A gőzoszlop

By Ferenc Molnár

The Project Gutenberg eBook of A gőzoszlop
    
This ebook is for the use of anyone anywhere in the United States and
most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions
whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms
of the Project Gutenberg License included with this ebook or online
at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States,
you will have to check the laws of the country where you are located
before using this eBook.

Title: A gőzoszlop

Author: Ferenc Molnár

Release date: June 25, 2024 [eBook #73913]

Language: Hungarian

Original publication: Budapest: Franklin-Társulat, 1926

Credits: Albert László from page images generously made available by the Hungarian Electronic Library


*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK A GŐZOSZLOP ***


MOLNÁR FERENC

A GŐZOSZLOP

BUDAPEST

FRANKLIN-TÁRSULAT

KIADÁSA




A GŐZOSZLOP




MOLNÁR FERENC MŰVEI:

_Színművek:_


=A doktor úr.= Bohózat 3 felvonásban.

=Józsi.= Bohózat 3 felvonásban.

=Az ördög.= Vígjáték 3 felvonásban.

=Liliom.= Külvárosi legenda 7 képben.

=A testőr.= Vígjáték 3 felvonásban.

=A farkas.= Vígjáték 4 képben.

=Farsang.= Színmű 3 felvonásban.

=A fehér felhő.= Mirákulum 5 képben.

=Úri divat.= Vígjáték 3 felvonásban.

=A hattyú.= Vígjáték 3 felvonásban.

=Szinház.= Három egyfelvonásos.

=Égi és földi szerelem.= Dráma 5 felv.

=A vörös malom.= Színmű 2 részben.

=Az üvegcipő.= Vígjáték 3 felvonásban.

=Riviera.= Vígjáték z felvonásban.

_Regények, novellák, krónikák:_


=Magdolna.= Elbeszélések.

=A csókok éjszakája.= Elbeszélések.

=Az éhes város.= Regény.

=Egy gazdátlan csónak története.= Regény.

=Egy pesti lány története.= Regény.

=Józsi és egyéb kis komédiák.=

=Muzsika.= Elbeszélések.

=Ketten beszélnek.= Elbeszélések.

=Gyerekek.= Elbeszélések.

=Pesti erkölcsök.= Karcolatok.

=A Pál-utcai fiúk.= Diákregény.

=Rabok.= Regény.

=Az óriás.= Elbeszélések.

=Hétágú síp.= Karcolatok.

=Kis Hármaskönyv.= Elbeszélések.

=Ismerősök.= Krónikák.

=Ma, tegnap, tegnapelőtt.= Krónikák.

=Az Aruvimi-erdő.= Krónikák.

=Egy haditudósító emlékei.=

=Andor.= Regény.

MOLNÁR FERENC

A GŐZOSZLOP

BUDAPEST

FRANKLIN-TÁRSULAT

KIADÁSA

_Minden jog, a fordítás joga is fenntartva._

_Copyright 1926 by Ferenc Molnár, Budapest._

_A németnyelvű közlés joga a Rudolf Mosse-Verlag (Berlin) tulajdona._

Nem érdektelen néha ellenőrizni, hogy hogyan merül fel az ember
emlékezetében egy rég elfelejtett alak, amely abban a pillanatban
mindjárt magával is hozza életünknek azt az egész szakaszát, amelyben ő
szerepet játszott. Amikor így aztán az az életszakasz hirtelen
megvilágosodik, az elmosódott figura is egyre élesebb konturokat kap,
domborodni kezd, relieffé válik és végül, mint gyermek az anyjától,
önálló szoborműként szakad el az időtől és tértől, amely nemzette. Akkor
aztán sokáig nem lehet vele bírni. Nem hagyja nyugodni az embert.

A gőzoszlop… Ez a történet így került fel a mélyből. 1925 októberében
Berlinben voltam. Gyakran vezetett át utam a kis Cornelius-hídon,
amelyen át az autók végtelen sorban szaladgálnak a régi és az új Berlin
közt. Igen nagy itt a forgalom, mert sok utca siet mindkét parton a kis
híd felé, tehát az autók közt rendet kellett csinálni. Építettek
ennélfogva a híd végébe, a kocsiút közepébe fából és üvegből egy
mesterséges rendőrt. Embermagasságú, derékvastagságú oszlop volt ez,
pontosan ugyanolyan színűre festve, mint a berlini közlekedési rendőrök
szürkés-zöld egyenruhája. Az oszlop talpa csizma-magasságig fényes
fekete festékkel volt befestve. Az oszlopfej sisakszerű kupakban
végződött, amely szintén fekete lakkfestékkel volt befestve és
csalódásig utánozta a rendőrök fénylő fekete bőrcsákóját. Az
oszlop-rendőrnek ez alatt a csákója alatt, a feje helyén üveggömb, ebben
egyetlen nagy ciklops-szeme volt. Fenyegetően fel-felvillanó, a
világítótornyok mintájára szerkesztett automatikus fényszóró,
úgynevezett «Blinklicht», amely egész éjjel fáradhatatlanul pislogott,
éles sugár-szúrásokkal kínozva az éjszakát. Nem tudom, szándékosság
volt-e, hogy ez a világítótornyocska rendőrnek volt maszkirozva vagy
véletlen. A tény az, hogy ilyen volt, erről nagyon sok arrajáró ember
beszélt mosolyogva. Idevaló ismerőseim közül az egyik egész határozottan
mondta, hogy ez az igazi berlini ötletek közé tartozik.

Már most néhány hónapig másfelé jártam és 1926 februárjában megint
visszajöttem Berlinbe. Gyalog jöttem a hotelem felé egy amerikai
színházi ügynökkel. Mikor a hídhoz érünk, azt mondom neki:

– Mulatságos dolgot mutatok itt magának.

És keresem a fa-rendőrt a nagy, hű szemével. Nincs ott. Elvitték,
lebontották, úgylátszik, nem vált be. Helyette a hídfő kocsiútjának
közepén ott izzik az a tüzes, bója-szerű vasrács-félgömb, aminőt már sok
berlini utcakeresztezésnél látni. Sárgásvörös, haragos tüzelő szem a
földön, az aszfalt közepén, amelyet áhítattal kell megkerülniök az
autóknak. Így ezekről kezdtünk beszélni az amerikaival, ezekről a
szárazföldi világító-bójákról, amelyek olyanok, mint a szájával lefelé
borított szakajtó s amelyekben éjjel-nappal pokolszinű, vad, agressziven
erős villanyfény ég. Azt mondja az amerikai:

– Olyanok, mint a rácsos kazánfűtő ajtók. Mikor éjjel látom őket messze
egymástól sorban izzani a fekete aszfalton, el tudnám képzelni, hogy a
poklot fűtik rajtuk keresztül.

Aztán fölmerült az az ötlet, hogy ezek szelepek, amelyeken át titokzatos
éjszakákon feltör a tűz, a füst, a láva, hogy könnyítsen ennek a
forrongó nagy világvárosnak földalatti lázain, a tüzes talaján, amely
izzóan hánytorog a mélyben, a gondtalanul itt sétáló idegen lábai alatt.
Így jutott eszembe, amit Jean Giraudoux ír egy könyvében Berlin
talajáról. Valami ideges szeretet-gyűlölet keverék ömlik el ennek a
nyugtalan és nyugtalanító francia írónak minden lapján, amelyen
Németországról ír. Berlin talajáról például megvetően, sőt utálattal ír.
Nem szereti ezt az agyagot. Az a mondata ugrik az emlékezetembe,
amelyben azt írja, hogy Berlin talajában még eltemetve lenni sem jó,
mert ez a föld nem bocsátja át a vizet és ez kedvezőtlen a halottakra
nézve. Így esik szó Jean Giraudoux-ról. Én azt mondom: rám a legnagyobb
hatást egy másik könyvének az a fejezete tette, amelynek címe: «Prière
sur la Tour Eiffel». Egy május elsején felmegy az Eiffel-torony
tetejére, onnan lenéz Párizsra és elmondja a gondolatait. Igazán kis
remekmű ez a néhány oldal. Ebből is felém villan egy mondat: azt mondja,
«milyen bizalma lehetett a nehézkedési törvényben annak a mérnöknek, aki
ezt a vastornyot építette!»

Innen kezdve rohamosan kapaszkodtak egymásba a kapcsolatok. Elmondom az
amerikainak, hogy én mindig valami familiáris meghatottsággal gondolok
az Eiffel-toronyra, mert boldogult apám Eiffel mérnöknek a háziorvosa
volt Budapesten.

– Budapesten? – csodálkozik az amerikai.

– Igen, ott.

És elmondom neki, hogy Eiffel, aki már rég a torony építése előtt
európai hírű vaskonstruktor volt, Budapesten két nagyszabású vasművet
alkotott: a Margithidat és egyik legszebb épületünket, a Nyugati
Pályaudvart. Abban az időben hosszú ideig lakott családostul Budapesten
és nem tudom, milyen összeköttetések révén, boldogult apám volt az egész
idő alatt a háziorvosa. A Margithíd, amely a Dunát a Margitsziget déli
csúcsa mellett hidalja át egyik legszélesebb szakaszán – magyarázom az
amerikainak – úgy emlékszem: fél kilométer hosszú, nyugodt, szép
vaskonstrukció és annyira rajta van az építőjének az egyénisége, hogy a
gondos megfigyelő néha olyannak látja, mintha a nagy folyamon
keresztülfektetett vízszintes Eiffel-torony volna, azzal a különbséggel,
hogy sokkal hosszabb, mint az és azzal a könnyebbséggel, hogy ez
fekszik, míg amannak állnia kell. Elmondom, hogy ez az okos francia ezt
a hidat úgy csinálta, hogy valamikor a közepéről egy harmadik ágat
lehessen levezetni róla a szép Margitszigetre, amely nekünk,
budapestieknek világhírű büszkeségünk. Ezt a tervet otthagyta nálunk
Eiffel és mi sok évvel azután megcsináltuk a Margithíd harmadik ágát,
amely a magas hídról levezet a szigetre. Most repülőgépről nézve olyan
ez a híd, mint egy zömök ipszilon-betű, amelynek rövid lába a
Margitsziget csúcsán áll, két hosszú karját pedig kitárja Pest és Buda
felé. Felmelegszik bennem a lokálpatrióta s elbeszélem, hogy a sziget
hajóalakú és két kilométer hosszú s hogy Habsburgi József, a magyarbarát
és filológus osztrák főherceg már hatvan évvel ezelőtt olyan tündéri
parkot csináltatott Szent Margit kolostorának romjai köré erre az egész
szigetre, hogy ez a park-terv a külföldi klasszikus kertészeti
szakmunkákban is dicsőítve van. Elmondom, hogy szállodák és vendéglők
vannak a szigeten, mert gyógyhatású, negyvenöt fokos kénes hőforrások
fakadnak belőle, amelyek egy csinos vízesést és vagy száz fürdőkádat
táplálnak. Elmondom, hogy húsz éven át ezen a szigeten nyaraltam és
megemlítem, hogy azért mégis az volt a legszebb, mikor egyszer egy
nagyon szigorú és rengeteg hótól fehér télen az igazgatóság nyitva
tartotta a kisebbik szállodát s elnevezte vízgyógyintézetnek, mert be
akarta vezetni a téli fürdőszezónt.

Ezen a télen tizennegyedmagammal én is ott laktam a szigeti kis
szállóban. És nagyon érdekes volt ott lakni egy ilyen fiatal
újságírónak, nagyon mulatságos, mert az a kis elszánt csoport, amely a
primitív, másfélemeletes hotelben ott telelt, csupa különös emberből
állott. Különös dolgok játszódtak ott le. Például egyszer, egy vasárnap
reggel…

Igen. Mikor ideértünk a beszélgetésben, egyszerre feltárult
emlékezetemben ennek a vasárnap reggelnek a képe: az égnek
gyöngyházszíne volt. Még emlékszem, keresgéltem a szín-mintát, amihez ez
a nem borús, de nem is napfényes világos égbolt pontosan hasonlított.
Inkább tej-opál színű volt, csak azon a helyen, ahol a felfelé törekvő
nap ostromolta, játszott a nemes-opál fátyol mögött bujkáló
gyémántszíneiben, szinte érezni lehetett, hogy a nap türelmetlenül
hevíti, oldja a vastag mennyei ködöt, amely lassan mégis csak kénytelen
engedni. Vasárnap mindig ilyen jóakaratúan vágyódik hozzánk a Nap, ezt
már rég figyelem. Talán, mert háromszáz millió ember nyelvén aznap van a
nevenapja. Vagy mert mi már ráneveltük, hogy aznap van a legnagyobb
szükségünk rá. Szóval, azon a vasárnap reggelen így küzdött a nap a téli
reggel fehér-szürke fátyolai mögött, mikor én kábultan érkeztem oda a
városból egy reggelig tartó éjszakai szórakozás után. Amikor a kis hotel
mellett a szánkóból kiszálltam, rémülten látom, hogy a hotel előtti
térséget fedő vastag és szűzi hólepelből egy embervastagságú, hatalmas
gőzoszlop emelkedik, szinte lövell az ég felé. Alul volt a legsűrűbb,
fölül ritkult és fenn a messzi magasban tűnt el. A gőzoszlop nem a
hóborított földből tört elő, mert mozgott. Elég gyorsan haladt, egyre
távolodva a hoteltől egy messziről látható kis épület felé, amelyben a
gyógyszertár és az igazgatósági iroda volt. Odáig követhettem csudálkozó
szemmel, mert befordult a kis épület mögé s miután még néhány pillanatig
látható volt a felső része az alacsony háztetőn túl, végleg eltűnt. Ott
álltam a kapuban, mint egy gyerek és világosan éreztem, hogy természeti
csodát láttam.

Ilyen kerülőúton jutott eszembe Berlinben a gőzoszlop története.

* * *

A gőzoszlop nem volt természeti csoda. Kissé affektáltan hangzik, hogy
így átmenet nélkül mondom meg, hogy mi volt, de nem akarok sokáig
kacérkodni ezzel a furcsasággal. A gőzoszlop egy császári és királyi
lovaskapitány volt. Egy élő lovaskapitány, aki azon a vasárnap reggelen
a havon ment és füstölt. Sűrű, igazi, fehér gőzt fejlesztett. A kis
épület mögött azért tűnt el, mert a gyógyszerészhez ment, aki ott
lakott. Rövid percek mulva pontosan megtudtam mindent erről a természeti
csodáról, mert csak akkor lett igazán csodává, mikor megmagyarázták.

Mikor bementem a hotelbe, a földszinti folyosó sarkában, ahol egy nagy
fehér kályha állott, éjszakai ivással egybekötött kártyaparti
maradványait találtam. A társaság már széjjeloszlott. Az orvos kergette
szét ezeket a «betegeket», akiket itt talált reggel kilenckor a kályha
mellett részegen vitatkozva. Az orvos, szegény, aki télire kibérelte ezt
a kis szállót a hozzávaló hidegvíz-gyógyintézettel együtt s kétségbe
volt esve, mert az ötven szobában csak mi tizennégyen laktunk és ő sehol
nem tudott forgótőkét felhajtani a deficites üzem folytatásához. Az
asztalon a legnagyobb pálinkásüveg állott, amit valaha életemben láttam.
Nagy, világoszöld, tizenötliteres üveg volt, rajta egy cédula:
«Törköly». Utóbb hallottam, hogy a jégtáblák közt vascsónakon hozták át
éjszaka a budai partról, egy pálinkásbutikból, amelyben hordók helyett
állnak a pulton az ilyen otromba üvegek. Nagyon kevés törköly volt már a
fenekén. Mialatt ezt bámultam és a szétszórt kártyákból igyekeztem
megállapítani, hogy az urak milyen játékot játszottak, az emeletről
kedves, halk csengetyűszó hallatszott. Ezt a hangot ismertem. Tudtam,
hogy azt jelenti: most kötik rá az apácák a kis csengetyűt dr. S.
kezére. Dr. S.-nek a kezére mindig lefekvéskor kötötték rá az apácák a
csengőt, mert Dr. S. olyan gyönge volt, hogy ha éjjel felébredt és
valamit akart a vele egy szobában alvó ápolójától, se kiáltani nem
tudott, se az éjjeli szekrényen levő csengőig nem tudta kinyujtani
bénult karját. Annyi mozgásra volt csak képes, hogy a csuklójára kötött
kis csengő megszólaljon. És ez is ott kártyázott reggelig. Már ott állt
mellettem a fürdőmester és részletezte a botrányt. Dr. S., aki gazdag
ember és nagy kártyás volt, fotelben, párnák közt hozatta le magát a
kályha mellé, amint a doktor lefeküdt. Épp most vitték fel, sápadtan
mosolyogva ült fehér párnái közt a karosszékben, amelyet két fürdőszolga
cipelt fel az emeletre és némán tűrte a doktor szidalmait, aki a fotel
mellett ment és gyalázkodott. Most fektetik le, ezért hallatszik a
csengő.

A főispánt még láttam pár percig a lépcső vörös szőnyegén ülni, fenn az
emeleten. A főispán volt az egyetlen igazi bolond a társaságban. Ő is
kártyázott reggelig. Addig ült a lépcsőn, amíg mögötte is megszólalt a
doktor erélyes hangja. Akkor ijedten ugrott fel és hangosan nevetve
szaladt be a szobájába. A főispánról – pedig ebben a történetben csak
úgy elmegyek mellette – annyit el kell mondanom, hogy regényíró volt.
Egy félév óta dolgozott nagy társadalmi regényén, amely bizonyára nagyon
érdekes volt, de senki el nem olvashatta, mert a főispán írásközben
nagyon impraktikus módszert használt: az egész regényt egy lap papirosra
írta. Mikor elkezdte, végigírta az oldalt. Aztán, a helyett, hogy másik
papírlapon folytatta volna, újra kezdte felül az írást, a teleírt
oldalon. Aztán, mikor leért a papír aljára, megint nyugodtan folytatta
fölül. Mikor nekem megmutatta a regényt, már hat hónap óta írta. És ha
elgondoljuk, hogy naponta hat-nyolc órát írt – mindig, kizárólag egy és
ugyanarra az oldalra – igen hosszú regény lehetett. A papiroson már
nyomai sem voltak az írásnak. Mintha tintával feketére festették volna,
egyszerűen fekete papír lett belőle. De azért a főispán boldogan és
nyugodtan írta tovább, minden nap. Ez a regénykézirat nem kitalálás,
hanem tény a patológia történetében. Évekkel ezelőtt még, mikor néha
társaságban elmeséltem, tréfás megjegyzéseket fűztem hozzá, mint
például: «Sok írónak lehetne ajánlani ezt a módszert». De azóta
rájöttem, hogy maga ez a puszta tény sokkal szebb az ilyen megjegyzések
nélkül. De nem ártott, hogy elmondtam, mert szervesen tartozik ehhez a
képhez, amelyből a gőzoszlop elindult.

A gőzoszlop – a lovaskapitány – rettenetes sokat ivott az ordináré
törkölyből, minden pénzét elvesztette és adósságokat csinált a gyönge
dr. S.-nél és egy finomarcú szőke erdélyi grófnál, aki elsőnek távozott
a kártyaasztaltól, mikor a doktor rajtakapta és szétkergette a
társaságot. A doktor a kapitánnyal is gorombáskodott, persze amúgy
doktorosan, ahogy az engedetlen pácienssel szabad. A kapitány villogó
szemekkel nézett rá, tűrte a szidalmakat s közben felöltözött. Felvette
vastagon bélelt hosszú barna huszárköpönyegét, a bal ál-zseben keresztül
kihúzta a kardja markolatát és a portepét – ahogy háború előtt viselték
– feltette a sapkáját és faképnél akarta hagyni a doktort. A doktor
elébe állt és követelte, hogy azonnal fürödjék meg langyos vízben, ne
feküdjék le ilyen állapotban fürdő nélkül. A kapitány nem akart
megfürödni. A doktor nevetni kezdett és erőszakos lett. Bezáratta a
kaput. A kapitány is nevetett, de nem akart fürödni. Végül a doktor és a
fürdőmester nagynehezen betuszkolta a vízgyógyintézet nagytermébe, ahol
a fakádak állottak. Itt egyszerre kiegyenesedett a kapitány, valami
érthetetlen lovassági roham-vezényszót kiáltott, kirántotta a kardját és
úgy, ahogy volt, ruhástól, csizmástól, köpenyestől belelépett egy
fakádba és megeresztette a melegvizes csapot. Most már nem lehetett a
közelébe menni – mesélte a fürdőmester – mert hadonászott a nehéz
huszárkardjával és mindenkinek, aki a közelébe ment, a fejére akart
sujtani. Közben a kád megtelt forró vízzel. Mikor színültig tele volt a
kád, a kapitány leült és nyakig belehúzódott a vízbe. Csak a sapkás feje
és a kivont kardja állt ki a vízből. Boldogan nevetett és megkérdezte a
kétségbeesetten segítségért futkosó doktortól, hogy meg van-e vele
elégedve. Aztán, miután vagy tíz percig főtt így a forró vízben,
kilépett a kádból s rettenetes kardjával mindenkit távol tartva magától,
úgy, ahogy volt, kiment a kapun, a hóba, elment a gyógyszerészhez egy
konyakra. Távozóban mindössze azt az egy kijelentést tette, hogy ha a
gyógyszerész még mindig nem szerzett be konyakos kupicákat és megint
kenőcsös tégelyből kell innia a konyakot, levágja. Mikor a kapun
kilépett a kemény téli hidegbe, még csurogva, csöpögve, kilókkal
megnehezedve a forró víztől, amit a vastagon bélelt köpeny úgy szívott
magába, mint egy spongya, hirtelen gőzoszloppá változott át. Azt
mondják, akkor volt a legszebb, mikor kilépett a kapun: akkor az égig
lövellt belőle a gőz. Én már csak akkor láttam, mikor háztető-magas volt
a füstje.

Az egésznek az oka egy feketehajú kis színinövendék volt, akibe
halálosan szerelmes volt a kapitány. Valósággal bolondja volt ennek a
cigányszemű, egyébként jelentéktelen kis lánynak, aki, úgylátszik, nem
sokat törődött vele. Ennek a vad éjszakának az estéjére találkozója volt
vele. Úgy volt, hogy együtt vacsoráznak. A kapitány el is ment érte a
hónapos szobába, ahol lakott, de a lány nem volt otthon. A szállásadó
asszony jött ki a csöngetésre és átadta az üzenetet: a kisasszony nagyon
sajnálja, de nem megy a kapitány úrral vacsorázni, mert meghívta
vacsorára egy Oszkár nevű úr. Oszkár egy sánta varieté-ügynök volt,
akitől a kisasszony karriért remélt. A kapitány félrelökte a szállásadó
asszonyt és betört a kisasszony szobájába, mert nem hitte el az egészet.
De a szoba üres volt. Akkor elment elkeseredésében egyedül a
Hungária-szállóba, ott pezsgővel leitta magát, majd szánkót fogadott és
éjjel hazahajtatott a Margitszigetre. Illetve csak a hídig hajtatott.
Mert a hídfőnél beültette a kocsist a szánkóba, ő ült fel a bakra és
olyan tempóban röpült le a hídról a szigetre és a sziget kétkilométeres
főútján végig a szállodához, aminő tempót csak filmeken látni, mikor
Szibériában vad oroszok szánkón menekülnek a farkasok elől.

A kapitány zömök, igen erős ember volt, két kiálló állcsont adta meg az
arca karakterét. Sűrű, vöröses, kemény haja volt, olyan akaratos, mint a
lószőr. De mindig addig kínozta vizes kefével, amíg valahogy összeállt.
Kicsiny, rozsdás bajuszt viselt. Sötét, viola-kék szeme volt s
rendszerint szúrós, várakozó tekintettel nézett arra, aki beszélt hozzá.
De a legegyügyűbb viccen is nagyon hangosan és szívből nevetett,
ilyenkor kedvessé vált a parasztosan csontos arca és ilyenkor kisült,
hogy miért erőlteti a szúrós nézést: ha nem erőltette, olyan tekintete
volt, mint egy ötéves gyereknek, aki a mesére figyel. A kapitány nem
volt aktív tiszt és jogtalanul, sőt határozott tilalom ellenére viselte
az egyenruhát.

* * *

A szigeten egy igazi barátja volt: a gyógyszerész. Ehhez a mondathoz két
magyarázat szükséges: 1. hogy hogyan ismerkedtek meg, 2. hogy hogyan
szerették meg egymást.

Tehát:

1. A szigeten nyáron nagyon sok énekesmadár volt, de csalogány csak egy:
a gyógyszerész. A gyógyszerész évtizedekkel előzte meg a fasiszta
fiatalságot a hajviseletben. Szőke haját az égig szerette volna fésülni
s ez majdnem sikerült is neki, oly magasra nőtt a büszke ifjú szőrözet.
Fiatal volt és duplán költő: magyar népdalokat termelt, szöveggel és
zenével. Hangszere a laboratóriumokban dolgozó ifjak tradicionális
hangszere volt: az alsó és felső ajakból összeformált ősi fütyülő.
Sovány volt és nyugtalan: minden áron fel akart tűnni, mert valami
nagyon kis faluból jött, ahol szerepet játszott és most úgy érezte, hogy
a fővárosban el van veszve. Tehát, amikor szép volt a nyári éjszaka és a
fürdővendégek nagyobb csoportokban sétáltak a nagyszálló körül, pontban
éjfélkor elbujt egy sűrű és magas bokor-csoportba és ott órákhosszant
utánozta a csalogányt. Kitünően csinálta, annyira, hogy magam is
elüldögéltem néha egy közeli padon és ábrándozva hallgattam, pedig
tudtam, hogy ő az, sőt néha láttam is a bokor sűrűjéből a holdfényben
ezüstösen felszállni cigarettája vékony füstjét. A kapitány, aki
szenvedélyes csalogánybarát volt, egyszer hallotta s mikor megtudta,
hogy ő az, berohant hozzá a bokorba és bemutatkozott neki. Attól kezdve
gyakran ültek benn ketten a bokorban, ő fütyült, a kapitány hallgatott.
A csalogánydal úgy szűnt meg a szigeten, hogy a kapitány a madárnak
kezdett konyakot bevinni a bokorba. Ez nem tett jót. A kapitány
megmérgezte a csalogányt. A csalogány elnémult, majd később a fájdalmas
madárdal helyett gyakran egészen szeméremsértő szövegű víg népdalok
kurjongattak éjente a bokorban, szétugrasztva a környéken sétáló
úrikisasszonyokat.

2. Ez még csak ismeretség volt. A szeretet a lóvonatnál kezdődött. A kis
lóvonat, mindnyájunk kedvence, egylovas lóvonat volt, amely a sziget
déli és északi csúcsa közt közlekedett, évszázados fák kettős sora közt
s így forró nyáron is magas boltívű, zöldárnyékos, hűvös alagútban. A
lóvonatot nyugdíjazott tábornokok lovai húzták. Öreg, kiszolgált
katonák, rendszerint az öreg József főherceg barátai, legkedvesebb
lovaikat, amelyekre már nem igen ültek fel részint a ló, részint a lovas
öregsége miatt, ide adták kosztba és kvártélyba. Itt ápolták, hízlalták
őket halálukig a csöndes, hű főhercegi parasztkocsisok. Ma se tudom,
mért kellett ló ehhez a lóvonathoz, mert a könnyű nyitott kocsi magától
gurult. Soha az istrángot megfeszültnek nem láttam, csak az indítás
pillanatában. Ilyenkor meg elég lett volna meglökni a kocsit. Azontúl
csöndesen szaladt a sínen a kocsi, az istráng bágyadtan hintázott, mint
szárítókötél a szélben, a hízott lovacska pedig félretartott fejjel
kocogott előtte, inkább csak mutatta az utat a kocsinak. Az öreg
tábornokok vasárnap kijöttek meglátogatni a lovaikat és kockacukrot
hoztak nekik. Ez volt a lóvonat, amelynek egyhangú ide-oda életét a
kapitány és a gyógyszerész zavarta meg, egyetlen egyszer és ez volt az
az éjszaka, amikor megszerették egymást. A kapitány hölgyeket hívott meg
a déli csúcsra, vacsorára. A vacsorából tánc lett és mikor a legjobban
ropták, pont éjfélkor a vendéglős becsukta a kocsmát és hazaküldte a
cigányokat. Záróra volt. A gyógyszerész elrohant az istállóba,
felébresztett és megvesztegetett két lóvonati kocsist. Egy félóra mulva,
aki a sziget sötét főútján éjszakai sétát élvezett, a bokrok lombjain
keresztül a következőket láthatta. Két nyitott lóvonati kocsi haladt
lassú trappban, közvetlenül egymás után a fák között. Sárga
petróleumlámpa világított mindegyikben. Az elsőben állt a bál: csárdást
táncolt a kapitány a vendégeivel, lévén a csárdás ritmikai intenzitása
igen nagy, de az általa szükségelt terület minimálisan kicsi. A második
kocsiban ült és muzsikált a cigánybanda. A gyógyszerész összekötő-tiszt
volt a két kocsi között. Hol táncolt egy kicsit az elsőben, hol átszállt
a másodikba, úszította a cigányt, szivart adott a kocsisnak és
szabályozta a két kocsi egymástól való távolságát. Így muzsikált és
dobogott a két kocsi fel-alá, egészen reggel hat óráig. Még így, évek
multán elmondva is meg lehet szeretni ezért az egészért a gyógyszerészt.
Csuda-e, hogy a kapitány, akinek a szoaréját így megmentette, sőt
nevezetessé tette, aznap végleg megszerette?

Egyetlen egyszer álltak ellenfelekként egymással szemben: a kapitány és
a gyógyszerész. Versenyt rendeztek és engem kértek fel bírónak. A
verseny tárgya az volt, hogy ki tud a kettő közül lehetetlenebb dolgokat
megenni. Az egésznek én voltam az oka, mert csudálkoztam a vacsoránál,
hogy a kapitány rántott békacombot eszik. Mint versenybíró megadtam a
jelt. A gyógyszerész kiment a vendéglő konyhájába, visszatért és
megevett egy kis eleven halat. Nagy sikere volt. Erre a kapitány
leharapott egy darabot egy vékony pezsgős pohárból, porrá rágta az
üveget és lenyelte. A patikus erre megette a Pester Lloyd című napilap
címlapját, a vezércikket és a tárcát, az egészet az utolsó sorig,
becsületesen. Erre a kapitány megevett öt darab gyönyörű Maréchal Niel
rózsát, ami még nem lett volna baj, de utána egy nagy, georgina nevű
virágot, amely színes is, szép is, de amelynek a szagától mindig
irtóztam. Döntésem szerint a versenyt a kapitány nyerte meg a
virágokért. Ha nem döntök, borzasztó dolgok következtek volna, mert a
patikus már futva érkezett, a tenyerében egy csomó cserebogárral.

Én húsz évvel voltam a kapitánynál fiatalabb. Velem úgy bánt, mint
gyerekkel, de nem mondhatom, hogy nem szeretett. Volt benne egy kis
csudálkozás az én misztikus mesterségem iránt: nagyon furcsállotta, hogy
leülök egy darab papír elé és azt csak úgy a fejemből teleírom
történetekkel. Ha néha elragad az elbizakodottság, úgy rémlik, hogy egy
kicsit tisztelt is ezért a kapitány. Egyszer bejött a szobámba és rám
szólt:

– Ülj le és írj előttem. Látni akarom, hogy hogy’ csinálod.

Leültem és mint ő mondá: csináltam. Rágyujtott és egy negyedóráig nézte
szótlanul. Közben bele-belenézett az írásba, hogy tényleg mondatokat
írok-e. Mikor meggyőződött, hogy nem csalok, a fejét csóválta. Aztán
elkérte a papirost és elolvasta az írást:

– Óriási! – mondta.

Egy marék cigarettát tett le az asztalomra és hangosan nevetett, mikor
kiment.

* * *

Egy délelőtt, mikor kénytelen voltam a hotelben maradni, mert az éjjel
annyi hó esett, hogy a világ minden pénzéért se lehetett szánkót
kitelefonálni a városból, ami bevigye az embert, éppen befűtöttem a kis
vaskályhába, mikor bejött.

– Te történeteket írsz az újságba?

– Azt is.

– Hát én elmondom neked az én huszárköpenyem történetét, aztán, ha
akarod, megírhatod. De a nevemet ne írd ki, mert leváglak.

– Azt nem szoktuk – mondom szerényen.

– Hát figyelj ide.

És elmondta a következőket:

– Mint fiatal tisztnek, egy este inspekcióm volt a kaszárnyában. Fekszem
hanyatt, ruhástúl, egy vaságyon és várom a végét. Egyszerre megszólal a
telefon. A városparancsnokság beszél. Azonnal menjek egy szakasz
huszárral a József-utca 89 számú házhoz. A ház ég, a tűzoltók dolgoznak
és olyan nagy a bámészkodó tömeg az utcán, hogy a rendőrség katonai
segítséget kér. Ez gyakori dolog volt. Tíz perc mulva ott voltunk. Füst,
vörös fény az égen, az utcán patakzik a víz, a tömeghez egy szót se
kellett szólni, mert magától szétvált, mint a zsidók előtt a
Vörös-tenger, amint messziről meghallotta a huszárszakasz gyors
trappolását a kövezeten. Szegény tűzoltók dolgoznak, másznak,
spriccelnek, fütyülnek, szaladnak, leföcskendeznek mindenkit, újabb tíz
perc mulva csurom víz voltam, mintha a József-utcában nem is tűz lett
volna, hanem víz. De hiába volt minden. Egy kétemeletes ház égett le, a
tűz lelkiismeretesen pusztította el, kiégette le a pincéig. A legjobb az
volt, hogy mikor cigarettára gyujtottam, a rendőrtanácsos udvariasan
figyelmeztetett, hogy nem szabad rágyujtani. Ezt külön írd meg egyszer,
az legyen a címe, hogy: «Marhaság». Szóval nézem, várom, végre vége
volt. Bemegy valami komisszió a füstölgő, lucskos fekete romok közé.
Rendőrtisztek, tűzoltóparancsnokok hófehér aszbeszt-köpenyben, óriási
sisakokkal. Mondok, megyek velük. Kint az utcán lárma volt: a rendőrök
nem eresztettek be a házba senkit, pedig többen azt jajveszékelték, hogy
ők itt laknak, most szaladtak haza arra a hírre, hogy leégtek. Megyünk
ezzel a bizottsággal a füstölgő feketeségben, a lépcső-romokon két
tűzoltó kapaszkodik fel előttünk, magasra tartott fáklyával világít a
társaságnak. A második emeleten, egy helyen, ahol nem szakadt le egészen
az udvari folyosó, sűrű füstben megyünk be egy lakásba. Összeégett
bútorok, amelyekben még ravaszul szaladgált, szinte előlünk menekülve,
az alattomos tűz. A fal mellett valami feketére égett csomó. A tűzoltó
odatartja a fáklyát. Egy nő és egy férfi, teljesen szénné égve. De
összeölelkezve. Egy rettenetes ölelkezés, a halál előtt, a halál
pillanatában és még jóval túl a halálon is. Mögöttem a házmesterné
akkorát sikoltott, hogy mind megdermedtünk. Ki az? Azt mondja: «X-né.
Ebben a lakásban X-ék laknak». – Kérdezem: «Ez a férje?» – «Dehogy» –
mondja – «az ura lenn veszekszik a kapunál, mert nem eresztenek be
senkit a rendőrök, amíg a bizottság be nem járja az épületet». Az ura
nem volt otthon, mikor a ház leégett. Kérdezem: «De hát akkor kicsoda ez
a szerencsétlen, akit így ölel?» – «Nem tudom» – mondja a házmesterné.
Még egy kérdést kockáztatok: «Szép asszony volt?» Azt mondja: «Csinos».
Nagyon meg voltam indulva. «Na huszár» – mondom magamban – «most mutasd
meg, hogy gavallér vagy». Ne ijedj meg, fiam, képzeld magadat az én
helyzetembe. Egy asszony becsülete van rám bízva ebben a rettenetes
pillanatban. Egy halott asszony becsülete. És már hallom, amint a
bizottság vezetője, a fehérköpenyes tűzoltó-tábornok mondja: «Gyerünk,
uraim, gyerünk tovább». Mit csináljak? Én innen nem mehetek tovább, amíg
ez el nincs intézve. Pokoli szituáció. Fogjak egy gerendát és tegyem
felismerhetetlenné ezt az ölelkező párt? Életem végéig nem lenne egy
nyugodt percem, ha két emberi testtel, még ha szénné változott is, ilyet
cselekedném. Az izzadság folyt a csákóm alól a homlokomra. Levetettem a
köpenyemet. Odamentem a szerelmesekhez és gondosan betakartam vele őket.
Aztán egy gerendát, aminek fele még izzott, odacipeltem és rátettem a
köpenyegre. Meg még ami félig elégett fa-holmit találtam. Egy széket.
Egy szekrényajtót. Összevissza égettem a kezemet. A bizottság már rég
másfelé járt, mikor én még mindig ott kínlódtam, hogy meggyulladjon a
köpönyegem és szerelmesekkel, gerendával, a kis máglyával együtt egy
formátlan tömegbe égjen össze. Az egyik fáklyás tűzoltót hiába kértem,
hogy segítsen meggyujtani a köpenyegemet. Azt mondja, ő oltani jött ide,
nem gyujtani. Ezt is megírhatod, külön. Ennek az lehet a címe: «Marhaság
II.» Végre lobbot vetett a köpeny és vele együtt a máglya, amit raktam.
És ott álltam, amíg szépen hozzáégett, hozzároskadt az egész a
szerelmesekhez. Borzasztó volt, de az új tűztől azok is újra
fellángoltak. Mikor elmentem, egy összedőlt fekete massza volt az egész.
A férj bizonyára még mindig azok közt volt, akik lenn vitatkoztak a
rendőrökkel, hogy bocsássák be őket. Hogy mi történt azután, nem tudom.
Én teljesítettem a kötelességemet.

Miután ezt elmondta, maga elé bámult és sokáig hallgatott. Aztán
egyszerre felkapta a fejét:

– Hopp – mondta – baj van.

Ránéztem, kérdőleg.

– Ha ezt megírod tárcacikknek – mondja – a férj most fogja megtudni,
hogy akkor mi történt. Nem olyan sok férj van a világon, akinek a
felesége odaégett, mialatt ő nem volt otthon. Rá fog ismerni az esetre.

– Hát… nem írom meg. Majd évek mulva, ha öreg leszek.

– Különben – mondja kis gondolkozás után – ha az egészet átteszed
vidékre vagy külföldre… És különben is, ennek már vagy húsz éve!

Gonosz, gyanakvó fiatal zsurnalisztafejemben ekkor felvillant a
lehetőség, hogy hátha nem igaz az egész történet. Megírtam, meg is
jelent, kissé átformálva, egy azóta megszűnt lapban, a Budapesti
Naplóban, «A százados köpönyege» címmel.

Aznap, mikor megjelent, bejött hozzám, kezében az újsággal, amelyre
nagyokat csapkodott.

– Nem jó? – kérdeztem ijedten.

– Azt én nem tudom megítélni – felelt. – Valószínű, hogy nem jó, mert te
írtad. De azt kikérem magamnak, hogy engem nem huszárnak írtál, hanem
gyalogosnak. Ezt nem vártam tőled.

Hivatkoztam arra, hogy át kellett formálni a történetet, mert hátha még
él valahol az a férj, most, húsz év multán. Aztán ezt mondtam:

– Különben is, sohse hallottam, hogy tűzhöz lovasságot vezényelnek ki.
Mint ifjú riporter sokszor voltam tűznél, de még emlékszem is a
stereotíp mondatra: «Futólépésben érkezett a tűzhöz a 32-ik gyalogezred
egy százada X. Y. százados parancsnoksága alatt».

Szinte szívdobogással vártam a választ. Zavarba jött:

– Az mostanában lehetett. Az én időmben még huszárság vonult ki rendet
csinálni ilyen alkalmakkor.

Néhány napig egészen hűvösen viselkedett velem. Barátságosan köszöntött,
beszélgettünk is, de például nem lopódzott mögém – ahogy szokta, mikor
egyedül sétáltam este a hóban – és nem vágott hátba.

Pedig azt a kérdést, hogy mi a különbség mente és köpeny közt, nem is
bolygattam.

* * *

Lassan azért elfelejtette ezt az inzultust. Egy este bejött a szobámba.
Egy üveg konyakot hozott magával.

– Képtelen vagyok befűteni – mondta – szétment a kályhám tegnap az erős
fűtéstől és még nem csinálták meg.

Nálam jó meleg volt.

A repedtmárványú mosdóról két vizespoharat vett elő és teletöltötte
konyakkal.

– Rossz kedvem van – mondta. – Beleestem a hölgybe.

«A hölgy» – a feketehajú színinövendék volt.

Diszkréten hallgattam.

– Állandóan becsap. Odarendel, nincs otthon. Mindig azzal a sánta
emberrel van. A gyógyszerész szívességből kikémlelte őket. Egy piszkos
kocsmába járnak vacsorázni, fel a Várba. Én ezt nem értem. Egy
sárgaarcú, csúnya, sánta, tuberkulotikus ember. Titkár a Városligetben
valami bódéban, ahol variété-műsor van. A hölgy azzal érvel, hogy ez az
ember őt Párizsba fogja szerződtetni, a Folies Bergèresbe. Hallatlan,
mikkel hatnak a nőkre az ilyen nyomorult emberek. Pont épp őt várják
Párizsban!

Nagyot ivott.

– Bolondítja – mondta. – Hiába minden.

Szúrósan nézett rám:

– Mondd… te tudod, hogy én nem vagyok aktív tiszt?

– Hallottam.

– Jól hallottad. Kiléptem. Te talán nem is tudod, hogy nekem
tulajdonképpen nem volna szabad ezt az uniformist viselni?

– De tudom.

– És én mégis viselem. Nem mindig. Csak, ha úgy rám jön. Nem bánom,
zárjanak be, vágjanak négyfelé. Nem tudok megválni a huszárságomtól.
Belebetegedném, ha néha nem venném fel.

Sokáig gondolkozott.

– Te – szólalt meg csöndesen – te csak élsz itt velem egy födél alatt,
tudod, hogy kiléptem a katonaságtól és nem vagy rá kiváncsi, hogy miért
léptem ki?

– Dehogy nem.

– Hát mért nem kérdezed soha?

– Nem tartottam… illendőnek.

Szigorúan villantott felém:

– Micsoda? Csak nem gondolod, hogy valami inkorrektséget csináltam?

– Isten ments.

– Azért!

Megnyugodott. Ivott. Én arra gondoltam, hogy miből él? Senkise tudta.
Hol volt pénze, hol nem.

– Hát kérlek – mondta – a dolog a zsidókkal kezdődik. Én két zsidót
szerettem életemben. Az egyik a Mirabella-kávés volt az Andrássy-úton, a
másik Radó hadnagy, akit Róthnak hívtak, de mikor önkéntesből
aktiváltatta magát, Radóra magyarosította a nevét. Vékony, fekete
zsidógyerek volt, hallgatag, pontos, rendes, nagyon jó katona. Azért is
maradt benn, mert a tisztjei nagyon megszerették még önkénteskorában,
azok beszélték rá. Dacára, hogy zsidó volt. De előbb hamar elmondom a
Mirabella-kávést. Az már öreg, felnőtt zsidó volt. Ezt meg is írhatod. A
Radót nem. Tudod hol van a Mirabella-kávéház?

– Az Andrássy-úton.

– Úgy van. Egy nagy, háromemeletes sarokházban. Ez a kávéház egy másik
zsidóé volt, valami Pollák nevűé. Hát kérlek szépen, egy napon bemegy
ebbe a Pollák-féle Mirabella-kávéházba egy szegény felvidéki zsidó,
pájesszel és kaftánban. A Mirabella tele volt selyembe öltözött
uzsonnázó asszonyokkal. A kaftános leül a leghátulsó sarokba, egy
egészen kis asztalhoz és vár. A pincér arramegy vagy tízszer, de nem
kérdezi meg tőle, hogy mit rendel. Végre megszólítja a pincért: «Kérek
egy feketét». A pincér ránéz, azt mondja: «Nincs fekete». A kaftános
nagyot néz. Egy ilyen nagy kávéházban nincs fekete? Már sejtette, hogy
nem akarják kiszolgálni, mert szégyenlik a kaftánját a többi zsidó
előtt. Odamegy a kasszához, ahol a kávés állt. Szépen köszön és kérdezi:
«Kérem, igaz az, amit a pincér mondott, hogy itt nincs fekete?» A kávés
mérgesen néz rá és ezt feleli: «Önnek nincs». – «Köszönöm» – mondja a
kaftános és kimegy. Kint esett az eső, ez is fontos. Egy ideig állt a
fényes kávéház előtt és nagyon fájt a szíve. Ezt onnan tudom, mert ő
maga mesélte. Az fájt neki, hogy a zsidó kávés szégyelte őt a zsidó
vendégek előtt. «Ha egy antiszemita lett volna – mondta – egy szót se
szóltam volna». Állt egy ideig a kávéház előtt, aztán bement a házba és
a házmestertől megkérdezte, hol lakik a háziúr. A háziúr az első
emeleten lakott. Felment hozzá. Azt mondja, egy órai alkudozásra volt
csak szükség, egy óra mulva már ügyvédért telefonáltak, mert a kaftános
megvette a házat. Ott nyomban ki is fizette a vételárat, aztán lement az
ügyvéddel a kávéházba és felmondott a kávésnak. A kávést ez az egész
dolog úgy meglepte, hogy csak egy óra mulva ájult el hátul egy
kártyaszobában. Ennek most körülbelül nyolc éve van, azóta az övé a
kávéház és megduplázta a vagyonát. Ezt megírhatod, de az legyen a címe,
hogy: «A harag rossz tanácsadó». Én ezt az embert ezért megszerettem. Ez
férfi. Évekig minden éjjel bementem a kávéházába és kettesben
snapszoztunk a kassza mellett. A történetet minden héten újra
elmondattam vele, olyan jóleső dolog. Csak az nem szép tőle, hogy szürke
angol ruhát visel és piros nyakkendőt. Tulajdonképpen soha nem lett
volna szabad levetnie a kaftánját. De ez az egész nem tartozik az én
ügyemre. Csak elmondom, mert ez az én egyik zsidóm.

– És Radó?

– A másik. Az már belejátszott az életembe, szegény.

– Radó nem volt huszár, hanem gyalogos. De Váradon volt ő is. A
kávéházban sokszor ültem vele, a vendéglőben kevésbbé. Remekül
sakkozott. Hát kérlek, egyszer hadgyakorlat van, valahol lenn
Dalmáciában, vagy tudom is én hol, valami ilyen vad vidéken. És ott a
következő dolog történik Radóval. Gyakorlaton, kérlek, tehát
kötelességteljesítés közben, mint hadnagy, megy egy nagy erdőn
keresztül, mögötte ballag a tisztiszolgája, egy derék magyar fiú.
Mennek, mennek, aztán leülnek pihenni valami nagy kövek vagy sziklák
közé. Ahogy ülnek, egyszerre csak felordít a Radó legénye, mert
megcsípte egy vipera. Az ott tele van viperával az a vidék, úgy mondják.
Ordít a legény és Radó, szegény, nagyon megijed, mert tudta, hogy az
ilyen viperacsípés halálos. A féreg a felsőcombján marta meg a fiút,
ahogy ültében odafért hozzá, a csípője alatt. Figyelj, mert még ez is
fontos. Jön arra egy kis tiszti járőr, hallják a bajt, de senki nem tud
segíteni. A szegény gyerek ordít, ő is hallott valamit, hogy ettől meg
szokott az ember halni. Azt mondják ott többen: ki kell szívni a sebből
a vért, de most rögtön, akkor nincs semmi baj. Na, ki vállalkozik?
Senki. Radó nagyon szerette ezt a legényét. Ezt mondani se kell, ez így
szokott lenni. Na, senkise vállalkozik? Nem vállalkozott senki, még
mosolyogtak is. Szegény Radó akkor fogta magát és kiszívta a mérges
csípésből a vért. Azóta száz doktor állapította meg, hogy ezzel
megmentette a legénye életét. De rossz helyen volt a csípés, mondom, a
legény combjának a felső részén, oldalt. Ebből nagy baj lett Váradon.
Azt mondták a tisztek, nem ülnek Radóval egy asztalhoz. Tudod, hogy van
ez vidéki városban. Tele lett vele a város. Olyan nagy lett a szóbeszéd,
hogy a tisztikarnak foglalkoznia kellett az esettel. Én ezeket a
tiszteket sem tudom elítélni, nekik a maguk szempontjából teljesen
igazuk volt. Nem járkálhatott egy tiszt a legénység közt, aki egy
bakának megcsókolta a felső combját, még ha oldalt is. Ez tragikus
helyzet volt. A tisztikarnak is igaza volt, szegény Radónak is. De akkor
én fiatal voltam és nagyon fel voltam háborodva a gyalogos tisztikar
ortodoxiája ellen. Nagyon éles vitáim voltak velük, sőt a magam
lovas-bajtársaival is. Radót nem lehetett sehol látni, Pestre utazott,
szégyelte magát. Én egyre jobban exponáltam magamat érte, tudod, úgy
belelovaltam magamat a dologba, akkor még azt hittem, hogy egy ilyen
szegény Radó főbelőheti magát, ha ki kell lépnie a katonaságtól.
Mindenkivel összevesztem miatta, hetekig külön jártam vacsorázni.
Segíteni nem lehetett, Radónak tudomására hozták, hogy azonnal le kell
tennie a rangját és ki kell lépnie. Ez meg is történt és egy hónap mulva
elfelejtették az egész esetet, csak azt nem felejtették el, hogy én
vadul exponáltam magamat az ellenkező állásponton. Itt kezdődött aztán
az, hogy tarthatatlan lett a helyzetem. Tulajdonképpen titokban
ellenségemmé vált mindenki az ezrednél. Egy barátom volt, nem mondom meg
a nevét, egy huszárfőhadnagy, akivel együtt laktunk egy szobában. Ez is
már kezdett rábeszélni, hogy helyeztessem át magamat, mikor megtörtént a
katasztrófa.

A «katasztrófa» szónál egy kicsit eltorzult az arca. Keserű és gúnyos,
mosolyban felolvadó grimace volt ez.

– Igyál – mondta – most jön az igazi.

Ittam és figyeltem.

– Ez a főhadnagy – folytatta – akivel együtt laktam, a világ
legkedvesebb huszárja volt. Jószívű, vakmerő, a világ dolgaiban olyan
tájékozatlan, mint egy tízéves kislány, csinos, jókedvű, erősen italos
és ami itt most fontos, a legveszettebb kártyás, akivel valaha
találkoztam. Nem volt nagy köztünk a korkülönbség, én azért mégis egy
kicsit apás szerepet játszottam mellette. Már csak azért is, mert akkor
én még szolidabb ember voltam, tudja Isten, nagy katonai karriért
akartam csinálni. Mindegy, na. Gyerünk tovább. A fiú bolondul kártyázott
és mindig veszített. Fülig volt adóssággal. Akkor már nem igen intettem,
hogy ne kártyázzék, mert úgy gondoltam, hogy egyszer mégis csak nyer és
akkor fizethet az uzsorásoknak. De vesztett, tovább. Én már rég aludtam,
mikor éjjelente, illetve reggelente hazajött, kipirultan a pezsgőtől és
a veszteségtől s mikor álmomból felriadtam, láttam, hogy maradék gyűrött
bankóit belevágja az éjjeliszekrénye fiókjába, ledobálja magáról a ruhát
és lefekszik. Néha ennyit kérdeztem tőle: «Na?» A felelet mindig ugyanaz
volt: «Vesztettem». Kérlek, kétségbe voltam esve miatta. Egyszer aztán
egy ötletem támadt. Bár ne támadt volna. Elhatároztam, hogy amikor így
részegen elalszik, az olvasatlanul fiókba szórt bankóiból mindig
elszedek egy kis csomót, – hisz sohse tudta, mennyi pénzzel jött haza –
aztán szép lassan összegyüjtögetem neki és egy napon, mikor már
kikerekedik a summa, átadom neki a vagyont és elmondom, hogy hogyan
gyüjtöttem. Így is történt. A fiú abban az időben átlag két órát aludt
naponta, mert alig jött haza, már rukkolni kellett reggel. Mint egy
darab fa, úgy aludt el abban a pillanatban, mikor az ágyba vágta magát.
Ilyenkor mindig vártam pár percig, aztán az ágyamból kinyúltam a két ágy
közt álló éjjeliszekrényhez, csöndesen kihúztam a fiókot és úgy érzés
szerint megítélve, hogy mennyit lehet, kivettem egy marék bankót s
áttettem a saját fiókomba. Ez hetekig ment így. Soha nem vette észre,
hogy hiányzik pár bankó. Egyszer aztán a következő dolog történt. Mint
rendesen, hajnalban jön haza és vetkőzni kezd. Beledob a fiókba vagy
három marék gyűrött pénzt. Felébredek, kérdezem: «Na?» Azt mondja
keserűen: «Nyertem». Akkor már csinos vagyona volt nálam összegyüjtve.
Nem tudom hány óra lehetett, tény az, hogy épp derengeni kezdett, valami
kis kevés világosság volt a szobában. Lefekszik, elalszik. Megvárom,
amíg mélyen, szabályosan kezd lélekzeni s akkor lassan odanyúlok a
fiókhoz. Csöndesen kihúzom és belemarkolok. A fiókot visszatolom. És úgy
az ágyban fekve, ennél a nagyon gyér kis derengésnél kezdem nézegetni,
hogy mennyit markoltam ki tulajdonképpen. Mikor így fogom a pénzt,
egyszerre észreveszem, hogy a lélekzése ritmusa megváltozik. Már akkor
valami hideget éreztem a mellemben. Lassan feléje fordítom a fejemet,
hát látom, hogy nem alszik, nyugodtan fekszik a feje a párnán, de a
szeme tágra van nyitva és rám néz. Az első gondolatom az volt, hogy
meghalt, oly mereven, oly mozdulatlanul, olyannyira némán és lélekzet
nélkül meresztette rám a szemét. Én meg az ő szemébe néztem. Ez sokáig
tartott. Aztán halkan megszólítottam. Felelt. Az egész beszélgetés az
volt: «Ébren vagy?» – «Ébren» – felelte. Meggyujtottam a lámpát,
kezemben a pénzzel. «Na – mondom neki, – nem szólsz semmit?» – «Nem» –
mondja csöndesen, nagyon szomorúan. Kérlek, felültem az ágyban és
gondolkozni kezdtem, kezemben a bankókkal. Abban az időben többször
mondogatta nekem: «Hogy van az, hogy te olyan okosan tudod beosztani a
pénzedet, mi mindnyájan tele vagyunk adóssággal és te megvagy adósság
nélkül». Kezdjem most magyarázni neki, hogy neki lopom a pénzt minden
éjjel a fiókból? Most már tudom, hogy ez a tétovázás nagy marhaság volt.
De akkor olyan volt a pillanat, hogy én még most is esküszöm neked: ha
én vagyok az ő helyében, soha, soha nem hiszem el a mesét az ötletes
jóbarátról, aki így akar segíteni a kártyáson. Maga ez az ötlet volt
inkorrekt és magában hordta a bűntetését. De akkor már későn volt. Még
ha rámkiáltott volna! De az kínzott, hogy sokáig figyelt, bizonyára
végignézte az egész fiókhistóriát és mikor már találkoztak a szemeink,
akkor se szólt, csak valami mélységes szomorúsággal nézett. Szóval,
kérlek, odafordultam hozzá és azt mondtam neki: «Te, én tiszti
becsületszavamra mondom neked, hogy minden éjjel kiveszek pénzt a
fiókodból és neked gyüjtöm ide az én fiókomba, hogy ha majd sok lesz,
meglepjelek vele». Azzal kihúztam a fiókomat és megmutattam a pénzt.
«Nagyszerű» – mondta, – de a mosolya nem volt őszinte. Kivettem a csomót
a fiókomból és letettem az ő szekrényére. «Nesze» – mondtam – «eddig
ennyi gyűlt össze». Nem felelt. Mosolygott. Mondd, lehetett ezen
segíteni? Nem. A fiókom még nyitva volt. Nyugodtan nyúltam bele és
kivettem belőle a revolveremet. Ez volt a marhaság II. De akkor nem
lehetett mást csinálni. Ő persze rámugrott és kicsavarta a kezemből a
revolvert. Ez akkor történt, mikor épp a legnépszerűtlenebb voltam Radó
miatt. Egy hét mulva kiléptem. Jól tetted, hogy nem kérdezted, mért
léptem ki. Akkor talán soha nem mondtam volna el. Így, látod, elmondtam.
Így történt, fiam.

Fáradt volt az elbeszéléstől, felállt, nagyot ivott a konyakból,
rágyujtott és fel-alá kezdett járni a kis szobában. Én – talán
automatikusan történt, annyiszor olvastam, hogy ezt szokták csinálni,
mikor az elbeszélő befejezi az elbeszélését – a kályha elé térdeltem és
annyi fahasábot dugtam be az ajtólyukon, amennyi csak belefért.

És most megint konfidensnek kell lennem az olvasóval, ha már elkövettem
azt a hibát, hogy mindeddig nem mondtam meg: tény az, hogy a kapitány
soha életében nem volt tiszt. Misztifikátor volt, kalandor volt, később
megállapítottak róla annyit, hogy valamikor mint közlegény szolgált a
gyalogságnál. A történet Radóval igaz lehetett, tőle egészen
függetlenül. Bizonyára hallotta valahol. A Mirabella-kávés esete, mint
azóta meggyőződtem róla, igaz történet volt. Ez a «két jóbarát esete»
pedig azóta gyakran átgondolt meggyőződésem szerint megtörténhetett
vele, sőt ha elbeszélése módjára visszagondolok, azt hiszem, meg is
történt vele, csak nem mint tiszttel és talán nem éppen ilyen
premisszákkal. Azt a hibát pedig, hogy eddig nem árultam el, hogy sohse
volt tiszt, szándékosan követtem el, abból indulva ki, hogy mikor ő
nekem ezeket a dolgokat elmondotta, még én is szentül hittem, hogy
kapitány.

* * *

Egy délután váratlanul revolverlövéseket hallok. Én az első emeleten
laktam, a kapitány a másodikon. A lövések zaja onnan jött. Megnyomtam a
csengőt és kiszaladtam a folyosóra. A revolver tovább szólt a második
emeleten. Első pillanatra azt hittük, hogy a kapitány öngyilkos lett. De
mialatt felfelé szaladtunk a lépcsőn, megnyugodtam, mert a revolver nem
hallgatott el. Hat lövés után szünet, majd megint hat lövés. Az történt,
amit útközben sejteni kezdtünk: mikor benyitottunk a szobájába, a
kapitány a sarokban állt és az átló irányában célbalőtt a másik sarokba.
Nagyon kinevetett bennünket: engemet, a doktort és a szobalányt, akik
némán és bután álltunk ott a savanyú lőporszagban, mialatt a szomszédból
veszettül csilingelt egy kis csengő, mintha valami láthatatlan bárányka
ugrándoznék valami láthatatlan dombocskán: a lövésekre felijedt dr. S.
rázta a csuklójára kötött csengőt.

– Én önt fel fogom kérni – mondta a sikertelen tőkevadászattól már
teljesen elkeseredett doktor – hogy hagyja el az intézetemet!

Azzal kiment és becsapta az ajtót. Kiment a szobalány is. Csak én
maradtam ott.

– Mért csinál ilyet? – kérdeztem inkább sajnálkozva, mint szemrehányóan,
mert sejtettem, hogy nagyon el van keseredve.

– Idenézz – mondta és megmutatta a céltáblát, amelybe lövöldözött.

Szép nagy csoportkép volt, amelyen négy-öt sorban egymás fölé sorakozva
állott egy egész egylet. A legalsó sor ült. Középen az elnök. Mindnyájan
fekete szalonkabátban voltak s a legalsó sor balszélén ülő négy tag már
főbe volt lőve. Ha nem rohanunk fel, folytatja és sorban főbelövi az
egész egyletet.

– Ez a legjobb szobai céllövő-gyakorlat – magyarázta. – A csoportkép.
Csupa apró célpont és csupa emberfej, ami izgat egy kicsit. Párizsban
tanultam ezt a gyakorlatot egy fiatal montenegróitól, aki rokonságban
volt még az öreg Nikitával, az egykori fejedelemmel. Ez a fiú
összevásárolt kültelki fotografusoknál mindenféle ilyen régi
csoportképet: egyletet, iskolát, esküvőt és azon gyakorolta a szobai
céllövést revolverrel. Ő magyarázta meg nekem azt is, hogy a kéznek nem
mindegy: cseréppipára céloz-e vagy emberfejecskére. Emberfejre nehezebb.

Kopogtattak. A vendéglő fiatal szakácsa lépett be, fehérben, fején a
klasszikus szakács-föveggel.

– Üljön le, barátom – mondta neki a kapitány – mindjárt rátérünk magára,
előbb ezt megmagyarázom a barátomnak. Ma rossz kedvem van, ma célba
lövök.

Elővett a szekrényből néhány hasonló csoportképet. Volt köztük agyonlőtt
és volt ép. A legtökéletesebb munka az volt, mikor egy szálig agyonlőtte
az egész budai önkéntes tűzoltótestületet. Szegény tűzoltók ott álltak,
teljes díszben, lyukkal a fejük helyén, de a lyukon sisakkal. Az egyik
csoportképre rávert a tenyerével.

– Látod ezt? – mutatta.

A kép alá ez volt írva: «A budapesti evangélikus főgimnázium VIII.
osztálya 1889-ben». Az egész osztály főbe volt lőve, csak a legalul, a
középen ülő tanár volt valami éles szerszámmal széthasítva. A tanár
körül ronggyá volt lődözve a kép közepe.

– Kérlek – mondta – ez rettenetes volt, ezt már évek óta tartogatom itt
a szekrényben. Mikor erre a képre lőttem, láttam az ördögöt.

Értelmetlenül néztem rá. A szakács nevetett.

– Ne nevessen – mondta – hiszen maga intelligens ember. Ilyenen csak a
parasztok nevetnek. Igenis, láttam az ördögöt. Ezen a helyen ült, itt,
ahol ez a szakítás van, a kép közepén…

És mutatta az osztálytanárnak megfelelő rongyos lyukat a képen.

– Ezt a képet is csak úgy vettem a fotografusnál, mint a többit. Jó kis
sápadt diákok, nyolcadik osztály, érettségi előtt. Kezdem őket lőni szép
sorban – fenn kezdtem itt balról azokon, akik a padon állnak – és ment
remekül, végig az az egész osztály. Láthatod, alig tévesztettem kettőt
harminc közül. A tanárt kikerültem, azt a végére hagytam. Mikor már
minden diák ki volt lőve, újra töltöm éppen a pisztolyt és közben
véletlenül ránézek az öreg tanárra. Hát megfagyott bennem a vér. A
tanár, aki addig semmitmondó arccal ült ott, most egyszerre, hogy az
egész osztály elhullott mellőle, megváltoztatta az arcát. Dacosan, de
azért átszellemülten nézett rám és egy kicsit mozgatta az ajkát.

A szakács megint nevetett.

– Ne röhögjön – mondta most már ingerülten – így volt, ha én mondom. A
tanár kérte a halált. Mintha azt mondta volna: «Most, hogy minden
tanítványom elesett, én sem akarok tovább élni». Megijedtem tőle, ő meg
megint változtatta pici arcát. Azt mondja: «Lőjj már, ölj meg, nem
akarok tovább élni a tanítványaim nélkül!» Fájdalmasan, könyörgően
nézett, várta a megváltást. Engem meghatott, hogy egy tanár ennyire
szereti a fiait. Kissé restelkedtem, hogy ekkora fájdalmat okoztam neki
és éreztem, hogy most már nincs más út: agyon kell lőni a tanárt, hogy
ne szenvedjen. Jól célbaveszem, lövök, nem találom el. Ránézek: már nem
fájdalmas az arca, hanem hideg és merev. Újra lövök, megint mellé megy a
golyó. A hideg arc pici szemében egy kis gúny jelenik meg. «Ejnye» –
mondom «csúfolsz?» Szégyellem, de közelebb mentem hozzá, hogy biztosan
eltaláljam. Lövök, nem találok. A gúny elterjed a szeméből az egész
arcára. Dühbe jöttem. Lőttem bele vagy hármat, nem találtam el. Most már
félreérthetetlenül vigyorgott, a két apró szeme úgy csillogott, mint két
kis tűzpontocska. És, barátom, lőttem bele tizet-huszat, hiába. Egyre
jobban vigyorgott, egyre csúnyább lett, egyre félelmesebb, igenis, vedd
tudomásul, hogy meg voltam ijedve, mert éreztem, hogy az ördöggel
találkoztam. Ezért kérte olyan meghatóan a halált a gazember, hogy most
kínozhasson. Sohse tudhatja az ember, milyen formában látja meg egyszer
az ördögöt. Mert egyszer mindenki látja életében. Én akkor láttam.
Ellőttem, ami patronom csak volt. Végül is a kardommal szúrtam
keresztül, mint láthatod. Nagyon rosszul éreztem magamat és ki voltam
merülve. Iszonyúan megfájdult a fejem. És arra is emlékszem, hogy akkor
a lőpornak sokkal büdösebb, kénesebb szaga volt, mint máskor. Most már
nézheted, már nincs benne az ördög. Mikor átszúrtam, nagyot nevetett és
visszaugrott a pokolba.

A szakács rémült-komoly arccal figyelt.

– Most nevessen, spanyol! – mondta neki a kapitány diadalmasan. – Ugy-e,
elment a kedve?

A szakács azért volt «spanyol», mert Madridból jött haza Magyarországba;
ott a spanyol királyi konyhában volt kukta. És most azért ült itt, mert
a kapitány estére vacsorát rendelt. Ő is hallott arról a vacsoráról,
amit nemrég G. úr, a legtudósabb magyar vendéglős rendezett. G. úr, aki
gazdag ember volt és szakácsművészeti könyveket írt, egy művészekből,
művésznőkből és egyetemi tanárokból álló társaságnak reprodukálta
Trimalchio vacsoráját a szállodája pincéjében. Kezében a Petronius-féle
leírás fordításával nagyjából berendezte az ebédlőt, fűrészport
festetett pirosra és azzal szóratta fel a földet és ő maga gyűrkőzött
neki, megcsinálta történelmi hűséggel a római ételeket, ahogy Petronius
őket pontosan leírta. A borokat nem kellett utánozni: a tüzes olasz
borok ma is ugyanazok voltak, mint Trimalchio idejében. Mindössze más
évszám volt a palackokon. A vacsora remekül sikerült. Mindenki rosszul
lett. De az egyetemi tanárok meggyógyították a művészeket és a művészek
hazacipelték az egyetemi tanárokat Ez híres eset volt akkor Pesten.

– Na – mondta a kapitány – mi is tudunk ilyet, spanyol. Csakhogy mi nem
római vacsorát eszünk, hanem spanyolt. Nem vagyok rá kíváncsi, hogy mi
lesz. Négyen leszünk és ugyanazt a vacsorát kérem, amit a spanyol király
evett, mikor jól akart vacsorázni.

A szakács kis könyvet vett elő.

– Mars ki! – kiáltott rá a kapitány. – Pont kilenckor jövünk és a
konyhában eszünk.

A szakács kiment.

– Ülj le – mondta a kapitány. – Ez a lány tönkretesz engem. Bestia.

Ültem, hallgattam.

– Kérlek – mondja – ez egy csúnya kis dög volt és most kezd szép lenni.
Mikor megismertem, rongyos volt és most olyan elegáns, mint egy párizsi
kokott. Mikor elkezdtem vele vacsorázni járni, buta volt. Most olyan
okos, mint az ungvári rabbi. Azelőtt fekete volt a körme, most olyan a
keze, mint a liliom. Azelőtt szende és szerény volt, most szemtelen.
Tönkre fog tenni.

Azt mondom neki: ez nem nagyon valószínű, ha ilyen hidegen és kritikával
tud róla beszélni. Mondom: izgatja, nyugtalanítja, de ez nem hatol
mélyre. Mikor ezt magyaráztam, nagyon erősen figyelt rám. Láttam, hogy
segítséget, reményt, vigasztalást vár tőlem és mialatt magyaráztam neki,
hogy nem szereti a lányt komolyan, megláttam a viselkedésén, hogy
komolyan szereti. Ismerni kellett őt: sóhajtani nem tudott, mindig
cselekedetek jártak a fejében. Hogy mit kell csinálni. Agyonlőni a lányt
vagy magát? Vagy mindkettőjüket? De mialatt beszéltem s miközben a
tapasztalatok hatása alatt magam is átváltottam valami más hangnemre,
levetette a kemény, kommandirozó maszkot az arcáról és megint úgy
figyelt rám, ahogy csak nagyon ritkán láttam: mint kisgyerek a
mesemondóra. Beszédközben éppen ezért teljesen elvesztettem a
meggyőződésemet és a végén már híg általánosságokat mondtam, köztük
olyanokat is, amiket hallottam vagy olvastam. Rájöttem, hogy nagyon
szereti ezt a lányt.

– Persze te azt hiszed – mondta aztán, keménységet erőltetve a hangjára
– hogy nekem valami nagy-fene viszonyom van a hölggyel.

Elszóltam magam:

– Még az se?

Belül összetört erre a szívhangra, de kívül jól tartotta magát. Hetyke
lett:

– Nem forsziroztam – mondta. – Megcsókoltam néha, de egyszer megtörülte
utána a száját. Én nem tudom, mi van rajtam utálni való.

Vadul nézte a cigarettáját. Valóban, nem volt rajta utálnivaló, még nő
szemével nézve sem – hacsak valaki fel nem tette magában, hogy neki nem
tetszik. Mert akkor aztán csinálhat, amit akar. Szép, kemény, pirosra
dörgölt, folyton jól kimosakodott, borotvált tiszta ember volt, csupa
széles csont és izom, csupa erő és fantázia, könnyelműség, vakmerőség –
és grácia, dacára a zömökségének. Talán éppen csak hogy egy kicsit rövid
volt a lába – azóta gyakran tapasztaltam, hogy ezt nagyon nem szeretik a
nők. De ez mégsem lehetett döntő ok. Inkább azt hiszem: az egész
kapitány, úgy ahogy volt, nem kellett a hölgynek. Ez is előfordul és ez
még rosszabb, mint a rövid láb.

Az meglepett, hogy nincs viszonya ezzel a kis fekete bogárral. De
elhittem neki. Igaz is lehetett. Ha az embernek jó füle van, nehéz ilyet
vagy ennek az ellenkezőjét hazudni neki. És ha még jó szeme is van,
amely figyelni tudja a vádlott szemét, amikor vall, akkor lehetetlen,
hogy hazudjanak neki. A fekete bogárért nem tettem volna a tűzbe a
kezemet, de hogy a kapitánynak nem adta oda magát, ez biztos volt.

– Én egy nagyon ronda dolgot csináltam – mondja egyszerre a kapitány,
mialatt én ezeken tünődtem. – Én együtt vacsoráztam vele, meg avval az
Oszkárral. Avval a titkárral vagy ügynökkel, vagy micsodával, akivel
mindig együtt jár. Pezsgős vacsorát fizettem nekik, mint valami vén
hülye. Az az Oszkár olyan éhes volt, hogy bámultam, mikor evett. Úgy néz
ki, mint egy hernyó. Büdös, olcsó cigarettát szív és annyit, hogy sárga
tőle az ujja, meg a szájaszéle. Egy csúnya, beteg ember. És ez a szép
lány… Érthetetlen.

Savanyúan mosolyogva csóválta a fejét.

– Ez még semmi – folytatta. – Még rondább dolgot csináltam. Vacsora után
hazakísértük a lányt és akkor elmentem evvel az emberrel egy kávéházba.
Reggelig ittunk és én kivallattam. Neki sincs viszonya vele. Én nem
tudom, kivel van viszonya ennek a bestiának. Oszkár úr azt mondta, hogy
valószínűleg van egy nagyon öreg embere. Oszkár úr nem hazudott nekem.
Holtrészeg lett a harmadik pohár után és úgy sírt, mint a záporeső.
Szinte elresteltem, hogy ez még szerelmesebb belé, mint én. Én persze
nem voltam hozzá bizalmas. Úgy tettem, mintha csak passzióból járnék
néha ezzel a lánnyal, hogy hallgassam a vidám fecsegését. De ő kiöntötte
a szívét. Tényleg leveleket ír Párizsba egy magyar balletmesternek a
lány érdekében és ő is ki akar menni vele. Azt mondja: talán ott majd…
Én oktattam. Hogy így bánjon vele, meg úgy bánjon vele. Kitanítottam,
hogy hogyan vegye le a lábáról. Vigasztaltam, hogy csak kitartás:
biztosan az övé lesz, csak ne hagyja abba a küzdelmet… Pfuj. Nem ronda
dolog?

– Nem.

– Dehogynem – mondta. – Te egy opportunus újságíró vagy. Ez ronda dolog.

Öltözni kezdett.

– Bemegyek a városba – mondta.

– Gyalog?

A kérdés jogosult volt, mert két napja szakadatlanul esett a hó, benn a
városban még a villamosok se jártak, ide a szigetre meg nem jött ki még
szánkó se, semmiféle pénzért.

– Gyalog – mondta. – Meghívtam vacsorára a hölgyet. Azért leszünk
négyen. A patikus meg te, meg én a hölggyel.

Így tudtam meg, hogy én is meg vagyok híva a spanyol vacsorára, a
vendéglő nagy konyhájába.

Elindult gyalog a sötétben, be a város felé. Én visszamentem a szobámba,
lefeküdtem a kanapéra gondolkozni és rögtön elaludtam. Álmomban Rómában
jártam, egy nemrég-mult olaszországi utazás emléktöredékei keveredtek
föl bennem és iszonyú harangozást hallottam. Erre ébredtem fel. Kilenc
óra volt, koromsötét este. És a harangok még vadabbul, még élesebben
szóltak, mint álmomban. Az ablakhoz mentem és lenéztem a hotel bejárata
elé. Szánkó állott a kapu előtt, négy ló volt belefogva. A rudasnak és a
nyergesnek a hátán valami soha nem látott, szörnyű nagy és fényes
hangszer harangozott, csöngetett, csörgött, zörgött. A kapualja
világosságában csillogott ez a nikkelezett lantokból és akasztófákból,
meg törpe ruhafogasokból összekombinált harangjáték, amelynek csengetyűi
és zörgői közt hosszú fehér és piros lófarkak függöttek. A lovak
idegesen rázták ezt a hátukra erősített zenekart és akkora zajt csaptak,
mintha az egész cári udvar érkezett volna meg száz szánkón a hotel elé.
A szánkóból akkor segítette ki a kapitány a kis fekete lányt. Valóban,
kecsesen ugrott le a magas szánkóról. És hangosan nevetett. Kimentem a
folyosóra, lenéztem a lépcsőházban. A földszinti folyosón át mentek a
vendéglőbe.

A vacsorán semmi nevezetes nem történt. Az úgynevezett miliő volt csak
érdekes. A hatalmas, másfélezer vendéglői vendég számára épült konyha,
mesébe illő nagy tűzhelyével, rosszul világítva, a szögleteket
homályosan hagyó néhány lámpával, a konyha kellős közepén a kis
négyszemélyes asztal, amelynél ültünk és a hófehérbe öltözött föveges
szakács, ahogy sorra hozta a spanyol király kedvenc ételeit. A spanyol
király, tisztelt olvasó, húslevessel kezdi, csészében. Aztán homard-t
eszik, _à l’américaine_. Aztán tournedont kap, amely alatt vajban sült
kenyér van és amelyre bánatosan borul egy nagy darab libamáj. Ehhez nagy
tál főzeléket adnak neki, amelynek a közepén egy óriási karfiol van s e
körül, mint tyúk körül a csirkék, kis színes kupacok pihennek
sárgarépából, zöldborsóból, gombából, zöldbabból és brüsszeli
káposztának is nevezett mogyorónagyságú úgynevezett kelbimbóból. De ez
még mindig nem elég a spanyol királynak. Magasan lobogó, lánggal égő
tésztát kap ezután, majd sajtot, amihez bizonyára ő sem nyúl hozzá, majd
nagy állványon gyümölcsöt, amely után megmossa a kezét egy kis
rézedényben, amelyben citromszelet helyettesíti a szappant. Ha nem
tudtam volna, hogy a spanyol királynál vagyok vacsorán, azt hittem
volna, hogy az újságíró-egylet rendes évi bankettjét eszem, azzal a
különbséggel, hogy mi hideg tokot szoktunk kapni tartármártással a
homard helyett. Úgylátszik, ez az egy különbség van egy spanyol udvari
ebéd és egy magyar újságíróbankett közt.

Vacsora után a gyógyszerész énekelt és a spanyol király ötféle likőrt
kapott. A kapitányt először láttam együtt a fekete lánnyal. Tényleg,
siralmas volt a viszony kettőjük közt. Felháborítóan bánt a kapitánnyal,
a nélkül, hogy egy illetlen vagy sértő szót mondott volna. Mikor
leültünk, egyáltalán nem tetszett nekem a lány. De a vacsora végén,
mikor az ételtől és a likőrtől felmelegedett, valami boszorkányos,
nevető csinosság játszott az arcán, a pillantása, mint valami gyík,
szaladt végig rajtunk, szinte éreztük az arcunkon a csiklandását. Engem
idegessé tett, hogy sokat és ok nélkül nevetett. Egy kicsit meg is
játszotta a spanyol királynét. De nevetni mindig a kapitányon nevetett
és a spanyol gőgöt is csak őfelé árasztotta. Egyszer a kapitány rá
akarta tenni a kezét az ő kezére, az abroszon. Akkor vicces-gőgösen
felkapta a fejét és királynői pózt játszva, ráütött a kapitány kezére,
tréfásan-patetikusan mondva: «Pardon, uram!» De az ütés – véletlenül-e,
vagy a hölgy jelleméből kifolyóan – olyan sértően csattanóra sikerült,
hogy éreztem, én vörösödöm el a kapitány helyett.

A kapitány nagy ivászatot akart rendezni, de a hölgy folyton az órát
nézte. «Próbám van reggel», – mondta. Aztán ezt: «Gyerünk már, szegény
lovak kint megfagynak». A kapitány olyan ügyetlenül könyörgött neki még
egy-egy félóráért, hogy ismét nekem kellett magamat szégyelnem helyette.

A harangjáték, amit vacsora alatt is megráztak künn a lovak, egy magyar
cégnek a remekbe készült munkája volt, pontos másolata annak, amit a cég
az orosz udvar számára készített és a párizsi világkiállításon annak
idején kiállított. Délután még nem tudta a kapitány, hogy meg fogja
venni. Mikor a leányért ment a szánkón, amelyhez két fiakkeres adta
össze a négy lovat, megállott a híres nyergesbolt előtt és bement rendes
szánkócsengőt venni. Ott meglátta a szekrényben a kiállítási darabot,
ezt a lóháton járó toronyzenét. Rettenetes pénzért vette meg és még
aznap a két fiakkeresnek ajándékozta a két instrumentumot. Mind a kettő
már régóta ismét a nyergesboltban van, a régi szekrényben, – a
fiakkeresek féláron adták el a boltosnak. Nem hiszem, hogy valaha az
életben még valaki meg fogja venni.

Én szembeültem a fekete lánnyal a vacsoránál. A likőrök idején a lábával
megérintette a lábamat. Ránéztem, reflexmozdulattal, azt hittem,
véletlen. Visszanézett, mosolyogva és gúnyos grimaszt vágott felém.
Hangosan nevetett és a kapitány ama kérdésére, hogy mit nevet, azt
mondta: «Majd elmondom négyszemközt». Biztosra veszem – mert ez a fajta
volt – hogy az úton hazafelé azt mondta a kapitánynak: «Az a hosszúhajú
fekete gyerek vacsora alatt megnyomta a lábamat». Már akkor valami
ős-férfigyűlölet volt bennem az ilyen nők iránt.

Rossz, erőltetett hangulatban ért véget a vacsora és elég korán. A
fekete lányt bundákba pakolták, a kapitány felült melléje a szánkóra. A
hóesés megállt, ropogós, karácsonyos szép téli éjszaka volt. A fekete ég
tele didergő kis fényes csillagokkal. Mikor a lovak elindultak, olyat
szólt a császári orosz lózenekar a hátukon, hogy azt hittem, ez az egész
alvó város felébred rá. Aztán, mint a szél, elvágtattak a dús fehér
hólombot viselő fák közt. Olyan sokáig szólt egyre halkulóan a
messzeségből ez a csengés-bongás, hogy még most is hallom, mikor írok
róla.

A friss hóban lassan ballagtunk ketten: hazakísértem a gyógyszerészt a
kis épületbe. Egyszerre csak megáll az úton és ezt mondja:

– Kérem. Én mondok magának valamit, de a becsületére bízom. Csakhogy
lássa, milyenek a nők. Ez a lány nekem a vacsoránál megnyomta a lábamat
az asztal alatt.

* * *

Miután a gyógyszerészt hazakísértem, lassan sétáltam visszafelé a
hotelbe, füst, pálinka, ételgőz és lárma után élvezve a téli éjszaka
tisztaságát és csöndjét. A hotel közelében két férfit láttam sétálni.
Igazán ismertem akkor mindenkit a szigeten, de ez a két éjszakai sétáló
már messziről is idegennek tűnt előttem. Arrafelé kanyarodtam s
konstatáltam, hogy két vad-idegen ember. Elég jól öltözött magas, erős
férfiak voltak. Kik lehetnek? Hogy kerülnek ezen a szibériai éjszakán
ide ki a szigetre?

Becsöngettem a kapun, jött a portás.

– Kik ezek? – kérdeztem halkan.

Nem felelt, intett a szemével, hogy előbb becsukja a kaput, majd aztán
beszél. Becsukta, bezárta.

– Nem mondtam – szólt – mert ebben a hóban minden legkisebb hang
elhallatszik odáig. Mialatt az urak benn vacsoráztak a nagy konyhában,
ez a két ember itt volt. Egy órahosszat ültek benn nálam. A kapitány
úrról kérdezősködtek. Hát kérem, mit mondhatok én? Mit tudok én?

Egyszerre nehéz lett a lábam. Éreztem, hogy a vér leszáll az arcomból.

Súgva mondta, mintha még most is félne, hogy a hangja elhallatszik a két
emberig:

– Rendőrség.

* * *

Az éjszaka nagyrészét az ablaknál töltöttem. Vártam a kapitányt, hogy
hazajöjjön. A két magas férfi időközben eltűnt a szemem elől. Én meg
elfáradtam, lefeküdtem, sokáig az ágyból figyeltem mindenféle neszre,
aztán elaludtam.

Dél felé arra ébredek, hogy a portás áll az ágyam mellett.

– A doktor úr kéreti, azonnal tessék felöltözni és felmenni hozzá.

Hirtelen magamra kapom a ruhát, felszaladok a doktor szobájába a második
emeletre. Az úton éreztem, hogy ez már a kapitánnyal van összefüggésben
és az a sejtelmem volt, hogy a végzet, amely pihent egy kicsit, most
neki gyűrkőzött és elindult a kapitány ellen.

A doktor szobájában volt egy félelmes nagy, néha halkan sustorgó
villanyozó gép, amelyre egyszer ráfogtam, hogy minden belépőnek, ha a
doktor véletlenül hátat fordít, oda-sustorogja: «nem vagyok kifizetve!»
Most hallgatott a gép. Alatta egy széken egy kisírt szemű asszony ült,
szegényesen, de úgynevezett angol kosztümbe öltözve. Egy ősz csík volt a
barna hajában. Valami igen disztingvált nyelvtanárnő vagy grófi
társalkodónő benyomását tette. A doktor bemutatott neki: megmondta a
nevemet. A hölgy egy szót sem szólt.

– Üljön le – szólt rám szigorúan a doktor, azon a hangján, amelyen ezt
szokta mondani: «Vetkőzzék le».

A nő elővette a zsebkendőjét és hangtalanul sírni kezdett.

– Maga az egyetlen – mondta felém fordulva a doktor – akire ez a
szerencsétlen ember hallgat. A patikus buta ember. Annak nem kell
szólni. De maga beszéljen vele.

«Szerencsétlen ember» – ez rosszat jelentett. Az asszonyra néztem, aki
könnyei közt, a zsebkendő mögül engem vizsgált, hogy miféle szerzet az,
akire ez a vad férfi állítólag hallgat.

A doktor az asszonyhoz fordult:

– Tessék beszélni.

Az asszony kifujta az orrát. (Érdekes, hogy ez a művelet nem tud bejutni
az elismert tragikus gesztusok közé, pedig sokkal nagyobb szerepet
játszik az élet legsúlyosabb perceiben, mint a szívhez vagy a fejhez
való kapkodás, amit a színészek úgy szeretnek.)

– Uraságod – mondta – talán szintén tudja, hogy detektivek járnak itt a
szigeten.

– Tegnap este…

– Most is itt vannak. Figyelik. Kérem uram, ő fel van jelentve. A Várban
lakik egy miniszteri tanácsos özvegye, egy báróné. Annak van egy
harmincéves lánya, kérem, egy nagyon szép lány, bár már eléggé fanirt,
ez, kérem, soha nem akart férjhezmenni és ez beleszeretett kérem, mint
egy őrült. És ő, kérem szépen, ezt a lányt eljegyezte és jegyben jár
vele egy félév óta. És kérem, az a báróné bizonyos összegeket is adott
át neki, nem sokat kérem, de mégis jelentőset és ő folyton halogatta az
esküvőt kérem és megint kapott újabb kisebb összegeket és aztán kérem,
beütött a krach: a család megtudta, hogy ő ezeket a pénzeket egy rongyos
kis színinövendékre költi, annak pezsgős vacsorákat fizet, mert
szerelmes bele, mint egy őrült, kérem… A család utánavágott, kérem, és
most feljelentették a rendőrségen, hogy házasságszédelgő.

Keservesen zokogott. Én most jöttem rá, hogy szeretem a szegény
kapitányt, ezzel a rettenetes életével együtt, úgy, ahogy van. De
éreztem, hogy tehetetlen vagyok.

– Ön rokona? – kérdeztem a hölgytől. Valami nagyon keveset hasonlított
hozzá, azt hittem, a huga.

– Igen, kérem – mondta sírva. – Én a felesége vagyok.

A doktorra néztem. A doktor felkelt az íróasztalától és iszonyú gyorsan
kezdett fel-alá járni. Ez igen nagy meglepetés volt. Soha nem is jutott
eszembe feltételezni, hogy a kapitány nős ember.

– Nyolc éve! – sírta a nő a kis zsebkendőbe. – Kérem, énrám nem lehet
panasza, mert mikor én megtudtam, hogy ezek feljelentették, azonnal
felajánltam neki, hogy váljunk el és ő vegye el azt a vénlányt, mert így
biztos, hogy becsukják. Mondtam neki, hogy ez nekem nem fog fájni –
sokkal jobban fog fájni, ha ő börtönbe kerül – és «tudod, mondtam neki,
hogy amíg élek, szeretlek, koporsóm zártáig, fogadd el tőlem ezt az
elválást, mentsd meg magadat!» De ő hallani se akar erről, uram, olyan
csökönyös, hogy ezen fog tönkremenni. Hogy ő azt nekem nem teszi meg,
hogy érdekből elváljon tőlem. Megint mondtam, kiabáltam neki, hogy
mentse meg magát, hallani se akar róla. Ő tőlem nem válik el, mert csak
engem szeret a világon egyedül, soha más nőt nem szeretett és én vagyok
a felesége Isten előtt… Szegény drága bolond…

Megint nagyon sírt:

– A szíve… olyan szíve van… csupa jóság…

Zúgott a fejem: micsoda szituáció! És a tegnapi vacsora. A spanyol menű.
A harangjáték, a négy ló, a kis fekete lány. És az a derült, mennyei
nyugalma! Soha egy pillanatra se vettem észre rajta, hogy gondjai is
lehetnek. Még ma se értem teljesen.

– Na már most kérem – folytatja a nő – egy napon ez az öreg báróné
eljött hozzám. Nekünk van kérem nagyon szép négyszobás lakásunk a
Nagyfuvaros-utcában. Csak ő nem lakik ott. Valahogy megtudta ezt a
báróné és mondom, eljött hozzám. Akkor tudtam meg, hogy vőlegény. Azt
már régen tudtam, hogy abba a színinövendékbe szerelmes. De ez még nekem
is új volt, pedig tessék elhinni, sok mindenen mentem én már vele
keresztül…

(Bizony, ezt el kellett hinnem neki.)

– A báróné nagyon szigorúan beszélt velem, mintha tudja Isten, én is
benne volnék a dologban. De rajtam nem fog ki egy ilyen báróné. Én
rögtön átláttam a helyzetet és letagadtam, hogy a felesége vagyok. Azt
mondtam, hogy igen, együtt élek vele már évek óta, de nem vagyunk
megesküdve. A báróné nagyon dühös lett, nem is köszönt, mikor elment. Én
méltányolni tudom azért, kérem, az ilyen finom öreg asszonyt, akivel
ilyesmi történik. És nagyon nehéz is a helyzete, mert az a lány, kérem,
úgy imádja az uramat, hogy ilyet még nem is hallottam. Tíz évig kérték a
legrendesebb emberek, nem akart férjhezmenni. És mikor ez a baj jött,
azt mondta az anyjának, hogy nem bánja, ha az uram nős ember, elmegy
vele úgy is. Meghal érte, kérem. És tessék elhinni, őérte lehet is.

Megint rájött a sírás:

– Muszáj is! – tette hozzá.

Azután elmondta, hogy hiába hazudott a bárónénak, az ügyvédjük utánajárt
a dolognak és megállapította, hogy a kapitány törvényes ura neki. A lány
megtiltotta, hogy bármit is tegyenek a vőlegénye ellen. De a család
fogta a lányt és erőszakkal elutaztatta Triesztbe, ahol a báróné huga,
egy gazdag kávé-importőr felesége vállalta a felügyeletet. A lány onnan
levelet csempészett a postára és a kapitány feleségének megírta, hogy ne
váljon el, ő azt se bánja, ha hárman fognak együtt élni. Akkor már
figyelte a rendőrség a kapitány úgynevezett életmódját. Még mindig el
lehetett volna válni, egy ügyvéd vállalkozott, hogy tíz nap alatt
keresztülhajtja. Hallani se akart róla.

Én csak azon csudálkoztam, hogy hogyan volt mindezekhez ideje. Haza is
járni – (mert a felesége azt is mondta, hogy gyakran járt haza ebédelni)
– a színinövendék után szaladgálni, Budán, a Várban vőlegénynek lenni
egy úri családnál – és mindezek mellett itt a szigeten azt a benyomást
kelteni, hogy egy semmittevő kvietált huszártiszt, akinek nincs egyéb
dolga, mint a bokorba vonulni a gyógyszerész-csalogánnyal,
mozgó-bálokat, törkölyös kártyázást és spanyol udvari lakomát rendezni.
Eszembe jutott az a mondása, hogy életében mindenki találkozik egyszer
az ördöggel. Úgylátszik (legalább mind a mai napig), hogy én az ő
személyében láttam az ördögöt. Utólag valami érzéki csalódás még el
tudná hitetni velem, hogy mikor mint gőzoszlopot láttam a szigeten,
ennek a gomolygó fehér füstnek egy kis kénszaga volt. (Akkor nem
éreztem, pedig kellett volna éreznem, olyan erősen kéntartalmú és
kénszagú a szigeti hőforrás fürdővize.)

A doktor az elbeszélés ideje alatt fel-alá járt folyton. Azért volt
bőven időnk a megbeszélésre, mert a kapitány azóta, hogy a zengő szánkón
elsuhant az éjszakában, még nem jött haza. A felesége kereste a
színinövendék lakásán is reggel, nem volt ott. Hazakísérte éjjel a
kisasszonyt, nagy kapupénzt adott a házmesternek, kezet csókolt és
tovább ment a szánkóval. Talán megneszelte a detektiveket és megszökött?

– Nem hinném – mondta az asszony.

Hosszú szüneteket tartottunk. Vártunk. Olyan csöndek voltak, hogy
hallani lehetett a szomszédból dr. S. kis csengőjének a hangját. Mi volt
ez a kis báránycsengő a tegnapi csengő-orgiához képest!

A doktor – akiről erős a gyanúm, hogy a fel-alájárás alatt nemcsak ezen
az eseten, hanem a saját nyomasztó adósságain is gondolkozott – hirtelen
megállt a sok sírás után mereven maga elé bámuló nő előtt és idegesen
szólt rá:

– Szóval, kérem, legyen szíves precizen megmondani, hogy mi az, amit
éntőlem akar.

– Már mondtam – szólt félénken az asszony – azzal kezdtem, doktor úr.
Tessék bizonyítványt adni róla, hogy őrült. Legalább… valami súlyos
idegbaj… Hiszen ez nem normális ember, kérem.

– Ki van zárva – mondta a doktor. – Én hamis bizonyítványt nem adok.

– Hamis? – mosolygott a nő keserűen.

– Az ön urának a világon semmi baja nincs. Megvizsgáltam nem egyszer. Ez
a fiú, aki itt ül, ez százszor idegesebb, mint ő.

Ez én voltam.

– Semmi baja. Én nem kompromittálom magamat rendőrség vagy bíróság
előtt. Minden, amit tehetek, az, hogy elengedem neki a hotelszámláit.
Hónapok óta lakik itt és még egyszer sem fizetett.

– A cselédeknek… – kezdtem egy mondatot.

– Tudom – intett le a doktor. – Azoknak többet ad, mint amennyit az
egész számlája kitesz, csak engem tüntet ki a bizalmával.

A házitelefon megszólalt. A portás jelentette, hogy megjött a kapitány
úr. A doktor kérette, hogy azonnal jöjjön fel. Furcsa, izgatott percek
voltak, mikor vártuk. Lenéztem az ablakon a hotel elé, de nem láttam
sehol a detektiveket.

Nem volt olyan derűs, mint máskor, mikor belépett. A feleségéhez ment és
igen sokáig, igen hosszan ölelte és csókolta. Úgy összefogózkodott vele,
mintha soha többé nem akarta volna elereszteni. Az asszony is erősen
ölelte, de ez semmi volt ahhoz a szerelmesnél is vadabb öleléshez,
amellyel ezt a nem sovány, de lesoványodott karcsú nőt magához
szorította. A nő félfejjel volt magasabb nála, de az ölelés alatt
összeomlott, mint valami ájult szűz, aki meg akar semmisülni. És nem a
száját csókolta az asszonynak, hanem ahol érte: a szemét, az arcát, a
homlokát, a haját, az orrát, a kezét. Felejthetetlen marad számomra ez
az érzékiség nélkül való csókolódzás. Talán halálraítéltek csókolják
ilyen vadul az anyjukat. Nem szégyelte magát előttünk. Én megfeszített
aggyal figyeltem őket. Ez a derék, finom szegény asszony mégis nő volt,
elhanyagolt nő. Látni lehetett rajta, hogy ez a tisztán érzelmileg
fűtött férfi-dinamika nagy érzéki hullámot kerget rajta végig. És ebben
az ölelkezésben éles jellemzése adódott a kettőjük viszonyának: a férfi
végtelen szeretetének és a halálos asszonyi szerelemnek találkozása.
Soha ennél boldogítóbb, kiegyensúlyozottabb viszonyt nő és férfi közt!
Csak ma tudom irígyelni érte a kapitányt – meg az asszonyt is.

De viszont most már nem volt kapitány. Valami nem nagyon sikerült,
túlzottan kockás civilruha volt rajta. És abban bizony olyan volt,
mintha valami Afrikát is megjárt, nem igen megbízható facér pincér lett
volna. Hajópincéreken van valami ilyen elszántság-féle, talán mert
nemcsak a mesterségükkel, hanem az orkánokkal is bajlódnak.

– Ne beszéljenek kérem – fordult aztán hozzánk – én is tudok mindent,
maguk is tudnak mindent.

– Válj el – sírta a nő.

– Nem válok – mondta könnyen – nem válok.

– De a rendőrség…

– Tudom.

Mosolyogva nézett rám:

– Na író – mondta. – Lesz mit írni.

Lesütöttem a szememet. Ennek tizennyolc éve. Akkor igazán nem hittem,
hogy most itt fogok ülni egy berlini hotelben, pont a tető alatt és
tényleg írni fogom őt.

– Egy megoldás van – mondta elég nyugodtan – megszökni.

Az asszony boldogan lélekzett fel. Mosolygott. Én kevésbbé bíztam a
sikerben. Megkockáztattam egy szót:

– Detektivek…

– Ugyan! – mondta. – Tudod, hova megyek? Jáva szigetére. Ott még
lehetőségek is vannak. És onnan majd küldök neked pénzt… (a feleségének
mondta)… és te majd utánam jösz. Ott van egy volt tiszttársam, egy derék
zsidó ember, folyton levelet kapok tőle.

– Radó? – kérdem halkan. – A viperás Radó?

Tétován mozdult a szeme. Láttam, hogy szeretne igent mondani, de e
pillanatban ő is érezte, hogy nagyon meztelenül áll itt hármunk előtt.
Nyelt egyet és azt mondta:

– Nem. Egy másik.

A két detektív ezalatt a sziget déli csúcsán melegedett a Margithíd
szigeti ágának a végében, a hídőrök kis kőházában. A Dunán erősen
zajlott a jég, más út nem vezetett a szigetről Jáva felé, mint ez a híd.
A figyelők tehát biztosra vették, hogy jól őrzik a kapitányt, sőt
feltünés nélkül.

A kapitány egy óra mulva ugyanazon a vascsónakon, amelyen még nemrég
éjnek idején az óbudai pálinkástól tizenöt liter törkölyt hoztak a
kártya mellé, átevezett az újpesti partra és így megmenekült a
detektivek elől. A csónakot a jégtáblák közt a spanyol király szakácsa
hozta vissza, aki elkísérte erre az útjára. Nem hiszem, hogy volt valaki
a szigeten – a doktoron kívül – aki ne segített volna neki megszökni. A
doktor se volt egészen merev, mert a csónakba útitársat ajánlott neki: a
patikust. Elnevette magát, hallani se akart róla. Érdekes, mik sülnek ki
a veszély pillanatában: a patikust szerette, de nem vette komolyan. Azt
az idegen szakácsot, azt igen. Arra rábízta az életét, mert az már
fiatalon megjárta Spanyolországot, abban szimatolt valami kis
kalandorvért. Nem jön valaki ok nélkül a madridi udvartól egyenesen a
behavazott Margitszigetre egy üres vendéglőbe szakácsnak.

Színházi gukkerrel néztünk utána a toronyszobából – (három ilyen van a
szálló tetején) – a felesége, meg én. Olyan jól evezett, mintha nem
huszárnak adta volna ki magát eddig, hanem tengerésznek. Ez volt az a
pillanat, amikor megtudtam, hogy nem volt huszártiszt. Azt mondtam az
asszonynak:

– Huszár létére úgy evez, mint egy…

«Tengerész» – ezt akartam mondani. De az asszony nagyon idegesen vágott
közbe:

– Hagyja szegényt… ezért még külön nagy baja lehet. Soha életében nem
volt katona. Mennyit sírtam én e miatt a huszárság miatt!

(Ő se volt jól informálva, mert mint már említettem, később
megállapították róla, hogy gyalogos közlegény volt valamikor.)

A vascsónak eltűnt, befordult az újpesti sziget mögé, a kikötő felé. Az
asszony elment egy krajcár pénz nélkül, mert ami kevés aprópénze volt,
azt is beletömte a kapitány zsebébe. (Nem tudom, nem is fogom másként
nevezni soha. Törvény: törvény. De nekem ő, szegény, erre a kis életre
most már kapitány marad.) Nekem nem volt egy vasam se. A doktortól nem
mertem kérni az asszony számára, eleget fizetett rá a kapitányra. Egy
pillanatig gondolkoztam, hogy dr. S.-től kérjek-e valamit ennek a
szegény nőnek, de nem akartam a titkokat elárulni. Aznap, hiába, ez
tény, aznap mindnyájan bűnpártolók, bűnsegédek, bűnrészesek voltunk a
szigeten, ezt nem lehet tagadni. És mindezektől eltekintve, a legnagyobb
titok, amit magamban őriztem, az a meggyőződésem volt, hogy a kapitány
nem egyedül akar megszökni, hanem mindent el fog követni, hogy magával
vigye a kis fekete színinövendéket. Már abban a pillanatban, mikor
kimondta a «megszökni» szót, éreztem, hogy a külföldre vágyó kis nőre
gondol és most nagyszerűen egyesíti az élete két kínzó szükségességét
egy vad megoldásban: megkapni ezt a szép kis fekete bestiát és menekülni
a börtöntől.

* * *

Egész nap fogoly voltam a szigeten, mert semmi pénzem nem volt és a
szörnyű hótömeg miatt a telefonon kirendelhető fiakker-szánkók árfolyama
huszonöt és harminc forint között mozgott. Akkor nyolc forint
honoráriumot kaptam egy novelláért és ötnél többet nem tudtam egy
hónapban elhelyezni, még ha meg is feszültem. Enni hitelbe kaptam a
spanyol udvari konyhában, a hotelszámlával adós lehetett maradni, baj
nem volt. Délután elmerészkedtem a hídig: a két detektív ott pipázott a
hídőrök egyszobás palotájában és nézte a három hídőrt, aki ingyenbe
kártyázott iszonyú komolyan. Körülbelül öt órával ezelőtt evezett el a
kapitány, de nekem olyan nyugodt érzésem volt, mintha már Jávába
érkezett volna.

Este, mikor vetkőzöm, halkan kopogtatnak a szobám ajtaján. Megismertem a
portás kopogtatását. Bejön és azt mondja, de egészen rémült arccal:

– Tessék jönni.

Ingujjban szaladtam utána, mert már ment is, előre. Lemegyünk a
földszintre, ahol egy nagyon kis hallja van a szállónak s vastag
oszlopok közt jobbról is, balról is egy-egy garnitura: székek, kanapé
asztal. Az egyik garniturán, a kanapén ül a két detektív. Előttük az
asztalon ül a kapitány és cigarettázik. Mikor meglátott, nevetett.

– Na? – mondta. – Már azt hitte, Jávában vagyok?

Álltam és bámultam.

– Pardon, uraim – mondta a detektiveknek – egy kis diskurzus…

Megfogta a karomat és átvitt a másik garniturára. Leültetett a kanapéra
és leült mellém.

– Telegrammstílus – mondta. – Vascsónakon át Ujpestre. Onnan villamoson
fekete bestiához. Nincs otthon. Ki a ligetbe, a bódéba, ahol fellép.
Nincs ott. Másik bódéba, Oszkárhoz: «hol a nő». Nem tudja. Talán
titokzatos öregnél. Mondom: iszonyú sürgős. El akartam vinni Párizsba.
Nem Jávába akartam menni, hazudtam. Találgatás Oszkár úrral, hol lehet a
nő. Egyszerre Oszkár úr mosolyog. «Mi az?» – kérdem. Némán kezet szorít
velem. Rázza a kezemet. Azt mondja: «Köszönöm». Mondom: «Mit?» Mondja:
«Jó tanácsokat». Mondom: «Nem értem». Mondja: «Megvolt». Mondom: «Mi
volt meg?» Mondja: «Nő volt meg, ma reggel, végre». Mondom: «Micsoda?»
Mondja: «Este magukkal vacsorázott a szigeten, nagyon jó kedve volt,
maga hazakísérte. De nem tudott aludni, eljött hozzám az
Aeroplán-kávéházba, a Rottenbiller-utcába, ahol éjjel szoktam ülni. Ott
szilvóriumot ittunk és eljött velem haza. Nálam aludt. Reggel kilenckor
ment el». Boldog volt. Ez történt.

– Jó, jó, de…

A detektivekre mutattam, ijedten.

– Istenem – mondta – én úgy gondoltam, hogy vele megyek. Mondtam, hogy
tönkre fog tenni. Mikor kiszédültem ettől az Oszkártól, nem tudtam,
mihez fogjak. Keserű volt a nyál a szájamban. Olyan üres lett ez az
egész szökési gondolat. Fáradt vagyok. Képzelje el, egyedül szökni,
félni, bujni… Vele nem bujkáltam volna. Éltünk volna Párizsban, mint a
királyok, ameddig a pénzem tartott volna, aztán bánom is én, lett volna
akármi, ha egyszer ez a dög… ez a szép kis dög… Rettenetes, hogy most a
dutyiba megyek és nem is volt meg. Oszkár úrnak volt meg.

A rettenetes számomra nem ez volt, hanem az a szó, hogy «képzelje».
Először magázott, mióta ismertem. Mit csináljak? Osztentative tegezzem?
Ennél agyafúrtabb volt, észrevette volna az ajándékjelleget.

– Igen, igen – dadogtam – de ez?… Itt?… Ezek?…

Vállat vont:

– Mint valami hülye, kábultan indultam el… gyalog jöttem a Városligetből
ide a szigetre. Azt hiszem, nem is ide akartam jönni. De a hídról úgy
levonzott valami. Talán ez a két detektív. Tudtam, hogy valahol a
szigeten mászkálnak, mégis lejöttem. Fáradt vagyok. Aludni akarok. Éjjel
nem aludtam. A nőt hazakísértem és utána reggelig ültem a
Kairó-kávéházban, a Lövölde-téren. Száz lépésnyire az Aeroplántól, ahol
ők ültek: a bestia meg Oszkár úr. Oszkár úr, akinek «megvolt» a bestia.
Nekem nem volt meg. Oszkár úr azt mondja, hogy nem öreg embere van neki,
hanem egy fiatal főherceghez «hozatják» minden héten egyszer. Ezért
olyan büszke.

Szinte szeretettel nézte a két detektivet.

– Fáradt vagyok – mondta. Úgy tett, mintha ásított volna, de valami
ellenállhatatlan, szakadozott sóhajtást abortált ezzel az ásítással.

Még sokáig ültünk ott és hallgattunk.

* * *

Kora tavasszal, mint minden évben, kihurcolkodtam a szigetre, ahol már
nem a doktor volt az úr, hanem egy új részvénytársaság. A telet
tudniillik anyagi okokból nem tudtam kivárni a szigeten, mert végül
teljesen lehetetlenné vált a közlekedés a várossal. És nagyon rosszul is
éreztem ott magamat, hogy úgy mondjam: egyedül, miután a kapitányt
elvitték és több hónapi fogházbüntetéssel sujtották. Néha odaálltam a
konyha nagy mesebeli tűzhelye mellé a szakáccsal beszélgetni a
kapitányról, de nem volt jóízű ez a beszélgetés, mert a szakács nagyon
félvállról vette a dolgot. «Kiszabadul – mondta – és tovább csinálja». Ő
állítólag ismerte ezt a fajtáját a szélhámosoknak. A gyógyszerész
szívében hűtlenül elhagyta a kapitányt. Ő ezt mondta: «Ezt nem hittem
volna róla». Behurcolkodtam a városba és ott vártam meg a tavaszt.

Gyönyörű fehér orgona van a szigeten. Tulajdonképpeni specialitása a
nagy rózsakertészet, amely főleg a Balkánra exportálta a legnemesebb
rózsafajtákat. De dúsan virágzik ott épp az a két illat, amelyet
sehogyse bírnak parfűmös üvegbe szorítani a legügyesebb szintetikus
francia gyárosok sem: a jázmin és az orgona. (Pedig ez nagy szó, mert a
rózsaillatot például már jobban csinálják, mint maga a rózsa.) A
szigetnek nedves, kövér, jó földje van, ettől egy kicsit maláriás is
volt a klimája, amíg nem szabályozták a partjait, de viszont sehol virág
olyan kövérre nem duzzadt és estefelé olyan olajos-vastagon nem dűtötte
az illatot, mint a szigeten.

Reggel nyolc óra volt, mikor a kedvesen melegedni kezdő napsütésben
elballagtam az orgonabokrok híressé vált csoportjához, csak úgy sétálni.
Ott látom a kapitányt ülni egy padon, a feleségével, még pedig
egyenruhában. Volt már vagy öt hónapja, hogy nem láttam. Nemrég
szabadult a fogházból. Kezet csókoltam a feleségének. (Erre a gyöngéd
gondolatra akkor órákig büszke voltam.)

– Itt vagyok – mondta. – Mindjárt állok rendelkezésére, csak még ezt
befejezem.

Egy kis papírlap volt a kezében. Kuriózumokat olvasott fel róla, amiket
a fogház könyvtárából kapott könyvekből jegyzett ki, hogy mikor majd
kiszabadul, megmutassa a feleségének. «Az ember nem tudja, mitől hízik»
– mondja a magyar közmondás. Az író nem tudja, mikor tanul. Furcsa, ha
most elgondolom, hogy ilyen előzmények után és ilyen módon, ezen a
reggelen tanultam meg a következő dolgokat:

– «Az Amazon folyó, amely a tengerbe ömlik, még messze a torkolatától, a
tengerben is sokáig megtartja csodálatos kék színét.» (Ezt egy kötetből
írta ki, amelyben Jókai Mór beszédei voltak egybegyüjtve és ezt
hasonlatnak használta Jókai egy tósztjában.)

– «A tenger nem mindenütt vízszintes, mint az ember hinné. A bengáliai
öböl felé haladó hajók tudományosan megállapították, hogy a tenger az
öböl felé, mint valami domboldal, emelkedik. Okát nem tudják. Lehet,
hogy nagy hegyek vonzása.»

– «A Gaurisankar vagy Mount Everest, amely a Himalája-hegység királya és
a világ legmagasabb hegye, pontos mérések tanusága szerint még mindig
nő, évről-évre magasabbra nyúlik.» (Jó példa mindenkinek, aki úgy érzi,
hogy karriérje tetején van. Avagy: jó pap holtig tanul.)

– «Az északi sarkvidéken a pingvinek csoportosan járnak s a csoportot
egy-egy vezérmadár vezeti. Mikor két csoport találkozik, a vezérmadarak
az emberi köszöntéshez hasonló fejmozdulattal üdvözlik egymást.» (Utóbb
magam is olvastam Cholnoky magyar tudósnak a sarkvidékről szóló
könyvében.)

– «Az angol expedícióra, amelyet Younghusband ezredes vezetett a londoni
kormány megbízásából Tibet fővárosába, Lhasszába, a tibetiek olyan
ágyúkkal lőttek, amelyek csöve bőrből, golyója pedig kőből volt.»

Ezek mind nagyon az emlékezetembe vésődtek – nem csoda. Bámultam a
kapitányt.

– Pihenek – mondta – és azután most már tényleg elutazom messzire. Egy
kis magyar expedíció megy Afrikába olyan madarakra vadászni, amelyeknek
a tollaiért nagy pénzt adnak a párizsi nőikalapos cégek. Jövő hónapban
indulunk. Nehéz élet lesz, de sok pénzt fogunk keresni…

– Az istenért – mondom neki – de hát ez az egyenruha? Mi ez, hogy még
mindig…

A felesége helyeslőleg bólogatott felém:

– Ugy-e? Én is mondom neki, de hiába. Olyan, mint egy taknyos gyerek.

A kapitány nem a régi tekintetével, hanem fáradtan, azt szeretném
mondani: lágyan nézett rám.

– Miért ne? – mondta határozatlanul.

– De megbocsáss – mondom – ez mégis csak hallatlan, ebből megint valami
nagy kellemetlenség lesz!

Nagyon enyhe kis mosoly járt a szája körül. Aztán, mint ahogy a gyerekek
néznek, mikor a tanító azt mondja nekik: «nézz bátran a szemembe!» –
felemelte a fejét és a szemembe nézett. Teljesen ártatlan és gyerekes
volt a tekintete. A szájaszéle idegesen rezzent meg egy kis rándulással.

– Ha nekem így tetszik? – mondta dacosan.

És akkor először – és utoljára – láttam, hogy az a kis rózsaszínű
párkány, ami a szeme golyója és a szempillája közt van, lassan
fényesedni kezd – nedvesen csillant meg romantikus violakék írisze alatt
az a kis áradás, amely a fegyelmezett férfinél az utolsó pillanatban tud
megállani, pont a kicsordulás előtt.

Soha többé nem láttam.

* * *

Annak az évnek az őszén elutaztam külföldre. Genfben, Párizsban és
Londonban voltam. Egy évig nem kerültem haza. Mikor egy októberi napon
hazaérkeztem és a hosszú távollét után a pályaudvarról kijövet először
láttam a várost, szorongó érzés vett erőt rajtam. Ezt az érzést az én
generációm nagyon jól ismeri: megérkezni akkoriban Párizsból és
Londonból a kihaltnak ható magyar fővárosba. Különösen este volt bántó
ez a megérkezés. Rosszul világított pályaudvar, meglehetős sötét utcák
és az a kicsiny forgalom, amely a maga kicsinységében rendetlen és
erőszakos volt s veszedelmesebb, mint London legzajosabb kavarodása.
Azóta felvirágzott világvárosi nagyságát Budapest ezeknek a szomorú
megérkezéseknek köszönhette. Az ilyen megérkezők tele voltak tervekkel,
reformokkal, amelyek közül nem egy valósult meg azóta. Semmiféle város
lakóján nem tapasztaltam olyan mértékben ezt az alkotni vágyó
lokálpatriotizmust, mint a mi városunk lakóin. Akárhol jártam külföldön
egy másik budapesti emberrel, ha valami izgatóan szép, új intézményt
láttunk, az egyikünk biztosan felkiáltott: «Ezt nálunk is meg kellene
csinálni». Hány éjszakai sétára emlékszem Párizsban és Londonban, mikor
hajnalig dolgoztunk ki reformterveket Budapest szépítésére,
közlekedésére, társadalmi életének fejlesztésére!

Szóval megérkeztem és másnap, az utazás fáradalmát jól kialudva,
kiélveztem azt a bizonyos első napot a hosszú távollét után, mikor
mindenki kedves, mindenki szép, mindenki mosolyog, mikor melegség ömlik
az ember felé minden arcról, az a nagy – és fájdalom, gyorsan elmuló –
hála azért, hogy az ember olyan sokáig nem mutatta magát nekik. Az a sok
üde: «Mikor jöttél?» amelyből később megint hervadt: «Meddig maradsz?»
lesz.

Reformterveim közül legjobban izgatott az, amelyet a vonaton teljesen ki
is dolgoztam, sőt papirosra is feljegyeztem. Egy szép, kicsiny, de
nagyon elegáns klub, amelyben összegyűljön, ami komoly művész, író,
professzor és művelt laikus van a városban. A címe ez lett volna:
«Százak klubja». Mert pont száz tagja lett volna. Ezt a tervet közöltem
barátaimmal és mindenfelé nagyon tetszett. Különösen egy azóta
megboldogult építész-barátom lelkesedett érte, aki a mi kávéházi
törzsasztalunk tagjaiból akarta a klub «első garnituráját» megszervezni.
Első dolgunk volt helyiség után nézni. A többi érdeklődők közül valaki
egyszer egy nagyszerű klubhelyiséget ajánlt. Az Andrássy-út egy
mellékutcájában volt egy kis grófi palota, amit a grófok bankár-báróknak
adtak el, a bankárbárók pedig továbbadták egy hazárdjáték céljaira
alakult úgynevezett «kör»-nek, amely havi részletekben, a pinkából
fizette volna meg a vételárat. Fizette volna, ha tudta volna. Mert nem
fizette. Barátaink információja úgy szólt, hogy a «kör» haldoklik és
szívesen szabadulna a háztól, a bankárbáró pedig szívesen adja oda
ugyanily feltételekkel egy tisztességes társaságnak. Felmentünk tehát
egy este szegény építész-barátommal ebbe a kártyabarlangba, hogy
megnézzük. Végigjártuk a termeket, a szalónokat, a konyhát, a pincét –
igazán ízléses, finom kis palota volt, valósággal lázba jöttünk, mikor a
kártyázó söpredék közt sétálva már magunkénak éreztük a diszkrét kis
palotát. A klub főpincére régi ismerősünk volt. Ez nem volt véletlen. Az
lett volna a meglepő véletlen, ha Budapest területén bárhol lett volna
egy főpincér, aki nem volt régi ismerősünk. Ez vezetett végig bennünket
a rettenetes társaságon, amelynek tagjai nem is igen ismerték egymást,
mert úgy iratkoztak be a klubba, hogy lenn a ruhatárban húsz koronáért
vásároltak egy tagsági jegyet. Miután bejártuk az épületet, a főpincér
lekísért bennünket a földszintre, a ruhatárig. A ruhatárban csak kalapot
hagytunk, mert szép, meleg őszi este volt, mikor jöttünk, kabátja
egyikünknek sem volt. Kinézünk a kapun, hát szakad a rút őszi eső és
süvölt a szél. Kocsiért küldtünk, a boy kétszer-háromszor szaladt ki s
mindig bőrig ázva tért vissza, kocsi nélkül. Az eső miatt az egész
környéken nem lehetett kocsit kapni.

Állunk, tanácstalanul.

– Hopp! – mondja egyszerre a főpincér. – Lesz kabát. Az egyik úrnak
kölcsönadom az én kabátomat, a másik úrnak pedig…

A ruhatároshoz fordult:

– Ennek az úrnak adja oda a kapitány úr kabátját.

Megmondta a nevét is. Az én kapitányom volt, az én régi
gőzoszlop-kapitányom, a nagy mesemondó szerelmes – másfél év után bizony
nem igen jutott volna magától eszembe.

– Hogyan? – kérdezem. – A kapitány úr itt van?

– Tetszett ismerni? – kérdi a főpincér.

– Hogyne – mondom – de mért mondja, hogy «tetszett?»

– Meghalt – mondja bizonyos részvéttel.

– Mikor?

– Mostanában. Öngyilkos lett.

Az ember az ilyen keserves meglepetés pillanatában rendszerint nem a
fontos dolgot kérdezi. Szinte rátámadtam újra a kérdéssel:

– Mikor?

Kikeresgélte emlékezetéből a napot, úgy körülbelül. Akkor is és azóta
sokszor kínozott az ötlet: pontosan megállapítani, hogy mikor valami
rettenetes szerencsétlenség történt valahol, én abban az órában, abban a
percben mit csináltam. Egyidőben már nem tudtam az újságban a
gyilkosságokat olvasni, mert mikor azt olvastam, hogy valahol a
külvárosban két álarcos rabló bemászott egy öreg trafikosnéhoz és
baltával agyonvágta, hogy kirabolhassa, pontban tegnap éjjel tizenegy
órakor – addig nem nyugodtam, míg pontosan meg nem állapítottam, hogy én
ugyanakkor az Operából jövet egy kis vendéglőben vacsoráztam, sőt a
pincért szemrehányásokkal halmoztam el, mert felvette a rendelést és
csak tíz perc mulva jött vissza sajnálkozó arccal jelenteni, hagy a
vagdalt libamell kifogyott. Ugyanabban a percben a város másik végén egy
szegény vénasszony riadt fel az ágyában és kimeredt szemmel nézett a
baltára, amely a következő pillanatban széthasította a fejét. Kínzó, de
tanulságos és azt hiszem, nevelő hatású játék volt ez. (Abba kellett
hagyni, mert beteges mérveket öltött: mikor hangversenyen ültem és
lélekzet-visszafojtva figyeltünk mind egy mennyei piánóra, amit hosszan
kitartott a hegedűvirtuóz, az járt az eszemben, hogy ebben a pillanatban
nyomorultul, segítség nélkül sülyed el egy hajó a tenger éjszakai
viharjában – vagy hogy messze valahol, egy behavazott pusztán most
keresi kapkodva a revolverét egy bérlő, mert rablók döngetik a kapuját
és a gyerekek már el vannak bujtatva a padláson.)

Megállapítottam, hogy azon az éjszakán, mikor a szegény kapitány a
revolveréhez nyult (amellyel annyi egyletet és gimnáziumot lőtt agyon) –
én Párizsban a Café Américain előtt ültem. Nem volt nehéz megállapítani,
mert minden este ott ültem. Ott ültem és néztem a kis márványasztalok
közé állított vaskosarakat, amelyekben koksz izzott, hogy fűtsön a hűvös
éjszakában is az utcán ülő vendégeknek. («Hogy’ lehetne ezt nálunk is
bevezetni?» – ezen gondolkoztam, mialatt a kapitány megszüntette az
életét, amelyet annyira szeretett.) Aznap Párizsban hideg volt, Pesten,
úgylátszik, meleg.

Egy sárga gummikabátot hozott elő a ruhatáros, amely külön függött a
fogas végében.

– Ez itt maradt – magyarázta a főpincér. – Szép este volt, mikor a
kapitány úr hazament és azt mondta a ruhatárosnak, aki rá akarta
segíteni a kabátot, hogy «hagyja, itt hagyom, most meleg van, minek
cipeljem?» Akkor éjjel lőtte főbe magát. És a kabát azóta itt búsul,
árván. Arra használjuk, hogy ha hirtelen rossz idő támad és valamelyik
úrnak nincs kabátja, ebben megy haza, aztán másnap visszahozza. A kabát
fuvarokat csinál, mint valami fiáker.

Nem fogadtuk el a kabátot. Visszatették a helyére. Úgy függött a
fogason, mint egy másik öngyilkos. A hű kabát, aki elhunyt gazdája után
való fájdalmában felakasztotta magát. Csendesen, lassan meg is fordult
maga körül a szögön.

– Nem ismertem – mondta barátom, az építész – de halottnak a kabátját
nem veszem fel. Én még azokat az embereket is utálom, akik mohón
hurcolkodnak be egy lakásba, amely azért ürült meg, mert meghalt benne
valaki. Engem az özvegyasszonyok, mint férfit nem érdekelnek… Irtózom
tőlük. Gyerünk innen.

A klubból nem lett semmi, de a tárgyalások során még fennjártam
néhányszor a kis kártyapalotában. Mindig odasandítottam a sárga kabát
felé, mikor elmentem. Szomorúan függött a fogas végében, mindig egészen
egyedül, elkülönítve az eleven, boldog kabátoktól, akiknek volt
gazdájuk, meleg otthonuk és itt a ruhatárban számozott cédulájuk,
amelyet büszkén viseltek a mellükön, mint valami rendjelet.

Mikor egyszer lejöttem, nem láttam a helyén.

– Hol a kabát? – kérdeztem a ruhatárost.

– Rossz idő van – mondta – ilyenkor elviszik. Máma Schön Ede úr vitte
el, mert nyitott kocsiban jött érte a babája… és ketten takaróztak bele.

Eszembe jutott a történet, amit egyszer a szigeten mondott el az égő
házban elpusztult két szerelmesről és az ő huszárköpenyegéről, amellyel
betakarta őket. Hogyan közöljem vele, hogy az árva gummikabát a maga nem
patetikus, de szerény módján az ő szelleméhez híven viselkedik?






*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK A GŐZOSZLOP ***


    

Updated editions will replace the previous one—the old editions will
be renamed.

Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright
law means that no one owns a United States copyright in these works,
so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United
States without permission and without paying copyright
royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part
of this license, apply to copying and distributing Project
Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™
concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark,
and may not be used if you charge for an eBook, except by following
the terms of the trademark license, including paying royalties for use
of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for
copies of this eBook, complying with the trademark license is very
easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation
of derivative works, reports, performances and research. Project
Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away—you may
do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected
by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark
license, especially commercial redistribution.


START: FULL LICENSE

THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE

PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free
distribution of electronic works, by using or distributing this work
(or any other work associated in any way with the phrase “Project
Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full
Project Gutenberg™ License available with this file or online at
www.gutenberg.org/license.

Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg™
electronic works

1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™
electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to
and accept all the terms of this license and intellectual property
(trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all
the terms of this agreement, you must cease using and return or
destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your
possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a
Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound
by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person
or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.

1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be
used on or associated in any way with an electronic work by people who
agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few
things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works
even without complying with the full terms of this agreement. See
paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project
Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this
agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™
electronic works. See paragraph 1.E below.

1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the
Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection
of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual
works in the collection are in the public domain in the United
States. If an individual work is unprotected by copyright law in the
United States and you are located in the United States, we do not
claim a right to prevent you from copying, distributing, performing,
displaying or creating derivative works based on the work as long as
all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope
that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting
free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™
works in compliance with the terms of this agreement for keeping the
Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily
comply with the terms of this agreement by keeping this work in the
same format with its attached full Project Gutenberg™ License when
you share it without charge with others.

1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern
what you can do with this work. Copyright laws in most countries are
in a constant state of change. If you are outside the United States,
check the laws of your country in addition to the terms of this
agreement before downloading, copying, displaying, performing,
distributing or creating derivative works based on this work or any
other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no
representations concerning the copyright status of any work in any
country other than the United States.

1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:

1.E.1. The following sentence, with active links to, or other
immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear
prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work
on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the
phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed,
performed, viewed, copied or distributed:

    This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most
    other parts of the world at no cost and with almost no restrictions
    whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms
    of the Project Gutenberg License included with this eBook or online
    at www.gutenberg.org. If you
    are not located in the United States, you will have to check the laws
    of the country where you are located before using this eBook.
  
1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is
derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not
contain a notice indicating that it is posted with permission of the
copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in
the United States without paying any fees or charges. If you are
redistributing or providing access to a work with the phrase “Project
Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply
either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or
obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™
trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted
with the permission of the copyright holder, your use and distribution
must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any
additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms
will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works
posted with the permission of the copyright holder found at the
beginning of this work.

1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™
License terms from this work, or any files containing a part of this
work or any other work associated with Project Gutenberg™.

1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this
electronic work, or any part of this electronic work, without
prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with
active links or immediate access to the full terms of the Project
Gutenberg™ License.

1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary,
compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including
any word processing or hypertext form. However, if you provide access
to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format
other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official
version posted on the official Project Gutenberg™ website
(www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense
to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means
of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain
Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the
full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1.

1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying,
performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works
unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing
access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works
provided that:

    • You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from
        the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method
        you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed
        to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has
        agreed to donate royalties under this paragraph to the Project
        Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid
        within 60 days following each date on which you prepare (or are
        legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty
        payments should be clearly marked as such and sent to the Project
        Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in
        Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg
        Literary Archive Foundation.”
    
    • You provide a full refund of any money paid by a user who notifies
        you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he
        does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™
        License. You must require such a user to return or destroy all
        copies of the works possessed in a physical medium and discontinue
        all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™
        works.
    
    • You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of
        any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the
        electronic work is discovered and reported to you within 90 days of
        receipt of the work.
    
    • You comply with all other terms of this agreement for free
        distribution of Project Gutenberg™ works.
    

1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project
Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than
are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing
from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of
the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set
forth in Section 3 below.

1.F.

1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable
effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread
works not protected by U.S. copyright law in creating the Project
Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™
electronic works, and the medium on which they may be stored, may
contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate
or corrupt data, transcription errors, a copyright or other
intellectual property infringement, a defective or damaged disk or
other medium, a computer virus, or computer codes that damage or
cannot be read by your equipment.

1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right
of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project
Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project
Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project
Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all
liability to you for damages, costs and expenses, including legal
fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT
LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE
PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE
TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE
LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR
INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH
DAMAGE.

1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a
defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can
receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a
written explanation to the person you received the work from. If you
received the work on a physical medium, you must return the medium
with your written explanation. The person or entity that provided you
with the defective work may elect to provide a replacement copy in
lieu of a refund. If you received the work electronically, the person
or entity providing it to you may choose to give you a second
opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If
the second copy is also defective, you may demand a refund in writing
without further opportunities to fix the problem.

1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth
in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO
OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT
LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied
warranties or the exclusion or limitation of certain types of
damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement
violates the law of the state applicable to this agreement, the
agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or
limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or
unenforceability of any provision of this agreement shall not void the
remaining provisions.

1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the
trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone
providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in
accordance with this agreement, and any volunteers associated with the
production, promotion and distribution of Project Gutenberg™
electronic works, harmless from all liability, costs and expenses,
including legal fees, that arise directly or indirectly from any of
the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this
or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or
additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any
Defect you cause.

Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™

Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of
electronic works in formats readable by the widest variety of
computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It
exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations
from people in all walks of life.

Volunteers and financial support to provide volunteers with the
assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™’s
goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will
remain freely available for generations to come. In 2001, the Project
Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure
and permanent future for Project Gutenberg™ and future
generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see
Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org.

Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit
501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the
state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal
Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification
number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by
U.S. federal laws and your state’s laws.

The Foundation’s business office is located at 809 North 1500 West,
Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up
to date contact information can be found at the Foundation’s website
and official page at www.gutenberg.org/contact

Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg
Literary Archive Foundation

Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread
public support and donations to carry out its mission of
increasing the number of public domain and licensed works that can be
freely distributed in machine-readable form accessible by the widest
array of equipment including outdated equipment. Many small donations
($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt
status with the IRS.

The Foundation is committed to complying with the laws regulating
charities and charitable donations in all 50 states of the United
States. Compliance requirements are not uniform and it takes a
considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up
with these requirements. We do not solicit donations in locations
where we have not received written confirmation of compliance. To SEND
DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state
visit www.gutenberg.org/donate.

While we cannot and do not solicit contributions from states where we
have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition
against accepting unsolicited donations from donors in such states who
approach us with offers to donate.

International donations are gratefully accepted, but we cannot make
any statements concerning tax treatment of donations received from
outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.

Please check the Project Gutenberg web pages for current donation
methods and addresses. Donations are accepted in a number of other
ways including checks, online payments and credit card donations. To
donate, please visit: www.gutenberg.org/donate.

Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works

Professor Michael S. Hart was the originator of the Project
Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be
freely shared with anyone. For forty years, he produced and
distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of
volunteer support.

Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed
editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in
the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not
necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper
edition.

Most people start at our website which has the main PG search
facility: www.gutenberg.org.

This website includes information about Project Gutenberg™,
including how to make donations to the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to
subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.