A podolini takácsné : Elbeszélések

By Gyula Krúdy

The Project Gutenberg eBook of A podolini takácsné
    
This ebook is for the use of anyone anywhere in the United States and
most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions
whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms
of the Project Gutenberg License included with this ebook or online
at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States,
you will have to check the laws of the country where you are located
before using this eBook.

Title: A podolini takácsné
        Elbeszélések

Author: Gyula Krúdy

Release date: November 17, 2025 [eBook #77261]

Language: Hungarian

Original publication: Budapest: Singer és Wolfner, 1914

Credits: Albert László from page images generously made available by the Google Books Library Project


*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK A PODOLINI TAKÁCSNÉ ***

Krúdy Gyula Összegyüjtött Munkái

Krúdy Gyula Összegyüjtött Munkái

EDDIG MEGJELENT KÖTETEK


1. A VÖRÖS POSTAKOCSI

2. A FRANCIA KASTÉLY

3. SZINDBAD UTAZÁSAI

4. PALOTAI ÁLMOK

5. PUDER

6. ANDRÁSCSIK ÖRÖKÖSE

7. A VÍG EMBER BÚS MESÉI

8. A PODOLINI TAKÁCSNÉ






A PODOLINI TAKÁCSNÉ

ELBESZÉLÉSEK

IRTA

KRÚDY GYULA

BUDAPEST, 1914 SINGER ÉS WOLFNER KIADÁSA

_Minden jogot fenntartunk._

BUDAPESTI HIRLAP NYOMDÁJA




A podolini takácsné.

Pázsmáti János, egy alföldi földbirtokos valahol a kunok között azt
vette a fejébe, hogy az ő fiacskájának németül kell beszélni. Ő maga is
büszke volt a német tudományára, amelyet azonban már jóformán
elfelejtett, de ahhoz elegendő volt, hogy a színmagyar vidéken bizonyos
tekintélynek örvendezzen.

– Pázsmáti, – mondogatták az atyafiak (különösen idegenek előtt) –
nagyon jeles ember. Nyelveket is tud.

Pázsmáti a városka kaszinójában mindig végiglapozta a német ujságot és
kemény magyar létére nem szégyelte magasztalni a német kulturát.

Pázsmáti ebben az időben körülbelül negyvenesztendős volt, korán
özvegységre jutott és talán ezért, vagy másért, megmaradott fiatalos,
karcsu, ruganyos embernek, aki gondosan kiválogatta hetyke kis
bajuszából a fehéredő szálakat. Bronzszínü arcából egy tizenhat éves
leány naiv jókedvével csillogott elő kék szeme és miután sem az italt,
sem a kártyát, sem az asszonyt nem kedvelte valami túlságosan, a
környéken nemcsak azok az örökké ábrándozgató özvegyasszonyságok
gondolkoztak róla, hanem a fiatal leányok is, akiknek pedig hivatalosan
nem szabad álmodni özvegyemberrel. Sem az özvegyasszonyságok, sem a
hajadonok álmai nem valósultak meg. Pázsmáti megmaradt szabad, jókedvü
és gondtalan özvegynek, aki csak egyet szeretett a világon, a
fiacskáját. A gyönge, beteges szőke gyermek apró korában mindenáron el
akart menni az édesanyja után a másvilágra, Pázsmátinak kemény munkájába
került visszatartani a szomoru emberkét. Szinte éjjel-nappal a fiával
foglalkozott és a fiúcska hálás is volt ezért: észrevétlenül gyarapodott
vagyonban és tekintélyben apja, amíg a szokásos léha mulatozásokat
elkerülte. Egyszóval Pázsmáti János, az alföldi földbirtokos negyvenéves
korában az a férfiú volt, akire még a legelvetemültebb korhely sem
mondhatott rosszat. A tisztesség, a tekintély és a jólét együtt
lépkedett vele a kis város rosszul kövezett utcáin. Az asszonyokra nem
meresztette a szemét, mint ezen a tájon szokás, a hajadonokkal úgy bánt,
mint egy öreg bácsi a gyermekekkel. Lehetetlenség volt valami hibát,
ártalmas gyöngeséget vagy bűnös hajlandóságot fölfedezni e férfiúban,
aki minden cselekedetével kiérdemelte a „rendes ember“ nevét. Szinte
kívánta már a vidéki közvélemény, hogy Pázsmáti valami hibába essen,
hogy legyen mit megbocsátani neki. Nem egyszer akartak a kezére játszani
asszonyokat, hogy egy csinos skandalum árán Pázsmáti is olyan emberré
váljon, mint a többiek. De Pázsmáti óvatosan kitért a csábító szemü
Potifárnék elől. Az unatkozó kiváncsiak nem egyszer irkáltak neki
leveleket szép asszonyok, szép leányok nevében, akik meghalnak érte, –
amint tán igaz is lehetett, – Pázsmáti azonban csak mosolygott kis
fekete bajusza alatt. A közvélemény kinyomozta, hogy Pázsmáti gyakran
időzött a birtokához útban eső Leveles-csárdában, az országút „szép
Réziké“-jénél… No de hát ez sem ártott többet a szentelt víznél. A szép
Rézikéhez mindenki betért egy ital borra.

Igy nőtt-növekedett a rendes ember híre, aki a legnagyobb közömbösséggel
hallotta a suttogásokat a mindenki által megkívánt szép asszonyokról:
hogy nékik ő tetszik, valamint a gazdag és körüludvarolt asszonyokról,
leányokról, akik férjhez mentek volna hozzá. Még Pestről is „ajánlottak“
neki egy nagyon gazdag özvegyet… És ekkor történt az, hogy Pázsmáti
elhatározta, hogy német szóra viszi fiát, ne legyen kisebb ember az
apjánál.

Pázsmáti néhány iskoláját a Szepességben, Podolin nevü városkában
végezte és mindig kellemesen emlékezett vissza a városkát kerítő nagy
hegyekre, az ódon templomokra és a középkorias városvédő falakra.
Elhatározta, hogy Podolinba viszi a fiát német szóra, ahol már a
legkisebb gyermekek is németül beszélnek, – mint otthon, Kunországban
mesélgette.

– Nincs szebb folyó a Poprádnál, – mondta a fiacskájának, amikor a
visszaemlékezéseken ellágyult, – ezüstvizében a pirospénzü pisztrángok
szinte repülni látszanak. De azért meg lehet őket fogni.

A vasuton azon gondolkozott, hogy vajjon él-e még az öreg Budeusz, aki
emberemlékezet óta foglalkozik azzal, hogy a német szóra jövő magyar
gyerekeket elhelyezi Podolinban. Ismeri némelyiknek még a nagyapját is.
Tán azt is ő kvártélyozta el valamikor a Szepességben. Mert az öreg
tanító nemcsak Podolinba, de akár Bélára, Kézsmárkra, vagy Lublóra is
vállalta a gyerekeket. Csak azt kellett megírni Budeusz bácsinak, hogy
mikor érkezik a gyerek. Ő már várta a felkai vasuti állomáson. Néha
tíz-tízenöt fiút is hozott számára a vonat.

Az öreg valami rejtélyes tudománynál fogva nyomban fölismerte a sohasem
látott gyereket és vitte magával a felkai tanítóhoz, Klebák Jánoshoz.
Ott tanyáztak addig az alföldi fiúk, amíg valamennyien összegyültek,
amikor Budeusz bácsi hosszu tótszekerekre pakolva a fiúkat, elindult
velük a kanyargó hófehér országúton, amelyre sötét árnyékát veti a
lomnici csúcs.

Hej, micsoda mulatságos utazás volt az! Az ország különböző tájékairól
összegyült fiúk majd fölvették lármájukkal az országutat. Az öreg
Budeusz is tréfakedvelő ember volt. Azok közé a régi tanítók közé
tartozott, akik nem arra helyezték a fősúlyt, hogy a gyerek féljen a
tanulástól, féljen tanítójától, hanem hogy mindig jókedvü és egészséges
legyen a növendék. Sárga, százesztendős kabátját, ernyős sapkáját és
öreg esernyőjét az első nap megszerették a fiúk. Hát még amikor nevetni
kezdett a szeme az okuláré alatt és szürke szakállát tréfásan mozgatta!
A közbeneső falvakon, városokon áthaladva a hosszu szekerekkel, Budeusz
tanító jókedvüen kiáltotta:

– Kinek kell magyar gyerek, vegyetek magyar gyereket!

A szepességieket nem nagyon kellett bíztatni. Bélán, Merényben,
Podolinban várták már a helybeli asszonyságok a Budeusz uram szekereit a
községháza előtt összegyülekezve és kiválogatták a nekik való fiút. Nem
közönséges bekvártélyozás volt ez abban az időben. A szepességi
asszonyok úgy szerették a hozzájuk került magyar gyereket, mintha
valósággal édesanyák lettek volna. Vigyáztak rájuk, nevelték őket és
keservesen megsiratták, amikor elmentek tőlük.

Pompás vásári lárma kerekedett, amikor Budeusz uram ősz elején
beállított a szekereivel. Az asszonyok – mert hisz férfi ilyesmihez nem
ért – körülvették a szekereket és végigmustrálták a fiukat. Leghamarább
adott túl Budeusz uram az apró, nyápic gyerekeken. A derék asszonyságok
a tudományukat akarták bemutatni az ilyenféle gyereken.

– Nem ismer rá az édesanyja, úgy meghízlaljuk, – kiáltották és ölben
vitték haza a kapálódzó kis magyar fickókat.

Öröm érte azt a szepességi házat, ahová magyar gyerek került és a
Budeusz uram szekerei gurultak tovább, végig a Szepességen, amíg
túladott minden rábízott gyereken. Az utolsónak maradottért folyt a
legnagyobb harc. Azt szinte ingyen is vállalták volna az asszonyságok.
De azt rendesen Budeusz uram tartotta meg magának.

– Hadd legyen nekem is egy kis hasznom a dologból, – mondta ravaszkásan
az öreg tanító. Pedig nem cselekedett soha semmit se haszonért.

… Vajjon megvan-e még a gyereklicitáció? – gondolta magában Pázsmáti
János, amint fiacskájával leszállott a vonatról a poprádi állomáson.

Hát az első ember, akit az állomás előtt megpillantott, senki más nem
volt, mint az öreg Budeusz. Nini, még a sárga kabátja is a régi. Az
esernyője, – bíz’isten a régi esernyője a kezében és fején az ernyős
sapka. Csak mintha a szakálla lett volna fehérebb. Ott állott az öreg és
gusztálta a vonattal érkezőket. Már el is fogott egy buksi kis fiút,
akit kézen fogva vezetgetett.

Pázsmáti a fiacskájával nagy örömmel sietett az öreg tanító felé és
vígan rákiáltott:

– Budeusz bácsi, emlékszik még rám?

Az öreg tanító nyugodtan végigmustrálta az előtte álló megtermett
uriembert, aztán a kis fiúra esett a tekintete, majd hanyagul vállat
vont.

– Honnan a macskából emlékeznék?

(Nem szerette azokat az apákat, akik maguk kisérik el a gyereküket a
Szepességbe. Ártalmas dolog az ilyen. Jó, hogy még nem vállott egészen
szokássá.)

– Pedig egyszer így várt engem is az állomáson. Elvitt Podolinba és
Wittkóékhoz adott kosztba, – mormogta meghatottan Pázsmáti. – Vagy
huszonöt esztendeje…

Budeusz bácsi föltolta a szemüvegét és figyelmesen nézett az előtte álló
arcába.

– Most már egy kicsit emlékszem… Habár azóta sok pisztráng leúszott a
Poprádon és a fuvarosokéval együtt hanyatlóban van már az én üzletem is.
Nincs szükség többé reánk, amióta a vasútat kiépítették a Szepességben.
Csak a régi, nagyon régi kuncsaftjaim maradnak meg. A Budeusz nevet
többé senki sem ismeri az országban. A vasút tönkretette. De azért
emlékszem. Igen, a Wittkóékhoz mindig a jobb családból való fiuk
kerültek. Egy Wittkó kapitány volt Lublón. Finom család, jó család volt.
Hopp, ott jön az én kis nagykőrösi fiam…

Az esernyőjével hevesen integetni kezdett egy bámészkodó öklömnyi
fiúcskának, aki könnybelábbadt szemmel álldogált, majd félénken,
fokozódó bizalommal kezdett nézegetni az esernyőjével hadonászó öreg
bácsi felé.

– Ezzel a vonattal rendben volnánk, – folytatta Budeusz bácsi, a kis fiú
felé integetve. – Egy jó tanácsot azonban adhatok. Ha Podolinba viszi a
fiát az úr, keresse Szlabóczki takácsot. Annak a felesége a Wittkó Irma.

Mire befejezte szavait Budeusz bácsi, már el is kapta az esernyős
kezével a nagykőrösi fiucska kezét és vitte a fiúkat nagy diadallal
hazafelé a pályaudvarról. Pázsmáti János egy darabig utána nézett, aztán
önkéntelenül, hangosan mondta:

– A Wittkó Irma…

A fiacskája kérdőleg emelte föl a fejét és ő megzavarodva nevetett.

– Egy régi ismerősöm, – mondta, mintegy igazolásul a fiucska előtt.
Később mélyen elgondolkozva szállott fel a podolini vonatra.

– Wittkó Irma, – ismételgette magában a régen hallott nevet és a
szivarja füstjébe hosszadalmasan nézett, mintha most látná először. A
ködből, szivarfüstből, régi álmokból egy feketeszemü, feketehaju leányka
alakja bontakozott ki előtte, aki rövid szoknyában szaladgált a Poprád
partján és – milyen bohó a képzelet! – nagyon szerette Pázsmáti Jancsit,
a kosztos diákot. Egyszer – talán éppen pünkösd volt – megcsókolta a
kertben és leányos nagylelküséggel igérte, hogy örökké fogja szeretni…
Vagy talán nem is így volt az egész? Csak egy kis diák álmodta ezt, aki
akkoriban lépett abba a korba, amidőn minden kis diáknak muszáj
szerelmesnek lennie? Lehet, hogy csak a képzelet – ez a hazug mesemondó
– hiteti el vele most annyi esztendők után, hogy a leányka észrevette
lángolását, vonzalmát, első szerelmét! Boldog, boldogságos ifjúkor,
amikor szeretni is még úgy szeretünk, ahogyan nekünk jól esik. A
képzelet segítségére siet a valóságnak és rózsaszínüvé teszi azt, amit
éppen akar… De a csillogó, harmatos, nagy szemek im most itt utaznak
vele együtt a vasuti kupéban és amint a mind ismerősebbé váló tájra
kitekint, látja az egykori mezőket és földeket, ahol a házikisasszony a
cselédség élén szorgalmasan dolgozgatott. Amott egy csür, – szakasztott
a Wittkóéké, – ahonnan Irma estefelé a csür nagy kulcsait kezében
himbálva az aratóleányok élén hazafelé jött és mezei virág volt a
mellére tűzve. Igen, igen, most már világosan emlékszik, hogy jóformán
mindig csak az ablakból látta a barna házikisasszonyt, aki talán észre
sem vette a tanulgató kis diákot és azt a csókot, azt a bizonyos csókot
a leányhoz hasonlító fivér kapta egyszer, a Pázsmáti iskolatársa…
Maradj, maradj még bűbájos szép emlékezés! Az első próbabál, ahol
Irmával táncolni sem mertél, az első tavaszi kirándulás a vadvirágos
hegyekbe, amikor szólani sem mertél Irmához és a fejlődő leányka gyakori
látásai, amidőn megzavarodva sütötted le a szemed és úgy tettél, mintha
valamit a földön keresgélnél, maradj itt a himbálózó vasuti kupéban,
édes, félszeg, gyámoltalan első szerelem… Pázsmáti kihajolt a
kocsiablakon és homlokát fürösztgette a nyárvégi alkonyat langyos
levegőjében.

A nap még a hegyek fölött állott, amikor Podolinba érkeztek.

A vasuti állomáson kívül mintha semmi sem változott volna a régi
városkában. Nini, ott a piaristák kettős tornya és a patika előtt a
fiatal tanárok beszélgetnek. A Poprádot is látni, amint a híd alatt
sebesen szalad és az ódon házak bolthajtásos kapuján ugyanazok a kendős
öreg asszonyságok lépegetnek ki, mint abban az időben. Itt-ott támadt
ugyan néhány új épület, de Pázsmáti szinte haragosan néz a jövevényekre.
Sajnálja a régi házakat, amelyeknek helyét a modernek elfoglalták. Már
ott is vannak a takácsműhely előtt, amelynek faláról ódon gót betük
hirdetik, hogy itt Szlabóczki takács lakik. Hallják a szövőgépek
egyhangú kattogását és Pázsmáti János úgy érzi, hogy dobog a szíve,
amikor a csengős üvegajtó kilincsét megnyomja.

– Jó helyen járok? – kérdé zavartan. – Szlabóczki takácsot keresem, aki
gyerekeket elfogad kosztba.

Egy kékkötényes kopasz ember – vastag okuláréval és sárga bajusszal –
jön elő a műhely hátteréből. Szepességi kedélyeskedéssel rázza meg a
Pázsmáti kezét.

– Itt jó helyen lesz a kis fiú, – mondja többek között. – Szeretjük a
gyerekeket, mert nekünk nincs.

(Tudja Isten miért esett ez jól Pázsmátinak.)

– De a feleségem nélkül én semmit sem tehetek, – folytatta a takács. –
Ez az asszony dolga. De nyomban itthon lesz. A földeken van. Mi most
aratunk. Tessék addig helyet foglalni.

Pázsmáti köszönte az ülőhelyet és azt mondta, hogy majd az utcán várnak,
a kőpadon.

– Persze, persze, – nevetett Szlabóczki, – ezek a kutya gépek nagyon
lármáznak. De hát mit csináljon a szegény takács? Ő vagy megsántul, vagy
megvakul a mesterségében. Mert a gépek úgy lármáznak. Gyerünk az utcára.

Leültek a régi kőpadocskára és Pázsmátinak az jutott eszébe, hogy ilyen
volt a Wittkóék háza előtt is. Talán éppen ugyanaz a kőpad, idehozták a
hozományban… Szerette volna megkérdezni a kedélyes takácsot, hogy
valóban az a bizonyos Wittkó Irma-e a felesége, – de valahogyan restelte
a dolgot. Ültek tehát csendesen és nézték az alkonyatot, amely ráborult
a hegyes háztetőkre, a sétatér fáira és a távoli öreg kolostorra, ahová
a Pázsmáti kis fia fog járni.

Egy messzire nyúló utca távolságából hosszú tót-szekér görögött feléjük,
amely szoknyás néppel volt megtelve.

– Jönnek is már, – kiáltott föl a takács, – mintha csak megérezte volna
az asszony…

(Ez utóbbi megjegyzés jól esett Pázsmátinak. Miért? Nem tudta.)

A hosszú szekér a tót leányokkal, asszonyokkal a ház elé igazodott és
Pázsmáti lesütötte a szemét. A bakról egy derék menyecske sietve
szállott le, – rövid csizmácskái látszottak leszállás közben. A takács a
fiucska fejét simogatta és nagy szeretettel kiáltotta:

– Gyereket kaptunk, Irma, hallod-e, magyar gyereket!

Az asszony leeresztette szoknyáját, – bizony csak kartonból volt az, – a
fejkendőjét hátrább igazította és barna haját kisimította fehér
homlokából. Érdeklődve nézte a gyereket, az idegen urat, aki szótlanul
hajtotta le a fejét.

– Elvállaljuk, hogyne vállalnánk el – kiáltott föl csengő hangon.

Pázsmáti felemelte a fejét és az asszonyra nézett. Igen, ő az, Irma. Igy
gondolta, így képzelte, egy kicsit megviselve az időtől, egy kicsit
meghervadva az évektől, de mégis csak ő az. Nini, a mosolya a régi. A
szeme szomorkás, de a szája és az arca nevet. Ez Wittkó Irma. Mintha
őszi napsugár nevetne még virágos mezők felett. Egy-két kis ránc támadt
az arcán. De azok is nevetnek. A füle mellett pedig éppen olyan fekete
huncutka göndörödik, mint hajdan.

– Az úré a fiúcska? – kérdezte másodszor is a takácsné és megsímogatta a
kis gyermek fejét, akit a jókedvü takács már csaknem egész karjaiba
zárt.

– Igen, az enyém. Az öreg Budeusz szólt magukról Poprádfelkán.

– Az Isten áldja meg őt – mormogta Szlabóczki. – Álmomban sem kívántam
különb fiút. Mindenemet odaadnám, ha az enyém lenne.

Pázsmátinak valami bolondság jutott az eszébe. Vajjon elcserélné-e a
fiúért az asszonyt Szlabóczki uram? Az asszony a fiúcskát nézte és halk,
szinte elrejtett hangon mormogta:

– Valakihez nagyon hasonlít…

– Kicsoda? – kérdezte hevesen Pázsmáti.

Az asszony félig elfordította a fejét a férfi tekintete elől és a földre
nézett.

– Ez a fiúcska, – mormogta.

Pázsmáti nem felelt. Valami hidegséget érzett a szívében, valami ostoba,
bolondos hidegséget. Hisz a fia nem ő hozzá hasonlított, hanem az
anyjához.

Az asszony megfordult.

– A vacsora után nézek. Megtisztel minket?

– Köszönöm, eljövök. Addig fordulok egyet a városban. Jer Géza.

– Kutya a macskával, – kiáltott föl Szlabóczki uram. – Az volna csak a
szép dolog, ha most elvinné tőlünk a fiúcskát. Hiszen ő már a miénk, az
enyém. Ugy-e, itt maradsz Szlabóczki bácsinál? Mutatok neked valami
gyönyörűt. A takács-masinákat.

– Hát maradjon a gyerek, – szólt Pázsmáti, akinek nem esett rosszul,
hogy a fiút ennyire megszerette a takácsmester.

Elindult a girbe-görbe kövezeten a csöndességbe borult városban. Ment,
ment és nem gondolt semmire, mint az asszonyra. Hol mosolygott magában,
hol pedig elszomorodott.

– Milyen balga vagyok! – sóhajtott föl. – Talán nem is vagyok egészen
józan. – A vöröslő napsugár aranyos port szórt le a csipkés ereszü
háztetőkről és a torony úgy állott a piac közepén, mint egy piroskabátos
generális. A bolthajtásos kapuk alatt, erkélyes ablakok között lilaszínü
árnyak bolyongtak és a Poprád úgy villant elő egy utcafordulónál, mint
egy ezüstöt termő szántóföld-szalag. Egyszerre csak ott járt a Poprád
partján és a fűben egy magassarku félcipőcske nyomait vélte látni, amely
félcipőcske a próbabálon Wittkó Irma lábán volt.

A harangszóra tért magához. A harangok itt még mindig úgy szóltak, mint
hajdanában. Hosszú lépésekkel ment a takács háza felé és jókedvüen
nyitott be a csengős kapun. Egy kis cseléd az ebédlőbe vezette, ahol
fölakasztott régi szentképek és szenteltvíztartó társaságában a fiát
találta, amint Szlabóczki uram ölében üldögélt.

– Te már el is felejtettél engem? – kérdezte tréfásan a fiúcskát.

A gyerek lesütötte a szemét.

– Miska bácsi nagyon szeret engem, – felelt az orra alatt, amire a
takács nagyon nevetett.

A vacsora az asztalra került és egyszerre ott ült vele szemben az
asszony, fehér házi ruhában, amelyből egészséges telt karjai
kigömbölyödtek. Az arca piros volt és a szeme ingerkedve kereste a
Pázsmáti szemét. Mintha csak azt mondta, hogy lát és tud mindent.

– Előbb itt járt az öreg Budeusz, – mondta a vacsora végén.

A férfi megzavarodva kapta el a tekintetét. Aztán nevetni kezdett:

– Olyan gyorsan jár mostanában az öreg?

– A vasútat használja ő is, mert az olcsóbb.

A takács valami nagyszerű tréfát mesélt a kisfiúnak, mert az teli
tüdőből kacagott. Pázsmáti szinte szemrehányólag nézett a fiára. Hogy
lehet ilyenkor nevetni! De a fiúcska csak tovább kacagott és nevetve
kérdezte:

– Hogy is volt aztán, Miska bácsi?

*

Az asszony ártatlan, kisvárosias kacérsággal, félig ingerkedve nézett
Pázsmátira. Mintha csak azt mondta volna a szemével, hogy hiába volt
minden titkolózás, minden kiderült.

– Az öreg Budeusz, – mormogta szórakozottan Pázsmáti és igyekezett
elfogulatlannak és közömbösnek látszani. Amin az asszony csendesen
mosolygott.

A takács fölkapta a kis fiút és az utcára vitte, ahol zavartalanul
nevetgélhetnek kettesben. Az asszony előrehajolt és mosolygott.

– Nem tudom elgondolni, hogy miért restelli azt, hogy maga valamikor
nálunk lakott? Az uram előtt cseppet sem lesz kisebb uraság, mert ő a
gyermek bolondja.

– Dehogy is restellem, – védekezett ijedten Pázsmáti. – Csak annyi az
egész, hogy nem akartam zavarba hozni magát.

– Hiszen én mindjárt megismertem, – mondta meleg hangon az asszony. –
Amint láttam… Hisz alig változott.

– Igazán nem változtam, – mormogta a férfi. – Szerelmes vagyok magába ma
is, most is. És szívesen odaadnám a fiamat magáért Szlabóczkinak.

Az ajtó mintha magától nyilott volna föl ebben a percben. A küszöbön
megjelent a takács, aki mintha még kopaszabb lett volna ezen rövid idő
alatt és táncolva, nevetve kiáltotta:

– Vidd, vidd azt a vén banyát. Neked adom. Neked adom. Itt marad a
fiacskád.

Irma mosolyogva, nevetve közeledett. A kis tincsek lebegtek a homloka
körül és forrón átölelte a férfit. Átölelve tartották egymást sokáig és
Pázsmáti még akkor is érezni vélte az asszony csókjait arcán, amikor
fogadói szobájában fölébredt.

Reggel volt, ragyogó szeptemberi reggel.

– Bolondság, – rázta meg a fejét Pázsmáti. – Ez a szokatlan hegyi levegő
megrészegített. Ha föl nem ébredek, még csakugyan elszöktettem volna azt
az asszonyt.

Sietve összepakolta a holmiját és kocsit hozatott. A takácsékhoz csak
egy percre szólott be. Megcsókolta a fiát, kezet szorított Szlabóczki
urammal. Irma nem volt otthon, a cselédséggel a földekre ment. De ezt
nem is nagyon bánta Pázsmáti. Amíg a vonatban elhelyezkedett, nevetve
mondta magában:

– Milyen balga az ember! Egy ostoba régi emlékért odadobná multját,
jelenét, jövőjét, – becsületét. Többé nem leszek büszke arra, hogy
„rendes ember“ vagyok.

És a vonat elvitte a veszedelmes városkából.




A tótok elfogynak.

Haviár József szolgabírósági irnok volt Puttykón és mint ilyen szerette
az uritempókat, gavalléros magaviseletet. Szerette a sárga
macskanadrágot, a vadászkalapot, a szomoru, mélyhangu nótákat. Szerette
az egész életet, mert nem volt nagyigényü ember. Talán egy zsák arany,
vagy egy tömött bugyelláris volt az egyetlen dolog, amely nyugodalmas
életében megzavarhatta volna. De Puttykón senkinek sem volt aranya, sem
tömött bugyellárisa. Szegény, Istentől elhagyott vidék volt az, ahonnan
a tótok elszökdöstek Amerikába. Csak a szolgabíróság sárga épülete
állott szilárdan, habár a szolgabírák is elszökdöstek innen, amint
alkalmuk nyilott reá: a „központba“, a megyei székvárosba vágyakozott
innen minden szolgabíró. Csak Haviár József maradt szilárdul a helyén. Ő
nem kivánkozott Puttykóról a központba, ő nem akart már semmit a
világon, mert mindent elért, amit véleménye szerint az ember elérhet a
földön. A tótok „szolgabíró úrnak“ szólították, a főnökei megbecsülték,
mert minden embert, minden bokrot, minden kútágast ismert a járás
területén. Mintha a tíz ujján tartotta volna számon a puttykói járás
tótjait. Tudta mindenféle dolgukat. Talán még a csirkékről is tudott,
amelyek a járás területén szaladgáltak. Azt meg éppen teljes
bizonyossággal meg tudta mondani, hogy a napnak bizonyos órájában
kicsoda mivel foglalkozik tizenöt faluban. Egy nyitott könyv volt előtte
az emberek élete. Még a temetőbe költözött halottaknak is tudta
sajátságait, történeteit. Teljes joggal képzelhette tehát magát Haviár
József a puttykói szolgabirósági járás lelkének. Bár csak az előszobában
ült, bár csak egyszerű írnok volt, önérzet dolgában versenyre kelt a
főszolgabíróval.

– Nálam nélkül megállana az egész gépezet, – szokta volt mondogatni.

Tor, keresztelő, lakodalom nem eshetett meg tizenhét faluban, hogy
Haviár Józsi tudomására nem jutott volna. Mindenhová elment, ahol
mulatozni, iddogálni lehetett. Mikor Pribkén, az ottani papnál kidőlt az
egyik tarokk-partner, – Kalivoda patikárius, – a szolgabírósági írnok
minden este átgyalogolt Pribkére, hogy a patikust helyettesítse. Ha a
„gazdag“ Moravszki Pál, a ceholnyai milliomos megverte a feleségét, a
szolgabírósági írnok mindig talált valamelyes alkalmatosságra, amely a
messzi hegyek között fekvő Ceholnyára elszállította. Kibékítette a
„gazdag“ házaspárt és az asszony hálából mindig dugott valamit a
köpenyege alá. Hol egy csirkét, hol egy üveg ó-szilvóriumot. Még
Moravszki Pál is elérzékenyülve rázta meg a kezét:

– Ha hetivásárkor Puttykóra megyek, találkozunk a Svarcznál, barátom, –
mondta a „gazdag“ tót.

De a leányok szívbeli dolgait is számon tartotta a járásban Haviár
Józsi. A legényeket elvitték katonának, vagy elmentek Amerikába, de a
leányok itt maradtak. Néha csak egy piros korállgyűrű jelképezte az
elhalasztott esküvőt, de sokszor egy síró-rívó tót gyerek hivogatta
vissza a pittsburgi szénbányában dolgozó legényt. Haviár számontartotta
az apátlan árvákat és megsimogatta az idő előtti menyecskék arcát.

– Ne félj, lelkecském, majd én tanuskodni fogok a gyerek mellett. Majd
csak előkerül az a gazember!

Haviár Józsi ilyenformán, habár még fiatalember volt, – hisz a bajuszát
nagyon szeretné kipödörni, a haját pedig középen elválasztotta, – egy
csomó neveletlen árvának lett a nevelő apja. Számontartotta a gyerekeket
és ha a korai menyecskékkel találkozott, ujjával megfenyegette őket.

– Aztán nehogy új gondot hozzatok a nyakamra! – mondogatta. – Mit csinál
a gyerek?

Amikor pedig az öreg Franyó János, a szolgabíróság fuvarosa meghalt, – a
haldoklótól még annak legényfiai gondozását is elvállalta. A hosszura
nőtt tót legényeket hatalmasan megrakta, ha csinyt követtek el és utóbb
megházasította őket.

Mindezekből pedig azt lehetne gondolni, hogy Haviár Józsinak semmi
gondja nem volt magára. Pedig dehogy is nem volt. Négy apró gyerek várta
haza Józsit, – meg egy beteges asszonyka imádkozott érte, ha csikorgó
téli estéken farkasoklakta tájakra bolyongott el egy kis borért,
pálinkáért, keresztelőért. Akkor is a Svarcznál, a puttykói
vendégfogadósnál üldögélt szokás szerint a szolgabírósági írnok, amikor
hírül hozták neki, hogy a beteges asszonyka elbúcsuzni kivánna tőle,
mert felsőbb hatalom elszólítja az idevaló hegyek, völgyek közül.

– Ejnye, – kiáltott fel Haviár József. – A holnapi lakodalomból
úgylátszik tehát, hogy nem lesz semmi. Egér ugrott a tejesfazékba. Hogy
az az Irma is nem tudott várni egy kicsit!

A nyakába vetette kiszolgált régi köpenyegét, amelynek szárnya alatt be
sok pálinkát, hust hordott is haza a vendégeskedésekből, – aztán hosszu
lépésekkel megindult hazafelé, a község utolsó háza felé, ahol a büszke
szolgabírósági írnok meghúzódott a gyerekeivel. Szokás szerint
elkomorodott, amint hazafelé közeledett. Abban a szalmafödelü házban ő
nem is volt a járási gavallér, nem volt „szolgabíró úr“, de még „Józsi
barátom“ sem. Ott ő „apuska“ volt, és apuska nem szeretett lenni.

Az apró gyerekek sírva, sirdogálva állották körül a szalmás-ágyat és egy
búskomor tekintetü szentkép a falról figyelte a történendőket. Józsi
szokás szerint rosszkedvűen lépett be és egy félig elmondott káromkodás
végső mondatát nyelte el.

– Ugyan, ugyan, Irma, hát megbolondultál? – kérdezte mérgesen. – Télvíz
idején kizavarod az embert a meleg vendéglőből.

– Haviár, – mondta az asszony suttogó hangon, – én ma este meghalok.
Szeretném, ha megigérnéd, hogy a gyerekeknek gondját viseled, nem küldöd
el őket koldulni az országútra.

– Irma, Irma, hát olyan komisz embernek ismersz engem?

A halovány asszony nem válaszolt mindjárt, csak nagyot fohászkodott:

– Azt is szeretném, ha második asszonyt nem hoznál a házhoz!… De tudom,
hogy erre hiába kérlek.

– Esküszöm! – kiáltott föl Haviár Józsi és őszinte zokogásba fulladt a
szava.

És azon az éjszakán, – miután az asszony valóban meghalt, – nem törődve
semmiféle gavallériával, sem úritempóval, becsületesen, szíve mélyéből
megsiratta a halott asszonyt. Hogyha a megholt asszony lelke még ott
bolyongott ezen az éjszakán a házban és környéken, bizonyára
megnyugodhatott: Haviár Józsi igazán szerette a feleségét és szíve
mélyéből búsongott utána. Úgy sírt, mint egy verhovinai tót, akit a
csendőrök visznek el katonának, – vagy tán még keservesebben sírt?
Szinte jólesett neki ez a nagy fájdalom, mely a szívét marcangolta és
hívta, csalogatta a könnyeit, hogy bőségesen kisírhassa magát. Szinte
megkönnyebbült, mikor reggelfelé elapadtak a könnyei, mintha valamely
súlyos kötelezettséget végzett volna el. Most már aztán rendben lesz
minden.

A halovány asszony elment a közeli temetőkertbe, a négy kis árva
hűségesen látogatta a hegyoldali sírt, vasárnaponkint Haviár Józsi is
odaállott gyomlálni a sírhalom mellé, midőn a tavasz füvei, növényei
növekedtek ki a sírból.

Egyszer pedig álmodott is az asszonnyal. Az asszony mintha megkopogtatta
volna az ablakot és bekiáltott volna:

– Józsi, Józsi, rongyosak a gyerekek!

Máskor meg mintha a kútnál látta volna holdas éjszakán, amint a gyerekek
ruháit mosta a halott anya.

A temető-kert sovány akácfái alatt játszadozó árva-gyerekek pedig
minduntalan látták nyári alkonyatkor a Haviár Józsi feleségét
végigsétálni a sírok között.

– Nono, – mondta a szolgabírósági írnok, – majd megszokja a síri
nyugalmat idővel. Persze, hogy nem érzi jól magát eleinte.

Csakhogy sehogyan sem akart a halott asszony megpihenni. Minduntalan
jelt adott magáról a másvilágról és Józsi nyugtalankodva figyelte a
gyerekek romlását, fogyását.

– Az asszony hivogatja őket, – mormogta magában. – Tenni kell valamit,
mert még elviszi őket tőlem. A halottak mind rosszak. Irma is elromlott
a másvilágon.

Haviár Józsi addig gondolkozott a dolgon, amíg kisütötte, hogy a halott
asszony ellensúlyozására élő asszonyt kell szerezni a házhoz. Eleinte
nagyon nehezen ment a dolog. Kevés az asszony ezen a vidéken, aki van,
azt mind lefoglalták Józsi előtt. Végre Sztropkón mégis csak talált egy
feketeszemű özvegyasszonyt, aki hajlandó volt Józsihoz feleségül menni.
Az özvegy férje azelőtt szabó volt és az asszony is megtanulta a
szabóságot.

– Legalább ruhájuk lesz a gyerekeknek, – gondolta Józsi és elvette az
özvegyet.

Egy-két hónapig csak ment valahogy a dolog. A halott asszony elkerülte a
házat és senki sem látta többé a faluban bolyongani. De egy esős este,
amikor a mostoha az országútra kergette az árvákat, a közeli temetőből
sietve tért vissza az elhalt édesanya. Későn járó fuvarosok látták is,
amint a négy apróságot egy fehér, ködből, árnyból szőtt asszonyi alak
elvezeti a faluból. Elvitte őket, – senki többé nem hallott a
gyerekekről. Haviár Józsi egy darabig kereste őket a környéken, ment a
nyomok után, apró, rongyos kis gyermekcipők nyomai után. De a nyomok
messzire vezettek, Haviár Józsi sohasem ért el odáig.

Mindezek után természetesnek látszik, hogy Haviár József szolgabírósági
írnok igen jól járt, midőn gyermekei eltünése után nemsokára meggyulladt
benne a pálinka és a járás lelke, neveletlen tót gyerekek apja
eltávozott a puttykói járásból.

Mondják, – akik a másvilági dolgokban járatosak, – hogy Haviár Józsi a
büntetések elszenvedése után igen jóravaló apa és férj lett odaát. Csak
ideát emlegetik néhanapján sajnálkozva.

– Haviár József óta senki sem ismeri többé a puttykói járást. A
tótjainkat már senki sem tartja számon. Egy szép napon elfogy
valamennyi.




A fejnélküli barát.

A gyermekkori emlékeim között van egy szürkeköpenyeges barát, aki őszi
estéken titokzatosan suhan tova a ködös sikátorban és a fejét a jobb
kezében viszi. Sokszor – ó, milyen csalékony a visszaemlékezés, – magam
is azt hiszem, hogy a kísértő szerzetest szememmel láttam a középkori
városka meredek házai között, ahol a párás, alacsony ablakok mögött
Fábián György takácsmester szövőgépe kattogott: tik-tak-takk, ahogyan a
szövőgép már háromszáz esztendő előtt beszélt, amikor rajta azokat a
habkönnyüségű, hófehérségű, selyempuhaságú vásznakat szőtték a szepesi
takácsok, amely vásznakat cárnék és fejedelemnék viselték. A szővőgép
ugyanaz ma is, csak azok a régi takácsok mentek el a merev házak közül
és vitték magukkal a titkát sok olyan vászonnak, amilyent többé senkisem
tud szőni. Pedig a mai takácsok külsőleg éppen olyanok, mint a régiek.
Bizonyság arra, hogy némely mesterséget üző emberek évszázadokon
keresztül megtartják testüknek bizonyos formáját. A fegyverkovácsokra
illik ez különösen, de a szabók és a takácsok sem maradnak messzire.
Fábián György tehát már a gazdag és vidám középkorban is, amikor a pazar
lengyel grófok uralkodtak a városkában, itt kattogtatta a szövőgépét:
ugyanő állott a bolthajtásos műhelyben, sötétszőke szakállal, amelyet
apostol-szakállnak neveznek és fejebúbján kis bőrsapka volt. Ki tudja,
ki tudhatná, minek kellett a kis bőrsapka a takácsok fejére? Annyi
bizonyos, hogy mind hordta. Minden, minden a régiben van, – csupán a
gazdag korszak múlott el és véle a fényűző vásznak szövésének tudománya.
És a fejetlen barát már ekkor is végigsétált nagy titokban a sikátoron,
amelynek egyik végén mintegy aludni látszott egy nagyon régi,
megfeketedett templom, olyan némasággal, hogy az ember szinte
megrázkódott, amikor váratlanul tompa, rekedt zengéssel ütött a
toronyban az óra… Gondolatban az egész városrész együtt olvasta az
óraütéseket, amelyek különös hangjukkal úgy hatottak, mintha messzi
elmúlt századok elevenednének meg hirtelen: a szövőgép halkabban
kattogott, az emeleti ablakból kihajolt egy százesztendős ember és
füléhez emelte a tenyerét, Müllerné átkocogott az utca egyik feléről a
másikra és megzörgetett egy ólomkarikás ablakot:

– Lizi, engedd haza a diákjaimat!

Lizi, a szelid, szőke, meghajlott dereku varróleányka, aki körülbelül
kétszázötven esztendő óta ideálja a városrész diákjainak, mosolyogva
felel:

– Már mennek is a fiatalurak, kedves Müller néni.

És mindennek tetejébe az ódon toronytetőn, amely zöld immár,
megrebbennek az ott gubbaszkodó fekete madarak, mert a tető alatt kürt
harsan meg és harsan a világ négy tája felé annyiszor, ahányszor az óra
ütött. Mert nem bizonyos, hogy mindenki ismeri az órát a városka lakosai
között. És Scholtz Antónia kisasszony csupán a kürtszó negyedik
elhangzása után vonja félre az alacsony emeleten, ablakáról a
zsenilia-függönyöket és telepedett asztalkájához, ahol, Isten tudja hány
éve, rakosgatja a patience-ot. Scholtz Antónia lengő Margit-parókája,
piros ronggyal dörzsölt, fonnyadt arca és kerekre kopott kártyái kötik
le néhány percre az érdeklődést. Az öreg esőcsatornák a falak mentén, a
szélkakasok és sarkukon forgó szélkatonák a háztetőkön mind a kártyázó
vén kisasszonyt látszanak figyelni. Müllerné kosztos diákjai leteszik a
könyvet, Fábián takács fölpillant bőrsipkája alól és a feketerigó
kalitkájában szintén azt látszik kérdezni: vajjon kijön-e a patience
Scholtz Antónia kisasszony asztalkáján, mert hiszen már harminc év óta
nem jött ki. S ezt mindenki tudja a környéken. Bizonyos idő múlva a vén
esőcsatornák, szélkatonák és diákok szomorúan látják, hogy a kisasszony
csüggedten dobja össze a kopott kártyákat és a zsenilia-függönnyel ismét
befödi ablakát. Mára vége van minden jókedvnek és többé nem mutatkozik
az emberek előtt. Néha, ritkán ugyan megjelenik este a sikátorvégi
szatócsboltban, hogy némi élelmiszereket vásároljon, de akkor annyira
beburkolódzik kendőjébe, annyira rejtőzködik és titkolódzik, amíg
szégyenkezve előkotorássza a rézkrajcárokat, hogy bízvást el lehetne
mondani, hogy Scholtz kisasszony akkor inkognitóban járt lakásán kívül.

És mégis – bár, mondom, minél ritkábban ment inkognitóban az utcára, –
vele történt szegénnyel az eset egy ködös, bús novemberi este, midőn az
ég havát már apránkint küldözgette és a homályban, ködben, vízben a régi
toronyóra ütése mintha kétszázesztendőnyi távolságról hangzana:
találkozott a fejnélküli baráttal.

Bár már olyan este volt, hogy a környéken mindenki aludt: az
esőcsatornák, Müllerné diákjai, a kattogó szövőgép is álombamerült és
álmában bizonyosan Lubomirszky hercegnőről álmodott, akinek hajdanán
szoknyáit szőtte, – mégis hamarosan nagy riadalom keletkezett. A
félájult Scholtz Antóniát a szomszédok ágyba fektették, mialatt a
kisasszony parókája félrecsúszott és Fábián takács izgatottan hozta elő
házipatikáját, amelyet egy utazótól vásárolt meg a nagyapja három
aranyért. A soha ki nem dugaszolt, titokzatos üvegecskéknek most is
megvolt a szokott gyógyítóerejük, Scholtz kisasszony fölnyitotta megtört
szemét:

– A templom felől jött és a sarkon eltünt, – nyöszörögte. – Szürke
köpönyeg volt rajta, mint mindig és levágott fejét kezében vitte…

A ködös éjszaka szinte megnépesülni látszott a csöndes sikátorban. A
mély homályban mécsek és gyertyák gyúlnak ki, – talán több is, mint egy
tucat, – amely mécsekről, gyertyákról fogalmuk sem volt eddig az
embereknek. Mozgások, zörgések, elfojtott szavak hallatszottak. Emberi
árnyak suhantak ki a házakból, be a házakba és az öreg esőcsatorna
fölébredve, halkan, búsan eresztette vizét a kikoptatott kövekre. Valami
szél meglendítette a mozdulatlan szélkatonát és a régi toronyban tompán
ütött az óra…

– Mához egy hónapra meg fog halni, – suttogta valaki valahol.

És egy perc múlva az egész ódon sikátor utána susogta a hangnak.

– Hónap múlva meg fog halni!

És Scholtz Antónia kisasszony mosolyogva ült föl ágyában és szíves
szavakkal köszönte meg a szomszédok jóságát:

– Olyan jól érzem magam, mint még soha az életben… Azaz, hogy már
egyszer éreztem így magam: midőn a torony erkélyéről messzelátón a
lublói utat kémleltem és ott megpillantottan hazatérő vőlegényem
kocsiját… Akkor éreztem így magam, jó szomszédok. Müller néni, maga
ugy-e emlékszik Budeuszra, a vőlegényemre!…

Müllerné csaknem elsírta magát, amint csöndesen bólongatott szürke
fejével.

– Emlékszem, lelkem, szép menyasszonykám…

Fábián és mások, akik a szobában tartózkodtak, nem kérdezték meg, hogy
miért nevezi Antóniát menyasszonynak Müllerné. Elértették nyomban a bús
célzást. A fejnélküli barát menyasszonya immár Scholtz Antónia. A barát
megjelent neki és egy hónap múlva érte jön, amint századok óta tenni
szokta. És ezért mindenki szomorú volt. Az idegen diákok fázósan bujtak
össze kis szobájukban, Lizi, az örökkön szerelmes varróleányka
boldogtalanul sóhajtott föl földszintes szobácskájában:

– Ó, bár én láttam volna a szerzetest!…

A szél sóhajtozva fujdogált és a tetőn a szélkatona, mintha valami régi
táncot járna, forgott a sarkán.

Csupán Scholtz Antóniának ragyogott a szeme és mosolygott az ajka még
másnap is, meglátogatta Müllernét, amit sohasem tett azelőtt és vidoran
kérdezősködött tőle, hogy emlékszik-e az apjára, az egykori
polgármesterre, aki az úrnapi körmeneteken még abban a medvebőrben járt,
amelyet egyszer a vajdák és grófok viseltek vállaikon, midőn a városka
fölött uralkodtak? Müllerné mindenre emlékezett és Antónia ragyogva,
szerelmesen kiáltott föl:

– Soha sincsenek azóta olyan processziók!

És délután, midőn az óra négyet ütött, a zsenilia-függöny vidáman
húzódott félre az ablakról és a kártyák fürgén kezdtek igazodni a kis
asztalkán. Senkit, a világon senkit sem lepett meg az, hogy a patience
ezen a napon sikerült. „Kijött“ a kártya és erről örömtelenül vett
tudomást a sikátor.

– Most már így lesz ez mindig – egy hónapig, – morogta az
apostol-szakállu Fábián takács.

És Antónia kisasszony mintha napról-napra szebb és fiatalabb lett volna.
Még ócska parókáján is mintha megfiatalodtak volna a lengő, szőke fürtök
és a piros rongyocskák olyan rózsákat föstöttek arcára, hogy szinte
igaziaknak látszottak e rózsák. A szekrényből mindenféle ócska ruhák
kerültek elő, amely ruhák újaknak látszottak és a szótalan feketerigó
zordon kalitkájában naphosszat fütyölgetett, pedig azelőtt alig lehetett
a hangját hallani. A fehér hó nem olvadt többé mocskos sárrá az
esőcsatorna közelében, megmaradott hónak és mint finom prém szegélyezte
az alkonyi napsugártól megpirosodott régi háztetőket: mint vidám öreg
király vállán a hermelin-palást.

És Scholtz Antónia kisasszonyt egy hónap leforgása multán egy napon
halva találták ágyában. A szomszédok elővették előre elkészített
könnyeiket, szomorú arcaikat. Ez a haláleset senkit sem lepett meg a
sikátorban, talán csak magát Scholtz Antóniát.




Jézuska csizmája.

A Jámbor utazóhoz címzett fogadóból egy téli reggelen két lerongyolt,
félig meztelen vendéget dobott ki Hircs korcsmáros szolgái segítségével.
Az útszéli fogadó ama nagy országút mellett állott Eperjes és Bártfa
között, amely országút a középkorban Európa mindenféle nemzetének fiait
látta elvonulni. Kereskedők és koldusok, katonák és barátok, haramiák és
zarándokok, akik északról délnek tartottak, ezt az országútat taposták
és a Jámbor utazó várszerű falaival és kapújával biztonságot nyújtott az
országút vándorainak. Harminc szekér is elfért a fogadó udvarán és a
merénylő haramiák, akik vakmerőségükben olykor megtámadták éjnek idején
a fogadót, amidőn gazdag kalmárok ütötték föl odabenn tanyájukat, bevert
fejjel menekültek el a Jámbor utazó környékéről. Hircs, a tagbaszakadt
fogadós nagy kutyáival és zömök, szélesvállú legényeivel talán még
rendes katonaság ostromát is visszaverte volna, Krakkótól Kölnig jó
hírneve volt a Jámbor utazónak és a kereskedők gyakran kerülőt tettek
rendes útvonalukról, hogy biztonságban legyenek a pihenés napjaiban.

Az a két vendég, akit az említett havas, téli reggelen a Jámbor utazóból
a testi erők fensőbbségénél fogva a továbbutazásra fölszólítottak, nem
tartozott sem a békés kalmárok, sem a jámbor zarándokok fajtájához.
Zsoldos katonák voltak, akik a cseh háborút végigverekedték és Milánóba
készülődtek, mert azt hallották, hogy ott némi csetepaté igérkezik.
Hosszúhajú, bikanyakú, vadtekintetű hadfiak voltak, akik verekedésből
tartották fenn magokat. Mindenféle fogadóba talán be sem fogadták volna
őket, mert a zsoldos-katonának nem a legjobb híre volt békés
országokban. De Hircs nem az az ember volt, aki megijedt volna a
vitézektől, amikor az egyiknek aranyos markolatú kard csüngött vállán, a
másiknak pedig kékróka szolgáltatta a prémet bekecséhez. Országok
bejárására alkalmatos nagy bivalybőr-csizmák a lábakon, amelyeket a
zsoldos-katona sem emészt el életében, de három-négy generáció is
elhasználhatja békeidőben. Azonkívül jó cseh és lengyel aranyak is
rejtőznek a széles övekben és Hircs uram figyelmét a vastag ezüstkarika
sem kerülte el, amely az egyik vendég fülében lógott. Befogadta tehát a
zsoldosokat és a konyhában, a tűzhely mellett jelölt nekik helyet a
zsupszalmán. A takaréktűzhely fölé pedig fölakasztotta az öblös
bográcsot, amelyben éjjel-nappal bor főtt. A főtt bornak talán kevés
hatása van egy krakkói takácsra, a zarándok-ember, aki jóban fáradozik,
szintén nem izgul föl a bográcstól, de a zsoldos-katona elveszíti minden
akaraterejét, amint forrni kezd a bor a tűz fölött és a fűszerszámok
bódító illata betölti a szobát. A főtt borhoz az ördögnek is van némi
köze. Az ördög szerelem-gyökeret szokott dobni a borba, amikor az forrni
kezd; hiába zárják be az ajtót, az ördög beveti fűszerét a kürtőn.

A fogadós jól számított. A zsoldos-katonák: Penge és Vjuk a zsupszalmán
heverészve, nyomban szimatolni kezdtek a bor után és fölkeltek
fektükből. Csupán egy hosszúszakállú, jámborképű, idős zarándok volt
akkor a fogadó vendége, mikoriban a zsoldosok észak felől megérkeztek. A
katonák a zarándokot is kínálták a borból, de az tagadó mozdulatot tett
és a jégvirágos ablak felé húzódott. Hosszú, szőrös, ingféle öltöny volt
a zarándokon és a vállán a keresztalakú jelvény, amely azt bizonyította,
hogy e férfiú megjárta a szentföldet. Kampós botján olvasók és érmek
csörögtek és a szakálla az övét verte.

– Nem iszom, – tiltakozott a zarándok, – mert a borban az ördög lakik.

A zsoldosok nagyot nevettek ezen.

– Bolond vagy, öreg, – kiáltott föl Penge, – a bor az Úristen adománya.
Adta pedig azoknak, akiknek senkijük, semmijük nincsen. Ha bort iszom,
mindenem van: feleségem, házam, becsületem. Amikor elszáll a mámor,
megint csak Penge vagyok, a hontalan katona. Pedig az atyám becsületes
szűcs-mester volt Rozsnyón… Nagyon régen volt.

Vjuk a kékrókás dolmányt a vállára vetette és összeszabdalt, durva arcán
mámoros mosoly terült el, amidőn a borból ivott.

– Én ma este, amire bealkonyult, Nürnbergben leszek és egy hófehér,
szőke imádságos leány ölébe hajtom a fejem… Ha nem így lesz, ne legyen
Vjuk a nevem.

A zarándok, mint tisztes férfiúhoz illik, a fejét csóválta és az
olvasóját zörgette. A katonák egy darabig még dévajkodtak vele, aztán
kockázni kezdtek egy leterített köpenyegen. Az arany- és ezüstpénz
látása különös hatással volt a jámbor zarándokra. Hamarosan a katonák
mellé telepedett és többé nem vetette meg kínálásukat. A tisztes öreg
olyan hatalmasan ivott, hogy a zsoldosok nem győzték eléggé magasztalni.
Vjuk széles kedvében megölelte a zarándokot:

– Szentférfi, nem jártál valaha Frankfurtban, az Odera mellett? A „Jó
Landsknecht“-nél szokott inni egy bizonyos Kék Hánz, akit mindenki ismer
az Odera mellett.

A tisztes férfi letörölte szakálláról a bort és így szólott: – Az Odera
mellett nem jártam, de megfordultam Düsseldorfban. Ilyen képecskékkel
szoktak játszani: nézzétek!

Az iszákjából egy pakli ócska kártyát vett elő, amelyre a pápa, a római
császár és különböző királyok és fejedelmek arcképe volt föstve. Egy
kártyán az ördög is rajt volt piroscsizmásan és tollas fövegben és azt
mindenkinek ütni kellett.

Penge és Vjuk nem is lettek volna igazi zsoldos katonák, ha a kártyát
nem ismerik. Ösmerték ők az újmódi játékot, s csak a kártya híán
kockáztak. Nagy lelkesedéssel kezdtek kártyázni, azon új játékot
játszva, amelyet „Landsknecht“-nek hívtak és annyit lehetett a játék
alatt veszekedni, verekedni, amennyit akartak.

A zarándok ügyesen forgatta a kártyát és a zsoldosok csakhamar kardot
rántottak. Nagy ordítással rohanták meg az öreget, de az sem volt rest:
előkapta kampós botját, amely ólommal volt bélelve és jól helyben hagyta
a zsoldosokat.

– Most pedig játszhatunk tovább, – mondta a zarándok a verekedés
lecsillapultával.

Időközben új vendég sompolygott a tűz mellé. Egy hamuszürke köntösü
fejkendős asszonyféle, akinek ruhájáról messziről látszott, hogy
valamely apáca-kolostorból való. A rongyos fátyol alól csupán két nagy
fekete szeme csillogott a jövevénynek és kezéből hiányzott a szent
olvasó. Olvasó nélkül apáca csak rossz úton járhat, nyilván megszökött
rendjétől és most bujdosik a büntetés elől. A tisztes zarándok nyomban
rákiáltott, amint megpillantotta:

– Apage! – mondta és keresztet vetett.

De a katonák helyet szorítottak az apácának a szalmán és borral
kínálták.

– Honnan jösz? – kérdezte a fogadós szigorúan, midőn a jövevényt
megpillantotta.

– Nem tudom! – felelt az a kendő alatt.

– Hová mégy?

– Nem tudom!

Hircs uram kinyitotta az ajtót.

– Pusztulj innen! – kiáltotta.

De a zsoldosok váratlanul a jövevény pártjára keltek. Penge és Vjuk
kardot rántottak és csaknem véres verekedésre kerül a sor, ha a zarándok
szelid szóval le nem csillapítja a fogadóst.

– A katona urak, – mondta alázatosan, – jó Krakkoviankák és
Ferenc-tallérokkal rendelkeznek. Te csak komisz csárdás vagy, fogd be
tehát a szádat.

Hircs dörmögött egy darabig, aztán megrázta az öreg zarándok iszákját.
Abban már számos Krakkoviánka és Ferenc-tallér csörgött.

– Nem sokáig tart a dicsőség, úgy látom, – mondta és megveregette a
tisztes férfi hátát.

A zarándok lesütötte a szemét.

– Megtesszük, amit lehet.

Amire besötétedett, az arany és ezüstpénzek a zarándok tarisznyájába
vándoroltak egytől-egyig. Vjuk egy darabig a kardját kereste, hogy
széthasítja a szent férfi fejét, de a kardokat elrakta a fogadós. Penge
vígasztalta a pajtását:

– Ne búsulj, cimbora, a milánói aranynak még szebb a hangja, mint a
lengyel talléré. Szaniszló király nagy mester, sajnálja az aranyat a
talléraitól.

Vjuk lassan megnyugodott és a bográcsot vette szemügyre. A fogadós új
bort öntött a tűz fölé és a zsoldosoknak hatalmas kedvük támadt.
Táncolni kezdtek és lerúgták nehéz csizmáikat. A szökött apáca dalolt a
tűz mellett és a zarándok is lángra kapott. Vén cser volt az öreg.
Lassan tüzesedett neki, de aztán soká égett. Jobbra-balra dőltek mellőle
a mulatók és ő még mindig rakta egyedül. Hajnaltájban aztán abbanhagyta
a mulatozást és fölcihelődött. A katonák már aludtak a szalmán és csupán
az apáca látta félszemmel, hogy a tisztes öreg összeszedi a zsoldosok
csizmáit, lehányt ruhadarabjait és búcsú nélkül elhagyja a fogadót.

*

Amint mondám, a forralt bort az ördög találta ki és a zsoldosok átkozták
magukban az ördögöt, amidőn reggel a Jámbor utazóból az útszélre
vettettek. Mezítláb, félig öltözötten, kard és süveg nélkül találták
magukat a nagy országúton, a térdig érő hóban és a rettentő hidegben még
beszélni sem tudtak. Egy álmos szolgalegény azt adta nekik tudomásukra,
hogy a szentföldi zarándok Eperjes felé vette az útját. A zsoldosok
találtak is a hóban valami nyomokat. De az lehetett farkasé is.

Az út a hegynek kanyarodott és a hegyi út közepén kőfeszület állott,
amelyet vastagon takart be bundájával a hó. Még csak varjak sem
látszottak a téli tájon; nagy messziségben, mint fehér kupacok
emelkedtek ki a látóhatárból az eperjesi tornyok.

– Megfagyunk odáig – mondta alig hallhatólag Penge.

– Én is azt gondolom, – felelt rekedt suttogással Vjuk. – Ez a kutya
hideg megöl. Érzem, hogy nem soká bírom, pajtás… Csak a feszületet érjük
el. Istentagadó, lázankodó voltam egész életemben. Most szeretnék a
feszület alatt meghalni.

Penge a cimborája karjába kapaszkodott és húzta, tolta előre a hóban.
Vjuk már öreg legény volt, de sohasem látszott meg rajta. Csak most,
amidőn a halál farkasa ólálkodott a két vándor körül, most látszott,
hogy a farkas elsőbben Vjukra feni fogát.

Nehezen, meg-megállva mentek fölfelé a hegyi úton. Egyszerre tompa
kiáltást hallottak a hátuk mögött. Az apáca jött mögöttük és a karjával
integetett, hogy megvárják.

– Mindjárt ketten leszünk, cimbora, – szólt Penge. – Ketten könnyebben
bírunk veled.

A szürkeköntösü asszonyféle elérte a katonákat, aztán lenyirott fejéről
levette a kendőjét és a megdermedt Vjuk vállára borította.

– Csak addig a feszületig, – hörögte a zsoldos. – Nagyon bűnös vagyok.

Az apáca és a zsoldos ketten húzták-tólták a magával tehetetlen Vjukot a
kőfeszület felé. Egy darabig úgy látszott, hogy olyan messzire van az a
feszület, hogy hármuk közül egyik sem érheti el soha. Mintha minden
lépésüknél, amelyet előre tettek, a feszület ugyanannyival ment volna
messzebb a hegyen. Az apáca hóval dörzsölgette a Vjuk meztelen mellét,
hátát és csodálatos bizalommal suttogta fülébe:

– Mindjárt ott leszünk! Aztán lábadra húzzuk a Jézuska csizmáját.

– Vjuk vacogva nézett az apácára:

– Hát van a Jézuskának csizmája?

– Hogyne volna! Nagyon szép, meleg, nagy csizmája van. Csak gyere, te
szegény Vjuk! – így szólt az apáca, aztán szabadon lévő karjával
integetett a messzi feszület felé:

– Gyere, Jézuska, közelebb. Egy szegény katonának, aki a pogányok ellen
harcolt, kell a csizmácskád! – kiáltotta.

Penge a lenyírtfejü asszonyfélére nézett és látta, hogy annak nagy
szemei lángolva tapadnak a messzi kőfeszület felé. Sovány karjáról
lecsúszott a hamuszínü köntös és a kar bizalommal, hivogatólag
integetett.

És a feszület mintha megmozdult volna. Mintha megindult volna lefelé a
hegyoldalról és jött-jött közelebb azokhoz, akik a nagy hóban feléje
törtettek.

– Hozza Jézuska a csizmáit, – kiáltott a nővér. – Neked is hozza,
Penge!…

Penge arcán könnycsepp pergett végig és naiv hit sugárzott a szeméből:

– Soha sem kockázom többé, – dideregte, – csak még egyszer legyen
csizmám.

– Jer, Jézuska, jer!… – sóhajtotta tompán Vjuk és dermedten állott meg
az út közepén.

S a feszület jött.

Már ott állott előttük, jobbra az úton és a két zsoldos-katona
tágranyílt szemmel bámult a kőkeresztre, amelyen egy töredezett, barna
kő-Krisztus vala hóval befödve. De a lábakon, amelyeket szög vert át,
két pár bivalybőr csizma függött. Két derék, nagy csizma, amelyben a
zsoldosok nem ismertek a magukéra. Pedig az övék volt. A tolvaj nem
bírván terhét, így szabadult a csizmáktól.

Vjuk erőtlenül hanyatlott a feszület alá. Már félig megfagyott és szeme
lezárult. Álmában sóhajtotta:

– Jaj be szép csizma! Aranypatkó van rajta és berlini zsinórral van
hímezve…

Az apáca leakasztotta a csizmát és nehezen, erőlködve a Vjuk lábára
igazította. Penge ezalatt hóval dörzsölte a bajtársát, de az már aludt,
halálos dermedtséggel aludt…

A Jézus pedig a kőkeresztről csendesen nézte őket, a három boldogtalant,
szerencsétlent és az egyiket közülök magához szólította.




Ábrándok.

Fönn, a hegyoldali utcában éjféltájban ismét fölhangzott az éji-dal és
Hollós dr., a múzeumi segédőr, aki nyáron szabadságát egy budai kis
korcsmában töltötte, fölemelkedett asztalától:

– Ismét az a titokzatos hang, – mormogta maga elé és megindult a
hegyoldali utcában fölfelé.

Budának ez a része, amelyben Hollós dr. immár tizedik napja hallgatta az
éjféltájban fölcsendülő női hangot, talán a legrégibb része volt
Budának. A kis házikók, amelyek valamikor emeletesek voltak, a
vénségtől, régiségtől félig a földbe sülyedtek. A városi hatóság mintha
megfeledkezett volna erről az utcácskáról, még csak lámpást sem
helyezett el benne. Lenn, a hegy lábánál égett egy gázláng csupán és
annak libegő lángja szeszélyes, fantasztikus árnyékokat vetett az út
közepére. A házaggastyánok homályba burkolóztak; mintha több száz
esztendős lett volna ez a homály. A keskeny ajtók, földhöz közel levő
ablakok mögött mély csend honolt és Hollós dr., aki abban az időben
éppen középkori tanulmányokkal foglalkozott, míg lépései tompán
visszhangzottak az ódon kövezeten, úgy érezte magát, mint egy középkori
lovag, aki kedvese hangja után siet az éjszakában. Különben is fiatal és
ábrándozásra hajló férfiú létére már napok óta szerelmes volt az
ismeretlen hangba. Képzeletében látta a bájos női alakot valamely
donjonban vagy egy rácsos erkélyen és valami titkos ösztön azt súgta
neki, hogy ez a nő szerelemre vágyik. Hisz a fülemilék is azért
énekelnek odafönn a Gellérthegy bokrai között, mert nem bírnak a
szívecskéjükkel.

Hollós dr. tehát halkított léptekkel ment a hang irányába. Képzeletében
sarkantyúkat érzett a félcipőjén, amelyeknek csörgését mérsékelni kell.
Sőt a sétapálcáját is olyan módon fogta, mintha hirtelen karddá
változott volna az. Hisz az éjtől, amely tele van titokzatosságokkal és
sejtésekkel, az is kitelik, hogy kard lesz a mogyorófapálcából, amint
középkori levente lett az egyszerü múzeumi segédőrből, meg aztán jól
esett ez az ártatlan don kihóteség, – hisz néha bizonyos körülmények
között mindnyájan Don Kihóték vagyunk.

Hollós dr. tehát, mielőtt elérte volna azt a sarki házikót, amelynek
erkélyéről az éji dal hallatszott, megállott egy kapumélyedés alatt és
elgondolta, hogy mit fog majd mondani, ha „szerelmét“ megpillantja.
Vajjon mit is fog mondani? – Eddig még sohasem jutott tovább annál a
bizonyos kapumélyedésnél és tíz napon át elhangzott a dal, anélkül, hogy
Hollós szerelmét megpillantotta volna, vagy csak közelebb is lépett
volna az erkélyhez. Csak akkor mert előjönni, mikor már minden
elcsöndesedett és aztán órákig hiába bámult a sötét ablakokba. De ma
minden másképpen történt, mint az előző éjszakákon. Hollós csupán rövid
ideig időzött a kapumélyedés alatt, hogy gondolatait rendbeszedje. A dal
még hangzott az erkélyen, amikor a segédőr bátran megindult a ház felé
és szemét a földre sütve, mintha csak véletlenül került volna ide,
megállott az erkély alatt.

A dal elhangzott és Hollós dr. ijedten gondolta el, hogy ismét hiába
leselkedett „szerelme“ után. Azért is, mint jól nevelt lovaghoz illik,
nem mervén szemét egyenesen az erkélyre fordítani, előbb a kapu fölött
lévő házszámot kezdte nagy gondossággal tanulmányozni. De abból a
sötétben semmit sem láthatott. Lassan vonta végig tekintetét a régi ház
cirádás falán és szívéig összerezzent, amint hirtelen megpillantotta az
erkélyt és az erkélyen egy fehérruhás nőalakot.

A szobában lámpa égett és annak fénye gyöngén megvilágította az erkélyt.
Hollós mitsem láthatott meg a nő arcából, de ugyan minek is kereste
volna az arcát? Hallotta hangját, mely üde és fiatal volt, bizonyosan
üde és fiatal a hölgy, amint a középkori kisasszonyok mind azok voltak,
akikért lovagjaik meghaltak.

Most megmozdult odafönn a nőalak és a lámpafény szőke fürtöket
világított meg és az arcból egy vonalnyit, amely fehér volt, mint a
liliom.

Hollós mozdulatlanul állott az erkély alatt. A nő ránézett, – érezte,
hogy nézi és várta, hogy megszólaljon odalenn a lovag. De Hollósnak
semmi, de semmi nem jutott eszébe. Mindaz, amit előre elgondolt, – a
szerelmes szavak, az epedő kifejezések, sőt a vers is, amelyet pedig
számtalanszor írt az emlékkönyvekbe, elpárologtak a fejéből. Állt
megszégyenülve, megnémulva és igen szerencsétlennek érezte magát.

A nő már olyan mozdulatot tett, mintha el akarná hagyni az erkélyt,
amikor Hollós végre levette kalapját és rekedt hangon megszólalt:

– Kérem ne vegye sértésnek, hogy önt megszólítom, szép ismeretlen!… Már
napok óta hallgatom nagy szívgyönyörüséggel az éji dalt, amely e helyről
elhangzani szokott. Ma végre nem tudtam ellentállani, hogy ide ne
jőjjek. Ugy-e, nem zavarom önt? Kérem csak egy szóval mondja, hogy
kellemetlen vagyok önnek és én elmegyek, és soha többé, sohasem
alkalmatlankodom.

Hollós elhallgatott és a nő semmit sem felelt, de az erkélyt sem hagyta
el. Hollós ezt bíztató jelnek itélte, azért valamivel bátrabban
folytatta:

– Ön talán azt gondolja felőlem, hogy valami szegény bolond vagyok, aki
éjfélután alkalmatlankodik tisztességes nők ablakai alatt. És meglehet,
hogy igaza van! Csakugyan szegény bolond vagyok. Mert én, bár nem
ismerem, bár sohasem láttam – asszonyom, vagy kisasszony, – szeretem
önt, amint csak azok szoktak szeretni, akik még sohasem szerettek. Én
még sohasem szerettem az életben. Az ön hangja, az ön éji dala
megtanított arra, hogy szívem van, amely szerelemre vágyik. Nem kérek
öntől semmit, még csak azt sem, hogy tudomást vegyen rólam. Csak egy
szál virágot dobjon le és én boldog leszek. Egész életemre boldog
leszek…

A nő nem felelt, de Hollós dr. látta, hogy hajához nyúlt és abból fehér
virágot vett elő, amelyet lassan leeresztett az erkélyről.

– És most Isten önnel! – mondotta a hang a magasból.

Hollós fölkapta a virágot. Hervadt kis rózsa volt az, de a múzeumi
segédőr úgy érezte, hogy ilyen illatot még sohasem érzett; mintha az
egész utca, az egész város rózsaillattal telt volna meg. Mámorosan
intett az erkélyre:

– Köszönöm. Szívemből köszönöm. Tudom, hogy ostobaságot cselekszem,
tudom, hogy a mai férfiak nem szoktak megelégedni egy szál virággal
azoknak részéről, akiket szeretnek. De én szeretem a titokzatos,
sejtelmes dolgokat. Sohasem fogom megismerni önt – és ön sem engem. És
én mégis örökké megőrzöm szívemben ennek a szerelemnek az emlékét. Az éj
emlékét, amikor olyan szerelmes voltam egy nőbe, amilyen szerelmes többé
sohasem lehetek. És ön sem fog megismerhetni engem. Mert ha megismerne,
talán kiábrándulna belőlem, talán megcsalódna és megsajnálná, hogy
virággal ajándékozott meg akkor, amidőn még nem ismert… Isten önnel! Én
boldog vagyok. Mert tudom, hogy még évek múlva is eszébe fogok jutni, ha
majd csöndes éjszakán azt a dalt énekli, amelynek varázslatos hatása
engem megigézett. Eszébe jutok és magában azt kérdezi: vajjon ki volt az
a szegény fiú? vajjon ki volt? És szomoru lesz, hogy azt sohasem fogja
megtudhatni.

A nő ebben a percben kihajolt az erkélyről. Hollós összerezzent, amint
csöndesen megszólalt:

– Szeretném önt megismerni, hisz ön olyan bánatos embernek látszik,
amilyen bánatos nő én vagyok.

Hollós csöndesen ingatta a fejét.

– Nem, nem ismerhet meg engem… Senkisem vagyok; árnyék vagyok, aki
csöndes éjszakán odalopódzik önhöz és szomorúan ránéz, ha a dal
fölhangzik. S ön majd hiába kérdi: ki vagy, te árnyalak? Feleletet nem
fog kapni.

– Uram, ne bolondozzon! – kiáltott most föl haragosan a nő. – Kívánom,
hogy azonnal távozzék, mert a házmestert szólítom.

Hollós csöndesen indult lefelé a hegyoldali utcából, de még visszanézett
és látta, amint az ismeretlen nő fejére hajtja kezét és merengve néz
utána az éjbe. És Hollós nagyon boldognak érezte magát, – mert még
fiatal volt és szerette az ábrándokat.




Gyurkovay hazaballag.


I.

Déli szél süvölt a háztető fölött, az ablakot pedig tavaszi eső
csapkodja, odahaza: Bergengóciában most húznak a snepfek és húznak
hazafelé mindenhonnan az atyafiságba, „farsangba adott“ leányzók. Mert
ugyan hol van megírva, hogy minden leányt otthon kell férjhez adni?
Nehéz dolog az, különösen a mai komisz világban, amikor a gavallérok
nemcsak a telekjegyzőkönyvet ismerik teljes alapossággal, de még
pontosan tudják az ezüstkanalak és vánkoscihák számát is, amelyekre
számítani lehet. Ilyen körülmények között nagy szerencse kell hozzá,
hogy a becsületes ember odahazulról „elsüthesse“ a leányát, vagy
legalább is a telekjegyzőkönyvnek kell rendbe lennie. És miután sem
szerencséje, sem rendes telekjegyzőkönyve nincs manapság a becsületes
embereknek, – hogyan is lehetne a mostani „rendszer“ mellett! – számba
vétetnek az atyafiak, akikhez farsangolni elmehetnek a leányok az
anyjukkal. Olcsóbb is az ilyesmi, no meg kölcsönbe megy. Az öreg Simonyi
néni, miután tavaly farsangban szerencsésen túladott Ilonán a dunántúli
atyafiság segítségével, az idén már három somogyi kisasszonyt
gardirozott a honi bálokban.

De hát néha az atyafiság sem tud segíteni. Különösen rossz világ jár a
felső vármegyékben. Ahány gavallér van ott, az mind partit akar
csinálni. Táncoltatják, udvarolgatják az Alföldről odakerült
kisasszonyokat, de a tót mind ravasz: nem nyilatkozik amúgy csárdás
közben és megőrzi a hidegvérét még a hosszú-hosszú szünórában is, amikor
pedig annyi sok mindenféléről lehet beszélni! A vidéki bálokban még
becsületesen betartják a szünórákat, amikor a cigány hallgatónótákat
játszik és a fejek, szőkék és barnák, önfeledten érnek össze… Sok
szegény leány maradt azért már pártában, hogy a hebe-hurgya rendezőség
előbb vetett véget a szünórának, amint az tervbe volt véve. Az előre
elkészített ostromágyúk nem vonulhattak föl, mert az átkozott rendezőség
a cigánnyal négyesre harangoztatott. Azért csak tartsuk be a szünórákat,
sőt toldjuk is meg egypár perccel, fiatal barátaim, mert nem tudhatni,
hogy nem követünk-e el életbevágó hibákat az oktalan sietséggel.

Amerre a Vitkóczy-kisasszonyok jártak egy farsangon, – hosszúéjszakáju
felvidéki bálakon, – a szünórát betartották, de, hajh, a két kisasszony
mégis csak gyűrü nélkül jött haza az anyjával. Pedig Vitkóczynénak a
nagyanyja csillagkeresztes dáma volt! De később ezt is elhallgatták ott,
amerre jártak, mert annyi előkelő atyafisága senkinek nincs, mint a
felvidéki családoknak. Egyik-másik uralkodó hercegeket számol rokonai
közé és a legszegényebbnél is van legalább egy báróné cousine. Úgy
csillognak-villognak a felső vármegyékben a közel-távoli atyafiak, hogy
a góthai almanach elbújhat szégyenletében. A csillagkeresztes nagymama,
aki hosszú esztendőkön át hűségesen megtette a magáét, ha Vitkóczyék
idegen társaságba keveredtek, a lomtárba került. Vitkóczyék csupán akkor
foglalták el megillető helyüket a farsangi társaságban, amikor
Vitkóczyné szorultságában egy váradi kanonok rokonságával kezdett
dicsekedni. Úgy látszik, egy élő kanonok mégis csak nagyobb potentát egy
halott csillagkeresztes dámánál.

De íme mégis eredménytelenül jöttek haza a görbe országból, megérkezve
egy sötét hajnalon, amikor a vasuti állomáson havas eső csapkodta a
restauráció párás ablakait és teremtett lélek nem látszott sehol. A
restaurációban már világosság volt és még Vitkóczy mama ugyancsak
noszogatta a kisasszonyokat a tömérdek skatulyával, különböző kosárral
kifelé a vendéglő ajtaja fölnyílt és egy bundába burkolt, nemez-csizmás
alak, krákogva lépett ki a perronra. Vitkóczyék csak akkor vették észre,
amikor hatalmas hangon jóreggelt kívánt az északi sarkra készülő utazó.

Vitkóczyné idegesen kapta hátra a fejét:

– No, te is köszönhetnél barátságosabban, Gyurkovay, nem pedig mint az
erdei haramia.

A kisasszonykák a skatulyák mögül „kezét csókolomat“ mormogtak.
Gyurkovay, egy helybeli ügyvéd, félig-meddig amolyan magyar rokonságban
volt a családdal, de teljesen hasznavehetetlen, tizenkétpróbás agglegény
volt. Különben az utóbbi időben már a kora is megóvta őt mindenféle
kombinációktól.

– Farsangból jöttök? – kérdezte Gyurkovay szokásos kiabáló hangján.

– Onnan, tótországból, hogy sülyedne el, – felelt Vitkóczyné nem
kevésbbé erős hangon.

– Ugyan ne kiabálj, Züzánn! – csillapította Gyurkovay.

– Miért ne kiabálnék? Először nem hallja az ördög sem, másodszor,
megmondtam nekik a fülük hallatára. Csak tóttal ne keveredjen az ember
atyafiságba.

– Ugyan ne mérgelődj, amikor a leves még az asztalon sincs. Nemrégiben
levelet kaptam onnan, ahol jártatok. Egy fiatal fiskális kollégám nagyon
szépeket írt a leányokról.

– Csak nem bizonyos Bajomi? – kérdezték csaknem egyszerre a
Vitkóczy-kisasszonyok.

– De éppen ő…

– Ugy-e mondtuk, mama?…

– Talán el is fog jönni ide. Hanem most Isten veletek. Még itthágy a
vonat.

Gyurkovay fiatalos fürgeséggel ugrott föl az induló vonatra, a
kisasszonyok reménykedve néztek utána, hátha elejt még egy szót a vén
medve, amiből kombinálni lehetne. De a vén medve meg sem fordulva,
kedélyesen jóreggelt! bömbölve, nyomult be havas bundájában egy
másodosztályu szakaszba, ahol egymás hátán aludtak az éjjeli vonat
utasai. Már jó darab ideje zakatolt a vonat, Gyurkovay jóreggelt-je a
kerekek zörgésén is áthallatszott, mert nyilván senki sem akart
fölébredni, hogy kényelmes helyét elhagyja.

A Vitkóczy-kisasszonyok a skatulyák mögül hirtelen kipirosodó arccal
néztek az anyjukra.

– Ugy-e, megmondtuk előre, mama, hogy Bajomi doktornak komoly szándékai
vannak.

– Ne gágogjatok, – felelt Vitkóczyné. – Most már éppenséggel semmi sem
lesz a dologból. Gyurkovay bátyátok eddig még mindent elpuskázott.

A leányok lehajtották a fejüket.

– Igaz, – felelt Anna, az idősebb, – nekem már tíz esztendeje igéri,
hogy férjhez ád.


II.

„A legrosszabb lóban is van egy verseny“, – mondják gyönyörü
magyarsággal a sportemberek. – Gyurkovay Pál is olyanformán kezdett
cselekedni egyszer, amit éppenséggel nem remélhettek tőle a húgai.
Ahelyett, hogy a megyei kaszinóban ült volna, otthon leveleket írt annak
a bizonyos fiatal kollégának, és mikor egy-egy levéllel elkészült,
nyomban megüzente azt Vitkóczyéknak.

– Ment ám episztóla tótországba!

De arra már nem volt rábírható, hogy személyesen is tiszteletét tegye és
élőszóval referáljon az előörsi szolgálatot tévő levelek minéműségéről.
Gyurkovay Pál elvből elkerülte azokat a házakat, ahol beköttetlen fejü
hajadonok léteznek. Az ördög nem alszik, – mondogatta, – a kaszinóban
legföljebb pártimat veszítem el, de nem a szabadságomat. (Pedig mondom,
már öreg legény volt, nem sokat ért neki az a félve-féltett szabadság.)

Addig hordta az üzeneteket a Vitkóczyék szobaleánya a pipafüstös,
tintaszagu kancelláriából, míg egy napon, úgy négy óra felé a következő
postával érkezett haza kiküldetéséből:

– Ma este megérkezik az ipse, nálatok fogunk vacsorázni.

Erre Vitkóczyné stantepede elájult.

Mikor nagynehezen magához térítették a derék, javakorabeli asszonyt, aki
különösen fiatalemberek előtt versenyre kelhetett volna bátran a
leányaival, olyan éktelen káromkodást vitt véghez, hogy a leányok
ijedten dugták be a fülüket.

– Ez Gyurkovay! Ez teljesen rávall a kaszinók és kávéházak éjjeli
baglyára. Ideüzen, mint a korcsmába, estére vendéget hoz. Most már hol
van a világnak az a gazdasszonya, aki el ne veszítené a kontyát ez adott
esetben. Mondd, Vitkóczyné, nem őrült ez az ember?

(Vitkóczyné önmagához intézett kérdésekkel dühösítette magát, ha benne
volt, mert felelni úgy sem mert felelni neki senki.)

– Mondd, te szerencsétlen Vitkóczyné, mit fogsz most csinálni, hogy a
szemed ki ne süljön a szégyentől? Ó, ti férfiak, férfiak!…

Ha Vitkóczy bácsi, szegény, még élt volna, bizonnyal megszenvedett volna
a férfinemért. De a jóember már régen csöndesen viselkedett és nem
kellett ártatlanul szenvednie.

Ilyen előzmények után természetesnek fog az látszani, hogy este nyolc
órakor, midőn Gyurkovay Pál bömbölő hangja fölhangzott az udvar felől,
pompás vacsora várta Vitkóczyéknál a vendégeket. Gyurkovay csakugyan
elhozta magával Bajomi doktort, nem Krecsákot, a végrehajtót, sem Vadász
Attilát kártyás cimboráját, hanem valóságban Bajomi Sándor tótországi
köz- és váltóügyvédet, amin Vitkóczyné eleget csodálkozott.

– No, – mondta csupán Gyurkovay Pál és fáradtan leült egy nagy
bőrös-karosszékbe. Talán a homlokát is megtörölgette volna, de e percben
úgy sem törődött vele senki. A kisasszonyok és Vitkóczyné minden
kedvességüket a kis fekete, félénk fiatalemberre pazarolták, aki szinte
ijedten nézett körül ennyi kedvesség láttára.

– Hogy van? Hogy utazott? Mikor érkezett? Mit csinálnak az otthoniak?
Remélhetjük-e, hogy sokáig, nagyon sokáig lesz szerencsénk? Szereti-e a
töltött káposztát? Hát a püspök-tortát? Mert éppen az lesz vacsorára…

– No-no, – dörmögte Gyurkovay Pál, hogy némileg ő is észrevétessék, de
csupán egy rosszaló pillantásban volt része a Vitkóczyné részéről, még
mindig a késői üzenet miatt.

Gyurkovay sóhajtva nézett a mennyezet felé és magában megfogadta, hogy
ismét hosszú időre beszünteti az úgynevezett családi viziteket, amikor
az emberrel nem törődik senki.

Végre megadatott a jel a vacsorához. A két kisasszony vidáman
kapaszkodott az ijedtarcu fiatalember karjaiba és mazurka-lépésekben
vonultak ki a szalónból. Gyurkovay Pál keserü gondolataiból arra tért
magához, hogy valaki megcsípi a karját.

– Te sem tudod már az illemet, – sziszegte mosolygás alá rejtett
mérgelődéssel Vitkóczyné.

Gyurkovay karját nyújtotta és fáradt lépésekkel vezette be a ház
asszonyát az ebédlőbe.

Szerencsére kerek asztalnál terítettek, mert különben az
elhelyezkedésnél is sérelem érte volna Gyurkovay Pált, amint ezt magában
gondolta.

A szobaleány úgy kicsípte magát ez alkalomra, hogy Gyurkovay uram nem
győzte a fejét csóválni. Sőt meg is kérdezte Vitkóczynétól:

– Ez volna a szeplős Sári?

Feleletet csupán az asztal alatt kapott egy erőteljes nyomás alakjában a
lábára.

Ez volt azonban az utolsó incidens, amivel Gyurkovay Pál szalóni
elmaradottságáról tanúságot tett. A fehér asztalnál a pompás sültek és
jó borok társaságában csakhamar megtalálta szokásos kedélyességét és
miután túláradó magasztalásban részesítette a szakácsnő áldott kezét
(mind a két leány lesütötte a szemét ekkor), poharát a ház úrnőjére
emelve, csinos dikciót vágott ki. Dikciózás közben fölpirult az arca,
deres bajusz-szálai egyenkint mozogni látszottak, csupán az zavarta meg,
hogy senki sem méltányolta hangos kacagással azt a közbeszólást, amelyet
Vadász Attila elkövetett volna, – ha véletlenül jelen van. De a borulat
hamar eloszlott, mert a társaság anélkül is elég vidám volt és amidőn
Gyurkovay Pál áttért azon szép szemek dicséretére, amelyek mint fénylő
csillagok ragyognak e ház egén, még a szigorú Vitkóczyné is
elmosolyodott és tréfásan Pál úr kezére legyintett.

Mintha csak valami rendkívüli varázsereje lett volna a Vitkóczyné fehér,
erős kezének. Mintha villamosütés érte volna Gyurkovay Pált, a
megcsontosodott öreg legényt s egyszerre föltámadt a szívében minden
gyöngédség, vágyakozás, vonzalom, amellyel a női nem iránt viselkedik. A
szeme fölragyogott és a nyelve megeredt. A leányok az ijedtarcú
fiatalemberrel a szalonba vonultak zongorázni és a félig nyitott ajtón
át mindenféle ósdi valcerek melódiái ömlöttek be az ebédlőbe, – mert az
új kotta drága. A régi hanghullámok körülborongták a Gyurkovay Pál deres
fejét és az asztalon át közelebb hajolva Vitkóczynéhoz, így kezdett
beszélni:

– Ide hallgass, Züzánn. Amint ezeket a fiatalokat látom magam körül, az
jut eszembe, hogy mi mind a ketten elhibáztuk az életünket. Nekünk
valójában egymásénak kellett volna lennünk. Emlékszel arra a régi
majálisra, amikor fehér ruhádban először láttalak meg… Emlékszel a szent
esküvésekre, amellyel egymásnak örök szerelmet fogadtunk? Aztán mi lett?
Az élet kifacsart engem, mint egy citromot és te sem voltál igazán
boldog soha…

A Rip van Winkle keringőjét verték odabent a zongorán és Vitkóczyné
elmélázva hajtotta félre a fejét.

– Remélem, hogy a boldogságomat a gyermekeimben megtalálom.

Gyurkovay szenvedélyesen suttogta:

– Az is boldogság, de más boldogság. Mindenkinek jussa van a saját
boldogságához. Miért vont meg az élet tőlem mindent? Azt hiszed, nem
lettem volna boldog egy kedves, jó asszony oldalán, amilyen te vagy,
Züzánn?

– Azt hiszem, boldog lettél volna.

– Nos, tehát, miért kellett mindennek úgy történni, mint ahogyan
történt? Úgy érzem, hogy még nem késő… Még mindent helyre lehetne
pótolni.

Igy szólt Gyurkovay és megragadta az asszony kezét. Az derűs kacagással
emelkedett föl:

– Ne bolondozzunk, Pál. Ne keserítsük egymást. Az élet rövid már,
hagyjuk az ostoba multat. Lá, lá, lá… la-la-la… Emlékszel erre a régi
valcerre?

A zongora húrjai egy ócska nótát zengtek, amelyet a mai emberek már nem
is érthetnének meg. De a Gyurkovay és Vitkóczyné arca átszellemült a
régi hangokra és Gyurkovay Pál hirtelen elhatározással fölállott és
táncmozdulattal az asszony elé lépett. Vitkóczyné nem ellenkezett.
Körülvalcerozták az ebédlő-asztalt és amire a leányok észrevették volna,
már a szalonban folytatták a valcert, ahová Gyurkovay ügyesen
bekormányozta táncosnőjét.

– Táncoljatok, gyerekek, csak egyszer élünk! – kiáltotta Gyurkovay.

A leányok fölváltva verték a zongorát és csakhamar belemelegedett a
táncba a társaság. A kis ügyvéd „felvidékiesen“ keringőzött, amely
hasonlít a bécsi fiákkerosok táncához és Gyurkovay ezen nagyokat
hahotázott. Egyebekben az est hőse az öreg Gyurkovay volt. Rendezte a
táncokat és selyemkendőt lobogtatott.

– Kár, hogy kevesen vagyunk a körmagyarhoz. Az csak a szép tánc! –
kiáltotta.

A Vitkóczy-kisasszonyok is kitettek magukért a táncban és csaknem olyan
jól táncoltak, mint az anyjuk. A megtermett Vitkóczyné szinte röpülni
látszott tánc közben. Könnyedén, egy bálkirálynő nyugodt magatartásával
táncolt fáradhatatlanul.

Éjfél felé Gyurkovay Pálnak eszébe jutott egy románc, amelyet fiatal
korában szépen tudott énekelni. Elénekelte a románcot, aztán tökéletesen
kifáradva, lehunyt szemmel ült le a kanapéra. Egy negyedóra múlva
álmosan nyitotta föl a szemét, megtámogatta a térdét és így szólt:

– Én hazaballagok, mert öreg ember vagyok.

A szíves marasztalásra kedvetlen dörmögéssel válaszolt, mintha nem is
tisztes család közben lett volna. Vitkóczyné hiába vetett reá rosszaló
pillantásokat, a kisasszonykák hiába könyörögtek.

– Hazaballagok, – ismételte konokul Gyurkovay és a kabátját vette.

*

Az utcán Bajmoki doktor bizalmasan az öreg úr karjába kapaszkodott.

– Mondja, kolléga úr, milyen familia ez, ahol voltunk?

Gyurkovay keserűen elnevette magát és bömbölő hangon fölkiáltott:

– Olyan familia, hogy örülhetne ön, hogy náluk megfordulhat.

Bajmoki cinikusan nevetett:

– Persze, persze, ha a ház úrnője engem is kitüntetne!

– Ostoba, – dörmögte Gyurkovay és hátat fordítva vendégének,
hazaballagott.




Dickens úr barátai.

Elly korán reggel félrevonta a függönyt atyja dolgozószobájának
ajtajáról és rémülten kiáltott föl:

– A papa ismét elszökött az éjszaka!

Elly kiáltására Dovenné is kisietett a szomszédszobából. A fiatal
asszony kezénél fogva vezette hatesztendős fiacskáját, aki olyan kövér
volt, hogy járni is alig tudott. Meggondoltan, lassan döcögött, mint egy
kis elefánt. Nagyapja, ha megpillantotta, nyomban letette a tollat és
percekig gyönyörködött kövér unokájában… Dovenné szintén félrehúzta a
függönyt.

– Csakugyan, a papa megszökött, – mormogta szomorúan, mintha valami igen
nagy szerencsétlenség érte volna a házat azzal, hogy Dickens úr ismét,
mint a legutóbbi évek folyamán gyakran, éjjel, mialatt senki sem
vigyázott reá, elszökött a háztól. Elkóborolt, s ki tudja, mikor kerül
haza!…

A dolgozószobában még minden abban a rendben volt, ahogyan éjféltájban
elhagyták a nők a helyiséget. A kis asztalon a hatalmas teafőző, amely
úgy zúg, pöfög, mint egy gőzhajó. Talán még kürtöl is, mert a
Seffieldi-utca lakói a teafőző révén értesülnek arról, hogy Dickens úr
otthon van és regényeit írja. Ám a hatalmas edény, amely fiatalabb
korában bizonnyal személyszállító gőzös volt a Themzén, most mélységesen
hallgat a nők szomorúságára.

A széles íróasztal közepére bojtos házisapka van dobva. Ugyanezen okból
a faliszekrény ajtaja nyitva van és a fogas, amelyen Dickens úr
kürtőkalapja és kávészínü köpenyege szokott függni, üres, végérvényesen
üres, Dickens úr most már teljes bizonysággal elhagyta a házat. Az
asztal sarkán lapos alju, karcsu kerti rézlámpás, amelyben még most is
pislog a kormos láng és rávilágít a bagolyalaku tintatartóra, az
elhasznált lúdtollak tömegére, amelyek mint egy kis hadsereg állnak őrt
megfelelő tartóban. Legfelül pedig teleírott papírlap, az író
gyöngyalaku, apró betüivel, csupán a D-ék szokatlanul cifrák e nyugodt,
folyékony írásban. Elly, aki a háztartás és apja irodalmi ügyeinek
vezetője, az írásra hajol, amely a Black House egyik részlete. Keresgél
az asztalon, majd szomoruan susogja asszonynénjének:

– A regényfolytatásért is hiába jönnek!

A két nő búsan csóválja a fejét, amíg a kövér fiúcska rekedt hangon
kiáltozva ragadja magához nagyapja házisapkáját, amelyet nyomban nagy
fejére tesz. A sarokból hiányzik a barnára kopott botocska, amely
szökésében hű társa volt gazdájának és nem kopogott a Seffieldi-utca
kövezetén, hogy árulóvá váljon.

A tágas ablakközben ezalatt fölébred a feketerigó zordon kalitkájában.
Mintha egy középkori várúr ébredne komor sziklafészkében: a magányos
madár tompa füttyszóval néz körül a szobában. S aztán nyomban elhallgat,
mintha észrevette volna a szomorúságot, amely a házat betölti.

Az ajtó megnyilik e percben és hangos köszönéssel lép a szobába Tom, a
Times szolgája. Szolgája? Igen, rosszul mondtam ezt és ha Tom úr
tudomást szerezne e kitételről, joggal haragudhatna. Tom úr több,
sokszorosan több volt, mint egyszerü szolga. Nem volt a szerkesztőségnek
olyan titka, amelyet fiatal kora dacára ne tudott volna. Korábban egy
fügekereskedő alkalmazottja, de mióta az írókkal és szerkesztőkkel
lépett összeköttetésbe, titokban mindig összeszorítja öklét, ha
fügekereskedés mellett halad el a Cityben: személyes sérelemnek, gúnynak
tekinti, hogy Londonban fügekereskedők vannak. De hát nem is csoda. Tom
úr megérdemli az utókortól a feledésnek ama bizonyos fátyolát, amelyet a
baklövésekre szokás vetni. Tom úr fiatal kora dacára személyes
ismeretségben volt Gladstone úrral, akinek cikkeért a Times irodájából
elküldeni szokták. Arról pedig talán külön beszélni sem kell, hogy egész
Nagybritanniában ő volt a legelső ember, aki az aznapi
regényfolytatásról értesült, amelyet a híres Dickens úr írt a Times
olvasóinak. Korán reggelenkint, amikor bizonyos kereskedelmi
alkalmazottak kék köténnyel és felgyűrt kabátujjal söprögették a
citybeli irodákat és üzleteket. Tom úr sokatmondó arckifejezések között
olvasta a nyomda számára vitt kéziratot. Meg-megállt és sapkáját
földhözvágva nevetett, bár erre nem mindig volt oka. Irving úr nem tudná
utánozni Tom úr arckifejezéseit, hahotáit, pillantásait, amelyekkel a
City korareggeli publikumának tudomására akarta hozni, hogy ő a Boz
regényfolytatását olvassa. Néhány jóval fiatalabb gentlemannek idővel
megengedte, hogy tisztes távolból kövessék és résztvegyenek azon
leírhatatlan élvezetekben, amelynek nyomait Tom úr arcáról
leolvashatták. Tom úr néha annyira leereszkedett a fiatal
gentlemannekhez, hogy még meg is szólalt: „Óriás.“ „Nagyszerü!“ És más
hasonló fölkiáltásokkal fűszerezte olvasmányát. És bizony gyakran
csorgott a nyála némelyik fiatal úrnak, amint zsebredugott kezekkel
követte a népszerü Tomot a Seffieldi-utcából a Times irodájáig.

Nem volt tehát kicsiny Tom úr meghökkenése, amidőn arról értesült, hogy
ma üres kézzel kell visszamennie az irodába, a mai regényfolytatás
elmarad.

– Lehetetlen, – rebegte és aranyos sapkáját szemére húzva, lehorgasztott
fővel és mellékutcákon ügetett el a Seffieldi-utcai házból.

Amíg e kis dolgok történtek Dickens úr dolgozószobájában és mialatt a
kandallón álló óraházikóból többször kisétált a barát s a házikó
tornyában csengő hangon szorgalmatoskodtak kicsiny kalapácsok, ezalatt
az, aki a szomorúságnak okozója volt, gyanutlanul, bizonyos
megelégedettséggel ült London Warwick nevü külvárosában a Régi katonához
címzett vendégfogadóban.

A Régi katona éppen olyan vendégfogadó volt, amilyen akadt Londonban és
külvárosában még körülbelül ezer: gyaluforgács lógott le a háztetőről és
az utcafelőli falra egy óriási, habzó söröspohár volt festve. Különösen
ez a söröspohár volt nagyon sikerült. A fuvarosok, akik nyári hőségben
erre hajtottak, megesküdtek, hogy komlóillatot éreznek, amikor a
söröspoharat a Régi katona falán megpillantják. Ámde a fuvarosok nyári
hőségben nem egészen megbízhatók és könnyen lehetséges, hogy más
korcsmák előtt is érezték a komló illatát.

A komló-illat tehát nem lehetett az a sajátossága a Régi katonának,
amely ezt az öreg uracskát a Seffieldi-utcából idáig vonzotta. Kellett,
hogy legyen más sajátossága is a Régi katonának, aminthogy volt is.

Egy lugas állott az országút felé, amely tetejéig vadkomlóval volt
befutva és a lugasban hűvös volt. Egyetlen asztal állott a lugas
közepén, vörös abrosszal leterítve és az asztal körül székek állottak.
Két öblös, kényelmes karosszék, amilyenben azok az emberek szoktak ülni,
akik körülbelül meg vannak elégedve a világgal és meg vannak elégedve
önmagukkal. Ezek a széles bőrszékek azt beszélték, hogy Warwick
külvárosában nem ismerik a bajt, nyugtalanságot, idegességet és más
efféle újmódi betegséget. A székekhez megfelelő söröskancsók tartoztak,
széles, terjedelmes kancsók, amelyekben a barnaszínü sör bizonyosan igen
jól érezte magát. Olyan korsók voltak ezek, amelyek manapság már nem
divatosak. Találhatók, feltalálhatók ugyan még itt és ott, különösen
postaállomások közelében, ahol a pirosmellényes postakocsisok
megkövetelik, hogy a pohár, amellyel leöblítik torkukból az országút
porát, terjedelmes legyen, – de másfelé már nem igen divatosak ezek a
poharak. Eltünnek, elenyésznek, mint például többé nincs szokásban a
postakocsis mellé ülni és vele egész úton beszélgetni. A postakocsis
feleleteit ahhoz mérte, vajjon hány korsó sörre van kilátása a
legközelebbi korcsmánál. Manapság szófukarok és komorak a postakocsisok,
mert rendesen a nagyon szegény emberek jutnak melléjük a bakra, akiktől
nincs kilátás egyetlen korsó sörre sem… De meg másrészt az sem egészen
bizonyos, élnek-e még azok a pirosképü, vidám fickók, akik Londontól
Essexig játszva tették meg az utat a nehéz postakocsival.

A Régi katonában tehát olyan söröskorsók voltak, amilyenek a
postakocsisok virágjában voltak divatban és szólt is a postakürt a
susex-i országúton, amikor a Régi katona gyaluforgácsa feltünt a törpe
fák között.

Mondtam, hogy két karosszék volt?

Az egyik karosszékben, amelyiknek öléből éppen az országútra lehetett
látni, az az öreg uracska szokott üldögélni, aki mostanában sűrün jár
ide kávészínü köpenyegében. Dickens úr – ez az öreg uracska neve –
ismerőse az egész környéknek, a postakocsisoknak és a gyerekeknek, akik
a lugasokon kívül gomboznak, vagy Wellingtont játszanak. A külváros
valamennyi rongyos gyereke ott játszadozik a Régi katona körül, itt
szaladgált talán Twist Olivér is egykor.

Az egyik karosszéknek állandó gazdája tehát a tubákszínü öreg uracska,
aki a nagy korsóból szokta inni a barna sört és furcsán hunyorít a
szemével. A másik karosszéknek a vendégei változnak, sűrün változnak.
Itt szokott ülni Cross úr, a pirosképü, szélesvállu, fehérhaju fogadós
és nagyokat hörpintve söréből, az országút felé tekint. De hát Cross
úrnak más dolga is van, mint a lugasban üldögélni és Dickens úrnak
hiábavaló locsogását hallgatni. A lovak abrakolására is fel kell
ügyelni, mert Ryerson úr, a postakocsis nemsokára itt lesz szekerével és
ugyancsak lármát csap, ha a postalovak nincsenek kellőleg abrakolva.

A korcsmáros mielőtt elhagyná helyét a lugasban, átkiált a keskeny
palánkkerítésen a szomszédba, ahol egy vadkörtefa alatt egy öregember
üldögél.

– Kapitány, nem jönnél át egy szóra, meg egy korsó sörre Dickens úrhoz?

A kapitány, – Bridgen nyugalmazott tengerészkapitány ő, – mindig
hajlandó egy szóra és egy korsó sörre. Megtanulta odakünn az oceánon, –
ahol a halak ennivalójául a féllábát hagyta, – hogy szóra és egy ital
sörre mindig kell, hogy legyen ideje az embernek. Meg aztán a tubákszínü
öreg uracska pompás partner. Soha se úntatja az embert a hazugságaival,
soha sem vág közbe, még a legunalmasabb történetbe se szól: hallgat
csendesen és fejével bólongat.

– Érdekes, ördöngősen érdekes, kapitány uram! – kiált fel néha és
Brigden nyugalmazott tengerészkapitány, miközben falábát az asztalra
teszi, új történetbe kezd.

Brigden kapitány vén tengeri fóka, ördöngősen vén, de az ő történeteinek
is végük lesz egyszer. Meg aztán el is fárad a kapitány, kihörpinti
sörét és visszavonul a szomszédba, a vadkörtefa alá, ahol magában azon
tünődik, hogy ez a szárazföldi patkány, a Dickens úr, elhitte-e a
singaporei esetet, amit az imént elmesélt, és ha netán elhitte volna,
fel kellene világosítani, hogy a történetnek a vége kissé túlzott,
határozottan túlzott…

A karosszék tehát ismét üres a lugasban, de nem sokáig marad üresen. A
távolból fölhangzik a postakürt hangja és a susexi úton a porfellegből
kibontakozik a sárga kocsi. Nagy ostorpattogással közeledik a kocsi a
Régi katonához és Ryerson úr ugyancsak pattogtatja ostorát a bakon. Már
itt van a postakocsi és utasai nyujtózkodva szállnak le, hogy felüdítsék
magukat egy pohár itallal. Dickens úr titokzatosan hunyorgat szemével,
amikor az utasok sorban leszállanak. Nini, ott az a sárga
nanking-nadrágos úr nem régi ismerősünk-e, a strafordi iskola-igazgató?
Hát az a pirosképü, szőkefejü fiúcska nem a kis C. Dávid vajjon? Hölgyek
és urak vonulnak a lugasba és Cross úr habzó sörökkel közeledik. Lárma
és vidám kacaj hangzik föl az utasok csoportjából, ügyet sem vetnek a
hallgatag, ravasz mosolygásu öreg uracskára, csupán az időközben
visszatért Brigden kapitány kémleli koronkint az arcát: vajjon elhitte-e
az öreg uracska a szingaporei esetet?

Ryerson úr, a pirosmellényes kocsis már ostorát pattogtatja a Régi
katona előtt. A kocsi tovább robog, a fogadó és környéke elcsendesedik.

Egyszerre a távolban megjelenik egy széles szalmakalap, piros napernyő
és két aggódó, bánatos szem. Elly közeledik a susexi úton a Régi katona
felé, ahol Dickens úr hirtelen kihörpinti sörét, elbúcsuzik barátaitól,
a kapitánytól és a fogadóstól és botocskájával vígan kopogva megindul
Elly kisasszony felé.

– Papa, papa, – kiáltja a jó gyermek, – egész Londont felkutattuk már
utánad, hol voltát ismét papa?

– Néhány fejezet regényt írtam, gyermekem, – felelt vidoran az öreg
uracska. Magában ravaszul megjegyzi:

– Akármi legyek, ha az a nanking-nadrágos nem a strafordi iskolaigazgató
volt!




Zathureczky agarai.

Az én anyai nagybátyám, Zathureczky Samu volt a legutolsó agarász a
vidékünkön. Abban a régi értelemben gondolom az agarászatot, ahogy még
nagyjaink foglalkoztak e nemes állapottal. Az agarászat nem csupán múló
szeszélyek csillapítója, rossz kedvnek elűzője és ideig-óráig tartó
szórakozás volt, hanem olyan szenvedély, amely az egész életet
betöltötte.

Nohát ilyen agarász volt Zathureczky Samu.

Ilyenkor, deres őszben, ha lehunyom a szemem, vágtató lovasokat, elnyuló
testü agarakat és rémülten menekvő nyulat látok a honi pusztákon,
szorgalmatosan emlékezem az öreg úrra. Mint általában: vagyonát ő is
elverte, de agglegény volt és senki sem jajgatott emiatt. A költők
számára tartatott fönn annak megállapítása, hány faluja, ménje, gulyája
volt Zathureczky Samunak. Mert ugyan ki látott már olyan tönkrement
urat, – hogy későbben, idő mulásával ne emlegesse uradalmait és
vármegyéit? Ez a szelid túlzás szívesen megbocsájtható, hisz a multnak
utóvégre mindegy, hogy mit fogunk reá. A várak éppen úgy leomlottak,
mint eltüntek a falusi udvarházak.

Abban az időben, amely időről e helyen megemlékezem, Samu bácsinak három
agara volt csupán. A változatosság kedvéért, – csak meghalt néha egy-egy
vén nagynéni, – volt kocsija, lova is, de csupán a három agár bírt az
állandóság jellegével. Cicke, Fánni és Muki volt az agarak neve és
szemre semmiben sem különböztek másféle agaraktól. Ha véletlenül nem a
Zathureczky agarai lettek volna, az ördög sem törődött volna velük. De
hát a Zathureczky agarai voltak… És annyi bolondos legenda, anekdota,
tréfa keringett a három agár felől, hogy sok volna könyvbe szedni. Az
öregedő férfiúnak, mintha egyéb dolga sem lett volna, mint
folyton-folyvást új meséket kieszelni az agarakról. Az agarak mindig a
sarkában jártak és ahol megfordult Zathureczky, ott megszerették,
megkedvelték az agarakat, annyit hazudott felőlük. Hívták, csalogatták
jobbra-balra és ebéd után már alig várta a vendéglátó gazda, hogy
Zathureczky elkezdje:

– A Cickével esett meg a minap…

Az agarakat nyomban a szobába vezették és asszonykezek megsimogatták,
dédelgették. Faluról-falura, úriháztól-úriházhoz járt Zathureczky az
agaraival. Mindenütt kiváncsiak voltak a nevezetes agarakra. Valóságos
legenda volt már az, ami a Cicke okosságáról, a Fánni gyorsaságáról és a
Muki ravaszságáról keringett.

– Neró idejében szolgabíró lehetett volna akármelyik, – mondogatta
Zathureczky.

Telt, múlott az idő. A három agár szépen eltartotta Zathureczky Samut.
Az agarak nélkül tán reggelihez se jutott volna, mert egyébként nem volt
valami okos ember és mélységesen hallgatott, ha nem agarakról folyt a
diskurzus. De mert agarai voltak, szépen megvolt a mindennapi ebédje,
vacsorája. Jól tartották a kutyákat, – csak nem hagynak koplalni ilyen
híres fajtát, – jóllakott velük Samu is. Beszterczey Pál egyszer azt
találta mondani:

– Ugyan, Samu, mit bajlódol az agarak ellátásával? Hadd itt őket nálam…

– Hát aztán én mit csináljak?

Persze, persze, mit is csinált volna! A váltóit az ördög se zsirálta
volna, ha az agaraknak nem kellett volna enni, meg lakni. A megyei
takarékpénztár öreg igazgatója, amikor Zathureczky talán már a századik
váltóval kopogott nála, így szólott hozzá:

– Tudod mit, Samu? Nekünk is jobb lesz, meg neked is. A takarékpénztár
megveszi tőled örök áron az agarakat.

Zathureczky megvakarta az üstökét:

– Aztán mennyit adnátok értük?

– Hm, – felelt az igazgató. – Száz pengőt megér mindegyik. Legalább a
takarékpénztárnak megér.

Zathureczky elgondolkozott. Utóvégre háromszáz pengő szép pénz egy
summában, de az agarak se kutyák.

– Majd gondolkozom rajta, – szólott és elköszönt.

Lement a takarékpénztárból. A három agár ott kergetőzött a piacon,
fölborítva a kofák kosarait, üldözve kisebb ebeket. A Cicke éppen egy
orosi menyecskének fojtotta meg a két csirkéjét és a menyecske nagy
kiabálással futott a kutya után, amelyik gazdáját megpillantva, hozzá
menekült.

– Fizessen az úr! – kiáltott a harcias menyecske, – mert mindjárt
kiszedem azt a kapa után ültetett bajszát.

Zathureczky megzavarodva keresgélt a zsebében. Bíz ott nem talált
semmit.

– Mindjárt hozom a csirkék árát, lelkem, – szólott és megfogta a Cicke
nyakszíját. Vitte föl, a takarékpénztárba.

– Itt az egyik váltó, – mondta és fölvette a száz pengőt.

Most már volt száz forint, de nem volt meg a Cicke. Beült az Arany
ökörbe ebédelni és elbúsúlva nézte két elárvult agarát. Szomorúan
dobálta nekik az asztal alá a csontokat.

– Elment a nénétek. Ráütötték a takarék bélyegét, – mormogta.

Hetivásáros falusiak jöttek-mentek körülötte.

– Ugyan, csak nem beteg a Cicke? – kérdezgették.

– Még rosszabb, – felelt Zathureczky és búsan nézegetett.

Bánatában borral öntögette torkát és mire leszállott az alkonyat, a
cigány is hangolni kezdett a félhomályos étteremben. Addig hangolt,
hangolt, amíg Zathureczky odaintette magához:

– Valami keserveset! – parancsolta.

Ivott, mulatott, bánkódott a Cicke után… Reggel kifordította a zsebeit.
Egy lyukas hatos koppant a földön. Beintett egy ácsorgó suhancot a
piacról. Rámutatott a Fánnira:

– Vidd a takarékba!

Elhozták a száz pengőt és akkorára a cigánynak még keservesebb nóta
jutott az eszébe. De keservesebb lett a Zathureczky kedve is. Most már
táncolt is bánatában. Muki, az utolsó agár, mintha előre érezné sorsát,
vonított a sarokban.

Folyt, folyt a mulatozás, míg éj lett a nappalból és az éjből reggel.
Akkor került a sor a harmadik agárra…

A híres agaraknak ez lett a sorsuk. De azóta se vett agarat a
takarékpénztár. Habár, ha talán Zathureczkynek újra lennének agarai. –
Ki tudja?




Asszonyok inspekciója.

Évekkel ezelőtt a nyarat egy felvidéki kis fürdőhelyen töltöttem. A kis
fürdő semmiben sem különbözött a többi felvidéki fürdőktől: fenyőfából
épült svájci házak feküdtek egymás mellett a völgyben és a hegyoldalra
pompás erdei utak vezettek. Itt is, amott is kristálytiszta források
bugyogtak föl és a telep gondnoka, Kapránszky Mihály, igazi sárosi
szivélyességgel fogadta a gyéren érkező vendégeket.

Junius elején voltunk még, alig laktunk néhányan a fürdőn, azok közül is
el-eltűnt egy-kettő, akiket az unalom és a hideg tovaűzött
Ilonafüredről. Kapránszky Mihály vörösképü, kopaszfejü, lógó bajuszu
ember volt, igen bő nadrágot és fekete kabátokat hordott, – sunyin
nevetett a bajusza alatt:

– Majd visszajönnek… De már akkor késő lesz. Nem lesz egyáltalában szoba
Ilonafüreden.

Ezzel a gyermekes ijesztgetéssel tényleg sikerült is neki néhány
vendéget ott tartani.

– Egy-kettőre megy az nálunk. Hirtelen megrohanják a fürdőt a pestiek,
külföldiek, sőt a környékbeliek is. Aki későn jön, nem kap szobát. Egyik
mulatság a másikat űzi. Annyi itt a szép leány, asszony, mint sehol az
egész Tátrában…

De hát egyelőre egyedül voltunk és csendesen unatkoztunk. Kapránszky
Mihály napról-napra érezte, hogy a vége mégis csak az lesz a kellemetlen
időjárásnak és a végtelen unalomnak, hogy egyedül marad a fürdőn, szinte
sírva emlegette:

– A méltóságos báró is éppen az idén halt meg. Máskor már májusban itt
szokott lenni a takarításnál… Az egy mulatságos ember volt!

Egy vasárnap reggel titokzatos arccal, hamisan hunyorgatva fogadott
Kapránszky Mihály a reggelinél.

– Szereti a szép asszonyokat, nagyságos uram? Nos lesz bennök része. Egy
társaság jön ki délután Hutáról a fürdőbe. A hutai asszonyok mind igen
szépek. Sürgönyt kaptam, hogy rendben legyen a táncterem.

A vendéglő táncterméből tényleg akkor cipelték ki a télen át oda
berakott ócska kanapékat, rongyos szőnyegeket. Poroltak, takarítottak,
mintha most kezdődött volna meg csak igazában a fürdőszezón, amikor
Hutáról kiránduló társaság érkezik Ilonafüredre.

Uzsonnatáján a hegyoldalon megjelent az első világos tavaszi toalett.
(Színházi messzelátón kivehettük a hegyi utat.) Csakhamar egy bokor
asszony lett látható, mögöttük néhány férfiú, akik kalapjukat és
kabátjukat botvégre akasztva cipelték és a hangjuk rekedt volt a sok
énekléstől. Az asszonyok vadvirág-bokrétát tartottak a kezükben és
kimerülten, bágyadtan ereszkedtek alá a meredek úton.

– Ezek se fognak táncolni! – mondom a gondnoknak.

Kapránszky megsímogatta lógós bajszát.

– Reggelig, nagyságos uram. És akkor ugyancsak gyalog mennek át a
hegyeken, haza Hutára…

Csóváltam a fejem. A gondnokról egyebekben is többször azt tapasztaltam,
hogy ártatlan dolgokban szívesen szeret füllenteni. Kétkedve hallgattam
szavát:

– Nem vagyok dicsekvő ember, – folytatta Kapránszky Mihály, miután egy
szalvétával jelt adott a vendéglő terraszáról a hegy felé, – de egyedül
az én érdemem, hogy a hutaiak ma idejönnek. A napokban bennjártam a
városban, – éppen a Marcsányi Mariska kézfogóján, – és elmondom ott
Bikay Pálnak, a polgármesternek, Porubszky Ferkónak, a szerkesztőnek és
tanárnak, hogy csehül állunk az idén az időjárással. Minden vendégem
megszökik Ilonafüredről. Nem akar, sehogy sem akar kitavaszodni, a
nyárról nem is beszélek. Furcsa ország vagyunk. Itt akkor van nyár,
amikor már senki sem várja: szeptemberben. Valamit tenni kéne az
ilonafüredi vendégekért. (Megjegyzem, hogy a fürdő részvénytársaság és a
részvények legnagyobb része a hutaiak birtokában van.) Összeült a nemes
tanács nyomban a külön szobában és meghányta-vetette a dolgot. A
polgármester – a fürdőn elnök úr a neve – hümmögve mentegetőzött:

– Az Istennel nem pörölhetünk. Ha ő nem akarja, nem lesz nyár. Várjunk
türelemmel.

– Én várnék, csak a vendégeim nem várnak. Csupa egészséges, többnyire
fiatalemberek, akik hipp, hopp, otthagynak egyszerre, mint Szent Pál az
oláhokat. Ha volna néhány öreg, köhögős vendégem, nem is nagyon
búsulnék. Azok már nem igen mozdulnak el.

Közbeszólt ekkor Porubszky Ferkó, tanár és szerkesztő, akit közönségesen
a város eszének szoktak tartani.

– Nincs más módus, mint tűzbe kell küldeni ismét az asszonyokat, mint
harmadéve.

– Nono, – felelt a polgármester fejcsóválva, – harmadéve öreg urakról
volt szó, akik cseppet sem voltak veszélyesek az asszonyokra. De most
azt hallom, hogy fiatalemberek vannak a fürdőn.

Porubszky szerkesztő úr ekkor fölemelkedett és hosszú beszédet mondott,
amely beszédben előadta, hogy más fürdőknek mi a nevezetességük,
hírességük: Klenókán ott van a savanyúvíz, Fehértelepen egy neves
fővárosi orvos rendel a betegeknek, Gyurgyókán egy operette-primadonna
szokott nyaralni. Ilonafürednek semmi ilyen természetű nevezetessége
nincs, kell tehát, hogy az asszonyok kitegyenek magukért, mert rákerült
a sor. Lehet, könnyen lehetséges, hogy egész nyáron permanenciában kell
lenniök, – ha az időjárás nem javul. Így határozott a gyűlés és ime a
hutai asszonyok már ott közelednek a fürdőház mellett.

Kapránszky Mihály kifutott a vendéglőből és kalaplengetve ment a hutaiak
elébe. Öt asszony jött és hat férfi, köztük volt Porubszky tanár úr, aki
nőtlen ember volt és felügyelője, rendezője volt a kirándulásnak. Nehogy
valami ostobaság következzék el, azért jött ki a tanár úr. Mert hát a
fürdő érdekeire mindenek előtt vigyázni kell, és végtére az asszonyok
azért vannak, hogy kitegyenek magukért…

Az ozsonna, amelyet a fölvirágozott asztaloknál vidám hangulatban
elköltöttek a hutaiak, fölfrissítette őket. A halovány arcok kipirultak
és csengő kacagás, tréfás beszéd hallatszott a hosszú asztal mellől. Az
asszonyok valóban csinosak, érdekesek voltak. Amolyan kisvárosi dámák,
akik mindig számon tartják a legutolsó párisi divatot még akkor is,
midőn senki sem tud a divatról. Egészséges nevetésük megtöltötte az
üvegfalas éttermet és mosolygó tekintetüket nyájasan függesztették a
fürdői vendégekre, akiknek idegenszerű volt megszokott, csöndes helyükön
a hirtelen zaj.

Kapránszky Mihály bő ruhájában izgatottan járt föl és alá, mint egy
színpadi rendező:

– Nos, hogy tetszik? – kérdezősködött. – Eddig még mindenkinek az volt a
véleménye, hogy a hutai asszonyoknak nincs párjuk az országban.

Egy savanyú ember, a vörös mérnök, fanyarul jegyezte meg:

– Ugyan micsoda vak ember mondhatta ezekre a hízott ludakra azt, hogy
szépek?

Kapránszky a bajuszát harapdálta:

– Kövérek, mérnök úrnak? No majd intézkedem, hogy jövő vasárnap egy-két
soványabb szépséget is kihozzanak. Mert vannak ám! Gyönyörű sovány
teremtések vannak. Harmadéve is kettőt adtunk férjhez…

– Ne fárassza magát, gondnok úr, – felelt ásítva a mérnök, – addig régen
elutaztam…

– Óh, – rebegé sápadtan Kapránszky, magában pedig azt dünnyögte, hogy
micsoda ostobaság is volt Porubszky Ferkótól a város legkövérebb
hölgyeit Ilonafüredre hozni. Mintha nem tudná Porubszky uram, hogy nem
mindenkinek tetszenek a molett nők. Ó, ez a Porubszky! Hogy nem gondol
meg semmit se alaposan.

Porubszky Ferkó nem látszott kikelni a mérnök miatt, amikor a gondnok
szemrehányásokat tett neki. („Ilyen vörös zsidóért nem kár!“ – mondotta
majdnem hallhatóan. – „De hisz nem is zsidó!“ – felelt Kapránszky. – A
tanár zavartan mondotta: „Annál rosszabb, antúl rosszabb rá nézve!“ Amit
Kapránszky Mihály sehogysem tudott megérteni. Miért annál rosszabb?) A
tanár hangosan és jókedvűen beszélt a hosszú asztalnál és akkorákat
hazudott, hogy a részvényeseknek bizonnyal könnybe borul a szemük, ha
hallják. Többek között váltig erősítgette Kozsnik Pál, városi
szenátorral szemben (aki megbeszélés szerint ellentmondott), hogy a
bolgár fejedelem nyáronkint heteket tölt inkognitóban Ilonafüreden.
Később az ilonafüredi vizeket kezdte dicsérni, de ő maga szorgalmasan
töltögette a korcsmáros savanyú vinkóját.

– Nem rossz bor, becsületemre, nem rossz, – ismételgette minden
pohárnál. – De a víz, az isteni víz, az fölségesebb a tokaji aszúnál.

Az asszonyok csakhamar unatkozni kezdtek. Százszor hallották ők már
Porubszky tanár úr élceit, valami új után vágyakoztak. A kacérkodások,
forró pillantások eddig nem sok eredménnyel jártak, csupán egy fiatal
földbirtokos parancsolta meg a cigánynak, hogy a legszomorúbb nótákat
muzsikálja; azonkívül Kapránszky Mihály lett fülig szerelmes – mind az
öt asszonyba. Állandóan ott tett-vett az asztal körül és amelyik
asszonnyal éppen beszélt, abba nyomba beleszeretett. Rendesen odarohant
az asztalomhoz és nagy zsebkendőjével törölte homlokát.

– Pfü, ez a nyári hőség! – kiáltotta, pedig csaknem fagyott odakünn. –
Nyáron százszor veszedelmesebbek az asszonyok, mint télen. A légköri
villamosság, a napsugár heve is az ő segítségükre van. Minden
összeesküszik a férfiak ellen. Nézze, azt a barnát, nézze. Olyan, mint
Diána. A nyaka olyan fehér, mint a márvány. Az irigy bő köpeny eltakarja
előlünk tagjai formáját, mellének fehérségét. No de nemsokára kezdődik a
tánc és akkor, hiába haragszik Hurik uram, a férje, a bő köpeny lekerül
az isteni vállakról. Szokott négyest táncolni, nagyságos uram? Diána
imádja a négyest.

Később a szomszéd asztalnál hallottam Kapránszkyt, ahol arról beszélt a
fiatal földbirtokosnak, hogy a régi királyok, nagyurak jobban szerették
a felvidéket az alföldnél. A hegyekben dús aranybányák voltak, az erdők
telve vaddal, a folyók hemzsegnek a haltól és az asszonyok, lányok
szépek; mint megannyi festmény, álomkép valamennyi.

A szemek, azok ma is ugyanazok, amelyek Mátyás királyra ragyogtak, azok
a kék szemek, amelyekben a szláv költők minden mélabús költészete benne
ragyog… A hosszú asztalnál Szkilnének, a patikus feleségének volt olyan
szeme, aki keringőzni nagyon szeretett.

– Az asszonyoknál megszünik a nemzetiségi kérdés! – nevetett Kapránszky.
– Igaz, hogy Szkil maga egy utálatos pánszláv, de mit tehet erről a
felesége? A felesége csak arról tehet, hogy a legszebb asszony a
vármegyében.

Észre se vettük (amikor a tánc megkezdődött) már ismerősök voltunk a
Hutáról lerándult társasággal. Az asszonyokkal igen könnyen ment az
ismeretség: táncos, jókedvű, vidám teremtés volt valamennyi. (Éppen a
mérnökkel történt, aki lassan beadta a derekát, hogy az egész négyes
alatt hevesen udvarolt a táncosnőjének, Szombathynénak. Az asszony nem
felelt a heves udvarlásra, csak mosolygott szép beszédes szemével, piros
ajkával és ez minden beszédnél jobban tetszett a mérnöknek. Csak
későbben derült ki, hogy Szombathyné született tót leány és árva kukkot
sem tud magyarul.)

A hutai urak közül akkor már többen igazat adtak Porubszky Ferkónak
abban, hogy Hután terem a legjobb bor. Nem termett ott semmiféle bor,
csak hát ebben a dologban is kellett imponálni a fürdővendégeknek, akik
a hosszú asztalhoz telepedtek. Miután a cigány a táncteremben volt
elfoglalva, az urak azzal mulattatták magukat, hogy énekeltek. Porubszky
Ferkó tót népdalokat adott elő, utána nyomban Szombathy úr, – a tót
menyecske ura, – magyar nótával válaszolt, amit együtt fújt az egész
társaság. A „Cserveni Vinó“-ra nyomban a Petőfi népdala következett.
Milyen furcsa világ! – gondoltam magamban. – Az emberek észjárása éppen
olyan girbe-görbe, mint az országútak… Lám a vad magyar Porubszky
dalolja a jó egyetértés kedvéért a tót nótát, míg Szombathy úr, aki neve
dacára elszlávosodott, a magyarral felel. Aztán még azt mondják, hogy
van nemzetiségi kérdés!

Az asszonyok ezalatt derekasan kitettek magukért. Pihenés nélkül
táncolták keresztül az éjszakát. Kapránszkynak éjfél felé az az ideája
támadt, hogy ő majd megmutatja, hogy milyen jeles táncosnők a hutai
asszonyok. Egymásután játszatta a cigánnyal a spanyol, orosz, amerikai
táncokat. A hutai asszonyok valóban ismertek mindenféle táncot.
Könnyedén, a fáradtság legkisebb jele nélkül táncoltak. A szemükben a
vidám, olvadékony mosoly, az arcuk derült, ifjú és gondtalan. Senkit sem
látszottak kitüntetni különösebben, pedig, amint észrevettem, akkor már
valamennyi fürdővendég szerelmes volt s szerelmet vallott a keringő vagy
csárdás forgásában… Az asszonyok nyugodtan hallgatták meg a forró
vallomásokat, mint akik nagyon sokszor hallottak ilyesmit.

Valaki kedélyesen hátbavágott, amíg a táncterem ajtajában álldogáltam.
Porubszky szerkesztő és tanár úr volt.

– Hogy vagy? – kérdezte. – És te csupán ábrándozással töltöd az
éjszakát, bajtárs?

Deres, kiviaszkolt bajusza kedélyesen mozgott és a csiptetője mögül
huncutkásan hunyorított a szemével.

– Soha se halunk meg barátocskám! – folytatta. – Vajjon mért állsz itt
magadban, hallgatagon elgondolkozva? A perc elröpül, az élet elmúlik,
kár az ifjúságért. Nézd, a szép Szombathyné éppen pár nélkül van. Csapj
föl öcsém. A virág neked nyílik.

Vállat vontam:

– Az az asszony azt sem érti meg, hogy mit bókolok neki.

Porubszky tanár úr nevetett és nagyot szívott szivarján:

– Hát nem mindegy az? – kérdezte vidoran. – Az a fő, hogy te elmondod a
bókokat, a vallomásokat. Emígy könnyítsz magadon, a szíveden. Az
mellékes, hogy megérti-e az, aki hallgatta. Hiszen mindegy, – egészen
mindegy. A többi asszonyok, akik esetleg megértik gavallérjaik szavait,
éppen olyan szívesen, barátságosan mosolyognak, mint Szombathyné
mosolyog. A mi asszonyaink nem szoktak legyezővel a szájra ütni… Minek
is az? Ártana a fürdőhely renoméjának. Reggel útrakelünk és a hegyen
keresztül visszamegyünk Hutára. Soha, soha az életben nem találkoztok
ezekkel az asszonyokkal, mert jövő vasárnap másokon van a szolgálat
sora. Azaz, hogy találkozhattok, ha Hutára jöttök. Már az is megtörtént…
Csakhogy a fodrásznét nem lehetett megtalálni az egész városban és az a
bizonyos asszonyka szégyelt mutatkozni frizura nélkül…

Még sokáig beszélt Porubszky tanár úr az asszonyokról, akik odaadó, lágy
mosollyal hallgatták udvarlóik suttogását. Fáradhatatlanul táncoltak és
a szemükben nem látszott kimerültség nyoma… A hegyeken fehér szárnyait
bontogatta a hajnal, amikor Szombathy úr beszólott a táncterembe:

– Hanka!

A kékszemű menyecske nyomban elbúcsúzott udvarlójától és kisietett a
táncteremből. A legközelebbi vasárnap hiába vártuk, nem jött
Ilonafüredre, mert az inspekció más tagokból állott.




A kapitány kalapja.

Furcsa lett volna, ha Szmerkovszky Gyula lovaskapitány, amidőn falusi
magányában a házasságra szánta magát, jövendőbelijét nem a
Gaál-kisasszonyok közül választja… Vajjon honnan is választhatta volna?
Hisz voltak, lehettek másféle kisasszonyok is a környéken, de hát azok
csak azért voltak ott, hogy lássák a nagy különbséget közöttük és a
Gaál-kisasszonyok között. Minden Gaál-leány született primadonna volt,
nem igen lehetett velük versenyre kelni. Meg aztán a hagyomány, a
tradició révén a Gaál-leányoknak mintha több lett volna megengedve, mint
más származású kisasszonykáknak. Ugyan kinek jutott volna eszébe azon
megütközni, hogy Gaál Terka például leejtette a kontyát táncközben? A
térdig érő hajfonatokat megbámulták a férfiak. De bezzeg bomlott volna
föl a haja más kisasszonynak! Az egész vármegye őt szapulná. Meg aztán
az is köztudomású volt, hogy a Gaál-kisasszonyok nem nagyon válogatósak
az eszközeikben, ha valakihez férjhez akarnak menni. Addig mesterkednek,
amíg csak elvétetik magukat. Éppen Szmerkovszky Gyurkával történt meg,
hogy nem tudta sohase megtalálni a kalapját, valahányszor Gaálékhoz
vizetbe ment. De volt már olyan házasulandó férfiú is a Gaálok
történetében, akinek a csizmáját dugták el a kisasszonyok. Csizma nélkül
nem lehetett elmenni. Nem is adták elő addig a csizmát, amíg valamelyik
leányt meg nem kérte az illető.

De hát ugyan kinek jutna eszébe ezért haragudni a Gaál-kisasszonyokra?
Ők már ilyennek születtek. A kedvességük, szépségük lenyomta minden
hibájukat. Régi nóta, hogy a szép hölgyeknek sok minden meg van engedve.

Szmerkovszky Gyurka, a nyugalmazott kapitány nem volt se fiatal, se
gazdag, sőt éppen az ellenkezője volt annak, amit férfi-ideálnak
neveznek. Mogorva, zordon, öreges legény volt már ekkor a kapitány, még
keresztkomának se nagyon kellett senkinek, mert a mulatozás hevében a
kapitány verekedni kezdett rendesen. Az pedig életében nem történt meg a
kapitánnyal, hogy a kalapját eldugták volna a hölgyek. A
Gaál-kisasszonyok mégis eldugták a kalapját, mert a család öreganyja,
Ziza néni már abban az időben úgy nevelte a leányokat, hogy mindegy az,
akármilyen a férfi, csak bajusza legyen. Nos, a kapitánynak volt
bajusza.

Addig dugdosták a kalapot a kisasszonyok, amíg Szmerkovszky Gyurka
kötélnek állott és egy őszi napon így szólt Napoleonhoz, a Gaál-lányok
apjához:

– Nagy gazember vagy, Napoleon. Megfogtál, elvarázsoltál,
guzsbakötöttél. Add nekem a Sárikát.

Az öreg Napoleon erre csak nevetni kezdett, hogy a könnyei is
kicsordultak a nevetéstől.

– Megbolondultál, kapitány uram? Éppen Sárikára vásik a fogad! A
legkisebbre, a legszebbre, a legkedvesebbre. Nem, kapitány uram, nem
ilyen vén medvének neveltem én Sárit. Talán, ha egy eleven herceg jönne
Sáriért, még akkor is meggondolnám előbb a dolgot.

Szmerkovszky Gyurka nagy haragra gerjedt. Félelmetesen forgatta a szemét
és úgy ment el a Gaál-házból, mint aki oda többé soha vissza nem jön.
Pedig dehogy is nem jött vissza. Meg volt már babonázva a zordon férfiú,
nem tudott meglenni anélkül, hogy a kalapját soha el ne dugják; nem
tudott meglenni a Gaál-kisasszonyok kedves nevetése, jókedve, nótája
nélkül. Vágyott vissza abba a virágos kertbe, ahol eleven rózsák nyilnak
és mindegyik rózsa úgy kínálja magát a leszakításra, mintha az volna a
legfőbb vágya. Pedig dehogy is lehet leszakítani! Olyan Gaál-kisasszony
még nem volt, akit leszakítottak volna azelőtt, mielőtt a pap arra
engedelmet nem adott. Csakhogy a férfiak sohase okosodnak meg, mindegyik
azt hiszi, hogy ő kivétel; ő szerencsésebb, mint a többi. Egyszer csak
azon veszi magát észre, hogy valamelyik Gaál-kisasszony már a felesége.

A kapitány egy hónapig tartotta a haragot. Napoleon urat nem ismerte meg
az utcán; a kisasszonyok, ha szembejöttek, látták a kapitányt a tulsó
oldalra igyekezni a térdigérő falusi sárban. Egy hónap alatt senki se
dugta el a kapitány kalapját, hát mégis csak beállított egyszer ismét.
Napoleon bácsi úgy fogadta, mintha misem történt volna. Megveregette a
kapitány széles hátát, borral, pipával kínálta és csak úgy odavetőleg
jegyezte meg:

– Az asszonyokról pedig ne beszéljünk. Nem ilyen öreg legényeknek való
téma az.

Szmerkovszky Gyurka dühében csaknem kettéharapta a csutorát.

– Nono, – mormogta mérsékelt haraggal, – hány esztendős vagy, Napoleon?

– Tudom is én, – felelt Napoleon. – Nem az esztendők teszik, hanem a
kor.

– De mégis, – sziszegte a kapitány, – közelebb vagy a hetvenhez, mint a
hatvanhoz?

– Olyanformán.

Szmerkovszky Gyurka erre a Napoleon fülébe kiáltott:

– Hát én meg negyvenkét éves vagyok, urambátyám! Negyvenkettő. Korántsem
olyan vén ember, mint te.

Napoleon legyintett és kedélyesen nevetett:

– Mindegy az, kapitány. Tökéletesen mindegy. Az én nagyapám még nyolcvan
esztendős korában házasodott, azóta a húszéves ifjak is aggastyánok.
Satnyulunk, Szmerkovszky Gyurka. Határozottan satnyulunk.

Igy beszélt Gaál Napoleon és ravaszkodva nézett Gyurkára bozontos
szemöldöke alól. Gyurka fújt, hümmögött, zörgött a sarkantyújával, végre
megkérdezte:

– Tán bizony azt hiszed, Napoleon, hogy már elkéstem a házasságtól?

Napoleon fölemelte a mutatóujját:

– Talán még nem. De mindenesetre sietned kell, kapitány.

– Magam is azt gondolom. Add nekem tehát a Julcsa leányodat, Napoleon.
Julcsa már nem olyan fiatal gyermek. Meg aztán a minap is eldugta a
kalapomat…

– Dehogy is Julcsa dugta el a kalapodat, kapitány, – felelt nevetve
Napoleon. – Özvegy Gaálné dugta el a kalapot. Julcsa lányom talán még
egy gróf kalapját se dugná el. Legalább is nem engedném neki.

Szmerkovszky Gyurka ismét csak ott volt, hogy összevesszen Gaál
Napoleonnal. Az özvegyasszony, akit az öreg úr említett, nem lett volna
talán nagyon csúnya, ha egyedül van a háznál. De négy fiatal leány
között, bizony csak nénike volt már Gaál Mária. A dolga az volt, hogy
rendben tartsa a bátyja házát, ügyeljen az anyátlan leányokra és ha
nagyon kellett, hát táncra perdüljön az öreg urakkal, akik a Gaál-portán
megfordultak. A macska hitte volna, hogy még kalapokat is dugdos. Hiszen
már ezüstözött itt-ott a haja, a halántékán.

Szmerkovszky kapitány megint csak elmaradt egy hónapig. Napoleont nem
ismerte, a kisasszonyokat elkerülte és agglegényes, régi házából alig
mozdult ki. Ha el is ment odahazulról, tovább nem ment, mint a patikáig.
Ott csúfolódva bekiáltott az ajtón, Bornácskaihoz, a patikushoz:

– Van itt elég pirosító? A Gaál-kisasszonyokat nagyon haloványnak látom
az utóbbi időben.

Máskor egy ócska huszársipkát küldött a kisasszonyoknak. Ne
unatkozzanak, dugdossák a huszársipkát.

A hegyesnyelvü Gaál Sári visszaüzent:

– Inkább egy eleven huszárt küldött volna, Szmerkovszky bácsi!

– Eleven huszár! – dünnyögte a kapitány. – Hát én már meghaltam talán?

És ugyancsak bosszankodott, pedig nevetni szeretett volna.

Ugyan hogyan csípjen egyet azokon a pajkos Gaál-kisasszonykákon? Azokon
a nevető, csúfolkodó kisasszonykákon, akik mindjárt kinevetik a férfiút,
amint egy kicsit nem bírja a lábát! Mintha bizony volna olyan láb, amely
örökké tartana!

Még a vén Napoleon is úgy billegtette a kopasz fejét, amikor a kapitányt
meglátta, mintha szörnyen mulatságosnak találná Gyurkát.

Csupán egy tagja volt a Gaál-familiának, aki sohasem gúnyolta ki
Szmerkovszky kapitányt. Ez özvegy Gaálné volt. Szelíden, alázatosan
sütötte le a szempilláit, ha a kapitányt látta, mintha állandóan
bocsánatot kért volna azért, amiért egyszer a kalapját eldugta. De
Szmerkovszky nem az az ember volt, akit szelíd pillantásokkal meg
lehetett volna puhítani. Mikor az özvegy már azt hitte, hogy
lassan-lassan kibékíti Gyurkát, a kapitány egy kemény kalapot küldött az
özvegynek. Egy kemény, kopott kalapot.

Özvegy Gaálné korántsem haragudott meg az ajándékért. Sőt mintha még
örült volna is a kalapnak. Azt üzente Szmerkovszky Gyurkának:

– Köszönöm a kalapot, kapitány. És annak örülnék, ha a kalapért eljönne
egyszer.

Szmerkovszky Gyurka csak ennyit dörmögött a fogai között:

– Soha, soha…

Ez a soha pedig csak két hétig tartott, mert Szmerkovszky Gyurkának
senki el nem dugta a kalapját ezen idő alatt, – ejnye, hogy nem jutott
eszébe senkinek eldugni a kalapját! – senki kedveskedve nem nevetett rá,
sőt még szíves szóval se fordult hozzá senki. Szmerkovszky Gyurka
szörnyen unatkozott. Mit is ér az élet akkor, ha senki se dugja el az
ember kalapját!

S egy szép napon csak beállított Gaál Napoleonhoz ismét. Napoleon
pipával, borral kínálta. A kapitány kalapját a divánra helyezte és
félszemmel vigyázta. Özvegy Gaálné ott járt-kelt körülötte s a kapitány
dobogó szívvel várta, mikor fogja eldugni a kalapját.

De a kalap sokáig nem akart eltünni. Ott feküdt a kopott, vén
vadászkalap, mint ahogy az ócska kalapok heverni szoktak a diván
sarkában. Senki ügyet sem vetett rá.

Szmerkovszky Gyurka szívében keserű gyanú támadt. Hátha elkésett már,
hátha nem dugja el többé senki a kalapját? Nyugtalanul izgett-mozgott
helyén, Napoleon bácsi mosolyogva nézte bozontos szemöldökei alól.

– No, megyek is már, – mondotta végül a kapitány nagyon szomorúan.

A kalapja után nyúlt és a kalap – nem volt a helyén. Eltünt, eldugták.

A kapitánynak kivörösödött az arca és mély torokhangon nevetni kezdett.

– Kutya máját! Ugyan ki dugta el a kalapomat?

– Ki dugta el? – nevetett Napoleon bácsi. – Ki dugta volna el? Özvegy
Gaálné dugta el.

Szmerkovszky György megsodorta a bajuszát.

– Helyes, nagyon helyes, – mormogta. – Akkor rendben van a dolog, ha
Gaálné dugta el.

Napoleon bácsi nevetett bozontos szemöldöke alatt, később jókedvűen a
kapitány vállára csapott:

– Ördöngős fickó vagy, Szmerkovszky. Az én kalapomat már húsz esztendeje
nem dugta el senki. Hiába! Satnyulunk, öcsém.




A gárdista bundája.

Bessenyei, akinek a daliás, kardos szobra néhány esztendő óta a
nyiregyházi sétatéren áll, a maga korában nem volt olyan nagyon híres
legény, mint manapság. De hát divatba jött a szobrászat és minden város,
falu kiásta a maga nevezetes férfiait a feledésből. A nyiregyháziak is
gondolkoztak, hogy hát kinek állítsanak szobrot, mert szobor nélkül nem
ér semmit a sétatér. Tanakodtak, gondolkodtak. Mindenütt született
valaki, még tán Oroson is, – csak éppen Nyiregyházán ne született volna
senki? Sok esztendő múlott el a keresgélésben. A polgármesternek
megfehéredett a feje; az egykori vidám szenátorok csupán a Szopkó-féle
patikába jártak mulatni, oda is csak délelőtt; Csapkay Gyula is régi
nótákat tudott már; talán csak Leffler Sámuelnek kunkorodott még mindig
legényesen a bajusza, – és szobor nem volt, mert az anyakönyvben nem
találtatott följegyzés semmiféle nevezetes emberről. Az ördögbe is: a
városnak pechje van. Hiszen akár Deák Ferenc is megszülethetett volna
itt. Az öreg Riszdorfer János, a főnótárius szelíd bölcsességgel
csóválta a fejét a hasztalan kutatásokban: – Ugyan ne bolondozzatok
avval a szoborral. Várjatok még száz esztendeig, hátha addig születik
itt valami nevezetes ember, akinek érdemes a szobrát fölállítani.

De a nyiregyháziaknak nem volt kedvük várni. Hisz száz esztendő múlva a
polgármester is más lesz, meg talán a sétatér se lesz meg. Ki tudhatná
előre, mi lesz száz év múlva? Az is meglehet, hogy pénze se lesz a
városnak éppen akkor szoborra. – A legtüzesebb szoborpártiak már azon
voltak, hogy csak állítsák fel ott a sétatéren a szobor talapzatát
azokból a szép fehér terméskövekből, amelyek már régen ott hevertek a
városháza udvarán a sárga homokban – a szobor majd csak megszületik a
talapzathoz, amikor valakinek égi világosság gyulladt a koponyájában. Ki
volt az a valaki?

Hogy lehetne ezt tudni most, annyi esztendő után, amikor már a
legközelebbi hetivásárkor se lehetett volna biztosan megállapítani, hogy
a János-bokor tanyabelieknek vagy a laposi pusztaiaknak jutott eszébe a
mentő gondolat. Rossz nyelvek szerint nem is nyiregyházi ember volt az,
aki így szólott volna álmában a polgármesterhez:

– Nézd fiam, Krasznay, ti mindig meg vagytok akadva ezzel a bolondos
várostokkal. Húsz esztendeig azon zaklattátok az Akadémiát, meg
mindenféle egyéb tudományos egyesületeket, hogy hát hogyan is kell
helyesen mondani: nyiregyházai vagy nyiregyházi? Egymás között ezen
disputáltatok. Ha idegen vetődött a városba, elébe tálaltátok a kérdést,
mint valami nevezetességet. Kérkedtetek a kérdéssel, mint valami
tudományos cifrasággal. Debrecennek lehetett Csokonaija, de sohase volt
ilyen nyelvészeti kérdése. A tudósok hajba kaptak, az Akadémia
nyilatkozott és amikor a legnagyobb volt a kavarodás, akkor megszólalt
Andráscsik János a pazonyi-utcából, aki bárcsak lakatosmester volt, de a
mesterségét abbahagyta, mert több esze volt, mint amennyi egy lakatosnak
dukál, s így szólott:

– Megálljunk, emberek. Minden szó úgy helyes, ahogy kimondják, ahogy
megértik. Sekszpir is csak Sekszpir, nem pedig Shakespeare. Hát a
nyiregyháziak hogy mondják, hogy ejtik ki a városuk nevét? Úgy, hogy:
nyirigyházi. Igy helyes, mert Szöged sincs a mappán, de szögediek mégis
vannak…

Amikor a lakatos ezt kimondotta, egyszerre vége lett az egész
nyelvészeti vitának. Az emberek észre sem vették, hogy a kis a betü
elsikkadt Andráscsik kezén. A nyelvészek még verekedtek egy darabig, de
a nyiregyháziaknak már mindegy volt, mit határoznak. A lakatos már
döntött.

– Most meg evvel a szoborral vagytok így. Tanakodtok, töritek azokat a
kemény koponyákat, de nincs már Andráscsik, aki kettévágja a vitát. Hát
legjobb is lesz, ha most már a megyei anyakönyveket kezditek vizsgálni.
Hátha akad ott valaki szobornak való…

A história szerint eddig tartott volna Krasznay uram álma, mert a
következő percekben már talpra ugrott.

– Szuronyt szegezz! – kiáltotta az egykori vörössapkás honvéd. – Itt van
Bessenyei, a testőr. Az Szabolcsmegyében született.

– Helyes, legyen Bessenyei! – mondták másnap.

– Éljen Bessenyei! – kiáltották már estefelé az utcákon a jobbkedvü
polgárok.

Örvendezett mindenki, hogy végre-valahára találtak valakit, akit
szobornak lehet megtenni. A neve elég jóhangzásu volt, meg testőrkatona
is volt… De hát voltaképpen ki is volt az a Bessenyei? Ezt talán
hirtelenében senki sem tudta volna megmondani. A gyüjtés megindult, de
hamarosan befagyott, ellankadt a kedv. A magisztrátusban szóba került a
dolog:

– A polgárok nem tudják, hogy ki volt Bessenyei. Talán a műveit ki
kellene kölcsönözni az úri-kaszinó könyvtárából…

Igen ám, de nem voltak meg Bessenyei művei a könyvtárban.

– Talán valami festmény vagy fotografia csak maradott Bessenyei uramról?
Közszemlére kellene állítani, hadd ösmerje meg a lakosság, –
indítványozta a polgármester.

Gaál Ede, a levéltáros, megcsóválta a fejét.

– Nem maradott arról semmi.

– Semmi!

A levéltáros elgondolkozott:

– Ha jól emlékszem, a bundáját láttam valamikor valahol… Szép, fehér
rókabőrbunda volt, aranysujtásokkal.

Krasznay uram az asztalra csapott:

– Elő azt a bundát. Azt fogjuk közszemlére tenni.

… S így is történt. A városháza egyik szobájában az asztalra terítették
a gárdista fehér bundáját és a polgárok megelégedetten simogatták meg a
finom prémet.

– Még se lehetett valami utolsó ember, akinek ilyen bundája volt.

És összegyült a szoborra való összeg.




A bujdosó földesuraságról.

Lakott valamikor a mi vármegyénkben egy furfangos, tréfakedvelő
uriember, bizonyos Sárvári; illetőleg „kapitány Sárvári“, mert így
nevezte őt az egész világ. Nyilván valamikor a hadseregben szolgált
Sárvári uram, de hogy a kapitányi rangig emelkedett volna, arra nézve
semmi bizonyíték nincsen egyéb, mint csupán az, hogy a szólás-mondásban
kapitány volt. Kistermetü, kiberetvált állu, nagybajuszu és igen
tüskéshaju uriember volt ez a Sárvári. Mozgékony két egérszemében mindig
valami ravasz mosolygás fénye látszott. Mintha önmagán vagy a világ
felett nevetett volna örökösen odabévül. Szerette a hosszúszáru
sarkantyús csizmákat és a tollas kalapokat. Valamint kedvelője volt a
sárga nadrágnak és a kopó-kutyának. Arra senki sem emlékszik, hogy
valamikor foglalkozása lett volna. Nem csinált ő soha életében semmit.
Egyszerre idepottyant közénk és másnap már komája, cimborája volt az
egész vármegyének. Kissé tótos dialektussal beszélt és eleinte emlegette
felső-magyarországi birtokait, erdőségeit. Az idők folyamán aztán
lemondott erről és ha néha szóba került a tótországi birtok, Sárvári
ravaszul pislogott a szemével.

– Hja, az uradalom! Azt bizony elfujta a szél. Kutya nagy szelek járnak
arra mifelénk, egész falvakat elfujnak. Igy járt az én uradalmam is.

Zathureczky, aki nagy barátságban volt Sárvárival, jóakaratúlag
bólintott a fejével.

– Jó, jó, de azért nem nyelte el a föld az uradalmat. A szél is
megfordul néha és akkor visszafujja az egész birtokot a régi helyére.

Sárvári elkomorodott:

– Ezt az egyet nem szeretném. Vége volna a nyugalmamnak örökre. Kutya
sok baj van az ilyen tótországi birtokkal. Meg aztán miből fizetném az
adót a birtok után? Még egy Rothschildnak is drága passzió volna
Felső-Magyarországon gazdálkodni.

Az idők folyamán egy kis bérlethez jutott és ott gazdálkodott a maga
módja szerint. Olyan sovány ökrök messzi vidéken nem találkoztak, mint a
Sárvári ökrei. De azt meg kellett adni, hogy a kopó-kutyáit meghízlalta
szépen. A kutyák etetésére maga ügyelt föl, s cselédei között katonás
rendet tartott. Az öreg béresét őrmesternek nevezte, máskor egy részeg
kocsist kurtavasra veretett. Kincstári lovakon nyargalászott és a
huszárőrnagynak az utcán mindig mélyen köszönt, bár soha életében
egyetlen szót sem váltott vele. Ezenkívül ott volt minden lakodalomban,
toron, keresztelőn. Szerényen, csendesen, hallgatva üldögélt, amíg a
hangulat föl nem melegedett. Amikor az áldomások egymást kergetik és
mindenkinek támadnak mondanivalói, kapitány Sárvári izgatottan ült
helyén. Nyugtalankodva nézett jobbra-balra, amíg valamelyik jókedvű
cimbora el nem kiáltotta a megváltó varázsszót:

– Halljuk kapitány Sárvárit!

Sárvári nyomban fölemelkedett és elkezdette a szokásos formulával:

– Bár nem vagyok a szónak embere…

Ennek a szerény kezdetnek rendesen az lett a vége, hogy kapitány Sárvári
hajnalig tartotta szóval a kompániát. Bolondnál-bolondabb ötletek
kergették egymást beszédében, mintha egy láthatatlan zsilipet nyitottak
volna föl, amely mögött ömlött a vidám szónak áradata. Beszélt-beszélt a
jó Sárvári addig, amíg meg nem virradt. De amikor már megvirradt, akkor
sem hagyta ám annyiban. A kompánia kidőlt mellőle, de ő nem tágított.
Néha már egyes-egyedül maradt az asztalnál: beszélt a puszta falaknak.

Hát ha ez a nyavalyája nem lett volna Sárvári uramnak, soha se is lett
volna neki baja. Hizlalhatta volna békességben a kutyáit. Már tán arra
is gondolhatott volna, hogy egyszer mégis csak megházasodik, mint már
annyi sokan.

De a sors közbelépett; közbelépett pedig legjobb barátja, Zathureczky
Samu személyében.

A véletlen úgy rendezte, hogy Zathureczkynak dolga akadt odafönn a felső
vármegyékben: vadászni ment-e, vagy vőfélynek? nem tartozik szorosan a
történethez. Elég az hozzá, ott volt és ott nagy titoknak jött a
nyomára. A titkot tartogatta egy darabig a begyében; néha minden
különösebb ok nélkül fölkacagott a megyei kaszinóban, máskor pedig
hirtelen a szájába nyomta a tenyerét, így fojtván vissza a kikivánkozó
szót.

De a titok nem hagyta békén. Aludni se tudott már miatta; talán
belebetegedett volna, ha el nem mondhatja. Eleinte csak a legbizalmasabb
embereit avatta a dologba. A faktum az volt, hogy Sárvári kapitány nem
mondott valókat, amikor tótországi birtokairól beszélt. Ott van a
birtok, megvan javában valahol Eperjes alatt. Se nem nagyobb, se nem
kisebb, mint akármelyik sárosi birtok. Teher sincs talán több rajta.
Csak egy furcsasága van ennek a birtoknak. Még pedig az, hogy a gazdája
hibázik belőle. Esztendők előtt eltünt, nyoma veszett. Azóta ott áll a
birtok és nem tudnak vele mit csinálni. A hitelezők keresik mindenfelé a
megszökött gazdát, azt keresi a finánc, keresi az ott maradt öreg ispán,
Zalenka Mihály. És egyik esztendő a másik után múlik, a gazda nem kerül
elő, mert azon a napon, mikor előkerülne, egyben megszünne e birtok
tulajdonosa lenni. Százfelé rángatnák a hitelezők, százfelé vinnék
ökrét, lovát, marháját. Tán még a kabátját sem hagynák meg. Azért
kellett Sárvári uramnak elbujdosni a saját birtokáról.

Minden titokkal úgy vagyunk, hogy az csak addig titok, amíg senki sem
tudja. Mihelyt két ember tudja, mintha már az egész világnak tudomása
volna róla. Az emberek tán álmaikban beszélik el, vagy elszólják magukat
hallgatásukban: elég az hozzá, hogy hamarosan megtudta az egész vármegye
Sárvári kapitány birtokainak történetét. A gyanakodóbbak kezdtek rá
görbe szemmel nézegetni, tréfáinak nem nevettek, Simoda bácsi, a
nyugalmazott megyei fiskus egyszer így szólott a kaszinóban Sárvári háta
mögött:

– Rejtélyes exisztencia, annyi bizonyos. Ügyész koromban már régen
elővettem volna. Ki tudja? Tán hamis bankót is csinált valamikor.

Az emberek kezdtek elhuzódni Sárváritól. Torokra, lakodalmakra nem igen
hivogatták. Csak Zathureczky tartott ki mellette hűségesen. Ő tudta,
miért.

Éppen a nevenapját tartotta Zathureczky. Nagy társaságot látott házánál,
ott ült valahol Sárvári kapitány is és szokása szerint nagyot hallgatott
mindaddig, amíg az áldomások árja meg nem indult. Akkor izegni-mozogni
kezdett helyén, csakhamar rászólt valaki a jókedvü cimborák közül:

– No halljuk már Sárvárit?

Fölhúzták a láthatatlan zsilipet, folyt a szó a kapitányból, ahogy
torkán kifért. De az urak nem igen nevettek, mint máskor. Egyik-másik
sűrűn nézegetett az ajtó felé. Ott volt állandóan Zathureczky tekintete
is.

Éjfél tájban – még javában beszélt Sárvári uram, – csendesen megnyilott
az ajtó és egy nagycsizmás, halinás ember csoszogott be a szobába, s
sapkáját a kezében tartotta és az öröm sugara villant föl szemében,
amikor Sárvárit megpillantotta. Csendesen odalopózkodott a háta mögé. (A
kapitány se látott, se hallott az áldomás hevében.) Csendesen
megkopogtatta a vállát és így szólt a halinás ember:

– Szerencsés jóestét, pán kapitány. Eljöttem megkérdezni, mit vessünk az
idén?

Sárvári megfordult. Úgy megijedt, mintha az ördögöt látta volna.

A halinás szelidkésen mosolygott:

– Csak én vagyok, pán kapitány. Az ispán, Zalenka Mihály.

– Látlak, kutyafülü, – tört ki a szó Sárváriból.

Aztán elkezdett káromkodni magyarul, tótul. Lecsapta az asztalkendőt,
fölborította a székét és úgy elfutott a szobából, mint a nyul. Zalenka
Mihály se volt rest. Utána a gazdájának.

– Mit vessünk az idén, pán kapitány? – kiáltotta kétségbeesetten.

De akkor a kapitány már messze járt. Eltünt vidékünkről, senki sem tudja
hová, merre lett: elfutott az ispánja, a saját birtoka elől.




Korvin lelke.

Korvin, egy felsővidéki kis nemesember egy karácsonyi estén búcsut
mondott falujának, Zelegócznak, búcsut a barátoknak, a komáknak és
minden ismerősöknek: kinyujtózkodott és minden nagyobb feltünés nélkül
meghalt. Az ördög se hitte volna, hogy Korvinnak a dolga ezzel nincsen
elintézve. Más rendes ember, ha egyszer elbúcsuzik az árnyékvilágtól,
megnyugszik odakünn a temetőben, ahol Kosárka János őrködik a
bazsalikumok és mályvák felett, amelyek májusban a halottak sírjaiból
elő szoktak búvni. Az asszonyok sírjaiból többnyire a mályvák, a
férfiakéból széles levelü, sötétzöld burjánok, füzek, amelyeket senki
sem ültetett, míg a gyermek-sírhantokból mindenféle színes virágok, –
mint ez már a kis falusi temetőben szokásos, ahol az anyatermészet maga
kertészkedik. Korvinról is nyilvánvaló volt, hogy májusra ecetfa vagy
keserülapu lesz, csak Korvin szerette volna megcsalni az emberiséget,
amely a Hernád- és a Selyem-patak között élt.

Elég bajt okozott már azzal, hogy éppen karácsony estéjén halt meg. Az
emberek, – már mint a komák és jóbarátok, – szeretnek ezen az estén
gondtalanul poharazgatni, nyugodalmasan enni, míg ezen az estén Korvin
mindenáron beleszólott a hangulatba.

– Tulajdonképpen mi baja volt? – vetették fel itt-ott a kérdést a kis
falusi házakban.

– Ejnye, be kár, hogy nincs itt, – mondták máshol. – Ilyenkor szokta
elmondani a gyermekek és öregek mulattatására annak a karácsonyi estnek
a történetét, amelyet egy falusi csárdában töltött egy komédiás-család
társaságában.

Némelyeknek az jutott eszébe, hogy Korvin a kolbászt szerette, mások meg
arról beszéltek, hogy mekkorát szokott nevetni a megboldogult.

– Derék, jókedvü ember volt; kár érte, – szóltak a vélemények. – A
nevetése megért egy kisebb uradalmat.

Korvin ezalatt mozdulatlanul feküdt otthon falusi házában és még szinte
a fülébe csengtek a szomszéd Rokoczy Gáspárnak a szavai:

– Ejnye, ejnye! Csak nem halsz meg újesztendő előtt? Éppen a nagy
ünnepeken!…

Hiszen, ha Korvin uramtól függött volna, nem is hagyta volna itt
Zelegóczot e szép ünnepnapokban, midőn minden becsületes ember betegre
eszi-issza magát e tájon. De nem tőle függött a kérdésnek eldöntése.
Félszemmel meglátta, hogyan kezdi nagy deres fejét csóválgatni Rokoczy
szomszéd, – a bajusza nagyon furcsán mozgott, mintha a szél fujdogálná,
– a rókával bélelt mentéjéből pedig egy vásott kendőt vett elő, amelyet
a szeméhez nyomkodott. És hallotta is, – vagy talán csak képzelte, –
amikor Rokoczy krákogni kezdett, mintha új pálinkát ivott volna:

– Pistának vége van, szegénynek vége van.

A szomszéd szobából befutott az özvegy és az árván maradott gyerekek.

– Jaj, hiszen néz! – kiáltotta özvegy Korvinné, mert sokat veszekedtek
az utolsó tíz esztendőben.

Rokoczy szomszéd erre a bütykös ujjaival lenyomkodta a Korvin
szemehéjjait.

– Nem néz ez már, szegény, de talán jobb is neki. Mindnyájunknak jobb,
ha egyszer meghaltunk. Ott fenn a hegyoldalban semmisem fáj többé
szegény Pistának. Csak egy baj van! Meg van fagyva a föld. Káromkodnak
majd a sírásók.

Az asszony letérdepelt a halott mellé és buzgón kezdett imádkozni.
Rokoczy uram egy darabig fedetlen fővel állott, de aztán az ima hosszu
volt, lopva a fejébe nyomta újra vidra-kucsmáját. A gyerekek, – volt
közöttük apró is, – az ágy lábánál állottak és eleinte nem tudták, hogy
mi történt. Csak az anyjuk sivalkodására kezdtek el sírni-sirdogálni.

– Vajjon miért sírnak ezek? – kérdezte magában Korvin István és még
mindig nem volt tökéletesen tisztában helyzetével. – Tán csak nem engem
siratnak?

– Küldjek a doktorért? – kérdezte az asszony a szomszédot.

– Kidobott pénz, – felelt a szomszéd és kezével legyintett. – Láttam én
már lovat, tehenet és embert eleget elhullani. Igy hal meg mind, ahogyan
Pista. Küldjön az asztalosért, szomszédasszony. Elég dolga lesz
Krenkónak. Derék, jó kövér ember volt Pista. Ejnye, ejnye, délután még
kártyázott is az ágyban. Csak csalni nem tudott már. De hát ki hitte
volna?

A szomszéd később elköszönt, miután néhány szíverősítő pohárkát
felhajtott egy palackból, amelyet a megboldogult odáig sohasem látott.

– Igyon maga is, Korvinné, most már mindegy.

Kocintottak az asztal felett, a halottat senki sem kínálta, az feküdt
mozdulatlanúl, mint halotthoz illik.

– Hát aztán melyik ruháját adjuk rá? – kérdezte az asszony az ajtóban
Rokoczytól. – Talán az ünneplőt?

– Kár volna, – felelt a szomszéd a bajszát törölgetve. – Együtt
csináltattuk, azért kár volna. Elhordja a gyerek. Jó lesz valami ócskább
is.

Az asszony sírva-ríva bólongatott.

– Igaza van, szomszéd úr. De hát egy nemesembernek mégis csak illik jól
felruházkodva lenni. Nemesember volt az én szegény jó uram. Leopoldtól,
Leopold császártól való a nemesi levele.

– Nono, – dünnyögött Rokoczy. – Emlegette ezt a Pista is.

Az asszony jajgatva folytatta:

– Most már csak az idő legyen jó a temetéshez, hogy Gánócról is
eljöhessenek a rokonok. Ha ilyen hófuvásos marad az idő, senki se indul
neki a nagy útnak, mert itt nem maradhatnak éjszakára. Kicsiny a házunk,
pedig mindig mondtam Pistának, hogy építsük fel a hátulsó traktust; ki
tudja, ki tudhassa? Aztán itt van ni, meghalt.

– Hát arról megint ő nem tehet! – felelt krákogva a szomszéd s
kinyitotta a külső ajtót és hópihével, zuzmarával telt meg a kis szoba.
A halott szinte megrázkódott a hidegtől. A nyitott ajtón a házőrző
komondor dugta be a fejét és keservesen vonított.

Aztán csak látja a halott, hogy az asszony letérdepel megint az ágy
mellé. Talán csak nem imádkozik tovább? Nem imádkozott, de csendesen
sírdogált és félkezével a mellényt simogatta, amiben Korvin István uram
feküdt. A mellényen volt a vastag ezüstóralánc, végében a kulcsos
órával. Ezen nézte a nagybeteg, hogy mikor kell az orvosságot beszedni.
Hát az asszony sirdogálás közben szépen levette a láncot meg az órát. Az
óra még javában ketyegett és az asszony a füléhez tartotta. Aztán tovább
hullottak a könnyei és a mellényt megint simogatta. A mellényben volt
egy belső zseb, abban tartotta Korvin uram a bugyellárisát. Azt is csak
kihuzogatta csendesen az asszony és belenézett. A nagyobbik kis lánya, –
„aki vele mindig egy követ fújt“, mint az élő Korvin mondogatta, –
mellette állott és kiváncsian a bugyellárisba pislogott.

– Talán kifutja belőle a temetés, – mondta az anyja. – Vagy tán jobb is
lesz, ha nem szólunk róla Laci bácsinak. Elég gazdag Laci bácsi.

A kis leány megértőleg bólintgatott.

Az ágy alatt egy fiókban feküdtek a megboldogult pipái és egyéb szerei,
amelyekre az élet folyamán szüksége volt. A pipákat sorban kirakosgatta
az asszony.

– Egyet elteszünk Gyuricának, ha felnő, a többit elajándékozzuk. Ezt az
agárfejüt talán éppen Rokoczy bácsinak adjuk. Meg a dohányt is. Ez a
szivarszívó a Laci bácsié legyen. Hát ez az ócska biblia? Ez legyen
Kosárkáé, a sírásóé.

Később magára hagyták a halottat, aki nem győzött eleget álmélkodni a
látottakon és hallottakon. „Ugyan mi történhetett, – kérdezgette
magában, – hogy a szivarszívómat a vén gazember Laci bácsinak akarják
adni?“ De nem mozdulhatott fektében és csak befelé káromkodott, mikor a
féltékenyen őrzött tárgyak elvándoroltak az ágy fiókjából. Az özvegy
kisírt szemmel visszatért és utólagos szemlét tartott a szobában, nem
felejtett-e el valamit? A sarokban talált egy százesztendős esernyőt.
Hát magával vitte azt.

Most egy darabig csend volt a házban. A halott úgy hallotta, mintha a
padláson, a feje felett jártak-keltek volna. Később egy csomó ócska
ruhával tért vissza az asszony és azt egy székre helyezte. A nagyobbik
lánya (lehetett olyan tizenötéves forma) mindig a nyomában járt és annak
magyarázta:

– Ebben esküdtünk apáddal.

A leány bólintott és tetszettek neki a kabát üveggombjai.

Nemsokára megélénkült a ház. Innen is, amonnan is jöttek ismerősök, akik
hangos szóval köszöntöttek be, bort ittak és elismerő pillantást
vetettek a halottra.

– Jobb szegénynek! – mondogatták egyértelmüleg.

A többi között Krenkó, az asztalos, a sírásó társaságában a szobába
lépett. Az asztalos fekete kabátban volt, mert éppen az ünnepi vacsora
mellől kelt fel és sokáig keresgélt, amíg egy sárga colstokot megtalált
zsebében. Azzal megmérte a halottat, Kosárka, az elvadult képü sírásó
csak a kezével integetett.

– Tudom, tudom, ha nem is mondja, Krenkó úr. Jó nagy sírt kell a
ténsurnak ásni. Reggeltől estig dolgozhatom, kutya-kemény most odakünn a
föld.

A szomszéd szobából az özvegy szíves hangja hallatszott:

– Egy kis szíverősítőt, Krenkó úr. Tessék parancsolni. Maga is, sírásó,
tudom, hogy nehéz a maguk dolga, de nehezebb nekem. Én az egyetlen jó
uramat veszítettem el. Az Isten áldja meg, Krenkó úr, jól csinálja meg
azt a koporsót. Hogy még épségben legyen, amikor engem mellé fektetnek.

Az asztalos tüszkölt, nagyokat fújt és köhögött és csupán másodpercekre
hallgatott el, amely idő alatt, mint a halott azt kitalálhatta, a
poharat a szájánál tartotta. A sírásó azonban folyton dörmögött,
morgolódott, egyszer azt kérdezte, hogy mi az ördögnek neki a biblia,
mikor a betüket sem ismeri? Amire egy hang, a vén gazember Laci bácsi
hangja azt magyarázta neki, hogy az egészen helyénvaló lesz, hogyha
ezentúl Kosárka János, miután a koporsót a sírba eresztette és
hónaljával az ásóra támaszkodik és a pap utolsó mondókáját mondja, egy
nyitott bibliát tart a kezében.

– Tetszik ez a halottaknak, meg azoknak, akik a halottak után maradtak,
– erősítette Laci bácsi.

– Hát akkor a sapkám melyik kezemben fogjam? – elégedetlenkedett
Kosárka, de csakhamar nagyot hallgatott ő is egy hosszú korty folytán.

„Az én finom lenci borom“, – gondolta magában a halott és voltaképpen
ekkor lett mérges először.

Még néhány hosszú korty következett és Laci bácsi, – a vén gazember, – a
küszöbön megállott az asztalossal és a sírásóval. A Laci bácsi arca
vörös volt már a sok italtól és a sapka féloldalt állott fején.
Fontoskodva fordult az asztaloshoz:

– Jól megmérte, Krenkó uram?

– Egy méter hetven centi, – felelt az asztalos.

Kosárka csúfolódva nevetett:

– Nekem nem kell mérték. Ismertem én a ténsurat. Az én szemem a legjobb
mérték.

– Rendben van, – zárta be a beszélgetést Laci bácsi, aki eddig mindössze
annyiban törődött Korvin atyafiával, hogy úton-útfélen szidalmazta. –
Maguk derék emberek. Gondját viseljék szegény öcsémnek, aki, ime látják,
meghalt…

Később még a kántor is „átugrott“ egy szóra és a mély borízű hang csak
nagy szünetelések multán hangzott fel-fel a szomszédban. „Az én jó lenci
borom“, – nyögött a halott. A kántor bedugta kótyagos fejét és olyan
csodálkozva rázogatta azt a halott láttára, mintha először látna
halottat.

– Milyen derék ember, még halottaiban is! – mondta és visszasompolygott
a küszöbről, hogy jó darabig elhallgasson.

A halott már nyugodni szeretett volna, mikor egy vén asszony lépett a
szobába és egy széken nyugodtan elhelyezkedett szemben Korvinnal.
Lámpást állított az asztalra és a halott megismerte, hogy a vén asszony
senki más, mint Sári néni, a falucska halottvirrasztója. Egy kis
butykost állított maga mellé és azt vizsgálgatta.

– Parasztoknál jobban megbecsülik az embert, – dünnyögte magában. – Egy
gyűszű bort adnak az éjszakára. Hej, csak uri halott ne volna a világon.
Komisz nép az. Itt van ez is. Ténsúr volt, vagy mi a szösz. Aztán az
ember szomjan vész mellette. Imádkozzék mellette az ördög. Én bizony a
számat se nyitom ki. Aztán meg hogy én öltöztessem fel? Öltöztesse a
manó.

A kortyok sebesen szaladtak lefelé a vénasszony torkán, aztán csak
nekiállott felöltöztetni Korvin uramat.

– Be hajlékony a lábad, hé! – mondta, miközben a szűk magyar nadrágba
bujtatta.

Majd a mentét húzta rá. Felültette a halottat és az el sem dőlt.

– Kemény derekad volt, lelkem! – folytatta és erősen visszalökte az
ágyba.

Valami kenőcsöt vett elő és azzal a haját bekente, majd megfésülte.

– Bezzeg feleségednek már nem kellesz. A vén Sári pederje tán ki a
bajuszodat, te ördögfajzat! No, gyere, hadd pederjem ki.

Huzogatta, pedergette a halott bajuszát a nagyon vénasszony és közben a
bortól és éjszakázástól beködösült emlékein át valami furcsa emlék
kezdett motozni a moha között, ami emlékezését betakarta. Mint mikor a
megdermedt bogár kezd téli álmából ébredezni, ahogy mozgatni kezdi
lábait, szárnyait, úgy bontakozott ki a vénasszony régen elfelejtett
emléke.

– Nini, hiszen te vagy a Korvin Pista! – dünnyögte, megállva munkájában.
– A szép Korvin Pista. Hát te haltál meg az este? Ejnye, be furcsa, hogy
te haltál meg! Ejnye, no, hogy te is meghaltál! Egyszer valamikor, –
vagy talán kétszer is, – ott kint vártalak a Hernád füzesében, mikor még
az első uram élt. Hát mind meghaltok ti férfiak?

Egy-két korty bor után még jobban emlékezett a halottvirrasztó
vénasszony.

– Azt mondtad nekem mindig, hogy Sárika, kedves Sárika, imádott Sárika.
Fogtad a két kezem, mint valami kisasszonyét. Aztán mennyit hazudtál a
fülembe!… Hej, ti férfiak, hogy mindig csak hazudozni tudtok! Csak egy
mondana már igazat. Vén asszony vagyok, de igazat férfiszájból még nem
hallottam. Hát te is meghaltál, derék Korvin Pista? Hát persze, hogy
meghaltál. A halálba veszekedett a feleséged. Hallgattál volna rám, ne
vetted volna el. No, legyen szép a bajuszod odaát a másvilágon. Az öreg
Sári jobban ápolt volna, az a vén Sári, de aztán már nem kellettem
neked.

A vénasszony tett-vett a halott körül, mintha a gyermeke lett volna, úgy
dédelgette. Erőtlen karjaiban lett annyi erő, hogy a halott nehéz embert
fölemelje, megforgassa, megigazgassa.

– Légy olyan szép, mint legénykorodban, – dörmögte csendesen. – A régi
szeretőd nem hágy csúnyán a másvilágra menni. No, nesze még ez a
nyakkendő is.

A vén asszony babuskálta, dédelgette a ténsurat, mintha az még élne.
Közben elfogyott a bor s ezért szemrehányást tett.

– Bezzeg te nem sajnálnád a vén Sáritól a bort, mint az a fösvény
feleséged.

De ekkor, akárcsak a színpadokon szokás, kopogtak az ajtón és egy
őszöreg ember lépett a szobába. Senki más, mint Hankó János, a helybeli
harangozó, aki végezvén az éjféli misével, eljött segíteni a
virrasztásban a feleségének.

– Kend az? – kérdezte Sári néni és már sirdogált, mint a halottak
virrasztásánál megszokta.

– Én magam, – felelt a harangozó. – Hoztam egy kis borocskát a
tisztelendő úrtól. Nem valami jó ember volt a téns, sohase láttuk a
templomban.

– Hát kend tán valami jó ember, – pattant fel Sári néni – pedig kend
örökké a templom körül van?

– Nono, Sári, – csillapította az őszöreg ember – nekem hivatalom van
ott.

De Sári néni már csak elmondta, ami a szívén feküdt.

– Úgy nézze meg kend ezt az embert, a ténsurat, hogy ő volt a legszebb
legény Zelegócon. Szebb, mint kend, meg minden fajtája…

A harangozó vállat vont.

– Csak egyszer harangozok neki, – mormogta. – Rosszabb, mint egy
paraszt.

– Hisz mindig mondtam, – felelt Sári néni.

A vén harangozó leverte ruhájáról a havat. Derekas hóesés lehetett
odakünn, hóval telt meg az egész szoba. Az ablak alatt hangos, vidám
beszéd, távoli rikkantások hallatszottak: a falusi nép járt haza az
éjféli miséről. Éppen a ház előtt kiáltotta túláradó szívvel valami
legényféle:

– Sári, farsangban egymásé leszünk…

Aztán csend lett, olyan csend, hogy szinte hallani lehetett odakívül a
hó szakadását.

– Alszik kend? – kérdezte Sári néni.

A vén harangozó egy sarokban elaludt és őszöreg fejét lehajtotta.

A vén asszony merőn a falra nézett és álomhoz készülődött maga is,
amikor a halott felérzett és csendesen megszólalt:

– Sári néni, a bundámat!

A vénasszony megrázta a fejét, mint aki valami rosszat látott
félálomban. Hess, te rossz álom! Aludjunk tovább.

De a halott megint mondta:

– A bundámat, mert fázom.

Sári néni erre talpra állott. Elfehéredve és remegve állott a helyén és
a halott megint a bundáját kérte.

– János, – kiáltotta Sári néni, – ébredj fel. A ténsúr a bundáját kéri…

Az őszöreg harangozó hanyathomlok rohant ki a szobából. Egy perc alatt
talpon volt az egész ház. Rokoczy szomszédnak csak annyi ideje volt,
hogy a sapkáját nyomja a fejébe. A tegnapi özvegy éles hangon beszélt a
szomszéd szobában és Laci bácsi káromkodott az ajtó előtt.

– Egy méter hetven centi! Ki az ördög fizeti most ezt?

A gyerekek hangosan sírtak és a harangozó mindenáron a papért akart
menni.

Nem mert senki a szobába lépni és Sári néni a félhalott körül
foglalatoskodva, dörmögve igazgatta a vánkost annak feje alatt.

– Csak nem csinálja ezt a szégyent a ténsúr? Aki egyszer meghalt, az
halott. Miatyánk… Csak a lelke jött vissza! Szűz Mária… Segítsd örök
nyugalomra.

Özvegy Korvinné hevesen beszélt odakünn:

– Ugy-e, megmondtam előre? Ez az ember képes még erre is! Laci bácsi,
maga ismerte!

– Hetven centi! – mérgelődött Laci bácsi.

– Ne bolondozzon a ténsúr! – babuskálta Korvin Istvánt Sári néni. –
Ugyan, hogy nem tud már egyszer, végtére megnyugodni? Elmult már minden.
Az uram szépen kiharangozza. Jobb lesz odakünn, pihenjen meg. A bajszát
is kipedertem.

A halott még mozdult néhányat, aztán véglegesen, csendesen meghalt.




Kázmér.

Ez a történet még abból az időből való, amikor a Szepességben – de még
túl a lengyel gránicon is – egyetlen valamirevaló férfiember volt,
Poprádi Pál, a késmárki takács. Valószínü, hogy voltak más férfiak még
Poprádi Pálon kívül azon a lapos fensikon, amelyet egyfelől a
földszínéből meredeken kiemelkedő Kárpát, másfelől a gyors Poprád
határol, – csakhogy a többiről nem beszél a krónika. A Kárpát színe itt
már sötétzöldre válik és sűrűn mutogatja hófödte völgyeit, szakadékait,
mint egy szép asszony gömbölyü vállait. A csúcsoknak még emberi
ábrázatuk van messziről, csak ha soká nézi őket az ember, akkor látja,
hogy nem horgas orru, hegyes süvegü, meredt szemü lengyel vitézek
őrködnek odafönt elátkozottságukban, hanem csak kövek, kövek, meg
sziklák. Csak még annak a hegynek van emberi ábrázata ezen a tájon,
amelynek orrlyukaiból a dermesztő szél szokott végigszáguldani a
fensikon, hogy a rozsok ijedten lapulnak a földhöz és a Poprád vize
elsötétedik. Mintha átlátszó medrében a kövek is dideregnének és a
hidegtől elsötétednek. Ha szél nem fuj, akkor aztán kitesz magáért a
Poprád. Ezüst habjai alatt a szivárvány színeiben csillogó kavicsok
között játszik a tarka pisztráng. Mintha megannyi színes szemek
nézegetnének onnan a mélyből a napsugár felé. A csodálatosan szép kék
kövek bizonyosan azoknak a szepességi lányoknak a szemei, akik Poprádi
Pál miatt elsírták a szemük világát.

Hát szép legény volt, szép ember volt a késmárki takács. Ha meg nem
házasodott volna, tán nem is haragudott volna senki fekete szakállára,
sötétkék szemére, lecsüngő szőke hajára, amely olyan finom volt, mint a
legjobb szepességi len. (Nem csoda, eleget játszottak vele az
asszonykezek. De mert megházasodott, hát valaki nagyon haragudott arra
az ő asszonycsábító szépségére. Az a valaki pedig a hites felesége volt,
született Koncz-leány.

A takács jómódu ember volt, – akkoriban még járt az a legenda, hogy a
Krisztus urunk ruhácskáját a szepességi takácsok szőtték, azért tartott
az olyan hosszú ideig. Talán tíz szövőgépe is kattogott késmárki
házában, ő maga csak a portékájával utazott a lengyel vásárokra, néha
még Bécsbe is. Mikor az emeletes, vászonnal megrakott szekér bakján ment
el hazulról Poprádi uram, a felesége eltitkolta a féltékenységét.
Poprádiné – született Koncz-leány – már odahaza a szülei háznál
megtanulta, hogy a szepességi kereskedők feleségei, gyermekei az
esztendő nagy részét egyedül, magányosságban töltik. A férfiak a
vásárokat járják és az övük tele van arannyal, az iszákjuk ezüsttel,
amikor hazatérnek. Otthon aztán egy hétig még azzal foglalkoznak, hogy a
sok tallér közül kiválasszák a hamisakat. Csak akkor érnek rá
megcsókolni a feleségüket, gyermeküket. Ez így volt százesztendők óta.
Olyan szepességi asszony még nem volt, aki féltékeny lett volna az
urára, ha az emeletes társzekérrel hagyta el a várost.

Csakhogy Poprádi Pál vásznak nélkül is eljárogatott hazulról. Volt egy
fuvarosa, a sánta Libórius. Az úgy el tudta vinni Poprádi uramat, hogy
soha senki sem tudta meg, hogy hová viszi. Ugyanezért Késmárkon nemcsak
Poprádi Pálné, de más asszonyok is – főként atyafiságbeli asszonyok –
gyűlölték Libóriust és gyakran kívánták neki, hogy bár sántulna meg a
másik lábára is. Habár hiszen fuvarozni azután is tudott volna.
Megpróbálták szép szóval, ajándékokkal, fenyegetéssel kicsikarni a sánta
Libóriusból, hogy hová hordja néha-napján a takácsot, hogy az hetekig
nem tud hazakerülni. A sánta ember csendesen mosolygott a bajusza alatt
és szokása szerint a kucsmájához beszélt, mert a rossz lelkiismerete
miatt csak abba mert belenézni.

– Ha én mindent elmondanék, amit a hosszú életben láttam, tapasztaltam!…
Talán nincs is olyan országút Lengyel-Magyarországon, amelyiken már ne
hajtottam volna. Nincsen olyan útszéli fogadó, amelyikben ne etettem
volna. Nincs is olyan csárdásné, akit meg ne csókoltam volna… Hej, régen
volt!

Aztán fejébe nyomta a kucsmáját, többet nem beszélt. Elég az hozzá, hogy
olyan megátalkodott gonosztévő volt ez a bizonyos Libórius, hogy még a
lovaihoz is úgy szólott, hogy a fülükbe súgta a mondanivalóját.

Hogy Poprádi Pál uramat ezekután nem kérdezték meg az őt titokzatos
útjairól, az csak mindenki előtt természetesnek látszik, szeretett
felebarátaim.

Pedig otthon már egyik gyerek a másik után kopogtatott be a takács-ház
ablakán, a hangjukkal túlvisították a szövőgépek kattogását, mert
egészséges, jótorkú gyerekek voltak.

– Pedig az apjuk sohasem énekel, – mondta Koncz Istvánné, a gyerekek
keresztanyja.

– Ki tudja azt? Lehet, hogy csak itthon nem énekel! – sóhajtott föl
Poprádiné, – a jókedvét máshol hagyja.

– Igaz, hogy itthon mindig rossz kedve van, – fűzte hozzá a komaasszony.
– Még én rám is úgy néz, mint a vasvilla, pedig senki olyan leveseket
nem tud neki főzni, ha betegen hazakerül, mint én.

Az atyafiságbeli többi asszonynép – akik titokban valamennyien szerették
volna egyszer megtapogatni a Poprádi Pál szőke haját (vagy talán meg is
tapogatták!) – vígasztalgatta, körülvette az elárvult menyecskét.

– Majd ha a gyerekek megnőnek, – mondta az egyik.

– Csak benő egyszer a fejelágya! – folytatta a másik.

– Ha egyszer jól megbetegedne, – tervezte a harmadik, – soha többé el
nem kívánkozna.

Ha odahaza volt Poprádi Pál, akkor a legnagyobbik fiával, Palkóval
szokott legtöbbet foglalkozni. Szerette azt a gyereket, mint a
szemefényét. Talán azért, mert önmagát látta benne. A gyerek a földre
köpött, ha az asszonyok megcsókolták.

Hát ez a bizonyos Palkó szólott közbe a Poprádi uram dolgaiba. Egyszer,
amidőn már hetek óta távol volt, a gyerek hirtelen megbetegedett. Az
asszony-rokonok nyomban lecsaptak a házra és napestig biztatták
Poprádinét:

– Anna, itt van az idő, hogy az urad után menj, hogy előkerítsed a föld
alól is. Sohasem bocsátaná meg neked, ha a gyerek az ő távollétében
meghalna.

– Nem hagyhatom itt a beteg gyerekemet, – védekezett Poprádiné.

– Itt maradunk mi éjjel-nappal a gyerek mellett. Te csak hozd haza az
uradat, – hangzott a biztatás.

Anna ingadozni kezdett. A szerelem erősebb volt benne az anyai
aggodalomnál. Beleegyezett, hogy reggelre elhivassák Libórius fuvarost.
A sánta embernek megmutatták a lázban égő fiúcskát.

– Tudja, Libórius, hogy mennyire imádja a gazda a gyereket? – kérdezte
Konczné, a kománé.

A sánta ember a kucsmájába bólintott.

Egy szó ellenvetést sem tett, amikor Poprádiné bundába, nagykendőbe
burkolózva elhelyezkedett a kocsiján.

– Vigyen az uram után.

A vén fuvaros elkomorodva meresztette a szemét a lovak fülére, aztán
hirtelen végighúzott a nyergesen.

– Hát gyerünk, – mondta nagyot káromkodva.

– De odavigyen ám, ahol az uramat hagyta, – aggodalmaskodott az asszony.

– Odaviszem, – felelt sötéten a fuvaros, aztán többé egy szót sem szólt.

Csakhamar kiértek a városból, a deres országúton ügettek a lovak. Tél
eleje volt, a Kárpátból már elindultak a hideg szelek, de a hó még nem
esett le. Egymásután maradoztak el a falvak, városok. Bélán a
borovicskafőzőnél megállott Libórius és beugrott egy kis szíverősítőre.

– Itt van a legjobb borovicska az egész országban, – mondta, amikor
kipirosodott füllel elfoglalta helyét a bakon.

A Poprád szürke jégtáblákat üzve kanyargott az országút mellett, parti
fák és bokrok dideregve nézegették magukat elhomályosult tükrében. A
Kárpát csúcsai kiélesedtek a ritkás levegőben és a sárga-fehéres mező
sárga bokrai között sietve vitte vöröses bundáját egy róka. A fuvaros
lovai szinte maguktól fordultak be egy dülőútra és Libórius ostorával
szótlanul mutatott egy vöröstéglás házra, amely megkopott fenyők közül
emelkedett ki. Poprádinénak nagyot dobbant a szíve, a fuvaros lovai
csilingelve állottak meg a bezárt kapu előtt. Mintha csak a lovak
csengőjét ismerték volna meg, a három farkasfogó komondor, amely
messziről vésztjósló ugatással várta a kocsit, most elhallgatott és
körülszaglászta a kerekeket. Egy másodperc múlva a kapu is fölnyilott és
a küszöbön egy kékszemü, telt, fehérbőrü asszony jelent meg, aki
lengyeles, rövid bundácskát viselt és a szoknyája alól piros papucsok
kandikáltak elő.

Poprádiné hirtelen elhatározással leugrott a kocsiról, – máskor
bizonyosan a lábát törte volna, de most fürgévé, ügyessé tette a
pillanat. Gyorsan a meghökkent asszony elé állott és farkasszemet nézett
vele…

– Én Poprádiné vagyok, – mondta elfulladva.

Az asszony nem felelt, csak egy öldöklő pillantást vetett Libóriusra,
akiből e pillanatban füle vörös hegyén kívül mit sem lehetett látni.

– Azért jöttem, hogy az uramat hazavigyem… megbetegedett a fiacskánk, –
rebegte Poprádiné, önkéntelenül siróvá változott hangon.

De egy másodperc múlva már megerősödve, nyugodt hangon füzte hozzá:

– Lengyel kereskedők keresik, akik sok-sok vásznat akarnak tőle venni.

Az a másik asszony csak hallgatott és a himzett papucsa orrát nézte.
Poprádiné ezalatt jól szemügyre vette. Nem volt sem szebb, sem
fiatalabb, mint ő. Csak a haja volt a füle mellett furcsán göndörítve,
mint a lengyel asszonyoknak. („Az utálatosnak!“) Nem látszott sem
rossznak, sem jónak. Az indulat, amely megmozgatta a bekecset a mellén,
lassan sok piros vért lövelt fehér arcába.

– Én azt hittem, – mondta csöndesen végre, – hogy Poprádi otthon van,
mert itt nincsen.

Majd gyorsan, sietve, szinte hadarva folytatta:

– Tudnia kell, asszonyom, hogy nekem nincsen viszonyom Poprádival. Igaz,
hogy özvegyasszony vagyok, senkinek se tartozom felelősséggel, de mégis
nem kellene házasember nekem. Ő ide szokott jönni a
kereskedő-barátaival, – a lengyelekkel, – mert nálam jó bor van,
azonkívül olyan ételeket főzök, amilyent a lengyelek szeretnek. Ennyi az
egész.

– Tehát hol van az uram? – kérdezte hitetlenkedve, gúnyosan Poprádiné. –
Magának jobban kell tudni, mint nekem.

A másik asszony észre sem látszott venni az epés megjegyzést.

– Ha a fiacskája beteg, – mondta komoly nyugalommal, – akkor haza kell
neki mennie. Majd én segítek a megtalálásában.

Poprádiné habozva nézett az asszonyra. Az elpirosodva állotta tekintetét
és zavartan mormogta:

– Ne higyje talán, hogy nekem az ura pénze kell. Ez a ház és a földek az
enyémek. Szólj hát, Libórius, te sánta kutya, ki vagyok én?

– Jó asszony, nagyon jó asszony, – dünnyögött a fuvaros a lovai felé.

– Igen, én jó vagyok, – mondta az asszony. – Én tudom, hogy jó vagyok.
Segíteni fogok magának… Haza kell neki menni. Várjon meg.

Bezárta a kaput és percek múlva ujra előjött a kutyáival. Rövid
csizmácskát húzott és hosszú, férfias bundát. A fejét a homlokáig
bekötötte valami turbánnal. Egy rövid karabélyt dobott a szekérbe.

– Igy bátorságosabban utazunk, – mondta és fölugrott Poprádiné mellé.

– Podolinba hajts! – parancsolta a kocsisnak.

– Messze van, – felelt a fuvaros.

Az asszony a karabély agyával megtaszította a fuvaros vállát és az a
lovak közé csapott.

– Ha szólni akar valamit hozzám, Kázmérnak szólítson. Ez volt a férjem
neve, – mondta még az asszony és a kezét a vadmacskabőrbe dugta.

Talán egy félóráig haladtak már a deres utakon, lombja vesztett fák
alatt és kopár mezők között, amikor Poprádiné sóhajtva megszólalt:

– Mit gondol, Kázmér, szeret engem az uram?

Kázmér összeráncolta a homlokát:

– Szereti, – mondta nyugodtan.

– Aztán mégis elmegy hazulról, – rebegte bizonyos boldogsággal
Poprádiné.

A másik asszony komoran, szinte szigorúan felelt:

– Asszonyom, maga nem tud bánni az urával. Majd egyszer, máskor, ha
nyugodtabb időket élünk, megmondom magának, hogy mit szeret Poprádi.
Most nincs kedvem beszélgetni. Most csak arra vagyok kíváncsi, hogy
csakugyan Podolinban van-e? – szólt és a hangjában fenyegető indulat
rezgett.

– Mi van Podolinban? – kérdezte Poprádiné.

– Azt nem kell magának tudni. Gondoljon beteg gyermekére és imádkozzon
érte. Én a maga helyében nem tudtam volna otthagyni a fiamat, aki nekem
nincsen. De azért segítek magának. Ne mondhassa rólam senki, hogy rossz
vagyok.

Poprádiné később még néhány kérdést tett, de miután egyikre sem kapott
választ, végleg elhallgatott.

Estére hajlott az idő, amikor a távolban föltünedeztek a podolini
tornyok. Lassan ereszkedtek lefelé a völgyi városkába és a messzi
mezőkről vándoremberek tűzrakása fénylett. A határszéli hegyek mögött
lebukó nap még megvilágította a lengyel kolostortorony keresztjét, aztán
eltünt a fény. Odalent, a magas országút alatt csak a Poprád zúgott téli
hangjain.

– Fáradtak a lovaim! – szólt hátra a város közelében Libórius.

– Forduljanak föl a lovaid, meg te magad is, ha abba a házba nem viszel,
ahol a gazdát megtalálom, – szólt csendesen a fogai közül Kázmér.

Libórius keresztet vetett:

– Agyonlő az úr!

– Vagy én lövöm keresztül a koponyád, te sánta kutya. Nem hallottad,
hogy a fiacskája beteg?

– Láttam. A két szememmel láttam, te jó asszony vagy. Azért vagyok itt.
Csak azért.

Kázmér fölemelkedett az ülésben. Kivette az ostort a fuvaros kezéből és
erőteljesen megcsapkodta a lovak hátát.

– Ott legyünk ám mindjárt, Libórius, – mondta fenyegetőleg.

– Végem van! – nyögött a fuvaros.

– Igyál pálinkát. Itt a kulacs. Ne félj, – biztatta Kázmér és a szeme
úgy villogott, mint egy nőstényfarkasé.

Már leszállott a fagyos este, amikor elérték a város első házait. A
hegyek sötétségbe burkolóztak a város felett, valahol messze egy
olajlámpást ringatott a szél.

A fuvaros megállította a lovakat és egy vaskosaras ablaku házra
mutatott, amely jobbra húzódott meg az országút mentén. Aztán keresztet
vetett.

Kázmér leugrott az ülésből. Poprádiné utána akart lépni, de az asszony
vasmarokkal fogta meg a kezét.

– Maga itt marad. Itt magának semmi keresnivalója nincs. Itt már én
beszélek, – sziszegte félelmetes indulattal. – Várjon nyugodtan,
mindjárt itt lesz az ura. Libórius, vigyázz az asszonyra!

Félkézzel megemelte a bundáját és hosszú, határozott lépésekkel tartott
a csöndes ház felé. Valamit keresgélni látszott a keblében.

– Krisztus velünk van, jó asszonyka! – kiáltotta utána rémülten a sánta
fuvaros. – Csak vér ne legyen.

Kázmér asszony hátra sem fordult, a kezével meglökte a falbaépített kis
ajtót, aztán eltünt a házban. Poprádiné a rémülettől megzsibbadva,
kerekre nyitott szemmel nézett utána.

Talán két-három perc múlott el. A fuvaros halkan imádkozott a bakon,
Poprádiné előtt a fiacskája lázban égő arca lebegett.

A vaskosaras házon fölpattant az ajtó és a Poprádi szürke bundája lett
láthatóvá. Gyorsan közeledett a kocsihoz, az arca halotthalvány volt, az
ajka remegett.

– Beteg a Palkó! – mondta fogvacogva.

Kázmér mögötte jött és az arcán diadalmas, vad mosoly játszott. Villogó
szemmel nézett Poprádinéra:

– Csak vigye haza Pált!… Nekem még van itt egy kis dolgom! – mondta
süvöltő hangon.

A fuvaros Jézust kiáltva csapott agyonhajszolt lovai közé és a szekér
vágtatva gurult a gömbölyü köveken.

*

A kis fiu meggyógyult és a késmárki takácsmester többé sohasem ment el
hazulról vászonnal megrakott emeletes szekér nélkül. Libórius később
öregségében néha elkottyantotta magát a korcsmában:

– Az összes apostolok vigyáztak azon az éjszakán arra a podolini lányra.
Még ma sem tudom hogyan maradhatott életben?




Falu.

Állt valamikor, az én gyermekkoromban, Budán, – a koronázó városban, –
egy régi, földszintes sárga ház, amelynek tölgyfakapuja felett régi
családi címer hirdette, hogy a ház nemesember tulajdona. Nagy kert és
számos cselédház környékezte a házat és egészben véve olyan volt a ház,
mintha valahol faluhelyen állana dupla fedelével és vasrácsos
ablakaival. Ha a kapu nyitva volt, az udvarból piszkosszőrü komondorok
rohantak ki falusias ugatással és a cselédek is olyan ruhában jártak,
mintha nem is a koronázó város kellős közepén volnának, hanem valami
pusztai majorságban. A szobalányok mezítláb, rövid, tarka rokolyában
szaladgáltak az udvaron és a kapuban bámész szemeket vetve maga körül,
pipázgatott az öregbéres. Estefelé fejősteheneket hajtott be az udvarra
a budai hegyek közül a házicsordás és éjszakánként erre felfogadott
ember kiáltotta az ablakok alatt a falusi bakterek rendes felszólalását.
Különben a ház úrnője nem tudott volna nyugodtan aludni. Mert asszony
lakott e falusias házban, a koronázó város közepén, egy öreg nemes
asszony: Bátori Jánosné, aki talán volt már kilencven esztendős is.
Minden maradéka, hozzátartozója kihalt Bátoriné mellől a rengeteg hosszu
élet folyamán és mikor már csupa sír volt körülötte falujában, Budára
költözött, hogy felejtse halottait, meg hogy közelebb legyenek az
orvosok.

A világon nem igen érdekelte már semmi Bátori Jánosnét, – hiszen
kilencven esztendős korban már nem igen várhatni új dolgokat az élettől,
– csupán az orvosok voltak azok, akiknek kedvéért élt. Tulajdonképpen
tiszamenti faluját is azért hagyta oda és költözött egész háznépestől az
idegen nagy városba, hogy minél több orvossal megismerkedhessen. A sok
orvos között bizonnyal akad egy olyan tudós ember, aki a kilencven
esztendőhöz még néhányat könnyen hozzá tud toldani, – habár az
öregasszony eddig még sohasem volt beteg. Azon fajtából származott, aki
nem ismeri a szenvedéseket, gyötrelmeket, amelyek a halált megelőzik. A
halál úgy csapott le eddig minden gyermekére, rokonára, mint magasból a
sas: hirtelen, láthatatlanul. És éppen ez volt az, amitől az öreg
asszony szörnyüségesen rettegett. Nem is annyira a haláltól félt, mint
inkább attól, hogy nem fogja tudni halála óráját és elmulik anélkül,
hogy arra megfelelőképpen előkészülhessen. Minden születésnapján, – a
születésnapokat Gáspárics nevü udvarmestere tartotta számon, – maga köré
gyűjtötte udvarbeli cselédeit, régi asszonyszolgálóit és a jégszürke
fejű szolgákat, akik még urát, gyermekeit, testvéreit szolgálták és a
nagy karosszékből gyönge hangon elbúcsúzott tőlük. Gáspárics, – egy
zömök, görbeorrú emberke, aki már harminc év óta deresedett, – a
nagyasszony intésére felolvasta a végrendeletet és az öreg cselédek
éppen úgy sirdogáltak, mintha Bátoriné valójában haldokolt volna. Már
mindenki tudta, hogy kinek mit és mennyit hagyományozott vagyonából a
nagyasszony; az egyházak, iskolák és kolostorok jó előre értesíttettek a
hagyomány összegéről; a harangozók a környéken már évek óta rovattak
korcsmáikban a Bátori-féle végrendelkezés örömére és a mezitlábos
szobalányoknak (a nagyasszony nem tűrte a papucskopogást maga körül)
megvolt a választottjuk arra az időre, amikor a nagyasszonytól
örökölnek.

És egyik születésnap követte a másikat. Esztendőről-esztendőre nem
változott a nagyasszony állapota. Gáspáricsnak mind kevesebb foga lett
és ugyancsak kapdosnia kellett a szavak után, hogy helyesen
hangsúlyozzon és néha szórakozottságból kétszer is megünnepelték a
Bátoriné születése napját esztendőnként. De nem siettetésből cselekedték
ezt. Ugyan minek is siettek volna? Hisz a nagyasszony körül mindenkinek
jó dolga volt, csupán a fölfogadott bakter panaszkodott néha. Neki
ugyanis nem hagyományozott a nagyasszony semmit, azon való haragjában,
hogy minden éjjel felkölti álmából. Pedig anélkül is fölébredt volna
bizonyos időben és ha ugyanakkor nem hallja a bakter kiáltását,
kétségbeesésében azt hihette volna, hogy már meghalt. Reggel, mikor a
nagyasszonyt felöltöztették szobaleányai, kezdetét vette az orvosok
látogatása. Gáspárics uram egy régi batáron bejárta a várost és
vadászott az olyan orvosokra, akik még eddig nem látták a nagyasszonyt.
Egyszernél többször nem hívott egy orvost Bátoriné, persze, a lusta
Gáspárics néha ebben is megcsalta.

A nagyasszony a karosszékben ült és Gáspárics ünnepélyesen vezette be a
soron lévő doktort. A nagyasszony beesett szemével figyelmesen nézett a
doktor arcába, aztán hirtelen azt kérdezte:

– Meddig élhetek én? Ezt szeretném tudni.

Ha a doktor himezett-hámozott és „az emberi kor legvégső határáig“, vagy
„az a természettől függ“-féle feleletet adott, a nagyasszony biccentett
a fejével és mérgesen azt mondta:

– Adja vissza a diplomáját, orvos úr, ennyit magam is tudok. Tán még
Gáspárics is. Igaz? Gáspárics?

Gáspárics búsan billegtette a fejét, mert ő már tudta, hogy a
nagyasszony az orvos távozása után ráförmed:

– Mindig bolonddá akarsz tenni, Gáspárics? Minek hozol nekem ilyen
fajankókat? Ha megharagítasz, kitöröllek a végrendeletemből.

A nagyasszony azokat az orvosokat szerette, akik vidáman és jókedvűen
paroláztak vele és legalább is száz esztendőt igértek neki. Ilyenkor meg
hagyta magát vizsgálni és büszkén hallgatta a doktor szavait:

– A tüdő, máj, vese olyan jó, mint egy fiatal leányé.

– Hát a gyomor, orvos úr?

– Akár a struccé, nagyságos asszony.

– Hallod, Gáspárics, mint a struccé, – kiáltotta gyermekes örömmel a
nagyasszony. – Soha se volt nekem semmi bajom a gyomrommal. Csak
Gáspárics fogja reám, hogy beteg vagyok.

Gáspárics búsan integetett és rezignáltan hallgatta a doktorok
szemrehányását:

– Udvarmester úr, ilyesmit ne merészeljen mondani. A nagyságos asszony
egészséges, mint a makk.

Az ilyen doktorokat bőven megajándékozta a nagyasszony és Gáspárics
hallgatta egész nap, amint Bátoriné magában mondogatta:

– Mint a struccé! No ugyan ki hitte volna?

Még a szobaleányaival sem pörlekedett az ilyen napokon, sőt utasításokat
adott a mindig jelen levő udvarmesternek:

– Gáspárics, írj be Szerénnek kétezret. Nagyon puha, meleg a tenyere.
Csak írd be Gáspárics, Szerén megérdemli. Mit? Azt mondod, hogy nem puha
a tenyere, hanem kemény? Bolonddá akarsz tenni? Csak írj be kétezret,
ahogyan parancsolom.

Így folytak a napok a régi földszintes házban és semmi sem változott. A
falusi munkához, szabad levegőhöz szokott pusztai cselédek eltunyultak,
belefáradtak az örökös semmittevésbe. Az öregbéres olyan kövér volt,
hogy mozogni se igen tudott és ha valaki az utcáról bepillantott a
nyitott kapun, olyan kövér asszonycselédeket látott a tágas udvaron,
hogy bámulatában megállott. A kuvaszok elveszítették hangjukat, de a
kuvaszokat még ki lehetett cserélni az otthoniakkal; bizonnyal sokat
regéltek otthon a Budáról jött komondorok testvéreiknek arról, amit
láttak. De a cselédek bezzeg nem mehettek haza és mérhetetlenül
unatkoztak a koronázó városban.

*

Egy reggelen – pedig előző nap éppen száztíz esztendőt igért egy huncut
pesti doktor Bátorinénak – halva találták a nagyasszonyt ágyában.
Meghalt álmában, anélkül, hogy tudott volna róla. A szobalányok nyomban
elővették régi papucsaikat s úgy kipegtek-kopogtak a nagyasszony körül,
hogy az máskor kétségbeejtő lett volna. De most meg se mozdult. Az
öregbéres – a bámész tekintetü – még délelőtt kijelentette, hogy ő nem
marad tovább a koronázó városban és nyomban elindult haza, a tiszamenti
faluba. Vitte magával a vígan ugrándozó kuvaszokat is. Gáspárics, aki
végre kedve szerint kipödörtethette a bajszát (a nagyasszony nem állta a
pomádé-szagot), hiába tartóztatta a cselédeket.

– Legalább a jussot várjátok meg!

Nem vártak azok. Délután az asszonycselédek keltek útra falujok felé és
mire bealkonyodott, olyan üres volt a nagy ház, hogy talán egér se
maradt benne. Hisz az egeret is falúról hozták. És most az is
hazaszökött. Az udvarmester egy darabig tengett-lengett a halott körül,
aztán hirtelen félni kezdett és elfutott. Hazáig, falujáig meg sem
állott.

Úgy maradt a nagyasszony egyedül, magában, pedig mindenét a cselédeknek
hagyományozta. A falu hazavitte az ő gyermekeit nagy gyorsasággal.




A Hartwig.

Ez a történet abból az időből való, amikor még a Halál is másforma
ruhában járt s néha vissza engedte azokat térni a földre, akiket pedig
már magával vitt a szekerén. Bizonyos, hogy néhány száz esztendő előtt,
a felleges középkor századaiban vagy az emberek voltak mások, mint
manapság, vagy a természet rendjében voltak olyan változások,
amilyeneket már nem látunk. Az a rengeteg középkori legenda, amely reánk
maradt: visszajáró halottakról, kísértő királyokról és szentéletű
papokról, vajjon mind eszelős költőknek hagymázos látománya-e? Régi
várak, régi házak, ódon városok naplemente után a valóságos életből
mintha egyenesen a költők fantáziájának a birodalmába léptek volna. Az
esőcsatornák és széles ereszek alatt úgy jártak-keltek a kísértetek,
mint odahaza. Az éjjeli őrök megsüvegelték a tekintélyesebbeket közülük;
a kései órában hazafelé bandukoló középkori polgár csöppet sem
csodálkozott azon, ha útjában megholt királlyal vagy fejetlen baráttal
találkozott. Hová lettek a középkor megszámlálhatatlan kísértetei?
Aludni mentek volna valamennyien? Elkésett asszonyok arcára már sohasem
leheli többé hideg csókját a ködből-árnyból szőtt zsoldoskatona, akit
csaknem valamennyi középkori városban agyoncsaptak a harmincéves
báborúban? És a várúr lengő szakállát nem ezüstözi meg többé a
holdsugár, amely régi toronytetők között folyamként hömpölyög alá a
csendességben? Elmentek volna ők mind? A sírboltok lakói, a temetők
nyughatatlanjai, akiknek saruján már ugyan nem csörgött a sarkantyú, de
fénylett? Ki zörgeti a láncokat a mély pincékben? És ki fújja el a
mécses lángját széltelen éjszaka? Az ablak nem zörög, ajtó zára nem
nyikordul, a régi tornyok alatt, az ódon, kikoptatott kövezeten a
holdsugár csupán egyedül bogarászik, senki, semmi nem suhan tova a
vaskosaras ablakok alatt, hogy elvigye az alvók álmait.

… De abban az időben a kísértetek még olyan szabadon, nyugodtan
sétálgattak a régi városnak piacán, a régi házak folyosóján, mintha nem
is mentek volna el innen mindörökre és csupán nappalra vonulnak el a
városka polgárai sorából.

A legnevezetesebb kísértet ebben az időben Késmárkon egy Hartwig nevű
szepességi polgár volt, akire már a legöregebb emberek is úgy
emlékeztek, mint a legrégibb késmárki kísértetre. Nem igen volt a
városban ember, aki egyszer-kétszer nem látta volna már „a Hartwig“-ot,
– ahogyan közönségesen nevezték. Ismerték vörös, kurucos szabásu
mentéjét, sárga, sarkantyús csizmáját és tollas kucsmáját, amely alatt
kontyba volt kötve a haja, mint a Thököly hajduié. Tudták szokásait: a
zimankós időt szerette, midőn a Kárpátról süvöltő szél még az ölesfalu
késmárki házakon is behatolt és a szélkakasok megriadva forgolódtak a
tornyokon és háztetőkön. Ilyenkor jött elő valahonnan „a Hartwig“ és
végigjárta a várost, besétált a Thököly-várba, bekukucskált a rosszúl
elfüggönyözött ablakokon és a nyitva felejtett ajtókat nagy erővel
megcsapkodta. Mindazonáltal nem félt senki Késmárkon a Hartwigtól, még
tán a gyerekek sem. A Hartwig ugyanis nem volt rosszindulatu kísértet,
senkit sem bántott, álmokat, álmodásokat, szendergéseket durván meg nem
zavart, csak bolyongott, mint aféle szegény kísértet, akit a fejedelem a
Thököly-várban felejtett, midőn elbujdosott az országból. Hartwig éppen
a vártán volt – és ott maradt az őrszem még akkor is, midőn a
fejedelemnek már régen híre-hamva sem volt a Kárpát alatt. Ott állt a
vitéz a vár fokán és lándzsájára támaszkodva a Poprád mellett kanyargó
országútra függesztette a szemét. Mintha onnan, arról várná a
megváltását. Hosszú esztendők múltanak el, – mondja a legenda. – és
Hartwigot nem váltotta föl senki. De ő a helyén maradt, süveg a fejében,
dárda a kezében, a lába alatt az üres fehér országút… Míg egy napon híre
jött a messze tengerek mellől a fejedelem halálának. A városból akkor
fölkerekedett néhány ember, hogy tudósítsák Hartwigot a fejedelem
haláláról.

A vitéz ott állt mozdulatlanul most is a helyén, mint már annyi esztendő
óta.

– Hartwig, – mondták neki. – Vége a szolgálatnak, meghalt a nagyságos
fejedelem.

Hartwig nem felelt. A szempillája sem rezdült meg.

Ekkor közeledtek hozzá és hangosabban mondták:

– Hagyd itt őrhelyed, nincs már semmi szükség reád.

Hartwig erre sem mozdult.

Végre valaki megérintette a vállát az őrálló vitéznek és Hartwig az
érintésre hirtelen összeomlott. Egy marék por maradt azon a helyen, ahol
annyi esztendeig állott. Az emberek csodálkozva néztek össze és ettől az
időtől kezdve lett a Hartwigból kísértet.

Talán száz esztendő is elmúlott azóta, a Hartwig szorgalmatosan
kísértett Késmárkon. Soha nem volt vele semmi baj, lelkiösmeretesen
teljesítette hivatását, mintha legalább is fizetést húzott volna ezért a
nemes várostól. Talán már a város vagyoni leltárába is fölvették a
kísértetet, hogy a lelépő polgármester mindenről elszámolhasson az
utódjának, az esztendő egy napján pedig a papnak kötelessége volt
könyörgést mondani a Hartwig lelkiüdvösségeért, bár senki se kívánta,
hogy Hartwig eltakarodjon a városból. Csak imádkoztak érte, mint azokért
a halottakért, akiket szeretnek.

Egy esztendőben – a hosszú tél után lassan, lucskosan tavaszodott –
ijesztő járvány tizedelte a város lakosságát. Minden házban sírtak,
minden családban gyászoltak: nem sírtak annyit Késmárkon a kuruchadjárat
óta. A temető kapuja éjjel-nappal nyitva volt, gazdátlanul maradt ebek,
árván maradt gyermekek kószáltak a sírok között és a harangozónak majd
letörött a keze a végnélkül való harangozásba. Az asszonyok levetették
színes ruháikat, hogy soha többé föl ne vegyék, – a férfiak fekete
posztóból varratták mentéjüket. És hogy a gyász emléke örökkön
megmaradjon, a város tanácsa kemény parancsolatot hirdetett ki, hogy
Késmárk városában két álló esztendeig teremtett léleknek nem szabad más
ruhát ölteni, mint feketét.

– Hát a Hartwig? – szólt közbe egy kíváncsi szenátor.

– Ő rá is vonatkozik a parancsolat, – felelt a főbíró.

Poprádi szenátor – az előbbi kérdező – csúfolkodva rázta meg a fejét:

– Annak ugyan hiába rendelkezünk.

A főbíró hevesen ütött az asztalra:

– Késmárk város tanácsa mindenkinek parancsol a város területén. Mért ne
parancsolna tehát a város kísértetének?

– No ezt már magam is szeretném látni, – gúnyolódott Poprádi uram.

A Hartwig pedig mintha csak arra várt volna, hogy vele foglalkozzanak a
tanácsurak. Még estére zimankóssá változott a tavaszi idő, jeges eső
verdeste az ódon háztetőket és a kéményekkel birokra kelt a jéghideg
kárpáti szélvihar. Az emberek ijedten menekültek az ölesfalu házakba, a
temető kapuját elfelejtették bezárni és a Hartwig piros mentéjében,
sárga csizmájában csakugyan kisétált onnan éjfél felé. Lassan jött, mint
rendesen, egy csöppet sem sietett és így könnyedén elérhették a
vigyázására fölállított városi darabontok.

– Megállj, Hartwig! – kiáltott reá a főbíró a Thököly-vár szegletén. –
Piros a mentéd, sárga a csizmád…

A kísértet hátra sem fordította a fejét.

– Előre, drabantok, – parancsolta a főbíró.

A város legényei előre szegezett dárdáikkal megrohanták a vár alatt
bandukoló kísértetet.

A dárdák belefúródtak az üres levegőbe, a Hartwig pedig meggyorsította
nesztelen lépéseit és kísérteties gyorsasággal tünt el egy sötét
sikátorban. A szél sikoltozva süvített nyomába.

A Hartwig pedig erre nagyon megharagudott a városra. A csendes, békés
kísértetből vad, gyűlölködő ellenség lett, aki éjszakánkint olyan
zenebonát csinált a városban, mintha egy csapat portyázó labanc
száguldozott volna az alvó házak között. Az ablakok csörömpölve zúzódtak
be, a jól bezárt kapuk fölnyíltak és sarkaikból kifordultak, az alvó
polgárokat láthatatlan erők ágyukból a földre dobták. Sőt még az
asszonyok feje alatt is megforgatta a párnát a haragvó Hartwig és
belenézett álmaikba. A zimankós fekete fellegek félelmetesen
tornyosodtak a város felett és a városi bakterok dehogy is mertek a
városház pincéjéből kimozdulni, ha odakünn a szél süvöltött.

A városi tanács végre belátta, hogy a Hartwiggal okosabb lesz megbékülni
és előbbeni parancsolatához egy kis toldalékot függesztett, mely szerint
csupán a Hartwigot mentik fel a gyászruha viselete alól.

És ettől a naptól kezdve ismét békesség lett Késmárkon. A Hartwig
nyugodtan viselhette piros, kurucos mentéjét, sárga csizmáját. Viszont
nem törte be az ablakokat.

Talán még most is megvan, ha meg nem halt.




Egy régi bál.

A Hamrák-kisasszonyok már kora délelőtt megérkeztek Ujfaluból a nagy
családi tyúkültetőn, amelyet a nagy hó miatt ökrök vontattak be
Szatmárra. A kisasszonyok a tavalyi bál óta csupán annyit változtak,
hogy Gerardin viselte az idén az á la France frizurát, amelyet
tudvalevőleg egy héttel a báli est előtt szokás megcsinálni. A hét alatt
a kisasszony karosszékben tölti az éjszakát és még akkor is mindig
fenyeget az a veszedelem, hogy a tüzes lovak az ujfalusi árokba
fordítják a szánkót, mint éppen tavaly történt a szegény Hamrák Fanny
báli hajdíszével. Talán éppen ebből az okból vontatták be magukat az
óvatos ökrös-fogattal.

A nagykendőkből és bundákból nevetve bontakoztak ki a Kuria-fogadó
udvarán, ahol is az éppen jelenlévő Hertelendy úr, a báli főrendező
ezzel az ügyes bókkal hódolt a kisasszonyok öltözetének.

– Kronawätter, a híres bécsi szabó is elbujhat szégyenletében az
ujfalusi tündérujjak ezen remekművei előtt.

Gerardin rózsaszínü tüllangléval díszített ruhája, valamint Fanny
halaványkék, fehér szalagfodrokkal ékesített toalettje valóban hivatva
látszott a bál legszebb ruhái között is feltünni. A kis Hamrákné fekete,
de divatos ruhájában gondosan simogatta végig a leányok ruháját és azt
kérdezte Hertelendy úrtól, vajjon a kotillon-táncot mikor fogják a bálon
elkezdeni.

– Pontban éjfélkor – felelt a híres bálkirály és ezen megjegyzéssel,
valamint az ujfalusi Hamrák kisasszonyok ruházatának elmondásával a
Kuria kapuja körül leskelődő szatmári szobaleányok és cselédek nyomban
hazafutottak urnőikhez. Ahonnan csakhamar visszaküldettek azon
megbízással, hogy a többi faluról érkezett kisasszony ruházatáról is
tudósítást hozzanak.

Mert alig hogy délfelé járt az idő, a Kuria-fogadó kapujában egymásután
fordultak be a közel és messzi vidékről érkező fogatok a báli
publikummal. Aki csak számottevő kisasszony volt a vármegyében, az mind
megjelent a bálon és a helybeli hölgyeknek ugyancsak volt módjukban
sápadozni, csodálkozni vagy csúfolódni, amikor a szobaleányok időnként
hazafutottak az ujabban érkezettek ruházatáról szóló tudósítással.

Délfelé megérkezett Koltóról az öreg Szendrey leánya, Julia kisasszony,
aki divat és izlés dolgában nemcsak Szatmáron, de tán még Pesten is
megállaná helyét, mert tudvalevőleg izlését nemcsak a Hölgyfutár régi és
új divatképein fejleszti, hanem a bécsi Salon hasábjain is. A hírhozók
róla azt jelentették, hogy Julia kisasszony magyaros, gyöngyös,
Zrinyi-korabeli ruházatban jelenik meg a bálon, amin a szatmári hölgyek
valóban nagyon elgondolkoztak. Hisz itt rejtett akna repül a levegőbe.
Szendrey Julia, akinek ahhoz is volt bátorsága, hogy divat szempontjából
férfi módjára levágassa szép barna haját, bizonyára nem véletlenül
választotta a magyaros ruházatot a szatmári bálra. Bizonyos, hogy Pesten
az összes mágnásnék ilyen ruhában táncolnak a Redoute-ban. No hiszen,
meg is járják a szatmári hölgyek az új bécsies báliruhákkal, amelyeket
idáig a legujabb divatunak véltek.

Ebéd után, – azaz dehogy is volt ebéd ezen az izgalmas napon, hisz az
úrnők már előtte való napon, vagy talán már előbb is elkészíttették
hajdíszüket a Pestről ideérkezett francia borbéllyal, mr.
Privardier-val, azaz első segédjével, mert a jeles férfiu nem érhet reá
az utolsó percben – ebédutáni időben a városban futótűzként terjedt el a
híre annak, hogy a gyorskocsi meghozta a legújabb kotillon-jelvényeket.
Aki a kotillonokat látta, csodákat mesél azoknak szépségéről,
csinosságáról. A szatmári hölgyek arca valósággal belepirult ezen
izgalmas hírekbe, pedig akkor még nem volt általános divat a bécsi
festékek használata. A szobaleányok, szakácsnők és mindenesleányok, akik
reggel óta szaladgáltak már különféle üzenetekkel és megbizatásokkal,
csaknem lelkendezve jelentették úrnőiknek, hogy a gyorskocsin néhány
idegen úr, bizonyosan pesti arszlánok is érkeztek a városba, akik majd
gúnyoros mosollyal tartanak szemlét a bálon a vidéki hölgyek felett. Igy
tudomásra jutott egy magas, szőke úrnak a megérkezése, aki ha nem gróf,
akkor legalább is báró, a mellénye után ítélve. Azonkívül egy
alacsonyabb, vöröses barkos úr is érkezett a gyorskocsin, akinek a
felöltőjén olyan gombok vannak, mint egy gyermektenyér. Egy kopottas
csizmáju, magyarruhás, kisbajuszu ifjut is hozott a posta, de az nem
igen sokat számíthat a bálon, mert még jóravaló kabátja sincs. Valami
kóbor diáknak látszik, aki szép hollótollakkal kereskedik a táblabíró
uraknál. Csak Pap tekintetes úr mondott olyasfélét, hogy a kopott diák
valami költőféle legyen. De hiszen minden kicsapott diák költő manapság.

Igy folytak az izgalmas előkészületek a szatmári bálra, amely hivatva
volt arra, hogy megdobogtassa azokat a szíveket, amelyek egymásnak
vannak szánva; a zene és a tánc varázsa alatt életre keltse a kis
érzelem-csírákat; fölhevítse az ifju hajadonokat, hogy a következő
hosszu esztendőben legyen miről ábrándozniok, álmodozniok a behavazott
falusi udvarházakban.

Jövel ó gyönyörüséges báli éjszaka, midőn fölcsendülnek a Margit-valcer
lágy ütemei és a polonaise csodaszép figurái az ég felé ringatják a
falusi kisasszonyok lelkét, amelyek hajh, máskor kénytelenek a kácsa- és
a tyúkültetés prózai gondolatával foglalatoskodni és csak sebtiben
olvashatják el azokat a verseket is, amelyeket Hiador ír a hölgyek
lapjába. Jőjj gyönyörüséges havas éjjel, amidőn a régi fogadó léghuzamos
szálájában tündökölve ragyognak a rózsaszínü tüllel megkoszorúzott
tükrök és a cukorkák papirosára nyomott német jelmondatokat áhitatos
szívvel olvassák el még azok is, akik nem bírják ez idegen nyelvet; csak
sejtik, csak érzik, hogy a cukkerli és a szerelem között okvetlenül van
valami összefüggés. És ti, forró, titkos szavak, hosszadalmas
kézszorítások és meleg, ölelkező tekintetek, nem azért szerepeltek-e
mindnyájan a költészet szótárában, hogy ezen a báli éjszakán testet
öltve, megjelenjetek a 2-ik quadrille alkalmával, midőn minden
becsületes, igazszívü halandó párjával táncol és a mamák a sarok
ripsz-kanapéiról örvendezve gondolnak a közeli farsangra, a közeli
farsang lakodalmaira? Füzértánc és mazurka! Csak a negyvenes években
tudták igaz jelentőségét e táncoknak.

Most tehát fusson szobaleány, mindenesleány a ház minden irányában és
keresse meg a kisasszony pillangós cipellőjét.

*

A lámpák igazán úgy ragyogtak, mint előre megálmodták a szívek.

A Hamrák-kisasszonyok és a többiek valamennyien megtalálták párjaikat,
mert olyan fiatalember még nem igen volt abban az időben, aki
életuntságot színlelve, elkerülte volna a táncot. Az iskolában még
Ovidiust tanították, táncolni kellett a fiatalembereknek.

De mégis volt ott egy fiatalember, aki a táncosok sokadalmát elkerülve,
magányosan ődöngött a fényes szála homályos sarkaiban. Sápadt arcu,
nyulánk termetü, dacos tekintetü ifju volt ez, aki két kezét hátrafonva,
hallgatagon nézegette a táncosokat. Sohasem mosolygott, de szomoru sem
volt. Hisz itt volt, láthatta azt, akinek kedvéért idejött. Szendrey
Julia éppen Hertelendy úrral járta a füzér-táncot. A sápadt arcu ifju
arca talán még sápadtabb volt, mint rendesen. És talán akkor sajnálta
életében először azt, hogy nem tudott táncolni.

A gyönyörü barna leány kecsesen és szarvas módjára táncolt és minden
mozdulatán meglátszott, hogy valakinek nagyon akar tetszeni. Táncosának
vagy másnak? Ki tudhatná azt, ki láthatna bele egy leány lelkébe?

A nyugalom, amit a sápadt ifju magára erőszakolt, percenként mulófélben
volt. Miért táncol az ő szerelme mással? Miért kell neki egyáltalában
táncolni? Julia is olyan butácska, naiv teremtés volna, mint a többi
leányok, akik a test, a láb és a kar sajátságos mozgatásában
gyönyörüségüket találják? Nem, nem, az nem lehet, hogy Julia ne tudná,
ne érezné azt, hogy neki fájdalmat okoz azzal, hogy másnak a karján
mutatkozik. Hisz idáig megállotta azt, hogy nem táncolt és hallgatagon
üldögélt a költő mellett, aki tíz szónál többet nem mondott ezen az
estén, de azt, amit gondolt, érezni kellett Juliának. És most, ime,
mégis táncra kelt azzal a kicsípett fiatal úrral. Ennek bizonyosan
valami mélyebb oka van…

A költő elfordult a táncolóktól és a sarokban, ahol azt vélte, hogy
senki sem látja, mélységes szomorúsággal bámult ki a havas éjszakába a
csapadékos ablakon.

Az járt az eszében, hogy meg fog tanulni táncolni, hisz erős akarattal
mindent el tudott érni eddig. Táncolni fog Juliával, aki nyilván szeret
táncolni.

De hogyan tanulhasson meg táncolni, hogy kómikussá, ügyetlenné ne tünjön
föl eleinte? Hogy őt valaki kinevesse, esetleg a háta mögött kigúnyolja?
Nem, sohasem.

Táncolni azonban mégis csak meg fog tanulni. Ha másképpen nem, egyedül,
amikor senki sem látja…

Egy kéz nehezedett a vállára.

– Petőfi, – mondta Pap tekintetes úr, – Julia keres.

– Julia csak táncoljon tovább, – felelt a költő szinlelt nyugalommal, –
hisz az neki mulatságot szerez.

– Julia már nem táncol többet, mert látja, hogy ezzel neked fájdalmat
okoz. Téged vár.

– Ó a drága leány, – fakadt föl a boldog sóhajtás a költő kebléből és a
táncolókat vadul, sőt illetlenül széjjeltaszigálva, sietett ama sarok
felé, ahol Julia ült. Pap tekintetes úr a nyomában.

– Ki ez a neveletlen idegen? – kérdezték itt is, amott is a táncolók
között.

Pap tekintetes úr megmondta az idegen nevét.

És a bálban, a táncban, mintha egy pillanatra önkéntelenül szünet támadt
volna.

– Petőfi itt van! – suttogták önkéntelenül az ajkak és a szemek
odatapadtak arra a nőre, aki mellett a költő helyét foglalta.

– Petőfi van itt! – hallatszott végig a nagy szálán az emberek suttogása
és a legirigyeltebb és a legboldogabb nő ebben a percben Szendrey Julia
volt…

Ekkor határozta el, hogy feleségül megy a költőhöz.




Őserdőben.

Néhány esztendő előtt, nyáron, a Felső-Tisza mentén kóboroltam. Őserdők
szegélyezik a Tisza partjait és a folyóra dehogy ismerne rá az, aki
például Szegednél látta. Egy vidám, gyorsjárásu, kristálytisztaságu
hegyipatak itt a Tisza. Olyan csillogó a medre, mintha merő gyémántot,
aranyat és ezüstöt tartalmazó kőzettel volna behintve a folyó feneke.

Ebben a tündéreknek, álmoknak való tükörben, mint valami őskori
legendában, állanak a partokon a fák, melyek tán még az Árpádházbeli
királyokat is látták, midőn a medvére itt vadásztak.

Milyen fák azok, melyek öt-hatszáz esztendeje állanak az őserdőben és a
vénségüket hosszu szakálluk jelzi, amely moha alakjában benőtte e fákat
tetőtől talpig. Ezek a fák akkor lehettek növendékfácskák, amikor az
ázsiai jövevények itt még a bölényt űzték kelevézzel és karddal. A Tisza
ezüsttükörében a mondabeli csodaszarvas bámulta meg magát és a királyi
medvét Zalán bocskoros maradékai hajtották föl lármázva, csattogva
fekhelyéről, hogy a vadászó magyar megbirkózhasson vele.

Az őserdő ma is sűrűn borítja a hegyeket, völgyeket, és szívesen ád
búvóhelyet a nemes és dúvadnak. A Tisza éppen olyan tündöklő,
tündérországbeli ragyogással fut tízezeresztendős, néma sziklák között,
mintha nem tudna róla, hogy lejebb, az alföldi tájakon fekete, füstös
vashidak szorítják a derekát.

*

Fönn, a hegytetőn kattog a fejsze. Az őserdőt bontják, vágják. Néha-néha
egy-egy kivágott fatörzs villámgyorsasággal rohan végig a folyó
medrében. A faszállításnak ez az ezeresztendős módja örökre divatos
marad. Az ifju Tisza szilaj nyergében egyenkint nyargalnak le a hegyek
néma, zordon világából a mohosdereku, toronynagyságu öreg fa-fejedelmek.
Zúgva, csattogva tünnek tova a mélyben, mintha egy mesebeli hadsereg
rontana le a hegytetőkről. Mennek-mennek az őserdők királyai, hogy
cölöpök legyenek valamely építkezésnél. A tölgy, amely tán Kálmán
királyra terjesztette gallyait, midőn az lepihent a rengeteg mélyén,
csattogva nyargal az ezüstfolyó hátán, az ismeretlen városok felé. Jön,
jön az álmok, a ködbeborult történelmi mult világából a modern élet
felé. Vadászó csatlósok helyett tót napszámosokkal fog ismerkedni és
kiméletlenül lehántják kérgét, amelybe tán egy fiatal király vésett be
valami leánynevet.

*

… Fekszem egy fa alatt, amely öregebb ötszáz esztendősnél. A lombjai,
gallyai szétterülnek a magasban, mint egy templom boltozata, csak
itt-ott látni egy foltot a kék égből. Dél van az órámon, s itt mégis
alkonyi félhomály borong.

Ötven lépésnyire már elvesznek a fák világos körvonalai, inkább csak
sejteni lehet, hogy az erdő ott is folytatódik, mert hiszen fák vannak
arra is. De bátran el lehetne hinni azt is, hogy ott egy másik, idegen,
rejtelmes világ kezdődik, mondjuk a törpék, vagy akár az óriások világa.

Mindenek elmultak, vagy megváltoztak, amelyekről a mese- és mondavilág
megemlékezik, csupán a hegyek és az erdők maradtak olyanok, amilyenek a
mesében voltak.

A fáknak, különösen a vén fáknak valóban emberi alakjuk van, mintha
elvarázsolt emberi lények lennének, akik itt némán várják a varázslat
elmulását. Mindenki tudja, aki valamikor erdőben járt, hogy egyes
fatörzsek még jó vagy rossz indulatot is tudnak kifejteni. Ki nem látta
már a mérges, rosszindulatu és alattomos erdei szellemet egy-egy vastag,
ormótlan fatörzs alakjában, amely leskelődve tekint rád egy
kanyarodónál?…

Azt merném mondani, hogy az őserdő fái, fatörzsei azoknak az embereknek
alakját vették föl, akiket fiatal korukban láttak. Mintegy úgy idomult a
törzsük, mint az emberek alakja, mintegy megmaradott, belenőtt,
beleformálódott az öreg fatörzsek kérgébe azon arcoknak a vonása, amely
arcok akkor jártak erre, midőn a fatörzsek kérge még fiatal, hajlékony
és puha volt, amíg fölfogta a külső benyomásokat, mint a fotografáló
lencse.

Tehát az arcok vonásai belerajzolódnak a fiatal fák kérgébe, amint a
természetben az nem ritkaság, hogy egyes lények, bár különböző
fajtájuak, ellesik egymás tulajdonságait, hasonlókká lesznek. A pusztai
kutyában például mindig volt valamelyes hasonlatosság a gazdájához.
Föltalálható egy-egy vonás, amely közös a juhász és kutyája fején. Hogy
a lelki hasonlósággal hogy vagyunk, arról talán nem is kell beszélni. A
kutya, ló, sőt a kalitkába zárt Mátyás-madár is idővel gazdája lelki
tulajdonságaiból elsajátít. Gyakran fordult elő, hogy a tolvaj kutya
elárulta gazdája tolvaj tulajdonságát. A ló szilajságában,
alattomosságában sok van a rajta ülő tulajdonságából. A Mátyás-madár, a
szarka, csóka még a hangot is tudja utánozni, amely hangokat gazdájától
hall, midőn az bünös cselekedeteit elköveti. Én láttam egy Mátyást,
amely valaha csempészeké volt. A madár egész lényében benne volt a
huncutság, titkolózás, alattomosság.

*

… Amint a vén fa alatt fekszem és félig lehunyom a szemem, arra
gondolva, hogy milyen világ, milyen emberek lehettek akkor, midőn ezek a
fák fiatalok voltak: egyszerre csak azt látom, hogy a vén fa vastag,
szakállas törzsén bizonyos változások történnek. Alig észrevehető
mozgások az öreg kérgeken, ahol sűrű moha volt eddig csupán, ott valami
láthatatlan belső fénytől megvilágosodik a fa törzse, mintha ezüst
csillanna meg a félhomályban.

Körülnézek a néma, rejtelmes őserdőben és a közelben, távolban lévő vén
fák kérgein, törzsein ugyanolyan változásokat veszek észre. A nagy
mohacsomók megmozdulnak, följebb vagy lejebb csúsznak, – s egyszerre
itt-ott kibontakozik a fatörzs vonalai közül egy orrnak, egy
szemöldöknek, állnak az alakja…

Észrevétlen, megfoghatatlan ez a változás itt a félhomályos erdőben,
ahol nem hallani más hangot, mint az örökkön hulló haldokló levelek,
meghalt gallyacskák zörgését. Sőt ez az állandó zörej is olyanforma lesz
lassan, mintha csupán álmában hallaná azt az ember, egy álombeli szél
sóhajtását, zörgését a messziségben.

Az öreg fatörzs, amely alatt hevertem, már teljesen átalakult, – már
megláttam girbe-gurba kérges vonalai között a testszínü emberi arcot a
fatörzsbe ékelve, ahonnan figyelőn, mozdulatlanul nézett ki. Nagyorru,
igen nagyszemü, egybefolyó bajusz-szakállas orca volt az ott a
fatörzsben. Mintha előrehajolt volna, hogy kikémlelje a sűrűséget, s
ekkor úgy láttam, mintha korona volna a fején. Királykorona, amilyent a
középkori királyok otthon, vagy vadászaton hordtak. S ebben a
pillanatban világos volt előttem, hogy e vén fának növendékfácska
korában egy királyhoz volt szerencséje. Itt pihent, itt aludt talán a
király és a fa hűségesen megőrizte vonásait…

Mind világosabb lett az orca a fa kérgében. Valamely belülről jövő
fényesség világította meg a szem szaruhártyáját, a szakáll-bajusz ősz,
deres csomóit, a korona arany gombjait. Ott volt a király a fában – és
szétnézett az erdőben.

S a fatörzsek, a vének, szakállasak, a revesek ott az erdei félhomályban
ezalatt mind átalakultak. Közelből, távolból, minden oldalról nagy,
óriási emberi arcok bámultak reám a fák törzséből. Nini, hogy néznek
zordan és komoran az arcok, mintha nyomban megszólalnának. S mindnyájan
a királyt nézték ott a nagy fában. Egyiknek-másiknak süveg volt a fején,
volt közöttük öreg és fiatal, szolgai arc és főúri gőgösséget kifejező
tekintet. Egy király vadászott itt az erdőben, mikor ezek a fák még
fiatalok voltak és a fák megőrizték a király és kíséretének emlékét.

S az óriási arcok ott álltak, néztek az erdei félhomályban,
mozdulatlanul, némán. Fönn, a fák tetején könnyü szél mozgatta meg a
felső gallyakat és ilyenformán egy-egy pillantásra ragyogó nyári
napsugár suhant a félhomályba. Ahová a napsugár aranyfoltját vetette,
onnan eltünt a rejtelmes arc, de közvetlenül a napsugár foltjának
határán túl már folytatódott az arc előbbeni vonalaiban. A napsugár
visszarepült az égbe s idelenn újra sötét lett: az arc, az eltünt,
csöndesen bontakozott ki a mohos fatörzs sötétségéből.

… Sokáig feküdtem ott az emberi arcok erdejében. Sorra vettem az
arcokat, az elbűvölt királyt és kíséretét, s amit gyönge emberi tudással
ki lehet találni mozdulatlan arcokból, azt kitaláltam. Voltak boldog
arcok, voltak szerencsétlenek és ábrándozók. Voltak szomorúk és voltak
könnyelmüek, hetykék… s lassan azt vettem észre, hogy én nem is a
mesebeli király embereit látom magam előtt, hanem az embereket, –
általában az embereket, akik mindig voltak s mindig egyformák voltak.
Akiknek arcvonásait felöltötték a fák, és ugyanazok maradnak ezer év
óta: – amint az emberi arcok is ugyanazok maradtak.

Az est leszállott, az arcok eltüntek a sötétben, aludni mentek. Az
őserdő, hogy ebben is híven példázza az emberek társaságát, a sötétben
megtelt mindenféle alattomos karokkal és lábakkal, amelyek minduntalan
el akartak buktatni.




Misley pipázott.

A Bajusz-kisasszonyok leánynak született férfiak voltak és azon a darab
földön, amely, a kisasszonyok saját szavai szerint, két nyíllövésnyire a
Fodros-pataktól és félnapi járóföldre a tokaji hegytől elterült, ők
parancsoltak. Ez a darab föld nem volt még akkora sem, mint Ugocsa
vármegye, sőt számos nagyobb birtok is akadt a környéken, de akkora
mégis volt, hogy elférjen rajta egy lakóház, amelyet kastélynak
neveztek, valamint egy kis gyümölcsös, egy kis veteményes és egy nagy
darab rét, amelyen a csikók ugrándoztak, a Bajusz-kisasszonyok saját
nevelésü csikai. „Akinek gyermeket nem adott a sors, az neveljen
csikókat“, mondogatták a kisasszonyok.

Nem lehet minden históriát Ádámnál, Évánál kezdeni, mert akkor nagyon
hosszadalmas volna a legtöbb történet. Elég az hozzá, hogy, hogynem, a
Bajusz-kisasszonyok pártában maradtak. Mikor teljesen árvaságra
jutottak, fogadalmat tettek egymásnak, hogy soha-soha el nem válnak; így
aztán lehetetlenség is volt már a férjhezmenetelük. De nincsen olyan
lehetetlenség, amellyel egy igazi férfiu meg nem küzdene egy hölgynek
hódolván. Róland elment a Szentföldre, mások az oroszlánketrecbe. De a
Bajusz-kisasszonyok környezete veszedelmesebb volt az oroszlánketrecnél
is. Ha egyiknek kettejük közül az idők folyamán valami reménysége
támadt, hogy majd csak lassan-lassacskán bizonyos nyilatkozatot teend
egy bizonyos férfi is: a másik Bajusz-kisasszony csaknem betege lett a
jóságnak, a testvéri önzetlenségnek. Igyekezett mindenképpen nővére
boldogságát előmozdítani és nem volt olyan rejtett pontja annak a
bizonyos férfiu multjának, amely földerítetlenül maradt volna. Az egyik
Bajusz-kisasszony – természetesen az elfogulatlanabbik – egy detektiv
szívósságával és ügyességével vetette rá figyelmét a földolgozandó
anyagra. A látóhatáron fölbukkant férfiu diákkori csinytevései is
kinyomoztattak és nem térhetett be a „Törött palack“-hoz többé, hogy a
Bajusz-kisasszonyok nyomban meg ne tudták volna.

Ha Elvira volt a soros (és Rózsi titkon a menyasszony), barna fiúk ugyan
hiába sóhajtoztak a Fodros-patak környékén! De még azok a férfiak se
nézhettek valami nagy nyugodalommal boldogságuk elébe, akiknek a nevében
kétszer előfordult az „r“ betü.

– Az er-resek előbb-utóbb káromkodó, házsártos emberek lesznek, –
vélekedett Elvira és tömérdek példát tudott.

Még csak ezután jött a pipa, kártya, ital kérdése. Rózsinak szegénynek
mindegy lett volna, hiszen akárhogy állítják is föl a házasságokra a
horoszkópot, nem lehet semmit sem tudni teljes bizonyossággal. Hány
korhely emberből lett már jóravaló derék férj?

De Rózsi is csak addig volt ilyen engedékeny, amíg vissza nem tért régi
állapotába a titkos menyasszonyi sorból. Bezzeg megváltoztak nyomban a
nézetei a férfinemről és Elvira kérői ijedten menekültek a szigoru
inkvizitor elől. Nénje módszeréhez híven írásbeli mérleget készített az
Elvira kérőiről. Megvolt már ehhez a kulcsa, volt talán kétszáz is a
kérdőpontok száma, amelyekre pontos fölvilágosítást kellett bejegyezni a
soros Bajusz-kisasszonynak. (Természetesen nem a menyasszonynak. Hiszen
akkor hamarosan elkészültünk volna a kérdésekkel.) A sors szeszélyéből
és a véletlen tréfájából nyaranta rendesen Elvira kisasszony, télen
Rózsi kisasszony üldögélt összeráncolt homlokkal, gondolataiba
elmélyedve a kis, nyurgalábu íróasztalka előtt, amelynek rézkapcsos és
macskaszemmel kirakott fiókjaiban három nemzedék asszonyainak,
leányainak a levelezése, naplója volt levendula-levelek közé elrakva,
már akik írni tudtak a Bajusz-familiában. Ezek a régi levelek és naplók
is segítségére voltak a soros vizsgálóbírónak a „gyanús vádlott“
megvizsgálásánál.

Csak eleink kedvelték a vándoréletet, azóta a magyar szeret egyhelyben
megmaradni, letelepedni. Nemzedékek jöttek-mentek, apák helyett fiúk,
anyák helyett leányok kerültek a Fodros-patak környékére. De mintha
semmi sem változott volna, a patak tükörébe ugyanazok az arcok
nézdelődtek, ugyanazoknak a családoknak az ága folytatódott; a dédapák
unokái elviselték az örökségbe kapott sipkákat, bundákat és az asztalnál
ugyanazon a helyen ültek, ahol száz évvel előbb egy ugyanolyan külsejü
férfiu üldögélt. A halottak, ha hazajönnének egy szép napon a vadvirágos
temetőből, ugyancsak elcsodálkozhatnának: saját magukat találnák
ugyanazokban a házakban, ugyanazon háziállatoktól körülvéve. Nini, az
öreg János hajdu is ott áll a kapubálvány mellett pipázgatva! Pedig
hányadik öreg János áll azon a helyen ama bizonyos öreg János hajdu óta!

A Bajusz-kisasszonyok tehát nem rosszul kombináltak, amikor a „vádlott“
öregapjának, vagy öreganyjának eseteit, amelyekről többnyire találkozott
följegyzés az elsárgult levelekben, naplókban, elővették a vizsgálatnál.
A Bajusz-kisasszonyok – a két-három emberöltővel előbbiek – igen
értelmes és jó megfigyelő teremtések voltak. Általában abban a korban,
amikor divat volt a naplóírás, a Fodros-patak környékén lakó
Bajusz-kisasszonyok a legnagyobb fantáziával sem írhattak egyebet
naplójukba, mint amit láttak: szomszédokat, komákat, ismerősöket. A régi
Bajusz-kisasszony naplójában sűrűn emlegetett egy Misley nevü urat és
mindig csupán annyi megjegyzést füzött e név mellé, hogy: „Misley
pipázott“. Eleinte csak egyszer-kétszer, majd háromszor. Később mindig
többet pipázott Misley.

Abban az időben, mikor Misley Pál került a szőnyegre mint Elvira egyik
bámulója, Rózsi vizsgálatában nyomról-nyomra követte ama régi naplóbeli
Misley pipázását. Hiszen éppen a dédapja volt ennek. A naplóból sokáig
semmi sem derült ki Misleyre, de itt egyszerre szomoru megjegyzések
kezdenek kerekedni a naplólapok margóján, az apróbetüs sorok között,
amelyek tuvalevőleg minden naplóban a legérdekesebbek szoktak lenni.
Ilyenforma följegyzések: „M. elfelejtett pipázni.“ „M. nem pipázik.“
„Soha többé nem pipázik.“ „Nagyon-nagyon boldogtalan vagyok.“

Rózsi gyanakodva szimatolt. – Hamarosan megtalálta az okozati
összefüggést Misley pipázása és a naplóíró Bajusz-kisasszony bánata
között. A régen elporladt M. úr ugyanis – amint ez egy sárga levélkéből
kiderült – a kert alá járt pipázni és a régi Bajusz-kisasszony a
fölszálló pipafüstről tudta meg ezt.

Azt hiszem, nem kell külön hangsúlyozni, hogy Misley Pál, az élő, ettől
a perctől fogva elvesztette a játszmát, hiába jegyezte meg Elvira,
szegény, hogy Misley Pál talán éppen a dédapja hibáját akarja jóvátenni.
Rózsi nem adott pardont:

– Csapodár vér van benne!

És a Misley Pál aktája ezzel lezáratott.

Máskor viszont Elvira fedezte föl a szomszéd Kertfalvi nagyanyjáról a
mindentudó asztalka levelei között, hogy a Kertfalvi nagyanyja nem a
legjámborabb asszonyszemély volt, sőt pirosítani sem restelte az arcát.
Kertfalvi hiába köszöntgetett e naptól fogva Bajusz Rózsinak. Pedig
máskülönben alig lehetett ellene kifogást emelni. Az aktát eltették a
kisasszonyok a többi közé, Rózsi egy darabig csak a leeresztett
zsenilia-függöny mellől mert az utcára pillantani, ahol Kertfalvi nagy
csizmában, elkeseredve taposta a falusi sarat.

S így repültek az évek a Bajusz-kisasszonyok fölött. Árvaságukban,
magánosságukban végképpen megharagudtak a férfinemre és megférfiasodtak
maguk is. Egy bizonyos koron túl mindegyik falusi kisasszony rászokik a
férfias tempókra. Unalomból, társasághiányból a férfiak szokásait kezdik
utánozni, mert hisz nőiességük parlagon maradt. Elvira előbb titokban,
később nyiltan szivarozni kezdett, míg Rózsi lovakkal seftelt, csikókat
nevelt. Egykori szépségük lassan eltünedezett és régi arcképeiket,
amelyek az első bálok, az első kérők idejéből származtak, éppen olyan
nyugodtan szemlélgették, mint akárcsak azokat a megfakult fotografiákat,
pasztell-képeket, medállionokat, amelyek a régi-régi
Bajusz-kisasszonyokról maradtak meg. Néha unalomból elővettek egy-egy
régen lezárt aktát valamelyik kérőjükről és nagy volt az elégtételük,
midőn kiderült, hogy az élet igazolta föltevéseiket. Misley Pálból
valóban csapodár ember lett, míg Kertfalvi minden vagyonát elkártyázta…
Förgeteges téli napokon, midőn az ákác puskaropogáshoz hasonló hangokat
adva lobogott a nagy cserépkályhában, vagy késő ősszel, amidőn az ólmos
eső ködbe, homályba borította a Fodros-patak környékét, a kisasszonyok
elgondolkozva üldögéltek szobáikban. Ilyenkor rájuk nehezedett a
magányosság érzete, elkeseredve hallgatták a vihar zúgását vagy az eső
kopogását és Elvira gyakran tette le a szivart, hogy haragosan
megfenyegesse a mindentudó asztalkát.

– Mindennek ez a pletykafészek az oka. Rosszabb volt egy gonosznyelvü
vénasszonynál.

Rózsi hosszu lépésekkel járt föl és alá a szobákban, amíg megállapodott
az ablaknál, ahonnan a lovak istállóját látta és bágyadtan mormogta az
üres levegőbe:

– Mégis jobb volna gyermekeket nevelni…

A zord idők zord gondolatai mogorva varjakként terjedtek a
Bajusz-kisasszonyok falusi házára és házatájára. És ilyenkor napokig nem
beszéltek egymáshoz, egyik a másikat okolta még tán azért is, hogy a
csúf szél mérgesen dörömböl a kéményben.

Egy zord napon Elvira nyájas arccal kereste föl Rózsit a szobájában,
ahová gazdasági könyveivel elzárkózott.

– No, mi az? – kérdezte dörmögő hangon Rózsi. – Megbolondultál, Elvira?

Valóban, téli förgeteg sikoltott végig a puszta kerten és a varjak
feketén, lomposan, lappangva szálldostak a távoli mezők fölött.

– A kis unokahúgunk, – kezdte derült hangon Elvira, – a drága kis
Mariskánk a városban… No, nem találod ki, Rózsi?

– No mi van a kis piszével? – mormogott Rozália.

Elvira összecsapta a kezét:

– Olyan nehezen gondolkozol, mint egy ispán. Hát menyasszony lett
Marcsa. Itt van a levél.

No erre már mégis csak elmosolyodott a mogorva Rózsi. Ejnye, ejnye, hát
máris! Ők még csak a jövő farsangra tervezték férjhezadni a kis húgukat,
habár némely rossz nyelvek szerint akkor sohase ment volna férjhez
Marcsa. Adta kis piszéje! Ez aztán megcsinálta.

– Aztán ki a vőlegénye? – kérdezte Rózsi.

Elvira elkomolyodott:

– X. Y… Majd megtudod a levélből, amit írtak. Azt kérik tőlünk, hogy
vegyük elő azt a mindentudó asztalkánkat és állítsuk föl a horoszkópot a
Marcsa vőlegényéről. Legalább annyi haszna legyen az asztalkának. A
vőlegény idevaló származásu fiatalember.

Rózsi nyomban talpra állott:

– Gyerünk az asztalkához.

Szinte megelevenedett, fölfrissült a vénleány eltompult kedélye, amint
mohón nyult az örömhírt hozó levél után:

– Helyesen tették, hogy hozzánk fordultak. Mi majd megtudjuk alaposan,
hogy kiféle, miféle az a fráter, aki a mi Marcsánkra merészeli emelni a
szemét. Láncoslobogós! Előttünk ugyan nem marad titokban semmi.
Levesszük őkelméről az álarcot, aztán mehet, ahová akar… Fölvilágosítjuk
Mariskánkat, hadd tudja meg, hogy…

Elhallgatott és Elvirára nézett.

Az szótlanul, szomorúan bólintgatott a fejével. Rózsinak is rosszkedve
támadt.

– Hátha nem is valami hitvány ember? – mormogta vigasztalóan.

És napok múltak el és a mindentudó asztalka kitárta titkait és beszélt a
Mariska vőlegényéről. Bizonyos Misley András volt ez a vőlegény, még
pedig annak a régi Misleynek a fia és a Bajusz-kisasszonyok napokig
studirozták még egyszer és újra meg újra az asztalka titkait, hogy ne
tévedjenek nagynénei ítéletükben. És az asztalka beszélt és most,
huszonöt év után ezt mesélte.

– Egy régi Misley és egy régi Bajusz-kisasszony olthatatlan szerelemre
gyulladtak egymás iránt. És nagyon boldogtalanok voltak, mert
szerelmüknek akadályai voltak… De nem csüggedtek az akadályoktól,
forrón, hűségesen, szent nagy szerelemmel szerették egymást. A régi
Misley megfogadta, hogy örökkön szeretni fogja a régi
Bajusz-kisasszonyt. És, hogy néha láthassa szerelmesét, pipázni a kert
alá ment, ahol a fölszálló pipafüst figyelmeztette Bajusz-kisasszonyt
epekedve váró, reménytelenül szerelmes és holtig hűséges Misleyére. A
pipázás annál nehezebbére esett Misleynek, mert se azelőtt, se azután
nem volt pipás ember, de szerelméért semmi áldozattól nem riadt vissza…
Akárcsak Himfy, ki ebben az időben írta verseit, azzal a különbséggel,
hogy ő megmaradt kesergő szerelménél, sohasem lehetett Rózájáé. Egy más
leányt volt kénytelen oltárhoz vezetni…

… S így beszélt az asztalka huszonöt év után a régi Misleyről és a
Bajusz-kisasszonyok elmerengve hallgatták az asztalka beszédét. Elvira
könnyezve dobta el a szivart.

– Úgy látszik, hogy akkor tévedtünk, – mormogta, – most ne rontsuk el a
kis leányunk dolgát.




A folyó mellett.

Egy szép nyári estén, midőn Amadeusz Ágnes fehér báránykákat és
sárgapihés libuskákat látott sétálni az alkonyati ég alján, valamint az
aranyporos felhők távolságában látni vagy sejteni vélte Őt is, a
Szűzanyát, egy lerongyolt ruházatú fiatalember érkezett a városba,
mielőtt a kapukat bezárták volna.

Amadeusz Ágnes, a városka főbírájának leánya bizonyára nem törődött a
rongyos legénnyel, mert ő csak látományainak élt, amelyek esténkint
hűségesen fölkeresték a hatszögletes ablakközben, ahol vékony és
hosszúlábú varróasztalkája mellett üldögélni szokott. Nem mindennapi
teremtés volt Ágnes még abban az időben sem, mikor jóformán minden
fiatal szűz egyszer-kétszer látta Anyánkat. Mária abban az időben még
gyakran megjelent a leányok imazsámolya fölött, együtt virrasztott a
fiatal anyákkal beteg gyermekük mellett és még az öreg anyókáknak is
megmutatta magát, ha nagyon elhagyatottak és nagyon nyomorultak voltak.
Mária ebben az időben a földön járt, még pedig legtöbbet Bártfa és
Eperjes között. A hajának olyan színe volt, mint az érett rozsé, a szeme
pedig kék volt és kerek, mint a környékbeli leányoké. Aratáskor tarka
rokolyát és bocskort viselt és segített a menyecskéknek. (Gyakran
látták. Égett a keze alatt a munka és hallgatta a tót lányoknak a
halmokról visszhangzó énekét.) Tavasszal az erdőkben és mezőkön
bolyongott és lilaszínű felhővel burkolta körül magát, amilyen szine
ezen a vidéken a tavasznak van. A beteg gyermekeknek levest főzött. A
kapúőr anyátlan kisleányának ő fonta be szöszke haját és ideje volt még
arra is, hogy tisztába tegye a sokgyerekes Korin takácsné legkisebb
leánykáját. De ezenkívül sem idegenkedett semmiféle háziteendőtől,
amelyben az asszonyoknak segítségére lehetett. Akárki hitet tesz reá,
hogy Jolsvai tanítónál a tizedik gyerek keresztelőjén Ő gyúrta a tésztát
a mákoshoz. De olyan is volt az. Az árvagyerekeket lefektette, az
országútakon elesett vándorokat ápolgatta, az álmatlan bánatosokat
vígasztalta. Volt tehát elég tennivalója itt Anyánknak. És láthatlan
lépései nyomán nemcsak békesség termett, de nagyra nőttek a rozsok is.

Abban az időben, mikor Mária a földön járt…

A hit azt mondja, hogy az Isten előtt mindnyájan egyformák vagyunk, de
az ember mégis csak gyarló és bizony azt hiszi, hogy Amadeusz Ágnes, a
főbíró leánya közelebb van Ő hozzá, mint Szikra, a medvetáncoltató
leánya. Talán már csak azért is, mert Ágnesnek egyéb dolga sincs, mint
naphosszat Róla gondolkozni, hozzá imádkozni és csókolgatni aranyba vert
képmását, amelyet a nyakában visel. Míg Szikrának, odakünn a város végén
elég baja van a medvékkel. Az öregnek – a Szikra nagyszakállú apjának –
gondot ad a medvék megfogdosása. A medvét nem úgy fogják, mint a lepkét.
Aztán mikor már odahaza van is a medve a vasas ketrecben, hónapokig
eltart, amíg a medvét rendre, illedelemre és mesterségre lehet
szoktatni. Az a szerencse, hogy még fiatal a medve és nem ösmeri erejét.
Szikra egy görbe bottal eligazodik közöttük és ügyes fogással
földreteríti őket, ha birkózni volna kedvük. Mind a mellett sohasem
lehet bizonyosan tudni, hogy nem-e haragszik meg a medve, mikor táncolni
tanítják és ilyenkor ugyancsak kell ügyelni őkelmére. A görbe bot suhog
a vastag bundán, a lánc csörög a medve orrában és míg Szikra félkézzel a
dobot veri, két tüzes, nagy szemét a medvére függeszti és így múlik el a
nap, amíg mások – a főbíró Ágnese is – imádkoznak és Róla gondolkoznak.

A szép, nyári estén tehát addig nézegette Ágnes a legelésző fehér
báránykákat ott a messzi hegytetők felett, amíg a lerongyolt ruházatú
fiatalember egyszerre ott állott előtte és szakállal, bajusszal benőtt
arcát felé fordította.

– Megjöttem a háborúból, – mondotta. – Ágneske, szeretsz-e még?

Ágnes ijedtében eltakarta a szemét a tenyerével a zöld fűben tipegő
sárga libácskák helyén a bozontos katona állott, akinek ruháját vastagon
fedte az országút pora.

– Nem, – kiáltott riadtan Ágnes, – már nem szeretlek. Távozz innen. Mert
nemsokára eljön valaki, aki befonja a hajam éjszakára.

Mire felnyitotta a szemét Ágneske, a bozontos katona már eltünt előle és
így bizvást hihette, hogy álmodta az egész dolgot. Az ő szerelmese egy
ezüstsisaku, szőke levente volt, aki valahol a pogányok ellen harcol,
nem pedig a haramia-képű csavargó. Igy tehát tovább álmodott és kereste
a kis libákat és bárányokat a piroskabátos hegyek ormán és messze,
messze az ormok mögött őt, aki majd eljő a haját befonni. Az est azonban
közben leszállott és már semmit sem láthatott. Csak a bozontos katona
szemrehányó tekintete kísértette a sötét sarkokból.

És se másnap, se harmadnap nem látta őt. Még csak gondolkozni sem tudott
többé Róla, az imádságokat pedig, mintha elfeledte volna. Mintha
elfordult volna tőle az, akit addig mindig látott, aki mindig vele volt.

– Szerencsétlen vagyok, boldogtalan vagyok, – zokogott Ágnes hosszúlábú
varróasztalkája fölé borulva. – Szűzanyám, ne hagyj el!

De Ő nem felelt.

A felhők sötétek voltak esténkint és a hegyek olyan kabátot vettek
magukra, mintha tél felé járna az idő.

És a könnyek, panaszok, síránkozások beteggé és szomorúvá tették Ágnest.
Szenvedett és nem tudta, hogy miért szenved.

Estére elindult, hogy megkeresi Őt. Talán a rozsföldeken leli fel, vagy
a kapúőr anyátlan gyermekei mellett, amint betakargatja őket. Valahol
csak megtalálja. S ezen biztos reményben elindult.

Ment-mendegélt és a szíve dobogott a várakozástól.

A város végére ment, ahol szegény emberek laknak, hol Ő ilyenkor levest
szokott főzni a beteg asszonyoknak. S így érkezett a medvetáncoltató
házához.

A kapú nyitva volt és a gyepes udvaron a bozontos katona feküdt és fejét
a Szikra ölébe hajtotta.

A leány egy kis medvét táncoltatott és nevetett hozzá.

Ágneske megrémülve állott meg helyén. Aztán a szívéhez kapott és
behunyta a szemét. Most már tudta, hogy mi baja van. És futott, futott
arra felé, ahol a folyó zuhogott magas, bolthajtásos híd alatt és a
hídról a víz fölé hajolt.

Ekkor a vállára helyezkedett egy jól ismert kéz és hallotta a hangot,
amelyet annyiszor hallott… Az Ő hangját.

– Menj haza, szegény leányom, megszenvedtél azért, hogy nőnek születtél.
Minden nőnek keresztül kell ezen esni, ha ösmerni akarja a boldogságot,
amit fájdalom nélkül meg nem ismerhet. Menj haza, szegénykém és én veled
maradok.

A láthatatlan Asszony megfogta a boldogtalan leány kezét és szépen,
csendesen elvezette a folyó mellől.

*

Azt mondják, hogy Mária már régen nem jár a földön… De a folyók mellett,
magas hidakon a zúgó víz felett megjelenik néha és kinyújtja a kezét.




Őszi nap falun.

Egy őszi napon meglátogattam nemes barátomat, Sándorit, a falujában.
Néhány mérföldnyire volt a Sándori faluja attól a városkától, ahol abban
az időben tartózkodtam, de mégse láttuk egymást gyakran. Sándori ugyanis
olyan ember volt, aki sok tekintetben különbözött a normális emberektől:
szerette a magányt, kereste az egyedülvaló csöndességet és a vadászaton
kívül semmi egyébért nem hagyta el falusi házát, amely még csak
kényelmesnek sem volt nevezhető. Sándori szerint mégis ez a ház volt a
legderekabb minden házak között, mert magánosan állott egy nagy puszta
kert közepén és az ablakán legföllebb a holdvilág kandikálhatott be.

Mondom, őszi nap volt és nemes barátomat éppen vadászatra-készen
találtam magános háza előtt. A vállán rozsdás kétcsövü fegyver, amelyből
emberemlékezet óta nem lőttek, a vizslába ojtott kuvasz, amely körülötte
ugrándozott, legföljebb a vad elriasztására lehetett alkalmatos.

– Nagyon szeretném az őszt, ha nem volna olyan sajátságosan csöndes, –
mondta öreg barátom. – A végtelen csöndességben házamba hallom a
falusiak szuszogását, mozgolódását. E zajgás elől menekülök ki a
szabadba.

Bármiként figyeltem is, a kopár kert mögött elterülő falucska
„zajgásából“ én mit se hallottam. Valahol nagyon messzire kelepelt a
folyón egy malom, de ezt csak inkább sejteni lehetett, mint hallani…

– Tarts velem, – folytatta barátom. – Az őszt megnézhetjük odakünn a
hervadt réteken. És ami a legfőbb, emberrel nem igen találkozhatunk, a
gazdasági munkának már vége.

Megindultunk a kopár kertből és félkörben kerültük meg a falut. Egy
dülőúton kapaszkodtunk föl a folyó töltésére, ahonnan Sándori
visszanézett a síkon fehérlő falusi házakra.

– Szörnyűség, mennyit beszélnek ebben a faluban. Egész nap jár az
emberek szája. Az ördög tudja, miről fecsegnek mindig. A hangjuk, a
nyugtalan „zajgásuk“ bánt…

Véleményem szerint ebben nem volt egészen igaza barátomnak, mert a
falusi emberek általában hallgatagok, ez a falucska pedig még csöndesebb
volt: Amerikába költözött belőle minden valamire való ember. De öreg
barátom csak tovább erősítette állítását, hogy igenis a faluban mindig
beszélnek és ő ezért nem tud házában sem megmaradni. Jókedvü
elevenséggel magyarázta, hogy mennyire gyűlöli azokat az embereket, akik
folyton beszélnek, mert még a szél is elhallgat néha, ha megunja az
örökös dudálást, de az emberek soha. Általában nemes barátom szerint a
beszéd egy egészen fölösleges valami volt, amelyet ki kellene küszöbölni
az emberi életből.

És míg így szóval tartott, a folyóparti töltésen vígan haladtunk tova. A
kuvasz a mezőkön szaladgált és néha hangos ugatással jelentette, hogy
talált valami szimatot. De Sándori rá sem ügyelt.

Körülbelül negyedmérföldnyire voltunk már a falutól (a falusiak
folytonos beszéde még itt is állandó „mozgalomban tartotta“ az
aranysugáros őszi délután levegőjét), midőn egyszerre lódobogás hangzott
föl mögöttünk. Hátrafordultam: almásszürke lovon egy keménykalapos
lovasnő ügetett mögöttünk. S amint bennünket megpillantott, láthatólag
gyorsabb tempóra nógatta paripáját.

Sándori elvörösödve mondá:

– Kérlek, ne nézz hátra… Az én kedvemért… Sohasem szabadulunk meg tőle.

És néhány lépéssel a töltés szélére lépett és igen nagy figyelemmel
kezdett valamit nézni a folyón, hátat fordítva az országútnak. Még a
kezét is a szeme elé emelte és a világért sem fordult volna meg. Pedig a
lovasnő már közvetlen mögöttünk trappolt és hangosan kiáltotta:

– Szervusz, kapitány!

(Sándori hajdanán ezt a rangot viselte a hadseregben.)

Nem volt feltünően szép nő a lovagló, de csúnya sem. Fiatal sem, de öreg
sem. Elhagyott falukban látni néha olyan derék, megtermett úri
hölgyeket, akikről az ember az első pillanatban nem tudja megállapítani,
hogy hajadonok-e vagy férjezettek? A gazdálkodással járó teendők, a
falusi élet egyszerüsége és a sok munka, sok pihenés (amely szinte
kétfelé osztja az esztendőt) még a lenge Grétékből is helyre
teremtéseket nevel. A sápkóros lányokból gömbölyü menyecskék lesznek és
a zárdában nevelt kisasszonyok hazakerülve a falujukba néhány hónap
leteltével sajátkezüleg fenyítik meg a goromba béreslegényt.

A lovasnő szinte tipusa volt a gazdálkodó-nőnek. A hatalmas, csontos
szürkén olyan nyugodtan ült, mint egy huszár, alig fogta a szárat, de a
vastag lovaglóvessző a kutyabőr keztyűbe bujtatott kézben bátran
fegyvernek is beillett volna. Rövidke csizmájára csillagos lovassági
sarkantyu volt verve és rövid zsemlyeszínü bőrkabátjából egy pisztoly
agya duzzadt kifelé. Fehér fátyol volt a kalapjára kötve és nagy barna
szeme olyan pillantással mért végig engem, aki az útból félreálltam,
mint amilyen pillantással a földesurak a jószágot szokták megbírálni a
vásárokon.

– Szervusz, kapitány! – ismételte foghegyről vetve a szót.

Nemes barátom megfordult és elvörösödve emelte meg kis vadászkalapját.

– Régen láttalak, kapitány!… A céllövő puskád még nálam van. No majd
hazaküldöm…

S feleletet sem várva, vékonyán nyomta paripáját, amely galoppba ugorva,
csakhamar eltünt lovasnőjével az út kanyarulatánál.

Sándori még pulykavörös volt és mint általában mindig, most is dühös
gúnnyal kezdte:

– Szeretem ezeket a „fölvilágosodott“, modern hölgyecskéket! Valóban
nagyon szeretem őket, amikor feminizmussal, szocializmussal,
nihilizmussal traktálják az embert, ahelyett, hogy valami jóféle
vacsorát főznének a konyhájukon. Az én kedves korszakomban, – ahova
egyszerre vissza szeretném tenni az egész világot, – a középkorban,
sokkal jámborabb istentagadó eretnekeket égettek el, mint ezek a modern
hölgyecskék. Nem hisznek ezek se Istenben, se a vallásban. Hej, ha én
egyszer úgy kedvemre megmondanám nekik a véleményemet! De, mondom, nem
szeretem a sok beszédet.

Kérdőleg néztem Sándorira, aki fejcsóválva függesztette a tekintetét
abba az irányba, amerre az amazon elvágtatott, majd mélységes
meggyőződéssel fölkiáltott:

– A derék misszionáriusokat nem az emberevő vadak közé kellene küldeni,
hanem ide Európába, a „modern“ hölgyek közé, mert itt nagyobb szükség
volna a térítés munkájára.

Igy szólt és elhallgatott és én nem kérdeztem semmit, mert tudtam, hogy
nemes barátom nem szereti a sok beszédet. Midőn néhány másodpercig
hallgatagon ballagtunk az őszi délutánban, hol a távoli erdők és rétek
mintegy vászonra festve látszottak lenni, Sándori lecsillapodott és így
szólalt meg:

– Különben a Rácsky kisasszony nem is olyan rossz, mint talán hinnéd,
csak a nevelése volt elhibázva. Rácsky, aki hajdanában itt a szomszéd
faluban lakott, semmi egyéb nem volt, mint egy becsületes vén katona.
Egy derék öreg katona, amilyenek a Napoleon gránátosai lehettek, akik az
oroszországi mars után is rajongtak császárjukért. Ilyen volt Rácsky
őrnagy, egykori barátom, aki hétszámra nem szólt, mert már nyugalomban
volt és szolgálati teendője nem lévén, nem tartotta érdemesnek a
beszédet a civiléletben. Mondom, egy öreg katona és semmi más. A
világért sem okolom őt Kláráért. Furcsa is volna, ha egy
Kolowrath-dragonyosbeli törzstiszttől a penzióban azt követelnék, hogy
értsen a leányneveléshez! Mindössze lovagolni, vívni, célbalőni, úszni
és birkózni tanította meg Klárát, a többi az jött magától. Azaz, a
könyvekből jött a többi. Azok az átkozott könyvek! Mindig mondtam
Rácskynak, amikor a hosszú téli estéken hallgatva üldögéltünk házában
vagy az én kunyhócskámban: „Égesd el a könyveket, bajtárs, a könyveket
égesd el, mert Klára éjjel-nappal azokat bujja!“ De Rácsky nem
hallgatott rám és szentimentálisan védte fiatal hugát: „Ugyan kérlek,
még ezt a kis szórakozást is elvegyem tőle! Hiszen, ha legalább táncolni
tanítottam volna meg, majd minden másképpen volna. De a porosz golyó
miatt nem tudok táncolni és így Klára sem tud. Ez a legnagyobb
szerencsétlenség.“

Sokszor üldögéltünk így elgondolkozva a hosszú estéken és az őrnagy sem
szólt, én sem. Míg végre hosszas megbeszélések után elhatároztuk, hogy a
táncra majd én fogom megtanítani Klárát. Valamikor ugyanis a
főhercegasszonnyal én táncoltam a bálon az udvarnál és Rácsky valóban
rossz néven vehette volna tőlem, ha kis hugát, akit kora árvasága óta
nevelt, nem tanítom meg a szükséges táncra. Sokáig nem beszéltünk ezután
megint és én otthon, titokban néhány próbát tettem. Rácsky tudott
fuvolázni és titokban megtanult néhány valcert a fuvolán. Minden készen
volt már a táncleckék elkezdéséhez, csupán Klárával kellett még
megbeszélni a dolgot.

Miután mindketten kevésszavu emberek voltunk, ez a megbeszélés sokáig
húzódott. Végre, egyszer, karácsonykor, mégis csak előállottunk
tervünkkel. Félig én mondtam el az ügyet, félig az őrnagy.

S mi történt ekkor?

Klára elnevette magát és nevetett sokáig. Végül kijelentette, hogy
vénleány korában nem tanul már táncot, mert az a bakfiseknek való!

Elámultunk erre és még az őrnagy sem tudott sokáig megszólalni, pedig ő
valamelyest jobban értett a locsogáshoz, tere-feréhez, mint én.

Az őrnagy aztán nemsokára meg is halt. Nem éppen ezért. De magamban néha
úgy gondolom, hogy ha a táncleckéket idejében elkezdjük, az őrnagy
okvetlen bevárja a tanítás befejezését. Rácsky kisasszony egyedül maradt
és azóta még rosszabb lett az állapot. Öreg koromban kell hébe-korba
ujságokat, könyveket elővennem, hogy megérthessem a Klára beszélgetéseit
a feminizmusról, nihilizmusról, meg mit tudom én még mi mindenről.
Pajtás, jegyezd meg, hogy a középkorban a nők nem tudtak olvasni és
azért volt jó a középkor…

… Ekkor szünetet tartott nemes barátom és újra hallgatagon kullogtunk az
őszi tájon, amely hasonlított egy mesebeli tájhoz, ahonnan a mesék
alakjai kipusztultak.

A folyóparti töltés kanyarodott a távolban és a füzesek, törpe fák alatt
ismét föltünt az amazon alakja. Sándori láthatólag összerezzent és
halkan fölkiáltott:

– Most jön vissza a Máriától és már megkapta a levelet. Talán már el is
olvasta…

A lovasnő csöndesen ügetett a töltés tetején, de egyszerre, – tán mert
bennünket észrevett, – vakmerő ugratással leszállott a töltésről, hogy
nemes barátom ijedten fölkiáltott. Aztán a lovasnő nekivágott a néma
mezőknek és elnyargalt.

Sándori elszontyorodva mormogta:

– Most igazán nem tudom mi lesz? Haragszik-e, vagy nem? Mert itt igen
nagy baj van, pajtás, olyan nagy baj, hogy kénytelen vagyok magamon
könnyíteni és beszélni róla. Pedig a beszéd a halálom.

Tudnod kell, hogy van itt a füzesekben egy csodatevő Mária-kép, amely
már nagyon sokban megsegítette a környék lakosságát. Főként a leányokat,
amint természetes. A Boldogságos a leányok patrónusa, de Rácsky Klára
eddig sohasem kereste föl a füzesbeli képet. Nemrégen azonban
észrevettem, – az ember nem vak, – hogy sokat lovagol a füzes körül. No
gondoltam, nyomára járok ennek a dolognak.

Szokásban van, hogy kis cédulákra írják föl a leányok, asszonyok
kívánságaikat, amelyeket az öreg fűzfa üregébe dobnak, amelyen a
Boldogságos képe van. Aki nem tud írni, fölkeresi Sivót, a töltés őrét.
Az megtanulta az írást a katonaságnál.

Sok a kívánság, tehát cédulára kell írni, mert a Boldogságos még
elfelejtené.

Megyek tehát a multkor és nézelődöm, hogy mit is keres Rácsky kisasszony
a füzesben. A Mária-kép körül őgyelegve, egyszer csak észreveszek egy
finom borítékba zárt levelet, amely a cédulák összegyűjtésére szánt
üregből kandikál elő. Kihúzom és elolvasom, bár nem nekem volt címezve,
hanem a Boldogságosnak, a mennyországban. De hát és az írásról
megismertem, hogy kitől származik az a levél… Tehát elolvastam. Bizonyos
R. C. írja benne, hogy gondoljon rá a Boldogságos nagy
elhagyatottságában. Bár tudja, hogy az ő ideje már elmult és vele már a
Boldogságos sem tehet csodát, de annyit kieszközölhetne, hogy S.
kapitány a nyugállományban barátságosabb és udvariasabb legyen a
jövőben, mint eddig volt.

Pajtás, kiókumláltam, hogy S. (kapitány a nyugállományban) csupán én
lehetek, mert más kapitány messze földön sincs. Szokásom szerint
hallgattam és gondolkoztam. Gondolkoztam sokáig és figyeltem Rácsky
kisasszonyt, aki naponkint ellovagolt a füzesbe. És mondom,
gondolkoztam. Tegnapig gondolkoztam. Tegnap aztán a következő levelet
rejtettem el a csodatevő kép mögött egy nagy borítékban, amelyen a
negyedik ezred bélyegzője volt s egy szolgálati ügyből kifolyólag került
hozzám:

„S. ny. kptny udvarias és barátságos lesz ezután, ha t. Címed táncolni
megtanulni hajlandó tőle.“

Csupán ennyit írtam… Nem tudom, hogy eltaláltam a stílust, nem tudom;
hogy nem vétettem-e a Boldogságos ellen, midőn nevében levelet
hamisítottam, semmit sem tudok, pajtás, de ezt a pár sort meg kellett
írni, mint valami költőnek, akit egy vers kínoz.

Most már tudsz mindent. Most már tudod, hogy attól függ minden, hogy
hajlandó-e tőlem a Rácsky kisasszony táncolni megtanulni? Most már várni
kell a fejleményeket.

… Ezt elmondván, nemes barátom nagyon elpirosodott és ismét sok
figyelemmel meresztette szemét a folyóra, bár azon a szokásos
habfodrozáson kívül egyéb látnivaló nem volt.

*

Néhány hónap mulva aztán azon a környéken vitt keresztül az utam, midőn
is hallottam, hogy a Rácsky kisasszony hajlandó volt táncolni
megtanulni. És ma már boldog pár S. (kapitány a nyugállományban) és R.
C.




Az enyicki menyecskék.

Hajdanában még a Habsburgok is, ezek a szigorú, erélyes emberek, jobban
hajlottak a tréfa felé, mint manapság. Az elmult századokban a tréfa és
a vidámság éppen úgy a nagyuraké volt, mint a várak és kastélyok. Csak a
nagyuraknak lehetett igazán nevetni, jóizüen mulatni és kacagni azokon a
tréfákon, amelyeket vidámságukra alattvalóik kieszeltek. Manapság,
amikor mindnyájan egyenlők és demokraták vagyunk, mindenki mulathatna,
kacaghatna kedvére, de hát nincs már min kacagni. A jókedv, miután
demokrata lett, veszített értékéből. Ahogy a bankó is elveszíti értékét,
ha egyszer kivonják a forgalomból.

Hová lettek a híres udvari bolondok, országos mulattatók? Hol vannak a
nevezetes tréfacsinálók, akiknek jókedvén a fejedelmek és királyok
mulattak? Gyerekkoromban még ismertem a híres Tőri Mihályt, aki úgy
tudott nevetni, mint senkise az országban. A kacagásával még a
haldoklókat is meggyógyította. Hordozták is az ország egyik szélétől a
másikig, mint a híres orvosokat vagy a kitünő főzőasszonyokat. Utóvégre
a jóízü kacagás éppen olyan orvossága az embernek, mint kinin vagy a
töltöttkáposzta. De Tőri Mihály is utód nélkül halt meg, pedig egész kis
vagyont kacagott össze. A búskomor horpácsi gróf, – aki már álló
esztendeig nem szólt emberhez, – mikor meggyógyult a Tőri uram
kezelésében, házat, földet ajándékozott neki. De hát ez a fizetség is
semmi ahhoz képest, amit a régi mulattatók, jókedvü tréfacsinálók kaptak
honorárium gyanánt a fejedelmektől, királyoktól. (A mai
vicclap-szerkesztők bizony már a szivarravalóval is takarékoskodnak.)

A legutolsó udvari bolond a bécsi Burgban Mária Terézia királynő
idejében élt. Hívták pedig Homolai Jánosnak és származott Enyickről,
Felső-Magyarországból.

A nagy királynő, aki mindvégig Európa legszebb asszonya volt, akkoriban
már régen nem látogatta a mödlingi mosónő-bálokat és húshagyókedden sem
öltözött föl álarcosan hűséges gárdistáival. Hiszen a magyar nemesi
testőrség sem másért létesült, mint a nagy királynő mulattatására. Az
udvariatlan történelemírók följegyzik, hogy a királynő már
negyvenharmadik évét is betöltötte, amikor a daliás testőrök sarkantyúja
először pendült meg a hosszú folyosón. Homolai uram is ebben az időben
került az udvarhoz – mulattatónak. Az egykori vitéz, ellenségverő
tábornokok, akiket a királynő sokszor szívdobogva várt vissza hadi
útjokból, már öreg legények lettek, sőt egynémelyik még a kardjában is
megbotlott menés közben. Vajjon mit csinálhatott volna ilyen körülmények
között a királynő, aki a krónikák följegyzése szerint még nagymama
korában is szerette a vígságot, elmés tréfát és mulatságot maga körül?
Hát előhívták Homolai uramat, hadd mulattassa az unatkozó királynőt.

Ki volt ez a Homolai János?

Senki más, mint egy tót kurtanemes onnan a tótok közül, aki hajdanában
bekóborolta az egész világot. Verekedett Berlinben, táncolt Párisban,
még Olaszországot is megjárta valami küldetésben. Az idők
elcsendesedésével kapott akkora érdemrendet, mint egy tányér. Azt
hazavitte Enyickre és azontúl csupán azon volt, hogy a kis skvargáját
tartsa rendben, amely ott terül el az Ipoly mellett. Az ökröcskék
szántottak és Homolai János pipázott kuriájában. Én ugyan azt hiszem,
hogy azok az ökröcskék se voltak igazi ökrök, aminthogy Nógrádban még ma
is ökröknek hívják a tehenet szelid túlzással, ha szántáshoz fogják be;
azonkívül Homolai uram se volt olyan nagy legény otthon Enyicken, mint
például Párisban hadnagy korában. De hát baj ez, ha a krónikaíró
szeliden nagyít? Ugyan ki nem hallotta már a nagyapjától, hogy így meg
amúgy volt az ő fiatal korában. A mult mindig színesebb, gyönyörübb,
mint a jelen.

Hanem szép legény volt az enyicki birtokos, annyi bizonyos. Szálas,
malomkő-vállu, daliás ember volt, a bajszát nyírta és parókát viselt,
azon kor divatja szerint. Ha vasárnaponkint fölvette régi katonakabátját
és kardcsörtetve a templomba ment, az enyicki menyecskéknek
megszakadásig dobogott a szívük, a lányok pedig elpirultak, mintha
valaki nagyon megölelte volna őket.

Ennek a dicsőségnek véget vetett az a parancsolat, amely az egykori
vértestisztet Bécsbe rendelte. Homolai János otthagyta ökreit, elfeledte
az enyicki menyecskéket, bezárta házát és búcsút mondott az Ipolynak.

Sok-sok esztendő múlott el, de a hír, ez a kóborló szél, amely
ismeretlen helyről indul és ismeretlen helyre utazik, mindig
emlékezetükben tartotta az enyickieknek Homolai uramat.

Homolai János volt a királynő mulattatója. Ki tudná ma, másfélszáz
esztendő mulva megmondani, hogy miért esett éppen Homolaira a királynő
választása? Talán csak asszonyi szeszély volt az egész. Az egyszerü,
közöttünk élő asszonyok szeszélyein se tudunk eligazodni, hogyan
érthetnők egy királynő szeszélyét? Aminthogy általában a férfiak
többsége egész életében azt csinálja, hogy eligazodni akar az asszonyok
szeszélyén, aztán még nagyapa korában is ott tart a tudományával, ahol
kamasz korában tartott… Elég annyit tudni, hogy Homolai János reggel,
délben, estve a királynő szolgálatára állott. Tudott-e elmés tréfákat?
Avagy kacagni tudott, mint a híres Tőri Mihály? A krónikaírók
udvariatlanok Homolai urammal szemben. Azt jegyzik föl róla, hogy nem
tudott ő elmésségeket, de éppen azt a keveset, amit tudott, olyan
mulatságosan mondta el, hogy az egész udvar kacagott rajta. Ha valami
nagyon kacagnivaló mondás szállt szájról-szájra a városban, a bécsi
humor hamarosan kitalálta, hogy azt senki más nem mondhatta, mint
Homolai János. Akkor aztán még jobban kacagtak. Homolai mondta? A híres
Homolai?

Némely ember úgy keveredik szellemes, okos hírbe, hogy maga sem tud
felőle. Talán Homolai csudálkozott volna rajta a legjobban, ha valaki
azt mondta volna neki:

– Nem tud kelmed semmit, Homolai uram. Csak enni-inni, meg a
sarkantyúját pengetni.

De hát nem mondta neki senki. Ugyan ki is mert volna kikezdeni a
királynő udvari mulattatójával? Fekete selyem térdnadrágjában, vékony
koszperdjével, tollas barettjével olyan jelenség volt, mint valamely
középkori lovag.

Szállt-szállt a hír a királynő udvari mulattatójáról. A bécsi menyecskék
szíve éppen úgy dobogott a Homolai látására, mint akár az enyicki tót
menyecskéké. De hiába dobogott. A lányok, akár paraszti sorban vannak,
akár koronás bölcsőben pillantják meg a világot, egyformán elpirulnak,
ha a szívük táján motoszkál valami. De hiába pirulnak el. Homolai János
csak a tollas barettjét igazította meg fején, ha a galcison az a sok
asszonyi tekintet rátapadt, mintha fölgyujtani akarná valamennyi… Hja,
mondják a mult idők krónikásai, abban az időben erényesek voltak az
udvari mulattatók. A Homolai uram híre sem szállott sokáig Enyickre,
hogy ott gondolkozni ne kezdtek volna felőle. Rossz esztendők jártak
akkor a Felvidéken, Enyicken még dohányuk se igen volt az embereknek,
nem hogy egyebük lett volna.

Lahocsinszkynak hívták akkor a bírót. Félig nemes, félig úr volt,
amolyan csizmában járó „intelligencia“, amilyen a bocskoros nemesek
hazájában ma is található.

Ez a Lahocsinszky ravasz, agyafurt ember volt. Mikor a tótokat
panaszkodni hallotta, a vállát vonogatta:

– Bolondok vagytok, barátocskám. Van nektek egy nagy patriótátok messze,
Bécs városában, a Homolai Jankó. Menjetek ahhoz. Az majd megtölti
mindegyiknek a tüszőjét arannyal, ezüsttel.

A tótok vakarták a fejüket:

– Nagy úr az. Nem lehet ahhoz szegény tót embernek a közelébe se jutni.

Lahocsinszky nevetett:

– Hát persze, persze… Nem is úgy gondoltam én azt, hogy a nagyapókat
kell hozzá elküldeni. Hanem a menyecskéket, lányokat. Azok előtt
kinyilik minden ajtó.

– Nono, – mondogatták a tótok. – Pan Lahocsinszky tréfál velünk.

De aztán mindig tovább gondolkoztak a dolgon.

– Hisz mi is ott leszünk ám, – biztatta őket a ravasz Lahocsinszky. –
Aztán ha éppen Homolai Janónak nem indul meg a szíve az enyicki
menyecskék könnyein, akad ott más nagyúr, aki segít rajtunk. Annyi ott a
nagyúr, mint itt a tót.

Ez a biztatás nem is tévesztette el a hatását. A tótok egy napon
felpakkolták a legszebb menyecskéket, lányokat, akik az Ipoly két
partján találkoztak. Lahocsinszky volt a bíró, ő válogatta ki a
szépségeket. Egy tavaszi vasárnap, templom után, mikor messzi földről
begyűlt Enyickre a népség, sorozott Lahocsinszky.

A menyecskék fehér bocskoraikban, suhogó viganóikban sorban állottak a
hársfák alatt. A selyma Lahocsinszky szemügyre vette mindeniket.

– Neked piros az ajkad! – mondta. – Velünk jösz. Ilyen ajkat még Bécsben
sem látni.

És hogy ne tévedjen, megcsókolta a piros ajkat. Hanka felsikoltott, de
csak halkan. Hisz a szent ügy érdekében ugyan ki sajnálná
Lahocsinszkytól a csókot?

– Jaj, Mariska, talán bizony ágyúgolyó van itt a pruszlikod alatt! –
folytatta Lahocsinszky a szemlét. – Hát te, Julka, mért sütöd le a
szemed? Nincsen ilyen két csillag még a világon se.

Az asszonyok, lányok mosolyogtak, nevettek. Ejnye, ejnye, ki gondolta
volna erről a szürkehajú Lahocsinszkyról, hogy ennyire érti az asszonyi
szépséget! Így aztán szépen összeállott a deputáció, amely hosszú
szekereken elindult az Ipoly mellől. Az első két szekéren ültek az
asszonyok, lányok, a harmadik szekéren pedig az öreg tótok, akiket az
enyickiek az asszonyok felügyeletére rendeltek. Csupa kipróbált emberek,
akik sokat tapasztaltak, láttak már.

Olyan deputációt sem látott még a világ, de még Bécs városa sem. Az
enyicki tót asszonyok, lányok, amikor végiggurultak hosszú szekereiken a
bécsi utcákon, az egész város megállott csodálásukra. Vajjon honnan
jönnek ezek a világszép teremtések? A ravasz Lahocsinszky, aki az első
szekéren egy nagy nemzeti lobogó árnyékában, kardosan, mentésen
üldögélt, talált valahol egy cigánybandát a város végén, azok
muzsikaszóval kísérték a különös menetet.

Így ért a deputáció a Burg kapujához.

Az udvari zsandárok hamarosan eligazították a menyecskéket. Homolai
uramnak az épületszárnyban volt a lakása. A menyecskéken suhogott a
százráncu szoknya, a lányok pedig kipirultak, – pirultak a kis bolondok,
pedig nem is volt még okuk pirulni.

De látták volna Homolai Jánost, amikor Lahocsinszky elébe vezette az
asszonyokat. A híres Homolai szólni sem tudott a meglepetéstől.
Csudálkozva csapott a Lahocsinszky vállára:

– Barátocskám, honnan hoztad ezeket a mennyei virágszálakat?

Lahocsinszky nevetett:

– Honnan hoztam volna? Enyickről hoztam. Hiszen tán ismered valamennyit.
Egyik kisebb volt, a másik nagyobbacska volt már a te idődben is.

Homolai János csak nézte az enyicki menyecskéket. Ejnye, ejnye, hogy ő
sohasem látta ezeket a hamvasbarnahajú, kékszemű teremtéseket, pedig hát
ott élt közöttük. De hát hogy lehetett az? Lahocsinszky csak nevetett és
rázta a nagy fejét.

– Még ma beszélek a királynő ő felségével! – mondta Homolai, átvéve az
enyickiek kérvényét.

… Aztán meg is kapták az enyickiek, amit kértek. Kaptak gabonát a
losonci katonai raktárból, de kaptak még földeket is abból az állami
uradalomból, amely ott terült el az Ipoly mellett.

Homolai János pedig, akit hiába néztek olyan szívdobogva Bécs legszebb
asszonyai, nemsokára azután fölmentését kérte hivatalától és
hazaköltözött Enyickre. A falusiak harangzúgással fogadták a jóltevőt.
Az Ipoly felé még diadalkaput is építettek neki.

Homolai János csodálkozva nézett végig az ünneplő sokaságon, aztán
odafordult Lahocsinszkyhez:

– Te bolonddá tettél engem, barátocskám. Hol vannak azok a gyönyörű
menyecskék, lányok, akiket te nemrégen Bécsbe vezettél?

Lahocsinszky nevetett:

– Itt vannak. Itt vannak előtted. Az ott a Hanka, amott áll meg a
Mariska. Csakhogy most Enyicken vagyunk, nem pedig Bécsben. Ott
szebbeknek láttad a falusi asszonyokat az uri dámák között, mint itt,
ahol nincs egyetlen dáma sem.

Homolai csóválta a fejét:

– Meglehet, meglehet, – mormogta és még sokáig élt azután falusi házában
és szántott az ökröcskékkel, amelyek nem voltak ökrök és nézte a
menyecskéket, akik nem voltak olyan világszépek. Mert a szem néha
káprázik… Káprázik és ez az emberi boldogság.




Egy végzett földesúr történetéből.

A munka nemesít, beszélte egyszer Zathureczky, de azért az ördög vigye
el azt, aki a munkát kitalálta. Nem ér az semmit, végigdolgozni az egész
életet, aztán meghalni úgy, hogy az ember észre sem vette, hogy élt
valamit az életéből. Meg aztán van bizonyos emberfajta, akit soha sem
lehet megtanítani a munkára. Nem állja, nem birja, mint a vándor-cigány
a várost, mert nem városi lakosnak született. Dehát vannak javíthatatlan
munkakerülők, akik dolgoznak, munkálkodnak addig, amíg muszáj, mint a
cigány, amíg az üstfoltozással elkészül a házak között. Aztán hajrá,
neki a szabad mezőknek, szabad életnek.

Az én ismerőseim között nagyon sok olyan ember volt, aki az uraság
megszüntével a munkára fanyalodott. Utóvégre élni csak kellett
valahogyan, hát dologhoz láttak. Egyik-másik késő öregségére meg is
szokta a munkát annyira, hogy bejárt a hivatalába vagy boltjába, mert
nem csinálhatott egyebet. Csak egy ember volt a prakszisomban, akit nem
tudott összetörni az élet, aki kemény, nyakas, büszke maradt mindvégig:
úr. Nagylelkü, könnyelmü, nemes gondolkozásu, mint a magyar úrifajta
általában. Kár, igazán kár, hogy manapság már nincsenek háborúk. Mert
mit csináltak hajdanában a letört urak, tönkrement nemesek? Elmentek
háborúba és a vitézségükkel, bátorságukkal szereztek új vagyont. A
magyar úr a vagyonszerzésnek csak azt a formáját ismerte, amit a
kardjával csinált meg magának. De manapság nincsenek háborúk, pedig jó
egynehány eskadront lehetne összeverbuválni a végzett földesurakból.

De hát most arról az ismerősömről beszélek, aki úr maradt mindvégig, aki
nem adta be a derekát, vagy legalább is mi azt hittük, hogy
győzedelmeskedett az élet fölött, amely sujtó kezével ránehezedett.

Asszonyfái Gyurkának hívták az én ismerősömet és ugyanaz a három éhes
farkas kullogott a nyomába, amely farkasok Magyarországon nagyon sok
uriember sarkába szegődnek. Asszony, bor és a kártya a három farkas neve
és én még nem láttam olyan legényt, aki ezzel a három farkassal meg birt
volna küzdeni, ha egyszer rárohantak. A három szenvedély közül egy is
elég volna valami gyenge embernek, hogy a földre terítse. De mi magyarok
olyanok vagyunk, hogy mindenből a sokat szeretjük. Az ebédeink
végtelenek, a mulatságainkban nem ismerünk határt és a szenvedélyekből
is mindenki annyit pakkol az utipodgyászába, amennyit nem bir el.

Igaz másrészt, hogy egyetlen szenvedély pótolja a többit. Például az
öreg Simonkai Pálnál volt ilyen a helyzet, aki asszonyt, kártyát, bort
nem ismert soha életében. No, gondolnátok, Simonkai Pállal most már az
ördögök se birnak. Pedig dehogy is nem birtak vele. Adtak neki egy
ártatlan szenvedélyt: „gyűjtő“ volt az öreg. Azokat a váltókat gyüjtötte
össze, amelyeket aláírt a rokonai és barátai kedvéért. Gyűjtötte,
gyűjtötte az öreg a váltókat s egyszerre azon vette magát észre, hogy
elúszott az egész vagyona. De akkor se a vagyona miatt búsult, hanem
azért, hogy nem gyüjtheti tovább a bélyeges papírosokat. Egy nagy
kosárral találtak belőle a halála után.

Tehát valahogyan csak el kell pusztulni!

Milyen könnyű sora volt most már a végzetnek Asszonyfái Gyurkával,
akinek három szenvedélye is volt, arról nem sokat kell beszélni. A bor
még csak szelid jószág, lehet vele jó barátságban is élni: nem szükséges
állandóan a hatalmában lenni. A bor elereszti néha az ő szolgalegényeit:
menjetek, pihenjetek, hadd aludja ki Asszonyfái Gyurka a mámorát. De már
a kártya az alvásra se enged időt. Borral ritkán álmodik a boros ember,
míg a kártya az álmok csendes világában is kártya marad. Elkiséri az
embert mindenhová és álmában is meglepi. Ismertem egy régi játékost, aki
midőn teljesen letört s többé nem játszhatott, álmában állandóan
kártyázott.

A harmadik nagy ellenség aztán az asszony. Tetejébe megy mind a két
másik szenvedélynek. és akkor győzedelmeskedik fölöttük, amikor akar. A
legerősebb ördög az asszony. A bor és kártya meglapulnak, mint megvert
kutyák, amikor az asszony nevü ördög belép a házba. Csend legyen
olyankor, mert ez az ördög a legkegyetlenebb valamennyi között. Ettől
már nem lehet semmi áron megszabadulni. Éjjelre-nappalra melléd
szegődik, nem ereszt egy pillanatra se magától. Utánad lopózik a bor
mámorában, melléd ül a kártya mellett. Álmodban az ágyad szélére ül és
bársony keztyűvel simogat, hogy nappal annál jobban meggyötörhessen.
Megy, megy veled az egész életen át és csak a sír szájánál vesz búcsút.
Vagy ki tudja? Tán a másik világra is elmegy utánad.

Csak asszony ne volna a világon!

Hát, hogy rendben elmondjak mindent, Asszonyfái Gyurka, mikor már nagyon
a végén járt az apai jussnak, ott a mi ábrándos, melankólikus
Nyírünkben, hirtelen megvetette a lábát, elég volt, nem megy tovább egy
tapodtat se. Megfogadta, hogy nem iszik és nem kártyázik többet, mert
elég esze volt hozzá, hogy meglássa előre a végzetét.

Fiatal, harmincesztendős legény volt akkor Gyurka. A buji laposon még az
ő nyírfái susogtak a szélben és a békák neki kuruttyoltak a kákás tóból.
Még a békák hangversenye is kellemetes, ha az ember az ősi kúria
tornácáról hallgatja. Vajjon a békák között is olyan világ van, mint az
emberek között? Az öreg békák fiai öröklik-e apai jussukat a tóban s
megmaradnak-e az uraságok szolgálatában, akinek birtokára elszegődtek?
Bizonyosan úgy lesz, hogy a békák is húznak az ősi birtokoshoz, mert
például a szomszédunkban, amikor Korponai Pali birtokát dobra verték és
az „Árnyas“-tanya gazdát cserélt, a tóban elhallgattak a békák attól a
naptól. Vége volt az esti koncertnek, nem muzsikáltak az új
tulajdonosnak, aki bizony csalárd úton jutott a Korponai-vagyonhoz. De
tavaszra még a régi gólyák sem tértek vissza a kémény mellé. A fecskék
is odamaradtak abban az esztendőben és a tanyai fecskefészekben
verébcsaládok berzenkedtek. De a verebek is meggondolták a dolgot később
és elhagyták Árnyast. Számtalan akasztott verebet lehetett találni a
birtokon. Falusi ember tudja, hogy a veréb bánatában fűszálra szokta
magát akasztani.

Az Asszonyfái verebei, gólyái még meg voltak, amikor Gyurka halt-ot
mondott. Vagy két esztendeig nem is láttuk. Otthon ült és gazdálkodott.
Rendezgette azokat a zavarokat, amelyeket két szenvedélyével előidézett
a vagyoni viszonyaiban. Ejnye, mondogattuk, ki hitte volna, ugyan ki
hitte volna, hogy ilyen kemény legény ez a Gyurka. Csak az öreg Csajkos
csóválgatta a fejét, amikor a megyei kaszinóban szóba került a Gyurka
dolga.

– Nono, gyerekek, – mondta a tapasztalt öreg, – nem lehessen előre
semmit sem tudni. Gyurka barátunk még nem szolgálta ki a maga esztendőit
az asszonyok regimentjében.

Igaz, igaz, hogy Gyurka még nem sokat törődött az asszonyokkal addig.
Némely férfi olyannak látszik, hogy nem fordul meg semmiféle
selyemszoknya suhogására. De olyan férfi még nem volt, aki sohasem
fordult meg! Egyszer csak megfordul mindegyik.

Abban az időben történt, hogy színésznő lett Gaál Jolánból. Ez a Gaál
Jolán elvált menyecske volt, ami ritkaság a Gaáloknál. De még fiatal
volt és szörnyen unatkozott otthon Bujiban, Napoleon uram mellett.
Napoleon, az apja egész nap csak pipázott és ilyen szavakkal bíztatta
Jolánt a jó magaviseletre:

– Szégyent hoztál a nevünkre, otthagyott az urad.

Máskor:

– Nem ég ki a szemed, hogy még a férjedet sem tudtad megtartani
magadnak?

Jolán tehát szerfölött unatkozott a buji házban, s egyszer csak
fölszedte a sátorfáját és elment színésznőnek, szép hangja volt, mint
valamennyi Gaál-kisasszonynak, de még szebb volt hangjánál a termete,
meg a szeme.

A szeme az nem hasonlított a Gaál-kisasszonyok lesütött pilláju,
ártatlan gyermek-szeméhez. A Jolán szeme kissé kancsalított és különben
is bátran nézett a férfiak arcába. Nem igen látszott szégyenkezni a
férfiak furcsa, gúnyos tekintete előtt, de a lágy, olvadékony
pillantások se fogtak rajta. Őtet ugyan nem lehetett meghódítani egy
pillantással, mint a többi Gaál-kisasszonyokat.

Amikor Jolán elment szinésznőnek, akkor kezdett utána érdeklődni
Asszonyfái Gyurka. Tetszett neki Jolán elhatározása, de meg a menyecskét
is látta néhanapján s igen szemrevalónak találta. Amikor egy esztendő
mulva Jolán Virágbarlangi igazgató úr társulatával a megyei székvárosba
érkezett, egy este a fából épült színház előtt megállottak az Asszonyfái
György sárga kancái. Jolán valami énekesszerepben lépett föl és az egész
vármegye megbámulta a harisnyakötőit. De legjobban mégis Asszonyfái
bámulta meg, mert attól az estétől fogva berukkolt ő is abba a nagy
hadseregbe, ahol az asszonyok viselik a sarzsit és komiszbaka minden
férfi. Szerelmes lett Asszonyfái s ezzel eldőlt a végzete. A Gaál Jolán
harisnyakötői aztán vitték-vitték Gyurkát végig az égész országon,
amerre Virágbarlangi úrnak éppen kedve volt vándorolni. A buji laposon
pedig csendesebben kezdtek kuruttyolni a békák, a nyírfák nagyokat
sóhajtottak az esti szélben és fölakasztgatták magukat a verebek az
eresz fűszálaira, amikor telekjegyzőkönyv C. lapjára mindenféle idegen
hangzásu neveket vezettek.

… S egyszer végleg elhallgattak a békák a buji laposon. Asszonyfái
elkészült és Gaál Jolán egy pesti színház művésznője lett. A pesti
gavallérok gukkerezték ezentúl a harisnyakötőit, Asszonyfái pedig
nyomtalanul eltűnt.

A vagyoni romlása új elhatározásra indította:

– Lemondok az asszonyokról s újra kezdem az életet.

Igy szólt s miután hamarosan egyéb nem akadt: elment valahová a felső
vármegyékbe bírósági végrehajtónak.

*

Hat esztendő mulott el.

Hat esztendeig élt Asszonyfái György a tótok között, mint egy kutya.
Enni se igen evett ezen idő alatt, mert vagyont akart gyűjteni. Csak a
magyar gentryben és a zsidóban van meg az a szívósság, amellyel rá tudja
magát vetni a vagyonszerzésre, ha éppen az a célja.

Néhány ezer forintja, földecskéje, háza volt már Asszonyfái Györgynek,
amikor valami hivatalos dolog Budapestre szólította. Estére elvetődött
abba a művészeti palotába, ahol Gaál Jolán énekelt és táncolt. És
Asszonyfái György nem tudott visszatérni a tótok közé többé. Hazament
ugyan, hogy eladja holmicskáját, összeszedje pénzét és aztán beállított
Jolánhoz.

Jolán a nyakába ugrott.

– Isten hozott Gyurka, már azt hittem, hogy elfelejtettél.

– Igazad van. De újra eszembe jutottál, – felelt Asszonyfái.

A néhány ezer forintocskának négy hét alatt vége lett s Gyurka ismét ott
volt a régi elhatározás előtt: lemondani az asszonyokról s újra kezdeni
az életet.

Most már Erdélybe ment Gyurka, ahol fát fűrészelnek a hegyek között és
oláhon, medvén kívül nem látni eleven lényt. Esztendőkig senyvedt Gyurka
az oláhok között, gyüjtötte a pénzt, nyomorgott, szenvedett s a végzet
újra meglökte. Valami fenyvesekbe rejtett fürdőcske volt azon a tájon,
ahol Gaál Jolán egy nyáron megjelent. Gyurka meglátta a fürdőn és
nyomban végkielégítést kért a hivatalától. A néhány ezer forintocska
őszre elfogyott és Gyurka most már a Dunántúlra vonult, hogy ismét
előlről kezdjen mindent.

… Harminc esztendeje ennek a történetnek. Gaál Jolán öregasszony lett
azóta, senki se kíváncsi többé a harisnyakötőjére. Él egymagában,
elhagyatva, mint az öreg színésznők szoktak. De minden negyedik-ötödik
évben fölkeresi őt egy szürkefejü öreg ember, s akkor dinom-dánom van
hetekig. Áll a bál, hogy zeng bele a város. Amíg a mulatságnak hamar
vége szakad és a szürkefejü vén szamár nyomtalanul eltűnik. Elmegy ismét
valahová, ahol esztendőkig koplal, nyomorog és takarékoskodik.




Öreg idő.

A Bakony közepén, a kis Várpalotán lakik két öreg ember, akikhez
hébe-korba eljárogatok, ha már nagyon kifogytam a meséimből és az
álmatlan éjjeleken csupán a régi, ismert alakok rajzanak elő az
emlékezetemben. Nem is egyéb az egész mesemondás, mint elmondása azoknak
a dolgoknak, amelyeket régi emberektől hallottunk. Hiába, az öreg
emberek fantáziája mindig jobban dolgozik, mint a fiataloké, akik csak a
jelent ismerik. Az öregek összekeverik a multat a jelennel, a régi
dolgokhoz hozzáálmodnak; kiszínezik, kifestik azokat az elmult
eseményeket, amelyek a maguk idejében éppen olyan szürkék, banálisak
voltak, mint a mai események. Az öreg emberek szebben mesélnek még a
régi könyveknél is. Utóvégre a könyvek nem változnak, legföllebb a betűk
fakulnak meg és papirosuk elrongyolódik. De az emberek fantáziája szünet
nélkül dolgozik. Az én nagyanyám minden télen másképpen mesélte el az ő
történeteit. Igaz, hogy a történetek mindig ugyanazok voltak; csakhogy
azóta már hozzáálmodott, újabb és újabb emberekre emlékezett, akik
később, vagy előbb éltek, mint amikor a történet megesett; – s így
keveredett össze a mult a jelennel, a fantázia a valósággal. Az öreg
emberek ajkán az elmult század csupa legenda, benne a forradalom a
legszebb mitosz: nagy munkájukba kerül majdan a történetíróknak, ha majd
egykor az egész legendás századnak a való történetét ki akarják hámozni
a regékből.

Ott a Bakony közepén, a kis Várpalotán él a két öreg ember, aki folyton
álmodik. János bácsi a régi ház hátulsó részében dörmög naphosszat, míg
Mari néni elől lakja hűvös szobáit, ahonnan az utcára lehet látni. Körül
pedig zúg-búg a Bakony.

A Bakony is olyan erdő, hogy sohasem tud elpihenni, mindig zúg, mint a
mesebeli erdő. Olyan ez az erdő, mint a hegyek szakálla: irtják,
pusztítják, de soha ki nem pusztíthatják. A zúgása, sóhajtása
regeszerüen hangzik. Mintha szegény bujdosókat rejtegetne folytonosan,
mintha a betyárok énekét dúdolná. Pedig se bujdosók, se betyárok
nincsenek már. A Bakony csak zúg, amugy bolondjában. Küldi az esőt, a
zivatart, a szelet és hangjaival álomba ringatja azokat, akik
ráhallgatnak.

A két öreg ember folyton a Bakonyt hallgatta. Mari néninek fehér volt a
haja, mint a frissen esett hó, de egyenes a termete, mint a Bakony fái.
Csendesen tesz-vesz egész nap és kis konyhájában úgy lobog a rőzse
lángja, mint a mesékben. Pitteg-pattog a tűz és Mari néni ráncos keze
fürgén kavargat a lábosokban. Dél felé jár az idő. János bácsi ilyenkor
szokott hazajönni a szőlőből. Abból a híres „Loncsos“-ból, ahol a
százesztendős tőkék úgy megráncosodtak, megfeketedtek, mint megannyi
öreg emberek.

János bácsi jött is már a hegy felől. Piros arca ragyogott messziről és
a járása elárulta, hogy az öreg tőkéken kívül egyébbel is
foglalatoskodott odakünn a Loncsosban: az öreg tőkék nedvét is
megkóstolgatta.

Mari néni a szeme elé emelte a tenyerét és úgy nézte messziről a
közeledő Jánost, az öccsét:

– Ej haj, János, már megint!… – kiáltja, de nem haragszik ám, mert
hiszen minek is haragudna azért, hogy Jánosnak piros az arca és bokázó a
járása. Ha talán egyszer megtörténne, hogy János nem ily vígan jönne
haza a szőlőből, Mari néni akkor ijedne meg istenigazában.

A rőzse lángja már nem lobog, lábasok födőik alatt titkon elhallgatnak
és Mari néni teríti az asztalt a hűvös nagyszobában, amelynek falairól
mindenféle régi képek nézegetnek le: régi Jánosok és régi Mari nénik,
akik egykor tán éppen úgy sürögtek-forogtak itt az asztal körül, ha
odakünn a konyhán nem lobogott már a rőzse lángja. Most csak nézik az
öregasszonyt, mintha titkon arra gondolnának, hogy nemsokára ő sem lesz
egyéb, mint egy falon függő kép – és tán egy másik Mari jön majd ide
valahonnan. János bácsi is betotyog már a szobába, leül és míg sóval,
paprikával hint be egy falatka kenyeret, így szólal meg:

– Te, Mari, hallgasd csak, már megint ott járt nálam a Bodóné… Azt
mondja, hogy csak a kertészollót kéri kölcsön, de hát én tudom, hogy nem
azért jött.

– Vajjon miért jött volna Bodóné, ha nem a kertészollóért? – kérdezi
Mari néni és a párolgó, finom levest az asztalra helyezi.

– Miért-e? – nevet János bácsi. – Hát csak azért, mert engem akart
látni.

– Ó, te vén hóbortos! – nevet Mari néni és kimeri a levest. – Sohasem
javulsz meg. Azt gondolod, hogy valamennyi asszonynak csupán te reád van
gondja? Pedig azóta már termettek fiatalabb legények is a Bakonyban.

János bácsi erre mérgesen ránt egyet a vállán és dohog:

– Jó, jó. Bodóné mégis bomlik utánam. De persze hiába bomlik.

Mióta bomlik ez a bizonyos Bodóné János bácsi után? Ha emlékezetem nem
csal, már húsz esztendeje. Húsz esztendő nagy idő, de Bodóné álhatatos
maradt, de álhatatos volt János bácsi is. Ha már az asszonyok kivetették
utána a hálót, ő bizony nem hagyja magát megfogni.

A délután is valahogy másképpen mulik itt, mint egyébhol. Mari néni
ilyenkor a temetőbe készül. Amíg öltözködik odabenn, János bácsi a
küszöbön állva pipázgat és csodálatos dolgokat lát a napfényes időben.

– Borul a Bakony, Mari. Nagy eső készül! – mondja. – Jobb lesz, ha
itthon maradsz.

Mari néni erre ijedten kiszól:

– Csak nem bolondult tán meg az idő?

János bácsi halkan nevetgél magában és hamiskásan kacsint valami
láthatatlan személynek.

– Már pedig olyan égiháború készül, amilyenre nem is emlékszem, – mondja
rémes hangon. – Nini, már morog is a Bakony. Hallod, Mari?

A lankás hegyek fölött pedig szelíd bárányfelhők úsznak, olyan lágyan,
romantikusan, mintha csupa álmok úszkálnának ott az erdők fölött. A
Kisfaludy felhői ezek, amelyeket a „magyar Tempevölgyében“ való
kóborlásában látott Himfy.

De János bácsi tovább is látja a borulatot a küszöbről, hallja a szél
zúgását és erdők morgását. Mari nénit azonban nem oly könnyü
visszatartani. Fekete kis mantilláját már vállára is borította és kijön
hűvös szobáiból. Nézi az időt és meginti Jánost:

– Már megint bolondozol velem, János! Pedig jobb volna, ha kijárogatnál
néha te is a temetőbe. Ott alusznak a mi ismerőseink, atyánkfiai.
Maholnap közibük megyünk mi is.

János bácsi incselkedve nevet:

– Hohó, messzire van még az. Addig még meg is házasodunk. Téged is
férjhez adlak még, Mari néném.

Ezt már nem hallgathatja Mari néni. Szégyenlősen siet tovább, csak
messziről fenyegeti meg Jánost:

– Te, te Sobri Jóska! – mondja, aztán megy tovább a kis temető felé,
amelynek minden sírját, a síroknak minden lakóját ismeri. A napfényes
délutánban, míg üldögél a régi sírok között, sorban fölszállnak a
földből régi ismerősei, barátnői és velük úgy elbeszélget, hogy észre
sem veszi az alkony jövését, amely szelíden teríti rá fátyolát az erdős
hegyekre. Lilaszínü lesz a völgy és a hegyoldalakban eltűnnek a faluk
fehér kis tornyai. Mintha mély álomba merülne a Bakony és a völgyekben
halkan suhannának tova régen itt élt emberek szellemei. Kongva száll az
óraütés és a kis temető fala mellett erősen krákog valaki. A köhögés
mindenféle fajtája hallatszik, – amíg János bácsi e jeladásait
észreveszi Mari néni. János bácsinak ugyanis babonája be nem lépni a
temetőbe és csak a falon kívül várja be a nénjét.

– Be soká időztél itt, – mondja szemrehányólag. – Azóta a Loncsost is
megjártam.

– Látom! – felel Mari néni és egész úton nem szól a bokázó lépésü
Jánoshoz.

– Bodóné ismét ott járt… Ez az asszony mégis lekap egyszer a lábamról, –
fejtegeti János egész úton hazafelé és keményen erősíti, hogy azért
mégsem fog sikerülni a Bodóné dolga.

Mari néni szótlanul megy elől. A temetőben járnak a gondolatai és az
odavaló ismerőseivel társalog. Otthon fáradtan leül a karosszékébe és
míg tekintete a távoli halmokra tapad, amelyeken mind sűrűbbre vonja az
este fátyolát, nem is hallja János bácsit, aki mögötte járkál és éppen
azt meséli, hogy Bodóné micsoda ravasz praktikával készül az ő
meghódítására.

Mari néni egyszerre felsóhajt:

– János, emlékszel-e Pagonyira, arra a feketeszakállu szép emberre?

Jánosnak nagy fáradságába kerül Bodónéról másra gondolni. De csak
nekivág a kátyunak emlékezése szekerével és azt feleli:

– Emlékszem, de csak homályosan…

– Ott ültem a sírján, ma délután. Emlékszel-e a hangjára, amely olyan
volt, mint az oroszlán hangja és nagy, lobogó szakállára… őrnagy volt a
forradalomban.

Az est már elfödte a Bakonyt, csupán zúgása hallatszik messziről. János
bácsi bólint:

– Emlékszem.

És letelepszik a Mari nénje mellé és hallgatja az öregasszony halk,
merengő hangját. Csendesen, mint az esti szél, száll az öreg, fáradt
hang és János bácsi addig emlékszik, míg ő maga is beszédbe fog. – Igy
mulik el az este.




TARTALOM.

  A podolini takácsné  5
  A tótok elfogynak  21
  A fejnélküli barát  29
  Jézuska csizmája  37
  Ábrándok  47
  Gyurkovay hazaballag  53
  Dickens úr barátai  65
  Zathureczky agarai  75
  Asszonyok inspekciója  81
  A kapitány kalapja  93
  A gárdista bundája  101
  A bujdosó földesuraságról  107
  Korvin lelke  113
  Kázmér  127
  Falu  139
  A Hartwig  145
  Egy régi bál  153
  Őserdőben  161
  Misley pipázott  169
  A folyó mellett  179
  Őszi nap falun  185
  Az enyicki menyecskék  195
  Egy végzett földesúr történetéből  205
  Öreg idő  215




*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK A PODOLINI TAKÁCSNÉ ***


    

Updated editions will replace the previous one—the old editions will
be renamed.

Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright
law means that no one owns a United States copyright in these works,
so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United
States without permission and without paying copyright
royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part
of this license, apply to copying and distributing Project
Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™
concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark,
and may not be used if you charge for an eBook, except by following
the terms of the trademark license, including paying royalties for use
of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for
copies of this eBook, complying with the trademark license is very
easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation
of derivative works, reports, performances and research. Project
Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away—you may
do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected
by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark
license, especially commercial redistribution.


START: FULL LICENSE

THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE

PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free
distribution of electronic works, by using or distributing this work
(or any other work associated in any way with the phrase “Project
Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full
Project Gutenberg™ License available with this file or online at
www.gutenberg.org/license.

Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg™
electronic works

1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™
electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to
and accept all the terms of this license and intellectual property
(trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all
the terms of this agreement, you must cease using and return or
destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your
possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a
Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound
by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person
or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.

1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be
used on or associated in any way with an electronic work by people who
agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few
things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works
even without complying with the full terms of this agreement. See
paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project
Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this
agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™
electronic works. See paragraph 1.E below.

1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the
Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection
of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual
works in the collection are in the public domain in the United
States. If an individual work is unprotected by copyright law in the
United States and you are located in the United States, we do not
claim a right to prevent you from copying, distributing, performing,
displaying or creating derivative works based on the work as long as
all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope
that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting
free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™
works in compliance with the terms of this agreement for keeping the
Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily
comply with the terms of this agreement by keeping this work in the
same format with its attached full Project Gutenberg™ License when
you share it without charge with others.

1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern
what you can do with this work. Copyright laws in most countries are
in a constant state of change. If you are outside the United States,
check the laws of your country in addition to the terms of this
agreement before downloading, copying, displaying, performing,
distributing or creating derivative works based on this work or any
other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no
representations concerning the copyright status of any work in any
country other than the United States.

1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:

1.E.1. The following sentence, with active links to, or other
immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear
prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work
on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the
phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed,
performed, viewed, copied or distributed:

    This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most
    other parts of the world at no cost and with almost no restrictions
    whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms
    of the Project Gutenberg License included with this eBook or online
    at www.gutenberg.org. If you
    are not located in the United States, you will have to check the laws
    of the country where you are located before using this eBook.
  
1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is
derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not
contain a notice indicating that it is posted with permission of the
copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in
the United States without paying any fees or charges. If you are
redistributing or providing access to a work with the phrase “Project
Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply
either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or
obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™
trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted
with the permission of the copyright holder, your use and distribution
must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any
additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms
will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works
posted with the permission of the copyright holder found at the
beginning of this work.

1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™
License terms from this work, or any files containing a part of this
work or any other work associated with Project Gutenberg™.

1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this
electronic work, or any part of this electronic work, without
prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with
active links or immediate access to the full terms of the Project
Gutenberg™ License.

1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary,
compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including
any word processing or hypertext form. However, if you provide access
to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format
other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official
version posted on the official Project Gutenberg™ website
(www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense
to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means
of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain
Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the
full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1.

1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying,
performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works
unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing
access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works
provided that:

    • You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from
        the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method
        you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed
        to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has
        agreed to donate royalties under this paragraph to the Project
        Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid
        within 60 days following each date on which you prepare (or are
        legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty
        payments should be clearly marked as such and sent to the Project
        Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in
        Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg
        Literary Archive Foundation.”
    
    • You provide a full refund of any money paid by a user who notifies
        you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he
        does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™
        License. You must require such a user to return or destroy all
        copies of the works possessed in a physical medium and discontinue
        all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™
        works.
    
    • You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of
        any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the
        electronic work is discovered and reported to you within 90 days of
        receipt of the work.
    
    • You comply with all other terms of this agreement for free
        distribution of Project Gutenberg™ works.
    

1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project
Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than
are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing
from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of
the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set
forth in Section 3 below.

1.F.

1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable
effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread
works not protected by U.S. copyright law in creating the Project
Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™
electronic works, and the medium on which they may be stored, may
contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate
or corrupt data, transcription errors, a copyright or other
intellectual property infringement, a defective or damaged disk or
other medium, a computer virus, or computer codes that damage or
cannot be read by your equipment.

1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right
of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project
Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project
Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project
Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all
liability to you for damages, costs and expenses, including legal
fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT
LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE
PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE
TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE
LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR
INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH
DAMAGE.

1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a
defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can
receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a
written explanation to the person you received the work from. If you
received the work on a physical medium, you must return the medium
with your written explanation. The person or entity that provided you
with the defective work may elect to provide a replacement copy in
lieu of a refund. If you received the work electronically, the person
or entity providing it to you may choose to give you a second
opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If
the second copy is also defective, you may demand a refund in writing
without further opportunities to fix the problem.

1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth
in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO
OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT
LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied
warranties or the exclusion or limitation of certain types of
damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement
violates the law of the state applicable to this agreement, the
agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or
limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or
unenforceability of any provision of this agreement shall not void the
remaining provisions.

1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the
trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone
providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in
accordance with this agreement, and any volunteers associated with the
production, promotion and distribution of Project Gutenberg™
electronic works, harmless from all liability, costs and expenses,
including legal fees, that arise directly or indirectly from any of
the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this
or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or
additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any
Defect you cause.

Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™

Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of
electronic works in formats readable by the widest variety of
computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It
exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations
from people in all walks of life.

Volunteers and financial support to provide volunteers with the
assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™’s
goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will
remain freely available for generations to come. In 2001, the Project
Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure
and permanent future for Project Gutenberg™ and future
generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see
Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org.

Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit
501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the
state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal
Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification
number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by
U.S. federal laws and your state’s laws.

The Foundation’s business office is located at 809 North 1500 West,
Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up
to date contact information can be found at the Foundation’s website
and official page at www.gutenberg.org/contact

Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg
Literary Archive Foundation

Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread
public support and donations to carry out its mission of
increasing the number of public domain and licensed works that can be
freely distributed in machine-readable form accessible by the widest
array of equipment including outdated equipment. Many small donations
($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt
status with the IRS.

The Foundation is committed to complying with the laws regulating
charities and charitable donations in all 50 states of the United
States. Compliance requirements are not uniform and it takes a
considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up
with these requirements. We do not solicit donations in locations
where we have not received written confirmation of compliance. To SEND
DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state
visit www.gutenberg.org/donate.

While we cannot and do not solicit contributions from states where we
have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition
against accepting unsolicited donations from donors in such states who
approach us with offers to donate.

International donations are gratefully accepted, but we cannot make
any statements concerning tax treatment of donations received from
outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.

Please check the Project Gutenberg web pages for current donation
methods and addresses. Donations are accepted in a number of other
ways including checks, online payments and credit card donations. To
donate, please visit: www.gutenberg.org/donate.

Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works

Professor Michael S. Hart was the originator of the Project
Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be
freely shared with anyone. For forty years, he produced and
distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of
volunteer support.

Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed
editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in
the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not
necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper
edition.

Most people start at our website which has the main PG search
facility: www.gutenberg.org.

This website includes information about Project Gutenberg™,
including how to make donations to the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to
subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.