Az ördög : Vígjáték három felvonásban

By Ferenc Molnár

The Project Gutenberg eBook of Az ördög
    
This ebook is for the use of anyone anywhere in the United States and
most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions
whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms
of the Project Gutenberg License included with this ebook or online
at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States,
you will have to check the laws of the country where you are located
before using this eBook.

Title: Az ördög
        Vígjáték három felvonásban

Author: Ferenc Molnár

Release date: January 7, 2026 [eBook #77642]

Language: Hungarian

Original publication: Budapest: Franklin-Társulat, 1911

Credits: Albert László from page images generously made available by the Internet Archive


*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK AZ ÖRDÖG ***

AZ ÖRDÖG

VIGJÁTÉK HÁROM FELVONÁSBAN

IRTA

MOLNÁR FERENC

Tizenegyedik kiadás

BUDAPEST

FRANKLIN-TÁRSULAT

magyar irod. intézet és könyvnyomda

KIADÁSA

Franklin-Társulat nyomdája

HEGEDŰS GYULÁNAK


AZ ÖRDÖG




SZEMÉLYEK.

   László        _Szerémy Zoltán_
   Jolán         _Sz. Varsányi Irén_
   János         _Fenyvesi Emil_
   Az ördög      _Hegedűs Gyula_
   Elza          _P. Gazsi Mariska_
   Selyem Cinka  _Hegedűs Gyuláné_
   András        _Győző Lajos_
   Vendégek.

*

_Először adták a budapesti Vígszinházban 1907 április 10-én._

*

_Színpadokkal szemben kézirat. Az előadás joga és a színpadi példány
Valentin Lajos színházi ügynöksége útján szerezhető meg._




ELSŐ FELVONÁS.

_Szín: szoba a festőműterem mellett, Jánosnál. Hátul balról üvegajtó,
portière-rel a színpad felé. Ha nyílik, belátni a műterembe. Jobbról
hátul vágott sarokban bejárat-ajtó. Balról elől ajtó. A háttérben a két
ajtó közt antik szekrény. A szekrény előtt díszes terítővel leterített
asztal, telerakva szobrokkal, edényekkel, arcképekkel, stb. Az asztaltól
jobbra és balra szék. Balról leghátul antik szekrény. Balról elől a
falhoz tolt asztal, olyanforma, mint a másik, csak kisebb. Az asztal
mellett a falnál szék. Balról a szekrény és az asztal között a földön
álló kleiderstokk teleaggatva színes jelmezekkel, sálokkal. Balról elől
nagy, álló, aranyozott templomi fa-kandeláber, 12 villamos körtével.
Balról elől_ _nagyon széles pamlag, szőnyeggel leborítva, rajta színes
párnák. A pamlag előtt kicsiny, de nem alacsony asztalka.
Dohányzókészlet van rajta. A pamlag előtt jobbról puff. Jobbról, hátul
az ajtó előtt spanyolfal. Jobbról elől francia kandalló, melyből vörösen
fénylik a parázs. A kandalló előtt, háttal a közönségnek, igen nagy,
trónszerű, piros-arany karosszék, melynek támlája tökéletesen eltakarja
azt, aki benne ül. A trónszék mellett, balról, alacsony török asztal
könyvekkel. A szoba falain túlzottan sok, berámázott és berámázatlan
kép, rajz, vázlat. Színes szövetek, miseruhák a falon. Gipszszobrok,
fejek. Szőnyegek. A mennyezetről nagyon cifra, inkább táncterembe való
csillár függ le. Délután három óra._


ELSŐ JELENET.

János, András, majd Cinka.

_A szín egy pillanatra üres._

János _belép kalapban és téli kabátban, ezeket leveti_. András! –
András!

András _előjön a műteremből_.

János. Hol mászkálsz?

András. Sehol kérem.

János. Az ajtó tárva-nyitva, akárki bejöhet. _András a műterembe rohan
és bársonykabátot hoz ki. Mialatt András benn van._ Hol a mai ujság?
_Megtalálja_. Na mi lesz? _András bejön és rásegíti a kabátot, János
rágyújt._ A szabó már kivasalta a frakkomat?

András. Egy óra mulva küldi, nagyságos úr.

János. Jó. _Pénzt ad neki._ Itt egy korona! Eredj le a fehérnemüshöz,
vegyél egy frakkhoz való fehér batiszt nyakkendőt. A régit vidd el
mintának. _András indul._ Megállj. Készíts ki az ágyra kemény inget,
manzsettát, gallért. Keresd meg a kis gyöngyházgombokat, ott vannak a
felső fiókban egy gyufaskatulyában. Várj. Add vissza a koronát.
_Megtörténik_. Itt egy ötös. Vegyél egy pár nyolcas számú fehér báli
keztyűt is. Majd elszámolsz. Mielőtt lemégy, eridj be a műterembe, tedd
fel a dobogóra a velencei széket. Három órakor jön Lászlóné ő méltósága,
portréhoz ülni. Attól kezdve senkinek se vagyok itthon. _Közben
végigdőlt a kanapén._ Add ide a hamutartót. _Megtörténik_. Mehetsz.

András. Kérem, nagyságos úr.

János. Mi az?

András. Itt a Cinka.

János. Hol?

András. Bent az atelierban.

János. Menjen haza. Nem kell. _Lapoz az ujságban._

András _az üvegajtóhoz megy_. Nagysád. _Eltávolító kézmozdulattal._ Ma
nem kell modell.

Cinka _belép_. Jó napot. _Nincs válasz._ Ma nem festesz?

János. Nem. _Lapoz._

_András bemegy a műterembe._

Cinka _búsan_. Alászolgája. _Visszafordul_. És holnap?

János. Holnap se.

Cinka. Alászolgája. _A szemét törli._ Te már nem szeretsz engem, te már
nem szeretsz engem.

János. Kezdődik megint.

Cinka. Már ősz óta nem szeretsz. Én ezt mindjárt láttam, mikor
tájképeket kezdtél festeni. Mikor szeretsz, mindig az aktomat fested.
Tudom én, mit jelent az, mikor a tájképek gyönnek.

János. Buta vagy, Cinka.

Cinka. Tudom. Felöltözve minden modell buta.

János. Eridj szépen haza.

Cinka. Csak küldj, csak küldj. Menjek szépen haza. Már egy hét óta
mindig úgy megyek el innen, hogy le sem vetkőztem. Hát mi vagyok én?
_Sírva fakadt de rögtön abbahagyta._ Én ám tudok mindent.

János. Igen?

Cinka. Nézz rám. Nézz csak rám. Te megnősülsz. Merd a szemembe mondani,
hogy nem.

János. Nem.

Cinka. Na ja, majd te nem mered a szemembe mondani. Egy Tóth Elza nevű
lányt veszel el. A barátod felesége, a Lászlóné hozta össze a dolgot.
Merd a szemembe… különben, hiszen hiába, mert te belemondasz a szemembe
akármit.

János. Honnan veszed mindezt, angyal?

Cinka. Egy ilyen szép fiatal asszony, mint ez a Lászlóné! Ahelyett, hogy
ő maga barátkoznék veled, hát megházasít. Tudod, mert azt nem bántam
volna. Engem úgyse szeretsz. Mindig tájképeket festesz.

János. Hát most mit akarsz tőlem?

Cinka _átfogja a nyakát_. Semmit. Az ilyen szegény akt, mint én, nem
akarhat semmit. Ha ti meg akartok nősülni, mink aktok csinálhatunk
akármit, mégis elveszitek a privátot. Mondd legalább, hogy szeretsz.

János. Ühüm.

Cinka. Hümmög. A régi szeretőm, a Náray, szebben hümmögött.

János. Mindenki úgy hümmög, ahogy tud.

Cinka. Ezt is csak akttal lehet csinálni. Ismerem én már a festők
szerelmét. Előbb: «édesem, drágám, Fornarinám, Fornarinám, micsoda háta,
micsoda keble, micsoda vonala!» Aztán később: «sárga a bőröd, sárga a
bőröd.» – Aztán még később: «ma nem érek rá.» Aztán a tájkép és püff,
vége. Szeretsz?

János _mosolyogva_. Igen.

Cinka. Ha úriember volnál, most megigérnéd nekem, hogy feleségül veszel.
Látod a Náray úriember volt, az mindig megigérte. Az nem volt smucig.
Még ez se legyen nekünk? Unsz, unsz?

János. Hiszen, ha nem unnálak, már rég szakítottam volna veled. Gyere,
édes kis unalmam. _Megcsókolja_. Menj angyalom, menj haza, menj, menj!

Cinka. Holnap se jőjjek? Holnapután se?

János. Nem.

Cinka. Hát már soha nem fogod festeni az aktomat?

János. Majd este elmegyek hozzád, Lászlóékhoz az estélyre úgyis csak
tizenegykor megyek.

Cinka. De hát hogy fogsz festeni nálunk? Nem is látsz. Még a gáz sincs
bevezetve. Csak petróleum-lámpa ég.

János _az ajtónál_. Hát majd elfújjuk. Szervusz.

_András belép és átmegy a műterembe. Cinka elmegy. János meggyujtja
elaludt szivarját, a pamlaghoz megy, előveszi az ujságot és lefekszik.
Éles csöngetés. Hirtelen felugrik. Kissé izgatottan szól._

János. András!

András. Nyitom!

_Átszalad a színen András, ki a bejáratajtón, melyet nyitva hagy. János
a nyakkendőjét gyorsan megigazítja. Az ujságot leteszi. A szivart
belenyomja a hamutartóba. Haját elrendezi. A belépők elé megy. András
künn marad._


MÁSODIK JELENET.

János, László, Jolán.

_László és Jolán belép._

János. Csókolom a kezét. Szervusz. _Üdvözlések._

László _siet_. Fiam, én csak idehoztam az asszonyt. Szaladok vissza az
irodámba.

Jolán _körülnéz_. Hát magánál ilyen?

János. Úgy-e furcsa? Cifra szemétdomb.

László. Előbb azt gondoltuk, hogy ne ma kezdd meg festeni az arcképét.
Ha hat évig tudtunk rá várni, ráért volna még holnapig. De az asszonyt
oly idegessé teszi a készülődés erre a mai estélyre, hogy idehoztam.
Tudod-e, hogy ez a házszentelő az első estélyünk?

Jolán. Muszáj volt. Fiam, annyi revánssal tartozunk.

László. Bár már túl lennénk rajta. Nem szeretem a flancot. Én
Freebodynál tanultam az üzletet, Londonban. Annak kilencven milliója van
és még sohse adott estélyt. Csak ezen a nyomorult Pesten kell. Mikor
jőjjek az asszonyért?

János. Korán sötétedik. Háromnegyed óra mulva már nem lehet pingálni.

László. Tehát?

János _órájára néz_. Négy óra körül.

Jolán _egy aktra mutat_. Ez a kép kicsoda?

János. Egy modell.

Jolán. Meg mertem volna rá esküdni. Az, aki most jött le a lépcsőn.

László. Ja, a Selyem Cinka? Ezt meg kell nézni. _Indul a kép felé._ Azaz
nem is kell megnézni, minden perc drága. Remélem, most már végzel az
ilyen Cinkákkal! Te is oka vagy, hogy ezt az estélyt adjuk. Ugy-e?

Jolán. Bizony. Ma fog végleg beleszeretni Tóth Elzába.

János. A legjobb akarattal megyek. Visztek a vágóhídra. Nősülni!
Nősülni!

Jolán. Mily boldog lennék!

László. Hát még én. Meg a lány is. Meg te is. Mindenki.

János. Adja Isten. A lány nagyon kedves.

Jolán. Hát még ha…

János. Ha még egy szót szól, imádom is. De ez csak estére van kitűzve.

László. Megyek. Az emberem minden percben telefonálhat. Fiuméból a
kukorica ügyében. _Megcsókolja Jolánt._ Négykor érted jövök, fiam. Légy
nyugodt. Gerbeaud mindent elvégez. Semmi gondod semmivel. Szervusztok.

János. Nem félsz itt hagyni az asszonyt?

László. Megmondjam őszintén? Azért sietek úgy, mert félek, hogy még
meggondolom és visszaviszem.

Jolán. Féltékeny vagy?

László. Hazudjam? Akkor: nem. Ha nem félnék, hogy komikussá válok, azt
mondanám: gyerekek, vigyázzatok magatokra. Isten áldjon meg. _El._


HARMADIK JELENET.

János, Jolán.

_János kikísérte Lászlót. Visszajön. Az ajtót becsukja. Némán áll meg a
küszöb mellett. Abban a pillanatban, mikor János visszajött, Jolán
hevesen megrázkódott. Most végigsimítja homlokát._

János. Mi az?

Jolán _idegesen, halkan nevet_. Se… semmi.

János _gyöngéden_. Megijedt valamitől?

Jolán _nem felel_.

János. Nos?

Jolán _idegesen, zavartan, mintha félne tőle_. Tudja… ahogy most itt
Alfréd elment, úgy éreztem, mintha otthagytak volna valahol.

János. Hogyan?

Jolán. Ilyen érzésem volt, mikor a mama otthagyott Drezdában, a
panzióban. Hogy most itt maradok egyedül künn az idegen életben. Most
majd magamnak kell gondolkoznom. Én… tudja, hisz hat évig soha nem
akartam idejönni. _Körülnéz_. Mint valami boszorkánykonyha. Régiségek,
furcsa állatok, fejek… Maga úgy áll köztük, mint valami varázsló. Amig
az uram itt volt, észre se vettem. De mikor kiment, akkor egyszerre ezek
a fejek mind rám néztek. _Megborzong_.

János. Nem kell idegeskedni. Ez a szoba az atelierhoz tartozik és minden
hölgy, akit lefestek, idejön.

Jolán _nyugodtan_. És minden hölgyet, aki idejön, lefest?

János. Nem.

_Szünet_.

Jolán. Hallotta, mit mondott az uram?

János. Hallottam.

Jolán. Hat év óta, mióta a felesége vagyok, s mióta maga a csöndes, jó,
becsületes barátunk, egyszer-másszor tréfált erről. De most éreztem a
hangján, hogy nem volt sok kedve a tréfához.

János. Hogy féltékeny.

Jolán. Nem. De először vagyok itt… magánál, magával, egyedül.

János. Hat évig nem bolygattuk ezt a kérdést. Most, hogy úgy magától
kipattant… de már hetek óta érzem, hogy ez szóba fog kerülni köztünk.

Jolán. Pedig milyen jó, édes, csöndes nyugalom volt, hogy hat évig egy
szót se beszéltünk róla. A tiszta lelkiismeret olyan, mint a langyos
fürdő. Úgy – ül benne az ember. _Mutatja egy testmozdulattal, lehunyva
szemét, hogy hogyan ül az ember a jó langyos vízben._

János. Csütörtökön, mikor először volt szó arról, hogy lefestem, s hogy
ide fog jönni, elpirult. Aztán rám nézett. Másképp, mint ahogy addig
szokott nézni.

Jolán. Ne beszéljünk róla. Nem, nem…

János. Ne féljen tőlem. Ha más volnék, nem csudálnám a szavát. De így.
Milyen jól esik most így… egyszer, ártatlanul… végiggondolni az egészet.
Hét éve van. Én nevelő voltam az ura családjában és ott voltam, mikor
először említették, hogy Alfrédnek feleségül kell vennie magát. Ez annak
a napnak az estéjén volt, amelynek délutánján mi…

Jolán _szeliden a kezére teszi a kezét, gyöngéd feddéssel_. János…

János… megcsókoltuk egymást. Gyerekek voltunk. És én ágról-szakadt
szegény fiú voltam, aki Alfrédot, meg a nővéreit rajzolni tanítottam… és
maga még szegényebb volt, mint én: a lányok kis iskolai barátnéja, aki
uzsonnázni jár a milliomos házba. Összenéztünk egyszer, a nagy,
dúsgazdag familiában, mi ketten, két odacsöppent szegény ember. Egy
koldus fiú, és egy koldus kisasszony. Mi értettük egymást. Aztán egy
napon hallatlan szerencse kinálkozott magának. Alfréd bevallotta, hogy
halálosan szereti.

Jolán. Másnap.

János. A csóknak, az első gyerekes, szűz csóknak a másnapján. Huszonnégy
órával azután, hogy a két koldus egy pillanatra magára maradt az
aranyos, csilláros szalonban, és hogy ezt a pillanatot egy csók töltötte
ki, egy szegény, szomorú csók, ami… aminek most már az emléke is kihűlt.

Jolán. Kihűlt János. Józan emberek lettünk. Azóta nem beszéltünk róla.
_Ezt kérőleg mondta, mintegy, hogy ne folytassa._

János. Nem. Maga feleségül ment Alfrédhez. A szegény hivatalnok lánya az
udvari szobából az Andrássy-útra került, a László-palotába. És én
külföldre mentem. Az ő pénzükön. És egy év mulva megjöttem. És még
mindig szerettem. De akkor már szenvedéssel, lemondással. És az első
napon, mikor felmentem magához s egyedül találtam, már én is úr voltam,
már díjakat nyertem, ismert ember voltam, úsztam a pénzben, maga meg a
saját palotájában állott, talpig selyemben, gyémántban és mikor egymásra
néztünk, mégis csak a régi két kis fiatal koldus tekintete találkozott,
de akkor… már nem csókoltuk meg egymást.

Jolán. Édes János. Hagyjuk ezt.

János. Itt vége is van. Azóta hat év telt el. Az urának barátjává
lettem. Minden nap láttuk egymást. És egy szó, egy tekintet nem esett
köztünk. Sohse mertem ajánlani, hogy lefestem, mert féltem ettől. Maga
is érezte. Sőt az ura is érezte. Hát lemondtam erről is. Van-e még egy
ilyen történet a világon? Én nem szégyenlem magamat érte.

Jolán _kezet fog vele_. Édes, becsületes jó barátom.

János _gyöngéden_. No, megnyugodott? Nem fél már, ugy-e?

Jolán. Az uram hangja riasztott meg. Hisz ő majdnem tudja, hogy mi
hogyan voltunk és soha, soha nem is gondolt semmit… De őt is megzavarta
az, hogy mi ide jöttünk. Hat évig nem jöttünk. És most… itt vagyok. Hát
ez gondolatokat ébreszt. És én félek attól, hogy gondolkoznom kell.
Ettől ijedtem meg. Ettől féltem, mert egymástól nekünk már nem kell
félnünk. Mi már nem szeretjük egymást és még az is szép tőlünk, hogy
erre az emlékre emlékszünk. Ugy-e?

János. Úgy van.

Jolán. Mert hiszen, ha szeretnők egymást, maga nem nősülne meg. Igazam
van, úgy-e?

János. Igaza van.

Jolán. És megnősül. Én tudom, hogy boldog lesz, ha megnősül és maga
tudja, hogy én is boldog leszek, hiszen én akartam, hogy megnősüljön, én
szerzek magának szép, okos feleséget.

János. Igen.

Jolán. Hát most… ne gondoljunk… _fojtott hangon, erőltetett mosollyal_…
semmit. Jó? _A kezét nyujtja, bátran, nyiltan._

János. Jó. _Erősen, férfiasan szorítanak kezet_. És…

Jolán. És térjünk a tárgyra. Nem szóltunk semmit, nem történt semmi.
Jónapot, művész úr. Azért jöttem, hogy tessék lefesteni.

János _más hangon_. Az este emlékezetből csináltam a képéhez egy
vázlatot. Oh, hiszen sokat csináltam már. De most már egészen másként
látom.

Jolán. Miért?

János. Nem tudom. Tegnap még csak a felszínét láttam. De most, itt…
megint belülről látom. Most úgy ragyog a tekintete, mint a gyémántból a
tűz.

Jolán. Az istenért, János, hiszen megegyeztünk, hogy… vége.

János. Nem tudtam egyszerre. Majd… lassacskán… megint abbahagyom.

Jolán _nyiltan, becsületes komolysággal_. Nekem nem kellett volna ide
eljönnöm.

János. Akkor sohse értettem volna meg az arcát.

Jolán. János, vegye a festéket, palettát és gyerünk, ha már itt vagyunk.
Essünk túl rajta.

János. Igaza van. Essünk túl rajta.

Jolán. Hát kezdje. Mit kell csinálnom?

János. Mindenekelőtt tegye le a kalapját, meg a kabátját. _Mögéje megy
és a kalaptűjéhez nyúl._

Jolán _elhúzódik_. Majd én. _Egymásra néznek._ Nem szabad rólam… levenni
valamit. _Csönd. Leveszi kalapját._

János. Parfümözi a haját?

Jolán. Én? Soha.

János. Akkor ez… természetes illata a hajnak… Nagyon közel álltam hozzá.

_Csönd._

Jolán. Most tanulmányoz?

János. Igen. Az ura azt kívánja, hogy mellkép legyen a portré.

Jolán. Igen. Az övé lesz, ő parancsol. Én jobb szerettem volna egész
alakot, kalappal, utcai ruhában.

János. Ő dekolltált mellképet akar. Sállal a válla körül. Ez ugyan
édeskés… de ha neki így kell… _Sálokat akaszt le a fogasról._ Már ki is
kerestem egy csomó török sált.

Jolán. Tehát?

János. Tehát mellkép. A nyaka szabadon.

Jolán. Igen.

János. Hát akkor… siessünk, mert sötétedik. Itt vannak a kendők, ebben a
skatulyában van tű… és én majd bemegyek a műterembe addig.

Jolán. Addig? Meddig?

János. Amíg maga… Hát ahhoz, hogy a válla szabadon legyen… a… a blúzát
le kell…

Jolán. Hogyan.

János _zavartan_. Mintha otthon volna. Ezt az ajtót bezárom. _Bezárja a
bejáratajtót._ Igy, ni. Bemegyek az atelierbe és ezt az ajtót zárja
magára, amíg… _a küszöbön áll. Benéz a műterembe. Halkan._ Hű… hogy esik
a hó. _Kinéz az asszonyra._

Jolán _zavartan_. Esik?

János. Nagyon. _Szünet._

Jolán. Ne… ne, hagyjuk, inkább talán… talán holnap… vagy… most egy
kicsit nem jól érzem magam… _ezt mind_ _nehezen mondta. Most hirtelen
megnyugodva._ És akkor elhoznám a szobalányomat.

János _a küszöbön_. Aztán kérdezné az ura, hogy miért… és különben is.
Ha ezt itt bezárja. _Benéz_. Hogy esik! Ha így esik, ilyen nagy
pihékben… ez elfogja a világosságot… de nem baj… legalább keresnek a
szegény emberek… _Ezt az egészet halkan, akadozva mondta, miközben hol
az asszonyra nézett, hol be a műterem nagy ablaka felé, s ezalatt
lassan, zavartan, az ajtófélfával babrálva, csöndesen behúzódott a
műterembe és most óvatosan, lassan becsukja az ajtót kívülről._

_Jolán, aki eddig háttal állott a műteremajtónak, és némán nézett maga
elé, most összerezzen és odanéz. Aztán leküzdi a zavarát, odamegy és
bátran bezárja az ajtót. Lassan visszajön előre, kigombolja a nyakán a
blúzt, aztán megijed és a nyitott blúzt összefogja. Leül. Ülve újra
kezdi, lassan kigombolja az egészet, de nem veti le. Mustrál a sálok
közt. Egyet kiválaszt. Aztán nyugodtan, naivul, mint aki egyedül érzi
magát, leveti a_ _blúzt és a nagy trónszék karfájára akarja tenni. Mikor
odaér és kinyujtja a kezét, felsikolt, visszaretten, elejti a blúzt és
hamarosan betakarja mellét, vállát a sállal. A nagy trónszékből
vigyorogva kel föl az ördög._


NEGYEDIK JELENET.

Jolán, az ördög.

_Az ördög 35–38 éves, karcsú, csinos fekete ember. A fejében valami
kevés van a klasszikus Mefisztó-maszkból. Az arcbőre sötét. A haja ékbe
font. A szemöldöke kissé ferde. Lakkcipő, sötét nadrág, redingote, nagy
écharpe az öltözéke. A legtökéletesebb, legdivatosabb elegancia. A
nadrág nagyon szűk. A cipő nagyon hosszú és hegyes orrú. A kabát
derékban szűk, alól erősen harangalakú._

Az ördög. Pardon, asszonyom. Elejtett valamit. _Udvariasan felveszi a
blúzt és feléje nyujtja._

Jolán _rémülettel nézi és gépiesen átveszi tőle a blúzt._

Az ördög. Engedelmet kérek… ebédről jöttem ide… János nem volt itthon…
vártam… aztán ebben a nagy székben elnyomott az álom. _A szemét
dörzsöli._ Bocsásson meg, hogy épp akkor keltem fel, amikor méltóságod
le akart vetkőzni.

Jolán _rémült felháborodással_. Kérem! Uram!

Az ördög _hidegen_. Tudom, asszonyom. Ez gyanusitás. Ön azért jött ide…

Jolán. Hogy arcképemet festessem.

Az ördög. Én egyszer a feleségemet egy fogorvosnál csíptem rajta. A
gyanusítást ő se tűrte. De aztán becsületből ki is huzatta egy
egészséges fogát.

Jolán. De én…

Az ördög _kedvesen_. Én tudom, hogy önnek igaza van. De – ha akarom,
hiszem, ha akarom, nem. Az igazsága nincs lenyelhető formába öltöztetve.
Meztelen igazság. Legalább is – félig már meztelen.

Jolán _felháborodva_. Nem is tudom, uram, miért tűröm ezt a hallatlan
beszédet. Egy idegen ember, aki itt meglep és… _az üvegajtóhoz rohan,
kinyitja_. János!


ÖTÖDIK JELENET.

Jolán, az ördög, János.

János _megjelenik a küszöbön_. _Meglepetten nézi az ördögöt._

Az ördög _hirtelen, röviden_. Szervusz.

János _csudálkozva megy feléje_. Szer… szervusz.

Az ördög _gyorsan_. Már nem méltóztatol rám emlékezni. Monte Carlóban.

János. Ah!

Az ördög. Azon az izgatott napon.

János. Tudom már, tudom. Ősszel, mikor egyszer minden pénzem elveszett a
ruletten. A hátam mögött állott egy sötét tekintetű ember… _rámutat_… te
voltál… még megijedtem, mert előbb úgy rémlett, hogy a croupier helyén
is te ültél… és mikor vesztettem, mintha vigyorogtál volna rám,… de
emlékszem… a hátam mögött álltál és mikor minden elveszett, ismeretlenül
egy marék aranyat nyujtottál felém.

Az ördög. Te visszautasítottad… kérő arccal.

János. Aztán…

Az ördög. Aztán elfogadtad… tiltakozó arccal.

János. Öt perc alatt mindent visszanyertem vele. Még nyertem rá húszezer
frankot. Babonás ereje volt annak a marék aranynak. Még emlékszem…
feltünt, mikor átadtad… a kezedtől meleg volt… szinte forró.

Az ördög. Aztán visszaadtad és azt mondtad: «Vacsorázzunk együtt». Én
azt mondtam: «Sajnálom, de este utazom Spanyolországba. Hanem majd
meglátogatlak otthon, mikor egyszer szükség lesz reám». Hát most… itt
vagyok.

János _már nyugodtabban_. Igen. Hozott Isten.

Az ördög. Pardon, magam jöttem.

János. Igen. _Zavartan néz rá._

Az ördög. A székben, a tűz mellett elaludtam.

Jolán _ijedten_. De hiszen… mikor mi az urammal jöttünk… én világosan
emlékszem, a szék üres volt! Nem ült ott senki!

Az ördög _ellentmondást nem türő hangon_. Akkor talán én tévedek,
asszonyom.

_Halálos csönd. Furcsán néznek az ördögre._

János _zavartan_. Parancsolj helyet foglalni. Bemutatlak… izé… a nevedet
igazán…

Az ördög. A név csak akkor fontos, ha az ember maga nincs jelen. Mert
akkor a név egy írott arc. De ha az ember maga is itt van, mindegy.
Válassz: Kovács, Szabó, Durand, Mayer… mellékes. Mondjuk: Kovács. Ha
akarod: doktor Kovács.

János _nagyon zavartan_. Doktor Kovács.

_Az ördög kezet csókol._

Az ördög. Más körülmények közt most venném a kalapomat és elmennék. De a
tapintat kötelez, hogy ebben a kínos percben a nyakadon maradjak.
_Leül._

Jolán. Még most sem ocsudtam fel ebből a… _hirtelen újra felháborodik._
Képzelje János, ez az úr megengedte magának…

Az ördög _hirtelen_. Régen halt meg a férje?

Jolán. Nem, kérem. Nem vagyok özvegy.

Az ördög. Elváltak?

Jolán. Nem.

Az ördög. Mert nem értem, hogy az önt ért inzultust egy harmadiknak
panaszolja fel. Ez a férj ügye. _Jánoshoz_. De ha te parancsolod, neked
is állok rendelkezésedre. _A székből kiveszi a cilinderét._ De ez
esetben, asszonyom… ez beismerés.

János. Mit jelent ez a titokzatosság? Mi ez? Nem értek semmit. Maga… te
idepottyansz hozzám, azt se tudom, hol jöttél be, mikor jöttél be,… a
hideg futkároz a hátamon… és úgy viselkedel, mintha itt bárkit is
valamin… ki kell mondanom a szót… rajtakaptál volna.

Jolán. Igen! Igen!

Az ördög. Én velem most gorombáskodni is lehet, mert én nem mehetek el.

Jolán. Ugyan miért?

Az ördög. Mert ez azt mondaná: «Magatokra hagylak, pardon, hogy zavartam
a mulatságot». Az ittmaradásom bizonyítja, hogy nem gondolok semmi
rosszat.

János. Én pedig ezt a szívességet nem fogadom el ajándékba. Ez nekem
jár!

Az ördög _némán meghajtja magát_.

_Kínos szünet._

Az ördög. És most, hogy rendben vagyunk, beszéljünk másról. – Esik a hó.

_Csönd. Az asszony bámulva áll a műteremajtó mellett._

Az ördög. Készül valami szép a tavaszi tárlatra? _Csönd._

János _kelletlenül_. Talán… küldök.

_Csönd. Az ördög cigarettára gyujt._

Az ördög. Megengedi, asszonyom?

Jolán _erre hirtelen felébred a bámulatból, hirtelen bemegy a műterembe
és úgy becsapja az ajtót, hogy csak úgy durran_.


HATODIK JELENET.

János, az ördög.

Az ördög _szünet után_. Temperamentumos asszony. Szép asszony.

János _oda se néz_. Igen.

Az ördög. Kár, hogy nem szereti az urát.

János _hirtelen feléje fordul_.

Az ördög. Hogy honnan tudom? Onnan, hogy mikor bajban volt, te jutottál
az eszébe.

János _a dohányzószerviszt bosszusan csapja az asztalra_.

Az ördög. Nem szereti az urát, tehát az ura vagy ordináré ember, vagy
lángész. Ezt a kettőt nem szokták szeretni. Az asszony nem szereti a
földszintet, mert fél, hogy valaki bemászik az élete ablakán. A magas
emeletre meg – nehéz feljárni. Az ő ideáljuk… _kezével mutatja a közepes
színvonalat_… a mezzanin.

János _az órájára néz idegesen és a műteremajtó felé megy_.

Az ördög _kényelmesen végigdől egy széken, nagy füstöt fuj és hidegen
mondja._ A vállát már másodszor látom.

János. Micsoda?

Az ördög. Először Párisban láttam a Louvre-múzeumban. Akkor egy
Aphrodite-szobor válla volt. Úgy-e, hogy olyan?

János _kelletlenül_. Nem tudom.

Az ördög _felül_. _Gonosz gúnnyal._ Melyiket nem láttad?

János. Az Aphroditéét – láttam.

Az ördög. Hát akkor hidd el nekem, mert én szerencsés voltam mind a
kettőt láthatni. Alkaménesz óta csak egy szobrászt tudok, aki ilyen
vállakat gömbölyít.

János. Kicsoda?

Az ördög. A jólét. Ilyen apró, puha vonalak csak olyan nők testén
vannak, akik nagyon finom ételeket esznek. Ez az asszony egy
milliomosnak a felesége.

János _újra, türelmetlenül a műteremajtó felé megy._

Az ördög. Most öltözik?

János _idegesen_. Igen.

Az ördög. Van a műteremben tükör?

János. Van.

Az ördög. Akkor ez egy tisztességes asszony.

János _kérdőleg bámul rá_.

Az ördög. Aki tükör mellett is ily sokáig öltözik, annak nincs
gyakorlata a vetkőzésben.

János. Nekem ugyan ehhez a hölgyhöz semmi közöm, de ez ízléstelen volt.

Az ördög _felkel_. Ezt sértő szándékkal mondtad?

János _támadólag_. Igen!

Az ördög _leül_. Akkor te pedig tisztességes ember vagy.

János _rábámul_.

Az ördög. Ilyen helyzetben, ilyen végtelen ostobául csak tisztességes
ember viselkedhetik.


HETEDIK JELENET.

Voltak, Jolán, majd András.

Jolán _belép felöltözve, rá se néz az ördögre, Jánoshoz siet._ Hány óra?

Az ördög. Tíz perc mulva itt lesz.

Jolán _haragosan_. Kicsoda?

Az ördög. Az ura.

Jolán _elbámul_. Hát akkor ön mégsem aludt ott a székben.

Az ördög. Dehogy nem. Csakhogy a «hány óra», mindig a férjét jelenti. És
az asszonyi sejtés mindig pont tíz perccel előre érzi meg a férjet. Ha
ez a tíz perc nem volna, több volna az elvált asszony, mint fű a réten.

Jolán _kezébe veszi a kalapját_. Hát nem lesz vége ennek a témának?

Az ördög. Én már másról kezdtem beszélni. Időről, tárlatról. De János
tért vissza erre a tárgyra.

Jolán. János?

János. Én? Egy árva szóval sem…

Az ördög _közbevág_. De egy árva mozdulattal. Fölkelt, megnézte az
óráját és idegesen ment az ajtó felé. Félt szegény.

János. Ugyan mitől?

Az ördög _Jolánhoz_. Hogy az ura aközben talál jönni, miközben ön
öltözik. És okosan félt.

Jolán. Már megint… ⎫
                   ⎬ _Egyszerre_.
János. Micsoda…    ⎭

Az ördög. Kérem, kérem, kérem. Hadd mondom meg. Mi történik? Bejön az
ura. Azt mondja: «Na, itt vagyok, hadd látom a megkezdett képet!» Kép –
az nincs. – Ugy-e? János nem is nyúlt az ecsethez. Az ura elcsodálkozik.
– Hallgat. – Megdöbben. – Valami furcsa szorongást érez a torkában.
Nehezen jön belőle a szó és azt mondja: «Hát igen, de ha nem volt
festés… semmi… – hát akkor _miért öltözik?_» Képzelje el ezt a
pillanatot. Hárman kínosan bámulnak egymásra. János mond valamit, de
akkor ez már semmi. Nem történt semmi rossz és mégis baj van. Tudják, mi
ez? Ez a látszat. Gazságból kivágja magát az ember, de a látszat, az
ragad, mint az enyv. Akármit mondasz, rossz. Akármerre mozdulsz, jobban
beleragadsz. És egy ilyen pillanat örökre beleül a férj szívébe.
_Jolánhoz_. Hadd váljak barátjává ennek a furcsa helyzetnek a révén,
amibe kerültem. Hazamennek együtt és az ura egy szót se szól az úton. És
ha maga azt kérdi: «Miért hallgatsz?» – akkor már vér csöpög a szívéről.
Még ha annyit mond is: «Menjünk kocsin!» – ez is rossz, ez is átkos,
gyanus, kínzó, e mögött is keres valamit.

János. De még ha így is volna… nem vagyunk ketten? Itt vagy te!

Az ördög _gonosz hidegséggel_. Úgy van. Itt vagyok én, aki egy szóval ki
tudom magukat húzni a látszatból. De én egy furcsa, bolond, szinte
ijesztő természet vagyok, s ahogy magamat ismerem, képes vagyok arra,
hogy egy árva szót sem szólok. Kínos csönd. Aztán ezt mondom: «Pardon.
Sajnálom, hogy én is rosszkor jöttem.» Veszem a kalapomat és –
diszkréten el. Sőt még dadogok is, ha kell.

Jolán. Micsoda tréfa ez? De hiszen ez gyalázat, amit beszél!

Az ördög. Feltétlenül az. De ez még nem minden. Vagyok olyan korrekt
úriember, hogy ha most az ura bejön, előbb konstatálom, hogy nincs egy
ecsetvonás sem, aztán – bocsánatot kérek tőle.

Jolán. Miért?

Az ördög. Amért végignéztem, látatlanul, akaratlanul az ön vetkőzését.

Jolán _rémülten_. Kicsoda maga?

Az ördög. Valaki vagyok, aki a kellő pillanatban jött. Sehonnan se
jöttem és sehova se megyek. _Nagyon nyomatékosan._ Itt vagyok! _Az
asztalra üt._

Jolán. Mit jelent ez a csapda? Mit akar tőlem? Belekapaszkodik egy
gonosz látszatba… öt perce ismerem… és a torkomra teszi a kezét.

Az ördög. Ez csak a tisztelet jele. Más szép asszonynál, öt perc multán,
nem oda teszem.

János _felpattan_. Nem fogom tűrni! _Az ördög felé megy, aki
mozdulatlanul, emelt fővel áll._

_Ebben a pillanatban csöndesen bejön András a bejáratajtón és rögtön meg
is szólal._

András _megáll az ajtóban_. Frakkot hoztak a szabótól. De nem a
nagyságos úr frakkja.

Az ördög. Jó. Tegyék be a hálószobába. _András indul._

János. De ha nem az enyém.

Az ördög _egyik kezével int Andrásnak, hogy mehet. András el is megy. A
másik kezével visszatartja az András felé induló Jánost._ Csak maradj.
Az enyém. Az én frakkom.

János. Hogyan…

Az ördög. Összegyűrődött a táskámban és kivasaltattam. A szabót
ideadreszáltam. Át kell öltöznöm, mert ma estére meg vagyok híva egy
szép asszonyhoz estélyre. Városligeti fasor 65. Gróf Schellenburg-villa.

Jolán _ijedten_. De hiszen a gróf… már nem lakik ott. Kinevezték
követségi tanácsosnak… a villát eladta. Mi vettük meg.

Az ördög. Tudom. Beszéltem vele Párisban.

Jolán. Hát ott most csak mi lakunk… és nálunk van estély.

Az ördög. Vagy… megint tévedtem volna: nem vagyok talán meghíva?

Jolán _lehajtja a fejét, halkan_. De igen. Meg van híva.

Az ördög. Asszonyom, ön az imént azt kérdezte: mit akarok öntől. Ezt
akartam. Köszönöm.

_Szünet._

Jolán. De az uram…

Az ördög. El lesz tőlem ragadtatva. Fiuméből jövök és kellemes hírül
hozom neki, hogy az amerikai kukorica füstöl, mert dohos lett a hajón.

Jolán _hirtelen, érdeklődve_. Az amerikai tengeri füstöl?

Az ördög. Mégis szereti az urát. Örül neki, hogy füstöl?

Jolán. Örülök. Mi tudniillik… _szégyenlősen_… haussera játszunk.

János. Mit jelent az, ha füstöl?

Az ördög. Az azt jelenti, hogy ő méltósága férje sokszor tízezer
forintot fog nyerni a tőzsdén s erre a füsthírre megkapja az új
toalettet, amit kért.

Jolán. Hát azt is tudja, hogy új ruhát kértem?

Az ördög _az asszony kalapjára mutat_. A kalapja látom, új. Valamit meg
csak kell kérni hozzá.

Jolán. Ön talán nős ember?

Az ördög. Nem. De azért meglátom az ilyet. A feleség egyébként is olyan,
mint a monokli. Elegáns viselet, de nélküle jobban lát az ember.

Jolán. Miért mondja ezt?

Az ördög. Mert maga meg akarja házasítani Jánost, én meg le akarom őt
erről beszélni.

János. De… Kérlek…

Az ördög _közbevág_. Ne szólj. Művész ne házasodjék meg. Az asszony
esküszik: mindhalálig melletted lesz. Másnap egyet lép és elébed áll.

Jolán. De nem az igazi asszony!

Az ördög. Igaza van. De igazi asszony mindig csak egy van: másnak a
felesége.

Jolán. Pfuj. Milyen cinikus gondolat.

Az ördög. Nem. Praktikus csupán. Az olyan tigrisnek, amely egy embert
már fölfalt, a hátára kell ülni. Mindig meg kell várni, míg egy a
torkába ugrik. Csak ezzel a módszerrel érdemes bemenni az őserdőbe.

Jolán. De ha már az első férfi, a férj erős! Ha már az megszelidíti a
tigrist! Ezt hogy hívják?

Az ördög. Ezt állatszelidítőnek hívják. És pénzért mutogatják,
ketrecben, a nyavalyás tigrisével együtt.

János. Nem kell a tigrisek közé menni. Otthon kell maradni.

Az ördög. De te már nem maradtál otthon! Te már elmentél hazulról, mikor
művész lettél és ezért ott hagytad a meleg hivatalt, a kényelmes polgári
erkölcsöt és a fix fizetést. Te már benne vagy a rengetegben! Neked már
küzdened kell! Ne menj te férjnek! Ah, hiszen, ha… _más hangon,
kettőjükre mutatva_ milyen csodaszép pár volnátok, így, ketten.

Jolán _feláll és homlokára téve a kezét, elfordul_.

_Innen kezdve a jelenés végéig majdnem egészen besötétedik, csak a
kandalló világít pirosló fénnyel, a puffon ülő ördögre._

János. Komolyan kérlek…

Az ördög _szavába vág_. Föl kell ébredni, ez az élet kulcsa, és ezt
eltitkolják előttetek. Te tele vagy tűzzel, tehetséggel… ez az asszony
forró és szép…

János. Most nagyon komolyan kérlek… reszket a szívem, mikor a szemedbe
nézek… hagyd abba… Ne beszélj. Mi hat esztendő óta nyugodtan…

Az ördög _innen kezdve halkan, rábeszélőleg, melegen duruzsuló hangon,
majdnem suttogva beszél. Egy-egy felháborodást mozdulattal csillapít el.
Egyre nagyobb hévvel beszél, egyre melegszik_. Akármit mondasz, a szemed
int nekem: «ne hidd, hazudik!» Én a szemetekkel beszélek. A szem az
emberi tisztesség biztonsági lámpája. Mikor már minden sötét a
hazugságtól, az ő kis reszkető fénye titkosan csillog.

János. Ne vágj mindig a szavamba! Hat esztendő óta nyugodtan élünk
együtt. Jolán nem törődik velem és én… én… közömbös… közömbös… én…

Az ördög _hirtelen_. Mit fizetsz, amért most a szavadba vágok?

_Csönd. János lehajtja a fejét._

Jolán. Nem tudom, mit tud erről ön, aki, úgylátom, mindent tud. De aki
Jánost csak egyetlen rossz gondolattal gyanusítja, az romlott lélek…

Az ördög. Hát ez rossz, ez a gondolat? Dehogy rossz! Jó ez, jó meleg,
sugárzik belőle minden, ami fényes öröm csak van ebben a ti szomorú
életetekben! Csak meg kell érte fizetni, adta fösvény népség! Ha bort
iszol, tönkremégy belé. De amíg részeg vagy, kis fehér angyalok
muzsikálnak a szívedbe. Megfizetsz érte, de megéri. A cukortól elvásik a
fogatok. De édes volt. A legszebb nótáitokba belehal, aki csinálta.
Szegény emberi virtus, spórolni, ellökni a bort, a nótát, az asszony
száját… A legutolsó faggyúgyertya megtanít arra, hogy érdemes
elpusztulni egy kis melegért, meg egy kis világosságért. Az élet arra
való, hogy elégjetek benne! Forrni kell, égni, másokon végigtiporni!
Tudom, tudom, komisz beszéd. Azt mondja a nagy tan: szeressétek egymást.
De ehhez ti még fiatalok vagytok azzal a rongyos pár millió éves kis
élet-korotokkal. Ezért voltak ennek a gondolatnak csak aszkétái,
vértanui, vagy hazugjai. Ne hazudjunk. A diadalmas világ a kedves és
okos komiszaké, ide nézzetek rám, az enyém a világ, és amit én itt a
fületekbe duruzsolok, az mindenkinek a titkos vallása… ez nem vízzel
keresztel, hanem tűzzel… érted fiam? Magatokat szeressétek, puha
bársonyban járjatok, igyatok sok édes bort, csókoljátok egymás száját és
részegedjetek meg, gyermekeim, részegedjetek meg…

_Éles csöngetés. Senkise mozdul._

Jolán _megbabonázva, nagyon halkan_. Az uram.

Az ördög _bosszusan, hangosan térdére csap. Feláll. Egészen más, hideg
gúnyos hangon, mint aki dühös, amért megzavarták._ A kukorica!


NYOLCADIK JELENET.

Voltak, András, László.

_András kinyitja az ajtót és László belép. András bejön utána. László
megáll a küszöb előtt. János és Jolán feláll._

László. Elkéstem egy kicsit. A pincérekkel sok baj volt és a fiumei
ember még mindig nem telefonált. A sötétben üldögéltek?

_András egyet csavar a falon. A kandeláber kigyullad. András el._

László _észreveszi az ördögöt_. Pardon, László vagyok.

Az ördög _mormog valamit_.

Jolán. Egy furcsa úr, akihez létrával fog menni a halottkém.

László. Van szerencsém.

Az ördög. Azt akarja mondani, hogy az akasztófán végzem? Nem. A
halottégetés híve vagyok. Az gyönyörű dolog. Egyszer láttam egy
stanicliban egy egész berlini családot. Nagyon megható volt.

László _udvariasan nevet_. Bizarr gondolat. _Körülnéz_. No gyerekek, hol
a kép, hol a kép? Égek a kiváncsiságtól. Hadd látom.

János. Nem láthatod, mert nincs.

László. Hát nem festettél? _Órájára néz._ Másfél óra telt el.

János. Nem.

_Szünet._

János. Sötétedett és mikor hozzá akartam fogni…

László. De hát… amíg be nem sötétedett?

Az ördög _előlép_. Én vagyok az oka. Jöttem és eldiskuráltuk az időt. De
a méltóságos asszony elmésen fizetett ki az alkalmatlankodásomért.
Meghívott ma estére.

László. Igen. Nagyon örülök.

Az ördög. Nem jövök üres kézzel. Tegnap Fiuméban kukoricakirályokkal
beszéltem.

László. Tudom, tudom, baj van. Füstöl az amerikai.

Jolán _ijedten_. Hát az nekünk nem jó?

László. Bizony nem. Életemben először titkoltam el előtted, hogy
baissere játszom.

János. Mit csinál az, aki baissere játszik?

Az ördög. Magának vermet ás, hogy más essen bele. Megnyugtathatom, az
amerikai nem dohos.

László. Nem füstöl?

Az ördög. Nem.

Jolán. De hiszen az előbb azt mondta…

Az ördög. Az egy hajó kéményének a füstje volt. Csak meg tudok
különböztetni egy tengeri hajót egy hajó tengeritől!

János. Furcsálom az értesüléseidet.

Az ördög. Ezt láttam. Hát már mindent titkoljak el, amit láttam?

László. Ön kereskedő?

Az ördög. Nem. De azért néha rossz helyen rossz időben kereskedem.

János _belevág_. Csak tizenegy felé jöhetek…

_Diskurál vele._

Jolán _az ördöghöz_. Azonnal akarok magával beszélni, négyszem közt.
_Körülnéz_. De hogyan?

Az ördög. Hogyan? Így ni. _Lászlóhoz._ Akar látni valami rosszat? Nézzük
meg azt a szénvázlatot, amit János tegnap csinált őméltóságáról.

László. Hol van?

Az ördög. A műteremben.

László _a műterem felé indul_. De hát miért nem festettél ma semmit? Mit
csináltatok? _Jánossal el a műterembe. Az asszony utánuk. Leghátul az
ördög. Mikor az ördög a küszöbhöz ér, megszólítja Jolánt._

Az ördög. Én itt maradok. Jőjjön ki.

_Visszafordul. A bejáraton belép Cinka._


KILENCEDIK JELENET.

Az ördög, Cinka.

Cinka. Bocsánatot kérek…

Az ördög. A művész urat keresi?

Cinka _izgatottan_. Igen.

Az ördög. Várjon fiam az előszobában. Most megrendelők vannak itt.
_Kitolja, kiszól utána._ Csak üljön le, mindjárt elmennek. _Visszajön_.


TIZEDIK JELENET.

Az ördög, Jolán.

Jolán _besiet_. Azért akartam magával négyszem közt maradni, hogy
megmondjam…

Az ördög. Ez hazugság.

Jolán. Micsoda?

Az ördög. Akármi, amit mond. Azért akar velem beszélni, mert érezte,
hogy az ura rosszkor jött. Magát ez bántja.

Jolán. De higyje el nekem…

Az ördög. Ilyet meg asszony ne mondjon.

Jolán. De ha igazat akarok mondani!

Az ördög. Ha igazat mond, akkor csal! Maguk nők csak hazudjanak szépen,
így még megértjük egymást valahogy.

Jolán. De hát már teljesen az lesz a vége, hogy azt gondolom és azt
mondom, amit maga akar?

Az ördög. Ott még nem tartunk, fájdalom. Mit parancsol velem?

Jolán. Meg akarom kérni, hogy ne jőjjön el ma este hozzánk.

Az ördög. Hm.

Jolán. Most két perc alatt lélekzethez jutottam. Én boldog és
tisztességes asszony vagyok. Az is maradok. És bánt a maga frivol
hangja, a szava, a gondolata, meg az a rejtett erő, amivel valami cél
felé megy. Már rajtakaptam magam, hogy érdekelt amit mondott. De hála
istennek, belecsöngetett a szónoklatába a drága jó uram. Jókor jött.

Az ördög. Csattanónak jött a mondatom végére. Én néztem a maga arcát.
Hohó madame! Abban a percben mi hárman _egy_ párton voltunk!

Jolán. Könyörgöm, hagyja abba.

Az ördög. Hogyan! Már – fél?

Jolán. Nem. _Ridegen, hivatalosan._ Kérem, ne jőjjön el hozzánk ma este.

Az ördög. El fogok jönni.

Jolán. És ha az uram fogja mondani, hogy ne jőjjön?

Az ördög. Az ura azt fogja mondani, hogy jőjjek.

Jolán. És ha én az _uram előtt_ fogom felszólítani, hogy ne jőjjön el?

Az ördög. Alkudjunk. Mondok valamit. Ha ma délután, itt az ura előtt,
még egyszer meg nem hív, nem megyek el. De ha még egyszer meghív, ott
leszek.

Jolán _megkönnyebbülten_. Ez már beszéd. Lássa, most kedves volt. Szinte
kezdek megnyugodni.


TIZENEGYEDIK JELENET.

Voltak, János, László.

_János és László kijönnek a műteremből. László rögtön az ördöggel kezd
diskurálni, János pedig Jolán felé megy._

Jolán. Megyünk?

László. Igen. Öltözz, fiam.

János _fölsegíti Jolánra a kabátot_. Most látom, milyen rossz a vázlat.

Jolán. Ne nézzen így, János.

János. Ha nem is nézem, látom.

Jolán _kezefejével eltakarja az arcát_. Nem fog lefesteni, János.
Gyerünk innen,… haza, haza, haza… _Az Ördög és László felé indul._

Az ördög _felkiált_. Hogyan? Ön képviseli Pesten Freebody barátomat?

László. Barátja?

Az ördög. Húsz éve. Most is náluk laktam Londonban! Tudja hogy… _Fanyar
arcot vág_… baj van?

László. Érdekes! Ön már a második, aki ilyesmit mond.

Az ördög. A fiatal Freebody elvesz egy Fleury-Ravarin lányt. A
Fleury-Ravarin-cégről pedig egész Európában tudják, hogy a tönk szélén
áll.

László. Tudom. _Megdöbbenve_. Annak a lányát veszi el?

Az ördög. Az még nem volna baj. De hogy lábraállítsa a részvényeket… de
ez nagyon hosszú história és nekem most sürgős dolgom van. _Indul_.

László _visszatartja_. De kérem! Roppantul érdekel! Képzelheti, hisz az
én bőrömről is van szó!

Az ördög. Majd egyszer elmondom.

László. Hát ma este… hiszen hozzánk jön.

Az ördög. Apropos. Jó, hogy említette. _Jolánra néz._ Épp most
exkuzáltam magam a méltóságos asszonynál. Nem mehetek el. Az imént
jutott eszembe, hogy ma este föl kell mennem az angol főkonzulhoz.

László. Hát holnap reggel.

Az ördög _bocsánatkérő mozdulattal_. Hajnalban utazom.

László. Nekem ez az információ kell. Erőszakot fogok alkalmazni. Édesem,
kérd meg, hogy jőjjön el.

Jolán _zavarban_. De ha fontos dolga van.

Az ördög. Na hát… fontosnak épen nem nagyon fontos. Egy kis áldozattal…

László. Na lássa!

Jolán. A világért sem akarom, hogy áldozatot hozzon.

Az ördög _homlokára csap_. Oh, bocsánatot! Most jut eszembe, hogy az
angol konzul nincs is Pesten! Így hát ha ő méltósága…

László. Na, Jolán! _A kalapját veszi._

Jolán _megadja magát_. Akkor… legyen szerencsénk.

Az ördög. Pardon, asszonyom. Nem jól hallottam.

Jolán. Legyen szerencsénk.

Az ördög _összecsapja a bokáját_. Köszönöm.

László _Jánoshoz_. Te előbb máshová mész?

János. Egy műkereskedő…

László. Nősülni jösz és még mindig… műkereskedők?

Jolán _érdeklődve_. Mi az?

János. Az izé… a…

Az ördög. Pszt! _Szünet_. Nem kopogtattak az ajtón? _Mind figyelnek._

László. Nem hallottam.

Az ördög. Most megint. Alighanem itt a műkereskedő. _Kinyitja a
bejáratajtót._ Ja, maga az, szivem? Tessék. _Beereszti Cinkát._

Cinka. Jó estét.

János. Jó estét.

Az ördög _Lászlóhoz halkan_. Legyünk diszkrétek. Gyerünk. _Cinka mereven
nézi Jolánt._

Az ördög. A műkereskedő.

László. Szervusz. _Előre megy sunyi nevetéssel._

Az ördög _Jolánhoz_. Maga nem nevet?

Jolán. Nem.

János _a műterem felé mutat_. Kérem, kisasszony, mindjárt jövök.

Az ördög. Kérem? kisasszony? Ez jó.

János. Kezét csókolom.

Jolán _néma főhajtással indul_.

Az ördög _útját állja_. Most én hálás leszek a meghívásért. Én vissza
jövök ám ezek közé, mert tetszik tudni, én úgy itt felejtem a
télikabátomat, mint annak a rendje! _Kezet csókol Jolánnak, aki
visszanéz Jánosra és Cinkára. Jolán el._

András _rásegítvén az ördögre az általa a kezébe adott kabátot_. Kérem,
ez a gazdám kabátja.

Az ördög. Fogja be a száját! _El._ _András fejcsóválva utána._


TIZENKETTEDIK JELENET.

János, Cinka.

János. Minek jöttél ide? Mit akarsz? Hát nem megmondtam, hogy elmegyek
hozzád?

Cinka _sírásra álló hangon_. Most szégyeltél a privát előtt.

János. De ha megmondtam, hogy elmegyek! Mit akarsz?

Cinka. Lent ültem a kávéházban és meggondoltam… mégis… édes János…
_Belekapaszkodik_… ne nősülj meg.

János. Összetöröd a galléromat.

Cinka. Tudod, az előbb még nem bántam. De most, mikor láttam, hogy
idejöttek ezek, a szivemre szaladt az egész ügy. Ne nősülj meg.

János _elérzékenyül_. Na ne sírj mindig, fiam. Az nem szép.
_Megsimogatja_.

Cinka _kedvesen_. Ugy-e rémisztő buta vagyok?

János. Igen, igen, fiam. Most kedves vagy. Látod, így szeretlek, ha
ilyen szép buta vagy. Most majd fogok veled szépen, nyugodtan beszélni
arról a házasságról. Na gyere fiam. Maradj most itt. Jó is, hogy most
itt vagy. Vesd le szépen a kabátkádat. Így ni. _Lesegíti róla félig._ Én
vagyok a te barátod, és te vagy az én… az én… az én… az én…


TIZENHARMADIK JELENET.

Voltak, az ördög.

Az ördög _nesztelenül lép be és folytatja a mondatot_… az én… az én… az
én télikabátom itt maradt. Az ostoba inasod a tiedet adta rám. _Leveti_.
Hát én már mindig olyankor jövök, amikor nőket vetkőztetsz?

Cinka _rémülten_. Micsoda? _Visszakapja a kabátját._ Hát még ez is?

Az ördög. Mi ez? Női szabónál vagyok?

Cinka _kitörő sírással el_.


TIZENNEGYEDIK JELENET.

János, az ördög.

János. Na ezt szépen elintézted.

Az ördög. Ha ez köszönet, szivesen.

János _udvariatlanul_. Majd behozatom a kabátodat. Nem tartóztatlak.

Az ördög. Leszakadt az akasztója. Az inasod most varrja. Ha készen lesz,
behozza. Borzasztó volt!

János. Mi?

Az ördög. Hogy ez az asszony hogy belekapaszkodott az ura karjába.
Menekült hozzá valami elől.

János. Csak nem akarod azt mondani, hogy előlem?

Az ördög. Mondd, édesem. Jó – szamárnak lenni?

János. Nem kéne veled szóba állnom, de bosszant, hogy okos ember létedre
ezt nem érted. Ezzel az asszonnyal hat éve mindennap látjuk egymást és
soha, soha nem jutott eszembe, hogy… és ha egy pillanatra mégis,… hát
kinevettem magamat.

Az ördög. Csak rá kell nézni. Akkor a tiéd, amikor akarod. Csak a
kezedet kell kinyujtani utána. És a szerencsédet, a boldogságodat
jelenti… a nagy életet, amelyen lusta vagy elindulni! Más ember egy
életen át küzd egy ilyen asszonyért, te meg találod. Talált kincs!

János. Éppen nem talált kincs.

Az ördög. Tavaly, ősszel, szeptember hatodikán – még a dátumot is
megjegyeztem – egy nagyon hátborzongató történet esett meg velem. A
nyári ruháimat eltettem, az őszieket vettem elő, s öltözködés közben, az
egyik őszi mellényem zsebében találtam egy aranyat, amely ott lapult, ki
tudja mióta. Ejnye – mondom – talált pénz! Nézegetem, forgatom – ugyan
mikor felejthettem ezt a zsebemben? És ahogy nézem, egyszerre csak
kiesik a kezemből. Valahova elgurult. Hát lehajoltam utána. Keresem, nem
találom sehol. Idegessé tett, hogy így nyomtalanul eltünt, kutatom,
nincs sehol. Keresem egy félórát, háromnegyed órát, – nincs. Most már
bántott, hajszolt valami, most már a fogamat összeszorítva, dühvel
kerestem, észre se vettem, hogy bútorokat döntök fel, – nincs. Behívom
az inast. Kerestük együtt, estig. Már csurgott rólam a veríték,
reszketett a kezem az izgatottságtól, éreztem, hogy meg _kell_ találnom
ezt az aranyat, – de hiába volt minden. Akkor egyszerre felugrom és
rákiáltok az inasra: «Te megtaláltad és zsebrevágtad, gazember!» Az inas
dühbe jön, gorombán felel vissza. Meg akarom ütni – villan egyet a szeme
és előkapja a bicskáját. A revolveremhez nyúltam. _Kivesz a zsebéből egy
fényes revolvert és szép lassan leteszi az asztalra._ Ezzel a
revolverrel, ezzel, ni… látod? Ezzel a revolverrel, majdnem embert öltem
egy aranyért, ami nem kellett, amiről addig nem is tudtam, amit
találtam, de ami abban a percben, hogy volt, megvolt. Az enyém volt.

János _kissé zavartan_. Én… én… a talált pénzt borravalónak adom.

Az ördög. Én is annak akartam adni. De elgurult! És ami gurul előlünk,
annak utána megyünk! Azt kergetjük! Hisz ez a férfi! És utána mégy te is
a talált aranyadnak, ha majd egyszer gurul előled! És akkor, ami addig
talált arany, rongyos arany volt, szép, fényes arannyá válik, ami
csillog, ami drága, ami kéne!

János. Talált aranyért revolverhez nyúlni!

Az ördög. Így drágul meg majd ez a kis asszony is a szemedben. Majd
érzed: ez szárnyakat adott volna! Ez meleg, színes! Az ő forró
lélekzetén a legszebb lázak gyúlnak! Majd mondod, ha gurul: nagy ember
lehettem volna… művészet? Dehogy! A szeretőd kedvéért, hogy egyre jobban
és halálosabban csókoljon! _Kezébe akad a sál, ami Jolánon volt._ Ez az
a sál, ami azon a szép, édes mellén volt.

János _halkan, érzékien_. Olyan a melle, mint egy kis párna.

Az ördög. A szeme alvó parázs. Mint a fátyollal letakart gyémánt.

János _halkan ismétli_… mint a gyémánt…

Az ördög. Két szép ember. Ez felfokozza a gyönyörűséget. Nem az esik jól
neked, hogy ő szép, hanem, hogy te vagy szép!

János _nagy izgalomban_. Hiszen te megbolondítasz… te itt tragédiát
főzöl… romlásba viszel… ne beszélj!!

Az ördög. Megint félsz! Takarékoskodol! Mikor az élet csak akkor kincs,
ha pazarolják!

János. De… miért mondod ezeket… hogyan… miért… _ijedten_… Ki küldött
téged?

Az ördög _elsötétült arccal_. Senki. Itt vagyok.

János. Nem. Tudod? Nem! Nem kell a talált arany! Esztendőkig jártam
körüle, majd csak elmegyek mellette most is!

Az ördög _hirtelen_. És ha majd elgurul előled? Ha elviszi más?

János _felháborodva_. Kicsoda?

Az ördög _diadallal_. Én!

_Szünet_.

János. Te???

Az ördög. Ma este! Ma éjjel! Egy estén az enyém! Úgy játszom vele, ahogy
akarok! És odajön, ahova viszem! Hahó! Hatezer év óta nem volt ilyen
szeretőm!

János _rémülten_. Mit mondtál?

Az ördög. Szeretőm! Úgy fog hajlani, ahogy hajlítom! Gyere el ma este
oda a szalonjába, a csillárja alá, a parfümbe, a sok meleg lélekzet közé
és nézd végig, hogyan szédül el egy asszony! Mire kihajnalodik…

János. Elég!

Az ördög. És akkor jössz te is! Szaladsz a kincsed után! És minden
órában, amiről nem tudod, hogy hol töltötte, nálam volt! A ligetben
látsz egy lefüggönyözött kocsit. Megdobban a szived: «Kik ülnek ebben?»
Tudod, kik? Mi ülünk majd benne! És az utcasarkon két összebujt ember
surran előled. Megijedsz: Kik voltak ezek? Mi voltunk! És minden
kocsiban mi ülünk, minden sötét utcában mi osonunk, ketten – minden
függöny mögött, ahol hirtelen elalszik egy lámpa, mi öleljük egymást és
kinézünk a forró szobából, rád, a te vad, szerelmes, szomorú, sápadt
arcodba, a te ijedt szemedbe, és össze fogunk bújni és nevetni fogunk
rajtad, édesen, melegen…

János _a legnagyobb izgatottságban_. Elég volt!!

Az ördög _egy hanggal fölébe csap_. Nevetni fogunk rajtad, te szomorú
ember, te alkalom-elszalasztó, és ő fog jobban nevetni, édesen,
sikoltozva, mint akit csiklandoz egy férfi!

János _ordítva_. Te!!! _Rácsap a revolverre. Az ördög villámgyorsan
lecsap a kezére._

_Szünet_.

_János lehajtja a fejét. Lassan elhúzza az ördög keze alól a kezét.
Aztán az ördög is elveszi a kezét a pisztolyról. János a földre néz.
Ebben a pillanatban nesztelenül megjelenik András az ördög mögött a
bundával. Az ajtót nyitva hagyta. Most rásegíti az ördögre a bundát és
az ajtóhoz áll. Az ördög a cilinderét a kezébe veszi. Az asztalhoz lép,
elveszi onnan lassan a revolvert. A kezében tartja._

Az ördög _nagyon halkan, szomorú mosollyal,_ _atyai, meleg, vontatott
hangon._ Látod fiam. Te is hozzányulsz… talált aranyért… ehhez a
revolverhez…

_Fölteszi a cilinderét és nem veszi le szemét Jánosról. János egy helyen
áll és komoran néz a földre. Az ördög lassan az ajtóhoz megy. A
küszöbről visszanéz. Villan egyet a szeme. Aztán eltünik. András
csöndesen beteszi utána az ajtót és némán áll mellette. Egy pillanatnyi
szünet. Aztán hirtelen a függöny._




MÁSODIK FELVONÁS.

_Hall, a László-villában. Háttérben balról ajtó, melytől 8–10 lépcső
vezet le. Jobbról s a háttér jobbfelén télikert üvegfallal a kertre.
Jobbról elől ajtó. Kanapé, fotelek, asztal íróeszközzel. Történik aznap
éjszaka éjfél után._


ELSŐ JELENET.

Vendégek, majd Elza, az ördög.

_Mikor a függöny felgördül, urak és hölgyek sétálnak a hallban és a
télikertben. A hátsó ajtó, mely egy díszes szalonba nyílik, nyitva van.
Az emeletről keringő hallatszik fojtott hangon, cigánybanda játssza._

Első hölgy. Ki az a fekete ember, kit maga az előbb a faképnél hagyott?

A második hölgy. Nem tudom.

Egy úr. Velem is kellemetlenkedett. Tizenkét évvel ezelőtt
magyarosítottam a nevemet, még a régi nevemen szólított.

Első hölgy. Ki az? Kellemetlen fráter.

Második hölgy. Odamegy az uramhoz és azt mondja neki: Ma olyan hideg
lesz éjszaka, hogy az ön fogai vacogni fognak a pohárban.

Egy hölgy. Jolán azt mondja, hogy Száki János hivatta meg. Annak a
barátja. _Közben lárma._

Első kövér hölgy _jön le a lépcsőn_. Hallatlan.

Többen. Micsoda?

A kövér. Az a fekete ember, a Száki barátja, védelmébe vette Tóth Elzát,
a szemtelen Elzát és maliciákat mond mindenkinek, aki Elzát bántja. Én
például azt mondtam az Elzának: fiam, magát ma este itt férjhez fogják
adni, örülök, hogy végre baleknak látom. Hát azt mondja nekem: önök
pedig elefántok. Én tudom, mi az elefánt, de az én termetemmel, ha ezt
nekem mondják… _Szörnyűködés_.

Az egyik. Jön! jön! Elzával jön! Én nem akarok vele találkozni!

A másik. Én se! _Elmenekülnek a télikerten át. Több úr vigan utánuk
szalad._

Egy úr _fenn az ajtónál_. Jön!

_Hirtelen csönd támad. Az az úr is elmenekül. Fenn az ajtóban megjelenik
az ördög, karonfogva Elzával. Lassan jönnek le a lépcsőn. Mögöttük
becsukódik az ajtó és elhallgat a zene._

Az ördög _a hölgyekhez_. Itt nagyon nagy a csönd hölgyeim. Ahol ennyi
hölgy hallgat, ott rosszat beszéltek valakiről.

_Halk nevetés. Duruzsoló, társalgó moraj indul meg. Az ördög előre jön
Elzával._

Elza. Miért hozott ide? Azt mondtam, olyan helyre vezessen, ahol
négyszemközt beszélhetünk.

Az ördög. Nem telik bele öt perc, négyszemközt leszünk. Csak meg kell
mondani mindenkinek azt, amitől elmegy. Aki ehhez ért, az tudja, mi a
magány.

Elza. Miért mond maga mindenkinek kellemetlenségeket?

Az ördög. Ma éjjel itt egy feladatot kell véghez vinnem, és ehhez
szükségem van az egyedüllétre. Na már most, ha kellemes vagyok,
körülrajong a társaság. Ha hallgatok, hozzám jönnek azok az öreg urak,
akiket senki sem hallgat végig és nem mennek le a nyakamról. Hát
kellemetlen vagyok, mert magam akarok lenni. A malicia a gőgös lények
rovarpora. És most bízza rám a takarítást. _A kövér hölgyhöz lép._ Ne
vegye sértésnek, amit az imént mondtam. Mi itt ma valamennyien elefántok
vagyunk.

A kövér. Köszönöm. Újból köszönöm.

Az ördög. Ez csak névleg házszentelő estély. Valójában nagy
elefánt-estély. Mi ma azért vagyunk itt, hogy ne lássuk, mikor Lászlóné
férjhezadja a szemtelen Elzát.

Első hölgy. Hallottam, Száki Jánossal boronálják össze.

A kövér. Ez nagyon szép, nemes dolog.

Az ördög. Ez új divat: megházasítani az udvarlót.

Második hölgy. Hiába gúnyolódik, ez legalább becsületes.

Harmadik hölgy. Tisztességes.

Az ördög. Mikor a férfi kezd veszedelmessé válni, mikor méltóztat
érezni, hogy: Jesszusom, ez az ember nagyon is érdekel – mikor nem
tetszik tudni bróm nélkül elaludni, ha ott vacsorál maguknál, akkor
hirtelen fogják és feleséget szereznek neki. Én tudok egy hölgyet, aki
már két embert rázott le így. Az egyik egy mérnök volt.

Második hölgy _találva érzi magát_. Ne menjünk egy pohár pezsgőre a
buffetbe? _Egy másik nővel elmegy a lépcsőn._

Az ördög _a kövér nőhöz_. A tisztességben maradásnak ez az egyetlen
trükkje, amit Pesten eszeltek ki. Ebben a lusta városban. Máshol
végigélik az asszonyok a szerelmeiket. Vagy félre lépnek, vagy
megküzdenek magukkal, belesoványodnak, beletörődnek, – de ez a parasztos
megoldás, a drámának ez az elkerülése, ez a mienk. Nem szeretem az olyan
lelki drámát, amely helyszerzéssel végződik. Az ilyen asszony nem hősnő,
hanem cupringer.

A kövér. Óh!

Az ördög. Maguk sohasem tornáztak. Maguk nincsenek lelki válságokra
berendezve, mint a francia, vagy az orosz nők. Maguk nem gyalogolnak
keresztül vizen, sáron, havon. Maguk konfortábliba ülnek, testileg is,
lelkileg is. Csak drámát ne! Még a szinházban se! A nyugtalanító férfi –
el! Fort mit Schaden. És ezt nevezik a magyar írók az asszonyi élet
rejtelmeinek. Emelem poharamat a budapesti nőkre. _Két-három nő
sértődötten el._

Első úr. Ön rútul gondolkozik a mi hölgyeinkről.

A kövér. Csak mondják meg neki. _A második úrra mutat._ Ide nézzen
Bodajki úrra. Ez még abból az iskolából való, amely tisztelte a nőket.
Férfiakkal szemben bátor. Velünk olyan, mint a kezes bárány.

Az ördög _végignéz rajta_. Nem szeretem az olyan bárányt, amelyik
váltókon kezes. _A második úr sértődötten távozik._

Első úr. Ön rútul gondolkodik a mi hölgyeinkről.

Az ördög. Nem rútul. Szabadon. Én szabadgondolkozó vagyok. Ne ijedjen
meg ettől a szótól. Ez Pesten azt jelenti, hogy szabad gondolkodni. Nem
azt, hogy muszáj. _Az első úr sértődötten el._

A kövér. Mit csinál maga, ha majd olyan emberre akad, aki nem dugja
zsebre a maliciáit, mint ezek. Valami bátor emberre. Bár itt volna az
uram. Az egyszer megütött egy cirkuszi birkozót.

Az ördög. Gyáva fráter!

A kövér. Micsoda?

Az ördög. Most már nem ez a bátorság, nagysád. Azelőtt ahhoz kellett
bátorság, hogy megüssek egy atlétát. Merjen az ura nyilvánosan megütni
egy nyomorékot. Akkor elhiszem róla, hogy bátor ember.

A kövér. No ez szép. A szamárról van följegyezve, hogy megrúgja a
haldokló oroszlánt.

Az ördög. Ojjé! a szamaraknak már egész új eljárásuk van. Megcsókolják a
haldokló oroszlánt. Hátha felgyógyul?

A kövér. Magával nem lehet bírni.

Negyedik hölgy. Christennével hiába kezd. Azt nem főzi le. Ő köztünk a
legférfiasabb asszony.

Az ördög. A férfiasság szép dolog. A jó szivar illatos úgy-e? De mit
tart ön az olyan gyöngyvirágról, amelynek szivarszaga van?

A kövér _a negyedik hölgyhöz_. Ezt neked köszönhetem. _Sértődötten el._

Negyedik hölgy. No maga ugyan finoman beszélt ezzel a hölggyel.

Az ördög. Csak nem fogok vele finoman beszélni! Nézze meg az ember!
Hiszen ez úri asszony, nem konyhaszolgáló!

Negyedik hölgy. Nekem ebből elég volt. _El._

Az ördög _ötödik hölgyhöz, aki egy hölggyel beszélt._ Ennek a hölgynek
az ura kárpitos.

Ötödik hölgy. Igen. Honnan tudja?

Az ördög. A ruhájáról. Ilyen szövetben ma már csak fotelek és diványok
járnak. De meg ne mondja neki.

Ötödik hölgy _nevet_. Hová gondol. _Nevetve a másik nőhöz megy._ Te…

Az ördög _Elzához_. Most el fogja neki mondani.

Ötödik hölgy _a hatodikhoz_. De add a szavadat, hogy nem fogsz
megharagudni érte.

Az ördög. Most a szavát fogja adni.

Hatodik hölgy. Szavamat adom.

Ötödik hölgy. Azt mondta, hogy… _Beszél vele._

Az ördög. És most meg fog haragudni.

Hatodik hölgy. Szemtelenség!

Elza. Miért mondta ezt neki?

Az ördög. Hogy kimenjen.

Elza. Miért nem mondta neki magának?

Az ördög. Hogy összevesszenek.

Ötödik hölgy. Ez a legnagyobb arrogáncia. _Kimegy._

Hatodik hölgy. De Lili, na ne haragudj… _Utána szalad._

Az ördög. Kettőt egy csapásra. _Körülnéz és meglátja az utolsó embert,
akit még nem mart ki. Ez egy éltes úr. Oda megy hozzá._

Az éltes úr _fölkel_. Radványi Radó vagyok.

Az ördög _ismétli_. Radványi Radó. Hm…

Az éltes úr. Igenis, Radványi Radó.

Az ördög. Hm. Ismeri ön azt a régi, jó magyar nevet, hogy: Füspök?

Az éltes úr. Ismerem.

Az ördög. Füspök. Ha az ember látja, Püspöknek olvassa, mint ahogy az
értelem kívánja. Első látásra megesküdnék rá, hogy Püspök és csak ha
aztán jól megnézi, akkor látja, hogy nem Püspök, hanem Füspök.

Az éltes úr. Mit akar ezzel mondani?

Az ördög. Semmit. Csak ez jut mindig eszembe, mikor kitért izraelitát
látok. Első látásra Püspök. Utóbb kisül, hogy már régen Füspök.

Az éltes úr _sértődötten el_.

Az ördög _Elzához_. És most, hogy magunkra maradtunk, parancsoljon
velem.


MÁSODIK JELENET.

Elza, az ördög.

Elza. Azért húztam félre, mert nekem is mondott valami kellemetlent,
amire felelni akarok. _Figyel a zenére._ Négyest táncolnak. Lemond róla?

Az ördög. Egy négyesről egy kettesért, mindig.

Elza. Megvet engem, hogy udvariaskodik velem?

Az ördög. Nem. Magamat vetem meg, ha udvarias vagyok.

Elza. Azt már szeretem, ha így beszél.

Mert velem nem szokás udvariaskodni. Én rajtam minden férfi kipróbálja,
hogy milyen goromba tud lenni. Nekem olyan arrogáns hírem van, hogy…

Az ördög. Tudom.

Elza. Úgy hívnak, hogy szemtelen Elza.

Az ördög. Tudom.

Elza. Engem zavarba hoz azzal, ha gyöngéd. Akkor én nem tudok epét
kifejteni. Kérem legyen valamivel gorombább, hiszen azért választottam
éppen magát a sok frakkos alak közül, mert olyan kellemetlen.

Az ördög. Kegyeskedjék parancsolni velem, kedves nagysád.

Elza. Hát hogy szemtelenkedjem én most magával?

Az ördög. Hódoló szolgája vagyok, csináljon velem, amit akar.

Elza. Pfuj, milyen neveletlen. _Feláll_.

Az ördög. Végeztünk?

Elza _hirtelen_. Nem. Mikor a négyesre beharangoztak, valami olyat
mondott, amiből arra következtettem, hogy Jánosnak barátja. Úgy van?

Az ördög. Úgy.

Elza. Tudja, én az ilyen frakkos alakokat, mint maga, nem veszem
komolyan. Amit így estélyen beszélnek, az olyan, mint a tegnapi ujság.
De nevettek rajtam a frakkosok, meg a félmeztelenek.

Az ördög. Kicsodák?

Elza. A nők. Hát ezt az egyet nem akarom. Nevetséges nem akarok lenni.
Elhatároztam, hogy fölvilágosítom a közvéleményt. A maga kérdése kapóra
jött. Hallgasson ide. Üljön le.

Az ördög. Köszönöm. _Nem ül le._

Elza. Üljön le, ha mondom. Nem udvariasság ez. Szeretem, ha ül az,
akivel beszélek. Ülő emberrel szemben könnyebben van igaza az embernek.

Az ördög. Kérem. _Leül._

Elza. Maga azt kérdezi tőlem, hogy én vagyok-e az, akit hozzá adnak
Jánoshoz? Így kérdezte, úgy-e?

Az ördög. Így.

Elza. Nem úgy, hogy én vagyok-e az, aki hozzá megy?

Az ördög. Nem így.

Elza. Hát igenis én vagyok az. De én rajtam ne mulasson senki, mert én
mindent tudok. Érti? Tudom, mi van.

Az ördög. Értem. _Fel akar kelni._

Elza. Üljön le. Nekem ne jőjjenek gratulálni, hogy aztán, ha elmennek, a
markukba nevessenek. Én nem veszem be a maszlagot. Érti? Én tudom, kik
maguk. Maguk mind egy maffiába tartoznak. Maguk mind férjhez akarnak
engem ehhez a fiúhoz kenni.

Az ördög. Pardon.

Elza. Léha fráterek, akiknek a veséjükbe látok. Én hozzá megyek, ha
megkér. Tudja? Én hozzá megyek.

Az ördög. Nem hiszem.

Elza. Akár hiszi, akár nem. A felesége leszek.

Az ördög. Hát ha már megtisztelt a bizalmával, hadd mondom meg én is a
magamét. Nem lesz ebből semmi. _Fölkel._

Elza. Üljön le.

Az ördög. Pardon, most üljön le maga, mert most nekem kezd igazam lenni.
Én tudom az intim okát ennek a partinak. De ön… _Arra megy egy inas._
Kérem. _Az inas megáll._ Itt a ruhatári számom. A téli kabátomban van
egy sárga bőrtárca. Hozza azt be.

Inas. Igenis. _El._

Az ördög. Ön vagy nem tudja az okát, vagy…

Elza. Vagy?

Az ördög. Vagy nem akarja tudni. Ön belemegy abba, hogy…

Elza. Mibe megyek bele? Nem kell kanyarognia, hisz ép ezt akarom
megmondani. Belemegyek abba, hogy felesége legyek egy férfinek, aki egy
más nőt szeret. Mondjak olyat, amitől elájul? Hát én belemegyek abba,
hogy nászútra menjek egy emberrel, aki még akkor is egy más nőre fog
gondolni és aki a legszebbet, amit férfi nőnek adhat, a fantáziáját ott
hagyta egy asszonynál, mikor engem elvett. Maga nem ismeri a szemtelen
Elzát.

_Az inas behozza a bőrtárcát, átnyujtja az ördögnek és kimegy._

Az ördög. Nem is hittem, hogy ennyire izgatja ez a téma.

Elza _növekvő izgalommal_. De én rajtam ne nevessen senki! Ne higyjék,
hogy maguk hecceltek bele. Ne mulassanak rajtam! Vegyék tudomásul
frakkosok és félmeztelenek, hogy én tudom, hová megyek. Tudom, kinek a
kedvéért megyek. És büszkén, fölemelt fejjel megyek! Mindent tudok és
mégis hozzá megyek.

Az ördög. Miért? _Kinyitja a bőrtárcát._

Elza. Mert… szeretem ezt az embert! _Hirtelen néma sírásba fullad._

Az ördög. Parancsoljon! _A nyitott nécessaireből egy finom női
zsebkendőt húz elő és átadja._ Ezt a bőrtáskát mindig magamnál hordom,
mikor nők közé megyek. Ez egy sírási neszesszér. Ebben megvan minden,
ami a női síráshoz szükséges. Mindenekelőtt zsebkendő.

Elza _átveszi a zsebkendőt_. _A szemét törülve._ Szeretem. _A következők
alatt az ördög sorra mindenfélét vesz elő a táskából és sorrend szerint
átadja Elzának, aki mindent gépiesen átvesz_ _és használ. 1. kis tükröt,
2. kis fésűt, mellyel Elza a frufruját igazítja, 3. puderes tupflit, 4.
puderes skatulyát, mellyel Elza a szeme vörösségét tünteti el. Az itt
következő beszélgetés ezalatt folyik._

Az ördög. Hát ez az a híres szemtelenség?

Elza. Nem ez az. Mikor négyesre harangoztak, még fiatal lány voltam.
Most már öregasszony vagyok. Maga volt az első, akinél el akartam
kezdeni a közvélemény csinálást. És már itt megbuktam. Mit csináljak?

Az ördög. Szép kisasszony, neki kell menni a küzdelemnek. Nyiltan kell!
Támadni kell! Szépnek kell lenni.

Elza. Még azt is megpróbálom.

Az ördög. Szemébe kell nézni annak az asszonynak. Úgy-e érzi néha, hogy
nehéz küzdeni egy asszony ellen… tudom, hogy lánynak ez a
legkeservesebb… hogy az ellenfele már… izé… ivott a szerelemből, hogy
ért hozzá… hogy… Mondjak olyat, amitől elájul?

Elza. Mondjon.

Az ördög. Hogy ez az asszony már felszabadult ennél a mesterségnél…

Elza. Akkor?

Az ördög. Akkor gondoljon arra… én mondom magának, bennem nincs sok
szív, de férfi vagyok a fejem búbjától a talpamig… egy nagy dolog van a
világon… a legnagyobb erő még a legszebb, legingerlőbb asszonnyal
szemben is… szűznek lenni!

Elza _puderezve magát_. Gondolja?

Az ördög. És _így_ kell szembeszállni vele. Hogy ő is neki vaduljon! Nem
kell félni tőle!

Elza. Gondolja?

Az ördög. Hogy ő is bele menjen a háborúba. Hogy amikor már mindenikük
kijátszotta a utolsó aduját is, akkor maga még mindig megállhasson vele
szemben fölemelt fejjel, mint mondani tetszett és arcába mosolyoghasson
a szűz lány rettenetes fölényével. Hímpor, hímpor, frisseség,
érintetlenség!

Elza. Szabad nekem ezt hallgatnom, amit maga beszél?

Az ördög. Nem szabad, de ép azért csak hallgassa. Győzni fog. És most
menjen, táncoljon vele. De ne utánozza az asszonyokat. Ne kacérkodjék.
Ne szemtelenkedjék.

Elza. Hisz én utálom magamat, mikor szemtelen vagyok, de muszáj, mert
különben hol az egyéniségem?

Az ördög. Ugyan, ugyan. Süsse le a szemét, szégyelje azt a szép fehér
nyakát, nézzen félve, reszketve a fiú szemébe, éreztesse vele azt, ami
lányban a legizgatóbb: hogy maga zsákmány, aki vár az édes elrablásra.
Föl a fejet kis lány. Na, ne lógjunk így. Így ni. És ha még egyszer az
életben valaki magának azt mondja, hogy szemtelen, mondja meg neki, hogy
egyszer egy idegen úrral félre vonult a hallba és azt hitte, hogy le
fogja főzni, túl fogja kiabálni és attól az úrtól oly csöndesen, oly
piszén, oly szerényen, úgy lefőzve és megcsöndesedve ment el, hogy az az
úr mélyen elszégyelte magát és azon kezdett gondolkozni, vajjon nem ő-e
a legnagyobb gazember ezen a világon? Amiben talán igaza is volt.

_A lépcsőig kísérte. Fenn a lépcső fölött az ajtóban megjelenik János._


HARMADIK JELENET.

Elza, János, az ördög.

_Elza hirtelen hátat fordít neki és az ördöghöz fordul._

Elza. Hát ne szemtelenkedjem?

Az ördög. Nem. _János lejön._

János. Kerestem mindenütt, kis Elza.

Elza _lesüti szemét_. Igen.

János. Miért vonult ide?

Elza. Magányra volt szükségem. Akit érdekelek, az úgy is megtalál.

János. Szomorúnak látszik. Olyan kis lányos így. Valami bánata van.

Elza. Óh nincs.

János. Fenn a táncteremben majdnem asszonyos volt, friss, vidám, kacér,
most meg ilyen csöndes. Mi történt magával? _Körülnéz, meglátja az
ördögöt._ Ja?? Most már értem.

Az ördög. Ne hidd, hogy én szomorítottam el.

János _Elzához közel megy_. Nem is hiszi, mennyivel szebb így. A másik
modora nem áll jól magának. Ez az igazi. Az ember szeretné dédelgetni,
vigasztalni, bocsásson meg, de az ölébe venni, simogatni.

Elza _szégyenlősen_. De János…

Az ördög. Megbocsájtanak, de üdvözölnöm kell a háziasszonyt. _Felszalad
a lépcsőn, el. János és Elza helyet foglalnak a színpad jobbfelén._

Elza. Ki ez az ember? Félek tőle.

János. Állítólag ismerősöm. Erőszakkal a barátom. Én egy neuraszthéniás
bölcsnek nézem. De ne róla beszéljünk. Örülök, hogy magát ilyennek
látom. Ebben a romlott, forró levegőben… Nem érzi, hogy ma itt különösen
forró, izgató a levegő.

Elza. De igen. Mintha valami vad meleg szél fújna. Olyan, mint a
sirokkó. Én úgy félek.

János. Ezt se mondta még soha. Pedig mily jó bátorítani egy szép
gyereket, mikor fél. _Az ördög megjelenik fent az ajtóban, Jolánnal
karonfogva. Lejönnek és balról helyezkednek el. Az ördög köhécsel._


NEGYEDIK JELENET.

Az ördög, Jolán, János, Elza.

Jolán. Nem. Talán ne zavarjuk az ifjú párt.

Az ördög. Nem kell túlságosan tapintatosnak lenni. _Helyet mutat balról
Jolánnak. Leülnek._

Elza. Itt van Jolán, nem érdekli?

János. Már üdvözöltem. Beszéljünk magáról. Ma mindennél jobban érdekel
az, hogy… _Beszélnek._

Jolán. Úgy látom, ezek végre megtalálták egymást.

Az ördög. Lehet. Kellemetlenül érinti?

Jolán. A világért sem.

Az ördög. Menjünk máshová?

Jolán. Nem, nem. Örülök, mikor ily szépen látom fejlődni a fáradozásom
gyümölcsét. _Beszélnek._

Elza. Ezek rólunk beszélnek.

János. Ne törődjék vele. Örüljünk, hogy végre egy pillanatra magunk
maradtunk. Boldog vagyok, mert úgy érzem, hogy ma este végre fölfedeztem
magát.

Elza. Miért néz mindig oda?

János. Csak épen… véletlenül. _Beszélnek._

Jolán. Hagyjuk őket. Hát mégis eljött, erőszakos ember.

Az ördög. Nem jöttem ok nélkül. Ma délután vállalkoztam valamire.

Jolán. Mire?

Az ördög. Megigértem valakinek, hogy a mai éjszakán elcsavarom az ön
fejét.

Jolán. Kinek igérte meg?

Az ördög. Jánosnak. Még a részleteket is sziveskedtem előre bejelenteni.

Jolán. És János?

Az ördög. Hogy mit mondott?

Jolán. Tűrte ezt?

Az ördög. Felelt valamit. Mondhatom, kissé meglepő volt a felelet. De
most nem mondom meg, félek, hogy bántaná magát.

Jolán. Nem bánt. Mondhatja bátran.

Az ördög. Majd talán később. Folyton a túlsó oldalra néz.

Jolán. Nem. _Hirtelen_. Érdekes szeme van magának.

János. Más világ. Ahány nő, annyi világ. Maga nekem új világot jelent.

Elza. Ugyan mit jelenthet egy ilyen nagy művésznek az én kis leány
életem?

János. Talán mindent.

Az ördög. Mintha aludnék. De ha egyszer valaki megcsókolja a szemét,
fölébred a tekintete és én látom, mennyi forró asszonyiság ég a maga
alvó szemében.

Jolán. Nem szeretem, ha így beszél. Olyan érzés, mintha gyujtogatna.

Az ördög. A kis fehér keze már ég. Érzem, ahogy a kezemhez ér.

Jolán _kacéran_. Úgy-e az gyerekes volna, ha most elhúznám innen a
kezemet. _A kezük, ahogy egymás mellett ülnek összeér._

János. Az ejt gondolkodóba, hogy még ilyen szelidnek nem láttam.

Elza. Nem tudom, de mintha magával szemben egészen más volnék.

János. Szinte szégyellem a régi bűneimet, mikor a tiszta gyermekarcába
nézek.

Elza. Talán ettől olyan meleg a tekintete. Süti a homlokomat.

Az ördög. Délután óta csudálatosan kivirágzott az arca.

Jolán. Talán azért, mert egy különös valaki ül mellettem, egy ismeretlen
lény, akiről csak azt érzem, hogy férfi, de annak aztán az!

Az ördög. Megszépül, mikor ezt a szót mondja: férfi. Milyen szép lehet,
mikor már nem mondja.

János. Oh egy ilyen érzés letörli a régi bűnöket. Modern embernek az
első szerelme rendszerint egy utolsó lány. De az első lány aztán az
utolsó szerelme.

Elza. Én még soha nem voltam szerelmes. De már kétszer ábrándultam ki.

Az ördög. Arra vagyok büszke, ha egy asszonynak ismeretlenül tetszem.
Akkor tudom, hogy magamért szeret.

Jolán. Annyiban igaza van, hogy… az ismeretlenség határozottan…
határozottan…

János. Illuzió dolgában… ami az illuziókat… ami azt illeti…

Az ördög. Ezért nem teszek önnek vallomásokat.

Jolán. Igen… vallomások? Nem hinném, hogy… habár… tényleg… nézet dolga…
különben…

Elza. Nem jól nevelik a mai lányokat.

János. Semmi kétség… a leánynevelés nálunk… a közfelfogás… alapjában
véve… tulajdonképen…

Jolán… a lényege… a lényege a dolognak…

János… tulajdonképen…

Elza _hirtelen feláll_. Kísérjen fel kérem az emeletre. Bodajkinak
igértem a második négyest.

János _feláll_. Már megy?

Elza _majdnem sírva_. _Sürgető hangon._ Igen. Igen. Jőjjön. _János áll._
Jőjjön.

_Elza a lépcső felé megy. János utána. Mikor elhaladnak Jolán mögött,
Jolán hanyagul hátra szól._

Jolán. Te nem táncolsz?

Az ördög _udvariasan feláll_.

Elza _megáll_. Hogy táncolnék, mikor állok. _Egy lépést tesz a lépcső
felé._ Élesen. De most táncolni megyek.

Jolán _feláll_. Csak menj fiam.

Elza. Én ugyan utálom a táncolást, de ma táncolok reggelig, ha másért
nem, hát azért, mert vannak, akiknek ez nem tetszik. És amíg ilyen van,
addig táncolok, még ha térdig kopik is a lábam! _Dacosan néz rá.
Pillanatnyi szünet. Jolán egy lépést tesz feléje, mintha mondani akarna
neki valamit, de János közibük lépve, karját nyujtja Elzának és mind a
ketten sietve lemennek a lépcsőn._


ÖTÖDIK JELENET.

Jolán, az ördög.

_Az eddigi vontatott, alakoskodó hang helyébe friss, harcos hang lép. A
beszédek gyorsan, izgatottan követik egymást._

Jolán. Hallotta ezt?

Az ördög. Igen.

Jolán. Ez a lány nagyon biztos a dolgában, hogy így mer velem beszélni.
Eddig ezt nem merte. _Hirtelen_. János szereti ezt a lányt.

Az ördög. Megálljunk. Most, lássa, most megmondom, mit felelt nekem
délután János.

Jolán. Mikor arra vállalkozott, hogy…

Az ördög. Hogy elcsavarom a fejét. Le akart lőni.

Jolán _titkolt örömmel_. János?

Az ördög. Ő, személyesen. Ezzel a revolverrel ni! _Megmutatja_. Elvettem
tőle.

Jolán. Magát le akarta lőni énmiattam.

Az ördög. Rám fogta ezt a revolvert, amely mind a hat golyóra meg van
töltve.

Jolán. Délután még meg akarta ölni. Miattam. És most mégis ilyen
nyugodtan nézte, látta, tűrte, hogy suttog a fülembe, hogy udvarol, hogy
én magához hajolok, hogy összeér a kezünk, hogy szinte túl megyünk azon
a határon… Hiszen ez… ez megszerette ezt a lányt.

Az ördög. Tessék. Hát érdemes asszonyért embert ölni?

Jolán. Elhiszem, hogy megtette, mert becsül, mert tisztel, mert maga
bizonyára olyanokat mondott, amik… ezért hálás is vagyok neki. De azt
látom, hogy ezek tetszenek egymásnak. Ezek szeretni fogják egymást.

Az ördög. Érdekes, mennyire felháborítja önt, hogy egy kedves terve
sikerült.

Jolán. Hát azt hiszi, hogy sikerült?

Az ördög. Nem tudom. De tudom a módját, amivel erre a kérdésre választ
kaphatunk.

Jolán. Hogyan?

Az ördög. Tisztázzuk kérem. Délután meg akart ölni, mert bejelentettem
neki, hogy ön az enyém lesz. Én azt mondom, hogy ez szerelem. Ne mondja,
hogy tisztelet. Tiszteletből mozsárágyút szoktak elsütni. A revolver az
egészen más. Ezzel szemben ön azt mondja: a lányt szereti. Hogy
melyikünknek van igaza, azt mondja meg ő maga.

Jolán _tiltakozólag_. Kérem…

Az ördög. Tudom. Pardon. Tudom, hogy ez önt csak annyiban érdekli, mert
öntől ered ennek a házasságnak a terve és szeretné, nagyon szeretné, ha
a dolog… izé… sikerülne. De épp ezért érdekli.

Jolán. Érdekel, érdekel.

Az ördög. Ő fogja megmondani, melyik volt komoly. A délutáni merénylet,
vagy ez a kivonulás. Jó?

Jolán. Hogyan… beszélni vele?

Az ördög. Nem.

Jolán. Csak nem hallgatózni?

Az ördög. Nem.

Jolán. Hát?

Az ördög. Mint minden nehéz csomót, úgy ezt is vágni kell. Van én nekem
egy módszerem erre. Már sokszor bevált. De ígérje meg, hogy nem kérdez
részleteket.

Jolán. Nos?

Az ördög. Ez egy kisérlet, az én találmányom. Ez a leghígabb
limonádé-oldatban is halálbiztosan kimutatja a férfit. A dolog meglepően
egyszerű. Az imént a lépcsőházban láttam önt egy hosszú, uszályos
belépőben.

Jolán. Igen.

Az ördög. Menjen és vegye ezt magára. Tűzze össze jól, hogy ne lássék ki
egyéb, mint födetlen válla, a nyaka, meg a cipője orra. Aztán jőjjön le
ide. Ő minden kérdés, célzás nélkül el fogja árulni magát. Méltóságod
mindent meg fog tudni, anélkül, hogy egyebet csinálna, mint hogy itt
van.

Jolán. Furcsán kezdődik a kisérlet. És maga olyan furcsán néz rám, hogy
kiváncsiskodás nélkül engedelmeskedem. Néha megvillan a szeme, és akkor
úgy érzem, mintha az egész emberiség minden esze a maga homloka mögött
volna.

Az ördög. Ilyen kevésre becsül?

Jolán. Most mindjárt menjek?

Az ördög. Most mindjárt. Ha valakinek feltűnik, mondja egyszerűen, hogy
fázik.

Jolán _izgatottan_. De ha az sül ki, hogy…

_János megjelenik a lépcső fölött._

Az ördög _nem néz hátra_. Jön. Ez a pillanat.

Jolán. Megyek. _Izgatottan kapja föl a sleppjét és elszalad._


HATODIK JELENET.

János, az ördög.

János _lesiet a lépcsőn_. Ki volt az, aki most innen kiszaladt?

Az ördög. Innen?

János. Igen. Mikor bejöttem, valaki ott kiszaladt. Mintha azért szaladt
volna ki, mert én jöttem.

Az ördög. Nem szaladt innen ki senki. _Cigarettára gyujt._ _Szünet._

Az ördög. Elragadó teremtés az a kis fehér lány.

János. Igen. _Szünet._

Az ördög. Rosszkedvűnek látszol.

János. Én? Nem. Nincs valami különös jó kedvem, de nincs is rá okom…

Az ördög. Csak nem vagy még az esti beszélgetésünk hatása alatt.

János. Na hallod, ha azt hiszed, hogy nekem nincs egyéb gondom, mint…
mint…

Az ördög. Hát persze, persze. _Kicsit_ _gondolkozik_. Nem érdekes az,
hogy az ember néha belelovagol valamibe, mint én ma délután, és csak
aztán jön rá, hogy: a teremburáját, minek csináltam én ezt az egészet?
Nem voltam izléses. Mi?

János. Oh kérlek.

Az ördög. Igazán távol van tőlem még a gondolata is annak, hogy ő
méltóságát olyan szemmel nézzem, mint nem tudom én… valami…

János. Ejnye de furcsán beszélsz, nem ismerek rád.

Az ördög. Nem, csak kellemetlen rám nézve.

János. Micsoda?

Az ördög. Hogy feltüzeltem magam, meg talán téged is, és a beszéd
hevében olyan hangot mertem magamnak megengedni egy úri asszonyról
beszélvén, amit sajnálok. Szeretném a falba verni a fejemet. És pláne
semmi közöm nincs hozzá. Kedves, csinos, derék kis asszony. És azzal
vége. Hagyjuk ezt a témát.

János. Nagyon furcsa vagy.

Az ördög. Parancsolsz egy cigarettát?

János _kelletlenül_. Nem. Köszönöm.

_Kínos szünet._

Az ördög. Gyere fel a buffetbe. Megiszunk egy cognacot. Nagyszerű
Martelljük van.

János. Nem. Nincs rá gusztusom.

Az ördög. Mondom, rossz kedved van. Talán valami kellemetlenséged volt?

János. Nem volt semmi.

Az ördög. Hát akkor miért vagy ilyen kelletlen? Ilyen morózus.

János. Ha nagyon érdekel, én meg is mondom neked.

Az ördög. Nem szoktam indiszkrét lenni.

János. Én neked nagyon szívesen megmondom.

Az ördög. Kérlek, hagyjuk. _Indul_.

János. Ne hagyjuk. Ha talán téged most már nem is érdekel, engem kezd
borzasztóan érdekelni, hogy miért vagyok rosszkedvű. Engem megdöbbent az
a változás, amin, _órájára nézve_… öt órai idő alatt átmentél. Ez a
változás izgat engem. De valahogy azt ne hidd, hogy őméltósága miatt
beszélek most egy kicsit izgatottan veled. Jobb, ha ezt az ügyet nyiltan
kiküszöböljük.

Az ördög. Természetesen!

János. Én ide azzal a szent elhatározással jöttem, hogy azt a kis lányt
megkérem. Hónapok óta készülök erre, most csak megerősödtem abban a
hitemben, hogy boldog leszek vele.

Az ördög. Bravó. Látod ezt már szeretem. _Kezet nyujt, amit János nem
fogad el._

János. Gratulálsz? Helyesled?

Az ördög. El vagyok ragadtatva. Ez végre józan beszéd. Miért nézel úgy
rám?

János _közel megy hozzá_. Az a nő, aki innen az imént kiszaladt, Jolán
volt.

Az ördög. Ugyan te bolond. _Lesüti a szemét._

János _rekedten, rosszul titkolva nagy izgatottságát_. Öregem, nekem
megmondhatod, én egy szegény, nősülésre ítélt legény vagyok. Én igazán
nem…

Az ördög. De ugyan kérlek… hogy… hogy… hogy gondolhatod, hogy őméltósága
épen mikor… És különben is miért szaladt volna ki?

János _kínosan nevet_. Én már nem vagyok ám az, aki hét órakor voltam.
Lehűtötte a fejemet ez a tizenhárom fok nulla alatt.

Az ördög. Tizenhárom fok van nulla alatt? Ne mondd.

János. Annyi. _Rövid szünet, mely alatt fájdalmas mosollyal nézi._
Nagyon érdekelnek a hőmérsékleti viszonyok?

Az ördög. Nem… de… nulla alatt tizenhárom, ez igazán ritkaság… pláne
december elején.

János. Pláne december elején. _Mosolyogva néz._ Délután még nem voltál
ilyen élhetetlen.

Az ördög _zavart színlel_. Élhetetlen?

János. Úgy viseled magad, mint valami jogász.

Az ördög _földre süti szemét_. Mennyiben… Jogász?

János _végignézi_. Nem vagy te úriember, doktor.

Az ördög. Hogy értsem ezt?

János. Érted, ahogy akarod. Úri embernek lenni, ehhez tehetség is kell.
Úgy látom, neked nincs ehhez tehetséged.

Az ördög. Mi ez?

János. Aki nem tud tökéletesen titkolni olyasmit, aminek az eltitkolása
gentleman kötelesség, az nem úri ember. De nem tehet róla.

Az ördög. Hogy eltitkolok valamit?

János. De rosszul.

Az ördög. Ugyan mit?

János. Ismétlem, az a nő, aki innen az imént kiszaladt, Jolán volt.
Nekem megmondhatod, én innen ma mint vőlegény fogok távozni. Velem nem
kell számolni. És én tudok diszkrét lenni. Nos?

Az ördög. Nem… de… bár komoly ember vagy… ma nem, nem, megint ostoba
voltam, megint elgaloppoztam magam. Gyerünk fel a táncterembe. _Indul_.

János _megfogja a karját, tréfásan_. Na ne izélj öreg. Úri emberek közt
vagyunk. Engem nem érdekel az a hölgy, sokkal jobban érdekelsz te, meg
egy ilyen gyors siker. Az istállóját neki, hát amiért férj leszek, hadd
tanulom én is meg a módját. No, te… hát na!

Az ördög. Gentleman vagy. Nem kérdezem, mondom. Igen.

János. Igen.

Az ördög. És tudod, mi az élet?

János. Igen.

Az ördög. És ma délután nem voltam nálad és nem mondtam semmit. Eléggé
sajnálom, amit mondtam. És… Hát amit itt a házasságról beszéltél, az
mind egy férfi komoly szava. Ebben ne is merjek kételkedni. _János
igenlőleg int._ Becsületszó. _János kezet ad neki._ Ülj le. Nem is
tudod, mennyire megkönnyebbültem. Most fellélekzem, mert van valaki,
akiről tudom, hogy hideg és okos, akinek az én szerelmi ügyemhez semmi
érdeke nem fűződik, szóval, aki az a hideg harmadik… remélem… még van
időd, ha talán, amit az előbb mondtál…

János. Szó sincs róla. Az elképzelhető leghidegebb harmadik vagyok.
Szóval jó volt a megfigyelésem?

Az ördög _némán igent int a fejével_.

_Szünet._

János. Látod, hidegen hagy a dolog. De érdekel, nem tagadom. Már csak
azért is, mert magam is férj leszek nemsokára. Jó ismerni a technikát.

Az ördög. Ne kívánd ezt. Mindenki, aki a gazság technikáját ismeri, már
tartalékos gazember.

János. És az asszony?

Az ördög. Hogyan… az asszony?

János. Ilyen hamar megszédült?

Az ördög _kézmozdulattal inti, hogy de még mennyire_.

János. És a férje?

Az ördög. Vak. Süket. Sánta.

János _rosszul titkolt fájdalmassággal_. Ma délután, nálam, ott
beszélted tele a fejét.

Az ördög. Meg vagyok rémülve tőle. Annyira elvesztette a fejét, a
józanságát… Azt hiszem, csalódtunk benne mind a ketten, mikor azt
hittük, hogy ártatlan teremtés. Rettenetesen ügyes nő, aki úgylátom,
megdöbbentő módon ért ahhoz, hogyan kell a környezetét becsapni, és be
is csapja már ki tudja, mióta. Vagy az is lehet, hogy jóbecsületű
asszony, túlságosan is ártatlan, és akkor megijedek magamtól, mert azt
kell hinnem, hogy valami hipnotikus hatással vagyok rá, hogy ily
gyorsan, ily könnyen… és ezt nem szeretném, mert ez nem kellemes dolog,
ha tudom is én… valami beteges idegzetű… hiszen érted!

János. Értem.

Az ördög. Ez a félelem kínoz, ezért örülök, hogy ilyen okos emberrel
beszélhetek róla. Kolosszális nő. Fantasztikus, bátor, olyan vakmerő,
hogy elhül bennem a vér. Bolondul szereti a veszélyt. A minél nagyobbat.
És tudod, most még tele vannak az ilyen nehézségek gyönyörrel,
felkorbácsolják a lelkemet… egy csók… az ajtó mögött, amely előtt a férj
egy lépésnyire áll… és most valami, amit ép akkor beszéltünk meg, amikor
te jöttél… és… amikor ő… kiszaladt… mert… ő volt az.

János. Nos? Nos?

Az ördög. Vad ötletünk támadt. Azt mondtam neki: ma itt estély van
nálad. Itt van egész Pest. Mind a sok bankigazgató, képviselő, ügyvéd,
egyetemi tanár a feleségével, mind az a sok ember, akinek a
tiszteletéből élsz. Vannak vagy százharmincan. Mert úgy-e, annyian
vannak?

János. Igen, igen.

Az ördög. Azt mondtam: Fogd magad, menj fel a szobádba. És öltözködjél
addig, amíg nem lesz rajtad más, mint csak az a belépő. Érted? Semmi
más. Egy modern Monna Vanna. A cipőd és a selyemharisnyád, mert ezt
látják. De azontúl semmi. Ahogy az isten megteremtett, egyszer
jókedvében és… és… és a belépő.

János. Ezt mondtad neki?

Az ördög. Ezt.

János. És ő?

Az ördög. Belement. Be fog jönni ide, aztán velem a nagy szalonba a
százharminc vendég közé, az egész világ elé, födetlenül, ruhátlanul,
mint egy pogány istennő, aki részeg valami nagyon édes bortól és el
akarja kábítani a szeretőjét valami istenien vakmerő dologgal… Tudod,
hogy a karomon vezessem… és…

János. Hogyan?

Az ördög. Fölveszi a belépőjét… és nem lesz alatta semmi. És ezt csak én
fogom tudni meg ő… Meg… most már te. Hát ez valami rettenetesen szép
érzés lehet. Ilyen izgató keverékét az asszonyi édességnek és a nagy
veszedelemnek nem is tudtam elképzelni. És ez az első nap. Most képzeld,
milyen szerető lesz ebből az asszonyból! Miket talál ez ki! Micsoda
olthatatlan szenvedély! Micsoda izgató érdekesség! Lobog bennem a vér,
magas, piros lánggal, ha erre gondolok! Haj hó!!

János _kitörve_. Hazudsz!

Az ördög. Micsoda?

János. Hazudsz te kalandor.

Az ördög. Bocsáss meg… de hiszen most te kelepcébe csaltál engem…
megcsaltál… te szereted azt az asszonyt!

János. Hát tudd meg, igenis szeretem. De hogy sejtelmed legyen róla,
mennyire szeretem, tudd meg azt is, hogy meg fogok nősülni.

Az ördög. Hogyan…

János. Hallgattam itt ezt a vérlázító hazugságot, amit kieszeltél.
Nézem, hogyan mulattatja magát egy romlott idegrendszer egy ilyen
gondolattal. Mert ezt itt a magad mulatságára hazudtad. Százat ismerek
ilyet, aki hazudik nőkről, nem is azért, hogy hencegjen, hanem hogy
mialatt hazudik, élvezzen. De ha csak vallomást akartál kicsikarni
belőlem: igenis szeretem. És az én szerelmem tiszta, szent, én ennek a
szerelemnek kiállok az útjából, érted? Elveszek feleségül egy szegény
kis lányt, kiegyezem a boldogtalanságommal. De a fél életemet feláldozom
ennek az asszonynak a tisztességéért, meg azért a tudatért, hogy talán ő
is szenved én miattam. Hogy ne rántsam le az ő tiszta, hófehér lelkét
egy piszkos hotelszerelem sarába… Hazugságokba, bujkálások, véres,
sáros, piszkos könyek közé… amikről te nem tudsz, mert piszkos vagy
magad is, mint a többi, mert méltatlan vagy még arra is, hogy a cipője
porát lecsókoljad. És most meg foglak büntetni azért, amiért elárultam
magamat. A gaz hazugságodért ki foglak kergetni innen, a saját
felelősségemre, a magam úri passziójából, mintha téli kabátot loptál
volna. És figyelmeztetlek, hogy jobban teszed, ha csöndesen, elegánsan,
magadtól mégy el, mert abban a nem várt esetben, ha nem mennél el
magadtól, én megfogom a gallérodat és kidoblak. Takarodjál!

Az ördög _nagyon komolyan, gőgösen néz rá, csípőjére tett kézzel_. Most
megint hozzányúlnál ahhoz a revolverhez, de tisztelettel
figyelmeztetlek, hogy most nálam van.

János _feléje megy_. Azt mondtam, hogy takarodjál. _Az ördög egyre
hátrál a lépcső felé._ Ebben a pillanatban ezen a világon semmitől sem
félek. _Támadólag megy feléje, az ördög hátrál, néhány lépcsőfokon föl
is megy, aztán hirtelen a csukott ajtóra néz, mely ebben a pillanatban
kinyílik. Kiegyenesedik. Diadalmas örömmel néz Jánosra._

Az ördög. Itt van! _Nagy csönd. A két férfi némán áll egy kis ideig. Az
ördög a lépcsőn félre áll, mintegy egymaga áll sorfalat az érkező
Jolánnak. Jolán belép az ajtón, felemelt_ _fővel, félig lehunyt szemmel,
lassan, méltóságteljesen jön le a lépcsőn. Mikor leér, lassan fölemeli a
szemét és ránéz Jánosra. Az ördög lejön utána. Jolánon nagyon gazdag,
földig érő, uszályos belépő van, melyből csak a cipője orra látszik ki,
s mely födetlenül hagyja dekoltált vállát. A belépő elől nyílik, de most
földig össze van fogva._


HETEDIK JELENET.

János, az ördög, Jolán, majd László.

_Jolán nyitva hagyta az ajtót, úgy, hogy most nagyon fojtott, halk zene
hallatszik. Valami fájdalmas keringő._

Jolán. Még ma nem is beszéltem magával János.

János _mereven nézi a köpenyt_. _Halkan az ördöghöz._ Mi ez?

Az ördög. Ez egy belépő. _Fölényesen mosolyog és szorosan Jolán mellé
áll._

Jolán. Úgy látszik, az estélyünk mégis sikerült. Az emberek jól érzik
magukat. A fiatalság olyan bolondul táncol, mintha a lányoknak mindnek
ez volna az első báljuk, a férfiaknak meg az utolsó.

Az ördög. Csupa mámor a levegő. A jó pezsgő gőze száll. Furcsa, hogy
ebben a mulató milieuben János ilyen szomorúnak látszik.

Jolán. Szomorú?

János. Nem! Jól mondta, csak annak látszom. Belül e pillanatban olyan
víg vagyok, amilyen még nem voltam soha életemben.

Jolán. Ennek örülök.

János. Húsz éves vagyok, gyerek vagyok, szamár vagyok.

Az ördög _vígan_. Na-na-na.

János _Jolánhoz_. Higyje el. Tombol bennem valami vad vígság. Ilyet még
nem hallott tőlem, de szeretném magamat leinni a sárgaföldig.

Jolán. János! Maga mondja ezt? Soha életében nem ivott egy korty bort.

János. Ma csupa olyan dolgok történnek velem, amik soha életemben nem
fordultak elő. Például még soha életemben nem nősültem.

Jolán. És ma nősül?

János. Feltétlenül.

Az ördög. Én már gratuláltam is neki. Vérbeli kis lány.

János. Ő is csak bálvány, amit faragok magamnak, hogy a magam szívét
szeressem benne. Ezért szép. A bálvány maga kő, fa, kóc, csepű vagy
pláne rongy. Minden rongy.

Az ördög. Mégis csak keserű vagy belül is.

János. Ez a legénybúcsú keserűsége. Az ember kiadja magából az utolsó
epét és aztán jön a tiszta, derűs élet, a nyugalom, a szent boldogság, a
szűz lány és a szűz szerelem.

Jolán. El vagyok ragadtatva magától.

János. Undoritó, hogy ma mindenkinek tetszem.

Jolán. Úgy látom János, maga már ivott. Legalább a tónusából dűl az
alkohol.

János. No végre, hogy nem tetszem.

Az ördög. Ma kötekedő hangulatban van. Hozzám is szigorú volt.

János _nem tudva magát türtőztetni_. Meg fog hűlni. Miért nem veti le a
belépőjét.

Az ördög. Valószinűleg, mert fázik.

Jolán _összébb vonja magán a belépőt_. Fázom.

Az ördög. Ha nem tudnám, hogy az ilyen kicsinyesség távol van öntől, még
azt hinném, hogy azért nem veti le, mert szép és drága.

Jolán. Ne foglalkozzunk annyit evvel a belépővel. _Jánoshoz_. Láttam,
nagyon jól érezte magát a kis lánnyal.

János. Nagyon.

Az ördög. Mulatságos volt, hogy hogyan beszélt egymással ez a két
különböző ember. Én szeretem az ilyen pikantériákat.

Jolán _körülnéz_. Én nem tudom… Maguk nem fáznak itt? Mintha hideg
volna.

Az ördög. Én is azt akartam mondani az előbb.

János. Olyan meleg van, hogy… valóságos forróság.

Jolán. Tudja isten, én mégis fázom.

Az ördög. Talán nincs elég melegen öltözve. Ez meggondolatlanság.

Jolán. Előbb-utóbb rájön az ember, hogy ami ezen a világon édes, az mind
meggondolatlanság.

János _izgatottan_. A vakmerőség is édes?

Jolán. Mit érdekli ez magát? Volt már maga valaha életében vakmerő?

János _végleg elvesztve önuralmát_. Nem féltek tőlem? _Jolán megretten._

Az ördög _hidegen_. Én még a bevégzett férjektől sem félek. Hogy félnék
egy vőlegénytől? _A téli kert felől besiet László._

László _az állás szerint Jánoshoz ér legelőször_. Összeesküvés?

Az ördög. Nem. _László karonfogja Jánost és lassan oldalt megy vele._

László _halkan_. Na, mi van a kis Elzával? _Csöndesen beszélnek._

Jolán _a színpad másik oldalán az ördöghöz_ _hirtelen._ Mit mondott maga
erről a belépőről ennek az embernek?

Az ördög. A belépőről semmit nem mondtam. Arról beszéltem, ami alatta
van.

Jolán. Maga ennek az embernek… csak nem azt mondta, hogy…

Az ördög. Nos.

Jolán. Az izgatottságából, a beszédjéből azt veszem ki… csak nem hitette
el vele, hogy ez alatt… nincs… Feleljen!

Az ördög. Eltalálta.

Jolán. De hisz ez iszonyú!

Az ördög. Nem szeretem ezt a felháborodást. Maga az első célzásnál
nagyon jól tudta, hogy mit mondtam neki, és örült ennek, mert látta,
hogy sikerült a kisérletem, hogy most el fogja magát árulni, most kitör
belőle a féltékenység, a szerelem, a vad szenvedély… látta a szemén,
érezte a hangján, hogy ő most elképzeli magát ez alatt a belépő alatt és
a csontjai reszketnek erre a gondolatra… ezt maga látta, ezt maga
élvezte, ezt maga nagyon jól tudta.

Jolán. Hogy meri azt mondani, hogy tudtam? Ha ezt tudtam volna…

Az ördög. Kérem, maga az első célzásra ledobhatta volna magáról a
belépőt, vagy kinyithatta volna, vagy kinyitná most. Hiszen még most sem
nyitja ki!

Jolán _a szemébe néz nagyon fölényesen_. Honnan tudja maga azt, hogy én
nem voltam tisztában a maga ötletével már akkor, mikor ezt a belépőt
fölvettem?

Az ördög _meglepődve_. Hogyan…

Jolán. Hát azt hiszi, nem értettem rögtön?

Az ördög. Hogyan… kitalálta a gondolatomat?

Jolán. Ki én.

Az ördög. Szóval most ön… úgy van, ahogy mondtam, vagy úgy… ahogy ő
gondolja?

Jolán. Na, édesem! Most mutassa meg mit tud! Most tessék kombinálni!

_János ez utolsó szavak alatt a lépcsőig kísérte_ _Lászlót, aki sietve
távozik. János megvárja, míg becsukódik mögötte az ajtó, aztán hirtelen
Jolánhoz lép._

János. Jolán…

Jolán _a támadó föllépésre az ördöghöz fordul_. Doktor, megigérte, hogy
elkísér… körül kell járnom a termeket… az uramat se láttam egy fél óra
óta… százharminc vendégem van… illik mindenikkel legalább egy szót
váltani. Kérem a karját.

Az ördög. Nem is hiszi, milyen örömmel… _A karját nyujtja feléje._
Gyerünk.

Jolán _hanyagul hátra szól_. János… maga nem jön?

János. Nem. _Hirtelen_. De maga itt marad.

Jolán _megáll, még mindig az ördög karján_. Tessék?

János. Itt marad.

Az ördög _agressziv hangon_. Hogyan!

János. Mert én akarom. Itt marad, mert egy szóm volna önhöz. _Az ördög
elereszti az asszony karját._ Kérlek, te is itt maradhatsz. Illetve…
neked is azt parancsolom, hogy maradj itt.

Az ördög _egy lépést tesz feléje_. Mi ez?

Jolán _kezét a homlokára teszi_. _Nagyon izgatottan._ Kérem, doktor,
vezessen azonnal a szobámba… nem jól érzem magam…

János _mint aki átvette a parancsnokságot_. Innen nem mozdul senki. _A
lépcsőre lép, becsapja az ajtót, a zene ezért elvágódik._ Számoljunk le
egy kicsit.

Jolán _nagyon izgatottan_. Kérem, doktor, azonnal nyujtsa a karját és
vezessen a szobámba.

Az ördög _nyugodtan_. Méltóságos asszonyom, minden tekintetben
rendelkezésére állok.

János _Jolán elé lép_. Itt fog maradni. Ne kényszerítsen arra, hogy
megérintsem.

Jolán _dacosan_. Hozzám akar nyúlni? Ha őrült, elvitetem!

Az ördög _fenyegetőleg áll elébe_. Ha azonban nem őrült… _A szemébe
néz._

János. Jolán, kérem, vesse le a belépőjét.

Jolán _élesen_. Nem.

János. Jolán, vesse le a belépőjét.

Jolán _az ördögre néz_. Kénytelen vagyok az ön védelmét kérni… az uram
nincs itt… a ház tele van vendégekkel…

Az ördög _közibük áll_.

Jolán _félre_. Vergődik… De mindent megérdemel.

János. Nem veti le. Nem meri levetni.

Jolán _nem felel_.

János. Én… a halálba megyek. _Jolán válla felé kap, hogy lerántsa róla a
belépőt. Az ördög kivédi a mozdulatot, elkapja János karját, mielőtt még
Jolánt érinthette volna és nem ereszti el._

Jolán _fölegyenesedik_. Miért nem engedte, hogy letépje rólam? _Csönd.
Az ördög lassan elereszti János karját._

Az ördög _halkan, szégyenlősen, de őszintén_. Mert ebben a pillanatban,
méltóságos asszonyom, magam sem tudom, hogy hogy áll az az ügy az
öltözetével. _Csönd_.

Jolán _az ördöghöz_. Kérem, doktor, segitse le a belépőmet. _Feléje
fordítja a vállát._

Az ördög. Asszonyom… nem merem.

János. Én igen… _utána nyúl vadul._

Jolán _felsikolt_. Nem! _Görcsösen összefogja a belépőt. Az ördög
bámulva áll, aztán megvakarja a tarkóját, mint aki jelzi, hogy baj van.
A két férfi megdöbbenve, mozdulatlanul áll. Jolán lassan indul a lépcső
felé._

Jolán _az első lépcsőfokon megáll és visszanéz_. _Fájdalmas
megvetéssel._ Férfiak.

_Fent az ajtóban megjelenik László._

László. Az urak meg fognak bocsátani édesem, de a kegyelmes úr most
elmegy. Illik, hogy néhány szót szólj hozzá. Gyere fiam.

Jolán _a lépcsőn_. Kérlek Alfréd, segítsd le a belépőmet. Háttal áll a
két úrnak.

László. Nagyon szívesen angyalom. _Leveszi róla a belépőt és a karjára
veti. Jolán az iménti estélyi ruhájában van._

Jolán. És most gyerünk. _Sietve el Lászlóval az ajtón. János
megszédülten néz utána._ _Csönd és pillanatnyi szünet. Aztán felriad
János és az ördög felé fordul._

János. Mi volt ez? _Ökölre szorított kézzel, támadólag lép az ördög
felé._

_Az ördög, aki az első támadó mozdulatra már a revolverzsebéhez nyult,
most hirtelen előkapja a revolvert és gyorsan János jobb kezébe adja.
János gépiesen átveszi._

Az ördög. Vigyázz, meg van töltve.

_Az ördög nyugodtan, a legnagyobb biztonságban nézeget másfelé, mint aki
érzi, hogy nem történhetik semmi baja. János az első pillanatban
mozdulatot tesz a revolverrel, de aztán érzi, hogy nem tudja, mit
csináljon vele. Leereszti, csöndesen a fotelbe ejti, lehorgasztja a
fejét és hátat fordít az ördögnek._

Az ördög _aki ezalatt lassan, nyugodtan átsétált jobb felé, nagyon
csöndesen._ Ha most nem adok egy töltött revolvert a kezébe, hogy
lelőjjön vele, még talán meg is ütött volna. _A télikerten át elsétál._


NYOLCADIK JELENET.

János, majd Elza.

_János még mindig áll. Most a télikert felől belép Elza, utcára öltözve,
beburkolt fejjel, belépőben, mint ahogyan bálból mennek haza a leányok._

Elza _a bejárathoz közel marad_. Halkan. Mi már megyünk. A legtöbb
vendég el is ment.

János _az első szóra már megfordult és nézte Elzát. Most hirtelen
felkiált._ Édes, szép, szegény, kis gyerek. _Feléje indul, látszik, hogy
most meg akarja csókolni. De abban a pillanatban, amint két lépésnyire
ér hozzá, hirtelen megjelenik az ördög és nyugodtan átsétál közöttük.
Megáll._

Inas _jobbról nesztelenül jön, Elzához_. A kedves mama őnagysága lent
vár a vesztibülben.

János. Lekísérem. _Jobbra kifelé indulnak, lassan._

Az ördög _az inashoz_. Maga pedig menjen velük és vigyázzon, hogy el ne
csússzék a havon a kisasszony, mikor beszáll a kocsiba. _Inas el._

_Az ördög nyugodtan ahhoz a fotelhez sétál, amelyben a revolvere van,
elveszi onnan és zsebre dugja. A lépcső felől belép Jolán._


KILENCEDIK JELENET.

Az ördög, Jolán, majd László.

Jolán _sietve jön le az asztal felé_. A maga kisérlete sikerült. _Leül
az asztalhoz._

Az ördög. Mit csinál?

Jolán _tollat fog_. Levelet írok. Megnézheti kinek. _Ír._

Az ördög. Nagyságos Száki János úrnak. Ez csak a boríték. Mi lesz benne?

Jolán _nagyon izgatottan_. A megoldás lesz benne. _Homlokára teszi a
kezét._ Nem tudok többé a szemébe nézni. Mikor most az előcsarnokban
találkozott a pillantásunk, azt hittem, összeesem. Ennek a néhány
vendégnek, aki még itt van azt mondtam, hogy rosszul érzem magam és
visszavonulok. Már mennek úgy is, négy óra van. _A tollhoz nyúl._

Az ördög. És mit akar írni?

Jolán. Levelet. Rettenetesen sikerült a maga próbája. Megírom neki, hogy
azonnal takarodjék, menjen el rögtön. Elhitte rólam ezt az aljasságot…
ezt a… Ezzel legalább örökre vége mindennek. Ne lássam soha többé, mert…

Az ördög. Mert szereti.

Jolán _megijed_. Mi? _Erőt vesz magán._ Nem, mert azt tette, amit tett.
És most írom, rögtön írom, amíg izzik a gyűlöletem.

Az ördög. Sajnálom, hogy éppen én…

Jolán. Nem haragszom. Sőt köszönöm. Minden rosszasága mellett maga okos
embernek látszik. Nekem olyan szolgálatot tett, amiért mindent
megbocsátok. _A tollhoz nyúl._ És ha ezt a levelet megkapja, akkor
legalább örökre visszatér a nyugalmam, amely már ma éjszaka majdnem
elveszett.

Az ördög. Felajánlok még egy szolgálatot.

Jolán. Mit?

Az ördög. Én kezdtem, hadd végezzem is én. Azt hiszem… talán jó volna ha
én diktálnám azt a levelet. Nekem most hidegebb a fejem, mint a magáé.
Szigorú, kitiltó levelet. Maga talán nem is tudna.

Jolán. Gondolja?

Az ördög. Röviden, szárazon, örökre.

Jolán _hirtelen elhatározással_. Diktálja!

Az ördög. De olyan lesz, mint mondta. Nagyon szigorú.

Jolán _tollal a kezében_. Olyan, olyan.

Az ördög. És örökre.

Jolán. Örökre.

Az ördög. Hát írja, – Uram! _Könnyedén a fotel hátára támaszkodik és
Jolán válla fölött nézi az írást._

Jolán _ismétli, leírja_. Uram!

Az ördög. «Amint ezt a levelet elolvasta, azonnal menjen el a
közelemből. Ne is kérdezősködjék. Menjen el. Soha többé az életben mi
ketten nem fogjuk látni egymást. Arról, hogy én ne lássam, gondoskodni
fogok magam. Hogy ön ne lásson, erről ön fog gondoskodni, ha ugyan
maradt még a lelkében valami csöpp tisztességérzés.»

Jolán. Érzés.

Az ördög. «Én önt próbára tettem, mert komolyan vettem a mi kettőnk
testvéri viszonyát. Ön engem megsértett abban, ami nekem a legszentebb.
Tele vagyok fájdalommal, s ennek ön az oka, aki még ma délután azt
hazudta nekem, hogy egy férfi szent hitével tisztel. Az a testvéri hang,
amelyen délután beszéltünk, úgy hatott rám, mint valami balzsam. Boldog
és tiszta voltam. És mi történt? Most e próbán elhitte rólam a
legrosszabbat, amit nőről el lehet hinni. Mert elvakult. Mert nem úgy
szeret, mint a testvérét, hanem úgy, mint ahogy bűnös asszonyokat szokás
szeretni. És ez a szerelme…»

Jolán _visszanéz az ördögre_.

Az ördög. «… ez a szerelme, mely délután még megnyugtató volt, itt
megmutatkozott a maga igazi formájában. Nem szebb, nem különb ez, mint
akármelyik más férfi vágya, aki bírni akar engem. Meg vagyok csalva.
Örökre elvette a lelkem nyugalmát. Amióta elárulta magát, önre gondolok,
érzek valahol egy férfit, akit kínoz a szomjúság utánam. Tudom, hogy nem
tud aludni. Az én fehér karommal álmodik ébren. Érzem a távolból a
nyugtalanságát és ez halálra izgat. Kikezdi a lelkemet. Most már az én
szent csöndességemnek is vége. Férfival álmodó asszony lettem, és ebből
nem lehet kigyógyulni. Most már én tudom a földiségét ennek a
szerelemnek, most már nem tudok az uram szeme közé nézni, most
fölszabadítottam minden érzékemet. A hallgatásom most már nem csöndes
szomorúság, hanem elfojtott tombolás, amibe bele fogok pusztulni.
Mindennek vége, kiszabadult belőlem az asszony, a becsület láncára vert
szerelmes asszony. Választanom kell: meghaljak-e, vagy kínlódjam. Vannak
pillanataim, mikor megbocsátok a gonoszságának. Vad, féltékeny hím volt
mikor a ruhát le akarta tépni rólam. A természetes érzésem azt súgja: ez
szép volt, ez a férfi szeret és ilyenkor újonganék, hiszen szeret az,
akiért magamra vettem egy egész élet szenvedését, hiszen nem kell mást
tennem, mint csak az ő vállára kell hajtanom ezt az elkínzott, izzó, kis
fejemet, hiszen ott meg van minden vigasztalás, hiszen a te egy csókod…»

Jolán _visszanéz_.

Az ördög. «A te egy csókod mindenért megvált engem, hiszen a te ölelésed
az én megsemmisülésem, minden fájdalomnak a vége, hiszen, ha egyszer oda
bujhatnék a melledre, elkészülve a legvadabb öleléseidre, mint a
martalékod, akkor akár meg is halhatnék mindjárt, mert akkor bevégződött
rám nézve az élet. A melledre bújni, a szemedbe mosolyogni, félve,
reszketve, de várva minden rosszat, amitől félek. Most minden, minden
elsülyedt, eltünt körülem, nem látok mást mint a te forró szádat, ami
arra született, hogy én rátapasszam az én szomjas, szegény számat…

_Jolán lázasan ír, majd hogy az asztalra nem hajtja a fejét._

ezt a szenvedőt, ezt a minden csókon keresztül is szűzet, ami a tied
János, a tied, vedd el, elbágyadva adom oda a te mohó férfiszádnak, vedd
el, hiszen addig vagyok csak szegény, amíg mindent el nem vettél tőlem.
Ma éjszaka virrassz miattam, mint ahogy én is virrasztani fogok te
éretted, édesen rossz lelkiismerettel, hogy tudjam, hogy te sem alszol,
hogy a nagy fényes szemed felém néz a távolból, felém, aki reszketve,
sírva, meghódolva, megbukottan várlak, várlak, minden szerelmes
gondolatommal várlak… áldjon meg az isten.»

_Szünet. Az ördög, aki a székre hajolva az utolsó szavakat már a fülébe
suttogta az_ _asszonynak, most elhagyja a fotelt. Az asszony ráhajlik a
levélre. Aztán felnéz._

Jolán. Mit írtam én itt le?

Az ördög. Egy nagyon szigorú, kitiltó levelet.

Jolán. Írtam… szégyellem, hogy leírtam, de mikor láttam, hogy mit akar,
már csak arra voltam kiváncsi, hogy tudom-e abbahagyni. Nem tudtam.
Istenem… a toll vitte a kezemet. _Nézi a levelet._ Most lefőzött.

Az ördög _elveszi az asztalról a levelet, beteszi a borítékba._

Jolán _rémülten_. Mit csinál?

Az ördög _hidegen_. Átadom a levelet a címzettnek.

Jolán _felsikolt_. Csak nem gondolja, hogy… ah! de hiszen csak tudja,
hogy nem akartam én ezt leírni.

Az ördög _hidegen_. Asszony néha nem akarja azt, amit ír. De mindig azt
írja, amit akar.

Jolán. De hiszen én ezt nem neki írtam… magamnak írtam! _Nagy
rémületben._ De hiszen… _A lépcső felől belép László._

László. Nini. _Az ördögre mutat._

Az ördög. Parancsol!

László. Ez aztán a derék ember, már mindenki elment, ő még mindig
mulattatja a háziasszonyt.

Az ördög _zsebre dugja a levelet_. Ilyen kedves társaságban, mint a
méltóságos asszony, nem csoda, ha elfeledkezem mindenkiről.

László. Megiszik velünk egy pohár cognacot? Így kedélyesen… en famille.

Az ördög. Köszönöm. Nekem holnap korán reggel fontos látogatást kell
tennem. _Meghajol_. Méltóságos asszonyom… _Kezet nyujt Lászlónak_…
nagyon örültem, hogy ebben a vendégszerető házban tölthettem egy estét.
Köszönöm.

László. Részemről a szerencse. Remélem, máskor is megtisztel.

Az ördög _némán meghajol, indul a télikert felé_.

Jolán, _mikor látja, hogy az ördög el akar_ _menni a levéllel,
felcsuklik, halkan sikoltva._

_Az ördög sarkon fordul._

Az ördög. Parancsol!

Jolán _halálos rémületben, de mosolyt erőltetve, mintha semmiségről
volna szó_. Itt az asztalon… egy… cédula volt… véletlenül… nem vette
magához? _Nagyon sírhatnék._

Az ördög _az íróasztalára mutat_. Ott? Valami reklámcédula volt… De ha
talán László urat érdekli… _Hirtelen a belső zsebéhez nyúl._

Jolán _hirtelen, halálos rémületben_. Nem! _Hirtelen elcsöndesült
hangon_… hacsak az volt… _halkan, keservesen nevet_.

Az ördög _nagyon halkan_. Kezét csókolom. _Hirtelen elmegy a télikerten
át._


TIZEDIK JELENET.

Jolán, László.

László _visszajön onnan, ameddig elkísérte az ördögöt. Fáradtnak
látszik._ Nagy munka volt ez az estély édesem… Láttam, hogy fárasztott
téged… Elvonultál, angolosan…

Jolán _végig simítja homlokát_. Igen.

László. Látom, téged izgat ez. De meg is szépít. Ma gyönyörű voltál.
Mintha ma este virágzottál volna ki. Szeretnélek mindig így látni.
_Jolán az asztalhoz támaszkodik._ Fáradt vagy? _Jolán igent int._

László _hozzája megy_. Édes szép kis feleségem… Az enyém vagy, ugy-e?

Jolán. Igen.

László _megcsókolja_. Édes…

Jolán _kelletlenül_. Kérlek…

László _az órájára néz_. Négy óra mult. Gyere szépen édes fiam… vesd le
szépen ezt a királynői ruhád… és pihenj le szépen az ágyacskádba…
_Hozzája bújik_… Igen?

Jolán. Hagyj kérlek… nagyon ideges vagyok…

László. Hogy ég az arcod, mint a tűz…

Jolán _nagyon idegesen, szinte durván_. Alfréd.

László. Jó, megyek. _Jobbfelé indul._ Itt akarsz maradni?

Jolán. Itt ülök még egy kicsit. Hagyj, kérlek.

László. Jó.

_Szünet. Inas a télikert felől jön._

Jolán. Mit akar?

Inas _nagyon halkan_. A csillárokat jöttem eloltani méltóságos
asszonyom.

Jolán. Oltson el mindent.

_Az inas eloltja előbb a télikert világítását, aztán felmegy a lépcsőn
és ott eloltva az összes többi világosságot, kimegy az ajtón. Most a
télikert üvegfalán kilátni a kertbe, mely hóval van borítva és melyen
ragyog a holdfény. Kis szünet. Aztán László nagyon csöndesen szól._

László. Virrasztani akarsz itt fiam? Okosabb, ha aludni mégy. _Vár,
aztán vállat von és elmegy._

Jolán _fáradt, nagyon csöndes hangon_. Okosabb, ha aludni megyek?
_Lassan, megadva magát, az ajtó felé indul. Ebben a pillanatban látszik,
amint az ördög a kertben az üvegfal mentén jobbról jön. Az üvegfalnál_
_megáll, benéz. Cilinder, bunda van rajta, égő szivar a szájában. Aztán
elmegy az üvegfal mögött balra. A kert hátterén fehér kőfal van. Ezen,
amint elmegy, hirtelen óriásira nő, felszalad az árnyéka._

Jolán. Nem megyek.

_A fotelbe veti magát. Legördül a függöny._




HARMADIK FELVONÁS.

_Ugyanaz a szín, mint az első felvonásban. Délután fél három óra._


ELSŐ JELENET.

Az ördög, András.

_Mikor a függöny felgördül, az ördög a szoba közepén áll, András pedig
jobbról, a bejáratajtó közelében._

Az ördög. Mit akar?

András. Fel akarok menni a nagyságos úrhoz jelenteni, hogy egy hölgy van
itt.

Az ördög. Miféle hölgy?

András. Úri hölgy.

Az ördög. És mit akar?

András. Beszélni akar a nagyságos úrral. Mondtam neki, hogy a nagyságos
úr az éjjel bálban volt és még mindig nem kelt föl, de erre azt mondta,
hogy majd megvárja.

Az ördög. Ismeri maga azt a hölgyet? Volt az már itt?

András. Nem volt itt soha.

Az ördög. Bocsássa be. _András el, belép Elza._


MÁSODIK JELENET.

Az ördög, Elza.

Az ördög. Ah?!

Elza. Maga itt is itt van? Micsoda maga itt? Titkár?

Az ördög. Jóbarát vagyok, semmi más. Véletlenül talál itt. Kezét
csókolom.

Elza. Jónapot. Nekem nem mondták, hogy van itt valaki. Akkor nem is
jöttem volna be. De ha csak maga az a valaki, hát most már itt maradok.
_Leül, majdnem háttal neki._

Az ördög. János az éjjel – ma reggel jött haza.

Elza. Tudom. Mit jelent ez?

Az ördög. Azt jelenti, hogy még mindig az ágyban fekszik. Én már
nyolckor talpon voltam, ő meg még délután fél háromkor is fekszik. De
lehet, hogy már öltözik. Bejelentsem neki talán a kedves meglepetést?

Elza. Nem szükséges, megvárom. Legalább körülnézek itt. Én tudniillik
még nem voltam itt soha.

Az ördög. Tudom.

Elza. Honnan tudja?

Az ördög. Az inastól. Az, hogy egy nő mindennap idejár, titok maradhat
az inas előtt. Azt, hogy még soha nem volt itt, nem lehet előtte
eltitkolni.

Elza. Magam jöttem ide. Tudja, hogy ez nem illik?

Az ördög. Tudom.

Elza. Honnan tudja?

Az ördög. Ezt is az inastól. Azt mondta, hogy aki künn vár, – úrilány.

Elza. Láttam rajta, hogy annak tart. Ez az inas az első férfi Pesten,
aki úgy beszélt velem, ahogy úrilánnyal beszélni illik.

Az ördög. Kokottnak nézte. Tévedett.

Elza. Én tévedtem. Úgy látszik, itt nem ő az inas.

Az ördög. Nem tévedett. Ő az inas. Amennyiben nem anyakönyvvezető.

Elza. Miért?

Az ördög. Úrilány előtt egy garzonlakás ajtaját csak két ember nyithatja
ki. Vagy az inas, vagy az anyakönyvvezető. Gusztus dolga, ki melyiket
választja.

Elza. Figyelmeztetem, hogy én egyszer egy barátnőm lakásán egy férfit,
aki mikor magunkra maradtunk, megcsókolt, tettleg inzultáltam.

Az ördög. Én pedig egyszer egy barátom lakásán egy nőt, aki mikor
magunkra maradtunk, tettleg inzultált, megcsókoltam.

Elza. Ez itt nem a maga barátjának a lakása. Ez itt festőműterem, ahova
eljöhet mindenki portrét rendelni. Ez így van. Ne csináljon ilyen gúnyos
képet.

Az ördög. Pardon, nem én vagyok a festő. Én olyan képet csinálok,
amilyen nekem tetszik.

Elza. Mi van abban, ha én idejövök lefestetni magamat? Akár, ha egyedül
is? Ez ellen nagyon kevés kifogás eshetik.

Az ördög. Kifogás: kevés. Ráfogás: sok.

Elza. Mondja mindjárt, hogy azt fogják rám, hogy a szeretője akarok
lenni!

Az ördög. Azt nem. De súlyosabbat. Hogy akar a felesége lenni.
_Csönget._

Elza. És ha ez nekem eszem ágában sincs?

Az ördög. Akkor én legyek juhászkutya hat hétig. _Megjelenik András az
ajtóban._ András… azt a kis sárga bőrtáskát… a télikabátomból. _András
el._

Elza. Ne féljen, ma nem fogok sírni.

Az ördög. Nem félek. Én csak a nevető nőktől félek. _Átveszi a táskát,
leteszi._ Miért jött ide?

Elza. Ma meg akarom rendelni az arcképemet Száki Jánosnál, és e célból
mindennap ide fogok jönni.

Az ördög. Mindennap ide fog jönni, és e célból megrendeli az arcképét.

Elza. Frakkos nem tagadja meg magát. Bosztont táncol a mondatokkal. Hol
előretolja, hol megfordítja őket. De én szívesen táncolok úgy, ahogy
maga vezet. Én ma föltettem magamban, hogy elkezdem a harcot. Most
mindennap egy óráig itt fogok ülni vele, kettesben, szép pózban,
kicsinosítva, és meg fogom mutatni, mit tudok.

Az ördög. Magába akarja szerettetni.

Elza. Mindennap egy óráig, másfél óráig a szemembe kell néznie.
Befolyást gyakorolok rá. Más boldog lányok másként kapják a szerelmet.
Én nekem, úgy látszik, küzdenem kell érte. Kiülöm magamnak.

Az ördög. Nem tudja, hogy van itt még valaki, aki idejár a portréját
lefestetni?

Elza. Tudom. Azért jövök én is. Harcoljunk egyforma eszközökkel.
Meglássuk, kinek a portréja sikerül jobban.

Az ördög. Micsoda bátor hang! Tegnap még nem beszélt így!

Elza. Tudja, tegnap még haboztam. Azt tanácsolta, hogy küzdjek.
Gondoltam: szép, amit mond, de… aludjunk rá egyet. Én óvatos lány vagyok
ám. Én az ilyesmire nemcsak egyet, hanem kettőt is szoktam aludni. Egyet
pro, és egyet kontra.

Az ördög. Nos és?

Elza. Nem tudtam elaludni. Épp azokon az éjszakákon nem tud elaludni az
ember, amikor olyasmik történnek vele, amikre jó volna aludni egyet.
Úgy-e, ez szomorú?

Az ördög. És miért nem várta meg a holnapot?

Elza. Mert örülök, hogy egyszer életemben vad és meggondolatlan vagyok.
Most beledobom magamat a küzdelembe, így álmatlanul, izgatottan,
idegesen, amíg bolond vagyok. Oly szép, oly izgató volt az a tanács,
amit adott!… és olyan becsületes…

Az ördög. Ezt kikérem magamnak.

Elza. Miért?

Az ördög. Mert becsületes ember nem adhat ilyen tanácsot fiatal
úrikisasszonynak.

Elza. Hogyan?

Az ördög. Nagyon sietett az éjjel. Nem várta meg a végét. A vége az lett
volna, hogy hagyja ezt. Maga nem alkalmas az ilyen harcra.

Elza. Miért? Úgy érzem, elég okos és elég bátor vagyok!

Az ördög. Ön okos és bátor. Egyesíti magában egy tudós és egy oroszlán
tulajdonságait. Csak az a baj, hogy olyan bátor, mint egy tudós és olyan
okos, mint egy oroszlán.

Elza _megroppanva, kislányosan_. De hát… mit csináljak?

Az ördög. Akinél üveg van, az ne kezdjen verekedést. Vagy ne sajnálja
összetörni az üveget.

Elza. Szomorú alak lehetek… nézzen rám. Ki vagyok én? Egy kis szerelmes
lány, aki itt áll egyedül az élet közepén… nem aludt, nem evett… lázas a
virrasztástól… elvesztette az eszét… idejött egyedül… Csak most veszem
észre, milyen borzasztót csináltam, mikor idejöttem… huh! _Ijedten
rázkódik össze._ Mit csináljak?

Az ördög. Maga szereti azt az embert?

Elza. Szeretem.

Az ördög. Volt már erről szó maguk közt?

Elza. Soha.

Az ördög. Szóval János csak épp kezdett úgy viselkedni, hogy…

Elza. Igen.

Az ördög. És maga nem éreztette Jolánnal, hogy szereti a fiút?

Elza. Nem. Akartam, de már nem volt rá időm tegnap.

Az ördög. Feleljen őszintén. Van-e tudomása arról…

Elza. Borzasztó ez. Úgy kérdez, mint valami biró.

Az ördög. Nem. Maga felel úgy, mint valami vádlott. Álljon fel, kis
lány. Én majd leülök. Azt akarom, hogy magának legyen igaza. Tudja-e
azt, hogy János Jolánt szereti? Vigyázzunk: szereti, de a legbensőbb
becsülés határán belül.

Elza. Ismerem ezt a becsülést. Volt egy szobalányunk, aki a mamát
méltóságos asszonynak nevezte, és ellopta közben a fél staffirungját.

Az ördög. Kis lány, beszéljen több tisztelettel azokról a dolgokról,
amikkel a nőket becsapják. Ha ezek a komisz hazugságok nem volnának,
olyan volna a szerelmi életünk, mint a macskáké.

Elza. Utálom a hazugságot.

Az ördög. A hazugságokat, fiam, tisztelni kell. Mátyás királlyal meghalt
az igazság, és mégis megvagyunk. De ha egyszer valamelyik királlyal meg
talál halni a hazugság, lemehetünk a fenébe!

Elza. Hát jó, elhiszem, hogy becsüli.

Az ördög. Szóval tudja, hogy a fiú szereti.

Elza. Hogy tudom-e? Egyebet se tudok.

Az ördög. Akkor beláthatja, nincs mást tennie, mint kiállani az útból.
Lemondani.

Elza. De hát miért mondta tegnap, hogy küzdjek? Mikor tanácsot kértem.

Az ördög. Nem én mondtam édesem. Maga mondatta velem. A magyar nyelv
egyik legnagyobb hazugsága ez a kifejezés: tanácsot kérni. Az ember
sohse kér tanácsot. Az ember ad egy tanácsot másnak, a maga számára, és
ezt hallani akarja. A tanácsadó tükör, amiben, a kétkedő ember megnézi
magát. Aki még mindig nem tudja, hogy mikor tanácsot ad, csak tükör, az
megérdemli, hogy befoncsorozzák.

Elza. Hiszen, ha tudnék lemondani!

Az ördög. Tanulja meg!

Elza. Kitől? Az anyám nem tud lemondani egy premiérről. Az apám nem tud
lemondani egy szivarról. Egész életemben arra tanítottak, hogy minden
van, ami kell. És most mondjak le egyszerre mindenről? Hol vegyem? Hol
vegyem?

Az ördög. Hiszen maga okos lány. Vannak nők, akik abból élnek, hogy
minden órában lemondanak egy férfiról.

Elza. Az istenért… kikről beszél?

Az ördög. Ne vesse meg a rossz nőket. Tőlük tanulunk csókolni mi
férfiak, és tőlük tanulnak velünk bánni, maguk, nők. Tisztelje a rossz
nőket, fiam, mert ezt a tudományt ők tartják fenn. Ők vigyáznak az örök
tűzre, nem a Vesztaszüzek. Engem csak az vigasztal, hogy a tudomány még
a Vesztaszüzekről is kimutatta, hogy rossz nők voltak. Különben, mit
tudom én. Én nem tartottam nekik az – örök tüzet.

Elza. De hát hol vegyek én egy rossz nőt?

Az ördög. Hát… leánynak bizony nehéz egy kicsit. Hm. Lássuk csak. Hiszen
az első nő, akivel az életben találkozunk, már félrelépett nő: a dada.
Él még a dadája?

Elza. Az én dadám tisztességes nő volt.

Az ördög. Fogadni mertem volna. A szobalányuk csinos?

Elza. Nem. Csunya. Önkéntes az öcsém.

Az ördög. Baj, baj. Megálljunk csak! Megvan. Hát majd én beiratom magát
a lemondás iskolájába. _Az ajtóhoz megy kiszól._ Cinka… miért vár, fiam,
az előszobában? Hisz megfázik. Jőjjön be, várjon itt, itt be van fűtve.
_Bevezeti Cinkát. Cinka némán meghajol Elza felé. Elza viszonozza a
köszönést. Cinka leül._

_Csönd_.

Az ördög _tüntetően köszörüli a torkát_. Khm, khm. _Nézegeti őket._

_Szünet_.

Az ördög _mintha unatkoznék_. Bizony, bizony…

_Szünet_.

Az ördög _hangosan kezd dudolni egy dalt, mint aki magában van és nem
tud mit csinálni, közben szép lassan kimegy a bal első ajtón, ravaszul
visszanézve rájuk._


HARMADIK JELENET.

Cinka, Elza.

_Egyideig szünet, aztán megszólal Cinka._

Cinka. Nagyságos asszony is a festőt várja?

Elza. Igen.

Cinka. Én is. _Szünet_. A festő lumpolt az éjjel, és ilyenkor mindig
sokáig alszik.

Elza. Igen.

Cinka. Igen. Hát ha az ember már sokáig nem alszik, akkor… aludni kell.

Elza. Igen.

Cinka. Nagyságos asszony talán a portréját festeti vele?

Elza. Szeretném.

Cinka. Mert én mindenkit ismerek, aki ide szokott járni. Én itt itthon
vagyok. Én itt modell vagyok. Itt mindig csak engem festenek, mikor
ingyen festenek. Nagyságos asszonynak jó Lenbachos feje van.

Elza. Kegyed már harmadszor mondja nekem: nagyságos asszony. Én még
leány vagyok.

Cinka. Bocsánat. Én már nem vagyok leány és mégse vagyok nagyságos
asszony. Nevem Seiden Cecillia, de ezek a festők csak Selyem Cinkának
hívnak. De azért én a keresztlevelemben Seiden vagyok. Született Seiden.

Elza. Az én nevem Tóth Elza.

_Szünet. Cinka nagyot néz._

Cinka. Hallottam már nagysád nevét. Igen. Ismerjük mink, jómódú nő
tetszik lenni. Gazdag házilány. Tudom. Mink Budán laktunk, de tönkre
mentünk.

Elza _sajnálkozva_. Ugyan…

Cinka. Nem baj. Én a kórusban voltam, a Népszinháznál, és az volt a
bajom, hogy megismerkedtem egy gyógyszerésszel, egy főhadnaggyal meg egy
szerkesztővel. A szerkesztő nagyon édes ember volt. Úgy hítták, hogy
Zrínyi.

Elza. Szép név.

Cinka. De Adolf.

Elza. Az már baj. _Szünet_.

Cinka. Én ismerem ám kegyedet.

Elza. Honnan?

Cinka. Csak úgy névről. De én tudom hogy… kegyed kicsoda… Én itt modell
vagyok. A házhoz tartozom. Én adom mosásba a fehérneműjét.

Elza. És… nem lop a mosóné?

Cinka. Nem, kérem. Csak tépi a ruhát. Én tudom a festőnek a dolgait.

Elza. Érdeklik önt az ő dolgai?

Cinka. Oh igen. De most már nem leszek nála modell.

Elza. Miért?

Cinka. Mert megnősül.

Elza. Amért megnősül, festő marad továbbra is. Akkor is kell neki
modell.

Cinka. Na ja, de… az egészen más. Egy legénymodell az más. Nekem nincs
szivem az ilyenhez. Tetszik tudni… én… én a fehérneműjét adtam mosásba…
aztán most menjek… csak festeni… az a szívire megy az embernek. Nem
mondom, hogy bánom, neki jobb, hanem… minek egyem le a májamat.

Elza. Kegyed szereti a festőt?

Cinka. Oh, nagyon jó fiú.

Elza. Festi önt most?

Cinka. Nem. Most mindig vagy tájat fest, vagy udvari tanácsost.

Elza. Hát akkor ön most nem mint modell van itt.

Cinka. Én mindig mint modell vagyok itt. Mink mindig mint modell megyünk
a festőhöz. Ő az oka, ha ő nem mint festő viselkedik.

Elza. Kérem, kérem. Kisasszony olyasmiről akar velem beszélni, amihez
nekem semmi közöm.

Cinka. Oh, kérem, ha én őszinte vagyok nagysádhoz, a nagysád is lehet
velem őszinte. Én a nagysádot nem akarom sérteni.

Elza. Tudom, de…

Cinka. Pedig a nagysád okos lánynak látszik. Én tudom, hogy a nagysád
az, aki arra van kiszemelve, hogy a festő elvegye.

Elza _feláll_. Kérem.

Cinka. No ja, ha a nagysád pikirozottan beszél! Én szeretem a nagysádot,
én örülök, hogy olyan csinos… mert a festő is szép ember… én nem
haragudnám önre, ha ön volna a modell, és én volnék a privát. Voltam én
is privát. Mink Budán laktunk, de tönkrementünk.

Elza. Bocsásson meg én nem…

Cinka. Oh kérem, én kérek bocsánatot, ha talán megsértettem. Ne tessék
hinni, hogy én azért neheztelek kegyedre… vagy hogy sajnálom a
nagysádtól a festőt, vagy hogy irigykedek… én nagyon boldog leszek, ha
hallom, hogy a festő jól él a nagysáddal. Nem vagyok azért buta lány.
Nekem nem is fáj, hogy látom most itt nagysádot finom ruhában és
egyáltalán olyan finoman… én tudom, hogy ennek így kell lenni… és
őszintén meg is mondom kegyednek, én ma azért jöttem ide…

Elza _részvéttel_. Kedves kisasszony… ne vegye rossz néven… ha talán
valami olyat mondtam… de ez a váratlan találkozás egy kicsit idegessé
tett, és…

Cinka. Tudom érteni, kérem. Én is sokszor voltam ideges, amíg tönkre nem
mentünk.

Elza. Én barátilag szeretnék önnel beszélni.

Cinka. Velem lehet is, mert én jó lány vagyok. Én már régen tudom, hogy
a festő… megmondom kegyednek, azért jöttem ide, hogy… tudniillik tegnap
este itt voltam… innen sértődve mentem el. Nem vesztünk össze, de tudom,
hogy ő már un engem és máson jár az esze. Elszaladtam innét, mégis buta
vagyok, mert még sírtam is. Aztán ő nagyon jó fiú, megsajnált, és
mielőtt az estélyre ment, eljött hozzám, frakkban… De én letagadtattam
magamat. Pedig tudtam, hogy azért jön, hogy kibékítsen. Csakhogy az már
nekem nem kell. Slussz, hát slussz.

Elza. Szerette magát?

Cinka. Én szerettem őtet.

Elza. És most?

Cinka. Megmondom őszintén… ha egy férfi mást akar, nem lehet semmit
csinálni. Ez olyan, mint az állomás, kérem. Az állomás ott áll, és a
vonat jön. Aztán elmegy a vonat, de az állomás nem szalad utána. Most
már ha az ember kis állomás, hát csak egy percig áll nála a vonat. Aztán
gyön egy másik vonat.

Elza. Ön szerette és mégis így beszél?

Cinka. Szerettem. De a nagysádék azt hiszik, hogy ennek addig muszáj
tartani, amíg mi nők szeretnénk. Ehhez gyakorlat kell kérem. Tegnap
este, mikor nem eresztettem be, már gyakoroltam magamat. Most majd így
lassan megszokom, hogy nem jön. Aztán, ha már megszoktam, akkor mindegy
lesz már nekem is. Éljen jól.

Elza. És hát akkor most miért van itt.

Cinka. Mert azért mégis buta vagyok. Tegnap este okos voltam. Kezdtem
leszokni róla. Ma megint megbutultam, kedvem támadt idejönni. Pedig
tudtam, hogy hiába jövök. De az ember úgy elmegy néha… a szivit fájatni.

_Sírni kezd, keresgéli a zsebkendőjét, de nem találja. Elza meglátja az
asztalon az ördög sárga bőrtárcáját, szomorú mosollyal veszi ki belőle a
zsebkendőt és Cinka felé nyujtja, aki átveszi._

Elza. No, édes kisasszony…

Cinka. Jó, hogy így eszembe jutott megint minden. Most már meg se várom.
Megint gyakorolom magamat. Most el fogok menni, anélkül, hogy láttam
volna. Tőlem ne tessék félni. Nem érdemes. Annál én okosabb nő vagyok.
Most elmegyek. Szépen lemegyek a lépcsőn, és ide soha többé nem jövök
vissza. Ez olyan biztos, mint a halál. Ha másképp csinálnám, csak
magamat kínoznám meg. Hány óra kérem?

Elza. Három.

Cinka. Mert van itt egy fiatal festő a Kmetty-utcában… bizonyos
Cserényi… nagyon tehetséges ember. Még nem állított ki, de fog. Annál
van dolgom.

Elza. Önt festi?

Cinka. Már festett. Ma csak azért megyek, mert megigértem neki… izé… ott
akarok lenni fél négykor… a mosóné jön hozzá. _Elszalad_.

_Szünet. Elza utána néz. Azután egyszerre meggondolja magát, körülnéz,
felugrik és sírásba fulladó hangon, melyet azonban elfojt, kiált utána._

Elza. Kisasszony… Kisasszony… _keresi a ridiküljét, amit az asztalra
tett, és megint megtalálja az ördög sárga táskáját. A földhöz vágja
sírva._ Én is megyek, édes kisasszony… _Elrohan jobbra._


NEGYEDIK JELENET.

Az ördög, András.

_Mikor Elza elment, csöngetés hallatszik. A csöngetésre belép András._

András _egyenesen a nagy karosszékhez megy, megáll előtte._ A nagyságos
úrnak méltóztatott csöngetni?

Az ördög, _aki a karosszékben ül, most egy kicsit kihajol belőle, hogy
lássák._ Igen, én csöngettem.

András. Parancsol valamit?

Az ördög. A teámmal mi van? Van a háznál rum?

András. Van.

Az ördög. Sok rumot hozzon hozzá. _Kijön a székből._ A nagyságos úr még
öltözik?

András. Igen.

Az ördög. Kereste valaki délelőtt?

András. A László méltóságosék szobalánya volt itt vagy háromszor.

Az ördög. Mit akart?

András. Hogy fölkelt-e már a nagyságos úr. Mondtam neki, hogy még alszik
és ki van adva az ordré, hogy csak délután háromkor költsem fel.

Az ördög. Más nem volt itt.

András. Nem.

Az ördög. Jól van. Gyerünk avval a teával. Majd hozza fel a gazdája
szobájába. _El a műterem felé._


ÖTÖDIK JELENET.

András, Jolán.

_Csöngetés, mikor az ördög kiment. András a bejáratajtón sietve el. Erre
belép rögtön Jolán, utána András._

Jolán _izgatottan viselkedik_. Itthon van a gazdája?

András. Igenis, méltóságos asszony.

Jolán. A szobalányom azzal jött vissza, hogy háromkor kel föl. Most pont
három. Fölkelt már?

András. Tíz perce kelt föl.

Jolán. Amióta hazajött, egyfolytában aludt? Ezt azért kérdezem, mert
tudni akarom, hogy hajnal óta, amikor hazajött, beszélt-e vele valaki.

András. Nem költöttem fel.

Jolán. Nem hoztak neki valami levelet?

András. Nem.

Jolán _megkönnyebbülten_. Hála istennek. _Andráshoz_. Azonnal jelentse
be neki, hogy itt vagyok és beszélni akarok vele rögtön.

András. Méltóságos asszonynak alighanem várnia kell néhány percig. Most
jövök tőle. Még öltözik. Hanem ha parancsolja, szólok a doktor úrnak.

Jolán _ijedten_. Micsoda doktornak?

András. Akivel tegnap együtt méltóztattak itt lenni.

Jolán. Az ott van nála?

András. Igen.

Jolán. Végem van. _Andráshoz_. Maga ott volt körülötte?

András. Segíteni szoktam neki az öltözködésnél.

Jolán. Nem látta, hogy az az ember átadott-e neki valami levelet… valami
írást… valami cédulát?

András. Meglehet, mert amikor ő jött, én kimentem.

Jolán. Kéretem a doktor urat, hogy azonnal jőjjön le ide. Ne mondja,
hogy én kéretem.

András. Igenis. _Elsiet a műterem felé. Jolán egy pillanatig izgatottan
jár fel-alá. Belép az ördög._


HATODIK JELENET.

Jolán, az ördög.

Az ördög _mozdulatot tesz, melyen csodálkozik, hogy Jolán itt van._
Hogyan? Ön az a hölgy, aki sürgősen beszélni óhajt velem?

Jolán. Én.

Az ördög. Parancsoljon velem. Hisz tudja, hogy mindig…

Jolán. Egy szót se addig, míg a kérdésemre nem felelt. Reszketek. Nem is
merem megkérdezni… nézzen rám… doktor…

Az ördög. Átadtam!

Jolán. Ah! _Nagyon halk sikolyt hallat. A szoba túlsó sarkába megy és
ott leül. Mereven néz maga elé._

Az ördög _a belépő Andráshoz, aki a teát hozza._ Ide tegye. Köszönöm.
_András el a műterem felé._

Jolán. És ő elolvasta?

Az ördög. El. _Szünet. Az ördög a teával foglalkozik._

Jolán. Istenem.

Az ördög _miután kitöltötte a teát, melléje ül. Halkan beszél._ Mikor
végig olvasta, akkor újra kezdte. Azt kérdezte tőlem: Tudod te, mi van
ebben a levélben? Azt feleltem, hogy sejtelmem sincs róla. Mondtam, hogy
én csak egy megbízható férfiember vagyok, akire maga rábízta ezt a
levelet. És miután láttam, hogy a levél borzasztó hatást tett rá,
kimentem diszkréten a szobából. De nem tudtam úgy sietni, hogy ne
hallottam volna, amint a párnába rejtve a fejét, sírt.

Jolán. Sírt. _Nem kérdi, hanem mondja._

Az ördög. A síró férfit nem szeretem. De ha már hallottam… nem tehetek
róla… nagy, boldog, férfias sírás volt, szeretném azt mondani, hogy
diadalmas sírás.

Jolán. Azért jöttem ide, mert meg akartam akadályozni, hogy megkapja azt
a levelet, várni akartam itt, amíg fölkel, hogy én legyek az első,
akivel ma beszél. Meg akartam kérni, hogy adja vissza felbontatlanul, ha
megkapja. És elkéstem.

Az ördög. Nem ön késett el. Én siettem. Most már, hogy végleg
megtisztelt a bizalmával, boldog vagyok, hogy ilyen pontos voltam.

Jolán. Hát komoly dolog az élet? Boldogság, boldogtalanság azon mulik,
hogy valaki öt perccel három előtt jön-e, vagy öt perccel három után.

Az ördög. Úgy van.

Jolán _maga elé néz_. Sírt?

Az ördög. A boldogságtól.

Jolán. Mikor reggel fölébredtem, boldogan lustálkodtam vagy egy percig
az ágyamban, tökéletesen megfeledkeztem mindenről, ami velem történt.
Még üres volt a fejem az álomtól. Aztán egyszerre eszembe jutott minden.
Mintha valaki kézzel a szivemre ütött volna. Mint a bolond, úgy
kapkodtam magamra a ruhát. Az ön szállására szaladtam volna, de nem
tudtam, hol lakik. Hát ideküldtem a cselédet, majdnem nyugodt voltam
mostanáig… azt hittem, jókor érkezem… és most vége. Most már hiába
minden. Hat évi csöndes szenvedés… minden felszabadult… Nem merek
beszélni vele, és mégis érzem, hogy beszélnünk kell. Megszökném előle,
de nem ő jön utánam, hanem az én levelem megy ő utána… azok után, amiket
tegnap forró fejjel csináltam… üldözi… kínozza, égeti… és én…

Az ördög. Nem lehet.

Jolán. Hogy fogok a szemébe nézni? A nászéjszakámon… egy ember előtt,
akit nem szerettem, mikor ketten maradtunk… reszkettem, haldokoltam… de
a szemébe néztem. Most találkoznom kell vele… és nem tudom, mi lesz
velem. _András átmegy a színen, a műterem felől jövet, elviszi az üres
csészét, és jobbfelé megy a bejárat irányában._

András. Már jön a nagyságos úr. _El._

Az ördög. Én… megyek… el.

Jolán _megfogja a karját_. Nem… ne menjen.

Az ördög. Beláthatja, hogy nem maradhatok itt.

Jolán. Maradjon. Most nem szabad vele négyszemközt beszélnem. Itt kell
maradnia én miattam, hogy legyen itt valaki… hiszen maga tudja, mi van
ebben a levélben.

Az ördög. De ha itt maradok, nem lehet önök közt szó a levélről és akkor
elhalasztódik mindaz, amit ön neki mondani akar. Én itt csak akadály
vagyok.

Jolán. Most már őszintén akarok vele beszélni. Még egyszer utoljára meg
fogom kérni… _János hangja a színfal mögött._

János hangja. András!

Az ördög _hirtelen_. Jön.

Jolán _hirtelen_. Hát… legalább maradjon a közelben.

Az ördög _a bal ajtóra mutat_. Itt leszek. Ha úgy érzi, hogy szüksége
van rám, hívjon. _El gyorsan, balra János megjelenik a műterem-ajtóban._


HETEDIK JELENET.

János, Jolán.

János _belép_. _Némán, hosszan, kezet csókol Jolánnak. Halkan._ Énnekem
most térden állva kellene bocsánatot kérnem attól, akit ezen a világon a
legjobban tisztelek és becsülök, azért, amit az éjszaka tettem.

Jolán _elhaló, gyönge hangon_. A doktor itt van a szomszéd szobában.
Röviden beszéljünk, János. Én voltam a meggondolatlan, mert nekem nem
volt elég ez a mi sok keserves évünk… felgyult a szívem, éreztem, hogy…
bele kell mennem ebbe a próbába… oh, nem azért, mert tudni akartam…
igaz-e a becsülése… János én azt tudom… _Kezet nyujt neki. János
megfogja a kezét._ Egy pillanatra sem kételkedtem benne… de nem bírtam
magammal… tudnom, éreznem kellett, szomjas voltam arra, hogy szeret-e…?
úgy, ahogy én sejtettem… minden éjszakán… minden…

János. Oh… _Megcsókolja a kezét. Aztán elbocsájtja. Inkább Jolán
szabadítja ki a kezét a kezéből._

Jolán. Huszonnégy óra alatt annyi minden történt velünk. Hiába vannak az
évek és a századok… az egész emberiség története elfér egy napba, egy
olyanba, mint ez a mi tegnapunk… Most megpróbálom… minden utolsó,
szegény kis erőmet összeszedem… megpróbálom, el lehet-e mondanunk
ugyanazt, amit ezen a helyen tegnap délután mondtunk el… tudunk-e még
egyszer becsületesen kezet fogni egymással, mint tegnap… van-e még
erőnk, hogy megujítsuk a mi szomorú szerződésünket… amit annyi hosszú
esztendőn át állottunk…

János. Jolán… édes kis lányom…

Jolán. Nem lehetett máskép. Az a néhány perc, ami alatt az éjszaka
éreztem, hogyan tüzel felém a szerelme… nem az, amit álomba fojtott,…
hanem az, amiről eddig csak maga tudott… hogy megláthattam egy
pillanatra azt, ami eddig csak a magáé volt, hogy fellángolt előttem,
amit eddig parázsnak hazudott… felforralt, elvette az eszemet…
belementem egy vad tréfába, hogy beleláthassak a lelkébe… mert nem
akartam egyebet… nem voltam erős… nem tudtam megtagadni magamtól ezt a
gyönyörűséget, oly közel volt, oly könnyű volt,… hogy csak egyszer
lássam úgy rám nézni, ahogy akkor rám nézett,… hogy csak egyszer árulja
el magát… először és utoljára.

János. Édes kis leányom…

Jolán. De megbűnhödtem ezért ez egy pillanatért. Megégtem. János. Most
már azt se tudom ismételni, amit az előbb mondtam… arról a
kézszorításról… elvesztem… János. _Lassan a székhez megy, leül. Nincs
ereje. Kis szünet. Aztán fölemeli a fejét._ Szeretlek…

János _hozzá siet_. Jolán… _Mikor hozzá ér, az asszony fölpattan a
székről és egy halk, félig sírás, félig nevetéssel átöleli. Megcsókolják
egymást._

Jolán _hirtelen megriad, nagyon összerázkodik. Súgva._ A doktor… _a
másik szoba felé mutat_… ott van. _A szájára teszi az ujját, jelezve,
hogy legyen csönd. Súgva, lehúnyt szemmel, nagyon szemérmes
dévajsággal._ Nem sejtette, mi van a levélben.

János. Nem sejtette…

Jolán. Nem.

János. Melyik levélben?

Jolán _mosolyogva_. Hogy-hogy?

János. Édes szivem… milyen levélről beszélsz…?

Jolán. A levelem… No, ne… ne tégy úgy… most diszkrét vagy és finom…
beszélhetsz róla bátran… nem szégyellem… Félig öntudatlanul írtam, meg
is bántam, de most már nem bánom. Büszke vagyok rá. Egy asszony nem
mindig akarja azt, amit leír, de mindig azt írja, le, amit akar.
Olvassuk el együtt.

János. Jolán… én komolyan nem tudok levélről. Levelet írtál nekem?

Jolán _megriadva_. Hogyan… _A szívére teszi a kezét._

János. Nem. Nem kaptam.

Jolán. Nem kaptad meg…

János. Nem.

Jolán. De hiszen… _egy pillanatra elhallgat, aztán az ajtóhoz rohan és
felrántja. Az ördög belép._


NYOLCADIK JELENET.

Jolán, János, az ördög.

Jolán _akadozva_. A… a… a… levelem… _Fürkészőleg nézi az arcát._

Az ördög. Ezer bocsánat, méltóságos asszonyom… most jut eszembe, hogy… a
levelet… elfelejtettem átadni. _A zsebébe nyúl és kihúzza._ Itt van.
_Bocsánatkérő mozdulatot tesz. Kis szünet, mely alatt János ránéz, a
Jolán szívére tett kézzel, ijedten, tanácstalanul néz hol rá, hol
Jánosra. Az ördög finoman mosolyog._

Az ördög _nagyon kedvesen, halkan_. Legyen a mentségem, hogy vannak
levelek, amiket nem szükséges átadni…

Jolán _az ördögre meredve_. Most látom, hogy nem tudom, ki ez az ember…

Az ördög. De ha úgy gondolja… _János felé nyujtja a levelet._

Jolán _hirtelen_. Nem! _János átvette a levelet._ Nem akarom, hogy
elolvassa…

János. Asszonyom… az ön parancsa.

Jolán. Tépje el. _János eltépi a levelet._ A tűzbe… a tűzbe… _János a
kandallóba dobja a levelet. A tűz fellobban._

Az ördög. Én sajnálnám a legjobban, ha kellemetlenséget okoztam volna
hanyagságommal.

János _sértő hangon_. Már mégy?

Az ördög. Négykor indul a vonatom, megyek. Mégegyszer bocsánat,
méltóságos asszonyom. Így jár az, aki nem tudja, milyen fontos dolgot
bíznak rá. Csak sejtettem volna is, hogy abban a levélben olyan lelki
válságoknak…

János _szigorúan_. Nem fogom megengedni, hogy bármily burkoltan is, de
meggyanusítsad ezt a levelet. Őméltóságához engem a legmélyebb tisztelet
köteléke fűz. Abban a levélben nem lehetett más, mint valami közömbös
értesítés. Ezt te tudhatod a legjobban.

Az ördög. Ebben igazad van. _Áll és vár._

János. Le fogsz késni a vonatról.

Az ördög _meghajol_. Asszonyom. _Kezet_ _fog Jánossal._ Szervusz. Még
egyszer bocsánat a levélért. _El a bejáratajtón._


KILENCEDIK JELENET.

Jolán, János, majd az ördög.

Jolán. Nem azt bánom, hogy nem adta át a levelet… Most már odaadnék egy
csomó évet az életemből, ha nem dobattam volna a tűzbe.

János. De hát mi volt abban a levélben?

Jolán. Minden, amit tudsz. Minden, amit most el is mondtam. _A tűzbe
néz._ És most ott ég… az első szerelmes levelem… az én szegény, reszkető
kis írásom… amit együtt akartam veled olvasni. Igaza van. Nem volt rá
szükség. De most szükség volna rá… azért kértem, mert ennél akartam most
megrészegedni… most itt… nem tudok nélküle… nem tudom nélküle elveszteni
a józanságomat… _Szenvedélyesen_. János… ott benn a műteremben… tegnap…
láttam tokaji bort… adj inni belőle…

János. Hozom… menyasszonyom! _A műterembe rohan. Jolán lassan, boldogan
utána indul._

Az ördög _belép a bejáratajtón, sapkában, bundával, kis utitáskával._ Ma
határozottan szórakozott napom van. _Levelet húz elő a külső zsebéből._
Hát nem egy számlát adtam oda az előbb ehelyett a levél helyett? _Átadja
Jolánnak a levelet._

Jolán _feltépi a levelet, ráismer_. _Örömmel sikolt fel._ Ez az! _A
kebléhez szorítja._ János! _Berohan utána a műterembe._


TIZEDIK JELENET.

Az ördög egyedül.

_Az ördög egyedül marad. Maga elé néz, nagyon komolyan. Aztán lassan a
műteremajtóra néz. Majd megint a földre. A közönségre néz._

_Miután mégegyszer a műterem ajtóra nézett, előrejön, egészen a szinpad
elejére, arcán látszik,_ _hogy a közönségnek mondani akar valamit. Mikor
odaért, egy pillanatig hallgat, aztán az artisták rendes mozdulatával és
arckifejezésével, amellyel egy produkciót befejeznek, halkan, röviden,
de élesen ennyit mond:_

– Voilà!!

_Hirtelen felkapja a táskáját, amit az előbb letett a földre és nagyon
gyorsan távozik a bejáratajtón. Az ajtót becsapja. Nagyon rövidke
szünet. Aztán hirtelen függöny._




*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK AZ ÖRDÖG ***


    

Updated editions will replace the previous one—the old editions will
be renamed.

Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright
law means that no one owns a United States copyright in these works,
so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United
States without permission and without paying copyright
royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part
of this license, apply to copying and distributing Project
Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™
concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark,
and may not be used if you charge for an eBook, except by following
the terms of the trademark license, including paying royalties for use
of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for
copies of this eBook, complying with the trademark license is very
easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation
of derivative works, reports, performances and research. Project
Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away—you may
do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected
by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark
license, especially commercial redistribution.


START: FULL LICENSE

THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE

PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free
distribution of electronic works, by using or distributing this work
(or any other work associated in any way with the phrase “Project
Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full
Project Gutenberg™ License available with this file or online at
www.gutenberg.org/license.

Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg™
electronic works

1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™
electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to
and accept all the terms of this license and intellectual property
(trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all
the terms of this agreement, you must cease using and return or
destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your
possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a
Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound
by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person
or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.

1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be
used on or associated in any way with an electronic work by people who
agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few
things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works
even without complying with the full terms of this agreement. See
paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project
Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this
agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™
electronic works. See paragraph 1.E below.

1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the
Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection
of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual
works in the collection are in the public domain in the United
States. If an individual work is unprotected by copyright law in the
United States and you are located in the United States, we do not
claim a right to prevent you from copying, distributing, performing,
displaying or creating derivative works based on the work as long as
all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope
that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting
free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™
works in compliance with the terms of this agreement for keeping the
Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily
comply with the terms of this agreement by keeping this work in the
same format with its attached full Project Gutenberg™ License when
you share it without charge with others.

1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern
what you can do with this work. Copyright laws in most countries are
in a constant state of change. If you are outside the United States,
check the laws of your country in addition to the terms of this
agreement before downloading, copying, displaying, performing,
distributing or creating derivative works based on this work or any
other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no
representations concerning the copyright status of any work in any
country other than the United States.

1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:

1.E.1. The following sentence, with active links to, or other
immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear
prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work
on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the
phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed,
performed, viewed, copied or distributed:

    This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most
    other parts of the world at no cost and with almost no restrictions
    whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms
    of the Project Gutenberg License included with this eBook or online
    at www.gutenberg.org. If you
    are not located in the United States, you will have to check the laws
    of the country where you are located before using this eBook.
  
1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is
derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not
contain a notice indicating that it is posted with permission of the
copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in
the United States without paying any fees or charges. If you are
redistributing or providing access to a work with the phrase “Project
Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply
either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or
obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™
trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted
with the permission of the copyright holder, your use and distribution
must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any
additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms
will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works
posted with the permission of the copyright holder found at the
beginning of this work.

1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™
License terms from this work, or any files containing a part of this
work or any other work associated with Project Gutenberg™.

1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this
electronic work, or any part of this electronic work, without
prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with
active links or immediate access to the full terms of the Project
Gutenberg™ License.

1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary,
compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including
any word processing or hypertext form. However, if you provide access
to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format
other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official
version posted on the official Project Gutenberg™ website
(www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense
to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means
of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain
Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the
full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1.

1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying,
performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works
unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing
access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works
provided that:

    • You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from
        the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method
        you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed
        to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has
        agreed to donate royalties under this paragraph to the Project
        Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid
        within 60 days following each date on which you prepare (or are
        legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty
        payments should be clearly marked as such and sent to the Project
        Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in
        Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg
        Literary Archive Foundation.”
    
    • You provide a full refund of any money paid by a user who notifies
        you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he
        does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™
        License. You must require such a user to return or destroy all
        copies of the works possessed in a physical medium and discontinue
        all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™
        works.
    
    • You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of
        any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the
        electronic work is discovered and reported to you within 90 days of
        receipt of the work.
    
    • You comply with all other terms of this agreement for free
        distribution of Project Gutenberg™ works.
    

1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project
Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than
are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing
from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of
the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set
forth in Section 3 below.

1.F.

1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable
effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread
works not protected by U.S. copyright law in creating the Project
Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™
electronic works, and the medium on which they may be stored, may
contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate
or corrupt data, transcription errors, a copyright or other
intellectual property infringement, a defective or damaged disk or
other medium, a computer virus, or computer codes that damage or
cannot be read by your equipment.

1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right
of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project
Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project
Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project
Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all
liability to you for damages, costs and expenses, including legal
fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT
LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE
PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE
TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE
LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR
INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH
DAMAGE.

1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a
defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can
receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a
written explanation to the person you received the work from. If you
received the work on a physical medium, you must return the medium
with your written explanation. The person or entity that provided you
with the defective work may elect to provide a replacement copy in
lieu of a refund. If you received the work electronically, the person
or entity providing it to you may choose to give you a second
opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If
the second copy is also defective, you may demand a refund in writing
without further opportunities to fix the problem.

1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth
in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO
OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT
LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied
warranties or the exclusion or limitation of certain types of
damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement
violates the law of the state applicable to this agreement, the
agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or
limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or
unenforceability of any provision of this agreement shall not void the
remaining provisions.

1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the
trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone
providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in
accordance with this agreement, and any volunteers associated with the
production, promotion and distribution of Project Gutenberg™
electronic works, harmless from all liability, costs and expenses,
including legal fees, that arise directly or indirectly from any of
the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this
or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or
additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any
Defect you cause.

Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™

Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of
electronic works in formats readable by the widest variety of
computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It
exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations
from people in all walks of life.

Volunteers and financial support to provide volunteers with the
assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™’s
goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will
remain freely available for generations to come. In 2001, the Project
Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure
and permanent future for Project Gutenberg™ and future
generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see
Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org.

Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit
501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the
state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal
Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification
number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by
U.S. federal laws and your state’s laws.

The Foundation’s business office is located at 809 North 1500 West,
Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up
to date contact information can be found at the Foundation’s website
and official page at www.gutenberg.org/contact

Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg
Literary Archive Foundation

Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread
public support and donations to carry out its mission of
increasing the number of public domain and licensed works that can be
freely distributed in machine-readable form accessible by the widest
array of equipment including outdated equipment. Many small donations
($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt
status with the IRS.

The Foundation is committed to complying with the laws regulating
charities and charitable donations in all 50 states of the United
States. Compliance requirements are not uniform and it takes a
considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up
with these requirements. We do not solicit donations in locations
where we have not received written confirmation of compliance. To SEND
DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state
visit www.gutenberg.org/donate.

While we cannot and do not solicit contributions from states where we
have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition
against accepting unsolicited donations from donors in such states who
approach us with offers to donate.

International donations are gratefully accepted, but we cannot make
any statements concerning tax treatment of donations received from
outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.

Please check the Project Gutenberg web pages for current donation
methods and addresses. Donations are accepted in a number of other
ways including checks, online payments and credit card donations. To
donate, please visit: www.gutenberg.org/donate.

Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works

Professor Michael S. Hart was the originator of the Project
Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be
freely shared with anyone. For forty years, he produced and
distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of
volunteer support.

Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed
editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in
the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not
necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper
edition.

Most people start at our website which has the main PG search
facility: www.gutenberg.org.

This website includes information about Project Gutenberg™,
including how to make donations to the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to
subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.