; más fog beszélni s ő hallgathat.

Forstall elsimította talárja mellén a ráncokat és megszólalt:

– Királ urunk ű fölsége – győzödelem koszorúzza szent fejét! – ezer
lovast sollicitála országi védelmére Rákóczy ellen, ki utolsó
veszedelmet készít hazánknak. Az tekéntetes Karok és Rendek, – mint
írják, – vitam et sanguinem készek áldozni, sed Croatia et Sclavonia,
quae erant olim repletae militibus, hadi nép nélkül szűkölködnek s
lehetetlen immár bennek az legnagyobb solddal is ezer lovast toborzani.
Itt volnának, az igaz, az végbeli vitézek, de az török az szomszédságban
leselkedik, kiért is az ország határai pusztán nem maradhassanak nemcsak
az mi, de az haereditaria provinciák épségben megtartásoknak okáért is.

Kis ravaszok, – gondolta Zrinyi, – az örökös tartományokat tolják
mindjárt előtérbe, hogy a király megfélemedvén legkedvesebb s drágább
országrésze elvesztésének gondolatától, a végbeli vitézeket meghagyja
helyükön.

– No, Patachich uram, – kérdezte hamiskás szájvonással Zrinyi, – hát
osztán csakugyan komolyformán rözgölődik az török?

– Mán akár tudták, akár nem az tekéntetes Karok és Rendek, nem csalták
alá az királt, mert való, hogy az török császár hada Bosznában
győlekezik. Azt beszélli az végbeli fáma, hogy horvát földön vagyon
szándoka általtörni az velencések ellen. Nem lészen kárunkra az
figyelmezés, főkapitány uram.

– Hejh, pater Marce, be feledékeny kegyelmed, – kiáltott Migliani
örülve, hogy a szót ismét magához kaparíthatta. – Esének egyéb
történetek is az varasdi gyűlésen!

Forstall bosszankodva vonta végig nyelvét ajkán: hogy is felejthette el;
no igen, Patachich szólt közbe, csak azért nem mondhatta. Finom,
udvarias mozdulattal adta át a szót Miglianinak.

– Hát az történt, mint az provincialis atyaságátul értém, hogy az gyűlés
színe előtt, – s vaskos ujjain kezdte számlálni, – Mikulich Tamás,
Erdődy Farkas, Pethő István uraimék s tudja az nagy mufti, kicsuda,
Jankovich Péter uramné és Laczkovich István uramné asszonyaim képében
hangos panaszra fakadának Zrini Péter uram ellen, hogy néminemű
földjüket, jószágokat az Dráva szigetein, nemkülönben Oszaly alatt s az
Muraközön erő-hatalommal elfoglalta és magának tartotta.

Zrinyiben, aki a végig felezett családi birtok ügyeiben sokszor
összekoccant ugyan öccsével, most feltámadt a vére pártolása mégis:

– No lám, az maszlagban megzabállottak mind frigyet vetének egy az
mással ellenünk! És az croatiai statusok?

– Kiküldék Petretich zágrábi prépost és Zakmárdy ítélőmester uraimékat
Péter grófhoz az ország leveleivel, hogy jussát az törvény útján keresse
s az erőszakosság cselekedetitül magát megtartóztassa.

– Köszönöm kegyelmeteknek! – bocsátotta el kurtán embereit Zrinyi.

A három férfi elköszönt és vonult a várnagy lakása felé a harminckét
levelű bibliához s a mázos korsókhoz.

Zrinyi egyedül maradva elgondolkozott. Baj és baj, mindenütt baj! Vitéz
kéne ő fölségének! A vármegyék vonakodnak, a horvát rendek
hímeznek-hámoznak… Most megint itt lenne az alkalom megmutatni, hogy
Zrinyi tántoríthatatlan királya oldaláról; ha kell, utolsó sustákját is
ő fölsége kezeihez bocsátja… Török had Boszniában? Rajtuk ütni valami
hihetetlen vitézi vállalattal, milyen szép lenne!… Vagy elbánni ezekkel
a hegyes fogú mezei egerekkel, akik Péter csűrje körül cincognak…! De
minek? Mit csörtessen ő ebben a piszkos mocsárban valami távoli vetés
reményében, mint egy koszos vadkan?! Nem érdemel meg a német egy olyan
életet, mint az övé… s megérdemelné-é egymást fölfaló fajtája, hogy a
török ellen való hadakozásban eméssze? Érdemes-e ezen a romlott magyar
világon valamit kezdeni? Kinevette magát a «megváltás» eszméjéért, ami
nem is olyan régen úgy felcsigázta minden képességét… Minek a mozdulat?
Kár érte. A szobrok se mozdulnak s mégis szépek… Igaza van a töröknek,
nagyon igaza: jobb ülni, mint állni; feküdni, mint ülni; de fekvésnél is
jobb a holtan terülés!

– Lássuk tovább, mi módon űzték, öldösték egy az mást amaz bolond
angliusok hitván csörgős játékok bírásokért, – szólt hangosan; azzal
robbanva kanyarította vissza székét szembe az asztallal s nekikönyökölt
Biondi könyvének.

Jöhettek aztán hozzá jelenteni akármit: Rákóczy… a király… Mikulich itt,
a svédek ott, – dacos elfordulással minden cselekvéstől, minden
tépelődéstől csak távoli árnyékokat mozgató olvasmányának és dohogó
sétáinak élt.

Ilyen lelki állapotban találta a királyi meghagyás, hogy a birodalmi
sereg segítségeül ezer könnyű lovast fogadjon és siessen a császári
táborba. Gúnyosan nevetett föl:

– Ihon, jünnek az események csőstül! Nosza Herr Graf von Serin, ragadj
mastan szablyához, toborozzál hadi népet, hiszem te vagy az, az kinek
ugrálva, nem sóhajtva megyen ki az arany erszényébül! Kelj mezőben
vitézid élén, derék leventa, merthogy talám mast lészen az üdeje, hogy
hullat öledben egyetmást az földi jók fölséges asztalnok-mestere.
Nélküled bizony egy szaró-széket sem tudnak megvenni nímöt generál
uraimék!… Nem, nem megyek, – zúgott benne tombolva az elkeseredett
ellenkezés.

Az éjjel alig aludt valamit. Forgott az agyában a sok terv, búgott a
szivében a sok indulat s nem tudott megállapodni egyiknél sem. Mint
valami nyomorult, kormánya vesztett, vitorlája pusztult hajó-teknőt,
hajtotta, himbálta, kavarta az örvénylő ár; öntudatának égve maradt kis
mécsese is makacson, dacosan nézte a homályos háborgást. Fülében
pillanatonként megújuló távoli ágyú-dübörgés zúgott s érezte, hogy
halántékában kopogva lüktet a vér. Akarata, mint a fejbe kólintott
ember, elalélva hallgatta az indulatok boszorkány-szombatjának belülről
kihangzó tompa zaját.

Vérben úszó szemekkel ébredt; vállát verő göndör haja összegubancolódva
fogta körül sápadt arcát. Lomhán állott talpra, de mikor az ablak felé
fordulva szembe találta a reggeli nap friss ragyogása, nagy elhatározás
születésének nyers örömével szegte föl a fejét, mint aki a szerencse
ellen ágaskodva egy kártyára teszi föl az ősi dominium utolsó ezer
holdját.

– Vuk öcsém tahát Varasdon fújja az kígyóküvet Péter ellen? Jó! Megyek
az lányhoz és megkérdem… Megkérdem!!!

Nyergeltetett. Lóra ülve megtapintotta az aranyhímes kápa pisztolyait s
emberei nagy bámuldozására, egy szál lovas szolgával vágtatott ki a
várból.


XVIII.

– Jó napot! – fogadta röviden a klenovniki várnagy alázatos köszöntését
Zrinyi, a sok lovaglásban görbére gémberedett lábait egyengetve, míg két
szolga söpörte, tisztogatta az út porától csizmáját, ruháját. – S az
urak? – kérdezte az útra felkötött haját kieresztve a süveg alól.

A szolgák tiszteletteljes távolba vonultak seprőikkel, kendőikkel és
vártak.

– Nagyságos uraim hajnallal Trakostyánra mentek, nagyságos uram!

– Hát ki vagyon itthun?

– Nagyságod szolgálatjára Drugeth nagyságos uramné asszonyom és Eusébia
kisasszony, merthogy Borbála kisasszony kevés napok előtt haza mene
atyja urához, de megjün az héten.

Zrinyi gondolkozva nézett szét a hűvös kapualjban a muskatélyokon,
szakállosokon, az őrszobájuk előtt padoló drabantokon. A külső udvarról
nyíló kapu fél szárnyra, a belső udvarra nyíló teljesen, sarkig tárva:
kint lángoló nap, közbül hűvös sötét.

– Tudom az járást! – utasította vissza Zrinyi az ott ténfergő nemes inas
ajánlkozását.

– Az ebédlő palotából jobb kézt asszonyunk házában lésznek bizonnyára, –
bátorkodott még megjegyezni a várnagy.

Zrinyi intett a fejével, hogy jó s megindult a lépcsőház felé.

A várnagy vont egyet a vállán s visszament a külső udvarra a lovak s a
vendég szolga ellátásáról gondoskodni.

A darabontok összevigyorogtak, ahogy az úr alakja eltünt a lépcsőkön.

– Hüjh! de bölény-bika egy úr! – bökte az egyik oldalba a társát.

– No, ha ez reá ereszkedik arra az vékonypénzű fehérnépre odafent… –
mondta a másik.

– Vértajtékot is hány az kisasszony, miként az szerelmes fülemüle, –
fejezte be a harmadik.

A negyedik trágár mozdulatokat kezdett tenni a kezével és szaporán
hüittyegetett hozzá.

Láttára hangosan csattant föl, majd alattomosan meglapulva vinnyogott
még sokáig a röhögés.

Zrinyi ezalatt benyitott az ebédlő palotába. Körülnézett. A sarokban
kongatva ketyegett a nagy lábas óra; a szőnyeggel borított falon a
sokágú gyertyatartókban még bent volt az utolsó mulatság óta a sok
gyertyacsonk; de a kihúzható nagy asztal összetolva; a nagy pohárszék
ajtai zárva. Mit akar? Mért jött ide, korlátot ismerni nem akaró
indulataival a békés, rendezett életű családi fészekbe? Milyen bambán
lóg a falon az az eledellel írott kép! S milyen rosszakaratú idegen arc
néz vele szembe a fali tükörből!

Hangok! Csakugyan a szomszéd szobában vannak. Elhatározó mozdulattal
törülte kétfelé a bajuszát és benyitott.

– Jó napot kévánok kegyelmeteknek, asszonyom és hugom asszony!

A tompa férfi-hangra ijedten fordult az ajtó felé a két nő, akik az
egyik ablakmélyedésben fonogatva azt hitték, hogy valami házbeli
asszonynép nyitja rájuk olyan csendben az ajtót. Zavart köszönéssel
fogadták a különös vendég különös érkezését.

– Eljüttem kegyelmetekhez!

– Örvendünk rajta, uram! – szólt Drugethné.

Zrinyi fogott egy széket, nekitámasztotta a két ablak között lévő
állványnak, amelyen ezüst-veretű ékszeres ládácskák sorakoztak halommal,
s engedelmet kérő kurta mozdulat után leült rá szembe Eusébiával.

– Osztán csak így magánosan kettesben mulatják kegyelmetek az üdőt? –
kérdezte, féltékeny pillantással nézve körül Eusébiát.

A szótlanul ülő lány rokkája egy percre megállt, de annál hangosabb
pergéssel indult meg rögtön.

– Uraimék Trakostyánra mentek! – felelt Drugethné.

– Trakostyánra? – kérdezte Zrinyi, mondanivalóját gyúrva, gyömöszölve
elméjében szavakba.

– Igen, az tiszttartót akará, ha meg nem csalatom, két jobbágykölyök
megölni, osztán kitudódott valamely módon…

– Igen? Az tiszttartót?

– Aztat.

A rokkák frissen peregtek és Zrinyi a lábánál fekvő perzsa-szőnyeg
rojtjait birizgálta a csizmája orrával.

– Hugom asszony, – fordult hirtelen Eusébiához, mintha Drugethné ott se
lenne, – kérdenék egyet kegyelmedtül. Az pallérozott udvari erkölcs
másmilyen módját kévánná ez dolog végben vitelének; köntörfalazni nem
tudok; várni nincsen bennem elegendő tűrés. Ez okon jüttem magam, Zrini
Miklós Draskovith Eusébiához.

A fejét meglepetten fölütő leány kezéből visszapöndörödve hullott ki a
fonál. Drugethné szorongó szívvel kelt föl székéről, de mégis jónak
látta a szoba hátsó falának támaszkodó fiókos szekrényhez menni s
valaminek szorgos keresését mímelni.

– Istenem Uram, csak uraimék honn volnának! – sóhajtotta magában
félénken.

A férfi duzzadó ajaka halkan remegett. A lány, megigazítva fején a
drágaköves koronkát, hátraszegte a nyakát s tágra nyiló sötét szemében
ismeretlen kéjt hozó ismeretlen veszedelem vágyása villódzott.

Zrinyi közelebb hajolt a lányhoz:

– Nem hizelkedtem soha kegyelmednek, hugom asszony, az egynémely versek,
az kiket írtam…

A lány elmeredő szemmel szólt közbe halkan:

  – Fuss tülem, verseid mert nékem éles tőr,
  Dér virágnak,
  Kű buzának,
  Horog halnak,
  Lép madárnak,
  Háló vadnak,
  Métely juhnak,
  Nyil szűvemnek,
  Bús kedvemnek,
  Mirigy életemnek.

– Eusébia! – szállt föl elnyomottan a kiáltás Zrinyi torkából. Ime, a
lány elolvasta, amiket írt, versben felel, fél tőle, talán szereti is.

Drugethné félve tekintett vissza a szekrénytől, amelynek nyitott
fiókjában idegesen tapintotta keze a csipkét, selymet.

– Eusébia, – súgta rekedt önfeledéssel Zrinyi, – mikoron elsőben láttam
kegyelmedet, beléveszett ebben az két boszorkányos szemben az életem.
Nappal kegyetlenségével küzködtem, éjjel elepedt az innyem utánna. Az
Adria tengernek fönn forgó habjai nem oly nagyok, mint voltak szemem
árjai; égő szüvemnek lángos hatalmai nagyobbak, mint Mongibel lángjai.
Könyörüljön nyomorú voltomon kegyelmed, mert Isten haragja örvényes
habbá teheti könnyemet, szélvésszé fordíthatja sóhajtó kedvemet…
Eusébia, egy szerelemben esze fordult beszédin ne induljon föl
kegyelmed, de lássa, szeretem, háborgó indulatim úr lettek fölöttem,
merthogy szeretem keservvel itatott szüvem minden erejivel.

A lány szemének hosszú pillái félig lecsukódva remegtek.

– Egy catholica hütünk legméltóságosb oltári szentségének nevére kérem,
feleljen kegyelmed kesergő szerelmem színe előtt, tudna-é engem
szeretni?

– Talám! ki tudja? – kérdezte halkan maga elé merengő szemmel a lány.

– Erdődyt szereti kegyelmed?

– Igen… – hangzott a csöndes, réveteg válasz.

Zrinyi feszülő karral markolta meg a széket.

A lány rózsás fehér arcából, piros ajkából elvonult a vér, amikor
megszólalt:

– Későn jün kegyelmed, bátyám uram… Szüvemet Vuk birja… Talám ha előbb,
ki tudja?… Mast késő!

Domború formáival karcsú alakja fölállt a rokka mellől.

– Váljunk szét békén, csendesz kézadással! – szólt kezet nyújtva a
férfinek.

Zrinyi egy pillanatig az övében érezte a forró, puha kezet, aztán
tehetetlenül nézett a távozó után, hogy tünik el az ebédlő palotába
vezető ajtón.

– Teremtőm Uram, – sóhajtott Drugethné, – csak Jánosom maradt volna
honn!

Amint a becsukódó ajtó kilincse pattant, Zrinyi dereka megrokkant
ültében, de rögtön rá kiegyenesedve rúgta ki maga alól a széket, az
ajtóhoz ugrott, fölszakította s ott állt a rémülten visszaforduló
gyönyörű alakkal szemben.

– Eusébia! – tört ki a sóhaj boltozatosra táguló melléből, amint
szempillái összecsukódtak s ökölbe szoruló karja hátra feszült.

Két karja lassan fölemelkedett s hirtelen mint két acélkapocs csattant
össze a lány derekán. Ajka az aranyos hajba temetkezett. Eusébia lihegő
csókkal tapadt a férfi dolmányához ott, ahova a feje borult.

– Ó, az fajtalanok! – mondta csöndesen az ajtón utánuk kémlelő Drugethné
halálra ijedve.


XIX.

Mégis! Mégis!

Ág csapott arcába, lova kövön botlott, Zrinyi nem bánta, a célját ért
öntelt mosolyával hallgatta magában a diadal zengését.

Nyomában röpült szolgája morogva az őrült vágtatás miatt.

Milyen arcokat vágott az a szegény kis Drugethné s milyen meglepett
elégedettséggel fogadta este a váratlan hírt a hazatérő jó Gáspár gróf!
Még most is a fülében van a finom, hamiskás szerencsekivánat, amellyel
Draskovich magához ölelte:

– Öcsém uram, kegyelmed egész férfiú és jó vitéz. Lóháton megyen az
körül árkos, legmagasb kűsziklán ülő vár megvételére és meg is veszi!

Istenem, milyen más az ilyen apa, aki lányára bízza jövendőbelije
kiválasztását… Előbb Erdődyre gondoltál? Igen jó! Most Zrinyit akarod?
Az is igen jó!… Csodálatos a véletlen! Ennek a különcködő apának a
furcsasága hogyan kezére játssza az eseményeket. Igen! Mert mit tett
volna, ha a lány huzódozik s az apa már mást jelölt ki neki férjül?
Elrabolta volna, mint valami tíz esztendőknek előtte a Mikes fiúk ott
Erdélyben az özvegy Tarnóczyné leányát?… Ejh! de mit töpreng, mit néz a
multba? Akár az övé, akár másé, nem jön vissza többet; mögötte marad,
mint ez a rongy út kattogó patájú lova mögött.

Ha nyilt mezőbe értek, lova szájára eresztette a zablát s míg behunyt
szemét lágyan mosta a meleg szél, újra érezte a dolmányán áttüzelő csók
hevét.

Megvan! Az övé! Mit ámmogjon, nyavalyogjon tovább versben, vagy csak
úgy? Az övé! Az övé! Sírt, kesergett, merészelt s most megvan, az övé!!!
Most jön a jövő! Lássuk csak, igen, igen, a felséges úrnak nem lesz
panasza, megnyílik újra a tágszájú erszény. Ezer lovast kért? Jó,
meglesz az ezer lovas s fogad még hozzájuk háromezer gyalogost! Igen,
igen, ennek így kell lenni, itt is lóháton kell nekirontani a kőszáli
várnak. Most csak lesz értéke ennek a királyához hű, kötelesen felül
való ragaszkodásnak, önfeláldozásnak?! Jegyajándék is fog majd kelleni,
azért már most jó lesz valakit Bécsbe meneszteni; valami gyöngyös,
gyémántos nyakbavető talán jó lenne. Igaz, elő kell keresni azt a
tábla-gyémántos gyűrűt, amellyel az apja jegyezte el annak idején az
édes anyját. Pénz is fog kelleni, mégpedig jó sok; kézfogón is,
lakodalmon is lesz elég költsége. Az igaz, hogy ott Draskovich látja el
a lakodalmasokat mindennel, de amíg ő oda ér a maga rokonaival, azok
bizony esznek, a lovuk is eszik, maguk azon felül még isznak is. Nem
sajnálja – sajnálja a török császár a lelkit a mennyországtól! – de
utána kell nézni, annyi szent! Majd azt kiszámítja a páter, hogy oszlik
meg az a pár ezer forint, amit a jobbágyokra fognak kivetni lakodalmas
költség cimén; aztán a tiszttartóktól is be fog kéretni minden pénzt…
Milyen keményen feszült a melle két almája az ő dolmányához!… Hejh!
megsárgult a kalász reménye széltől hajtott vetésében! Most jön az
aratás!

Belevágta lova oldalába a sarkantyút, feszesre rántotta a kantárszárat s
röpült, röpült haza Csáktornyára.

Az egész májust lázas rendelkezésben töltötte. Míg toborzói szerte
sípoltak a horvát végeken, maga Patachichnak adott rövid parancsokat
vagy Migliani páterrel értekezett hosszasan. A páter elemében volt:
zsirosan ragyogó arccal járt-kelt a várban, kérdezett, jegyzeteket
csinált, parancsolt; kocsira ült s örömmel rázatta magát valami távoli
tiszttartó házáig, ahol félnapokat töltött kenetes hangú parancsainak,
intézkedéseinek hosszasan pergő előadásával. Csak sietni, csak sietni,
ez volt vége-hosszatlan rendelkezéseinek minduntalan visszatérő
jeligéje. S ha valamelyik nap vacsoraidőn megtért Csáktornyára, halálos
fáradtságról panaszkodva egész éjjel is szóval tartotta volna urát az
ebédlő palotán, ahonnan legelőször a gyóntató vonult el savanyú arccal
másnapi hajnali miséjét hozva föl mentségül, aztán a várnagy
jójtcakázott el az utolsó hatalmas korty után, végül Forstall
illedelmeskedett haza aludni. A nemes ifjakat már Zrinyi küldte
nyugovóra. Migliani pedig beszélt, összeadott, kivont:

– Nagyságos uram, van, ki egy varasdi mérő árpát sem tud adni; jajgat,
hogy az kanizsai vagy babocsai vagy berzencei vagy megintlen az
kostajnicai török kihúzá alula az fejalt is, barmát kit levága, kit
elhajta, egy szóval, nincs még egy pénze is; sopánkodnak, sírnak az
asszonyi állatok, hogy éhhel köll veszniök, osztán mégis csak kijün az
végin ládafiábul az tallér. Hejh! vagyon elme azokban az nyírett, fonott
avagy gubancos hajzatú kobakokban! Csak adni nem! Bezzög elfelejtköznek
arrul, hogy nagyságod s nagyságodhoz hasomló kemény, igaz magyar virtusú
nemes urak harcokban naponta való forgódásikkal életeket vetik kockára
tetves fajtájuk megmaradásáért. Mert, nagyságos uram, kérdem alázattal,
mi lenne Croatiábul és Sclavoniábul nagyságtok hatható oltalmak nélkül?
Két török elájet, avagy talám csak egy!… Az tiszttartóknak virtusok az
vackon lustálkodás és lopás; Isten minden áldott napja Szent Heverd-el
innepe; nincs az az üdőjárás, ki nékiek jó lenne; soha nem akkoron süt
az nap, esik az eső, fú az szél, amikoron nékiek conveniálna, hogy
süssön, essék, fújjon… Kursanec, nagyságos uram, csak nyolc
jobbágy-telek, nem adhat többet… Ez mast mán öszvevéve, úgyé, nagyságos
uram, annyi, mint ezer környülnyíretlen tallér? Ezer meg ismég ötven, az
ezerötven Londinumban is…

Zrinyi csak hallgatta, hallgatta a páter számvetését… s lelkében buja
szerelemmel kísértett Eusébia gyönyörű teste.


XX.

Homályos fejük kerek szemű bambaságával nézték, rögre görnyedésükből
fölemelkedve, a rongyos, piszkos jobbágyok Klenovnik táján a vár felé
gördülő szekerek, hintók sokaságát s a mellettük ügető lovasokat: a
Draskovich- és Zrinyi-rokonság ment kézfogóra.

Mikor a vendégsereg porfelhője felgomolygott a láthatáron, megindultak a
várból a fogadásukra rendelt lovasok s vágtatva siettek eléjük az úton.
Uruk nevében elmondott ceremóniás istenhozott után közrefogták őket, s a
hosszú, színes, tarka menet méltósággal kanyargott tovább Klenovnik
felé. A férfiak süvegén vígan forgatta a szél a drágaköves boglárba
tűzött sasszárnyat, darutollat. A nők hajukat rendezgették, nehéz selyem
szoknyáik, finom csipke-kötényeik ráncait simítgatták a lomhán
ringatódzó hintók párnáin. A hátulsó bakon álldigáló csatlósok
le-leugrottak egy-egy dülöngős fordulónál a kocsit tartani. A fogatok
első lovain ülő fellajtárok hátra-hátrafordultak s fejüket rázva
vezették az agyonkeréknyomozott út jobb részére a hintókat.

Acél-csörgés, szinek, csillogás, hangos szavú tréfa, por: vonult az úri
menet.

A vár kapuján tisztára mosdott, kefélt, díszbe öltözött s a szokatlan
gúnyában mereven feszengő gyalogság őrködött. A várudvar gomolygó
sokadalmát más két őrség nézte szinte megkövülve a bámészkodásban. A
várnagy és a hopmester vették legelsőbb pillanatnyi szemügyre a
nyekkenve megálló hintók címerét és a bentülők arcát; a hopmester a
kezében gyűrődő, összeizzadt lajstromra tekintett, intett egy szolgának,
aki a részükre kijelölt szobákba vezette a vendégeket. A hintók a szinek
felé gördültek, a lovakat az istállók előtt kantározták le… s újabb
hintó nyomult előre.

Rokonok összetalálkoztak, régi barátok kurjantva ismertek egymásra;
barátnők sírva vagy nevetve ölelkeztek. Kézfogás, fő- és térd-hajtás
mozgatta színes tömeget, amelyben a szertartásos üdvözlések morgó
zajából a jóban lévők hangos, bizalmas köszöntései hangzottak ki. Aztán
széjjeloszlottak a nagy épületben s az udvaron csak a szolgák,
csatlósok, inasok méregették irígy vagy megvető szemmel egymás ruházatát
s vaskos tréfákkal incselkedtek, amelyeken széles ábrázattal vigyorogtak
az őrködő gyalogok, féllábra ereszkedve. A muzsikások egy pajtában
gyakorolták zenedarabjaikat, halkan erőlködve hegedűn, virginán, dobon,
dudán, sípokon, trombitákon. Lent, a szakácsok süstörgő, rotyogó
fazekai, forgó nyársai között a konyhamester rendelkezett harsányan;
hosszú szolgasor hozta a kulcsár vezetése alatt nagy kosarakban a
temérdek borsot, gyömbért, szerecsendióvirágot, malozsát, mandulát,
szárnyast, halat, lisztet. Az ólakban a jobbágyok beszolgáltatott ökre,
borja, malaca bőgött, sivított. Itt a vendégek udvari emberei hallgatták
a klenovniki hopmester utasításait, kinek mi lesz a hivatalja; ott
szénát vittek targoncán, vellára tűzve az istállók felé; apródok,
frájok, inasok szaladtak ide-oda; csizma kopogott, szoknya suhogott.

Az út porát magukról lerázott vendégek közben lassan gyülekeztek a nagy
palotán, ahol Gáspár gróf és felesége fogadta a benyitókat. A
leányasszony szobájában az udvarló leányok s a vénasszony nézegették,
símogatták utoljára körül Eusébiát, akinek karcsu alakja franciavállba
futó, ezüst virágokkal szőtt, arany-ezüst csipkés, nehéz suhogású
testszínű tercenella szoknyából emelkedett ki. Puhán és rikítón fénylett
ruháján a sok gyöngy, boglár. Zrinyi az épület valamelyik tulsó végében
mustrálta magán türelmetlenül a vörös skarlát-posztó nadrágot s az
aranyvirágokkal szőtt nehéz fehér selyem dolmányt; türkiz-köves ezüst
sarkantyújával a szék lábát vagdosta és úgy várta a hopmestert, mikor
jön már jelenteni, hogy a vendégek összegyültek mind a nagy palotán.

A kézfogós lakoma énektől hangos, tánctól kopogós végének forgatagában
egyszer Erdődy Farkas Borbála mellé került.

– Szegény bátyám uram! – szólt a lány, babuskás részvéttel tekintve föl
a ráncba vont homlokra.

Erdődy félrekapta a fejét, de aztán visszanézett a lányra s bánatosan
bólogatta:

– Igyen van ez!

Körülöttük lassú méltósággal, pajkos cifrával, duhaj nekilendüléssel
forgott a tánc. A fal mellett a hosszú asztaloknál az ország
főméltóságainak képében megjelent urak köré csoportosulva ivott a vendég
öregje. A pohárnokok, csatlósok jöttek-mentek a kupákkal; vége-hossza
sem volt a sok egymásra köszöntésnek. A gazda vezette a távol levő
főszemélyek egészségére való ivást, aztán a vendégek kerültek sorra;
majd a vendégek kezdtek a gazda egészségére inni; ittak a multra, ittak
a jövőre, élőkre és holtakra.

– Jüjjön kegyelmed, álljunk ki az táncbul! – szólt bizalmas
beszélgetésre vágyással Borbálához Erdődy. Hetek óta igyekezett magának
megmagyarázni Eusébia hirtelen fordulását; nem értette sehogyse; szebb
is, fiatalabb is, mint Zrinyi, szerette is a lány, s egyszerre azalatt,
míg ő Varasdon volt, Zrinyihez pártolt. Egy könyvolvasó, versfaragó
katona! Ki hallott ilyet? Teljesen érthetetlen. Megkérdezte Eusébiát is.
A lány válasza még jobban összezavarta: dúlt lélek, nagy vágyakozások…
úgy kívánt valamit… éppen egy furcsa pillanatban jött… erős kézzel
rántotta magához, mint egy örvény… aztán megsímogatta a lelkét… Nem
méltó ő hozzá… gyöngeség, alávalóság, ilyeneket mondott saját magáról…
Mindig becsülni fogja azért, mint bajtárs a bajtársat… Fütyül rá! Mit
neki egy asszony állat becsülése!

Borbála piciny sóhajjal felelt; s amint lehetett, kiálltak a nagy
komolysággal kackiáskodó párok közül s elvonultak egy ablak-mélyedésbe.
Az asszonyok összesúgtak, amerre mentek, a búbánatos pár láttára; s meg
is szólták rögtön a Draskovichokat, hogy csak úgy hagyják lányaikat
válogatni a legények között, mert nem jó, nem is illik az ilyen
szerelemből-szerelembe játék.

– Szegény kis Borbálám, Isten vezérelje választásában! – súgta félhangon
János bán, amint a lánya elhaladt előtte.

– Fáj? – kérdezte Borbála.

Erdődy bólintott, hogy igen s elfordította szemét Eusébiának a tánc
köreiben büszkén vonagló karcsú alakjáról.

Borbála melle csöndes, fojtott sóhajtással domborult pihegve.

– Kegyelmed szán engemet! – mondta Erdődy némi hálával.

– Esmérem, mi az megvettetés, én is.

– No!

– De igen, elhiggye kegyelmed!

– Osztán hogyan?

– Valamint kegyelmed.

– Igen?

– Igen!

Egy darabig szótlanul ültek egymás mellett. Borbála előkötője csipkés
szélit huzogatta, Erdődy meg nézte.

– Könnyű kegyelmednek, merthogy legény, – szólalt meg idővel Borbála.

– No! – nézett rá elérzékenyedve Erdődy.

– Világ csúfja vagyok esztán: elfordítá tűlem orcáját az legény, kit
szerettem, – és görcsösen szippantotta föl már-már kitörő sírását.

– Hugom asszony!… Kicsuda? – kérdezte Erdődy vággyal színezett
kiváncsisággal nézve a lány szemébe.

Borbála mind a két kezével belekapaszkodott a szőnyeggel borított
padszékbe, amelyen ültek s fejével intett Zrinyi felé, aki egy asztal
előtt állt s hajlongva köszönte éppen az egészségére ürített kupákat.

– Borbála! – sajnálkozott Erdődy s a lány kezére tette a kezét.

Fiatal vérük izgatott, meleg lüktetéssel áramlott az érintkezési pont
felé.

Füttyöngve sikongatott a síp, recsegett a trombita, buffogott a dob és
sírva kúszott elő a hegedűből a nóta dallama. Lépve, kerengve hullámzott
a táncolók csoportja; hosszúra nyúlva libegett a falon a sok
gyertya-láng. Hangos beszéd zúgott messzebb s felcsattant néha egy-egy
nevetés.


XXI.

Zrinyi azzal az érzéssel indult vissza a háborúba a fenyegetett Pozsony
födözésére, hogy íme most megnyergelte a szerencsét és sarkantyúját
oldalába vágva, arra irányítja, amerre fölemelkedésének útja egyenesedik
beláthatatlan magasságokba.

De fordult az idő, fordult a szerencse.

A morva erdők susogó lombjai között már itt-ott sárga levél zörög és
Zrinyi töprengve ül sátrában.

Hejh! micsoda lendület! micsoda kezdés! A lány, akinek sorsát egy tüzes
öleléssel örökre magához rántotta!… Fegyvertől csillogó négyezer marcona
vitéze… a vállukon lebegő farkas-bőr… a sok duzzadó izom! Mely vitézi
csörgő, villogó felvonulás Szakolcán az ámuló Ferdinánd király előtt!…
Aztán az a nyilt csata, kétszáz svéd halott, más kétszáz a rabszíjjára
fűzve!… S a táborban oly kevés a magyar úr! Hogy megbecsülték, szinte
dédelgették körülötte nyávogó hálájukkal… S aztán egyszerre mintha
roppanva szakadt volna meg valami az universum gépezetében: mint a
hangyákat a gyerek, úgy taposta el Jankaunál Torstenson serege a
császári hadat, Hatzfeld generált elfogták, Götz ott veszett… Rákóczy
egyesült a svédekkel Nagy-Tapolcsánynál, azután Brünn alatt…! Megrémült
a német: béke! béke! Még a halottjaik sebe is azt üvöltötte: béke!
béke!… Hogy örül a szerencse az ember esésének! Csaknem az égbe tette!
Ült magasan Zrinyi s hízott, de lám! lehanyatlott s most úgy
gyönyörködik esésében a kegyetlen Fátum, mint juhász kősziklán kőnek
görgésében… És Eusébia beteg, beteg! Kórnyadozik! Az a deli hajadon! Nem
is hiszi, nem lehet! Mitől lenne beteg? Talán szerelem betege? Bántja a
vágy? De ki után? Visszavágyik a Vuk keblére, vagy őutána epekedik?… És
Péternek újra nem hagy békét Mikulich. Hogy is tudta kieszközölni a
királytól azt a parancsot a vén personális? Bezzeg most Péter
elbontathatja méheseit a Dráva szigeteiben! S milyen elégtétel lehetett
az aggeb kajánjának, hogy éppen az ő kézfogója után volt kénytelen
megküldeni János bán a királyi parancsot Péternek!… Ó, ez a mocskos,
visszafordult magyar világ!… Hm! Gáspár gróf, ez, ez igazi önzetlen,
nagylelkű férfi… harmincezer forintot íratott be Trakostyánra és
Klenovnikra a zágrábi káptalan előtt az ő javára! Övé lesz a két vár,
ámbár a Draskovich javak jog szerint nem szállhatnak lányágra. Ez
legalább az övé! De az marad-e?

Levél-pörgető őszi szél búgott a hajbókoló fák között, amerre a Vág
rohant délnek a partján haza vonuló császáriak mellett.

Megszakadt a fonál, – emésztődött bévül Zrinyi, – mire se jutott s itt a
tél, amelyre fegyvervillogtató tavasz nem következik, mert ölében hozza
a békét. A király és Rákóczy biztosai már Tokajban versengenek a
béke-pontozatok valóra váltásának mikéntje felől… és ő alig tett
valamit, de semmit sem kapott. Mért is tért el a török-űzéstől, mért
kapaszkodott a király palástjába? Milyen nevetséges is ő, mint a
szappannal kent szálfa palackdíjáért fölfelé kúszó, aki a csúcstól alig
arasznyi távolságból csusszan le hirtelen vissza a földre!… Lovas ember
vágtat mezőn, halmokon; tarsolyában egy darab tintával mocskolt papir.
Kezedbe veszed, egy falevél se hullik le, földre se sújt, s lelkedben
mégis összeomlott valami… Hát meghalt az öreg Esterházy! Belehalt a
nádorságba!… Szegény jó öreg, könnyű néked már a magyar rög, mert
fölötted van s nem alattad!… Más lovas, más hír. Ó, hogy élnek az
emberek a világban, éppen úgy, mint azelőtt!… Hát Borbálát elvette a
Vuk! Klenovnik újra borban és örömben úszott; bizonnyára forgott a
nyárson a sült ökör az éhes paraszt szájak előtt s vályukban zubogott
előttük a bor. Erdődy biztosan kihuzta magát és billegetve rakta a lábát
s az az öreg rokon megint ijesztőn huhogatva csuklott a sarokban.
Tobzódó, részeg barmok!… De Eusébia az övé, az övé! Mit bánja ő! Sima
ölébe dülve maradékaiba fogja átfelejtkezni mindazt a nagyratörést,
amely ilyen csúfosan szakadt most a markába.

Szerelemre fordult benne minden indulat, gondolat. Valami lázas,
asszonyra-éhes, gyötrő ébren-álomban tette meg az utat hazáig.

Mikor másnap reggel Patachich Péter urát kereste, hogy megtudja, mi lesz
a várban és a környéken ideiglenesen elhelyezett katonáival, meg kellett
elégednie a várnagy egykedvű nemtudom válaszaival.

– Hun az úr? – kérdezte Patachich.

– Elment.

– Hová?

– Nem mondta.

– Mi lészen mast az vitézekkel?

– Ű tudja.

– Nem tudja kegyelmed, szélnek eresztjük űket avagy téli szállásra
csapjuk?

– Nem én.

– Mi tévő légyek, monddsza kegyelmed!

– Várakozzék kegyelmed!

– Mire?

– Az úr visszajüttire.

– Mikorig?

– Az míg haza nem jün.

– Részeg kegyelmed!

– No, csak no! Ne buzogjon kegyelmed! Ur dolga úr gondja! Tudja ű, mit
cselekeszik. Inkább csapjunk egyet, – fejezte be a várnagy jó kártyás
mozdulattal suhintva a levegőbe.

Patachich vállat vont és elment az öreggel kártyázni.

A sűrű erdős hegy tetejéről óriás fegyveres ökölként felnyúló
Trakostyánon nagy csend fogadta Zrinyit. Amint föltekintett a Ravna gora
télbe forduló öreg fejére, amint lenézett a kopott lomb-gyűrűben
halványkodó tó sima vizére, szivében fölsajgott az őszi fájdalom…
Fujdogál a hideg szél; és nemsokára hóval lepi be a tél a sárga csizma
nyomát… Elalszik a természet és elalszik a virtus. Ki sem tudja, mire
ébrednek!

– Nagyságos uram, – jön eléje valaki alázatosan az épületből, – urunk
aluszik; kisasszonyunk itt mulat lent az könyvesházban. Hozzája vezetem
nagyságodat.

Mintha más világból fordulna vissza Eusébia fényetört nagy, fekete
szeme, amint a belépő Zrinyire veti. Arca összerándul s csöndesen
ereszti ölébe az olvasott könyvet.

– Megjüttem hozzád, Eusébiám! – szólt gyöngéden Zrinyi, keze még a
halkan betett ajtó kilincsén.

– Isten hozott! – felel bágyadtan, szórakozottan Eusébia.

Zrinyi melléje lép, letérdel, a lány ölébe hajtja a fejét s a szájához
vonja a lesoványodott, kék eres, sárgás kezet. Végre is Eusébia húzza el
az örökké tartónak tetsző csók elől kezét.

Zrinyi megijed:

– Beteg vagy?

– Mán nem.

Zrinyi részvéttel, szerelemmel nyúl újra a didergő kéz után.

– Hagyjad, Miklós! – szól fáradt vonakodással a lány.

– Mi bajod, Eusébia?

– Nem tudom.

– Szeretsz?

A lány nem felel és petyhüdtté betegült gyönyörű vonásait belső sírás
húzza össze.

– Eusébia, mi légyen ez? – kérdi Zrinyi a lányra fölmeredő arccal, a
szék karjába kapaszkodva.

– Ne, Miklós, ne! – suttog a kérő szó az elforduló lány sápadt ajkán.

– Eusébia, mi van véled? – kiáltja Zrinyi fölpattanva.

A lány csöndes sírdogálással roskad magába.

– Eusébia! – kiáltja újra s riadtan tekint körül földi vagy égi
segítségért.

Csönd.

– Eusébia! – most már üvölti.

A megrezzenő lányból hangosan tör ki a zokogás; alig hallszik sírással
darabolt szava:

– Menj, Miklós, menj!

Kint lassú léptek finom nesze.

Zrinyi az ajtóhoz ugrik: hallani akar, tudni akar!

– Bátyám uram, mi van az mátkámmal? – támad a meglepetten megálló
Draskovichra, míg mögötte zuhanva csapódik be az ajtó.

Draskovich nagy nyugalommal karon fogja Miklóst és viszi magával. Fönt a
bástya fokán a mellvédnek támaszkodva aztán megszólal:

– Te mastan azt várod, hogy azt mondjam néked: Hallhaddsza öcsém… és
folyjék az pletykaszó számbul, Eusébia ezt cselekedte, Eusébia azt
mondta… Nem, öcsém! Én csak azt mondom néked, ereggy mast haza, de jól
vigyázz, kiszórd az útban haragodat kebledbül… Majd osztán alkalmatos
üdőn küldök utánnad! Okosságtalan az asszony állat, értelme változandó,
miként az hold. Nem, öcsém, nem, nem szóllok. Ne fujj, ne háborogj! Majd
küldök utánnad!

– Mondja kegyelmed, mondá-é szóval, hogy nem szeret?

– Mondtam, öcsém, majd küldök utánnad.

Zrinyi hátrébb húzódott s öklével a levegőbe sújtva, kényszerítő hangon
kiáltotta:

– Draskovith Gáspár!

Gáspár gróf a félszemét összevonta s úgy nézte egy ideig Zrinyit, aztán
melléje lépett, bal kezével magához húzta a dacosan hátra szegülőt s
nyugodtan szólt:

– Ugy van, mast nem szeret!… De én esmérem űtet és én mondtam néked,
hogy majd küldök utánnad.

Zrinyiben felhördült a lélek, amint a mellvédnek dülve, szeme belemeredt
az őszi fátyolba takaródzó lenyugvó napba.


XXII.

Patachich már pár perce ura előtt állt és várta a választ.

Zrinyi tehetetlen borongással érezte, hogyan fagy ólmos némaságba
lelkében a szót utáló gondolat. Mintha a világ legfontosabb dolgát
mívelné, úgy nézte Patachich dolmányán az egyik szakadásnak fityegő
pitykét… A katonái! az ő katonái, előretörésének társai és eszközei!!
Egy szó fogja elhagyni ajkát s ez a buborék is szétpattan, mint a másik.
Szép buborékok voltak: domborún elnyúló, szivárvány-színű mese-folyók
kanyarogtak rajtuk a fényben. Csak egy szót fog szólni s elpattan ez is…
Lesz majd ő is szomorú nagyságos úr, aki pecérei között növeszti
szakállát ősei, királya, hazája, religiója nagyobb dicsőségére s majd ha
nyolcvan éves korában leesik az álla s szeme kifordul, ménkű nagy
címerrel vésett márvány-lapot támasztanak rája a remete pálosok Szent
Ilona kolostorában… Taedium vitae… S a törököt majd űzi más, magyar vagy
velencés, akivel most úgyis háborúban áll… Ó nem! de azért sem! Valami
rettenetesen erős fényességű kép ötlött fejébe…

– Patachich uram, az hadi népet helyheztesse téli szállásokban;
kegyelmed penég Légrádon ülve várakozzék.

Kiszakítjuk a fát gyökerestül, – gomolygott föl sötét rohanással Zrinyi
lelkéből a gondolat, mint a zára pattant bűvös edényből a szellemmé növő
füstsáv, – más földbe plántáljuk; kell, hogy virágozzék! Mi lehet itt
belőled? Nagy főgenerál? Német, francia, olasz, spanyol elibéd áll…
Palatinus, aki javait csökkenti a pompáskodásban, míg bele nem hal a
méregbe, emésztődésbe?… De ezért megintlen a magyarok esznek meg, hogy
lehetsz éppen te palatinus, mikor illyen meg illyen nagy urak, grófok
vannak még érdemesbek a hazában! El innen, el erről a földről, erről a
rohadt, Pozsonytól Váradig pocsétás, komisz magyar világból!…

Térdére könyökölve megtámasztotta az arcát öklével, úgy gondolkozott
sokáig. Aztán neki dült az írásnak; az ideges, erélyes, nagy vonalú
betűk fölött szinte rángott keze a papiroson. Mikor elkészült, magához
vette az írást, kocsijáért kurjantott, amelybe az ámuló Miglianit karon
markolva tuszkolta be maga előtt.

Zuzmarás erdőn, sáron, avaron keresztül döcögött, rugóin himbálódzva,
délnek a nagy landkocsi. Zrinyi szótlanul ült napokon át; Migliani kövér
ajka susogva mozgott s csettenve hullott az egyik olvasószem a másik
után.

A hegy oldalában meglapuló kis udvarház tornácán hebegve fogadta nagy
vendégét, soha nem látott urát a tiszttartó, akit mindjárt másnap
magával vitt a páter a környékre felülvizsgálás ürügyével, hogy Zrinyi
nyugodt egyedülségben értekezhessék a titokban odarendelt franciskánus
baráttal.

Zrinyi a búbos kemence padkáján ült; a barát előtte állt, szikár alakja
szinte az alacsony mennyezetig magasodott, amint mellére emelt kezeit
csuhája széles nyílású ujjaiba süllyesztve, figyelmesen hallgatta.

– Ihon az levél, kiben megírtam vala az respublica szolgálatjában
állásomnak conditióit azon szavakkal, kikkel előbeszéllém az imént
kegyelmednek ez causát. In portu regio tengerre száll kegyelmed valamint
zarándok; bizonnyal találand kegyelmed az kikötő helyen alkalmatos
kereskedő gályát. Visszajüvet azon út, ki menet! Csáktornyára csak úgy
bévetődik, Isten nevében kéregetvén! Esküdjék kegyelmed!

A barát letérdelt s tompa hangon mondta Zrinyi után az esküt, hogy
lutheránusok szórják ki sírjából hamvait rövid élet után, pokol tüzére
szálljon maga, pusztuljon ki a franciskánus rend a világból, ha bárkinek
is, a velencei respublika dux-át és főbb tanácsosit kivévén, szóval,
írásban, jellel vagy titkos ördögi mesterséggel elárulja azt, amit
tegnap estétől Csáktornyára való visszaérkezéséig hallott, látott,
beszélt, cselekedett, hallani, látni, beszélni, cselekedni fog Zrinyi
Miklós ügyében és érdekében.

Valami férfi-hang dörmögött az ablak alatt, amelynek lantornája
meg-megreccsent a fölkerekedő széltől. A barát égre nyújtott két kézzel,
lehajtott fejjel imádkozott. Zrinyi mogorván szántogatta csizmája
sarkával a szoba földjét.

Otthon aztán, amikor behúzta maga után könyvesháza ajtaját, felsajgott
benne valami. Elmegy, el fog menni; itt hagyja ezt a komoly, meleg
szobát, a török vértől foltos sok régi fegyver-lomot, komor bika öccsét,
a vidám, élénk arcú Batthyányt, a keserü Nádasdyt, a panaszzsák
Vitnyédyt, a hízelgő szavú, megnyerő asszony-férfit, Wesselényit, tetves
jobbágyait, azt az ördög-szállta leányt… mindent! Pénzért fogja verni a
törököt; irtatlan, idegen erdőben fog új utat vágni magának! A puha,
bujaságba merült velencések között az ő virtusa úgy fog tündökleni, mint
a kárbunkulus. Ó, igen, Zrinyiből lesz valaki, nagy valaki, akiről
bámuló, ijedt pofával fognak suttogni a bécsi udvar síma folyosóin
csuszkáló grófi, hercegi szemetek! Itt hagyja ezt a ganéjdombot… ó nagy
Isten!… amelyen eldődei vére csorgott… De mit siránkozik itt nyavalyás
szóval? Ugy lenne talán méltó a Szigetben halt Zrinyihez, ha hátra
könyököznék őt, a büszkén járót, továbbra is a császár körül tolongó,
bolondságokat csergető cifra szarkák? S a familia?… De mért? Ez nem
akadály! Megtette eddig, amit tehetett. Most elszakítja a pórázat… Az a
Zrinyi, akinek a török császár volt az ellensége, mégis jól járt.
Meghalt és száz tallér volt a díszes mente zsebében.

Hirtelen fölállt, elővette Istvánffi magyar históriáját, föllapozta
benne a szigeti veszedelemről szóló részt és neki könyökölt az
olvasásnak…

– Mérthogy éppen te lennél az legnagyobb familiádban? Az bűnökben
sillyedt nemzetet mérthogy éppen te akarnád megváltanod? Epigon vagy te
csak, groff Zrini Miklós! Amaz néhai való jó Zrini Miklós bán az hegynek
teteji, te magad az lankáján éppen hogy valamely kicsinded dudorodás…
Esmérd meg és szállj magadban! Csudálatos üdők, csudálatos vitéz nagy jó
emberséges ember!

Érdeklődése szinte lázas magasságra hágott, mindent el akart olvasni,
ami őse kirohanására vonatkozott. Istvánffi után Zsámbokit vette elő,
olasz és horvát krónikákban lapozott; majd a Budina féle Historia
Szigethi, Reusner Miklós Memorabilia-i, Forgách Ferenc Kommentárjai,
Leunclavius János könyve, Karnarutic horvát költeménye került a keze
alá… Hogyan, mi ez? Mind ismeri, olvasta, emlékszik a szavakra is, s
most mégis olyan hihetetlen élő domborúsággal emelkedik ki előtte ez az
esemény, mint eddig soha… Hiába volt olyan kicsi Sziget, hiába egy ember
Zrinyi, ott nemcsak egy nyomorult földtúrásról volt szó, nemcsak egy
török császár halt meg falai alatt… Nagy Isten, várjunk csak, ott nagy
dolog történt… talán… a legnagyobb!!

Alig evett, alig aludt, csak olvasott és éjjelenként paizs-koccanásnak
hallotta a szíve verését. Ujra Istvánffit vette elő: hallotta a leomló
fal robaját, érezte a savanyú puskapor-szagot, fülében csengett a bán
finoman fordulatos latin szónoklata s ha megállt egy-egy helyen,
gyuladozó képzelettel vítta tovább magában a papiron félbe maradt
harcot. Aztán a könyvbe nézett s ott más volt egy kissé a folytatás…

Kint, a vékony jégpikkelyeket csillogtató téli mezőn gomolygó köd
tolult, ritkult. A mély sárba vágódott keréknyomok fagyottan meredeztek
alatta; mintha halálos görcs húzott volna össze fát, bokrot.

– Nagyságos uram, én magam siettem, – nyitott a könyvéből, száz éves
multból föltekintő Zrinyire Migliani november utolján, – itten vagyon az
fráter! Mely igen elnyavalyásodott állapatban, nagyságos uram, ki nem is
mondhatom; orcája elhegyösödött, miként az réti ravaszé; szinte hogy
mélyföldekre elejében hallszik csontinak zörgések s valamint az nadrág
végiben varrott kapca, bőre éppen…

– Jühet! – szólt zordonan közbe Zrinyi.

Migliani megneheztelt és szó nélkül eltünt.

– In nomine Domini! – hangzott szintelen-halkan a belépő barát szava.

– Nehéz volt az út? – kérdezte érdeklődve Zrinyi a kézcsókkal hozzá
hajlótól.

– Minden földi út egy és azon!

– Akadék avagy baj? – faggatódzott tovább az úr.

– Semmi! – volt a szenvtelen válasz.

– S az respublika?

– Kész szűvel látná nagyságodat hadában háromezer hajdujával, de az ezer
katonával nincsen mit kezdjen.

Zrinyi hátrébb tolta a székét és szemét kereste a hideg barátnak, nem
gúnyolódik-e vajjon a csuhás fickó:

– A Zrini-huszárok…

– Az lovas hadi nép haszon nélkül való nékiek, mondá az dux véle szemben
lételem korán.

Hát ezek is komédiázni mernek egy Zrinyivel? – s nyekkenve hasadt szét
kezében a fölkapott lúdtoll. – Az egész világ? Hát ki ő? Conditiókat
szab elejbe az a gyapju-bűzű kalmár csorda is? – A vaskos
Istvánffi-kötet koppanva zuhant odébb az asztalon.

– Igazat szólasz? – rivallt föl Zrinyi.

A barát már komor esküre emelte kezét lassú mozdulattal, de Zrinyi
kézlegyintése megállította:

– Ejh! Nem megyek!

A barát leeresztette kezét s állt szótalan, mozdulatlan.

– Menj és várakozzál!

A mély meghajlásban meglebbent a franciskánus kurta hajkoszorúja; kezet
csókolt s tompa dörmögéssel köszönt:

– Laudetur!

Zrinyi nem felelt; akkor már föl s alá járkált, összeszorított ajakkal,
ököllel nyomva vissza magába az indulatot; de mikor a barát lépéseinek
nesze is elhalt a folyosó kongó kövein, fennhangon tört ki:

– Büzhödött, púposkodó kalmár-királ, te nyirbálnád meg az conditiót, kit
én proponáltam, Zrini Miklós? Az hajdúkat igen, az katonát nem? Ebnek
köll büdös kamora-szék Velencéd… Ki légyek én?

Elhallgatott, mint aki fél saját igazságosztó egyenességétől, mert amint
dobbanó két könyökkel újra asztala mellé dült, mintha messze lüktetéssel
zümmögött volna fülébe a szó: epigon… epigon…

Most már kínozta ez a gondolat, amelyben megnyugodva borongott őse
történetén, míg a barátot Velencében tudta. Visszhangos magas boltú
barlang az agya, indulatok széles deltája a szíve, nyügeszakított csikók
hajszolódnak a vérében… és Eusébia bamba sírásba süllyedve fordul el
tőle; Ferdinánd fölkefélt bajuszát békét igérő mosoly kunkorítja
barátságosan Rákóczy felé; a török csak tyúkokat lop és birkák gyapjában
nyisziteli a kardját; és azok a vizi patkány velencések… De ő mégis
Zrinyi, amilyen csak egy van, akit nem lehet a szemétre vetni, mint egy
csámpult sarku csizmát! A török mégis Budán ül! Eusébia mégis a mátkája!

Maga elé húzta a könyvet s míg indulata csapkodva kavarta szárnyával a
jövő homályát, gondolata lázas gyönyörűséggel merült el a nagy multban…

A könyv becsukódott s keserű, harcias zsongás-bongással zúgott benne
minden. Tollat fogott; izmos karja remegve feküdt az előtte fehérlő
árkus-papiron.

– Én, az ki elhittem, hogy kellő közepe lészek ez hamis magyar világnak…
én, az ki Violám kegyetlenségével küzkedtem mind szóval, mind írással,
ültön ülök s az goromba Fátum sarka nyakamon. Futottam, fáradtam, kaptam
ez világon; véltem, hogy állandó boldogságot adjon s ihon az szerencse
tövébül szakadott markomban, s kis édesért száz ürmet adott… Mint Hektor
Trójának, úgy te Szigetvárnak erős őrzője voltál, mennyek országában
örvendező nagy eldődöm!… Igen, bűneinkért sujtol bennünket az Isten;
panaszinkra nem hajtotta fülét, nyavalyánkra nem tette szemét… Az
ottomán hold nagy fényösségére te vontad, Szigeti Zrini, elsőben az
legnagyobb homályosságot, azulta gyöngül az török… Megírom!… Megírom
Sziget históriáját! Igen! – kiáltott föl hangos örömben, – pennámmal
keresem híremet s honnan Scythiábul kijütt az magyar, merre vitézségét
látta az világ, azokrul helyekrül minden szem reám fog nézni hírrel,
böcsülettel, valamig világ lész!!

Puhán koppant a kalamáris fenekén a toll s a papiron elgördültek a
finom, kerek betűk, amelyekből büszke kanyarintások szakadtak ki
itt-ott:

  – Én, az ki az előt iffiu elméuel
    Jácottam szerelemnek édes uerséuel
    Kűszkettem Viola kegyetlenségéuel
    Mastan immár Mársnak hangassab uerséuel

    Fegyuert s Uitészt éneklek, Török hatalmát…

A későn kelő téli nap már asztalánál lelte s meg este is, egy-egy
versszak után pontot téve, sokszor koppantotta el a lobogósra nyúlt
lángú gyertya hamvát.

… Isten egy szemfordulásban megnézte a világot, de leginkább a
magyarokat vette észben, hogy nem járnak az úton, kit fia rendelt, az ő
szent nevének nincsen tiszteleti,

  De sok feslett erkölcs és nehéz káromlás,
  Irigység, gyűlölség és hamis tanácslás,
  Fertelmes fajtalanság és rágalmazás,
  Lopás, emberölés és örök tobzódás…

Szinte látta, mint ereszti Michael arkangyal sugár szárnyait az égnek,
hogy röpül a poklok fenekére Alecto furiáért, aki a nagy Szelim
formájában férkezik Szulimán házában… A nagy szultán dühös haragra
gyulladt s már futnak a csauzok fejér patyolatban, hirdetik a hadat.
Széles halmon lovas főtörökök, köztük Szulimán biztatja őket, hogy Allah
nekik szánta magyar birodalmát. Arszlán budai vezér levele is
győzödelmet igér, mert

  Az magyarok leghenyélőbb népek,
  Egyik az másikát gyűlölik, mint ebek,
  Nincs köztük hadtudó, ha volna is, ezek
  Az tisztviselőnek soha nem engednek.

Jönnek az ottomán hold vitézei, szerecsen Amirassen, Demirhám, akinek
ökle elefántot ver agyon, a szerelmes ifju Delimán, az ő multakból
kikelő bánatos árnyéka, sok haragszavú dob tombolva robban, ellepi a had
a földet, mint széles mezőben a sok kalangya, nyíl és szablya villámik
mindenütt.

… Nyughatatlan elméjű, áfiumevő Arszlán tábora megbomlik Palota alatt a
magyarok éjjeli kicsapása mián. Maga másnap a szép piros hajnal
eljövetele korán maszlagtul, bortul részegen szidja a bástya alatt a vár
kapitányát… Félve, rettegve siet el onnan gyorsan fölszedett sátraival
az ura kegyelmét oktalanul kereső részeges nagyszájú… Megindul a had
Konstantinápolybul. Száraz fejű, göndör üstökű, véres nagy szemű, vékony
lábú ló, magasan költ nyakán feje alá hajlik, körme, száraz ina,
valamint szarvasé, és rajta

  Ül vala mereven nagy császár nyeregben,
  Fejér vékony patyolat vagyon fejében,
  Két csoport kócsag toll alá áll széltében,
  Szakálla merő ősz, halvány személyében.

Kopja-erdő, ágyúk, halmozott szekerek, teve, bivaly, elefánt, szerszám,
szerszám, golyóbis és por… Jön a had!

Erővel, színesen zeng benne a felbolygatott mult, s mire a türelmetlen
kéz papírra kerekíti, elfakul sokszor a szín, de erő hömpölygeti tovább
és tovább a búgássá nőtt zengést.

A feszület már háromszor lehajlott az Isten előtt esedező szigeti
bánhoz; Siklós alatt már rajt ütött Zrinyi a törökön; a habozó szultán
már Sziget ellen fordult; a mézben kevert beszédű Halul s az ijesztő
Demirhám már megjárták Szigetet; már szétvált a leszálló sötétben
Demirhám és Deli Vid, abbanhagyva a párviadalt, mint két erdei kegyetlen
fene bika, kik szarvokkal egymásnak nem árthatának, – mikor égve ütött
ki újra szerelme sebén a fájdalom Violáért, kiért hiában bocsátott sűrű
felhők közzé szélnek annyi sok óhajtást. Mennyiszer könnyével ezt a
sebes Drávát árasztotta s nevelte haragos árját, mind érette s mind
hiába! Hiába énekel ő Márst haragos fegyverrel, hogy kínzó szerelmét
felejtse… Utoljára ír néki szép verset! Hallja meg Eusébia most Theseus
hitetlenségét, hallja meg Ariannának siralmas versét, s nagyobbnak vélje
háládatlan életét.

Migliani már komolyan aggódott ura miatt: úr, ír, nagyokat eszik,
nagyokat alszik s mintha sohase lett volna Trakostyánon; annál jobban
megörült, hogy ihon, történik valami, mikor ablakán kinézve palotás
inast látott az istállók felé szaladni, akinek nyomában szolga lépett ki
a hópocsétás udvarra, kantár-szíjjánál vonva maga után a felnyergelt
paripát. A legény fölnézett az égre, szemébe húzta bárány-bőr süvegét,
karjára fűzte a kantár-szíjjat és úgy várt a hosszú palota előtt. A
komornyik újra megjelent az udvaron, kezében írás. Átadja a lovasnak,
akinek mosolyba vigyorul sárga bajsza, míg a másik magyarázgatva dugja
az orra alá bütykös hüvelykét. Né, már lóra is pattan! A páter hamar
fölrántja az ablakot és lekiált:

– Hé, Estván, vagy ki vagy!

A legény föltekint és sarkantyúba kapja a lovát.

– Hová mensz, te? – kiált le hangosan a távolodó után.

A legény vissza se néz, úgy süvölti szinte a kaputól:

– Trakostyán!

Migliani örvendező arccal néz körül kopasz falú szobájában s nyomban
elhatározza, hogy hálaadó tíz Miatyánkot és tíz Hiszekegyet fog most
rögtön elimádkozni a kápolnában s aztán bemegy a várnagyhoz egy kis
kártyára.


XXIII.

A nyitott ablakon besüvített a friss, erdő-szagú tavaszi szél, az asztal
gyertyáinak lángját nyújtva, nyomorgatva. A várnagy csendet kérve emelte
föl a karját: kettős horvát síp hangja sikongott be az udvarbiró házának
nagy szobájába az éjszakából; úgy látszik, az úri társaság is ablakot
nyittatott amott az emeleten, a kisebb palotán.

– Ez osztán mán élet! – szólt a várnagy pocakját szorongatva
elégedetten.

– Zajosb, hogysem volt – hagyta helyben komolyan az udvarbíró.

– Az! – szólt a vadászmester.

– Az kanisai basa feneke alatt légyek nyűtt, hitván nyereg, ha nem igaz,
kit kegyelmed szava arányoz, kapitány uram! – hangoskodott a
főlovászmester a várnagy vállára ütve. – Hiszem klastrom vala, konvent
vagy káptalan, mi ördög csudája, Csáktornya urunk legénykedése korán,
merthogy kanok gyölekezete volt ez vár mind ez fejünkre nyílott
ezerhatszáznegyvenhatodik esztendejéig az Úrnak. Mastan penég teli az
vár minden rendű asszonyi állattal: frájcimmerné, fonóasszony,
varróleány, illyen leány, ollyan leány, még szűz leány is.

A várnagy nyikkanva verte az asztal közepére a veres királyt. A többi is
nevetve adta be kártyáját az ütésbe.

– La, hogy megkukorékol az agg kakas! – nevette rengő hájjal a várnagy.

– Nem is ittam el az tehetségemet, valamint kegyelmed, – vágott vissza a
lovászmester.

– No, de nem kegyelmed szándékán múlott el! – felelt halkabban amaz.

Koccintottak; ittak.

– Szép asszony az asszonyunk! – ingatta fejét kártya-keverés közben a
tárnokmester.

– Penég kegyelmed nem is látta lakodalmas díszben, – mondta a hopmester,
új ember a gróf udvarában. A vadász- meg a lovászmester fejbólogatva
támogatták az állítást, mert ők is ott voltak Prainiken, többet tudnak
bele, mint az a másik három, aki addig Csáktornyát őrizte, hogy el ne
repüljön.

– Az volt osztán az lakodalom! Kegyelmed teljes életében nem látott,
hogy egyebet ne mondjak, annyi csemege-speciálét, az mennyi ottan csak
egyetlenben egy asztalon hevert. Turuncs, pomagránát csak úgy gurult,
valamint Karsztban az kű! – magyarázta a lovászmester.

– És az dísz, az pompa! – szólt szelíden a vadászmester.

– Igaz a! – kapta fel a szót újra a lovászmester. – Az sok bársony, vont
arany, selyem ruha, drágakű, boglár! Még az lovaknak farmatringokon is
akkora drágaküvek tündöklöttek, mint az kegyelmed szeme.

– Köllött is, hogy légyen! – tanítgatta uraimékat a hopmester, – hiszem
királ ű fölségének kegyelme egy hold telésében kétszer fordult urunk
felé: az esztendő küszöbén Szala és Somogy főispánja lén urunk…

– Tudjuk, – bökte oda hegyes bajsza alul a várnagy.

– Osztán mingyárt rá feld-vak-mester! – idézte emlékezetbe a tárnok.

– Ugy vagyon! Ober-Feld-Wacht-Meister! – javította az udvarmester a
durva kiejtést, – avagy supremus campi vigiliarum praefectus…

– Mit cifrázza kegyelmed? Mondja ki magyarán: főistrázsamester! – szólt
rá türelmetlenül a várnagy, akinek éppen utolsó ütését vitte el az orra
elől.

Az udvarbiró ásítva dűlt hátra székén:

– Talám ölég is lészen mára. Amoda át is kialuvának mán az lángok.

A vadászmester már föl is kelt s csontjait ropogtatva nyújtózkodott.

Az utolsó poharat már állva ürítették; aztán kezeltek, magukra
kanyarították a ládákra hányt mentéket és megindultak. A fekete égen
arany csillagok remegtek. Az udvaron megálltak egy percre; jó az így,
ital után; a várnagy még föl is kiáltott a toronyba a virrasztónak, nem
aludt-e el, felel-e.

– Nézze kegyelmed! – rángatta meg a lovászmester a mente szárnyát, –
világ vagyon meg az ágyas ház ablakában.

– De nem jóra van fordétva az kegyelmed szeme! – húzta el mentéjét a
várnagy.

– Mérthogy is nem ment kegyelmed heréltek kapitánnyának
Konstancinápolyba? – duzzogott a lovászmester. – Mán csak észben sem
veheti az ember, hogy az ura szerelemtül nem aluszik…

A kopogós csizmák zaja lassankint elhalt az udvar másik végében. Valami
kutya meg-megvonítva csaholt; halkan dobogtak a lovak az istállókban.

Zrinyi nagy csendesen, hogy ne recsegjen, fölült az ágyban, lefojtotta a
gyertya lángját és eloldozta a kárpit zsinórját. Meleg, lassú suhogással
omlott össze a nehéz selyemfüggöny két szárnya. Óvatosan feküdt vissza,
hogy a mosolygós, sápadt kimerüléssel csak az imént elszenderedett
Eusébiája álmát ne zavarja. Tarkója alatt összefonta két kezét és úgy
gondolkozott hanyatt:

– Gyönyörűséges vasárnap vala az amoda Prainiken… éget az teste, bársony
fogású barna bőre…

A csöndbe elneszelő füle csak Eusébia mély, hosszú lélekzetvételét s a
saját szíve dobbanó verését hallotta.

– … belévész az lelkem, az erőm, és nem fogyatja, de megneveli… köll-e
más az jó sorsnál?… Zrini vagyok!! tábori fő istrázsamester, supremus
comes Simigiensis és szeme esméretlen mélységekkel nyíladoz, mikoron
szerelemben roppan mellyemhez az dereka…

Eusébia száraz köhögéssel ijedt föl, sóhajtott és elcsendesedett.

– … édes kis virágom, – mosolyogta magában Zrinyi, – … az jó Széchy
Erzsébet asszonyom bizony meghaláloza; az öcsém szüvében penég harag
fenekedik, hogy néminemű ingó marhájárul nékem hagyakozott… ihon jün
szárnyas lován az szép hajnal, fejér tajtékkal mosódik zablája…

Meglebbentette a kárpitot.

– … előtte nagy futással oszlik az sötétség, körülötte az ég messzérül
tündöklik… Trakostyán és Klenovnik enyémek; vakmerő játékban kezde ipam
uram az familiájával, leány-ágra nem szállhatván az Draskovith dominium…
úgy sajdítom, az öcskös is forgat némely szándékot elméjében ellenem…
Bánom én?!… Mastan az Szulimán császár fő tanácsinak dévánjokat köll
megírnom; elsőben Szokolovics Mehmet beszéll, osztán Rusztán, császár
veji… ez kettő az ágyukkal való rontatás mellett emeli föl szavát… de az
tatár Delimán s amaz vad Demirhám haragos szüve teli méreggel…

  Nem ásó, nem kapa az mi győzödelmünk,
  Hanem rettenetes acélyos fegyverünk…

Delimán Zrinit halálos bajra híná… az császár viszontag felel: ágyukkal
Szigetre!

  Hogyha nem árthatunk aval mi Szigetnek,
  Akkor leszen keleti vitéz kezednek…

Ejh! csendesz nyugodalom, álom! – sóhajtotta és elaludt.

A régi élet neki-neki eredő hangossága, hónapokig peshedő nyugalma,
hallgatag nappalai, vívódó éjszakái, a ki nem elégített nagyot akarás
belül lázongó dühe, a szolga-gyötrő, jobbágy-kínzó névtelen méreg, a
nagy, méltóságos szomorúság, az inyégető epedés elmúlt Csáktornyából,
mint fölhő szél elől. Nappal munka és mulatság, éjjel szerelem és álom.

Mikor reggel fölsimogatta a válla felé hajló csipkés hálófőkötős fejet,
úgy érezte, hogy úr lett minden vele ellenkedő hatalmon. Az a kéz
egyaránt jól markol, ha selymes hajat simogat, ha szablyához ragad, ha
pennát táncoltat. Aztán elnézte még fektében, hogy karcsul ki az ágyból
arannyal, selyemmel varrott hosszú hálóingében Eusébia, hogy emeli
magára a reggeli hideg ellen fehér prémes, meggyszínű tafota
hálósubáját, hogyan csilingel az ezüst mosdómedencével, korsóval, hogyan
szisszen föl, ha a spongyia vize a nyakáról a hátába csurran; ilyenkor
lehunyta a szemét, s harcias verssorok verődtek kattogva egymáshoz
agyában.

Eusébia, mielőtt öltözni ment volna, pirulva nevetett rá vissza az
ajtóból. Zrinyi gyerekes büszkeséggel, felsőbbséggel mosolygott
viszontag. Mikor az ajtó becsukódott a halkan távozó után, maga is
felugrott az ágyból, talpra; szembe nézett a reggeli fénytől ragyogó
ablakkal, lekapta fejéről a gyolcs hálósüveget s megrázta szőkén leomló,
puha sörényét. Jöhet a borbély!

– Hun az esze kegyelmednek? – szólt rá komornyikjára – ez dolmány
tennapelőtt volt rajtam. Mást! Van, ki szemét rajta feledje, – gondolta
hozzá magában.

Ebédig meghallgatta a várnagy borgőzös jelentését, megbeszélte a
hopmesterrel, hogy mely időmulatást fundált ki mára, rendelkezett, inast
szalajtott, lovast menesztett; aztán lement a könyvesházba. Az asztala
előtt megállt, két felé simította marokkal halántékán a fürtöket s
nyujtózva vágott szét ökölbe szorított két kezével. Féllábbal maga alá
rántotta a nagy setzel széket s még homályos volt a feje, mikor
fellapozott Istvánffi-ja fölé hajolt. Olvasott, olvasott s mikor az első
fényesebb sugár beleharsant agyába, fölegyenesedett, tollat vert a
kalamárisba s gondolkodás nélkül írta, ahogy jött:

PARS OCTAVA.

1.

  Ihon iűn szárnyos louon szép piros haynal,
    Masodik zabláia feiér taitékyáual,
    Az ló fekete uolt, de szőb Pegasusnál,
    Orra likiábul tűz, szemébűl iűn halál.

Az ebédnél székén hátra dőlve, lelkében magasra hágó dölyffel nézte
társaságát; csak félig hallotta, ami körülötte történt; keskenyre
összehúzott szeme mintha csak szűrve bocsátotta volna öntudatába a
hosszú asztalt, az ezüst edényekkel csörömpölő szolgákat, a nagy
evésben, italtól kipirult arcokat, a szines, fénylő, nyüzsgő
vendégsereget, de szóba nem szökkenthető büszkeség vonta meg a mély
barázdát szemöldök-közén, amikor a különös, sötét topázként ragyogó
Eusébián nyugodott meg végül tekintete.

– Ki más, ha nem Mikulich Tamás! – folytatta Ráttkay György, zágrábi
kanonok hangosan, úgyhogy az elgondolkozó Zrinyi figyelmét is magára
vonta. – Az báni tábla jogszolgáltatása nem keveset szenyved ez királi
personális fellyebbező characterétől; nem enged el kezéből osztályos
vagy leánynegyedi pört is.

– Rusnya parasztja! – kiáltotta bíborba szökő arccal Zrinyi Péter.

– Kiben penég igazságos véget vetni az báni tábla tiszti! – bólintotta a
kanonok szavára Vitnyédy az asztal végiről, Zrinyi mellől.

Batthyányi Ádám megborzolta nyírott fején magasra nevelt üstökét: únta
már ezt a sok komoly beszédet. Majd fertály óráig beszélt az előbb
kanonok uram valami históriás irka-firkáról, amit maga eszkábál össze,
most meg errül a…

Ráttkaynak két végén messze beívelődött homloka vízszintes ráncokba
ugrott a nagy méltatlankodásban:

– Légyen az bán, váras, biró, vármegye avagy singuláris persona,
Mikulich csak öszveakasztja kerekét véle, merthogy nyargalóban
bocsátotta telhetetlenségét minden után, ki superbiáját nevelheti et
quod aliquantum pretii habet, ez eredetire nézvést köz, tudására doctor,
értékére gazdag, személlyére nézvést galiba-szerző nagy fő híres beste
kurafi, – s a kicsúszott szót sűrű köhécseléssel igyekezett elborítani.
Hamar másba kezdett: – Kedves és sok tiszteletekre méltó, bennünket
minden asztali jókkal töltöztető, vendéglátó gazdánk, nékem bizodalmas
atyámfia, az imént értém amaz derék, virtusos Drugeth úr jó uram
halálát, kit Isten nyugasszon. Hogy ese az történet?

– Guta üté az jó urat, canonicus uram, az stiriai szélen, mikoron
Rákóczy megbékéllésének hírét vévén Bécsben sietett volna az erdélyi had
kezében esett javai visszaszerzésére, – felelte Zrinyi.

– Vala fiacskája is?! – érdeklődött tovább Ráttkay.

– Gyurkó még Klenovnikon játszodoz; az őszön majd bémegy az gréci
jezsuiták collégiomokban, – mondta Gáspár gróf.

A délest megint csak asztalnál találja Zrinyit.

… A déván már eloszlott… Delimán kiméne császár sátorábul… Most jön a
kilenced rész: nagy Zrinyi törökrül hírt akar adni magyar királynak…
Juranics és Radivoj vajdák kimennek a kapun, mikor minden állat magának
legcsendesebben nyugodalmat vészen… vitéz kezek miátt sok reszeg török
harap a fű…

Gyors léptek koppannak az ablak alatt, kiáltásra távolról kiáltás felel.
Ujra csönd, de aztán megint lépések, szapora döngésük most már a folyosó
kövein közeledik. Zrinyi levágja a tollat, föláll. Az ablak előtt árnyak
cikáznak el; a kiáltás mind sürübben harsan s mindig több reá a válasz.

– Vajh! mi zöndülés ez? – kérdi magától hangosan s gondolkozva megy az
ajtó felé. Hirtelen kitárja maga előtt. Egy tekintet a lihegő, izzadt,
piszkos legényre, egy gyorsan váltott szó a várnaggyal s durranva
vágódik be Zrinyi mögött a nehéz ajtó. A várnagy s a legény szaladással
is alig győzik az úr sietős menését. Végig a folyosón, ki az udvarra!
Mint a szétzavart veréb-raj, szalad a sok szolga, komornyik, udvari
tisztviselő. A vendég-férfi már mind az udvaron. Zrinyi is ott áll
középen, egy szolga vállára támaszkodva félkézzel; egy másik vörösre
duzzadt arccal húzza ura lábára az uti magas cselebi csizmát. Maga a
hopmester köti föl pántlikával az úr haját, s illeszti fejére csúcsba
futó kupolás, zománcos sisakját. De pallosát egyedül szíjjazza derekára
s fölkiált az asszonyokhoz a nyitott ablakokba:

– Muránál az török!

Az ablakok egyszerre kiürülnek.

Már patkó kattog, sisak zörög, kard csörög mindenfelé, lovak, emberek
nyerítő, kiáltó, sürgő tömegében. Karcsu ezüst patkó kopog,
szoknya-selyem suhog elő a nagy kapun ki az udvarra. Csók, ölelés, komor
biztatás, gyönge szavú kérés kavarja új alakulásokba a békéből harcra
riadtakat.

Csörögve zuhan a felvonóhíd. Meg-megujulva borzong át rajta az elvágtató
lovasok tömör dübörgése…

… Juranics és Radivoj!… Istenem! mikéntha egy saeculum forgott volna el
azulta! – eszmélt magára a győztes Zrinyi asztala mellett. Vérszagtól
fölverve vibrált még benne minden ideg, amint az egyszerű sorokat
papirra vetette:

  … Márs haragos dobia, s trombita felzörget,
  Ihon, hoz házamhoz füstölgő üszököt
  Kanisai Török, oltanom kel esztet.

Hejh! micsuda harc! Süvöltő golyóbist röpítettek az karabinok s
vérpántlikát bocsájtva testébül bukdácsolt az török folyó vizében…

  Nem rőitöm Istentűl uet telentumomat
  Kézzelis, ha lehet, köuetem Atiámat.

Hogy megcsárognak az varjak amoda magas póznán függő török fejek
környül!

Odakint tömött gomolyokban úszott a halvány kék égen a felhőhab s az
asztalon gyűlt az írott ív:

Istenhez bocsátja lelkét a két vitéz vajda… Henyei bástyája leomlik…
világgá fut Delimán a török táborból, keze Rusztán vérétől mocskos…
török köntösben bujkál Deli Vid szultán Szulimán táborában… szive búsult
Delimán Kumilláját kesergi… a Karabul lovon vágtatva tér meg Szigetbe hű
feleségével Deli Vid… a török csügged, de áruló posta-galamb cikázik
közikbe…

Aztán már, ha nyugalomba készült vagy elgondolkozva pillantott föl, nem
is emlékezett rá, mit írt, de pergett a sor, zizzenve fordult ív ív
után…

  És minden Angyal uisz magáual egy lölket,
    Isten eleiben igy uiszik ezeket,
    Egész Angyali kar szép Musikát kezdet,
    És nékem meghagyák: szómnak tegyek uéget.

Finis! – kiáltotta s gőgös mosollyal törte, tépte, hajította messze
magától a pennát.


XXIV.

Hüvös októberi eső zuhogott az ónas, cserepes tetőkön, csettegett az
uccák kövére a kő-folyókákból, hurrogott búgva a réz-csatornákban s
verte mocskos szőkére a Duna vizét falakon, réten, füzesen túl. A hegyen
magasló vár elmosódva meredezett az esőfüggöny mögül Pozsony fölé.

A főrendi tábla ülés-termében beharapott ajakkal, kardja hüvelyének
drágakövein motoszkálva hallgatta Zrinyi az ősz császári
consiliáriusnak, Khevenhüllernek szavait, aki a király nevében követelte
a Karok és Rendektől a Rákóczy-háborunak véget vető béke-diploma
törvénybe iktatását. Az elnöklő új palatinusnak, gróf Draskovich
Jánosnak nagy cseppekben gördült le az izzadtság duzzadt arcát keretelő,
tömött fekete szakállkoszorujába. Lippay primás nyugodtan simogatta
rövidre nyírt, égnek álló haját, míg körülötte izgatottan harsant föl a
helyeslés s fojtva zúgott az ellenmondás.

Zrinyi elgondolkozott… A nyári nap heve vert még tajtékot a parádés
lovakon, mikor felgyűltek Pozsonyba… Personális uram, Mikulich jól
arányzott, mikor elsőben is a nádorválasztáson akarta kezdeni a
tanácskozásokat. Lám, János bán palatinusságra ment; a báni szék üres s
a personális ambitiója határt nem esmér. Hogy megzúgnak pipeskedő
pilises pap uraimék: nem kell a béke! erővel foglalt templomot dehogy
adnak vissza az eretnek evangelicusoknak!… – Mindent odavetnének az
catholica religióért, talám az többi magyarnak életeket is… Bánják ők,
ha koporsóban is, vagy német járomban, csak catholicus légyen! Én ne
lennék az, én, Zrini-fi, kik véreket minden üdőkön az igaz religió
megmaradásáért ontották?… de az magyar hazáért is! Krisztusom kegyelme!
más-é az religio causája, mint az hazáé?!

Ostrozith Pál sürün kiáltotta közbe: recte! recte! Csáky László dühösen
intett feléje kezével, hogy hallgasson.

Ihon, az evangelicus Ostrozith approbálja az catholicus királ szavát s
az catholicus Csáky László ellenében támad! Az patria et religio-bul
kiszakada az «et»…

Khevenhüller nyugalmas szava elhalt. A nádor válaszol; hangja rekedt,
szava köntörfalazó. A két tanácsos fejet hajt és távozik. Csáky László s
körülte néhányan zúgva mozgolódnak. A katholikus többség most már
csillapulva, döbbenve hallgat és vár.

Zrinyi figyelve néz körül, gondolata kémlel és magyaráz…: nem akarjátok
ti is, hogy Rákóczy új hadával új atrocitásokat hozzon magyar az
magyarra, az okon hallgattok, úgy-é? Nem mondjátok, de fejetekben
motoszkál, úgy-é, hogy az fölséges catholica religio fölötte áll ez
kicsinyes, más alul gyékényt-rángató veszkődésnek? Valaki az magyarok
közzül az lutheranus maszlagot ahitja, falja bé, karja nem bénul meg
attul kinek is. Nem mondjátok, de azon jár, úgy-é, elmétek, hogy az
pogány eb az végeken dúl és foglal, ellene köll feszülnetek s nem
határinkon bévül egy az más ellen? – Vége láthatatlan űr nyílása villant
meg egy percre Zrinyi fejében: nem a király és nem a vallás, csak
egyedül a magyar haza!! De…

Lippay már állt, szúrós szeme öntudatlanul kutatott egy távoli
szegletet; fölemelt karja kiterjesztett tenyérrel nyúlt előre s izmos
hangja döngve kalapálta a főrendek fülébe:

– Ego… sollemniter… contradico… – ünnepélyes tiltakozása a béke-diploma
becikkelyezése ellen hol szárnyas metaforán lebegett, hol durva
nyerseségen zökkent s mintha a körülötte zajló zúgás gyors folyamán
úszott volna, úgy tetszett a becsukott szemmel hallgató Zrinyinek.

A hang még el sem ült egészen s a bogláros, prémes, bársonyos díszű
főrendeket üvöltő méltatlankodás kavarta föl helyeikről. Mint valami
mesés, érthetetlen, ijedt kőszobor, úgy ült helyén idegenül a nádor.
Csáky László kis csoportja sápadt szigetként tünt el a többség
forgatagos hullámaiban, amelyekből csak a papság jeges szirtje
emelkedett ki csöndes nyugalommal.

Pálffy Pál derült, kerek arca ólomszínüre vált s izgatottan remegett
álla közepén a franciás szakállka, amint szólásra emelkedett.

– Igen! judex curiae uram, igen! elsőben az haza, nem az papság! Az
vérünk hullása, testünk rothadása, az lengő gabona… Még az sívó paraszt
is kegyelmetek előtt, pap uraimék! – helyeselt Zrinyi, de hangja a
szomszédjáig sem ért. Már kiáltozás, tombolás, kard-csörgetés fojtotta
el a fölpattanó Csáky Lászlónak Lippayt támogató beszédét.

Mért jött ő ide? – ült konokul agyán a gondolat, mint Pozsony fölött az
ólmos felhők serege. Fröcsköl a sár, ló viháncol: mennek; a kipirult
arcokból még most is vitatkozó szó gőzölög a nyirkos levegőbe. Mért jött
ő ide szó-áfiummal kábítani elméjét? Mit keres ő itt? Kihez jött? Kiért
jött? Kinek a szivét dobbantja ugyanaz a gondolat, kinek a karját
lendíti ugyanaz a vágy? Lippay? Vak majom, ki tüzet érez, holott ő
gyujtotta! Péter? A királlyal vadászgat s erejét mutogatván, boldog, ha
Ferdinánd észben veszi. Draskovich János? Prókátora talán most is a
zágrábi káptalan előtt panaszkodik Trakostyán és Klenovnik elidegenítése
miatt. Az evangelicusok? Külömb magyar lenne Rákóczy, mint ő, vagy
Pálffy, vagy akárki ez ordító főrendek közül? A király fölségesebb-é
vagy a lélekesméret szabadsága? A vallás vagy a haza? Mért válnak szét
egy ponton a legnagyobb dolgok? Ki választja szét őket? – Töprengj,
töprengj, békében savanyodott fő istrázsamester, – intette magát
hangosan, – fejed törésén múlik el az haza sorsa! Megülsz szállásodon s
hajaddal huzgálod ki fejedbül az nagy, csuda nagy gondolatokat, te
hivságokon kapkodó nagy gyerek!

A lágy szőke hajjal övezett komor koponya fáradtan dült a karszék
támlájának.

– Jobb napot kévánok nagyságodnak, praefectus úr jó uram, hogysem az
miénk vala az követek tábláján, – köszöntött savanyún Zrinyire Vitnyédy
a délután folyamán.

Hogy összebogozódott minden, ami oly egyszerűnek tetszett Eusébia
oldalán! Mit keres ő itt? Elméje, mint a száraz tőgy! Eusébiája egyedül
az oszlopos ágyban! S mit keres itt ez a fiatal-öreg prókátor, akinek
kis porontyai otthon sivalkodnak Zsuzsánna asszony nyakán? A pénzét
lutheránus ifjaknak szórja külföldi akadémia-járásra s itt
főkolomposkodik maga fogyására, kárára a diétán a lutherana confessio
mellett. Nem jobban tenné-e, ha nyugodna otthon akár moszlimnak is, s
pendelyénél fogva lovaztatná kis fiát?

– Gondokban láttatik nagyságodnak feje főlni… – tudakozódott gyöngéd
szóval a hosszan hallgatótól.

– Mi ujság kegyelmetek tábláján? – rezzent föl Zrinyi.

– Megbolondultul vagyunk, nagyságos uram. Földnek horgada praesideáló
Mikulich personális címeres ökör-szarvát formáló bajussza az sok főtörés
miátt, merthogy zsibolygás esék az táblán az két nímöt tanács-úr
propositiójoknak hallására. Hazánk fattyú és poronty nevet érdemlő fiai
igen ellene kiáltozának az linci diplomának, kinek articulussá levése
nagy gravámene lenne az catholica religiónak ordibálások szerént, hogy
nem kell kinek-kinek szabadosság hüte követésiben…

A német Ferdinánd ihon törvénycikké emeltetné a béke-diplomát, az igaz,
csak azért, mert fél Rákóczytól, de a magyar nem tűri, hogy más
magyarnak több szabadsága legyen… De csak induljon ki még egyszer
hadával Rákóczy Erdélyből, vinnyogva kapaszkodik majd újra védelemért a
sok szájas katholikus a király palástjába.

– … hogy az templomokat, kiket erővel foglaltak magoknak, nem bocsátják
mi kezünkre vissza. Hejh, nagyságos uram, lator ez mastani saeculumban
gubernáló plánéták operatiója!

Sokáig panaszkodott még ezen a siránkozó húron Vitnyédy. Zrinyi csak
hallgatta. Közben fölrajzott fejében a király pompázó bevonulása azon a
szép szeptemberi napon a pozsonyi várba… a serleg-rázó sok vendégeskedés
a hóstáti úri lakokban… a sok hiábavaló szófia beszéd, mérges
üzenet-váltások a két tábla között, pletyka, kapacitálás, nyilt
ordítozás, titkos ravaszkodás, a fejedelem követeinek unszoló heve, a
papság konok makacssága, a kábító nyelv-csattogás.

– Emberséges ember kegyelmed, és igaz magyar fi, Vitnyédy uram! Az
lutheránusoknak causájok igaz causa! – búcsúzott Zrinyi biztató
kézszorítással vendégétől. Nyelvén ült már a szó, a legszebb vallási
türelem szava, de elnyomta a gondolatot és visszanyelte a szót: ha ügyük
igaz is, vallásuk tébolygó eretnekség.

Vitnyédy meglepetten nézett a küzködő lánggal égő nagy szemekbe egy
ideig; valami hálás, forró melegség ömledezett lassan a szívére;
egyszerre csak hirtelen lehajolt s kezet csókolt a kegyes nagy úrnak.

Nehéz vértezetű, lassú mozdulatú gondolataival küzdött Zrinyi az
országgyülés egész folyama alatt. Amennyire lehetett, kerülte a király
németül finomkodó környezetét; a pezsgő borban, kongó szavakban úszó
főúri lakomákat; a tervezgető, legénykedő bizalmas összejöveteleket. A
tábla üléseire bejárt, de alig hallgatta az egy henye körben forgó
rhétori szólamok özönét; ha rájuk figyelmezett egy ideig, undorodva
fordult el csakhamar tekintete s lelke a Forumon táncoló szarkáktól és
örömmel sülyedt vissza gondolatai kövült erdejébe. Négyszáz templomot!
Húsz is sok! Legyen hát száztizennégy! Nem! A király dönt: legyen
kilencven! Hát mindig a gazda csizmája sarka döntsön e marakodó magyar
ebek között? Mindig a király? Hát ti vénasszonyok vagytok? Ám
csattogósra izmosult nyelvetek, de fejetek csak üres tökkolop s aszott
inu karotok, mint a holttetemé! Lármáztok, lármáztok s lám, a diploma is
már törvény… Nosza rajta, itt a szép kikelet, hajrá! hajrá! terülj,
asztalkám! tölj meg, serlegem! vonyíts a hazáért, feneketlen zsebedet
tapogatva, aztán úgy is elönt a bor, kezedet-lábadat se tudod összefogni
a nagy ivás miatt… Játék kell a nagy gyerekeknek! Koronázás, ifjabb
király; még él a harmadik, de legyen már negyedik Ferdinánd is valaki!
Ez kell nektek! Hogy ragyog Szent Iván havának langalló napja alatt a
sok arany, drágakő! Hogy megmosolyognak, ki büszkén meredő derékkal, ki
nyájasan kókadozva! S te, hullámos hajú, nevetős szép fiatal, István
királyunk koronája alatt, fölséges játékszer! De ülj csak nyakukra,
hajszold meg őket, ha az ország kantárát markodban kapod, mert a magyar
bitang és… Zavartan nyúlt homlokához, hogy lesimítsa róla az átkozódás
felhőjét… Hogy zenél a fiatal hang! Esküszik! a magyarok constitutiojára
esküszik… Szent és nagy dolog!

A legszentebb, a legnagyobb!

– Ereggy haza, Zrini Miklós, – biztatta magát belső szóval, –
vastagodott erővel ragadj az munkához, várják az tábormestert az
militiárul írt könyvek; az utolsó cél ihon megvilágosodék elmedben!
Haza, csak haza!

Ó, magyarok szentelt hazája!


XXV.

Kanizsa négy hatalmas bástyáján csüggedten lógtak az augusztus végi este
nyomasztó melegében a vörös és zöld zászlók. A báljemez-ágyuk piros
posztóval takartan bámultak le nyugat felé, a tikkadt mocsárban ívként
görbülő külvárosra, a rajta innen fekvő cölöpös kávéház fabódéjára s az
odább túl messze elnyúló zsombék-tengerre, amelyből a maga módja szerint
küldte Allah-hoz péntek esti imáját a brekegő békák ezre. Nyugalom és
sürü pára ült a réteken; a városon túl, a keleti dombokon még
meg-megcsillant egy-egy háztető keramitja a nyugvó nap késő sugarán.

Az uccák deszka-járóin burkolt fejü asszonyok kopogtak sietve, mereven,
egyedül, mintha senki sem ismerné őket. Faházaikból, mecsetekből és
dsámiból hetyke sarkantyú-rázással jöttek ki kurta bőrdolmányaikban,
magyaros szabásu birkabőr nadrágban a kanizsai végház török vitézei.
Büszke janicsárok szegték hátra, kényesen lépegetve, magas, tollas,
hátukra csüngő végü fehér sapkával pompázó fejüket. Turbános fejü,
vánnyadt arcú öregek igyekeztek görbe háttal a keletre nyíló
Szigeti-kapu felé, amelynek magasra nyúló tornyában már megszólalt a
katonazene dobja, réztányérja, sikoltó sípja. A kapu előtt, szellős,
karcsu oszlopokon könnyű tetőt hordó londsa-kösk deszka-padlóján
törvénytudók, orvosok, költők korra, arcra, ruházatra igen-igen
külömböző kis csoportja üldögélt körben, a zenét hallgatva vagy Nizámi
verseinek szépségein vitatkozva művelt emberhez illő ékes perzsa
nyelven. A külváros kertjeiben hallgatagon ődöngött egy-egy sétáló,
lármásan vonult el egy-egy csapat. A vár cementtel burkolt terein az
ucca-seprők szerszáma ívelt kaszálva jobbra-balra; vizes-tömlőjük jött,
ürült. Az egyszerü, kicsiny és magos faházakból tüzön süstörgő vaj
tömött, finom illata szállt ki az uccára; a földszinten dobogva
zizegtették a szénát a jó melegben kedvükre vidult kényes török lovak. A
cölöpös kávéházban nagy csend és kis findsák mellett merengett a vendég.
A várfal alatt szinte alagúttá nyúló kapualja, az előkelők délutáni
hüssölő helye, lassan-lassan kiürült s helyette benépesedett a széles
várfal teteje: csöndes sétálók árnyékai mozogtak a magasban, a vár
védelmében elhullt hitharcosok zöld zászlóval, zöld lándsával tüzdelt
sirhalmai között, amelyeknek békés csatasorait az előkelők lugasos,
ápolt kertecskéi váltottak föl, ahol az urak csöndes dohányzással
enyhítgették a cukros, rózsavizes rizs és az omlós tésztájú fálákát
okozta nagy jóllakottságot.

Ali, Kanizsa új basája most ért föl a várfalra Bihácsból érkezett
vendégével. Míg az idegen úr az éjbe merülő tájékot nézegette, Ali
gondolkozva tapogatta arcán a friss borotválást, fésülgette ujjaival
szájára boruló tömött bajszát: mért jött ez ide? látogató vagy
konstantinápolyi kém? Beléptek a kis kertbe. Ali hátrébb taszította
izzadt homlokáról a sólyomszárnyas, tenyérnyi széles prémü süveget s
intett egy legénynek. Aranyos bőr szőnyeg került eléjük s melléje
egy-egy bársony vánkos; a szőnyegre dohányzó szerek, apró findsák.

– Háj! Huj! Háj! Huj! – harsant fel odébb a toronyból az őr kiáltása.

A kiséret, szolganép elvonult. Leültek.

– Oh! gyönyörűséges Zilhidse hónap áldott melege! – fohászkodott föl a
vendég.

– Szultánom! bölcs szavad eltalálta a vidámító igazságot! –
udvariaskodott Ali.

– Nemde? – kérdezte fáradtan a vendég. – Hogy érzi magát magas
személyed, szultánom, világra szóló vitézséged új állomás-helyén, e
paradicsomkertben?

– A próféta – Allah áldja és üdvözölje őt! – szolgáinak legkisebbike
méltatlan ahhoz, hogy tudatlan szava tetszik-nem-tetszik-et mondjon
magasröptü elméd kitüntető kérdésére! – válaszolta Ali, míg magában azt
gondolta, majd éppen, szalad nyilatkozni, hogy amaz esetleg beárulja
Budán vagy a császári kengyel előtt.

Ali intett s egy félig gyerek közeledett feléjük. Tisztes távolban maga
alá hajlította lábait, fél válláról lebocsátotta kaftánját, s pöngetve
igazgatta gyöngyházas tassánján a húrokat. A keleti kapu fölött most
buffant utolsót a katonazene nagy dobja. Rákezdte a gyerek lágy magas
hangján:

  – Miért panaszkodjam, szerencse, ellened?
  – – – – – – – – – – – – – –
  Kikeletkor áldasz a szép zöld erdővel,
  Szerelmes fülemile éneklésével,
  Égi madaraknak sok külömbségével,
  Viz lassu zugással, szél lengedezéssel.
  – – – – – – – – – – – – – –
  Adsz nyáron nyugovást és szép csendességet,
  Szép ciprus-árnyékokat, hűvös szeleket,
  Gyöge tűvel varrott szép sátorernyőket,
  Szomjúság megoltó jó szagos vizeket.

Ali izgatottan figyelt a szolgái közt támadt hirtelen mozgolódásra. A
bihácsi úr kaftánja virágait simogatta s félszemmel pislogva neszelt a
körülötte történőkre. Amott rövid szóváltás zaja kerekedett föl a
csendben; a tömegből most kivált a várparancsnok alakja s utána egy
büszke kanizsai vitézé, aki durván tessékelt előre az urak színe elé
valami rongyos, öreg magyart.

– Mind a hét földövön ismert vitézséged, szultánom, megbocsássa
leghaszontalanabb szolgádnak halált érdemlő merészségét, hogy együgyü
szavával méltóságos mulatságodat zavarni elég szemtelen, – alázkodott
meghajolva, mellén keresztbe kulcsolt kézzel ura előtt a várparancsnok,
míg a mögötte álló vitéz sóvárogva nézegette a vendég drágaköves
markolatu kardját.

– Éber szemü dizdár-ja dicső Kanizsának, mi baj? – kérdezte kissé
türelmetlenül Ali.

Az óvatos dizdár hol a vendégre, hol az énekes ifjura nézett.

– Sürgős, fontos? – kérdezte félszemmel hunyorítva, halkan, parancsolóan
Ali.

– Az, valláhi! – bizonyistenkedett, kipirult arccal feledkezve meg az
illemről, a várnagy.

– Nagy türelmű, higgadt elnézésed, szultánom, talán meg fogja bocsátani,
– fordult mosolyogva Ali vendégéhez, – legilletlenebb, legneveletlenebb
szolgádnak rövid időre való visszavonulását ezzel a két becsületes
igazhitűvel s ezzel a gaz kjáfirral.

– Ne alázz meg kéréseddel, szultánom! Ki ne hajolna meg dicső parancsod
előtt?

Ali mosolygott s megindult a kert másik sarka felé; oda érve, durva
szóval fordult vissza a várnagy felé:

– Oktalan barom, no, mi az?

A várnagy szót se szólva csókolta meg a pasa kaftánjának szélét s a
vitézre mutatva, hátra lepett.

– Nagyságos pasám! – szólt nyugodtan amaz, – történt, hogy elfogyott a
lovaim szénája. Hajnalban elmentünk hát szénáért a Mura felé. Ez a
piszkos vallásu ember, itt ni! oda merte dugni a pofáját a szérüskertbe;
éppen az övében voltunk. Rimánkodik, hogy ne bántsuk a szénáját. Mondom
neki: De még a fejed is a nyereg-szijjamon fog lógni mindjárt, ha sokat
ugatsz. Erre felel: Hagyd meg a szénát, ne bánts engem, hasznos titkot
tudok. Mondom neki: Ki a szóval tisztátalan torkodból! Azt feleli: Hát
várjatok csak! és úgy tesz, mintha gondolkoznék. Nem várunk, – feleltem.
Aztán fölraktuk a szénát, meg az öreget is. Itt van!

Ali türelmetlenül hallgatta a hülye fecsegést. Ezért kellett a fiúnak
abbahagyni az éneket! Ezért kellett a vendégét magára hagyni! Mit fog az
róla mesélni!?

– Nyissad fel az szádat, aggeb! – rivallt rá tiszta magyarsággal az
öregre.

– Igen is, nagyságos uram, de ez kettő, – bökött a hüvelykivel hátra a
paraszt.

– Te! – szólt Ali, – ha semmi érő, aprólék dolog, kit előbeszéllesz, ez
helybül ruglak az mocsárban! – azzal intett s a két török távolabb
vonult.

A paraszt végig huzta markát egyik hajfonatán s letekintett a magas
várfalról:

– Nagyságos pasa úr, jó uram! Történet szerént néminemű lábas marhát
hajték az légrádi piacra. Csuda nagy győlekezések vagyon ottan az
hadaknak. Kiki tudja, hogy Kanisa ellen lészen az menetel.

Mefisztói derű fátyolkodott elő finoman a pasa arcán.

– Kik? No, elsőben is Zrini!?

– Nagyságos uram, nehéz üdőt él mastan az szegénység; osztán az fejem is
jó helyt vagyon az nyakamon, – célozgatott válaszadás helyett a paraszt.

– Jó! Ha légrádi hallomásod igaz, száz tálergurust kapsz, ha vakot
vétesz szavaddal, patkó-szöget veretek mind az húsz körmöd alá, úgy
vétetem fejed! Mast mán beszélj: kik? hányan?

– Az oszalyi Zrini urat, az ki az kisebb, szememmel látám; sok egyéb
urak is vagynak ottan.

– Batthyány kapitán?

– Annak jó úrnak csak vitézi jüvének Légráddá, maga személlye szerént
honn marada, az mint egy hajdujátul, jó régi hiteles atyámfiátul értém.

– Nagy had?

– Lehet talám százezernyi is! Sok! Valójában penég nem tudom. De tudom,
hogy ez éjnek evadján kelnek át az Murán.

Ali megrezzent: hisz akkor reggelre itt vannak! Intett az dizdárnak. Egy
szó, egy intés s az már rohant. Majd odábbról a szolgák csapatja omlott
ki széjjel a kert ajtaján. Az öregre bilincs került s az maradt őrzője,
aki hozta. Ali a sötétben egyedül bécsi zsebóráját nézegette, amennyire
látta s egy patyolat kendővel törülgette arcáról az izzadtságot. Mikor
odalent a házak között elkurjant a riadó, megnyugodott némileg; udvarias
mosolyt egyengetett arcára ujjaival s visszaindult vendégéhez.

– Szem előtt legyetek! – szólt közben az őrnek.

Az öreg magyar lekuporodott a földre s magában elrablott szénája, napi
munkája értékét igyekezett levonni valahogy az igért pénzből. A nehéz
számadás sokáig elgyötörte.

– Zavartan jelenek meg előtted, szultánom, mentséget nem érdemlő,
vakmerő távolmaradásom miatt. De e gaz keresztény ostoba beszéde
intézkednem kényszerített. Vigasztal az, hogy egyedül maradván, a
legjobb társaságban voltál.

– A hitharcosok trombitáinak vérpezsdítő riadóját hallom. Talán az
eléggé meg nem vethető keresztények támadtak az égig érő, meedsudsi
falakkal bíró városra? Ebben az esetben engedd meg, szultánom, hogy
melletted keressem a vitézség kelyhének mámorát.

– Ez alávaló paraszt előadása szerint reggelre ér ide épp oly
meggondolatlan, mint elvetemült csapatjuk. A hitharcosokra való
gondviselésem, ha nincs ellenedre, még egy ideig ébren tartana. Ha
akarod, szultánom, addig is meleg kávé mellett agg szót kovácsoljunk.

Lent a várban fénypontok ugráltak; árnyak kavarogtak s búgott, csörgött
a harcra készülődés. Elmerülve hallgatták a harcos hangyaboly
nyüzsgését: Ali aggodalmas, tervezgető arccal; a bihácsi vendég
ábrándos, messzeröppent lélekkel. Itt várja a kanizsai basánál a
bizonyos harc bizonytalan szablyáját. Itt ül díszben és szomorún a
művelt kelet legsötétebb, legtávolibb nyugati határán; s ott, tengeren
túl, messze keletre van egy föld, perzsa föld; ott lakott, mint
becsületes sfita, míg szunnitává s törökké nem lett. Ó, távoli föld,
szép Mázenderán! Megszólalt:

  – Örök rózsa pompáz virágkert ölén,
  Vadon kél a jácint hegy menedekén,
  Liget lenge bokrán a bülbül hizelg,
  Halmos rónaságon vidám őzi lejt…
  Aranyszín föveggel kegyes, bölcs papok,
  Aranyszín övekkel kevély lovagok!

Ali derültebb arccal nézett föl vendégére:

– Ó, Khoraszán gyönyört adó szavu bülbülje, Firduszi! – ismerte föl a
verset a kanizsai váli.

– Ó, szultánom, sose fogom látni többé Mázenderánt! – szólt szomorú
meggyőződéssel a bihácsi úr.

– A padisáh kegyelmes…

– A padisáh?! Ugyan, szultánom, mit is törődik a világ menedékhelye
velünk? Mit törődik a birodalommal!? Isztámbulban a császári szeráj
környékén rég nem hallik már a muezzin imára hívó szózata, elnyomja a
dorbézolástól zúgó szeráj szünet nélkül való zaja.

– Tudsz valamit?

– Esküdj, hogy szád szómnak koporsója lesz! – szólt közelebb húzódva a
vendég.

Ali égre emelt mutató-ujjal hívta tanuul az Istent.

A bihácsi úr perzsa szava finoman zengett: az elégedetlenség nagy, a
janicsárok között kezdődött a szó nyiltabb kimondása, de most már az
ulemák is Ibráhim ellen fordulnak lassan-lassan… Isztámbul forr…
mindenki tudja, csak a padisáh nem… Holdas éjjeken aranytól, kövektől
csillogó csolnakában hárem-lányokból rakott ágyon hallgatja a Bogház
icsi beszédes hullámainak csacsogását…

Harsányan hangzott a karcsu torony erkélyéről a müezzin hajnali ezán-ja:
nagy az Isten:

– Alláhu ekber! Alláhu ekber! Alláhu ekber! Alláhu ekber! Tanuskodom,
hogy nincs istenség, csak Allah!… Az imádság jobb az alvásnál! Alláhu
ekber! Alláhu ekber! Lá-iláh ill-Alláh!

Mire Ali elvégezte a reggeli imádságot, mosdást, a kanizsai vitézek egy
része már kint ügetett a réteken, hogy alkalmas helyen elrejtőzve lest
vessen a magyarnak, akinek csapatjai már a Szent Miklós domb tulsó
lejtőjének lábához lapulva várták hadnagyuknak, Zrinyinek rendelkezését.
A hajnali nap finom, párás csillagokat táncoltatott sisakon, mellvason,
rákfarkas comb-vérten. A vezető urak valamivel odébb tanácskoztak.

– Kivonnyuk az szablyát, osztán vágunk véle! – mondta boros fővel a
nyergében is dülöngöző Bocskay János.

A fiatal Dessich és Laczkovich elmosolyodtak, amint egy percre
visszafordultak az idegen táj lelkes bámulásából.

Csanády János valami óvatos, nagy kerülőkkel dolgozó támadási terv
előadásába kezdett. Zrinyi Péter ásítva nézett farkasszemet a keleti ég
tüzes korongjával: ő majd csak üt, beszéljen más.

Zrinyi Miklós, a kaland vezére, megjegyzés nélkül hallgatta végig a
véleményeket s most kiadta a parancsot:

– Csanády uram, kegyelmed előre mégyen az vármegyei néppel olyképpen,
mint valamely portyázó csata, az törököt el-kicsalni az várbul. Osztán,
ha mán kint lészen az ürge az mezőben, hegyikben esünk mi, az derékhad.

Csanády sarkantyúba kapott lova ágaskodva szökött hátra kényesen
egyet-kettőt s mikor földet ért két első lába újra, elnyult iramodással
kerülte a dombot Kanizsa felé. A kurjantásra dobbanva zudult nyomába a
megyei könnyű had.

Erdődy Farkas megrázta fejét:

– Ejh! oktalanságot mívelünk!

Zrinyi sértődött döbbenéssel nézett a heveskedőre; szólni akart, de
Erdődy már a domb tetejére vezető ösvénynek hajtotta lovát.

– Utánnam! hé! – kiáltott vissza szinte félútról.

Négy szál lovas utánna is rugtatott.

Zrinyi gúnyosan nézte a dombra kapaszkodókat: a Vuk! magyar hadviselés!
szófogadatlan bolond vitézkedés!

Erdődy most tünt el az ösvény fejénél a fák között… Csönd. Csak a lovak
nyihognak s halkan csörög a fegyver… Puskalövés!… Ujra több! De hisz ez
egész közel… Amott már vágtat fölfelé az a négy! Istenem! mi ez? Erdődy…
Ujra puska ropog… De messzebb, ez határozottan messzebb!… Csönd…
Csattogva búg a messzeség…

– Lest vetettek! – bődül fel Zrinyi keserűn. – Indulj, Patachich,
indulj!, – ordítja rekedten s a légrádiak elkavarognak.

A domb alatt remeg a lovak ma, fakulnak az arcok. Egy kéz fölemelkedik s
minden szem az ösvényre fordul: üresen kaszál a kengyel egy lerohanó ló
oldalán…

– László, az Vuk! – szól elfuló hangon Laczkovichnak s int a domb felé
Zrinyi.

S míg egy kis csapat a dombnak üget, vágtatva sikamlik ki a derékhad
Kanizsa felé!

Zrinyi őrjöngő dühvel rikoltja élükön:

– Jézusom anyja! Jézus!

Gyorsan fogy a tér, egy pillanat, s zökkenve ütődik neki a viaskodó
csoportnak a két Zrinyi népe. Mintha két hatalmas tenyér szorítaná össze
a küzdőket, összébb nyomul a kavargó boly.

Ali s vendége a vár fokán állnak némán, a távoli harcot figyelve. A pasa
keze most ökölbe szorulva emelkedik föl, mintha korbáccsal akarna
közéjük sujtani: hátrálnak! Dühösen mormolja fogai között az
istenkáromlást:

– Azt a tetves kalmár fajtáját annak a medinai csalónak! – Lovat! –
kiáltja hangosan s a lépcsők felé indul. Vendége utána. Nyomukban a
merev kiséret. Végig a fal mentén a Bécsi-kapuig hangtalan gyors cikázás
a rohanásuk. Mocskos víz fölött kopog a fahíd deszkája. A külváros
sövényei, viskói szaladnak mellettük hátra. Uj híd, új dübörgés. Itt a
mező!

Elnyúlt lófejek, rengő szügyek, vágtatást kalapáló paták, halottmerev
arcok, libegő köntösök: jön vissza a menekülő kanizsai had.

Aliban az istenkáromló szenvedélyt vallásos rajongássá neveli, nemesíti
a muszlim harcos akarat.

– Hitharcosok! – kiált eléjük égre meresztett két nyitott tenyérrel s
torpanva áll meg a futó had, – hol hagytátok az iszlám dicsőségéért
lobogó vitézségteket? Kanizsát az ellenségnek ajándékozzátok-e? Mért
vonjátok ígyen fejetekre a padisáh rettenetes haragját s a hitetlen
Kjáfirisztán minden népeinek megvetését? Vissza! Előre! A kegyelmem
kegyelem, haragom halál! Előre! Tegnap születtem, ma meghalok! Előre!

A seregben rés nyilt s a párolgó testek sikátorán kardot rántva
száguldott előre Ali, paripáját biztatva:

– Bre! bre! babam!

Mellette a bihácsi úr: aranyos kaftánja libegve úszik utánna, fején
vitézi darutoll remeg.

A magyarok már hadi rendbe álltak. Fejük fölött mint vihar előtt csügött
nyelére a sok címeres, szűzanyás nehéz selyem zászló s a könnyű,
fecskefarku csíkos standár. A hosszú trombiták, tárogatók föl-kimeredve
recsegtek, búsongtak; lova nyakán buffogtatva csépelte a két rézüstöt a
dobos.

– Allah! Allah! – hehezte amott a sok mély torok-hang a zöld és vörös
zászlók alatt; s zenekaruk oboája, sípja, cintányérja, csengő
acélrudacskája dobpergésen úszva ideget remegtetett.

Már egymáshoz érnek.

Egy ló rugtat ki a magyarok sorából, dülöngöző lovasa a levegőben
hadonász s lova nyakához kapkod. A jelenség nyilként furódik a törökök
közé s tünik el tömegükben.

Összerobbannak.

A föld dobogó kebléről üvöltés, csattogás, zeneszó kavarog porral a
levegő-égbe; nyugatabbra zsombékon, sárban cuppog a viaskodó gomolyag.

– Ó, Mázenderán! – ordítja valaki halálra váltan, félig a sárba taposva.

Fent a magasban vadludak v-je lüktetett biztosabb tanyára s tüzelt a
déli nap.


XXVI.

A győztes sereg vezére csüggedten, gondolatokat tépve, morzsolgatva ért
haza. A had eloszlott: Batthyány népe haza indúlt; az iratos sereg
sietett elszéledni friss pénzével, friss rabokkal; Péter, aki
kilegénykedte magának az országgyülési vadászatok alatt királyi
kegyképpen a sichelbergi kapitányságot, hat századávál a birodalmi sereg
segítésére ment a svédek ellen.

A svédek! Ő is harcolt ellenük s vajjon mi haszonnal? S a török! Mennyi
csete-páté, barom-hajszoló, fogoly-ejtő csatázás! Mi haszna? A török
birodalom hegyes körmű ujjai mindig és mindig messzebbre nyúlnak be
testünkbe. A hegytetőn, a várban magyar úr iszik a hazáért, de a hegy
lábánál a falu töröknek fizet, töröknek robotol. Bocskay már a kanizsai
tömlöcben alussza mámorát s Erdődy holttetemével Ludbrég felé megy a
szekér. Vitézi bolond resolutiók marakodó szájú nemzetsége, te utolsó
romlásra jutott magyar! Nagy mesterség, nehéz professio a vitézség! Mi
haszna? Mi haszna?

– Te is elmondhatod, valamint amaz kurva Plautusnál: oleum et operam
perdidi! De nem, nem itt az baj! Esmérd meg csak magadban az
tekélletlenséget, mert bizony, heányos vala vitézséged az szemes környül
való vigyázás nélkül. Ihon, eszedben sem juta, hogy az török nyelvet
foghatott valahun az mezőben, ki renddel megbeszéllette neki Kanisa
rontását forgató szándékodat! Ne légyen az gyors rájuk ütés, könnyen úgy
fordulhatott volna, hogy te is az égre tátogsz mast vértajtékos
szájaddal, hanyattul esvén Kanisa mezején. Csak elő mast Tacitus, Julius
Császár, Vegetius, jó historicusi az régiségnek! Dülleszd csak neki
mellyedet az asztal peremének és tanulj!

S mikor az ugrálni kezdő betűk közé fénykarikás sötét pontokat
villogtatott fáradt szeme, csüggedt gúnnyal kérdezte magától:

– No, tábori fő istrázsamester, hun az tábor?

Megint makacsul került mindent, ami átlátszó, szemnek beszélő, egyszerű;
és sötét nekilendülésekkel merült el könyveiben, az őszi lucsoktól
párolgó erdőkben s Eusébia őszi bánatú, rejtelmes szerelmében. Nem
mentek sehova, hozzájuk sem igen jöttek, – s tompa nyugalommal nézett
folytonosan magába, hogy nő beteges halommá lelkében a megáporodott erő-
és gondolat-fölösleg. Eusébia úgy forgolódott körülötte ezekben a komor,
dohogó hónapokban, mint a kéj selymében suhogó halál; szerelme nehéz
tömjénfüstként lomha izgalomban feküdte meg a férfi lelkét.

Idő és alkalom lenne mostan, – forgatta untalan magában, – hogy a
király, megemlékezvén ősei s a saját érdemeiről, fölemelné… De mit is
beszél! – feddte magát gúnyosan, – nem hálás-e ő felsége? Nem adott-e
neki a kanizsai harc után hatalmat száz vértes tartására? Adott, bizony
adott, de… A bánság! Ki lesz az új bán? Talán bizony Mikulich, a vén
csahos pofájú kopó! Meglehet, meglehet, mert hiszen Horvát- és
Szlavonországok rendei Zrinyi Miklóst kérik maguk fölé bánul. Meglehet,
mert Mikulich régtől fogva hű császári szolga, Bécsben királyi keggyel
úrrá fujt paraszt. Hasznos állat, akinek váluja tetézve kell hogy
legyen. A titkos tanácsokon bizonnyára nem pihent tar feje és együtt
fujta a kígyókövet a német urakkal a Zrinyiek ellen. Meglehet, mert
hisz, ugye, a végeken többet tehet Mikulich jus-rágó csácsogása, mint
egy Zrinyi kardja! Ó, milyen nehéz az embernek, ha nem száll közéjük
csattogó korbáccsal: Ki, ki innen, árusok, ki Isten anyja, Mária
templomából, szép Magyarországból! Ha bizodalmas atyjafia, Ráttkay
kanonok nem ment volna el Péterrel a svédek ellen, most többet tudna;
mindenről és mindig van értesülése a jelen való idők e kitünő
historicusának. Csacsogó száj, de bátor fej és kemény husu szív. Mi
haszna? Keljen ki csak könyvesházából amaz írás, kerüljön csak nyomtató
műhelybe, majd eb-rudon is lökik ki szerzőjét a káptalanból. Mi végre a
szókimondás? Talán a jövőre számít? Amíg élsz, addig kell a legtöbb
hasznosat véghez…

Erővel vetett gátat gondolatának, hogy ne kelljen Zrinyit szentebb célok
elé vagy kisebbek mögé helyeznie.

Tépelődése körül változatlan sodródással gomolygott az élet folyama:
mosolygó, díszes ruhájú udvarlóleányok, hetyke nemes urfiak, köznapon is
ezüst tál, tányér az asztalon, jövőmenő tiszttartó és jobbágy, rakott
szekér nyikorgása, tallér- és fegyvervándorlás, alig hallott jelentések,
szórakozottan adott parancsok, Patachich, a várnagy, Migliani
szótengerének félelmes dagálya, megint a pókhasu várnagy, kongó kápolna
csöndes miséi, lóháton szitáló eső alatt, bőjt, szélverte arccal a némán
rohanó vad nyomában, porszagú fóliánsok, finom betűjü Elzevir és éjjel
az asszony.

A bán! Egy ország dolgait kezében tartani! Véget vetni ennek a rabló,
garázda fejetlenségnek! A végbeli vitéznek pénzt, burgernek szabad utat,
jobbágynak nyugalmat, török szomszédnak gondot és Zrinyinek Zrinyihez
méltó hatalmat adni: milyen szép feladat lenne!

Lázadó elégedetlenség forrt, még névtelenül, szivében s nyűgös kedvének
felhői sötéten gyülekeztek.

De mit akar? Mire visz ez a néma, epekeverő dohogás? Körülötte a fényes,
pompázó élet, s ő itt mogorván emészti magát, mint asszony után a
bilincsen sínylődő rab! Mit akar? Ober-Feld-Wacht-Meister! S ahelyett,
hogy tanulna, hogy előkészülne komolyan a tábor igazgatására, rendben
tartására, itt acsarkodik a báni bot után szótlan szendeségben, mint
valamely szűz! Menjen oda, mondja meg, hogy ő lehet csak bán ez idők
szerint! Kérje, követelje, ha azt hiszi, hogy olyan nagy a jussa hozzá,
vagy pedig vesse ki szívéből ezt a vágytól csöpögő ámmogást.

Igen! Zrinyi parancsol és Zrinyi engedelmeskedik.

A történelem helyett katonai szakirodalom könyvei halmozódtak most
asztalán. Napokat töltött Giorgio Bastának a tábor-mesteri tisztségről
szóló könyvével, aztán neki ült gondosan kivonatolni Az ötödik Károly
császár idejében az militiárul írt tractatust, hogy pontos fogalma
legyen egyetlen gyalogezred szervezetéről, majd Svendy Lázár
ertekezéséből csinált extractatust, hogy pontosan tudja, egy egész
hadseregben kinek mi a tiszte. Most aztán hozzá lehet fogni a tábor
szervezésének elméletéhez. Mennyi zavaros, ingadozó kifejezés,
helytelen, elkérgesedett, régi intézkedés! A főgenerált lehetne magyarán
hadnagynak nevezni, mert akit most hadnagynak mondanak, az igazán
százados… Kevesebb szolga legyen a táborban, lovas sem kell annyi.
Hegyes, völgyes s árkos, vizes helyen szükségesebb a gyalog, mint a
lovas!… Nem kell a vitéznek annyi pénz, kapjon kevesebbet, de mi adjunk
neki köntöst, kenyeret és abrakot…

Könyveket forgatott, írt, ábrákat rajzolt megnyugodott lélekkel s
készült a Tábori Kis Tracta:

«… s így egész tábort, melyben 25.000 emberből álló had, minden
cselédivel, szükségével bővön elférhet, leírtunk, az kinek széli 456
rud, hossza penig 80 rud.

Szükség: az következendőkben annak megerősítéséről szóljunk…»

Tülökhang, hidlánc-csörgés. Ki jöhet?

Izgatott rosszkedvvel vetett egy tekintetet a vár piacára.

– Mi az? – fölállt s az ablakhoz lépett.

Izmos, nehéz német lovak párologtak a friss havon.

– Császári cursor? – kérdezte magától meglepetten. – Mit hoz, mit
vinne?… Ez az császár handbrief-je, rajta az kis titokpecsét… ez másikon
az nagy pecsét!

A szétbontott oklevél tartalmát egyszerre akarta megérteni s mégis
minden szót elolvasni. Halkan siklottak öntudata alatt a kalligrafiás
betűk s csak itt-ott lépte át öntudata küszöbét teljes világossággal
egy-egy kifejezés: kitünő hűség és dicséretes szolgálat… Magyarország
szent koronájának és ő felségének… a török… a végek… a szent római
birodalom háborúiban… a svédek… jövőben is… hűség… a báni hivatalra
emelve… felruházza… méltósággal és hatalommal, melyekkel a horvát bánok
élnek. Azért a báni hivatalra emelve felruházza mindama joghatósággal,
tisztességgel, kiváltsággal, méltósággal és hatalommal, melyekkel a
horvát bánok élnek.

Mindent felejtő büszke nevetéssel dobta az asztalra az oklevelet:

– Ihon, kit megmondék: sors bona, nihil aliud!

(Vége az I. résznek.)




MÁSODIK RÉSZ.


I.

A varasdi házak meredek, magas tetőin csillogva állt a hó; de a
tetőnyilások s a bő torku, födött kémények szaporán eregették a
felhőtlen ég fagyos derüjébe a kékellő füst-kacskaringókat. A kis
tanácsház nagy termében Horvát-, Szlavon- és Dalmátországok rendei
díszben nyüzsgő zsibongással várták az új bánért menesztett küldöttség
visszatérését. Az egyik csoportban egy rezgő fejü öreg tartott előadást
a Zrinyi-család nagy érdemeiről és jó horvát voltáról; igazi hívek s
hasznot leső örök közhelyeslők hallgatták figyelmesen. Mások izgatottan
tárgyalták, hogy a mult év elején, mikor az új bán Prágában járt a
királynál esküt tenni, a pettaui stájerek lefoglalták több becsületes
varasdi kereskedő mézét és vasát, s hozzá már magyar területen. Hangosan
vitatták, hogy jogorvoslatot fognak kérni: majd Zrinyi! majd az új bán –
kit Isten sokáig éltessen! – meg fogja mutatni…! Egy kétkedő lemondóan
intett a kezével, mit akarnak! hisz a belső ausztriai tanácsurak a
legnagyobb kerék-kötői Muraköz kereskedelmének, Zrinyi Pétert is
bepanaszolták tavaly a király előtt, mert – mondják – Krajnában gabonát
vásároltatott, hogy Horvátországon keresztül Bakarba, onnan Velencébe
szállittassa. Volt, aki azt is tudta, hogy a király meg akarta fosztani
a sichelbergi főkapitányságtól emiatt. Néhányan arról tanácskoztak, hogy
a királyi szabadságlevelek méltó megőrzése végett egy diszes láda
készittetése igen szükséges volna. Valaki a Draskovich nádor temetését
mesélte egypár öregnek: maga is ott volt gyászhoz illő hosszu, fekete
dolmányban. Egy piros taláros pap s egy kövér zágrábi úr sorra jártak
minden csoportot, hogy inditványuk egyhangu elfogadása elé semmi
váratlan akadály ne ágaskodjék: egyedül törvényes vallás a katholikus!
protestánsnak tilos az országba lépés! Egy savanyu képü kanonok a nem
rég kötött vesztfáliai béke eredményeit latolgatta. Hangos szavú fiatal
ember magyarázgatta nevetve, hogy a Zrinyi testvérek sokat veszekednek a
közös birtok miatt. Mikulich Tamás kopasz feje, békételen arca hol itt,
hol ott tünt fel s ha egy csoporthoz ért, a beszélők hirtelen
elhallgattak, majd fanyalogva érdeklődtek egészségi állapota, jobbágyai,
nevezetesebb perei iránt. S ha a nyughatatlansága odébb hajtotta az
öreget, megindult háta mögött a csendes suttogás: szép kis fiú a
Mikulich Sándor, nyiltan fosztogat, gyilkol a Wottuich meg a Banyaduorec
fiúkkal; ahol megfordulnak, nagy kár esik ott pénzben, borban,
asszonyban!

– Mit bántjátok a Sándort? – pergette hangos szóval egy nyugodt arcu úr.
– Jeles vitéz! »Kocka, kupa, kártya, kurva« a jelmondata!

A szóra, a nagy nevetésre több kisebb csoport megmozdult és arrafelé
nyomult. Mindenki tudott valamit s nehezen várta a másik szavának végét.
Csak úgy zsibongett a sok méltatlankodó, nevető, siránkozó, gúnyos,
dühös panasz: Fetter, az ivanici obrist, fegyveres német katonáival
rabolta el a zágrábi püspökség ivanici kastélyának összes butorzatát; a
petrinjai végbeliek az oborovói papi lakot fosztották ki s elhajtották a
turopolyai nemesség ötszáz disznaját. Hát a kaproncaiak, hát a kőrösiek!
Német katonák vágják le, ingyen, vásárra hajtott barmaikat! A kereskedők
inkább otthon ülnek. Minden rettenetesen drága s még úgy is nehezen
lehet hozzá jutni. Az utak nem biztosak. Hogy is lennének! A német
kapitányok maguk állnak rabolni induló vitézeik élére, így aztán a
kóborló katonák is vérszemet kapnak az utonállásra. A zengi kapitány a
befolyt harmincadot sikkasztotta el, egy zágrábmegyei viceszolgabiró az
ország adójából csipett le magának háromszáz kerek forintocskát. Minden
út egy kátyu-tenger; Kőrösön a bástyatorony teteje leégett; Ivanicon a
fal egy részét romba mosta az árok vize; úgy marad, senki sem gondol a
javitásra!…

Kint a piacon, a Csáktornya felé vezető úton, bástyákon, falakon, a
fagytól recsegő hídon, a széles árok jegén burger és paraszt ácsorgott
ködmönben, subában, hímzett szűrben; a süvegek, kucsmák csöndesen
hullámzó tengerét német kalapok, magasra rakott női hajfonatok
tarkázták. A nagy hóban csizmák, botosok álltak mintegy leszögezve s kis
opánkás lábak tapicskoltak a hidegtől, mikor a jeges szél a cifra,
hímzett kötény mögé furakodva combjukhoz verte az átlátszó
patyolat-inget. Itt egy bőrpikkelyekkel dúsan cifra, ujjatlan ködmön,
ott egy hegyes főkötő, minden varrásnál kicifrázott ingujj, pávás,
gránátalmás himzések s a környékbeliek piros és fehér szinekben pompázó
ruhái között elszórva a fekete és barna szineket kedvelő uszkokok.

Mikor elpukkant az első ágyulövés és hangját puhán görgette végig a
havas síkon az érkezők elé, megremegett a levegő és megbolygult a tömeg.

Most állt meg kint a síkon, valami negyed órányira a várostól a báni
menet. A lovas nép után haladó legelső kocsiból Zrinyi lépett ki először
nyusztprémes, fehér bársony mentében; aranyos, drágaköves sarkantyúja
elsüppedt a mély hóban. Utánna Petretich püspök nagy bajsza, vastag,
nagy orra tünt fel a kocsi ajtajában; a dús selyem zsinórzat megfeszült
a hatalmas mellen, amint kiegyenesedett. Mire Erdődy Miklós, a király
másik biztosa is kiszállt a hintóból, Zrinyi már lovon ült. Elől,
farkasprémes hegyes süvegű tisztjeik vezetése alatt a horvát
karabélyosok tarka változatu, sokféle népviseletben hetykélkedő csapata
haladt; csak a vállukra varrt vörös posztódarab mutatta
összetartozásukat. Nyomukban trombitások, két század gyalog, hosszu
puskákkal. Aztán egy lovas úr a nyeregkápának támasztott, előre feszülő
báni zászlóval. Mögötte egy másik főúr a báni buzogánnyal. S messze,
méltóságos távolban utánna, a király két biztosa között, tigris-takarós
moldvai paripán hideg, merev arccal Miklós, Zrin örökös grófja, magyar
királyi főlovászmester, Zala és Somogy megyék főispánja, ő császári és
királyi felségének tanácsosa és kamarása, a légrádi véghely örökös
főkapitánya, ő császári és királyi legszentebb felsége Dalmát-, Horvát-
és Szlavonországainak bánja. Mögötte a vicebán, balján Migliani
páterrel, aki a ló nyakára kötött zacskókból szórta az ezüst, arany
pénzt a zsiviozó, éljenző, vivátozó eleven sövényre. Legutól a légrádiak
lovai rúgták a havat.

Harang, dob, trombita, mozsárdurrogás szavától pezsgett minden ideg.

Zrinyi kemény fejét is megkörnyékezte a mámor. Amint a lóról leszállt,
megállt egy pillanatra a hóra terített szőnyegen és visszatekintett a
tömegre, amelynek hullámai nyüzsögve törtek meg az urak, vitézek szines,
ragyogó torlaszán. A népem!… Hatalmam! – gondolta magában. – Az első
grádics! Kikeltem a limbusból a fényre, világosságra s most kezdődik az
élet!

A karok és rendek vivátozó gyülekezete kucsmalengetéssel, lelkes
zajongással fogadta, amint a teremben megjelent. Erdődy Miklós beszél, a
bánra mutat, majd a királyi zászlóra és újra megnyilik a sok száj, búg a
levegő, karok lendülnek a magasba s megcsörrennek a kardok. Petretich
beszél: az ősök… a dicső Zrinyi vér… háboruban… a báni hivatalban…
mennyi ragyogó név, mennyi vér s a hír koszorúzó kedve!… és Miklós, az
új bán… török… svédek… a hit s a király… hűség, szolgálat… elismerés! A
püspök hatalmas ökle az égre lendül, majd mellére dobban s egy hódoló
mozdulattal vágódik hátra tisztelettel meghajló derekától s a mély hang
latin szavának tárogatós zenéje megszünik. Harmadszor búg fel a tomboló
vivát. Zrinyi megcsörrenti kardját, hogy a kábitó mámort lerázza magáról
s megszólal:

– Ha e dicső…

Buzgalmas, csendcsináló pisszegés, mozgás nyomja el hangját; aztán beáll
a csönd és selymes morajjá halkulva zeng körülöttük a külső tömeg zaja.

– Ha e dicső királyság népes gyülése, – pattog keményen a bán latin
szava, – s a főrendek nemes és méltóságos tekintete nem bátoritana, nem
tudom, nagyságos, főtisztelendő és többi uraim, micsoda ok ösztönözhetne
e tehernek fölvételére. Eszembe ötlött, nem is egyszer, kérjük meg ő
császári felségét, legkegyelmesebb urunkat és királyunkat alázatosan,
hogy engem e terhes szolgálattól feloldani méltóztassék, mert az én
géniusom inkább a haza javáért való kardforgatásra, mint békehivatal
viselésére hív. (Hogy meghunyorog Mikulich uram! – gondolta magában.)…
különösen e nyomorúságos időkben, mikor sem biztos béke, sem nyilt
háboru nincsen, de minden zugoly csellel fenyeget, minden ország vagy
magának vagy másoknak romlást kohol…

S míg a szivétől távol álló, betanult latin beszédet szavalta, minden
egyéb képessége fürkészve figyelte hallgatói arcát.

– … ha talán a teher alatt roskadni láttok… örökké hálás leszek… Nem is
mulasztom el, amig ereimben egy csepp vér foly, ő felségének e kegyét
örökös szolgálataimmal kiérdemelni! (Vajjon? – suttogta szivében egy
gúnyos hang.)

De negyedszer harsant fel a vivát és tombolt a lelkesedés. Zrinyi
nyugodtan állta a vihart s a legfeltünőbben ordítozók arcát igyekezett
megjegyezni, hogy kérdőjelet tegyen melléjük lelkében. Zakmárdy János
már fölállt s a karok és rendek, Zrinyi felé fordulva, hajolva, még
mindig éljeneztek. Az itélőmester szóra nyitotta száját, hangja nem is
hallatszott; várt. Ajaka újra megmozdult s erre, mintha csak vele
ellenkeznének, hirtelen magasabbra dagadt az ünneplés lármája. Várt,
aztán újra föl-fölemelte kezét s arcvonásai beszédre húzódtak. Hiába! a
vihar itt-ott meglankadt, de nem szünt.

Zrinyi büszke szeméremmel sütötte földre szemét s Mikulich valahol hátul
unottan simogatta ujja bögyével a bajszát s »Silentium!« szólt néha
savanyún. S mikor a bán egyszer oldalt pillantott, néhányan
türelmetlenséget véltek kiolvasni tekintetéből s elkezdtek jóindulatu
csitítgatással pisszegni és nyugalomra inteni. – Silentium! Silentium! –
hangzott mind több és több oldalról.

Zakmárdy beszéde után, amelyben a nemesség bókja hajlongott az új bán
felé, Zrinyi fölállt s nyomába kerekedett az egész gyülés.

– Milyen zengő hang! Az a pompás mente! Sas-szemek, valóságos
sas-szemek! Milyen beszéd, micsoda tartalom! Igazi horvát nemes
önuralom! Egészen az apja, mintha csak őt látnám! Ilyen csak született
magyar úr lehet! Jobb, mint Mikulich! Majd elválik! Hát ez kinek fog
kedvezni? Buzgó katholikus, sokszor járul az Oltári szentséghez! Ez fog
aztán lakomákat adni! A felesége híres mulató család! Még ma este szólj
neki, nyerd meg igazunknak! Csuda büszke egy ember! Drága, kedves jó úr!
Éljen Zrinyi! Éljen! Dali egy termet! Éljen a mi bánunk! Éljen! –
hangoskodtak és suttogtak nyomában a karok és rendek.

A ferencesek magas, négyszögü tornyában ujra megkondultak a harangok. A
simára taposott havon kényesen lépegettek a lovak, egyik-másik nyerítve
kezdett ficánkolásba. A keresztbe fektetett kopjákkal sorfalat álló
hajduk mögött a tarkán sövénylő nép ágaskodott némán vagy ordított
éljenezve. Talán nem is annyira a bánnak, akinek csak méltóságát
érezték, de tisztét alig érték fel ésszel, mint inkább a barmaikat s
magukat elhajtó török ellen vitézkedő légrádi kapitánynak szólt a
zajongó ünnepeltetés.

A kóruson már kenetesen recsegett a sok tanulatlan hang éneke, mikor a
bán a templomba lépett. Csizmakopogás, sarkantyú-pengés, kard-csörgés,
ruha-suhogás, mentegomb-koppanás adta a különös kiséretet, mig mindenki
el nem helyezkedett a szük padokon. Az ének megszünt. Zrinyi fölállt s
jobb kezében a csipőjére támasztott buzogánnyal, baljában a zászlóval az
oltárhoz lépett az infulás fejü, ezüst pásztorbotos Petretich Péter elé
esküt tenni:

– Ego Nicolaus Comes perpetuus a Zrinio… juro per Deum viventem…

Kint trombita harsant, dob berregett, s közbe bömbölt a mozsár.


II.

Gyöngéden törülte le a fájdalom gyöngyöző verítékét Eusébia homlokáról
Zrinyi. A sovány, gödrös arcban tekintet nélkül fordult a homályos fényü
szem s ólomfedélként borult rá a hosszu álmatlanság után végre is
elnehezedett pilla. A gyertyatartóban már csak egy csonk lángja libegett
ijedten, a sötétségben fuldokolva. Eusébia elaludt. Zrinyi elkoppantotta
nagy óvatosan a kis lángocska életét és prémes háló subájába burkolózva
hátra dült a beteg ágya mellé állitott nagy setzelszéken s lassu
állhatatossággal indult meg benne a tépelődés:

– Beteg hivatal, beteg ország, beteg szív és beteg asszony, ez a
fátumom. Bán, kis király! de annak is csak árnyék! Kis embereknek kis
tisztséget adni, apró ügyekben apró itéletet hozni, azt igen, de ha a
török beront és én állon buzogányozom az ebadtát, hát Bécsbe citálnak a
méltóságos Hofkriegsrath elé, s ott a fülembe rágják és meg kell
értenem, hogy Zrinyi bán nem teheti azt, amit Zrinyi főkapitány. Mért
vagyok hát harmadik zászlósura az országnak? Jobban függök, mint
azelőtt! Ó, mily okosan tettem, hogy Péterrel ketté vágtuk az ősi
birtokot! Birja békével mind, ami a Drávától a tengerig nyúlik, hisz ő a
horvát! Muraköz, Szala, kőrösi három uradalom, szép földek, magyar úrnak
való birtok! S mily könnyen átengedte a bécsi házat! Persze, a felesége,
Frangepán-vér, akiknek tajtékot ver a szájuk, ha németet csak látnak is!
Hol volt eddig az eszem? Nem mint horvát katholikus, hanem mint magyar
birtokos főúr törhetek csak odáig, ahol kardom villanására figyel az
egész magyarság! Hát nem magyar-é a horvát? Hogy elhúzta Péter öcsém a
száját, mikor elejbe toltam a Szigeti veszedelmet: – Mérthogy nem irád
horvátul eldődöd históriáját? – Ejh! mindegy! Zrinyinek emelkednie kell,
hogy Magyarország ne bukjék! És az a jó horvát, aki jó magyar! Addig
csak praesideáljunk szorgalmatosan: segélyezzük a varasdi és zágrábi
jezsuiták építkezéseit, javítsuk az utakat, rendeljünk robotot a
romladozó véghelyek megerősítésére, panaszkodjunk a német kapitányok
ellen, akasztassuk a kóborló tolvajokat, írjunk át Stiriához, hogy
kárpótolja a megnyomorgatott varasdi kereskedőket, hajtassuk be az adót,
sírjunk a császár előtt, hogy kebeleztesse be végre az országunkban
független országosdit játszó valachokat, praedauciusokat, szlávokat
Croatiába, Sclavoniába!

Eusébia felnyöszörgött.

Zrinyi aggódva figyelt a sötétbe. A beteg lélekzete egyenletesen sipolt
ujra.

– Mikulich meghalt, de csemetéje királyi kegyelemmel rabol,
garázdálkodik… Péter az öreg Frangepán vitézeivel Boszniába tört… De
előttem is megszaladt már Hasszán, az új kanizsai basa!…

Eusébia fuldokolva riadt fel.

– Biácska! – szólította halkan Zrinyi.

– Jaj, Miklós! – sóhajtotta az asszony. – Halál kutyája ugat mellyemben.

Zrinyi a paplan selymét idegesen gyűrő kéz után nyult.

– Milyen bolond, milyen gaz, milyen hálaadatlan is ő. Mig Bécsben járt a
hadi tanács előtt mosakodni, Eusébia megbetegedett… Hát megbetegedett!
Elővette a régi kór. Majd elmúlik. Talán, ha hamarabb hazajött volna, ha
nem tölti az időt a könyvnyomtató műhelyben… milyen együgyü az a
nyomtató mester: Ádriai Tengernek Syrénája! ki hallott ilyet
könyveimnek?… megakadályozta volna Eusébiát annak a gondatlanságnak
elkövetésében, amelytől csak megfázott, aztán megint csak nem vigyázott
magára… Igen, az asszony szeleverdi és könnyü a kór! Milyen bolond, hogy
úgy belesüppedt ezekbe a gondolatokba, mint az éjszakába a világ.
Eusébia fiatal s aki a szerelemben erős, a halállal is megbirkózik az…
Halál? Ugyan! Csak az álmatlan szem karikáztat ijesztő látásokat előtte
a sötétben. Mi baj hát, lássuk?! A száz vértest nem kapja, a báni
fizetés kiutalványozásáról elfelejtkeztek, a törökkel ujra békét
kötöttek s a praedauciusok bekebelezésének ügye kátyuban feneklik. Hm! A
bán kötelessége, hogy a végbeli német kapitányokkal egyetértsen a király
javára. A király javára? Más-e a király java, mint az országé?

– Talám csak az szine más, substantiája egy és azon! – tört elő dörmögve
a hang tépelődő lelkéből. Aztán ijedten figyelte, fölzavarta-e vele
Eusébiát. Gondolatai halkan eveztek tovább a sötétben:

– A valachok, praedauciusok csak az ő felsége kinevezte commendantoknak
engedelmeskednek és fittyet hánynak karokra, rendekre, légyen az horvát,
légyen az magyar. De az én földeimen terjeszkednek, az Erdődyekén, a
Dersffyekén! Kilencedet nem fizetnek, el-becsalják maguk közé
jobbágyinkat!… Csendesség, Miklós, esztendeje sincs, hogy bán vagy! A
király java! A király ereje! S avval nevelkedik a kereszténység hatalma
s a kereszténységnek erősnek kell lennie, hogy egyberonthassa az ottomán
hold monarchiáját… Ki is nem lészen meg nélküled! – szólt hangosan, a
levegőbe suhintva öklével.

Zavart álomban búgott föl a beteg. Zrinyi a szájára fektette tenyerét s
úgy gondolkozott tovább:

– Mi emellett az a pár jobbágy s az az egynehány darabocska föld… S a
jog? Igen, a jog, és aztán? a jog! Jog az, aminek meg kell lennie! A
király szabadon akar rendelkezni legalább ezekkel, hogy saját földjükön
is szembe nézhessen a jó urakkal… Csígesd csak el túlon túl való
virtusodat, Miklós és add meg a császárnak, ami a császáré, hogy
megadassék Zrinyinek, ami Zrinyié!… A császár… Zrinyi…

Ásítva vetette fejét a szék hátának, úgy nyomta el az álom.

Másnap reggel fáradtság tompította fejjel, nyugodtan ébredt. De ahogy
végigsimitott homlokán, ráncba szökött a szemöldöke és zavaros
tekintettel meredt maga elé, mint aki tegnapi énjét keresi.

– Niki! – szólt félkönyékre támaszkodva Eusébia.

A ránc elsimult és gyöngéd fény gyulladt a nagy szemekben.

– Jobbacskán vagyok, ki is kelek az ágybul!

Zrinyi mosolyogva intett igent a fejével és segíteni akart Eusébiának a
felkelésben.

Az asszony pihegve dült vissza a himzett párnákra és bágyadt kacérsággal
tiltakozott:

– Nem, nem! Egészségben igen, de rút az beteg asszonyállat. Küldjed be
csak az frájt!

A várnagy már köhhintgetve bámészkodott a könyvesházhoz vezető folyosó
ezerszer látott fegyvereire, műértő unalommal tapintva meg itt-ott egy
puzdrát, paizsot, mikor Zrinyi megjelent.

– Jó reggelt, nagyságos uram! Hogy az basátul követ jütt! – jelentette
szűkszavuan, némi nehezteléssel a hosszu várakozás miatt.

– Várom! – rendelkezett Zrinyi kurtán.

A várnagy az ajtónyilásban leoldotta a követ szeméről a kendőt és
elégedett bajuszpödörgetéssel nézte a pár lépésre előtte álló s két
karját hódolatteljesen mellére kulcsoló törököt. Ugy gömbölyödik a háta,
mint a jól megkelt kenyér, – gondolta magában. Elmosolyodott, behúzta az
ajtót és elkocogott.

– Szelám álejka, szultánom! – üdvözölte a követ a bánt félig törökül,
félig magyarul.

– Isten hozta kegyelmedet! – szólt Zrinyi feléje lépve s kézfogásra
nyújtva kezét.

A követ fölemelkedett, Zrinyihez lépett s nagy tisztelettel mellen
csókolta, csak azután fogadta el a kézfogást, újra mélyen meghajolva:

– Az bánok bánjának, Khorvatisztán villogó pallosu vitézének,
Csakaturna, Légráddsik és ezer más égben nyúló vár és váras
nagytekintetü urának az vitézség mezején lovát szöktető Haszan, Kanisa
válija köszönetét küldi és szolgálatját alázatosan ajánlja. Az békének,
kinek diplomáját kevés napok előtt vivé az nemsze császári imperator elé
az padisáhnak főember szolgája, az mi végeinkre való alkalmaztatását
mindenekben kévánságod szerént végben vitetni rendölé. De az foglyoknak
szélnek eresztéseket nem akarja, az miként nagyságod akarja. Az foglyok
váltságoknak talléri jó tallérok, – mondá az pasa. Egyébaránt kész
baráti indulattal vagyon erányodban s kévánja, hogy nagyságod orcája
fényes légyen.

– Urad szerencsekévánatát jó szűvel fogadom, köszönöm, de az foglyokat
elbocsássuk!

– Az ki bajjal avagy sehogyan nem lészen, szultánom!

Zrinyi türelmetlenül pattintott ujjával:

– De kévánom!

– Nagyságodé az kévánság, kettőtöké az végben vitel.

Zrinyi nem is felelt. Ezek után tudta, hogy a pénzre éhes pasa nem fog a
foglyok kicserélésébe beleegyezni.

– Türhetetesség, ne hagyj el! – intette magát félhangon. – Hát, uram,
lássuk mastan az légrádi béke-ünnepség dolgát!

A követ mosolygó udvariassággal hajolt meg, mert a büszke úrnak ez a
mogorván odavetett felszólítása azt jelentette, hogy a basa ez egyetlen
feltételét elfogadja s hajlandó a békét megpecsételő közös ünnepség
idejéről, módozatairól beszélni:

– Ó, nagyságos uram, ki vitéz vagy, mint Iszkender, bölcs is vagy, mint
Eflátun.


III.

– Hocsa nekem ajándik: alutej és szüz lián! – kiáltotta értelmetlen
mosolygással egy török, akinek a magas, tollbokrétás fászurla már
félrebillent a fejében, s könyökével biztatta a mellette álló tarka
turbánost, hogy ő is segitsen neki kérni.

– Fogd be az pofádat, te Mahumet-tojás! – legyintett nevetve a
körülöttük álló légrádiak közül az egyik. – Még mit nem?

– Mást nem, csak eztöt kettőt, ides madsarlar! Agyatok, biszmillah,
Isten nevibe!

Nagy röhögés között tágult a hirtelen képződött kör s a részeg török
egyedül maradt társával. Gondolkozva tartotta fel az orrát a levegőbe,
aztán intett a másiknak s megindult az ételszag után. Ellesett magyaros
duhaj mozdulattal rázta öklét a füle mellett s úgy dudolta:

  – Hun az pincse, szip menecske?
  Szip menecske, hun az pincse?

Tele volt Légrád idegen vitézekkel ezen a napon. Itt jó magyar képű,
magyaros ruháju végbeli törökök. Ott a nagy oszmán birodalom minden
részéről a véghelyekre sereglettek ujjatlan, rövid ujju, fehér, barna,
tarka bokáig érő köntösökben, amelyek alól bőrpapucs vagy sarkantyús
csizma nyúlt ki a hóba, olvadó latyakba. Itt egy lakáj fut magas,
karimátlan vörös sapkájában valami paranccsal; ott egy hosszú, kúpalaku
fehér nemez-sapkás lovász jártatja egy megkésett török úr paripáját.
Lovon, gyalog jön-megy a sok nyilt, kerek sisakos, turbános, magas
jancsársüveges török; leng a hátra hajló strucc-toll, remeg a
toll-bokréta; méltósággal omlik a janicsárok hátára süvegük zsákszerü
végződése; büszkén hegyesedik ég felé a vastagon fonott turbánokból a
sok piros, zöld fez csúcsa. Az ajkakon tiszta és tört magyarság, lármás
török szó, lágy perzsa beszéd. Az arabul kiabál, ez bosnyákul koldul.
Mind hetykélkedik, örül és barátkozik, mert így akarja a légrádi bor és
marhapecsenye s a két nemzet pasáinak barátkozó kedve.

Maguk az urak a belső vár ebédlő palotájában lakoznak jó nehéz
ételekkel, borokkal. Az asztalfőn Zrinyi ül; mögötte áll kedves olasz
inasa, Angelo. Jobbra tőle hosszú sorban a törökök, balra a magyarok. A
magyarok nagyokat esznek, huzamosakat isznak; a törökök általában inkább
csak a borral barátkoznak. Ki a szemközt ülővel társalog, ki csöndben
eszik, ki élénk figyelemmel nézi az asztal tulsó végétől pár lépésre
emelkedő dobogón komédiázó utánzó bohócokat s nagyokat nevet az alakos
művészetének, aki sorban bemutatja a muszka, lengyel, magyar, zsidó nép
viseletét, asszonyokkal való bánásmódját, beszédjét. Ráttkay kerekre
nyílt, mosolygós szemmel figyeli a törököket. Orehóczy, az al-bán
komolyan eszik, néha fölfigyel Zrinyi szavára s meg újra a tányérjára
hajol.

– … osztán én kivivém az levelet az várbul, – folytatja harsányan egy
kanizsai török, – minekutánna golyóbis-formára öszvegyúrtam, bécsináltam
spanyor-viaszkban és alányelém. Kimenék az várbul s mikor osztán az
táborunkban juték, kijüve az golyóbis is az természet útján.

– Pöcegödör-posta! – nevette fölényesen a szemközt ülő magyar.

– … de meg ám, még csak sárban kevert korpát is nem tudtunk az lovaknak
adnunk, elrágták az vályut s egy az másnak farkokat, sörényeket!

– … olyan süheder voltam, hát ülök az falun kívül az árok szélin, nézem
az törököknek előlvonulásokat, jün egyszer csak egy ménkü nagy borjuféle
lábas marha, az térgye, valamint egy cipó, két kis szőrös domb az hátán.
Akkor láték elsőben is tevét, Dül tél-tul, lassan jár, talám tovább is
ér.

Zrinyi előrehajolt, elmosolyodott, aztán közbeszólt:

– Urak, mastan mán tudom, hunnan szármázik az magyar szó: tevékeny.

A törökök, akik hallották a megjegyzést, elhárító, udvarias mozdulattal
tiltakoztak csöndesen, a magyarok hahotáztak vagy úgy tettek, mintha nem
értették volna.

– … nagy nátha-hurutban csak erős hagymást egyék kegyelmed; forró
hidegben penég sós nyerskáposztát pec-olajjal, de ecet nélkül, igyék rá
nádmézes forrásvizet, utánna betakarózni, alunni!

– Az köszvényemet, ki talpamban vagyon, ha előlvészen, mindenkoron csak
pálcázással és purgatioval kergetem ki.

– … én is csak, ha harcban indulok, az hegyes tőrt mezételen ütöm át
mentém karján, hogy osztán kéznél légyen, kiki úgy cselekeszik!

– … menten kétfelé esék az feje, az mint pallosomat reá eresztém!

– … valláhi! in ott vót, egy kiált: Zerin-oglu! is nolcs-száz oszmánli
mingyárt futik, futik.

A környéken nagy nevetés és bizonykodás fogadta e szavakat, amelyek
Zrinyit egészen hidegen hagyták. A finom oszmánlik kelletlenül
hallgatták a műveletlen ázsiai töröknek együgyü fecsegését. Egyikük meg
is jegyezte halkan az asztal végén:

– Ez egy az karamán törökök, amaz hóbortos sakálok közül. Egy szóval
»tulsó parti«, – fejezte be a legnagyobb megvetéssel.

A Zrinyihez legközelebb ülő öreg janicsár odabasi törökül fejtegette a
bánnak, hogy mért szereti jobban a magyart, mint a németet:

– Tudod, fiam, a német nem olyan vitézi külsejü, mint a magyar. Jobbára
gyalogosok és nevetséges övükben az a rövid pózna, amelyet villaalakban
fölállítva puskáik alátámasztására használnak lövéskor. S milyen
visszataszító az a nagy fekete sapka, hosszu orru cipő, magas sarok s a
télen-nyáron örökös keztyü! Ó, fiam, hidd el, nem a hizelkedés mézét
akarom ezzel nyelved hegyére csöppenteni, de a vitéz magyarok mellett
olyanok, mint a zsidók. Ellenben a magyar reggel megmossa az arcát, mint
a török; a mi végbeli vitézeinktől alig lehet megkülömböztetni őket.
Kettős lóval járnak, övükben kard. Jó asztalotok van, fiam,
vendégszeretők vagytok; a foglyot nem kínozzátok, mint a németek. Egy
szóval tisztán evő lovas nép vagytok!

– Érdekes, amit mondasz, atyám, – felelt törökül Zrinyi.

– De mondd csak, fiam, hogy van az, hogy farsangon némely napon minden
ember megbolondul nálatok, aztán egyszer rájuk öntenek egy kis port s
mindenki visszakapja az eszét.

Zrinyi nevetett s készséggel magyarázta meg a Hamvazó-szerda
jelentőségét.

Odább egy tudóskodó aga adta elő a kétkedően bámuló, majd élénken
tiltakozó Ráttkay kanonoknak a magyarok eredetét, ahogy azt
Konstantinápolyban hallotta a nagyvezér szelamlikjában:

– A magyarokat a négy perzsa eredetü Menucseher-fiú vezette ide,
Üngüruszba, akik négy helyen föld-várat építettek. S mikor kérdezték
őket, hogy kicsodák, perzsául feleltek: Biz mendsár-iz, azaz: Mi négy
ember vagyunk. Innen a »madsar« név. A magyar nyelv is a perzsából
származik.

Az alakosok már eltüntek a dobogóról. A nagy ebéd végét járta; az
étekfogók elvonultak a nagy tálakkal, csak a pohárnokok és csatlósok
forgolódtak az urak körül az ürülő, telő kupákkal. A beszélgetés
mindenütt elhalkult, megszakadt: a dobogón kobozhúr pendült:

  – Egy régi dologrul szép krónikát mondok,
  Kinek talám mássát ti nem hallottátok;
  Egy ifju vitézrül, kin csudálkozhattok,
  Szerelmes társárul, kin gondolkozhattok.

  Lőn vitéz Franciskó Zebernik várában,
  Királ után kit bir hiv szolgálatjában,
  Ki lakozik vala nagy kazdagságában,
  Sok jámbor vitézi vannak vigasságban.

A recsegő hanghoz sírva pengett a lágy, szomorkás kiséret.

Kora alkonyatkor aztán vidám zeneszó kisérte ki a mámorosan zajongó
török csapatot a lakomán szabadnak nyilvánított légrádi révhez.

– Isza és Merjem anya légyen véletek! – hangzott az udvarias kiáltás a
szakadozott, ritka jégtáblák között csöndesen úszó kompról a part felé.

– Tikteket is segétsen Allá! – kiáltott nagy sokára egy magyar a folyó
felé legyintve kinyujtott karjával.

A légrádiak nevetve sarkantyuzták visszafordulásra paripáikat. Mikor az
utolsó is bekattogott a felvonóhidon, eldördült egy ágyu s a vár kapuit
becsukták. A sarkokon felkapcsolták az uccákat elzáró láncokat s a fény
lassanként mindenütt kialudt.


IV.

Zrinyi, bár nehezére esett, kemény elhatározással fogta magát a báni
hivatal jármába. Dolgozni, míg újra tenni nem lehet! – mondogatta
magában. Nyugodtan, pontosan látta el hivatalát s nem egyszer jutott
eszébe asztala mellett vagy tárgyalás közben tanuló-kora: a szorgalom és
engedelmesség évei. Hasszán nem jött el a légrádi béke-ünnepre, mert
szégyenelte, hogy egyszer csúfosan megszaladt Zrinyi előtt? A bán
készségesen találkozott vele másutt, később, ahogy és ahol akarja!
Turnicsán? Jó! Ha lázadva támadt benne az ellenkezés s legjobban
szerette volna felrúgni a tárgyalások nagy, nehéz, kecskelábu asztalát,
a gréci jezsuitákra gondolt s csitítva tette mellére a kezét. A vitéz
vagdalkozik, a bán kormányoz! A béke-ünnep csömöre még el sem ült s már
a messzi tavasz hideg földszagot hozó jeges szelével a török is
megjelent Szlavonországban s az elhajtott ember- és barom-csorda komor
hallgatásban, bőgve vonult az oszmán birodalom határa felé. Igen? Zrinyi
a kardja markolatát ütögette tenyerével, mintha jobban bele akarná
kalapálni hüvelyébe, nehogy akaratja ellenére süvöltve röpüljön ki
belőle s asztalához ülve tudósította a bécsi hadi tanácsot s egyben
utasítást kért a maga számára. Nyugalomban üljön? Csak a budai pasát
fogják figyelmeztetni, hogy a béke szorosabb megtartásán fáradozzék?
Helyesen vagyon! Zrinyi nem indít portyázó csatát, egy szál legényt se!
Az ivanici parancsnoknak úgy is nyaka szakadt egy ilyen alkalomkor. Az ő
baja! Zrinyi nem mozdul. Legfeljebb Varasdra megy gyűlésre. Meghallgatja
a királyhoz küldött emberük jelentését; foglalkozik a praedauciusok
dolgával; a végbeli kapitányoktól részletes kimutatást kér a hadi
felszerelésről: ismerni kivánja a helyzetet; robotost rendel
Petrinjához, Berkiszevinához, mert meg kell erősíteni a kulpai vonalat a
nyugtalankodó török ellen; előadja az uraknak a legnagyobb nyugalommal,
hogy a garázda, csendháborító Mikulich Sándor kibúvót keresve
bepanaszolta a királynál, hogy Medvevárat erővel el akarta foglalni s
báni hatalmával bűnös összejátszásra kényszerítette a karokat és
rendeket; higgadtan foglaltatja feliratba a rendek lelkes
megbotránkozását efelett. Elnököl a praedaucius-ügy rendbehozására
kirendelt vegyes bizottság ülésein; sajnálattal veszi tudomásul a király
két ausztriai biztosának kerékkötő magaviseletét, de hidegvérét nem
veszti el, nem, még akkor sem, amikor az ausztriai tanácsurak bevádolják
a király előtt, hogy Bakaron át ökröket vitet Velencébe s jön az
uralkodó szigorú utasítása, amely eltiltja az ökrök szállításától,
azonkivül a báni katonaságnak saját céljaira való használásától.
Mosolygó tisztelettel rakja félre az iratot. Ó, mert türelem, csak
türelem.

Prágai útja, ünnepélyes báni esküje, amelyet a király kezébe tett le,
palotáknak, szobroknak és embereknek, a városi és udvari nyugtalan
életnek az uralkodó személyét emelő pompája, harcos viharoknak döbbentő
emlékei kövön, falon, jövendő viharoknak vallásos és politikai
vitatkozásokban kerekedő szele; aztán a varasdi beiktatás s a másnapi
országos ülés büszkeség-nevelő fénye, lelkesedése fölverte lelkében a
régi hagyományokat s önérzete tágult horizontján a Vallás és Király
kettős vezérlő csillaga ragyogott fel újra, de két évi bánoskodása alatt
egyre gyűlt a köd ragyogásuk elé. Könyvesházában gyakran elgondolkozott
a falról örök-egyforma merev élénkséggel alátekintő Pázmány képmása
előtt. Az udvari párt! Mindent csak a németnek, mindent a
katholicizmusért! A magyar nemzet nagysága, a magyar törvények! Eh! csak
velencei papiros-lámpások: szinesek, ragyogók, míg egy szél ki nem fujja
bennük a gyertya-világot, aztán a sötétben sárba, ronggyá taposott
szemét… Ha vallása előmenetelén buzgólkodik, Lippay vermébe esik? Ha a
királyért fárad, a németek szekerét tolja? Honnan várja hát nemzete
fölemelkedését?… Pázmánynak lenne igaza? Ó, Istenem!… De ha Erdély a
magyar szabadság utolsó kőbástyája, nemcsak azt kellene kivánnunk, hogy
ne romoljék Erdély, hanem inkább azt, hogy előremenjen!? De evangelikus!
Evangelikus? S aztán?… Bástya? Utolsó menedék?… Mért nem fegyver a török
ellen s egyszer, ha kell, a német ellen, a király el…?

Gondolatát nem merte befejezni, de nem is igyekezett elfojtani s még
aznap levelet írt II. Rákóczy Györgynek, a nagyságos méltóságos
fejedelemnek, ő kegyelmes urának, s a kedves baráti tudósítások,
kérdezősködések nehezen forduló udvarias kifejezései között ott bujkált
már valami titkos, nagyot akaró rokonérzés melegsége. S amily mértékben
erősödött, oly mértékben szállt szivében mélyebbre és mélyebbre a
gondolat.

Közben élte a nagy úr fényes, zajjal, munkával, emberekkel untig
telített életét. Sok gyertya fogyott és bor ezen a télen: egymást érte a
sok lakoma és ünnep. Míg az idegen lovak vihogva ropogtatták az ólakban
a gazda szénáját, fent, az ebédlő palotán piros arccal dicsérték az urak
a dús asztalt. Eusébia, holddá halkulva, halaványulva, de mindenütt ott
volt. Bágyadtan görbült a hímzett asztalterítőre, remegett kezében a
kis, arany markolatu kés, de figyelmes volt, kedves. Sajátságos fátyolos
vidámságu szeme zavart tűzzel villogott s karcsu nyakán az elfehérült
bőr alig takarta a kék ereket.

Zrinyi el-elnézte sokáig a zajos asztal felett s ijedten kapta le róla a
szemét… Eh! hát lesoványodott, köhög! Majd megjavul tavaszra! Ez a
lucskos, enyhe, beteges tél, ez az oka! S visszaterelte tekintetét az
asszonyra. Köhög, megint köhög!

Eusébia elővette szines hímzésü lengyel patyolat keszkenőjét, a szájához
emelte, aztán egy pillanatra beletekintett, majd gyorsan összehajtogatta
s az ölébe eresztette. A következő pillanatban már mosolyogva tréfált a
szomszédjával.

Aztán zene, aztán tánc! Hosszu pohárköszöntők, hosszu ivások. Vadászat,
kártya, kocka; farsangos köntösben, álarccal alakos játék; nagy alvások;
kandalló mellett születő szerelmek; ország dolgáról való fontoskodás;
csöndben összenevető emberszólás; hangos érkezés, hangosabb búcsúzás:
úgy folyta körül az élet ezer változatu hullámával Zrinyit, mint a
józanság szikláját. Hallotta ő csobbanását, érezte illatát, átcsapott
rajta, de a szikla szikla maradt. Nem iszik, nem táncol, nem bujik
farsangos köntösbe, tőle zenélhetnek! A felesége, az egészen más; s aki
bán, annak sok mindent meg lehet bocsátani!

– Megzápult az kedve bán urunknak! – mondta nyugovóra menés közben egy
úr egy másiknak a hosszu folyosón.

– Kin is ne csudálkozzék kegyelmed! Mast jüve haza csak nem régen az
varasdi octaváról. Nem kicsin dolog törvént tenni annyi ügyes-bajos,
panaszolkodással teljes ember között.

– Monddsza csak kegyelmed, igaz, hogy az bán ipa ura elpompáskodta
utolsó görbe sustákját is?

– Még vagyon egynihány az zsebében az dézma részeges bolondnak! – felelt
a másik felfortyanva, – az is csak zsinegre való.

Amaz köhintett s jobbnak látta egy általános értelmü hümmögéssel
befejezni a társalgást.


V.

Az ajtónál még egyszer visszaforduló Zrinyinek a kezével intett Eusébia,
hogy jól van, be fog takarózni s míg engedelmessége jeléül nyakig magára
húzta a barna selyem paplant, rettegve gondolt előre, a kínos éjjeli
verejtékezésre, mindennapos hálótársára. A kályhában dúdolva égett a
frissen rakott tűz; elnyúlva táncolt az ágy fejénél álló asztalkán a
gyertya-láng, amelynek fényénél a fráj pepecselt valami kézimunkán. A
pipere-asztal tükre előtt nyitott födéllel állt az ezüsttel vert
patika-láda.

Zrinyi a folyosó esti homályában figyelve hallgatózott egy ideig a szoba
felé. Aztán megindult lassan, gondolkozva:

– Csak egy fölterjesztés a hadi tanácshoz… Röviden! Újabb beütések…
igen, röviden!

Újra megállt.

– Ugyan! Miulta lettél gyermek módjára ijedős, Miklós? Ereggy dolgodra!
– biztatta magát halkan s a csöndes hang dörmögő visszhangot vert a
kongó folyosón. Ez aztán fölébresztette. Most már egyenletes, nyugodt
léptek hangja csattogott vissza a falakról.

Könyvesházában azért még töprengve ült a megkezdett sor előtt:

– Kit érdekel ez most? Egy fuvallat s hogy kiesik a legnagyobbnak látszó
dolgokból is a tartalom! Eusébia beteg! Hát legyen római császárrá a
szultán, ki bánja? Gyerekség, no! pár perc csak az egész!

Belerúgott a padlóba, az asztalra hajolt és serényen siklott a toll a
papiron… Mi az? A szú percegett vagy az őrt váltották? Mindegy! »… ennek
következtében, mint alázatosan jelenthetem, a nép csapatostul hagyja el
lakóhelyét, az örök veszélyeztetésnek kitett vidéken megritkul, másutt
megtolul, így amott nagy könnyebbséget, itt megint nagy teherrel
roskasztó elfoglaltságot szerezve a szolgabíráknak.« Azért azt
bátorkodom ajánlani… Ne, ezt ne írd! ne ajánlj semmit, írd meg, amit
tudsz, aztán vége! »Továbbá jelentem, hogy ez előtt tiz nappal, még
Nagy-Boldogasszony havában, a kostajnicai török…«

Idegesen tekintett hátra az ajtónyílásra.

– Uram! Asszonyunk látni kévánja nagyságodat! – jelentette zavartan,
sietősen Eusébiának egy fiatal asszonynépe.

Zrinyi végignézett az ijedt lányon, beharapta az ajkát és szótlanul
megindult. Szokatlan határozottsággal hallotta a nyomában sietőnek
szoknyája suhogását, cipellőse kopogását. A felső folyosón már szaladt a
lány, hogy el ne maradjon. Az izgatott türelmetlenséggel fölrántott
ajtón halvány gyertyafény és béke szállt az érkező felé. De a fráj
remegő ajakkal, rémület dúlta szemöldökkel állt az ágy lábánál és újjait
nyomogatta. A gyűrött párnán szétszórt fekete haj, fájdalom ráncolta
elefántcsont arc s a halálos kín kék glóriájával övezett csukott szemek.
A vastag selyem paplan halkan rezgett a hidegtől reszkető test fölött. A
kis udvarló leány előkötője csipke-szegélyét huzogatva állt az ajtó
mellett. Zrinyi az ágy szélére ült s izmos, vérmes tenyerével
megsimogatta a szenvedő fejet. A nagy csöndben csak a fráj visszafojtott
sírásának szepegése hallatszott. Eusébia arca lassan kipirult s a
megtört szem csillogni kezdett. Köhécselve emelkedett félkönyékre, az
erek megdagadva lüktettek nyakán, szólni akart, de a mind bíborabbá váló
arcban az elfehérült ajak csak remegni tudott. Egyik kezével az ágy
szélébe markolt, a másik az ura combjába vájódott, a háta ívre görbült s
aztán elkezdett köhögni kínos, ugató, tüdőt szaggató köhögéssel. Zrinyi
mellére vonta a kis fejet, mintha hatalmasan dobogó szíve erejével
akarta volna meggyógyítani s komor, elszánt ihlettel nézett maga elé.
Eusébia fuldokolva köhögött.

A kis udvarló leány most sikítva kapja szeme elé kezét, felrántja az
ajtót, eltünik.

Mi az? Érzi, forróság ömlik el ölén. Fél karját fölemeli, letekint.
Habzó, piros vér a fehér dolmányon, szürke nadrágon, vér a sovány karon,
csipkén, szőnyegen! Egy-két köhhentés és kimerülve esik össze a
hajlékony, karcsu derék a férfi ölében. Fölemeli, visszafekteti. A
lehunyt pillák nem emelkednek, lihegve zihál a fonnyadt kebel halma.
Fölébe hajlik, eltörli tenyerével a domború homlok verejtékét, a piciny
száj vértajtékját, aztán fölemelkedik. Csak most látja a teljes
iszonyatot, szájára tapasztja kezét s görnyedten rohan ki a nyitott
ajtón a folyosóra. Szalad. Csattogva, kongva ébred nyomában a folyosó
csöndje. Falat érve, neki zuhan s dübörögve szakad föl a széles mellből
a sírás. De fölveti fejét; visszanyeli, s öklével ütné agyon a belül
vonitó zokogást.

– Angelo! – ordítja maga elé a sötétbe. – Angelo! – másodszor is.

Egy pillanatig gondolkozik, aztán visszaszalad. Nem mer az asszonyra
nézni. Háló-subáját keresi. Sietve magára veszi, gondosan összegombolja,
aztán körülnézi magát, nem látszik-e ki valahol véres folt. A fráj
ezalatt tiszta ágy-öltözetet hozott. Zrinyi az ágyhoz lép, paplanostul
fölnyalábolja a kimerülten szunnyadozót s leül vele a nagy karszékbe,
míg a fráj gyors kézzel vált huzatot. Óvatosan fekteti vissza a friss
párnákra, a lélekzetét is visszatartja. Int a frájnak, vigyázzon rá,
hozza rendbe és elsiet. A folyosón arca elé emeli mindkét tenyerét,
belesír csöndesen, aztán kisimítja szeméből az összegyült könnyet és
tovább siet.

Lent a kapualjban körülneszelve áll Angelo feje fölé tartott
viaszkfáklyával. Zrinyi már a lépcsőről elébe kiált:

– Presto, presto, Angelo! Hamar az borbélyt!

– Légrádo…

– Hát Légrádrul! S még ez órában lovas megy az zágrábi fizikusért!

Zrinyi komoran nézte, hogy nyomakodik zökkenve a távolodó világosság
után a mély kapualj homálya. Visszaindult. A folyosóra érve benyitott
egy szobába s az ablakhoz lépett. Kint eső suhogott, kapu csikordult s
csukódott döngve. Csönd. Aztán fáklya-lobogás jött imbolyogva s eső
fojtotta vörös világában ember és ló mozgott. A beszélgetés hangja
közönyös dörmögéssel hatott el füléig. Azután ujra csönd és sötétség. A
felvonóhid láncai csörögtek messze, majd a lázadva, de lenyügözve lobogó
fáklya-láng jött vissza lassan.

A szobában ujra rend és nyugalom. A koppantatlan gyertya-láng remegő
füst-fonálba nyúlva libegett; a habos fehér párnákon nyugodtan feküdt az
elefántcsont-arc s az ágy lábánál valami kézimunkán pepecselt a fráj.

– Mingyárt jüvök! – súgta a lánynak s lábujjhegyen lépkedve átment a
másik szobába átöltözni.

Eusébia aludt s a lány a tüzet élesztgette a nagy zöld cserép kályhában.

– Térjen kegyelmed nyugovóra! – súgta ujra Zrinyi visszatérve.

A fráj kérve intett nemet a fejével, de a bán nem engedett. A lány
kénytelen-kelletlen összeszedte cérnáját, patyolat-darabkáit és ment,
közben megkaparta a tüzet és az ajtóból visszasusogott:

– Nagyságos uram, az tűz…

Zrinyi intett, hogy lesz gondja rá. Mikor az ajtó becsukódott, egy
karszéket emelt halk lendülettel a kályha elé, megigazította az alvón a
selyem dunnát, tenyérrel nyomta el a gyertya lángját, nehogy a fúvásra
felébredjen Eusébia s szembe ült a tűzzel. Nézte, nézte s gondolata a
havas, lucskos utak dagadó sarát gázolta Légrád felé, Zágráb felé.

Hajnalban megilletődve érkezett a légrádi vitézek borbélya, akinek
tudománya alig terjedt túl a golyóbis és nyíl-törek kivágásán, sebek
kiégetésén, törött csont helyrereccsentésén. Keveset tudott tanácsolni,
azt is elfogódva tette. Eusébia a délelőtt folyamán ujra vért hányt.
Aznap éjjel aztán megérkezett a zágrábi orvos is füvekkel, porokkal,
tanáccsal, komolyan és Zrinyi megnyugodva nézte a beteg körül való halk
forgolódását.

Eusébia megadással itta a füvek levét, szenvedett és pusztult. Zrinyi az
ágya mellett töltötte minden idejét; éjjelenként ott aludt az ágy
lábánál a nagy karszékben s nappal döbbent megadással figyelte a halál
markában vergődő életét. Mindennap gondosan kikérdezte az orvost, tudni
akarta minden megfigyelését, minden hozzávetését, bizonyságát, sejtését.
Asztalánál most csak az orvos ült, akivel hosszasan, komolyan
elbeszélgetett a lejdai universitás orvos-tanítóiról, aztán
Hippokratesről, Galenusról, s arról a bizonyos londoni orvosról,
Harvey-ről, a vér keringését illető új, eretnek fölfedezéséről s újra
Eusébiáról, Paracelsusról, hektikások csodás gyógyulásáról. Gondjait
magára vehette, aki akarta, a várnagy, Migliani, Patachich, vice-bánja,
Orehóczy, törődött is ő vele.

Március elején az orvos megkérte Zrinyit, hivasson még valakit
Csáktornyára, az ő megfigyelése talán már eltompult a mindennapos
gyakorlásban s tudománya, úgy tetszik, nem elég. Még abban az órában
indult s váltott lovakon szökellve röpült a bán levele Pozsonyba a híres
Moller Dávidért. A zágrábi orvos pedig most már hallgatagabban küzdött a
didergésből izzó lázba szökő enyészet és diadalmas követe, az omló vér
ellen: a pusztulás mintha korbáccsal hajtotta volna ki az életet a
hervadt testből, hogy csak aszú csontot és bőrt dobhasson majd
ravatalra. A zágrábi fizikus mind kevesebbet beszélt a betegről; s ha
szóba kényszerítette a bán aggodalma, Eusébia állapotának festéséről
szinte észrevétlenül tért át a kémiára, patika-szerek készítésére,
Paracelsusra, a jatro-kémia megalapítójára; szíves lomhasággal
magyarázta el, hogy az emberi test kénesőből, kénből és sóból áll, s ha
megbomlik az arány és sok lesz a só, hasmenés keletkezik, míg a sok kén
lázt okoz, így tehát úgy látszik, hogy a kénesővel van itt baj és… De
mondatát nem fejezte be; ahelyett visszatért Paracelsusra, a gyógyításra
alkalmazott kémia nagymesterére.

Mikor a kis, vidám, gyors mozdulatu fiatalember megvizsgálta Eusébiát,
összevonta a szemöldökét, egy percig gondolkozott, aztán mosolyogva kért
egy kis türelmet Zrinyitől s az öreg kollégát maga elé bocsátva átvonult
a szomszéd szobába.

Eusébia szeme bágyadt szerelmes tekintettel függött az urán, Zrinyié
komor nyugalommal a becsukódott ajtón.

Mikor újra megjelent a nevető arcu emberke, a feszült csendet tréfával
törte meg. Oda állt az ágy elé és beszélt, beszélt folyékonyan
mindenről, csak betegségről és gyógyításról nem. Kérte Eusébiát, legyen
nyugodtan, a bizalom fél gyógyulás; a sápadt, álomtalanságtól dúlt arcu
Zrinyit aludni küldte, a frájt is megfenyegette, hogy ne makacskodjék,
feküdjön ő is ágyba, ő csak egy beteghez jött s nem akarja, hogy mire az
meggyógyul, másik kettővel gyűljék meg a baja. Kért, korholt tréfás,
szapora szóval alázatosan s nem tágított, míg meg nem tették, amit kért.
Mikor aztán egyedül maradt a zágrábival, maga szította fel a kályha
tüzét, betakarta a beteget és sietett ablakot nyitni a szellőzetlen
szobában.

– Édes collega uram, elsőben is mindég csak friss ájer! – súgta oda a
másiknak később ablak-csukás közben, – merthogy az tisztátalan béavik
mindenben s ottan kóroknak, nyavalyáknak lészen szülő anyjává.

Hajnal felé lázban, félrebeszélve ébredt Eusébia s lekivánkozott az
ágyról. A kis Moller nem sokat gondolkozott, illik-e, nem-e, intett a
másiknak, aki szinte megkövült e merészség láttán, felnyalábolták a
beteget s a kamoraszékre ültették.

– Ez diarrhoea mértéke röttenetös, tudja-é kegyelmed? – suttogta döbbent
hangon Moller, mikor Eusébia álomba csöndesedett.

– Nem tudtam, nem is alítám, nem mondá senki is! – felelte rémülten az
öreg fizikus.

– Közelben vagyon az vég!

– … hát monddsza csak kegyelmed…!

S a duruzsoló kályha mellett, pattogó tűz előtt így suttogott a két
orvos reggelig.

De a dagadtra aludt szemü bánt ujra csak vidám kedveskedéssel fogadta:
hogy aludt? mit álmodott? hogyne, ők is aludtak! mit is csináltak volna?
elszunyókáltak, az egyik itt, a másik ott.

– Illustrissime ac mihi clementissime domine, az nagyságod
könyvesházának hire futamatot veve mind széllyel az hazában. Könyvek
szeretője vagyok én is, ez okon régulta kévánom nagyságod bibliothecáját
látnom. Supanich úr collega uram itten marad az nagyságos asszonynál.

Moller műértő elismeréssel tapintotta meg itt-ott a pergament és szines
bőrkötéseket, kihúzott egy-egy könyvet a sorból, lapozgatott bennük,
bólogatott és egy szót sem szólt.

– Nézze kegyelmed ez rézben metszett figurákkal illustrált Theatrum
anatomicum-ot! – szólt most a folyton másra gondoló elmerüléssel
kalauzkodó Zrinyi.

Moller átvette a nagy könyvet, egy ideig két kézre ölelve tartotta, majd
halkan visszacsúsztatta a polcra, elegyengette a megzavart sort s
csöndes, komoly latin szóval fordult a bánhoz:

– Domine Comes observandissime, a nagyságos asszony nyavalyája nem mai
keletü s most annál erősebben tört ki, mert évekig lappangva szünetelni
látszott. Férfi beszél férfinek, halált osztó katonának a halál ellen
tusakodó orvos. Az én tudományom és minden tudomány elégtelen már itt,
csak két orvosság van még hátra, a szeretet s az utolsó kenet.

Zrinyi merev-mozdulatlan arccal tekintett le a kis emberre s hideget
árasztva nyomult sejtelmeinek kavargó homályából öntudata világosságába
Mors imperator.


VI.

Megtörve, napok óta tartó makacs hallgatásban könyökölt a bán egy csomó
írás, papiros, könyv előtt. A nyitott ablakon keresztül friss, meleg
tavaszi fuvalom lendült be néha-néha a hűvös szobába. A kastélyban
csöndes jövés-menés, kopogás; lajtorját visznek, halk beszélgetés,
hatalmas gyertya csonkja a nagy, lábas tartóban, összehajtogatott fekete
posztó a legény vállán: Zrinyi mind látja, hallja az ablakon keresztül,
de időbe telik, míg fel is fogja. Akkor azonban felugrik, becsukja az
ablakot s az előtte álló ládára zökkenve, két karját két oldalt
leeresztve maga elé sír felemelt arccal s könnye sápadt, sovány arcán
lefutva hosszu fekete dolmányára csöppen. Igy ül órákig. Szeme már égető
szárazságban mered a homályos sarok felé, mégse mozdul. Bánata rohama
lassan-lassan leenyhül, de egyszerre csak megvonaglik a szája s felzokog
hangosan. A rémes, ugató férfi-sírás sokáig búgatja a mély bolthajtás
echoját. Aztán elsimítja szeméből a könnyet. Markát összeszorítva mély
lélekzetet vesz, ami föl csak szakadozva bufoghat már s a végin is
zokogásba fullad. Fölkel a ládáról, asztalához ül s írásaiban lapoz.
Bánatos ködön át csillog feléje Deli Vid csidája, magasul elébe a
szerecsen Demirhám, gomolyog a török Sziget romlott bástyája alatt.
Azután egy idillium-soron akad meg tekintete: Szálly le, szép Violám,
mint harmat az égbűl… – sírás csavarítja száraz torkát s arccal borul a
zizzenve gyűrődő papiros-halmazra.

Ebédelni hívni már nem is merik.

Délutáni álom idején, mikor egész Csáktornya csendes, szárazra törült
arccal, de vöröslő szemmel lép ki könyvesháza ajtaján; a homályos
folyosóról kiérve, idegenül pislog a lanyha verőfénybe s lehajtott
fejjel siet odább. A kápolna sötét zugolyában fölnéz a Boldogasszony kék
selyem palásttal borított kis márvány szobrára, leereszkedik a
térdeplőre s zavaros fejjel, tört hittel, makacsul imádkozik, könyörög,
míg zsibbadt térde bírja. Föláll. A kis oltárhoz járul, enyhítő malaszt
édességét érzi széthatni szivében, illendő megadással, szárnyra kelő
áhitattal, nyugodtan térdel le a legalsó lépcsőre s énekké verődik
indulatának egyenletessé halkult hullámzása:

  – Oh, te nagy Jehova, kegyelem forrása,
  Kegyelmes Eloim, nagy Istennek fia,
  Seregek Istene, Sidóknak királya,
  Alfa és Omega és jók bizodalma!
  Mi hasznod féreggel néked törvénykezned,
  Hatalmat mutatnod és ránk fegyverkezned?
  Száraz polyva ellen, az kit szél elhordoz,
  Mutatod erődet, ha ránk haragot hozsz.
  Uram, nem mi értünk, sem mi érdemünkért,
  Hanem kegyelmezz meg magad irgalmáért,
  Ne legyen heában, hogy fiad ontott vért
  Körösztfán, mi értünk, s az mi váltságunkért!

Gyertya-gyujtat táján visszatér könyvesházába. Ablakának fénye sokáig
pislog az éjszakába. Maga ott is alszik. A kályhától elfekvő ládára
tigris-bőr terül s nem egyszer pitymallik már, mikor ráveti magát. Ha
ébredne, lassan újra lehunyja pilláját, mert jó az álom és gonosz a
valóság. S újra csak felnyitja: a képek szines köde elfoszlott és kín a
csukott szemmel befelé nézés. Maga elé bámul, sírás szorítja torkát, de
könnye nem csordul, szárazan égő szeme előtt fénypontokat táncoltató
szürke mező ködlik. Odakint csizma kopog, ló nyerít, árnyék suhan az
ónas üveg-karikák előtt, kurjantás búg a messzeségben. A bán fölneszel.
Fájdalom vonja össze gyászoló szakáll kiverte borostás arcát s
visszaborul a tigrisbőrre.

Az ajtó nyílik s egy övhöz csatolt hosszu száru csizmás, poros, lustos
alak tétováz föl a küszöbön. A legény leemeli porral, verejtékkel
csapzott hajáról a kucsmát s szólni készül.

Az úr nem mozdul. Vergődő képzelete két nőalakkal küzködik: a melléhez
tapadó karcsu szűz s a halálos vázzá pusztult beteg szent, szerelmes
alakjával.

A légrádi vitéz áll és vár; kint hangos beszéd örül s fiatalos kézzel
aranyat csurgat a nap. A szőke haj hullámai kuszáltan göndörödnek a
fekete-sárga sávos bőrre s görcsös fájdalom temeti beléjük a tíz ujjat.
A legény lábujjhegyre emelkedik s lassu vigyázással oson el, hogy fel ne
verje a nagy urat.

– Édes jó nagy uram, kegyelmes nagyságos uram! – nyit be egy idő mulva
meghatottan Migliani öklére csavart olvasóval.

Zrinyi föltekint.

– Uram! Uram! – igyekszik együgyü jóindulattal életet önteni bele amaz.

– Mért jüttél? – feddi rekedten Zrinyi.

– Uram! Uram! Az légrádiak postát küldöttek, hogy hír jüve Petrinjárul,
hogy az kostajnicai török portyázó csatát bocsáta országunkban és hogy
az végeken mindenhun igön rezgölődik s hogy az Mura-torokhoz
baromcsordát ereszte, kit is mikoron az miéink környülkerítenének,
lesbül reájuk ronta s farkas kaszára veté üket; ott veszének mind egy
lábig, temetek mast is az mezőben… Uram! Uram!

De Zrinyi nem állt meg, hátra sem tekintett s alakja csakhamar eltünt a
szomszéd szobában.

A kétségbeesett barát egy ideig tanácstalanul pörgette olvasója szemeit,
aztán bús fejbólogatással kiment a könyvesházból.

– Hagyja kegyelmed! – fogadta másnap a kocsin érkező Vitnyédyt, – nem
beszéll ű nagysága senkihez, elhiggye bár nékem kegyelmed.

Zrinyi asztalánál ült és írt s bánatos gyönyörűséggel mormolta a
kerekedő sorokba:

  – Euridice eszemben ha iün szép száiod,
  Két fekete szemed, aranios szép haiod,
  Két domboru mellied és szép máruáni álod.
  Feiér sima hasod, két szép gyönge lábod…

– mikor Vitnyédy belépett hozzá.

– Alázatos szolgálatomat ajánlva jó napot kévánok nagyságos uramnak!

– Jó napot!

– Nem másért, csak az okon jüvék, nagyságos uram, hogy Draskovith uram
megéntlen reám üzene Trakostyán és Klenovnik s az hozzájuk tartozó javak
kezére való visszabocsátása eránt, kihez az törvény szerént jusa van. De
az négyezer forintokat, kikrül jó asszonyunk nagyságodnak hagyakozék
testamentumában, írja, hogy nincsen szándokában megfizetnie.

– Hallgasson kegyelmed! – ugrott fel éktelen dühre fordult bánatában
Zrinyi. – Lánya betegsége korán ritkává tette személlye látását ez
várban; az gyászos napon elsiete, mihant az illendőségtül teheti vala; s
ihon, az lánya utolsó akaratját megcsufolva, ember és Isten ellen
vétkezve ácsinkózik telhetetlen hamarsággal mastan az két várra! Nem
adom, nem adom az négy ezer forintok nélkül, azt az bitang, dézma beste
k… – s eltorzult arca bíbor-kékké duzzadt. – Menjen kegyelmed, –
folytatta csöndesebben, ujra lélekzethez jutva, – menjen…

Vitnyédy kelletlen féloldalas mély meghajlással búcsúzott.

Mintha bilincsekből ugrottak volna ki hetek óta a fájdalom nyűgében
senyvedő gondolatai:

– Hol van belőled a pietás, Gáspár? Még ki se buggyant minden könny az
özvegy szeméből, te már húzod, mentéje ujjába ragadva, meghalt az
asszony, hol a hozomány?!… S a nagy szavu, kemény öklü horvát bán, a
nagyra kelés, törökverő szándok vitéze sírni se tud már… kobzatörött
Orpheus… s nincs az a tenger mélység, mely megoltaná az égő szivet…
Koppant a kalapács s a koporsó fáját hasító szög szívbe szaladt és a
kenetes szavak taláros szolgája tudós ajakkal lándsát forgatott benne… S
Gáspár dorbézolástól véres szeme! Asztal alá gurult pajtásait rugdosta
bizonnyal mámoros kedvében, mikor érte küldtem, hogy… Itt aztán elhitte…
és gyönge volt a szeme a látásra, szive a kínra: a lángjuk fojtott
gyász-fáklyák még füstölögtek s ő már gyorsan távolodó hintója párnáin
nyögött a fátum ellen. És most, és most a gaz…!

Vaskos hajdu-szitkok özöne nyüzsgött fejében és érezte, hogy tehetetlen
velük szemben. Magasra vágott fejjel lépett az udvarra, dacosra vont
szemmel nézett el messze, a napsütésben ringatózó lomb-koronákra:… akkor
is tavasz volt; sebes szarvas gím nyomát keresvén járt Dráva erdején;
dűlt jegenyére ülve sírta panaszát Viola kegyetlensége ellen… Feje újra
lehorgadt. A kápolna felé indult. Tömjénfüstös hüssének csöndjén aztán
felmerült lelkében a virágos ravatal, rajta a halálba hervadt… Oda
borult a térdeplőre, elnehezedő feje karjára csuklott és néma könny
öntözte dolmánya ujját…

… a monstrancia drágakövei között tisztán fehérlik a szent ostya… a
tömjénfüst bódítva kereng… az ötös csengő csilingelő harmóniája
leborulásra hív… fiatal hangok kiáltó buzgósága harsogja: Te Deum
laudamus; bánatos örömben búg tovább, ujjongva szárnyal aztán, hogy
áhítatos búgássá tompuljon ismét… nyers vádak, magasztos példák
harsonáznak a rekedt hangu páter prédikációjában… kint egymásnak felel
Gréc sok harangja s mintha tüzes nyelvek halvány fénye remegne a
levegőben…

Borzongva riad föl akaratlan szunnyadásából. Fáradt szeme misztikus fény
villódzását látja a kék palást selymén.

– Meghallja az Úr, ha hozzá kiáltok! Megfáradtam ohajtozásomban,
könnyhullatással öntöztem nyoszolyámat. Szemem az bánattul elbágyadt,
megvénhedett. Gyógyíts meg engemet, Uram, mert megháborodtak csontjaim!…
Igen! Grécbe! Igen! Páterek vigasztalása, szent-gyakorlat szomoru
édessége, ti gyógyítsatok meg engem!

Amott már kocsis, fellajtár, csatlós forgolódott a hintó s a
felszerszámozott lovak körül. Az úr a déli napsütésben összefont
karokkal, vállai közé húzott fejjel bámult maga elé hideglelősen:

– Hűvös a kápolna boltja… de mért nem melegít a nap tüze sem? Hejh,
útra! Grécben vár az enyhület vezeklő csöndje!

Kattogva szaladt a hintó az úton, amelyen magasra szállt a könnyü nyári
por s Zrinyi egy sarokba dülve nézte a pocséták vizének csillogását
suhanva váltakozni mezők zöldjével, kalász sárgájával egy ideig, aztán
behunyta szemét: szédült. A fegyveres kiséret ügetése ütemesen dobogott
utánna.

Mikor este felé a stiriai Pettauba értek, hogy éjjelre a grófi kastély
vendégei legyenek, a hintó hátulsó bakjáról leugró Angelo ijedten
rántotta fel a kocsi ajtaját:

– Ahimè, il signore!

A párnákon ott feküdt Zrinyi ájultan.


VII.

Biztatóan csillogott Gáspár gróf mellvasa a napfényben, de sisakjáról
kissé tépetten csüngött alá a strucc-toll. A fehér szőrű paripa
nyugodtan állt lovasa alatt, aki nyergében fölemelkedve biztatta
vitézeit, a kis tisztásból szakadó keskeny ösvényre mutatva spanyol
kesztyűs kezében hanyagul tartott lovagló ostorával. A napfénnyel
pettyezett sűrü lombtenger fölé, az ösvény irányában jó távol, Klenovnik
bástya-tornyai bukkantak a ragyogó, tiszta kék égre. A vezér körül a
tisztáson lapulva tolongott a had: zsíros téli kucsmák, szőrük vesztett
bárány-bőr süvegek, távoli vidékek fura szalma-kalapjai, prémük szakadt
kozák süvegek, karimájuk rongyolt magas német kalapok, horpadt, repedt
sisakok, süveggé nyirt francia vendéghaj hetykén félrecsapva, kusza
szakáll, borostás arc, magyar, lengyel, hasított ujju török dolmány, új
és rongyos, kaftánból szükségben szabott, bő ujjú ingre kerített szűr,
szűk magyar nadrág, bosnyák bugyogó, széles gatya, csempe sarku csizma,
bocskor, török papucs, bakkancs, mezítelen láb, muskatély és stuc,
pallos és kocperd, buzogányos cséphadaró, egyenesre vert kasza, nyíl és
kopja, alkalmi, hevenyészett zászlók, vadonatúj trombiták, dobok tarka
gyülevész tömege. Az előhad már rég az ösvényre nyomult s még egyre
újabb és újabb fejek buktak föl a lejtős hegyoldalon a tisztás szintje
fölé. – Nem éppen dali legények, de vegyen jobbat, kinek több a kincse!
– gondolta a vezér a rendetlen vonulás sodrától szigetként körülfolyt
lován. Mámoros fejében büszkén lüktetett a közel mult: Sára nénjét
kipörkölte a luttenbergi kastélyból! A derekas tűz lángja messzire
lobogott az éjszakában! Klenovnikot nem adtad, édes vőm uram? Elveszem
most erővel! A cseles ostromra lesből lopakodó hadban itt-ott kulacs
kortyant, gazokhoz illő tiltott, bűnös dohányzás füstje kacskaringózott
kéken. Draskovich is megindult: a had eleje már a falak alá érhetett.
Lova botorkázva csuszkorált hegynek, szemébe ág verődött.

Az előhad már üvöltve hajráz az árkok előtt s fölbámulva fegyvereit
rázza. Füstgomolyag támad most az egyik lőrés alján, terjengve száll és
oszlik; nyomában tompa pukkanás hangja ver visszhangot körül. Szótlanul
bukik a leghangosabb az árok vizébe fejjel s piros sáv hullámzik a
mocskos lé tetején. Ott újra füst, amott megint! Ordítva esik arcra
kettő-három, kínjuk vonaglása beletúr a földbe. A düh rekedt bőgése
harsan föl száz torokból: nehéz füst száll a magasba és pattog a
golyóbis a várfalon. A lőrések elnémulnak, de kis vártatva csak kilebben
aljukon a kis füstfelleg: káromkodva rogy itt térdre az egyik, bömbölve
vágodik el amott a más.

Ocsudva kiált a fák közül kiugrató vezér:

– Hejh! lesi-puskás beste lölkek, bujkálók, valamint uratok, az
nyavalyás! Hejh! ide jünnétek csak!

A fényes, előreugró vérten fáradt golyóbis koppan. Újra elhull egypár
legény.

– Az urat érte! Itt veszünk heában! Az úrra lűttek! Mért itt ez csúfos
veszés? Vissza, csak vissza! – hangzik zavarosan, míg fent szabályos
közökben durran a puska. Az előhad arcul fordul a felfelé tolulókra;
zagyva hullámaik összecsapnak s zuhatagként ömlik vissza az egész a
völgy felé. A harag félelemre váltan szűköl legördültében, de a völgyben
dühöngve ébred új erőre.

– Előre, vitézek! – kiáltja a legelől szaladó; egy percre megtorpan,
kardot ránt s úgy rohan tovább.

Kiáltozva, hadonászva, kavarog nyomán a dúlásra éhes had a messzeségben
fénylő tetővel békés udvarház felé.

Gáspár gróf keserült szitkozódással rohan utánuk, hogy megállítsa, újabb
rohamra tüzelje népét a gyáván kövek mögé vonuló baglyok ellen, és fut
velük, szava korhol és biztat, kincset, majd bitófát igér. A közelében
rohanók érteni nem akarása zajongással nyomja el hangját, a távolabb
igyekvők azt hiszik, piros arca, fel-felreccsenő szava megtorlásra tüzel
s bátorító helyesléssel rikoltanak feléje. S mikor az elsők, a
földöntött kerítésen végig gázolva, az udvaron nyüzsögnek már, a vezér
tehetetlen dühe gúnyba keseredve nevet föl hangosan: igen, ez az Isten
ujja! Egyenesre feszülő derékkal ül meg nyergében az udvar közepén s
mellre font kézzel nézi, hogy önti el zsoldosainak piszkos áradata
Lipovnic minden zugát. A domboldalon ott fut a tiszttartó, ijedten néz
vissza-vissza, jön-e nyomába üldöző. – Ez jól járt! – gondolja magában
Gáspár gróf s szomoru gúnyos ránc kereteli száját.

– Ludat lopott az aggeb! Ludat lopott az aggeb! – ráncigálnak ki amott
egy öreget a csűrből, gúnyolt fehér szakállánál fogva. Beléje rugdalnak
s káromkodva néznek új szórakozás után. Az öreg kullogva vonul az
árnyékba s ott szótlanul összerogy.

Egy csapat az üresen hagyott lakóházból hord ki minden mozgathatót. A
másik az alacsony tűzhelyen rak sietve tüzet s aprítja az imént
agyonvert birka husát hagymával vegyest a láncon lógó üstbe. Azok a
padlás szalonnás kamrájában vihognak a nagy darab füstölt husok,
oldal-szalonnák láttán; ezek a pincében dalolnak bortól, drága,
szerelmes sljivovicától.

A gróf leszáll lováról s a félfödelü tornácra telepedve nézi a
sáska-hadat.

Ijedten áll, majd leszegett fejjel rugaszkodik egyet az összeterelt
barom. Az istállókból kivonszolt lovak hátán gyűl a zsákmány. Itt a
gabnahambárt ürítik hangosan; az alsó udvarban az asztagot dúlják s
hevenyén csépelnek a szérün. Rikkantva vakarintja örömében egy legény
füle tövét a szalmakazal mellett: a zizegő szálak közül szoknya csücske
kandikál elő. Vinnyogva kaparja körülötte egy ideig a szalmát, aztán
elfehéredett arccal, görcsre vonódott ujjakkal markol beléje. Közben a
kamrában, pincében s egyebütt elrejtőzött nőkre bukkannak, undorító
örömök védtelen martalékaira. S míg odafönt az udvaron a vidám dúlongók,
egymást övön ragadva, port verő, kerengő kolóban dalolnak a dudás körül,
a pincében, a csapra ütött hordók közé hajítva, szoros guzsba kötve,
sötét, néma dühvel mered maga elé az otthonért férfinép.

Aztán tovább, Trakostyán felé! Az önérzet dobogva lüktet a mámoros
fejekben: van már lovuk, sójuk, szénájuk, lábas és egyéb marhájuk!
Vannak ők is olyan vitézek, mint a németek s más végbeliek, tudnak ők is
maguknak szerezni, ha van miből! Előre, csak előre! Hiába hegyesedik a
borzas erdők közül olyan büszkén égnek Trakostyán tornya, az övék lesz!
török, német istenuccse!

De a vezér a völgyszorulat torkában magasra emeli kezét: – Állj!
Csendesség! Tábort verünk! – s egy züllött német tisztből, egy
birtokáról kivert erdélyi köznemesből s egy szökevény török úrból álló
vezérkarát maga mellé véve, távolabb vonult titkos hadi tanácskozásra. A
három kóborló hadnagy figyelemmel hallgatta végig a tervet, amely
szerint renddel felállított seregük éjjel fogja megrohanni a várat, a
részletek a helyzettől függnek!

– Ja, ja! – helyeselt komolyan az egyik. – Instálom! – fontoskodott bele
ravaszul a másik. – Áferín! áferín! – brávózott lelkendezve a török.

Megtelepedtek. Bokrok alján, fák tövén hortyogott, kockázott,
csereberélt, ivott a nagyobb rész; nehányan kivont karddal, feltekert
puskával őrködtek a közös zsákmány körül. Távolabb, a völgy kanyarodásán
túl nyűgözött lábbal tipegtek, szökdelltek a békében legelésző lovak.
Köröskörül egy legkülső gyűrüben elszórva guggoltak, hasaltak az
őrszemek a bozótban. Gáspár gróf az erdőszélre heveredve nézte a csöndes
távol büszke várát, amelynek ablakain, tornyán fénypontokat pattantott a
fáradtan ereszkedő nap; elgondolkozva babrált a fűbe állított sisak
rongyolt tollán s szemét egyszer csak körülöntötte a könny.

Mikor a szürkület finom kezével szétmosta a biztos körvonalakat,
megindultak. Sietve suhant át csapatjuk a kis lapályon a várhegyet
borító fenyves sürü árnyékába. Most föl! A száraz tűlevél-avaron
meg-megsiklottak, görgő kövön el-elbotlottak a meredeken felkapaszkodók,
de útjukat csak csöndes zizzenés, recsegés jelzi. Vágy, harag, nehéz út
lihegteti a legelől haladó grófot.

– Nagyságos uram, az felvonóhíd… – jelenti egy előre siklott s
visszatérő kém.

Előbb a fülének, aztán a sötétben csak sejtő szemének sem akar hinni
Gáspár gróf: a felvonóhíd leeresztve! Minek? Mi az? Lép egyet előre, a
híd fája nagyot kong s előtte lejjebb megcsillan az árok vize. De mégis
igaz! Mi ez? Mint fekete felhő borult égen, gyűl, imbolyog a néma
ostromló had a gróf körül. A kapu zárva s keresztvasán súlyos lakat
függ. Hát odabenn nem lenne senki!?

– Hejh, virrasztó! – kiált most utolsó próbának vakmerőn Draskovich.

– Ó-ó-ó! – búgja utána zavartan, lüktetve a visszhang.

A had meglapul s szaporán tolul vissza a mélyebb sötétbe, de a várból
nem felel senki, semmi.

– Minden bitangtul üres az vár! Fáklyát! – kiált újra Gáspár gróf s a
hangja reszket.

Zajongva éled a földön lapulva kúszó sok fekete halom. Amott már zúgatva
verik a ló-teher lakatot s görbített vas kutorász a széles kulcslyukban.
Nagyot csobban a lakat az árok vizében, pengve hull le a keresztvas, de
a kapu nem nyílik. Sokáig döng még a szögekkel cifra régi tölgykapu,
zuhog a csapás s libben magasra a fáklyafényen az árnyék. A gróf ott áll
elől s a felvonóhíd láncába fogózkodva biztatja izgatottan amúgy is
buzgó legényeit.

– Szszsz! – sivít föl hirtelen a csöndre intő vészfütty.

Csörtetve ugrik meg a legtávolabb álló csoport. A gróf hőkölve dül a
kapunak vállal. Fejjel borul a földre a fáklya, lángját aggódó láb
tapossa szét s elhal a döngés. Lest vetett-e a cselből kivonult őrség?…
Csönd!

Lent valahol a hatalmas tó partján dühösen bömböl a medve.

– Semmi az! – hangzik a sötétből egy nyugodt hang. – Talám odvas foga
kénozza az öreget, az okon rí!

A futó megáll, a fáklya lángra gyúl s újra fölhangzik a döngés. A kapu
végre enged s a felvonóhíd egyik lánc-szemébe tűzött fáklya világánál
zsibongva kopog befelé a sötét áradat.

Az udvaron már büszkén, kemény hangon intézkedik a gróf: szállásol,
ágyút szerel, őrséget oszt. Otthon van, egészen otthon! S míg iratos
népe vidám zajongással helyezkedik, kutat, eszik és iszik széjjel a
várban, maga az úr gondolkozva forgolódik hosszu árvaságtól recsegő
ágyában:

– Ugy-é, aggebje, bolondja, vérséget, atyafiúi indulatot meggúgolván
azért játszottad vőd urad kezére az ősi dominiumot, hogy mast minden
értékedet zálogban vetve, javaidat lekötve, kénteleníttessél ez iratos,
dúló, kóborló néppel tulajdon magad várát vítatnod? Bezzög mast, ugy-é,
te vagy az bagoly rossz ember?… Hálaadatlan vagy te, Miklós!… Meg
kellett volna kuporgatnod, Gáspár, kid volt! megnézni az forintot, kit
kiadsz vala, mint vőd urad! Áskálódni, bujkálni, törvénytudó embereket
hizlalni, rokont, szomszédot kitúrni, mint Nádasdy vagy néhai való
Mikulich Főtolvaj. Felettébb finom úr voltál, Gáspár groff, nem nézted,
mikor, mennyit, miért! Ha ittas voltál… bársony dolmányban: úri
üdő-mulatás; kopott mentében, más borátul: züllött boriszák lén neved.
Nagy nyavalya az nyomorúság: az jó módban mosolygó személyünkregondolást
fojtogató dúlássá tészi… Rá figyelmezz!… Testamentumbéli utolsó
akaratod? Nem vala egy sustákom is, Eusébia, nem négyezer jó kemény
forintom… Bizony!…


VIII.

A türelem előbb hagyta el Zrinyit, mint a láz. Trakostyánnak ipátul való
megvételére még mást küldött, de Kostajnica fölverésénél már személye
szerint ott volt. A hóstátot fölgyujtották, a belső várból kirobbanó
törököt visszanyomták és zsákmánnyal, elhajtott barommal nehezült hada
sietve igyekezett vissza, Petrinja felé. Mikor a Mosevnica patakához
értek, Allah-kiáltás hurrogott föl mögöttük újra. Elől a tajtékossá
duzzadt habokkal szökellve rohanó víz, a keskeny palló, hátul a
vereségen dühödt üldöző török! Míg a gyalogság arcul fordul az
üldözőkre, Zrinyi a palló fejéhez rugtat, magasra emelt kardja villanva
mutat a túlsó part felé, vezénylő szava messze harsog:

– Katonák, előre!

Mint elnyúlt, tarka, óriás szalag, porzik át a huszárság a hídon.

A kard másodszor suhan:

– Kürassziere!

Csörögve, döngve vágtat át a nehéz csapat. A tulsó parton ketté válik s
elnyeli a cserje.

Sarkantyúba kapott lovával maga is a hídra pattan, de parancsával vágtat
már a harcolók felé Ráttkay s nagy ívben kanyarodva el mellettük, torka
szakadtából közéjük üvölt:

– Hajduk, az hídra! Utánam! Jézus!

A törökkel dulakodó gyalogság most hirtelen hátat vet s a következő
pillanatban már gomolyogva zúg át rohanvást a pallón. A török csatasor
élén viaskodó, hosszu piros kaftányos, festett paripáju turbános vitéz
felkacag a közéjük táguló tér láttán. A futók után rugtat, népe vele.
Mindkét karja égnek emelve, s jobbjában hátra hajlik a görbe acél:

– Biszm-illah!

A tulsó parton rézsut megvillan a cserje. A paripát két hátsó lábára
emeli a szügyébe fúródó fájdalom s hanyatt zuhan a pallón tolongók közé.
A füstbe boruló cserje ropogva okádja a golyót s a híd kiürül.

Visszatérő útjában Zrinyi győztes öröme Varasdon illő conditiók mellett
megbékél Draskovich-csal, aki, mióta Simoni kiostromolta Trakostyánból,
baráttól baráthoz utazgatott közbenjárásukat kérve; aztán Kis-Komárom
felmentésére lovagol, Segesd alá száll, de hamar megcsappan s szinte
örül, mikor a békén aggódó hadi tanács kiveszi lázas kezéből a kardot s
maga mehet haza töprengeni, mogorva-elvonultan Tacitust olvasni, hadi
discursusokat, aphorismákat írni.

Körös megyében a császár kegyelemmel apolgatott valach-jainak dúló,
fosztogató körme alatt sipít a paraszt… Sipítson!… Fejszéjek csapásitól
búgva hanyatlik a százados sok faderék a bitorolt erdőkön… Fátumuk ez!…
A kárvallott nemesek jajja ékes betűjü írásban sír asztalán… Sírjon!… A
stiriaiak kapzsi vágyakozása el-elharap egy-egy részt a magyar határból…
a végekben loppal sokasodik a feneketlen zsebü, tág hasu német… Nádasdy
ellene vádaskodó panasz-szóval ődöng a császári antikamarákon… de a
szűkszavu Tacitus komoly, elmeébresztő auctor s az olvasásbéli gyönyörű
magad foglalatossága nagy öröm és nyugság.

A hóvihar szele sziszegve sírt a folyosón. Zrinyi asztalának könyökölve
nézte Ráttkayt, aki egyik kezével a meleg kályhát tapogatta, a másikban
egy új könyvet tartott, amelyről áhítatos mosollyal olvasta le a büszke
címet:

– ADRIAI TENGERNEK SYRENAIA, GROFF ZRINI MIKLOS. Nyomtatta Béchben a’
Koloniai Vduarban Kosmerovi Máté Czászár ó Felsége Könyvnyomtatója. ANNO
M. DCLI. Szép könyv! Idilliumok, á! és poema heroicum ama Sziget
veszésirül: dicséretes ügyekezet! Renddel megolvasandom, mihant
Zágrábban megtérek. De elsőben megjárom nagyságoddal Bécset, – fejezte
be hamiskás oldalpillantással.

Zrinyi nevetve tiltakozott a századszor hallott unszolás ellen.

– Domine Comes colendissime, vagyon némely igazság szavamban; valamit
itthun tészen nagyságod ez békés üdőkben, azont Bécsben is megteheti,
azaz semmit. Kostajnica, Kis-Komárom, Segesd ulta, mely várak alatt
megént nagy győzödelmeket írt bé nagyságod szablyája élivel az
históriában, békén az török. Gáspár úr Trakostyánban örül kápolnát
emeltetvén az Úr dücsősségire, hogy örök emlékezeti maradjon az vár
szabadulásának. Török háborgatni tiltja az hadi tanács. Lippay és Puchám
uramék, mulassunk Csáktornyán vagy Bécsben, csak ország nélkül való
beste latrok. Semmi, hogy én nem meheték pispekségre miattak, de
Magyarország is nem mehet jobb állapatra! Mast is Puchám Lippay
ösztökélésire bésúgá császárnak, hogy palatinus uram Pálffy Rákóczyval
titkon öszvefogva országháborítást forgat elméjében; kiben nincsen egy
maculányi igaz is! Merthogy Pálffy igaz ember, az más kettő penég ország
fattya!

Mikor írsz a fejedelemnek? – ötlött Zrinyi fejébe a gondolat. – De ne
baráti, udvarló löttyedékkel töltsd meg leveledet, arrul írj, amire
gondolsz!

– S mi okon boszontja nagyságod szeme világát ez sok bötüvel?

Zrinyi vállat vont s papirosai közé bökött:

– Ne légyen ez írás, elhiszem, széllyel is vet háborult indulatom! –
Szemében lelkes fény villanása cikázott föl: – Mert mast volna üdő
hozzá, hogy az törökökre hadakozhatnánk és visszanyernénk, az kit
elvesztettünk. Hejh, mi lenne, ha minnyájan egybenfognánk? Ha az lengyel
egy felül, olasz más felül, mi innen, Kazul basa tulsó részrül rázni
kezdenénk az ottomán fajnak fundamentomit! És az mind egy volna, mert
mindenik kénszeríttetik az török kárára. Velencések előttök való okért,
pápa hitünk terjedéséért, német azért, hogy üdő és alkalmatosság vagyon
rá, és ha ezt elmulatja, elrepül az jó óra, az kiben ülünk mast és
gyönyörködünk ebben az nem igen böcsülletes békesség szerzésében. Meg
akarná persa is az régi kárait fizetni és jövendőkrül magát assecurálni.

– S ezt az körösztény világ kévánságát és várakozását kútban ejté egy
ministernek féltékeny természeti! Lopkovith uram császár udvarában
inkább fél az töröktül, mint nagyságod, az ki torkában lakik. Kiben
változást mi nem tehetünk! Induljunk fel tahát Bécsben!

– De monddsza csak, lector uram, mi okon szorgalmaztatja ígyen az
Bécsben utazást?

Ráttkayt zavarba ejtette az egyenes kérdés, amely mintha titkos terveire
akart volna fényt vetni. De Zrinyi gyanutlan, közömbös arccal várta a
választ.

– Hát… csak üdő-mulatás okáért. Igazat szólva, nagyságod vagy bötüt vagy
tulajdon szüvét rágja. Nem jót tészen ez mastan nagyságodnak!

Zrinyi elgondolkozva nézett a vastag szőnyegre, amely halkan süppedezett
a kanonok léptei alatt:

Nem jót?… Lehet! Csunya forgószél volt… Építhetünk újra… De kinek? Nincs
fiad, Zrinyi Miklós!… s amint lecsukta szemét, kerek asszonyi formák, ki
tudja, hol hallott gyermek-gőgicsélés kisértett föl lelkében… Nagyon is
forró volt a nyár, tüzének gyümölcse nem érés, de aszály!

– Osztán, nagyságos uram, Bécs látni viszen az Memoria Regum et Banorum,
szerelmes könyvemnek nyomatása is! – mosolyogta Ráttkay diplomáciája
Zrinyi szemébe utolsó tromful.

Zrinyi tudta, milyen előkelő világításban szerepelnek ősei s ő maga is a
horvát jelennek ebben a merész hangu történetében. A hirtelen csöndben
valami vad vonás arabeszkje vágódott az egymást mereven nézőkre s míg
emlékezetük a küzdelmes multban tallózott, szemük villanása egy várt
jobb jövőbe sziporkázta fényét.

– Eb, az ki megbánja! Útra! De császár palotájában bé nem megyünk ez
egyszer!

– Nem hát! – szólt Ráttkay s mintha titkos tervei hálóját szőné, úgy
dörzsölgette öklét tenyerébe s tenyerét ököllé.

Másnap már ott siklott a két szán a havas mezőn. Az elsőben mindenféle
bundával szörnyetegekké hizlalt Ráttkay, Zrinyi; a bakon két hosszu
puskáju legény között a kocsis. A másodikon némi elemózsia, ládák és tíz
puskás hajdu. Varju csapat fekete, mozdulatlan büszkesége ült a fehér
buckákon és szárnyra kelve lebbent odébb-odébb a csörgők ütemes zenéje
után; majd károgva kerengett a suhanók fölött. Hegyes füllel figyelő
farkas-horda nézett nagy messziről az utazók elé; véres orrlikaik
remegve kémlelték a párolgó lovak illatát, amelyet a déli szél hópihés
förgetegében hajszolt előre; aztán vágtatva csaptak oldalt a mezőre a
közeli erdő irányában; a fák alatt megálltak; de amint a suhanva növő
távolság pontokká zsugorította a szánokat, visszakullogtak az útra s
felnyújtott fejjel szükölve vonított a fehér térségen a fakó folt. A
távolból sötét vagy meg-megvillanó ablakszemekkel nézte egy-egy hóba
temetkezett házcsoport a gyors iramlást. Faluvégeken lovaik ideges,
büszke félelemmel prüsszögtek le eléjük penderedő csaholó kutyákra.
Kapufélről fedetlen paraszti fő, bámulás vagy köténye alá dugott kezü
asszonynép mosolya tisztelte meg az átutazó urakat. Estefelé csilingelve
futottak be csöndes udvarház, zajos kastély udvarára s fél éjjel is
elmelegedtek a fahéjas forralt borral párolgó mázas csuprok előtt.
Zrinyi nemivását elnézhetővé tette Ráttkay sürü kupa-ürítgetése s minden
beszélgetést pótolt a vendégekre lelt házigazda véget nem érő
kérdezősködése: mi van a vármegyén? hogy megy a contributió? ott is
annyi-e – a franc rágja meg! – a német katona, mint errefelé? igaz-e,
hogy a császár beteg? igaz-e, hogy Vitnyédy egy cracoviai áros tartozása
fejében más lengyel kereskedők borait lefoglalta s most a lengyelek
elmaradván Sopronból, a burgerek borai ott büdösödnek a nyakukon?
igaz-e, hogy a nyáron Candiánál a velencések tönkre verték a török
hajóhadat? hát Ázsiában csakugyan zavarognak-e a jancsárok? készül-e
csakugyan a török császár ő nagysága Magyarország ellen? kell-e majd
mezőbe szállni tavasz nyiltával?

Tizedik napra Sopronba értek. Vitnyédy házi ruhában, süveg nélkül
szaladt le eléjük a havas udvarba; Zsuzsánna asszony a tornácról nézte a
kis Palkóval s a csöpp Erzsébettel a szánokról való lecihelődést. A nem
várt, magas látogatáson való nagy örömben futkosással, sürgés-forgással
élénkült meg egyszerre a ház. Vacsora közben azonban a gazda öröme
belefulladt a kupába s kikelt belőle a panasz szelleme:

– Hejh! hogy megdühödék ellenem ez kecske- és nyirett szakállu
német-magyar soproni burgerleit! Hát nem ignominia-é, hogy mastan az
építéshez nem adnak olcsó téglát, meszet s az váras erdeibül fát,
merthogy valamely regulájokat rúgta volna faron házam falának magasabbra
való húzása? Mert mi légyen utolsó célja, nagyságos uram, az tanács ez
hiuságos vélem való majmoskodásának? De majd igazságot tészen köztünk az
üdő s palatinus uram ű kegyelmessége!

Ráttkay alig leplezhető türelmetlenséggel hallgatta az izgága eretnek
panaszát, amelyen Zrinyi csak mosolygott s pártfogását igérte. Vitnyédy
nagy örömében nosza! latin verset szavaltatott nyolc éves Palkójával az
asztal fölött és Zsuzsánna asszonynak szigorúan meghagyta, hogy kellő
fokra hevítetten kerüljön az ágymelegítő a vendégek nyoszolyájába.

Másnap reggel a szánon csak hosszabb fészkelődő töprengés után szólalt
meg Ráttkay:

– Néha, bizony mondom, nem tudom, melyik az felettébb való ellenségünk,
az török-é vagy az evangelicus?

Zrinyi nem felelt egy ideig; széthúzó, erőszakoskodó, viszálykodó,
mellverő henye kuruc vagy csúszó bécsi szolga nemzete bomlott helyzetén
jártatva eszét nézett le a mellettük gyorsan hátra suhanó havas útra.

– Tudja mit, lector uram, nem az káspiai hegyekbül származott bestia,
nem is az lutheránus, de elsőben az magyar, osztán az német! – tette a
pontot elmélkedése végére a keserűség.

– Res ita se habet! – morgott helybenhagyóan Ráttkay.

Zrinyi, hogy a szolganép ne értse, latinra fordította a szót:

– Potentia est justitia, ideo regnum sine lege; corabula vult esse
aquila, ideo nulla discretio in patria; denarius dat sententiam, ideo
regnum male regitur; voluntas est consiliarius, ideo regnum male
disponitur; deus est mortuus, ideo regnum potentioribus est repletum!

– Verum est!

Hallgatásuk hosszura nőtt, de az út egyre fogyott. A hat jó ló röpítve
vitte a prémes bálványként mozdulatlanul ülő két urat. Még két-három
idegen ágy nyirkos hidegsége, amelyet csak éppen hogy eltűrhetővé tett a
melegítő rézlap, – s a távolból a cikcakos falgyűrü mögül már szemükbe
tünt a bécsi házak tetejének fehéren csillogó sok ferde lapja, a
szabálytalan gömbbe szélesedő vagy hegyes nyílba futó torony-csúcsok
ritkás erdeje és barnával tarkázott fehérségében a legmagasabbra
emelkedő százados törzs: a Szent István templom tornya.

Ráttkay is a Zrinyi-házban szállt meg. Egy-két napig, mialatt Zrinyinek
mindig akadt elintézni, rendelkezni valója a ház körül, Ráttkay a
kandalló mellett javítgatott egyet-mást a friss nyomásu lapok
el-elmázolódó betüi között vagy a breviáriumát darálta fejbólogatással,
sűrü keresztvetéssel ide-oda tekintgetve. Aztán lóra kaptak s a Neubau
állatkertjén is túl messzire kalandozva bejárták a közeli környéket és
sokszor oly késő est fordította be uccájukba fáradt paripáikat, hogy
mögöttük már csörömpölve emelkedett föl saroktól sarokig az uccát elzáró
vastag lánc. Bécs enyhe, egészséges tele vidámmá tette a gondtalanul
pihenők csöndes, csak beszélgetéssel terhes életét. Ismerős, úgy
látszik, nem fedezte föl itt tartózkodásukat, de maguk is messze
elkerülték a császári burgot, amelynek négyszögletes tölcsérbe nyíló sok
karcsu kéménye sürün kacskaringózta ég felé a füstöt. A kristályablakok
esténként fölragyogtak s mögöttük vidáman kerengett a maszkos farsang.
Mindenütt hire járt a városban, hogy a császár új feleségének
felejthetetlenné akarja tenni első farsangját és széltén beszéltek
valami nagy udvari álarcos ünnepségről, amelyen a Favorita lange Saal-ja
fényes vendégfogadót fog ábrázolni s egy arany-szív lesz a cégére.

A hét végén, egy derült délután, amint lépést járó lovaikon haza felé
tartottak valamelyik csendes uccában, Ráttkay egyszer csak megrántotta a
kantárszárat és süvegét magasra emelte:

– Servus! Servus! Guten Tag! Guten Tag!

Zrinyi oda nézett, kinek szól ez a mozdulattal, szóval háromszoros
üdvözlet. Egy régi ház félig nyílt kapujából egy fiatal lány mosolygott
fel a kanonok úrra; kerek, piros arcát fülére fésült vastag, fekete
hajfonat, egyenesen fölcsapott széles prémszegélyü kerek téli süveg s
egy mellig érő keményített, ritkás mintáju dús csipkegallér keretezte;
rövid, fekete bársony palástját, amelynek szürke szőrme bélése szélesen
kihajlott, csak félig fogta össze, úgyhogy a nyíláson előtünt a fehér
stucli, amelybe kezeit rejtette, az egyszerü kék posztó szoknya, s a
szinte földig érő síma, fehér előkötő. Mögötte egy hasonló öltözetü néni
fogatlan száját nyitotta nagyra a kedves rokon látásán érzett öröm.
Zrinyi is baljával lefogta vállát verő göndör haját s jobbjával lassan
kucsmát emelt. A kapu becsukódott. Zrinyi fölnézett a két sor magas
ablakra: úri ház!

– Szegény Anna hugom és Löbl János úr hátramaradott árvája! – magyarázta
buzgón Ráttkay. – Szép leány! – tette hozzá halkabban, mintegy kérdezve.

Zrinyi nem szólt semmit, de az uccasarokról hanyagul visszatekintett.


IX.

Ráttkay megfogta az oroszlán-szájból lefüggő hatalmas vaskarikát s
kétszer jól odalódította a kapuhoz. A zörgetésre megjelenő kapus tán be
sem eresztette volna a két férfit, ha Ráttkayt nem ismeri. El is mondta
ott mindjárt a küszöbön födetlen fővel, hogy bizony egypár öreg rokont,
papot nem tekintve, csak apácák, meg aggnék fordulnak meg náluk. Ne
vegyék haragra egy öreg szolgától, de az Isten hozta ezt a szép idegen
deli urat ebbe a csöndes házba… az ő kis úrnője… szinte, hogy apáca… a
világ ide hét mérföld… Az öreg motyogása érthetetlenné zavarosodott s
kifordult, vörös szemhéjjairól egy-egy nagy könnycsepp pottyant le
remegő, sovány kezére, amely tétovázva vonta csókra a két izmos kéz
csontos bütyök-sorát. Ha a látogatókat tovább vezette is egy időközben
előkerült piruló, merev tartásu leány, az öreg egyedül folytatta tovább
a megkezdett társalgást halk kulcscsörgetés között. Ráttkay a lépcsőkön
fölmenet izgatottan sietett elmondani Zrinyinek a furcsa kapus egész
élete történetét, amelyből azonban semmi sem világlott ki. Odafönt a
lány benyitott az első ajtón: motyogás, köhécselés, ruhasuhogás hangzott
ki az üveges folyosóra, amelynek meleg, gőzös levegőjében érzékeny
virágok várták a tavaszt. Az újra nyíló ajtó küszöbét Ráttkay lépte át
elsőnek, kezeit maga előtt széttárva kétszer is meghajolt s bizalmas
mosolya egyenesen az ablaknál álló két nő felé szállt. Aztán kinyúlt az
ajtón valami síma, makacs, papos mozdulattal, mintha a küszöb
átlépésének fáradalmától is meg akarta volna kimélni a nagyra becsült
vendéget. Zrinyi az ajtóban megállt s mély fejhajtás lebbentette meg a
szőke hajat a fekete dolmányon. A két nő ugyancsak mély bókkal felelt.

– Nagyságos uram! – vágott bele Ráttkay, örömtől piros arccal feledkezve
meg magáról, a bán német köszöntésébe, – hugom asszonykám tud magyarul.
Magyar volt asszonyanyja, ha apja ura német is!

– Tudom kicsint! – mondta bátran a leány s vidáman villant meg sötétkék
szeme s két sor apró egérfoga.

Az öreg asszony már erőtlenül tologatott egy nagy karszéket az előkelő
vendég felé, s míg makacs vendéglátó hiúsága a segítségére siető Ráttkay
udvariasságával nevetve, tréfálva huzakodott a nagy szék két oldalán,
Zrinyi szeme a kis termet kerek formáin feledkezett. – Fiat szülő
szerelemre való! – gondolta magában hideg tisztánlátással, de a gondolat
nyomán rég nem érzett hévség ömlötte körül szivét. – Két mellye almája
kicsin, mint az bécsi asszonyi állatoké, de szeme magyarán tündöklik! –
folytatta magában önkénytelenül a jelenség részletezését. A leány állta
egy darabig a félig hunyt pillák alól rászögezett szem tekintetét; de
aztán mélyen elpirulva elnevette magát s hirtelen ő is a székkel
kinálókhoz szegődött:

– Fogja helyét, Herr Graf, ez sellye-székben!

Zrinyi egy szemrántással kergette vissza az öntudatlanságból feltolakodó
gondolatokat s leült.

Megindult vontatottan a szertartásos társalgás a télvizről, farsangról,
Bécsről, Muraközről, virágokról, a ház elhunyt uráról. A leány kiváncsi
mosolya az ismeretlen Muraközről szeretett volna mindent hallani; a néni
tompán recsegő hangja az elhunyt báró jóságából, pontosságából nem akart
kifogyni; Ráttkay pedig, kezeit dörzsölve, Zrinyi hőstetteit igyekezett
mindenáron töviről-hegyire elmesélni. Zrinyi inkább csak hallgatott;
sokáig nézett mereven szembe a nénivel vagy Ráttkayval, hogy aztán a
lányon is rajta feledhesse tekintetét egy ideig. – Bizony boldog az, kit
ágyában bocsát! – ötlött fejébe tiszta érc pengésével a gondolat, ami
egyszerre kiemelte a kényelmes, meleg karszékből.

Állt és búcsuzott. A kanonok ráncolt homlokkal kémlelte a kényszeredett
arc hamis restelkedését: – Igen, menni kell!

– Mán? – kérdezte csöndes tréfával a leány, kezét nyujtva.

– Schon! – felelt felvillanó jókedvvel a bán. – Kicsin és lágy kéz, –
gondolta magában.

A néni éles hehegéssel, Ráttkay hümmögve nevettek az enyelgésen.

Odakint azonban újra a régi komolyság tette szótlanná Zrinyit; csak az
uccán fordult egyszer Ráttkayhoz egy odavetett kérdéssel:

– S az neve?

– Mária, nagyságos uram, Mária Zsófia!

Egy szót se szólt aztán hazáig és Ráttkay nem zavarta.

– Minek ez? Minek? A gyászév még le sem pergett s ő már… De mért ne?
Aszály verte szerelem örökös özvegye maradjon?… Mért beszél így? Férfiú:
és atya akar lenni! Mégis, kora szándok! Német leány! Kora-é? Hült
indulata fakó rongyaiba mért takaródzék? Lám, Draskovich szinte hogy a
ravatal fölött kezdett vele huzakodásba, pedig csak a zsebe sírt! Mért
ne keresse hát ő szive nyugalmát, vére fönnmaradását? Ki ellen vet vele?
Emlékezetet, árnyékot öleljen? A halottat megsiratta! Sose felejtse el
tehát?… Német leány? Német szerelem? Ejh! csak a maga ökle légyen
magyar…

Másnap jókor a kanonok úr fölcsizmázva hiába pengette végig sarkantyúit
az egész házban, Zrinyi már kilovagolt egyedül; tanácstalan aggodalmában
hiába kérdezte szemmel a nagy tükörből reá meredő hasonmását, hiába
száguldott el próbaképpen a szokott úton messze, a városon kivül, a bán
csak ebéd idején került elő s asztalnál csak az ország helyzetéről volt
hajlandó beszélni. Aztán újra nem látta vacsoráig.

– Asszonyi állattal vagyon valahun titkos barátsága? Nem, nem, ő
nagysága nem buja indulatok vitéze! Császárhoz ment, ministerekhez? Nem,
nem, ő nagysága nem az, ki á-t mondván, bé-t alányeli! Szerelem? De mely
szerelem az, ki fut onnan, hová minden erejéből futnia kellenék? Homo
mysticus! – töprengett Ráttkay korrektura-nézegetés közben s háromszor
is elolvasott egy ivet, míg egészen ki tudta javítani.

A hét végére az idő hirtelen megenyhült. Az ereszek szaporán csorgatták
a hó-levet, az uccákon pocséták szennye fröcsölt, kint az utakon magasra
dagadt a sár: a nagy lovaglásoknak vége szakadt. Ráttkay a kandalló
mellé telepedett s rövidre nyírt haját simogatva onnan figyelte
szótlanul, mitévő lészen most a bán ő nagysága. Zrinyi az ablakhoz
lódított egy karszéket, maga elé nyitott egy könyvet s messze elnézett
fölötte, de mihelyt Ráttkay készülő kérdéséhez bevezetésképpen
megmozdult vagy köhhintett, a bán fölrezzenve fordított egy lapot s a
legnagyobb figyelemmel mélyedt az olvasásba.

– Hm! Nem akar beszélleni! Éppen hogy beszélleni nem akar! – motyogta
magában a kanonok úr, s lopva kandikált az újra ölbe ereszkedő könyvre.
Megmozdult. A könyv újra fölemelkedett.

Egyszerre csak az alulról föllódított könyvtábla pattanva esett
csukódásra. Zrinyi egy ideig nézte a sima disznóbőr kötést, aztán az
előtte álló kis asztalra csúsztatta a könyvet s Ráttkay felé fordulva,
összehúzott szemmel, dacos mosolyra enyhülő merev arccal megszólalt:

– Hát, lector uram, Mária hugomasszony látására mennénk talám!

– Mán elhivém, nagyságos uram, hogy megromlott az beszéllőkéje! – derült
föl alázatos bizalmaskodással Ráttkay arca.

Zrinyi harsány hahotára fakadt. Ráttkay készséggel folytatta.

– Surge, amice, surge! – nevette a bán.

Ráttkay egy hálaadó Ave-t mormolva rakta össze sebtében írásait; s
Löblékhez menet a kocsiban elégülten állapította meg magában:

– Jeles fő halat foga hugomasszony hálója!

Zrinyi egész uton jókedvü szóval tartotta; szokatlan élénkséggel csapott
egyik tárgyról a másikra, gyerekségéről a bécsi udvarra, Péter öccséről
a török harcokra. Ráttkay növekedő örömének csöndes, papos mosolyával
hallgatta.

– Isten hozot nacságos uramot! – fogadta a bánt egy kis öntöző kannával
kezében Mária a folyosón.

Ráttkay szokatlan hevü rokoni csókra vonta magához a keskeny homlokot.
Közben a nénike is kijött a szobából, csoszogva, örömtől hehegve,
köszöntésből, kézszorongatásból kifogyni nem akarva.

– Csak ez aggné ne volna! – gondolta magában Zrinyi rosszkedvüen s egy
cserép virághoz lépett, föléje hajolt.

Mária elébe kandikált, hogy melyik kedves virágára kiváncsi a nagy úr.
Ráttkay pedig hirtelen karon fogta a nénit s minden ellenkezése dacára
jámbor erőszakkal behurcolta a szobába. Az ajtón túl aztán gyors
jelekkel igyekezett megértetni a nehéz fejjel, hogy hadd ismerkedjenek
egy kicsit a «fiatalok». Az öreg végre megértette a helyzetet: ezer
ránccal vibrált föl hamiskás mosolya s nagyot sóhajtott a rég mult idők
emlékére.

Zrinyi türelmetlenül kapta fel ökölbe szoruló kezét, mikor észrevette,
hogy egyedül hagyták őket:

– Az alkalmatosság szerzők! – morogta fogai között, de amint a
fátyolosodó fényü szemekre, bíborba boruló arcra nézett, fölpezsdült
benne a vágy s homloka elől elhessentve a gondolatokat, közelebb lépett
a lányhoz. Orrcimpája tágultan remegett:

– Az iffiuság illata! – súgta fülébe a kivánság. S amint már
öntudatlanul siklott szeme végig a gömbölyü kis alakon, megakadt a
zavarában csurgóra eresztett kancsón. A víz halkan, széles karikákra
mállva csöpögött a nagy kőkockára. Gyorsan lehajolt, hogy a kannát
egyenesre állítva, a lányhoz nyúlhasson. De amikor az izmos kéz a kis
kacsóra kapcsolódott, Mária rezzenve bocsátotta el a kannát, amely
konogva, bugyogva csörömpölt le a padozatra. Zrinyi lángoló arccal
hajolt a kanna után s mély ránc ékelődött szemöldökei közé és halálos
komolyság sötétlett szeméből, amint átnyujtotta a lánynak. Mária
bocsánatkérő, engedelmes macskamozdulattal hajtotta félre fejét. A bán
arca megenyhült; Mária elnevette magát s nyomban rá fölbúgott a Zrinyi
nevetése is.

– Pádimentomra hullott az kanna! Pádimentomra hullott az kanna! –
örvendezett a szobában a kanonok úr a nem látott, de jelentőségesnek
sejtett eseményen.


X.

Migliani páter megint ott állt, mint mindennap, a csáktornyai vár
bástyatornyának legfelső ablakában s a friss reggeli szél ellenében
szemét hunyorítva, tenyerét emelve, messze eltekintett a kora tavaszi
olvadás csillogó pocsétáin, tavain. Hiába oszlott a köd, az uton
legfeljebb egy-egy bivaly-fogat, ökrös-szekér mászott, de urat vivő hat
lovas hintó nem volt látható sehol.

– Mi lehet az úrral? Lévnyaló lén császár udvarában? Megétették régi
haragosi, meghalt s el is temették? Kóborló szegény legények kezekben
esett? Nem lehet! Sem egyik, sem másik! De hun s miként vagyon? Mely
választot adjak Péter úrnak, ha megént az nagyságos úr után kérdezkedik!
Bécsben mulat, Bécsben mulat! Orehóczy vice-bán uram is ugyan püszöget ű
nagysága miátt, hogy hun az úr, mikoron jün az úr, üdeje lenne mán az
úrral beszélleni, merthogy hírek vagynak, hogy éppen Trautmansdorf
Zsigmond uram foglalta magát az praedauciusok bátorgatásában: hogy régi
szabadságikat, kiváltságikat jól megőrözzék, csak folyamodjanak az
királhoz, ha köll egy s más, de az rendeknek bé ne holduljanak! És senki
nem tudja, hun van! Jó, jó! Bécsben! De ki az rosszseb mulat ennyi üdeig
Bécsben? Vice-bán uram két szemével látta Varasdon Trautmansdorf
nevezetü főnémetet s az üdétt éppen praedauciusoknak két vajdájok is
Varasdon cellengett!

Az udvari tisztviselők nem érezték nagy hiányát a bánnak. Csöndes
kártyának, csöndes ivásnak zajos kártyával, zajos ivással való
váltogatása teljesen kitöltötte uraimék idejét. Migliani hiába
siránkozott előttük az úr után, levonták maguk közé s estére kelve el is
altatták a páter lelkiismeretét; a reggel azonban megint csak a
toronyban lelte morfondírozásba merülten. El-elnézett Légrádról
Patachich is, komor híreket hozott a végekben gomba mód szaporodó német
katonákról, akik ellen nagy káromkodásokra, szitkokra fakadtak a dús
asztal mellett lakozók s ürült a kupa német veszésére, Patachich
egészségére.

Zrinyinek úgy lefekvés előtt, a kandalló mellett melegedve, eszébe
ötlött nem egyszer Csáktornya, az urak, a báni hivatal, de gondolata
csak éppen hogy átsiklott rajtuk.

– Pocséták sűrü, nehéz gőze ül arrafelé az síkon… s Mária teste
gyermek-szülő szentelt templommá lészen!… Kicsin, sivalkodó, meleg, lágy
tagu apróság, az kemény dereku Zrini fának lágy gyümölcse… Brrumm,
brrumm, reng az bölcső s fölötte dajka-mese suttog… Vonyíthatsz akkor
német generál-csürhe!… Utánnam leselkedtetek? Tudjátok Bécsben
mulatásomat? Levéllel üzentek rám, igaz-é, hogy pogány ellenében
velencéseket segítém? Ez rothadt török rágalmat kedvetek szerént lenne
elhinnetek!? Nem igaz, nem segétém üket! De vagyon férfiu, kit, ha Isten
ű fölsége érnem megadja, még megsegétek, úgy lehet, de ellenetek lészen
az! Az üdeig, koncon marakodó ebek, ha tajtékot túr is csahos pofátok,
csak megnevetem!

– Egy asszony, egy királ, tudja-é kegyelmed, mi az, lector uram? –
fordult hangos szóval a breviáriumát morzsolgató Ráttkayhoz.

– Német asszony, magyar királ? – mosolyogta megértőn, ravaszul a
kanonok.

– Az! Jó éjtszakát! – felelt a bán s kemény kézszorítása búcsuzott.

Másnap, mikor a két mindennapos vendég ebédidő táján megjelent a
Löbl-házban, a megszokott csend helyett távolból zengő húrok hangja
fogadta őket.

– Ihon la, hugomasszony virgyinát ver! – szólt elismeréssel Ráttkay.

A folyosón megálltak. A cimbalomszó elhalkulva kisérte most az akadozva
felhangzó éneket:

  – Most is örömemet
  Magaddal elvitted
  Kedvemmel egyetemben,
  Reád gyult szerelmem
  Titkon éget engem,
  Keseredik elmémben,
  Áldott szemeidet,
  Gyenge szép szinedet
  Juttatván én eszemben.

Ráttkay ijedten nézte a bánt s szinte vért izzadt szégyenletében, hogy
hol tanulhatta Mária ezt az illetlen dalt:

– A… a… Balassi szerzette virág-ének! – hebegte puhatolódzásképen.

– Fajtalan ének! – pattant föl megbotránkozásából Zrinyi.

Bent is meghallhatták, mert az ének megszakadt s az ajtónyilásban
megjelent Mária izgalomtól piros arca.

– Jó napot kegyelmeteknek! Hallották? Ugy-é nem?

Ráttkay buzgón integetett Zrinyi háta mögül a lánynak, hogy hallgasson.
Zrinyi szótlanul adott kezet.

– De hallották, látom. Ó, be szánom! Ebéd után Miklós bátyám uramnak
kedvét szerezni akarék virágének dallásával. Magyar szó nehéz dallanom.
Ó, be szánom!

Ráttkay már a nénivel tárgyalt egy ablak-mélyedésben, hevesen
hadonászva.

– Mondjad, bátyám uram, rossz, kit mívelek?

– Hát, hugom asszony, ki volt kegyelmednek praeceptora az virág-ének
fuvásban?

– Vagyon itten magyar konyhaszolgáló, ő mondá szavát, éneklé nótáját.

– Nézzedsze, hugom asszony, főrendü leányasszonyokhoz, – kezdte
szigorúan a bán, – felettébb nem méltó ez fajtalan énekek fuvása.

– Mi az: fajtalan? – kérdezte ártatlan csodálkozással Mária.

– De hagyján! – felelt Zrinyi elfordulva, hogy nevetését leplezze.

A lány egészen megijedt:

– Haragszol, kegyelmed? Nein, nein! Haragszik kegyelmed?

– Nem, hugom asszony! – fordult vissza gyöngéden Zrinyi, kezét a lányéra
téve. – Talám az magyar nyelvben is vagyon praeceptora kegyelmednek?

Mária nem huzódozott; titkolt büszkeséggel bólította:

– Van!

A bán keze szorosabbra csukódott:

– Mária! lenne-é kegyelmed magyar asszony?

A lány keze megvonaglott.

– Harag, gyülölségek egész oceánumja vagyon magyar és német között. Ugy
lehet, üdők telésén, én, az horvát bán, szemben szegülök Béccsel s
magyar hazám romlásán munkáló német generálokkal, tanácsurakkal.
Kegyelmed, hugom asszony, semmit nem tett abban, hogy német. Szeretem
kegyelmedet.

A két könnybe boruló hálás szem a bánéba kapcsolódott.

– Ma még Bécsben vagyon az póráz vége, kin táncoltatnak. Fölséges kéz
tartja erővel. Őseim virtusa serkegetvén, húzom, ráncigálom. Mivé
lennél, német leánybul vedlett magyar asszony, egy universális magyar
zöndülés korán? Magyar lészen-é, fiat ha szülsz? Nem borulsz-é térdre
előmben, ha Bécs ellen övedzeném szablyámat?

Ráttkay meghökkenve fogta le a néni karját az ablak-mélyedésben, s
kiegyenesedve hallgatta a magáról megfeledkező Zrinyi hangos beszédét.

– Lehet-é az én feleségem német leány? Mit adsz cserében, ha eltágul
mellőlem minden? Ó, Mária, felelj, écakáim tünődésit világosítsd meg
szavaddal. Miért láttalak meg s miért kele szüvemben ez szerelem
förgetege? Vénus rózsás bilincse, kit kezedbül vészek, nem dőjt-é bécsi
mocsárban, monddsza csak? Ki ül országunk kormányán s irányítja rudját
impérium haszna szerént? Német! Ki kevélykedik suton űlő hadakozása
tudománával, az mezőkben nyargalászó magyart meggúgolva? Német! Kiért
hull heában az magyar vére? Csak németért! Pusztul Somogy és Szala, hogy
Stiria békén hizzék! Az végekben német vitéz győl védeni az magyart.
Védeni? Nem, hanem asszonyát fertézni, borát fecsérleni, marháját
elragadni, országát emészteni! Gyülölségre feketült szüvem minden ellen,
ki német, de téged kivészlek, keservben fogant szerelmem, Mária!… Hejh!
lector uram, György! fordulj csak arcul reám, nézzél szüvemben és
könyörülj rajtam!

Mária félénken helyezte reszkető kezét a bán vállára s szapora könny
szántotta arcát szinte a férfiéhez értetve szólt:

– Kit beszéllesz, nem mindet értem, de értelek és mondok: légy ma
muszulmánná, hitesed lenni akarom. Jól van így?

Zrinyi levont az ujjáról egy sárgás fényü régi gyémánt-gyűrüt, szótlanul
a Mária ujjára húzta s vége érhetetlen makacs csókkal borult gyöngéden a
gyűrüs kézre. Szőke haja szétomlott a lány fehér előkötőjén.


XI.

Havas, fagyos nyugalom leple terült simán mezőn, uton, lógott szakadozva
bástyán, tetőn, kopasz koronákon. A nyugati ég vörös félszeme minden
fényét, tüzét befelé sugározva hunyta össze pilláit a csöndesen
ereszkedő köd ellenében. Csáktornya kéményeiből fuldokolva menekült a
füst; ablakaiban remegve gyúlt ki a láng.

A bán és új asszonya a kályha tüze mellett egymásnak hajolva hallgatták
a vörös fénykévét lobogtató sötétben a mindig ritkább és ritkább
kurjantással, csizma-kopogással, fáklya-villanással álomra készülő vár
érzékzsongító, érzelem-gerjesztő elcsöndesedését. Zrinyi tompa,
szerelmes hangja reménykedve búgott a nagy Rákóczy Györgyről, a
legkülömb magyarról a föld kerekén, aki magasra fogja emelni a magyar
nevet, amelyet itt sárba húz Bécs félékeny, önző kicsinyeskedése…
Rákóczy legyen csak erős, legyen diadalmas!… Vesse csak hangos
zörrenéssel a magyar világ mérő-serpenyőjébe kincsét, kardját! Igen!
Legyen hát Rákóczy az, ami Zrinyi nem lehet, kinek bécsi butaság kötözte
keze zsibbadtan pihen ölében! Másfél esztendeje! Ó, az a levegőt
táncoltató, buja hevü nyár, a kettejük nyara, gyümölcsös ősszé duzzadt,…
milyen rég volt!… s enyhén olvadt zöld tavasszá a fehér tél, hogy most
újra itt legyen… Vezekénynél négy Esterházy halt egy napon… Rabló bég
Kassa körül zsákmányolt ifjat, szüzet… A kanizsai nyúzó kéz végig
simított a Batthyányi-birtokon… Predavec, valach kényére kóborol, nyilt
lázadás!… A paraszt is már rablásra ehülten rázza öklét nemesi
udvarházak, várak felé… A kemény kezü Erdődy Imre fut előlük birtokáról…
S a bán, mit tehet a bán? A bán! Nevetség, Mária! A bán? Két száz puskát
küld védelmére a hadi tanács, ha a török kirajzik várából, de Patachich
haramiáinak fizetését zsebében felejti… A bán? Versent kelepelő uraknak
praesideálhat s nem szabad meglátnia, hogy Bécs nem akarja
nyugodalmunkat: hadd görénykedjék a lázadásba vadult jobbágy! hadd
szájaskodjék a puskás kezü praedaucius! legalább féken fogjuk
nyelvünket, Bécs ellen vitézkedő kedvünket… A zágrábi gyűlésből
békéltetni cammogott bizottságot megnevette a paraszt…

Mária félénken nyúlt föl megsimogatni a méltatlankodástól lüktetve
tüzelő homlokot:

– Aber, Nicolaus…

Zrinyi megfogta s rózsaszínü tenyérré fordítva puha csókokkal tetézte a
kis kezet:

– Mind csak egy! Ha Isten nem vigyáz az mi dolgainkra, hanem, úgy
tetszik, csak az egek sarkain sétál, vigyázok én, nem az bán, de én,
Zrini!

S míg szerelmes hévvel húzta magához az összegombolyodó macska kis
asszonyt, puhábban fordult agyában a gondolat.

Mindegy! Rákóczy követe elmés férfiú, szóból ért, tekintetből olvas… A
hadi tanács, mint a chaméleon! Változó kedve most erővé velőzik, a
törökre uszít s szigorúsággá rettent félelme megujra tilt! Felhők
futása! Mert Rákóczy Moldvába tört s az áruló Lupul vajdát mind hadastul
össze a sárba taposta! A lengyel korona már biztatón csillog a győzelem
övezte fej felé… Hátrakushadva vonyít a török majd, Rákóczy és Zrinyi
neve együtt fog az ajkakon forogni!…

A gyertya utolsót lobbant s a bán remegő kézzel hámozta ki hálósubájából
a halk nevetéssel szégyenkezve hozzá simuló puha aszonyt.

Boldogsága taván ha vert is egy-egy fodrot távoli viharoknak zefirré
enyhülő förgetege, balzsamos szerelem mámorító nyugalma ringatta folyton
csobbanó vizén. A csáktornyai várban most nem sötét tüzü szövétnek
küzködő, beteg lángja lobog, nevető kis mécses pici pislogása hoz belé
csendességet, derüt. Milyen egyszerü az élet! s micsoda horizontok
nyilnak egy csöndes zugolyból, amelyek csak zavart látásuvá vakítják a
lovon rohanót! Az ezüst tálak a kincsesház ládáiban álmodoznak régi,
zajos lakomákról s az a borgörény várnagy egészben rendes ember, de a
szó-malom Migliani számadó pennája bizonytalan instrumentum… Ki hitte
volna? Uj asszony, új világ! S jobban esik a falat a kis palotán szűkös
családi körben, ahol csak ón-tányér konog s bizalmas ember ül. Németes
szokás? Hát igen! Megritkult a várban a sok borital-cavalier, de
megsokasodott a béke! Zrinyi várni tanul! Mit vár? Változást, zöndülést
vagy talán csak fiat? Ki tudja? Vár! A hajszolódás forró hidege
elröpült. A nyár lombja békét susog, a tél hava békét pihéz. Esemény?
Nem esemény-e minden éjszaka? Ambitio? Nem legszebb ambitio-e fiat
nemzeni? Ó, bár jönne már! Lombos lugasban, léptető ló hátán,
mécsvilágnál, hajnali szürke derengésben fogja-e fülébe súgni…?
Keresztelő! Mikor lesz Csáktornyán keresztelő?… Az is keresztelő volt
amoda a minap; Wesselényi kupát köszöntött el: «Rákóczy fejedelemnek
föltett szándékában nyaka szakadjon!» De ő felelt viszontag: «Nem erre
iszunk, hanem arra, hogy Isten segétse, mertha Erdély vész, Magyarország
is bukik!» Mondta csöndesen, mondta harag nélkül… Hol van a régi dühös
remegés? Nincs! Az új élet írja mindent beheggesztett!…

Azzal fogta a tollat s megereszkedett idegekkel, kedves Tacitusa egy-egy
mondásán elindulva, szorgalmasan irogatta tovább a vitézség
circumstantiáiról szóló aphorismusait:

– In Annalium primo Aphorismo írtuk azt, hogy az hírnek olyan természeti
vagyon, hogy az kihez ragaszkodik, nehezen válik el attul; igaz…

A konyha-épület falán megkondult az ebédre hívó harang. Zrinyi letette a
tollat s mosolyogva figyelte a folyosó csendjét, mikor koppan meg rajta
először az érte jövőnek tipegő lépése…

A második emeleten a nagy palotán már együtt ültek az uraimék. A várnagy
végignézett a pár emberen, csupa várbeli arcon s megvetéssel kenegette
nadrágjához bicsakját:

– Vendég? Franc, nem vendég! Messzére elkerülik ez várat, valamint béle
dült sarut útfélen! Bizony, mikéntha ecetben tött volna el bennünket
télire ez pöttön bécsi fráj! Ha mán úgy neki buzdult üdőtlenül ez másad
násznak urunk gyermekfábrikálló kedve, magyar leánt talám bizony nem is
tanált volna ű nagysága! Hiszem németben zápult ez üdeig ű nagysága
foga, mastan még ágyában is tészi! – mordult egyet-egyet tányérjába. –
Tülök? Ki az rosszseb botlik ide? – neszelt fel ebéd vége felé a
kapu-nyitást kérő hangra.

A figyelésre nyíló szájakban megállt a falat, csak az udvarbiró
vésegette egykedvüen tányérja szélét késével. Kint szóváltás lármája
közeledett.

– Vendég! Lármát is csap! Hogy az mennybéli Atya áldja meg az
pampuláját! – örvendezett a várnagy. – Megnézzük! – s már ugrott is.

Uraimék is letették a kanalat, bicskát, kicammogtak a lépcső fejére,
onnan nézték az első emeleti kis palota felé igyekvő, bőrbe-szőrbe
öltözött postát, akiről heves mozdulatai méltatlankodva fröccsentették
szét az olvadó havat:

– Csak az úr kezihez szolgáltatom az levelet!

– De csuron hó, latyak kegyelmed! – tanítgatta a feltartóztatni akaró
ifju lányos hangja a vörös arcu embert.

– Hát nyalintsd le rúlam, öcsém!

Uraimék jót nevettek odafönt a nemes inas buzgólkodásán.

– Nem vendég az nyavalás, de csak posta! – szólt a várnagy.

Uraimék vállat vontak s visszaszállingóztak a terembe.

Mit hoz ólmos szárnyán ez a téli szél? – kérdezte magától Zrinyi. –
Milyen dühre fakasztó méreg lehellete fog kisüviteni a nagy pecsétek
alól? Nem akarok semmit, csak nyugalmat, mert várom az időt: Rákóczy
napjával hajnalló reggelt! Milyen követ hajít a világ békém pagonyába?
Mikulich Sándor rabolt már megint asszonyt buja kedve etetésére? Az
európai constellatiók horoscopiumára pislogó hadi tanácsnak jutott talán
eszébe valami? Péter hajszol törököt Bécs tilalma ellenére? Herberstein
kapitánykodik megint válogatott zaklatással a zenggiek fölött?

Forstall csöndben köhhintgetett az asztal végén összesúgó ifjak felé.

Mária gyöngéden megérintette az elgondolkozó Zrinyi karját: a bán
összerezzent s feltépte a pecséteket. Sáppadó arccal, bennszoruló
lélekzettel tolta el maga elől a tányért s az asztalon szétterített
papirlapra meredt mohón…

– Meghalt…! – szakadt ki tompán melléből a szó.

Az ebédelők kanala ijedt zörgéssel koppant az asztalon s néma csendben
emelkedett fel kiki.

Zrinyi is állt. Gondolat akasztotta remegő keze tétován nyult
keresztvetésre:

– Az Atyának… szegény palatinus!

A névtelen ijedtség rémületté hördült a száradó torkokban.

Ziháló zokogás futotta el könnyel a messze idők távolába néző bán szemét
és körülötte döbbenve búgott a halottakért való ima.


XII.

Csikorgó, únt lassusággal fordult az év kereke Zrinyinek.

Hiába pattant ki egy időben mindenütt a tavasz rügyeivel a török
beütéseké is; hiába legelte a nyári sarjut a német vitézek lova törvény
ellenére szegénység és úr földjén; hiába csatangolt a szolgaságot megúnt
jobbágy szerte a két főkapitányságban; hiába hozta meg az ősz a
mirigyhalál fekete gyümölcsét, ha tudomást is vett róluk egy-egy gyülés,
irat erejéig, még a Délia paripa is jobban érdekelte, mert Rákóczy
küldte s mintha a fejedelem hozzá való jóindulata, tüzes barátsága
ficánkolt volna a nemes állat ereiben… s titkos utak nagy kerülőin,
bizalmas embernél váltott lovakon jött-ment a sok clavisos levél
Rákóczytól Zrinyihez s viszont. Enyhülten, de csak annál tisztánlátóbb
makacssággal élt benne a gondolat: most jött el az ő ideje!

Az eseménytelen tél dús éjszakákkal pompázó elvonultságában nagy komoly
hittel hallgatta Mária a bán bizakodó festegetését a jövőről; a harci
emlékek csarnokában büszkén föl s alá kopogót derékon ölelte s úgy
figyelt föl rá áhitatosan; este az ölébe ült s meleg ujjacskái a szőke
hajba nyomultak. Zrinyi, míg keze szerelmesen simogatta végig-végig az
asszonyt, nyugodt latolgatással beszélt:

– Hát kicsuda?… Jó Csáky László, Csáky István? Hm! Értelemmel minden
dolgokat felérnek, de viszont, ha azt az ű bölcsességeket operatióra
avagy cselekedetre kellene tenni, nem tudnak semmit véghez vinni!
Wesseléni, az az igen tekélletlen kutyafi? Ha Puchám tudománt nem ad
néki és instructiót, nem röpülhet! Nádasdy bizony csak ország nélkül
való palatinusság-halászó csunya beste kurvafia, mert tudna szolgálni,
ha az privatum commodum be nem kötné néki az szeme… Aranyborjut imádók,
kit mi hogy nem nyalunk környül, az az baj! Baj? Sehogysem! Baj az
kukaság némának! S ez uraknak, Mária, tudod-é, kicsuda az Istenek?
Érsek! Ű az forrás s bizony minnyájan tűle infectusok, merthogy ha az
forrás zavaros, lehetetlen, hogy az patakja tiszta légyen. De mocorog
még Puchám is, az Wesseléni-pajtás, érsek-tojás! Messzérül való
adulátióval megkörnyékezé az nagyvezért, ki azt mondá Isztámbulban az
fejedelem nagy jó uram emberének, hogy Rákóczy szerezzen néki az elhalt
palatinus helyében egy császár mellett való belső, magyar-szerető
(hallod? magyar-szerető? mi?) urat, úgy mint Joannes Cristoforus
Puchámt, kinél mast az császár előtt kedvesb ember nincsen és igen hamar
nagyobb állapatra mégyen… Az ki hol bízik, ott hízik!

Suttogó, mécslobogtató éjjel együtt merültek a szerelem s a jövő
horizontjainak kéjes kutatásába. Öleléstől fáradtan a jövőbe menekültek
s a tervezgetések pecsétje egy-egy csók volt. Migliani, Forstall, az
egész vár: bolondos álomkép furcsa figurái; reggel és este fény és
homály játékos kergetődzése; a török rém dajkamese; halmos Zágráb
mozgalmas gyülése a felgyulladott ájer táncoló délibábja… de a
palatinusság kelendő napja rózsás sugárujjakkal simogatta a jelent.

Január derekán, csöndes ebéd végén egyszer csak Mária piros arca
halaványra fordult. Egyik keze az abrosz szélét morzsolgatta, a másik
mellén remegett; szólt volna, de szavát elfogta valami. Hirtelen csak
fölugrott s az ajtónak tartott. Zrinyiben bánatos emlékek rémlátása
viharzott fel, amint utána szökkent. A folyosón érte utól.

A többiek is, ki fölugrott, ki fölállt, ki mehetnékesen nézett körül, de
Migliani mosolyogva intett a kezével:

– Hagyján! Magzatkája jelenté méhbeli magzatoknak szokások szerént, hogy
ihon e, megkezdém az földi életet.

Derült homloktapogatás, fejcsóválás követte a páter szavait: persze,
hogy persze!

Mária megkönnyebbülten takarta el boldog könny szántotta arcát
szégyenletében ura elől. Zrinyi ideges, kiváncsi örömmel vonta magához a
húzódozót:

– Mastan mán… ugy-é, Mária… bizonyosan…?

Mária rátekintett s csak szempillája rebbentette az igent. Zrinyi
belemerült a két sötét szembe, mintha a test szerelmes, misztikus
műhelyébe akarna belepillantani, annyiszor csalódott vágya igazolását
keresve és simogató tenyerében gyöngédséggé enyhült féken fogott
szenvedélye, amint a tüzelő arc hamvába susogta:

– Te… te… te!…

S úgy átkarolva indult vele a lejárat felé.

– Nem arra, Miklós! – szólt bizonytalanul Mária.

– No, kicsin? – tudakolta gyöngéden az asszony kivánságát.

– Éhes vagyok!

Vidáman búgott a bán hatalmas nevetése a visszhangos falak között, s nem
állt meg benne a boldogság együgyü tréfája:

– Mán is válosztgat!

– Aber, Niki! – duzzogott gyerekesen a mosolygó asszony.

Az ebédután nyugalmának mindent álomba bágyasztó csöndjében Zrinyi is
letette a tollat s fojtott izgalma addig figyelte a könyvesház kályhája
mellett olvasgatásból szendergésbe hajuló Máriát, míg egyszerre csak
cselekedetre éhesen ébredt benne a most már ivadéka jövőjén aggódó
tetterő:

– Mit tettél eleddig, Miklós, az palatinusságért? Zugolyban ülvén
álomkép-kockákbul emeltél palotát? Az croatiai státusok követi reád
adják votumokat, az fejedelem s az öregbik fejedelemasszony követi
szintúgy, az hozzájuk szító kuruc magyarok nemkülömben… De oly
bizonyos-é, hogy ű fölsége candidatusok köziben tészen téged? Vajjon
nemzeted, esztendeid, készséged, cselekedettel tett bizonyságid,
hazádhoz való szereteted s az fejedelem assistentiája maguktul végben
viszik az dolgot császárnál? Ki tudja?

Megrettent. Hátha nem is jelölik? Puchaim kiesett ugyan az udvar
gratiájábul, de így is csak a Lippay jelöltjét fogja támogatni. Lippay
pedig, bár hetet-havat igér mindenkinek, hitegeti Nádasdyt, Forgáchot,
de gondolatja Wesselényiért buzog, indulatja őérte keveri a mérget.

– Nem, nem! Az nagy tiszteknek osztása valahol fávorral, gratiával és
practicával osztatik, veszett respublica az! De nem az-é az miénk?
Elegendő-é az Istenben s az fejedelemben bizakodnod néked, kirül mind az
község tudja, papnak, németnek nem nagy barátja vagy? De Zrinyi vagy!
Személlyed nem numerusnak végiben biggyesztett cifrát érő!… Latorság
volna! Latorság, jó, jó! De meglehet! Mit tészsz akkoron? Kinek fülére
csimpajkodol rágván, mint ebek erdei kanét? Döngetheted akkoron mán
koponyádat vak magabizásod csalatásának dühében! Föl, Miklós bán, ereggy
Bécsben! Topogj az anticamarákon, simogasd környül az németet, hogy
falnak ne állassanak!

Izgatottan vártá a hireket, amelyek általános zavarról, fejetlenségről
beszéltek: a Pozsonyban már gyülekező rendek és karok kivánták is a
gyülést, mert nádort akartak, féltek is tőle, mert kiszivárgott, hogy
Ferdinánd ki akarja erőszakolni tőlük az örökletes királyság kimondását.
A folytonos mámorban úszó Szelepcsényi kancellár sima szavában királyi
megbizás érdeklődött a Pozsonyban töprengő tanácsuraknál, hogy
megtartsák-e a gyülést, vagy se. Megegyezésre ugyan nem juthattak, de az
ingadozó udvar végre mégis csak amellett döntött, legyen hát gyülés: a
nádorválasztást majd elhalasztatják valahogy. A nagy sietségben
megkéstek, eltévedtek s részben a kancellária pennájában maradtak a
meghivók: az érsekhez és Szelepcsényihez csak úgy ömlött a panasz a
meghivók sürgetésével, a nádori hivatal betöltésének követelésével; s a
Dunántúl csak most óbégatott a követválasztás.

– Soha illyen alkalmatlan készületet az gyüléshez nem láttam! – mordult
fel Zrinyi a levelek olvasásán. – Toppanj elejbük, harsányat kiáltván,
mint vadult bikának, szelédült indulattal kényedre joháznak talám!

Mária szomoruan nézte az uti készületet, de nem szólt s csak akkor
buggyant ki könnye, mikor a fellajtár elkurjantotta magát, az
istrángszijjak megfeszültek, a csatlósok a hátsó bakra pattantak s
rendülve fogott szaladásba a landkocsi, amely az ablakán kihajló,
kucsmáját lengető édes urát vitte messze utra… Kálváriára?


XIII.

Korai, szokatlanul enyhe tavasz napja sütött bátortalanul a felhőtlen
égen; öreges, egykedvü, tömör méltósággal nyúlt belé barnán a Szent
István templom tornya. A várost körülvevő szabad térségen, falakon,
hidon, kapuk körül, uccán, piacokon sétáló, ácsorgó tarka tömeg örült a
csalóka februári napsütésnek. A kettős várfal széles közén már ott
kúposodtak a vasukat, szenüket áruló szegények galyakból,
tölgyfaháncsból összerótt kalyibái; az erkélyekre kikerült a virágcserép
s a csipogástól, füttytől, peccenő ugrándozástól hangos kalitka. A bán
kocsija távoli mezők sarától nehezülten kocogott a Zrinyi-ház felé… Itt
egy mély kivágásban arany keresztet rengető fehér mell, ott egy fekete,
zsinórozatlan kabát vállaira kihajló hatalmas kemény inggallér,
ezüst-abroncsos barna haj, hosszan libegő fehér selyem fátyolt fedő
fejkötő s tarkón lebbenő rövid fürtök, szines tollu nagy, sötét
férfikalapok árnyában vállra boruló csigás haj, térden alul visszatolt
szélesen elhajló csizmaszár, fölkefélt macskabajszok, kis szakállkák,
peckesen lépkedő vastag burger-lábikrák, szögletes cipő-orr, magas
sarok, nehézkesen forduló, széles-vastagra öltözött, divatosan rövid
derekuvá szabott jókedvü asszonyok, köszöntgető lovasember, festett
lovak húzta festett főúri hintó lassu himbálódzása, lóganéjt seperni
kifutó boltos-fiu, boltajtóban ácsorgó órás, szélhajtó gallérka, egyenes
gyikleső, egy-egy keleti kereskedő kaftánja, magyar kucsma, spanyol
satyak, hintó-lovak fején szines tollbokréta, emberen toll és toll,
csipke és szalag, az arcokon mulatni vágyó «Gemüth», a levegőben
harangszó és meleget hozó enyhe déli szél…

Zrinyi kicsinylő, gőgös örömmel nézte a hintója elől táguló vagy ablakán
bekiváncsiskodó szines forgatagot:

– Asszonyt vittem közzületek, viszek-é palatinusságot is? S ha nem?
Tahát akkor koldus-rimánkodás volt ez Bécs-járásod; az hol hrvatski,
madjar hund a neved! La, szép is lenne! Quos ego!… Hm! Az fejedelem
attyafiának fogadott, de lészen-é ereje palatinusságra meneszteni, az
kit akar, mikoron rossz magyarok s az magyarra örök gyülölség-hordozó
németek ollyan vaddá, ollyan gyanussá tették az ű méltóságos nevét, hogy
nyilván jót csak mondani is Rákóczyrul, sacrilegium, mortale peccatum?!…
Mérthogy nem szolgáltál Ferdinandusnak, miként Lippay, az magyart áruba
bocsájtván, mastan nem főlne fejed!? De szolgáltál az hazának s
mellyeddel védelmezted az haereditaria provinciákat! Meglássuk!… Baj!
baj! süketségre vetted számtalanszor Bécs szavát, merthogy kemény fejed
úgy akarja, hogy lovad tanácsosiddal együtt hordozzon!… Mastan bezzög
Bécsben jüttél s ugy tészsz, mint az, ki szüz leányt nem kaphatván,
hires kurvákkal táncol!… Csendeszség, Miklós, csendeszség! fiaddal
nehézkes feleséged reád gondol… Fiam? Lányom? Mán akárhogy, de kis
cselédem! Érted tészem, de magamért is!

S míg a hideg, dohos szobákban búgott a kályha, süstörgött a kandalló,
Zrinyi kiült a napsütésbe az erkélyre.

Az volt a szép tavasz, amoda a Löbl-palota erkélyén… Egymás kezét fogva
merengtek bele a friss ragyogásba: előttük csillogó vagy fekete
háztetők, a széles kőfal egy darabja s rajta egy-egy sétáló alakjának
csöndes keresztül lüktetése, túl a külső szabad térség egy foltja,
távoli házacskák, egy-két torony, aztán a kerek domborulatu hegyek téli
sápadtságán áttörő enyhe zöld lomb… Sürgés-forgás, ürülő almáriumok,
szög alatt koppanó ládák, a lajstromokkal tipegő, sápitozó néni, a
mirtuszos fehér atlasz ruha és ő maga: sötétkék selyemposztó nadrág,
félszárig rajta husz bokor ezüst kapocs, bokáig érő vörös saru,
ezüst-galonnal meghányt világoskék kamuka dolmány, kaftány-bélésü vörös
bársony mente… a fehér karinges Ráttkay… a stóla csomója alatt szerelmes
remegéssel kezébe mélyedő körmöcskék… «In nomine Patris»… az ünnepi
rezgéssel zengő komoly hang… s a csókkal kövezett út Csáktornyáig… Eh!

Délután lóra ült s csöndes ügetés lüktette fejébe az emlékeket a
Ráttkayval annyiszor járt utakon. Az a kis öntöző kanna s a virágok, a
virgyina… s a dohogva érkező Péter, mogorva bemutatkozása: «Ja sam Petar
Zrinski!» S hogy megpuhult utóbb a nyakas horvát. Sokat beszélt
Velencéről az öcskös… Mit paktál azokkal? Nem tiszta fej, még elveszti
magát! Csak az imént, tavaly fosztotta meg a király minden méltóságától
valami dalmáciai szófogadatlan harc miatt… No, visszaszerzi az a kéz,
amelyik elvesztette. De most csak üljön békén maga s fogja be száját
németrágó felesége… Milyen szép nyugalmas vacsorák voltak azok, mi
hárman s az a két nő és szállt a szó jövőből multba, hogy a jelen
derülten mosolyogjon! S az az arcodba vájódó tekintetü két szem… Jól
tetted, Miklós, tied lesz a palatinusság is!

Éjjel a magános, hideg ágyban pillanatnyi szomoru csüggedtség lopakodott
föl fáradt tagjaiból szivére:

– Mi helyt s mi üdőn nyugszol meg, Miklós, elérvén, kit ambitiód kéván?…
Az te tölhetetlen… szájára eresztett ambitiód…

De azért másnap már kora délelőtt kigördült a díszes, címeres hintó a
kapun, hogy a hatalmas első titkos tanácsoshoz, Auersperg herceghez
vigye a bánt. Az egy napos ragyogásnak vége volt és sűrü köd siklott le
a Morvamezőről Bécsre. Az uccákon megfogyott a gyalogjáró polgár s a
toluló ködben inkább csak hintó düllöngött, lovas lüktetett; de a nagy
minister palotája előtt és udvarán élénk volt az élet. Zrinyi nagyon
egyedül érezte magát, míg az érkezését jelentő német visszajöttére várt.
Várni, várni! Tanácskozik a főnémet! Ugye, itt van az antikamarázás?
Megszámlálhatja közben, hány lába van a széknek… Csakhamar megjelent
azonban maga a herceg udvarmestere s az akaratlan megváratásért ura
engedelmét kérve, alázkodó méltósággal, kissé meghajolva terjesztette az
előre bocsátott vendég elé útmutatón bal karját.

A kor divatjához képest egyszerü, de drága eleganciával öltözött testes,
magas alak az ajtónyilásra zsebébe csusztatta a tenyerében tartott órát,
intett egy asztalnál ülő valakinek, hogy a tollbamondásnak vége s göndör
nagy haját libbentő könnyü fejbiccentéssel, leereszkedő kézfogást
kináló, magasra emelt kézzel sietett Zrinyi felé:

– Oh! illustrissime, mihi colendissime domine bane ac amice, mily kedves
nagyságodtól, hogy bennünket is fölkeres!

– Excellentissime domine princeps, méltóságod nagyon szives hozzám!

– Kegyeskedjék e karszékben kipihenni fáradalmát nagyságod, Herr Graf! –
fordította német szóra a beszédet a herceg.

Zrinyi leült s nem igen tudta, hogy folytassa a társalgást a hamiskás
pilla-rebbenéssel, jóindulatuan, nyájasan előrehajló ministerrel.

– Kegyelmességed, mint látom, szinte elmerül a munkában.

– Igen, igen, az országgyülés, az udvar Pozsonyba készül, Lipót főherceg
dolga s az ifju Ferdinánd elmulásával udvarunkra és rám kettősen szakadt
gyász… – s neveltjét említve hosszukás, széles, nyugodt vonásu arca
elborult.

– Szegény, minden alattvalója szánakodására méltó császári és királyi
felség!

– Ritka lelki és testi erő, bán ur!

Császár beteges és erőtelen és minden ember prófétálja halálát
nemsokára, – gondolta magában Zrinyi.

– Nagy ész, szilárd caracter! – folytatta a herceg.

Az az ingadozó ember! – gondolta a bán.

– Ki meglátja az igaz érdemet s az alattvalói hűséget jutalmazza! –
folytatta Auersperg saját kiváltságos helyzetére gondolva.

– Hasonló ok hozott most Bécsbe! – szólt hirtelen, zavart mosolylyal
Zrinyi. – Sokan futják a palatinusság-pályát, tudom, talán én sem állok
méltatlanul közéjük. Kegyelmes uram, a jelölés dolgában… ő felsége talán
a jelöltek közé tesz… a méltóságod szava… ha jónak látja s nem tartja
helytelen vakmerőségnek részemről… hát… kimondom kereken, magyarán:
kérem kegyes assistentiáját!

A pillanatra redőbe ugró homlokon már derübe simultak a ráncok:

– Bán úr, nagyságos uram, mindent, amit parancsol! Ami tehetségemtől
telik, el nem mulatom felséges urunk szine előtt szóba hozni. Annyi,
mintha már meg is történt volna! De beszéljünk másról!

Zrinyi lelkében az átsikló öröm valami bizonytalan, mosolygó
kételkedésnek adott helyet; köszönetképpen fejet hajtott s megfogta a
kardját, mint a ki menni készül. A szomszéd teremből áthalló zümmögés
most vitává hangosult. Auersperg göndör haján megmozdult a kis kerek
karimátlan bársony calotte.

– De, bán úr, csak… – fordult Zrinyihez, mikor az ajtó fölpattant s egy
nagy fejű, eső, szél, nap cserzette arcú, jól kikent ritka bajszú úr
jelent meg a herceget nevén szólítva s tanuul híva valamilyen
állításának, amelyen még most is jót nevettek odabent. Az idegent
megpillantva, bocsánatot kért s dörmögve akart visszavonulni. De az
ajtóban pár szál bajszát sodorgatva megállt.

– Jöjjön, kedves bán úr, jöjjön! – szólt Auersperg s Zrinyit karonfogta,
s úgy vezette az ajtó felé, amelynek még mindig gondolkozva fogta
kilincsét Souches gróf.

– Est-ce vous, monsieur le comte? Veramente? Servus! – azzal keményen
megrázta Zrinyi kezét, s minden átmenet nélkül Auersperghez fordulva
elkezdte magyarázni az ügyet: – Je disois que nonobstant la paix… s
keményen, válogatatlan gorombaságokkal beszélte el az esetet, egy magyar
úr portyázását török területen, amelyet szerinte a hadművészet
szabályainak tekintetbe vételével hajtott végre, de Montecuccoli a
Fucina di Martera támaszkodva cáfolni igyekezett. S ahol már nem jutott
eszébe a megfelelő francia szó, némettel vagy olasszal pótolta. A
herceg, büszke lévén francia tudományára, amivel nem sokan
dicsekedhettek a császári udvarban, szapora »bien« és »oui«
közbeszurásával hallgatta a pattogó katonát. Míg ez a küszöbön tartott,
a teremben tartózkodó urak jól szemügyre vették a kucsmás fejűt s
gúnyosan mozdult egy-egy szemöldök, villant egy-egy szem.

– Itt hozom a mi kedves horvát bánunkat, Muraköz harcokban villogó
csillagát!

Az urak szertartásos hidegséggel, több-kevesebb udvariassággal hajtottak
fejet. Zrinyi nagy, büszke szivességgel üdvözölte mindegyiküket
külön-külön, bár csak az ujjak hegyét érintő, kényeskedő kézfogásuk
láthatóan megzavarta. Mikor szokod már meg ezt a majmoskodást? –
kérdezte magában.

Montecuccoli keskeny ajku, széles szája pártfogó mosolyra görbült s
felfelé futó szemöldöke még feljebb ugrott:

– Hogyan, kedves bán úr, nagyságod itt? Meghalt-e a kanizsai pasa?

– Úgy látszik, csak alszik, gróf úr! – szólt kényszeredetten Zrinyi.

– Engedje meg, hogy világosságához forduljunk, bán úr! – mosolygott a
keskeny, hosszú vágású szem. – Amint méltóztatik tudni, – folytatta
tanító hangon, – harmadfél esztendeje a Ghimes ellen vonuló Musztafa
pasát Forgách Ádám vitézei megszalasztották ugyan, de a támadás
mikéntjét nem beszélték meg előre. Az egész győzedelem a vakszerencse
műve volt, ennélfogva minden értéket nélkülöz.

– Mais, mon cher, mio caro, il tempo era corto! – kiáltott Souches. –
Egypár vágás à la manière des François megtette a magáét. Cosî è quest’
affare!

– Planum et consilium elsők légyenek a hadviselőnek! – jelentette ki
szelid magasságokból Montecuccoli.

– Uraim, azt gondolom, – szólt Zrinyi, – oly szükségbe hozza néha az
embereket a kénytelenség, hogy ha akkor akarnának tanácskozni és
gondolatban elmerülni, veszni kellene azonban nekik. Azért olyankor
inkább kell bátorsággal élni, hogysem okossággal. S e vélekedésemben
támogat egy jó auctor, mikor is azt mondja Gramond: Quandoque noxium est
consultius tractare negotia, praecipue in proelio, quo, etsi consilia
plurimum possunt, saepe facto magis est opus, quam alta indagine.

– Eccolo! – nevette harsányan Souches gróf.

– A vélemények eltérnek! – vonult vissza udvariasan a vitától
Montecuccoli.

Most Rottal gróf nemes hajlásu orra, marcona bajusza és dús tokája
fordult Zrinyi felé s élénken érdeklődött, hogy milyen a viszony ez idők
szerint a stiriaiak s a szomszédos magyarok között. Az öreg, kopaszodó
Hatzfeld egy karszékben ülve simogatta divatját mult teljes szakállát s
nem vegyült a társalgásba. Montecuccoli és Souches egy ablakmélyedésbe
vonultak vitájukat folytatni. Auersperg és Rottal sokáig beszélgettek a
bánnal Croatia és Sclavonia ügyeiről s különösen a praedauciusokról,
gondosan kerülve minden határozottabb véleménynyilvánítást. Ez a császár
dolga, magának tartja fenn az intézkedést, az ő szavuk igazán…

Zrinyit bosszantotta, hogy ilyen együgyünek nézik, hiszen jól tudta,
hogy Ferdinánd mindenben a herceg tanácsára hallgat, azt is tudta, hogy
ebben a dologban éppen a herceg keze a kerékkötő, de nem szólt… Majd ha
palatinus lesz, megmutatja ezeknek is, hogyha magyar fej, hát nem
szükségszerüen tökkolop. A három dús göndör hosszu hajzat sokáig
lengett, rezgett még a kis csoportban, míg odább Montecuccoli zengzetes
szavát sokszor hasította meg Souches rikoltó nevetése és »sacristi«-je.

Mikor végre elment a magyar s az urak egyedül maradtak, Auersperg
megigazította és mélyebbre nyomta fejébe a kis sapkát:

– Urak, ime a novum! Zrinyi Miklós bán, Csáktornya kardos angyala,
palatinus akar lenni.

– Ah! Hm! Eh! – csodálkoztak és nevettek az urak.

– Mit gondol ez az ember rólunk? – kérdezte a szigoru szemü Rottal.

– Fantazmagóriákkal részegíti magát, mint a magyarok általában, – mondta
Montecuccoli.

– Jó vitéz! – szólt közbe az öreg Hatzfeld.

– Kétség kívül jó verekedő, mint a magyarok mind! – folytatta
Montecuccoli, – jó vitéz? Nem mondanám!

– Oh! – kiáltott Souches, – nagy jártassága van a vitézségről írott
könyvekben!

Montecuccoli fölfogta a nyilat és visszairányította:

– Sok császári generálnak is dicsőségére válnék tudása, ez biztos! De
tudománya és gyakorlata között nagy szakadék tátong. Mert mit tud?
Körülbelül azt, amit mi. Mit tesz? Éppen az ellenkezőjét annak, amit mi
cselekszünk. Azok a franciáskodó nyaktörő mutatványok a harcok mezején
utóvégre is…

Ez már nagyon is az elevenjire ért Souchesnak:

– Eleget tréfáltunk már, gróf úr!

Montecuccoli ajka még vékonyabbra feszült a belső megelégedéstől, amint
meghajtotta magát:

– Hát igen!

– Vakmerő vitéz! – mondta keményen Souches, – de nincs benne esprit,
találékony elme. Nehézkes, perclus, un ours mal léché!

– In Städten, mit Feder in Hand ist er ein guter Soldat, aber zu Feldt
ist er ein Narr! – mondta a herceg.

– Hát ír is? – érdeklődött Montecuccoli.

– Rákóczynak legalább is egy elég nagy csomó manuscriptumot küldött, –
mondta a herceg, mint aki még többet is tud… – Igen! Olvasás végett.
Arról szól az opus, milyenek kell lenni a vitéz generálnak.

– A státus első ministere mindent tud, – ismerte be udvarias
megsemmisüléssel Montecuccoli.

– Sőt még annál is többet! – s az egyszerü, szinte kifejezéstelen arcon
valami szokatlan cikázott végig. – Factumokat mondok el: Rákóczynak
követe járt Csáktornyán. Rákóczy emberei Zrinyi palatinusságát
emlegetik. A levélváltás kettejük között állandó. A fejedelem, bár nagy
körültekintéssel, de szót emeltetett felséges urunknál Zrinyi mellett.
Ezek után ide jön és assistentiámat kéri.

– Amilyen okos, olyan buta! – szólt Souches.

Montecuccoli diszkrét megvetéssel nevetett, mint aki nagyon jól mulat.
De Rottal keményen háborgott:

– Igyen van ez! A magyar akármilyen művelt, akármilyen okos, akármilyen
vitéz, de csak barbarus marad. – Az a gallértalan, meztelen nyak a
dolmányban, ah!

– És mondják csak, uraim, meghagyva személyes vitézségét, amelyet nem is
akarok tőle elvitatni, mit tett ő? A nagy háboruban egypár vitézi
bolondoskodást a svédek ellen, amilyeneket egy francia ebéd után is meg
tud tenni, oui, bien repus, j’en avois fait beaucoup; aztán törökökre
vadászni, comme courre le lièvre. Kis nyulászat. Fatti eroici! – tört ki
a keserü rágalom Souchesból.

Zrinyi, mindent összevéve, meg volt elégedve a fogadtatással, amelyben
Auersperg hercegnél részesült. Szinte jókedvüen járta tovább a bécsi
urak palotáit: Dietrichstein és Gonzaga hercegek szivesek voltak hozzá,
mint gentiluomo gentiluomo-hoz, de politika helyett inkább vadászatról
beszélgettek vele s végül is biztosították legjobb akaratukról; csak a
mélázó, nagy szemü, finom arcvonásu Lobkowitz herceg homlokán nem
simultak el a mélyen járó gondolat szántotta redők a szokatlan látogató
tiszteletére. A két oldalt zacskósan lekanyarodó arc előkelő fáradtsága
nem is igen igyekezett hamis mosoly alá rejtőzni. Az olvasásról,
álmatlanságról, töprengésről beszélő puffadt alju szemek tekintete nem
hizelkedett, nem ravaszkodott. A hadi tanács elnöke el-elgondolkozva,
kettéválasztott ritkás hosszu haját meg-megsimogatva hallgatta a bánt,
míg törökről, váráról, harcról, terveiről s a villogó kardu multról
beszélt, de amikor a nádor-ispánságról ejtett szót, megmozdult a nőiesen
kicsiny száj:

– Nein, mein illustrissime, a magyarok constitutiójának dolgai igazán
nem esnek a bécsi Hofkriegsrath praesidentjének véleménye alá – Amugy is
teljesen szükségtelen a külön magyar alkotmány! – gondolta hozzá
magában.

Ez utolsó, ez tekéntetes arcu férfi igaz ember, – rendezgette emlékeit
Zrinyi, míg a hosszu Landstrasson döcögő kocsija lassan-lassan maga
mögött hagyta Bécset, – de az többi? Nem játszódtak-é talám comoediát
vélem? Eh, dehogy! Zrini nem bábu s ha nevetésre ferdült szájok, nem
tették ingyért! Ha tették, hát látják mán benned kedvek ellenére, de
község kévánságára lett palatinust! Az tengely, kin fordul mast
jövendőd, az candidatio! Ha az jus, Rákóczy, az ország véled, vajh ki
legénykedhetnék ellened?

A kétség szele, ha bele is kapaszkodott bizalma büszke erdejébe, a sarat
döngölő nehéz uton, mikor feltünt előtte messze, arra balra, sikon,
füzeseken tul a pozsonyi hegy tornya, megnyugodott. Csak az út tette
izgatottá, hisz helyzete nem ad aggodalomra okot! Estbe hajlott a
délután, mikor a dunai révhez ért.

– Posony észben nem is vészi, hogy jün az uj palatinus! – merengett
Zrinyi a kompon, amely dalolva úszott a nagy csöndben csobbanó vizen.
Elnyujtott, ijedt ugatásra felelő távoli vakkantásokat hozott eléje a
szél.


XIV.

A tavaszt játszó, csalfa ragyogásu tél derült ege alatt, a kúpos
tornyokkal szaggatott, csipkés tetejü városfalak között zajossá vált
ujra a csendes élet. A szűken kanyargó házsorok tövében a lovon, hintón,
gyalog ide-oda járó főurak, követek, vitézek, darabontok zajosan hetyke,
némán büszke nyüzsgése elől alázkodva állt félre, kapualjba, fal mellé a
burger, akinek vaspántos ládáiba halommal hajtotta az aranyat az
országgyülésre sereglők zsebeiből a rettenetessé nőtt drágaság. A
szállásokon, palotákban folyt a szó, a bor, fogyott a sok nehéz étel s
gyarapult az izgalom. Katholikus és protestáns, császárpárti és jó
magyar, erdélyi és király magyarja, török ellen buzgó és gravámenekben
úszó, békét áhító és pallos-rengető, nádorválasztást sürgető és
királyválasztáson csüngő, független és ezer érdek láncolta, dúsgazdag és
más vagyonán kapdosó, önzetlen és tisztségekre vágyó, fondorlatos eszü
és nyilt szavu, nagy államférfi és politikai szatócs naponként változó
csoportokba verődve munkált a maga igazán az indulatforraló és
pénz-fogyasztó haszontalan várakozásban. De a császár csak nem jött. A
rekedtre izgult tárgyalások, részegségbe fuló lakomák zavaros kis
piszkos hullámai közül úgy magaslott ki Zrinyi saját maga előtt, mint a
szirt. Nevette, hogy majdnem minden zászlós palotában volt egy-egy kis
nádortojás: itt a betegmáju Nádasdy figyelte vendégei arczát, ott a
büszke, duzzadó önérzetü Forgách tartott szinte minden nap a kupáit
ürítők előtt kéretlen nádori programmbeszédet, emitt Csáky ült
méltóságos, szűkszavu hallgatásban az asztalfőn, amott a daliás
Wesselényi mozgékonysága ivott az ivókkal, imádkozott az ájtatosokkal,
tréfált a nevetőkkel, kesergett a busongókkal.

– Nyavalyás csóka, Fajankó, kűbálvány, táncoló alakos! – csapott le a
tünődő Zrinyi az önjelöltek mindegyikére.

Lippay, mint a szellő, hol itt, hol ott simogatott végig lágyan egy
arcot, kifogyhatatlan szava és álnok jóindulata segítvén.

– Palatinus léssz! – sugta hamiskásan remegő hangon Nádasdy fülébe. –
Gratiám és assistentiám, miként kűszikla állanak melletted! – rázta meg
keményen Csáky kezét. – In secreta confidentia, szt! mondom, az te
kosaradban szedem az palatinusság eprét, – ölelte át tuláradó
bizalmassággal Forgáchot. – Ha palatinusság locumtenense nem maradhatok
az országháborító és eretnek magyarok mián, te nyered el az elgördített
aranyalmát, fiam! – veregette meg őszinte pártfogással kedvelt
Wesselényije vállát.

De a császár nem jött.

A rohanó idő pedig csengve görgette maga előtt a kincsesládákból
kikapart, tiszttartó zsebekből kipréselt aranytallérokat s vele vitte az
urak türelmének, jó akaratának utolsó maradékát is. Az érsek és a
personális közvetítésével szemrehányóan sürgették az uralkodót, mikor
jön már le Pozsonyba!? A jelöltek is elunták a költekezést, a medve
bőrére való ivást, reményeik megcsappantak s az udvar huzavonája mögött
nem jót sejtettek. A bosszus urak mind hangosabban hangoztatták
gravámeneiket s a kiszivárgott hirekből megsejtvén vagy nagyon is jól
tudván, hogy a királyság kérdésében is készül valami, csak annál jobban
megkötötték magukat, hogy a nádorválasztás dolgában nem engednek.
Lippay, mint a finom hőmérő, mutatta Bécsben az indulatok hevének fokát
s végre aztán február utolján egyszer csak deszkával rakott dereglyék,
hajók, csónakok jelentek meg a Dunán Pozsony alatt. Az Eskü-domb
irányában a parton keztyüs kezü, nagy szavu, goromba német ingenier
parancsolgatott. Vontatottan szállt a kiáltás a vizen s lassan
sorakozott egymás mellé, orral az árnak fordulva, a sok nagy fekete
ladik. Készül a hajóhid, most már csak lejön!

Egy nap aztán császári társzekerek hosszu raja kapaszkodott fel a
várhegy lejtőjén, bennük, rajtuk, körülöttük pirosra hízott, sápadtra
éjszakázott minden rendü és rangu udvari népség. A vár ablakai sarokra
nyiltak s a kéményekből fölszállt, ki tudja, mióta, az első füst.

A szürke hajnalt visszhangos trombita- és dobszó verte föl merengéséből.
A házak zászlót tüztek magukba, az ablakokból szőnyegek ereszkedtek alá,
a burgercsemeték ünneplő ruháik fenekét koptatták a bástyákon, parti
füzeken. A városban minden magasabb pont emberfejektől göndörödött,
hadonászó karok kigyótengerével hullámzott. Az uccákon, mezőn kiváncsi
nyüzsgés fejfájító, szabálytalan ide-oda torlódása. Hahó! A levegőt
buffanó ágyudörgés rezegtette meg s hangja búgó visszhangot vert az
emberajkakon. A folyón túl elterülő sikon föltünt a menet. Mint valami
nagy sárga foltokkal telehányt, szines rongyocskákba hempergett óriási
kigyó kanyargott a sáros mezőn a hajóhid felé. A Hainburgig üdvözölni
előrement országgyülési küldöttség rugtatott legelől. A futó felhők
mögül elő-előkacérkodó nap ezer és ezer apró szines villámocskát
szakasztott bogláraikból, fegyvereikről, sallangos lószerszámjaikról. A
sólyomszárnyas, kolcsagos kucsmák, libegő menték, párduckacagányok után
előre feszülő, hosszu, karcsu trombiták recsegtek nagy német kalapok
alatt, duzzadó arcokhoz tapadva. Aztán vége érhetetlen méltóságos,
kettős libasor: futárok, lovászok egy-egy szerszámozatlan vezeték-lóval.
Hámnak feszülve három pár ló, egyik elsőn s egyik utolsón fellajtár és
kocsis s magában a négy nagy kerék között lógó otromba, bak nélküli
hintóban egy német úr. Mögötte ujra hat ló, nagy kalapu, hosszu haju,
köpenyes fellajtár a nyeregben, s domborodó, szines hintótető, alatta
büszke német úr. Ujra ló, nagy kalap, hintótető uccán, mezőn, hidon s
messze a sikon…

– Kicsuda ez? – kérdezte valaki a tömegből.

– Tudja az rosszseb! – felelt az oldalához nyomott szomszéd.

S a főherceg első ministerének, Portiának nagy csontos, hosszukás arca
és utolérhetetlen gőggel meredező hosszu nagy orra, büszke bajsza vonult
el előttük a hintó üvege mögött.

– Nem látja kegyelmed? – magyarázta egy világot látott lovász a vár
tövében, – spanyor bretra alatt ha ki ül, spanyor követ lészen
bizonnyal, hehehe!

A városkapu táján egy bécsi olasz adta ingyen a tudományát, sorra
mutogatva a hintóbeli urakat:

– Il Cavallerizzo maggiore dell’ Arciduca! Camerieri, consiglieri!

A hintósor lassan vonult.

– Il primo ministro di Sua Maestà! Evviva, evviva! – ordította most,
félénken vagy rosszkedvüen motyogott vivátoktól követve.

A handabandára odatekintő Auersperg kövéres négyszögü arcában kegyesen
mozdult meg a külön dombocskaként hegyeskedő áll, kifejezéstelen kis
álmos szem.

Utána trombitások, dobosok, recsegő, berregő hangfelhőt vontatva fejük
fölött.

– Trombetti, timpali! – örvendezett most már magának az olasz ujjaival
castagnettázva.

A ficánkoló lovu, csipkés urak szaggatta hosszu hintó-sor csak vonult,
vonult. Az érdeklődés lassanként türelmetlen unalommá csappant a
kerék-forgástól, lófej-bólogatástól elkábult fejekben. A császárné
hosszu loknijai, kedves mosolya, különösen finom kisérete sem érdekelte
már, mikor kint a mezőn egyszer csak zuhatagos zaju búgás közepette
kalap-, kucsmaraj rebbent a levegőbe s egy helyben libegett, mint
leszállni tétovázó szines madárcsapat. A raj s a búgás elült s idébb
rebbent fel ujra kalap, kucsma, hoch és vivát! Fegyverük csillogó,
szeszélyes élét váll fölött hátrafeszítő, födetlen hosszu haju, palástos
gyalog alabárdosok hosszu két sora közt középen jött lassan,
méltóságosan a császári hintó! A legfelségesebb úr csúcsos koponyája,
ritka kis szemöldöke, szenvedő, okos szeme, tövön tört orra, vánnyadt
arca, hatalmas állcsontja mintha már nem is e világból valók lettek
volna; intett, bólogatott, de mosolya ritkán sikerült. Szembe vele Lipót
főherceg sima, alján szétkunkorodó hosszu haj keretezte papos, fagyos
arca: széles homlok, szétálló vastag, fekete szemöldökök, hosszu
pilláju, nagy kerek szem, tág nyilásu nagy orr, csupasz, duzzadó ajak.
Sirba hajló mult és misztikus, hideg jövő.

Mintha az éljenzés mormoló vizén usztak volna a vár felé. Durrant a
mozsár, bőgött az ágyu s a vár tornyának póznájára libegve kúszott föl a
büszke habsburgi zászló.


XV.

Gróf Zrinyi Miklós, horvát bán gondolatokba merülten nézte, összefont
karja alá támasztott kardjára támaszkodva, a karok és rendek zugó
gomolyagát.

Mint a dajkamesében: egy, kettő, három… és uj palatinussa lesz ennek a
busult országnak Zrinyiben… Most veszi át buzgó hódolat dagasztotta
piros arccal a cancellárius odafönt a várban a felséges ur kezéből a
palatinusság candidatusainak listáját… Hétrét görnyedve hátrál s hintója
lent vár…

Mögötte élénk horvát szó csattogott.

Feljöttek szép számmal a bánjukra szavazni… Derék fiai mind a két
hazának! Püspökök: egy, kettő… öt, hat! Frangepánok, Draskovichok,
Keglevichek: tiz… husz s a többi, a többi! Negyvenkilenc biztos votum!
Fejedelem két követe, öregbik fejedelemasszonyé kettő! Hogy összetartja
őket Klobusiczky uram csendes szava, practicás feje, sima mozdulata! Az
ötvenhárom! És ti felvidékiek, sanyargatott evangelicusok! Több, mint
száz, több, mint száz!… Ti mások amott, mindig a szerencsés szekerére
kapaszkodók, utolsó perc votumos leventái, szavazatdöntők… Talán
százötven is! A félénkek kushadó hada, zászló-szövet, ki csak nyelére
csapzottan nem remeg… Kétszáz! Ki lesz itt palatinus? Te, te, ki
szimatoló róka képében jársz föl s alá, nyugtalan elmédben
megháborodván, Nádasdy uram? Hiába parolázol tekintetes arcu, dali Csáky
István az érsekkel! Hiába süvöltözöl, jó Ádám úr!… Te meg csak lengesd
vénusz-vízben fürösztött szép szakálladat, szoknya-bástyának
gerjedelem-kopjás vitéze, Wesselényi! palatinusság nem asszonynép, kit
ágyunkban huzunk Muránnyal, ellenséggel mind össze! Lippay nagy úr,
Pucháim nagy úr, de hiába adtad el magadat nekik, Zrinyi mellett zúg a
vox populi!

Az érkező Szelepcsényi magasra emeli papir-tekercses jobb kezét. A zúgás
hangos kiabálássá erősül, amelyből recsegve száll föl egy-egy
«silentium!» Kavarogva tódulnak helyeikre; egy utolsó mosoly, pillantás,
kézszorítás, biztató szó, kardcsörgés, csizma-csikorgás, mente-suhogás,
aztán megáll a mozdulat és a figyelő, előre meredő arcokban bennfagy a
szó.

Csönd. Csak a kancellár köszörüli boros torkát.

A két Zrinyi testvér egyértelmü mosollyal összenéz.

– Ex evangelicis… Georgius Peréni… Sigismundus Thököli…

Rezzenő mozgás szele futott át az urakon.

– E… catholicis…

– Szt! C-sz! Silentium!

Zrinyi hátrafeszült ültében s beharapta az ajkát.

– … Stephanus Csáky et… Franciscus Wesselini!

Nádasdy beroppant mellel roskadt magába. Forgách káromkodva pattant föl
helyéről s haragtól remegett orrcimpája, amint Lippay felé ordított:

– Eram candidatus… – s rekedten hányta az érsek szemére, hogy ő már két
izben volt nádorjelölt s most mégis kifelejtették.

Wesselényi diadalos, félig lehajtott pilláju szeme büszkén kereste
Zrinyi tekintetét. A bán meg se moccant. Keserü hullámokba omlott alá
csöndesen szivében minden, minden.

Hadonászó karok emelkedtek a levegőbe, morgott az elégedetlenkedés,
csattogott a tiltakozás. De Lippay kiadta a jelszót: Szavazzunk!
Wesselényi! S az eddig legkisebb pártu jelölt körül hirtelen buzgalmas
gyűrü keletkezett. Csáky hiába szidta messze bömbölő hangon az érseket,
szava megtört a már is vivátozó lelkesek zaján. A papok égre terjesztett
kezekkel, megbotránkozott arccal intették csendre a kuruc kedélyeket; s
az énekes-misés, sok orgonáló torok kenetesen zengő hang-lepellel
igyekezett elborítani a haragvók kellemetlenné váló zaját.

– Eamus in suffragium! In suffragium! – zugott mindig tömöttebben.

– Légyen meg, pulyák hada, kit akarsz! – ugrott föl Zrinyi széles
legyintéssel. – Ego! – ütött dobbanó mellére reménye vetését a jéggel
együtt verő lázadó indulata, – suffragor Comiti Wesselini! – Intett
hiveinek s ment szavazni.

A zaj meglepetten ült el egy percre s kint valahol fátyolosan kongatott
tizet az óra. A döbbent nyáj tempós mogorvasággal ereszkedett alá vezére
után a most már lázas örömmel csobogó árba, amelynek hullámai
hunyászkodva nyitottak utat a bánnak. Lippay elé érve megállt, szólni
akart, de a szerepét felejtő érsek őszinte, ijedt ámulata gőgös, megvető
nevetésre pattantotta szét ajkát. Azzal megfordult s ment vissza a
helyére. Gondolattalan, mozdulatlan némaságban nézett el a kis
buzgólkodók s a nagy csalódottak feje fölött. Csak bent akadozott a
dobogás s fájt valami megszakadni készülő ér. Mellette Péter morgott
magában, ki tudja, mit! Mögötte a horvát püspökök suttogtak hevesen.
Hallotta hangjukat, szavukat nem értette. Öt körme belemélyedt a bársony
dolmány ujjába s támaszkodó másik tenyerében szinte a csontot érte
kardja markolata. Szédült. Szemét behunyta; odabent megereszkedett a
feszülő húr, bubbogva indult meg a dobogás s fejébe szökött az első
világos gondolat: gályapadhoz láncoltan ül álnok, örvényes fekete vizek
fölött… tenyere rátapad a lapátra… éget!… dereka mindjárt ketté törik… s
hiába! nem mozdul, a víz csak sár, televényes, hízott magyar

– … sár!

– Miklós! – tette rá a fölhördülő karjára kezét Péter. – Talám csak
mennénk!

A terem ürült.

– Kopó-falka! – intett a ragyogó napfényen gomolygókra Péter.

– Péter! mi volt ez? – s a vérbe boruló szem aljára kikönyökölt két kis
szégyentelen, öntudatlan könnycsepp.

S előttük, hullámzó gyalogon, forgolódó lovason túl irha-szakadásig
berregett a kattogó dob s a friss nádor huszárja szinte tüdejét köpte
bele a szemérmetlenül ujjongó trombitába. A levegőben kard, kucsma, kar,
vivát…

– Vivat Palatinus illustrissimus Dominus Comes Franciscus Wesselini!
Vivat! Vivat!


XVI.

A százféle hiuság ragyogtatását megunt napfény hófelhőbe öltözött,
amelynek fekete szárnyai fehér pihét szitálva simogatták végig nyirkos,
hüvös gyöngédséggel a várost, hegyet, mezőt, vizet. A Duna német hegyek
piszkos árjait zörgető gravámenes kedvvel rohant, medréből kikivánkozva.

– Tyüh! Belzebub apánk ángya térgyit! aszongya, hogy hó!, – fohászkodott
föl a vén révész a kalyibájában. Ablakján a lantorna-papiros szaporán
pattogott. Egy darabból faragott, karcsu hosszu száru, tojásdadocska
öblü fapipájában bütykével mélyebbre nyomta a dohányt s kifordult az
ajtón.

– Az istenit, la, pofádon ülsz? – mordult egy fellajtárra, aki majdnem
hegyibe gázolt a négyes fogattal. Az öreg a zabla-karikába ragadva
nyomta el maga fölül a lovat; a hintó megállt. Álmatlan arcu, mélyre
huzódott szemü, göndör nagy szőke haju úr tekintett ki belőle, mi
történt. De az öreg bocskorai már a part felé karikáztak. A hajóhíd
akaratlan, lomha kényességgel ingott a habokon s a közepe tájt mintha
fölemelkedtek volna rajta a deszkák.

– Nem egyedül nagyságod, – folytatta a kocsiban Rákóczy egyik
országgyülési követe, Klobusiczky András uram fejtegetéseit a bánnak, –
igen felette disgustatus? Az urak mind, mint az agyonütöttek, ugy
járnak, lator, áruló érsek dolga miatt.

– Bizony mondom kegyelmednek, ma tennék koronát Rákóczy fejére, ha
lehetne! – felelt elgondolkozva Zrinyi.

A hintó éppen utnak lendült, mikor két egymást követő hatalmas reccsenés
nyomában rémült ordítás hatott hozzájuk. Zrinyi kardjához kapva ugrott
ki a kocsiból. A parton ácsorgó népség ijedten mutogatott a vizre,
amelyen suhanva rángatózott lefelé a derékon szakadt hid egy darabja; a
megmaradó táncolva igyekezett a parthoz simulni innen és túl.

– Omen! – mondta fontoskodva Klobusiczky a bán háta mögött.

– Ez hid kötte hazánkot Bécshez! – felelt halk gúnnyal a bán. –
Eltöretett része menten mégyen Buda felé! Ha karunk ereje szakasztaná
egy napon mind az láncokat, kik hozzája csatolnak, Klobusiczky uram!?

S ha nem mondanád mindig, hanem tennél is valamit, Miklós! – biztatta
egy belső szó, míg tekintete szórakozottan járta a parton tanácstalan
kiabálással, hadonászással fel s alá szaladgálókat. – Kijátszottak!
Csúfosan nyakadra tapostak, mint a sziszegő kigyónak… S te mit téssz?
Ujra csak sziszegsz. Nincsen-é méreg-fogad? Marva marj, te örökkön marva
sziszegő! Nem látod-e, hogy a német idegen a magyarhoz? Hogy ültél ott,
mint a kárvallott kölyök, pendelyeddel szárogatván könnyeidet. Bizony
megsirattad a nádorságot ország-világ előtt! Hát lázítsd föl az
országot, szöges cséphadaróval verd ki a palatinusságból Ferencet,
tapodj rá a beteg ausztriai házra s plántáld tetejébe zászlaját az igazi
magyarnak! A magadét? Ahhoz még kicsiny vagy… Rákóczyét! Vele kelsz te
is majd magasra!

– Klobusiczky uram, ha Rákóczy fegyverhez ragad az közszabadosság
védelmezésére, akkoron én… eh!… nem ezt, kérjen csak kegyelmed nevemmel
az méltóságos nagyságos úrtól dominiumot, tisztet, el-kimégyek
Magyarországbul Erdélybe…

– … vagy talám lengyel földre! – célozgatott hamisan Klobusiczky a
fejedelem terveire.

– Oda is! Tülem akármerre! Csak el innen ebbül veszett respublicábul!

A csónakok elusztak, a népség elszéledt s a két úr sétálva követte a
hintót.

A bán csak most látta igazán, mi történt vele. A töprengés befogta
büszkeségének indulatosan villogó szemét s szótlanul mutogatta a mult
szakaszait: bánságoddal nem törődtél; enyhe voltál, ha öntudatlanul is,
a praedauciusok dolgában, a testvérét elháló Mikulichcsal szemben, mert
szemed a nádorispánságon függött; a bécsi urak kinevettek, finoman
leráztak magukról, mint hattyu a vizet; viselős feleségedre nem gondolsz
már hetek óta; jó végbeli verekedő kapitánynak tartanak azok, de egy
egész had vezére, mire gondolsz? a horvát ügyeket el tudod intézni,
hiszen maguktól mennek, ha nem mennek, úgy maradnak; táncolsz, mint a
Paprika Jancsi s nem érzed a bécsi kezet, amelyik beléd nyul
mozdulatodat igazgatni; de közbenjárni nemzet és király között,
előljárni, az első magyarnak lenni, mire gondolsz? Az utolsó grabeni
suhanc is port tud hinteni a szemedbe, te buta magyar!

– Klobusiczky uram, ha ma vony kardot az fejedelem… eh!… nem, inkább
bujdokni mégyek az csecsszopóval, ki jünni fog, hogysem…

A csöndesen léptető hintó-lovak hőkölve álltak meg már a falakon belül
egy ucca-keresztezésnél; a kocsi kezdett lassan hátrafelé gurulni. A kis
uccából harisnyás, bugyogós, kis kalapu, olajbarna arcu idegen vitézek
bukkantak ki szótlan meneküléssel; utánnuk kivont szablyával, meztelen
tőrrel ordítva rohant egy csoport magyar. A két úr a hintó másik
oldalára kerülve meglepetten nézte a különös vadászatot.

– Az spanyor ambassador emberi, – szólt Zrinyi.

– S az palatinus uram vitézi! Mi légyen ez?

Az egyik üvöltve előrerugaszkodó magyar csákánya most villogó kört
kanyarítva zuhan egy spanyol fejére. A karcsu legény véres rongyként
esik össze. A spanyolok visszafordulnak: a lebbenő kurta köpeny alól
hosszu spádély egyenes, merev fénye villan elő s a holton tapodó magyar
ordítva bukik arcra; melléből vérsugár pattan s tajtékos száján halálba
hal a szó:

– Kurvanyátok!

Messze nehéz lovak dobogása, vért-csörgés. Sikkantó fütty hangzik a
verekedők közül s a spanyolok ujra futásnak erednek. A hajduk váll közé
rántott fejjel kémlelnek körül; az egyik int s egy csöndesen nyiló kapu
mögött eltünik a kis csapat.

Zrinyi vállat von s beül a hintóba. A kerék nyikkan, indulnak.

Az uccából magasra emelt karddal rugtat ki Puchaim gróf. Egymásnak
nyomott apró kerek szemében harag, pufók arcán az indulat vérbibora;
élbe hajló domboru mellvasa csillogására dús csipke gallér borul.
Mögötte hatvan vértes: hatvan merev, zörgős acélszobor; egyik kezükben a
kantár, másikban az aggyal combjuknak támasztott német puska. Vezérük
káromkodva néz körül: senki! De igen, amott! Tehetetlen dühében kardját
baljába löki, a nyeregkápa himzett tokjából kiálló pisztolyához ragad s
lova nyaka mellett előrehajolva a menekülő spanyolok után lő: inkább
ijeszt, mint ölni akar. Csak az éjjel botorkált le a városba vitézeivel
az Amalfi hercegének szállása előtt ujból kitört verekedés elfojtására s
későn jött akkor is: a hercegnél éppen látogatást tevő spanyol követ
kocsisai már vérbe fagyva hevertek az összetört hintók körül… S most
ujra!… Fölötte, a padlás-ablakok homályában kajla bajszok mögött
csöndes, gonosz vigyorgás villódzik. Amott egy hintó! Tán azok tudnak
valamit! Sarkantyu! s a vértesek zörögve kanyarodnak uruk után.

A hintó megáll s a kitekintő Zrinyitől udvariasan kér bocsánatot
Puchaim:

– … Es hatte einer von den Spanischen eine Dame bey sich, welchen die
Hungarn ertappten, und, nach guten Stőssen, ihm die Liberey auszogen,
und versoffen. Als solches der Spanische Abgesandte erfuhr, empfand er
solches gar hoch, und befahl hierauf den Seinigen, die Schmach nach
Möglichkeit an den Hungarn zu rächen…

A bán nem látott semmit, nem tudja, nem érdekelte.

Még az alja sem fér meg egymással, – gondolta utánna, tovább kocsikázva.

– Klobusiczky uram, az fejedelem alatta valója kévánok lennem! – szólalt
meg ujra, összezuzódott nagyravágyásának támasztékot keresve.

… parancsolni született, nem engedelmeskedni!… És Rákóczy? Az magyar, az
más. Rá ugy tekint, mint természetes urára! Elmegy, el! Be akarták tömni
a száját, aranygyapjas rendet, mit kinálgattak neki, mikor torkát nem
kimélve háborgott minden ellen. De megmondta nekik, fütyül az
aranygyapjujokra, nem játékszer kell neki, de érdemeit megillető komoly
tisztség. Megmondta annak a Forgáchnak is, hogy ország árulója, mert a
pap után jár most változott tervekkel s szájaskodik, hogy igen, mondjon
le a nemzet a szabad királyválasztás jogáról… Hát mondjon le, bánja is
ő! Ő leszáll a fáról, amelyet maga alatt vág a bolond magyar…

– Klobusiczky uram, kérjen kegyelmed alázatoson nevemmel személlyemet,
érdemimet illető tisztet kegyelmes urátul.

Ezt hajtogatta hangosan, ezt elméjében s nem is igen figyelte a
behizelgő szó kecsegtetéseit: előbb Erdélyben, aztán Isten segedelmével
Lengyelországban, végül Magyarországban megkapja a bán, kit Isten neki
rendelt. Lesz Zrinyi még palatinus, de akkor a magyar királyt Rákóczynak
fogják hivni.

– Ugy-é mert nem ellenzene nagyságod uramnak, ha ű az közszabadság
visszaszerzése végett Magyarországban törne? – akart mindenáron kötelező
választ Klobusiczky.

Zrinyi már rá vágta volna büszkén, hogy nem! De hirtelen eszébe ötlött a
Rákóczy-hamvak meggyalázása ott messze térben és időben; s a nagy
csalódás után gyanakvásra hajló esze és e lelkébe belefirtató köznemes
ellen ágaskodó büszkesége hideg, gúnyos, gőgös mosolyra vonták a száját.

– Megmondám, kérjen kegyelmed Zrininek tisztet Rákóczytul!

A biztos prédát féltő Klobusiczky hunyászodott, mézes alázattal
bucsuzott a nagy úrtól, aki hintaját haza küldte s gyalog indult magános
sétára a tekervényes uccákon. Az elsikló felhők mögül engesztelően
kisütő kései nap halványan csillogtatta a gömbölyü dió-kövek közt
meghuzódó kis pocsétákat. A Halász-kaputól befelé kanyarodó kis uccán
kiváncsi asszonyok, gyerekek s nehány vitéz gyürüjében harsányan
hirdette a dobját pörgető kikiáltó, hogy fejvesztés terhe alatt tilos
bárkinek is kardot vagy tőrt vonni vagy egyébként verekedést provokálni.
A téren a közcsendre vigyázó vértesek és ágasaikra támaszkodó bugyogós
német muskatélyosok néztek harcias farkasszemet a semmivel. A különködő
kedvü nagyur lelke távolába néző emelt tekintettel lépett el mellettük
lassan.

Hm! Hát érdemes? Érdemes napod minden óráját, agyad minden mozdulását
ezeknek szentelned? Ezeknek? De hátha csak magadnak? Te vagy-e csakugyan
az isteni providentia ama férfia, akire nemzeted vár? Vár? Halld! Az
érsek palotájában amott cimbalom peng, tárogató tutul; kacskaringó
füstszalaggal ünnepségre készül a ház… Vár? Várja bizony a béklyót
kezére, lelkére… Ereggy a pusztába s ki se kelj belőle, kivánatlan
magyar Messiás, te! Vigyázz! Ezt a posványban melegedő kigyófészket
elkerülje lábad! Menj utadra, Erdélynek! Mi keresni valód van itten? A
bübájos szakállu, asszony-vadász Ferkó hadd legyen palatinus Bécs
örömére, míg ki nem veri aranygyapju penésze s tán hercegség rühe! Menj!
Nem kell a magyarnak új Mátyás király, önként dobja az ausztriai ház
ölébe országa javai után koronáját is! Menj, mint őszi széllel költöző
madár… magasban rívó hangu költöző madár… Hintópárnákon rázkódó alvás
után Rákóczy generalissimussává ébredsz… Addig csak nyugalom, majd kelet
felől mess beléjük, jó Zrinyi Miklós!

A nyugvó nap szeszélyes gúnnyal hunyorgott vissza egy utolsót a hegyek
mögül s piros haragját az ég aljára lökve elpihent Bécs irányában. A
házak ablakán mécs-világ pislantott föl, a kapuk előtt pocakos polgár
nézte a homályt, aztán sarkon fordult s kapuzár kattanása felelgetett
egymásnak innen és tul. Amottan trombita szólt, kocsi zörgött, ló
dobogott, ének kurjantott s nyugtalan kedvü kutyák kezdtek titkosan
egyetértő éjszakai csaholásba. A bán lehajtott fejjel ballagott ki az
országgyülési «zöld ház» uccájából. A sarkon sietős utu valaki ütközött
beléje.

– Nem látsz? – mordult rá Zrinyi.

A német, kalapját szemére rántva, némán igyekezett mellette elsiklani.

– Halt! Wer da? – kiáltott most már a bán.

A német futásnak eredt.

A bán haragal lépett egyet, de rögtön megállt s figyelve nézte a
távolodót.

Ejh! – legyintett s ujra megindult. Mi ez? Valami iratra lépett.
Körülnézett: a pénzverő ház sötétlett föléje. Amoda túl is egy a
kövezeten. Hm! Az a német mintha vitt volna valamit a köpenyege alatt.
Itt megint egy! Lehajolt, fölvette az irást s elmerülten baktatott
tovább, e két kis, jelentéktelennek látszó esemény kapcsolatát keresve.
A sarkon most fáklyás legények fordultak be; arcuk mint az ércszoboré
fénylett a füstfátyolt lobogtató láng alatt. Mögöttük, fegyveres
szolgáktól kisérve, testes, méltóságos, komoly magyar úr; fején félre
vágott, hengeres, magas tetejü fekete kalapos süveg, fél vállra vetve
elől összefogott kurta köpeny, kezében görcsös bot. Míg a legények a
kései sétáló arcába világítottak, Szunyogh Gáspár kalapja két oldalt
fölhajló széles karimájához bökött ujjával:

– Jó estét, Miklós! Merre hajt illyen egyedül éjüdőn személlyedre való
gondviseletlenséged?

– Adj Isten, Gáspár! Hát féljek is mán?

– Undique pericula tibi imminent! – idézte a bán emlékezetébe a gömöri
főispán a mindenünnen utána ólálkodó veszélyt.

– Hallám, hogy meg akarának az derék fiak étetni az palatinusság
dolgában való szájam nyitása miátt… Mégis orvokat talám nem uszítanak
nyomomban!

– Az vigyázás soha nem ártalmas, Miklós! Ceterum quid agis?

Zrinyi csak vállvonitással felelt s a kezében tartott irattal egy
fáklyához lépett. Egy pillantást vetett a két függőleges vonal közé
szorított sürü, apró, kerek betüs latin irásra, aztán a bűzös lángba
meredve, igyekezett elméjében fölidézni az imént látott német vonásait.

– Mi az?

– Mehercule! – kiáltott a bán, – scriptum aliquod turpe! – s átnyujtotta
az iratot Szunyoghnak.

– Modus Reparandi Hungariam! – olvasta amaz a cimet félhangosan.

– Ugy tetszik, néminemü futosó német szórta az imént az uccákon el, –
szólt Zrinyi.

– Iramodj csak, Péter, – szólt oda Szunyogh az egyik fáklyásnak, –
illyes földön bitangban heverő irásért, ha lölnél egyet.

A legény földnek irányitott fáklyával elindult.

– Jüvel szállásomra, Gáspár, megolvassuk egyetemben! – inditványozta
hirtelen Zrinyi s ujra ott ült szemöldökközén a cselekvő kedvnek régóta
nem látott barázdája.

A hegyről vigalom tüzelte szemekkel nézett le az éj takarója alatt
pihegő városra a királyi vár. Messze valahol részeg vitéz gajdolt teli
torokkal; egy sötét ablak mögül szerelmes citera pengett. Csizmáik sarka
keményen kopogott s mesés szörnyeteggé nőtt árnyékuk rángatódzva
huzódott utánuk a köveken.


XVII.

A pozsonyi ligetek fái zölden bókolnak a hajnali friss szélben, amely
reszketve menekül a kelő nap heve előtt. A tárt ablakokon kisuhanó,
tikkadt éj helyébe tolakvó hűvös reggel borzongató kézzel ébresztgeti a
bánt. Lassan nyíló szeme pislogva igyekszik visszatartani fejében éjjeli
töprengésének eredményét, de kint már lovat kefélő legény énekel s
Angelo halkan nyitogatja rá az ajtót az ünnepi díszöltözet egy-egy
darabjával.

Horvátok bánja, no, ébredj! A korona az éjjel már a székesegyház
sekrestyéjében aludt. Az ország botját a kezedbe nyomják majd s
düllesztheted a melledet a fényes menetben, királynét koronázni! S te
itt magadban aknákat, puskaporos latorkerteket építesz az örökletességi
törekvések szemtelen bástyája alá! Hejh! Szunyogh Gáspár, biz
összefogtunk! németet tanítunk táncolni magyar fütty szavára!
Klobusiczky uram dünnyögve neheztel, hogy nem röpültem mindjárt
Erdélybe. Csak rá kanyarítom a tetőt az épületre, aztán megyek!

– Nem ezt, Angelo, az gyémántossat! – vette le süvegéről a szegényesnek
talált pompás forgót.

Mire elindul lengyel földre, ott leszek Gyulafehérvárt, csak akarja,
mint generalissimussa. Ha a svédek a fejedelem segítségére jönnek s Bécs
nem szövetkezik össze a lengyelekkel, talán jó végre visszük a dolgot.
Zrinyi Miklós… Cracovia hercege? Nem is hangzik rosszul! Kipörköljük
várából Kázmér király urat, a hajdani hefflányi bíboros széptevőt! Derék
tréfa lenne!

– Jó reggelt, urak! – köszöntötte a nádori szállás előtt Wesselényire
várakozó lovas előkelőket. A boglárokról lesikló napsugár hanyatt esett
a lovak ragyogóra kefélt farán s kikent patájukon sem nyugodhatott meg.

Ha a porta nem bakafántoskodik bele a dologba, elsülhet szépen. Csak
legyen kedve Rákóczynak elég aranyat vetni az isztámbuli torkokba,
elhallgatnak bizonnyal. Meleg van! Pogányul tüzel erre a várbeli
följáróra… S a nádor ott elől milyen nyájas máma, idáig hallszik a
nevetése. No, csak menjetek, hívjátok a jó öreget!… A menet készül, ne
késsünk! Az élen ott halad már a magyar csapat, a peckes németek is…

– Az német cavallerie után mink megyünk, Ádám! – szólt oda a büszke,
szép fejü Forgáchhoz. S a két fehér paripa zablára fogott szökkenéssel
indult meg hallgatag lovasaival lefelé a menedékes uton.

S ha nem indulnék ki Erdélybe, hanem innen várnám az idők fordulását?
Kiindulok!… de előbb a táljukba köpök egy végsőt. Gyönyörü kis opus,
Modus Reparandi Hungariam! Régi fényes városaink, az igaz kereszténység
ápolására alapított szent helyeink pusztulnak, gyermekeinket török
harcosokul nevelik föl; dicsőséges szent királyaink, ha hallanának,
elasszonyosodott korcsoknak tartanának bennünket; ideje volna ügyünket
és hazánkat a pogány iga alól fölszabadítanunk, jól mondod! De most jön
az okoskodás, szép német okoskodás. Megtehetjük magunk? Nem, mert az
ausztriai háztól elszakadva a végbeli vitézeket fizetni, rendes
hadsereget tartani, független királyt táplálni nem tudnánk az örökös
tartományok és Bécs segítsége nélkül… Hát a magyar korona jövedelme
semmi? Mátyás tehát koldus volt? Talán bizony az örökös tartományok
őrzéséért kapott pénzből élünk?… Magyar nemzeti király visszavenné a
korona uradalmait s a nyomoruságos népet még több adóval roskasztaná? S
ha így is lenne, mint ahogy nincsen, nem szerette-e Mátyást úr és
paraszt egyként?… A környező népek ellenségeinkké válnának, mert
undorodnak tőlünk kezünktől kapott csapásaikra gondolva? Külföldi
segítséget nem kapnánk az ausztriai ház ellenállására s ha kapnánk, nem
tudnók fizetni? Kinek kell külföldi segítség? Erdély s Rákóczy! Haha! De
te ezt nem tudod, latin köntösbe bujt német! S ellenségeink lesztek,
környező nemzetek?… Mátyás Bécsben ült trónusra, az ám!

Fölemelkedett nyergében s egy pillantással végignézte a menetet. Mögötte
furcsa pár: Auersperg s a szomoru arcu, sovány Dietrichstein herceg…
majd a nádor egyedül… a három követ, közbül a taláros nuntius… öt
festett mellü herold után jó távol egyedül a lóhoz nem szokott Lipót…
aztán a kivont kardu hopmester… a császári hintó, egyik ajtajánál a
derült, szép, kerek arcu, nevetős szemü, bozontos, göndör, dús haju
Piccolomini, Amalfi hercege ficánkoltatja fiatal öregségét, a másik
mellett szálas, hosszu, lebegős haju szobor: Gonzaga nagy, vénasszonyos,
biggyedt arca, bizalmatlan, merev két apró szeme, finom kis szája…

Hol van, ha vitézünk annyi is lenne, hogy Dunát rekeszthetnénk velük,
hol van nemzetünkben a nagy hadvezető elme? Hisz alig ketten-hárman ha
értenek a földméréshez, erődítéshez, seregrendeléshez! Hol a régi magyar
hadi dicsőség?

A menet szép ívben balra kanyarodva a város falának külső tövében
haladt. A sima tetőn, csipkés közökön, lőréseken lelkesedő éljen
tátotta, harsogó torku sok száz fej; amonnan az összesereglett külvárosi
csőcselék, szegénység zajongó árja tolulva törik meg Batthyány
vitézeinek kopja-sorompós eleven sövényén.

Hol van a magyar hadvezér? Hát hol van? Itt lovagol nemzeti komédi… Itt
lovagol s ki törődik vele? Ó, te, Muraközöddel kalitkás vénülő oroszlán,
mikor rázod már meg sörényedet? Igen! Tétlenség száraz kutjába dobnak s
aztán úgy megsirnak, hogy hol van magyarok között nagy hadvezér!

A Mihály-kapu hűvös boltjai alá érnek.

Csak tizezer ilyen lovas, mint amilyen e kaput őrzi s hozzá szabad kéz,
rendelet nem tapasztotta száj s megmutatná Zrinyi… anyja méhébe rína
vissza minden kontyos török…

A szük uccák színes rongyokkal, ágáló kiváncsival libegő, vibráló két
házsorát majdnem szétnyomta a csillogó, csörgő, dobogó menet dagadó
folyama, amely a székesegyház ajtaja előtt violaszin, fekete, fehér és
kék négyszögü birétumokkal, kopasz, hajkoszorus, dús fürtü fejekkel
hullámzó tarka talártengerbe torkollott. Innen türelmetlen lovak
remegtette mellvért-fal fénylett; túl német karabélyok meredtek a derült
égnek a nagy fekete kalapok közül, előttük Puchaim pufók mosolya.

– Száján tartsad Déliát ágyú-szókor! – dobta lovásza kezére a kantárt
Zrinyi.

Mi magunk tehát rongy, tehetetlen, koldus nép vagyunk. Kitől függ
szerencsénk, megszabadulásunk? Az ausztriai háztól! Ezektől! – szállt
elmerülő tekintete a sekrestye egyik szögletéből, ahol összefont
karokkal állt, a császári és koronázási díszbe öltöző Ferdinánd és
Eleonora felé. – No, megyünk! Előre, urak, hopmester, heroldok,
címervivők, császár, Forgách a kereszttel, Csáky országalmájával!

A bán karja kifeszült, amint marka az ország arany botjának nyelére
kapcsolódott; a láncocskákon fityegő kis gömbök csilingelve verődtek a
királyi pálca tetején csillogó kristálygolyóhoz.

Térdre roggyanva könyörögjünk hát a Habsburgoknak! Segítsenek rajtunk!…
pedig sok és súlyos panaszuk van nemzetünkre: tudják jól, hogyha magunk
erejéből foglalnánk vissza a török alatt nyögő magyar földet,
elszakadnánk tőlük… El! Igen! El!

A bán szeme megkáprázott a tüdőre fekvő tömjénfüstben. A sekrestye
ajtajában hátra tekintett. Udvarias, alázatos büszkeséggel emelte
mögötte Wesselényi aranyhimes biborpárnán a koronát.

Ugy hozod utánam, mintha kinálnád, ne, Miklós, a tied… Eh! bolondság!
Könyörögjünk ő felségének, hogy vegyen kegyes atyai indulatába?
Válasszuk meg őt és egyenes ágbeli fiörököseit egyszersmindenkorra igazi
és örökletes királyainkul? Hisz eddig is az események nyomása az ő
fejükre tette koronánkat! Gyerekeszü magyar, a szabad választás csak
cifraságos, üres név! Ismerd be hát! De mért legyen az?… Azt a pap-képűt
pedig választani fogjuk!

Az egyszerü, széles oltár előtt suhogva, zengve folyt a koronázási mise.
A gyöngytől, csipkétől, drágakőtől roskadozó Eleonora körül tenyeret
terjesztve, most némán, majd kenetes dallal forgolódott a három infulás
főpap, a fehér miseing fölött kereken lebbenő, hosszu, nehéz
aranyhimzéssel rakott pluviáléjában. A királyi pálca gömböcskéit
összecsilingeltetve száll most a bán kezéből az érsekébe, onnan a
térdelő királyné jobbjába. Zrinyi, mint aki álomból ébred, kiegyenesedve
néz körül az oltár mellől: Ferdinándot mintha lenyomná a császári korona
súlya, kormánypálcája remeg kezében; talár, dolmány csillogó
színzagyvalék; az ország zászlói nyelükre csüggnek; a piros arcok,
födetlen fejek fölött alabárdok szeszélyes alaku csillogása s zuhogva
hömpölyög faltól falnak a Te Deum laudamus búskomoly, ósdi, széles
ujjongása, panaszló búgássa ernyed s rezzentő lendüléssel csattan fel
ujra…

Tündöklő, színes cafat-világ, meddig jubilálsz rajtam? – vonaglik fel
Zrinyiben a bánat s szeme öntudatlanul tapad a fehér mell pihegtette
selymes sáppadtságu gyöngysorra.


XVIII.

– Ach! mein Herr Gott! – tördelte kezét Mária a csáktornyai kastély
kapualjának hüsében s lesoványult fehér arcában fekete tűzzel égett
lázas két szeme.

– Nyugodalom, asszonyom! – szólalt meg háta mögött a fráj, akinek kezét
csitítva fogta le egy nénike, hogy ugyis mindegy.

Mária idegesen fordult hátra s csak ugy pergett száján az ingerült
szemrehányás.

– Hallgass, hálaadatlan leánzó, mindig csak szerettelek, hagytalak
tenned, kit akartál. Az többi rosz leánzóknak szokások szerént mastan
ellenemben fordulsz. Nem szenyvedhetsz szemed előtt éngem, kinek te
annyival vagy adós, és nem térítheted meg felét is adósságodnak
környülem szakadásig való forgolódásoddal is, merthogy gyülölsz. Tahát
azért kell gyülölni velünk jótett barátinkat, asszonyinkat, hogy jól
tettek velünk? Az ű jelenlételek vagy látások veri tahát az mi szüvünket
s azért ha nem fizethetünk nékik, gyülöljük?… Jaj! Rugódozik! –
sikoltott föl hirtelen s boldogan félő mosolygással, testéhez tapasztott
tenyérrel figyelte a kis életecske ficánkolását. Aztán ujra a lány felé
fordult: – Bizony, nagy mocsok az hálaadatlanság! – A fejét forgatta,
sóhajtozott, ide-oda tipegett, aztán gyorsan megindult hátra s
kitekintett a napfényes belső udvarra, az árnyékos helyeken ülő, álló,
urukra várakozó várbeliekre. Zsémbelve döcögött ujra előre s a kapun
őrködő fegyvereseket nézte, nemes inast szalajtott a jó előre
leeresztett felvonóhidig s maga is ernyőnek emelt tenyere alól tekintett
ki a meleget táncoltató szürke útra, tikkadt zsombékra, aszott mezőre.

– Hahó! Jün! Hahó! – hangzott le a kaputoronyból. A várbeliek kitódultak
a kapu fejére. A mozgolódó őrség rezzenve mintha kővé vált volna. Az
északi bástyáról dörrenve üvöltötte egy öreg cannon a vár örömét az
érkező elé. A fogadására előre küldött lovas csapat fénypontokat
csillantó porfelhője már visszafelé gomolygott. Mária kimerülten ült le
a hüssön az őrség üresen maradt padjára s csak egymást gyömöszölő
ujjaiban s szeme ragyogásában volt élet.

Dobogó paták, zörgő kerék; a hid konog; éljenrikoltás, pattanó
karabély-salve: itt van! Mária föláll, nagyot sóhajt s nem tud előre
lépni… Megfogyott ő is!… Arcát nyomja a paszománt, de két karja ideges,
szerelmes tapogatással vonja magához a délceg derekat; a göndör haj
nyakát csiklandja s két száraz ajak tapad hosszan homlokához. S míg így
állnak összeölelkezve, a menteszárnyat jobbágyi alázat csókjai
lebbentgetik sorjában csöndes szeretettel. Aztán még sokáig néznek némán
a kapualjban lassu léptü kis feleségét a lépcsőkön ölelve vivő megtért
uruk után.

– Hát megjüve! – Gonosz fáma kerenge penég felüle! – Ládd-é csizmáján
minden vármegyéknek földjébül öszverakott királ-domb porát? – Fogyottabb
ábrázatú, hogysem ennekelőtte! – Hej! bizony, országunk gondja csak
németet velősít! – Elnéztem csak, hogy kedvelli kis nimötjit drága
urunk! – Mégis csak előbb jüve haza az ur, hogysem gyermeke világra! –
Ugy nézzen rá kegyelmed, királt koronázott urunk, ű tette kezével az
nimet kolopra az koronát! – Ne álldogáljunk emberek! Dologra, hé! –
Örömömben serre szomjuhozék! – Éljen az nagyságos úr! – fecsegett,
fontoskodott, örült a lassan dolgára oszladozó várbeli népség.

– Ugy elnehezedtem, ach, Miki! – panaszkodott kedvesen urához simulgatva
Mária. – Ez kicsiny ne légyen, talám meg is haltam volna, ollyan igen
felette szántam oda maradásodat! Osztán jó vala üdőd ott mulatása?

– No, te, mit apolgatod kezemet? Szájamat inkább! – és hosszu csók után
elgondolkozva folytatja: – Üdő-mulatás? Mondjad, üdő-lopás!… Osztán
tudsz-é még szeretni egy illyen csirában áporodott palatinust? –
kérdezte keserü-édes mosolylyal.

– Ne, Miki, ne, fáj nékem mastan az tréfa-szó! – borult a bánra sirásba
hajló apró nyögésekkel.

Zrinyi gyöngéd izgalommal kezdte simogatni a kis fejet.

– Fáj valahun?

– Mán nem! – szólt Mária és nevetett: – Jó nékem, hogy itten vagy!

– Nékem is jobb, – rezgett vissza komolyan.

– Édes uram, mondja hát kegyelmed! – biztatta hizelkedve beszédre Mária.

Zrinyi sokáig nem felelt, csak simogatta egyre görcsösebbé váló
gyöngédséggel az asszonyt. Egyszerre csak abbahagyta s keze ökölbe
szorulva lendült a levegőbe:

– De kirázom még, jün ollyan üdő, fejekbül az kevély német gondolatokat!

– Miklós!

– Tétova kerengtünk hónapokon által Posomban! Töltek az hasak jó borral,
elmék német planumokkal s az magyar urak, valamint óriás lovas balletto
figuránsai, táncultak az bécsi aranyborju környül! Minden órán csömörlet
emelte szüvemet ajkimhoz, hogy arcul ukádjam üket keserüségem minden
undokságival… Ó, meghasonlás lén úr fölöttem, tenéked mondom, Máriám!
Nem az, hogy palatinusságra nem meheték, hanem az, hogy veszett nevü
köztek az magyar, kinek érzése nem német pórázon ugat!

A dobbanva emelkedő dolmányon nyugvó kis fej ideges forgolódásba
kezdett.

– No, galambocskám!

– Mán semmi!

Zrinyi megrázta a fejét: milyen önző bolond, éppen most rontja az
asszonyt dühe föltálalásával. Mi az egész világ palatinussága ez áldott
méhü kis feleséghez képest! Beszélj hozzá, kérdezd meg egészsége,
foglalatossága, a birtok állapotja felől…

Mária sírva fakadt:

– Miklós, úgy fáj!

– Csendesz elmével türjed az természet rendölésit, kis feleség!

– Igen! igen! – helyeselt ingerülten a szenvedő asszony, – édes
szerelemnek képiben roszat csináltok nékünk, szegény asszonyi
állatoknak, ti férfiak, osztán csak, kényetek töltvén, türhetetességet
prédikállotok! Bizony nagyon nem szép tülled… Jaj! Miklós! Jaj!… Ereggy,
ereggy, nem akarom látásodat! – s a szőnyeges, párnás padon ültében
sírva szegte fejét a falnak.

Zrinyi fölállt s habozva nézett körül, mihez fogjon. Az ónas ablak íve
fekete rajzos fény-kendőt terített a földre s a rézsutos sugárhasábban
szürke tejút kavargott. Mit tegyen?

– Mégis itten vagy? – nézett körül ismeretlen erő segítségét kérő
könnyes szemmel Mária. – Jaaj!… Ereggy!

Zrinyi a tehetetlen nagyakarat lázas ötlet-keresésében nem mozdult. Az
asszony, ajkába harapva fájdalmát, vonagló arccal lihegett.

Te oktalan! Hát… hátha már itt van az óra! Mit tudod te!? – s vissza se
tekintve az ajtónál termett. A folyosón megállt, merre menjen. Angelo
után akart kiáltani vagy a frájt idekurjantani… Szaladj, hogy későn ne
legyen! Futott s csizmája alatt kongva méltatlankodott a kockakő. Csak
meg ne lássák! Szíve a torkában dobogott, amint a lépcső fejénél
megállt. Ott megy valaki! Kiszáradt torkából rekedten szabadult a
kiáltás:

– Hé! az frájt, bábát! – s nagy erővel fujta ki melléből a bennszorult
izgatottságot.

A legény ijedten iramodott neki a parancsszóra.

Öregszel, bán uram! Kis futás, nagy nyögés! Mi lelt? Tönkre zaklattak
benned minden ideget, minden húrt a pozsonyi napok! Beteg vagy!
Izgalommá peshedt benned az erő, melyet nemzeted, császárod nem
méltatott kegyelmesen fölhasználni. Belerokkansz ebbe a buzgásba, mint a
nádasba kivert, tehén után bőgő bika! Hiszen fájdalommal születünk! A
természet rendje ez! Mitől félsz? Mitől remeg inad? Pattogsz,
meg-megállsz, mint a bolond óra!

– Istenem! istenem! gaz, bitang életem kegyelmes ura, mikoron adsz
csendeszséget háborult szüvemnek?… No, jünnek, bán, erősség!

A fráj kettesével mérte a lépcsőfokokat; a nénike tipegve szaladt utána.
Angelo pedig már ura mögött állt némán, komoly-mozdulatlan.

Délelőtt, dél, délután futkosásban telt el. A bán nagy, sietős léptekkel
járta a termeket, udvart, istállókat. A fegyvertárban megkoccantott egy
paizsot, suhintásra emelt régi szablyát, a polcról könyvet vont elő,
beletekintett és visszadobta, a kápolnában imádkozni akart, az ólaknál
kedves kopója után kiáltott, az istállóban faron lapogatta Délia
paripáját, a bástyáról egy percre belemeredt az aranyban fürdő zöld fák
remegésébe, egyik kapun álló kezéből kivette a hosszú puskát, megnézte,
fel van-e kovázva, a puskaporos torony ajtaján megpróbálta a lakatot.
Névtelen, céltalan, bizalmatlan, néma ellenőrzés hajszolta napestig. A
rendelkezése szerint minden negyedórában utána futó nemes inas
közeledtére megfordult, szó nélkül vette tudomásul, hogy még mindig
semmi; intett s maga tovább sietett. Alkonyatkor megállt a szürkülő
udvaron, szép szőke haját neki lengette az erdők felől kerekedő hüsitő
szélnek s megindult a ház felé.

Mária ajtaja előtt megállt s meghajolva hallgatódzott: távoli zúgó
kopogás… Nem, semmi! Csak a halántékán lüktetett az ér. Lábujjhegyen
lépett odább s benyitott a szomszéd szobába. Az asztal fölött magányos
gyertya lángja táncolt. Egy alacsony széken kis fakád, szerteszét
fehéren szikrázó gyolcs-ruhák, pólya, kötött kis ujjas, gallérkás, hátul
nyitott ingecske… A bán egyszerre megenyhült; a szivében balzsamos
zengéssel felkerekedő béke valahogy homályos látásuvá melegítette el
szemét; keze gyöngéd szerelemmel babrált a kis ruhákon… Főkötő! Öklére
huzta a kis jószágot s úgy simogatta. Könnye most már kibuggyant s
lehellet-könnyű, forró utat vágva csurrant le arcán.

Mária odaát felnyöszörgött. Zrinyi, mint akit rajtakaptak, ledobta az
asztalra a főkötőcskét s a benyiló ajtóhoz lépett… Halk csoszogás, más
semmi!… Benyitott.

A nénike ide-oda tapogva rakosgatott; a fráj a szoba közepe felé
előrehúzott ágy fejénél állt. A mennyezettelen nyoszolyában elnyúlva,
fáradtan, félre hajtott fejjel, lehunyt szemmel szendergett Mária. A
lépéscsikorgásra föltekintő kimerült arcon bágyadt mosoly felhője futott
át. A bán leült az ágy szélére, megfogta a kis forró kezet s
lelkiismeretfurdalásos szánalommal nézte a fehéren remegő ajkakat. A kis
kéz megrándult s makacs szorításra kapcsolódott. Zrinyi tehetetlen
kicsinnyé törpülve nézte, csak nézte, hogy tépi, rázza a belső fájdalom
a petyhüdt puhaságú, gömbölyü tagokat. A nénike jött-ment, tett-vett,
egyszer csak odalépett a bán háta mögé s nagy tiszteletteljesen
mutatóujja bütykével vállon bökte.

– Nincsen javára nagyságod látása! – morogta a hirtelen megforduló
arcába.

– Igaz, igaz! – motyogta a bán zavartan, mintha csak elfelejtette volna
és sietve engedelmeskedett az ismeretlen hatalom rejtélyes katonájának.

Az ajtóban megfordult. Mária felpillantott. Még be se húzta maga után az
ajtót, a néma tekintetre már rá borult az ólmos pilla kéksége.

A gyolcs-mező közepén még mindig vigan járta táncát a gyertyalidérc…
Istenem! előbb nem is látta: bölcső! Ó, mámoros álomba ringató bölcs
bútor! Fáj az élet? Tente, baba, tente! S elalszol! Mért tudjuk mi
minden lépésünket, öntudat, kegyetlen hóhér?… Bölcső! A kis fiamé!…
Meglódította s úgy nevette magában esetlen ingását. A szomszéd szobából
átható elfojtott kiáltásra összerezzent; lefogta a bölcső járását, úgy
figyelt. Semmi! Egy darabig mozdulatlanul állt, aztán az ablakhoz
lépett. Csöndet parancsoló marokkal nyitotta fel… Az óriási távolságokra
domborodó augusztusi égbolt sötétjén szikrázó, komoly derüvel remegtek a
csillagok… Mért remegtek ti is?… Nekitáguló szeme merev ragyogásúvá
iparkodott nézni a legtündöklőbbet… Eh! Lendítve emelt az ablakhoz egy
öreg karszéket, óvatosan beleereszkedett s fáradtan hunyta be szemét.

… aztán a nádor állt fel… iratot csempésztek házába… kötelességszerüen
elénk terjeszti az örökletesség mellett cincogó érveket. Hahá! Zúgnak!
Jól teszik: a magyart gyalázza minden sora… Szunyogh jól beszélt!… Utána
ő!… szisszenve néz össze Lippay és Wesselényi. Zúgnak. A zöld ház falát
majdnem szétrepeszti a tiltakozás. Ezt megcsináltuk! Nem dugtuk mégse
nyakunkat önként az örökletesség igájába, pedig Lippay már ott állt a
járomszöggel, hogy felszarvazott ökörfejünket ki se vonhassuk belőle.
Azért is csak választottunk! Mi akartuk Lipótot, nem apja nyomta
örökébe!

– Táncomra szabtalak benneteket!… Szt!

Odaát mintha megállt volna az élet.

Fiu lesz? Ádámnak nevezzük majd… Ha lány, biztosan Mária. Milyen lehet
az asszony fájdalma? Szereti vagy undorodik tőle? S ha életet adva
magáét veszti? Te leszel az oka! Sírba szeretted ezt is! Mindennapos
kínt okozva fog előtted férfivá serdülni, kit legigazabban
Lelkiismeret-furdalásra keresztelhetnél. Kire fogod bízni? Egyedül
özvegységedben mogorva száraz dajkává fogsz keseredni… Ejh! mindig csak
rosszat! Ugy turkálsz elkinzott elméd szülte gyászos képekben, mint
felcser a nyüvel rothadt sebben!

A koppantatlan gyertya, viaszát féloldalt lesirva, elnyult lánggal
lobogott.

… dél melegétől két hosszú órán át zsibongtak a derék karok és rendek…
köztorokkal ordította a bolond lelkesedés: Vivat Leopoldus Primus
Hungariae Rex! s kint a tornyon verték a dobokat, fujták a trombitákat;
elpukkant az öreg basiliscus-ágyú s ugatva feleltek rá a kisebbek
sáncról, bástyáról.

– Csak Mária el ne szerencsétlenedjék! – morogta bajuszába.

… s míg az érsek panquet-je dús asztaloknál feszengett, részegen, torkig
lakva sipolt, táncolt, mulatott uccán a nép.

Mi az? Hogy az ember agyára ül ez a nagy csönd… A kutyák sem ugatnak, az
őr is tán alszik odafönt, tülke ölében hever… A német vitézek hát az
elmult januárius huszonnegyedikétől számított három év alatt kiviendők…
az országból… és… Mikulich Sándor… pörbe fogható… igen… hogy is?…
gyűlést mikor tartsak?… igen… majd…

Nagyot ásítva fogta tarkója mögé tíz ujja fésüjével kétfelől a haját s
elaludt.

… a három lépcsős császári trónon olyan ismerős arcu ember ül, nem tudja
kivenni tisztán vonásait. Az ország tiz főzászlaját nevetős arcu urak
markolják az oltár két oldalán, amelynek legfölső fokáról a
nádorhelyettes – hisz ő a nádor maga! – harsányan kérdezi: «Akarjátok-é,
hogy az jelenvaló groff Zrini Miklós, aranygyapjas vitéz, Lengyelország
gubernátora, Magyarország királyává koronáztassék?» Buzgón kiáltják
háromszor – a Ráttkay hangja hogy kihallszik! –: «Akarjuk! Éljen az
király!» Letérdel és haragszik: «Ráttkay tegye fejemre az koronát!
Esztergami érsek ű kényem szerént!» No, dobok és trombiták ott az
erkélyen! Igen, így! Tra-rá, tra-rá, trarara-rá! Ne feledjük el,
evangéliom után két aranyat kap az érsek. Hát Péter lett a bán, ő tartja
kezében az ország almáját! Hisz én akartam! Igen! Jó! Piros-fehér-zöld
posztóval bevont hidon haladunk a zárdatemplomba. Elől a zászlók, utánam
harminc püspök. A tér fölött a Rathaus tornyáról milyen kötél vonul
keresztbe? Egy ember van rajta. Szépen elém ereszkedik. Intek neki. Már
a templomban vagyunk. Letérdelnek mind a tizen. Szent István kardjával
jobb vállon ütöm őket háromszor. Igy lesznek az aranysarkantyus vitézek.
A sarkantyujuk nem arany! Ez nem rend! Körüllovagoljuk a várost. A
sáncokon mindenütt siposok, dobosok. Nem hallok semmit. Hogy is van? Az
ott már a Duna! Leszállok a lóról. Egy, kettő, három, tizenhárom
lépcsőfok. Fölül a nemzetiszin mennyezet. «Esküszöm az élő Istenre,
hogy, mit? privilégiomotokat, szabadságitokat, immunitástokat…» Egy
szökellés a királydomb. Suhintás erre, suhintás arra, emerre, amarra.
Fáj a karom tőle s a nyakam. Suttogva búgnak az ágyuk. Föl a várba! A
mentém gombja, paszomántja 30,000 forintot ér. Hejh! nádor, velencei
követ! Ne hajtassatok olyan eszeveszetten! Egymásnak mentek! Egy ember
odaszorul… A feje! Milyen sikoltás!!!

Rémülten ébred ültében, két kezére támaszkodva. Homlokához nyúl. Súlyos
verejték gyöngyei morzsolódnak szét tenyere alatt. Ki kiáltott?
Hallotta! Nem álom! Hogy is volt?… Istenem! Mária!

Meggémberedett nyakát megcsavarva fölugrik. A gyertya üszkös béle
feketén lóg, tövén pislog csak egy kis kékes láng… Mi az?… Ki sir?

– Öllee! ölleee! – rí odaát keserü fájdalommal egy ismeretlen, vékony
hang.

Ugrana, de nem mer. Az ajtó nyilik.

– Nagyságos uram, leányt szüle asszonyunk!

– Mind csak egy! – kiáltja s már a szobában van.

– Jaj! – neveti eléje bágyadtan, hihetetlen boldogsággal kipirult,
megszépült arcán Mária, – ollyan jó mast!

Az asztalon valami kis fehér vászon-csomó mocorog csöndesen. A fráj
fölemeli a ruha egyik csücskét s Zrinyi idegenkedő, sajnálkozó mosollyal
nézi az elnyult fejü, csupasz aggastyán arcocskát. Mintha a képen látott
öreg Löbl lenne nyolcvan esztendős korában!

A nénike fehér pántlikára csomózott bizonytalan dolgot nyújt a bán felé:

– Az köldök-madzag! Ha hét esztendős lészen s megoldja maga kezivel, jót
jegyez!

– Hát osztán bizonyosan leány? – kérdezi a bán.

– Mán amiként én látom, az! – heheg az öreg asszony szemérmetlen
tréfája. Azzal kapja a vászonba csavart cseppséget s megindul vele a
másik szoba felé. A meleg viz már vár.

– Ollyan jó mastan! Alhatnék! – pihegi boldogan Mária.

– Mán penég aztot nem szabad! – mordul vissza komoly figyelmeztetéssel
az öreg. – Könnyűképpen amoda Túl lenne csak az megébredés! Nem! Nem! Ne
sivíts, no, fürdő lészen, ember-magocska! – lapogatta meg görcsös
ujjaival a kis feneket.

– Nagyon fájt? – kérdezi bugva Miklós.

– Bizony hogy fájt – mosolyogja az asszony. – Örülsz?

– Örülök! Hogyne!…

– Ha csak leány is?

– Ugy is!… Hát… inkább akartam volna fiat, de lett, az mit Isten adott,
csak ű szent fölsége éltesse!

A föld peremén szunnyadó hajnal most rugta le magáról könnyü takaróját.


XIX.

A csöndes vár gazdája magába tört, de csak annál nagyobbra nőtt
dölyffel, nyugodtan nézett a jövőbe: csak még egypár, feszülő izmu lépés
ebben a taposó malomban, aztán csakugyan jön a kardforgató,
seregrendelő, szabad, nagy élet. A lengyel havasok hágóin át fog győztes
hada élén új királyt hozni Magyarországnak! Milyen jó, hogy nem lett
palatinus! Csak szükebbre cserélte volna a nyakát rángató pórázat! Minek
az? Megy! Megy, amerre csillaga hivja! De előbb itt rendbe hoz mindent…
Rossz szolga, vigyázzunk! – suttogják a kis auerspergek a sirja után
nyögő császár fülébe. Nem! Csak azért se! Zrinyi-ugyse, nem! Hej,
országbiró uram, Nádasdy Ferenc s fekete üstökü, érdemes komédiás, jeles
nádor, csak szaggassátok véresre körmötöket a király kegyelmének
kaparászásában! Én megyek és nem kötök hajót a lovam farkára, hogy a
Tisza-parton hagyjam, mert bizonytalan az Erdélyből való visszatérés…
sőt ha kell, Délia farkát szép kontyba csomózva itt is hagyom:
játsszatok vele törököt, hofkrixkraxban csipkésen, ülve hadakozó német
retyerutyátokkal egyetemben, vén szamarak!

Csecsemő lánya az emlő-bimbót még jól szájába sem tudta fogni, már
Varasdon praesideált országa rendei előtt. Lelkiismeretes pontossággal
magyarázta, alkalmazta az országgyülésen kieszközölt articulusokat,
amelyeknek kedve szerint való megszövegezéséért három erszény tallért
kapott a kancellár. Bizottság ide, bizottság oda, utasítás-készités,
egyéb fő, állami szecska-vágás, praedaucius, oláh, németek
megfenyegetése; aztán asztal fölött sápítozó vagy pökhendi, csaholó,
nagy ménkü fontos megbeszélések, lázadó jobbágy ellen királyi
engedelemmel lóra ülés, erdőn-síkon paraszt-vadászat… De horvátok! Mért?
Ha ki bánt, ha horvát is, vére éppúgy szökken, mint a töröké s a
béle-metélt muszulmán nem büdösebb, mint a hagymán hízó horvát jobbágy!

Utálat mégis! Emberek pecérje lettél, Miklós úr! Mint tövén rokkant
napraforgó, úgy áll a kerék s fura, véres emberrongy mocskos bocskora
csüng alá küllői közül. És Bécs nem akarta, hogy a horvát bán horvátot
törjön kerékbe: legyen mit rabszíjjra fűzni Kostajnica basájának, mert
félő, hogy kifogy a derék faj és stiriai pocakokba sussan majd a
muszulmán kopja!

Egy-egy három oszlopos, háromszögü akasztófa alatt úgy rántotta
megállásra rémülten horkanó lovát, mint maga az Igazság! A füzes felé
sikamlva rohant a menekülő s fent a dombon, Zrinyi mögött, derekas munka
után nagyokat fujva törölte le dolmánya ujjával a ráfröccsent vért
Patachich kapitány.

Igazság! Kemény munka, szép szó. Kerékbe töretni! Görbedt gerincü horvát
kuvaszokat?… Nem! Bécsi puhákat, nyálas pulyákat! Az lenne mulatság!
Igen! Magyar úr kellene nyakatokra, ki jól szügyön vágna taréjos
sarkantyujával, hogy abba gebbednétek! Magyar úr! Bécs fölött! Magyar
úrnak táncolnának a Favorita sorompói között a tornajátékos lovak, neki
nyílnának terraszain a virágok s magyar úr talpából nyalná ki a bécsi
csürhe a csengő aranyat!… mint Mátyás király…

Mátyás! Milyen zengő emlékezetü név! Mátyás… nemcsak kénnyel lett
király, hanem in manu forti!… Erőhatalom!… Bár máskor is éljen vele a
magyar, ha Mátyás királyra találhat… In manu forti!… Eh! csak jönnének
már, csak hivna már Rákóczy! Elég volt az ugar-törés… Szűz föld! új cél!

A decemberi jegen, havon recsegve érkező bécsi munitio után végre
egyszer csakugyan régies formáju, kopott nagy landkocsi nyikorgott át a
felvonóhidon az épület elé. A bán maga sietett a vastag bundákból
görnyedten, ravaszkás, bizalmatlan körültekintgetések között kimászó két
úr fogadására:

– Vártam mán kegyelmeteket!

A vendégek dünnyögő alázatossággal, össze-összepislogva csoszogtak
befelé Zrinyi előtt kapualjban, folyosón, ahol egymás mentéje szárnyát
meg-megrántva bámészkodtak szét a fegyverrel rakott falakra.

A bán, mielőtt behúzta volna maga után könyvesháza ajtaját, még egyszer
kitekintett a folyosóra, aztán nyilt, derüs arccal fordult az urak felé.

Ébeni István uram már nagy gondolkozó huzakodásba merült törökösen
borotvált fejének üstökével, mint aki nem akar beszélni egyhamar, de
észrevévén, hogy Zrinyi arcán csodálkozássá hökkent a nyilt öröm, mégis
csak megszólalt:

– Eppeg jó, hagy béérkezénk nagyságad várában, merthagy künn és az hó!

– És bizony! – bökte fel száraz, sovány góbé fejét Nagy Tamás.

Zrinyi az ablakhoz lépett, neki vetette hátát a keresztfának s
rámutatott két székre. Az ezer furfangtól remegő szarkalábas szemü két
arc ösztönszerüen igyekezett kibujni a kellemetlen megvilágítás alól:
Nagy Tamás a könyvekkel, papirlapokkal teleszórt asztal mellé telepedett
le lógó fejével s félszeme az irásokra sandalgott. Ébeni uram a fal
mellett huzódó padszékre kuporodott.

– Erössen megfáradtam! – nézett szét bizonytalanul, közben alig
észrevehetően Nagy Tamás felé billent a feje, de az úgy tett, mintha nem
látta volna, fordult egyet ültében s elkezdte szálazni bus-kajla tatáros
bajuszát.

– Hát, uraim, mi ujság? – igyekezett a bán a dologra térni.

– Atyafiui szeretettel s tiszteletadással s igaz szívbéli őrök
szalgálatjával két paripát kűld méltóságas, kegyelmes urunk nagyságas
uramnak.

– Köszönöm! És?

– Egyébaránt egészségben vagyan urunk mind cselédivel öszve, kihez
hasanló jókat kéván s reményl nagyságadnak is! – folyt a derüs
behizelgés Ébeni István ajkáról szélesen, elnyújtva, jó erdélyiesen.

Ugy mérik szavukat, mint zsidó a kölcsön-pénzt! – gondolta Zrinyi a
keresztbe fonta a karját mellén és hallgatott.

Nagy Tamás a félig írt ívet sillabizálta hunyorogva: «… és az mi nagy
Mátyás királyunk palástolhatták gyarlóságokat. Egyébbül én az mi
királyunkban alig találnék vétket… Az ő szerencséje mindenütt nagy volt,
mert az szorgalmatossága véghetetlen, mert fáradsága untalan, mert
bátorsága győzhetetlen, mert vigyázása megcsalhatatlan. Nem csuda azért,
az szerencse hogy pórázon járt…»

Ébeni a csillagos égboltot ábrázoló mennyezetre emelte tekintetét, amely
óvatosan siklott tovább lefelé az áttört mívű, keleti rézlámpás hosszú
láncán. A lámpáson jó sokáig elmerengett, de végre is a nagy csönd halk
fészkelődésre indította… Egyszerre csak homlokára csapott görcsös,
csuzos ujjaival:

– Tamás úrfi! Kegyelmed nem is mandja s nékem majd kiese elmémböl, hagy
urunk levele még zsebemben lapúl! Éjnye, éjnye, instálom nagyságad
bacsánatát, – azzal fölgombolta dolmányát s hosszas kutorászás után
valami belső rejtek zsebből kiemelte az összevissza gyűrődött iratot. A
térdere fektette s elkezdte simogatni, de Zrinyi eléje lépett, rideg
engedelem-kéréssel kivette kezéből a fejedelmi kéziratot, s még a
szomszéd szoba ajtajához sem ért, a feltört pecsét puhán hullt a
szőnyegre.

A két ember egyedöl maradt. Mosolyogva néztek össze ugyanabban a
pillanatban, aztán elkezdtek egymásnak integetni. Nagy Tamás vállat vont
s bajusza egyik végét fujogatta csöndesen a levegőbe. Majd fölkelt s
maga is a lócára telepedett Ébeni mellé.

– Nagy szamár kegyelmed! – bökte oda Ébeninek bajusz-fujtatás közben.

– Tám csak nem?!

– De tám igen!

– Csinálja kegyelmed jabban!

– Majd ha nékem ád titkoson száz tallérokot az fejedelem!

Ébeni arca egy öreg kinaiévá vigyorult a belső jókedvtől:

– Be accurate túdja!

Szemközt hirtelen fölpattant az ajtó. A belépő bán szava ingerülten
sivított már a küszöbről a lócán kushadók felé:

– Hát perplexióban vannak kegyelmetek, mi?

– Nehez állapat ez urunknak, nagy jó uram, s az bőlcsesség sem
határtalan! – nyújtotta a szót Ébeni.

– Mehercule! – kiáltott Zrinyi, türelmét vesztve, az összerezzenő
erdélyiekre, – princeps Transsylvaniae affectat coronam Poloniae!… Mit
bolondoskodunk?

– Balandaskodunk? Instállom nagys… – hebegte Ébeni.

– Igaz magyari szűvel kérem ű nagyságát, ez dücsőségtül messzére
vettetett sötétségbül emelje ki mán az magyar nevezetet. Sőt jó lészen
ügyekeznie, ha valamely derekas dolgot akar végben vinni, mert úgy
látni, hogy az fatum nagy változásokat készít… Ferdinandus szinte hogy
halódik s Leopoldus… ű tudja!… Nem az, kivel vet szövetséget, az
lengyelekre zudult svécussal vagy magával az lengyellel, hanem az, hogy
hada erős, tisztviselői jók, generálissa próbált, discretus, marhás, sok
értékű úr, igaz ember légyen! Erősnek sok az barátja, gyöngétül az
meglévők is elpártolkodnak!

A két úr sűrün helyeselt, de csak úgy némán.

Elejbük ment félutig! Csak annyit kellene mondaniok, hogy ezt a
független, próbált vitézségű urat megtalálta a fejedelem a horvátok
bánjában…

Ébeni lehajolt, följebb rántotta csizmája egyik szárát, üstökét
hátrasimította, aztán a másik száron is húzott egyet, végre fölállt:

– Nagyságad tehátlan, mint értém, ha jól értém, javallja az lengyel
expeditiot!

Zrinyi az ajkába harapott.

– Urunk nevében nagyságadnak hazzánk való gratiajáért köszönetünknek,
háladatas köszönetünknek ajánlása után búcsut vészünk nagyságadtol. Az
Ur lakazzék ez várban minden kegyelmével!

Üstök-csavarintás, alázatos kézcsókok, bajusz-pederítés s már az ajtó
felé csoszognak Rákóczy becsületes főember szolgái.

Ébeni engesztelő alázattal fordul vissza a gyors távozáson szótlan
sértődésben álló Zrinyi felé:

– Instállom alázatasan nagyságas uramat, az főbb magyar uraknak
tetszések győjtögetésében szűkecskére szabatatt az üdőnk!

A bán gúnyosan bólogatva helyesel.

A két ember újra megindul, de most meg Nagy Tamás fordul vissza:

– Judex curiae, Nádasdy uram portája az közelebb statio!

Azzal hajbókolva, instálva, sok szerencsét, egészséget kivánva
sündörgött-fondorgott a két úr kifelé.

Mögöttük döngve zuhant be az ajtó az élesen csattanó zárra.

Ébeni ijedten állt meg a folyosón:

– Bécsapá az ajtót!

– Bé ám az szél! – pislantott ravaszul Nagy Tamás meg sem állva.


XX.

A kárpit hasadékán enyhe fény szürődött be a barna selyem paplanra.

Megint reggel! – dörzsölgette kábultan súlyos pilláju szemét a bán.

Mária összehuzott, kis, gyerek arcával buzgón aludt. Zrinyi feléje
fordult s öntudatlan mosollyal nézte egy ideig, aztán megcsavarta fejét,
amely fáradtan hanyatlott az összevisszagyűrt párnára.

Macska! Az asszony csak macska! Vinnyogó szerelemből, gyereksírásból
telik ki élete és boldogan alszik! Nem tudtad, Miklós, mi a lassu méreg?
A fejed üres s mégis úgy zúg, a derekad fáj és combodat köszvény metéli…
S ha ez se volna…? Lendültél egykor, gondolatod lángoló tűzkoszoru volt,
amely tetteid búgó ágyugolyója előtt sisteregve röpült s most csak hamu
nagy terveid pislogó üszke fölött… Szerelemben zajló éjjelen asszonyba
ölöd erődet; kábító álomköntös fogja tagjaidat nappal és bugyborogva
forr epéd; kis lányod csókja íztelen, tej-szagú s mégis uj jövő
rejtelmes kupolája domborodik már a puha tagokból!… Hogy kijátszotok,
Természet, Isten, egy ilyen szegény, nagyerős férfit! Ez hát az élet?
Szerelem, vajudás, szoptatás? S te csak kukorékos hangú kakas? Harcias
tarajodat csak nősző elevenség remegteti?… Nyögj, csak nyögj, gondold,
hogy a köszvény, pedig az öntudat hasgat…

A zsinór után nyúlt s a kárpit ugrálva húzódott el a nyugvók elől.

Hisz reggel van! Az éjszaka hazugság volt!… De akkor mért sötétebb a
világosság, mint a homály? Mert Rákóczy úgy akarta?

– Bolond, üdőtlen vállalat! – morgott föl hangosan.

– Ach, ich bin so… – nyögött föl tétován, le-lecsukódó pillákkal Mária s
szava kéjes ásításba szenderült.

Zrinyi a homlokára ütött öklével; befordult s fölkönyökölve elkezdte
simogatni a kis, puha, kerek kezet.

Mária elmosolyodott, de nem mozdult, még csak pillája sem rebbent.

Vén fösvény! Fél tőlem, persze! Javalltam a lengyel hadjáratot, igen! De
Zrinyivel! Félt, hogy fölibe kerekedek… Fölibe? Hm! Nem is olyan
lehetetlen! – cikázott szája körül a gúny. – Rám fogsz még szorulni,
György bátyám, ha most nem, hát majd a győzelem idején! Lengyel földön
ellehetsz nélkülem, azt hiszed? Jó! De Magyarországon vagyok még valaki,
ha hüvelybe rozsdásodott szablyaként fityegek is ebben a pocséta-várban!
Eh! Reggel van, munkára!

Óvatosan eltolta a paplant s gyors mozdulattal talpra szökkent.
Félkézzel lerántotta magáról a hálóinget s a mosdótál elé állt.
Belefektette arcát a hideg vízbe s úgy töltötte tarkójára az ezüst
kancsó csobogó tartalmát.

Mária sóhajtozva neszelt föl, nyujtózkodott, forgolódott, kinyitotta
szemét, de a mosoly megint csak szendergésbe merevült arcán. A bán
meztelen derékkal hajladozva, a levegőt öklözve, békáját feszítve s
karját kivágva igyekezett szerelemben puhult izmait felvillanyozni. Majd
villódzva sistergő göndör hajának állt neki fésüvel s ahol nem simult,
tépte. A bajuszát jó keményen szétkefélte s mikor elkészült, az ágyhoz
lépett. Megfogta a takaró csücskét, úgy vonta elfelé lassan az alvóról…

Mária durcásan tiltakozott az ébresztgetés ellen s ijedten takargatta
hosszú hálóingével tejfehér, gömbölyű combjait, amelyeknek finom bőre
reszketve libabőrödzött a goromba hidegben. Még a lábaujja hegyét is
befedte, úgy panaszkodott gyerekes nehezteléssel:

– Ne nézzen kegyelmed! Nem kelek föl igyen!

– Nono! Nono! – csititgatta az ura nevetve; de látva, hogy az
összegombolyodott asszony nem mozdul, tréfás-lovagias mozdulattal
rájakanyarította a paplant, hogy csak a füle látszott ki alóla:

– Jó éjtszakát, Zrininé nagyságos asszonyom… nékem aranyos kis, bolondos
feleségem! – toldotta meg egy csókkal.

– Gonosz kegyelmed! – villogott ki nevetős haraggal a két ragyogó szem a
paplan alól.

Mire elszánta magát, hogy fölkeljen, Zrinyi már a belső udvaron kémlelte
a bátortalanul, ködlő fénnyel emelkedő napot:

– Kikelet, de foga vagyon! – azzal jobbra fordult s az északi fal felé
tartott, amelynek tövében ékbe vágott tetejü, alacsony, zöldre festett
deszkákból összerótt kerítésen belül török rabok, bocskoros jobbágyok
turták, kapálták, gereblyézték a kertnek odahordott televény földet. Az
egyik sarokban a koppanó fakalapács ugrasztgatta véső alatt formálódott
lassan kőpad, asztal; fölöttük már ott fehérlett a frissen összerótt
lugas váza. Itt lapos faládikákban bággyadozó palánták vártak
elültetésre; amott nyesett gyökerü, karcsu csemeték feküdtek egy
csomóban. Az gondos trágya-ágyat vetett a rózsatőnek, ez zsineggel mért
utat. A pávás, gránátalmás faragott kapufélnek támaszkodva, hón alá
fogott pálcával nézte őket egy drabant, aki az úr közeledtére hetyke
alázattal kapta le süvegét. A jobbágyok is süvegelve emelkedtek föl
görnyedésükből; a rabok fejet hajtottak s kezük álmosan érintette
mellüket, szájukat, homlokukat.

– Kimszi? – fordult Zrinyi, kiléte felől tudakozódva, egy beesett, ólmos
arcu, nyitott száju, ritkás ősz szakállu, kis, görbe rabhoz.

– Abu Bekr ibn Aflah, ó, fényes tekintetü király-bán! Tanitó voltam
messze, délen, a Fehér tengeren túl, El-Magreb-ben! És még messzebb, a
sárga homokon túl… Tombuktu… Bölcsességre figyelmes füleid nem hallották
talán soha ezt a nevet! Ott tanítottam s nagy dolgok tudósának
tartottak… De az emberek fiai gonosz tejet szoptak… és vágtató tevén
menekültem, szultánom!… Aztán harcoltam Allah – kinek neve legyen örökké
áldott – Allah útján a hitharcot: a golyók a mezőn vészcsillagok gyanánt
táncoltak… telt a hold és fogyott… teve, öszvér, ló, mind megfordult
combjaim ollója alatt… és foglyotokká tettetek! – s karjait összehúzva,
két tenyerét arca mellett lappal előre kiterjesztve fölsóhajtott: – O!
létezőknek Alkotója! a királyok királya, világok ura vagy, aki e földet
különféle nemzetekkel felékésítetted s annyi százezernyi embert
fenntartasz, nekik erőt, országot és szerencsét adsz, miért teszed őket
a mi foglyainkká s minket az ő foglyaikká?

Zrinyi biztatóan, bátorítóan tette kezét az öreg vállára s odább lépett.

– Maszlagtul részeg mast is, nagyságos uram! – suttogta a háta mögött a
drabant.

A bán egy darabig gondolkozva nézte a dolgozókat, aztán sarkon fordult s
könyvesháza felé tartott.

S milyen nyugodtan kapál! Mámor és bánat remeg a szemében s jól van így;
nem lázad, nem dul-ful, csak könnye pereg s te már előre bosszankodva
gondolsz a levélre, amellyel ajtód előtt vár rád a németek futárja.
Magadat sajnáld, ne azt az Abu-t, hisz gazember! Tudod biztosan, hogy
Kanizsán ládaszám várják vissza a tallérok s itt mégis turbánja koszos,
kaftánya merő mocsok, koldusnak teszi magát, hogy dús sarcot ne nézzenek
ki belőle. De sírt! Hamisság és igaz érzés bolondos keveréke ez a görbe
világ!

– Nyugodalom? Mán megént!? – gyürődött össze kezében a bécsi levél. –
Hát azért se!

Félóra mulva riadó berregett, harsant az udvaron. Egy ölelés az
asszonynak, egy csók a szurós bajusztól ijedező fogatlan, tejes szájra,
aztán lóra és neki a világnak!

Aznap éjjel idegen barom bőgött a bán ólaiban s új foglyok suttogtak
titkos ujságokat a régieknek a pince sötétjében, vasalt kézzel, lábbal
vetve neki hátukat ültükben a nyirkos falnak: megint más nagyvezir van…
a padisáh mindig csak vadászik, kint kóborol, nem hiába átkozta meg
legyilkolt napja, Ibrahim, hogy úgy éljen, mint mezőn a vad… a
Dardanellák bejáratánál a velencések köves ágyui, tűzgolyói hetven hadi
gályát süllyesztettek a zöld vizek alá; volt, melyet diadallal vontattak
Velence útján…

A bán fáradtan, gondolat nélkül gondolkozva könyökölt ki ablakán: az
imájában leborulót faron rugva rántották ki alóla a kis szőnyeget… az
sem szed több adót!… egy kis vér, nehány barom, mellszorító futás dobogó
lovakon, por és füst: így szedi a horvátok bánja nevetséges
hírkoszorujába a szegényes virágot…

A csöndes éjben bánat és ihlet feszítette recsegő, mély torokhang
sajátságos lejtésü énekén szállt föl hirtelen a Korán egy szurája:

  Ha az ég majd ketté hasad,
  ha a csillagok széthullanak,
  s egymásrá szakadnak a tengerek
  s kifordulnak a sirhelyek:
  akkor tudja meg a lélek, hogy mit kezdett és mit végezett.
  Ó ember! vakmerős…

Durva hang szitka csattant s az ének megszakadt.

Az álmodozásából kirezzentett Zrinyi sietve csukta be az ablakot s amint
megfordult, az ágyban kuporgó Mária szemének epedő ragyogásával találta
magát szemben…

A kert szépen haladt. A lugas léceire kötözött ráncos bőrü, ösztövér
venyigéken már hasadt a rügy, a kis palánták életet adó lucsokban ülve
hiztak s várták a napot. A ritkás szálu, zöld gyepágyak között reccsenő
kavicsu, sárga, keskeny utak kanyarogtak. Zrinyi lehajtott fejjel,
lassan lépegetett rajtuk.

– Nagyságos uram! levél Grécbül! – lobogtatott valamit Migliani a kis
ajtónál.

Komolyan kezdett hozzá Zrinyi, de aztán elnevette magát:

– Ez megént uszít az törökre! Sem vélem, sem nálam nélkül nem lehetnek
az koszosok. Ha békességet tartok törökkel, az Grécnek rosz, ha
fölbontom, Bécsnek nem jó. Azt szokja vala mondani illyes nehez
állapatban Klobusiczky uram Posomban amoda akkor erdélyi szóval: «Mast
légy akas Damakas!» He! Gréc tahát kezemben nyomintja az szablyát:
hajde, törökre! No, Zrini, hecc, hecc! – mint ebeket bikára… Hát,
atyaságod, az rabok közzül amaz vén Abu Beker-t ide, osztán elé az
nagyobb fejér zászlóval! Szóljon nevemmel Kiss Farkasnak, bemégyen
emberivel Kanisa alá, török volt, esméri üket… no! Légyen békesség, ha
Gréc harcot akar! Légyen legalább igaz titulussa Leslie uram
panaszolkodásinak, hogy tulajdon fejem szerént cselekeszek mindenekben,
kik törököt illetnek. Amaz Abu helyében kérem az pasátul… hm! nincs
török láncon mast tisztviselőnk, ugyé? Hát két derék köz rendet…
Mavro-t… és kit még?… Velimirt, az kertészt, igen, igen! – fejezte be
mosolyogva.

Azzal egy intéssel elbocsátotta a pátert s szemeit összehúzva merült el
gondolataiba.


XXI.

Az éjjeli mécses lángocskája hajladozva, meg-megrebbenve úszott a kis
olaj-tavon. A kályha tompa süvöltéssel felelgetett a tetőn táncoló
viharnak, amely erőszakos incselkedéssel rántott egyet-egyet az ablakok
fatábláin.

A tépelődésében elvánnyadt arccal szunnyadó Zrinyi riadva ébredt a
szomszéd szobából felhangzó gyerek-sirásra, amelyet sipítva ragadt
magával a küszöb-közön zörögve áttolakvó szél. A bán megemelintette a
selyem-suhogással lebegő kárpitot: a mécses összerázkódó fénye sárgán
esett a mély nyugalommal alvó Mária arcába. A szomszédban is csönd, csak
a kicsi sír erősebben…

S mi volt a vége? – gondolkozott tovább tarkója alatt összefont kézzel,
– a király nem akarja a predauciusok bekebelezését s az áldatlan
huzakodásban a mi karunk fáradt el előbb… no, igen, a telkek ujra
fölmérve, beirva, ez valami, a szolgabiróságoknak uj határokat huztunk…
az adózás alapja most már biztosabb… Nem is mehettem volna! Nem mehettem
volna, ha hív is Rákóczy! Királyom ellen fogtam volna fegyvert, a jó
Ferdinánd ellen, aki bizony no, csak szövetséget kötött ám a
lengyellel…! Mi az, hogy senki se mozdul a rivásra?

Lassan fölkelt, belebujt papucsaiba, hálóköntösébe s átnyitott a
szomszéd szobába. A szemközti falnak támasztott divánon ültéből
fölborulva aludt a kis, barna képü horvát szoptatós dajka.

A sarokban, a födeles ágyacska oldal-rostélyán belül, göndör lenhaj
hullámai között egy nyitott száju, puffadt kövérségü sárga arcocska.
Középen, a magától meg-megringó bölcsőben összeszorított öklöcskéit
csáposan rezegtető kisebbik; szája négyszögletesre görbült a panaszos
ordításban.

Zrinyi körülnézett, vállat vont s a bölcsőhöz lépett morogva:

– Jüjj, no, kis Katám, tisztában teszlek!

*

Az alacsonyan gomolyogva rohanó szürke felhőtenger alatt, a vastag fehér
takarótól roskadó fenyők tövében messze fölfelé, a felhőbe bujt csúcs
iránt, ezer és ezer kis fekete pont nyüzsög az egymásba simuló hatalmas
rücskök ágyazta szakadék mély havában, amely csak nem akar fogyni a
csipetenként odább lódító lapátok, ásók elől. A ragadós hó alatt éles
szikla, lépést csusszantó kavics; útnak híre, se hamva. A góbé
elkeseredetten húzza vissza fogásig süllyedő s a végin is csak sziklán
pendülő ásóját:

– Komé! vajjon látja-é Isten az mü nyavalyáinkot?

– Látja ugyan, de Isten úgy segéjjen, ő sem tehet róla! – hangzik háta
mögül mély meggyőződéssel.

Lent, ahol a szakadék völggyé tágulva simul el, övig áll a hóban Rákóczy
György és sóhajtva néz föl a szürkén fehérlő máramarosi bércekre:

– Nem ember ellenségünk, hanem Isten van ellenünk… Majd tisztességes
halált kivánnánk inkább!

* * *

A csáktornyai vár északi kapujának hidján bocskorok csoszognak, taliga
zörög; fekete föld, mész, cement, délről jött nagy terméskövek rázódnak
a sovány, izmos, meztelen barna karokra függeszkedő nyikorgással befelé.

Zrinyi a régi lőporos torony aljában állva beszélget egy nagy kalapu kis
alakkal, akinek fekete térdnadrágja oldalhasítékán kacéran buggyan elő a
vörös selyem betét. Az idegen harsányat kiált s a térdszalagrózsa
fityegőjének arany cafrangja türelmetlen toppantásban verődik sovány
ikrájához: a hangra egy föld-kupac tetején álló felvigyázó szaladva
iramodik a cementet keverők felé. Aztán újra Zrinyihez fordul s mutató
ujját magyarázva helyezi a papirlap egyik pontjára. A bán figyelmesen
követi az erődítési terveken ide-oda szaladgáló vékony ujjat.

Majd lóra ülnek s a szekerek, taligák sora mellett elléptetve a
vadaskert hosszában ügetnek északkeletnek. A kis ember egyszer csak
föláll kengyelében, beletekint a kezében lobogó papirba s tenyerét szeme
fölé ernyőzve néz el a stájer hegyek dombokba haló lábától messze
keletre elnyúló síkon.

– Monsieur le comte, ide jönne a redoute, – mutat előttük egy dombra.

Zrinyi helyeslően bólint s a dombra szöktet. A dombon túl tavasziasra
dagadt patak piszkos vize fölött palló.

– … le tout protégé par un redan avec flancs! – azzal a tenyerébe rajzol
egy négyszöget, ami a redoute-ot jelenti, egy vonalat kanyargat elébe,
az a patak, rá, a redoute-tal szembe, két kisebb vonalat peckel
keresztbe, az a hid; a patakon túl egy megtörve lefutó s a hid felé
szétnyiló száru éket vés körmével, az a redan, a pallót védő szöggát.

– Jól vagyon, ingenier uram! – szól Zrinyi.

Megfordulnak s a két paripa néma léptetésben süppedezik a kövér füvön.

A széthasadó felhők közül kibukó nappal szemben szivárvány ragyog fel s
Krakóban búg a harang, bőg az ágyu. A buggyos ruháju svédek tollas
kalapjainak, az erdélyi hajduk vörös, zöld kucsmáinak tengere már a
Visztula hidján túl hullámzik tolongva, mikor égre lendül a kozákok
keresztes zászlaja, megremeg a borzas prémű süvegük mellé tüzött apró
levelü, egyenes faágacska, s megindul a hihetetlenül karcsu és hosszu
szigonyos kopják alul földet érő ritkás erdeje. Dob recseg, vezénylő
kard villan a magasba s lendülve úszik a többiek után a moldvai zászlók
szentje, ökörfeje s az oláh selymek sólyma. Ujra színes, függélyes, bő
svéd redők rengenek előre a porfelhőt kapáló lovakon… s mikor a por
elül, vágtató lóval lépésben menve halad előre, szemét a Wawelen
hatalmas tömegben, karcsu csúcsokkal, hegyes tetőkkel fölmeredő királyi
várra függesztve, fehér vont arany dolmányban Rákóczy György. Mögötte a
svéd, erdélyi, kozák, oláh urak tarka, gőgös, diadalos mosolyu csoportja
előtt, kerek polyák kalapját szemébe huzva, Würtz, Krakó kapitánya és
remegő keze tartotta selyem zacskóban zörrenve verődnek össze a behódolt
város kulcsai. Utána síp, dob, trombita, por s a hódító lovak ezreinek
szivet döngölő tompa dobogása…

* * *

A négy sarkán négy kerek toronyba gömbölyödő vár festett falán kigyulva
csillogott a két sor ablak az alkony tüzében. Lent, a sárga, kopár
sziklák övezte kis öbölben csüngő vitorláju bárkák pihentek csöndben
összebujva a ringatódzó vizen, amelynek millió apró bibor hullámocskába
szökkenő opálos fénytakarója békén terült el messze, a lilával foltos
barna szikla-hegyekig. Fent az egyik ablak ragyogása rezzenve nyílt
sötét négyszöggé s a kikönyöklőhöz kongó harangszóval keverten verte föl
a sós, nedves tengeri szellő a portorei hajósok, halászok dudával
kesergő, síppal sikongó ünnepi, ájtatos bánatát.

– Elhiszem, német szóra fogta apró cselédidet bécsi feleséged, mi? –
folytatta Péter, a bán mellé könyökölve, a nehéz hegyi úton megszakadt
szóváltást.

– Nyughass mán, Péter! – mordult fel Zrinyi.

– De nem! Nem lehet, hogy teljességgel németté apolgatott az Löbl leány!

– Péter! – egyenesedett ki Zrinyi.

– Hát osztán? Péter, igen, Péter! Vessünk számot egyszer ez életben,
vitézlő bátyám uram! Te jüttél felém… én mán csak ha az temetésedre
mentem volna Csáktornyára…

– Nem hozzád jüttem, jó testvér, az tengermelléki passusokat jüttem
nézni, – szólt elcsendesülve, gúnyosan Zrinyi.

– Mi okon vonyál ki hát barlangombul?… Mast itten vagyok és beszéllek.
Én nem tanultam csehországi köntösöknek szabóságát, mint annyi sok más,
vagyok, ki voltam s lészek, igaz horvát! Te? Elsőben magyarrá vedlett
szüved, mastan meg… Eh! Mi dolog ez? Familiánk mint cometa szörnyen
fénylett magasbul s mastan csak sindik, mint bujdokló fényü kicsinyded
csillag! Bizony, Miklós, Katámmal gyakor szóval, sürü óhajtással
szomorkodunk régi hirünk-nevünk gyalázatos veszésén… Jó, no, tudom, kit
mond tekinteted: én csak én vagyok, alábbvaló nállad elmére, vitézségre…
De nem vagyok így is sorban utolsó! Sirhatnék, Miklós, ha szároz szemem
könnyet adna hozzá, látván irigy fátum alatt hajuló derekadat… Kicsuda
pántolódjék mind az világgal az köz bontakozott állapatja miátt Horvát-
és Magyarországon, ha nem a Zriniek!?… Én csak úgy mondom, vedd eszedben
az szót: jobbágyinkbul nyolc ezeret könnyű szerrel állathatnánk talpra s
az holdultságbul husz-, huszonötezer katonát szedhetnénk soldra…

– Mit akarsz? – búgta, föltolakvó gondolataitól félve, a bán.

– Azt, kit illenék, hogy te is akarj! – vágta szemébe merészen Péter.

– S ha akarom? – állta a kihivó tekintetet Zrinyi.

– Hejh! akkor! – s fenyegetve lendült Péter gróf ökle a terem falán
függő, valami régi, füstös király-kép felé.

– Akkor… akkor… várjuk, szép öcsém, az jobb üdőt, – csapódott le a bán
csontos, izmos keze büszke öntudattal öccse vállára, – kinek szelleti
Lengyelországbul fujdogál erre alá!

– Keljünk eleiben! – gyult ki a vakmerő remény Péter szemében.

– Nem, Péter, nem! – morogta ujra magába süllyedve Zrinyi.

Az uszkokok főkapitánya elkedvetlenedve forditott hátat, majd
visszapattanva fölkiáltott:

– Mondd ki hát, hogy higgyek!

Zrinyi szája gúnyos ívbe görbült, míg szeme Péter gróf lelkében
olvasott:

– … hogy magyarok közt királ kévánok lennem? – ejtett lassan, nyugodtan
szót szó után, – s te palatinus?… Nem! Nem!

– Velencés kezével?… Francuz… haddal? – suttogta lázas kiváncsisággal,
egészen hozzá hajolva Péter.

Az öccsére nem is figyelmező Zrinyi lelkében gyötrelmes örömmel
született meg a gondolat…

– De ország gubernátora, igen!

A nagy teremben susogva, bugva kavargott a zavaros visszhang s a homály
a tengerről föllépett a sziklákra.

*

Jobbról az enyhe lejtésű távoli hegyek zöldje felől a Schmielova vára
alatt elsiető folyócska, balra a százszoros salvéval durrogó ágyuk
füstjétől gomolygó magaslat; középen az egytornyu kis faluhoz kanyargó
széles út. Az út mellett két felől, a szántássá taposott friss gyöpü
síkon elszórva, arccal az útnak kisebb lovas csoportok; mögöttük
két-két, innen a dombtól a falucskáig széles, szines, pikákkal,
csidákkal tüzdelt csik, előttük a kapitányok ritkás arcvonala: kozák és
magyar lovasság.

S elől a dombon, amelyre fáradtan kúszik föl a falu útja, himzett
nyeregtakarós lován Rákóczy György, Erdély fejedelme. Mögötte főemberei.

– Keves az svécus, Kemény uram! – rezzen meg a fejedelem előre álló
tömött szakálla.

– De nem, nagyságos uram! – hangzik a bizonytalan válasz.

– De bizony csak hét ezer vitéz! – bólint szomoruan, mint aki mindent
tud, Rákóczy, s közben megfordul fejében, hogy a lengyelek mind
elpártoltak tőle, még akik hozzá szítottak, azok is elhagyták,
Lubomirski s a többiek, ki itt van, kevés is, rongy is… Szelepcsényi
műve… itta a borát, lakta sátorát s a saját táborában érdekei ellen
dolgozott… bécsi ötlet aljas eszköze… – Még az búcsuebéden is, – szólal
meg hirtelen hangosan, – jól lakék, váltig esküvék Szüz Mária
emlegetésével bővesen! Hajdu sem esküdhetik többet…!

Az urak rábólintják az igent, tudják, kiről beszél.

– Lator ember, én mondom, mert… – emeli föl kezét Kemény János, mikor
Rákóczy int, s mögöttük oldalvást nagyot buffan a rézdob, fülsiketítő
lármát okádva rebbennek föl a karcsu trombiták s a magaslat ágyúi
nehézkes sietéssel fognak szaporább bömbölésbe. A fejedelem fehér
paripája kifelé forduló patával, magas szögbe emelt, dagadó izmú lábbal
indul meg; szálas farka a földet söpri. Rákóczy lekapja süvegét, combja
mellett büszke alázattal feszíti hátra, dereka meggörbül s lehajló fején
meglebben a frissen borotvált koponya üstöke…

Szemben fodorított hosszú hajak, csipke-örvek, omló vonalu, könnyü ruhák
sűrü rovátkája előtt egy szürke paripa keskenyülésü, hosszan lógó
nyeregtakaróján ezer buggyanással redős bő, szalag-csokros nadrágszárban
előrefeszülő két merev láb; nyeregkápában hosszú, cafrangos
pisztolytasak; csipkehabos mell; jobbra egyenesen kinyuló kézben
tollbokorba boruló föveg; legszebb hajlásu ívekbe simuló, klasszikusan
egyenes arcvonalak; széles ajkon az orr tövéből elhajló vékonyka bajusz
tiszta félköre; egyenes derékkal könnyü főhajtás: a szövetségese tegnapi
első látogatását visszaadni jövő Károly Gusztáv, svéd király.

– Serenissime ac potentissime rex… – remeg szinte meghatottan Rákóczy
hangja.

– Celsissime princeps… – harsan vissza büszke nyugalommal a köszöntés.

* * *

A vára udvarán lováról lelépő bán megtántorodott: mind a két lába
remegett. Fáradtan csatolta le sisakját s amint homlokához nyult,
gondolkozva kapta félre a fejét, aztán szeme elé emelve nézte az ujjai
hegyére ragadt száraz vér porát, szivárgó vér nedvét. Sisakja belsejébe
tekintett, külsejét vizsgálta s mosolyogva ölelte magához az aggodalmas
ráncokba vont homloku Máriát:

– Semmi, feleség, semmi! Kósza szablya-suhintás repeszté meg bévül ez
pántot s az goromba szélü törés karistolá föl az bőrt… De az babócsai
aga Allahjánál pipázik mán valahun pokloknak fenekén! – s ezzel aztán
mintha el is mesélte volna egészen a Kanizsához közel ásott új sánca
ellen támadó törökök ellen vívott ütközetét, tudakozódva folytatta: –
Megjüvének Légrádrul, Varasdrul az harangöntők, kiket az bécsi ágyuöntő
mester keze alá rendöltem?

– Igen! – felelt Mária türelmetlen révetegséggel.

– Az salétromcsináló ember?

– Munkálkodik, édes uram, mint értem az várnagytul, de…

– No! – nézett kutatva az asszony szemébe, akinek izgatottságát csak
most vette észre, – Trézsi?

– Nem jól vagyon! – felelte sírásra hajolva Mária.

A füstös, összekapart mellvas zörrenve koppant a földön az épület felé
siető bán mögött.

– Trézsuka, kis cselédem! – hajolt kedveskedve ott fönt a beteg fölé.

A halványsárga, kövéres arcban mosolyra nyilt a vértelen száj keskeny
vonala; a két kis párnás kéz a poros, izzadt arcot paskolta:

– Väterchen! Väterchen!

– Látod? – fordult vissza bizakodva feleségéhez a bán.

– Gott sey Dank! Mastan igen… de hun erőben, hun gyöngeségben, szinte
minden órán fordul állapata… Jaj, jaj, édes uram! – fejezte be
sopánkodva.

– Vor dem Kinde! – intette rosszalóan hallgatásra Zrinyi.

A kis Terézia figyelve nézte apját s Mária elnevette magát:

– Talám többet is tud németül, mint apja ura!

– Te, kis bécsi practicás! – fenyegette meg a bán a kacér
vállvonogatással hátat fordító asszonyt.

Mária a most már fecsegni, nevetgélni kezdő betegnél maradt, mindenféle
gyanus szinü levet keverve, töltögetve üvegből csészébe, csészéből
kanálba; Zrinyi pedig megfürdött, átöltözött s lement kis kertjébe,
amelynek viruló zöldje gondos öntözés fakasztotta illatot sugározva
fordult csöndesen a tikkadt nyári nap alkonyának árnyába.

A bán nagyokat lélekzve, gondolkozva lépegetett a lucskos gyepen
rózsatőtől rózsatőhöz. Itt egy bimbón simított végig ujja, ott egy
selymes, halvány testü, buja rózsafejet fektetett két ujja között
tenyerére és sokáig elnézte a vágytól széthajló kövér szirmokon duzzadó
ereket. Amott papucsa orrával igazította ki egy másik tő véletlenül
eltaposott gyürüs sáncocskáját; száraz levelet morzsantott le gyöngéden;
sercegve égő hasas zöld rózsatetüt pörkölt le parázsló taplóval. Majd
leguggolt a kis gyepszegélyes ágyak elé s vaskos keze alig érintve
enyelgett kis, szines jószágaival: az öntudatlan nyiltsággal bólogató
fejecskékkel… A szőke fürtök hirtelen haraggal zizzennek meg a
dolmányon… Kezébe veszi a zöld levelek között alattomosan megbujó éles
követ, föláll; ujjheggyel földet érintő bal lába előrefeszül, jobb karja
hátra vágódik s megtelt, de még mindig gyönyörü teste íve gömbölyüre
feszültéből előre pattan: a repülő kő sivító parabolája a várfal fölött
hajlik kifelé, messze, az ároknak. Ez az ő kertje! De szisszenve kap a
köszvény csákánya alatt megránduló tomporához… A másik… hm, a másik
szinte eltünik a Bécsből s mindenünnen beléhajitott sok kicsi, nagy kő
alatt… Köszvény! Csakugyan hosszú élet jele? De milyen életé?… Eh! kevés
patientia, sikoltás és néha szitkozódás kell csak hozzá… – Ejnye, de
cifrázza az hidat kérő tülkös! – neszelt föl hirtelen. – De türhetetlen!

A kis, könnyü, nyitott kocsival szinte repül a négy ló az udvaron
keresztül. A végig kigombolt dolmányu, ingelejü utas föláll ültéből s
amint megpillantja a kertben a vár urát, ordító hadonászásba kezd. A
négyes tajték-rongyokat fröcsögetve áll meg s a hadonászó alak
hamarjában nem találja meg a lábát, amelyikkel kilépjen.

– Nagyságos uram! – igyekszik roggyanó futással a kert felé, nyári
kalapos süvegét libegtetve, – nagyságos uram, csuda nagy, dücsőséges
fáma; győzödelem, győzödelem! Erdélyi uraim Dancka táján dobolnak!
Cracovia, Sandomír ű nagysága kezén!… Bocsánatos gratiáját esedezem: jó
napot kévánni majd felejték az örömtül, ki szüvemben hallelujáz… Pfüh!
mán csak leülök ez kűpadra nagyságod engedelmével…

– Jó napot, Vitnyédy uram! Ugyan béesett, mint üstökös, ez várban!

– De Rákóczy az üstökös! Győzödelmes serge penég tündökléssel fényeskedő
farka! Bizony fejében száll mán az lengyel korona! Lengyelország Erdély
vazallusa lészen! Jól s okosan tevé Ferdinandus, hogy koporsóban bujt
föld alá; szégyenletében bújna mast oda, vagy inkább félelmében! Hejh!
az koronás fejü papocska mast odafönt Bécsben ríhat apja után, mi tévő
lészen ez zimankótul fekete fölyhők feje fölött való győlekezése korán!

Zrinyi kiegyenesedett. Fölkelt tehát már a nap a lengyel hegyek mögött
és sugarának tüze bécsi hajakat pörköl s reménysége kis palántáit
zöldíti nevedékennyé! Milyen jó most, hogy Lipót nem hivta meg a Rákóczy
ellen küldendő sereg körül forgó megbeszélésekre, de még jobb, hogy az
öreg Hatzfeldet állította ama tizenkét ezer ember élére!

– Hejh! nagyságos uram, nagy grádiccsal vagyon feljebb az mi dolgunk!
Merthogy hiteles az fáma… Mednyánszky uram embere hozá… Mast lészen
üdeje, hogy ne aludjunk térdén az németnek, mikor amugy is reánk
köszörült beretvája megrözzen kezében… hogy… mert – s szeretett volna
még valamit mondani, valami nagyot, elhatározót, – … mast vagyon avagy
lészen, vagy lenne alkalmatosság az bécsi kertekben való gyümölcsöket
leszedetni… ha… – s tétovázó szeme elfordult az összefont karokkal mély
tépelődésbe merevült bánról s az udvaron köröskörül sétáltatott
megizzadt lovak kerengését követve igyekezett a fejében lázasan ugráló
gondolatoknak valami fonalat találni, amelynek végére odacsomózhassa
Zrinyi gyors beavatkozásának legalább az igéretét.

Zrinyi szótlanul vetett számot magában talpra állítható fegyveres
erejéről, zsoldosokról, Péter öccséről, barátairól, az elégedetlenekről.
A képzeletében szétterülő Magyarország térképén már messze járt
elgondolt hadával…

Vitnyédy, minden egyes pitykét hosszasan megpödörgetvén, gombolgatta
össze csöndben dolmányát… aztán csak egyet köszörült torkán, elsimított
őszülő haján, fölállt s ünnepi lassusággal lépett a bán elé:

– Nagyságos kegyelmes uram!

Zrinyi fölrezzent s távoli ágyutüz villanásaival szikrázó szeme büszkén
állta Vitnyédynek felekezeti bosszu, hazafias vágy, nagy, őszinte
szeretet rajongó lángjával égő, könyörgő, szókimondástól szégyenkező
tekintetét.

– Uram! Az seregek urának és Istenének, kinek dücsőséges zászlója alatt
nagyságod, mint hűv és szorgalmatos vitéze, más tunyáknak és eleik
dücsőséges cselekedetétül elfajzott nemzetének confusiójára vitézkedik,
szentséges óltalma és gondviselése alá ajánlva nagyságodat, nagy
alázatossággal kévánom tiszta szivbül, hogy ű szent fölsége tanácsolja
és vezérelje ez állhatatlanságban állhatatos üdőkben minden dücsőséges
cselekedetekre… és ű szent fölsége harcoljon, igen, harcoljon
nagyságoddal és tegye ellenségi előtt úgy röttenetessé, amint az
keresztyén világ és ellenségi előtt is dücsőségessé… én… – s az
összefonásból reszkető ujjakkal kivájt kart magával rántotta térdre
rogyásába. A bán keze fején egy csók s egy könny melege égett.

*

De az eretnek Rákóczytól főpapi buzgalommal undorodó Lipót biztatására,
aki olyan sietve újította meg a lengyel hitlevelet, hogy az országbirót
és a horvát bánt el is felejtette meghíni a tanácskozásokra, a dán
király hajóval, sereggel négy felől rohanta meg Svédországot. A svéd
király Rákóczyban nagy hadvezér, jó barát helyett történetes sikerein
elkapatott, ostobán ravaszkodó, hiú álbarátra lelt, aki önzésében
elvakulva addig-addig halasztotta szövetségük levelét aláírni, mert
magáénak akarta s képzelte egész Lengyelországot, míg a dán becsapás
hirére Károly északnak készült és semmi sem kötelezvén, meg is indult.
Most, amikor csak Steenbock és a bádeni őrgróf maradtak mellette,
Rákóczy lelkében megnyilt az örvény, de Varsó bevétele s maradék
készletének bora egy napra szivárványt vontak föléje. Ugyan! Mondják,
hogy mindenütt körül veretlen, sőt harcot sem kóstolt lengyel hadak
rajzanak s ő bizonytalan, de annál biztosabb veszedelmet rejtő
gyürüjükben kerengve csak játssza a hódítósdit! Ugyan! Hisz Steenbock és
hada vele van… De a svéd marsall tömpe orra, tömött bajusza már
gondolkozva hajolt sátrában ura visszahivó parancsa fölé. Hiába
átkozódott a királynak besétált fejedelem, hiába alázkodott méltósága
magafeledten könyörgő sirásba, csak annyit ért el, hogy a svédek lassu
lépésü utóhadnak maradva, a délkeletnek tartó erdélyiektől úgy szakadtak
el loppal, hogy az ellenségtelen hajszában kifáradt, eleség hiján
gyöngülő s kételkedni kezdő magyarok észre ne vegyék… mindjárt. Merre
menjenek? Vége csakugyan a bekötött szemmel kergetődző királyosdinak?
Ahogy a svédek tanácsolták, a Búg megduzzadt vizétől védve, Krakónak s
onnan Moldován keresztül haza? Vagy, amire kozákjai sürgették, tovább,
még inkább délkeletnek, Lemberg felé, hogy a sárga nádak hadai
hetmánjának uj kozák segítő seregével találkozzanak a harcot folytatni,
vagy inkább megkezdeni…? Mért nincs ellenség sehol? Minden város
behódolt, de vajjon az övé maradt-e a háta mögött is? Mért csurran ki
marka két szélén, amit belészorított? Hisz csak az a föld az övé,
amelyen áll… S ha odább lép…? Ez az utolsó kártya, s bizonytalan lapjára
mintha Chmielnicki hetmán kajla bajusza volna rápingálva… Üt-e mindent,
hogy a boros poharak megtáncolnak az asztalon vagy egyáltalában kezébe
kerül-e?… Mindegy! Csak előre!

Mire a lápon áttapicskoltak, az oláh nem volt sehol; mire a folyón
átkapattak, ki két ló közé lépve, ki tömlővel, ki véletlen dereglyén, –
ha fulladásba is sodort az ár tiz-husz vitézt, azok legalább nem látták,
– a maradék lengyelség is hűtlen árulóként a tulsó parton maradt…
Mindegy, előre!… Jön-e a kért kozák segítség?… Igaz-e, hogy az uj
nagyvezér, az öreg Köprüli parancsára tatár horda lovagol feléje, ki
tudja, hol, messze-e vagy közel, hogy engedetlenségeért, a bolond
hadjáratért megbüntesse?… Igaz-e, hogy a lengyelség egyesült mögötte s
bekerítni készül?… Ez igaz! Őrizetlen utóhadából ezer kozákot levágtak…

A sáros, piszkos borzas lovak remegő innal lépkedtek görnyedten
bóbiskoló vagy villogó szemmel körül-körültekintő rongyos, tetves,
éhségtől sáppadó arcu lovasaik alatt. A csidák hajdani büszke erdeje
remegő, összevissza rács. Morajlik a nyomorult csorda s mintha rekedten
rikoltaná itt-ott valaki: – Hátra!… hátra!…

Rákóczy a kantárt a fáradt állat nyakába vetve, kifeszített két kezével
a nyeregagyra támaszkodva, tágra nyilt, befelé néző szemmel tekintett el
a bizonytalan, gödrös út két oldalán alacsony dombokkal messze hullámos
tájon s azon gondolkozott, mit ad enni népének a legközelebbi pihenőn.
Hogy ad ebédet, Ur Isten! aki a vacsorával is adós maradt?…

A háta mögött felzugó rettenetes zajra, ordításra ijedten vágta oldalt a
fejét.

A por magasabbra csapott fel, amint a piszkos ember-ár szétzúdult
jobbra-balra a sötét lomb között piros pontokkal diszlő sok fa alá. Ág
reccsent, lomb-korona ingott a fákra röhögő ostrommal kapaszkodók alatt.
A táj mozdulatlan, zöld békéje tarka nyüzsgéssé változott…

– Mi az? – hördült egy pillanatra kiváncsisággá a fejedelem tompa
apathiája.

– Cseresnye, nagyságos uram! – léptetett melléje örömtől lengő hosszu
szakállával Kemény János.

– Tahát ebéd! – bólintott Rákóczy, az Isten kegyelmességére gondolva, –
de mi lészen holnap? – sóhajtotta.

– Cseresnye, nagyságos uram! – szólt halk biztatással, az út két oldalán
előre, szinte a látóhatárig nyúló sötétzöld levelü fákra mutatva,
Kemény.


XXII.

– Ha fekszel, nyugszol; ha ülsz, kevés ember lát: ha állasz, sokan
látnak; ha mensz, félj az botlástul; ha botlol, félj az eséstül; ha
esel, megtapodnak!… Mi az?

A bán fölkönyökölt láz fűtötte párnáira s úgy figyelte a sötétet. A
szomszédban halkan dudolt a kis dajka az álmatlan Trézsinek. Óvatosan
visszafeküdt s fülére húzott paplana alatt dideregve kérdezte benső
szóval magától:

Pusztulásba kell-é vesznem, szerelmes Istenem, ki vagy a mennyben? Semmi
se, hát csakugyan semmi se?… Mintha a halál sima, hideg keze tapogatna
végig… Borzalom, borzalom!… Allah, allah! – süvölti az éjjel… a
hegyszakadékba üvöltő, véres rongygomolyag hengeredik le, lefelé,
hordozójába nyársalódik a derékon roppanó kopja, gurul a ló, gurul az
ember, török és horvát vegyest… de lent, lent ott áll a véres testek
halmába tűzött lándzsaként Rákóczy s ittasan ordít: «Hejh! bán úr,
héában, nem akarom, hogy törökön erőt vehess! Ihon népem csuffal
elveszejtém lengyel lápon, kozák mocsáron… Itt vagyok és nem fizetek;
tetvek egyék bár Keményt s az erdélyi főrendeket az tatárrabságban, nem
fizetek! Sergem tatár-szijjon, Erdély könnye malmot hajthatna, büntetni
jün az nagyvezér… Én megfutamlék és sarcot nem fizetek senki fiáért és
itt vagyok, élek és megnevetlek, hahaha!»

A bán nevetésére Mária gyöngéd kérdéssel szólalt meg a szomszéd ágyban:

– Miklós!?

– Mi az? – rezzent föl zaklatott félálomból a bán.

– Elhittem, beszéll kegyelmed magában!

– Lázam vagyon, alitom! – ocsudott föl lassan Zrinyi.

– Isten kezében vagyunk, Miklós! – suttogta Mária ujabb szunnyadásra
fordulva egyet.

Isten kezében, – gondolta tovább Zrinyi, – csakugyan! Kemény János uram
is csak ott! Isten kezében, tatár kám kezében! Istenem, ott hagyni azt a
nyomorult népet s nehányad magával futva rohanni haza, ez a
Rákóczy-virtus!… Menten ment befelé, mint a hal a varsában, s nem vette
észbe, kijöhet-e… Lassu léptetéssel, fiuk, pszt! a domb mögött a török,
a hó sziszeg, az út kicsusszan lábunk alól, de csönd… negyven órán
éhezve, fázva, álmatlanul… csak csöndben, a török nem alszik, ránk
figyel… Figyeljen is, palatinus uram, édes apám uram, az én törvényes
processusom a Széchy-urfiak ellen megakadályoztatott, ha azt teszi
valóságosan nagyságod, hogy cooperált ez én ellenem való
törvénytelenségben… ki kell verni Erdődy Imre grófot embereivel együtt a
Mikulich-javakból… az országé már mind, ki övé volt, hisz
confiscáltattak… igen, igen, most hajrá Zrinyi, fogj fegyvert, mert így
lenne jó Rákóczynak, vond a magad földjére a törököt, hogy Rákóczyt
békén hagyja… nem, Palásty uram, nem, tisztességesebb követségre adhatta
volna fejét, mondja csak meg Rákóczynak kegyelmed – nem csak neve
szerint, de valójában is Rák – a Zrinyiek között nem volt soha semmikor
se gyáva, se urához hűtlen áruló… Lubomirski marsall hát megtapodta a
Részeket… kölcsön kenyér!… Csináltasson uj cimert magának fejedelmi
barátom: zöld mezőben aranyat számláló vén zsidót… Elbizakodás és
fösvénység!… Ötvenezer aranyat ajánljon, Vitnyédy uram, a Mikulich-javak
birtokommal határos részeiért, megveszem, mert, ugy-e, a Mikulich Sándor
fia törvénytelen, apja javaihoz semmi köze?… lengő gálya uszik kék vizen
s Péter szemében a nagy ismeretlen csillog… – hajszolt a láz gondolatot
gondolat után s a zavaros tumultust a köszvény nyilallása hasítva
szabdalta darabokra.

A kései nap kései ébredése után mégse nyugodhatott: fölkelt. Székről
székre, divánról divánra, ablakon könyöklésből padszékre heveredésbe
hurcolta magával a romboló nyavalyát estig. Hisz annyi minden készül!
Hogy maradhatna ágyban a bán?! A török itt és Erdélyben, uj áldással
viselős felesége… Maga alig állt lábán, de zsámolyt hozott Máriának,
lépcsőn ő segítette volna, kérdezte, biztatta lázfolttól virágos halvány
arcán idegen mosolylyal. Kis lánykáival játszadozván, furcsa, izgatott,
bolondos játékban sánta török gyanánt alláhozva futott előttük, aztán
elhalványodva rogyott valami szőnyegre s foga nyomán kiserkedt a vér
ajkából. A várbeliek félve kerülték, ijedten hallgatták. Aztán mozdulni
sem tudott, lesoványodva feküdt mereven, szél verte fatörzsként egy-két
napig ágyában s ahogy egy kis erőre kapott, megint csak fönt volt.
Hihetetlen éles látásig feszített energiával tárgyalt hosszu
délutánonként Miglianival tengeri kikötői kereskedelméről, hova mennyi
hajórakomány léc, donga, bádog, foghagyma, bocskor, só, kőedény,
szalonna, balta, olaj és fatál ment és fog menni. Egy éjjel hiába várta
Mária aludni, nem jött s hajnalban Angelo könyvesházában lelte: a
gyertya még égett, maga karjára borulva aludt. Angelo halk szavára,
csöndes figyelmeztetésére gyermeki engedelmességgel kelt és indult
mosakodni, öltözni. Ebédnél aztán feketével foltos fehér arca kiderült,
mikor Máriájának elmesélhette, hogy másfél év alatt – az éjjel
számította ki – százezer lirát keresett tisztán csak Bakar, Portus
regius, Cirkvenice kikötőiből az Adriára kifutó kereskedelmével.

– Nem haltam még meg, – fogadta halálos sápadtan, köszvénytől görnyedve
a látására jövő Vitnyédyt, – csak bécsi tanácsba nem kévánkozom!

Aztán karon fogta s vitte magával körül a várban megnézni, hogy az új
bástyák cementje hogyan állja a fagyot. Ebédnél bőven evett, korsószám
itta a vizet, beszélt, tréfált, jött-ment, cselekedett s azt hitte,
senki se látja, mi emészti belül.

Ha úgy egyedül maradt, okos szemü Angeloját is elküldvén magától, s
görcs huzta kezében megremegett a toll és lázas szeme előtt táncoló
örvénnyé futottak össze a sorok, összebicsakló derékkal omlott össze
székében s úgy érezte, hogy még csak egy kis feszítés és szétpattan e
bolond világ bomlott citerájának hurja, amelynek Zrinyi a neve. De
Máriájára gondolt s összeszorított ököllel egyenesedett szembe a
gyöngeséggel; Rákóczyról hírt hozó levél vagy ember jött, feszülő
homlokkal ugrott föl kétségbeesett terv-keresésre; a törökről beszéltek,
lüktető vérrel zugó agyában hadi vállalatra készített népének zavaros
képe dübörgött kínosan. Apokaliptikus akarata mindig, mindenképen
föl-fölemelte testi, lelki összeroskadásából.

De duzzadó izmai lógós-hosszura ernyedtek, göndör sörénye selymében ősz
szálak kigyói bujdokoltak tekergőzve, dereka meggörnyedt, arcán két
gondgödör homorult, bőre vén pergament-szint váltott s combjain
pötyögősen lebegett a nadrág.

A kis asszonyka új szülés örömének, bajának élvén előre, befelé figyelt,
kifelé csak mosolygott s nem sokat vett észre ura leromlásából. A
gyóntató bőjtöt és imádságot rendelt s Istenre hivatkozott; Forstall
minden nap elhatározta, hogy orvost hivat Pozsonyból vagy Bécsből, de,
ura életének széltől nyomott lángja egyet villanván, meggondolkozott;
Miglianit csak a gyöngülő testben megerősödött számoló elme ingerelte;
az udvarában ténfergő nemes ifjak ijedt bámulattal figyelték a sohasem
látottat; a folyton tépelődő lutheránus fejű Vitnyédy közeli végről
suttogott magában… csak katonái, az ő katonái látták a bajt mindenfelé
halál-formával telt agyukban egyszerüen súlyos, veszedelmes kórnak.

Messze azonban csak forgott az élet kereke és fordulása furcsa árnyakat,
fegyver és korona csillogását vetette a jelen zenitjére: a török
fenyegetéseitől rettegő erdélyi rendek Rákóczyt letessékelték trónjáról;
a tatár már átkelt a Neszteren, a szultán tábora Edirne hullámos síkján
zsibongott, a hadra készülő pasa Budáján, a Gül-Baba dombja alatt
rózsaligetben emelkedő Baruthkáne vára serényen kavarta bronz
mozsaraiban a nedves, büdös török puskapor szenét, salétromát; Lobkovitz
herceg aranya, szava pedig csilingelve, suttogva ömölte körül a
választófejedelmeket Lipót császárrá választásának érdekében.

A csáktornyai csöndes vár elhalkult urának erélye, akarata már csak
fulladozva vergődött betegsége mocsarában, mikor egy februári nyugodt,
hóeséses délelőtt Angelo azzal rántotta föl a könyvesház ajtaját:

– Asszonyunk fiat szült, uram!

A régi deli Zrinyi ugrott föl a szőnyeges ládáról, rohant folyosón,
lépcsőn, simogatta a kis új idegent s borult csókhalommal, az ágy mellé
rogyva, Mária kezére. De amint fölkelt, sápadt megtántorodását görcsös
mosolya, kínos kiegyenesedése csak alig leplezte:

– Az öröm… Mária… szűfogás jüve reám… mingyárt vissza…

A folyosóra érve felfeszült, nagyot sóhajtott s ott esett össze a
küszöbön hangtalanul, szinte vigyázva.

A szobában léptek recsegtek, a kicsi vinnyogva sírt és Mária hangja
hangos, ideges örömben rezgett.


XXIII.

A vastag falak között csendben pislákoló téli élet lassan-lassan ablakot
nyitva, ajtót tárva, mindinkább kifelé igyekezett levegőre, napra. A vár
mély zümmögése hangos beszéddé, kiabálássá, emberek, lovak, szekerek
jövés-menésévé tavaszodott a megduzzadt vizek nehéz, zsongító párájával
telt ég alatt. A széles udvarokon drabant rikácsolt s a bilincs-csörgést
csoszogtató rabok pincében tetvesedett haja, szemöldöke szinte
szégyellve sétáltatta penészét a fiatal tüzü déli verőn.

A kis kert lugasa már árnyékot adott, de Zrinyi egy keresztútra állított
és a napnak fordított karosszékből nézte enyhe borongással kedves
kőpadját… Furcsa csapdákkal gazdag terü, bolondos hajsza, mért hínak
életnek?… Mint a légy, zümmög, zümmög, körbe repdes, aztán beleesik a
lángba… Ki volt az az idegen, aki lázas lelkét, mint egy zászlót
lebegtette hónapokon keresztül, hogy aztán beletakarózva, hetekig
forgolódjék unt melegü, puhaságával rettenetes derekalján? Mondják, hogy
a horvát bán… Ismertem, derék fiu volt, csak egy kicsit fiatalos;
ágaskodó, nyerítő mén a lelke…

– Eheu fugaces, Postume, Postume, labuntur anni… – olvasta hangosan
piszkossá forgatott Horatiusából s valami fájó, édes nyugalom hulláma
csapott végig rajta; a könyvet is letette, hogy annál jobban érezze s
nézett, nézett maga elé, szerte a gyöpre, a zöld jól esett szemének…

S a hullám lassankint folyammá dagadt, amely gyöngéd erővel ragadta
magával, mint a boldog fájdalom úszó szigetét… de ostor pattant valahol:
puha mozdulatu gondolat-tündérek ugráltak le az úszó szigetről, hogy a
jelen partjához halkan kikössék. A csönd azonban megint csak megnevelte
az árt s a sziget kéjes lendüléssel indult tovább a misztikus vizen.

Szinte szerelmes lett ebbe a sajátságos, gyöngeségében erős érzésbe:
szeme gyakran merült el, mosolya sokszor hajnallott, mozdulata akarva
hajlott selyem-puhaságu ívbe, teste a nagy horizonttal szemben való
pihenést kereste, csakhogy elborítsa, magával vigye az a… az a… Ejh!
mely csudálatos az élet! – sóhajtotta boldogan elébe.

Kerülte a zajt, a bajt. Vára még mindig folyó erődítését csak a terveken
követte; a török ellen Patachichot küldte s csak harmadnap meséltette el
magának, mi történt; halálnak készülő kis Trézsije, betegesen vinnyogó,
puffadt csöpp Izsákja látásától fájdalomban vonagló arccal kertjébe
menekült, ahol megcsendesülve követte gondolatait, amelyek a nagy Végzet
felé eveztek finom, ütemes evezőcsapással; új ágyuit csak papiron
számlálta; a személyét tapodó, hajrázó bécsi rágalmakat fölhevülve
előadó Vitnyédyt messiási mosollyal, krisztusi kézfelemeléssel intette
nyugalomra:

– Ember vagyok, vétek és esés nem idegen tüllem… de azoknak itéletek
azzal vétkesít, hogy nem vagyok heliotropium, nap után járó fü… pap után
járó fü… Bizony, Vitnyédy uram! De hagyján!

Rákóczy dolgait a feleségével hallgattatta végig; levelet, melyben e név
felötlött, azt is az ő kezébe nyomta. Este aztán távoli pásztortűz
lidércfényével lobogó nagy, sötét éjszakába nyíló ablaka elé tolt egy
karszéket, Máriát beleültette, maga egy zsámolyszékre ereszkedett elébe,
fejét az asszony térdének szegte hanyatt s csöndesen megszólalt:

– Mária, mint vagyon az mese az balga fejedelemrül?

S míg szeme a nyári tüzet villogtató csillagok pislogásán bolyongott, az
egyszerü csengésü asszonyi beszédben csakugyan mesévé tarkult,
bolondosodott Rákóczy története, aki zordon makacssággal tolta föl magát
a januári medgyesi gyülésen országa nyakára, amit már hiába
reparálgattak az erdélyi rendek szóval, határozattal, a portához való
hűségük éppen jókor írásba foglalásával májusban, mert Rákóczy hada a
Részekben már kétszer is nekihuzakodott a budai pasa népének, a haragos
kis köpcös, öreg Köprüli már átkelette népét a Dunán, patyolatos fejü
követe Jenő átadását s az adó fölemelését követelte Erdélytől, a tatár
lovak pedig már a határhegyek csuszamlóin botorkáztak földnek feszített,
prüsszögő orrlyukkal kémlelve a szokatlan útnak guruló kavicsát, gördülő
kövét.

De a messze bugó felhő száraz villámlása nem érdekelte jobban, mint a
távoli vihar alkonyati fényes játékát bámuló gyereket. Szép csuda!
Elmulik, nyoma sem marad!

Nyoma sem marad…

Zöldül a kert… komolykás, idegen, nemes Horatius… odafent asszonyod sír
s kis lányod talán már a halállal vívódik… Varasdon német katonák
tobzódnak horvátjaid asszonyában, javában… Rákóczy veszett fejszéjének
nyelével hadonáz… ó, fájdalmas, sötét, piszkos hullámu élet… jön a török
és jön a halál… az öreg Bocskayt csak kiváltottuk… de Sziszeken újra
egyenesre verte kaszáját a jobbágy… az a kis sárga virág, hogy néz,
milyen szépen, nyugodtan s ha letaposod, nem sikolt… néma halál… és
milyen a néma élet?… auream quisquis mediocritatem… O beate Sesti, vitae
summa brevis spem nos vetat incohare longam… Gyógyulsz, öreg bán,
gyógyulsz: – nagy bán, kis események – kerülöd már a napot s árnyékból
nézed a messze útra indulókat…

Az udvaron pálcás, puskás drabantok nézték flegmás falhoz dűlésből a
Velencének gálya-evezősökül eladandó rab-csorda gyülekezését. Pislogva
mászott a napvilágra a rongyos had, de lábukon új sárga bocskor
fénylett, hogy a hosszu, tengerig tartó gyaloglásban végkép meg ne
rokkanjanak. Egykedvüen álldogáltak a napon vagy guzsorodtak a fal tövén
szótlan, mozdulatlan, bamba csoportban. Csak egy barna arcu, gyér
szakállu friss rab, fiatal ember vált ki a nyájból. Megoldozta
bocskorát, földre terítette jobb időkből megmaradt kaftánját s ráállt,
hogy a reggeli szalát imáit, hajlongásait elvégezze. Senki sem törődött
vele, csak az egyik drabant vigyorgott bajuszába a háta mögött. Mikor az
arab ihlet ülte szemü fejét, térdepléséből arcra borulva, két keze közé
földre hajtotta, a drabant egyet lépett s belé rugott, hogy fölborult. A
rabok néma mozdulatlansága s a horvát legények comb-csapkodó röhögése
közepette ugrott föl az arab, kezét buzogánynak emelve. De suhant a
pálca s vért serkesztő bibor-lila csik dagadt föl a barna arcon
keresztbe.

Az istállók felől útra készült lovas szolgák léptettek elő s a pincéből
föllépett az utolsó rab után a várnagy is, aki egy lajstromba tekintgető
iródeákkal körüljárva, újra s utoljára végig mustrálta, számolta a
rabokat. A nap lángolva úszott föl az égen; a rabok most már mind a
földön kuporogtak maguk alá húzott lábbal s az árnyékon elheveredett
drabantok között egy kis ón-pohárban csörögve táncolt a kocka. A nagy
csönd kohó-melegében a lovak prüsszögve verték orrukat izzadtságtól
párálló szügyükbe és szikrát kapáltak az udvar kövéből.

A várnagy megállt, szeme elé tartott tenyérrel fölhunyorgott a napra s
elvakkantotta magát:

– No!

Az ülők fölkerekedtek; a tarka batyuk s az egymás végébe aggatott
két-három hosszukás négyszögletü kemény bőrtáskából álló uti készület
vállra kanyarult. A tömött sorok között taszigálódva, káromkodva
forgolódtak a kötöző szijjakkal a drabantok. Egy lovas nagyot kurjantott
s az istállók felől fegyveres vitézek ügettek előre.

Zrinyi kis kertjéből csöndes, jóleső merengéssel nézte a tarka, délceg
gyürü övezte nyomorult, fakó csorda készülődését… Mennek s nem Allah
vezeti őket, hanem csak Zadranin… kopár vágáson s mély zöldü völgyeken…
szellő táncoltató tenger felé…

A fülledt csöndön asszonyi sikoltás süvített végig s bugó zokogásba
pattanva keringett visszhangosan a vén falak között.

Zrinyi megrezzent, pilláját lehunyta s fejében lágyan lüktetve indult
meg a sor: Pallida Mors aequo pulsat pede pauperum tabernas regumque
turres, – s két könnycsepp gyöngyözött elő szeme szögletében.

Várnagy, drabantok, lovasok, rabok egy pillanatra az épület ablakai felé
emelték tekintetüket, de villant a vezető tiszt kardja, indulást
ösztökélt pálca, szitok s a menésnek lendülő tömegben egyszerre szakadt
föl ötven torokból mogorva-mélyen:

– Allahü! Allahüü!!


XXIV.

A stájer hegyekről lesüvített a közelgő tél lombfosztó kengyelfutója, a
kis kert virágai dideregve rázták földre tarka fejüket s Zrinyi hosszu,
gyászos mentéje ellobogott a varasdi uton néma vágtatásban.

Mária ott térdelt nyár óta mindennapos gyászának hánykolódó bánatával a
Szent Anya szobra előtt.

Mikor a lángoló nap alatt kanyargó uton elrengett a kis koporsó Szent
Ilona felé, ahol már várta a libegő gyertyalángok között zugó rekedt
zsolozsma, akkor is csak ide menekült. Kéztördelő, görnyedező
sóhajtással, sírással támogatta ég felé lelkében gondolatig el nem jutó
remegő bánatát, de a szobor festett arca merev és hideg maradt, hiába
táncoltatott rajta csalóka mosolyt az örök mécses rebbenő fénye. Aztán
imádkozni akart, de megnyugtató, szokott zengésü kánoni ima nem jutott
eszébe, rebegte összefüggéstelenül, amit lelke háborgása csak fölvetett,
s kinlódó áhitata nyugtalan tengeréből egy barna szirt bukott ki
minduntalan: Büntet az Isten, őseidet megtagadó, magyar asszonnyá
szeretett német leány! Ilyenkor mogorva-egyenesen, büszke áhitattal
mellette térdeplő urára tekintett, de a kemény vágásu profil nem
mozdult, hideg és merev maradt. Igy vergődött heteken át; előtte a
szobor, melyet élővé nem melegített égi csoda, mellette az ember, akit
szoborrá fagyasztott a bánat.

De most, hogy a fekete mente ellobogott a szélben, fölfakadt a gyász
sebe s keserü önvád folyta be belőle lelkét. Rég elporladt kerek arc
nézett reá szemrehányóan egy távoli szöglet alak-váltó szentképének
csillogó keretéből s rég nem hallott tiszta csengéssel zugott föl
fülében ősei nyelvén a megtagadott törvény: Német leány ne szüljön
magyar fiat! Lányodat elvette s elveszi Isten Izsákot is, mert meg
akartad lopni!

– Oh, mein Vater! mein Gott! – s a kezére csavart olvasó kis ezüst
keresztje halk pengéssel ütődött a gyöngyház-szemekhez.

Könnyel homályosuló szeme a festett pirra tapadt s döbbenve érezte, hogy
kel szárnyra szivében akarata ellen egy szent fogadás, amely a mult
vétkeiért s a majdan magyar úrrá növő Izsákért cserében engesztelésül az
Égi Anya örök szolgálatjára ajánlja egyetlen leányát, Mária-Katharinát.

A horvát urak gyülése fölött elnöklő bán elmerülve számolgatta lelke
temetőjének keresztjeit: itt nyugszik a nagyravágyás, ott a lengyel
remény, az a kuruc akarásé, ez Trézsié… Trézsi… s most a vallásszabadság
keresztjét faragják, szögezik szerte az országban és Rákóczy halálos
fogócskát játszik a törökkel…

– Sziszeket pedig bocsássuk által a király kezére s egyezzünk bele, hogy
megrakják német katonával! – szólt közbe szintelen latin szóval, unva a
lármát.

– Mehercule, nullo modo, domine bane! – folytatta szónoklatát gróf
Erdődy Imre, a bán ellen felzuduló elégedetlen morgás fölé lendítve
dühösen csattanó hangját.

Zrinyi kézzel, fejjel intett, hogy jól van.

Hadd kiabáljanak! Kösse az ebet más a karóhoz! Ő legyen-e mindig
tengelye ennek a némettel elegy horvát-magyar-török világnak? Hogy
hevül, hadonáz Imre gróf, pedig talán nem is annyira a német katonák
behozatalát ajánló bánra haragszik, mint inkább arra a Zrinyi Miklósra,
aki ugyanazt a darabot akarja megvenni a gazdátlanná vált
Mikulich-birtokból, amelyet ő… S a derék Mikulich Sándor már kávéval
borozgat, s szelám álejkával mond jónapot valahol délen… Eh!… Ki mondja,
hogy az élet zajos dicsőség, örömöt szülő hangos öröm! Tedd meg, hova
Isten állított, amit a fátum rád mért. Ha örülsz, örvendj óvatosan,
örvendj belül, de bánkódásod folyamát a bölcsesség gátja szorítsa kimért
útba!

Alig várta, hogy vége legyen az adó, pörök, katona, erődítések
szóiszapos zuhatagának. Lanyha elerőtlenedéssel, bölcselkedő
egykedvüséggel intézkedett mindenben, csak méltósága merevült régi
teljességében Erdődy és pártja nyilt akadékoskodása, titkos bujtogatása
ellen. Ellenségeit megvetette, barátjait elkerülte s ahogy tehette,
Csáktornyának fordította lova fejét.

– Koncrul ugató szeléndekek! – köpött az út porába; süvegét szemére
rántotta s egy vágtában nyargalt haza.

De otthon sem találta helyét. Izsák betegágya előtt összefacsarodó
szivét hiába vitte Mária szerelméhez melegedni. Ha a nyult vonásokkal
maga elé meredő asszony vállára tette kezét, s csöndesen megszólalt:

– Határban tartóztassuk az kínt, az örömet az szerencse ugy is! – Mária
zokogva borult rá, s vigasztalásra szoruló hirtelen némasága nem lelt
több enyhítő szót. Könyvei ellenséges hidegséggel fogadták, a vár népe
félve tért ki előle, a lőtt vad hályogos szeme ismeretlen váddal
ingerelte, kopasz kertje nem ismert rá, az avar zörrenve panaszkodott
ellene s a lomb-hullató erdő rekedt zugással kergette el-ki magából.

Éjjente az asszony sírva huzódott félre szerelmes kezétől, csak az
álmatlanság s a köszvény álltak őrt zavaros lomhasággal kavargó gondjai
mellett reggelig. Néma utálat sötét madarai vertek fészket lelkében s
maga meghasonlott, ördögi kedvvel eregette szét őket a vak éjszakában az
asszonyra, Rákóczyra, országra, királyra…

Konok örömmel kapott hát a királyi meghivón, amely Bécsbe szólította
Erdély ügyében koronatanácsra s landkocsija nyekegve röpült a porfelhő
előtt északnak.

A kövér ősz dióverő póznái kopogtak itt, amott durrogó szüret óbégatott
a hegyen; barna barázda fordult a sárga tarlón lomha barmok ekéje
nyomán, trágya-halmocskák gőzölögtek a fáradt rögökön vagy kék kötényből
mag-esőcske lendült a levegőbe ütemesen; faluk határán öreg fák rázták
puha puffanással a fübe gyümölcsüket, szőlővel rakott puttonyos hátak
másztak görnyedve a kunyhók felé, amelyek udvarán friss kazal sárgult s
taposó suhanc ficánkolt a káposztás-kádban. Szürke selymü füzes
simogatta végig útja irányát, sárguló erdő fogta két fal közé; távol
barna tetők fölött kék füstcsikok kanyarogtak a beteg, hűs égre, pirosló
lovas-csapat kuszott lüktetve a felhő árnyéka alá, fakóvá barnult s
eltünt; hegyes toronytetőt figyelmeztető ujjul emelő városok nyomultak
ki eléje alattomosan a földből s mire egészen fölébe emelkedtek,
rosszkedvüen szállt ki párnáiról, hogy a postamester udvarán lovakat
váltasson. S míg a hét órai harangszó kimerülten panaszolt az éj elé
ijedt mécses-szemekkel pislogó házak fölött, a nagyságos bán úr a
hajlékony gerincü postamester hüledezésére paraszt szalonna, barna
kenyér vacsorát gyürt magába ingerülten, hogy rögtön tovább indulhasson.

– Királ urunk feje mellé választá avagy nótaperben fogták ű nagyságát,
hogy ollan halladékot szenyvedhetetlen útonjárása! – vélte a városka
mindenben járatos jegyzője a sokféle veszedelemmel kockázatos szokatlan,
oktalan rohanáson gondolkozva.

A landkocsi fáklyája haldokló el-eltörpüléssel, neki-nekilendüléssel
kuszott a sötétben, vörös fénye haragos-kutatva vibrált be a kocsi
belsejébe s a bizonytalan világításban recsegve, csilingelve,
prüsszögve, dobogva, fegyvercsörgéssel, ostorpattanással rohant,
wachtert, éjjeli garázdát ijesztve, a különös jelenség Sopron felé, ahol
Vitnyédy addig könyörgött szótlan bánatból néma dühbe forduló kedvü
urának, míg meg nem igérte, hogy csak nappal utazik.

– Veszedelem, halál talám inkább élet, domine egregie, merthogy életem
koporsóban aluvás… Bene, no! Utazok naponta!

S éjjel? Nyereség-mámorát részegséggel növelő úr, köznemes asztalán
kártyázott, kockázott vagy a hajnali indulást virrasztó postamester
német katona garázdálkodását, evangelicus-nyuzást, háboru-félelmet,
drágaságot panaszló fecsegésével tartotta magát ébren. Reggel aztán
csábító pengéssel sárgult elő a kocsi-ládából a veszteséget vagy
szolgálatot fizető arany s az úr süvegéhez bökve vágta be magát a
bőrpárnákra. Ha fehér falú ház békéjét csillogtató vörös-sárga lombok
remegtek eléje, lehunyta szemét, hogy ne lássa; rozzant hidon
átdübörögve, leste, nem roppan-e alattuk, hogy ott szeghesse nyakát;
barázdán rohanó vad után a párnáról fölkapott pisztolyból küldte bánatos
dühe haragját s ha az oktalan remegéstől fáradtan nyujtózkodva vetette
magát hátra, álom helyett szégyenlős zokogás keserűsége húzta össze
pilláit s vágy ekhózott föl száraz ajkán a kis halott csókja után.

De amint az ősz aranyában fölbarnult előtte a császár városa, kétfelé
simított kínban, tépelődésben kuszává rágott bajszán, dolmányát
egyenesre rántotta, süvegét hátra lökte, s míg szivében csöndes
pendüléssel sírt vissza valami bécsi mátkasága idejébe,
fellajtár-ordítás, ostora pattanása rugaszkodva ragadta befelé a vén
kapu fegyveresei között a gőgös méltóságu Illyricorum regnorum
prorex-et.


XXV.

A Dráva zúgása egyre elhalóbban hangzott a vén fák hűvös boltja alatt
kanyargó kis úton lépésben baktatók mögött. A jó moldvai paripák feszülő
ívben magasló nyaka egyre jobban és jobban görnyedt föld felé; fejüket
szügybe hajtva, nyitott szájjal lazítgattak olykor a zabla szorításán,
amelynek kemény vasa karikát csilingeltetve ropogott tompán
türelmetlenségüket, éhségüket őrlő fogaik között. De ideges játékban
habos tajtékkal telemázolt szügyükből fület hegyezve vágták fel fejüket,
ha innen-onnan néha megcsördült a sűrü; nyihogó röhögésük az urat
kereste s szólítatlan megálltak. A bokor hallgatott, a fák sudara
remegve rázta csillogó leveleit a hegyek mögé lépő nap piros bucsujában,
a hűvös boltban harkály kopogott, vadgalamb búgott valahol mélyen s a
mohos törzsek között szürke csönd figyelt. Semmi! A bán csettintett s a
paripák zab után nyerítve, fáradt-kényesen ügetésbe kaptak. A bokor
megingott és csörtetve rohant estéli ivásra a Dráva felé a meglapult
vad.

– Osztán? – kérdezte a hosszu lovaglásban kiszáradt torkát köszörülve
Zrinyi Péter.

– Osztán ez az egész! – felelt a bán.

– Ejh! bátyám uram! – suhintott le lovagló ostora sudarával egy levelet
Péter, – meddig várunk?

– Bizony talám belé is halunk, öcsém uram!

– Mán úgy lészen! Kosz egy élet!

– Nem én mondtam!

– Talám bizony látá is kegyelmed Velencében az galambot sülni, kire
szájjal tátogunk mán esztendők ulta?

A bán fölnevetett.

– Illyen uraságos ur! Ládaszám ül várában az arany; mezein, erdein által
széltül szélig halálban nyargalhat két paripát; magához kötelezte az
velencei dux-ot, török anyák száján poronty-ijegető vász, Bécs előtt
beste szájas, büdös magyar, osztán ű csak vár!

– Kitetszik, Frangyepán leányt apolgatsz!

– Nem is vagyok Bécs komája!

– Péter! – búgott a fenyegető rendreutasítás.

– Ejh! csak kivonszod az szitkot az emberbül!

Amint az erdőből kiértek s az est kékjében fölfeketéllett előttük
hunyorgó mécsvilág szemeivel a vár, Péter lova táguló orrcimpákkal
emelte magasba fejét s prüsszentve kapott volna már ismeretlen
veszedelemtől remegő inakkal vágtatásba, de a keleti eget döbbenve
figyelő bán átnyult öccse kantárához s Péter visszafogta a bolondos
állatot.

A nyugati égen már rég letünt a mindennapos játék bibor tüze, a kék
takarón csillag-ragyogás furta már magát keresztül, a keleti ég
éjszakáján azonban különös, haragos hajnal fénylett.

A fegyveresek lassan beérték a két nagy urat, akik a folyton feketülő
mély hallgatásba fuló mezőn izgatott paripájuk hátáról nyeregben állva
figyelték a keleti ég bakacsin kárpitján félkörben terjengő véres, tüzes
pirkadást.

A hid fejét szögbe hajoltan védő palánk sorompójánál ujra megállt a
hirtelen gondolkodó hallgatásba merült kis csapat. Aztán felkapattak a
mocsaras föld, árok vize fölött bizonytalanul sötétlő hidra s mielőtt
fölhangzott volna a kürt a megszakadó deszka-utnak folytatást adó
felvonóhíd leeresztéséért, még egyszer megálltak. A susogással,
nyeregrecsegéssel, halk zörgéssel terhes pillanatnyi csöndben hirtelen
csak felzengett Zrinyi egyszerü, nyugodt szava:

– Kanisa ég!… Fujjad!

Vidáman rikkant a kürt s csörögve szállt alá az éjben a vasalt hid a
dobogó lovak előtt.

A mély kapu-bolt fojtott visszhangot dübörgetve ontotta az udvaron
táncoló fáklyák közé, az édes otthon gyerek-szavával, asszony-hangjával
össze-vissza csicsergő, lágyan szóló zsibolygás elé a fekete vitézeket.

Fél éjjel suttogó, mutogató, jövő-menő árnyak vizsgálták, bámulták
bástyán, falon, torony-ablakban a keleti ég csillaghomályosító rejtelmes
hajnalát.

– Fűlött kazlak lángja az! – Török süt szalonnát falvaink lánginál! –
Csuda égi jel: háboru lészen! – Kotor-ban van az veszedelem! – Ha
mondom, az Mura nádasa ég! – Kétség, Kotor-é vagy Kanisa! – Az bizony
dolog, hogy Kanisa lángozik! – szálltak a vélemények csoportról
csoportra.

A torony legfelső ablakában a hazatértek vacsoráján tántorgó örömbe
littyent várnagy magyarázta hangosan a párkányon figyelve hasalók
mögött:

– Ott, ott, látja kegyelmetek? Két fejü sas jütt ki amaz kis fölyhő
alul…

– Teve az! – fordult hátra valaki.

– De sas, két fejü penég!

A bán gondolkozva jött le a ház falához ragasztott, udvarra szolgáló,
fedeles falépsőn. Az asszonyé ma csak küszöbön váltott csók, maga lenn
alszik tábori ágyon, hátha… S ha csakugyan Kanizsa ég! Megszállani
rögtön! Velence, Rákóczy, magyarság, mindnek jó lenne… csak Bécsnek
tekerné el orrát… hát öreg ágyuk nélkül: a szerződések kikötéseként
egyedül ez tilalmas!… ejh, majd meglássuk!

– Vitézek, drabantok, alunni! Tisztviselők, uraimék vigyázásban
maradnak! Urunk rendölte! – hangzott éles kappanhangon a parancs a vár
kutjának kávája mellől.

A könyvesház ablaka nyitva. Közelében pad, melyen rendeletekre váró
legények suttognak az udvar sötétjében. Bent, a nagy asztal mellett
szétikszelő hevederes ágy szarvasbőrei között hallgatva könyököl a bán a
gyertya lángjába meredő szemmel. A gyertya alatt széles könyvhátnak
támasztott bécsi zsebóra ketyeg. A sarokban, a ládán egy-két tiszt és
bóbiskoló iródeák.

Mulik az idő és semmi! Ejh! egy fertály órácskát aluggyunk! – Tarkója
alá gyűri a kis szarvasbőr párnát s pillái lezárulnak.

A csönd fölé emelkedetten perceg a kis óra; két mély lélekzetvétel
susog; kint néha lépés koppan s mormogás morajlik.

A riadtan ébredő bán erőszakkal látóvá nyitogatott szempillái elé kapja
az órát.

Szinte éjfél! Mi az? Még mindig semmi! Pedig történni kellett valaminek
s a parancsot szétküldte még vacsora előtt az őrhelyekre, hogy
értesítsék! A paraszt úgy is tudja, hogy arannyal, jó szóval fizet
mindent hirt! Máskor, ha rongyos nádas mellett lesre lapult száz török,
hát egyszerre három hagymabűzös száj is jött jelenteni! S most…

Fölugrott fektéből s úgy, ahogy volt, ingben, nadrágban, papucsban ki az
udvarra, föl a toronyba. Amint nehéz léptei alatt megrecsegett a
falépcső, a kis toronyszobában valaki fölemelte az ujját: a kupák
kiürülten tüntek el a sötétbe, kártya, kocka dolmány alá bujt. Szabad,
de hátha… – mosolyogta saját magától bocsánatkérően az ujj-emelő. Nem
csalódtak, az úr mogorván csak biccentett fejével az állásba cihelődők
köszöntésére s rögtön az ablakhoz lépett.

Az égi jel elhalványodva, mélyre hasított szélekkel összeguzsorodva
sárgállott már csak a láthatár alján, de az őrhelyek vonalát
fáklya-csillagocskák mutatták. Lent fekete mélység, fönt szikrázó
sötétség.

– Mit látott kegyelmetek? – fordult vissza a bán hirtelen szóval.

Az uraimék ámmogva vonogatták vállukat, de a várnagy előlépett, süvegét
levette és csapzott üstökét elsimította izzadt homlokáról:

– Nagyságos uram! Két kis órácskája lehet, az tüzben lenni láttató égen
egy kis fölyhő alul egy két fejü sas jütt ki, annakutánna egy patyolatos
fejü ember, ki az sasra rámenvén, aztat igen elvagdalta és utoljára két
felé vágta, annakutánna egy oroszlány jüvén ki, kinek jobbik lábában
fegyver lévén, az másikával azon patyolatos embert megragadván, lába alá
tapodta, és ezek után nagy seregek láttattanak, kik egymással harcolván
mind két részrül láttattak elesni, úgy hogy az ég miatta mind veresnek
látszott, azután úgy tüntenek el!

A körülállók sűrün bólogattak s egy-egy halk «bizonyosat beszéll» is
mordult föl itt-ott.

Zrinyi, aki makacsul ragaszkodott a gondolathoz, hogy Kanizsa ég, s akit
bosszantott, hogy mig ő talpra állított mindenkit, Péter nyugodtan
aludni ment, hogy «égi jel, doctorok rágódjanak rajta!» – eleinte
hitetlenül hallgatta a mesét.

– Osztán, egregie, nem étkeknek, italnak füstölgő emésztetlenségibül lén
ez ébren-álom? – kérdezte bizalmatlanul.

– Nem álom! Nem részeg egyikünk is! – morogtak körül a borgőzös kis
szobában.

Nem lehetetlen! A mi lelkünket testi felhő homályositja be, s a
levegőben járók, kiknek sympathiájuk van a miénkkel, jelt adtak, hogy
őrizzük magunkat!… Ejh! könyvben olvasott bolond találmány! Tüz volt az!

– Az égi veresség tüztül lén? – kérdezte hangosan.

– Égi jel vala, nagyságos uram! Az ég mintha tüzben volt volna, holott
tüz nem vala, alitom, sohun!

Égi jel?… A németet a török, a törököt… Ki?… Kardos oroszlán? Hm!
Hollandus cimer hordja… Az nem lehet! Szablyás perzsa oroszlán? Inkább,
de…

– Tuú-tuú-túúuttu-túúuttu-tuú! – búgott lent egy idegen kürt-hang.

– Kik vagytok? – bődült le a mélybe a vigyázó.

– Erdélyi cursor, Nagy Domokos úrfi s húsz katona.

– Hidat! – szólt Zrinyi s maga már indult lefelé.

A torony alatt két oldalt a réseken fáklyák nyujtották ki kormos üstökü
tüzfejüket: csakugyan kis csapat.

A hid nyikorogva dörömbölt le s a várkapu kis kémlelő ablakának rácsai
között benyult az igazoló ismert kézirat, de a kapu őrzők azért
föltekert puskákkal állták körül a nyiló szárnynak fordított kis ágyut,
amely mellett égő kanóccal állt pattantyusa: ki tudja!?

A földön koppanó ágyu muskéták már a falnak ereszkedtek, a kanóc taposó
talp alatt szisszent, az idegen vitézek az udvaron szedelőzködtek le
lovaikról, a kapu szárnya csukásra hajlott s a bán ott helyben, az
ágyunak támaszkodva fogott a csoda mód sürgős levél olvasásába, mikor
Péter, akit a kürtszó kiváncsivá ébresztett, megszólalt bátyja háta
mögött:

– Što je novo?

– Smrt! – suttogta lázas elmerülésben a bán.

– Ki?

– Rákóczy! – s mig egyik keze az irattal lecsuklott, a másik gondolkozó
keresztvetésre emelkedett…

– Bécsusztál, paraszt? – fogott nyakon egy besurranó piszkos bocskorost
a kapus a körülállók gúnyos röhögése között. – Török vagy, paraszt
bőrben? Majd kitolvajlá szemem! De kettő vagyon! Vén lud-lopó, igaz
szakáll-é ez? – rázta ide-oda, szakállába markolva, az öreg rongyost.

– Nagyságos uram! – könyörgött sirva az agg Zrinyi felé terjesztett
kézzel.

Halált kiáltott hát az égi jel néma nyelve s Erdélyre zuduló török
tüzet… vagy Erdélyt békén hagyja, s Velence ellen fordul?… a duxszal
szerződésem… tenni kellene valamit…

– Khajr azizim! Á babam! Szálem alájkum, seggem alá bujj! Okszgeldem! –
viháncoltak az öreget motozó, piszkáló legények.

– Uram! Uram! – sivított a paraszt kétségbeesése.

Zrinyi rezzenve ébredt gondolataiból:

– Barmok!

A gunyolódók kínos grimászba fagyott néma röhögéssel tágultak el az öreg
elől, aki Zrinyi lábához rogyott:

– Uram! Ez vitézek után lopakodtam… félős az mezőben éjjel… jüttem, hogy
mondjam… én láttam hajnallal… osztán mind megemésztette az tüz Kanisát.

Zrinyi a védtelen szegény rongy iránt nagy szeretetbe forduló örömmel
emelte fel a parasztot a földről s ősz haját simogatva kérdezte az
ijedelem vagy éhség miatt aléldozótól:

– Kanisa ég, mondod?

Az öregnek csak könyörgő szeme rebbentgette, hogy igen.

– Ég tahát?

– Égett… uram, uram… megemésztette… mind földig…

A hajnal finom kiváncsisággal surrant be a kapu-bolt alá s a fáklya-fény
nem érte sötétet szürke rózsaszinre festette.

– Lovakot! – harsant a bán szava az udvar felé s visszafordulva
kinyujtott karral mutatta sorba: – Te Légráddá, te Kotorba, te Varasdra,
te… mind, ki fegyveres, Kanisa alá! Készülőt fujass!… No, Péter, ez
lészen üdőm!

A vigyázó harangja keményen kongatott s a trombita recsegésén
megbolydult a vár.


XXVI.

Nyugatra a zsombék-tengeren innen lapuló síkon, keletre a zölddel bókoló
dombok alján szerteszét mindenütt lebegő vásznu sátor-kup s két alacsony
oszlopon nyugvó gerendának kétfelől nekitámasztott deszkák apró
kártyaházai; sötét vonalakkal párhuzamost futó hosszu fekete földhányás
béka-háborító, kigyófészek-verő szaggatott gyürüje; az utakon keresztbe
zászlós fejü lándsák lóról emelkedő szabályos tömött nádasa; bogárhátu
nyikorgó szekerek, nyargalászó magános kopják; a süppedékes talajon
deszkára állított egy-egy kis falconetto vagy passavolante ágyu, mögötte
fegyveres őrizet alatt poros hordó, halom golyóbis; tüzre lógó fekete
bogrács; földturó jobbágyok háta görbedése, kapa villanása; távolabb
béklyós lábu füvellő paripák; zöld széna, sárga szalma szekéren mozgó
bástyája; gebe sor hátán izzadó vizes tömlők; a keleti dombok kertjeiben
fölfeszített nyári lakok körül gyümölccsel lakozó nótás katonák és
messze-messze az őrcsapatok mereven csillogó pontok.

Közbül, a béka buborékos zöld lepel alatt alvó víz közepén, a kormos
alacsony falak között fekete, összehányt vonalu, üszkös semmiség az
elhamvadt Kanizsa. Csak amott csillog enyhe kéken a fürdő kis kupolája s
itt négy csonkára égett minaret-gyertya között a romlás fölött siránkozó
imáktól bugó khunkjár dsámi mint nagy fehér ravatal. A faltető
kertecskéit, vértanu-sirjait, ágyuit szomoru ronccsá, kormos gomolyaggá
söpörte a perzselő lehellet. Élés, hadi készlet, tömérdek puskapor,
kétszáz deli ágyu, hejh, gondatlan Allah! minden odaveszett s a piszkos
pernye havon céltalan ődöng ide-oda népség, vitéz, rabszolga, mig fejük
fölött a bástyák épen maradt öreg ágyuinak torkával bömböli az ég négy
tája felé éjjel-nappal Kanizsa romlását Szihráb Mohammed, a váli.

Egy este aztán elhal az ágyuszó s a nap fáradtan fordítja el vörösre
nézett szemét a feketén tátongó torok körül szinlő élet vidám
mozgalmáról. Majd átlép a dombok mögül a nyugati szélben óriási két
szárnyra nyitott sötét mentéjével az éjszaka, apró őrtüzeket gyujt
földön, égen s brekegő, cirpelő buzgalommal tömi be a csöndet.

– Te! – szólal meg a víz-szélen lábukat áztató vitézek közül az egyik a
csobogó hallgatásban.

– No!

– Ott! – mutat el a viz fölött Kanizsa felé a másik, – jün!!

– Mi?

– Néminemü roszseb tudja micsuda!

– Lócsecs jün az kegyelmed szájában!

– Csihulj, te!

– Igazán mondja Stipán, jün biz’ ott némely széltül hajtott nádszál, –
szól bele a vitába a harmadik.

– Fuvallom sem indul, osztán széltül hajtatja kegyelmed? – szólal meg a
hitetlen, – de mán én is látom, jün!

Az előreferdülő koppasztott nádszál halkan közeledett a part felé a
sötétben.

– Cssss, te, tudom mán! – morogta reszelősre halkított hangon a jószemü,
– béka-posta! Ki, csak ki! osztán hasra amaz turás mögött!

Csobbant a viz, feszülő nadrág reccsent s egy pillanat mulva már a kis
földhányás mögött hasalt a három legény.

A nádszál a parttól nem messze megállt s egyszerre csak eltünt egészen,
de helyén egy kerek fej nagy, sötét mozdulatlan buborékja pattant.
Előtte a keleti dombok borzas árnyéka fölött tejjel itatott kékségü
éjjel az égen, mögötte a vizre lapított Kanizsa mellett el kétfelől, a
viz és mocsár fekete körszalagján tul, a sormási dombokig nyúló síkon
őrtüzek gyürüje. A fej egy pillanatra emberi alakká nőtt s nyomban rá
csobogva kurtult buborékká ismét, aztán megindult a part felé.

A legények a friss túrás mögött háromfelé hasalva lesték, merre veszi
útját az a kicsoda.

A csendes csobogás megszünt, csak a fü zizzent néha a hasmánt kuszó,
meg-megpihenő útja nyomán, amely eleinte egyenesen a kupac felé
mocorgott, de a tövében jobbra tért. Egyik lábát maga alá kanyarítva, a
másikat messze hátranyujtva szökellt már a biztos siker
türelmetlenségében, amikor csattanva béklyózta le egyik bokáját egy
meleg, goromba hus-kapocs, s röhögve biztatta fölkelésre a karcos hang:

– Jokarü, csodsuk!

Dobbanó ugrás, hahota, finom acél-lánc csilingelése s a magát szótlanul
hatalmukba adó engedelmesen indult meg kettejük között s a lánc másik
végét csuklójára csavart harmadik előtt a fák alatt ugráló tűz felé.

A virrasztó, aki eddig gondolkozva nézegette egy fa tövében a feje
fölött csillagot szitáló, cserebogárrágta csipkés lomb-rostát, a
közeledők neszére elordította magát:

– Vitézek! vitézek! – s míg a legények fegyver után kapdosva ugráltak
föl szerte, maga karabinját csipejére eresztve, a tűz elé lépett.

– Elsül, te! – Még belém lűsz! – szóltak eléje nevetve a közeledők.

– Micsudás cserebókot hozsz, Stipán? – vidult föl szeppenéséből az őr.

A sáros, meztelen alak középre penderült.

– Cserebók, hü, cserebók! – kuncogott hülyén egy kis tömzsi.

– Cserebók? Török pók! – Vizi pók! – Finum pók! – Nyelves pók! –
vidultak föl körben a legények a vezértől várt jutalom reményében.

– Csimbók, cserebók! – kezdte rá az egyik, lomha ütemmel kisérve szavát
s röhögve csattant fel a gúnyolódó kar:

  – Csimbók, cserebók!
  Hát az t… merre lóg?
  Cérnán, fonálon,
  Stájerlandi határon,
  Cérnán, fonálon,
  Stájerlandi határon!

A szellősre nyitott fővezéri sátorban az ideges, álmatlan jelenbe hiába
akart messze idők messze tájékáról álomhozó nyugalmat lopni a Julius
Caesart olvasgató Zrinyi. Harcról a maga harca, idegen nép furcsaságáról
bécsi németek furasága, gondról a maga gondja jutott eszébe s a szeme
előtt szórakozott, derülő-boruló homályossággal futó idegen mult
rohanását türelmetlen jelene vágtatása követte sorról sorra, lapokon át.

Borus év! Sírással esőző napok, dühvel dübörgő villámos felhők!… Szegény
kis Izsák, kicsiny fülemilém, nem vált már meg engem, zengőbb
trombitával nem énekli magyar kar erejét… elröpüle tőlem… mint a könnyü
árnyék, elkele előlem… Széchy-javak kufáros pofáju védői, hát
becsaptatok! Martianec sem lesz az enyém… szolgámat verették meg a
bitangok gyülés után, a földre éhes, irigy, armálisos fattyuk!… Ki
bánja?… paradicsomkertbe ültetett kis virágom, csak téged siratlak…

Váltott őrség kiáltása harsant a sátor előtt s a küszöbön keresztben
alvó Angelo nyögve fordult másik oldalára.

A könnyeiből felriadó Zrinyi lassan újra összeszűkülő, meg befelé látóvá
táguló szeme előtt viziós élénkséggel pattant föl most a hiú
tanácskozások császári kastélya, Laxenburg: körülgyürüdző, sárga lombu
vén vadaskert… a tó vizéből magasra bukó kőpikkelyes hatalmas négyszög
fölött két sötét torony tetejének acél-csillogásu lapos ékje, vékony
csucsba hajló gulája… oldalt emelet-magas karcsu hid a vaskos kőlábnak,
rajta vékony oszlopokon sokgömbü törökös kioszk a zölden tükrös viz
fölött… a papos ruháju vékony Lipót rekedt, fátyolos hangja … Amott
Szelepcsényi, a lengyel háló tudós, körmös ujju bogozója… a héjja-karmu,
dominium ragadozó kamara praefectus, Zichy… a somfáról fügét szedők… Hol
van a szivet tenyéren táncoltató nagy német-szolgálás, urak?… Rákóczy
megfojtásához kivánt kanálnyi vizért ránk hoztátok az árvizet!… s Lipót
a nyakában lógó aranygyapjut nézegetve keres magában krisztusi
türelemhez erőt… egy német köhintés dönt Rákóczy életéről s a vesén
rugott magyar csuka-bőrbe bujt… – és a halkan ködfoszlánnyá bomló képet
beteg, szürke hullámu tengerré mossa szét az ólálkodó álom.

– Uram, nyelvet fogának az vitézek. Beszélli, az inséges Kanisában hogy
az főtörökök is korpát esznek, uram! – suttog fel egyszerre a
szunnyadozó mellett Angelo kérő sürgetése.

– Dajkád mesélé? – ül föl ágyán hitetlen rosszkedvüséggel Zrinyi.

– Valláhi, ben kendü gözümle gördüm, – hangzik előre a sötétből a
nyugalomra vágyó rab könyörgő szava, hogy saját szemével látta.

– Mi lészen tahát? – vágja földhöz az egyedül maradó bán a könyvet. –
Jün mán az császári levél? Itten lehetne! Az török Várad után csúsz!!
Wesselényi és Souches vakmatyiskodva lesi az förgeteget Tokaj alatt s
nem dörög elében, de csak nem is harangoz!… Mast vagyon üdeje Portia
szerént az csak paripákon Tergestumba való sétállásnak! Halódva bukott
lázábul koporsóban Rákóczy s csak hogy nem örömet lüvének Bécsben: ihon,
absolutus rex Hungariae mán Leopoldus… s balsamomot renget az Ádria
tenger szele!

Öklöt ütésre rántó keserüség lökte fel ágyáról s hajszolta föl-alá
sátrában.

Erőt, beavatkozást suttogott a bécsi párnákon kuporgó titkos tanács,
Grécbe nyargaltatták, Károlyvárosra hivták s mikor a hódoltságra csapott
lángot és vért fakasztó tenyere, a letiltással hozzá küldött gróf Leslie
Walter zacskós, puffadt szeme alját gúnyos öröm húzta össze s tréfásan
táncolt a májusi napsugár nagy szakállán, homlokába kent haján. És
most?… Fenyegetett Váradért előző cserében Kanizsát akarja… és kérdésére
süket a felséges úr.

– De bontakozást tészek ez zagyvalékban s temető prédikációt kiáltanak
holnap Kanisa fölött az trombiták, dobok! – csapta szét ököllel a lengő
ajtót, sátrából kilépve.

Az éjjel hátralevő részét őrtüztől őrtüzhöz lovagolva, vitézeket
szólongatva, véleményeket hallgatva, parancsokat osztogatva töltötte s
mikor mosdani, sisakot csatolni szállására vonult, már ott kószált a
látó határ alján koldus-condrákba bujt királyfiként a hajnal.

Mire feljött a nap, a távol Kanizsa keleti falán ijedt hangya
vándorolgatás vonalai kúsztak erre-arra, nyüzsgő mákszemek tolongásává
zsufolódva a Sziget-kapu tornyán s körülte: szemben, a dombok alján
hunyorgó, sanda ágyuk körül gyalogos ezrek raja zsibongott s a hid
végének levegőbe csappantott deszka-fala felé rőzse-rakás, szekér-homok,
gerenda fulladt szaporán a tó vizébe, hogy a cölöp-lábu óriás támlásszék
hátát egyenes hiddá hajlítsák ostromló lábuk alá erővel.

Nyugatra, Topráklik hóstáton, zsombék-tengeren innen, alacsony domb-hát
gerincén félig kivont kardja markolatára kulcsolt kézzel, bozontos
szemöldöke alól Kanizsa felett átnyilalló tekintettel várja Zrinyi az
onnan túl operáló Nádasdy-gyalogok ágyu-jelét. Dombja mögött a
védtelenül maradó külváros, Bécsi-kapu föllovaglására, bedöntésére majd
előrobbanó Zrinyi-huszárok, horvát hajduk.

Ló dobog föl hirtelen a hátsó lankán, német kiáltásra horvát morgás
felel, sürgető hangok emelkednek az úr felé. Meg se fordul.

– Nagyságos bán úr, megjüve az levél Grécbül! – szólal meg háta mögött
Patachich.

– Törjed meg pecsétjét, olvassad! – morogja maga elé vidám-elégedetten
Zrinyi, a dombok előtt feldörrenő jelre leső mozdulatlanságában.

– Domine domine illustrissime bane! – hangzik mögötte kiáltva.

Zrinyi kardja lassan a levegőbe emelkedik s az előregörnyedőnek bal keze
lova sörényébe ragad.

– … rendeljük és meghagyjuk… Kanizsa ostromával felhagyván, népével
egyetemben haza siessen… török bosszuját ne ingerelje fejünkre… egy vár
birásáért két ország nyugalmát ne vesse kockára… Kihez egyébként királyi
kegyelemben maradtunk…

Tul, a dombok alján vörös villám lebben, fekete füstcsik siet dagadva az
égbe, oszlik már, csak akkor buffan hangja.

Zrinyiben felmordul a düh, kardja égre kiáltó csillogó merev jel a sárga
ragyogásban… Egy suhintás és dobogva, zörögve rohan hatalma a rongy,
fölégett vad-méh odu ellen… Egy suhintás és lázadó lesz a horvát bán,
meggúnyolója király szavának… Egy suhintás és kiszakítja magát a
farsangos táncból s Portia uram eggyel több ellenségre küldhet bugyogós
hadat… Egy suhintás és tizezer ember élén lovagolhat szembe az egész
pimasz, tetves világgal… tizezer százezrek ellen… a horvát bán két
világbiró császár ellen…

Villan a kard, de nem támadó jelben: bukfencezve cikázik a földre. Az
ágaskodó paripa horkanva hátrál s rekedten kurjant a keserüség:

– Hejh! Patachich, haza! Anyátok keservibe, haza!

S az ismeretlen vihar érthetetlen felhője alatt állók döbbent csöndjében
csak a sátrak felé rugaszkodó lónak sír-göröngy dobáló dobogása hallik.


XXVII.

A széles keréknyomban szőke viz pihent s az út két oldalán sötét falat
állt az erdő. Az avarrá rozsdásodott idei zöldön gondolatokkal terhes
csönd siklott kétfelől hátra a lassan lépegető mellett. Távol emberi
hang zümmögött s előtte az erdőnyilásban, lebegő kárpitként öreg,
mogorva felhők suhantak a kedvetlen erőtlenséggel fénylő napot
elborítni. Zrinyi agyában, mig szeme a földnek tartott kis stuc csöve
irányát követte, zökögve ütődtek egymáshoz pólyában halódó gondolatai.

Hangtalan zaj, lombja árvult erdő, kalásztalan vetés, meddő szerelem… ez
az élete. Falvak csóvája füstölög az égre, nem ő gyujtotta; seregek
sáska-foltja simít letarolttá messze földeket, nem ő vezeti; vér
csurran, tar koponya reped, az ő kardja hüvelyben lóg szögön és puskája
csöve csak koszos vadkan után szimatol a cserjén… Utálat! Erdély szivét,
szép Váradot, török handsár metszette ki s jó Zrinyi Miklósnak veszendő
Erdélyhez immár semmi köze…

Az út mellett tréfás kacskaringókat vetett a levegőbe egy dült tölgy
gyökér-koronája s fönt a kopasz fák ágainak öleléséből cibálva rángatta
szürke combjait a szajha kacérsággal menekülő felhő.

A bán leült.

Várad, Várad: utolsó tánc bomlott harsonája… Ejh! kidül a büszke tölgy s
törzsére kiki rápihen… Elfekszel majd te is, horvátok nagyszerű bánja s
kövedre német katona tát majd átutazó, bámész szemet… Hejh, Várad,
váratlan zsilip, milyen pusztító árt szakaszt a magyar világra nem vélt
törésed…?

Hirtelen megfordult. Háta mögött zörgő csik csörtetett feléje a bokrokon
át. Első mozdulata puskája felé kapott, de válla rándult s keze ölébe
csusszant. A fakó-fekete szőrös, lihegő tömeg mintha a nyomában elfekvő
véres szalaghoz kötötten rohant volna, orra szinte szántotta a szutykos
avart. Csonka agyarával suta dühben vagdalkozott széjjel;
föl-fölhorkanva a földnek feszítette, de a puha, nedves lepel éppen hogy
sziszegve csak megkarcolódott. Zihálva, hörögve ügetett egyenest a
törzsnek s mikor kemény feje koppanva zökkent az akadályon, vérfutotta
szeme fölpislant; aztán jobbra csapott s röfögő dühvel vágta át magát a
száraz lombkoronán.

Ó, ha e veszett agyar a lucsokba vágná ki remegő szivét… ó, ha
vérpatakban szakítaná ki torkából a szitkot, a vágyat…

De a kinzó seb tovább marta csurranó vér-pórázán a halál elől menekülő
néma dühöngést.

A bán elfordult… de mikor már bizonytalan céllá húzta a távol a vakult
vadat, ideges vágy szökkentette talpra. A stuc agya vállba vágódott,
buffanva iramult a golyó a szerényen szétfoszló füst alatt s halálba
rugta a felkalimpáló erdei kant.

– Elhittem, halált hoz ez fekete kan, – nyugtatta lábát Zrinyi a vonagló
dögre, – s én adám néki aztot. Kikinek csak igyen!… Ejh, verjed ki hát
fejedbül áfium álmát, la, lábod alatt az erdei kan, merthogy stuccod
vala hozzá!… Szegény magyar nemzet, annyira jutott-é csakugyan ügyed,
hogy Zrini halálban keressen örök némaságot magának… fajának?… Ha Kanisa
alul el is fujt az bécsi szél, ha Várad basasággá lén is, te mingyárt…?
Hejh, azért sem!… Őrállód lészek, vigyázód, nemzetem, ki megjelentsem
veszedelmedet!… Tudománt tészek előtted, nagy Isten, mindent, az kit
tudok, kikiáltok, hogy éntülem elaluvásomért nemzetem vérét ne kérd
elől.

S mintha agya sötétjében felcsattanó fény világosított volna meg
hirtelen ijesztő barlang-csudákat, elrettent ihlettel kiáltott:

– Ó, bátorságos s az menykű félelmétül gond nélkül való tengeri-medve
magyar, mikor legjobban dörög is az ég, az mentül magassabb kűsziklára
hágsz s ott édesden aluszol? Nézd az röttenetes sárkánt, mely méreggel,
dühösséggel teli, kapóul és ölében viseli az magyar koronát… az bécsi
laurusnak gyükere, az melynek árnyéka alá adtuk magunkat, hogy
megmaradhassunk, belső titkos okokbul hervad, hervad!… Imé kiáltok, imé
üvőltök: Ne bántsd az magyart!

Vadászainak tülke még sokáig hitta szólongva az urat le a Dráva
füzeseiig, de Zrinyi már otthon ült asztala mellett. Tintás orru tolla
azonban csak állt és hallgatott az izmos kézben, amely alatt árkuspapir
téglája nőtt, tágult, völgyült, dombosodott révedező szeme előtt
vágyainak Mekkájává: halmos csatamezővé… Innen a magyar, tul a török,
maga kopasz tető ormán. Kucsma csúcsosodik mindenfelé, egy idegen sincs
a roppant seregben s ott már csak korbács-ütésre huzakodik harcnak a
jancsár! Mindenütt előre! Illanó ködként vonul előtte a török s
vérharmat hull a pernyétől fekete sikra… Egy nemzet van: a magyar! Egy a
vezére: Zrinyi!

– Antidotum az békesség ellen… – morogta a bán s a bamba toll szárnyra
lebbent a születő sorok fölött:

«Cyrus királ, mikor Cresusra Sardis várasát vitatta volna, azt irja az
historia, az várasnak megvételekor egy vitéz magára az Cresus királyra
akadván, s nem tudván ki légyen, meg akarja vala ölni; Cresus királ fia,
az ki egész életében néma vala, és soha egy szót azelőtt nem szólhatott
vala…»

A némáknak nyelve megnyilik; rozsdás kard villogva suhan ki hüvelyéből;
Lippay, Wesselényi csömört kapnak a bécsi lakomától; gazból lesz főember
s a becsületesben lázadó üvölt!!

«Mert én nem látok egy szomszédot is, sem egy idegen nemzetet is, az ki
az mi kedvünkért örömest szerencséltesse az maga békességes voltát az mi
veszedelmünkkel. Az vizben haló embertül fél az hajóban ülő is, hogy
őtet is be ne vonja magával.»

Az idegesen összebarázdált papirmezőn megállt a penna… a futó törökök
helyén szaladó németség tolla libeg s a nép-szavazat választotta új
király nevét Zrinyi Miklósnak ordítja a tömeg.

«… de ha idegenen fog állani az hadakozásnak administratiója, bizonyára
semmit nem bizakodhatunk… az magyar nemzet az Magyarországgal egyenlő
természetet visel; valaki idegen jün belé, avagy nem tud, avagy nincs
szerencséje az operáláshoz… De méért kelljen elvesznünk, mig karunkban
kopját, markunkban szablyát szoríthatunk? Nincsen-é Istennek hatalmában
Mátyás királ dücsősségét kezünkben ismég ujonnan megvirágoztatni?»

Hó hullott a hegyekre s éjjelenként riadót búgott a szél a
kályhalyukban. Borzongva kérte az erdő a meleg takarót s meredten feküdt
eléje a mező. Táncban kerengett a nyugati szél s fütyülve űzte maga
előtt bozontos felhő-nyáját. A vár mogorván, mintha csak hátat fordított
volna, hiába pislogtak feléje este az ijedt barna házikók. Egy-egy lovas
robbant ki néha hidján, hintó kereke panaszkodott kapuja alá; szekér
siránkozott elfelé belőle… egy fordulás még s együtt hagyta a csönddel a
halott mezőt.

A vár ura, mint aki végrendeletét irja, gyertyavilágnál görnyedezett…
Török-kiverő csak magyar sereg s magyar főúr a vezére!… Kicsinyes
részletek s világ-históriát lendítő eszmék, lelkes faj-imádat s
magyar-káromló kétségbeesés, szárnyas nagyakarat s tehetetlen
toporzékolás akasztották, röpítették Az török áfium harsonás
vezérgondolatát a könnyen ötlő képek, súlyos okfejtések, hemzsegő
példák, ős-magyar szóbuzgás, latinozó kifejezésszegénység csodás
szövevényü Tankréd-erdejében.

Aztán sírni szeretett volna, szó és szó helyett könnyel, epével
fröcskölni tele a papirt s szemébe vágni a ribanc fátumnak: lakjék vele
s maga hadd bukjék sírjába… fenébe!

Mit ír?

Hol a könyvnyomtató, ki sajtója alá szorítja, hol a magyar, ki elolvassa
s hol az a keserves Bécs, ki beleegyezést pöttyent rája? Még meg se
szülte, már megutálta kín foganta gyermekét.

«Most ha valami csak megrözzenik is az török részérül, futunk ide s
tova, vizeken által, havasokon által, ki imide, ki amoda, minden
remediumunk csak az másoktul való segétség-koldulás, nincs magunknak
népünk kivel occurrálhassunk az veszedelemnek, nincs egy emberünk az kit
hová tehetnénk.»

A havon varju-folt nagyszemü, fekete esője csapott le itt-amott és
éjjelenként éh farkas vonított az árok jegén a fáradt vörös fénnyel égő
ablakszemekre. A messze fehérséget hiába simogatta a nap vékony, remegő
öreg keze, szikrázott, de nem engedett, csak az ereszek
krokodilus-könnye csurrant jégcsappá fagyva nagy szeliden.

A hatalmas, kemény fejet ököl támogatta már a lomha papirok fölé s
elnyűtten sírt a toll szemétdomb nyugalma után a görcsös ujjak között:

«Ugy hallom Braziliában elég puszta ország vagyon; kérjünk spanyor
királytul egy tartományt, csináljunk egy coloniát, legyünk polgárrá. De
ha ki bízik Istenében, szereti hazáját, vagyon egy csöp magyar vér
benne, kiáltson fel az égben az Istenhez, énekelje velem ez Debora
énekét: Qui sponte offertis de Israel animas vestras ad periculum,
benedicite Domine… Amen. Amen. Amen.»


XXVIII.

A távol kék függönyére festve szürkén szomorkodott hátul Kanizsa vára. A
zöld mezőn keresztül hangos, szines szalag huzott a füzekkel szemérmesen
takaródzó Mura felé. Elől Zrinyi sisakján vert haragos szellőt a
strucctoll, utánna kétszáz lovas sisak- és páncéltengerén hányódott
sötéten a farkaskacagány, hajbókolt tarkán a hajladozó toll. Fölöttük a
nap ragyogásának feszülten furcsa, halott sereg: hórihorgas
kopja-testekre bolondjában odatűzött hideg török fejek. Aztán különös
párok tömött szakasza: szíjjra fűzött foglyokat dalolva, incselkedve
vezető kétszáz gyalog magyar. Ujra hat lovas; kopjáikra ütve hat aga
turbános sárga feje táncol mereven a mögöttük hordott
zsákmány-fegyverzet csörgésének lassu zenéjére. A mező zöldje most
közbe-tágul s három előkelő muzulmán aranyos sisaku fejét párducos
hadnagyok emelik magasra. Majd egyedül lóháton, gondolkodó pipafüstben
haragos bosszu görnyesztette valami főtörök. Utánna, gyalogok csipejére
állva, előre düléstől kinyujtott karjukba kapaszkodva, tizenhárom vörös
és zöld zászló selyme csettegteti a könnyü szélben a megalázott
félholdat. Aztán a dandár jön rendelt seregben; lobognak a márjás,
háromhalmos zászlók s örömük porral elegy száll kurjongatva az égbe. A
had mögött nagy nyaku tevék ringatják hátuk drága sátor-terhét, öszvérek
dobognak kényes deliséggel s mint szinesre festett irás-sor után
elmázolt fekete pont, a százhusz lomha bivaly.

– Hm, elkésett a Tokaj alul Váraddal segítség dolgában alkudó nádor!…
Elömlött epéje belül s maga helyett a huzakodó rendeletek kátyujába
kerék-emelintő legényül Zrinyit kérte a királytól vezérnek. Levele még
szalonnás-ruhához simulva utazott valami tarsolyban a császár iránt s
Várad nyavalyás bástyáján már meglebbent a fehér zászló néma könyörgése…
Fejedelem támad görbe Erdélyország satnya vidékén esőtől növekvő
gombaként s ha lehull egy, férges alma sara a sorsa… S a vitézlő bán
papirt szánt és álmot arat! Harc Kanizsa alatt? Mi végre? Semmi az s te
csak török barom ujja türt ingü mészárosa vagy! Ha kiáltasz, utolsó
zablapallérozód is fület hegyez rá a sereg mögött… Lovon röpüljön
parancsod s hangyaboly legyen egy ezred dombon feszülő lábad alatt!…
Megint csak így? Panasz és dühös vágy! Elszánásod nem elég? Eldobott
Bécs, mint a paraszt elhált felesége fattyugyermekét. Ihon az országut,
koldulj vagy rabolj! A koldulás kenyerébe beletört fogad, no hát?!
Lázadó vagy, Miklós, csak tudnád, hol kezdjed!

Az ágyba készülő kacér nap fátyolt vont maga elé és hideg sóhajtása
végig süvített a mezőn. Harmat köde szürkült bokrok, fű fölött s hátul
széna után bőgött az éhes bivaly. A büszke menet szines folttá loccsant
szét a mezőben s a magaslaton már sátor-karó fején kattogott a balta
foka. Mire a vezér lovát poros, száraz izzadtságától fényesre csutakolta
egy legény, magát párnás szőnyeg hívta sátra alá vacsora-váró
elmélkedésre. Bogrács kondult, lecsatolt mell-vas koppant, tüzre-való ág
recsegett a fák között, ember, barom fekvésre csökkent, csak éhese vagy
dolgosa sürgött, ődöngött előre-hátra.

– Tégy valamit, Miklós! Tenni, cselekedni! – lüktetett az éhség,
fáradtság Zrinyi fülében.

Mióta Portia rendelete elkergette Kanizsa alól, mint valami rühös ebet,
nem birt magával. Hiába keresett önámító feledést kertje rózsafejei
között, süppedékes erdő vadja nyomán, gyermeke szemében, asszonya
ölében, komoly levelekben, Erdélyre figyelésben, tanácsterem asztalánál,
harmathullató alkonyi lesben, kacskaringós sorokat síró pennája hegyén,
ujra meg ujra felpendült fejében a letiltó levél felhuzott orru, hetyke
parancsa. Százszor is elszánta magát, tenni fog nagyot, elhatározót, de
minden töprengése végén csak káromlásra akadt, mint a rabolni induló
eddig becsületes négy irányban néptelen utat szalajtó ut-keresztezésnél.
Fölrugta magát kedvetlen fektéből és kilépett sátra elé.

Elől kelet dombjai merevítettek sötét karokat nyugat tünő fénye után.
Hátul a kis Kanizsa kényeskedett a Mura ölébe, amely mögött apró
mocsár-szemeket vakított rezes csillogásu tükör-darabokká a Styriában
lealvó nap.

– Főkapitán nagyságos úr! – lépett melléje Patachich, – ha kit tenni
méltóztatik Légrád dolgában, üdeje hív az tevésre. A Dráva habjai ugyan
ebül nyaldossák az várfalakat, vizében szuttyant vagy husz háznak lábok
s maga lakosi megépítéseken ügyekeztek is, egyberomlának mind.

– Mit tennem javallja kegyelmed? – kérdezte Zrinyi a domb régi
bástya-maradványait méregetve tanácstalanul.

– Miként elsőben is mondám, nagyságos uram, viznek birodalma lészen az
váras, ha ma nem, de holnap bizonyosan. Van katonám, ki tetveit mán is
hurcolkodtatná… felette nem igen szeretik az fördőt! – célozgatott
Patachich a vár elhagyására.

A bán hirtelen megállt:

– Ez vala, ugyé, szigeti Zrini szolgája birtoka, Kecskevára, az hun
állunk?

– Tulajdon maga ez hely! – felelt Patachich és ámulva nézett ura után,
aki szó nélkül a faképnél hagyta.

Tarkójára boruló haját simogatva járta magánosan a domb tetejét jó
ideig.

Rongyos, nyájatlan apostol, te… kérő tenyeredet néped közönye szögezte
által, szivedben bécsi poroszló lándsája forgatja a kínt s nyelved
hegyén már ott lebeg a consummatum est… de mért? Hogy Bécs csak annál
nyugodtabban fűtögesse a magyar confessio-torzsalkodások tüzét, mig
követe a szultáni trón előtt hasalva béke-könyörgésben fröcsögeti
nyálát?… És ha nem és ha csak azért sem consummatum est?… Sőt!!… Vihart
ide, levegő tisztító villámos csodát, nagy Isten! mely összeverje a
szerte bégető nyájat s elfujja fejünk felől a muzulmán felhőt!

A legmagasabb pontra nézve, szalonka-huzást figyelő szemmel meredt bele
az alkonyatba. Előtte dombok lengedezése játszott Kanizsa felé, észak
ködei alján apró gyürődés sejttette Kottorit, délnek emerre Légrád
várává pattant a sik.

– Elvethetném szeledet, kévánt, szerelmes vihar, ha itt… igen… Légrád
helyett is… itten várat… várat… igen…

Még le sem zuhant az este, Zrinyi lépései már fölmérték a romok
területét s hajnalban mérnökért vágtatott a levélvivő legény. Reggel már
mindenki tudta az új vitézi szórakozást s mig egy csapat Csáktornyára
fordult rabokkal, zsákmánnyal élelemért, munitióért, a hegy alatt
sáncvonal dombult-mélyült feketén s kopogott, nyikordult, pendült,
buffogott, kurjantott és dalolt az épülő állandó tábor.

A bükkösdi hegység dombjain fejsze csattogott s idébb talicskába fordult
az akaratos föld. A bécsi mérnök, akiért ezer tallér szaladt a tavasz
porával vig utakon, már három bástyára való földet, gerendát talált a
hegy lábánál. Egész nap csörgött, kuszott lejtőn föl, lejtőn le a
mérő-lánc s Wassenhoven uram pápaszemes orra éjjeken át piroslott le a
sátor melegében öt-hat mécses között a vár terveire.

Egy csöndes reggelen riadó vihara szökkent a derült levegőbe: Kanizsa
felől zászló-lebegést, fegyvercsillogást rázó porfelhő gomolygott előre.
Zrinyi táborában lóra fordult a legény, karabinkakas nyekergett, szablya
villant s az árok hidján kopjás vitézi gombák raja ütközött ki tarkán.
De a porfelhő megállt s tunyán kezdett elülni a lebegésük lohadt kopja-,
zászló-rudak alá. Az idegen had előtt tisztán csillogott a fekete
lófarkas üstökü aranyos félhold.

– Kanisai pasa maga jütt, ihon elül az tug-ja! – szólt föl Zrinyihez a
domb ereszkedőjéről vigan egy hadnagy.

– Hejh! pattantyus, coigvarter, – kiáltott el oldalt a bán, – ágyubul
köszöntést töröknek adjunk.

A tüzmester kanócot gyujtott s az ágyu gyujtólikát vizsgálva
fölnevetett:

– Ihon lészen az jól jütt bilikum pohára!

De lent ujra lebbent a por, zászló-lepel és kopjafecskefark s a távolodó
szürke gomolyagnak most az alja csillogott patkó-villanástól.

– Ugy tetszik, nem szomjú az innyek! – szólt a tüzmester, a kanóc égő
fejét földnek nyomintva.

De pár nap mulva levél jött a kanizsai basától:

«Először, dicséret és dicsőség neki, akinek kegyelmei általánosak s akié
a nagylelküség; másodszor, magasztaltassék Mohammed, aki megmutatta
nekünk az ég teremtményét; harmadszor, üdvözöltessék az örömben négy
társ. Allah áldja meg őket mind! Te, aki a messiási nemzet vitézlő
királya, Csakaturna kapitánya Zerin-oglu vagy, ez igazmondó levél
megérkezésekor fogj pennát s nekem azonnal leird, vajjon császárod
parancsa-e avagy a te kezdeményed e vár épitése? Isten veled!»

Zrinyi a belső megelégedés büszke örömével lökte a szép arab betüs irást
inasa kezébe s a követekhez fordult:

– Egyeránt haszontalan, fiaim, császár kedvérül avagy az enyémrül
kérdezkednie az bassa urnak. Baromállóhelyet épitek császár barminak az
okon, ha az kanisaiakkal elegyülnek, kár ne essék bennek. S ha az bassa
úr akarattya kedvetlen az szégyenvalláshoz, lábas jószágát jüvőben ne
bocsássa az szép kanisai mezőben, merthogy mindenkoron nagy ebek lesznek
ez akolban.

– Ó, szultánom, méért helyheztetsz tahát akolban pattantyut? – pislogott
a követ a sátor mellett álló mezei ágyura.

– Csak ugy vadászatra farkasnak, medvének… – búcsuzott nevetve Zrinyi a
savanyodott udvariassággal bókolóktól.

Titkos jókedve széles mosolyra rajzolta arca vonásait, amint elnézett a
nyulongó nyaku bivalyok, görnyedő hátak gerenda-csusztató, földet
kubikoló hangya-járása között lovaik felé csöndes vitatkozással
botorkáló követek után.

– Ihon harcos, jüvendő tavaszod első fecskéi! – mordult föl ajkán a
belső öröm.

Körülötte döngött a föld, tompán kongatott a bástya-fegyverzetté
kalapált gerenda, egyenes vonalba, hegyes ékbe türemlett a hegy eleje. A
vár piacának szánt tér kerületében csakhamar zsindely-rakó legények
daloltak a frissen épült házak tetején s az új malmokban csikorogva
fordult gabna-zuzásra a kerek kő. Mintha vulkáni erő nyomta volna föl a
hegy belsejéből, oly gyorsan nőtt bástya és cortina, erődfok, mellvéd,
árok, cölöpös sánc, de Zrinyi kedvének mégis lassan haladt.
Türelmetlenség remegett bozontos szemöldökein, amint végig nézett dolgok
rendjét majd megbomlasztó műve teljesedésbe izzadásán, erőlködésén.
Aztán föl-fölnevetett, mint a jó tréfa szerző s elégedetten incselgett
munkások, vitézek között. Aztán szeretett volna lóra kapni s
török-vadászó legényeivel hallgató berekben lapulni éhesen; szerette
volna könnyel, szerelmes csókkal teljesebb életre hivni a várat;
szerette volna új céloknak feszülő izmai erejét beledöngölni a
faltömésbe; szerette volna…

Dolmánya szárnyát hirtelen megragadta s peregve pattant szét rajta a
gombsor; inge ujját fölgyürte s nagyot kiáltott:

– Talicskát ide! – s nekiállt maga is napi három órán szép reményektől
súlyos földet tolni völgyből a hegyre derékfájásig, édes, enyhitő, kéjes
izzadt kábulásig.


XXIX.

Hetek óta már betegen kujtorgott az őszi nap a fekete-kék felhők
vigasztalan sziklái között, a szélrázta erdő-fejekről hideg másod-eső
hullongott, lucsoktól fénylett a mező s a friss barázdák göröngye sárrá
hízva mállott szét barna latyakban.

Kolozsvár egykedvüen kongató bástyái alabárdcsipkét villogtató őrt
küldözgettek néma föl-levonulásban egymáshoz, de a felvonó-hidak tenyere
csititva tapadt az öreg kapu-szájakra s a faltetőkről a bámész
ember-fejek tarka virágágyát lehervasztotta a völgyükben abgelesztező
németektől való félelem. A piac nagy tornya magasra nyujtotta kiváncsi
nyakát, a fellegvár kis erődje lesandalított Montecuccoli táborára, de
alattuk, a nagy kavicsokkal libabőrös uccákon, csöndben dugták össze
fejüket a kis házak.

Egy nap aztán megnyiltak a város kapui s a Bethlen-bástya ötszögü
tornyán is abgeleszt-et ordított a fölváltott őrség a fenesi tető felé;
a várost császár védelme alá vevő roppant sereg pedig, bár Kemény János
könyörögve biztatta sima szavu, érdes lelkü vezérét: Marosvásárhelynek!
előre!, megfordult s törököt se látva, mégis kolerás, lázas ronggyá
tépve huzott északnak téli szállás iránt.

Hirére pusztává ijedtek a falvak s ami otthon maradt, romboló, rabló
kezük zúzta vagy ragadta magával. Lovukon paraszt edénye csörgött,
párnája puffadozott, ködmöne lógott, asszonya sírt s mögötte barma
kullogott. Faluvégeken fákra huzott aggok ijesztő cégére kalimpált;
utfélen gyerekágyas asszony halódott a sárban; piacokon haj-pörkölés,
orrcsonkítás, fül-metszés, ujjköz-reszelés, emlő-metélés vidám munkája
röhögött; gombos tornyu templomban istenkáromlás piszka guggolt a fal
tövén; malac-pörkölő tüzük csecsemő-csontokon, hamuvá lapozódott
zsoltárokon éledt; erdei ösvényen embercserkésző német csizma
csoszogott; beteggé bujált nők kóboroltak a cserjén – s az undort és
pusztulást görgető részeg folyó előtt gróf Montecuccoli Rajmund
generális csillanó sisak alól csipkés páncélra tömött paróka-szárnyakat
eresztő hideg feje őszi szonetten töprengett.

Az ebesfalvi kocsiszin mélyéről elővonszolt és ünnepivé sikált öreg
hintó azonban sár-tengerek ragadós hullámain rázta a fiatal Apaffy
Mihályt Ali szerdár tábora felé. Az alláhos, mézes találkozás
fülsiketítő zaját még csendes eső mosta tompává, de mikor Marosvásárhely
alatt a kerelői rét idegen sátrak fehér vakand-turásaitól népesült
élénkké, a nap egy felhő-fok tetejére hágott s bágyadt kiváncsiságát
szétöntötte a réten.

A sik egyetlen domb-dudorodására hevenyészett kő-alkotmány alatt piros,
kék kalpagok, barna ködmenek, csótáros lófejek ritkás köre vonaglik már,
mikor a sátoros háttérből dsengizi harsona, tambura, tárogató és khákáni
dob szava mellett szemre vágott kucsmával, kiforditott mentében, pattogó
ostorral vágtat közéjük a tatárság öröme: csak az öregebbje ül a
nyeregben, a többi rohanó paripáján állva, guggolva, háttal előre,
oldalára csuszva, nyakán tót-ágas előre görbülő ivét rezgetve, hátán
keresztbe zsáknak lógva, négykézláb hasa alá kapva fitogtatja vad
erejét. Utánnuk kaftányos, szakállas komoly lovasok mindenféle szinü
fez-csucsot lüktető csapatja gerelydobáló dsirid-játékban érkezik végül
kontyba kötött farku, kis fejü keleti paripákon.

Az istálló-szagu, rengő, toppantó, toporzékoló, nyeritő vagy hangtalan,
fegyelmezett merevségben körülfolyó élő erdő kis tisztásán aranyozott
szék áll s a széken régi forma hosszu galléros mentében, zöld vont arany
dolmányban, piros nadrágban sápadt arccal ül a fiatal Mihály úr.

A maguk közt sikátort tágító lovasok közül egy tollforgót lengető óriási
turbán magaslik ki hirtelen. A tojásnyi gombokkal sulyos, fekete prémes
kék posztó mente hosszu szárnyai méltóságosan libegnek a lassan
közeledőn, arany sujtásos bő selyem ruháját szorító övében handsár és
kard topáz-szemü aranyos feje görbül; nyakon ragadt vezéri buzogánya
csipejére támaszkodva reng.

– Erdel uj királának fákláját az pasa szerdár ur ihon meggyujtja! –
harsogja Apaffy felé a magas pártfogás bejelentését a közeledő Ibrahim
pasa.

Mögötte himzett párnákon drága ajándék sulyos ránca buggyan, érce
tündöklik.

Hermelin palást lendül a szolga-karról, gallérja a pasa hódoló csókját
surolja s a zavartan piruló vállára kanyarul; az alázatban meghajló
fejre kupolája gombján tollbokrétával deli aranyos sisak száll; a karcsu
derékra drágaköves öv kigyója tekerül; a tétovázó tenyérbe padisáhi
buzogány tolakszik.

Óvatos, szertartásos kezek nyúlnak a hóna alá jobbról és balról s
mámorítóan suhog a kaftányok selyme az emelvény uj arany ragyogását
rikoltó trónszékéhez lassan, ünnepi csendben föllépegető mellett.

A hullámos, fekete lófarkakat himbáló három «sáhi tug» s a levegőt
nyaldosó zöld, veres zászlók, lobogók merev és lágyan hajladozó
csillagos félholdjainak villogása közül káprázva mered egy pillanatig az
uj fejedelem a döbbentő tömegü keleti fejek gyürüjébe övezett kis magyar
csapatra, de Ibrahim sugó szava s egy vállrándítás megemberelik: a
drágaköves buzogány két térdére fekszik, kezei szétterülnek a levegőben
s mély hangja biztosan bugja:

– Istenem után uramra, Mekka, Medina, Jérusálem, Bagdád, Dömöck,
Egyiptom, Hálem padisáhjára, Mohammed szultán khám ű császári
legkegyelmesb fölségére fris áldomásidat szállatni, mennyeknek
országában lakozó Atyám, ne késsél! – s a meghatott, buzgó ima szellője
kalászként hajlította földre, lova nyakára az egész tábort.

A nagy csöndben árván kongató hangra csak a türelmetlenül bólogató
lófejek szügybe lógó cafrangos khotász-szal cifra szerszáma csilingelt
választ…

A szultáni buzogány villogó fejjel meredt most föl a levegőbe s Apaffy
hangja harsogássá bátorulva szállt arcul reá forduló népe felé:

– Az oszmán padisáh akarattyának mindenkoron engedtek-é?

– Mindenkoron, jó szűvvel! – morgott fel körül a kis csoport.

– Az tűlem kévánt háromezerhatvan kisze contributiót szent fogadással
megadnom fogadám… az török nemzetbéliekkel békén éljünk… ittasan is ne
légyünk terhekre…!

– Az padisáhi contributiót megadjuk! – dünnyögték halkabban az erdélyi
urak.

A pártfogó karok ujra hóna alá siklottak Apaffynak s a rezesen derengő
széles horizont zökögve szükült összébb és összébb jelen örömétől, jövő
félelmétől káprázó szeme előtt. Lent aztán, mig szerteszét csókra kérőn,
csókra nyujtva emelkedett a kéz s csapatokra oszoltan görnyedt uj uruk
lábához az erdélyiek hódolata, a török zenekarok tárogatója, trombitája,
csengős dobja felviharozva döngette visszhangért a környék rongyolt
erdeit.

Az oszmán had sürü sövényében azonban bort kotyogtató hordók hosszu
szekér-sora kért vidám ostorpattogással utat a kis tisztás felé, ahol
már barnán dagadt ki a sütő-árkok hamva alól a sok óriás kenyér s friss
tüz nyársán kalimpált a nyuzott ökör. Székelyek, szászok,
királyhágón-tuliak napot röviddé óbégatott öröme fáklya-fejet,
rőzse-halmot gyujtva kurjongott a hosszu éjszakában s köröskörül hajnal
nyilását várva ült aggodalmas őrséget nyergében Ali óvatos népe.


XXX.

Május mosolygott dombon, sikon s Zrini-Ujvár gerendás fegyverzetü
föld-falai alján Kanizsa vizétől, csendes Murától egy-egy széles
árok-kar cikcakkozott egymás felé biztos ölelésre. Összenéző végein
kapavillanással, ásó-lendülés közt nyüzsgött a dolgos: három megyének
kétezer jobbágya; tulsó két sarkán magasra sárguló friss zsilipek várták
az árokkarok között zöldülő tér árok-ággyá, töltés-görönggyé fordulását,
hogy zúgva bocsássák össze az új uton az oldalukat locsogtató piszkos
hullámokat.

Fent, a vár udvarán vásár zsibongott.

– Urak, urak! – penderült középre egy ordító öreg magyar markából egy
övig meztelen suhanc, – tizennyolc évü, mellye bivalyé, hasa
csuka-forma, ina acélyos! Igát is elvon!… Mi?

– Khajr! – tiltakozott dacosan a borotvált fejü.

– Pofádat, francos! – emelte ütésre kezét az öreg.

– Hiszem, csipás! – fitymálkodott a kis gazdaságába munkást szerezni
óhajtó.

– Tenyere nem csipás! – magyarázta amaz bütykös hüvelykével a fityma
ember orra alá bökdösve.

– Uram, ez ezüst állu szüzliánt is…! – könyörgött odább egy kaftányos
ősz új urának, – minden hajfonata megír ezer tatárt!

– Portéka kénál portékát, – morfondirozott hitetlen kétséggel az ezüst
pitykés vevő, a fehér arcu leányt nézegetve.

– Aptya nékie! Inkább megáldozza magzattyát mellette, hogysem tűle
szakadva! – magyarázta, a váltság-díjakon nyerészkedő szivéhez szólva,
az újabb hasznot sejtő árus.

– Nimötért messzely vaj, ez fingosért három s megadám az árát! – kiabált
amott földön kuporgó kövér, rongyos burnuszu arabra mutatva egy tömzsi
horvát.

– Pálcával gyakorta jól kénáltassa kegyelmed az beste kurafiát! –
sivított az utolsó tanács emitt a vásárló után.

– Brzo! Hajdü! No! – harsogott széjjel a tágas várpiacon s a bilincses
rabjaikra hangos vásárt csapók apró csoportjai körül bajusz-huzogatva,
fültövet vakarva őgyelegtek a hümmögő tanácstalanok.

A dühös és enyelgő kinálat, bizonykodó alku, kétkedő s víg vásár
harsogó, dünnyögő zavara hirtelen pálcás hajduk szitkai előtt tágult
ketté, a főépület ajtajában megjelent az úr s a jobbján valami szalagos
főnémet. Mögöttük Patachich sandalgott a mellette álló, rajzos
papirlapot és körzőt vivő rittmeisterre, akinek nyomában asztalkát,
székeket, irószereket cipelő szolga sietett.

Az udvaron az idegen tiszt megállt, megvető pillantása körülsiklott a
gyülevész zajon s a kalauzolni akaró bán mozdulatát udvariasan e
lhárítva, hadnagyához fordult:

– Die geometrische Delineation! – Egyik kezét becsusztatta a csipkék
alatt domborodó szines, hosszu selyem mellényének három gombnyi nyilásán
és hozzáértő, hivatalos némasággal hajolt a másikban tartott alaprajzra.
Azután föltekintett s bizalmatlanul nézdelődött szét a várpiacon. A
csipkék között motozgó keze hirtelen kilendült és sietve vette körzőbe
az alaprajzon a vár piacának hosszát-szélét s mikor egymás után a lap
aljára vont mértékre vitte a távolságokat, rosszalón rázta meg a fejét:
a piac aránylag csakugyan kicsi!

– Ja, ja! Ihre Exzellenz Herr Graf Montecucule hat es gut gesaget! –
morogta magában s az egyik középső bástyához vezető uton megindult.

Az erődfokon, mig a rittmeister az asztalkának dülve figyelte
kalamárisba ütögetett pennáján a tinta gyors száradását, ujra kezdődött
a hivatalos várvizsgálat szem-düllesztése, nyak-meregetése s a körző
merev lábu tánca.

– Das ist die Schantz Neu Serin! – bólogatta kicsinylő dölyffel maga elé
Holst ezredes. – Nagyságod tehát, – fordult hirtelen Zrinyihez, –
illustrissime Domine Bane, a méltóságos Hofkriegsrathoz intézett
epistolájában Isten birószéke elé rettenetes itéletre szólította mind,
akik e vár építésében gátolandják? – s választ se várva kiáltott hátra
az asztalka felé:

– Keine bedeckten Wege.

– Gáncsolódó fű nő a bécsi mezőkön, obrist uram! – lépett ki Zrinyi
büszkén fogadott némaságából.

– De hagyján! – legyintett gunyosan mosolyogva Holst, – ha Vittniedi
nevü szolgája nagyságodnak üres kézzel is jött vissza Styriából könyörgő
utjáról, egypár főmagyar jóváhagyó egyetértését hozta ide tarsolyában…
Face-linie: vier Pasteien, drei halbe Monde… schwach!… Seiten, dito!

A percegő toll csak ugy ugrált a rittmeister kezében s Holst méregető,
vizsgálódó hajolgatásából harsogó diktálásba egyenesedve ontotta
kifogásait: szögpásztázó lővonal rövid! lőtér csekély! irányvonal
meredek! mellvéd magas és keskeny…

Zrinyi egy ideig némán nézte a fontos okvetetlenkedést, aztán elnevette
magát s a falpárkánynak dülve igyekezett az árkot túrókra való
figyelésbe pislogni fojtott dühétől homályosodó szemét.

De a diktálás megszünt, a sok papir tekerccsé gördült, a kis asztalka
hordozhatóvá csukódott s Holst a bánhoz lépett:

– Fölötte nagy kár, Herr Graf, e schantz-ért dacolásba kapni a felséges
urral s akaratunk ellenére, a végek védelmezéséhez kapott munitiót ide
szállítani…

A bán megfordult s szembe fogadta a hiuságában sértett ingerült
tekintetét.

– Nem szánja nagyságod a pénzt, a drága salétromot, pattantyusokat? –
piszkálódott tovább nyájasan az ezredes.

– Erre is van megbizatása kegyelmednek? – pattant föl Zrinyi.

– Mivelhogy a Neu-Serin-Schantz, török földön épülvén, nyilt békeszegés…

– Birtokomon! és nem békeszegés!… Souches, Montecuccoli lomposai talán
nagypénteket dobolnak…? Az nem békeszegés… Csak mit én teszek, arra
pökhet rá minden német furier?

Holst szakállkáját harapdálva keresett választ:

– … a… birodalom… érdekei… nek csillagvizsgálója Bécsben áll, bán uram,
oda legjobban látszik minden kis és nagy, szőrös és puffadt csillag… mi…
onnan legjobban… kellő értékére tudjuk szállítani… misén ájtatoskodókat
templom-ajtóban leső, szire-szóra török ólakba, vermekbe kukkantó
végbeli vitézkedéseket… gróf uram!…

– … csak Portia úr alszik nyugodtan, mert friauli birtokait is védi e
nyomorult… – kacagott föl Zrinyi.

– … juhakol, – harsogta most már fenyegetően Holst is, – amelyért a
kanizsai basa fejét véres tekegolyóvá gördítette a szultán haragja!

– De bezzeg Keménnyel Erdélybe sétáló főkatonátok, Montecuccoli ur miatt
egy török ebhóhér foga se hullott ki, ellenben Kemény Jánost döggé
taposták a nagy-szőllősi cécó gyáva futásnak rugaszkodó lovai… és, édes
obrist uram, kegyelmed pedig keressen más kurvát magának, ha enyelegni
akar!

– Haragudt hangossággal szóllottak, de mirül, corporál uram? – kérdezte
a bástyán őrködő magyar a hintójuk felé rohanók mögött ellépegető úr
után bámulva.

– Az török háborúrul! – pökte oda komolyan az altiszt.

– Lészen tahát öreg pattantyus háboru? – kérdezte a legény
puska-acélának griffjén babrálva.

– Azt tudom, aliglan, – vélte a biztos válasz, – merthogy megkrepált az
beste aggeb fő török mezei úr, Máhumet Köpredelem!


XXXI.

A koronázó város keserves sikátoraiban néma megállásba csöndesedő,
suttogó tömörülésbe verődő, türelmetlen kiáltásokkal széjjelszakadozó
úri csoport mogorva vitatkozása kopogott szerte naponta, a régi
száz-gyertyás lakomák helyén fejet összedugó csöndes vacsorák mécse
pislogott, a diétán őrködő király vadászó nyergéből kihallgató
trónszékére szállt, szó folyt a bor helyett s a hajdani vidám
kupa-köszöntgetők ajkán szederjes szitok ült. Német-magyar
szolgamarakodás vére fröcsölt az est homályában s kint az országút
szürke szalagján fegyvert, golyóbist szállító szekér-sor hernyója
kúszott a buggyos, lebegős lovasok száguldtatásával játszó mező sátrai
felé.

Követek, főrendek tábláján mogorván tárgyaltak a magukra maradt
katholikusok s ha lovasok zörögtek el az ablakok alatt, félbeszakította
mondatát a szónok. A protestánsok dühös tanácstalanság és prófétás
ihletü csökönyösség között hányódva kilincseltek Lipótnál, Portiánál s a
zavarokban hisztériássá betegült nádornál. A katholikusok zajongva
követelték a németek kivitelét, a protestánsoknak az ülés palotájába
erővel berendelését; az evangelikusok összeröffenve állottak ellen s
mikor már a meddő handabanda, Wesselényi könnyei, Portia udvarias
köntösü gorombasága engedésre kínozták őket, ijedten menesztettek futárt
a megyére, hogy az uj utasítás ellenállásra riogató vörös posztójától
ujra megvadulva tiltakozzanak minden hitegető puhítgatás ellen.

– Fábrikállják rongy articulusikat magánosan csak az hütünkön tapodók! –
kiáltották a decretummal fenyegetőző nádor szemébe és Szepessy Pál
szállására gyűlve verték az asztalt: – Nem menünk diétára, nem!

Az ijedezővé riasztott király imádkozott, misét hallgatott s ha a végső
szükség a folyton kérvényező protestánsok elé kényszerítette, magyarázó
szava csak érthetetlen suttogás volt s a mozdulni nem akarókat
megrettenve tiltotta el a folytonos előtte való alkalmatlankodástól.

– Quid hoc ad dietam? – recsegett fátyolosan a királyi szó: – Causa
confessionis privatum malum est!

A kis csoport némán állott, de a távozásuktól kopogó folyosókról
elégedetlenségük illetlen robaja behallatszott a belső termekbe is.

A két párt apró árnyalatokba olvadva járt-kelt, hallgatott, ült,
hizelgett, esküdözött mind a maga igazára zöld szobában, szük szálláson,
uccán, mindenütt. Volt katholikus, ki csak Montecuccolira acsargott s a
protestáns dologból savanyu fintorgás közt nem csinált volna kázust; ez
németet, eretneket egy szitokban küldött poklok fenekére; amaz a
császári vezér ocsmány dulongóiról hallva rosszkedvüen csak nyelt egyet,
de ha az evangelicus szó ütötte meg fülét, dühödten csapdosta térdéhez
kucsmáját; a negyedik sürögve-forogva buzgott, hogy a magános szállások
fiók-diétáját valahogy behozza az országgyülés házába; «pökök reájok!»
sürgette az ötödik a törvény-alkotás munkáját. A protestánsok vallási
sérelmeik tárgyalása előtt semmiről sem akartak tudni, de volt köztük,
ki nyerendő grófi koronájának gombjait számlálgatva, hitfeleinek
hizelegve hazudott s Wesselényi előtt mindenért jótálló döngetéssel
verte a mellét. Büszke, makacs fennhéjázásukban azonban mindnyájan
megegyeztek.

Rekkenő nyárrá tüzesedett a lanyha tavasz, új törvényekkel hizlalta
serényen a katholikus toll a Corpus jurist s a protestánsok riadt nyája
csak egyre bócorgott királytól Portiához, Wesselényitől Zrinyihez.

Lipót, uralkodói terhébe tört krisztusi megadással suttogta el ujra
Lippay mondatait. Portia merevsége már csak szigort emlegetett.
Wesselényi nekihevülve rivant reájuk, ő is úgy tenne, ne engedjenek s
másnap sírva könyörgött, puhuljanak meg.

– Egy kezemben vessző, másban kegyelem! – toppant ismét eléjük
fenyegetően. Majd üstök-csavargató szelid meggyőződéssé lágyulva
dorombolt szava:

– Ne, ne…! Bocskaytok nincsen, Bethlen meghalt, Apaffynak fegyvere
nyugszik… ne… ne! Kiben bizhat kegyelmetek?

– Eddig sem bizakodtunk azokban, kiknek lehelletek csak orrukban volt,
hanem bizakodtunk abban, kinek ma is azon mindenható ereje vagyon, hogy
valamint amaz dücső fejedelmeket az ű tiszteletinek ótalmaztatására
előlállatta, úgy mast is az cséphadaró mellől Gédeonokat, az juhok
mellől Dávidokat állathat elől Isráel szabadítására! – vágta rá rezgő
hangon a nagyszombati prédikátor s a dacos fejek kucsmába süppedtek és
elrecsegő sarkuk haragos örvényt turt a nádori kert kavicsos útjain.

– Veszedelmünkön pityergő crocodilus! – Mesterségesen éneklő madár! –
morogták eltávozóban s megátalkodottságuk nem káromolt, nem zajongott
már, csak összepislogott.

Zrinyi, új gyerekáldással nehézkes feleségén, szerelmes várán kalandozó
gondolatai után kivánkozva, unt kötelesség-tudással emelkedett a
szállása falai közé örvénylő elszánt zuhatag elé, állt a protestánsokat
hitegető Wesselényi mögött, írta a leveleket kegyelmes megbizójának,
Portia grófnak s ült be néhanap a törvény-őrlő malomba zakatolását
hallgatni szórakozott kardra-dülleszkedéssel.

– Megént ez rutabb s kinosb szemétben rugódozom, penég nem kévántam! –
dünnyögte maga elé.

A morgó morajlást fel-felugráló, kardot rázó, ököllel motolláló haragos
viharrá híva sivította most harsányan a szónokló Batthyányi Kristóf a
kezében lobogtatott füzetecske cimét:

– Responsio ad calumnias Hungarorum, quae passim disseminentur,
Caesareas milites parum aut nihil efficisse in Hungaria. Anno 1661.

– Másfél decennium telék ki idáig szinte, – évődött magával Zrinyi
félhangos figyelmetlensége, – hogy báni bot nyomja markomat s az
szentgyörgy-havi varasdi gyülés gravámeni szórul szóra azont
kesergették, kit bánságom elseje… de heában mondám magamnak: nem mensz
diétára! nagy menykü cicerós pennával iratott epistolában hivának
evangelicusoknak kérésekre személlyem távultartását eszekben vett
rendek… Mi végre?… Mastan Portiátul palatinushoz, Wesselénitül
evangelicusokhoz varga-bötüző utamon járom az tanácsur táncát, de ugyan
bolondultul… Mérthogy éppen én szelégyitgessem üket? Merthogy catholicus
hütöm semmi üdőn nem vén evangelicus templomgombot célul az
lövöldözésben?… Zrini-Ujvárral nőlt emberségem is? Vagyhogy gyapjat
tojik előttem minden farkas?… avagy… hűvségemet akarják igyen kímlő
fontra vetni? Hm!… Posom mezején hatezer német… Ellenem-é vagy
evangelicus fejekre kóknak?… Ejh! untat ez zakata! – emelkedett föl
hirtelen, menésre készen.

– Articulum contra ducem!… Ad calumnias Montecuccolianas responsionem
dare!… Articulum! – süvöltözött mindenfelől a tehetetlen
összeroskadásában kopott szakállát, üstökét babráló s könnytől, mitől
káprázó szemét dörgölő palatinuspraesidens felé, míg Zrinyi
tépelődésének halkan sikló sajkája körül a rendetlen vita dörgő
hullámainak taréján szitok és megtorlás tajtékja habzott.

Az ajtóból még egyszer visszatekintett.

Wesselényi kérő-fájdalmas arccal állt emelvényén… s bömbölve furta bele
hirtelen mű-meggyőződésének lelkes baritonja a pillanatra csillapuló
zajba:

– Dux hanc mendosam scripturam fecisse palam et publice negat!

– Nyelves aggné s omnis in ferro salus az symbolumod! – morogta Zrinyi s
nagy csöndben kilépett.

Az udvaron, mig emelkedő lába elé görnyedve tartotta a kengyelt a
lovász, a szolgák kártyázó csoportjából futva igyekezett feléje Angelo,
dolmánya alól irást huzogatva.

Zrinyi nyergébe zörrent:

– No!

– Nimöt inas hozá imént! – nyujtotta föl a levelet Angelo.

A papirdarab recsegve lengett a bán szakadozó nevetése előtt s gombóccá
gyürődve tünt el dolmánya zsebében:

– Számot adnom az «schantz»-ért?… Éppen jókor, dücséretes dux! – s a
szokottnál keményebb sarkantyu-ékbe kapott paripa borzadó prüsszentéssel
szökött a kapu felé.

A széles asztalon, földön, polcokon, széken, kereveten kövér theológiai
munkák, karcsu költők, szigoru históriák, nyütt hadi könyvek, kunkorodó
térképek mogorva, aranyos sarkai, ciceró-betüi, apró sorai, geometriás
ábrái, sisakos vezérei, kanyargó folyói tarkálltak, feketélltek tudós
zagyvaságban a szőnyegektől süppedő szoba komoly lakója körül, akinek
elmerült munkáját a nyári nap ellen álomra csukódó firhangos
ablak-szemekkel nézték a svéd, német és török fegyverrel, pörkölt
cafrangu zászlókkal, babérral, rámás királyokkal, költőkkel zsufolt
falak.

A kopaszra nyirt fej okos szemei befelé világító ihletben emelkedtek a
belépőre, de rögtön bocsánatkérő széles mosoly borzalta össze a keskeny
ajak viharos vonalának végén simára kefélt sertéket s a méltóságosan
fölálló szertartásos tisztesség-tudással illesztette a tar koponyára a
nagy parókát:

– Salve, Domine!

Zrinyi leült s a fegyvereket nézegetve várt.

Az iratai között keresgélő vezér lompos vendéghaja halk libbenésekkel
szántogatta a zizzenő papirt; a nagy sokára előhalászott terv körül
aztán gondolkozó, mérlegelő rezzenésekkel táncolt a föl s alá sétába
kapó széles vállain ide-oda.

– Obrist Holst ur jelentése kapcsán… a Hofkriegsrath praesidensének
legkegyelmesb megbizásából… véleményt kell adnom… egypár pontra
vonatkozóan… némi fölvilágositásokat… – szólt oda közben-közben
Zrinyinek, papirról a bánra, bánról a levegőbe s ismét a tervre
merevítve szemét.

A ceremóniás, körülményes kérdésekre Zrinyi sarkantyut rázogató,
tollforgót babráló, kardfejet ütögető uri nemtörődöm közvetlenséggel
válaszolgatott. A vezér lassu, összeadást kivonással ellenőrző
számvetéséhez közönyös gyorsasággal ontotta a százszor is rud, lánc,
lépés mértékébe vett sok szél-hossz adatait s előre bemondta a latolgató
éjjeleken felejthetetlenné rögződött eredményt.

– Einen Moment, Herr Bane! – emelkedett Zrinyi türelmetlensége előtt
levegőbe a tétovázó toll s a számolgatás ujra kezdődött.

Toll, terv, papirlapok egyszerre csak az asztalra repültek s a
karszékébe telepedőnek végső biztonságu itélete érdesen hangzott a bán
felé:

– Javíthatatlan… védhetetlen…!

– Mégis áll! Mégis megvédtem! – vont vállat csöndes szóval a bán.

– Azért csak méltóztassék elbontatni! – sietett akadékoskodása
következményét levonni Montecuccoli.

– Nem teszem! – peccent ridegen a válasz.

A vezér hosszu, ápolt körmei ideges riadót berrentettek el egy fóliáns
kopogó oldalán:

– Kár a szóért is e makacs céltudatlanság harmadrangu erődje miatt!

Zrinyi kiegyenesedett ültében:

– Több haszna van, mint a séta-hadviselésnek, mégis! – s Lipót két
legnagyobb katonájának szemében, az udvariasság és játszi közöny
köntösét lerugva haragosan villant össze a nyugateurópai marsirozó,
óvatos hadművészet s a vérpocsékló, vakmerő százados magyar
guerilla-harc megférhetetlen elve.

– Nagyságod tehát szintén azok közül való, kik erdélyi expeditiómnak
mindenki előtt való szünetlen rágását abbanhagyni nem méltóztatnak? –
ösztökélte marakodásnak egy pillanatra olasz vére a hiu, nagy embert, de
erőt vett magán s fővezérsége gőgös tornyába vonulva megvetően szólt le
a kicsiny magyarra: – Nagyságod legalább itt van és számot adhat!

– Számot adni, – fröccsent a megnyult arcba a kacagó kicsinylés, –
illustrissime ac optime dux? Hm!… Számot adni csak királyának tartozik a
horvátok bánja s a respublika utolsó burgerének is megvan a joga Erdélyt
puszta parlaggá sétáló, Keményt holt-tetemmé pártolgató, Felsővidéket
ignominiák mezejévé mocskoló nagyságod expeditiójáról véleményt
formálni.

Montecuccoli sápadt méltósággal emelkedett föl ültéből:

– Ily fekete gyűlölettel nem tárgyalok!

– Gyűlölet? – rántotta talpra Zrinyit is az indulat, – s ha az is,
tapasztalat gyümölcse! De kegyelmed már ugy hozta magával magyar ellen
fenekedő gyülöletét, mikor Bécsbe botlott!… Fiatal fejem… emlékszik
nagyságod?… barátságát ajánlta egykor győztes, tudós generálisságodnak,
ki méltatlanoknak nevetve mutogatta a corporálból lett generál kegye
körül nyalakodó magyar zászlósur levelét!?

Montecuccoli a bán elé toppant s ugy sziszegte arcába:

– Corporálból is generált tesz a helyes hadi művészet… de végbeli
bicskás szajha lángész nem leli helyét a magas tudomány vezérelte
hadban.

– Az igaz! – csuklott dühösen a bán nevetése, – nem értek e «soha meg ne
harcolj» titokzatos bölcsességü magas tudományhoz: miként kell csatát
még szándékban visszanyelni, barátot fegyverrel pingált faképnél hagyni,
ellen harácsát kukkinsloh-on nézni, babér helyén barmot gyüjtögetni! De
adja vissza nagyméltóságod égi tudománya Erdélynek Keményt, a békét,
bőséget és én, én fogom Marsnak, Herculesnek, felséges atyánknak
hirdetni, ki illatos Indiából szállt le közénk… Eh, csak szófia…
tettekkel beszéljünk!

Az ajtónak induló után orditva reszketett a sötét igéret:

– Fogunk, öcsém uram!

– Pólyában vénhedett… taknyos… pennás… akadémiás… generál bolond! –
döngették a távozó Zrinyi lépései a várfolyosó kongó kőkockáiba.

A város uccáin utnak öltözött lovasok ügetése keresztezte útját, nyitott
kapuju udvarokról rakott társzekerek, öreg landkocsik bámultak ki a
szemre vágott kucsmával vágtatóra; szállása udvarán fáradt paripák feje
lógott földnek s egy nyitott ablakból rikácsolva szállt a nyergéből
kiforduló felé:

– … sem emberségek, sem hütök, sem igaz szavuk! De nem az nyeri el az
pálmát, az ki jól kezd futni és meddig az célt eléri, meglankad, hanem
mindvégig az ki jól végezi pályafutását…

– Ihon uram! – mutatott az ajtóra a kivételes pompáju bársonyos, prémes
tolongás közepette szónokló Vitnyédy.

– Jó napot, mi ujság, ur…? – fult bele Zrinyi üdvözlése a szeretet,
lelkesedés, elszánt gyülölet bömbölő lávájába:

– Vivat! – Éljen az bán! – Ujság? Infámia! – Causánk istápja, éljen! –
Lölkünk-vesztő latrok! – Vivat! – Elmenünk!

De Szepessy Pál előlépett s mig a kis fekete ember szenvedélyes szavait
apró tagokká szaggatták szögletes mozdulatai, halk süstörgéssé hült a
láva izzása.

– Méltóságos fejedelem, nemes Horvátország bánja, magyarok eleje,
bucsu-vételünk ű szavával jüvénk nagyságod eleiben. Abban hütben
gyölekezénk dietára, hogy égben kiáltó gravámeninkre irt nyerendünk s
nyavalyáktul üres confessio-vallást vihetünk az tokos tapodta,
catholicus sanyargatta megyéknek s ihon, erdéli hadat, generalis hadi
állapatot emlegetvén mindeneknél fölségesb confessiónk causáját hátra
vetnünk szuttyongatnak. Keménységben feketült az catholicusoknak lölkök,
Portia ur csak practicás Disznós Geci, s királ ű fölsége fülét
siketségnek ű gyapottjával duggatták bé nyavalyában zabált biblia-sütő
ellenségink. Elmenünk tahát kiki haza, de nem annak elmulatásával, hogy
nagyságodnak próbált favoráért keserült szüvünk minden indulatival nagy
hálákat ne adtunk légyen. Az Uristen látogassa meg nagyságodat bév
áldomásival! Vale, princeps dominorum Hungariae! – s a kemény ember
hosszu fekete szempillái gyors pislogással morzsoltak két apró
gyöngyszemet szétfolyó könnyé.

– Vale, vale! – morgott, suttogott a fülledt csöndben.

– Én más hütöt vallok, – pattant ki Zrinyiből még forró dühe, – de
kegyelmetek szabadsága az én szabadságom, kegyelmetek gravamene én
gravamenem… – s gondolatot keresve keserü csöndesedéssel tette hozzá: –
Vajh, lenne 100,000 pápista, 100,000 lutheranus, 100,000 kálvin-hütü
vitéze az királnak: űvelek mentté lehetne az haza!… Isten velek!

Néma meghajlások, kulcsos kézszorítások, halk hálaszó, mogorva lemondás,
magtalan ijedelem, szótlan elszánás között bucsuzott az el-kitóduló
szomoru csapat.

Az ajtó bezárult s az egyedül maradó Zrinyit terv-cséplő sétában
kergette szobáról szobára károgó csőrü gondolat-serege hosszu órákon át.

A báni szállás délutáni nyugalmában aztán hirtelen csak öreg vasalt
ládák szája nyilt csikorogva, csattogó pálca alatt port pöfékelve
táncolt mente, nadrág, szerszámszijj feketült gyors kefe nyomán, zabla
csilingelt pallérozó zacskóban, s landkocsit mosott az otthoni szeretője
ölelése elé fütyülő legény.


XXXII.

Az új faház szelamlikjának szellős csöndjében gondolkodva szörcsögött a
két pipa. Alattuk a cselédlakásokban már minden néma volt, csak fölöttük
zengett halkan a hárem álmatlanjainak kéjes citerája s topogott tompán
rabnői tánca.

– A szerpentina-fű jószagu; ha összemorzsolják, rossz szagu! – szólt a
látogató.

– Rútul bánt veled a rendbontó, igaz! – bólintott Ali, egy cukrozott
füge után nyulva.

– Egy a prófétám – Allah tűzze zászlaját a bécsi nagy toronyra –:
Mohammed, egy az ellenségem: Zerin-oglu! – kiáltott fel amaz.

– Egyél fügét és csendben szóljunk!

– Próbált vitézséged higgadt türelme, szultánom, ne vegye rossznéven
tiszteletlen zajongásomat, de itt ülvén egy napi járóföld közelségben
őseim birtokától… Jártam a szájas, parókás gáliaiak között, Iszpánia
asszonyos fejü lakóival nehéz boroktól részegültem, az Álámán-hegy
örök-fehér csucsai alatt bujdokoltam s könnyü volt szivem. De mióta a
Boldogság Küszöbének, Isztámbulnak áldott köveit taposó érdemetlen lábam
Mohammed égi vallásának ölébe vezetett s csalás, erőszak honába, régi
hazámba hozott Köprülizáde Áhmed győzhetetlen, rusztemi seregének útja,
bolond szivem sebe újra sajog.

Ali csak félig figyelte a régóta ravaszkodót, kit a nagyvezér selyem
burku irott parancsa rendelt Kanizsára s komoly bólogatással leplezte
gondolatainak Egert, Temesvárt, Jenőt s tengerentúli vezérsége földjét
bánatos emlékezés hullámaival körülöntő árját.

– Hiában árulják, ó, dicsőség tornyán hüssölő szultánom, Tuna-Belgrad
csársi-jában éles kardunkat megevett varadin-belieknek pogány
királybálványait a merész hitharcosok, hiában telt meg velük,
hadjáratunknak győzelmet prófétálva, Kile ovászi utolsó zuga is Budin
alatt, hiában hajolt lábunk alá a jámbor Apaffy Erdélye végkép, hiában
ült a nevét népével együtt elvesztő Forgáchot a becstelenség sarába
taposó párkányi győzelem után a nagyvezir sátrában, a vörös szőnyegeken
heverő pénz, kaftány, ezüstös darutollforgók jutalmul szétosztandó
halmai között, hiában vagy te itt újra, ó válik válija, ha Zerin-oglu
kardja szabadon villog piszkos új oduja, Jeni kálá körül.

Ali letette a pipát s egy kis tányérból ragadós fehér darabocskát
csiptetett két ujja közé:

– Ez illatos helvát a dsigerdeleni harc vértanuinak lelkéért,
biszm-illah!

A látogató szótlanul követte a példát, de míg Ali nyugalmasan rágódott
az édességen, amaz gyorsan lenyelte s rábeszélően hajolt a pasa felé:

– Ó, ha ott lett volna számszámi vitézséged Dsigerdelen alatt! Forgách
kutyahitüjei már táborunk mellett lapultak… derékhadunk még túl,
Isztergon alatt állt… hej, szűk lett akkor fejünknek a világ a méltatlan
rettegéstől, de Ibrahim pasa mély elméje világító ötletet szült:
egyszerre csak ezer meg ezer teve lámpásokat ringatva oldalán kezdett
körüljárni a táborban; hajcsáraik kezüket össze-összecsapva «Allah,
segítsd meg a szultánt!» ordítoztak; itt lőttek, kiabáltak, ott állva
énekelték néhány ezeren a Korán arany igéit a vértanuk lelkéért…
Hajnalban lesen várta a tengernyinek hitt dicső harcosok maroknyi
csapata a már félelemben kétkedve közeledőket… Mint a répa, hasadt a
fej… Három mérföldig taposták tisztátalan veséiket gyorslábu lovaink s a
vértivó föld felett a Szengiáh dallam ünnepelt!!

A kanizsai pasa szemében irigy lelkesedés lángja csillant, de mikor a
túlbuzgó idegen keze karjához ért, gyanakvása mély pillantással csukta
le szemét s meghiggadva szólt:

– Derék jüzbasi uram, maradj csak párnádon ülve.

A látogató elkedvetlenedve zökkent vissza párnájára s új pipára gyujtva
hallgatott.

– Nézd, Szipáhi Iszkender, – kezdte nyugodtan Ali, fölülkerekedve, – míg
magyar úr voltál, piszkos tévelygésed idején, viszálykodtál
Zerin-ogluval, most igazhitü s Allah harcosa vagy és egyetlen célod a
nagy rendbontó megrontása: ezt érti kiki; hogy mit akarsz, tudom; de én
azt akarom, amit tudsz!

– Átható tekinteted sasszeme előtt, szultánom, – hajtotta meg fejét az
idegen százados, – minden sziv nyitott könyv! Ime: Duk Mántikukule, a
sánta vezér, Cseklésznél táboroz; Zsuzsa generál a morva széleken. A
figyelem Irsekujvár felé irányul, Zerin-oglu pedig, régi jó emberem
biztos levele irja, Regedébe szaladt a varasdini német kapitány után.
Miért? Éles elméd, szultánom, máris ketté vágta kérdésem csomóját…
Segítségért! Irsekujvárért Kanisát! Nyughatatlan talpában e kulcsos vár
nagy tüske, te tudod legjobban, régi ellenfele!… Üres a juhakol,
pásztora messze jár!

Ali megmozdult.

– Ma, – suttogott behizelgően a látogató szava, – a hitetlenek bolond
szokása szerint vasárnap van, ivás, kurjongatás pihenő napja. Ha holnap
hajnalban meglopnánk Jeni kálá őrszemeit, míg vitézei mámoruk súlyos
álma alatt dögölnek…

Ali fölnevetett:

– Látod, egy órai igazság többet ér, mint hetven órai imádság!… Megyünk!
S ha sikerül szétrúgni a hitvány vakond-turást, fejedet
leborotváltatván, agává tesz Allah e világi árnyéka s a két szent város
szolgája elé boruló kérésem.

A pribék hálás csókra emelte némán a pasa kaftánya szélét.

Halk lépések, csöndes kezek suhogva hozták, helyezték a nagy szőnyegre a
friss kávét, dohányt s a két török úr mélázva pöfékelt a közöttük
pislogó mécses világa felé lomhálkodó füst sárgás és fehér áramlatainak
egyszin szürkévé vegyülő göndörödését nézve.

– Bizzál bennem, kemény öklü váli, – vette fel a szót mohó buzgalommal
az idegen, mikor egyedül maradtak, – erdőtlen fa Zerin-oglu s gyökere
Jeni kálá… A pap-császár városában félnek tőle és gyűlölik… Tavaly őszön
a luteriánok dolgáért dühösbucsuzatlan hagyta ott esztelen gyülésüket;
katonái fosztogatását Gravicsa környéke panaszos levéllel sirja nap-nap
után Viana ura előtt; a hadról csácsogó kobakok együgyü tanácsa
kényünkre szolgáltatta békebontó Jeni kálát s csendzavaró urát… S a
magyarok? Insurrectiót hirdetett Wesselini, de a németek emésztő védelme
s szidsin veszedelmét hordó vitézeink nyugtalanító rajzása miatt a
nemesek otthon ülve szorongatják kardjukat… Ó, én ismerem őket!… Mit
mondjak még?… A télen szajha feleségét s újszülött fattyát Vianából haza
hozandó, csak Sopronyig mert elébük szánkázni a disznó és…

– Elég a buzgás, – legyintett undorodó büszkeséggel Ali, – igéretem
márványba vésés!

A pribék az intésre fölemelkedett s karját keresztbefonva hátrált az
ajtó felé.

– Medveváráért Ujváradat! – morogta magában célját ért elégültséggel
percről-percre, szemét a csillagos égen ködbeoszló minaret fehér
kisértetére szögezve magános fáklyafény után imbolygó árnyékot kopogtató
utjában, a mogorva házak néma mentén. Hárem-rács mögött meztelen női
test viaszfényü árnyéka suhant el, sarok mellől buja prédára leső
janicsár vált ki a homályból a siető után nézve, fatalpán guggoló ágyu
karcsu nyaka csillant meg mellette s behuzott farkkal ódalgott a fal
sötétjébe a vacsora szemetjén rágódó kóbor kutya.

Már alacsony kerítés, babonás bokor táncolt elő vörösen az éjből gyors
lépteitől jobbra-balra, mikor trombita riadása záporozott le messze
mögötte egy toronyból a fekete nyugalomra. A lélekzet-, tekintet-fogó
lomha bástyák felelgetve ébredeztek körül. A város morogva rázkódott meg
s kigyuló ezer mécses-szeme félálomban csodálkozott maga elé a
lódobogással, janicsárok ütemes döngésével, fegyvercsörgéssel
fáklyafejeket szalajtó éjjeli készülődés fölött. A háremekben elhalt a
citera-szó, de ima hurrogott az ablaktáblák mögött s a fénypontokat
rezegtető árnyakkal hullámos terecskéken pap-torkok áhítat feszítette
legmélyéről szállt föl a harcra hivó ima:

– Holnap lesz a hitharcosok bájrámja, a vértanuknak a paradicsomba
repülésre alkalma… Istenem, az erő, a hatalom és a győzelem a tied! Tied
a kegyelem és az oltalom is! Barátodnak, Mohammed-el-Musztafának arca
viduljon fel s népét tedd győzelmessé és diadalmassá!

A sötét tolongás sok kis patakja zúgva futott össze s magas parancs
tompította zajjal húzott a Bécsi kapu tátott szája felé; csörögve
lebbent eléje a felvonó-hid nyitotta mélységes éjszaka, meg-megvillant
élén a pasa égszinkék vértje s a rajbocsátó köpü álmos szemeit
lassan-lassan összecsukogatta.

Utjuk mentén alvó viz feketült a hosszu fahid alatt, kertekbe bujt
alacsony házak sövényéből pislantott ki egy-egy kiváncsi mécses, halkan
ereszkedő szakaszokban feküdt eléjük a zsombék-tengerbe torkolló külső
hid s aztán csak a szünő, ujra kezdődő békabrekegés jelezte cuppogó
lépteik irányát. A homályban heggyé nevelődött dombok siklottak el a
posztóba csavart csoszogó paták mellett, szőke köpenyü kisértetként
halványkodott ki rájuk egy-egy éger a lengedezve motyogó sűrüből,
csikorgó kavicsu patak szaladt el alattuk, míg végre az egyszinü
szurokból szürke alázattal foszlott ki eléjük az út kinálkozása az erdős
dombok felé.

A lucskos völgyecskéből most balra csapnak s ágreccsentő tarkaságuk fölé
barátságos lomb-takaró terül. A harmat ködén túl már ott feketülnek a
piros tetőkig ölelő karjaik közé süppedt házak előtt a tömzsi bástyák. A
lábukhoz vetett berkes siknak ereszkedő lejtő tetején pár barom bukik ki
a fák közül s hajszoló pásztoruk szerte-tekintgetve lépked lefelé;
balra, a Murának hajló meredek iránt, jobbra, a dombos szántóföldeken
száguldó lovasok tünnek, tünedeznek föl-el. A négy tehén s a
nyergeletlen tarka paripa gazdátlanul legel már az árok partján, de egy
bokor aljáról hívó pintyőke-sirás sipít föl háromszor egymás után. Az
erdőből halkan füttyent a válasz s egyszerre tiz irányból lovas-pár
bukkan elő a lombok alól s nyomukban négy kerék közé feküdt hosszú
létrák ereszkednek alá a lejtőn az igának feszülő bivalyok után.
Nyergük-ürülten bódorog szét a húsz paripa s gyors mozdulatu, csendes
alakok lesik már a cölöpös sáncon túl kampóval kezükben az árok fokáról
feléjük csuszó létrát. A Mura mocsarai felől most lófejek buknak a
fennsik szintje fölé s rugaszkodva viszik a vár alá a kettesével ülő
vitézeket. A szipáhikat újra elnyeli a folyónak hullámzó lejtő, de a
lovuk farán hozott szerdengecsdik a cölöpös sánc fölött hidat fekvő
létrán ugrálnak fokról-fokra a fal töve felé. Csobban a második árok
vize s reccsenő kötél alatt, koppanó szigony taszitásán emelkedik a
létra itt is, ott is. Mint vizet gázló óriások állnak meg egy percre
függélyesen, de vigasztalhatatlan csattogással sír a pintyőke s posztó
bugyolálta fejük halkan koppan a bástya falán.

– Hat! – Vakot vetett! – Négy! – Mit mán te, fruska-magyar? Csak kettő!
– Egy! – Hat! – ugrál a földre terített köpenyen a kocka s tovább
csörgeti ujra ón-poharában a három bástya összecsődült őreinek játékos
kedve.

Kivül, a létrákon foguk közé szorított meztelen karddal kúsznak fölfelé
a szerdengecsdik s alattuk a fokokba akasztott, csigára járó, két-águ
vas-ülőkék hosszu zsinór-csomója fogy a váltogatva húzó kezek erejétől.

Az egyik vitéz csömörös nyujtózásban tápászkodik fel a földről, az inyét
elömlő keserű nyálon savanyú arccal kérődzve szédeleg a könyöklő felé s
ordítva esik össze tövében.

A kocka megáll.

– Ukádik! – fordul hátra részeg csuklással a másik őr.

A harmadik arcán halálfélelem törli fehérré a mámoros bibort, hörögve
szökken ültéből s rohan elhagyott tornya felé. Ugrana már amaz is, de
földhöz babonázza a bástya-kerületben tiz fekete arcot keresztező
szablyák villogása; valami vesén taszitja, hogy előreborul, szótlan
vonaglással kuszik odébb s ronggyá horpad merevülő markában az ón-pohár.

De kong már a vészharang veszettül… s az ingben-gatyában odatódulók
kopjáját, kardját lassanként rendszeres védelem muskétái, létrataszitó
rudjai, tüzes golyói, mázsás kövei, forró vize, szurka váltják föl és
sűrü zuhanástól locsog az árok vize. Amott a zöld ereszkedőt vágtató
láva folyja be s allahos zúgással közeledik…

A csáktornyai hosszu palota hüsében békén beszélgetett a két testvér.

– … nem Regedében, de Labda várában találánk öszve, – folytatta Péter
utjáról való beszámolását. – Hajdui jüttek is volna, ugy vonyatta fel
előttek az emelcsős kapukat osztán, hogy megköté magát: te erszényedből
fizetődjék soldjuk!

– Enyimbül-é? – mordult fel Zrinyi. – Szent Jakab haváig várám
Köprülit!… 30,000 ember!… Tallérimbul telék ki ű soldjuk is!… Nincsen
több!… Álljon tahát Kanisa!… Taval ősz ulta, hogy Máriámat Bécsben vivém
megbabáznia – akkoron kenék orromban, hogy mind várastul öszve az
töröknek vetnek, ha el nem bontatom – mindentül elhagyatottan, minden
ótalombul megszűkölten küszködöm az muszurmán holddal csak ugy
magánoson… «Ne épits! Meg ne harcolj!» – cincogott az kriegsrath, penég
Köprüli mán Drinápolybul utját errefelé tartá s az királ keze irása
biztorgatott… csak orcul forditta rájuk minden alkalmatosság azért is…
vértül dühödött szüvem s egyre jütt az bécsi posta: «Vissza az
szablyával, bán ur!»… de mastan, hogy Érsekujvár környül nyargalódik
Köprüli, Linzben futni indulna egész Bécs s bontatja hóstátjait,
egyszeriben szabadossá tész török megnyomásában, Leslie ur azomban
ingyért még csak Istent is nem imád!

– Hejh! nagy rakonca rajtunk az német! – sóhajtott Péter.

– … s az mi tunyaságunk!… Csaknem mint az ebek… Minden nyavalyánkban
egymásra csak szánkat tátjuk… minden az maga hasznáért eleget perel s
pattog, az köz javáért megnémul…

– Satisfactiódat néző tanácsával nyomosan emlekezék rólad primás
Bécsben, – kerülgette mondanivalóját Péter.

De a bán rá sem hallgatott:

– Ejh! mi fegyvert kezünkben nem vészünk, hanem mint az szamárok,
nyegünk az ösztön alatt…

Kinos ötlet-bányászásban, majd feszengő tanácstalanságban nézegette
Péter a néma haraggal föl s alá sétálót hosszu ideig.

– Mint vagyon Ádám? – penditett aztán végre egy más hurt.

– Ádám? – vidult fel Zrinyi arca hirtelen. – Szopik és rí egészségben.

Péter ábrázatja is szélesre derült s mintha csak ugy mondaná, nyájas
közömbösséggel szólt:

– Grécet is megjárám…

– Ugy? – fordult vissza a bán. – Az intimum consiliumnak udvarlottál?

– Inkább űk nékem!

– Ihon, la! az szamarat lakodalomban hitták, vagy vizük nincs, vagy
fájuk! – gúnyolódott Miklós.

– Mind gréci, mind bécsi! – nyomta meg a szót Péter, mondandójához
ragaszkodva.

A bán megállt s összehúzott szemmel várta a folytatást.

– Hogy mindennek ellenünk kengyelben az lába… hogy mastan derekas hadi
állapatban vagyunk…

– Mán csak hogy az török, meg én, meg te, meg jó Batthyányi Kristóf
öcsém…

– … egyéb nincs benne, mint hogy gondolatjokban szállt személlyed!

– Az ki egyszer megcsal, vigye el az ördög, ha másodszor, engemet is, ha
harmadszor, mindkettőnket újabban, mondja az francuz proverbiom.

– Ejh, mit csavargok kerüllő beszédben? – fakadt ki Péter, türelmét
vesztve, – hát ihon az causa ű mezételenségiben: Minden magyar
insurrectionalis hadaknak…

A megálló Zrinyi arcán kiváncsiság feszült.

– … Alsó-Magyarországon kegyelmed, Felső-Magyarországon palatinus uram
légyen főkapitánnya, ez az kévánságok! Tetszésedet ű nevekkel kérdezem s
választodat várom!

De Zrinyi már föl s alá sétált és nem felelt. Egyszerre csak odalépett a
polchoz, sarkánál ragadva kiemelt a sorból egy pergament-kötésü magas,
karcsu könyvet, egy ideig lapozott kéziratos ivei közt, aztán
szétfeszítette s Péter kezébe nyomta:

– Olvasd hanggal, öcsém!

Péter huzakodva fogta kézre a foliót s csak nehezen engedett a biztató
bólogatásnak:

– 57. Sed neque Corbulo aemuli patiens (cap. 6.). Égen két nap, egy
országon két királ, egy hegyben két oroszlán, egy hadban két kapitány
nem lehet; mingyárt romlik az had, az hol kettő vagyon… az irégység nem
engedi nékik egyetérteni, az észnek külömbsége nem hágy egyet
parancsolni. Sok példa vagyon az római…

Kint vész-mozsár durrant.

A két testvér szeme összevillant, buffanva csapódott földre a könyv,
sarkon ütközésben nyekkent a föltépett ajtó s kettős néma sietés
dobogása verte föl a fegyveres csarnok csöndjét.

A várpiac ragyogó békessége fölött csettegő-kongató harangja kötelét
ráncigálva ordított tornyában az őr:

– Ujvár! Ujvár!

Nyitott dolmányu, ingujjas, vértet csatoló, véletlen puskát, kardot
ragadt, hajadonfőtt ugrató lovasok, tolongó gyalogok zavaros árja
zubogott elő minden zugból s forrt nyugtalanul vezére körül…

Az erdős dombok ormán türelmetlen csillámot vetett az égszinkék vért:
nyugatról, délről lüktető száguldást kapáló lovasok porfelhője úszott a
vár iránt. Ali hátratekintett. A földre rogyó jüzbasi vinnyogva emelte
feléje kegyelemkérő hüvelykét, de a pasa intett: kétségbeesett szűkölés
riadt a takarodót fúvó trombitákból s mögöttük hurokba rántott nyakkal
omlott össze a hátára térdelő két kaftány alatt a pribék.


XXXIII.

Avagy most, avagy sohasem!

A babérra éhes fiatal nagyvezér rettentő hordája egyre szorosabbá vonta
gyilkos gyűrüjét Érsekujvár körül; olasz pattantyusainak fekete
zárbuzánjai félkörü sáncaik mögül bömbölve okádták éjjel-nappal a
negyven, ötven fontos golyókat a porladó, omladozó hat erős bástyára;
rohamot aknaásás, hosszu jancsár-puskát, mérgezett hegyü tatár nyilat
ágyutorokból sziszegve, fröcsögve omló rozsdás vas, kátrány, zsíros
kanóc, lánc-kezekkel egybefogott páros kőgolyó kaszája váltott föl a
sulyos harminc napja tartó makacs ostromban; hiába törték itt derékon a
falpótló, karós, rőzsés földhányásra tűzött sok félholdas lobogót a
dúvad marakodássá szörnyült küzdelem magyarjai, amott lóháton nyargaltak
a feljáróvá romlott bástya-oldalon föl a szipáhik. Gönüllük, martoloszok
árok-töltő halmait taposva jancsár dsemaetek nyomultak a várra, mint
szikla ellen dühöngő hullám s estek vissza ismét. Amott a sikon hosszu
menet szőnyegei véres hustömegeket ringattak a közös sir felé s a friss
dombra tűzött darutollak, sólyomforgók körül bánatosan búgták az ulemák
a halottak szúráját, de a bástyák ellen ordítva vonultak ujra meg ujra,
folyton az élők s horgas végü alabárdjukba akadva, szétlőve, kaszabolva
hulltak közéjük a felmentő sereget halálra-szántan váró védők. A
vérfakasztó, ember ember ellen dühödt öldöklő gomolyag fölött savanyu
füst-felleg lustult oszladozva, ujra növelve s körüle egykedvü
szünetlenséggel bőgött a várzuzó sárgaréz ágyu-csorda…

A dunántuli insurrectió mustra-helyén hosszu lábu struc-mony poharakkal
rakott asztal körül vivátozott a maga választotta új fővezérét ünneplő
magyar uri rend. Volt, aki sose látta még a világhires vitézt, évek
közéjük szakadását emlegette másik, öreg barátsága fazeka alá
gyujtogatott uj tüzet amaz; aztán hirtelen csöndre legyintgetve,
pisszegve, biztató pillogással, értelmetlen áhítattal, kérdő redőkbe
ugrasztott homlokkal, mosolygó rajongással nézték mindannyian a térdére
vetett kucsmája medályán unt szerénységgel babrálgatót, míg fölötte
szószékes zenével modulálta Wesselényi virágos beszéde az «utolsó
romlás»-t, «ősi virtus»-t:

– Mindeneknek tükörül szolgáló, véreddel örökölt vitézséged, Miklós
öcsém, az ottomán holdnak homályító csorbulásával hozza vidámságban az
szegény, csaknem utolsó kétségben esett magyar világot… Ecce Mars
Hungaricus! – vágta ki a végén a cicerós magas c-t, s köz kortyogásban
borult a sok szájra a kupa a nádor emelte husz girás, zománcos
bilikomnak Zrinyi egészségére feketülő nehéz bora körül.

Aztán megkezdődött a legmagasabb parancs várása: az urak kártya, ivás,
sétalovaglások, céltalan tanácskozások között ténfergették veszélytől
vadult hencegéssel, dölyfbe pólyált szótlan kishitüséggel, percről
percre élő lomha fatalizmussal harctalan vitézségtől csillogó, köteles
úri időlopásukat; a fegyveres nép verekedésbe, szomszéd falvak ámított
leányaiba, putris cigány szajhákba, boros csuporba, kocka-rázásba
pocsékolta hazulról hozott kocsmai, kertekaljai vitézsége szerény
tőkéjét s parádé, őrállás, csizmakenés, tervtelen gyakorlat, szórványos
céllövöldözés adta rongyos kamatját. A nádor barátian buzgott a
készítendő főkapitányi pecsétre, a fel nem kelő nemeseket büntetéssel
ijesztő rendeletre vonatkozó tanácsaival, de az insurrectió közvetlen
feladatáról, Montecuccolit, királyt emlegetve, csak hümmögni tudott.
Díszőrségre, lovas parádéra mindig tellett deli legény, de a mezőn
itt-ott üres karólyukak között sivárkodó gyöptelen foltok suttogták a
táborát végig-ügető főkapitány bosszus multtól, reménytaposó jelentől
zugó fülébe a sok suttyom hazaszökést.

Még egy utolsó, nadrág-szijt eresztő, borgőzbe pácolt fene nagy ebéd s a
mozsár szólongató, harsonázó, ordító, undor szimbolumává nőtt
kucsmalengetést kiizzadt bucsu hangjai lassan-lassan elvesznek a
császári fővezérrel való kényszerü találkozásra siető bán észak felé
futó hintajának kerékkattogásában. Oroszvár után Légrád, Kottori,
Csáktornya, német urakhoz vitézt kérő lovaglás, kábító éjjeli számvetés,
száz levél, parancs s a nagy készület óriás edényébe csak huszanként,
ötvenenként cseppen, csurran nehezen gyülő iratos nép, gréci cejtház
sötét polcairól lemászó vértekbe csatolódó német.

Mire a vénasszonyok nyarának ökörnyálas békéje szürke esőbe fulladt,
extra cursor hozta a sürgető parancsot: Montecuccolihoz Szerdahelyre,
onnan együtt Ujvárt fölmenteni!

Érsekujvár fehér zászlót lengető füstös faláról azonban csónak
ereszkedett két hosszu láncon az elvezetett vizü árok sekélyébe s a
létrán alámászó követ kezében megcsörrentek a hódolni induló, selyem
zacskós kulcsok. Az alázkodó, rongyolt felvonóhidon, a fegyvertárt,
kincses házat lepecsételni siető zágárdsi basi után hat oda janicsár
nyomakodott… s mig az Esztergomi kapun Pio markgraf kétezer ép németje,
zsebükben a nagyvezér erkölcsi bizonyítványával s Forgách négyszázra
apadt fegyverese húzott elfele a várból, mint óriás tüskésborz, a Bécsi
kapun beözönlő török, tatár, oláh, moldvai harcosok felé terjesztett
kezében kivont karddal énekelte a Császár-bástyára tűzött félholdas
zászló alatt Ibráhim nikápolyi basa müezzinje, a világjáró Evlia
Cselebi, az ezánt és gülbenket:

– … elhámd-ullah szumm elhámd-ullah…!

A minden magyar hadak fővezérének németet, horvátot, insurrectiót
egybefogva tizennégyezer emberré nőtt törpe tábora Komárom alatt ásta
éppen félrehelyét, kútját, tűzhelyét a Csallóköz mocsaras földjébe,
mikor a vati választás óta elválhatatlan bámulója, Esterházy Pál, Zrinyi
sátrába rontott:

– Ujvár az töröké!

Zrinyi kezéből halkan szállt alá a könyv a tigris-takaróra és
hangtalanul sóhajtotta a szörnyü valósággal szembe:

– Te colui, virtus, ut rem, tu nomen inane es! – s töprengésének Anteusa
újult erővel szökkent küzdelemre a kétségbeesés szakadéka szélén.

Nappal gerinctörő kocsizás, sebessé tört combot feszítő néma ügetés,
este izetlen vacsora, illetetlen pohár, éjjel az álmatlanul összecsukott
pillák mögött a sok ismeretlen tájék kétfelől hátrasuhanó fekete
tolongása: így ment már szinte két hét óta.

– Utját egyedül ű maga taposnia kévánó nem ugrik hináros árnak
közepiben! – fogta fáradt, reménytelen kábulatban a tollat s a
hazakérezkedő percegés bánatosan vágta a papirra, hogy feladata a török
elvonására Ujvár elestével megszünt.

De Felső-Magyarország sebtiben összeverődött insurrectioja riadtan
széledt széjjel, Thököly István kupa után nyuló mohó reszketeg keze
eldobta a szablyát, Barkóczy báró ökle protestáns magyaron csapkodta ki
török ellen forralt s bennszorult dühét, a vérre, javakra falánk fürge
tatárok ostora a morva Fehérhegy alatt pattogott, a rendszeres
fosztogatásban vagyonosodó muzulmán harcosok Pozsony hízott mezein,
zsiros Kahlenbergen ügettek zsákmány után lógó nyelvvel, mint téli
ordasok, Montecuccoli szájas békéjü, trombitás lakodalmu tábora mellett
látástávolban húzott az érsekujvári rabszolgapiac felé a portyázásban
elesett vértanuk szétvagdalt, besózott hulláit vivő szekerek után az
elhajtott paraszt: férqak tizenként gyalog, asszony, gyerek kettesével
lovon, – s a bécsi póráz vége szorosabbra csavarodott a királyi csuklón
és magas parancs kergette a busult bánt följebb, csak följebb a hadi
szinen.

Fölcuppantak hát a sátorkarók vizet rántva nyomukban, összesereglettek a
messze gyűrüben szétszórvt kopjás istrázsák; élés, munitió, szerszámok,
egyetmás, kézimalom, prédikátor négylovu kolyeszákra kuporodott és
sivító sippal, rezes torku trombitával vágtattak előre a tisztjei
csoportjában szügybe feszített fejű paripáján ülő fővezér előtt a
nyargaló zászlók. Az útra kanyarodó «mezei úr» mögött könnyü magyar
lovasai hátán ugrált a karabin, gyalogjai deli csizmája vágta a marsot.
Aztán a fundálók, művesek, szállásosztók zörgő, csikorgó céhe dübörgött
utánnuk, merev nyaku mezei pattantyuk gurultak zökögve, kopjákkal
tüzdelt két partjával együtt sikló hosszú szekérsor folyója duzzadt, a
Piccolomini és Bachone ezred óriás vaskockája ingott súlyosan s amott
hátul az elhagyott tábor fekete négyszögéből sáncoló parasztok, cseléd,
szekér, gyalog, lovas huzakodott kifelé.

A nap készülő téli álma felhőit pislogta szét szeméről s azurral
szaggatott fekete varju-folt sikló kerengése rajzolt a légben károgó
csucsával az üres táborhely szemetjére lebbenő óriás kúpot…

A messze elől szállongó porfelhő alól most kiszakadt s egy jobbra
sárguló borzas bereknek vágott a felderítő huszárság… Zrinyi kardja
megállásra villant… Hátul a szekerek ágyucsövekkel tüzdelt koszoruvá
faroltak össze s a szekérsánc-mester szava idáig harsogott… Elől, a
szétfoszló porfelhő mögött, folyam-könyökön túl távol falucska keresztje
csillant…

A fővezér után rugtató lovasok vágtatása mellett acélosan zörgött a
kopaszodó berek… Barna foltokon fekvő husgomolyagon, szétterpesztett
lábbal hanyattvágódott szemérmetlen, csonka holttesteken szökdeltek át a
horkanó paripák; az alvégen kékre duzzadt fejből tajtékos nyelvet lógató
ezüst-pitykés biró bokázott kényesen, az öreg diófa hurkáról lenyulva s
trágyadombra vetett meztelen csecsemő sebét nyaldosta a szükölve odább
takarodó kóbor kutya…

– Jézus! Jézus! – ordított a kerítetlen házacskák fehér sorfala közé
vágtató magyarság.

A kis templom harangja keserves csilingelésbe kezdett; baltás, kaszás
parasztok óvakodtak elő innen-onnan; idegesen ugrott meg az uccán álló,
zsákmánnyal rakott paripa; a haslószijat oldottá rántva vetette sárba
drága terhét a nyergevesztett lovára vetődő turbános, bő ruhás török;
tömött zsebekkel lökte át magát amott a szérüskert korlátján a gyalog
futni kényszerült; udvarokon, kertben a megtorlás dühétől hörgő vad öröm
öldöklése zajongott; néma menekülő bukott lova fején keresztül piac,
ucca sarába rázuhanó paripája alá véres alommá; hosszunyelü, alattomos
sarló vágódott ki a riadtan döngölő pata bokájának faluvégi árok
mélyéről s a falu kitisztult. A csilingelés hirtelen megszünt, eltünt a
balta, paraszt, a kardját lova szőréhez kenő vitéz dolmánya ujjával
törülte ki szeméből a véres, sáros mocskot… s a felvégen kivont karddal,
turbánnal, lófejjel háromszor pántos üvöltő kapu tömte el az utat.

Zrinyi trombitája egyet kiáltott s huszárjai őrült vágtával menekültek
vissza hanyatt-homlok a szekérsánc felé.

– Bre! Bre! Allah! Allah! – berrent, huhogott mögöttük úthajláson túl a
csörgő üldözés zaja elhalóban.

Egy pillanat még s a berek üvöltve zúdul a vak üldözőkre, a mezőnek
csapó meg visszaforduló Zrinyi-huszárság porából süvítő golyók vizszint
záporát ontva bontakozik ki s burkolózik mindjárt sűrü füstjébe a
szekérsánc és tarka-vörös vonagló pontokat, halálos görcs rángatta
karral, lábbal égre nyüzsgő véres halmokat szórva, hullajtva fut vissza,
oszlik búvó helyet keresve semmivé háromszoros támadás alatt a török
lovasság.

Acélos, sós vérszagtól, puskaporfüst savanyuságától ideges, vadult ló,
lovas száguldoz szerteszét mocsárba menekülőt, Duna bokraiba búvót
tiporva, kaszabolva; lektikán, vállon, öszvérháton szótlan sebesült reng
lassan hátrafelé, de sikkant a síp, pereg a dob: a szekérsánc gyűrüje
egyenes vonallá merevül s lassu menetben megindul Vizvár felé.

A vezér hintajában a szembeülésen idegen nap aszalta képü, frissen
bilincselt fogoly ül Esterházy Pál és Vitnyédy között:

– Elegendők volnának, amiket te miveltél, ha Kanisa, Sziget már tied
volna és Budin kálászi-ban német császár parancsolna… Ne mondd, ó
Mekemorecs Azraele, ki kardodat oktalanul tiszta hitüek husával eteted,
hogy egy fejre két kéz esik! Frengisztán bas-irsekjei, királyai,
serifjei nem gondolnak Madsar diarival, Zuze király, Mántikukule
Rudolfusz király földi lyukakba bujván láthatatlan ürgévé lettek
előttünk, mért tehát egyedül, vitézeinket Szirát hidjára, Szelszebil
vizéhez halál kapuján keresztül taszítva kergetvén, te makacskodol, ó
Zerin-oglu?

De a kis tábor útnak nyúlva, támadásba ágaskodva, védelemre gömbölyödve
egyre csak vonult följebb, följebb.


XXXIV.

A kis falucska piacán az öreg diófa körül merev vas és könnyü csipke
csillogott. A kút káváján ivásra hajlitott vödör vize tollas német kalap
alól csurgott a péppé taposott sárba; a hosszu vályuban szörcsögtetve
oltották szomjukat a bús, lepcses száju nehéz lovak. A diófa padján
gőgös, vörös arcu, fáradt, fehér képü tisztek beszélgettek, hallgattak
unottan, sarkantyujukkal a sarat kapargálva s a fejükre szakadni készülő
szürke égre fintorogva mélán: büdös egy ország… ronda élelem, savanyu
bor… dühös paraszt és szerelem alatt harapó némber… ide mennek, oda
mennek, minek ez?… Bécset nem fenyegeti veszedelem… no, csak vége lesz
valahogy; jön a tél, tánc, ivás, friss szerető és régi feleség müvelt
városokban, meleg kastélyokban… Körülöttük zsufolt némaságban állt,
tolongott Montecuccoli leib-kompániája.

A templom tornyában nagyot reccsent az innen és tul elfekvő két tábort
figyelő őr trombitája. A tisztek morogva kapaszkodtak föl hirtelen
előkerült lovaikra. A faluháza alacsony ajtaján hányiveti, előkelő ifju
fodorított haja lebbent s az ajtófélt támogató alabárdosok krákogva
verték maguk elé két kézre fogott, bibor sallanggal szakállas furcsa
fegyverüket. A délkeleti országuton büszke trombitaharsogásban,
méltóságos, lassu fröcsöléssel döngölte latyakká az ólmos fényü
pocsétákat a közeledő kis magyar csapat. A németek sortűz salvéja egy
pukkanással lökte eléjük merev üdvözlete gomolygó füstjét; a magyarok
rikoltva vagdalták a levegőbe szerteszéjjel ropogó karabinjaik
összevissza fogadjisten-ét s az élükön lovagló kucsmája lassan
emelkedett kimért, csekély magasságba a szőke sörény fölé.

Füst, trombitaszó elült, Zrinyi délceg alakja begörnyedt az alacsony
ajtón, a lovaikról leszálló tisztek, magyar urak pökhendi és zavart
köszöntgetéssel fanyalogtak egymás felé a padnak s a fegyelmezett
bambaságba fagyott németekre bajszpödörítve, össze-összevigyorogva,
fejjel integetve, nevetésre késztő fura hangokat adva incselkedtek át a
mozgékony magyarok.

A földes szoba rég meszelt falának kakas kedélyü, vasba, szalagba,
csipkébe takart főnémetek támaszkodtak körül a paraszt fenekek simára
sikálta lócákon. A szalonna-, vörös bor-, tinta-foltos asztalon apró
fácskákkal, szép kis, különálló hegyecskékkel, karikákkal, piciny, egy
tornyu, két tornyu épületecskékkel, szabályosan hullámzó kanyargókkal,
gondosan sűrü feketére vonalzott pocsétákkal telehányt, nevektől
nyüzsgő, szeszélyes arányaiban hibás térkép terült szét; föléje göndör
fekete paróka, sima, merev szálu, kopott hosszu fürtök hajoltak.

Az asztal iránt recsegő kemény léptek zajára Montecuccoli tervezgetésben
merevült pillantással kapta fel fejét, majd ujra térképe fölé hajolt s
óvatosan közeledő hosszu, finom mutató ujját egy pontra erélyesen
lebökve hirtelen fölállt. Puchaim már abbahagyta álla közepén szőkülő
kis szakállkája huzogatását s fontoskodó, komoly kézfogással lépett a
bán elé és a hármas üdvözlet vegyesen német, latin szava mogorván
morgott a fővezér intésére lassan kiszállingózók csizmaszár-csikorgás,
vért-koppanás zavarta csoszogó csöndjében.

Zrinyi kucsmáját a térkép sarkára helyezte s szótlanul leült.
Montecuccoli mutató ujjával még mindig a papirlaphoz láncolva, másik
kezével odább tolta az alkalmatlan süveget és keskeny nyilásu szeme
sugarát folyton a kijelölt pontra szegezve nagy lassan ülésbe
ereszkedett:

– Hat mérföld… az hat mérföld… – morzsolta fogai között. – Nunc Domine
Bane! – fordult aztán hangos szóval Zrinyihez.

– Utolszor jöttem kegyelmességedhez!

– Ugy? – villant a mohó, kéjes száj körül egy észrevehetetlen mosoly.

– Eleget beszéltünk három egész nap, minek kezdjem ujra?

– Valóban! – szólt komolyan a Feld-Marschall.

Zrinyi tekintete idegesen vágódott át a sima arcba: gúnyolódik? De a
magasra vont szemöldökök két kérdőjele meg se moccant. Zrinyi feje
lehajlott, agyon unt, szecska-cséplő tárgyalásuknak új fordulatot
keresve huzogatta ki lába közé fogott tokjából kardját. A fényes acél
vér-csatornájában kétesen csillogtak büszke jelmondatának hajszálvonalai
s betü betü után csuszott lassan a türkiz-örves bársony mögé: nihil…
bona… ors… S.

– Optime generalissime! – csattant a szablya ütközője, – nem Zrinyi
beszél a császári fővezérhez… de magyar nemzet ausztriai házhoz… ha
jobban tetszik: könyörög… hát könyörög, igen, nem Zrinyi, de a teje
apadt emlőn rívó csecsemő, rothadt zsúpon éhező, rémült paraszt: avagy
most avagy sohasem! Ottomán hold hordáival szemközt csak kettőnk kezében
van szablya… én kihuztam nem egyszer… huzza ki excellentiád is!…

A csontos mutatóujj a levegőbe emelkedett s lassu görbülése
ökölszorításba temetkezve bujt el a gőgös karfonás hóna alatt.

– … védje hát meg az ausztriai ház rongyolt magyarját, véres
contributiót verejtékező, jóban, rosszban hű magyarját… a keresztény
ököl a keresztény szüzet… mert félő, hogy császár birodalmának köve
töretett boglárja mindenestül a nagy bestia ölébe hull és mert végre is…

S mig a büszkeségét két kézzel alányomó Zrinyi izgatottan kereste a
nemzetéért megalázkodó könyörgés szavait, szárazon hangzott fel
Montecuccoli szava:

– Mein Herr Graf Bane, az élést, szénát és abrakot máris hat mérföldnyi
messzeségből kell harácsolnunk s ha nagyságoddal együttműködésre vinném
seregemet, nem jutna elegendő sem embernek, sem lónak.

Zrinyi körmei combjába mélyedtek az asztal alatt. Kivülről vaskos
röhögés szaggatódzott be a nyomott csöndbe.

– Egy döntő harc, – csikordult össze a bán foga, – erőt vehetne a
gyülevész csordán… A helyzet csomóját kegyelmességed kezébe tette az
Isten!

– De, kérem, bán ur, hagyjuk a zsoltárt! Nem mozdulhatok! Bécset nem
tehetem föl egy kártyára! – füszerezte most már az előkelő unottság is a
szenvtelen szavakat.

Az erektől duzzadó ököl koppanva zuhant a térkép közepére, de hirtelen
minden ideget pattanásig húzó erőfeszités fékezte le ütközése helyén:

– Generalissime dux!… S ha mint cavalier cavaliert, kérem én
kegyelmességedet…

Montecuccoli fölált.

– Hát… hát akkor! – derült szét a máj-hizlaló guny az érdes arcon, –
mint cavalier, őszintén közlöm nagyságoddal Portia őkegyelmessége hozzám
intézett rendeletét.

Azzal két csuklóján visszasimogatta a lágy csipkefelhőt s az asztalon
álló ezüst-pántos ládikából kiemelt egy levélformára összehajtogatott
papirlapot, szétbontotta s a bán elé teritette.

– … utasítom… egyetmást ugyan a bánnal megbeszéljen… de hozzá
semmiképpen ne csatlakozzék… Tehát comédiát játszunk? – ugrott végre
rekedt kiáltásba a bán mormogása.

– Pardon, a mappám! – nyult csöndes mosolylyal Montecuccoli a görcsös
marok alatt zizzenve gyürődő térkép után.

Zrinyi vérbe boruló szeme a vezér arcára tapadt. Montecuccoli hidegen
állta a farkasszemet egy pillanatig, aztán hosszu, selymes pillája
megrebbent s jóleső csöndességgel ereszkedett csukódásra. Zrinyi elkapta
fejét, ökle a kucsmájára vágódott s szitkot morzsolt szét bajuszában.
Fejébe nyomkodta süvegét és sarkon fordult.

– És merre méltóztatik bánságod operálását fordítani? – hangzott
szeliden a bucsu nélkül távozó után Montecuccoli kérdése.

– Nach Comorra? – toldotta hozzá gyorsan, szinte biztatva a komáromi
főkapitány.

– Lehet! – s a becsapódó ajtón belül nagy darab vályog hullott a földre.

Montecuccoli vidám, halk nevetése körül röpködve lengtek parókája
szárnyai:

– Hahaha!… Der Hungarn ihr «passama, passama»… Der ötschem urrám als mit
Ballen zu spielen vermeinend… hahaha!… so ein jämmerliches Volck!


XXXV.

Az őszi ég párás, ólmos óriás kupakja mögött az elhajló nap reménytelen
szerelmének távoli tüze sejlett; hervadásba aszott csupasz fák
csurgatták busan magukról a szürke levet s a renyhe lapály bizonytalan
utján lassan-lassan ködbe, messzeségbe mállott a hazatérő magyar
insurrectió fátyolos dübörgése, kopott tarkasága.

Az ut közepén álló Zrinyi félkezével a prémbe markolva huzta szemére a
kucsmát s a reményt adó feledést, a lova gubancos sörényében vonagló
másik szótlan gyöngédséggel avatta nagy elhagyatása osztályosává a
távozók után dobbantgató, fület hegyező, remegő paripát. Mögötte sip,
tárogató költögette utnak, vonta magával horvátjai, fogadott népe emberi
szótól árva, nyomasztó zörgését.

– Ó, kintaláló Isten, így lészen az minden magyarok gyászban kevert
generálja hazája szerelméért portyászó szabad hadnaggyá! – mormogta a
prémről szája elé sikló hideg tenyérbe, s a két hegyes vas között
ágaskodó paripa két lábon fordulva zuhant vágtatásra a távolodók után.

Pusztaság békéjét ásító, tetőtlenül, bevert szájjal, szemmel feketén
meredező, fojtott életet rejtegető falvak között, lábon rothadt vetéstől
hizó földön, parlaggá vadult szántáson, bujdosók álmát védő földi
lyukak, árva erdők, néptelen mezők mellett, hollórajt kerengető láposon,
sívó csikasz bukdácsoló zsombékjain, büzhödő holttetem,
madár-marcangolta dög messziről fehérlő bordái, elhányt saru, rongy,
csonka fegyver, kivert gonosztevők, utjuk hibázott elmaradozó dulók
jelzette csapán kullogtak fáradt, kedvetlen csöndben a győztes, zajongó
török sereg után, mint görnyedt hiénák a bömbölő oroszlán nyomában.

Itt egypár tébolygó, gondtalanul zsákmányoló, majd harácsolók, lusta
utócsapat ellen villant a kardjuk, karabinjuk, s a fáradtság,
elkeseredés hősi dühre váltan öldökölt, torolt. De a jóllakott oroszlán
a kis mardosásokra ügyet sem vetve, nyugodtan cammogott odább; s ha
elevenjén érve megrázta sörényét, visszabömbölt és izmos farkával
szétsuhintott, az óvatos Zrinyi elsiklott a csapás elől s a bevehetetlen
Komárom kusza vonalu háromszögéből nézte az eredménytelenül üldözők
csalódott visszavonulását.

A másnap dél azonban ujra mezőn lelte s nagy elhatározásával, kis
csapatjával visszafelé indult a Csallóköznek most felső részén mutatkozó
török nyugtalanítására; hordozható hidját átvetette a Dunán, Vágon, hogy
megmarakodjék az utóhadakkal; aztán a kétségbeesés vakmerőségével
szegezte mellét az érintetlen Dunántulra átkapni szerető nagyvezér
előhadának s mikor az Buda felé fordult téliszállásra huzó serege élén,
izgatott szavu, kusza irásu levelet menesztett Montecuccolihoz, hogyha
eddig nem, hát most rohanják meg egyesülten a nyugalomra siető török
sereget. A válasz késett s mikor megjött, elutasítást hozott.

Az esőtől átnedvesedő sátorponyva alatt keserü nyugalommal meredt Zrinyi
a kezében remegő papirlapra, amelynek gondos kalligrafiáju kerek vonalai
között felrajzott előtte rongyolt táborának fáradt népe: sápadt, beesett
arcok mély üregeiben lázas-zavartan égő, kimerültség hályogába burkolt
szemek; száz ut sarától piszkos dolmányok szinehagyott rongya; érdes
szürkévé kopott, hajdan sárga csizmák, kapcaveszejtő szakadt bocskorok;
tépett sátrak, téli szőrt nevelt borzas, sovány paripák; romlott puskák,
rozsdás ágyuk, csorba kardok; egyhangu étel veszedelemben harácsolt unt
mocska… s a térdig érő sár hideg, közönyös Fertője, amelyben vonítva
ődöngenek össze-összecsattogó foggal, mint végső nyugalma helyét kereső
veszett, kóbor kuvasz…

Azért se! Hej, trombita, sip, dob: előre!

… a nyugat bibor párnáira lehajló nap utolsó sugaraiban messzire
fénylett mezőn, Dunán tul az esztergomi nagy dsámi kék kupolája,
nyulánk, fehér minaretje a pilisi hegyek magas, téli szintelenségbe
hanyatló rezes fala előtt. Az innenső part sikján álomra terpeszkedett a
nedves földből mesés testü szörnyeteggé előhuzakodó őszi köd és suhanva
siklott alája a bélai, kékitői dombok árva csapásain leügető szomjas,
éhes vad egy-egy fakó foltja. De amarról, Köbölkut felől fekete-sürüvé
gomolyodott mag közeledett s tünt el a párkányi utra széles-röviden
keresztbe lelankázó dombok erdejében.

A nap lenyugodott s a fázósan előpislogó csillagok remegve huzkodták
össze magukon tépett, fekete felhő-paplanukat. Az éjszaka tengerébe
süllyedt mezőn néma magánosságban pihent a csönd, csak a borzas köddé
rejtelmesült fák alatt zörrent, lihegett a lesen lapuló Zrinyi-nép.

A bán egy fatörzsnek dülve nézte a sötétségnek sötétséggel való
fárasztó, zavaros játékát s közben-közben csillag-fordulást figyelve
mérte az időt.

A kiszabott percen már puha-észrevétlenül rég átgördült az éj kereke s a
háta mögött békételen morgás, pata-dobbanás és nyugodalmas mély
lélegzet, zab-ropogtatás susogott rejtelmesen. A föld éjszakája
föllopózott az égre s a korom-sötétben hüs szél rohant a völgyből
erőszakos ölelésre a csörgő levélhullást siró, nyöszörgő erdőnek. Zrinyi
már-már azt hitte, hogy félrevezette a cigány kém vagy a jelzett
utócsapat veszedelmet neszelve más irányba csapott, és vissza akart
vonulni, mikor egyszer csak a lassan meginduló eső parányi dobokat
csöndes-szaporán berregtető bánatos hangversenyébe messzehangzó,
vontatott, háromszoros bagolyhuhogás kiáltott bele mindig közelebb,
közelebb.

– Lóra, legények! – recsegett hátra a vezér fojtott hangja.

Az eső fátyolosan kopogott s egy jó negyed óra mulva bátortalanul
táncoló lámpa tünt fel az uton: alatta fehér turbán és halványan
világító öltözet, mintegy a levegőben uszva. A sötétség huzta, tolta a
magános beteg libegést. Nagy időre rá két keserves lámpa-lánc közé
fogott fekete tömeg csapogott, zörgött el alant. Hosszu szünet után tág
közökkel rakott, nyikorgó, zökögő, egyes lámpa-sor dübörgött előre. Majd
végül még nagyobb térközzel imbolygó lángok girbe-gurba táblája, rögtön
nyomában sötét csikorgás és ujabb fáklyacsapat.

A domb feje most hirtelen megmozdult s a süstörögve pislogó fényfejek
ösztönösen sietésbe kaptak, de a lejtőn ledobogó, zörgő zaj már üvöltve
közeledett s a megállapodó vörös-fakó petty-mező tudós gyűrübe,
négyszögbe hajuldozva Allah kétségbeesetten segitségül hivott nevétől
morajlott.

Zavaros tömegek zökkentek egymásnak; fegyver, győzelmi rivaj, sebhedt
ordítása bizonytalanul csattogott a bókoló, eltünő, fogyó fáklyavilágok
között, mintha az éjszaka leplébe gabalyodott Leviathán rugódozott volna
szabadulásért.

De a széleken köröskörül újra és új fáklyák gyultak lángra, szakadozott
vonaluk félköre gyűrüs karolásba ivelt s ropogva szakadt a
bekerítendőkre golyó és keserült parola-kiáltás:

– Ne bántsd az magyart!

Az óriás félkör két vége összecsapódott s az ólmot, szitkot
eszeveszetten csapkodó gyilkos fáklya-gyűrü kerítette sötét vonaglás
bugó «Allah!»-ja, golyója lassan-lassan csak elfogyott.

A lanka tetején trombita harsant, a lövöldözés elhallgatott s az óriás
gyűrün belül csak kialvó élet, haldokló lángocska hörgött, sercegett a
fáklya-oltogató zuhogó esőben.

Keleten mogorván ébredő hajnal tologatta el sápadtra aludt arca elől a
felhőket: a gyűrü megbomlott, holt és dög igának feszülő ökrök után,
vontató kezek alatt mezőre, útszélre csúszott, szekér, ágyutalp jövetele
irányába fordult s a zsákmánnyal Komáromba visszainduló Patachich
kézcsókja némán bucsuzott a szótlan jóváhagyást bólongató szomoru
vezértől.

A bán maga s vele maradó vitézlő népe a Dunának csapott, elrejtőzött a
füzesben s az éj jöttével a távolban pislogó Esztergomot figyelve az
óvatosan kiszemelt ponton átkapott a tulsó partra. Nap feljöttekor már a
hegyek közt hevert valami völgyszorulatban a nappali álomra bágyadt kis
tábor. Vezérnek, tisztnek még csak vertek sátrat, de a halálosan
kimerült vitézek zsufolt összevisszaságban roskadtak el a gulába rakott
puskák, pikák között pokrócon, mentén, köpönyegen s az összehuzózkodva
tenyeret arc alá támasztott, hasra terült, hanyatt terpeszkedett mély
álomban szuszogók fölött kisütött a lankadt nap fösvény könyörülete.
Borzongva ébredtek aztán a hüvös esti szélben s remegő ajakkal, reszkető
lábbal guggolták körül a vacsora-főző bátortalan tüzeket. Az erő,
világosság után óhajtó kábult öntudat kortyogó torokkal habzsolta a
bort, sert; kanizsai börtönben ült magyar hézagos tudománya elevenítőnek
nagy esküdözve állított kávékotyvalékot kavart; zsákmányolt pipa, dohány
élesztgette volna a mogorva ügyetlenséggel tanulók lelomhult
idegrendszerét, de kártya nem pattant, kocka nem ugrott, nóta nem búgott
köztük.

Kis hajnalban újra úton voltak.

Hegyhát domborult eléjük, meredek hivta próbára roncsolt erejüket,
völgynek csuszkoráltak, patak-sugát tapostak iszapos kölyök-örvénnyé,
emberi lakást, török földhányást messze elkerültek és mentek, egyre
mentek a rég elillant nagy sereg nyomán. Dombtetőről itt-ott kanyargó
folyónak folytatástalan, iránya sem sejtett darabja csillant a
ködnevelő, tulsóparti végtelen unalmu sik határán; más hegy oldalában
kezdetleges erőd, kék kupolácska, szerény-barna fa-minaret. Tovább! A
lassu lejtő egy helyen hirtelenebb szögbe hajolt vissza s az út
meredeknek ágaskodva, lomhán domborodó, egymásba málló emelkedésekkel
rakott nagy, kopasz, otromba tetőre vitt.

A szél pisszegve rángatta a kucsma-tollakat s puha-kövérre fujva
lötyögtette a fel-felkapott mente-ujjakat a szájtátó, szomoru, néma
csöndben.

Balra hosszukás sziget, rajt zöld lomb-falából kivedlett egypár szürke
házikó, túl a lila, nehéz párával rakott végtelen sik mély szakadások
barázdálta néptelen partja; odább délre ismeretlen róna sarával pocsétás
folyócskának a Dunába siklása, ölelő karja mögött gömbös fejü sírkövek
rendetlen, tömött hada; aztán a pár minarettel tüzdelt, árokkal,
alacsony fallal háromfelől kerített s a Dunának nyomott csekélyke Pest.
Az innenső parton török hadihajóhoz hasonló, hosszukás hegy tetején
magas, erős falakból fölszökő minaretek után messze földuzzadó város;
lábánál a Duna vizét néző, lapos tetejü házacskák ablak-szemekkel írt
sok össze-vissza dominó-kockája, amelyeknek szeszélyes vonala az innenső
hegylábat megkerülve halkan enyészik el a jobbra, újabb magas hegyek
lábához szolgáló mély lapály sirkövei felé. A Duna beteg, opálos vizében
nagy, kerek rondellák áztatják sötét lábukat a parthoz közel s ott, ahol
Buda legmagasabbra szökken az arany gömböket hordó kupolás királyi
palotában, a viz hátán csipkézett szélű, hullámzó hernyó-vonal a hosszú
hajóhid. A Kizil elma szeráj pirosan csillogó óriás almái mögött újabb
város-folt s aztán a szakadékos oldalu öreg Gürz-Eliász-baba hegye,
amelynek kopasz bubján félrevágott sapka a kis török palánk. Uton,
uccákon fehér pontocskában végződő vagy egyszinű vörös-barna foltok
mászkálnak s a magas falak aljába fúrt köpü-nyilások felé kigyózva
erőlködő utakon tömlőkkel, korsókkal hasas lovak bólogatnak egymást
váltó irányu kettős vonalban föl-le.

A csapkolódó zajjal hangos vizi bástyák elhallgattak; lágy zenét, imára
hívó bugás-foszlányokat sejtett néha fülük. A nyugati lankák szőlleiben
lángok gyultak s Kiz ádászi Duna-ölelte, vedlett fái között dühösen
csaholt a kutya.

– Iste Budin! – mutatott le egy török fogoly lelkesülten, aztán
összefont karokkal borult térdre a nagy szent közbenjárást kérve:

– Sifáát já! Gül-baba!

Egy hang se hangzott, mozdulat se szakadt s halkan fordultak vissza a
fáradt paripák. Vissza, csak haza már, gondolkodó úton, kábult fejjel…

A novemberi szél szárnyán érkező Tisrini száni hó Kászim napja azonban a
Mérték mezejére gyűjtötte Buda alatt a hadakozást befejező oszmán
sereget. Egyhanguan darálta a harcosok lajstromát a katonaságot kifizető
basa diákja s ha a kétszer kiáltott név viselője nem jelentkezett,
melléje vetett egy hanyag «mim» betüt… mavt: halott!


XXXVI.

Kis-Komárom hóharmatos sikjának fakó hideg vagdalkozásában recsegősre
meredt sátor-városa fölött trombita-szótól borzadt az áttetsző, fagyos
hajnali homály. A sátrak fülledt hidegében lomha fehér alakok villantak
talpra az arc alatt zuzmaraszakállt nevelt takarókból s sziszegő
káromkodással menekültek sisak, mellvas vattás bélésébe. Kint lámpák
lötyögtek szerte bóbiskolva; hajlott vállu ember gyűrüben sírt,
pattogott a fekete katlan-aljakat nyaldosó tüz; bamba botosok topogtak
ide-oda s a nyugati ég pállott feketesége előtt fehér pontocskák
hullongtak sűrü összevisszaságban. A lovak fejéről leoldották a meleget
tartó szalmacsomót, forró viz lottyant a földbe fagyott sátor-karókra,
szekérkerekekre, aztán hápogó dob, rikácsoló trombita mellett, oldalba
kapó süvítő szél alatt tarka folyóként zudult neki a huszezer ember a
gömbölyü hullámokba fagyott fehér tengert játszó mezőnek. A zajfogó
hólepel fölött ezer és ezer kis pára-felhő lebbent s a nagy csöndben
csodálatosan érthetővé tisztult az emberi hang.

Kora délután tájt feketével foltos gyűrődésként tünt a dombtetőre kapott
előhad szemébe a hóhullás csíkozása mögött megvonuló kis Berzence.
Ostromos ölelésnek szakadozva, nyulva hömpölygött lefelé a had, de a
lelkes Jézus-üvöltözésre semmi sem felelt s a kis erőd falva
flegmatikusan pipázta tovább a holttest-szinü égbe oszló sok, kis,
békés, fehér füst-kacskaringóját; csak a falu jegén csuszkáló, féllábra
kötött fakorcsolyán ütemesen lendülő, lejtőn leszánkázó gyerekek tüntek
el nyomtalanul s a kutyák ugattak. De az alvégi viskók köhögve
gyulladtak ki itt is, ott is; kuszva, rohanva, egyenként, csapatostul
igyekezett a meglepett paraszt a palánk felé; az éhes dulókat földre
boruló aggastyánok, banyák, rivó porontyok s a legdrágábbat menteni
akaró fejetlen menekülés nyitotta almáriomok, ládák dus zsákmánya várta
és tétova, bőgő, bégető, röfögő csorda-foltok vonultak a biztató pikák
előtt a hevenyészve gömbölyödő szekértábor iránt. A kis dsánkurtarán
puskaropogással köszörülte torkát a hivatlan vendégeknek gorombább
válaszadásra, de mikor harmadnap a daloló, sütő-főző, részegeskedő tábor
fölött a dombon eltátották szájukat a félig hóba süllyedt hórihorgas
colubrinák s a kurta nyaku cannonok, ijedten hallgatott el s a fagyos
fehérség fölött meglebbent megadása zászlaja.

Az örömben sívó, salvézó tábor közepén büszke önelégültséggel fogadta
Zrinyi a Berzence kulcsait hozó dizdárt és kiséretét. Hiába tunya a
várvesztő magyar, hiába önző, tétlen a német, hiába világbiró a török
császár hatalma, hiába köti magasra kelése kerekét Montecuccoli
kicsinyes bosszuja, a Holnap döntő szava az övé lesz! Berzence után
Babócsa, Pécs, a nagy hid s aztán Kanizsa! Ejh! nem ökle, pika-erdő
ellen vakmerészségben feszülő melle, Köprüli tatár-nyilas karácsonyi
ajándékát Murába fojtó személyes bátorsága, de hadvezető elméje teremt
ember és acsarkodó sors ellenére mostan a magyar és Zrinyi nevet
fölemelő uj hadi helyzetet!

Másnap délben, a Rinya jégszalagját követő hét órai kemény ügetés után,
már a dombtetőn gubbaszkodó kis Babócsa körül mocskolta az északi
magaslatokról leförmedő öreg ágyui füstjével, puskaporával a tél szüzi
leplét az elbizakodott sereg. Babócsa felelt! Ohó! A nem várt
ellenkezésen megvadult pattantyusok siető puffogatásban vágták a
választ. Az álmából riadozó természet morogva elégedetlenkedett s
tisztaságát féltő aggodalommal szórta a villogó füstöt dörgető környékre
békésen szitáló havát. De Babócsa csak rengeteg kincséért remegő
halál-félelmében bömböltette a négy égtájtól segítséget kérő, fátyolos
hangu zárbuzánjait, estéli imádság idején azonban elcsöndesedett s
feszülten figyelte a kereken szürkülő látóhatárt…: az északi, nyugati ég
alját távoli tüzvészek vörhenye verte ki s nyulongott, pirult mindig
följebb és följebb; fekete, vékony pernye lepel vonta be felül a friss
hóesést s lába alatt a vacsora-tüzek előtt árnyékokat dobáló tábor zugó
jókedve morajlott… Másnap megadta magát. Őrsége világgá eredt s
tárházainak kincse: árpa, kétszersült, perzsa és örmény bor, kávé,
dohány, hosszu-vékony puska, ágyu, kaftány, ergaváni posztó, drágaköves
cselenk, szőnyeg, keresztény templomi edények, arany arabeszkkel
tultömött Korán, patkó s lótakaró, por és golyóbis s ki tudja, mi
minden, Zrinyi táborát hizlalta.

Tovább, csak tovább! A bánban büszke, elkeseredett erővel égő élet mind
izgatottabb és izgatottabb lobbot vetett, amint vérben, tüzön, zsákmány
közt gázló hada Szigetvár felé közeledett. A tegnap délután nyugalmában,
míg a rajnaiak morogva engedelmeskedő csapata az üresen talált Barcs
fölégetésére délnek csapott, sátra éjjelében, s most, a szikrázó
hófelhőt verő vágtatásban mintha nagy őse lelkének kérő szava dörömbölte
volna fülébe: Bosszu! Nagy poémája foszlányos sorokban ütődött
emlékezetébe, elképzelt s később igazzá hitt bősz párviadalok
elevenedtek meg a vakító fehérségtől betegen égő szeme előtt, szerecsen
Demirhám bömbölt a csontig vágó jeges szélben, Kumilla panasza sirt a
vágtatásuk alatt savanyu szagu, üszkös mocsokká szétrepedő falvak
jajongó nőiben… Az a berek ott Radivoj nyilazásának rejteke, hóval
rakott két bokor-sor között az a mélyedes az Almás pataka s ott a torony
már… a torony… igen… Sziget!

A vezér mögött lovagló urak már alig-alig birták az iramot, mikor Zrinyi
a vár irányából balra kikanyarodva fölkiáltott:

– Urak! Az török császár ellen!

S míg magyar és horvát az Almás mentén északra suhant, hogy a patak
recsegő, be-betöredező jege fölött átözönöljön, délnek, ahol a folyócska
széles mocsárrá lomhulása közepén vaskosan terpedt három tömzsi tagban
Sziget, Hohenlohe ágyuinak tüze villant jobbra, füstgomolya szökkent s
mire buffanása idáig hatott, láng csapott fel a fal mögül és óvárost a
belső várhoz kötő hidon zajongó tarka tolongás igyekezett beljebb és
beljebb…

A tovarohanó had élén száguldó Zrinyi izgatottan forgott fejjel,
derékkal jobbra-balra: emlékét erőltette, bokor-szövevény, zuzmarabőrü
fák szaggatta távolságot mért szemhunyorogva… Ez már a török tábor volt,
itt lehetett a főut… arra kellett Barbálának a nagy szerecsennel
összeakadnia… igen, erre a főut császár sátorához: ott a türbe!!

Alig hogy megálltak, el se helyezkedtek, Zrinyi parancsa csak most
rikoltozott a lassan kinyuló harcvonal előtt száguldozó tisztek
szájában, mikor a kopasz fák között sétautakat kanyargató domb tetején
deszka-palánk mögül, földfalról füst görgött az égnek s a ropogás,
buffanás nyomán jajgató, üvöltő rés szakadt a kopja-erdőben. De
felhangzott a «Jézus», ostromlétrák rovátkos vonala húzott a lejtőre
rohanók között s három könnyü ágyu dobálta a dübörgő füst mögött eltünő
erőd egyetlen kapuja felé kerek golyóit. A zajongó ostrom első hevében
észre sem vették, hogy a kicsiny palánka hirtelen elnémult…

De Zrinyi már ihletett szótlanságban rugtatott a dombnak s a beszakadt
kapu rozsdás, üszkös roncsain elsőül szökött át lova.

A teret szabálytalanul ölelő kis házikókban zajongva zúgott föl a
nyüzsgő zsákmányolás s a piac közepén a kék kupola alatt enyhe tarkaságu
kaput, ablakokat ölelő fehér márványu sirkápolna köré röhögve,
szitkozódva loccsant az idegen istent gyalázó dühös szentségtörés. A
tükrös márványlapok, a kőnek művészi gond keresztül-kasul vájta csodás
ölelkezésü növényzete, a szines faïence, szűz oszlopok ellen emberi
mocsok fröcsölt, puskatus, karó, vasdorong zuhogott. A bejárat nemes
patkóivét szögbe törten alátámasztó két ajtófél között a sarkából kidőlt
kapu dombormüvü bronzán csizmás magyar úr ordítozta a rombolás mikéntjét
befelé, ahol a kupola érces fényt aláöntő rézserlege alatt vad
összevisszaságban kavargott bocskoros vandál s szilánkokká szétvágódó
halk finomságu ornamentika, csapkodó fegyveragy, portfüstölgő sok drága
szőnyeg, koppanó lábas gyertyatartó, aranyedény.

Zrinyi lova fáradt terpeszben nyomta szét két hátsó lábát s a szorosan
összetett két elsőn előre dülve szügybe vágott fejjel pihent; lovasa
elgondolkozva nézte, hogy szórja szélnek az idő e tán intő jelü bosszuja
a nagy Szulejmán belső részei fölé boruló mohammedán kegyelet ismeretlen
lélektől zengő márvány ölelését.

Hosszu sóhaja domboruvá boltozta mellét s felvetődő tekintete a kupola
csucsára tűzött aranyhimü zöld selyem zászlóba akadt. Sietve tekintett
körül s:

– Hejh! Radován! – bömbölt egy létrával, kötéllel bajlódó legény felé
szava.

Az intésre falnak vágta fejét a létra, a következő percben hurok repült
a lobogó fölé, tövéig csúszva nagyot rántott rajta s a filandera
reccsenő bukfencben omlott alá a kupola menedekén.

A Szigetvár alól mind komolyabbá magasló hegyek alján keletnek ügető
vegyes had Pellérden torpant vasárnapi nyugalomra; s alig hogy
fölkunkorodott a hegy, domb ölelte völgy bejáratában tábora, a népszerü
vezér lovas csatáit, megrohanásait unó és irigylő Hohenlohe gróf
sátrában, akit a bán mellé, de nem fönnhatósága alá rendelt a
félintézkedésekbe hagyományos szerelmü bécsi tanács, török fogoly
csavargatta hosszú ősz szakállát a tolmácsos, mogorva vallatás elé:

– Pecsevi-i Szirem, mánend bág-i Irem! – sóhajtotta a szerémi Pécset
Irem kertjéhez hasonlító öreg s álmatag szemében kigyúlt a Béccsel
vetekvő gyönyörü, ragyogó város minden pompája. – Ó, kalapos fejü
királyi méltóság! tizenhat dsámi és mecset… a Kászim pasáé, minaretjének
égbe nyuló magassága második egész Üngüruszban. A belső várban
szemvidító szebilkháne csorgója, négy sarkán négy torony, az élet vize
áll benne… Az erkölcsös élet szivtépő hangu mesterének, Dseláleddin
Rumi-nak mevlevi dervisei ájtatos révületben kerengnek, forognak
nádfuvola hangjai mellett a tágas szemakháne puha porondján…

– Hagyd a hülyeséget! – öntötte el a harag az apró, arányos
pöffetegekből összerakott arcot.

– Igen, vihar-haragu királyom!… Négy kapuja van pokolmélységü árkának
vize felett… A hammam vetkező helyén szökőkut tányérja áll három bronz
ökörfejen, három teknősbéka háton, s tizenkét sárkánytorok önti belőle a
vizet…

– Megnyuzatlak! – kiáltott fel a rajnai vezér.

– Árok zsilipje hol van? Fal, bástya gyönge pontját mondjad! –
fordította törökre a fenyegetést a tolmács.

– Elveszett Popofdsa, elveszett Brezensze…

Hohenlohe türelmetlenül ugrott fel ültéből s a mellbe rugott aggot
sietve vonszolta kifelé a tolmács.

Harmadnap hajnalán óriás gránát pattant a pécsi külváros szomjat keltő,
keserü füsttel párálló fekete üszkei közül s hajolt világító ivben a
belső város felé. Mecsek lábától, síkról háromszoros ágyudörej felelt s
a négy hidon négy tömött hadoszlopban robbant a négy kapunak német és
hajdu. A kaputornyok tüzet, golyót, követ, szurkot, forró vizet
zuhatagoztak alá a kincset igérő ostrom örömében, seb kínjában
üvöltözőkre, akiknek megritkuló, összetömörülő gomolyagából törött
fegyver, sisak, nagy kalap, vér-eresztő vonagló test zuhant, koppant az
árok bibor, fekete mocsokkal szennyesedett jegére. A budai kapu nagy
érclapokkal fedett szárnyán a kis csapóajtót feszegette a ravaszkodó
megrohanás; a szigeti kapu ellen erőlködők hirtelen visszahuzódtak s
vakmerő pattantyus irányította ágyuja csövét a kitisztult hid innenső
fejéről a makacs rézfalnak; a siklósi kapu fölé létrák, vaskampók
dűltek, koppantak a töredezett falnak; az új kapu fazsindelyes
toronytetőjére lángoló koszoruk, tüzes nyilak, gránátok röpültek a
lassan világosodó szürkeségben.

Egyszerre mintha fölordított volna a halálosztó zugásban, csattogásban,
füstben remegő fal gyűrüje mögött meglapuló város aggodalmas csöndje. A
Mecsek néma oldaláról lefigyelő vezérkar összenézett. A havas fejü
magas, barna faházak, minaret-kopják négyszögében fehérlő kupolasapkák
között, körül, előtt kanyargó, terjengő uccák, terek tisztára sepert
kövei, hóbuckái között őrült futkosás támadt. Gyalog, hevenyészett
batyuval rakott öszvéren, kantározatlan lovon, egyik kezében apró
poronttyal, másikban rettegés ragadta karabinnal, pisztollyal
szállingózott, suhant és sikoltozva rohanó, fátyoluk vesztett asszonyok
csoportját pikaszegző tömött visszavonulásban védve özönlött a sok fehér
posztó kalpagu pécsi török a szilárd védelemmel kecsegtető vár egyetlen
kapuja felé, amelynek keskeny hidján életet mentve életen taposott. Itt
hirtelen fekete füstoszlop kanyarult sunyin egy tető fölött, ott beért
török paripája zuhant fejevett gazdájára, amott veszett teve himbáló
ügetése bőgött, emitt gyanus, véres gomolyag csobbant a kutak mélyén s
magános holttestre tűzbe boruló kátrány-lepel terült. A ravaszok sötét
kis udvarok gyanus helyeinek ásót feszítettek elásott kincsért, az
aggodalmasok lóhátról pikára szúrva gyűjtötték a zsákmányt maguk mögé, a
telhetetlenek kéjben ugráló ádámcsutkáján zubogva ömlött le a tömlők
nehéz bora, a vértől szerelemre vadultak asszony után kutattak a rácsos
háremekben, a vérengzők török fejet, körmöt, penist metélgettek a
csendes sikátorokban. Vér, hó, eleség, bor s mindenféle hulladék
émelyítő mocska taposódott szerteszét a végre is részegen ucca-félre
döglő hajduk, németek alatt.

De a vár árka előtt sövény-négyszög állt föl, ölelő karjai között havas
göröngy zuhogott, nőtt Hohenlohe rendszeres ostromot tervező ágyúi alá,
hogy a fal szintjét elérje s Zrinyi ötezer lovas élén elvágtatott
délnek…

… mögötte a kis dárdai erőd piacán, ostrom omlasztotta falain, csonkult
bástyáján vértó, holttesthalom, füstölgő üszök s előtte jó mérföld
hosszan az óriási hid tömör remeke: fagyos mocsár tömzsi cölöpeire,
jégtorlaszos viz kátrányos ladikaira támaszkodva, középen hidas
fapavillonokat emelve, négy karfa-vonal közé vett, háromszoros enyhe
barna tölgyfa-ut s a simára gyalult oszlopok, deszkák egymásba eresztett
tudós, nemes rendjén szögletes lámpafejek szabályos közökben
összehajlóvá csökkenő perspektiváju kettős sora messze, messze az eszéki
part távoláig.

A bán összefonta karját s melle tágított kasába fujtatva járt ki s be a
levegő:

– Mely szép az élet! Mely szép!

A puszta hid innenső fele már ordítva káromkodó, vérihlett gyönyörben
daloló lovas dübörgést, ágyu-futást ringatott ütemes méltósággal a
felvont hidja pajzsát maga elé emelő, ijedt puskatüzet villogtató
emeletes őrbódé ellen s a parton lent jobbra balra zizegve omlott marok
alá, kürtős kévévé a rengeteg mocsár hóval szórt, sárgából feketévé
vedlő kusza, merev náderdeje. Tul a messzeségben Eszék csipkés fala
füstgolyót dobott az égre s az ágyu magja kutatva bugott errefelé, de az
őrházak időmarta fája pattogva robbant széjjel, a hat felvonóhid szinte
egyszerre zuhant hanyatt s vágtató lovas paripája farán, gyalog szállt
vitéz nyergén keresztben tornyosulva, harácsolt kordén, jobbágy-kobakon
lengve megindult az ezer meg ezer kötésbe rendelt nád-erdő néma omene a
táncpalotás simaságon Eszék felé. Mint fabábut játszó alakos a szinen,
kelt, lendült, állt egyenest, bukott korláton át fejjel a ladikot
szinültig rakó legény ölébe a sok merev kerekség. Eszék bömbölve
tiltakozott, de célon tul ugrott golyói, gőzlelküket süllyedésük helyén
kilökve fulladtak vizbe s ha célt találtak, féltett hidjukat rombolták
csak tűzzel, töréssel. A fagyos nád-legények már a korlátok között
kezdtek elfeküdni hosszant egymás tetejébe s buzgalmas gurulásuk tömte
egyre tömte a haszontalan lyukat. Eszék pár tornya, rovátkos kőgallérja
hiába fröcsölte-köpte kisebb-nagyobb golyóit, hegyesszögü hajlásba venni
kénytelenült czéljának széles vonala sehogysem akart a lövegek esési
pontja alá feküdni.

A száraz szürkületben aztán egyszerre megmozdult a vizen, mocsáron
keresztbe fekvő óriás tetem: kék kacskaringók libbentek rajta s nőttek,
vastagultak, gomolygó feketévé sürüsödtek, míg magjuk vörösen izzóvá nem
derült. A bibor izzás szikra-záporokat lövellve, árbóc-magasságu
lángnyelvekké ugorva, sötét roncsokat dobálva, mohón ette maga körül a
füstöt, homályt s az óriási hid lassanként hullámos lángtengerré
nyujtózkodottan sivított, morgott föl az éjszakába. Távoli erdő, falu,
tanya, magános fa, kerek domb, jég-lapok, tükröző csikok bujtak elő nagy
kerületben szerte az éjből s vörös csodálkozással meredtek a középen
himbálódzó láng-hid felé, amely csökkenve, nekifeszülve küzdött a kormos
tincsekbe lebbegő rőt haját tépázni rohant északi széllel. A fehér
csillagokkal gyéren szórt égre rózsaszin fátyol terült; fekete pernye,
meleg fuvallat, rémes nappal fénye csapott a látványon vigadó táborra s
maradt el róla aszerint, amint a szél támadása alatt nyöszörgő, huhogó
lángsereg lábakötött menekülése Dárda felé futamult, Eszék iránt dült,
az égre panaszlott, vagy nyiló kévévé bomoltan jobbra-balra lapult.
Füstje vörös bélésü zászlók ezreként lebegett némán fölötte.

Reggelre beteggé halványult a nyakán nyargaló sivitás ellen keserü-sötét
füst-sziklákat dobáló tüzvész. Izzó oszlopok dültek uri, lassu
kétségbeeséssel a jege olvadt vizbe, amelyen zsirban kerengő fekete
üszök-kendők usztak el délnek a bukdácsoló gerendák, lángolva szabadult
iromba csónakok után vészt hirdetni a téli szálláson pihenő harcos
muzulmán világnak. Jajgatva roskadt össze amott egy órjás láng-darab s
össze-vissza fekete uszássá csitult aztán a viz szinén. Az őrtornyok
merészen rakott, bolond vonalu ráccsá kormosodva emelték sovány vázukat
a nádrobbantgató égés fölé, amely lassankint uj erőre kapva, régi szinét
visszanyerve integetett karjaival a közelgő est felé.

Zrinyi a suttogó, lelkesülő urak előtt szótlan távolban állt egyedül s
ihletett figyelem feszülése vésegette lelkébe kéjes vonalakkal örök
emlékül első és egyetlen igazi nagy tette muló vibrálását:

– Eszék hidjával játszadozó iffiu hajnalom, következik-é reád Kanisa
megvételének kévántam napja…?

Mint vezéri parancs egy helybe merevítette, kartács tizedelte ezredek,
elkülönült csoportokban remegett az égés a sötét sikon; fogyott a fény,
hizott a füst s világító, parázs-lábu fehér gőz-gémek kezdték
nyujtogatni karcsu nyakukat fölötte. Eszék tornyai még dühös pirban
meredeztek az innenső tüz erős világától, de falai már fáradtan buktak
egykedvü eltünésre a lábukhoz békélve visszatérő homályba. Itt füstté
huzakodva szökött meg a harcot unó láng-vitéz, ott csillogó zsarátnokká
taposva süstörögte közeli halálát, amott hulló gerenda nyakába
kapaszkodva ugrott a hüs vizü sírgödörbe. A tulsó part ágyui már egy
szót sem szóltak s a magyar tábor aludni tért.

Reggelre kelve csak tűzmarta szélü ösztövér roncsok bolondjában
összeverődött hullámtörői ellen morgott a vén folyó s fekete
cölöp-fejekkel pontozott vonal mutatta Eszék felé a hajdani folytatást.


XXXVII.

Kinyújtott karjával a dombtető egyetlen fácskájának támaszkodva nézte
Zrinyi a lábától csöndes ereszkedésbe hajló gyöp szürke-fényes
csillogásán a hajnali árnyék bátortalan születését. A mögötte kelő nap
sugarai nyomtalanul siklottak el a domb alatt terülő tábor piszkos
sátrain, friss hányásu körsáncán, de bíbor zománc közepébe tűzött
boglárrá aranyozták az egy-két félholdat villantó Kanizsát, s az
ellenség tüzes golyóitól való féltében fazsindelyeitől megfosztott sok
összevissza szarufa-bordázatát. Túl, a nyugati külön tábor csücskén pár
ágyu reze fénylett. Mögötte derengő zölden enyhe domb-buborékok;
legmesszebb hajnali ködfátylát bontogató sík, piros fejü erdők hegyeinek
egymásba folyó vonala.

Sors bona… bizony! Vedd meg hát, világhirű bán, makacs Kanizsát! Hiába
fütyög nyakadon a spanyol király Tuson de Oro-ja, ágyuid repedtek vagy
nem hoztak golyót bögyükben! Hiába sietett Európa sok hercege, fejedelme
pénzzel, paripával, hizelgő levéllel üdvözletedre, kanizsai ostromodat
megkéstették a bécsi sonkolyok, kiknek téli expeditiód csak cavalcadé
vala!… Minek, jó francia Lajos, a tizezer ajándék arany, ha pocsékolt
időnket vissza nem válthatom vele? Hiába csörög zsebedben pápa olvasója,
babócsai mezőről nem imádkozhatod el-vissza új eszéki hidján Köprülit.

Az egészségtelen zsirral párnázott arc ólmos foltjain bágyadt fájdalom
barázdált elő s a függélyes ránc fáradtan mosódott szét fel-felránduló
borzas szemöldökei között.

Mögötte lova zablája ropogott gyönge gyöp morzsolásban s valami,
éjszakáját sirató rigó pipelt szerelmesen.

Lent mintha a tábor megmozdult volna.

A bán ökle könnyet dörzsölve kapott erőltetett virrasztások
mécsvilágától pilláját vesztő vörös szeméhez: mi az?

Strozzival közös táboruk déli kijáróján békés szekér-sor mászott kifelé:
a poggyász-halmokon szaladgáló kutyák ugatása, a hosszu ostorok
durrogása utazást jelentett. Mi az?

A hirtelen megforduló bán kezében zablát zörrentve rándult a kantár, az
oldalba döfött paripa nyerítve vágta fel fejét a legelésből s hátára
forduló lovasával ideges iramban dobogott le a lejtőn a Zrini-Ujvárnak
tartó út felé. A gyöpszélen visszarántott fék alatt megállásra
bicsaklott aztán és Zrinyi várakozóan nézett el jobbra a kordék,
kolyeszák hosszu vonata előtt lötyögő száz német lovas irányában,
akiknek élén ragyás kepü, ritka szőke bajszu, hosszu, csontos hadnagy
ült lusta, görbe háttal, csipőre tett ököllel nehéz léptü lován. Zrinyit
megpillantva kiegyenesedett s félig hátrafordulva bőgött népe felé:

– Auu? – aztán előre kapta fejét s az érthetetlen harsány vakkantásra
köszöntő zörgéssel közeledett a század.

– Wohin, Herr Rittmaister? – vágott eléje a rekedt kérdés.

– Nach Neu-Serinschantz, Herr Graf General! – kiáltott a tiszt kardját
emelve s a csapat megállt.

– Wieso?

– Mein Herr Graf General, der General Lieutenant Herr Graf von Hohenloe
und der Feldmarschall Lieutenant Herr Graf Strozzi neben andern
Generals-Personen sich entschlossen, die bisshero continuirte Belägerung
gäntzlich auffzuheben.

Zrinyi álla tokává gyűrődve süllyedt dolmánya gallérjába, jobb karja
kinyult s ernyedten lehajló keze feje csuklóban balra billent. A lomha
paripa fölemelte szakállas csülkét, a hadnagy kiáltott s előre
meresztett, részegség, bujaság ráncolta bamba pofák tizes profil-sorai
küllőztek el a szédülő magyar vezér előtt.

Strozzi szállásán nyitott ládák, fegyverek, drágaságok, edények
hevertek, szolga-derekak hajuldoztak szerteszét s a vezér egyébként
rémült szigoruságu arca derüs mosolyt fénylett, amint kerevetéről
sebesült karját tapogatva rendelkezett, mit hová, hogyan pakoljanak.

– Mi ez? – rőkönyödött a felfordult elkészülésre a német generál sátrába
rontó Zrinyi döbbent tekintete.

– Látja nagyságod, – vonogatta vállait rosszkedvüen Strozzi, aki már
csak lóhátról akart elköszönni vezértársától.

– Mit fogadott hát tegnap nagyságod Batthyányi, Esterházy előtt, hogy
velünk élni, halni fog?

Strozzi savanyu hehegéssel fészkelődött föl helyéről s bajjal
kényszeredett ki összeszoruló száján a tréfa:

– Balkezemet adtam csak rája… ugyan!

– S Kanizsa?

– Nincs ágyúnk, uram! – restelkedett Strozzi.

– Hírünk, nevünk!

– Két részre van szakítva a tábor! – dünnyögött a német vezér.

– Latrok! – vágta szemébe magyarul Zrinyi.

Strozzi arcán két bibor folt gyúlt ki s fejét vállai közé vonva húzta ki
magát:

– Ich verstehe… keine «látrak»!… Alle bisshero angewandte Mühe und
Arbeit umbsonst gewesen, die Soldatesca schon drey Tage kein Brod
bekommen, wir auch keine Hoffnung zu machen, dass ins künfftige die
geringste Provision mehr einlangen könte, und nunmehr gewisse Kundschaft
eingelauffen, dass der Gross-Vezier mit einer grossen Macht von 50 biss
60.000 Mann auff dass Lager loss gienge, und…

Kint a hangos magyar szóváltás dobogó zaja közeledett.

– Ach, diese auch noch… – sziszegett föl Strozzi, ketreces medve
tehetetlenségével himbálva ide-oda magát.

– Itten az bán ű nagysága! – fordult hátra a kipirult arccal berontó
Esterházy Pál. – Guten Tag, Herr Feldmarschall Lieutenant!

– Guten Tag! – morogta a bejövők felé Strozzi, a földet nézegetve maga
körül, hogy hova köpjön ki utálatában.

Aztán mindnyájan körülállták s németül, latinul, sőt magyarul csak úgy
ömlött feléje a tréfás szemrehányás, érces hangu követelés, esküje
komoly emlegetése, méltóságos rábeszélés, köpönyegrángató baráti kérés,
burkolt fenyegetés: az örvény szélén tántorgó magyar hadi becsület ezer
arcu, egy mivoltu maradásra biztatása. Strozzi vállába húzott fejjel
forgott jobbra-balra, fülét vakarta, bajuszát paskolta, orra nyergét
dörgölte mutató ujja kampójával s a karjait hallgatagon összefont bánra
pislogott néha-néha.

– Mért mennénk el nagy gyalázatosan, – emelkedett egyszerre Zrinyi
hangja az összevisszasággá idegesült zaj fölé, – Kanizsa alól? A várban
egy tehenen kivül más élő állat nincsen, hat napja sincs hátra s a
nagyvezér tart tőlünk: Babócsán vesztegel… Kém, szökevény, fogoly
egyként vallja.

– Forgatsch úr is török rabra hallgatott…

– Ejh, mit! – suhintott utolsó érv helyett a büszke kérdés, – marad-e
hát nagyságod velünk?

– Hol’ mich der Teufel, ich thue es nicht! – fakadt ki végre az elvvé
kínozott, methodikus ijedelem Strozziból.

Fenyegető öklös csáp-erdő lendült, tátott száju szitkot szóró éktelen
zsivaj tört ki e szavakra a magyar urakból s ládikás asztalt,
fegyver-csomót zörgő hullásnak lökve tolongott a bánt magukkal ragadó
búcsuzatlan nekikerekedésük a kijárat felé. Hangos robogásuk Zrinyi
szállása felé tartott s fél óra mulva lovaslegények nyargalták a
kereskedőktől, asszonytól üres, fel s alá sürgő, szájas csoportokban
vitatkozó, titkon már sátorkarókat huzkodó katonák gyanus buzgalmától
forrongó körsáncot keresztül-kasul és külön kis század vágtatott át a
nyugati táborba Hohenlohéért.

A tanácskozás hosszu asztala körül aztán szokatlan, izgalmas csönd s
rózsás-szürke félhomály töltötték meg a juniusi nap hevétől vörösen izzó
bordás ponyvakúp alá zárt forró nyarat.

Zrinyi szúróssá vont szemü, jéghideg, dacos nyugalommal nézett végig a
piros reménységtől égő, nyúlt vonásu bizonytalanságban és makacs
elszánásban sáppadó, vagy közönyös, nagy képet merevítő arcokon, amint
szólásra emelkedett:

– Császár ő felségének, nagy impériumnak, magyar hazámnak generáljai,
próbált vitézei, hű fiai, urak! Ez utolsó tanácsban mint Isten színe
előtt kérdezem nagyméltóságtokat, nagyságtokat és kegyelmeteket,
elfussunk-e gyalázatosan annyi vért, pénzt, vitás gyülést, fáradalmat,
virrasztást emésztett obsidiónknak teljesedést igérő utolsó órájában
vagy keresztény hitünkért, császárunkért, becsületünkért, édes hazánkért
eddig ezer csatában, ágyudörgésben, falmászásban, rohamban edzett
szivünk minden bátorságát összeszedve, Jézus és romlott Magyarország
szent nevével ajkunkon robbanjunk Köprülinek méltatlan ijedelmünkben
megháromszorozott, de valójában 24.000 jó katonánk ellen 20.000-nyi
gyülevész hadat hozó szájas fönnhéjjázására?

– Nem úgy a kérdést, bán uram, – zuhant az asztalra fölényesen Hohenlohe
vaskeztyüs ökle. – Itt vesszünk-e bolond makacsságban vagy másutt éljünk
hitünkért jobb időkkel újuló harcra?

Zrinyi keblébe mellkas feszítő mély sóhaj kínja tolakodott s zokkanó
szóban búgott ki ujra:

– Ejh! Maradjunk?… Menjünk?… Ja, oder nein!

– Nein! – marakodott elő Hohenlohe torkából rekedten az első szavazat.

– Nein! – Nein! – Ja! – Nein! – Nein! – Nein! – rikácsolt, suttogott,
nyulongott és tátogott magyarosan a többség futni kivánó tiltakozása s
egypár magyar el-elfúló igenlése.

A bán lehajtotta a fejét és hallgatott.

Hohenlohe tarka struccbóbitája azonban föllebbent s a német urak, tovább
mire sem várva, ültükből spádé-zörgéssel, toll-libegéssel, hangos
szavazatmegokolással utánna kerekedtek.

Rég elhangzott már az utolsó «also… ritirata… nach Serinschantz!», rég
elnyelte már a távol a nyerítő, szerteszét robogó pata-dobogást ottkinn,
mikor Zrinyi, két kezével az asztalperemnek dűlve, mint az álomjáró,
nagy lassan fölállt. Szeme szögletén sűrü szarkalábháló remegése
ütközött ki, vértelenné szívott ajkai keserü vonaglásra torzultak,
könyökhajlása reszketve kampózott arca elé s szégyentelen zokogása
megtörte a csendet.

Az urak fölálltak s kint köröskörül tábor-oszlató trombita, dob
ujjongott kevélyen.


XXXVIII.

A toronyszobába fölérő vigyázó hasát előre nyomva, két karját
összehúzva, vállropogtató nyújtózásban feszült hátra s ásítása hosszan
uázott a néma nyugalomba; előbuggyant könnyeit szétmázoló ökle alól
álmosan fejlett ki egy-egy tekintet délre, északra: az erdő-fejeken már
ott csillogott a hajnal aranyos diadémja, aztán érdeklődő pillogással
dülleszkedett neki a keleti ablak-félnek: a harmatos gyöngyökkel
teleszórt sík alján szokatlan fekete kárpit mögött vöröslött fátyolosan
a nap óriás tányérja; a sötét köd foszladozva szállt följebb és följebb
a sárguló korong lassu menekülése után s szabályos időközökben dördülő
ágyurobaj bummogott egyhanguan alatta.

A külső védművektől elfutó fehér út erdőbe, mocsárba vesző tulsó végén
porbuborék pattant s lengedezve nőtt Csáktornya felé tartó kis
lovascsapattá.

Zrinyi századszor felnyíló pillája már nem csukódott le: az
ágymennyezetre hímzett Szűz Mária palástja halványan kéklett fölötte,
reggel van! Lassan fölkönyökölt s nyoszolyájából kihajolva hallgatta jó
ideig a távoli morgást, aztán zokogó nevetéssel omlott vissza hanyatt és
szeme lezárult, de ijedten nyitotta ismét tágra, hogy a véres függönye
mögött felrajzó rendetlen futamodás, ténfergő tétlenségre szaporodó
német, halogató paróka-lengés, rőzsével-földdel tömődő árok, robbant
bástya-omladékon fölkúszó jancsár-ezer, éjjeli lobogásban égő cölöpös
sánc hangot, mozdulatot kínos hűséggel agyába rezzentő utált emlékét
elűzze magáról.

A beteg ajtaján kint halk kopogás kapirgált föl hirtelen.

– Ki az? – búgott rá ernyedten a közönyös kérdés.

– Csak én! – jelent meg a szemérmes nyílásban Mária halvány arca. –
Esterhás uram jüve…

– Mennyen ugyan vissza!

– De, édes egyem!…

– Mi végre?

– Isten térítse kegyelmed tanácsát békességre, uram! Ne idegenítse az
barátot! – s szeme kérő pislogása, arca mozdulása magyarázta, hogy ott
áll amaz a háta mögött.

– Pál! – szólt hangosan Zrinyi.

– Itten vagyok, uram! – remegett torkot köszörülve a folyosóról.

– Jüjj hát!

Az ajtó egészen kinyílt s gyöngéden kattant csukódásra zárja a
visszavonuló Mária kezében.

A bő, zsinórozatlan zöld vont arany dolmány kurta ujja visszahullott s a
magas prémü süveg kerecsen szárnya bús ünnepélyességgel szállt alá:

– Jüttem nagyságodhoz, hogy visszahíjjam!

A bán szelíd tagadással ingatta meg fejét.

– Nagy sibolygás esék közikben, hogy eszben vék nagyságod elmentét. Mind
az generál urak és maga Montecuculi kérésekre történt ide csak postán
sietésem s ihon az Excellenz handbriefje, – vont ki dolmánya alól egy
elegáns hajtásu levelet.

A kék eres, ráncos kéz renyhe nyugalommal esett a barna selyem paplanra
a meg se nézett bontatlan levéllel együtt:

– Nem, öcsém uram, nem megyek vissza!

– Nagyságodnak törökkel szemben létele egész ezered-érő!

– Azzal is több, ki undok tétlenségben nézze váram veszését.

– Még áll, uram!

– Elméjekben, kévánságokban mán kőromlás bizony!

– Nagyságos uram, Zrini-Ujvára nem is egész Magyarország, nem is egész
köröszténység, hanem csak egy szegeletecske. Ha sokan szép királyságokat
veszítettek az káspiai hegyekbül kiszabadult nagy bestia ellenében,
nagyságod magános úr létére nem röstellheti veszését.

– Hát ugyé veszni fog?

– Nem aztot mondám!

– Megyek Leopoldushoz, térdéhez futok egyszer s utoljára…

– Vitézségibül vesse nagyságod inkább igazságát!

– Nem megyek vissza!

– Romlott hazánk s csaknem utolsó kínra jutott nemzetem képében kérem
nagyságodat, hogy azért rosz helyért ne szerencséltesse életét, mert sem
Isten, sem világ előtt nem adhat számot, ha elrontja magát és faját,
mivelhogy sokáig fáradt az természet, míg nagyságodat formálta az pogány
holt eb fogyatására s az magyar név ótalmaztatására!

– Nem megyek, fiam! Visszatérésem tahát szüvek keménységét megszaggatja,
gonosságok törsökét kivagdalja? Nem megyek!

– Még csak az nyavalyás Nádasdy uram is ottan vagyon, hun egyedül
nagyságoddal légyen az had heános?

– Mi végre mennyek! Hiszem vég szakadott az én hatalmomban! Kanisa alatt
német kezek mesterséggel csinálta csorbáját vitézségemnek Montecuccoli
úr maga jüve megigyenesíteni!… Majd Leopoldus, majd ű, ez egyszer ű… Az
gyalázatos ritirata után mondám naponta: nyargaljuk meg az török
táborát, vonnyunk szablyát reájok, de nem, folyó mögé szaladtak s
szigetem partjárul riogatják vissza az vizre kelő törököt, mint uszni
kapatott ebét az vadász!

– S ha ottan vet hatot vagy vakot hadi szerencsénk utolsó harcban?

– Ű dolgok!

– Szerelmes apám uram, – kulcsolta össze utolsó erőfeszítésre két kezét
Esterházy, – képezze hát elméjében maga elé nagyságod hűvséges szolgáit,
jó magyarokat, kiknek karjait bénnává csapkodá nagyságod eljütte!

– No, no!

– Csak azt tudom, hogy Zrininek, az szigetitül igazán fajzottnak mast
ott helye vára alatt, mert valaki házát nem mentheti tűz veszedelmétül,
ezüst marha értékét mentse legalább!

– Ejh, öcsém uram!

– Mondjam hát, hogy visszajün nagyságod?

– Mondjad hát… de csak Bécsbül megtérvén! – törölte le a bán inge
ujjával homloka forró harmatát.

Esterházy fölállt:

– Nagyságos uram… Isten… Isten velünk! – azzal hosszu haját két felől
lesimította, mint aki mátkájához indul s lángoló arccal sietett ki a
szobából.

Vér-csíkok csurrantak lova véknyán, amint fegyveresei élén fütyülve
vágott neki a síknak. A Mura kanyargását követő füzes-sövény mind
közelebb-közelebb hajolt a távoli morajlás felé száguldó útja irányához…
Balra, egy kanyarulatnak majdnem szigetté kerekedő hurkában magyar
sátrak, hallgató ágyu villant a fák alól, előre, reduton, folyón túl
szembe fehérlett a vár nyüzsgő menedéke s füstbe boruló tetői, tornya
mögött a lombos hullámzás zöldjét szaggató muzulmán tábor. Le,
délkeletnek a távoli erdő óriás mocsár-szegélye előtt lapályuló
Mura-völgyön kopja sűrübe vékonyodó függélyes vonalakból összerótt
csillogó kockák lüktettek zászlócskalobogással; a part bokraiba bújt
óvatos batteriák nagyfogu fésüje meredt sárgán a víz felé; lejjebb,
egészen délnek szeszélyes sáncok cikcakja, golyótúrt mező mögött,
Drávának egyenesedő, sok hidu kis patakkal párhuzamos faerőd-vonalon túl
a főhadiszállás fehér vászon-városa nyüzsgött a letaposott vetés arany
alapján; s szembe, a balparton majdnem útja irányát folytatta a török
ágyu-sor sárgán csillogó rovátkás vonala a Murának szaladó lejtő fején
sövénykedve végig.

De fogy a sík és nő a zaj, Allah neve búg, puska ropog látatlan a
bástyák alatt…

Mögötte súlyos német ezred vágtat s a várba vezető híd redutjának
kanyarul nehézkesen. Esterházy zavarodottan hátratekint, félrevág s a
németek után száguld a lövöldözés iránt.

A vársánc golyótól védett magasán Montecuccoli beszélget, makulátlan
keztyüjét simogatva finom ujjain, Sparr és Holst tábornokokkal.

– Hihetetlen, uraim! Magára vonta, egyszerüen feje tetejére húzta a bán
a nagyvezért, hogy nyomja agyon…

– Nézze excellentiád, – nyúlt ki Holst karja a romladékon szinte gurulva
fölfelézúduló jancsárság szines tömegére.

– Helyesen is tette nagyságod, – szólt komolyan Sparr, – hogy ezuttal
nem nézte dicső hirének kockára tevését s eljött rendet csinálni.

Lent, a vár lefutó oldalaival szemben szekérszám ontva nőtt a föld és
rőzsefal; a csekély árok vize kiszorulva engedett helyet a turbánok,
kucsmák ezerformáju, de egyként allahozó folyamának s döngő szakaszokban
dűlt be itt-ott a cölöpös palánk.

Montecuccoli érdeklődve fordult a döngés felé:

– Nézze csak azt a fickót, ott, ott, brávo, hitetlen!… igaz, nem jött
még vissza Esterházy?

– Nem, kegyelmes uram!

– Strozzi barátunkat azonban sajnálom, azért a bolond szigetért ott
hagyni életét, kegyetlen ötlet…

Egy fáradt golyócska koppant lába előtt a földre.

Montecuccoli felkapta fejét és körültekintett: a várra tolongó alláhos
tenger hullámai veszedelmesen dagadtak mind följebb, összébb a váratlan
rajtaütés negyedórák kérdésévé vált sikerének egyre növő vad zajában.

– Tasso commendant urat kéretem! – tekintett hátra idegesen, de
visszafordulva ujra elmosolyodott. – Lovamat! – harsogott megint hátra.
– Mi az? – csettintett ujjával a mögötte feltünő Hohenlohe vörösre
izzadt arcát megpillantva.

– E lövöldözés, Herr Graf Generalissime! – lihegte a rajnaiak vezére.

– Nagyságod csak forduljon kegyesen vissza s méltóztassék a gondjaira
bízott erődítési munkálatokkal foglalkozni.

Hohenlohe morogva faroltatta vissza paripáját s ugratott el jövetele
útján az oldaltámadás golyóitól már bizonytalanná vált várlejtőn.

Montecuccoli kengyelébe lépett:

– Wo ist denn dieser Tasso?… Ach, le voici!… Faműveket felgyujtatni,
aknák alá kanócot… csapatokat kivonni…

A három vezér paripái táncoló forgásba riadtak hirtelen s nyerítő zabla
égnek feszítéssel ugrottak meg a biztos kéz szorítása adta irányban.

– … und nach General-Quartier! – süvített vissza Tasso felé a bizalmas
vitézei tömött csoportja közé furakodó lovas utolsó parancsa.

– Buona notte, Serin-schantz! – kacagott föl az ingó hajóhidon még
egyszer visszafordulva.

A várra azonban fényes jancsár-hullám csapott fel, prófétája nevét
üvöltve s véres habba keveredve ömlött vissza ujra. A közelítő árkok
barázdálta fensíkon maga a nagyvezér imádkozott hangosan égre tartott
kardos és ökölbe szorított karu élő szoborként, igéret-aranya csengett a
harcra buzdító pasák szájában, fenyegetésük ostora csattogott előttük s
a jancsárok új gomolyaggal gazdagulva loccsantották a romlott falakra
elszánt támadásukat, de ujra visszazuhantak. A nagyvezér imája megszünt,
magasra emelkedett a korbács s a hátráló testvére puskája csövébe
szaladt… előre hát!

– Biszm-illah! Insallah! Jek dir Allah! Allah! Allah! – s a hullám
rongyolt taréja fölcsapott a várba…


XXXIX.

Az uccáról még utánnuk hallatszott a lassan oszladozó tömeg kapu előtt
makacs bámészkodásban ottmaradó töredékének szünni alig akaró
hoch-ozása.

A félemelet magasságú ajtótól két oldalt a falhoz ragasztott pár lépcső
széles fején alázatos udvariassággal állt meg a hopmester s lemutatott a
terem közepén végighuzódó hosszu asztal mellett álló karosszékekre,
azzal gyorsan leszaladt a lépcsőn s az ebédlő másik végén nyiló kis
ajtón eltünt.

Zrinyi is lelépegetett s egy székbe telepedve nézelődött körül. A
mennyezet fehér gipsz-faragványos cirádái közé foglalt négyszögü s
ovális mezőcskékről rikitó szinü festmények vaskos harcosai s a négy
világrészt jelképező külömböző szinü párok vonalai egyenesedtek fönt
vagy hajoltak a tetőzet boltjának gömbölyödését követve. A lépcső feje
alatt nyitott földszint ajtón át a kis tálalóból idecsillogtak a
pohárszék ragyogó készletének üvegje, ezüstje. Az asztalon, amely fölött
sok szögletes üvegnyelvü, zsufolt csillár függött, uti vászonburkából
félig kifejtett rongyos, füstös zöld selyem zászló nyujtózkodott végig.
Zrinyi a várakozás unalmában szórakozottan nyult a lobogó csücske után,
de riadtan tapadt szeme a szélébe himzett török tárikh aranyos
emléksorára.

– Az Szulimán szultán béli temető helyének elragadtam zászlaja! Hun van
az kut, kire tüztem? Hun Zrini-Ujvár? – Ejh! – a zászlót eltolta
magától, nagy keserü-lassan fölemelkedett s benyitott a Rittersaalba.

A fafaragványos mennyezet alatt, a levegőssé fúrt diszes, széles félfák
karolta, plafonig érő emeletes szemöldök koronázta három hatalmas ajtó
között ujra néma, magános csönd fogadta csak. Keze ökölbe szorult a
szégyenletes mult emlékébe tolakodásán s már nekirontott volna a belső
szobákba vezető ajtónak, hogy felkutassa megvárakoztatóját s leszámoljon
személyében egész Béccsel egy lázadó szitok, de két tenyere arcára
tapadt s görcsös mozdulatokkal dörzsölte volna kusza vonalaira a
hidegvért, mit idejötte előtt megfogadott. Léptei keményen dönögtek
végig a padozaton óriás, szines kályhától ónas ablakokig. Az egyiknél
végre megállt, homlokát nekiszoritotta a kert zöldjét sejtető hűs
hatszögecskéknek s úgy figyelte vére lassu csillapodását. Aztán
visszahuzódott s gunyos, reménytelen tehetetlenségében az üveglapokra
karcolt nevek, föliratok félig öntudatlan olvasásába kezdett:

– … Anno 1663 den 6. April hat sich dass Saufen angehebt Vnd ale Tag ein
Ravsch geben bis Auff den 26. detto…

Mögötte ajtó nyilt csöndes-csikorogva.

– Kegyelmes uram szolgája! – fordult meg a bán dacos alig főhajtással a
belépő Portia felé.

A minister köszöntése némán hajladozott, integetett. Aztán helyet jelölt
Zrinyinek egy domboru mintás, aranyos rajzu bőr karosszéken s maga is
leült:

– Bocsánat, bán uram, de a békekötés dolga sok irást, tanácskozást hoz
magával s igen szűkre mért az időm! Parancsol nagyságod?

– Kegyelmes minister gróf uram, majdnem egy hónapja, hogy itt várom
oldalamon e szablyával ő felsége rendelkezését a haza és a kereszténység
javára.

Portia nem felelt s a szomszédból behallatszott az ebédre terités
ezüstjeinek csörgése.

– Válaszát várom kegyelmességednek!

– Mit mondjak, Herr Graf?

– Mi-it?… Káraimért s a fejemre húzott gyalázatért hajlandók-e
nagyságtok kárpótolni?

Portia kiálló arccsontjaira pir szökött s széles pillája büszke
megvetéssel ereszkedett alá szemére félfüggönyül.

– Fölötte becsült bán uram, a varasdini kapitányságról szó sem lehet. E
hivatal a belső ausztriai tanácsurak rendelkezése alatt állván, nem
egyeztethető össze a báni méltósággal. S a külön röpülő hadtest? Hát,
kérem, ahol a háboru megszünt, nem látjuk be e röpködés hasznát, amely
csak a már minden kidudorodást óvatosan aplanáló diplomatia munkáját
zavarná az ellenfél békülékeny kedvének haszontalan ingerlésével!

– Tehát satisfactióm nélkül menjek haza az ellenségnek kiszolgáltatott,
német katonák sanyargatásai elől menekülő kétezer fegyveres jobbágyom
elbujdoklásával néptelen, kiélt, romlással rakott szigetembe? –
villogott fel a bán szemében a belső láz s ingerült emlékezete vadul
forgatta udvaronchoz inkább, mint vitézhez illő kilincselgetése bécsi
idejének mindennapi olvasmányát, a királyi akarattal szembeszállásra
jogositó Tripartitum első rész kilencedik fejezetét s az Aranybulla
harmincegyedik pontját.

Portia szinlelt restelkedéssel mosolyogta:

– Ó, nem, nem! De legyen nagyságod belátással, nyakig ülök a napot, éjet
emésztő munkában és csak még egy kevés türelmét kérem, ha a kívánt úton
nem is, de arról biztosíthatom, hogy teljes satisfactiót fog kapni
nagyságod!

Zrinyi szinte durva hirtelenséggel pattant föl helyéről, sarkantyuit
összeütve:

– Tehát jó napot, Exzellenz!

Portia, hogy ezuttal ilyen könnyen megszabadul a hetek óta hozzá
járogató alkalmatlan vendégtől, egyszerre lakodalmas nyájasságuvá vidult
s készséggel kisérte az ebédlő felé.

A hosszu teremben már állt az asztal roskadó terítése s a török zászló
egy saroknak gubbaszkodva mélázott.

– Nézze, édes bán uram, Montecuccoli ő nagyméltósága küldte Sankt
Gotthard alól, – nyult ki csontos keze a sarok felé.

A bán visszafordult:

– Csak az a kérdés, kinek golyói lyuggatták meg igyen! Legcsekélyebb
szolgája méltóságodnak! – zúgott a fenyegetésnek is beillő rideg bucsu.

Portia hökkenve állt meg s dühösen sarkon fordult.

Ahogy a bán alakja megjelent a kapuban, az ütköző sarok-kövön üldögélő
suhanc ordítva ugrott elébe:

– Hoch der Graf von Serin! Hoch!

– Hoch! Hoch! Vivat! – csapott fel a visszhang az egybesereglő ácsorgók
ajkán s a mindenünnen összefutó sétálókkal növő tömegük tolakodó
szeretettel csetlett-botlott a gyalog utjára induló után. Mint tömött
spanyolfal fogta körül lökdösődő, arcába tekintgető, némán bámuló és
kipirultan magyarázó, ünneplő, kiáltozó kavargásuk a némikép
megenyhülten bólogató, kucsmájához bökő bán elsietését.

A Zrinyi-ház kapuja előtt önkéntes kisérete újabb lelkesedésre ragadva
kezdett hoch-ozásba s a nagy kalapok tollukat lógásnak hullajtva
táncoltak a piros burger-arcok fölött, mig a barna szárny be nem
csukódott mögötte.

A kapu boltja alatt kék gyalogjai álltak kettős sort hegyesre kent
bajszu vajdájukkal élükön. A konyha-épület kéménye sürün füstölgött;
udvaron, ebédlő palotán, teljes ezüstjébe öltözött pohárszék, a
griffmadarakat ábrázoló sárga selyem recés abrosszal boritott asztal
körül konyhasáfár, hopmester, szolgalegény, pohárnok, apródok
jöttek-mentek, forgolódtak kiáltozó rendelkezéssel, néma
engedelmességgel. Az ebédlő egyik sarkában siposok, hegedűsök
tutulálták, cincogták összehangzóvá szerszámaikat.

Alig volt annyi ideje, hogy ünneplőt váltson. Mikor ezüsttel varrott,
narancsszinü horvátos dolmányán nyilásába nyomta az utolsó gombot, hintó
zörgött meg a csendes uccában. A bán kihajolt a nyitott ablakon: csak a
magyar illem megkövetelte második meghivás ceremóniás mondókájával
házról-házra kocsizó Péter jött vissza! De az ucca végén kényesen
táncoló paripa fölött fehér hattyuprémmel szegett, hátul zöld és
rózsaszin szalagcsomóba fogott, szeszélyesen görbe fekete kalapkarima
tünt fel.

A bán a folyosóra sietett s a lépcső fején megállt.

– Szólott Reifemberg az secretum pactum dolgárul, – sugta fülébe a
kitünő vendégeik fogadására melléje álló Péter, a grádics-taposástól
lihegve, – mit akarsz tahát?… Francuz királban nem lenne éppen
idegenség… Mit akarsz?

– Tarthasd nyelvedet lakozáskor! Majd megtetszik tanácsom maga
alkalmatosságával!

Az uccán mind gyakoribb dobogás, kocsizörgés dübörgött a ház felé s a
lépcsők alján már feltünt a fehér prém.

– Bon jour, Monsieur le Comte! – hullott, emelkedett kettős ívben a
széles mozdulatu köszöntést kanyaritó kalap.

– Servus humillimus, Monseigneur! – lépett eléje a házigazda kézfogása.

Subise herceg egyet rántott térdig érő kék bársony kabátját rézsut
csikozó két tenyér széles vállszalagjának dús aranyos cafrangján,
megmarkolta lejjebb pufók szalagcsokorba bujt kard-markolatát s a
latinul dünnyögő Péter oldalán belépett a fogadó-terembe.

Kapu alja, lépcső hangos, nevető érkezés hetyke vidámságától
visszhangzott. Büszkén feszültek a zöld, kék, piros, barna harisnyákban
a térden buggyos s rögtön hosszu kabát alá bujó nadrágokat emelgető
lábak. Vállon, csuklón, spádé-markolaton, térdhajlásban, félcipő
csattján, kalap-karima fölhajló szélén, hosszan lógó fekete, fehér,
szőke parókák fürtjeit összefogásban szines szalagbokrok csapzottak,
zilálódtak kényesen. A zöld, kék, barna, lila bársony kabátok szélein,
mellén, az aljukra csúszott óriás zsebek szája körül, kihajtóin,
karimákon arany, ezüst galon rovátkái, szegélyei csillogtak mindenütt s
a duskálódó divat bolyhos szélü arany vállszalagokkal, cafrangos végü
patyolat-övekkel csikozta rézsut, keresztbe a delire feszített
törzseket, csipke-jabotból akasztott szakállt nyakukba s minden
nyiláson, ruhadarab-találkozásnál szalagcsomót, csipke-fityegőt
eresztett.

– Ah, ah! – Monseigneur, tout à vous! – Et ce Turc? – Pardonnez-moi! –
Venez! – Ma foi! – Bon! – Je gage cent pistoles! – Cent pistoles
comptant? – Ah, comte, ton serviteur! – Têtebleu, quelle foule! –
lüktetett gördülékeny précieux hangsullyal s rikácsolt katonásan a
gyülekezés.

A napkirály elbizakodott vitézei hihetetlen bőbeszédüséggel,
mozgékonysággal vették körül a bánt s mintha csak hulladékát hagyták
volna ott a hosszu uton, török-fullasztó Rába mellett a furia
francesének, úgy himbált, forgolódott Zrinyit ostromló ezer kérdésük,
étvágyuk, bornyakalásuk, szellemeskedő tréfájuk zajos élénkségben az
asztal körül, amelyre hosszu, méltóságos bucsujárásban vonult a rakott
tálak, kupák folyton ürülő sora.

– E poharat, – emelkedett föl Coligny gróf, s zene, zaj illedelmesen
fulladt el egyszerre, – Nicolas Esdrin Comte de Serin egészségére s a
magyar nemzetre üritem!

A helyükről robbanva fölkerekedők alig koccantották össze bor-loccsantó
kupáikat a szótlan-szerény Zrinyivel s alig helyezkedtek el ujra, már
állt La Feuillade maréchal:

– … à la santé du héros qui l’an 1663 a fait l’une des plus belles
actions de nostre siècle ayant après une marche de plus de cinquante
lieues ruiné le pont d’Essek sur le Drave à la veüe du grand Vizir et de
l’armée Ottomane… et véritablement nous le pouvons nommer à juste titre
le fléau de l’Empire Ottoman puis que les Turcs ne le redoutent pas
moins qu’ ils ont fait autrefois Scandeberg…

Azután Treuille marquis, Langle gróf s ki tudja, hányan álltak föl
egymás után Zrinyire köszönteni poharaikat, de mintha a mellőzött hős
érdemeit fitogtató, ferditett adatokat s zajos szeretetet pazarló
szónoklataik suttyomban Bécs ellen tüntettek volna.

– … Nem is ebédeltek meg, – magyarázgatta La Feuillade a párbeszédekké
zilálódó hangosságban a bánhoz hajolva, – nem is igen volt mit, sokan
elkezdtek csomagolni, futni. Erre aztán a bécsi főolasz azt mondta, hogy
mindent beszüntet, éjjel sáncot von a török elé s majd onnan védekezik
másnap, hogy nagyobb baj ne legyen. A tanácsban mindenki meg volt
bolondulva. Mümmögtek, petyegtek, de egyszer csak fölugrott Hohenlohe:
«Ha most mindjárt nem kiséreljük meg a helyzet eldöntését, éjszaka
megszökik a sereg fele s ha éjjelre megtürjük a törököt elfoglalt
helyében, reggel mindnyájunk feje nem törzsökén, de valamilyen török
tarisznyájában lesz!» Montecuccoli, úgy látszik, igen meg van elégedve
feje mostani elhelyezésével, mert végre beleegyezett, de ha nem teszi
is, mindegy, mert a nagyvizir közben elkezdte döntögetni a helyzetet…
Szép volt!… A dögökön száraz lábbal át lehetett volna kelni a folyón.

– Azt persze elhallgatja a maréchal, – mosolygott előzékenyen Coligny a
beszélgetők felé, – hogy ő maga egy szál kopjával kezében husz törököt
szurt le s négy zászlót szedett.

– C’est la vérité! – vont vállat La Feuillade. – Egy szóval kár, hogy
nem volt ott, illüstrissimö!

Zrinyi ajkára szoruló foga alatt vér serkedt.

– De ott volt! – nevetett Coligny udvariasan s kapva az alkalmon, hogy
meglepetését elővezetheti, hátraszólt szolgájának: – Emmène-moi ce Türc!
– aztán a bánhoz fordult. – Igen, igen, úgy látom, a mieink, a Rába s az
ön neve tettek legtöbbet. Uraim! – emelte föl hangját körültekintve, – e
rab el fogja önöknek mesélni a nagy ütközet történetét, törökül ugyan,
de… – s rejtelmes mosolylyal hallgatott el.

Mindnyájan kiváncsian néztek az ajtó felé, amelyen egy széles fonatu
fehér turbános, mellén hosszu és sürü vörös vitézkötéssel meghányt,
földig érő fehér kaftányu janicsár tiszt lépett be s Coligny intésére a
bánhoz közeledett.

– Engedje meg nagyságod, hogy igaz bámulatom csekély jeléül e rabot
nagyságodnak fölajánljam!

Zrinyi szórakozottan mormogott köszönetet s a törökhöz fordult:

– Kim szin, babam?

– Sah Pulád, a dogándsik csorbadsi-ja, – felelt lágy isztámbuli
lejtéssel a fogoly ezredes.

– Mondja el a csatát! – kérte a bánt tolmácsul Coligny udvarias
sürgetése.

– Légy szives, beszéld el, apám, ezeknek az uraknak a multkori nagy
ütközetet, – engedett a fölhivásnak félkedvvel a bán.

A török meghajlott. A franciák fecsegve álmélkodtak Zrinyi tudományán,
dicsérték Coligny ötletes ajándékát, de az összekulcsolt kéz lassan
szétkapcsolódott az újra kiegyenesedő mellről:

– Szultánom, ki madsar vagy s úgy tetszik, egyedül érted e keikavuszi
teremben zengzetes nyelvünket, a ló a rajta ülőé, a kard a felövezőé:
tehát beszélek. A cseresnye évszakában keltek át az átkozott
Zerin-oglutól elégetett…

– Ah! voilà le nom du comte! – kiáltott La Feuillade.

– … de három hónapi szakadatlan, bölcs és hozzáértő munkában ujra
felépitett öszeki hidon a szent zászlót lengető szerdár nyomában az
anatoliai, szivászi, karamáni, ádanai, merási, hálebi és damaskusi
csapatok. Sok égig érő várat, mely a királyok vágyódásainak tárgya,
megvettünk és levegőbe porrá, füstté, pernyévé robbantottuk a piszkos
Zerin-oglu…

– De nouveau! – figyelmeztetett most Coligny.

– … uj várát. Futottak előttünk Rudolfusz katonái, mint Kábil, ki
agyonverte Hábilt. Huszonegy napig csavarogtunk a Rábi mellett kerengve
lefelé, mig szembe értünk a tulsó parton remegő németekkel. A szerdár
fényes arcát a próféta zászlajához érintette és «siessetek az imádságra
a kimulás előtt, siessetek a bünbánatra a halál előtt» ima buzditotta
csatára a kemény szivü hitharcosokat. A tulsó parton esztelen, fekete
kaftányos irsekek jártak körül s drága füstölőkkel igyekeztek
haszontalanul sebezhetetlenné büvölni a kalapos fejüeket, kiket arany
kehelyből itattak egyenként bátrakká. A levegőt hiábavaló énekkel
szennyezték be, amely igy hangzott: Fil szonderbaresz dsu der Gebet
aller Heiligszten den kapucsenár Maria kuvvet. Aztán «Pazsorezs!
Pazsorezs! Jezsuzs! Jezsuzs!» – üvöltöztek, de mi diadalmas kiáltásokkal
nyomultunk át a vizen, vértanukhoz illő halálmegvetéssel. A németek
megfutottak, de a piros ruhás, zöld bársonyos, fehér parókás gáliaiak
hevesen támadtak. Rettenthetetlen janicsárjaink, kik ágyu nélkül
bocsátkoztak harcba, egyszerre csak hátrébb való sáncokba rendeltettek,
erre a szipáhik érthetetlen módon megzavarodva hátráltak, azt hivén
Allah büntetéséből, hogy a janicsárok futásnak adták vitéz fejüket.
Visszavonultak tehát a folyón, mit megint a janicsárok látván, ők is
meghátráltak. Sokan fulladtak vizbe, bizony. A nagyvezir pedig nem
nyujtotta át a folyón segitő kezét, mert méltatlan félelem kötötte meg,
mivel a hitetlenek seregét a nagy csöndháboritó Zerin-oglu vezette…

– C’est pour la troisième fois! – nevette valaki.

– … a szemtelen ellenség erre átjött a folyón és ellopott tiz ágyut.
Futottunk! Hátunk mögött egy kopjás kezü «bien, bien» kiáltozott,
társaim a vértanu halál borával részegültek s én boldogtalan fejü
fogollyá lettem. Ime, fiam, a csata igaz szavu története, hogy tárikhdsi
efendi sem írhatná jobban.

– Ki mondta néked, apám, hogy Zerin-oglu volt a vezér?

– Ki más lett volna? Külömben is többen látták vészcsillag táncolásához
hasonló küzdelmét a mezőn! – azzal nyugodtan összefonva karjait mellén,
elhallgatott.

A hangos taps, brávózás, nevetés között Usez herceg felpattant helyéről,
a török urhoz sietett, karon fogta és mosolygó mozdulatokkal magyarázta,
hogy legyen lakomájuk részese. A fogoly sima megadással engedett s az
asztal felé indult, ahonnan La Feuillade teli kupát emelt elébe:

– A la santé de monseigneur Mahomet! – és mindnyájan gyerekes jókedvvel
nevettek, örültek.

Csak Zrinyi vetette hátát sápadt arccal, merev támaszkodásban a szék
támlájának, pillája remegve csukódott le s lüktető szive hajszolva
kergette bús mocsokká szerencsétlenedett fényes multját égő torka felé,
de La Feuillade szava kedélyesen fordult iránta:

– Monsieur le Comte, vous qui savez le turc!… Serin, c’est vous! Mais
qu’est-ce donc, cet «oglou, oglou»?


XL.

A tejszinü, bágyadt, lágy kékségü égen sugártalan ragyogással ünnepelt a
nap. A fehér-barna vár tiszta békességben furta lomha, széles testét az
arannyal szürt párás levegőbe, amelynek könnyü foszladozása alatt
ezüstösen fénylett a fakó zöld mező, csak északnak, délnek a távol
opálos ködei alá enyésző lombtalan fák fekete, éles, halott szövevénye
sirta az égre november szomoruságát.

A hosszu palota ablaka ónait rezzentve tárult ketté s az összefont karu
bán alakja büszkén egyenesedett föl sötét négyszögében.

Az épület árkán túl bocskoros, aba-condrás parasztok igyekeztek a keleti
kapu felé, vállukon ólmos botot, puskát emelve; előttük lovas
vadászszolgák feszítettek zöld dolmányaikban, mögöttük pórázra fogott,
lusta járásu, testes szelindekek huzták a visszafeszülő pecéreket.
Legutól hálótekercsek, karó-csomók vonultak előre a levegőben s a
vadászmester nagy szájjal kiabált eléjük a kapu-bolt alól.

Vitnyédy tompított hangon folytatta rábeszélését:

– Nagyságos uram, ne méltóztassék Bécsben mennie nagyságodnak! Bethlen
öcsém uram, ki kérdését hozá Gremonvillének, megviszi nagyságod
választját viszontag. Gyanuságban estem az békességrül való tracta
felől: kelepce lészen csak bizonnyal! Talám tudtára lén császárnak így
vagy úgy mi dolgunk… Ne méltóztassék Bécsben mennie nagyságodnak!

Zrinyi csöndes méltósággal fordult meg:

– Conscia mens recti famae mendacia ridet! Semmit nem vétettem, ha
veszek, ártatlanul, tisztességgel, az igazságért, nemzetemért veszek,
hogy az törökkel való gyalázatos békességet nem javallom, melyben nem
voltam egyedül. Holnapután megyek az két urfival!

– De mégis, nagyságos uram…

– Nincsen mégis! – emelte föl nyugodtan hangját a bán. – Volt egykoron
talám, mégis, türhetetesség! Mastan csak én vagyok s bestekurafiául
alácsalt nemzetem! Alattavaló, sőt szolga tekélletességének tetejére
jutottam, álmábul serkegetém az magyart, s mi üdőm maradt, törökkel
megvonyakodásban mulattam hazámért, s ihon, váram nincs, szigetem minden
jóbul kigyökereztetett, értékem megvékonyult s Portia ur az nékem tett
károkért ezer aranyat küldött egy himes turbában. Nem feddődésképpen
mondom… Német nem akar, magyar nem tud? Majd akar és tud, az kinek hadai
Rába vizének nyargalták az kontyost s kinek pispeke környül forgódik
Velencében öcsém uramné asszonyom új hadakozás inditásához foglalt
kedvünkkel. Alea jacta est, Vitnyédy uram! Nem babra játszadozunk
esztán!… Voltam, mint bomlott virgyina, de mastan Kézmárk vagyok, kibül
leszakad az fölszél, s támaszt nagy zugást, nem reked, nem lankad, hajul
előtte lágy, de szakad az kemény ág!… Mi okon röszket kegyelmed s néz,
miként ijedésben reám?… Igen, igen, országháboritó vagyok, ez idétt
szüvemben; francuz szablyával, velencés tallérral azomban de facto is az
lészek, nem személlyemért bolondjában, de ezerekért ősi constitutiónk
jussával s kegyelmed is ottan lészen oldalamnál, örömben sivitván szabad
hazám nevét az égben, méért jegyez hát mastan orcája kárhozatot?… Üljön
csak vissza sellyéjében kegyelmed, sohult és soha ollyan nyugodalmas nem
volt szüvem verése, olly tiszta értelmem, mint mastan s ha az fátum
német vérrel lustositja kezem, nem én kévántam, egy az hütöm!

Azzal ujra az ablaknak fordult s apró, jóleső sóhajok között simogatta
ki szeméből, arcából az akaratlan, pillanatnyi lelkesedés kábulatát.

Az ólak felől pár lovas léptetett elő a néma udvaron.

– No, gyölekeznek mán! Menjünk!

A folyosó tulsó végének nyilása elé nyurga, szines alak sárga csizmái
recsegtek éppen, mikor a könyvesház ajtaja becsukódott mögöttük. A külső
udvarra siető a lépések zaja felé tekintett, megállt, süvegét levette s
tulbuzgó illemtudással fordította rájuk fekete, örményes vonásu,
mozdulatlan arcát.

– No, öcsém uram, – nyujtotta már messziről Zrinyi kezét, – tél vagyon,
s az kucsma fejbe való!

Bethlen Miklós pirulva engedelmeskedett.

– Hát Zichy öcsém uram? – fogta karon a melléje szegődőt Vitnyédy, mig a
bán az emeleti lépcsők alján megjelenő Mária felé előrement, s úgy
mormogta aztán bajusza alól: – Megmásolhatatlan ű nagysága kedve…

– Kell is maga beszéljen Gremon…

– Pszt!

– Szép az üdő vadászatra, urak! – fordult az odalépők felé Zrinyiné.

– Jó is lészen, nagyságos asszonyom, ez mái izes ebédet kicsinyég
lezötykinteni, – felelt nevető hizelgéssel Vitnyédy.

Kint hámba fogott lovak fölött durrogott a fellajtár kóválygó ostora s
tágas hintó állt a kapuköz keretébe.

– Vitnyédy uram, ide mellém! – szólt hágcsóra lépve a bán. – Öcsém
uram!… – fordult a szerényen lent maradóhoz, a szembe-ülésre mutatva.

A mozduló hintó hátrarántotta, úgy intett vissza bucsut Máriának, aki
felé két kucsma és egy magas tetejü olasz kalap lenditett alázatos
köszöntést a hintó után rugtató három lovas fejéről. Szikra csillant az
utolsó élben lekattanó pata nyomán s Mária köntösét emelve fordult
visszamenésre.

A kapu két oldalán csikorogva forogtak a hidat eresztő láncok csigái s
az őrök zörögve ugrottak sorfalat az ur hintajának.

Balra, le délnek ereszkedően magas, fekete csucsfejü, nyomott kis fehér
arcu, apró szemü házacskák álldogáltak vázzá kopott kertekben a fénylő
párás sik békés szegélyeül; jobbra az árok acélos vizében tükröző sötét
várfal mohos kockái zökögtek hátrafelé utjuk mellett. Fölöttük fáradt
déli ragyogásban ferdült az ég öreg gavallérja s őszi bánat hűvös
rothadását ásította eléjük az erdő.

Fénylő izzadtság alatt feketülő faderekak jöttek szembe, a közéjük
szivárkodott halvány arany ködöt szaggatva csikossá, maradozva álltak
meg egy pillanatra és sorakoztak némán a locsogva süppedező hintó mögé.
Aztán lassan tölcsérré nyiltak s úgy tágultak el a tisztásra érők
mellől.

Szemközt a bokrok előtt már állt a vadfogó háló girbe-gurba rajzu szürke
keritése s karámos vonalban futott itt a sürübe s arra el a tisztás
tulsó sarkán szakadó uton a kocsinyommal párhuzamost. A vadászok a lábuk
közé kapott puskákba döngölték a töltést; a fiatal Migliani a két
Gusich-csal nevetgélt távolabb.

Vitnyédy a már otthon golyókká harapdáltatott ólmokat tapogatta
tarsolyában s panaszolva sóhajtott a szótlan utban százszor visszanyelt
politizálása bevezetéseképp a puskája idegen mívét vizsgáló Bethlen
felé:

– Hejh, öcsém uram, azt az lator-kedvü gubernáló plánétáját ez
saeculumnak, ugyan roszul vagyunk, kinél roszabbul nem lehetnénk.

– Kinél roszabbul nem lehetnénk? – vette fel a szót még a hintóból a
bán, telekes bocskorára bő vadász-csizmát vonva. – Mondok erre egy mesét
kegyelmeteknek! Egyszer egy embert az ördögök visznek volt. Találkozik
egy barátja szemben véle, kérdi: – Hová mégy kenyeres? – Nem megyek,
hanem visznek. – Kik s hová? Felelék az ördögök: – Pokolba. Mond emez: –
Jaj, szegény, ugyan roszul vagy, kinél roszabbul nem lehetnél. Felele: –
Roszul bizony, de mégis lehetnék én ennél is roszabbul. Melyre emez
álmélkodva: – Hogy lehetnél roszabbul, hiszem az pokol mindennél
roszabb. Felele: – Ugy vagyon az, de mast mégis visznek ők engemet, noha
pokolba, de az magok vállán, hátán, hogy mán nyugszom addig; de hátha
megnyergelnének, magokat is velem vitetnék, mégis ugyis csak azon
pokolba mennék, hiszem roszabbul volnék ugy ennél is, – azzal szorosra
rántotta a hosszu csizmaszár füleibe huzott nadrágszijat derekán s
lelépett a gyöpre.

Angelo már ott állt a feltekert, felporozott stuccal.

Aztán megindultak a fák felé, átléptek az alacsony hálón s tágközü
raj-vonalba szakadozva nekivágtak a recsegő, suhogó sürünek. Mikor a hón
alá fogott utolsó puska-agy is eltünt az itt-ott még zöldellő
lombragyában, a tisztáson álló fővadászmester karja a zöld mente fehér
báránybélését kilebbentve szállt a magasba s mögötte felbúgott a kürt.

Messze, a Dráva felől csapkodó, kopogó üvöltés válaszolt s csaholással
keverten közeledett óriási, láthatatlan félkörben keritve a borzas
figyelésbe meredt fekete erdőt, amelyre lassan szitált alá a néma égről
a délutáni szürkeség.

Valahol a közelben dördülő lövés pukkant. A hajtók ágropogtató
orditozása megkétszereződött s őrjöngő vakkantások szakadtak a mind
dühösebbé erősödő csaholásból. A tisztás innenső fáihoz kötözött paripák
kényes előre-hátra toporzékolásban inat feszitve, fület hegyezve,
idegesen dobbantva rángatták kantárszijukat. Ijedelmük még le sem
csillapult, újabb lövés durrant el jobbkézt s pár percre rá röfögő
csörtetés utja hasadt a cserjén a háló utra forduló szöge felé.

– Hé, legények! – kiáltott a vadászmester s maga már a lővonalon ugy
látszik sebesülten átszabadult vad zörgő közeledése iránt rugtatott
lovával.

Az egyik karó nyekkenve hőkölt hanyatt a hálónak ütődő vadkan taszitásán
s az öregszemü kockákba gubancolódó vadra ropogva villámlott a mesterük
után szaladó vadászok akaratlan sortüze. A szőrekopott redves toka hörgő
hullámzásban meredt az égre, a magas fakó test négy kis lábát fölvetette
s fekete vért eresztve vágódott el lapossá.

A vidám beszéd foszlányaival élénkülő sürüben elhallgatott az orditozás
s hajtók, urak, vadászok bokor-háritva, hálót hágva sereglettek a
tisztásra mindenfelől a dögre rohanó, dühösen ugató szelindekek után.
Amott a nyelv-lógató, fog-csattogtató ebek csaholó ugrálása fölött,
összefogott kis patáival két legény vállán fekvő rudba kapaszkodva
himbált előre a bán zsákmánya.

– Nékem csak nincsen szerencsém, nyulfi sem jüve stuccom elé! –
panaszolta tréfás keserüséggel Vitnyédy a hintó párnáin csizmáját oldozó
Zrinyinek, aki nevetve vont vállat, de a kocsi másik oldalán izgatott
horvát szó perdült egy szélesen csillogó fogu fekete arcban.

– Mit mond Paka, nagyságos uram? – kérdezte Vitnyédy.

– Egy kant sebesitett, ment az vérin, mondja, ha utána mennénk,
elveszthetnők, – felelt a bán a hintóból kilépve. Azzal a paripák felé
indult s útközben egy vadász kezéből stucot ragadva szólt hátra a
szolgálatkészen nyomába induló Zichynek, Bethlennek:

– Öcsém uraim, kegyelmetek csak maraggyon itt!

Gusich kapitány is huzódozva, de készült s Vitnyédy lábát már kengyelbe
igazgatta egy inas.

A bán lóra kapott:

– Csak beszélgessen itt kegyelmetek öcsém uraimékkal, – intette le
jóakaratu kimélettel a fölösleges buzgalmat s úgy kiáltotta vissza a
Paka után rugtató paripáról: – Csak meglátom, mit mond ez bolond!

Az avar sziszegő táncba rezzenve sirt fel a bánt követő három belső inas
dobogásán s a háló mellett lefutó ut kanyarodása csakhamar sürü falat
dobott mögéjük.

Egy helyen aztán lefordult a fékbe rántott lóról Paka s hajuldozva bujt
a bokrok közé. Zrinyi is leszökkent s mig azok hárman a lovakat
kötözték, délceg alakja óvatosan ivelt el a lombok alá.

Rövid puskáját előrefeszitve lépegetett a szinte nesztelenül sikló
horvát után, mikor egyszerre szemet kápráztatva ugrott meg a bokor
sürü-fekete alja, s a lábának zuhanó sötét gomolyagon keresztül arcra
bukott.

Paka ijedten ágaskodott vissza a tompa, hangtalan esésre, egy fának
ugrott s ágaira kapva orditott megkövülten az ura hátán villogó röfögés
fekete vagdalkozására alá.

A bokor töredezve szakadt az ut felől, kurta gallér alól gyors lövés
tüzes csikja durrant s az óriási kan leszegett fejjel menekült.

A bán ingadozva állt talpra. Bal szeme eltünt a fehér homlokán nyilt s
arcán feketévé növelt bibor zuhatag alatt; jobb vállára bugyborékolva
szakadt sötétté csapzott fürtei alól a másik s vérrel ömlött keze
reszketve nyult kebelébe:

– Ihol egy fa… állitsátok az sebnek vérit véle… az arra igen jó!

Migliani remegve nyomta jobbról, balról, fönt, lent a talizmánt az omló
vérnek s könyökig mocskolva hagyta abba végre.

Zrinyi megtántorodott.

Gusich és Angelo hóna alá karoltak, úgy ültették a földre s a vériszapos
avarra rogyva kapkodták sebről marokba az alvadó vértől sikos fadarabot.

– No, fiaim!… Mán jobbacskán… – hangzott alig a szó s az összeroskadó
derék mögül lassan kicsuszott a támasztó fatörzs.

A két olasz sápadt rémülettel tekintett össze s Gusich csörtetve
elrohant.

Az uton lódobogás távolodott, a két ember letérdelt s felcsukló sirásuk
zokogva enyészett bele a lezuhanó éjszakába.






*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK NÉMET MASZLAG, TÖRÖK ÁFIUM ***


    

Updated editions will replace the previous one—the old editions will
be renamed.

Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright
law means that no one owns a United States copyright in these works,
so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United
States without permission and without paying copyright
royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part
of this license, apply to copying and distributing Project
Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™
concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark,
and may not be used if you charge for an eBook, except by following
the terms of the trademark license, including paying royalties for use
of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for
copies of this eBook, complying with the trademark license is very
easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation
of derivative works, reports, performances and research. Project
Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away—you may
do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected
by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark
license, especially commercial redistribution.


START: FULL LICENSE

THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE

PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free
distribution of electronic works, by using or distributing this work
(or any other work associated in any way with the phrase “Project
Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full
Project Gutenberg™ License available with this file or online at
www.gutenberg.org/license.

Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg™
electronic works

1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™
electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to
and accept all the terms of this license and intellectual property
(trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all
the terms of this agreement, you must cease using and return or
destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your
possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a
Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound
by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person
or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.

1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be
used on or associated in any way with an electronic work by people who
agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few
things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works
even without complying with the full terms of this agreement. See
paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project
Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this
agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™
electronic works. See paragraph 1.E below.

1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the
Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection
of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual
works in the collection are in the public domain in the United
States. If an individual work is unprotected by copyright law in the
United States and you are located in the United States, we do not
claim a right to prevent you from copying, distributing, performing,
displaying or creating derivative works based on the work as long as
all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope
that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting
free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™
works in compliance with the terms of this agreement for keeping the
Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily
comply with the terms of this agreement by keeping this work in the
same format with its attached full Project Gutenberg™ License when
you share it without charge with others.

1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern
what you can do with this work. Copyright laws in most countries are
in a constant state of change. If you are outside the United States,
check the laws of your country in addition to the terms of this
agreement before downloading, copying, displaying, performing,
distributing or creating derivative works based on this work or any
other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no
representations concerning the copyright status of any work in any
country other than the United States.

1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:

1.E.1. The following sentence, with active links to, or other
immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear
prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work
on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the
phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed,
performed, viewed, copied or distributed:

    This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most
    other parts of the world at no cost and with almost no restrictions
    whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms
    of the Project Gutenberg License included with this eBook or online
    at www.gutenberg.org. If you
    are not located in the United States, you will have to check the laws
    of the country where you are located before using this eBook.
  
1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is
derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not
contain a notice indicating that it is posted with permission of the
copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in
the United States without paying any fees or charges. If you are
redistributing or providing access to a work with the phrase “Project
Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply
either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or
obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™
trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted
with the permission of the copyright holder, your use and distribution
must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any
additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms
will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works
posted with the permission of the copyright holder found at the
beginning of this work.

1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™
License terms from this work, or any files containing a part of this
work or any other work associated with Project Gutenberg™.

1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this
electronic work, or any part of this electronic work, without
prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with
active links or immediate access to the full terms of the Project
Gutenberg™ License.

1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary,
compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including
any word processing or hypertext form. However, if you provide access
to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format
other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official
version posted on the official Project Gutenberg™ website
(www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense
to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means
of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain
Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the
full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1.

1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying,
performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works
unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing
access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works
provided that:

    • You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from
        the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method
        you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed
        to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has
        agreed to donate royalties under this paragraph to the Project
        Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid
        within 60 days following each date on which you prepare (or are
        legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty
        payments should be clearly marked as such and sent to the Project
        Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in
        Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg
        Literary Archive Foundation.”
    
    • You provide a full refund of any money paid by a user who notifies
        you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he
        does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™
        License. You must require such a user to return or destroy all
        copies of the works possessed in a physical medium and discontinue
        all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™
        works.
    
    • You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of
        any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the
        electronic work is discovered and reported to you within 90 days of
        receipt of the work.
    
    • You comply with all other terms of this agreement for free
        distribution of Project Gutenberg™ works.
    

1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project
Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than
are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing
from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of
the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set
forth in Section 3 below.

1.F.

1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable
effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread
works not protected by U.S. copyright law in creating the Project
Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™
electronic works, and the medium on which they may be stored, may
contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate
or corrupt data, transcription errors, a copyright or other
intellectual property infringement, a defective or damaged disk or
other medium, a computer virus, or computer codes that damage or
cannot be read by your equipment.

1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right
of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project
Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project
Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project
Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all
liability to you for damages, costs and expenses, including legal
fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT
LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE
PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE
TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE
LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR
INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH
DAMAGE.

1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a
defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can
receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a
written explanation to the person you received the work from. If you
received the work on a physical medium, you must return the medium
with your written explanation. The person or entity that provided you
with the defective work may elect to provide a replacement copy in
lieu of a refund. If you received the work electronically, the person
or entity providing it to you may choose to give you a second
opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If
the second copy is also defective, you may demand a refund in writing
without further opportunities to fix the problem.

1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth
in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO
OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT
LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied
warranties or the exclusion or limitation of certain types of
damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement
violates the law of the state applicable to this agreement, the
agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or
limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or
unenforceability of any provision of this agreement shall not void the
remaining provisions.

1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the
trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone
providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in
accordance with this agreement, and any volunteers associated with the
production, promotion and distribution of Project Gutenberg™
electronic works, harmless from all liability, costs and expenses,
including legal fees, that arise directly or indirectly from any of
the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this
or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or
additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any
Defect you cause.

Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™

Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of
electronic works in formats readable by the widest variety of
computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It
exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations
from people in all walks of life.

Volunteers and financial support to provide volunteers with the
assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™’s
goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will
remain freely available for generations to come. In 2001, the Project
Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure
and permanent future for Project Gutenberg™ and future
generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see
Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org.

Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit
501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the
state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal
Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification
number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by
U.S. federal laws and your state’s laws.

The Foundation’s business office is located at 809 North 1500 West,
Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up
to date contact information can be found at the Foundation’s website
and official page at www.gutenberg.org/contact

Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg
Literary Archive Foundation

Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread
public support and donations to carry out its mission of
increasing the number of public domain and licensed works that can be
freely distributed in machine-readable form accessible by the widest
array of equipment including outdated equipment. Many small donations
($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt
status with the IRS.

The Foundation is committed to complying with the laws regulating
charities and charitable donations in all 50 states of the United
States. Compliance requirements are not uniform and it takes a
considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up
with these requirements. We do not solicit donations in locations
where we have not received written confirmation of compliance. To SEND
DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state
visit www.gutenberg.org/donate.

While we cannot and do not solicit contributions from states where we
have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition
against accepting unsolicited donations from donors in such states who
approach us with offers to donate.

International donations are gratefully accepted, but we cannot make
any statements concerning tax treatment of donations received from
outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.

Please check the Project Gutenberg web pages for current donation
methods and addresses. Donations are accepted in a number of other
ways including checks, online payments and credit card donations. To
donate, please visit: www.gutenberg.org/donate.

Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works

Professor Michael S. Hart was the originator of the Project
Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be
freely shared with anyone. For forty years, he produced and
distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of
volunteer support.

Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed
editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in
the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not
necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper
edition.

Most people start at our website which has the main PG search
facility: www.gutenberg.org.

This website includes information about Project Gutenberg™,
including how to make donations to the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to
subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.