Tanulmányok II.

By Ferenc Herczeg

The Project Gutenberg eBook of Tanulmányok II.
    
This ebook is for the use of anyone anywhere in the United States and
most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions
whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms
of the Project Gutenberg License included with this ebook or online
at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States,
you will have to check the laws of the country where you are located
before using this eBook.

Title: Tanulmányok II.

Author: Ferenc Herczeg

Release date: May 21, 2025 [eBook #76136]

Language: Hungarian

Original publication: Budapest: Singer és Wolfner, 1925

Credits: Albert László from page images generously made available by the Hungarian Electronic Library


*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK TANULMÁNYOK II. ***


HERCZEG FERENC MUNKÁI

GYÜJTEMÉNYES DÍSZKIADÁS

1925

HERCZEG FERENC MUNKÁI

GYÜJTEMÉNYES DÍSZKIADÁS

XXXIX.

TANULMÁNYOK II.

BUDAPEST

SINGER ÉS WOLFNER IRODALMI INTÉZET R.-T. KIADÁSA

HERCZEG FERENC

TANULMÁNYOK II.

BUDAPEST

SINGER ÉS WOLFNER IRODALMI INTÉZET R.-T. KIADÁSA

_Fenntartunk minden jogot a fordításét is._

_Copyright by Singer & Wolfner, Budapest._

45689. – Budapest, az Athenaeum r.-t. könyvnyomdája.






KÖNYVEK




KÁROLYI MIHÁLY ÉS AZ IGAZSÁG


1.

A világháború megvert tábornokai sorra kiadják emlékirataikat. Az ilyen
könyvek eleinte kapósak voltak, de ma már inkább raktáron dohosodnak,
hiszen mindegyikben ugyanaz történik: egy Napoleon mutatkozik be, akit a
mostoha sors megakadályozott abban, hogy megnyerje az austerlitzi
csatát.

Ha a memoárírók különböző sztratégiai elvek szerint működtek is közre a
háború elvesztésében, egy közös vonásuk mégis van: a jóstehetség, – egy
vaksággal megvert világban egyedül ők voltak azok, akik beleláttak a
jövőbe. Mindegyikük látta a katasztrófa felvonuló viharfelhőit,
mindegyikük ismerte a menekülés útját és ha rájuk hallgattunk volna,
akkor nem is dőlt volna meg a Habsburgok és a Hohenzollernek hatalma.
Mért is nem hallgattunk rájuk?!

Ilyenféle, a bukott diák szigorlat utáni bölcsesége jegyében fogant
könyvet adott ki Károlyi Mihály is, a démoni dilettáns, a magyar
történelem leggyászosabb csatavesztője, aki joggal elmondhatja, hogy az
ő harcában minden elveszett, legelőbb a becsület. Visszafelé jövendőlni
ő is tud és szinte csodálatos, milyen pontosan tudja bejelenteni az
időközben bekövetkezett eseményeket.

Az eddig megjelent háborús memoárok szerény célja az volt, hogy
tisztességes temetést biztosítsanak egy-egy veteránnak. Károlyi Mihály
könyvében azonban a föltámadás vágya és reménye ficánkodik. Mi ugyan azt
hittük, a félbemaradt Napoleon, aki az első összecsapásnál már terítékre
került, mint sötét árnyék már csak a nemzet legkínosabb emlékei közt fog
élni, úgy látszik azonban, a magyar sors újabb fordulatai megmozgatják a
koporsófödeleket is.

Történelmünknek az a pár hónapja, amit a piruló Klio Károlyi-korszaknak
kénytelen nevezni, romoknál és szennynél egyebet nem igen hagyott vissza
az országban. Ezt mind eltakarítani és ujjáépíteni, ahhoz egy millió
Károlyi Mihály is kevés volna, ő tehát úgy segít magán, hogy
papírvirág-fűzérekkel ékesíti a fatális szemétdombokat. A könyv célja:
szép szavakra váltani a hitvány cselekedeteket. Egy azonban bizonyos: ha
Károlyi Mihály valóban lehetségesnek hiszi, hogy megismételje a maga
történelmi epizódját, akkor kimondhatatlanul hitványnak kell tartania a
magyar társadalmat.


2.

Ez a könyv alkalmasint a legmagyartalanabb gondolkodású írásmű, amely jó
magyar nyelven valaha is megjelent. A céhbeli újságíró, Figaró rutinja,
a professzor fennkölt tudatlansága az élet dolgaiban, a pesti
entellektüell arrogáns csalhatatlansága, amely úgy turkál a teremtés
titkai között, mint valami cédulakatalógusban, végül a Marx
sziklazátonyain megfeneklett filiszter fogtak össze, hogy megszerkesszék
Károlyi könyvét.

Azok, akik közelebbről ismerik a grófot és olvasták már egyikét az ő
szakácsnő-ortografiával írott leveleinek, mosolyogva hárítják el a
gondolatot, hogy ezt a könyvet ő írhatta volna. Ha valóban le style
c’est l’homme, sokak állítása szerint Károlyi könyvéből akkor Lorsy
emberi mivoltának kellene kibontakoznia. Nekem erről nincs véleményem,
de ha a hang valóban Lorsyé, a szőrös kéz inkább Jászi Oszkáré lehetne,
magam legalább a könyv olvasása közben állandóan lelki szemeim előtt
láttam Jászi óriás és zordon papírmasé tankjainak vonulását.

Ezen különben nem érdemes vitatkozni. Károlyi, ha nem is tud írni,
olvasni mindenesetre tud és ha ő a könyvre rányomatta a nevét, akkor mi
is elfogadhatjuk, mint törvényes gyermekét.

A könyv propaganda-célokat szolgál és természetesen nem olyannak mutatja
Károlyit, amilyen a valóságban, hanem amilyen lenni szeretne,
helyesebben: amilyen vezérre az emigránsoknak ma, tekintettel módosult
politikai céljaikra, szükségük volna. Az igazi Károlyi a
propaganda-célokra hasznavehetetlen, tehát egy javított, a tömegízlésnek
inkább megfelelő, olcsó és népies kiadásra volt szükség.

Károlyiék alkalmasint visszaemlékeztek az ő Rodostójukban, mennyi baj
lett belőle, hogy ők mindenkor csak hadsereg nélkül való vezérkar
maradtak, a néptömegeket pedig a munkásvezérek adták kölcsön
fölmondásra. Érthető, hogy a jövőben a saját zászlójuk alatt szeretnének
toborozni.

A magyarországi oktobristák némely köreiben talán pánikot keltene a hír,
hogy Károlyi Mihály immár levonta degeneráltságából az utolsó politikai
konzekvenciákat is és a marxisták szélső balszárnyán helyezkedett el. Ez
az ember tud és mer akarni, ez tagadhatatlan, gondolkozni azonban
rendesen a más fejével, mostanában úgy látszik a Jászi Oszkáréval
szokott. Most már ő maga is idegenül és értelmetlenül áll szemben az
ezeréves Magyarországgal; az ősi alkotmányban ő is csak a kapitalista
kizsarolás és osztályuralom elnyomásának momentumát látja; a magyar
nemzeti érzés az ő szemében is valami sajnálatos visszaélés, legjobb
esetben barbárkori csökevény; ezzel szemben gyöngéd kegyelettel
viselkedik Catilina, – igen Catilina! – valamint Liebknecht és Luxemburg
Róza emléke iránt; tisztelettel és megértéssel emlékszik meg a bécsi
Adler Friedrichről, aki tudvalevően úgy «tüntetett» a vérengző háború
ellen, hogy pisztollyal fejbelőtte Stürgkh miniszterelnököt, midőn az a
vendéglőben éppen marhahúst evett ecetes tormával; a mérsékelt német
többségi szocialistákról alig titkolt megvetéssel emlékszik meg; a
magyar munkásvezérekről pedig láthatóan az a véleménye, hogy lanyhák,
megalkuvásra hajlamosak és így tovább.

A pesti Faubourg St. Germainbe vezető hidakat végleg fölégeti. Meg kell
engedni: nem végez félmunkát. Egyenkint előállítja rokonait, gróf
Károlyi Imrét, gróf Andrássy Gyulát, de olyanokat is, akik sohase
szerepeltek a nyilvánosság előtt és olyan szörnyű meséket mond róluk,
aminőket úgy látszik csak jócsaládok fiai tudnak mondani, azok is csak a
saját rokonaikról. Egyáltalában a könyvben annyi az emberszólás, alig
hihető, hogy egy ember győzte volna epével. Úgy képzelhetjük el a
dolgot, hogy a bujdosók együtt üldögéltek hosszú téli estéken és közös
erővel fölékesítették a vezér könyvét, mint a karácsonyfát. Az otthon
valóknak szóló ajándékokat rakták reá.

Vázsonyi Vilmosnak, a feudális reakció zsoldosának címét adományozzák, –
íme, egyike a ritka alkalmaknak, midőn az eseményekben megszólalt az
élet mélységes humora! Szterényi Józsefnek pedig a háborús uszítóét… De
hiszen ez csak kóstoló, mert kijut gróf Apponyi Alberttől Friedrich
Istvánig és herceg Windischgraetzig száz más embernek is, jóformán
mindenkinek, aki még él, bár olykor egy-egy sírra is rárakják
ellenszenvük szimbólumát. Az egykori Károlyi-párt sem kap kegyelmet, a
vezér elég világosan célozgat reá, hogy híveinek nem volt éppen
specialitásuk az önzetlenség. Hiszen neki tudnia kellett!

De mintha az urak odakünn Rodostóban elfelejtették volna, hol lakik a jó
Isten, a kelleténél jobban nekidühödnek és végül már gőzfecskendővel
lövik Magyarországra az epét és a mérget.


3.

A műnek eddig csak az első kötete jelent meg, ez a _Harcom a békéért_
alcímet viseli. Ha az olvasó a robbanó szavak füstje mögé tekint, akkor
az, amit Károlyi a maga történelmi harcának hisz, sok izgatott
lótás-futásra redukálódik. Ő beszélt a Házban, beszélt vidéki és
budapesti népgyűléseken, ő értekezett Czerninnel, de a külügyminiszter
minden találkozásuk alkalmával mást mondott és rendesen elfelejtette
azt, amit Károlyinak igért, – ő Bernben is járt a béke ügyében, ott
németekkel tárgyalt, azokat, persze, nem kellett semmiről sem
meggyőznie, de beszélt egy jobbféle amerikai diplomatával és a francia
sajtóiroda egyik újságírójával is.

Más nem történt. Nem?! Ezt csak a jámbor olvasó látja így, maga Károlyi
úgy tudja, hogy ő titáni harcot vívott egy egész világ ellen, miként
könyvének címlapján mondja. Midőn belemélyedünk a részletekbe,
megdöbbenéssel halljuk, hogy Magyarországon volt egy háborús párt, amely
imperialista tervei szolgálatában provokálta a szörnyű vérontást, hogy
Szerbiában és Romániában (Csehországban nem?) területeket hódítson.
(Igen, az öreg Ferenc József király a nyolcvanadik születésnapja óta
szenvedélyes hódító volt.) A háborús uszítók feje ki lett volna, ha nem
Tisza István?

Hogy Szerajevóban gyilkosság történt, arról nem tudnak Károlyiék. Bár
könyvük címlapján az 1923-i évszámot viseli, arról nem tudnak, hogy a
koronatanácsban Tisza István volt a háború és később az annexiós
gondolat ellenzője. És arra sem emlékeznek már, hogy a hadüzenet napján
az egész ország – a szocialisták is – meg voltak róla győződve, hogy
katonáink egy ránkkényszerített önvédelmi harcba indulnak. Aki csak
Károlyi könyvéből ismerné a háború történetét, azt hihetné, hogy a
jámbor szerbek gyanutlanul legeltették fehér báránykáikat a Sumadia
zöldelő völgyeiben, midőn a kapitalista magyar bakák rájuk törtek. Mert
azt már megtanulta Károlyi: a kapitalizmus a háború és aki elejét akarja
venni a mészárlásoknak, annak előbb le kell törnie a kapitalizmust.

Azt hiszem, nagyon felháborodnék Károlyi Mihály, ha valaki arról akarná
meggyőzni, hogy az ő békeakciója hozzájárult a háború
meghosszabbításához. Pedig alighanem így volt. Az ő agitációjának híre
mégis csak kiszivárgott az ántánt-sajtóba, ahol mint a megindult bomlási
folyamat jelét köszöntötték: és ha ettől fogva el is halkult a
Durchhalten! jelszó, annál elszántabban harsogott a jusque au bout!

Szemmel látható, hogy Károlyi Mihály teljesen belezuhant Jászi Oszkár
erősebb egyéniségének vonzási körébe. Mint Madách Ádámja Lucifer
oldalán, úgy kering ő most a Jászi-féle ürben. Nekem az a benyomásom,
hogy ha nem tagadja meg önmagát szégyenletes módon, akkor a Jászi
ideológiájának papiros mennyországából nem fog többet visszatalálni az
emberlakta földre, legalább is nem a magyar földre.


4.

A kirakat-grófot, akit a Károlyi-féle könyvben a publikum elé
állítottak, tetőtől-talpig a polgári radikálisok ruhatárából öltöztették
föl. A radikális pártnak tudvalevően Jászi Oszkár volt az elvszabója.

Ebből a brilliáns koponyájú, nagyszerű akaraterejű emberből talán kiváló
magyar államférfi válhatott volna, ha az ítélőképessége nem volna
homályosabb az átlagosnál és ha egyáltalában tisztába tudott volna jönni
a magyar állam ezeréves valóságával. Ő azonban a lelki nomádok közül
való, akik nem képesek megtelepedni a nemzet gondolat- és érzelemkörében
és akik kóbor ösztönükből erényt, elvet, elméletet és politikát
csinálnak. Ez az a pont, ahol a degenerált arisztokrata a degenerált
zsidóval összetalálkozott és bizony egyikük sem kerülhetett volna
rosszabb társaságba.

Jásziék intelligenciája egyébként éles szemmel fölismerte a régi
Magyarország sok hibáját és bűnét, diagnózisaik gyakran kifogástalanok
voltak, csak a gyógymód, melyet javasoltak, volt megdöbbentően ostoba: a
pácienst ki kell végezni és a Szent István-féle Magyarország helyébe a
Jászi-féle Magyarországot kell állítani.

A Jászi-féle Magyarországot, melynek első polgára a Keleti Svájc nevét
adta, a teremtés munkájába belekontárkodó dilettáns vakmerősége és a
mániákus ember csökönyössége hozták tető alá. A Keleti papír-Svájc
vereckei szorosában az új honszerzők lerakták a nemzeti érzést, mint a
sárcipőt az előszobában. Ők egyébként is be tudták bizonyítani, hogy a
magyar történelem hamisítások láncolata; az úgynevezett történelmi
osztályok, melyek többek között Széchenyinek, Kossuthnak, Deáknak
(azonban igaz, hogy Károlyi Mihálynak is) életet adtak, a fejlődés által
pusztulásra ítélt barbár sátoralja; a hazafiság – hazugság.

A régi Magyarország néprétegei közül életjogosultságot csak azoknak
koncedáltak, amelyek opponáltak a magyar állameszmének és ágyútöltelékül
kínálkoztak a Keleti Svájc honfoglaló csatáiban: tehát a szocialistáknak
és a nem-magyar nemzetiségeknek.


5.

Találomra kiszedett idézetek Károlyi könyvéből: «… fönt (Bécsben)
elismerték a magyar szupremácia jogosultságát; megengedték, hogy a
magyar uralkodóosztályok elnyomják a nem-magyar népfajokat…» – «… olyan
szabadkőműves és zsidó körökkel, amelyek, átlátva a nacionalista
jelszavak hazug voltát, nacionalista sallang nélkül komolyan akarták a
demokráciát…» – «… (Apponyi) szószólója volt annak az elméletnek, hogy a
demokráciát Magyarországon a nemzetiségek kihagyásával kell és lehet
megcsinálni…» – «1917-ben és 1918-ban nyiltan úgy beszélt a magyar
képviselőház, mintha magától értetődnék még a nem-magyar nemzetiségűek
számára is, hogy ők a hazának másodrendű polgárai.» És így tovább.

Mi meghajlunk minden meggyőződés előtt, ha jóhiszemű. Elfogadjuk a
farkas jóhiszeműségét is: a birka arra való, hogy az ő fiait táplálja. A
Károlyi–Jászi csoportban azonban még a farkasjóhiszeműség sincs meg. Ezt
könnyű bebizonyítani.

A könyv szerzői éveken át az utódállamokban találtak menedéket. Gyakori
hírlapi nyilatkozataikból tudjuk, hogy éber figyelemmel kísérték az
ottani közállapotokat. Az eredmények, amelyekhez eljutottak,
nevezetesek. Prágában ők, akik meg vannak győződve a magyar nacionalista
jelszavak hazug voltáról, csudálatos emberi megértést mutattak az
újonnan kreált csehszlovák nacionalizmus szélsőséges kilengései iránt.
Abban, hogy Komáromban, Kassán cseh legionáriusok parancsolnak, ők
dehogy is látnak imperializmust. Jugoszláviában a világért sem vettek
volna tudomást arról, hogy a világ elismerten legszenvedélyesebb
militaristáinak hazájában vannak, hanem állandóan a szalonnázó bicskáig
lefegyverzett magyarság hódító hajlamairól értekeztek. A székely ember,
akitől elvették ősrégi iskoláját és akit eltiltottak a magyar nótától,
dehogy is juttatta volna eszükbe az egykori «magyar elnyomók» másodrendű
polgárait. Olyan országokban éltek, amelyeknek nemzetiségi statisztikája
kedvezőtlenebb, mint volt Magyarországon és ahol nemzeti minoritás
gyakorolja a szupremáciát, Jászinak azonban egyszer sem jutott eszébe az
ő Keleti Svájca, amelyet pedig itthon úgy kínálgatott körül, mint a
Vörös malom jó gazdasszonya az ő örökös párolt káposztáját.

Az emigránsok a kisántánt Himalája-csúcsain ülnek és állandóan a magyar
vakandtúrások magasságán háborognak. Mi ez? Nem nemzetköziség, hanem
meztelen magyargyülölet, amely nemzetközi jelszavakkal takaródzik. Nem
kutatom most a gyülölet eredetét, de emlékeztetek reá, hogy nem a fehér
terror lobbantotta lángra, mert jó idővel a háború előtt sem
jelentkezhetett a magyarságnak olyan külső vagy belső ellensége, akit
tárt karokkal nem fogadtak volna a radikálisok.

Ki tud valamit Seaton Watsonról, a hírhedt Scotus Viatorról? Az angol
publicistát, aki nagy elmeéllel és egy természeti erő kegyetlen
következetességével dolgozott azon, hogy megindítsa és a nyakunkba
zúdítsa a szláv lavinát, annak idején hódoló, szinte meghatott
tisztelettel fogadták Jásziék. Ferenc Ferdinánd főhercegről jól tudták,
hogy feudális és antiszemita elveket vall, a XX. században mégis szinte
már komikus tolakodással kínálkoztak föl neki, csak azért, mert tudták,
hogy a főherceg is gyülöl mindent, ami magyar.

Egy helyen Károlyi könyve, miután élesen támadta a kiszenvedett
munkapártot azért, mert egyik része – állítólag – rokonszenvezett
Mitteleurópa ötletével, naivul bevallja, hogy Jászi Oszkár híve volt a
Neumann-féle tervnek, de «nem azért, hogy a szlávok ellen való, vagy az
országon belül a nemzetiségek ellen való politikát támogassa, hanem azt
hitte, hogy a német birodalomhoz való gazdasági közeledés is megtöri a
magyar dzsentri elmaradt politikáját».

Szóval: ők hajlandók voltak Ferenc Ferdinánd és Nagyporoszország
zászlója alá szegődni a reakció és az imperializmus elleni harcban. Ki
veszi ezt komolyan? Nem, az igazság ennyi: ők ördöggel-pokollal is
összefogtak volna a magyarság ellen.


6.

A világháború újabb alkalmat adott nekik, hogy sorakozzanak a nemzet
érdekei ellen. A saját nyilatkozataikból is könnyen meg lehet
állapítani, hogy ők nem békepártiak, hanem igenis ellenségpártiak
voltak. A maguk módja szerint ők is militaristák voltak, csakhogy a
tulsó oldalon szolgáltak. Lovászy Márton nevén nevezte a gyermeket,
midőn belerikkantotta az október 18-iki ülés hangzavarába: «Vegyék
tudomásul, hogy ántántpártiak vagyunk!»

Hogy miért voltak ántántpártiak, azt Károlyi meg is magyarázza könyvének
egy szellemesnek éppen nem mondható passzusával: «… a németek győzelme
esetén Középeurópa egyetlenegy kaszárnya lesz és pedig nemcsak a német
uralkodóosztályok akaratából, hanem azért is, mert egy levert ántánt
óhatatlan és állandó revánsszándékától való félelem is kaszárnyaéletre
fogja a középhatalmakat kényszeríteni.»

Ettől a veszedelemtől szerencsésen megmenekültünk volna, az ántánt
győzött és most már, ugyebár, Európában nincs szó revánsfélelemről,
fegyverkezésről és erőszakról? A valóság azonban ennyi: a francia
győzelemért imádkoztak, mert a németekkel együtt a magyarok is győztek
volna.

A szerb ultimátum idején Károlyiék éppen Amerikában kóvályogtak. A vezér
a szűkszavú táviratokból nem tudott kiokosodni, de azért rögtön
védelmébe vette a szerbeket, kifejtvén egy népgyűlésen, hogy a
konfliktus «végzetes Balkán-politikánk következménye, amely a Balkán
népeit, különösen pedig a szerbeket, ellenségeinkké tette.»

Megtérve Európába, elszomorodva tapasztalta, hogy a szocialisták a
háború kitörésekor szögre akasztották az osztályharcot. Fájdalmasan
kiált feléjük; «Földönfutóvá tenni a szerb proletárt azért, hogy a
magyar proletár egyszer talán kisebb nyomorban élhessen magyar földön:
rossz számítás, gonosz számítás volt.»

A magyar proletárok «gonosz számítása» nem vált be. Károlyi azóta a maga
szemével láthatta Jugoszláviában a földönfutóvá lett magyar proletárok
földjére telepített szerb proletárok «kisebb nyomorát», benyomásairól
azonban nem számol be könyvében.

Olaszország háborús politikáját senki sem érti meg jobban és senki sem
méltatja lelkesebben, mint ő. «Ha valaki utolsó percben cserbenhagyja
cinkostársait, akik gyilkolni mennek, a bíró nem fogja e miatt
szigorúbban megbüntetni, ellenkezően: enyhítő körülményt fog látni
benne.»

Nagy-Románia előtt így hajtja meg a radikális zászlót: «Hogy Wekerle,
Andrássy, Tisza István, Bethlen István és Szterényi mindent elkövettek,
hogy Romániával szemben mint hódítók és győztesek lépjünk föl és hogy
Romániában a magyar állammal és a magyar politikusokkal szemben éppen
azért minél több gyűlöletet és revánseszmét keltsenek föl, azt ismerve
az ő ideológiájukat, nem lehetett csodálni.»

Azt hiszem, Franciaországban kisebb dolgokért is főbelőttek már
embereket… De igaz is, Franciaországról lévén szó, szerzőnk Párizs felé
is szór egy marék illatos konfettit, midőn azt mondja: «… behívójukban
(a francia katonákéban) volt egy rendelkezés, hogy minden tartalékos
köteles elhozni bakancsát, takaróját. Én ebből arra következtettem, hogy
a franciák most nem készültek háborúra.»

Károlyiék igazán megbízható emberek, nincs az a szalmaszál, amit ott
hagynának az út szélén, ha arról van szó, hogy Magyarország alá tüzet
kell rakni.


7.

Jászi Oszkárról egyebek közt azt mondja a könyv, hogy a magyar ifjúság
bizonyos részére «olyan nagy hatást gyakorolt, amely hasonlít Masaryknak
a cseh ifjúságra gyakorolt hatására.» A szerzők figyelmét itt elkerülte
egy finom és mélabús árnyalat: Masaryk a cseh nemzeti gondolat mellett,
Jászi pedig a magyar nemzeti gondolat ellen sorakoztatta ifjait. Mert
Magyarország fővárosában szabadon élhetett, agitálhatott, sőt ifjúsági
szervezeteket alakíthatott egy párt, amelynek elvi alapja a nemzeti
gondolat tagadása, közvetlen célja a nemzeti szolidaritás szétrobbantása
volt. Egy évtizeden át hol gúnnyal és kicsinyléssel, hol meg fellobbanó
haraggal fogadták a nemzeti érzés minden megmozdulását, olykor még a
magyarság etnográfiai sajátosságainak ártatlan megnyilatkozásait is. Bár
látom szájukon a lenéző mosolyt, mégis fölvetem a kérdést: vajjon mivel
páncélozták körül a szívüket, hogy nem tudott hozzáférkőzni a
háborúelőtti magyar társadalom nobilis szabadelvűsége és természetes
kedvessége?


8.

A katonai összeomlás romja közt izzó tömegszenvedélyeket a nemzeti
tanács szította föl forradalommá. Inkább a puszta exisztenciájával, mint
a szervező munkájával. Valljuk be: nagyon a kezére dolgozott az AOK,
amely a világpusztulás napjaiban egy ott felejtett óramű
lelketlenségével berregett tovább. Október végén még menetszázadokat
irányított a frontra, pedig már minden magyar katona tudta, hogy semmi
keresnivalója az ország határain kívül.

Az általános lázongó kedvnek a nemzeti tanács adott irányt. De miféle
irányt?

A Jászi Oszkár szerkesztette Tizenkét pont között három olyan van, amely
forradalmi célokat jelöl ki. Ezek: Magyarország függetlensége; különbéke
a német szövetség fölbontásával; az ország demokratizálása.

A nemzeti függetlenség és a demokrata állam kiverekedéséért is érdemes
forradalmat csinálni, hiszen a negyvennyolcasat is azért csinálták; a
gyors békét forradalommal kikényszeríteni azonban polgári kötelesség, ha
az elvakult háborús-párt vesztébe hajszolja a nemzetet.

A valóságban azonban Magyarország függetlenségét már elismerték az
október 16-iki képviselőházi ülésen, midőn Wekerle miniszterelnök
bejelentette a Háznak, hogy az ország a perszonális unió alapjára
helyezkedett.

Ami a különbékét illeti: október 26-án IV. Károly király értesítette a
német császárt, hogy különbékét kénytelen kérni. A gödöllői audiencia
alkalmával azt mondta Károlyi Mihálynak: «Fenntartás nélkül el kell
fogadnunk Wilson jegyzékét.» Ha késett a fegyverszünet, az bizony nem
szegény Károly királyon mulott, hanem az ántánton, amely tervszerűen
szabotált, mert biztosra vette a középeurópai forradalmak kirobbanását.

És mi van a demokráciával? Tudjuk, hogy a Ház utolsó ülésén Tisza
István, addig a jogkiterjesztés legfélelmesebb ellensége, kijelentette,
hogy az események nyomása alatt elfogadja az általános választójogot. Az
összes ajtók tehát tárva-nyitva voltak, azokat már nem kellett döngetni.

Ha a nemzeti tanács a saját programmjának megvalósításáért csinál
forradalmat, akkor ez a világtörténelem összes forradalmai között bárgyu
unikum, mert fölösleges forradalom.


9.

Az őszirózsás forradalmárok azonban nem is az elintézett Jászi-féle
pontokért, hanem a hatalomért harcoltak. Ezen ne akadjon fenn senki,
parlamentáris felfogás szerint is joguk volt hozzá, hogy önmagukban
jobban bízzanak, mint a konzervativokban, akik csak kénytelenségből
vállalták az ő programmpontjaikat.

A harc, amelyet Károlyi Mihály a hatalomért vívott, annyira szívós volt,
hogy imponáló volna, ha nem volna groteszk. Érzékenyebb arcbőrű ember
pirulva olvashatja, hogy brüszk visszautasítások után miként tolta
előtérbe újból és újból a maga miniszterelnökségét. Olyan fanatikusan és
csüggedést nem ismerve várta a maga eljövetelét, mint a zsidók a
Messiásét. A hanyatló és bomladozó országban végül a Károlyi Mihály
szörnyű hatalmi vágya volt az egyetlen erő. Ez a vágy fölizgatta és
magával sodorta a tömegeket, gondolkodóba ejtette a kételkedőket és
lefegyverezte az ellenfeleket. Hátha az az ember mégis tud valamit, amit
mások nem tudnak?

Károlyi védekezik a vád ellen, mintha ő híresztelte volna, hogy neki
előzetes megállapodásai vannak az ántánttal. Ugyan honnan egyszerre a
nagy érzékenység? Könyve egyik helyén ezt mondja: «… jogom volt hinni és
hirdetni, hogy az ántánt szívesebben vesz egy ántántbarát, mint egy vele
ellenséges alakulást, ezt talán nem fogják vitatni.» Ennyi éppen elég!

A hatalomért vívott harc erkölcsi hátterét élesen megvilágítja könyvének
néhány sora. A forradalom hajnalán a főherceg őt végre
kabinetalakítással bízta meg – az olvasó, még a megátalkodott reakciós
is megkönnyebbülten fölsóhajt: Csakhogy végre! – és az őszirózsák
diadalmas hőse gyalogszerrel megy haza a budai várból. «Amikor a Várkert
lépcsőjére léptem, – írja – gyönyörűen kisütött a nap. Ez a lassú séta a
Várkert lépcsőin, ez legszebb emlékem a forradalomból. Őseimre
gondoltam, nagyanyámra, Karolinra: milyen boldog lett volna, ha még
megéri, hogy az ő unokája az, akinek nevével a magyar függetlenség
diadalt arat.»

A Kárpátok hegylánca eltünt az ország ezeréves mappájáról, a tenger,
melyet Kálmán király lovasai láttak meg elsőknek, ismét elenyészett a
reménytelen messziségben, Magyarország egy kozmikus katasztrófa
gócpontjává lett és az az ember, aki koponyájában és szívében hordta a
nemzet sorsát, bárgyú mosollyal sétált a Várkertben és meghatottan
gondolt az ő Karolin nagyanyjára.


10.

A Károlyi-könyv körülményesen bizonyítgatja, hogy ők jóhiszeműen
sodródtak bele a forradalomba. De mi közünk az ő jóhiszeműségükhöz? Nem
tudom, a francia nagy forradalom karriercsinálói, kezdve a sort gróf
Mirabeaun és végezve Bonaparte tábornokon, voltak-e olyan jóhiszeműek,
mint gróf Károlyi és Linder Béla ezredes, de biztos vagyok benne, hogy
Magyarország is jobban járt volna, ha a válságos napokban tehetséges
férfiak állanak az első sorban.

A forradalmat, mint par excellence gyakorlatias vállalkozást, elért
eredményei, nem pedig jószándékai és szép elvei után kell megítélni. A
politikai elvek: közhelyek; oly bőviben teremnek, mint a gomba az erdőn;
kiki annyit szedhet, amennyit akar. Minden politikai pártnak «szépek» az
elvei. A felelősség nélkül opponálóknak mindenkor tökéletesebb
elvkollekciójuk volt együtt, mint az élet nyomorúságos lehetőségeivel
számoló lelkiismeretes politikusnak.

Végül is Carlyle-nek lesz igaza, aki nem tartott sokat elvekről és
elméletekről, hanem azt mondta: «Az eszes ember az ügyek élén: ez minden
alkotmánynak és forradalomnak végcélja.»

Egy nagyszerű koncepció kínálkozott föl a diadalmas forradalomnak,
végrehajtása eszes emberekhez méltó: a frontokról hazaözönlő csapatokkal
megteremteni a nemzeti hadsereget és lábhoz tett fegyverrel megalkudni
az ántánttal. Katonai szakemberek állítása szerint a fajmagyar és sváb
ezredekkel, amelyekre számítani lehetett, az akkori viszonyok között
legyőzhetetlenné lehetett volna tenni Magyarországot. Egy megvert
hadseregbe lelket verni, ahhoz persze Carnot vagy Kossuth lángszelleme
kell, – de ha a nemzeti tanácsban semmi sem volt az igazi forradalmárok
szelleméből, hogyan mert akkor forradalmat csinálni?!

Úgy tudom, eddig minden forradalomnak az volt első igyekezete, hogy
saját védelmére fegyveres erőt szervezzen magának. Csak az őszirózsás
forradalom volt kivétel. Olyan napokban, midőn az egész magyarságnak
egyetlen acéltömbbé forrva, talpig fegyverben kellett volna farkasszemet
nézni a sorssal, Károlyiék a meglévő csapatokat feloszlatták,
lefegyverezték és hazaküldték, azután Doberdó és a Kárpátok védőinek
népét pőrére vetkőztetve kiszolgáltatták a hosszú ellenállás által
felbőszített ántánt önkényének.

Hogyan fogadta Károlyi az ő békepolitikájának szörnyű kudarcát? Azt
mondja: «… nemcsak a háború vége felé, hanem egy darabig a háború
befejezése után is hittem abban, hogy annak a nagyszabású propagandának,
amely a wilsoni elvekkel indult meg, eredményesnek kell lennie.
Lehetetlennek tartottam, hogy különösen az amerikaiak, akik ez elvek
alapján csatlakoztak az ántánt háborújához, amikor a leszámolásra kerül
a sor, egyszerűen belenyugodjanak kijátszásukba és elejtésükbe.»

Ő lehetetlennek tartotta, – dehát csalódott! Ki tehet róla? A nevezetes
pedig az, hogy elhalad az igazság mellett, a nélkül, hogy fölismerné.
Mert a «konzervativokat» szídva, így szól: «A pacifizmus ellenségei
nyiltan nem is mertek színt vallani, csak azt hajtogatták, hogy nem
szabad fölülni az ántántpropagandának, amelynek nincs más célja, mint
bennünket a győzelemig való kitartástól eltéríteni.»

A Károlyi-kormány lefegyverzési politikájának az lett a természetes
következménye, hogy a hatalom azé lett az országban, aki egypár száz
hintáslegényt és facér urasági inast fegyverbe tudott állítani.

De a nemzeti tanács programmja? A tizenkét pont, a megegyezéses béke, a
demokrácia, a függetlenség?

A Károlyi-féle békepolitika vége: Magyarországból csak azok a vármegyék
maradnak meg, amelyek már nem kellettek egyik szomszédnak sem. A
Károlyi-féle demokrácia szabadságszeretete elvezetett a Kun Béla-féle
diktaturához. Ami pedig Csonka-Magyarország maradék vármegyéinek
függetlenségét illeti, amely függetlenség – miként Károlyi nemes
önérzettel megállapítja, – az ő nevével aratott diadalt: abban talán a
jó Karolin nagyanyának sem telnék öröme.


11.

A forradalmár, aki meg meri szakítani az ezeréves jogfolytonosságot és a
törvény fölé a maga akaratát állítja, bizonyára a legsúlyosabb
felelősséget vállalja magára, amelyet földi ember egyáltalában
vállalhat. Merészségét egyes-egyedül csak a siker igazolhatja. A
kudarccal végződött forradalom számára nincs igazolás.

Az emigránsok sűrűn emlegetik Kossuth Lajost, – azonban negyvennyolc, ha
katonai vereséghez vezetett is, a valóságban nem volt kudarc, hanem a
magyarság óriás és fényes erkölcsi győzelme. Károlyi Mihály, ha
könyvekkel árasztja is el a világot, nem fog változtatni a történelem
tényén, hogy az ő kalauzolása mellett érte el a magyarság ezeréves
vándorútjának legmélyebb pontját.

Ha minden forradalom célja: az eszes ember az ügyek élén, – akkor az
októberi forradalom a történelem múzsájának szörnyszülöttje volt. Ez a
politikus szatócsok lázadása a normális intellektus ellen. A forradalom
elméletéről sokat lehetne vitatkozni, egy pont azonban minden vitán
felül áll: tehetségtelen embereknek nem szabad forradalmat csinálniok. A
legsúlyosabb büntetést, amit bűnösre mérni szabad, a léha törtető
érdemli ki, aki válságos időkben a nemzet élére tolakodik. Tehát értsük
meg egymást: nem azt kifogásoljuk, hogy Károlyi demokrata volt, hanem
hogy tehetségtelen volt; nem azt, hogy forradalmat csinált, hanem hogy
elkontárkodta a forradalmat.

A bujdosók lelkiállapotának reménytelensége mellett szól, hogy nem
tudnak okulni a maguk kárán, de a nemzetről sem teszik föl, hogy tanult
volna a közelmult tapasztalataiból. Valamikor a nagyántánt szavára
tették föl Magyarország életét, most megint a kisántánttól várnak minden
jót. A kisántánt körében sok barátjuk lehet. Hogy is ne! Ha mi egyszer
abba a helyzetbe kerülnénk, hogy területi igényekkel kellene föllépnünk
valamelyik állammal szemben, akkor a magyar anyáknak imádkozniok
kellene, hogy az ellenség tanuljon államférfiúi bölcseséget Károlyitól,
hazafiasságot Jászitól, vitézséget Linder Bélától és diplomáciai
ravaszságot Diner–Dénestől. Szent István király módosított jeligéje
szerint: Ha ők ellenünk, akkor velünk az Isten!

(1924.)




MAHATMA GANDHI

Gandhi: az indiai szabadságharc vezérének neve. A Mahatma melléknevet a
nép adta neki. Mahatma: nagy lélek, – az ember, aki eggyé lett a
mindenséggel. Aki elolvassa Romain Rolland: _Mahatma Gandhi_ című
könyvét, az fénysugarakat lát fölvillanni a fekete ködben, amely a
világra borul. A fény nem az európai író tollából, hanem az ázsiai
népvezér alakjából árad.

A nagyszerű harc, amely Indiában megindult, több egy nemzet
szabadságharcánál: ez az egész emberiség ügye, a harc mindannyiunk
jövőjéért folyik, mert az igazság, a jóerkölcs, a művelődés, sőt az
igazi kereszténység csatája a fosztogatás és vérengzés barbár rendszere
ellen, amely az európai civilizáció köpenyege alatt rejtőzik.

Gandhi, aki mint angol egészségügyi tiszt, végigcsinálta a világháborút,
így nyilatkozik erről: «A háború leleplezte az Európán uralkodó
civilizáció sátáni természetét. A győztesek a jóerkölcs nevében
megsértették a közmorál minden egyes törvényét. Nem volt olyan alacsony
hazugság, amellyel nem éltek volna… Európa nem keresztény. Európa a
pénzt imádja.»

(Úgy látszik, mégis hiba volt, hogy az ántánt, midőn meztelenre
vetkőzött, meghívta hozzá az ázsiai és afrikai népeket.)

Gandhi szerint a civilizáció megbolondította az európaiakat, a pénz
cselédjeivé, lelki életre és a béke áldásának megértésére képtelenekké
tette őket. A civilizáció a szegények és gyöngék pokla. Indiának legfőbb
érdeke: elűzni a nyugati civilizációt!

Megjegyzendő: az európai civilizáció ellensége Londonban végezte a
jogot, anyanyelvére fordította Ruskint és Platót, alaposan ismeri a régi
és új filozófusokat, a keresztény népek irodalmát az evangéliumtól
egészen Tolsztojig és miután – mint maga mondja – sok pénzt és időt
pazarolt arra, hogy angol gentlemant formáljon magából, most házi
szőttes hindu köntösben és mezítláb jár. Bár hithű hindu, saját
vallomása szerint Jézus példájából tanult legtöbbet.

Ez az ember őszinte, tiszta, mély, bölcs és erős, mintha valóban az
istenség gondolata inkarnálódott volna benne. Európa örök szégyenét és a
fehér fajok gyászos erkölcsi csődjét jelenti, hogy az a férfi, aki ma az
emberiség legnagyobb igazságainak hordozója, Ázsiában, «színes»
szülőktől született.

*

Mi kényszerítette ezt a békés embert arra, hogy forradalmat szervezzen
Nagy-Britannia vagy mondhatnók: Európa ellen?

A világháború kitörésekor az angol kormány autonómiát igért Indiának.
India csakugyan lépre ment a háborús propaganda ideális jelszavainak és
egymillió katonát küldött a németek ellen. Még 1918. tavaszán, midőn a
középhatalmak sarokba szorították az ántántot, Lloyd George és az indiai
alkirály ünnepélyesen megismételték a home rule igéretét. A
fegyverszünet megkötése után szörnyű kiábrándulás érte a hindukat: az
angolok hallani sem akartak többet az autonómiáról.

Ez a páratlan szószegés arra ösztönözte Gandhit, hogy a nemzeti mozgalom
élére álljon. A helyzetet elmérgesítette Dyer angol tábornok, aki egyik
pandsabi városban, ahol a csőcselék erőszakoskodásokra vetemedett, napok
mulva, minden előzetes figyelmeztetés nélkül, gépfegyvertűz alá vette az
egyházi ünnepre összegyült békés sokaságot. Körülbelül hatszáz halott és
ugyanannyi sebesült maradt a téren, köztük sok asszony és gyermek. A
kormány vizsgálatot indított, a vizsgálat eredménye az lett, hogy az
angol katonatisztek dicséretet és jutalmat nyertek. Anglia – alkalmasint
a világháborúban aratott győzelmének hatása alatt – vas erélyt mutatott
a hindukkal szemben. Kihirdették a hadiállapotot, Pandsabban angol
repülők bombákat dobáltak a népgyűlésekre, a haditörvényszék
összefogatta és megkorbácsoltatta a legtekintélyesebb polgárokat.

Igy viselkedtek Ázsiában a «keresztény civilizáció képviselői». És
hogyan viselkedtek a «pogány hadak?»

Gandhi mindenekelőtt a non-violence, az erőszaktól való tartózkodás
elvét proklamálta. «El kell készülnünk arra, hogy nyugodt lélekkel
nézzük végig nemcsak ezer, de sok ezer férfi és asszony lemészárlását,
mielőtt India elfoglalhatná a maga helyét… El kell jutnunk oda, hogy az
akasztófát mindennapi dolognak nézzük». Dyer tábornokról azt mondta:
«Nem szabad haragudni az őrültre, de ártalmatlanná kell tenni.»

Második lépése volt a non-cooperation kimondása, amely kettévágott
minden közösséget a hinduk és az angolok között. Az angol szolgálatban
levő hinduk lemondtak címeikről és hivatalaikról, visszaküldték
rendjeleiket, a hindu gyerekek kimaradtak az angol iskolákból, a peres
felek bojkottálták az angol bírákat és választott bíróság elé vitték
ügyeiket, a lakosság távolmaradt mindenféle hivatalos fogadástól és az
európaiak ünnepeitől. És a többi.

A non-cooperation hatását kellemetlen módon érezte az angol trónörökös,
aki a hindu előkelőségek távollétében és a nép fagyos közömbössége
mellett utazott végig Indián.

A vértelen forradalom további mozzanata lett volna az angol árúbojkott
és az adófizetés és egyéb törvényes kiszolgáltatások megtagadása. Az
árúbojkottot az angol ruhaszöveteken kezdték. Gandhi ösztönzésére egész
Indiában újból előkeresték a divatból kiment rokkát és a házi
szövőszéket. A raktárakban maradt angol szöveteket nyilvánosan
elégették.

Az adófizetés és a katonáskodás megtagadása, Gandhi szerint, polgári
kötelesség ott, ahol bűnös kormányrendszerrel állunk szemben. Ha az
ilyen rendszertől nem vonjuk meg támogatásunkat, akkor magunk is
bűntársává leszünk.

Mielőtt azonban megtehette volna ezt az utolsó nagyjelentőségű lépést,
az angol hatóságok letartóztatták. Vád alá helyezték három hírlapi
nyilatkozata miatt, amelyek közül az első, amely válasz volt Birkenhead
lordnak egy igen pökhendi és egész Indiát megfenyegető táviratára,
többek közt így szólt:

«Nincs megegyezés a birodalommal, amíg a brit oroszlán az arcunk előtt
rázza véres karmait. A brit birodalom alapja a fizikailag gyöngébb fajok
szervezett kifosztása és a durva erőszakkal való konvencionális
hencegés; ez a birodalom nem maradhat meg, ha van egy igazságos isten,
aki a világot kormányozza. Legfőbb ideje, hogy az angol nép megértse: a
harc, amely 1920-ban kezdődött, tovább fog folyni, amíg el nem érte
célját, tartson bár egy hónapig vagy egy esztendeig, avagy sok hónapig
és sok esztendeig… Imádkozom Istenhez, hogy töltse el Indiát
alázatossággal és kellő erővel, hogy mindvégig kitartson a non-violence
mellett.»

Az angol bíró, akinek minden szava a vádlott hallatlan erkölcsi
fölényének elismerése volt, bocsánatkérések között hat évi
kényszermunkára ítélte Gandhit. Gandhi úgy fogadta az ítéletet, mint aki
tudja, hogy ebből nagy haszna lesz az indiai szabadság ügyének.
Legújabban – már Romain Rolland könyvének megjelenése után – «kegyelmet»
kapott.

Mostani szerepléséről nem tudunk, de annyi bizonyosnak látszik, hogy az
indiai lavinát, amelyet ugyanazok az erkölcsi erők hajtanak, amelyek
egykor tönkre tették a római császárságot, földi hatalom nem tudja többé
megállítani és az is bizonyos, hogy a készülő nagy változás hatását
egész Európa meg fogja érezni.


Gandhi és mink.

A háború óta egyre-másra halljuk és olvassuk, hogy az európai
civilizációnak bealkonyodott. Mi magyarok a megszállt területeken a
magunk szemével látjuk, hogyan süllyed el fokról-fokra egy darab Európa
a barbárság mocsarában. Az egész európai értelmiség sejti, hogy valahol
nagy baj van, de hogy mennyire haladt már a pusztulási folyamat, arról
egyikünknek sincs tiszta képe. Az ázsiai népek kívülről figyelnek
minket, róluk föltehetnők, hogy több elfogulatlansággal ítélik meg
helyzetünket, mint magunk. Úgy látszik, ők már elvégezték magukban, hogy
az európai civilizáció bukása nem a messzi távolban jelentkező
veszedelem, hanem kész valóság. Tagore, aki pedig kimondottan ájropéer,
egy tokiói előadásában óva intette az ázsiaiakat attól, hogy fiaikat
továbbra is Európában neveltessék. Mahatma Gandhi, a hindu vezér, az
európai civilizációt az emberiség gonosz ellenségének tartja, amely –
szerencsére – hamarosan el fogja pusztítani önmagát. Tehát ennyire
volnánk már?

*

Az ázsiai entellektüellek hite szerint a világháború az európai
civilizáció öngyilkossága volt; a fehér fajok sokat emlegetett haladása
véres és mocskos zsákutcába jutott, ahonnan nincs visszatérés; a
nyugateurópai nagy nemzetek, amelyek büszkén emlegetik, hogy ők a
civilizáció élén masíroznak, nemzeti dicsőségüket ma a szervezett
vérengzésben és rablásban keresik.

Mért emlegette az ántánt háborús propagandája annyit a húnokat? A mai
úgynevezett kultúrnemzetek csak annyiban különböznek a népvándorlás
kalóznépeitől, hogy technikai fölkészültségük jóval veszedelmesebbekké
teszi őket. Európát ma húnok, vandálok és mongolok lakják, akik
repülőgépek és mérges gázok fölött rendelkeznek.

A japánok izgatott kárörömmel, a hinduk komoly szánakozással nézik
Európa összeomlását. Mahatma Gandhi a gépet teszi felelőssé a fehér
fajok erkölcsi bukásáért. Isten trónjára Európa a gépet ültette, amely
kegyetlen, acélfogú bálványként fölfalja saját híveit. Az európai
civilizáció a gép segítségével elpusztítja önmagát. De mi várakozik még
reánk ebben a szörnyű pusztulási folyamatban?! A jövő háborúja a
rovarirtás formáját fogja fölvenni, hiszen minduntalan halljuk, hogy az
európai hadseregek ma már olyan gázok birtokában vannak, amelyekkel
néhány óra alatt egész világvárosok lakosságát el lehet mérgezni. A jövő
háborújában nem lesz hadüzenet. Az ellenségek éjnek idején meg fogják
lepni egymás városait és a győztes babérkoszorúját az nyeri el, aki több
békésen alvó férfit és nőt tud elpusztítani.

A világháború tapasztalatai után ki kételkedik benne, hogy a
kultúrnemzetek erre igenis képesek? Ime, az európai civilizáció végső
eredménye: egy fölfegyverkezett őrült, akit az emberiség érdekében le
kell fogni.

*

Gandhi az európai erőszak ellen a non-violence, az erőszaktól való
tartózkodás fegyverét szegezi. A géppuska ellen a szeretet fegyverét.
Képzelhető ennek halálosabb lefőzetése a keresztény Európában? Egy
helyen így ír erről: «Non-violence: tudatos szenvedés… Azok a férfiak,
akik a leggonoszabb erőszak idején fölfedezték a non-violence törvényét,
nagyobb lángelmék voltak, mint Newton, nagyobb hadvezérek, mint
Wellington; ők bebizonyították, hogy a katonai fegyverek hatástalanok… A
non-violence a mi fajunk törvénye, miként a violence a bestiáé. (Hallod
ezt, Európa?) A bestiában a szellem szunnyad. Az ember méltósága
magasabbrendű törvény után kívánkozik: ez a szellem ereje… Azt akarom,
hogy India engedelmeskedjék ennek a törvénynek, azt akarom, hogy
ébredjen a saját erejének tudatára. Lelke van, amely nem pusztulhat el.
Ez a lélek szembeszállhat a világ minden anyagi hatalmával.»

Más helyen azt mondja: «India ereje nem fizikai eszközeiben van, hanem
megfékezhetetlen akaraterejében. Non-violence nem jelenti azt, hogy
kiszolgáltatjuk magunkat a gonosztevőnek. Non-violence a lélek minden
erejét szembehelyezi a zsarnok akaratával. Egyetlen férfi ilyen módon
szembeszállhat egy egész birodalommal és előidézheti annak bukását.»

*

Aki azt hiszi, hogy a hinduk passzív rezisztenciájának alapja a
gyávaság, az téved. Európai embernek nem könnyű az ázsiai mentalitást
megértenie. Gandhi azt mondja: «Ahol csak a gyávaság és az erőszak közt
van választás, ott az erőszakot ajánlom. Magam nyugodt lélekkel
elhatároztam, hogy inkább meghalok, semhogy embert ölnék. Akiben azonban
nincs ennyi bátorság, az inkább gyakorolja magát az emberölés és a
meghalás művészetében, semhogy gyalázatosan szökjön a veszedelem elől.
India védje meg inkább fegyverrel a becsületét, de ne legyen gyáva
nézője a saját megaláztatásának. De én tudom, hogy a non-violence éppen
annyira fölötte áll a violencenek, mint a megbocsátás a büntetésnek.»

Hogy a hinduk mennyire megértik és komolyan veszik Gandhi tanítását, azt
bizonyítja a guru-ka-baghi híres eset. Ezen a helyen hindu szentély van,
ahol rosszhírű emberek garázdálkodtak. A nép el akarta őket zavarni, az
angol kormány azonban – ő tudja, miért – védelmébe fogadta őket. Ekkor
összegyült ötezer fiatal ember a non-violence hívei közül. Mindennap
százan közülük imádkozva a szenthely felé vonultak. Az angol rendőrség
egy hídon várta őket, vasvégű botokkal. A fiatal emberek a sűrű
botütések és rúgások között imádkozva mentek előre, amíg egyenként el
nem ájultak. Mindennap száz ember az ájulásig botoztatta magát, a
nélkül, hogy egyetlen kiáltást, vagy jajszót is hallattak volna. Ez
hetekig tartott. Egy angol ember, Andrews, aki végignézte a dolgot, azt
írja, hogy «a kereszt árnyékát» vélte látni.

Ez az: a kereszt! Ha Jézus tanítványai fegyveres erővel támadtak volna a
római birodalomra, az őskereszténység szánalmas kudarcba fulladt volna.
Igy azonban a szegény emberek csapata az önkéntes szenvedés jelvényével
és a non-violence erejével megbuktatta a cézárok világbirodalmát. A
non-violence természetesen nem cél, csak eszköz. Ennek az eszköznek
alkalmazásához azonban hit kell, olyan hit, amilyen Európában nincs.
Semmi kétség: az emberiség lelke ma már nem Európában lakik. Semmi
kétség: a vílág jövő sorsa Ázsiában alakul ki.


Violence, vagy non-violence.

Egy barátom elolvasta Romain Rolland: Mahatma Gandhi című könyvéről
írott két cikkemet és most abban, hogy én lelkesedem a non-violence
hindu apostoláért, az én eddig vallott elveim megtagadását, szóval:
következetlenséget lát. A levélíró hivatkozik is a Pesti Hirlap
karácsonyi számában megjelent vezércikkemre, amely szerinte a violence
«hiszekegyje».

Mellékesen megjegyzem: nem vetek különös súlyt arra, hogy politikai
kérdésekben következetes férfiúnak mondjanak, mert hiszen az ember
meggyőződése a tudásán, az pedig a tapasztalatain épül; újabb
tapasztalatok és jobb tudás tehát bármikor arra szoríthatják a
becsületes embert, hogy lebontsa és újból felépítse politikai
meggyőződését. Akinek választania kell a következetesség és az igazság
között, az hiú fajankó, ha nem az igazságot választja. És valljuk meg:
Gandhi hatalmas és tündöklő alakja képes reá, hogy önmagukból kiforgassa
az embereket és halomra döntse doktrináikat.

Ezeket előrebocsátva, ki kell jelentenem: a Gandhi esetében nem éreztem
szükségét, hogy revizió alá vegyem elveimet. Amit a levélíró az én
következetlenségemnek néz, az csak az ő tévedése. Akkor hibázza el a
dolgot, midőn a hindu szabadsághősnek az erőszaktól való elvi
tartózkodását (a non-violence-t) összetéveszti az őskeresztények és
Tolsztoj aszkéta megadásával. Az evangélisták és az orosz gróf írásai
ugyan érezhető hatással voltak a hindu vezér lelki fejlődésére, azért
alapvető és kiegyenlíthetetlen különbség marad közöttük: az
őskeresztények a béke emberei, Gandhi azonban ízig-vérig harcos. Az
őskereszténység a földi javakról való lemondásra, Gandhi pedig a tőlük
jogtalanul elrabolt földi javak visszahódítására ösztönzi híveit.

Ő Indiát meg akarja szabadítani az érckarmú európai parazitáktól és a
legkisebb ár, amit ezért megadna, a saját élete. A vérontástól borzad:
csak a vérontástól, nem a harctól! Az ellenségben is szereti a
felebarátját; nem gyűlöli az angolokat, miként (saját szavai szerint) a
sátánt sem gyűlöli, de igenis gyűlöli az angol hatalmi rendszert, ezt
sátáninak, az emberiség ellenségének nevezi, ezt halálra keresi. Azt
írja: «Harcunk nem irányul a Nyugat ellen, hanem a materialista
civilizáció és a gyöngébbek kizsákmányolása ellen, amely azzal együtt
jár.» Nem hinném, hogy a hindu tömegek követni tudnák vezérüket ilyen
hajszálfinom megkülönböztetések útvesztőin, de hiszen gyakorlati
szempontból ez közömbös is: akár szeressék, akár gyűlöljék az angolokat,
abban egyetértenek valamennyien, hogy meg kell tőlük szabadítani Indiát.

Az őskeresztény belenyugszik az erőszakba: ha megütöd a jobb arcát,
odanyujtja a balt is. Gandhi ismételten hangsúlyozta már, hogy a
non-violence nem belenyugvás, hanem a lelki erőknek a fizikai erőszakkal
való szembeállítása. Ő is odanyujtja az angoloknak India bal arcát, de
csak azért, mert meg van róla győződve, hogy az ütés Nagy-Britanniának
fog fájni.

A non-violence neki nem célja, csak taktikai eszköze; ő ezt a harci
taktikát választotta, mert ez megfelel az ő és népe vallásos
vérmérsékletének és mert a violence-nál hatásosabbnak és inkább
célravezetőnek tartja. Szerinte a non-violence hatástalanokká teszi a
katonai fegyvereket. És bizonyos, hogy egy népet, amely ellenállás
nélkül tud szenvedni és meghalni, nem lehet többé botokkal és
gépfegyverekkel kormányozni.

A non-violence tehát védelem a terror ellen: Gandhi azonban nemcsak
védelmi, hanem támadó fegyvereket is használ szabadságharcában. Ezek
elseje a non-cooperation, a szörnyen tökéletesített bojkott, amely a
hindu népet eltiltja attól, hogy bármi közösséget vállaljon elnyomóival;
a döntő harcot pedig a desobedience fegyverével akarja megvívni, amely
elmegy egészen az adózás és mindennemű közszolgáltatások megtagadásáig,
a kormányhatalom kiéheztetéséig.

Gandhi tehát tartózkodik az erőszak alkalmazásától, harcmodora azonban
végül is pusztítóbb hatású lehet az angol fegyvereknél; ő nem
ambicionálja, hogy győzelmes csatákban megölessen néhányszor tizezer
angol zsoldost, de ha megvalósul az, amit ő tervez, akkor szívén találja
egész Nagy-Britanniát.

Tehát: a Gandhi-féle mozgalom természete nem békés, hanem harcias; a
mozgalom lényege nem a non-violence, hanem a «fékezhetetlen akaraterő»,
amely a megalázott és kifosztott Indiát szabaddá akarja tenni. A hindu
nép óriás száma és különös lelki diszpoziciója oly irigylésreméltó
helyzetbe hozták Gandhit, hogy kimondhatja a non-violence-t. Ő ebben a
harcban nem is törődik sokat az angolokkal, hanem minden képességét a
hindú nép politikai nevelésének szenteli. És kétségtelen, hogy ha
sikerül neki háromszázmillió földijét a non-cooperation jelszavával
egységes frontba sorakoztatnia, akkor az angol uralom megbukott minden
tankjával, repülőgépével és gépfegyverérel együtt.

És hogy végül visszatérjek a következetesség és következetlenség
kérdésére, amelyből kiindultunk: magunk teljesen tisztában vagyunk vele,
hogy a non-violence magasabb rendű, nemesebb fegyver, mint a violence.
Ha azonban arról győződünk meg, hogy a magyarság, amellyel a civilizált
Európa lelketlenebbül bánt, mint a hindukkal vagy bármely más színesbőrű
néppel, hogy a magyarság nem tudja kivívni emberi sorsát a non-violence
alapján, akkor természetesen a violence híveivé szegődünk.

Hogy ez nem következetlenség, azt igazolja maga Gandhi, mikor így ír;
«Ahol kénytelenek vagyunk a gyávaság és az erőszak között választani,
ott én az erőszakot ajánlom.» És: «Sokkal jobban szeretném, ha India
erőszakkal szabadítaná fel magát, semhogy rabszolga maradjon, aki hozzá
van láncolva úrának hatalmához.»

(1925.)




M. CLISSOLD ÉS A SEMMI

Egy könyvről


1.

Mr. Clissold nem élő ember, hanem regényhős, H. G. Wells új regényének,
_William Clissold világá_-nak hőse. A vénülő férfi az elmúlás
palotájának küszöbén áll és némi melanchóliával a szívében utolsó
szemlét tart elmúló élete fölött. Ez Wells regénye. De a visszafelé
pergetett filmnek alig egytized részét teszik Clissold életének külső
eseményei; a túlnyomó részt lelki élmények foglalják le. Clissold
beszámol azzal, amit egy hosszú életen keresztül tapasztalt és
elgondolt: ez az ő világa.

Élete gazdag volt sikerekben. Legalul kezdte (az apja mint sikkasztó
került a bíróság elé és mint öngyilkos végezte!) és magasra fölvitte a
polgári rangfokozat lajtorjáján: közgazdasági hatalommá lett
Nagy-Britanniában, az egykor porbaesett Clissold nevet megint fölemelte,
tiszteltté és irígyeltté tette.

Ezek után is emberi a hős keserű vallomása, hogy egész élete nem volt
olyan, amilyen lehetett volna, hanem tele volt céltalan küzdelmekkel,
haszontalan áldozatokkal és fölösleges szenvedésekkel. Hogy így történt,
annak nem Clissold az oka, hanem maga az élet, amelyet a civilizált
emberiség a mai napig elfelejtett «megorganizálni», hanem meghagyott
járatlan, veszedelmes vadonnak.

Bolondok farsangi ünnepe az élet, mondja a szerző, az ember csakhamar
fárasztónak, végül visszataszítónak találja. Mert a tudomány kicsinyes
eredményei, a tökéletes művészet, amellyel nagyritkán egy-egy zugban
összetalálkozunk, hacsak nem tekintjük azokat eljövendő nagyobb dolgok
előhírnökeinek, teljesen elégtelenek arra, hogy ilyen szörnyűséges
züllést megmentsenek az elkárhozástól.

A zsoltárköltő még azt hitte, isteni rendelés, hogy «a mi esztendeinknek
a java nyomorúság és fáradság» legyen, de Mr. Clissold úgy tudja, hogy
minden földi baj csak valami technikai mulasztáson fordul; azt mondja:
ma már lehetséges volna az embereket úgy vezetnünk és óvnunk, hogy
életük kezdettől végig kiegyenlített és derűs, tartalmas és alkotó,
eseménydús és boldog legyen. Szerinte úgy lehet formálni az életet, hogy
a halál ne jelentkezzék mint katasztrófa.


2.

Wells könyvének előszavában tiltakozik ellene, hogy az ő személyét
összetévesszék a hősével. Kétségtelen, hogy Clissold életfolyása nem a
Wellsé, de az is bizonyos, hogy lelkivilága egészen a szerzőé. Mert
olyan költő még nem élt a csillagok alatt, aki ennyire részletesen és
logikusan ki tudna eszelni egy neki idegen világfelfogást.

Tehát a nagy kiábrándulás, amelynek Wells vastag könyve a színhelye,
igazában egy zseniális és óriás népszerűségű író lelkében megy végbe. De
honnan vette magát a szörnyű blazírtság, amely ebből a papírcsomóból
árad?

Érdekes és jellemző, hogy ez is abból a záptojásból kelt ki, amelyet
Wilson elnök – Wells szerint «az ünnepélyes lúd»! – rakott a versaillesi
békekonferencia zöld asztalára. A világ, legalább az ántánt-világ,
akkoriban reszketett az _újjáépítés_ lázától. Mindenki mindent az
_újjáépítéstől_ várt! Lloyd George azt ígérte a katonáknak, olyan új
hazát fognak teremteni, amely méltó arra, hogy hősök lakjanak benne. A
világ kapuja tehát tárva-nyitva volt, jöhettek az új, nagy dolgok! De
nem jött semmi. Clissold szerint hiányzott egy ember, aki tudta volna,
miről van szó és mit kell csinálni. Lloyd George? A szerző kedvetlenül
legyint: az csak afféle «pompás dudva», óriás, hideg agyveleje van, de
az valahogyan nem fészkel a kellő helyén.

Az _újjáépítés_ jelszó maradt, amelytől később már a falra másztak az
ideges emberek, helyette felvirradt az adósságok korszaka. A bankok «az
adósságok halottas leplébe» varrták be a világot. A szerző azonban
megengedi, hogy a bankárok jóhiszeműek voltak, olyan jóhiszeműek, mint a
legyek, mikor petéiket a dögre rakják.

Csak egyet nem hajlandó megérteni: hogyan van az, hogy az állam, amely a
háborúban lefoglalta és céljaira használta föl százezrek életét, annyira
tisztelte a tőke jogait, hogy még ki is uzsoráztatta magát általa?


3.

Mr. Clissold, aki kozmopolita köztársaságinak vallja magát,
megállapítja: az _újjáépítés_ csődje után a világ megpróbálta, hogy
visszabujjon a lenyúzott bőrébe. (Ha egy angol ember világot mond, akkor
a brit birodalomra gondol.) Megint elővették a régi királyokat, a
díszegyenruhákat, himnuszokat, hivatali talárokat és parókákat. Wells
szerint ekkor kisült, hogy a régi rend a régi formák közt sohasem
nyerheti többé vissza hajdani állandóságát, sohasem kelthet többé
bizalmat, mert elvesztette hatalmát a lelkek fölött.

A szerző (az átlagos regényolvasó ízlése szerint: kétségbeejtő
lassúsággal) egymásután elérkezik a brit birodalom gigantikus
palotájának támasztó pilléreihez, amelyeket teherviselő képességük
szempontjából vizsgálat alá vesz. Mi nem követjük őt útján, nem is
veszünk tudomást Mr. Clissold életéről és kalandjairól, hanem saját
ösvényünkön sorra járjuk azokat a bizonyos pilléreket. Ha Mr.
Clissoldnak igaza van, akkor kivétel nélkül valamennyi elkorhadt és csak
a jó Isten tartja még egyensúlyban a kolosszális épületet.

A jó Istent azonban csak megszokásból emlegeti a szerző, egyébként az
atheisták balszárnyán áll és miként Anatole France, ő is szükségét érzi,
hogy a gúny mérgezett nyilaival lődözzön kevésbbé haladott embertársai
szívére, amelyben még az istenség gondolatát sejti. Az Úristent tréfásan
Mr. G.-nek nevezi. Mindenesetre szerencséje Mr. Wellsnek, hogy nem
kortársa Mr. Carlylenek, mert azt a választ, amit tőle _Miszter Dzsi_-re
kapott volna, évszázadok multán is megemlegetnék.


4.

Clissold-Wells azonban a földi istenekkel sem bánik kíméletesen.
Nagy-Britannia és Irország királyát, India császárát, nevén említve a
mostani uralkodót, «jelentéktelen és érdektelen embernek» mondja.
Egyébként komikusnak találja, hogy az uralkodóház tagjai minden érthető
ok nélkül állandóan utazgatnak, olykor skótoknak öltöznek és hogy a
család idősebb nagynénéit daliás lovasezredek tulajdonosaivá avatják.

Megvalljuk, ezt a hangot nem könnyű megszoknunk angol embertől. De a
törvényhozás másik tényezőjéről, a parlamentről sem nyilatkozik nagyobb
tisztelettel. Ő egyáltalában nem hisz abban, hogy választott
testületekkel valami okos dolgot lehessen végezni. Felső- és alsóház! –
kiált föl. Milyen átka a brit és amerikai alkotmány az emberiség
fantáziájának! (Mikor ezt a felkiáltást halljuk, akaratlanul is azokra
az időkre gondolunk, mikor nálunk a Szilágyi Dezsők angol parlamenti
precedensekkel zúzták össze politikai ellenfeleiket.) De Clissold most
azt mondja: tizenkilenc századdal Krisztus születése után azt hitték,
hogy holmi választás, bármilyen helytelenül hajtsák is végre,
elengedhetetlen ahhoz, hogy egy közszervezetet kormányozzanak; éppen így
hitték tizenkilenc századdal Krisztus előtt, hogy a tavaszi magvetés
idején véráldozatot kell bemutatni. A népképviseleti rendszer tehát a
kor babonája!

De menjünk tovább! Mr. Clissold láthatóan meg van róla győződve, hogy a
hadseregben gyűlnek össze az emberiség legkeményebb és legsötétebb
koponyái. Kitchener egy mondatát idézi: A tankok, – mondta a brit
fővezér – a tankok sohasem lesznek egyebek, mint mechanikai játékszerek!
Az író hozzáteszi: A hadtörténelem szakadatlan krónikája a hivatásos
katonák csökönyös és vérengző tudatlanságának.

Ilyeneket hallottunk itthon is, az osztrák Hofkriegsrat idejében –
újszerű benyomást tesz azonban a szerző határozottsága, amellyel a pénz-
és bankemberektől elvitatja az intelligenciát. Nem is tudja elképzelni,
hogy volna a bankároknál valószínűtlenebb és furcsább felekezet. A pénzt
pozitív dolognak tekintik, mint a kutya a patkányt; ha meglátják, rögtön
rárohannak; egyébként azonban teljesen szűzek minden a pénzre vonatkozó
filozófiai kíváncsiságtól. A bankár- és pénzkörök fejedelmi jövedelmeket
fejnek ki olyan vállalatokból, amelyeket egyáltalában meg sem értenek.
Nagy vállalkozásaik, adósságaik, kölcsöneik, cselfogásaik és módszereik
nem egyebek, mint óriási gyerekeskedések és ezek nem lesznek kevésbbé
gyerekesek azáltal, hogy az egész világ szenved alattuk.


5.

Egy időben nálunk, a politikában csakúgy, mint az irodalomban, szokássá
lett, hogy az ifjúság fogalmát összekapcsolják a forradaloméval. (Sőt a
mi októberi forradalmunk nemcsak az ifjúság, hanem az éretlenség
hímporát is magán viselte.) Most azonban Wells, aki maga is forradalmár,
azt mondja a galileistáknak és a velük hasonszőrűeknek: az ifjúság
szelleme «középkori szellem», mert hirtelen, türelmetlen, szenvedélyes
és színpadias. Szerinte az ifjúság originalitása többnyire csak gyerekes
fejtetőre állítása a való világnak. Függetlensége pedig általában nem
egyéb, mint primitív szembeszállás a tanulás kényszerével.

A mai angol nevelési rendszert korhadtnak és pusztulásra érettnek ítéli.
Ez a rendszer szerinte olyan atmoszférával veszi körül a növendékeket,
amelyben a _jó tónus_ többet számít, mint a _nagy tett_. Azt vallja,
hogy minél kevésbbé ismeri a fiú az iskolában gyártott értékeket, annál
megértőbb lesz a való élettel szemben.

Különös ellenszenvet érez a brit világbirodalom nevelési rendszerének
két híres gócpontja, Oxford és Cambridge ellen. El kell jönnie az
időnek, kiáltja prófétai hangon, mikor Cambridge és Oxford nem fog
többet jelenteni a világ szellemi életében, mint Athos hegyének
szentélyei, vagy a tibeti Láma-kolostorok…

Oxfordnak egyebek közt azt is szemére veti, hogy ki akarja zárni
kebeléből az ifjú kommunistákat. Ebből minket főleg az a kedélytelen
megállapítás érdekel, hogy az angol felsőbb körök fényűző főiskolájában
kommunista diákok vannak!


6.

A regény széles és lassú folyásából kihalásztunk néhány aforizmát,
amelyek Clissold-Wellsnek a modern nőről való véleményét jellemzik. Ezek
a megjegyzések üdítők, mert azt bizonyítják, hogy az angolszász férfi,
még ha borotvaeszű szkeptikus is, asszonyokkal szemben meg tudja őrizni
a naivitását.

A döntő különbség, amelyet Mr. Clissold a nő régi és modern típusa közt
lát, abban nyilvánul, hogy a női tisztaság, értve az önmegtartóztatás
leküzdhetetlen erejét, amely valamikor a nő legféltettebb és alkalmasint
egyetlen kincse is volt, ma már nem is megy erényszámba. A regényhős le
is vonja ebből a tanulságot, amennyiben elbeszélése folyamán bevallja,
hogy neki igazán csak az olyan nők tetszenek, akik – mondjuk így –:
amélységből e melkedtek ki a magasabbrendű életbe.

Mr. Clissold különben megkockáztatja azt a nézetet, hogy a mai nők most
éppen azon vannak, hogy «a szexuális becsületesség új fogalmait
dolgozzák ki». Úgylátszik, mondja, ez a munka most éppen a kísérletezés
fázisában tart…

A rövid szoknyákban és a kurtára vágott hajban, igen helyesen, a nők
szabadságvágyának bizonyítékát látja, viszont azonban nem tudja hová
könyvelni azt a tapasztalását, hogy sokan közülök, «egészen fiatalok
is», úgy kendőzik az arcukat, mint a vén kokottok.

Úgy hisszük, hogy a nők, a kurtaszoknyásak és bubifejesek, folytatni
fogják buzgó experimentumaikat az új szexuális becsületesség terén, ha
pedig munkaközben eszükbe jut Mr. Clissold, akkor talán el fognak
mosolyodni.

Mindezekből látható, hogy H. G. Wells alapos munkát végez. Cserepekre
töri az Olimpust és földönfutókká teszi a régi isteneket. Ha lenn, az
alvilágban, még vannak megkötözött titánok, azok bizonyára örülni fognak
új kollégájuk forradalmi lendületének. Örömük azonban korai lesz.


7.

Mr. Clissold kissé nevetségesnek találja a királyság intézményét és
reménytelenül ostobának az egész népképviseleti rendszert. A katonaság
és az intellektus összeférhetetlen két fogalom, a pénz- és bankemberek
általában tudatlan szerencsevadászok, a hirlapírók különösen
jellemtelenek, fecsegők és hanyagok, az angol közoktatásügyi rendszer
pedig olyan csapni való, hogy az ifjúságra még előnyösebb, ha
egyáltalában nem is jár iskolába. A brit pedagógusok közül csak a
néptanítók egyik rétegét árasztja el virágesővel, azt hiszem azt a
réteget, amelyből a zseniális H. G. Wells emelkedett ki.

Egyébként pedig azt hiszi, hogy «a királyok, parlamentek, kongresszusok,
bíróságok, nemzeti lobogók és országhatárok» nemsokára a zsibvásárra
kerülnek.

Miután így cserepekre törte és ronggyá tépte mindazt, ami az egyházi,
állami és társadalmi leltárból kezeügyébe esett, a jól végzett munka
tudatával leszáll a radikális mélységekbe, ahol a megláncolt titánhad
csikorgatja fogait.

A szociáldemokraták, ha annyit tudnának csak Clissoldról, mint amennyit
elmondtunk róla, bizonyára kedves kötelességüknek ismernék, hogy
köszöntsék benne a szövetségesüket. Esetleg diadalívvel fogadnák,
amelynek tetejét az a bizonyos nemzetközi vörös plakátember ékesítené.


8.

Rosszul ismeri Mr. Clissoldot, aki azt hiszi róla, hogy békésen el tud
menni egy ártatlan plakátember mellett, legyen az vörös, fehér vagy akár
zebraszínű. Nem, ő rögtön megindítja az ellenségeskedést a szociálisták
kalapácsforgatója ellen. Azt mondja, annak nincs köze semmiféle ismert
munkástípushoz, hanem hatalmas izmaival, kicsi fejével és rettenetes
kalapácsával világosan kifejezi «a korlátolt entellektüell elfojtott
vágyát az erőteljes férfiasság után.» Más szóval: a vörös fickónak
intellektus-bűze van és aki nemzette, az föltétlenül szűkmellű ember
volt, cvikkert viselt az orrán, sok cigarettát szítt és íróasztal
mellett ült.

Clissold egyáltalában azt hiszi, hogy a mai elméleti szocializmus nem az
elnyomott munkásság, hanem a nagyravágyásukban csalódott tudósok és
féltudósok terméke. A munkások nagy érdemeket szereztek a tudományos és
a technikai haladás körül, de a szociáldemokrata elméletek kiépítésében
egyáltalában nem vettek részt. Ez részben jómódú emberek munkája volt,
akik rendet akartak teremteni a gazdasági zűrzavarban, részben
elkeseredett tudósoké és megvadult diákoké.

Clissold szerint a szociáldemokráciának eleinte az volt a célja, hogy
nagyvonalú, igazságos világrendet teremtsen. Marx azonban, «az elfogult
és májbeteg szobatudós», megalkotta az irígység és a megtorlás
rendszerét. A Marx-féle internacionálé a gyűlölet világszolidaritása,
amely eleve örökös sterilitásra itélte önmagát. Nem is akarja
megváltoztatni a régi rendet, csak maga akar elnyomóvá lenni
elnyomottból.

Marx igen leegyszerűsítette a maga feladatát, midőn a gazdasági
zűrzavart _rendszerbe_ kényszerítette és midőn a társadalmat
_osztályokra_ tagolta, bár a legtöbb ember nem illik bele egyik
osztályba sem. Clissold szerint a proletariátus és a burzsoázia teljesen
meghatározhatatlan osztályok, a kapitalista rendszer pedig, amelyről
annyit fecsegtek, üres rögeszme. Lesujtó gondolat, hogy korukat állandó
izgalomban tartották olyan harcok, amelyeket nem egzisztáló
rendszerekért vívtak.


9.

Clissold hevesen tiltakozik az ellen, hogy az orosz forradalmat a
Marx-féle tanok győzelmének tekintsék. Ha Marx föltevései beváltak
volna, akkor a szociális forradalomnak Angliában, vagy a nyugati ipari
központokban kellett volna kirobbannia.

Az orosz katasztrófa nem volt egyéb, mint a cárizmus megsemmisülése
saját fegyvere, a felbomlott hadsereg által. Az orosz kommunisták, akik
a hatalmat igen ügyesen kezükbe ragadták, nem voltak munkások, nem is
voltak proletárok, – ilyenek nincsenek is Oroszországban! – hanem az
entellektüellek maréknyi csapatja, amelyet a fiatal munkások, a diákok
és matrózok támogattak. A kommunizmusnak nincsen semmiféle rendszere. A
kommunizmus nem egyéb, mint tagadás, vacuum, amely azt szimulálja,
mintha neki valami terve volna.

Marx három egymásra következő nemzedékkel el tudta hitetni, hogy a
tömegekben a teremtő erők óriási készletei vannak felhalmozva. De abból
az igazságból, hogy súlyosan dolgozó emberek nyomorúságban élnek, még
nem következik, hogy képesek komplikált társadalmi újításokat
végrehajtani. A tömeg, ha kellően felizgatják, fel tudja borítani a
rendet, de újat teremteni nem tud.

Ezek a gondolatok nem mondhatók éppen újaknak, de bizonyos, hogy Mr.
Clissold szikrázóan elmés és mulatságos formában tudja őket
felvonultatni. Az ember szinte megsajnálja a szegény, jó bolsikat.


10.

Mikor már idáig érkezett, egyszerre szembe találja magát a nagy
Semmivel. Rombolni annyi, mint építeni, mondja Hegellel, a májbajos Marx
és az epés Clissold kedves filozófusával. De vajjon mi épül a
Clissold-féle _vacuum_ helyén?

Világköztársaság! – mondja egyetlen szóval.

Meglepő, hogy ettől kezdve Mr. Clissold egyszerre nagyon halk és
bizonytalan hangon beszél, még harapós szatirája is megszelídül és
érvelése valósággal naiv lesz.

Egy nyilvános összeesküvésről beszél. A nagy tömegtől nem vár semmi okos
dolgot, nem is demokratikus, hanem arisztokratikus forradalom kell neki,
amelyet az intelligens kisebbség csinál a tömeg és a mai kiváltságosak
ellenére. (Hogyan képzelendő ez, nem világlik ki a regényből.) Az új
világrendet tudósok, szellemi munkások, a nagyipar és a bankok
vezérférfiai, politikusok és ujságírók egyetértő munkájától várja. Mivel
azonban nem tart sokat mindezekről az emberekről – a pénzembereket
tudatlan kalandoroknak, az ujságírókat jellemtelen fecsegőknek mondja –,
a nagy reform csak úgy jöhetne létre, ha előbb megreformálná valaki a
reformátorokat. Ez meglehetősen komplikált módszer, de Clissold–Wells
azt mondja: föltétlenül meg kell lennie, különben egészen biztos a
civilizáció bukása, sőt az emberiség pusztulása. Lehet, hogy ez az
argumentum forradalmasítani fogja a nagyiparosokat és a bankárokat.


11.

A forradalmi taktika, amelyet Clissold ajánl: nem kell a meglevő
kormányok ellen föllázadni, elég, ha megvetően félretolják és
feleslegesekké teszik őket. Szerinte a nagyiparosoknak és a bankároknak,
akikre leginkább számít, már most is van annyi hatalmuk, hogy meg tudnák
akadályozni a háborúkat és diktálni tudnának a politikában.

A világköztársaságról azt mondja: az senki ellen nem fog harcolni, csak
az idő, a távolság és a halál ellen. Egyébként úgy fog különbözni a
régebbi államoktól, mint az autó a parasztszekértől. «Felesleges, hogy
valami látható állatot fogjanak eléje, császárt vagy elnököt, de az
emberiség parlamentjére sincs semmi szükség».

Elismeri, hogy minden emberi közösség alapja az erőszak, de ő a katona
helyébe a rendőrt akarja állítani. Miközben a nemzetközi rendőrség
gondolata mellett kardoskodik, argumentumnak fölemlíti a magyar
államrendőrséget. «A bűnösök egy csoportja, melynek romantikus és
politikus pretenziói voltak, Magyarországon francia pénzt hamisított; a
francia és a magyar rendőrség becsületes összeműködése lehetségessé
tette, hogy elfogják őket».

Azután egyszerre mintha fejbeütnék a nyájas olvasót: William Clissold
világa hirtelen elsötétül, mielőtt részletesebben kifejthette volna,
hogyan kell «az egész emberiség anyagi életét a nagy szervezetek
koncentrációja által a föltétlen becsületesség atmoszférájában
egyszerűsíteni», a hős egy váratlan autószerencsétlenség áldozata lesz.
Igen, meghal. Utolsó szavai: Ezt finoman csinálta Miszter Dzsi! – És mi,
akiket elképeszt a felelősség elől való megugrásnak ez a hallatlan
módja, csak azt sajnáljuk, hogy Miszter Dzsi nem avatkozott bele ilyen
módon már akkor, mikor Mr. Clissold megkezdte a följegyzéseit.


12.

Nem foglalkoznánk ilyen bőven William Clissold világával, ha nem tudnók,
hogy a könyvnek most divatja van. Wells sok zavarosfejű és félművelt
olvasója el van ragadtatva a szerző ötletes kritikájától, a szkepszis és
a merész bírálatok hazájában nem egy ifjúember hiszi, hogy megtalálta a
maga ködös gondolatainak gránit kiadását.

A könyvre azonban ráillik az, amit Clissold a kommunizmusról mond:
üresség, amely azt szimulálja, mintha terv volna.

Budapesten hallottuk azt a mondást: szellemesnek lenni annyi, mint
rágalmazni. Wells csakugyan a szellemességnek ezt a fajtáját kultiválja.
Ő minden gondolatot és minden intézményt darabokra tép, legtöbbnyire az
igazság erejével, mert hiszen minden emberi alkotás, a királyság
csakúgy, mint a szociáldemokrácia, tökéletlen és kihívja a bírálatot. A
meglevőt lerombolni azonban csak annak van joga, aki jobbat tud a
helyébe állítani.

Wells az építésben naiv kontár. Ez a formátlan, vértelen és erőtlen
valami, amit a mai világrend helyébe akar állítani, mélyen alatta áll a
szocialista irodalom kamaszéveiben keletkezett utópisztikus regényeknek,
amelyeket szárazlelkű, gyalogos költők izzadtak könyvvé.

Mindenesetre gondolkodóba ejtő, hogy az angol könyvkiadók most már ilyen
nyomtatványokat is küldenek a kontinensre. Nem tudjuk, vannak-e a
csatornán túl nagy számmal, akik kedvüket lelik az efféle olvasmányban?
Nagy-Britannia robusztus ereje jóval többet elbír a szkepszis mérgéből
is, mint más nemzet, de ha figyelemreméltó számmal vannak ilyen
Clissoldok, akkor az mégis csak betegség, amelyet a brit életerőnek le
kell küzdenie.

Ha a nemzeti energia először a legműveltebb népeknél mállik szét, annak
következménye nem a világköztársaság, hanem a kultúrától és a
szkepszistől kevésbbé érintett barbár népek felülkerekedése lehet.

(1928.)






HARCOK ÉS HARCOSOK




A PADLÁSLÉTRÁN

Beszámoló

A néphit azt tartja, hogy bizonyos helyeken alvó sárkányok feküsznek a
föld alatt. Ha megmozdul álmában a sárkány, akkor megrendül a talaj. Kis
iskolásfiú voltam, nem több nyolc esztendősnél, mikor egy nap tektonikus
rengést éreztem magamban. Lelkemben megmozdult valami. Nem sárkány,
hanem – azt hiszem – az alvó író-embrió.

Verőfényes tavaszi nap – nagyon jól emlékszem minden részletre! – és én
a szülői ház hátsó udvarában, a padlásajtónak támasztott létrán ülök. A
létra a vidéki gyerek fellegvárába, a szénapadlásra vezet.

Ott ültem és egyre egy szót ismételgettem magamban: Én – Én! Ki az az
Én? A szó és mindaz, amit mögötte éreztem, megdöbbentett, kíváncsivá
tett és valami édes és fájdalmas szédülést okozott. Ki az az Én? Egy
nagyfejű, szuszogó iskolásfiú, a padláslétrán ül, én hideg és kissé
ellenséges kíváncsisággal figyelem, tudni szeretném, mi köze hozzám, mi
köze a napfényhez, amely az öreg ecetfa lombjában játszik és mi köze az
én galambjaimhoz, amelyek a háztetőn búgnak.

Úgy gondoltam, könnyebben a végére járhatok a titoknak, ha hangosan
kimondom a szót. Azóta nagy idő mult el, de én máig sem tudtam még
összeszokni az Énemmel; szédülést érzek, valahányszor farkasszemet nézek
vele. Úgy jártam, mint a falusi gyerek a nagyvásárban: megragadtam az
első mutatványos bódé előtt és mivel már alkonyodik, nem is fogok tovább
jutni.

Dehát szabad a költőnek önmagáról beszélnie? Hiábavaló kérdés, – akár
szabad, akár nem: hiszen írni annyi, mint önmagáról beszélni.

A teremtésben nincs olyan kicsi és hitvány jelenség, amelyet haszonnal
nem tanulmányozna az ember. Ha író vagy, akkor szabad ugyanazt keresned
a magad lelkében, amit a tudós keres az esővizes pocsolyában: az élet
törvényeit!

Goethe azt mondja: «Mindenben, amit alkotunk, önmagunkat tükröztetjük.»
De ilyet is olvastam már, még pedig Felix Speidltől: «Minden ember a
világ tükre és minél több tükröződik benne, annál gazdagabb.» Mi az
igazság? tükör vagyok, vagy tükörkép? Azt hiszem, a két igazság
összeegyeztethető: magamat a külvilágban találom meg, a világot pedig
magamban.

Az író mindig önmagának áll modellt. A lírikus bevallott nyiltsággal
vetkőzteti le lelkét és ha apollói idomai vannak, akkor ez nem
szemérmetlenség, hanem szépség. De az elbeszélő, a színműíró is a saját
képére teremti fantáziájának kreaturáit. Minden regény, minden színmű
egy-egy álarcosbál, ahol minden maskara alatt a szerző ábrázata
rejtőzik.

A költő ebben az egyben hasonlít a színészhez: az ő egyéniségében is
különböző és ellentétes emberi egyéniségek vannak beskatulyázva,
rudimentáris lehetőségek formájában. Ezeket az ember-fantómokat ő a
pillanatnyi szükséghez képest, fantáziájának tojásköltőgépében életre
tudja kelteni.

Minél gazdagabb a költő, annál több ilyen fantóm gyülekezik össze a
kincstárában. Shakespeare egy személyben Lear király és Romeo, Shylock,
Falstaff és III. Richard. Ez azt jelenti, hogy az ő szivárványos
lelkében ott tüzel minden szín, amely emberi: a rajongó szenvedély
éppúgy, mint a cinikus hitetlenség; a kapzsiság csakúgy, mint a
pazarlás: a hősiesség nem kevésbbé, mint a gyávaság.

Ha azt mondjuk a költőről, hogy emberismerő, az azt jelenti, jól tud
halászni a saját lelkében; a költő lelke halastó, amelyben emberarcú
pontyok úszkálnak.

És így a költő fejlődési menete tulajdonképpen utazás a saját Énje felé,
leereszkedés a saját lelkének tárnájába, leszállás egészen a titokzatos
földközéppontig, ahol már érvényét veszíti a nehézkedés törvénye és ahol
az élet izzó focusa van.

Minél közelebb tud férkőzni önmagához, annál igazabb élet lüktet a
költészetében. Azt lehetne mondanunk: a költő számára az út a
csillagokhoz a saját vérén keresztül vezet.

*

A poéta többféle életet él, mint a nempoéta, de az utóbbi intenzívebben
éli ki a maga egy életét. Lám: Titánia, a tündérkirálynő, beleszeretett
a szamárba és a költő halhatatlan komédiát írt róla. De ki az
irígylésreméltó: a költő, aki megénekelte, vagy a szamár, aki átélte a
tündérkalandot?

A költő nem annyira élvezője, mint inkább szemlélője az életnek. Ő nem a
színpadon ágál, hanem a karzatról kommentálja az élet színjátékát. Bele
kell nyugodnia abba, hogy van a megfigyelő képességnek egy foka, amely
összeférhetetlen a kifelé élőnek cselekvő és élvező képességével. Akinél
megvan ez az éles megfigyelő ösztön, az elsősorban arra alkalmas, hogy
megértse, följegyezze és megítélje azt, amit mások cselekszenek.

A legtöbb költő örökös honvágyat érez az élet után, de megragadni csak
mint irodalmi témát tudja, nem mint valóságot. Ő az igazi Bolygó
Hollandi, künn vitorlázik a végtelen vizeken és csak ködös távolban
látja az élet zöldelő partjait.

A költő, csakúgy, mint a kísérteties hollandi, a hű nő szerelméről
álmodik, amely megváltaná őt lárvalététől és élő embert formálna az élet
parazitájából. De a házasság nem való neki. Ő mint házastárs is
társtalanul él. A többi emberben, bármennyire szeresse őket, elsősorban
nyersanyagot lát, munkaanyagot az érzelmei számára. Mert szerelemnél,
házasságnál és életnél fontosabb a költészet.

Magam előtt látom a juhászbojtárt, aki künn éjszakázik a pásztortűz
mellett és csillagok szagát szimatolja. A magány és a homály szárnyas
gyermekei körülszálldossák és ha szavakba tudná önteni azt, ami a
lelkében forr és olvadoz: talán egy új Dantéval ajándékozná meg a
világot. De mivel nem ura a formának, csak az lehet a poéták közt, ami a
festők közt a csodakarú Rafael.

Forma nélkül nincs költészet, de a forma magában csak fecsegőket tud
teremteni, nem költőket.

Hitem szerint a költő lelki kvalifikációja: a nagy csodálkozás! Ő nem
tudja megszokni az életet és csodákat talál ott is, ahol más emberfia
csak hétköznapokat és banálitásokat lát. Ő nem fogadja el fait
accomplinak a tavaszt és a telet, hanem újból és újból mohó
kíváncsisággal és mélységes meglepetéssel nézi azt, ami körülötte jön és
megy. Van benne valami a vadember és a kis gyermek szűzies
fogékonyságából. Költőnek lenni talán annyi, mint: nem morzsolódni szét
a civilizáció malmában; annyi, mint: megmaradni gyermeknek.

A költőtől hiába kívánod, hogy hajtson térdet a hipnózis, vagy mondjuk:
a rádió csodái előtt. Ő még a búzaszemnél tart. Őszülő fejjel is azon
csodálkozik, hogyan szökik kalászba a mag.

*

Eddig a Poéta és az Én kölcsönhatásáról volt szó. De a közönség –?! Nem
neki ír a költő?

Nem! – A költő magának ír. Aki írás közben a közönségre tud gondolni, az
nem költő, hanem a költészet ügynöke, előzője és kollégája a
könyvügynöknek.

De a közönség elismerése – nem az a siker? De igen. A költő nem tud
meglenni siker nélkül, mert általa igazolva látja önmagát.

De az író a siker kedvéért sem megy a közönség után, hanem ő csalja maga
után a közönséget. A tömeg hidegsége pedig azért fáj neki, mert jeges
vízzel önti nyakon az íróasztalánál eltöltött forró és szent órák
mámorát.

*

Az író útjának irányát négy különböző erő egyenközénye szabja meg. Az
ifjúság, a halál, az ember és a magány.

A szülőváros hegyeinek profilvonala, amely ifjúsága fölött uralkodott,
megadja élete sajkájának ritmusát, mint az oceán dagályhulláma. Az én
szülőházam, amelyet a padlásig megtöltöttek a könyvek, egy szép gótikus
templom tövében állott. Azóta sem találtam harangokat, amelyek olyan
édesen énekeltek volna, mint a verseciek, de hegyet sem láttam, amely
olyan mély oroszlándübörgéssel visszhangoztatta volna az égzengést.

Rabelais meséli, hogy Pantagruel kalandos útján olyan hideg vidékre is
eljutott, ahol megfagyott hangok hullottak le a levegőből. Az én
gyermekkoromban a verseci levegő teli volt megfagyott hangokkal.
Ágyúdörgés, lármaharang jajgatása, dobpergés, hazafias szónoklatok
pátosza, támadó vörössapkások csatadala, haldoklók hörgése – szóval a
negyvennyolcas évek hangzavara még ott keringett a háztetők fölött. A
békés svábok annakidején belezuhantak a bánáti harcok tűzfészkébe és
húsz esztendővel Világos után még hősies rémületben zakatolt a város
szíve. Csak szóba kellett ereszkedni valakivel az idősebbek közül és
rögtön kisült, hogy Damjanich katonája volt és a tűztől, amely a
lelkéből kicsapott, megolvadtak a megfagyott hangok és forró szózápor
alakjában zuhogtak le reánk.

Gyermekkoromban szülővárosom afféle paraszt Weimar volt, a múzsák
porfészke, ahol malacok visítoztak az utcán és törkölyszag áradt a
házakból. De mégis a múzsák szállóhelye volt, mert egy sváb polgár –
Isten tudja, miféle elfajulási folyamat áldozataként – kőszínházat
épített és nagy áldozatok árán jó színtársulatot játszatott. A mecenás
nem volt teljesen önzetlen: ha valamelyik színműben kiválóan nemeslelkű
és megható sorsú hős szerepelt, annak szerepét ő maga játszotta, sőt
olykor saját szerzeményű tragédiáit is előadatta, – az akkori verseci
ifjúság jóformán a színházban nőtt fel és én csodálatosnak találom, hogy
annak a nemzedéknek minden tagja, – egyetlen kivétel én vagyok! – azzá
lett, ami az apja és nagyapja is volt: rendes és dolgos polgárember.
Talán mondanom sem kell, hogy a mecénás, aki annyira rácáfolt a
szállóigévé lett sváb józanságra, hogy még képes élclapot is
szerkesztett a versecieknek, talán mondanom sem kell, hogy a szegények
házában fejezte be életét.

*

Mi emberek olyanok vagyunk, mint Saguntum városának polgárai: a
kegyetlen Hannibál, miután elfoglalta a várost, halálra ítélte minden
lakóját és mi most afrikai harcosok kopjavasai közt vonulunk a
vesztőhelyre. Hosszú menetben férfiak és nők, öregek és gyermekek,
nemesek és koldusok, – senki se számítson kegyelemre!

Az út a vesztőhelyig hosszú és a rabok közül ez is meg az is
megfeledkezik arról, ami reá várakozik.

A gyerekek vihogva lökdösődnek, fiatal leányok virágot szednek az út
szélén, valaki halkan penget egy gitárt, valaki pedig megmámorosodik egy
tüzes szempár pillantásától és felujjong: szép az élet! És mennek tovább
a vesztőhely felé.

De legkülönösebbek a férfiak, a tanultak és erősek. Köztük ádáz
versengés támad, hogy ki menjen elől, mint vezér és ki lépkedjen utána.
A gyülölettől szikrázó szemmel méregetik egymást, kezük ökölbe szorul…
És a pún zsoldosok, akik kopjanyéllel terelik a menetet, némán
vigyorognak…

A rabok közt van a költő is. Ő egy másodpercre sem veszi le szemét a
Halálról, aki ércsisakkal a koponyáján, fekete lovon léptet a menet
élén.

A költő tudja: Az égbolt nem volna oly tündérkék, a tavasz nem
illatoznék olyan szívfájdítón, a női szépség nem volna oly megindító, ha
Ő – sokatmondó hallgatással – ott nem lovagolna az alkony árnyékában.

Minden lélekzetvételünkkel búcsút mondunk a világnak. Minden lépéssel,
amit előre teszünk, elhagyunk egy darabot életünkből.

És jó, hogy így van, mert ha örökké élnénk, akkor hasonlók lennénk
azokhoz az egyiptomi istenekhez, akik állatfejet viselnek a kőtestükön
és az örökkévalóság kulcsát szorongatják markukban. Ha gondolkodni
tudnának a gőgös és gránitszívű bálványok, akkor irígykedve szemlélnék a
mi rövid meteor-utunkat, amelyben több a ragyogás, több a szépség és
több a halhatatlanság, mint az ő fakó örökkévalóságukban.

Mert a halál közelsége ad bájt és méltóságot az életünknek. A halál
teszi forróvá és édessé a napfényt. A halál a szépség, a halál a
mélység, a halál a költészet.

*

Nem lehet gyűlölni az embereket, mert meghalnak.

Az író szereti az embereket. De ez nem a kereszténység felebaráti
szeretete, hanem a vadász, a gyüjtő, a fölfedező szenvedélye.

Az emberek, akikkel a fogékonyság éveiben találkozik össze, sorsdöntő
befolyást nyernek a költői jellem kialakulására.

Ifjú éveimben sokat barátkoztam a császárhuszároknak nevezett első közös
ezred tisztjeivel. Meghódított a fiatal katonák egészséges és barbár
férfiassága, amely azt hitte, hogy a földi boldogság a ló hátán terem.

Első novelláimban és első színdarabomban bemutattam néhány huszártípust.
Az új hang tetszett és én megfogadtam, hogy beérem ennyivel, nem írok
több katonatörténetet. Nem is írtam. A császárhuszárok azonban
reinkarnálódtak, mint a teozófusok mondják, új testi alakban jelentek
meg az irodalomban, de a lelkük a régi maradt.

Mikor a kurucok korával kezdtem foglalkozni, az én császárhuszáraim
valamennyien Rákóczi fejedelem szolgálatába léptek. Ocskay brigadéros
senki más, mint a Dolovai nábob leányának gavallérja, Tarján Gida
főhadnagy, csakhogy szilajabb, a társas konvenciók által még kevésbbé
fékezett, – szóval: kuruc kiadásban. A huszártisztek lelke új tartalmat
nyert: megtelt azzal a keserűséggel, amelyet a nemzeti törekvések
reménytelenségének tudata váltott ki a kettős monarchia sok magyarjából.

A császárhuszárok különben későbbi művekben is fölbukkantak. Midőn
Bizánc szerzője meg akarta rajzolni Giovanni Giustianiani alakját, jó
ideig homályban tapogatódzott, de azután egyik huszárkapitány ismerősét
választotta modellnek és ekkor már könnyű kézzel mintázta meg alakját.
Egyébként a Pogányok pusztázó besenyő hadában is ott vágtatnak, az Élet
kapuja római zarándokai közt is ott vonulnak néhányan a hajdani
császárhuszárok közül.

*

Egy titokzatos, erjesztő és érlelő erő szólal bele a költészetbe: a
magány. Minden költő keresi időközönkint az egyedüllétet és jó annak,
aki a szabad természetben találja meg.

A költő nem a tájképfestő szemével nézi a természetet. Nem a színek és a
vonalak vonzzák, hanem valami, ami azok mögött lappang. A festő
gyönyörködik a természetben, a költő keres benne. Végeredményében talán
ugyanazt, amit nyolcesztendős koromban a padláslétrán ülve kerestem.

Nem akarok háládatlan lenni az élettel szemben, de azt hiszem, soha nem
voltam annyira költő, mint mikor megfeledkeztem az írásról és vitorlás
hajómmal a jóniai tenger kristálysivatagában bolyongtam. És soha nem
voltam annyira ember, mint mikor egynek éreztem magamat a hullámokkal, a
napfénnyel és a vonuló felhőkkel.

Goethe azt mondja: «… sok haszontalan dolog lóg rajtunk, egész
rongyköpönyeg, amelyet a megszokás, a hajlam, a szeszély és a
szórakozottság fércelt össze. Azért nem tudjuk megtalálni és
értékesíteni a legjobbat, amit belénk adott a természet.»

A hellászi naplemente káprázatos színpompájában, a jóniai éjszakában a
csillagos ég tündöklő hieroglifáit betűzve, a viharban megszólaló
titokzatos harag szavát hallgatva, gyakran éreztem azt az áhítatos és
fájdalmas nosztalgiát, a Goethe-féle «legjobb» után, amit a természet
belém adott. A honvágyat egy magasabbrendű élet után.

Nem találtam meg. Csak ültem gyermekkorom padláslétráján és az Élet hol
fakó, hol arany felhő alakjában gomolygott el a szemeim előtt.

De ennek talán így kell lennie. Küldöncök vagyunk, akik lepecsételt
levelet viszünk valahová. Hogy mi van a levélben, azt nem szabad
megtudnunk, majd csak a célnál. Ha mindent megtaláltunk volna, akkor már
nem lenne keresni valónk a világon. Élni annyi, mint keresni!

(1926.)




NÉMET NEMZETISÉGI KÉRDÉS


I.

Kezdjük az elején. Abban az időben, mikor a délvidéki svábok elei
otthagyták ősi szülőföldjüket és a töröktől megtisztult Bánság zsombékos
pusztaságaiba telepedtek, tudvalevően még nem volt német nemzeti érzés.
A római szent birodalom laza határain belül az osztrák, porosz, bajor,
szász és még néhány tucat dinasztia égisze alatt ugyanannyi állameszme
és állameszmécske virult, versenyzett, intrikált és tülekedett, de a
fajbeli közösség gondolata akkor még egyáltalában nem volt politikai
tényező. A német fejedelemségek lakóit a dinasztia közös volta fűzte
össze és választotta el egymástól. A fajbeli összetartozás politikai
gondolata jóval későbben, a napoleoni háboruk idején szökött kalászba.

A bánsági telepesek bizonyára hoztak magukkal kedves és fájó emlékeket
régi hazájukból, de német nemzeti érzést nem hoztak magukkal. Emlékeik
is inkább fájóak lehettek, mint kedvesek, nem is lehetett rá nagy okuk,
hogy megőrizzék azokat, mert bizonyos, hogy ma a sváb családok közül
alig egy-kettő tudja, hogy a német államok melyikéből származtak ide
ősei, német földön maradt rokonsága után pedig százötven esztendő alatt
egyikük sem érdeklődött annyira, mint teszem Zichy Jenő gróf Ázsiában
maradt atyjafiai után. Képtelenség tehát, ha valaki a bánságiak német
nemzeti érzéséről, mint történelmi fogalomról beszél. Ennek az érzésnek
nincs eredete a multban és nincs folytonossága a jelenben. Ha igazán meg
is van, akkor nem a szívekben nőtt, hanem újságpapíroson tenyésztették.

A beláthatatlan nagy síkságon elszórt falvakban és civis-városokban
élve, a legújabb időkig extenzív gazdaságot folytatva, gabonát és bort
termelve, lovat nevelve: a sváb gondolkozása, jelleme, de még a
vérmérséklete is gyökeresen átalakult. A déli égboltozat, az alföldi
égalj, a zsíros magyar föld, az új környezethez alkalmazkodó életmód és
táplálkozás megtette a népre a maga hatását: a bánsági sváb ma nem
hasonlít sem bajorhoz, sem szászhoz, sem württembergihez, sem semmiféle
német felekezethez, de igenis hasonlít a keleteurópai nagy síkságok
lakóihoz és édesrokona mindenekelőtt az alföldi magyar embernek. Munkás,
szívós, takarékos, földéhes, mint minden jó paraszt, de a mellett
kevély, szabadságszerető, alkotmányos érzületű és politizálni szerető,
miként a magyar civis. A gazdagjának minden takarékossága mellett
gavalléros hajlamai vannak, szereti a vendégséget, a bort, a szép lovat;
a fiatalsága pedig szeret legénykedni.

A németet, míg az osztrák uniformisban jelentkezett, soha sem
szenvedhette a sváb. A hajdani Bánság, de különösen a határőrvidék
katonai kormánya brutális, a korlátoltságig copfos és hihetetlen módon
romlott volt. Nevezetes, hogy ennek a német kormányrendszernek mindenkor
a szerb és román granicsárok voltak legmegbízhatóbb oszlopai. Ez a két
délvidéki nemzetiség, melyet az osztrák katona-bábák tervszerűen
politikai és gazdasági nyomorékokká akartak nevelni, szívesen tűrte a
katonai gyámkodást, mivel a házközösségi rendszer megvédte őket a
gazdaságilag nagykorú svábok terjeszkedése ellenében.

A szabadságharc idején az egész bánsági svábság habozás nélkül a magyar
zászló alá sorakozott. Különösen a határőrvidék fekete-sárga sorompói
között senyvedő svábok tüntek ki hősiesség és áldozatkészség dolgában;
ők tapasztalásból tudták, mi az osztrák szolgaság és valósággal
janicsárjai lettek a magyar szabadságnak. A magyar földet, melyet
osztrák császárok adtak nekik, most véren vették meg a magyar nemzettől
maguknak és utódaiknak. A reakció idejében – mely sűrűn szedte közülök
is áldozatait – a _svarcgelb_ és _pecsovics_ név a svábok közt
szakasztott olyan megbecstelenítő volt, akár a nagy Alföldön.

A kiegyezés után bekövetkezett a reakció reakciója. A magyarosodás sehol
az országban nem haladt oly lázas gyorsasággal, mint odalenn. A
temesvári német színészetet a jóformán tisztára német város kiéheztette.
Oly községi képviselőtestületek, melyeknek alig volt egy-két magyarul
értő tagjuk, elhatározták, hogy iskoláikat megmagyarosítják. A torontáli
parasztész a szegedi internátusok alapításával olcsón és gyakorlatilag
megoldott egy kérdést, melyen sok tudós elme hiába töprengett. A magától
megindult természetes folyamatnak legértékesebb eredménye, hogy a
bánsági városokban erős magyar értelmiség képződött. A sváb eredetű
értelmiség a magyar faj szeretete dolgában talán túltesz magán a fajbeli
magyarságon is.

Szerbek, románok, de főleg erdélyi szászok gyakran mondták, meg is
írták, hogy a nagy készség, mellyel a sváb értelmiség beleolvad az
anyanemzetbe, a faj férfiatlanságának jele. Szerintük a svábok
opportunisták, akik a hatalomhoz szítanak. Ez a fölfogás erdélyi szász
levelezők jóvoltából közkeletűvé lett a németországi sajtóban is. Egy
nép jellemét azonban annak történelme után kell megítélni. Minden épeszű
és becsületes ember a megmondhatója, hogy opportunisták voltak-e azok a
sváb földmívesek, akik véres csatákban védték meg a királyától is
elhagyott magyar zászlót Knicsanin seregei ellen. A svábok akkor
vallották magukat első ízben magyaroknak, mikor a délvidéki magyarságot
három ország kopófalkája hajszolta. Fegyveres kézzel törtek maguknak
utat a nemzet szívéhez; vérben forrtak össze a magyarsággal;
vitézségükkel örök jogot nyertek a magyar szabadságban való
részesedésre. Az opportunizmus ostoba vádját megcáfolja egyébként az a
tény is, hogy a bánsági svábság politikai téren rendesen nyakas
ellenzéki volt. Elég különös, hogy a férfiatlan megalkuvás vádját éppen
szászok hangoztatják, mikor pedig Erdély egész történelmén tragikomikus
motívumként vonul végig a szász városok ismert cirkumspektus
opportunizmusa. A nemzetiségekre nézve a magyarsággal való rokon- vagy
ellenérzés ma sem opportunizmus, hanem tisztára csak érzelem, vagy ha
úgy tetszik: ízlés kérdése. Ez így van, mivel a magyar állam – és erre
még rá fogunk térni – nemzetiségi vidékeken ma sem lép föl hatalomként.

A svábok hajlandósága a magyarosodásra egy világtörténelmi igazság
ösztönszerű megismeréséből fakad. Az igazság ez: az egyén csakis a
nemzet közvetítésével vehet részt az emberiség munkájában. Ami becseset
és nagyot az ember alkotott, az mind a nemzeti érzés kohójából került
ki. Hasznos ember csak az lehet, aki a nemzeti szervezet tagja. A
fajától messzire elszakadt svábság magában soha sem lehet nemzet.
Legföllebb csak úgynevezett nemzetiség. A jövőjét illetőleg két
lehetőség képzelhető el. Vagy eggyé lesz a magyarsággal és akkor
beleviheti speciális faji tulajdonságait a nemzet állami és kulturális
életébe, értékesítheti nagy munkaerejét a maga és az emberiség javára,
szóval nemzeti életet élhet. Vagy elzárkózik a nemzettől, átalakul a
nagynémetség platonikus gyarmatává és akkor az ellenséges földön magára
hagyottan tengődő kolónia meddő és szomorú életét éli. A nagy életerő és
életkedv, mely a svábokat az erdélyi szászok elvénhedt fajától
megkülönbözteti, az előbbi útra terelte őket.

Úgynevezett _nagynémetek_ szórványosan mindig akadtak a Bánságban.
Idősebb emberek voltak, akik nem tudták megérteni a kort, részben
nyugalmazott határőrvidéki katonatisztek, legkisebb részben pedig
Bécsben iskolázott ügyvédek vagy orvosok, akiket elkeserített valamely
(rendesen az állami nyelv nemtudásából eredt) mellőzés vagy megbántás.
Ezeket azonban soha sem vették komolyan, csak többé-kevésbbé mulatságos
alakoknak tekintették. Mivel a délvidéki szerbek is elcsendesültek, az
odavaló románok pedig soha sem voltak nyugtalan természetűek, már úgy
látszott, mintha a délvidéki nemzetiségi kérdés történelmi emlékké lett
volna. Egy idő óta azonban minden megváltozott. A svábok körében a
legféktelenebb izgatás indult meg minden ellen, ami magyar. Az agitáció
nem folytatása a régi nagynémet különködésnek, hanem más eredetű és más
irányú mozgalom. Az úgynevezett _groszdeutsch_-ok, akiknek déli
Németországban még lehetnek szórványos híveik, a Habsburgok égisze alatt
alapítandó ködös határú nagynémet államszervezetről álmodoztak. Az
_alldeutsch_ mozgalom egyenesen a Habsburg-dinasztia ellen irányul. A
régi _groszdeutsch_ gondolat német tanárok és írók rögeszméje volt; az
új _alldeutsch_ eszme határozottan valami katonai és kereskedői
karaktert mutat. Az előbbi délnémet, az utóbbi porosz eredetű. Ez
meglátszik híveinek harcmodorán is; a _groszdeutsch_-ok ideálisták
voltak, az _alldeutsch_-ok gyakorlati emberek. Az _alldeutsch_ hajót egy
a budapesti német főkonzulátusnál alkalmazásban volt tisztviselő
bocsátotta vizre. Kormányosai németországi emberek, buzgó evezősei
erdélyi szászok. Az ügynökök lapokat és bankokat alapítanak. Mindennel
törődnek, mindennel foglalkoznak, ami a szegény népet érdekli. Pénzük is
van. Bevallottan magyar lelkű ember nem igen találkozik velük, de a nagy
tömeg mindig látja őket. Bámulatos vakmerőséggel és valódi német
alapossággal dolgoznak és a siker, melyet máris elértek, ugyancsak
bámulatos.

Itt is, ott is fölhangzik a nép köréből a követelés, hogy a
magyarosított iskolákat megint vissza kell németesíteni. Egyesek
megtiltják gyermekeiknek, hogy maguk közt magyarul beszéljenek. Német
színházat akarnak. A községi képviselőtestület pedig vezesse németül
jegyzőkönyveit. Egyes városokban német érzésű értelmiség kezd képződni.
Ezek kiadták és fölkapták a jelszót, hogy a német a világ első nemzete,
mely kulturális képességei tekintetében szédítő magasságban áll a
szegény és műveletlen magyarság fölött. Aki pedig magyarul szól a
gyermekeihez, az renegát.

Ha így folynak tovább a dolgok, akkor valószínű, hogy rővid öt esztendő
mulva féltucat német nemzetiségi képviselőt fognak Budapestre küldeni.
Némelyek úgy vélekednek, hogy ez nem nagy baj. «Hadd beszéljék ki
magukat, legalább a szemük közé nézhetünk.» De igenis baj! Ha politikai
pártszervezetet nyernek, akkor biztosra vehető, hogy minden
magyarországi nemzetiségi mozgalom élére fognak állani. A szerb
radikálisok és románok máris sűrűn érintkeznek velük és nagy
kedvteléssel szemlélik a német mozgolódást. Bevallott céljaik ma még
eléggé emberségesek, de minden propaganda önmagát tüzeli és minden
nemzetiségi mozgalomnak végső célja valamelyes autonómia, vagyis a
nemzet testétől való elszakadás. Megeshetik, hogy évtizedek multán, ha
magyar ember végigutazik a Bánság gyönyörű rónaságain, ugyanaz a
keserűség facsarja majd össze a szívét, melyet ma Erdélyben érez az
ember.

Pesszimisztikus hangokat is hallottam már. «Ha harmincöt évi uralom után
ide jutottunk: akkor ez a magyarság csődje!» Nem tudok egyetérteni a
pesszimistákkal. Igaz hitem, hogy szeretettel, tapintattal és eréllyel
elejét lehet venni a vésznek. Megpróbálom majd kifejteni, minő
eszközökkel érte el sikereit az agitáció és mely körülmények vetették
meg neki ágyát – akkor talán tisztázható lesz az a kérdés is, hogy minő
magatartást kell e különös esetben a magyar államhatalomnak és a
társadalomnak elfoglalnia.


II.

Németországi lapok, főleg a drezdaiak és müncheniek, melyek állandóan
szemmel tartják a bánsági eseményeket, a mozgolódásban a tűzzel-vassal
való magyarosítás ellenhatását látják. Könnyen kimutatható azonban, hogy
a Bánságban sohasem magyarosított senki. Az állam talán legkevésbbé.
Magyarosításról nem lehet szó, legföllebb magyarosodásról. Ez az
önkéntes folyamat nem az államhatalomból, hanem a sváb községi
autonómiákból indult ki. Az állam jóformán csak plátói rokonszenvével
támogatta, a magyar társadalom még annyival se. Maguk a svábok azonban
igen nagy anyagi és erkölcsi áldozatokat hoztak és hoznak a cél
érdekében. Törvényhatóságaik mégis ma is német nyelven tanácskoznak.
Természetesen az istentiszteletük is német. A községi iskoláik nyelvét
maguk határozzák meg. Egy-egy magyar állami iskolát úgy kell
kikönyörögniök a kormánytól. És ha a bánsági ember azt akarja, hogy a
fia igazán megtanuljon magyarul, akkor nagy pénzáldozatok árán ma is
Szegedre küldi. A magyarságot nemcsak hogy rá nem kényszerítik a svábra,
de elég drágán is mérik neki.

Való igaz azonban, hogy a délvidékiek egy töredéke ma másképpen érez,
mint éreztek a honvéd-apák és a papírrokonság, mely a távoli, ismeretlen
külföldhöz fűzi őket, komoly beszéd tárgyává lett köztük. Való igaz,
hogy a gyakorlati észjárásáról híres svábság egy töredéke ma délibábok
után futkos. Ez azonban nem reakció jele. Mikor a földmíves érzelmi
politikát kezd űzni, akkor baj van a gazdaságában.

A svábság demoralizációja elsősorban és túlnyomó részben az országos
gazdasági válságra vezethető vissza. A gabonaárak mélységes
hanyatlásával leapadt _Európa magtárának_ gazdagsága is. A
filloxera-veszedelemmel még meg tudott birkózni a svábság bámulatos
szívóssága – sehol az országban oly gyorsan és tömegesen nem
rekonstruálták a szőlőt, mint odalenn, – de az új intenzív gazdaság
berendezésével járó óriás terhek most kezdenek csak igazán a nép vállára
súlyosodni. Az olasz borvámklauzula pedig megfosztotta a leterített
szőlőgazdákat a reménytől is, hogy egyhamar talpra állhassanak. Az
uzsorabankok (és odalenn a legtöbb parasztbank leplezett uzsorás) teljes
gőzzel szivattyúzzák a nép vérét. Hozzájárul mindehhez, hogy míg a
svábok azelőtt könnyű szerrel kielégíthették földéhségüket gazdaságilag
kiskorú szerb és román szomszédjaik rovására, addig terjeszkedésüknek ma
már nagyjában határt szabott a nevezett nemzetiségek gazdasági megérése.
Mind a szerbek, mind a románok sokat tanultak a sváboktól, a szorgalmas
és takarékos gazdák száma növekszik falvaikban, földjükhöz pedig,
amelyen annak előtte ugyancsak könnyű szerrel túladtak, most már
szívósan ragaszkodnak. A bánsági svábok közmondásos gazdagsága ma
jóformán csak szóbeszéd. Minden községben akad egy-két aranyparaszt, aki
a többiek rovására hízik, de a gazdák nagy tömegében szaporodik az
úgynevezett törpebirtokosok száma és terjed a nyomor, mégpedig a
piszkos, fekete zsellérnyomor. Hogy az éhség rossz tanácsadója a népnek,
azt nem kell bizonyítanom olyan közönség előtt, mely tudja, hogy az
alföldi szittya-koponyákban minő vad ötleteket érlelt meg a nyomor. A
szegénység hatalmas szövetségese mindennemű népbolondítónak. A nagy
Alföldön az agrár-szociálizmus alakjában explodált a nép
elégedetlensége, a Bánságban nemzetiségi mozgolódás formájában.

Egy különös mellékkörülmény még tetézte a bajt. A bánsági tömegekben
mindig bizonyos erős ellenzéki áramlat dolgozott, mely azonban az újabb
országos pártalakulások következtében már nem tudott alkotmányos
mederben lefolyni. A nép ellenzéki kedve csak kisebb részben fakad
politikai meggyőződéséből. A nagy politikai értékek aprópénz alakjában
forognak a vidéken. A kisgazdát sok esetben gazdasági okok, gyakran
lokális ellentétek, olykor a vérmérséklete vagy a családi hagyománya
teszik ellenzékivé. Majd minden sváb községnek vannak ellenzéki utcái és
háznegyedei, melyeknek lakói együttesen opponálnak a községházának és a
kormánynak, ami vidéken körülbelül mindegy. A svábok ellenzéki ösztöne
azelőtt a Nemzeti Párt keretében keresett kielégítést. Ott nagyon jó
kezekben volt. A fuzió óta fölszabadult ez az erő és nem igen tud
magával mit kezdeni. A függetlenségi párt nem tudta elveit a svábok
szája íze szerint formulázni, a néppárt se tudott gyökeret verni
közöttük, mert a sváb vallásos, de nem papos. Ha évekkel ezelőtt
megalakult volna valami országos agrárpárt, valószínű, hogy a bánságiak
nagy tömegekben tódultak volna zászlai alá, még ha e zászlókra az
úgynevezett sovinizmus igéit írták volna is. Ezt a fölszabadult
ellenzéki gőzt most a maga kazánjába fogja a német propaganda. Bizonyos
dinamikus vonzást, de jóval kisebbet, mint közönségesen hiszik, a nagy
német faj világhatalmi állása is gyakorol a svábságra. Ha dagad az
oceán, akkor zúgni kezd a kandallón fekvő tengeri csiga. A régi német
császárság a _Drang nach dem Süden_ jelszava alatt fejtette ki
világuralmi vágyait, évszázadokra megnyomorítva velük Olaszországot; sok
jel arra mutat, hogy az új világuralmi rendszer a _Drang nach dem Osten_
jelszava alatt keresi a maga tartalmát. Szinte természetes, hogy a
németség erőfölöslege keleti irányban igyekszik lefolyni, ahol a
Boszporusig csak bomladozó, újonnan alakuló és felemás államszervezetek
állják útját. Ennek a nem-hivatalos, de a németség vérmesebb elemei
között igen népszerű politikának már egész kis irodalma van
Németországban, amelyet aggódó figyelemmel kísérnek a francia politikai
revue-k. Ránk nézve főleg az az érdekes, hogy a keleti propaganda
Magyarországgal szemben különös dilemmába keveredett. Egyrészről ugyanis
megragad minden eszközt arra, hogy a magyar államot németajkú
polgárainak elcsábításával gyöngítse, mivel egy egységes magyar állam
kemény akadálya lehetne a németek keleti politikájának, – másrészről
azonban láthatólag idegessé teszi a gondolat, hogy a magyarság
megegyezésre találna jutni a szlávokkal a közös veszedelem láttára.

Igaz, hogy a keleti problémán egyelőre csak a németség legvérmesebb,
tehát legkevésbbé komoly elemei rágódnak. De az is igaz, hogy a nemzeti
politikát nem kormányok készítik elő, azok csak végrehajtják.

A német egység gondolata is évtizedeken át az írók és sörházi
politikusok vesszőparipája volt és a német kormányok keményen üldözték
azokat, akik előkészítették a nemzet jövendő nagyságát. Ha ma nincs is
rá okunk, hogy kétségbevonjuk különösen a Hohenzollern-dinasztia
lojalitását a magyar nemzettel szemben, meg lehetünk róla győződve, hogy
ez a lojalitás véget fog érni, mihelyt a dinasztia hatalmi érdekei
megkívánják.

A dinasztikus érzésű és jó katolikus délvidékiek természetesen nem is
sejtik, hogy őket közvetve ugyanaz az erő mozgatja, mely az osztrák
németeket elhidegítette a Habsburg-háztól és kiadta a _Los von Rom_
jelszót.

Milyen eszközökkel dolgozik a német propaganda? Eszközei a képzelhető
legegyszerűbbek, de egyszersmind csalhatatlanok is.

Magyarfaló lapok és füzetek, melyekkel különösen Drezda és a Királyföld
elárasztotta a Bánságot, továbbá odaszakadt németországi és erdélyi
emberek, már régóta hintették a konkolyt, de vajmi kevés eredménnyel.
Több esztendővel ezelőtt aztán a budapesti német főkonzulátus egy
tisztviselője vette kezébe a vezetést. Ő egységes szervezést, tartalmat
és célt adott a mozgalomnak. Azelőtt is állandó összeköttetésben volt a
zöldszászokkal és most természetesen köztük válogatta ügynökeit. A szász
szellem, mely egyébként minden közügytől távol tartja magát, kikelt
kriptájából és lóra ült, mint a ballada holt vitéze, hogy ellátogasson a
Bánságba. Egész csendben egy féltucat szász ember bukkant föl a svábság
központjaiban. Ott egymásután több német lapot alapítottak. Ezeket a
lapokat fővárosi ember igen együgyűeknek találja, ha olvassa. Pedig
céljukhoz mérten igen jól szerkesztett lapok, igazi néplapok. A
szerkesztőik tudják, hogy az út a paraszt szívéhez a gazdagságán át
vezet, a lapok tehát agrárius lapok, vagy – mint büszkén vallják magukat
– parasztlapok. A szerkesztők bejárják a falvakat és a legkisebb
fészekben is szerződtetnek tudósítót. Legszívesebben valami intelligens
földmívest vagy a nép között élő kispolgár-embert. Az ilyen levelező
aztán legbuzgóbb terjesztője is a lapnak. A lapot a nép írja, a maga
nyelvén, a nép számára. A szerkesztő szerkeszt, azaz kiélezi a magukban
véve talán ártatlan közleményeket a magyar állameszme ellen. A paraszt,
ha ír vagy íróembert informál, rendesen csak panaszkodik. Van is ezer
oka a panaszra. Semmi sem könnyebb most már, mint a közélet ezer
látszólagos és valódi félszegségét és hibáját az uralkodó rendszerre
visszavezetni. Azaz a magyar faj hegemóniájára. E lapok alaphangja a
Bismarck-féle titáni önérzet, melyet a vaskancellár halála óta minden
német tintanyaló a maga örökségének tekint. Mivel a sváb paraszt igen
önérzetes és kedveli az önérzetes embert, fölötte tetszik neki a
férfiasan brutális hang, amelyen hozzá beszélnek és amelyen őt
beszéltetik. A sváb magát németnek nevezi. Nem nehéz vele elhitetni,
hogy a legderekabb német az, aki a legnémetebb német. A lapok nem igen
foglalkoznak a nagy politika kérdéseivel. Inkább csak helyi kérdéseket
vitatnak, fölkarolva a szegény nép minden érdekét, de mindig a leplezett
faji politika szempontjából. A magyar nemzetet és a magyar államot
következetesen gyalázzák, kicsinyítik és kompromittálják, de ebben
eléggé furfangos taktikát követnek. A fajbeli magyarságot nem igen
támadják, de a düh és a gúny minden fegyverével küzdenek az idegen
vérből eredt magyar hazafiak ellen. Ezek a renegátok, kik vérük
megtagadásával fizették meg a boldogulásukat. Ezek közé tartozik Baross,
Wekerle, Benczúr, szóval mindenki, akinek idegen hangzású neve van vagy
akinek valahol a végeken ringott a bölcsője. Jellemző, hogy a helyi
hatóságokba nem szívesen kötnek bele. A minden vakmerősége mellett is
cirkumspektus szász tudja, hogy Magyarországon egy-egy polgármestert
vagy szolgabírót bántalmazni veszedelmesebb dolog, mint az állam
méltóságát. A mindig változatos, népies, harcias és a köznép közvetetlen
érdekeit érintő lapokat még azok a parasztok is érdeklődéssel olvassák,
akik szívükben magyarok. Ezerszámra küldözgetik szét, pénzért és ingyen,
a legkisebb falunak is jut belőle.

Romboló munkájuk legsikeresebb részét azonban nem is a sajtó útján,
hanem társadalmi téren végezték. Tudnivaló, hogy a svábokban igen erős
az egyesületi szellem. Minden fészekben vannak takarékpénztári és egyéb
szövetkezeteik, gazdasági egyesületeik, olvasó-, dalos-, tűzoltó- vagy
lövész-egyesületeik. Az iparosok és gazdák, akik ott nagyon
összeszítanak, szeretnek fantasztikus és tréfás nevű társaságokba
verődni, melyeknek egyéb céljuk nincsen, mint a társas együttlét. A
bánsági magyar társaság, mely, mint minden magyar társaság,
arisztokratikus hajlamú és ennélfogva zárkózott természetű, nem igen
törődött a szociális nagy tőkével, melyet a svábok társas szelleme
képvisel. Igy tehát az izgatásnak könnyű volt ott gyökeret vernie. Az
egyesületek egyrésze – kisebbik részére még idejekorán rátették kezüket
a magyar érzelmű sváb urak – ma a propaganda fellegváraiként szerepel. A
német ügynökök közt – a lapszerkesztők mellett számos magánhivatalnok is
szerepel ilyen minőségben – vannak világlátott, ügyesmodorú fickók, kik
rendezői ügyességükkel, sörös humorukkal és azzal, amit kedélyességnek
szokás nevezni, vezérlő szerepet tudtak maguknak biztosítani társas
téren. Némelyik mint a társaság bolondja kezdte a szereplését, hogy
idővel vezérévé legyen. Ezek eddigelé ismeretlen német szokásokat
honosítanak meg a Bánságban, ők szorítják ki a sváb dalos-egyesületekből
a magyar zene kultuszát és – hadd említsem meg ezt a jellemző apróságot
is! – ők tanítják a népet arra is, hogy _Éljen_ helyett _Hoch_-ot
kiáltson. Ezek a látszólagos kicsinyességek befolyással vannak a faji
önérzet fokozására.

A propaganda egyik legaggályosabb eredménye, hogy a sváb városokban
német érzelmű értelmiség kezd képződni. Ezt az értelmiséget egyre
erősítik a bécsi egyetemről hazakerült ifjak. A sváb fiú, aki Budapesten
tanul, rendesen mint tüzes magyar tér meg. Az én tapasztalásom szerint
németországi és svájci főiskolákon megfordult ifjaink odakünn inkább
megerősödnek magyar nemzeti érzés dolgában. A bécsiek nagyrésze azonban
mint harcias _alldeutsch_ tér meg hazájába. Jól megértsük egymást: az
osztrák főváros nem csöpögtet osztrák érzelmeket a mi ifjaink szívébe,
hanem igenis megitatja őket a Hohenzollern-házért rajongó,
porosz-protestáns propaganda eszméivel. A bécsi német diákság ma
poroszabb a berlininél. A sváb ifjakat egyébként Bécsben a _Vereinigung
deutscher Hochschüler aus den Ländern der ungarischen Krone_ készíti ki
erdélyi szász és egyéb magyarországi ifjak társaságában a propaganda
számára.

A bánsági német értelmiség ma még kicsi és fölfelé jelentéktelen, de
lefelé szervezettebb és tevékenyebb a magyar értelmiségnél. El lehet
mondani, hogy a társaság minden tagja agitátor. A magyar értelmiségnek
úri hajlandóságai vannak, exkluzív és a néppel jóformán csak választások
idején törődik. A német belsőleg is demokrata és a nép között él. Nem
veregeti meg a paraszt vállát, de valódi barátságban él vele, megfordul
a házában, szolgálatokat teljesít neki egyesületeiben, foglalkozk
ügyes-bajos dolgaival, résztvesz mulatságaiban.

Ez korántsem áldozat, melyet a fanatizmusuknak hoznak. A sváb gazda
urakkal szemben átlag bizalmatlan, olykor gőgös is; aki azonban közel
férkőzött a szívéhez, az nemcsak megbecsüli, de meg is szereti a
társaságát. Tiszta, becsületes, őszinte és fölötte férfias jellemű. Sok
van benne abból a tulajdonságból, amit lovagiasságnak és tapintatnak
szokás nevezni, megfigyelőképessége megdöbbentően éles, némelyik közülök
pedig ellenállhatatlan humorral bír. Sok egész férfi van közöttük. A
parasztság az értelmiségtől kapja politikai elveit, de viszont a
parasztság elvei is visszahatással vannak az értelmiségre. Amelyik
községben a gazdák egyrésze német érzelmű, ott mindjárt akad iparos,
kereskedő, gyógyszerész, ügyvéd vagy orvos, aki szintén német érzelmű.
Részint az anyagi, részint az erkölcsi haszon kedvéért. Sok ember, aki
sehogysem tudott érvényesülni a régi viszonyok közt, most befolyáshoz
juthat. Azelőtt senki se törődött vele, most még a vármegyei urak is
szóba állnak vele, mivel tudják, hogy otthon népszerű ember. Vannak,
akik erkölcsi gyávaságból csatlakoznak a nemzetiségi propagandához. Az
átlagos emberre nézve nincs országos közvélemény. Őt a maga városa,
faluja vagy utcája emeli föl vagy ejti el.

A bánsági sváb községek legnagyobb része ma már meg van mételyezve.
Politikai párttá nem szervezkedett még a propaganda, azért is tudunk
róla olyan keveset, de a szervezkedés csak idő kérdése. A nyilt
szervezkedéstől maguk az intézők is fáznak még, mivel valószínű, hogy a
színvallás reakciót fog kelteni jóhiszemű híveik soraiban. A parasztság
nagy tömege ugyanis sejtelemmel sem bír még a mozgalom egész
horderejéről.

Fölmerül a kérdés, hogy mit tett eddig a magyarság a veszedelem
elhárítására.

Jó lélekkel mondhatom és be is fogom bizonyítani: _semmit_. Azaz még
kevesebbet, mert van a semminél is kevesebb. A német mozgolódás a
hatalom elleni küzdelem látszatával bír. Ez azonban csak látszat. Soha
semmiféle hatalom, amely megérdemelné ezt a nevet, nem állotta útját a
mozgalomnak. A hatalom relatív fogalom és a Bánságban ma hatalom egy a
Királyföldről odaszakadt embercsapat, mely részben erkölcsi idiótákból,
részben félművelt szájhősökből áll. Ma még elférnének néhány
tolonckocsiban.


III.

A német propaganda nagyszebeni gyári bélyeget visel. Tehát
engesztelhetetlen, de a mellett igen cirkumspektus. Engesztelhetetlen,
ahol lehet; óvatos, amikor kell. Ámbár az egész hajdani Bánságban
láthatjuk már a szász betörők dúlásainak nyomait, a propaganda –
számolva a magyarság előkelősködő könnyelműségével és
kényelemszeretetével – hírlapírói munkásságának javarészét arra
fordítja, hogy nagy hidegvérrel letagadja önmagát. Az izgatók azt
állítják magukról, hogy ők nincsenek, csak egyes stréberek és
soviniszták képzeletében élnek. Ahol nem tagadhatják le
exisztenciájukat, ott letagadják országbontó terveiket. Bár rájuk
bizonyultak külföldi összeköttetéseik és a zsold, melyet a nemzet
ellenségeitől kapnak, mégis gúnyos lojalitással erősködnek, hogy hű fiai
a hazának. Következetesen és nyomatékkal ismételgetik, hogy mozgalmuk
nem támadó, hanem védekező természetű. Védekezés «az erőszakos és cseles
magyarosítás ellenében.» Ha hinnék a hamiskártyás jóhiszeműségében,
akkor megkérném őket, mutassanak valahára egy németet, akárcsak egy
ökölnyi németkét is, akit valaki erőszakkal vagy csellel
megmagyarosított. A fajgyülölet megdöbbentő kitörései közepett sem
feledkeznek meg annak hangoztatásáról, hogy ők jól megférnek a békés
magyarsággal, csak a magyar sovinisztákkal van bajuk. Békés magyar a
nemzeti szempontból közömbös kérődző; soviniszta azonban mindenki, aki
nem közömbös az ország jövendő sorsa iránt. A soviniszta szó olyanféle
jelentőséget nyert a lapjaikban, mint a régi boszorkánybíróságok
jegyzőkönyveiben a _maleficus_ szó. Olyan embert jelent, akinek bűnös és
bolond voltát bizonyítani nem kell. Jellemző egyébként, hogy a német a
soviniszta jelzőt csak két nemzetre alkalmazza: a magyarra és a
franciára. Bismarck herceg visszautasította a német leveleket, amelyeket
nem gótikus, hanem a szemorvosok által propagált latin betűkkel írtak
hozzá. Bismarck herceg nem volt soviniszta. Német lapok nemrégiben azt
követelték a porosz tisztikartól, hogy ne járjon olyan vendéglőkbe,
amelyeknek lengyel ember a gazdájuk. Ők sem soviniszták.

A lappangó bujkálást, de másrészről az izgatás munkáját is megkönnyíti a
szászoknak az a körülmény, hogy nálunk a nemzeti politika egész
terminológiájának kétféle jelentősége fejlődött. Valamint a magyar
közjog és főleg a dualizmus szakszerű kifejezéseinek kétféle értelmük
van (egy, amelyet Budapesten és egy, amelyet Bécsben fogadtak el) – úgy
a nemzeti politikára vonatkozó legtöbb kifejezésnek más az értelme
Budapesten és más a végeken. Maga a hazaszeretet is többféle; nekünk: a
honfoglaló fajhoz való ragaszkodás; nekik: a holt röghöz való
ragaszkodás. Mi az ország jövendő nagyságát az egységes szervezkedéstől
várjuk; ők valamelyes federalisztikus rendezkedéstől. A sváb igen jól
ismeri a nemzeti politika jelszavait, de a szavaknak esetről-esetre a
nép vezérei adják meg tartalmukat. Igy eshetett meg, hogy az országbontó
munka a hazaszeretet és Magyarország jövendő nagyságának jelszavai alatt
folyik, amely jelszavakat az alapjában véve igen rendszerető, sőt
konzervatív svábság nagy tömege soha sem tudná megtagadni.

A propaganda tehát a hazaszeretet nevében kongatja a vészharangot és az
állam nyugalmát és biztonságát veszélyeztető sovinizmus ellen való
védekezés ürügye alatt tüzeli föl a békés nép harci kedvét. A nép harci
kedvét pedig könnyű föltüzelni; hiszen olykor a magyar falu is
vasvillára kap a garabonciás ellen.

A szász ügynökök egyébként eléggé ismerik a magyar ember és a magyar
hatóság természetrajzát. A magyar ember igen fogékony mindennemű
demonstráció iránt. Tüntetéssel lehet az országos közvéleményt
fölizgatni és tüntetéssel lehet megnyugtatni. Ha valahol egy nemzetiségi
fészekben magyar nyelvű táblákat szögeznek az utca sarkára: ezzel igen
nagyra vagyunk. Ha idegenajkú gyerekek nemzetiszínű zászlócskákat
lengetnek: közel vagyunk hozzá, hogy sírva fakadjunk. Az _alldeutsch_
ügynökök, ha megszorítják őket, tüntetéssel segítenek magukon, bár az
utcatáblákig és a zászlókig már nem mennek el. Ha esküdtbíróság előtt
áll a szász szerkesztő – ami eddig ugyancsak elvétve esett meg – akkor a
kettős terminológia _fraus pia_-jával élve, tüntet a hazafiságával.
Sohasem mulasztja el, hogy ne hivatkozzék a magyar nemzet lovagiasságára
és vétségét a magyarság és németség higgadt elemeinek együttes
működésével könnyen eloszlatható félreértés eredményének tünteti föl. A
magyar esküdt – miként a szegedi példa bizonyítja – lépre is megy neki.
A magyar esküdt bírót lefegyverzi már a szász ügynök magyar beszédje is.
Olyanféle naív hit él a mi népünkben, hogy aki magyarul tud, az nem is
gyülölheti a magyart. És fölülkerekedik az esküdt szívében a
diplomatikus vágy, hogy nagylelkűségével megszégyenítse és megtérítse a
nemzet ellenségét. Azaz kegyes szívvel meg akarja jobbítani a
farkaskölyköt. A hazafias érzésű sváb esküdt, miként a temesvári példa
bizonyítja, nem annyira érzelmes, de nem is annyira naív. Ő tudja, hogy
az izgatót már azért is el kell ítélnie, mivel a nyilvános megbélyegzés
talán sehol az országban nincs olyan hatással, mint a Bánságban, melynek
sváb lakossága még eltévelyedésében is tiszteli a törvény tekintélyét.

Van az úgynevezett hazafias tüntetésnek egy más módszere is, mely, ha
jól sikerül, nemcsak hogy kirántja a megkergetett rókát a hinárból, de
bele is mártja üldözőjét. Lássunk egy példát. – X falu gazdáit
rendszeresen és sikeresen dolgozza a szász szerkesztő, aki a szomszéd
városból szokott odarándulni. A falu ifjú tanítója megrémül a nagy
változástól, mely a lakosság lelkében végbement. Mivel nem ismer más
helyet, hol kiönthetné szíve keserűségét, egyik fővárosi laphoz fordul.
Az országos közvélemény és a hatóság szeme kezd X falu felé fordulni. Ez
pedig kellemetlen a szerkesztőre nézve, aki szereti a homályt, miként a
ragadozók általában. Mi történik most már? Tüntetést rendez. A vádakat,
amelyeket ellene emelt a tanító, áthárítja a falura. Ime, ti jámbor
gazdák, a tanító befeketítette a falu becsületét a fővárosi lapokban.
Azt írta rólatok, hogy rossz hazafiak vagytok, hogy összeköttetésben
vagytok a külfölddel és hogy pénzt kaptok Nagy-Szebenből. A falu
rettenetesen elkeseredik ezen. Népgyűlést tartanak és a gyűlésen jelen
van a főbíró is, de nincs jelen a szász ügynök. A gyűlés egyhangú
megbotránkozással kimondja, hogy a tanító rágalmazó. Aztán üdvözlő
táviratot küldenek a főispánhoz. A főispán természetesen udvariasan
válaszol. Másnap vagy harmadnap újból megjelenik a _szerkesztő_.
Diadallal fogadják. Ime, a főispán rehabilitálta őt! Most már újult
erővel folytathatja a propagandát. A tanító pedig majd a föld alá
süllyed szégyenében. Rajta szárad, hogy denunciáns, izgága ember,
soviniszta, stréber, aki önző okokból meg akarta bontani a falu békéjét.
Még jó, ha nem kap orrot föllebbvalóitól. Dehogy vesz többet tollat a
kezébe! Ez a hazafias tüntetés sablonja, melyet mostanában alkottak meg
és úgy lehet, hogy a közel jövőben a tüntetések egész sorozata fog erre
a mintára készülni. _Minden hazafias demonstráció, mely nem ítéli el
nyiltan a délvidéki szász sajtót, teljesen értéktelen._ Ha a hatóság és
a nép jóhiszeműen vesz is bennük részt, közvetve mégis a propaganda
céljait szolgálja vele.

Céltudatos és alattomos ellenségével szemben mit tett eddigelé a
magyarság? Azt mondtam, hogy semmit, sőt annál is kevesebbet. A nemzeti
állam eszméje a hajdani Bánságban egyáltalában nem lépett föl
hatalomként. A hatalom egyik külső ismertetőjele kétségkívül az, hogy
azt szolgálni könnyebb, mint vele ellenkezni. Hogy valaki odalenn
szereti-e vagy gyülöli-e a magyarságot, az ma még jóformán egyéni ízlés
dolga. Ez természetesen nem a hivatalos körökre vonatkozik, hanem a
tulajdonképpeni lakosságra. Hogy így van, azt eléggé bizonyítja az a
körülmény, hogy a politikai szélkakasok, azok az emberek, akiket a
hatalom puszta exisztenciája vonz és megigéz, ma még nem igen vallottak
színt.

Most pedig vegyük vegyi analizis alá a föntebb említett _semmi_-t. Mi az
államhatalom? A szíves olvasó tudja, magam is tudom, de a paraszt csak
azt tudja, amit lát, vagy amit elhitetnek vele. Az államhatalomról
olyasmit képzel, hogy az egy komplikált valami, ami a messzi Budapesten
van, előszobák, folyosók és írószobák méhében. Olykor szerencsét próbál
és együgyű folyamodást intéz hozzá. A folyamodáson fő a bélyeg. De ki
vagy mi képviseli a paraszttal szemben az állam hatalmát? A szomszédos
Szerbiában talán a hadsereg. Nálunk a katonaság el van szigetelve a
nemzeti élettől, a közös hadsereg szervezete pedig inkább összezavarja
még a homályos fogalmat, mellyel a sváb gazda a magyar állam
szuverénitásáról bírhat.

A vidéki városkában több középület is van, melyen az állami címer
díszeleg. Nézzük azokat sorra, mindig az egyszerű földmíves szemével. A
királyi posta! Ez a maga nagyszerű szervezetével hatalmas szövetségese a
német propagandának, mert levelek és nyomtatványok alakjában gyorsan,
pontosan és olcsón hordja szét az infekció anyagát. A másik a királyi
adóhivatal. Mindenki tudja, hogy a szükséges rossz, melyet végrehajtó és
finánc megszemélyesít, sehol a világon nem erősíti az állameszme
erkölcsi erejét, de kedves fegyvere mindennemű államellenes izgatásnak.
A bíróság. Ennek a kezébe bizonyára nagy része van letéve az állami
hatalomnak. Igaz, hogy hatalmát csak kész bűntettekkel és vétségekkel
szemben érvényesítheti, de az elrettentő példának nagy a hatása olyan
nép között, amely egészben véve törvénytisztelő. Egy-egy ügyészi
vádbeszéd élesen és erősen bevilágít a népnek az államhoz való
viszonyába – baj azonban, hogy a beszédeket a nép ma már nagyrészben
csak a szász szerkesztők önkényesen szerkesztett tudósításaiból
ismerheti meg. Baj, hogy a megbélyegzés nem követheti rögtön nyomon a
vétséget. Baj, hogy nem is nyujtja mindig a bűnös személyét hanem olykor
csak annak kibérelt helyettesét. A legnagyobb baj pedig – erre Szivák
Imre mutatott rá első ízben, – hogy a büntető hatalom oly
kétségbeejtően, oly érthetetlenül sokáig hüvelyében tartotta pallosát.

Nagy nemzeti erő rejik (fájdalom, azonban korántsem olyan nagy, mint a
közönség elhinni hajlandó), az állami magyar iskolákban. Ezekre még
bővebben is rá kell térnünk. Most emlékezzünk meg a nemzeti erőről, mely
a közigazgatásban rejlik. Mind a három délvidéki vármegyének
főtisztviselői kara színmagyar, túlnyomó részében magyar születésű is. A
főszolgabírák között, akik közvetetlenül érintkeznek a néppel, sok a
nagyműveltségű, erélyes és ambíciózus ember. A főbírónak, hogy
fönntartsa tekintélyét a nép előtt, úrnak kell lennie. A cívis és a
paraszt pedig rendesen begombolkozott még az olyan úrral szemben is,
akit tisztel, sőt szeret. A községi elüljáróság, főleg a jegyző,
közelebb áll a néphez. A főszolgabíró úgy jelenik meg járásának egy-egy
falujában, mint az angol cirkálóhajó az oceán vad szigetein. Tisztelet
és félelem fogadja. Ő megnézi, hogy ott leng-e még a nemzeti zászló a
kókuszpálmák fölött, aztán impozánsan, amint jött, elmegy megint. Ha
folt esett a zászló becsületén, elégtételt szerez neki. Ez az elégtétel
gyakran a föntebb említett _hazafias_ demonstrációk medrében folyik le.
Akik bensőleg is érintkeznek a néppel, a községi elüljárók, szinte
kivétel nélkül opportunisták. A _milieu_ teszi őket azokká. Az ő
föladatuk, hogy rendet tartsanak falujukban. Van is rend a legtöbb sváb
faluban. Amit a korcsmában és a malom alatt beszélgetnek és olvasgatnak
az emberek, az nem zavarja a rendet. A főispánok kezében tehát olyan
kard van, melynek mozog a pengéje. Nem odaüt, ahová sujtani akarnak, ha
talál is, rendesen ellapul a vágás.

Még fokozottabb mértékben áll mindez a városi törvényhatóságok
tisztviselőinek nagy részére. Ezek egyébként is a polgárság kegyétől
függnek. A lokális pártoskodás intrikái és önfenntartó ösztönük
belekényszerítik őket az opportunizmusba. Főigyekezetük, hogy fölfelé és
lefelé megerősítsék állásukat. Fölfelé azzal, hogy erős nemzeti
érzésükkel tüntetnek, lefelé azzal, hogy ignorálnak minden olyan dolgot,
mely nem érinti őket személyükben. Tolsztoj azt mondta, hogy a legtöbb
ember, aki háborúban járt, önkéntelenül hazudik. Azt lehetne mondani,
hogy a legtöbb ember, aki ex offo részvevője a nemzeti harcoknak, akarva
sem tud igazat beszélni. Meg kell jegyeznem, az a kevés vérbeli magyar,
aki sváb városi törvényhatóságnál szolgál, az én megfigyelésem szerint
opportunus félénkség dolgában rendesen túltesz német eredetű kartársain.

Sokat ront a viszonyokon egy-egy képviselőválasztás is. Az úgynevezett
nemzetiségi kerületek mandátumainak egyrésze a legkülönösebb paktumok
eredménye. A németérzésű svábok még nem szervezkedtek párttá, de azért
pillanatnyi és apró kedvezések igérete fejében résztvettek az elmult
választásokban. Jó magyar ember is, ha képviselőjelölt, megteszi azt,
hogy oly kérdéseket, amelyekben nem ért egyet választóinak egyrészével,
hallgatással mellőz. A másik kétértelmű nyilatkozatokkal vagy általános
frázisokkal ugrat át a veszedelmes árkon. Ismerek azonban olyan
képviselőt is, aki ma a szabadelvű párt tagja és aki lapjában a
legféktelenebb nemzetiségi hajszát indította meg ellenjelöltje ellen.

Emlékezzünk meg a délvidéki sajtóról is. A németnyelvűről, mert a
propaganda ellen való helyi küzdelemben csak ez jöhet számba. A bánsági
hazafias német lapok közt van egy-két jól szerkesztett napilap. Ezek
egészben véve a _Pester Lloyd_ iskolája szerint szerkesztvék. A _Pester
Lloyd_ tudvalevően kitünő lap, de bizonyára maga sem pretendálja, hogy
paraszt-lapnak nevezzék. Oda pedig ilyen kell. A kisebb lapok, egy-két
magyar érzelmű paraszt-lapnak a kivételével, úgynevezett
_Intelligenz-Blätter_-ek, félhivatalosan komolykodók, egyébként pedig
jámbor és jelentéktelen kis hüllők módjára tengődnek. A szászok népszerű
és harcias paraszt-lapjaival nem tudnak versenyezni. Az egész bánsági
sajtó egyébként a legújabb időkig azt a taktikát követte, hogy elvből
ignorálta a szászokat, kerülte az izgatóknak és lapjaiknak említését,
nehogy mozgolódásuk nagyobb fontosságot nyerjen.

A propaganda ellen való küzdelemre hivatott tényezőkről szólva, meg kell
emlékeznem a katolikus papságról is. A svábság kivétel nélkül katolikus.
Papsága számra nagy és vagyonra nézve éppen nem szegény. A horvátok
példájából tudjuk, hogy minő óriás szolgálatot tehet a nemzeti eszmének
a papság. Túlzás nélkül mondhatjuk, hogy a horvát eszme legerősebb
oszlopai katolikus papok. A német propagandáról nyilvánvaló dolog, hogy
végső következtetéseiben úgy a Habsburg-dinasztia, mint a magyar állam
ellen irányul és hogy eredetére nézve antikatolikus – tehát három ok,
hogy az _ecclesia militans_ felkösse kardját. Egyesek, a tüzesebb
fiatalok közül, kongatják is a vészharangot, a papi bonvivánok nagy
tömege azonban, akik nagyrészben oly nyilt és idillikus családi életet
élnek plébániáikon, mely a többi egyházmegyékben teljesen ismeretlen, a
békesség nevében hamarosan elhallgattatják az alkalmatlan strébereket. A
mostani megyéspüspök elődje, életének jókora részét betegeskedve
töltötte. Óriás összegeket ajándékozott a szegényeknek és az iskoláknak
és ha aranyból lett volna a szíve, azt is elajándékozta volna. Hosszú
betegeskedése idején azonban oly fegyelmezetlenség hatalmasodott el az
alsó papság közt, mely szerencsére páratlanul áll az országban. A
mostani püspök, Dessewffy, tudvalevőleg igen lelkes magyar, a mellett
európai műveltségű és a legtisztább életű férfiú. Úgy látszik azonban,
hogy a viszonyokon ő se tudott még változtatni.

Szerény eszközeihez mérten elég sokat tett a propaganda ellen való
csendes küzdelemben a német eredetű értelmiség. Az ő befolyásuk főleg
ott érvényesül, ahol kezükbe keríthették egyes gazdaegyesületek
vezetését. A mérleg azonban mindenképpen kedvezőtlen.


IV.

A németországi jingo-lapok _történelmi jogalapról_ is gondoskodtak a
keleti propaganda számára. A ködös jogalap két léha állításra
támaszkodik, mely utóbbiakat a német sajtó komoly része is valóknak
fogad el. 1. Magyarországot német fegyver hódította vissza a töröktől, a
németségnek tehát bizonyos históriai joga van az országban. 2. A magyar
kultúra német eredetű, a magyarországi németségre nézve tehát saját
fölényes kultúrájának föladása és a magyarságba való beolvadás
hanyatlást jelentene.

Nézzünk a két állítás szeme közé.

1. A török veszedelem idején a magyarság nemzeti létéért nem harcolt más
sereg, csak magyar és délszláv. A német hadak, melyek a törököt
kiverték, nem küzdöttek a magyarság nemzeti létéért, hanem a
német-spanyol Habsburg-ház hatalmi aspirációiért. Ha rajtuk állott
volna, a törökkel együtt kipusztították volna a magyart is. A seregek
részben a család szövetségesei, részben zsoldosai voltak, de
egyáltalában nem voltak nemzeti seregek, hanem a Habsburgok családi
hatalmának fegyverhordozói. A magyarságnak, hogy nemzeti létét
biztosítsa, hosszú küzdelmek árán meg kellett törnie a hatalmi
állapotot, melyet a Habsburg-seregek itt megteremtettek, valamint a
német fajoknak is le kellett előbb győzniök Königgrätznél a Habsburg-ház
hatalmi aspirációit, mielőtt nemzetté egyesülhettek. Magyarországot
tehát nem a mai német birodalom őse, hanem annak ellensége szabadította
meg a töröktől. Miféle logikával akarják már most a
Hohenzollern-birodalom sovinisztái nemzetük számára lefoglalni a
történelmi akciót, melyet a birodalmukból véres csaták árán kiszorított
Habsburgok hajtottak végre?

2. Német eredetű a magyar kultúra? Mindenféle európai kultúra két ősi
elemből áll: a görög-latin klasszicizmus és a keresztény szellem
összeolvadásából. Ez alkotóelemek egyikét sem teremtette meg a németség.
Ő maga is másoktól vette és tovább adta másoknak, akarata ellenére, mint
egy világtörténelmi folyamat részese. Az európai műveltség mai formája
azonban, maga a modern gondolkozás és annak tudományos és művészi
eredményei, tudvalevőleg az olasz _renaissance_ termékei. Ebből indult
ki a németség legnagyobb szellemi produktuma is, a reformáció. A németek
a modern művelődés italát az olaszoktól vették, mi pedig nemzeti
királyaink idejében (főleg Mátyás alatt) ugyancsak olasz forrásból, a
Habsburgok korában pedig német vízvezetékekből merítettünk. Ha tehát
hálásak akarunk lenni a kulturális szolgálatokért, melyeket nekünk a
németség tett, koncedálhatunk nekik annyit, amennyit ma ők koncedálnak
az olaszoknak.

A németség, mely hasonlíthatatlanul kedvezőbb történelmi viszonyok közt
fejlődött, anyagi és szellemi műveltség dolgában ma sokkal magasabban
áll, mint a magyarság. De nem a magyarországi németség, hanem a német
birodalmi. Magyarországon csak egy faj van, melynek számbavehető nemzeti
kultúrája van: a magyar. Más kultúra itt nem volt, nem lesz és nem is
lehet. A kulturális munka céljai mindenütt ugyanazok, eredményei az
emberiség közös kincsei, tehát nemzetköziek, de maguk a munka szerszámai
nemzetiek, tehát mindenütt mások. Kultúra csak ott van, ahol nemzeti
érzés van, mivel a nemzeti érzés a hajtó erő az emberiség nagy
műhelyében. Gyarmat-államok, amelyek nem élnek nemzeti életet, anyagilag
boldogulhatnak, de fennállásuk külső esélyektől függ, szellemi kultúra
dolgában pedig heréi az emberiségnek. Magyarországon nemzeti és
kulturális életet csak a magyar faj élhet. Aki elzárkózik a
magyarságtól, az elzárkózik magától az élettől is, mert annak
exisztenciája meddő passzivitás vagy romboló harc.

Úgy lehet, hogy egyik-másik erdélyi szász olvasóm most szánakozva
mosolyog. «Mi a magyar kultúra a miénkhez, a Goethe és Kant nemzetéhez
képest?» Ez önámítás, olyanféle, mint mikor a zsidó koldus Rothschilddal
azonosítva magát, fölkiált: «Nekünk zsidóknak minden király az adósunk!»
A szász köznép éppen csak annyit tud Kantról és Goethéről, mint az
alföldi cívis. A művelt szásznak igenis tulajdona Goethe és Kant
nemzetének műveltsége, de nekem is tulajdonom. Shakespeare, Dante,
Cervantes, Voltaire nemzetének műveltsége is tulajdona minden magyar,
szász vagy tót embernek, aki európai műveltségre tett szert. A művelődés
kincstára közpréda és mindenki ott állhat be fogyasztónak, ahol kedve
tartja. Termelő azonban csak a nemzet műhelyében lehet. Az erdélyi
szászság egyrésze kilépett a műhelyből, tehát meddő életet él. Vajjon
hol nyilatkoznak meg kultúrális képességeik? Hol a germán fölényük?
Évszázadok óta féltékenyen őrködtek jogaik fölött, de azért nem termett
köztük egy államférfi sem, akit Deák Ferenccel és más húsz magyarral egy
napon lehetne említeni. Városaik alatt örökké tombolt a háború, de a
német iskolákban, hol jól ismerik sok magyar hős nevét, nem tudnak szász
hadvezérről. Híres iparosok voltak mindig, ott is laknak a Kelet
pitvarában, de a nemzetközi versenyben, mely a Balkán piacain folyik,
semmi szerepe se jutott a szász iparnak. Kik a mai szász tudósok? Kik a
költőik? Kik a művészeik? A magyar országutak szélén termett nóták egész
rajokban teszik meg a világkörüli utat, de szász zenéről nem tud a
világ, pedig ők híres zenekedvelők. Évszázadok óta konzervatív
gondolkodású és vagyonszerző emberek voltak, de egy európai nevű
családot, egy országra szóló vagyont nem tudott alapítani egyikük sem.
Hol lappang tehát a szász nép sokat emlegetett kulturális fölénye? Nem
tudom. A multban, mikor még nem alakultak át a nagy-németség plátói
gyarmatává, igen tisztes kultúr-munkát végeztek és ötvösiparuk például
világhírű volt. Nem véletlen, hanem a nép lelkében végbement átalakulás
eredménye, hogy ez is elvesztette eredetiségét, elkallódott.

Sűrűn hánytorgatják, hogy a magyarság vezető elemei között sok volt
mindig az idegen eredetű. Ez az igazság, amelyen nincs mit tagadni, a mi
tételünk mellett bizonyít. Nem hiszem ugyan, hogy Hunyadi János oláh
eredetű lett volna, de bizonyos, hogy Hunyadi soha sem lehetett volna az
egész kereszténység jóltevőjévé és ünnepelt bajnokává, ha megmarad
oláhnak. Zrinyi Miklós horvát bán volt, de ha holmi szeparatisztikus
elvei lettek volna, nem hagyja az utókorra a nagy erkölcsi kincset,
melyet hősies példája képvisel. Buonaparte Napoleonnak és Gambettának is
franciának kellett magát éreznie, hogy elvégezhesse világtörténelmi
küldetését. Lenau sem lett volna azzá, akivé lett, ha nagyszebeni fővel
gondolkozik és besztercei szívvel érez. Petrovicsnak Petőfivé kellett
lennie, meg kellett ittasodnia a magyar faj, a magyar föld és a magyar
szabadság szeretetétől, hogy szellemi kincseivel megajándékozhassa az
emberiséget.

Azt mondhatná nekem egyik szász vagy sváb barátom: «Én azonban nem
akarok részt venni semmiféle nemzeti életben, én megelégszem azzal, hogy
a német kultúra passzív szemlélője legyek.» Helyes, ez végre is ízlés
dolga. Az öncsonkítást, ha nem katonaköteles ember végzi magán, nem kell
büntetni. Aki azonban (bizonyos hóbortos muszka szektáriusok példáján) a
tömeges öncsonkítást prédikálja a népnek, azt büntetni kell. Az államot
ne bántsa, ha a retyezáti pásztor román nótát dudál és ha a szenthuberti
sváb németül imádkozik. De az állam nem tűrheti meg, hogy a német
imádság és a román nóta védelmének ürügye alatt egész országrészeket
elvágjanak a nemzeti élet vérkeringésétől. Az oláh, a tót, a sváb
paraszt egy-egy hasznos sejtje az anyaország testének, ha románul,
tótul, németül beszél is. Mihelyt azonban e sejtek külön organizmussá
tömörülnek, mely önálló életet akar élni az anyanemzet testében: mérges
élősdi lesz belőlük.

Ha külső ellenség fegyveres kézzel el akarná foglalni egyik határszéli
kopasz hegyhátunkat, habozás nélkül föláldoznók tízezer polgárunk életét
és vagyonát, hogy megmentsük a nemzet birtokát és becsületét. Egész
állami szervezetünk a külső ellenség ellen való gyors és hathatós
védekezésben csúcsosodik ki. Különös, hogy minő nehézkes, komplikált és
szegényes eszközök állanak az állam rendelkezésére, mikor belső
ellenségek ellen akar föllépni, akik egész virágzó országrészek lakóit
készülnek elidegeníteni. Minden állam első főcélja, hogy megtalálja és
fejlessze védekező szerveit, melyekkel fönnállását biztosíthatja.
Nagy-Britannia hatalma megdőlhet a gyarmatokon, Németországé a kontinens
csatamezőin, Magyarországé a nemzetiségi végeken. Anglia nemzeti
erejének javát a hajóhadában összpontosítja, Németország a szárazföldi
hadseregében, Magyarország azonban jóformán fegyvertelen ott, ahol
talpig fegyverben kellene állania. E különös tüneménynek talán az a
magyarázata, hogy nálunk eddig különbséget tettek a dinasztia és a
nemzet érdekei között és hogy az utóbbiakat alárendelték az előbbieknek.
A történelmi fejlődés azonban elenyésztette már a különbséget. Aki ma a
magyar nemzeti államot támadja, az szükségképpen ellensége a
Habsburg-háznak és valóban ki is lehet mutatni mindennemű nemzetiségi
propagandáról, hogy végső céljaiban anti-dinasztikus.

A magyar közvélemény ma mélységes elkedvetlenedéssel érzi, hogy a
nemzeti állameszméért folytatott küzdelme nem volt nagyon dicsőséges. Az
újonnan közzétett népszámlálási adatok nem csökkentették
elkedvetlenedését. A nemzetiségek nem magyarosodnak, pedig sok magyar
iskolát állítottak nekik! Közbevetőleg szeretnék itt egy kérdést
tisztázni. A tapasztalás azt bizonyítja, hogy iskolákkal a parasztot
egyáltalában nem lehet nemzetiségéből kiforgatni. Hadd említsem itt a
nagy-britanniai példát. Az 1891-iki népszámlálás szerint Walesben és
Monmouthban, tehát a brit birodalom szívében, 508.036 ember lakott, aki
egy szót se tudott angolul. Akárcsak a tótjaink, akik ezer esztendeje
megmaradtak tótoknak. Mért nem lehet a parasztot nyelvéből kiforgatni?
Azért nem, mivel neki nincs szüksége a nyelvre. Munkáját az izmaival
végzi, arra pedig, hogy megértesse magát környezetével, elég neki egész
életére néhány száz szó. A paraszt az őstermelő és aki vele érintkezik,
az jóformán mind utána él, tehát érdekében áll, hogy megtanulja a
paraszt nyelvét. Az angol szatócs, ha letelepszik Walesben, megtanulja a
welsh nyelvet és a magyar ügyvéd, ügynök, korcsmáros és szatócs, ha
boldogulni akar a végeken, megtanul két-háromszáz szót a paraszt
nyelvéből. A tót kivándorló Amerikában hamarosan elsajátítja az angol
nyelvet. A walesi ember is, ha az új világba vitorlázik, ott angollá
lesz. Miért van ez így? Azért, mivel ott nem földmíves, hanem gyári
munkás, házaló, szolga és mint ilyennek szüksége van a nyelvre. Az
említett néprajzi törvényt ismerve, se keseredem el hazám jövendő
sorsán. A paraszt megmagyarosítását nem tartom szükségesnek a nemzeti
állam kiépítéséhez; ha az ország értelmisége kizárólag magyar lesz,
akkor a nemzetiségi néprétegekből fel-feltörő új elemek is magyarokká
lesznek és akkor magyar az állam. Ha a statisztikában az értelmiség
fészkeit, a városokat kísérjük figyelemmel, az arány kedvező módon
változik a magyarságra nézve. Ami különösen a Dunántúlt és a Bánságot
illeti, annak városaiban húsz esztendő óta erősen hódít a magyarság.
Hazánk e részben hasonlíthatatlanul kedvezőbb helyzetben van, mint
Ausztria. Ott a német Bécs mellett hatalmas nemzetiségi metropolisok
virulnak, melyeknek külön nyelvük, külön történelmük, külön
arisztokráciájuk, külön műveltségük, sőt külön divatjuk is van.

A magyarosodás kérdését meglehetősen komplikálja a tény, hogy puszta
hazafiságból nem tanulnak meg magyarul az emberek. Könnyebben halnak meg
a hazáért, semhogy grammatikát forgassanak. Példa rá nem egy
negyvennyolcas szabadsághős. Ismertem egy sváb polgárt, aki holtáig
sántított a békótól, melyet Haynau rakatott a lábára, tüzes magyar is
volt mindvégig, de bizony a magyar köszöntésén kívül nem tanult meg egy
magyar szót sem. Az én megfigyelésem szerint az emberek csak két okból
tanulnak meg nyelvet: életszükségből és a fényűzés kedvéért. Fényűzésből
ott, ahol a magyar nyelv tudása a magasabb műveltség jele, mint például
a vidéki vagyonosabb polgárhölgyek körében. Egy városi sváb gazda,
akitől egy ízben megkérdeztem, hogy beszélnek-e a gyerekei magyarul,
ilyenformán válaszolt: «Beszélnének, de nem engedem meg nekik, mert az
nem ilyen szegény embereknek való.»

Miféle eszközökkel lehetne elejét venni a kerekedő vésznek? Tegyünk
különbséget az okozati és a szimptomatikus gyógyítószerek közt.

Első a _jó közigazgatás_. Azt hiszem, az ország többsége ma már
tisztában van vele, hogy ezt csak a nagy reformmal, a közigazgatás
államosításával lehet elérni. A délvidék mai közigazgatási apparátusa –
elsősorban a városi autonómiákról beszélek, de itt tisztelettel kiveszem
Temesvár városát – vidékies pártcsoportok játékszere, mely állandó
megalkuvásokkal, elsimításokkal és kétértelműségekkel tengeti opportunus
életét. Ez a szervezet a nemzetiségi kérdésben akaratlanul félrevezeti a
kormányt is, a közönséget is, a mellett átlag gyalázatosan rosszul
adminisztrál és több virágzó várost az adósságok feneketlen posványába
döntött. Egy lefelé független tisztviselői kar, mely nemcsak
opportunitásból, de meggyőződésből is magyar, egy becsületes és képzett
tisztviselői kar már társas befolyásával is hatalmas fegyvere lehetne a
magyarságnak. A kormánynak módjában volna, hogy tisztviselőinek elitjét
küldje a fenyegetett vidékre és míg most a legtöbb esetben az üldözés
gyülöletes politikáját kénytelen folytatni, akkor valahára preventív
politikát csinálhatna. Minden egyes nap, mely az államosításig elmúlik,
halasztás, melyet ellenségeinknek a fegyverkezés céljából adunk. Az
okozati gyógyítás eszközei közé sorolhatjuk a helyes _gazdasági
politikát_ is. Ismétlem: az út a sváb paraszt szívéhez a gazdaságán át
vezet. Aki megvédi a birtokát, könnyit a terhein, vagy akár csak
érezteti vele rokonszenvét, az nagy befolyásra tehet szert nála. A
svábok közt erős az egyesületi szellem. Ha a kormány – a hazafias sváb
értelmiség igénybevételével – elősegíti a fennálló gazdasági egyesületek
működését és új egyesületek megalakulását, közvetetlen nagy befolyást
szerezhet a nép szélesebb rétegeire.

Úgy tudom, hogy a földmívelési kormány tetemes segítségben részesít
néhány egyesületet. Igen fontosnak tartanám, hogy az egyesületeket a
szász propagandával szemben nyilt állásfoglalásra ösztönözzék. Valószínű
ugyan, hogy egyik-másik egyesületben szakadás fog beállani, de bizonyos,
hogy a lappangás és elsimítás rendszerének, melyet az egyesületek
egyrésze máig követ, csak a propaganda látja hasznát.

Szükséges továbbá, hogy gond fordíttassék a meglevő _németnyelvű
néplapok_ fejlesztésére, esetleg arra, hogy újak alapíttassanak. Egy
olcsó és jó napilap (lehetőleg kétfilléres kis újság), mely kimondottan
parasztlap, rendszeresen foglalkozik a kisbirtokost érdeklő kérdésekkel,
mely nem elégszik meg általános hazafias szólamokkal, hanem a helyi
viszonyokhoz mért okos nemzetiségi politikát csinál és kíméletlen harcot
folytat az úszítók ellen, nemcsak hazafias kötelességet végezne, de
talán még jó vállalkozás is lehetne. Föltétlenül szükséges, hogy az
idegen földről a Bánságba szakadt agitátorok, akik kenyérkeresetből
izgatják a népet minden ellen, ami magyar, _eltávolíttassanak_ a déli
vármegyékből. A magyar közjog nem zárja ki az ilyen kitiltást, igaz
azonban, hogy a hiányos kormányintézkedések alapján fejlődött gyakorlat
csak a közbiztonságra veszedelmes és keresetnélküli egyénekre
vonatkozik. Azok a szellemi proletárok azonban, akik ma a délvidéken
csavarognak, jóval veszélyesebbek az állam közbiztonságára, mint egy
szociálista apostol, életüket pedig gyanús eredetű pénzforrásokból
tengetik. Szabadelvű ember vagyok, de semmiféle doktrinér-liberálizmus
nem akadályozhat meg abban, hogy örömmel ne fogadjak egy
törvénynovellát, mely a büntetőbíróságot vagy esetleg a rendőrbíróságot
fölhatalmazza arra, hogy ilyen békétlenkedőket kitiltson egy-egy járás
területéről.

Szükségesnek tartom azt is, hogy a kereskedelemügyi kormány olyan
lapoktól, amelyeknek egész irányából kitűnik, hogy céljuk az
államellenes lázítás – különösen olyan esetekben, mikor ezt a bíróság is
konstatálta már – _vonja meg a postai szállítás jogát_.

A magyarság nem vesztett még csatát a küzdelemben, melyet az egységes
nemzeti államért folytat, hanem meg sem ütközött még. Ha azonban fönn
akarja tartani erkölcsi hatalmát az országban, fegyverkeznie kell. A
délvidéki nép, még annak megtévelyedett része is, minden körülmények
közt igényt emelhet az anyanemzet szeretetére. De éppen ez az előrelátó
szeretet teszi kötelességévé a magyarságnak, hogy a hatalom minden
eszközével kipusztítsa a hajdani Bánság földjéről a fölbérelt
kútmérgezőket.

(1902.)




NIKITA ÉS NÉPE

A balkáni politikusok mind imperialisták. Minden népszerű balkáni
politikának végső, merész ideálja a mostani helyzet feldöntése és a
balkáni császárság felélesztése. Miféle császárságé? Tulajdonképpen nem
kevesebb, mint négy különböző történelmi alapokon álló és egymással
versenyző császárságról lehetne szó. A mohamedánok, a görögök, a
bolgárok és a szerbek császárságáról. A mohamedánoké beteg és az
erőgyüjtés munkájával van elfoglalva. A görögökét kiábrándították
önmagából a történelmi események, de azért Hellas és az ottomán
birodalom görögjei nem felejtették még el, hogy szabadságharcuk idején a
Dunáig terjedő keletrómai birodalom visszaállításáról álmodoztak. A
bolgárok a Konstantinápoly faláig terjedő Simon-féle nagy
Bolgárországról, a szerbek pedig Dusán cár birodalmáról ábrándoznak. Az
ortodox szerb eszmének két őrzője is van: Szerbia és Montenegró. Az ő
testükbe fájó tövisként szúródik a katolikus horvát eszme. A balkáni
politika vezérmotivumainak tömege ezzel még nincs kimerítve. Románia
élesen szemmel tartja a kucóoláhokat, Albániából pedig egy nagyjövőjű és
mindenkire nézve egyaránt kellemetlen nemzeti eszme kezd fegyverkezni.
Hogy a balkáni népek hogyan képzelik az egymással való végleges
leszámolást, azt a gyakorlatban már megmutatta a macedóniai
bandapolitika. Mindegyik nemzet nyilván el van rá tökélve, hogy szükség
esetén gyökerestől ki fogja irtani a többit. Szinte lehetetlenné teszi
balkáni kérdésekben a tisztánlátást az a körülmény, hogy az odavaló
politikusokon még nagyon megérzik a török cselédszobák morálja és hogy a
legtöbb balkáni ember tulajdonképpen háromféle politikát hirdet:
hivatalos, érdek- és érzelmi politikát. Ime egy példa: A katolikus albán
hivatalosan a török állameszme híve, érdekből – mivel búsásan megfizetik
érte – az osztrák-magyar politikát szolgálja, a szíve mélyén pedig
Szkander bég független Albániájának visszaállítását óhajtja.

Igen jellemző példája a tömeges érdekösszeütközésnek Bosznia és
Hercegovina mai helyzete. Törökországon és a monarchián kívül Szerbia és
Montenegró is igényeket emelnek a két tartományra. A két szerb dinasztia
most együttesen fordul a közös ellenség ellen, maguk között azonban
sohasem fogják tisztázhatni ellentétes érdekeiket. A monarchián belül
pedig külön-külön aspirációi vannak Magyarországnak, Ausztriának és a
horvátoknak.

Kétségtelen, hogy az egész félszigeten mint politikus és ember a
legerősebb és legérdekesebb jelenség I. Nikola, Montenegró fejedelme,
akit nálunk Nikitának szokás nevezni. A csekély erőforrásokhoz mérten,
melyek felett rendelkezett, szinte hihetetlen sikereket tudott elérni.
Egész élete jóformán a sikerek láncolata. Nemzetének ősi ellenségét, a
törököt, tizenkét véres nagy csatában és hatvan kisebb ütközetben győzte
le. Tizezer négyszögkilométernyi földet hódított és ma négyszer annyi
alattvalója van, mint volt uralkodása kezdetén. A szegény vladikák utóda
ma európai dinaszta; két leánya az orosz császári család tagja, a
harmadik pedig Itália trónján ül. A szerbek Ujvidéktől a Rigómezőig
rajongó lelkesedéssel dicsőítik Nikolát, aki romantikus idők hagyományai
szerint kardjával és lantjával szolgálja a szerb faj nagyságát.

Bizonyos, hogy Nikola fölényes elméjű, vasenergiájú és kiválóan
szerencséskezű ember. Az is bizonyos, hogy vérbeli képviselője a balkán
politikus típusnak, azaz ravasz, kétszínű, eszközeiben nem válogató, a
pillanatnyi szükséghez képest hol erőszakos a vérengzésig, hol
opportunus a meghunyászkodásig. Szóval Macchiavelli iskolájából való
fejedelem és mint ilyen, megvetője az embereknek.

Nikola körülbelül huszonöt esztendővel ezelőtt érte el hatalmának és
népszerűségének tetőfokát. Akkoriban világosan kidomborodott a
montenegróiak különös és merész nemzeti programmja. Ők nem tekintik
magukat véglegesen megalakult nemzetnek, csak a nagy szerb nemzet
töredékének, az eljövendő szerb császárság gárdájának. Ez a gárda
egyelőre talpig fegyverben áll a kopár Lovcsen-hegyen, de rövid idő
kérdése csak, hogy elfoglalja ősei örökségét, mely az Adriától az
Al-Dunáig terjed. A kicsi és koldus-szegény nemzetet valami csodálatos,
szinte megható arisztokratikus önérzet jellemzi. Ők tudják és felette
sűrűn emlegetik is, hogy a rigómezei csata után, midőn összeomlott a
szerb birodalom és az egész Balkánt elnyelte a pogány áradat, csak
Montenegró hegyei emelkedtek ki a szabadság szigeteként az özönvízből. A
gyöngék meghódoltak, rájákká vagy renegátokká lettek, a délszlávság
elitje azonban felvonult a hegyekbe és megőrizte szabadságát akkor is,
mikor már Budán is török volt az úr. 1768-ban 120.000 török és 20.000
velencei vonult Cettinye ellen, de a vladika maroknyi csapata szétverte
őket. 1805-ben leszállnak hegyeikből és elfoglalják az egész Bocchet a
franciáktól. 1861- és 1862-ben megint több török hadsereget semmisítenek
meg. Azután jön az 1876-iki dicsőséges háború.

Nem csoda, ha a maroknyi nép Isten kiválasztott népének hiszi magát és
rendületlenül bízik világraszóló küldetésében. Keleties fantáziájuk
elhiteti velük, hogy ők semmisítették meg a török világhatalmat és hogy
ők a velencei köztársaság és I. Napoleon legyőzői. Nekik semmi sem
elérhetetlen. Ők a világ legkülönb harcosai. Ha európai hadseregről van
szó, kicsinylően mosolyognak. A németek? Az osztrákok? Idejöjjenek, ha
mernek. Még a cettinyei kis fogadó szolgája is, ha idegeneket kalauzolt
a sívár fővároskában, naív önérzet hangján mondta: Nekünk nincsenek
palotáink, mert mi a hősök nemzete vagyunk.

A nyolcvanas évektől fogva azonban lassú, de nagy fordulat állott be a
crnagorcok lelkivilágában. A modern kor felhatolt a kopár hegyek közé is
és ez a kor tudvalevően megölője minden romantikának. A montenegróiak a
hétköznapi élet sanyarúságai közepett kezdtek kiábrándulni hősi
mámorukból. Súlyos gazdasági válságok siettették a kiábrándulást, mely
akkor érte el tetőfokát, mikor Montenegró mindenható protektora, a fehér
cár rettenetes vereséget szenvedett a japánoktól. Ezt a váratlan és
hihetetlen vereséget vérző szívvel fogadta minden szerb. Úgy látszik,
bizonyos segélyforrások is kiapadtak akkoriban, mert a feketehegyek
között azóta a szürke nyomorúság az úr. A török végeken rendezett,
búsásan jövedelmező portyázások ideje végleg elmult. A talpig fegyverben
álló nemzetet agyon untatta és megnyomorította a harmincéves béke.
Kómikusan jellemző, hogy a rablólovagok fiai mindenáron «modern
fürdőhelyeket» akartak alapítani. Párizsban erre azt mondanák: az
operett kerülgette a feketehegyeket. A fejedelemség összes állami
bevételeit akkoriban hatszázezer forintra becsülték! Ebből a
nyomorúságos összegből kellett az egyre fokozódó állami kiadásokat és az
udvartartás költségeit fedezni. Nikola népszerűsége rohamosan hanyatlani
kezdett. Néhány szókimondó vajda, akit a fejedelem balkáni módon akart
elnémítani, külföldre menekült és dühös rágalmak záporát zúdította
Cettinye felé. A fejedelem, hogy kitérjen az elkerülhetetlen adóemelések
ódiuma elől, alkotmányt adott népének. Az alkotmányos élet Montenegróban
is odavezetett, ahová eddigelé minden szláv államban: a pártok irtó
hadjáratához, összeesküvésekhez és államcsinyekhez. A fejedelem
Olaszországtól várta a gazdasági megváltást. Olasz tőkepénzesek
segítségével behozta az állami dohánymonopóliumot és sokféle gazdasági
előnyt biztosított az olaszoknak. Az élelmes idegenek inváziója
kimondhatatlanul felháborította a népet. Minden egyes montenegrói
munkakerülőből egy-egy Petur bán lett, aki mosdatlan szájjal szidta a
«külhoniak hálójába került» fejedelmet. A dinasztia tekintélyének
lejáratásához nagyban hozzájárult a gőgös és különcmodorú Daniló
trónörökös is.

Ilyen volt a Petrovics-Nyegus-dinasztia helyzete, mikor bekövetkezett
Bosznia és Hercegovina annexiója. Az éleseszű és elszánt Nikola rögtön
megragadta az alkalmat, hogy visszahódítsa veszendő népszerűségét.
Egyszerre kitünt, hogy minden bajnak, nyomorúságnak a gyülölt «svába» az
oka. A lobbanékony crnagorcok ezt rögtön elhitték és megértették. Ami
gyülölet és elégedetlenség forrongott a kis országban, az ízzó
lávafolyamként törtet Ausztria felé. Egész Montenegró most megint talpig
fegyverben áll. Régi hősi énekek akkordjai visszhangzanak a hegyekben és
az ifjúság megmámorosodott régi nemzeti dicsőségétől. Senki sem beszél
most a fejedelem gyanus pénzmanipulációiról, az olaszok arcátlanságáról,
a dohánymonopóliumról és Daniló herceg izetlenkedéseiről. Mindenki a
nemes montenegrói faj történelmi küldetéséről beszél, szaval és dalol.

Kétségtelen, hogy az egész agitációt maga a fejedelem irányítja és
kétségtelen, hogy a furfangos Nikola ezúttal is tudja, mit akar. Nikola
igen jól ismeri a nagy aránytalanságot, mely az ő országának és a
szomszéd monarchiának erőforrásai között van. Ő azt is tudja, hogy a mai
montenegrói nép többé nem az, mely valamikor ellenséges hadseregeket
semmisített meg. Harminc esztendő alatt új nemzetség nőtt fel, mely nem
kalandos vitézek, hanem szántó-vető kisparasztok módjára nevelkedett és
mely a fegyvert csak férfias dísznek viselte, de nem igen használta. A
féktelen gárda-önérzet megvan még a crnagorcokban, de apáik edzettsége
és félelmetes gyakorlottsága a tömeges emberölés művészetében nincs meg
bennük. Kitünő katonai anyag, egészben azonban csak népfölkelők. A
fejedelem azt is tudja, hogy egy modernül felszerelt és fegyelmezett
hadsereg egészen más segédeszközök felett rendelkezik, mint a régi jó
idők török hadseregei, amelyeknek vezérei különös előszeretettel
lepették meg magukat álmukban.

Mindazonáltal nincs kizárva, hogy a biztos vereség tudatában is belemegy
a hadi kalandba, ha dinasztiájának érdeke úgy kívánja. Ilyen eset pedig
könnyű szerrel elképzelhető. A háború mindig jó levezető csatornája volt
a belső elégedetlenségnek. Néhányezer montenegrói otthagyná ugyan a
fogát, de Nikola nem az az ember, aki ilyesmin megakadna. Az óriás
túlerővel szemben folytatott guerilla-háború, ha Montenegró
legyőzetésével végződnék is, alkalmat ad újabb hőstettekre és újabb
legendákra és friss babért fon a fejedelem őszülő feje körül. A
dinasztia exisztenciáját semmiképp sem veszélyeztetné, arról majd
gondoskodnék az orosz és az olasz rokonsággal élén az úgynevezett
európai koncert. Az pedig egészen bizonyos, hogy az izgága néppel
megrakott kopár hegyeket még a győztes ellenfél sem óhajtja elvenni.

A fejedelem ezt tudja és számít rá, hogy Bécsben is tudják. Bécsnek ma
nagyobb érdeke, hogy kerülje a háborút, mint Montenegrónak, és lehet,
hogy Bécs hajlandó ezt a körülményt honorálni. Ha a honorárium olyan
lesz, hogy Montenegrónak haszna lesz belőle, akkor a fejedelem könnyű
szerrel le fogja csendesíteni a felizgatott hegyi sasokat, és újból,
mint a szerbség hatalmának öregbítője fogja magát ünnepeltetni.

(1908.)




ATHOS, PORTHOS, ARAMIS

– A TEGNAP HŐSEI –


1.

A három széphangzású név, amelyet cikkem fölé írtam, a nagymamák korában
visszhangra talált minden «nyájas olvasó» szívében. Három regényhős neve
volt, a nevek Öreg Dumas _Három Testőre_ révén világhírre tettek szert.

A nyolcvanas években három magyar úriember adoptálta e neveket és bizony
mondom, volt hármukban annyi szellem, mint a Dumas
_mousquetaire_-jeiben. Annyi tehetséggel, amennyi beléjük szorult, egy
új császárságot lehetett volna alapítani, esetleg meg lehetett volna
buktatni egy régi királyságot. Talán csak a magyar sors, a vidékiesség
átka, amely akkor még ráborult az egész országra, volt oka annak, hogy
ragyogó képességeikhez méltó pályát egyikük futott csak meg.

A magyar Athos, Porthos és Aramis: Szemere Attila, Thallóczy Lajos és
Pulszky Károly.

Talán akad még krónikás, aki megrajzolja arcképüket, én csak egypár
epizódot akarok papírra vetni, amely jellemzi őket is, némileg a kort
is, amelyben éltek.


2.

Szemere Attila fia volt a 49-es miniszterelnöknek, Szemere Bertalannak.
A párizsi emigrációban született. Délceg megjelenésű, szikrázóan elmés
és miként az emigráns-csemeték általában: kissé kalandos hajlamú ember
volt. Nem igen ismertünk nála érdekesebb és mulatságosabb embert.
Születésénél és tehetségénél fogva arra érzett magában hivatást, hogy a
nemzet vezérei közt szerepeljen, az ő bohém vére azonban eleve
elgáncsolta nagyratörő terveit. Ezt ő maga is tudta és ezért maró
szárkázmusza mögött a csonkaszárnyú sas melanchóliája lappangott.

A pénzt, amit örökölt, arra használta, hogy körülutazza a világot.
Különösen a távoli Kelet, India, Kína és Japán vonzották. Később, mikor
pénz nélkül hazajött, újságíró, majd országgyűlési képviselő lett, – mi
más is lehetett volna?

Fényűző életet élt, akár egy renaissance-fejedelem, olykor százezrei
voltak, gyakran üres volt a zsebe, de azért mindig nagyúr maradt. Nem
szabad elfelejtenünk, hogy abban az aligmult korban a jó nevelés
követelménye volt a pénz megvetése. Aki számolni tudott vagy pláne
takarékos ember hírében állott, azt nem is tekintették igazi
gentlemannek.

Megtörtént egyszer, hogy Szemere Attila, aki éppen a sovány esztendők
időszakát élte, reggeltől-estig kétségbeesett szívóssággal szaladgált
pénz után. Nagynehezen sikerült is kapnia. Este vacsorát adott jóbarátai
számára, ahol minden teríték mellett egy-egy porcellánvödörbe ültetett
szőlőtő állott, telve pompás fürtökkel. Minden vödörhöz egy-egy ezüst
olló volt mellékelve, hogy legyen mivel felaprózni a szőlőt. Notandum
est: ez február havában történt. Most már tudták a jóbarátok, mire
kellett olyan sürgősen a pénz.


3.

Thallóczy Lajos kiváló történettudós volt, később a Tudományos Akadémia
tagja lett. A közös kormány szolgálatába lépett és mint Kállay Béni
kedvenc tanítványa balkáni specialistává képezte ki magát. Szép karriert
csinált, az uralkodóház családi levéltárának igazgatója és titkos
tanácsos lett. Midőn váratlanul meghalt, a központi hatalmak által
meghódított Szerbia kormányzója volt.

Pulszky Károlytól hallottam, hogy Thallóczy gyors előremenetelét
elsősorban albániai viselt dolgainak köszönhette. A kevés európai
emberek egyike volt, akik tökéletesen megtanulták az albán nyelvet. A
bosnyák okkupáció idején mint a monarchia titkos emiszáriusa azon
fáradozott, hogy a katolikus albántörzseket a montenegróiak ellen
uszítsa. A fekete hegyek sasai ugyanis hajlandóságot mutattak, hogy
megsegítsék a bosnyákokat és azért nem ártott, hogy otthon, illetőleg az
albán határon, foglalkoztatják őket. Thallóczy akkoriban mint
ferencrendi barát élt az albánok közt. A suba alatti küzdelemnek, amely
közte és némely orosz emiszáriusok közt folyt, az volt egyik epizódja,
hogy Thallóczy tüdőlövést kapott, amelyből hosszabb betegeskedés után
szerencsésen fölépült, az orosz főemiszárius pedig fejlövést kapott,
amelyből sohasem épült föl többet.

Ez a nagyeszű és nagyenergiájú ember, aki Bécsben jólelkű pátrónusa volt
minden rászoruló magyar embernek és minden magyar ügynek, különös kedvét
lelte abban, hogy a legcinikusabb álarcban lépjen a nyilvánosság elé.
Például: még kegyelmes úr korában is szívesen vette, ha pincérek és
hivatalszolgák lengyel zsidónak nézték és mivel kitünően beszélte a
_jiddisch_ dialektust, egyébként pedig vörös körszakált viselt és igen
rosszul öltözködött, ezt az örömöt elég gyakran meg is szerezték neki.


4.

A triumvirátus harmadik tagja Pulszky Károly volt, Charly, ahogyan
bizalmasai nevezték. Azt lehetne mondani: annak a kornak előkelőségei
csak kivételesen születtek otthon, nagyobb részük azokban az idegen
nagyvárosokban látott napvilágot, ahol a 49-es emigráció fészkei voltak.
Ha Szemere Párizsban, akkor Pulszky Londonban született.

Fia volt Pulszky Ferencnek, a szabadságharc nagyszerű diplomatájának és
publicistájának, aki mint archeológus is világhírre tett szert és akinek
karakterisztikus torzképe, Podmaniczky Frigyes báró karikaturája
mellett, évtizedeken át dominált a budapesti élclapokban.

A kicsi, szinte leányosan finom és karcsú alakú Charly volt korának
talán legzseniálisabb műértője. Az ő igazi birodalma ugyan a renaissance
volt, de azért csodálatos intuicióval igazodott el az összes korok és
nemzetek művészetének labirintusában. A zsibárusbolt zugában rozsdásodó,
összevissza görbített rézgombolyagban ő megismerte a kincseket érő antik
tripust; az ócska olajmázolmány alatt megsejtette az átfestett
prerafaelita műremeket; olasz kisvárosok zegzugos tömegkvártélyaiban ő
lebontatta a közfalakat, hogy rég feledésbe ment termeket rekonstruáljon
és halhatatlan szépségű falifestményeket kaparjon ki a mész alól.

Pulszky Károly az állami Esterházy-gyüjtemény igazgatója és egy időben
országgyűlési képviselő is volt. Miként negyvennyolc előtt a táblabírói
cím, úgy abban az időben a mandátum adott komoly hátteret minden szabad
életpályának.


5.

Athos, Porthos és Aramis elhatározták, hogy együtt fognak lakni. Közös
lakást bérelnek, vagy még jobb lesz, ha közös költségen egy kis villát
építenek maguknak. (Az ilyet hozomra és amortizációra is meg lehet
csinálni, mondta Szemere, a triumvirátus pénzügyi kapacitása.) Nekiültek
és elkezdtek tervezgetni. Nagyon alapos megbeszélések folytak köztük és
arról a kérdésről, hogy a pipázó kandallója fölött gobelin vagy
alabástrom-, esetleg színezett márvány-dombormű ékesítse-e a falat,
hetekig tartó szenvedélyes viták folytak. Végül az utolsó szögig
elkészült a ház. Természetesen papíron. A legjelentéktelenebb részletről
sem feledkeztek meg, éppen csak _egy_ kérdéssel nem értek még rá
foglalkozni: honnan veszik a pénzt? De hiszen majd azt is kimódolják
valahogyan…

Egyik építészbarátjuk elkérte a terveket és lelkiismeretes költségvetést
készített az építkezésről és a bútorzatról. A villa, amely időközben
gigantikus márványvárrá növekedett, 45,000.000, azaz _negyvenötmillió
arany forintba_ került volna. Jóval többe, mint akár a pesti Országház,
akár a lipótvárosi Bazilika, nem is szólva afféle vityillókról, mint a
Villa Albani, vagy a Borghese.

Midőn a három testőr meghallotta ezt a csillagászati számot,
vérmérsékletükhöz képest különféle módon reagáltak rá. Thallóczy
kacagott, Pulszky elszomorodott, az örök optimista Szemere Attila pedig
azt mondta: Majd beszélek bankár-barátaimmal!

Nem építették föl a villájukat, pedig ez lett volna az öt világrész
legszebb lakóháza. Éppen abban érvényesült a magyar stílus, hogy sohasem
építették föl. A bútorzat inventáriumának egyik darabját azonban mégis
beszerezte Pulszky Károly. Egypár gyertyára való sapka volt, antik
csipkéből. Egyik párizsi antikvárnál vette, párját ötszáz jó frankért.


6.

Akkoriban jóformán senkinek sem volt pénze az országban. Akinek a
szabályt megdöntő módon mégis találkozott ilyesmi a zsebében, az sietve
eldobálta, mintha undorodnék tőle. Ez különben már a magyar középosztály
pusztulásának fejezetébe tartozik.

A Szemere vagyonát megdézsmálta valami gyám. Attila úr ezért igen
megneheztelt rá, bár sohasem jutott eszébe, hogy büntető följelentést is
tehetne az öreg ellen. A Pulszkyak dominiuma a szabadságharc után addig
volt a bécsi kormány kezén, míg a fejedelmi szécsényi kastély a kéményig
elmerült az adósságokban. Pénz tehát nem volt.

Athos, Porthos és Aramis akkoriban, pénzbajaik enyhítése céljából, közös
uzsorás ügynököt tartottak, annak ugyan magának sem volt pénze, hallomás
szerint azonban olykor tudott volna szerezni. _Fiatal Kasztlnak_ hívták
és fia volt az _öreg Kasztlnak._ Az öreg a maga idejében hirhedett pesti
pióca volt, de a fáma szerint belepusztult abba a szerencsétlen
rögeszméjébe, hogy ki akarta uzsorázni a három testőrt. Ugyancsak a fáma
szerint a halálos ágyán a három jóbarátra hagyta fiát, azok vállalták
is, aminek az lett a következménye, hogy a fiatal Kasztl abbahagyta a
szolíd uzsorás életét és gavalléros lumpéletre adta magát. Az orfeumban
és a kávéházban rendesen a szomszédasztalnál ült, ha pedig fizetésre
került a dolog, akkor a három testőrök asztala felé bökött, jelezvén,
hogy szomszédban rejlik az elégtétel.

A fiatal Kasztl azzal igyekezett magát hasznosítani, hogy pontos rováson
tartotta a különböző váltóesedékességi terminusokat; ilyen kritikus
napokon beloholta a várost és nem nyugodott, míg rendbe nem hozta az
összes prolongálásokat.

Váltózsiránsok dolgában akkoriban nem igen jöttek zavarba az emberek,
hiszen a jótállást úgy kérték és adták egymásnak az utcán, mint ma a
szivartüzet. Akkor történt meg az az eset is, hogy valaki a Nemzeti
Színház társalgójában egyik kitünő művésznőhöz lépett és papírlapot meg
írótollat tett eléje.

– Nem, – tiltakozott ő nagysága, – százszor megmondtam már: senki fiának
nem írok alá több szabadjegykérvényt!

– Ez nem szabadjegykérvény, hanem váltó – világosították föl.

– Ja, az más! – és odakanyarította nevét a bélyeges blankettára.


7.

A krónika följegyezte, hogy a fiatal Kasztl megjelent egyik hónap
elsején az öregúrnál, Pulszky Ferencnél, és különböző aláírandó
ürlapokat rakott eléje az asztalra. A méltóságos úrnak azonban ezúttal
valami pedáns rohama lehetett, mert orrára tette a cvikkert és
mindenáron tudni akarta, miféle váltókról van itt szó.

– Hát ez a kétszázforintos micsoda? – rivalt rá Kasztlra.

– Ezt a váltót Szemere Attila úrnak zsirálja a méltóságos úr.

Nahát ez több volt a soknál! A méltóságos úr az asztalra csapott:

– Nem fogom aláírni! Hogy jutok én hozzá? Hiszen nem is ismerem azt a
Szemere Attilát!

– Nem baj, – vélekedett az ügynök, – ő sem ismeri a méltóságos úrat és
mégis negyvenezer forintig zsirál méltóságodnak.

Erre aztán az öregúr nem szólt többet, hanem mérgesen odarajzolta a
nevét.


8.

Miként Napoleon granátosa a marsallbotról álmodott, úgy a nyolcvanas és
kilencvenes évek ifjúságának is volt egy kedves álomképe: szétrobbantani
a montekarlói bankot! Nemcsak a haszon, hanem a dicsőség kedvéért is,
mert hiszen akinek sikerülni fog, arról hőskölteményeket fognak
zengedezni a riporterek.

A mi triumvirátusunk is foglalkozott a gondolattal, de komolyabban, mint
a többi szélkakas, mondhatnám tudományos alapon. Volt egy rulettbankhoz
való fölszerelésük, azt egész télen át üzemben tartották. Hozomra
játszottak milliós differenciák mellett, az eredményt mindig gondosan
följegyezték. Igy aztán ellenmondást nem tűrő bizonyossággal kitünt,
hogy abban a szeszélyes útban, amelyet a körbe vágtató szerencsegolyó a
piros-fekete mezőkön megtesz, igenis van logika és rendszer. Most már
tovább lehetett menni egy lépéssel és matematikai alapon ki lehetett
számítani: hogyan kényszeríthetjük szolgálatunkba az úgynevezett
véletlent.

Szóval: kitaláltak egy rendszert és a szisztémájuk csalhatatlan volt,
ami abból is kitetszett, hogy most már minden héten annyiszor
robbantották föl a saját rulett-bankjukat, ahányszor akarták.

Kora tavasszal egyikük elutazott Montekarlóba, tárcájában mindazzal a
pénzzel, amit hárman csak föl tudtak hajszolni. Az eredmény lesujtó
volt, négy nap mulva már távirat érkezett: «Semmim sem maradt, küldjetek
útipénzt». Rákövetkező és harmadik tavaszon hasonló dolgok történtek az
azúros tengerparton. A rendszer, amely Budapesten kifogástalanul bevált,
odalenn mindig csütörtököt mondott.

– Valamit kellene csinálnunk, nehogy minden pénzünk Montekarlóba
vándoroljon – indítványozta az egyik.

A másiknak, nem tudni melyiknek a három közül, volt egy kitünő ötlete:

– Legjobb lesz, ha leutazunk és nyilvánosan fölpofozzuk a játékbank
igazgatóját.

– És az mitől jó?

– Ilyen botrány után örök időkre kitiltanának minket a monakói
fejedelemség területéről és ez lenne egyetlen módja annak, hogy
megmaradjon a pénzünk.

Az ige azonban nem öltött testet és ezt sajnálni lehet, mert ha
elcsattan a pofon, nagy öröm lett volna Európában, de talán Amerikában
is.


9.

Kasztlnak, a triumvirátus állandóan szerződtetett uzsora-ügynökének,
néhanapján mégis sikerült egy kis kölcsönt közvetítenie. Igaz, hogy
készpénzt elvből nem adtak az akkori uzsorás urak, inkább csak _árut_,
amit aztán Kasztlnak kellett pénzzé tennie.

Tehát sikerült kölcsönt közvetítenie. Az áru Pozsonyból jött úgynevezett
_cülnin_, a Dunán úsztatva. Különböző okokból kívánatos lett volna, ha
sikerül az üzletet gyorsan, lehetőleg azonnal lebonyolítani és a
fiatalok kimentek a pesti Vámházhoz és ott várták növekedő
türelmetlenséggel a cülnit. Este felé megjött. Impozáns nagy hajó volt.
Kasztl a hajó orrán állott, büszkén, mint Nelson admirális és a kalapját
lengette. Végre, hosszú cihelődés után kikötött. Athos a hajóra rohant.

– Miféle áru? – kérdezte izgatottan.

– Jó áru, nagyon jó áru! – nyugtatta meg az ügynök.

A cülnin néhány száz új fakoporsó volt. És így egy időre a halottakat is
bevonták hitelügyleteikbe.


10.

A triumvirátus egyik-másik tagja sűrűn mutatkozott Kasztl társaságában a
Rózner-kávéházban. Hogy hol volt a Rózner? Ti fiatalok nem tudtok semmit
a világon! Tehát a Rózner ott volt a Károly-kaszárnya sarkán, szemben a
luteránus templommal. Este női zenekar játszott a Róznerban, ami az
arany- és a talmi-ifjúság némely tagját odavonzotta, nappal azonban
egész szolid hely volt, akkor vén uzsorások ültek a márványasztalok
körül, kapucinerezve, tártlizva és a gavallér-váltókat kínálgatva
egymásnak.

A fiatal urak tehát odajártak, nem mintha pénzt remélhettek volna az
uzsorásoktól – az ő hitelük éppen akkor fenékig kimerült, – de hát jól
esett messziről is látniok a huszonöt percentes oroszlánokat. A párizsi
Maximba és az ostendei kaszinóba is elmennek az emberek szép nőket
nézni, még ha a vagyoni viszonyaik nem is engedik meg nekik, hogy
közelebbről is tiszteljék a szóban forgó nőket.

Egyszer, amint ott ülnek, Kasztl hirtelen lerántja kalapját egy
savanyúképű vén ember előtt.

– Tetszik látni azt az öreget? Ő a híres Deutsch! Legalább is egy
millióig áll.

Athos rendületlenül optimista volt és odaszólt Kasztlnak:

– Maga kérhetne nekem ezer pengőt!

Kasztl keserű mosollyal legyintett. De valahogyan ő is már az urak bohém
filozófiájának hatása alá kerülhetett, mert hirtelen fölkelt és azt
mondta:

– Mért ne kérjek? Igenis kérek! Mert mi történhetik velem? Legföljebb
nem ad!

És már ott is ült az öreg Deutsch asztalánál.

– Deutsch úr, jó üzletet ajánlhatok. Ezer forintot lehetne elhelyezni
gavallérváltóban. Biztos pénz, jó kamat!

– Ki az illető? – kérdezte Deutsch látható bizalmatlansággal.

– Nagyságos Szemere úr.

– Der Ottila? – szörnyülködött Deutsch németül.

– Igen, ő!

Mi történt ekkor? Deutsch úr úgy látta, hogy ez a _nimand_, ez az
incifinci kis ügynök ugratni merészli őt, a komoly tőkepénzest. Annyira
dühbe jött, hogy szó nélkül pofon legyintette Kasztlt.

És Kasztl? Az ügynök sem szólt semmit, hanem fölkelt és hideg arccal
visszaült ügyfelei asztalához. Csak nagysokára fakadt ki keserű hangon:

– Na mondhatom: sokra vitték az urak!


11.

Életük expozicióját maguk csinálták meg Athos, Porthos és Aramis,
jókedvűen, elmésen, könnyű szívvel, – az ember megesküdött volna rá,
hogy vígjáték lesz belőle, de aztán jött a titokzatos dramaturg és
tragédiára fordította a szellemes komédiát. Mert hiszen mindenféle
verőfény és jókedv csak rövid moratórium, amit a sors engedélyez. A
triumvirátusnak mind a három tagja tragikus módon halt meg.

Szemere Attila egy napon valami reumás fájdalmat érzett. Nem először
életében és ő tudta is a gyógyszerét. Forró fürdőt kell ilyenkor
csináltatni és öt percig benne ülni. Bele is ült szegény Attila, de
kijönni többé nem tudott, úgy kellett kiemelni, mert öt perc mulva már
halott volt. Szívszélhüdést kapott.

Férfikora delén ment el, fiatal felesége mellől, akit nagyon szeretett;
telve volt még életkedvvel és életerővel, fejében még száz terve
nyüzsgött. Tervei között volt _egy_, amelyet ma is sajnálok, hogy
abbamaradt: meg akarta írni az _igazi Amerikát_. Ő két évig élt
Newyorkban, ahol tőkét keresett egy zseniális magyar találmányhoz, –
pénzt nem talált, de a találmányát ellopták tőle. Egész kofferra való
anyagot hozott magával, az igazi Amerika dokumentumait, és én azt
hiszem, Európa egy szenzációs könyvtől esett el.

Mellesleg szólva: ő olyasmit hitt, hogy Amerika soha sem vitte előre
egyetlen lépéssel sem az emberiség kultúráját, Amerika sterilis föld,
ahol nem termett még egy eredeti gondolat, – tulajdonképpen egy óriás
szivattyúrendszer, amely arra rendezkedett be, hogy fokozatosan
kiszívjon Európából minden erőt, pénzt és tehetséget.

*

Thallóczy Lajos vasúti szerencsétlenség áldozata lett. Mint Szerbia
kormányzója fölment Bécsbe, hogy részt vegyen Öreg Ferenc József király
temetésében, hazamenet kisiklott a vonat, amellyel utazott és ő szörnyet
halt ágyában fekve. Élete minden eredménye: hogy a saját
szalonkocsijában halt meg.


12.

A legszomorúbb véget rendelte a sors Pulszky Charlynak. 1896-ban a
kultuszminisztérium följelentést tett ellene, hogy hűtlenül kezelte az
állami pénzt, amelyet rábíztak, hogy képeket vásároljon a Szépművészeti
Múzeum számára. Olyan embervadászat indult meg ellene a sajtóban és a
képviselőházban, amilyen még a híres magyar vadászterületen is
ritkaságszámba ment. Emlékszem: a képviselőházban főleg azt vették
zokon, hogy drága pénzen valami Piombo-képet vett. A magyar politikusok
szótárában a Piombo szónak akkoriban olyanféle hangzása lett, mint
Franciaországban a Panama szónak. A Piombo-kép, amelyért a szegény
Pulszkyt annyira támadták, ma a Szépművészeti Múzeum irígyelt
büszkesége, valamint a többi kép is, amit hozott, kulturális leltárunk
jelentékeny értéke.

Én sohasem értettem meg és ma sem értem, mért kellett szegény Charlynak
meghalnia? Való igaz, hogy ő, bármennyire zaklatták is, nem tudott
elszámolni a rábízott pénzzel. Pedig a testvérbátyja, Pulszky Ágost,
fölajánlotta a nyilvánosság előtt, hogy az esetleges kárt megfizeti a
maga zsebéből.

A kérdés lényege mégis csak az: megérték-e a beszerzett műtárgyak a
pénzt, amit rábíztak Pulszkyra? A kérdés azonban nem is kérdés, mert
minden hozzáértő tudja, hogy a magyar állam sohasem csinált még jobb
üzletet, mint ez alkalommal.

Tudunk esetekről, midőn az összes hivatalos formaságok szem előtt
tartása mellett óriás kárt okoztak az államnak. Pulszky páratlan hasznot
szerzett az országnak, mivel azonban nem törődött a formaságokkal,
vizsgálati fogságra vetették, kiüldözték a hivatalából és kivándorlásra
kényszerítették. Egy ideig bolyongott a nagyvilágban, akkor aztán elúnta
a dolgot és a nyilt tengeren, Ausztrália és Dél-Amerika közt, főbelőtte
magát. Ujságíró és politikus üldözői _halalit_ fuvathattak: a nemes vad
terítékre került. Másutt talán üvegharang alatt tartották volna ezt a
lángeszű gyermeket, mint Goethe Homunculusát.

(1926.)




MAGYAR SZÍNMŰIRODALOM

Tegnap este a Tudományos Akadémia képestermében megalakult a Magyar
Színpadi Szerzők Egyesülete. Körülbelül harmincan voltak csak jelen
írók. Szerény keretben, a vérmes reményeket eleve is lefokozva,
eszközeik hiányos voltát elismerve és erejük fogyatékos voltát
hangoztatva, láttak hozzá a szervezkedéshez. Mikor azonban az értekezlet
véget ért, egyszerre tüzesen és lelkesen, a mi kétkedő és kesernyés
fővárosi íróinknál szinte páratlan formában, tört ki egy gondolat.
Ugyanaz a gondolat, mely ma ezer fővárosi és tízezer vidéki magyar
embert nyugtalanít, mely régóta a fejünk fölött lebeg és melyet magam is
érintettem a Petőfi-Társaság nagygyűlésén: a magyar színpadnak az idegen
járom alól való felszabadításának gondolata.

Tudom, most sokan szánakozva mosolyognak. Nem bánom, mosolyogjunk, de
beszéljünk a dologról!

Azt mondják, hallom: Tessék a magyar szerzőknek jobb darabot írni, mint
írnak a külföldiek, és meglesz az emancipáció. Ezt már gyakran hallottam
és aki mondta, mindig udvariasan hozzátette: A jelenlévő szerző persze
kivétel. Nem kivétel, mert mi bizony együttvéve sem tudunk olyan
színdarabot írni, mint Dumas, Gorkij, Hauptmann. De a tudósaink se
tartanak ott, ahol Spencer, Mommsen, Pasteur. A technikusaink kisebbek
Edisonnál. Olyan zeneszerzőnk sohasem volt, mint Wagner, vagy Verdi.
Mednyánszkynál ismerünk nagyobb külföldi festőket. A Times nagyobb lap,
mint a Magyar Hírlap és képviselőházunk szellemi színvonalát éppoly
kevéssé lehet összehasonlítani az angol parlamentével, miként
kereskedőinket és iparosainkat nem lehet a németekkel. Egy szegény,
elmaradt és gyönge nemzet munkásai vagyunk valamennyien és a mi
gyöngeségünk, a színműíróé éppúgy, mint az öné, tisztelt olvasó, a
magyar nemzet gyöngesége.

Csudálatos és feltűnő dolog azonban, hogy míg anyagi és szellemi
közéletünk minden terén a kezdetlegesebb hazai termelés
nélkülözhetetlenné tudta magát tenni a fejlettebb külföldi mellett is,
addig Katona, Madách és Szigligeti örökéből ma az idegen import
lerakodóhelye lett. És szinte gyanús dolog, hogy míg nyilvános életünk
minden terén ma erős és gyakran türelmetlen nemzeti érzés az úr, addig
első kultúrintézeteinket védelem nélkül kiszolgáltatjuk az idegen
szellemnek és erkölcsnek.

Eszembe jut, hogy a világ leghatalmasabb nemzete, a német, valaha
hasonló, csakhogy még nyomorultabb kulturális rabságban senyvedett. A
német szalónban, színházban és könyvtárban a francia nyelv uralkodott.
Nemzeti íróikat, az előkelő német sznobok bárdolatlan, együgyű és
unalmas tuskóknak tartották, kik sohasem fognak megmérkőzhetni a gall
elegánciával, a gall elmésséggel és formaérzékkel. Egy Lessingnek
kellett születnie, hogy kiragadja nemzetét az idegenimádás
fanatizmusából. Goethe, Schiller azután végleg eltiporták a francia
hegemóniát. Lessingék nemzették az új német irodalmat. A német irodalom
nemzette a németség öntudatát.

Tudom, min mosolyognak most: Lessing, Goethe, Schiller! Oh igen, köztünk
nincs ilyen. De talán jönni fog, legalább jönnie kell. Mi pedig addig is
egyengessük az útját, azzal a hittel, mely hegyeket tud kimozgatni a
helyükből. Mert tudjuk, hogy oly nemzet életében, mely nem akar
lemondani önmagáról, egy idegen kultúra legfényesebb és legfejlettebb
termékei sem pótolhatják a nemzeti kultúra kezdetleges és szegényes
termékeit.

Miféle eszközökkel kívánjuk elérni a célt? Fölösleges a megbotránkozás:
sem szellemi védvámot, sem cenzúrát nem kívánunk. Egyáltalában nem
kérünk védelmet az idegen verseny ellen. Jöjjön be Dumas, Hauptmann.
Hozzák be a klasszikus francia pezsgőt és a nemes rajnait. A mi magyar
csigerünknek mindig akad még barátja. Nem kérünk védelmet a hatalmas
versenytársak ellen, de kérjük az államhatalmat, a sajtót és a
közönséget, védje meg önmagát és védjen meg bennünket a tisztességtelen
verseny ellen, mely a művészet vignettája alatt mérges kotyvalékot mér.

A propaganda eszközeit mérlegelvén, megemlékeztem a magyar irodalmi
színház tervéről. Egyik napilap ilyen megjegyzéssel fogadta a tervet:
«Azt az üzleti versenyt, mely a színházak közt kifejlődött, vajmi nehéz
lesz megszüntetni akként, hogy még egy színházat építünk.»

A szóbanforgó színház tervezői azonban nem is akarnak segíteni a
színházak baján, őket az irodalom nagy baja érdekli csupán. Nem kívánják
szaporítani a fölös számmal fennálló vállalatokat, hanem olyan intézetet
akarnak alapítani, amelyhez hasonló nincs a fővárosban és amelyre
kulturális okokból szükség van. A mostani színházak kevés kivétellel
üzleti alapon alakultak. Versenyeznek egymással, vad és éhes
kapkodással. Részben egyes művészek népszerűségére, részben a
nagyközönségnek nuditások és sikamlósságok iránt való előszeretetére
támaszkodnak. A helyett, hogy vezetnék a tömeget, a tömeg által
vezettetik magukat. A tömeg lélektanának minden ismerője tudja, hogy mit
jelent ez. Irodalmi és művészi szempontból a minuendo licitációhoz
vezet. Egyes színházaink máris ott tartanak, hogy megszokásból adjuk
nekik csak a színház nevet; a valóságban csak mulatók.

Ha egyáltalában még segíthetünk a bajon, azt csak új színház építésével
vagy valamely meglévőnek gyökeres átalakításával tehetjük. Szüksége van
a fővárosnak oly népies színházra, mely mindenek fölött és mindenek
előtt színház, csak másodsorban vállalat. Nem szeretem a külföldről vett
példákat, de a párizsi Odéon-ra és a berlini Deutsches Theater-re kell
gondolnom. Egy intézetre, ahol nem a pénztári kimutatás, hanem a kritika
az úr. Amely nem vezetteti magát a karzat közönsége által, hanem vezetni
igyekszik a közönséget. Feladata volna, hogy magához vonzza és
szaporítsa a fővárosi közönségnek azt a részét, mely még ma is
művészetet és irodalmat keres a színházban. Végső célja annak a
bebizonyítása, hogy egészséges, kulturális viszonyok közt az irodalom is
– üzlet. Hogy a színház tervét a Nemzeti Színház vezetői érdeklődéssel
és örömmel fogadják, az erkölcsi erősségük azoknak, kik az új intézet
gondolatában a Nemzeti Színház nagy hagyományainak egyik hajtását
látják. Más kérdés, hogy üzleti szempontból jövedelmező lenne-e a terv?
Ennek a kérdésnek előzetes eldöntését azonban rábízhatjuk azokra, akik
készek rááldozni pénzüket és munkájukat. Aki eleve is letagadja
létjogosultságát, az nem hisz a magyar kulturális törekvések jövőjében.

A Magyar Hírlap engem a Petőfi-Társaságban előadott elmefuttatásom
alkalmával azzal vádolt, hogy a színházi cenzúrát sürgetem. Azt mondja
vezércikkében: «Politikába vág: kutatni, nincs-e abban törvényszerűség,
hogy a színházi cenzúra gondolata is azóta támadt fel nálunk, mióta az
ultra-liberális Tisza István gróf Magyarország miniszterelnöke?» Nincs
benne törvényszerűség. Hogy megnyugtassam a kollégát, ünnepies ígéretet
teszek, hogy Tisza István gróf, vagy bárki más, aki Magyarországon meg
akarná honosítani a színházi cenzúrát, engem is, a leghevesebb ellenzék
soraiban találna. A Petőfi-Társaságban ezeket mondtam: «Üdvös volna, ha
az államhatalom élne felügyeleti jogával ama színházaknál, melyek állami
segítségben részesülnek, és itt elsősorban a szubvencionált vidéki
színpadokra gondolok.» Ez nem cenzúra. Az államnak nincs ma olyan
felügyeleti joga, mely hasonlatos volna a cenzúrához, de igenis, megvan
az a joga, hogy közpénzekből csak olyan színházat segítsen, mely a
_művészet_ szolgálatában áll. Ha egy vidéki igazgató léhaságok és
trágárságok segítségével akar boldogulni, ám tegye a maga szakállára, de
ne az ország pénzén.

Azt is mondtam: «A cenzúra szó gyűlöletes, de ha a magyar államnak
megvan a joga, hogy nyilvános helyeken őrködjék a köztisztesség fölött,
akkor nem tudom belátni, miért szabad fényesen földíszített termekben,
ezerszámra menő közönség jelenlétében, a tisztességet és vele a
művészetet estéről-estére pellengérre állítani.»

Az államhatalom előzetes cenzúra nélkül is őrködhetik a tisztesség
fölött. El tudom képzelni, hogy a közerkölcsiség durva megsértésére
vonatkozó bűnfenyítő intézkedések kiterjesztetnek a színházakra. Ha egy
nő földszintes lakásának ablakában hiányos öltözetben jelenik meg, a
rendőr följelenti és megbüntetik. Ez kihágás. Ha ugyanaz a nő levetkőzik
a színpadon, akkor az művészet? Ha az ügyészség vagy egyik magánfél
följelentésére bíróság elé idézzük az igazgatót, ki szemérmetlenségek
elkövetésére és trágárságok elmondására kényszeríti művészeit, azzal nem
esnék rés az alkotmány sáncain és a kormány hatalma sem növekednék meg
vele.

Nem szeretném, ha ezekután valaki oly prüdériával vádolna, amelyből egy
mákszemnyi sincs bennünk. Mi tudjuk, hogy a szenny, melyet egy
Dosztojevszkij vagy egy Gorkij bemutat, tisztít; tudjuk, hogy Tizián
meztelensége fölemel, tudjuk, hogy érzékiség nélkül nincs művészet.
Tizián, az ó- és újkor összes klasszikusai és a papírliberalizmus összes
jelszavai azonban nem szolgálhatnak mentségéül annak az
import-irodalomnak, mely ma úr a mi színpadjainkon. Ez nem az igazság,
nem a klasszikus mezítelenség és nem a művészi érzékiség, – ez
romlottság, szemérmetlenség és mocsok. Ez ellen az irány ellen fogunk
küzdeni és száz szimptoma meggyőz róla, hogy a kérdés megérett és hogy
csatlakozni fognak hozzánk mindazok, akik egyrészről tudják, hogy milyen
óriás nevelő hatása van a színpadnak és másrészről azt vallják, hogy a
jövő Magyarországnak tiszta erkölcsű és ép gerincű nemzetségre van
szüksége.

(1904.)




SZÉCHENYI ISTVÁN ÉS A MAGYARSÁG KULTÚRÁLIS FÖLÉNYE

A tömeglélek nagy rázkódásai, melyekkel Európa térképének erőszakos
átalakítása járt, a magyarság gondolatvilágában egy axiomaszerű tételt
vetettek felszínre, amelyből sokan vígaszt merítenek a borús jelenre és
reménységet keresnek egy derűsebb jövőre nézve. A tétel olyképpen szól,
hogy kezdetleges kultúrájú népek nem képesek arra, hogy tartósan
elnyomjanak oly idegen fajokat, amelyek már a művelődés magasabb fokán
állanak. Ezzel kapcsolatban a magyarság kulturális fölényéről szóló
jelige, a politika és a sajtó révén, beleszürődött a köztudatba és máris
némi irányító hatással van egyes körök gondolkodására. A dolog érthető.
Ha a népben csökken a fizikai fegyverek erejébe vetett hit, akkor
növekedni fog a szellemi fegyverekbe vetett bizalom.

Az ilyen jelszó, mint a magyarság kulturális fölényéről szóló, a köz
szempontjából hasznos lehet, ha egy igazság népszerűsítésére és a nemzet
önbizalmának fokozására szolgál, – de kártékony is lehet, ha egy
féligazságot, vagy egy föltételes igazságot fegyverez föl az axioma
egész és föltétlen tekintélyével. Mert ez esetben hamis bálványképet
állít és elősegíti annak a fatalista felfogásnak meggyökeresedését, hogy
a nemzet boldogulásának föltételei magasabbrendű, titokzatos hatalmak
kezében vannak letéve, amely hatalmak – a mi különösebb hozzájárulásunk
nélkül is – bizonyos időn belül el fogják végezni a maguk üdvös
munkáját.

Azért talán nem végzünk teljesen hiábavaló munkát, ha érdeklődünk, hogy
gróf Széchenyi István miként vélekedett a súlyról, mely a művelődést a
nemzet erőforrásai közt megilleti és ha tisztába iparkodunk jönni azzal,
hogy az ő megállapításai mennyiben illenek a magyarság mai helyzetére.

Az Inferno utasa Vergilius szellemének kalauzolására bízta magát; mi
pedig nem választhatunk jobb útmutatót Széchenyi szelleménél, mert ő
minden magyar publicistánál ékesebb és avatottabb formában foglalkozik a
kérdéssel és mindenkinél szenvedélyesebben hitt a «kiművelt emberi
agyvelő» nemzetboldogító hatalmában.

Az ő hitében osztoztak kortársai is és ez a hit vezetett a Magyar
Tudományos Akadémia alapításához. Az alapítók nagyszabású szellemi
fegyvergyárat akartak állítani, ahol (a politikai és társadalmi
viszonyok zajától távol – az eredeti terv szerint: az élet gondjaitól is
mentesen) a művelődés fegyvereit kovácsolják a nemzet számára.

A nemes nyersanyagot, amelyből a magyar tudomány fellegvára épült,
megismerhetjük Széchenyi kimeríthetetlen gondolatbányáiban.

A Hitel-ben ezt mondja:

«Ha az országok s nemzetek előmenetelét, virágzását, vagy viszont azok
hátramaradását és hervadását tekintjük, s mindazon okokat kifejteni
iparkodunk, melyek növésüket előmozdították, vagy hátráltatták, s mily
lépcsőkön emelkedtek fel, vagy süllyedtek le: úgy fogjuk találni, –
ámbár a sorsnak s vak szerencsének is nagy befolyása van – hogy
legtöbbnyire fölemelkedésük oka az egészséges agyvelő és a tudományok
szoros rendszabásai szerint felállított és folytatott intézetek voltak…»

Ugyancsak a Hitel-ben írja:

«A tudományos emberfő a nemzet igazi hatalma… Nem termékeny lapály,
hegyek, ásványok, éghajlat satöbbi teszik a közerőt, hanem az ész, mely
azokat józanul használni tudja. Igazibb súly az emberi agyvelőnél nincs.
Ennek több vagy kevesebb léte a nemzetek több, vagy kevesebb
szerencséje.»

Széchenyi gyakorlatias elméje távol volt attól, hogy a tudományos és
irodalmi munkásságban az emberiség valamely nemes fényűzését,
kiváltságos szellemek öncélú életműködését lássa; a tudomány őnála a
nemzeti élet egyik szerve, mint szerv nem is lehet önálló, értékét
megszabja a haszon, melyet a nemzetnek hajt. Közvetlenül a nemzetnek és
csak közvetve az emberiségnek, mert hiszen az egyes ember csakis a
nemzet közvetítésével szolgálhatja az emberiséget és a művelődés
legértékesebb kincseit a nemzeti érzés tűzénél kovácsolták.

A béke és a közömbösség éveiben olykor talán elhalványodott nálunk a
művelődés nemzeterősítő hivatásába vetett hit; történelmi válságok
idejében azonban a magyar közvélemény rendesen a maga tudósaiban és
költőiben látta a nemzeti gondolat győzhetetlen tartalékseregét.

Akadémiánk történetéből tudjuk, hogy az abszolutizmus éveiben a
közvélemény az Akadémiát állította a nemzeti mozgalom élére. Gróf
Dessewffy Emil, az akkori elnök, ezt az áramlatot használta ki nagyszerű
eréllyel, hogy otthonhoz juttassa az akadémiát. Sem az akadémiának, sem
a háromezer gyüjtőív aláíróinak nem válik szégyenükre, ha megmondjuk,
hogy a köveket, amelyekből ez a díszes palota épült, csak kisebb részben
a tiszta tudományszeretet, nagyobb részben a tiszta hazaszeretet hordta
össze.

Széchenyi szerint tehát a műveltség erő, mégpedig nemzeti erő. Minél
több kiművelt agyvelőt számlál egy nemzet, annál nagyobb lesz politikai
ereje. A kérdés így végtelenül egyszerűnek és politikai alkalmazása a
magyarság jövőjére nézve fölötte biztatónak látszik. Mert kétségtelen,
hogy nálunk nagyobbszámú a művelt értelmiség osztálya, mint a velünk
versenyző fajok bármelyikénél és így, úgyebár, az is kétségtelen, hogy a
létért való küzdelemben előbb-utóbb felül kell kerekednünk.

A Hitel-ben azonban, mintha csak sikra akart volna szállani szavainak
könnyelmű magyarázata ellen, így nyilatkozik Széchenyi:

«A nemzetek valódi ereje vadságon, fanatizmuson, vagy tökéletes
kiműveltségen épül.»

Tehát kezdetleges kultúrájú népnek is lehet ereje, a műveltség pedig
Széchenyi szerint csak akkor erő, ha «tökéletes». Továbbá ezt írja:

«Közép ebben (tudniillik a barbárság és a tökéletes kiműveltség közt)
veszedelem nélkül nem lehet, mint nem is lehet károsabb a félszeg
felvilágosodásnál és tudománynál. Mi már ősi vadságunk nagy részét, mely
Ozmán dühének valaha határt vont, letettük… de most, midőn ősi
bálványunk megsemmisült, szinte két nemzetiség közt s így igen gyengék
vagyunk. S mindaddig azok is maradunk, míg a felvilágosodás fél útjából
ki nem lábolunk s azon pontra nem emelkedünk, melyről minden vadságot és
fanatizmust meggyőzhetünk; mint az ordító oroszlánt bátran várja be a
jól fegyverzett ember s meggyőzi.»

Eddig Széchenyi.

Ő tehát a felvilágosodás fele útját, a félműveltséget tartja a nemzeti
haladás legválságosabb pontjának, mert ekkor leggyöngébb a nemzet. A
relativ nagyobb műveltségnek nem felel meg relativ nagyobb nemzeti erő;
a félbarbár nem különb az egész barbárnál; sőt ellenkezően: a barbár
társadalom erősebb a félműveltnél, mert a barbár még fanatizálható, a
félművelt társadalom azonban – éppen lényének felemás voltánál fogva –
nagy érzésekre, merész elhatározásokra és fájdalmas áldozatokra
képtelen. Azonban úgy a barbárnál, mint a félműveltnél erősebb az igazán
művelt nemzet. Ez a Széchenyi jól fegyverzett embere.

Kétségtelen, hogy Széchenyi a maga korabeli magyar társadalmat a
félműveltek közé sorozta. Oly nemzetet látott a magyarban, mely már
kimerészkedett a barbárság védő őserdejéből, de még nem érkezett el a
fejlett műveltség biztos várkastélyába.

A Kelet Népé-ben ezt szokott szókimondásával és plasztikus nyelvén meg
is állapítja:

«… ha nem akarjuk tagadni – ugymond – bajaink legfőbb oka tán az, hogy
nincs hazánkban, mint szokás mondani, elég „gátra való alkalmas legény“,
de ehelyett inkább csak szónok, irka-firkász, vagy egyedül nagyokat,
kicsapongókat tervező van általánosan köztünk és hibázik viszont azon
józan és minden lárma és pompa nélkül tenni s cselekedni tudó osztály,
melyből minden hivatalra s minden dologra lehetne találni elég
választásra alkalmas egyént…»

Visszatérve oda, ahonnan elmélkedve kiindultunk, a magyarság kulturális
fölényéről szóló jeligéhez, – abból a nemzeti jövőnkre nézve biztató
következtetéseket csak oly esetben szabad levonni, ha haladásunkban már
kiláboltunk a félműveltség veszedelmes útszakaszából, ahol a legnagyobb
magyar a maga honfitársait találta. Mert hiszen hallottuk tőle: a
relatív fölény még nem erő. Ha valóban túl vagyunk a veszedelmen, akkor
joggal hivatkozhatunk fajunk kulturális fölényére és oly nyugodtan
várhatjuk be a jövőt, amint Széchenyi jól felfegyverzett embere az
ordító oroszlánt.

Ha összevetjük háború előtti közviszonyainkat a Széchenyi koráéval,
akkor kétségtelen, hogy a nemzet úgy szellemi, mint anyagi téren nagy
haladást tett. Bátran mondhatjuk: a háború előtti Magyarország sok
tekintetben megvalósította Széchenyi István legmerészebb álmait. Vasúti
hálózatunk és gőzhajó-parkunk gazdagabb volt, mint aminőnek a mult
század közepén bárki is el tudta volna képzelni; országunk
belekapcsolódott a világforgalomba; hitelrendszerünk kifejlődött;
gyáriparunk nagy arányokban kezdett terjeszkedni és – hogy a Lánchíd
tervezőjének ne legyen oka irígykedni az angolokra, – Budapesten a Dunát
ma éppen annyi híd íveli át, mint amennyit Széchenyi ámuló tisztelettel
számlált meg Londonban. De «kiművelt agyvelőkben» sem szenvedünk hiányt;
a tudományok és művészetek minden ágában annyi képzett munkásunk van,
hogy az újabb magyar publicisztika inkább a túlprodukción, mint az
emberhiányon kesereg. Mi tehát valóban kiláboltunk már a félműveltség
veszedelmes hinárából és ha a gondolatmenet helyes, akkor a mi eszes,
tanult és világlátott magyar értelmiségünk szükségképpen olyan erőt
képvisel, amely szilárd acéltömbbé formálja a nemzetet.

A tapasztalás azonban másra tanított minket. A vezető néprétegek,
amelyeket az értelmiség névvel szoktunk megjelölni, más nemzetek hasonló
osztályaival összemérve, igen műveltek, de nem jelentettek erőtényezőt a
nemzet válságos napjaiban. És ami még szembeszökőbb: a művelt magyarság
képe a háború előtt mindazokat a rikító fényfoltokat és sötét árnyékokat
mutatta, amelyek egyébként köztudomás szerint csak a félműveltség
jellemző szinei.

Talán nem vétek az Akadémia házi géniusza ellen, ha emlékeztetek reá,
hogy a háborúelőtti magyar közéletet egyrészről a személyi harcok,
másrészről a féktelen demagógia, a magánéletet az önzés és az élvezetek
vadászata jellemezték, hogy a politikai életben a pártérdek túlgyakran
eltiporta a nemzeti érdeket, hogy a sajtóban a frázis királyi trónon ült
és hogy az irodalomban és művészetekben elharapódzott a hitetlenség és a
különcködés betegsége. Bár most már elég «gátra való alkalmas legény»
találkozott volna az országban, a Széchenyi által oly maró gúnnyal
említett szónokok, irka-firkászok és kicsapongókat tervezők nem
vesztették el befolyásukat a nemzetre. Növelte a nemzeti ziláltság képét
az a körülmény, hogy a felsőbb osztályok egy része közömbösségből, az
alsók egy része osztálygyűlöletből, cserben hagyták a nemzeti
gondolatot. Ilyen körülmények közt a jövő történetírójának azt kellene
meglepőnek találnia, ha a háborúvesztést nem követi nyomon a
megsemmisítő összeomlás.

Mit higgyünk most már? A legnagyobb magyar volt-e tévedésben, midőn a
nemzetek erejét a «kiművelt agyvelők» számarányával mérte meg, vagy
talán mi magyarok vagyunk olyan rendkívüli, minden történelmi
tapasztalást megszégyenítő kivétel a nemzetek sorában, hogy egyesíteni
tudjuk magunkban a művelt és barbár fajok rossz tulajdonságait?

Forduljunk egyenesen Széchenyihez és tudjuk meg, milyen módon kívánta ő
nemzetét fölruházni azzal az erővel, amely szerinte a fölényes
műveltségből fakad.

A Kelet népé-ben a nemzetnevelés tárgyáról elmélkedik és egyebek közt
így szól:

«… a nevelés tárgya mutatkozik nagy nemzeti sakkjátékunk azon vonásának,
melynek józan logika szerint minden más vonást alá kellene rendelni…»

Később pedig megállapítja, hogy sok bajunk «… koránt sem lelki
tulajdonunk, vagy értelmi súlyunk híjával, hanem egyedül nevelésünk
fonák és mégis oly bonyolódott képéből veszi eredetét; mert valóban, ha
csalni nem akarjuk magunkat: sehol sincs annyi sokat tanult s mégis
annyi hasznavehetetlen ember, mint nálunk…»

Ez a vékony Ariadne-fonál talán elkalauzol a helyes útra. A passzus
egyébként jellemző Széchenyi éleslátására és gyakorlatias
gondolkozására. Ő, aki leírta ezt a sort: «Az ész erő s így az ész
boldogság», – ő ismer sokat tanult és mégis hasznavehetetlen embereket,
tehát ismer művelt embereket, akik a nemzetnek nem erősségei, hanem
inkább gyöngeségei.

Széchenyi különbséget tesz az egyéni nevelés és a nemzetnevelés közt; ő
tudja, hogy igenis, lehet valaki egyénileg tanult, sőt tudós ember, aki
a mellett a nemzet – és így az egész emberiség – szempontjából
hasznavehetetlen; szerinte Magyarországnak éppen az a baja, hogy itt
több az olyanféle ember, mint bárhol másutt. A bajon azzal akar
segíteni, hogy fonák nevelési rendszerünk helyébe mást állít és bár erre
vonatkozó nézeteit nem fejtette ki részletesebben, kétségtelennek kell
tartanunk, hogy az egységes nemzetnevelés elvével foglalkozott.

Ő egyébként a Hitel-ben a «kiművelt agyvelő» mellett a nemzet
boldogításának egy másik föltételét is említi.

«Csak magunkban a hiba, – mondja – de egyszersmind magunkban is a
feltámadási erő! A nemzet nagysága mindig csak magában a nemzetben
rejtőzik, s ahol már nemzet van, ott annak belső kifejtése mindennek
sarkalatja; hol pedig még nemzet nincs s csak egy kis része
privilegiált, nagyrésze pedig pórnép, legislegelső a nemzetesítés.»

A nemzetesítést ő a jobbágyságra vonatkoztatta, de úgy gondolom, nem
vétünk Széchenyi szelleme ellen, ha föltesszük róla, hogy követelhette
volna oly néprétegek nemzetesítését is, amelyek nem kényszerűségből,
hanem szándékosan különítik el magukat a nemzeti közösségtől, legyen bár
magatartásuk oka osztálygyűlölet, pártikuláris hajlandóság vagy
általános közömbösség.

Ő tehát kétféle módon kívánta gyarapítani a magyarság erejét: neveléssel
és nemzetesítéssel, illetve a meglévő nemzeti érzés belső kifejtésével.
A nevelés kérdésének megóvása szerinte a nemzeti sakkjáték első vonása,
amelytől az egész játék eredménye függ. A nemzetesítés a legeslegelső
dolog; a nemzet belső kifejtése pedig mindennek sarkalatja. Tehát egyik
olyan fontos, mint a másik, egyébként azonban ugyanannak az akciónak
különféle hatásairól van szó, az akció maga: a nemzetnevelés.

Széchenyi a nevelés fonák és bonyolódott voltáért nem az iskolát teszi
felelőssé, és nekünk, ha tovább akarnók szőni az ő gondolatát, erre még
kevesebb okunk volna, mint lehetett neki a maga idejében. Tudjuk: az
iskola csak egyik tényezője a nevelésnek. Folytatja azt, amit a család
jól-rosszul elindított, a mellett az ifjúság irányításában az iskola
állandó versenytársa az élet, amely száz látható és láthatatlan
csatornán keresztül csepegteti balzsamát és mérgét az ifjú lelkekbe.

Ha a Széchenyi gondolatköréből kiindulva, nemzetnevelésről beszélünk,
nemcsak az ifjúságra, hanem az egész magyar társadalomra kell
gondolnunk, amelynek belsejében át kell nevelődnie, ha meg akarja élni a
holnapi napfölkeltét.

A nemzetnevelés első feladata Széchenyi szerint: a nemzet belső
kifejtése. Tudatossá tenni a magyarság minden tagjában az összetartozás
érzését. Ha a legnagyobb magyar szellemében fogjuk fel a nemzeti érzést,
akkor ez nem más fajok gyűlöletét és elnyomását, hanem saját véreink
szeretetét és fölemelését fogja céljául kitűzni. Ma a nemzeti érzés mint
valami magától értetődő ősi örökség, ott szunnyad mindegyikünk lelkében,
de mint hatékony erő alig szerepel a közéletben.

A nemzetnevelés feladata, hogy minden magyart képessé és hajlandóvá
tegyen a nemzeti munkában való részvételre. Meg kell értetni a nemzet
minden tagjával, hogy az egyén csak a nemzet útján érvényesülhet és aki
cserben hagyja a nemzetet, cserben hagyja önmagát. Széchenyi szellemében
meg kell teremteni a közfelfogást, amely arra kényszerít mindenkit, hogy
saját érdekét alárendelje a nemzeti érdeknek.

Bár mindez elsősorban politikai feladatnak látszik, mégis úgy vélem, a
tudomány nagy szolgálatot tehet az ügynek, közreműködhetik abban, hogy
Széchenyi szavai szerint: egy nemzet megtartassék az emberiségnek, – ha
megkeresi és kijelöli az utakat, melyek a cél felé vezetnek; ha szilárd
formába önti a mai magyarság vezető gondolatait, megállapítja a
nemzetnevelés irányát, vagy – hogy egy divatos kifejezéssel éljek – ha
kultúrprogrammot ad a nemzetnek.

A magyar értelmiség epedve várja az országra boruló sötétségben
felcsillanó első fénysugárt. Hiszen tudjuk: a sötétség felidézésében
nagy része volt annak az áltudománynak, amely a háború előtt annyira
visszaélt a magyarság tudásszomjával és annyi jobb sorsra méltó
«kiművelt agyvelőt» idegenített el a nemzettől.

«Csak magunkban a hiba, de egyszersmind magunkban is a feltámadási erő!»
– mondja Széchenyi. «A feltámadási erő» valóban csak a kultúrális fölény
ereje lehet, de azt meg kell még szereznünk akarattal, munkával,
áldozatkészséggel. Ma is igazság még, ami igazság volt, midőn Széchenyi
a Garat-ot írta:

«… a magyart azon zarándoki önmegtagadás, azon széplelkű mérséklet,
egyedül azon rokonkeblű kölcsönös méltánylat és nemes magatartás
mentheti meg a süllyedéstől és vezetheti biztos és dicső nemzeti öbölbe,
vagy legalább az ránthatja ki provinciális pangásából, mely szerint, ha
a helyett, hogy most egyik a másik ellen agyarkodik… és egyik a másikra
törekedik tenni a hon hátramaradását… ha mindenik… nem aggódva azzal, a
többi mit művel… nem tétovázik jobbra-balra, de kötelességérzetében
saját példája által a selejteset is maga után rántja.»

(1922.)




A MACKENSEN-ESET[1]

Az árulás és a háládatlanság, amellyel magát a Károlyi-kormány Mackensen
vezértábornagynak, a magyar országhatárok dicsőséges védőjének,
elfogatásával és internálásával beszennyezte, gróf Károlyi Mihály egyéni
műve volt. A gróf kemény koponyájába befészkelte magát a rögeszme, hogy
bizonyos diplomáciai fogások segítségével ugyanolyan előnyöket
biztosíthat Magyarországnak, mint amilyenek a tótok, horvátok és
szlovének ölébe hullottak. Ők a tizenkettedik óráig vitézül harcoltak az
ántánt ellen, végül azonban mégis szövetségesekké és győztesekké
léptették elő őket. Ennek a fogyatékos ítélőképsségű embernek mi sem
volt könnyebb, mint hasra feküdni az ántánt előtt, hogy megmentse az
elveszett balta nyelét. Ő a politikában úgynevezett Machiavelli volt,
persze nagyon korlátolt Machiavelli.

A mai Magyarország igen határozottan megtagadott minden közösséget az
árulókkal. Károlyi gróf, akit a magyar bíróságok megbélyegeztek,
külföldön bujdosik; a Mackensen-epizód másik két gyászmagyarja, Pogány
doktor és Bőhm, akik később a proletárdiktatúra oszlopai lettek, csak
nagynehezen ugrottak meg az akasztófa alól. A mai Magyarországot az
ilyen emberek erőszakoskodásaiért és ostobaságaiért épp oly kevéssé
lehet felelőssé tenni, mint például Németországot a hajdani spartakusok
garázdálkodásáért.

Német földön, ahol a Mackensen-eset érthető módon fölizgatta a lelkeket,
többször már fennakadtak azon, hogy a magyar nép milyen egykedvűen vett
tudomást a Károlyi-féle gazságról. Egy-két német író megpróbálta, hogy
ebből az egykedvűségből általános, a magyar nemzeti jellemre nézve
meglehetősen lealázó következtetéseket vonjon le.

Az ilyen következtetéseket azonban óvatosan kell fogadni. Hogy mennyire
ajánlatos az óvatosság, az rögtön kitűnik, ha fölvetjük a kérdést:
hogyan viselkedtek a Mackensen-hadsereg csapatai vezérük elfogatása
alkalmával? A mai napig nagyon is egyoldalúan foglalkoztak a
Mackensen-esettel. Csak az eset magyar oldalát szellőztették; pedig van
annak német oldala is.

December 16-án – ezen a napon fogták el a tábornagyot – még tekintélyes
német csapategységek állottak magyar földön. Az összes hazatérő
csapatoknak, amelyek akkor még Budapesttől délen vagy keleten
tartózkodtak, két Németországba vezető út között kellett választaniok:
az egyik Budapesten és Bécsen át, a másik Szolnokon és Zsolnán át
vezetett ki az országból. Budapesttől a fóti kastély, ahol Mackensent
őrizték, alig néhány percnyi, Szolnoktól ötven kilométer távolságban
van.

A német katonák előtt természetesen nem volt titok, hogy mi történt a
hadvezérükkel. Kérdés most már, hogyan reagáltak az eseményekre? Bizony
sehogysem reagáltak.

Hogy megértsük az akkori helyzetet, tudnunk kell, hogy a fóti katonai
őrség három tisztből és ötven vörősőrből alakult. Mivel a vörösek
unalmasnak találták a fóti szolgálatot, csak úgy lehetett őket együtt
tartani, hogy a legénység felét felváltva Budapestre szabadságolták.
Később tizenhat csendőr váltotta fel a vörösőröket.

Tizenhat csendőr! És ugyanakkor a német katonák tízezrei tartózkodtak
Fót szomszédságában. A Károlyi-kormány jóformán védtelen volt.
Rendszeresen feloszlatta az összes magyar csapatkötelékeket, mert utolsó
lehelletéig attól kellett rettegnie, hogy valamelyik jó rendben hazatérő
csapat felrúghatná az egész Károlyi-féle köztársaságot. Hogy ennek
elejét vegyék, már az országhatáron lefegyverezték a hazatérőket, a
kormány ügynökei pedig föllázították a legénységet a tisztikar ellen.

A forradalmi kormány «védereje» a vörösgárdisták hada volt, amely
lógósokból, kórházi szimulánsokból és szökött fegyencekből alakult és
amely, ha egyáltalában valakinek, akkor a katona- és munkástanácsnak
engedelmeskedett.

Ha a németek megőrizték volna hajdani vasfegyelmüknek és harcias
szellemüknek akár csak az árnyékát is, akkor egyetlen ezredük bőségesen
elegendő lett volna arra, hogy szétverje a vörösöket. Kiszabadíthatták
volna vezértábornagyukat, a nyavalyás Károlyi-kormányt pedig, ha kedvük
telt volna benne, haditörvényszék elé állíthatták volna, amivel
egyébként feledhetetlen szolgálatot tettek volna Magyarországnak.

A németek azonban komoran és mohón vonultak hazafelé. Bár a
Károlyi-kormány «elrendelte» az egész Mackensen-sereg internálását, a
németek útjokban, minden ántánt-jegyzék és minden kormányrendelet
ellenére, annyi ellenállással sem találkoztak, hogy akár csak egy
emberüket is internálták volna. Egy emberüket sem, éppen _csak_ a
hadvezérüket!

Ha mármost a német csapatoknak dicsőséges marsalljukkal szemben
tanúsított magatartását a lovagias hűség ugyanolyan mértékével ítélnők
meg, mint aminőt némely német írók a magyarsággal szemben alkalmaztak,
vajjon milyen következtetésekre jutnánk?

De hiszen nincs egyetlen épeszű magyar ember, aki kétségbe vonná a német
katona ezerszer kipróbált hűségét, lovagiasságát és vitézségét. Csak
azért állítottam be _így_ a kérdést, hogy ad absurdum vezessem a
Magyarországgal szemben emelt vádakat.

A német embertömegek, amelyek akkor keresztül özönlöttek az országon,
nem voltak már hadsereg. Csak kiábrándult, elkeseredett, testileg és
lelkileg elcsigázott, elvadult emberek voltak.

A magyarok pedig, akiknek városain és falvain keresztül vonultak,
hasonló szellemi és erkölcsi állapotban voltak. Minden tekintély
ingadozott; a fegyelem köteléke megoldódott; Tisza gróf meggyilkolása
elüldözte a komoly elemeket a fórumról; az egész nemzetet szellemileg
megbénította a szörnyű légköri nyomás, a nagy vihar előjele, amely
később darabokra szakította az országot. Közép-Európa valami hatalmas
pánik áldozata volt; a németek nem voltak azokban a napokban hadsereg, a
magyarok nem voltak nemzet.

Aki megérti a németek passzív viselkedését a Mackensen-esetben, – és aki
akarja, az meg is tudja érteni! – annak meg kell értenie az akkori
magyarság viselkedését is. Bizonyos jelekből arra szabad
következtetnünk, hogy maga a vezértábornagy tisztult bölcseséggel ítéli
meg az 1918-iki eseményeket. Jó volna, ha ebben a kérdésben általánossá
lenne az emberies és megértő felfogás, mert mi magyarok nem igen
képzelhetjük el nemzeti jövőnket a nélkül, hogy bele ne vonjuk
számításunkba a német nép barátságát, de viszont Németországra nézve sem
lehet közömbös a tudat, hogy nagy erkölcsi tőkebefektetésekkel
rendelkezik a mi kis országunkban.

(1929.)




FEKETE SZÜRET A BADACSONYON

Párhuzamos barázdákban egyformára vágott, türkizkékre permetezett
szőlőtőkék futnak szét a láthatárig, a kicirkalmozott vidék
csodálatosképpen mégis olyan regényes, mint a tájkép nagymama
zenélőóráján. Aki most látja először a hegyet, az is gyermekkori
hangulatokat talál itt, amelyek édes melanchóliával cirógatják a szívét.
Ha én a szőlőkben járok, Himfy lantjának pengését hallom; ha föltekintek
a gigantikus hegytetőre, Berzsenyi pátosza mennydörög a lelkembe.

A kihült vulkán fenséges és merész vonalaival úgy emelkedik az opál- és
gyöngykagylószínekben remegő tó fölé, mint az erő és a szépség
istenszobrának talapzata. A gazdagon tagolt lejtőkön szőlők, fölöttük
sötét erdőkoszorú, a fák fölött titáni bazaltoszlopok meredeznek ég
felé.

Ez a legszebben fölépített hegy mindazok közül, amelyeket életemben
láttam. Különb a palermói Monte Pellegrinónál, amelyről Goethe azt
mondta: a világ legszebb hegyfoka. Goethe nem látta a Badacsonyt.
Mostanában mind több külföldi fordul meg a Balatonon, egyszer talán
eljön az az ember is, akinek még mi magyarok is el fogjuk hinni, hogy a
Badacsony a természet szépségének egyik világcsodája.

*

Szüretelnek a Badacsonyon, de senkinek sem telik benne öröme, keserű lé
folyik a borprésből. A halál árnyéka borul a verőfényes vidékre. Betege
van minden háznak, beteg maga az öreg Badacsony. Reggeltől estig hallani
lázas hörgését, kínos köhögését, sziklaarca napról-napra fakóbb és
idegenebb lesz; ez már a facies hippocratica. A nagy Pán haldoklik!

Beszéljünk magyarul: a hegy köhögése: robbantó töltények durrogása. Mert
évek óta robbantják, darabolják, hordják a Badacsonyt. A haszonlesés
rávetette magát, belevágta farkasfogait és ami szépséget nyert a
Teremtőtől, azt cafatokban tépi le testéről.

Sziklaormának óriás oszlopai, amelyek aranynál drágább fejedelmi
koronaként övezték homlokát, egymásután ledőlnek, a helyükön undok
sebhelyek támadnak, százöles fekélyek, vigasztalan kőomlások.

Üzleti nyelven ezt úgy hívják: kitermelik a Badacsony bazaltját. A
szőlőbirtokosok úgy szeretik a hegyüket, mint családi pátriárkájukat, ők
rémülettel és keserűséggel a szívükben tiltakoznak a szörnyű barbárság
ellen. Évek óta kongatják a vészharangot, segítséget kérnek, fűhöz-fához
kapkodnak, tanácskoznak, folyamodnak, könyörögnek, de a dinamit konokul
és ádázul tovább durrog, a hegy képe napról-napra fogy és torzul:
Istennél a kegyelem!

Mikor a részvénytársaság először vetette rá magát prédájára, azzal
áltatták a badacsonyiakat, hogy a bányákat a hegy belsejébe fúrják, a
Badacsony profilját azonban nem érintik. Mikor már szörnyű módon
elrútították, a háborgó lelkek csillapítására kijelöltek egy pontot,
hogy azon túl már nem mennek. Most már régen túl vannak azon is, a dúlás
vandál lendülettel folyik tovább és ha egy erős kéz le nem veri a
közkereseti sakálhadat a Badacsony testéről, akkor nem is fogják
abbahagyni, míg az utolsó bazaltcafatot le nem rágták sziklacsontjairól.
És majd marad a dalokban és mondákban gazdag öreg Badacsony király
helyén egy undok kő-dög a parton.

És ha valaki kegyelmet kér a halálraítéltnek, akkor szembe találja
magával a falvak lakóit, szegény, jó embereket, asszonyokat, gyerekeket,
akik munkához és kenyérhez jutottak a bányákban. Lám, a tőke
emberszerető: spódiummá őrli fel öregapa csontjait és megengedi, hogy az
unokák napszámosmunkát végezzenek mellette.

*

Állítom: ilyen vandál módját a nyerészkedésnek, a nemzeti kincsnek
egyesek javára való ilyen kíméletlen elpusztítását, semmiféle
kultúrországban nem tűrnék meg. Próbálja meg valaki és csináljon
kőbányát a rajnai Loreley-sziklából, vagy hordja le Capri-sziget hegyét,
majd meg fogja tanulni, mi a különbség mások közt és miköztünk.

A magántulajdon, a szerzett jog szentségére hivatkoznak azok, akik a
Badacsony testéből lakmároznak. Van azonban valami, ami szentebb a
magántulajdonnál és minden szerzett jognál: a nemzeti érdek. Ha nemzeti
érdekből meg kell védeni a történelmi műemléket saját birtokosának
értelmetlensége vagy kapzsisága ellen, akkor hogyan szabad eltűrni, hogy
megsemmisítsék az Úristen remekművét, amelynek szépsége közös tulajdona
minden magyar embernek?

Tegyük fel, a székesfőváros egynap bérbeadná a budai Halászbástya
köveinek kitermelési jogát és a legtöbbet ígérő badacsonyi
részvénytársaság, amelyet Esterházy herceg úr tekintélye támogat,
kőbányát csinálna Schulek architektúrájából. Nos, ez semmivel sem vadabb
gondolat, mint az, ami a Badacsonyon történik. Sőt egészben véve
ártatlanabb dolog lenne, mert a Halászbástyát egy eljövendő tisztább kor
a régi tervek szerint újból fölépíthetné, de a Badacsonyt senki, csak
maga az Úristen tudná restaurálni, ha a kihült vulkánnal megint tüzet
hányatna.

Bizony mondom, a cég, amely a badacsonyi bányának a robbanószereket
szállítja, büszke lehet patrónjainak pusztító erejére. Azok nemcsak a
hegyet zúzzák darabokra, de éreztetik hatásukat az egész művelt
emberiséggel, mert szegényebbé teszik a világ szépséginventáriumát,
azonkívül sebet ejtenek minden egyes magyar ember jóhírén is, mert
ország-világ szemében azt a látszatot keltik, hogy a mi fajtánk nem
méltó ennek az istenáldotta országnak természeti kincseire.

De még valamit összezúznak a robbantó töltények: sokunknak azt az
öröklött babonás hitét, hogy az arisztokratikus nagybirtok konzervatív
érték és valamiféle hivatást teljesít a nemzet szolgálatában. A
Badacsony homlokán éktelenkedő sebhelyek nyilvánvalóvá teszik, hogy a
nagybirtok üzleti morálja _egy_ a banktőkéével: mind a kettő a kémiai
sav vakságával és mohóságával kezdi ki és rágja szét azt, ami a közelébe
jut. Sőt mégcsak nem is konzervatív, hanem ebben az esetben a
konzervatív nemzeti gondolat tagadása.

(1929.)






KISKORÚ TESTVÉREIM




FÉSZEKRAKÁS

Hála Istennek, szaporodnak a madarak a főváros környékén. Télen nagy
rajokban járnak az etetőkre az énekesek, főleg a cinegék, tavasszal
pedig visszhangoznak a budai hegyek a rigófüttytől. Tavaszi hajnalon az
ágyamból hallottam a vadgalambot és a kakukot, az éjszakai hangok közül
pedig a fülemüleének annyira megszokott, mint a tücsökcirpelés.
Kertünkben feketerigó, pinty és tengelic fészkel, a baromfiudvaron
pedig, a verebek hangos megbotránkozására, nyáron is kosztra járnak a
pintyek.

Az énekesek hivatalos védelemben részesülnek és ennek már látszik is jó
hatása. Megérdemlik a védelmet az agrárius ország részéről, mert mint
hernyószedők, lepkevadászok és bogárirtók kedves és olcsó napszámosai a
gazdának. Azt hiszem, jó volna, ha a kormány a madárvédelem terén
megtenné az utolsó lépést is, megtiltván, hogy a védelemre jogosult
hazai énekeseket valaki fogságban tartsa. A kanárit és a többi
egzotikust ám zárja kalickába, akinek kedve telik benne; a hazai énekes
azonban legyen szabad, hiszen neki kultúrhivatást kell teljesítenie. Aki
elfogja, az végre is bizonyos esztétikai élvezettől és gazdasági
haszontól fosztja meg embertársait. Pedig amíg piaci ára lesz az
énekes-madárnak, addig mindig akadnak majd madarászok és rabtartók.

Van itt a budai hegyek tövében mindenféle madár. A legjellemzőbb madara
a vidéknek a feketerigó; csak a fecske kevés, talán azért, mert kevés a
lábasjószág és így kevés a légy. Pedig a fecskefészek az eresz alatt a
családi békesség jelképe és ezért mindenképpen kívánatos ékessége a
háznak. Odahaza, a délvidéken, azt tartják, hogy a fészekrakó fecske
messzire elkerüli az olyan házat, ahol perpatvarban élnek az emberek.

Amióta itt lakunk a magunk kunyhójában, tavasszal nagyon várjuk a
fecskéket. Tavaly meg is jelent egy lakáskereső párocska. Nem házi,
hanem füsti fecskék voltak. Először csak egyik keringett az eresz körül
és miután jól körülnézte a házat, elhozta a párját is. Egészen úgy
viselkedtek, mint a lakásnéző házaspár, megnézték a tető alatt a
kombinációba vehető összes helyeket, majd a lugas tetejére telepedtek és
csicseregve tanácskoztak. De aztán furcsa ötletük támadt. Hajnalban
néhányszor bejöttek a nyitott ablakon keresztül a lakásba, egy nap pedig
komolyan készülődni kezdtek, hogy fészket raknak az öltözőszoba
függőlámpása fölé… Mivel azonban ezt a szobát semmiféle gyalogjáró vagy
repülő partájnak nem óhajtjuk átengedni, néhány napig zárva tartottuk az
ablakát. Fecskéink azután szerencsét próbáltak a szomszédságban, ott már
hordták is az építőanyagot a dohányzó-szobába, de mivel onnan is
kitiltották őket, megharagudtak és más vidékre mentek. Abból, hogy
mindenáron szobában akartak lakni, arra következtettünk, hogy hideg
nyarunk lesz – és a fecskejóslat tavaly be is vált.

Az idén megint szó esett a fecskékről, aztán egyszerre, mikor már nem
vártuk őket, nagy késéssel megjöttek. Megint füsti fecskék. Ezúttal a
tornác famennyezetére vetettek szemet; ezt a helyet már tavaly is föl
szerettem volna nekik ajánlani. Rögtön építkezni kezdtek és hamarosan
kitűnt, hogy a fecskék, vagy talán csak az én fecskéim, építőművészete
korántsem tökéletes. Három különböző helyen fogtak bele a munkába, és
mikor a sötét gerendán már ott sárgállott agyagból a fecskeház íves
alaprajza, megint abbahagyták az egészet.

Végül megtalálták a nekik való építőtelket a gerenda és a fal
összeszögellésében és most már serényen folyt a munka. De így is
eltartott majd három hétig. Ezekben a madarakban, hál’ Istennek, nincs
meg a méhek és a hangyák buta és felbőszítő munkafanatizmusa. Csak korán
reggel dolgoznak és késő délután; a nagy hőség idejében csicseregve
hűsölnek az árnyékban. Az anyagot a közeli Ördögárokból szállítják.
Munkaközben viselkedésük szinte ijesztően intelligens. Az egyik egy
darabka agyagot hoz a csőrében. Száz kilométer sebességgel vágtat,
magasan a kémények fölött szállva, aztán merész ívben kanyarodva lecsap
az eresz alá; ha túlerős a lendülete, akkor megint kiszágult az
ablakíven, szűk kört hasít a tornác oszlopa körül és most már fékezve
odaszáll a fészekre és munkának lát. Miközben dolgozik, megjön a másik
is, hosszú szalmaszállal a csőrében. Ilyenkor mindig szólnak egymáshoz
valami moll-hangú, halk csicsergéssel. A szalmahordó, mivel a hely szűk
arra, hogy ketten egyszerre dolgozzanak, köszönés után megint kirepül és
a szalmaszállal a csőrében megtelepedik rendes pihenőhelyükön, a lugas
vasívén. Két perc mulva a vályogvető elkészült a maga dolgával és
átengedi helyét társának. Gyakran megesik, hogy most már a vályogvető ül
a lugasra és megvárja, amíg elkészült a szalmahordó. Aztán együtt
vágtatnak az Ördögárok felé, boldog izgalmukban sivítva, a saját mesés
ügyességükben gyönyörködve.

A füsti fecske azonban nem olyan híres építőművész, mint a házi fecske.
Erős, de meglehetősen kócos, fölül egészen nyitott fészket tapaszt a
tető alá, míg a házi fecske fölül is bezárja a házat és kerek kis ajtón
jár ki-be.

A kész fészket kezdetben csak nappal látogatták a fecskéink, az éjszakát
házon kívül töltötték. Mindenesetre azért, mert lakásuk még nedves volt.
Néhány arasznyira a fészektől nagy villamoslámpa függ; eleinte
megszeppentek, ha hirtelen világítani kezdett a körte, de azután hamar
megszokták. Minket, akik lakótársaik vagyunk, ugyancsak megszoktak már.
Az első napokban, ha kimentem a tornácra, ijedten surrantak ki
fészkükből. Amióta azonban költenek, nemes és mondhatnám megtisztelő
bizalmat mutatnak. Most már abba is belenyugodtak, hogy a két családunk
közösen használja a kerti lugast.

A baromfiudvar felől, a tető bádogcsatornájában, még egy madárcsalád
fészkel: verebek. Az ember lehet akármilyen demokrata, vagy bohém, azért
nem nézheti rosszaló fejcsóválás nélkül ezeknek a züllött háztartását.
Fészküket a vízlevezető csatorna közepébe rakták, alkalmasint abban
bizakodva, hogy az idén talán nem lesz nagy eső. És amilyen szerencséje
van az ilyen népségnek, nem is volt mindaddig, amíg szárnyra nem keltek
kicsinyeik. Hihetetlen lármás és veszekedő nép, olykor úgy
összeverekszik a család, hogy egymást tépázva végiggurulnak a háztetőn.
Olykor órákon át ott ülnek az akácfa tetején és felbőszítő makacssággal
kiáltoznak valamit egymás szemébe. A baromfiudvaron valamennyien úgy
elhíztak, hogy repülésük már csak nehézkes vergődés. Nem is szeretnek
repülni; a legnagyobb élvezetük, ha az udvar porában hempereghetnek.
Fecskéink, mint két fekete zománcos ékkő, némán ott ülnek a lugas
vasrúdján és tudomást se vesznek róluk. És jellemző, nem annyira a
madarakra, mint inkább az emberekre, hogy a fecskékről mindenki úgy
beszél, hogy a mi fecskéink, a verebeknek azonban nem akad gazdájuk.
Pedig a verebek télen is itt lesznek, itt fognak lármázni, tollászkodni
és követelődzni az ablakunk alatt, a fecskék azonban, a mi fecskéink,
messzi Ophir-ország szomjas kék ege alatt, pálmafák ringó lombja fölött
vonják majd titokzatos íveiket.

(1913.)




JELENTÉS AZ IDEI ÉNEKESMADÁR-ÁLLOMÁNYRÓL

Hála Istennek, szárnyra keltek már a kis rigók és ezzel kő esett le a
szívemről. Eddig mindig attól féltem, a szomszédasszony fehér macskája,
a Hüvösvölgy legundorítóbb fészekrablója, mégis elpusztítja őket. Ez a
Flóbert-golyóra megérett bestia, amelyet pedig az úrnője kövérre
hizlalt, tehát nem is mentegetheti magát éhségével, állandóan ott
settenkedett a fenyőfáim tájékán és volt nap, amikor ismételten le
kellett rohannom, ha hallottam a madarak segélykiáltását.

A költő madár vészjelet ad, valahányszor macska közeledik a fészkéhez. A
vészjel egészben véve egyforma az összes madarak között és hasonlít az
élesen kiejtett «csak» szóhoz. Tehát nem valami síránkozó visítás, hanem
a mechanikusan ismétlődő «csak» jelzi a macskát. Aki egyszer megtalálta
az összefüggést a hang és veszedelem között, az nem tud többet nyugodtan
maradni, ha szólítják a madarak.

Jókai Mór egyszer azt beszélte a Svábhegyen, hogy a fülemiléi az
ablakához jönnek jelenteni, valahányszor macska van a kertben. Nem
tartom a dolgot lehetetlennek. Annyit a magam tapasztalataiból is tudok,
hogy a rigók ilyen macskabotrányok alkalmával bennem mindig felismerik a
szövetségesüket. Amint észreveszik, hogy közeledem, csodálatosan
nekibátorodnak, a macska képébe csapnak és engem fokozott lármájukkal
valósággal ráuszítanak az ellenségre.

Engem csak egyszer ültetett fel egy rigó, egy kivételesen fogyatékos
intelligenciájú madár, midőn ok nélkül félreverte a harangokat, a fenyők
alatt békésen alvó dáklikutyám láttára. Biztosan macskának nézte a
jámbort.

A szóbanforgó dákli különben egy ideig érdemeket is szerzett a
madárvédelem terén. Valahányszor felhangzott a vészjel a kertből,
kieresztettem az ajtón, néhány harcias szóval feltüzelvén az ambicióját.
Ő azután repülő fülekkel végigkarikázott a kerten, a felháborodástól
lángolva, hogy a kurta lábaival sohasem tudja utolérni a menekülő
macskát. Hogy, hogy nem, később a macska és a kutya összebarátkoztak és
ha azontúl összetalálkoztak a kertemben, valósággal egymás nyakába
borultak. Én akkor a fészek védelmére körülvettem a fa törzsét valami
rőzsetorlasszal, amely tulajdonképpen a katonák «spanyol lovasának»
plágiuma, egyébként azonban jól bevált.

*

Biztos vagyok benne, az énekes madarak tudják, hol látják őket szívesen.
Én a megtisztelő bizalom jelének veszem és nem is minden önérzet nélkül
emlegetem, hogy az idén megint hét énekes család fészkel a kertemben.
Ezek közt van három rigópár, egy cinege, két rozsdafarkú és egy
vadgerlicepár.

A rigók régi törzsvendégeim, ők a fenyő és a tiszafáim között építik
fészküket, meglepő ügyetlenséggel, amit az ember fel sem tenne ilyen
eszes madárról, úgy hogy minden iskolásfiú és minden macska első
pillantásra megtalálja.

A rozsdafarkúak az idén jelentkeztek első izben. Az egyik pár a
pitvarban lévő elhagyott fecskefészket rekvirálta lakásul, a másik a
veranda függőlámpásának felső vaspajzsán rakott fészket.

A cinegék télvíz idején nagy csapatokban lepik el a hüvösvölgyi
kerteket, tavasszal azonban mindig kivonulnak a hegyekbe. Ezt az egy
párt a fészekodú tartotta itt, amelyben láthatóan jól érzi magát.

Legbüszkébb vagyok a vadgalambjaimra. Azt hiszem, őket a szelíd gerlicék
vonzották ide, amelyek reggeltől estig turbékolnak a verandán. Van a
kertben egy öreg akácfa, annak elmult ősszel levágták egész koronáját,
mire a törzséből olyan sűrűn törtek fel az új hajtások, mint az ecset
sörtéi. Ezek között a sörték között építkeztek, még a legfurfangosabb
macska számára is hozzáférhetetlen helyen.

*

Az énekes madár az anyatermészet egyik legszeretetreméltóbb ötlete.
Budapest környékén feltünően felszaporodott mostanában a számuk és ha a
kültelki kerttulajdonosok, nemkülönben a székesfőváros, mint budapesti
erdőbirtokos, többet törődnének velük, akkor előreláthatóan csakhamar
tömegesen jelentkeznének a városi parkokban és köztereken is.

Hogyan «törődjünk» velük?

A madaraknak két kegyetlen ellenségük van: a téli hideg és az éhinség.
Ha kemény fagy van, és ha magas hó lepi a kerteket és erdőket, úgyhogy
nem tudnak hozzáférni a különféle magvakhoz és a téli álmukat alvó
bábokhoz, akkor nyomorultan elpusztulnak.

Tehát állítsunk fészekodukat és téli etető-helyeket! A fészekodut, ahol
nyáron rendszerint egy-egy párocska szokott tanyázni, télen át
tömegkvártélynak és éjjeli menedékhelynek használják a madarak. Én
megolvastam egyszer, februári alkonyatkor, amint egymás után tizenegy
cinege bujt be ugyanegy fészekoduba. Ami a téli madáretetést illeti: az
énekes madárnak nem kenyérmorzsa, hanem zsíradék kell. Tehát napraforgó
magja, kendermag, szalonna, háj vagy faggyú. Az utóbbit kővéfagyott,
ökölnyi darabokban lehet az etetőhelyre kitenni, a madarak napokig nagy
odaadással kopácsolják és csipegetik.

(1925.)




TRIANONI MACSKÁK

Én vagyok az az ember, akit fél esztendőn át irigyelni, fél esztendőn át
sajnálni szoktak barátai a lakása miatt. Én ugyanis a kültelken lakom,
kertek közt és elmondhatom: télen pusztán, nyáron paradicsomban az én
lakásom.

Most nyár van, megint én vagyok felül, most élem gyöngyéletem és
versenyt cincogok a tücskökkel. A pestiek, akik kikoptak Riminiből,
Tátralomnicból és Gmundenből, azt mondják: «Ja persze, neki könnyű!»

*

Egy rigópár megtisztelte a tiszafámat avval, hogy fészket rakott benne,
a hím pedig úgy hálálja meg a vendéglátást, hogy reggeltől estig
fütyörész. A rigóének kedvesebb minden más madáréneknél, mert a
fülemile, a vadgalamb, az aranymálinkó százezer év óta lekottázott
rituális éneket ismételget, a rigó azonban maga komponálja az énekét, ő
egyéniség. Mindenik a skálázáson kezdi. Piros hajnalban már ott ül a
kertkerítésen és hallatlan odaadással, néha fölháborító csökönyösséggel
tanul, mint egy keményfejű parasztsuhanc, akinek furulyát ajándékoztak.
Rió, rió-adi, adi-csür, csür-vica, vica… sivítja kilencszázszor
egymásután. Később összerakja a szótagokat és már igen változatos és
furcsa dolgokat recitál. Eredetiségre nem törekszik, néha elplagizálja a
fecske, a fülemile, a veréb, a kotló, sőt a közeli kaszárnya
trombitásának motivumait is. Ha elúnja a saját énekét, akkor vásottan
belesercent vagy nyikorog, mint a talyiga és átrepül a tiszafához.

*

Akkora örömöm telik a rigóimban, hogy gyanussá lesz előttem az egész
dolog: hátha itt valami nincs rendben? Mert hiszen a polgári sorsú
magyar embernek mostanában mindenről le kell szoknia, amiben öröme
telhetnék. Le kell szoknia arról, hogy ízléssel öltözködjék, hogy kedve
szerint egyék, igyék, hogy tisztességes szivart szívjon, le kell tennie
arról, hogy világot lásson, hogy meleg napfényre, tenger mellé vigye
fáradt idegeit, le kell szoknia még arról is, hogy külföldi könyveket és
folyóiratokat olvasson, mert ahhoz már igazán nem embernek, hanem
sibernek kell lenni, hogy előfizethessen a Revue des deux Mondes-ra.

Mindez pedig azért van, édes magyarom, mert elvesztetted a háborút. A
győztesek csak úgy élvezhetik győzelmüket, ha neked rossz dolgod van.
Mert katonai Gloire: a gyönyörűség, melyet a mások szenvedése nyujt.
Neked szenvedned kell, hogy ők beteljenek a saját dicsőségüktől.

A fekete rigó énekét azonban meghagyták. Mi ez vajjon? Csak
feledékenységből maradt volna ki a trianoni szerződésből? Alig hihető.

*

Barátom, a feketerigó, hirtelen abbahagyja énekét és félig ijedten,
félig dühösen csörög. A magas fű hullámozni kezd, aztán két macskát
látok, amint nesztelen, puha talpakon végigosonnak a kerten. Az egyik
fehér és karcsú, a másik szürkefoltos, nagyfejű. De egy harmadik is jön
az orgonabokrok felől: ez meg egészen fekete. Macskakongresszus! A három
macska összeül, mintha tanácsot tartanának, aztán libasorban megindulnak
a tiszafa felé. Oh, a bestiák!

De most meghökken a három fészekrabló, mert az udvar felől a hivatalos
buzgalomtól lángolva előrugtat Zsandár, a házőrző kuvasz. Mi az?
Macskák? No hiszen éppen jó kedvében lelik!

Avval az ősi dühvel, melyet minden jóravaló kutya minden macska iránt
érez, megattakirozza a három szövetségest. Ugatása haragos üvöltéssé
lesz, egészen bizonyos, hogy förtelmesen káromkodik a maga kutyanyelvén.
A három macska ész nélkül háromfelé rohan, kettő általveti magát a
kerítésen, egyik azonban, a fehér, már csak a diófán talál menedéket.

Zsandár lenn ül a diófa alatt és várja, hogy a macska lejöjjön. A macska
fenn ül a fán és várja, hogy Zsandár eltakarodjék. Melyik unja el előbb?

*

De most már egészen világosan látok: hát persze, hogy nekünk tilos a
madárének! A dolog annyiban van, hogy a szegény emberek nálunk Trianon
jóvoltából már nem győzik etetni sem a macskáikat, sem a kutyáikat. A
macska megél a kertben is, madárvadászaton. A kutya nem tud így megélni
és gyorsan pusztul. Minél jobban szaporodik benn a városban a luxuseb,
annál inkább fogy künn a külső részeken a házmesterek és kertészek
házőrzője. A nagy kutyaadó meg fogja neki adni a kegyelemdöfést. És
minél kevesebb lesz idekünn a kutya, annál szabadabban garázdálkodnak
majd a macskák és annál rohamosabban pusztulnak majd az énekes madarak.

Tetszik érteni? Trianon nem akarja, hogy nálunk madarak énekeljenek. A
győztesek tekintélye úgy kívánja, hogy csend legyen a magyar kertekben.
És így tulajdonképpen a fehér macska ott fenn a diófán a jóvátétel
ügyének szolgálatában áll. Zsandár pedig a fehér tépőfogaival a trianoni
szerződést veszélyezteti és nem bizonyos, nem fogják-e lefegyverzését
követelni.

(1923.)




AZ EMBER ÉS AZ ÁLLAT

Ma délben kisgyerek-combját ebédeltem. A szakácsnő velesült burgonyát és
zöld salátát tálalt hozzá.

A gyermek egy szomorúszemű, szelíd tehénanya borjú-gyermeke volt.
Ezeknek a kis borjúknak nem lehet valami gazdag élettapasztalatuk,
mondják, hogy a vágóhídon némelyik megnyalja a mészároslegény kezét.

Hallotta ön valaha a jászolhoz kötött tehén bőgését, amikor a mészáros
elviszi a borját? Nevessen kérem, de én azt a bőgést megrendítőbbnek
találom Niobe sirámánál. Soha még szörnyűbb fájdalom nem zengett a sötét
földről a csillagos egek felé! Azt hiszem, ezért a hangért lett a tehén
a hinduk szent állata.

*

Szóval: borjúcomb volt ebédre és vendégem is került hozzá, egy kedves
vén fiú, akit a világi dolgok közül éppen csak a vadászat sportja
érdekel.

Mulatságosan mondta el, hogyan viselkedik a nyúl, mikor megkapja a maga
sörétporcióját. Legkomikusabb, ha orron lövik, mert akkor szabályszerű
bukfencet vet. Az ember megpukkadhatna a nevetéstől!

Kissé elkedvetlenítő, persze, ha elgondolja az ember, hogy a nyúlnak
szakasztott olyan idegei vannak, mint nekem vagy neked, ha a sörét
széttépi a tüdejét vagy a beleit, az éppúgy fáj neki, mint fájna nekem
vagy neked. A dülledt nyúlszem még a holta után is tele van rémülettel
és fájdalommal.

*

Azt kérdezi a vendégem:

– Miféle csattogást hallani az utcáról?

Nem is hinné az ember: a fuvarosok ostora szól így. A nyaralóm előtt
hirtelen emelkedik az út és a téglahordó lovak csak nehezen tudnak
felkapaszkodni. Megfigyeltem: a kocsisok legszívesebben a ló hasát
verik, mert a háta már nem igen érzi.

A négylábú mártirok némán és megtört szemmel erőlködnek a nehéz kocsi
előtt. Tavaly a házam előtt szörnyet halt egyik. A kocsis azt mondta: ő
már hajnal óta várt ilyesmit. Az állat hajnal óta agonizálva vánszorgott
a kocsi előtt.

*

Egyszerre fájdalmas üvöltés hallatszik az utcáról, azután hangos
férfinevetés.

Tudom, mi az! A lejtőn a fuvarosok leszállanak a kocsikról és
rajvonalban lépkednek. Mindegyiknek kezében ostor. Olykor szembe kullog
velük egy szerény kis kutya, amely – ő tudja, miért – sürgősen a vám
felé igyekszik. Mikor meglátja a legényeket és kezükben az ostort,
félénken visszahőköl, de azután kutyakönnyelműséggel mégis
megreszkirozza, hogy a kerítésfalhoz lapulva, elosonjon mellettük. A
legközelebb eső kocsis a világért el nem mulasztaná, hogy ostorheggyel
jót ne csipjen a bőrén. A kutya pedig üvöltve sántít tovább. Hát hiszen
a szegény embernek is kell valami örömének lennie!

Ha körülnézek a világegyetemben, az embernek csak egyetlenegy lelkes, hű
és önfeláldozó barátja van: a kutya. No hiszen, meg is fizet érte!

*

A házam pitvarában madárkalicka függ.

– Milyen kedves! – mondja a vendégem.

És nem gondol arra – máig magam sem gondoltam reá – hogy az erdő
tarkatollú gyermeke szomorú kis fegyenc, életfogytiglan börtönt ül, csak
azért, hogy halljam a fájdalmasan epedő énekhangokat, amelyekkel
elvesztett szabadságát síratja. Milyen keserves lehet a fogság annak,
aki megszokta, hogy erdők és hegyek fölött hasítsa a napfényes levegőt!

*

A kertkerítésen túl kis süldőleány szaladgál, pillangót kerget és olyan
kecsesen mozog, mint maga Psyche, a bakfis-istennő.

A kis szomszédnő a gimnáziumba jár és szenvedélyes rovargyüjtő.
Egyáltalában nagyon komoly gyermek. Amit elfog, azt gondosan
felnyársalja vékony tűvel. Olykor napok mulva is, ha utána néz a
zsákmánynak, a feltüzött kis állat még él és lassú, kínos ütemben
mozgatja remegő lábacskáit. Tudunk emberekről, akiket ennyi szenvedésért
szentté avattak.

*

Az egész szomszédcsalád nagy «természetimádó». Van a kislánynak két
öccse, azok ugyancsak híres «gyüjtők». Gyüjteni annyi, mint gyilkolva és
fosztogatva járni az erdőket. Kirabolják a madárfészkeket, mert nekik
«tojásgyüjteményük» is van, tűhegyre szúrnak vagy spirituszba fojtanak
minden apró állatot, amelyet balsorsa a «gyüjtők» útjába vezet. Annyi
példányt ölnek meg, amennyit meg tudnak szerezni: ami nekik nem kell, az
jó lesz cserepéldánynak. A gubókat skatulyába zárják s ha tavasszal
kikel a pillangó, pihés kis testét már várja az acéltű.

*

A kirándulók tegnap egy ritka szép siklót vertek agyon az erdőben. A
legártatlanabb és legkecsesebb kígyó volt, de meg kellett halnia, mert a
városi embert valami babonás dühroham fogja el, ha kígyót lát. Tízen is
utána vetették magukat, botokkal és esernyőkkel zavarták, döfködték, a
megrémült állat kétségbeesetten menekült, kövek, farakások alatt
keresett oltalmat, végül mégis oda kellett adnia a teremtés urának az ő
egyetlen tulajdonát szegény kis életét. Most ott fekszik az úton, tört
derékkal, eltaposott fejjel, a hangyák prédája.

Az ember förtelmes dolgokat művel «kiskorú testvérével», az állattal. Ha
Mózes könyve az embert az állatok királyává avatta, akkor egy vérszomjas
tömeggyilkosra bizta a kormányt.

(1925.)




A MI KISKORÚ TESTVÉREINK

Közfelfogás szerint az állat halála «indokolt», ha az ember érdeke úgy
kivánja. Meg kell halnia, mert kárt vagy alkalmatlanságot szerez az
embernek, mert szükség van a húsára, a csontjára, a bőrére vagy a
tollára, és ezt az életével együtt oda kell adnia a teremtés
zsarnokának. The rest is silence!

Rengeteg sok állat azonban «indokolatlanul» hal meg. A nyomorult tollas
vagy négylábú proletárnak nincs semmije, ami az ember kapzsiságát
ingerelhetné, haszontalan irhájával együtt mégis oda kell adnia vidám
kis életét is, mivel az ölés maga gyönyörűsége Kain nagykorú és
serdületlen fiainak. A halál mint önzetlen öröm, gyilkolás, mint l’art
pour l’art!

*

Az én adataimat kiegészíti egy szörnyű levél, amely egyik vidéki
városból érkezett hozzám. A levél azért szörnyű, mert a benne felsorolt
förtelmességek a kultúremberre megszokott és jelentéktelen benyomást
tesznek.

«A báró úr, – írja az én emberem – a báró úr nemrég flóbertpuskával
lepte meg tizenkétéves fiát. Hadd tanuljon meg fegyverrel bánni. A fiú
lövési lajstromot vezet, amelyben lelkiismeretesen elkönyvel minden
állatot, amelyet elpusztít. A jegyzékben szerepelnek verebek, harkályok,
csókák, szarkák, mókusok, egy ürge, rengeteg sok béka, néhány kóbor
macska, mert a madarakat pusztítja, a kutya alkalmasint, mert a macskát
bántja, a harkály, mert meglékeli a fákat. Persze, ez a sanda okoskodás
kissé emlékeztet a farkaséra, midőn mint főmagánvádló lépett fel a
báránnyal szemben. Fecskét is szeretne lőni a kis báró, de eddig még nem
tudott: «Apa azt mondta, bár a fecske nem kártékony, egy-kettőt mégis le
szabad lőni a gyakorlat kedvéért, mivel az nehéz lövés.» A kis báró
ambiciózus fiú, azt hiszem, álmában is azon töri szőke fejét, hogyan
gyarapíthatná a lövési lajstromát. Puskájával mindig ott lapul, ott
settenkedik a parkban. Jaj a madárnak, amely meg akar pihenni a lombos
fákon! A rózsásképű kis kölyök a halál fanatikus ügynöke. Egyéb vágya
nincs, minthogy állatok vidám és kecses életét bűzös döggé változtassa.»

*

Az emberek azt hiszik, ezek ártatlan dolgok, mint minden, ami az emberre
nézve nem, csak az állatra veszedelem. Pedig tévedés! A valóságban az
ember súlyos árt fizet a gyilkos monomániájáért. Az állat ugyan nem áll
bosszút (ő szegény csak páni félelmet érez, nem gyűlöletet «nagykorú
testvérével» szemben), de a könyörtelen vendettát megállja egy magasabb
fórum: a természet rendje.

Mert a természet rendjéből következik, hogy Kain fia, aki megszokta,
hogy kénye-kedve szerint öldösse az állatokat, fel tud ugyan emelkedni a
felhők fölé és Budapesten meghallja a dalt, amit Londonban énekelnek, de
nem tudta még felebarátaival az élethez való jogát elismertetni. Azaz:
Európa szívében az életbiztonság ma semmivel sem különb, mint volt a
húnok és mongolok betörése idejében. Úgy látszik, a civilizáció kimerült
a technikai haladásban, a kultúremberben azonban ugyanazok a kannibáli
ösztönök élnek, mint a hajdani barlanglakókban. Az emberi nagyság teljét
a katonai dicsőség adja meg, amely nem egyéb, mint a szervezett
emberölés apoteózisa.

Meg vagyok győződve róla, az emberiség nem is fog kijózanodni véres
mámorából, amíg állatöléssel és állatkínzással rendszeresen táplálja a
maga vad ösztöneit.

*

Mi a mai kor «vezérgondolata?» Egész osztályok, egész nemzetek egymás
kiirtásáról ábrándoznak. Az állat bosszúja!

A kizárólag «emberi használatra» szánt gépfegyver és a mérges gáz, amely
a rovarírtás technikáját vitte át a háborúba, az állat elégtétele.

Ha megint háború lesz és éjnek idején bombavető repülő berreg a házad
felett és te ijedten kapod magadhoz síró gyerekedet, akkor jusson
eszedbe oh ember, hogy az apró csúszó-mászók között éppen ilyen pánik
volt, ahányszor a te fiad «rovart gyüjtött» az erdőben és jusson
eszedbe, hogy magatok is okai vagytok az emberiség szörnyű
elvadulásának.

(1925.)




EBKIÁLLÍTÁSON VOLTAM


I.

A városi kutya hasznáról. – Nagyságod kutyát óhajt szerezni és tanácsot
kér tőlem, milyen fajtát vásároljon. Hogy helyes tanácsot adhassak,
előbb tudnom kell, milyen célra kell az állat? Gulyát, úgyebár, nem akar
vele őriztetni, eszkimószán elé sem akarja fogni, de rókát sem akar vele
kergetni. A kutya az ön otthonában nem gyakorlati, hanem inkább ideális
hivatást fog teljesíteni. Reprezentativ kötelességei lesznek és bizonyos
ürt fog betölteni nagyságod érzelmi életében. Szóval, a városi eb
hivatása kétféle lehet: vagy a hiányzó házibarátot, vagy a hiányzó
gyereket kell pótolnia.

Ha négylábú házibarátról van szó, akkor persze nagy kutyát kell
választani. Afféle délceg utcai kísérőt, lovagias védőt, aki a hatalmas
fogaival az állandó veszedelem illúzióját kelti. Mert a házibarát csak
akkor érdekes, ha egy kicsit veszedelmes is. (Ön most már egy szép
farkaskutyára gondol, mert így nevezik Budapesten a német juhászkutyát.)

A gyereket a kis kutya pótolja, a japán pincs vagy a törpe spicc, vele
mulatságosan lehet hancurozni; ha beteg, akkor sajnálni és ápolni lehet,
az utcán pedig utána fordulnak az emberek és azt mondják: «Juj, de édes
dög!» – amitől nagyságod az anyai büszkeség egy nemét érzi.

Nos, tisztelt asszonyom, óva intem önt a farkaskutyától, a japán
pincstől, valamint a törpe spicctől! Ne bízza a poggyászát süllyedő
hajókra!


II.

A farkaskutya alkonya. – Ebkiállításon voltam és onnan azt a
sziklaszilárd meggyőződést hoztam magammal, hogy a farkaskutyának
befellegzett! Ma még teli van a város vele, mint a nótában
akácfavirággal, olyan csapatosan szaladgál a pesti utcákon, mintha az
orosz puszták farkasai kongresszust tartanának, a kiállításon is annyi
volt a farkasimitátor, mint egykor, Madame Sans-Gêne idejében,
Napoleon-imitátor a párizsi kávéházakban. Nyurga és köpcös, krumpliorrú
és pisze Napoleonok; sárga, szürke, fekete és csíkos ebek; farkasok,
amelyeknek rókafejük, mackóképük vagy hiénapofájuk van; kutyák,
amelyeket, ha nem csóválnák nyájasan a farkukat, maga Brehm sem tudna
megkülönböztetni a pusztai akolbírótól, a Canis Lupus-tól. A kiállító
uraságoknak volt szívük, hogy némelyik díszpéldányért 300.000 koronát is
elkívántak. De mindez nem bizonyít sokat! A csillag is akkor fénylik
legszebben, mikor már hullófélben van és a farkaskutya csillaga bizony
hanyatlóban van.

Az ebtenyésztők nevetnek, de ők csak kutyaszakértők, – ha emberekhez is
értenének, akkor tudnák, mi a farkaskutya tragikuma: túlságosan
fölkapták, divatot csináltak belőle, mint egy Zerkovitz-kupléból. Amiből
pedig felesleg van, az nem érték: ami minden utcasarkon található, az
nem maradhat divat; amit mindenki visel, azt nagyságod nem viselheti.
Kis idő kérdése csak és a mostani farkaskutya-inflációt katasztrofális
bessz fogja követni, meglássa.


III.

A komondor megdicsőülése. – Akarja tudni, mit rejt méhében a jövő?
Megmondom. A jövő kutyája a magyar komondor és a puli. Kérem, ne
mosolyogjon kicsinylően, belőlem nem a nemzeti sovinizmus beszél, én
minden magyar emberrel sem vagyok szolidáris, magyar kutyával meg
éppenséggel nem. A hazai fajkutyáknak azonban olyan nagyszerű
tulajdonságaik vannak, amelyeket nem lehet tovább véka alá rejteni. Ott
volt a kiállításon? Ahány idegen kutya volt, mind tépte a láncát,
üvöltött, ugatott, kaparászott és idegeskedett. Csak a komondor-gárda
hevert összegöngyölődve a homokban, mozdulatlanul, mint egy rejtelmes
szfinx-csapat és olyan jóizűen aludt, ahogyan csak a komondor tud
aludni. Ők nem türelmetlenek, ők ráérnek, ezer esztendő óta várnak már,
hogy fölvirradjon az ő napjuk és egypár esztendő már meg se kottyan.

Szép és imponáló állat. Olyan módos, mint a százholdas kisgazda. Ha
gondozzák a subáját, akkor hófehér, mint a tibeti jaké. Neki is
természetes hajválasztéka van, mely az orránál kezdődik és a faránál
végződik. Tűzes vérű és mégis megfontolt. Nem verekedő, de ha igazságot
kell tennie, akkor két farkaskutyával is könnyen elbánik. Gazdájához hű,
idegenekkel szóba nem áll. A magántulajdonról igen preciz fogalmai
vannak, őt ugyan nem lehetne beszervezni kommunista sejtbe és ha ön a
villája kertjét őrizteti vele, akkor a gyümölcstolvaj bemászhatik a
kerítésen, de ki már csak az önkéntes mentők autóján mehet.


IV.

Mi a különbség a puli és a pumi között? – Ha ön kis kutyát akar, akkor
tiszta szívvel a magyar pulit ajánlom. Egészben véve olyan, mint egy
zsebkiadású, fekete kis komondor. Bátor, eleven, kemény, eszes és
kötelességtudó szőrpamacs. Tömörkény szinte tisztelettel szól az
intelligenciájáról; egyébként pedig azt állítja, hogy a nép a pulit nem
is tartja kutyának. A puli nem kutya, hanem puli. Ha ön, tisztelt
nagysád, pótgyereknek adoptálja, akkor sok öröme lesz benne. Képzeljen
el egy négylábú gyereket, akit nem kell félteni sem a villamostól, sem a
szomszéd harapós buldogjától, mert sokkal furfangosabb, semhogy
kifoghatnának rajta; egy gyereket, aki a harmadik határból is
visszatalál önhöz; aki olyan egészséges, hogy nem kell neki doktor és a
marha velőscsontját úgy ropogtatja szét, mint a sósperecet.

Azonban a pulinál is kedvesebb a pumi. Nem tudja, mi a pumi? Nos,
jegyezze meg jól a nevét, mert a jövőben hallani fog róla. A pumi a puli
dunántúli atyafia, annyiban különbözik tőle, hogy valamivel talán
szikrázóbb kedvű, nagy füle pedig föláll, mint a csacsié.

Tehát komondort vagy pumit! Ezek a kutyák csak azért nem vonták eddig
magukra az ön megtisztelő figyelmét, mert idevalósiak. Ha majd mint
Himalája-juhászkutyák vagy tibeti ebek fognak megjelenni az ön életében,
akkor úgy el lesz tőlük ragadtatva, mint a Kőrösi lány nótájától, mikor
azt az amerikai bárban shimmynek játszotta a néger jazz-band.


V.

Egy szerény kérdés. – A magyar fajebekért is szép pénzt kérnek már. Ha
sokalná a beszerzési árt, akkor adnék más jótanácsot. Ismerek egy
menekült családot, amely szívesen venné, ha hároméves kis fiát el tudná
helyezni valami jó házban. A kis fiút ön ingyen megkaphatná. Szép,
kedves, eszes fiúcska. Mit szólna ilyen pótgyerekhez?

(1923.)




JAKAB B-LISTÁRA KERÜL


1.

Jakab dáklikutya volt és a zugligeti rokonaim házában szolgált. A komám
azt állította róla, hogy «ijesztően» okos; ha hinni lehetett volna neki,
akkor egy Szokratesz agyveleje szorult a kutya-koponyába. Engem nem
kedvelt Jakab, de annak egy sajnálatos félreértés volt az oka. Egyszer
ugyanis a gyerekek labdáját kerestem az esővizes kád alatt, és Jakab,
aki ott némely régi csontokat és kemény kenyérhéjakat őrzött, olyasmit
képzelt, hogy én az ő jogos tulajdonára pályázom. Ettől fogva nem
tartott engem korrekt embernek és én sohasem tudtam többé visszahódítani
bizalmát.

Ő különben is pesszimista volt és ez meglátszott a külsején is. Homlokát
állandóan gondterhes ráncokba vonta és mindig olyan levert benyomást
tett, mintha éppen az imént valami lesujtó hírt kapott volna a
tőzsdéről.


2.

Most pedig egy másik kutyáról kell beszélnem, arról a kóbor kuvaszról,
aki a januári nagy fagyok idejében bevette magát az udvaromba. Bármit
próbáltunk is vele, nem tudtuk többé elzavarni; ha tizszer kitettük az
utcára, tizszer visszasompolygott megint. Ha megszorították, akkor
lehasalt a földre és olyan alázattal és megadással nézett föl a
támadójára, mintha azt akarná mondani: agyonüthetsz, de én innen el nem
megyek.

Szürke pulikeverék volt, szeméből csak úgy sugárzott az értelem,
egyébként azonban meglátszott rajta, hogy szörnyen megöklelte a
nyomorúság. Furcsa volt, hogy az én házőrző bundásom, amely pedig az
egész villanegyed legelszántabb verekedője, nem bántotta a betolakodót.


3.

Mi legyen most már avval a döggel? A rendőrőrmester azt ajánlotta,
telefonáljak a gyepmesternek, az majd ellátja a baját. De a kutyának
olyan okos, szomorú szeme volt, – szóval nem telefonáltam. A konyhában
azonban megtiltottam, hogy etessék, mert különben sohasem szabadulunk
már tőle. Nem is tudom, miből élt két hétig a nyomorult pára, mert
sohasem járt kenyér után, hanem éjjel-nappal ott feküdt a küszöbömön,
csendesen, szomorúan és mindig reszketett a hidegtől. Ha valakit
meglátott a háziak közül, akkor hátracsapta a fülét és a fehér fogait
mutatta, de ez nem volt ellenségeskedés, hanem inkább valami furcsa,
kedveskedő vigyorgás. Különben pedig napról-napra girhesebb lett és
erőtlenebb. Ez a dög a fejébe vette, hogy nekem kell őt kimentenem a
kutyagyehennából és az éhségsztrájk fegyverét szegezte a mellemnek…

Én azelőtt nem értettem, mi az éhségsztrájk. Ha valaki önként koplal,
nem az ő privát dolga az? Most megtanultam, hogy nem az ő privát dolga.
Olykor éjjel is eszembe jutott a szomorú szemű szőrpamacs, amely ott
fekszik a küszöbömön és amelynek élete csupa kínlódás és rettegés.


4.

Végül is én adtam be a derekamat. Elhatároztam hogy pártfogásom alá
veszem Bodrit, – a leányok így nevezték el a vendégkutyát – tisztességes
helyet keresek neki, hivatalhoz juttatom, de addig is a bundásnak
osztoznia kell vele a konyhahulladékon.

Meglátogattam a zugligeti atyafiságot. Jakab a kutyaólban feküdt és igen
rosszkedvűen nézett utánam. Nem ugatott meg, de midőn szóltam hozzá,
morogni kezdett, hogy el ne bizzam magamat.

Rokonaim előtt szóba hoztam a négylábú pesszimistát.

– Nem szokott ugatni?

– Emberekre ritkán, inkább csak macskákra.

– Pedig ebben a házban elkelne ám egy jó házőrző!

Most már fölajzottam lantomat és Bodri kutya dicséretét kezdtem zengeni.
Hogy milyen okos, milyen szerény, milyen nagyszerű kutya!

A rokonság jó ideig tartózkodóan viselkedett, midőn azonban észrevették,
hogy az nekem szívügyem, végre is kötélnek állottak. A szobaleány még
aznap átvitte a kutyát a Zugligetbe és Bodri, miután körülszaglászott a
házban és megvakartatta magát minden családtaggal és enni kapott a
konyhában, megértette, hogy mit várnak tőle és rögtön elfoglalta új
hivatalát.

Én az este egy parányival talán nyugodtabb és jobbkedvű voltam, mint
máskor.


5.

Egy hét mulva a villamoson találkoztam a zugligeti hugommal.

– Nos, hogy válik be Bodri?

– Pompás kutya, mindenki szereti, csak az a baj, nem tud megférni
Jakabbal. Képzelje: kiverte Jakabot a házából és most ő alszik benne.

Mulatságosnak találtam Bodri rohamos elszemtelenedését.

Egypár nap mulva a Kossuth Lajos-utcában találkoztunk. Az asszonyka már
messziről nevetett.

– Hogy milyen szemtelen az a Bodri! Most már a kertben sem tűri meg
Jakabot, a szegény dákli napokig csavarog az utcán, már egészen
lesoványodott, annyira fél Bodritól.

Tegnap künn voltam a Zugligetben. Bodri ott feküdt a kutyaól előtt, a
verőfényben süttette a hasát. Jól meghizott, amióta nem láttam.

– És Jakab mester?

Rokonom arca kissé megnyúlt.

– Jakab elveszett. Egy héttel ezelőtt elment hazulról, azóta se láttuk.
Most már nem is bízunk benne, hogy még visszakerüljön.


6.

Alkonyatkor egyedül szoktam sétálni a hosszú fasorban. Néha kóbor
kutyával találkozom és olyankor szegény Jakabra gondolok. Ha még él,
akkor ő is ilyen tétova léptekkel, ilyen gyáván behúzott farkkal,
gondterhes pofával, keserűséggel együgyü kutyaszívében bujdosik az árkok
partján…

Hiszen én jót akartam, kegyelmes és méltóságos uraim, én jót akartam, de
hát nem olyan könnyű dolog ám Gondviselést játszani!

(1924.)




ROOSEVELT ELNÖK ÉS SZIMBA KIRÁLY

Gyermekkoromból megmaradt romantikus mohósággal kaptam bele Roosevelt
Afrikai kóborlásai-nak olvasásába.

Az ex-elnök keletafrikai safari-ra indult, hogy félvad néger törzsek
társaságában, emberevő fenevadak és trópikus viharok közepett próbára
tegye azt a tulajdonságát, melyet nyilván legértékesebbnek tart magában:
a férfiasságát. Az érdeklődéstől némileg izgatottan kikötöttem vele
Mombasában, végigkísértem a koloniális vadasparkon, a southern game
reserve-en, ahol az angolok emberségéből örökös treuga dei védi az
állatokat, meg-megpihentem Nairobiban, a mesés afrikai városkában, ahol
holdvilágos éjszakán vad zebraménes nyerít bele a főutcába és ahol a
szőkehajú miss, ha zongoralecke után biciklijével vigyázatlanul
bekanyarodik az utcasarkon, olykor összeütközik – hopszá – a hím
oroszlánnal.

Roosevelt nagyszerű safari-vezető. A hajdani cowboy, aki egykor amerikai
szerkesztőségek ablaka alatt terelgette a vad ménest, teli van
robinsonos tettvággyal és cooperes kalandszomjjal. Az olvasó élvezettel
követi vadászkirándulásain és vele örül, midőn egy-egy sikerült lövéssel
leteríti a pompás zsákmányt. A vén rinocerosz ott áll mozdulatlanul a
sík lapályon, egy pusztuló állatfaj mogorva penzionistája,
«prehisztorikus gondolatokba merülten» – mondja Roosevelt Kermit.
Roosevelték lőttek már egy tucatot, de ezt is megölik, mert szép szarvat
visel az orrán és az jó lesz otthon a pipázóban. A vén vastagbőrű erős
és bátor, akár a förgeteg, de vaksi és nem tudja kisütni, honnan küldik
beléje a rettenetes acélgolyókat. Kapkodja ostoba fejét, keresi az
alattomos gyilkost, zúzott csontokkal, átlőtt mellel is vitézül
attakiroz, végül féltucat golyóval a testében «gőzsípszerű» üvöltéssel
kileheli nyomorult páráját. Húsz rinoceroszt lőttek.

Ezt az állatot nem kell sajnálni, mert «megtámadja az embert». A zebra,
a selyemszőrű, csikos afrikai vadparipa, nem támadja meg az embert, de
azért egész ménesre valót, éppen huszonkilenc darabot pusztítottak ki
belőle. Ők olykor azért is összezúzzák egy-egy állat gerincét, hogy
kipróbáljanak egy új puskát. Félreértésből is ölnek. Víziló-hímet
keresvén, lelőnek egy csomó nőstényt, mely útjukba kerül. Tizenegy óriás
elefántot lőttek, egész hullahegyet. Eszembe jut, hogy Kipling oly
tisztelettel szokott írni ezekről a különös állatokról, mintha valami
titokzatos erdei vallás papjai volnának. A struccmadarat, mint hasznos
állatot, ma már vad állapotában is kimélik az angolok, az exelnökkel
szemben azonban udvarias volt a kormány és ő – mily büszke élvezet! –
két struccot lőhetett a tojással telt fészek felett, melyet az ostoba
madárszülők semmiképpen sem akartak elhagyni. A karcsú, fényesszőrű
antilopfalkák olyan kecsesen és könnyedén ugrándoznak néhányszáz
méternyire a Roosevelt táborától, mint a fiatal leányok; a vadászok
üstökén fogják a jószerencsét és százszámra lövöldözik őket és
alkalmasint százakra rúg azok száma, melyek Bvama Makuba (így nevezik
Rooseveltet a feketék) golyójával a csontjaikban elvonulnak meghalni a
távoli bozótokba. Az urak nagy kedvvel lövöldözik a tanya fáin
suhanckodó majmokat is. A Winchester csattan és a fürge állat
gyermekvisítással, parányi kezét véres sebére szorítva, zuhan le a
magasból. Kermit úrfi kisütötte, hogy a csita-gépárd a világ leggyorsabb
lábú futója, a lélekzete azonban hamar elfullad. Ezentúl lóháton kergeti
az állatot és csak akkor lövi le, mikor a csita szakadozó tüdővel,
lélekzet nélkül, tehetetlenül lapul meg a gyöpön. Ők mindenféle állatra
vadásznak, legyen az ragadozó, vagy ártatlan, hím vagy nőstény, sőt
külön expediciót indítanak kicsi elefántborjúk ellen, hogy kitömessék
azokat nem tudom melyik múzeum számára. Hajnalban nyeregbe ülnek,
alkonyatig egyre dörren a puskájuk. Este a vértől mámorosan térnek a
tanyára, ahol a mészárlástól az őrjöngésig felizgatott feketék üvöltő
diadalénekkel fogadják őket. Másnap újból kezdik. Apa és fia olykor
feláldozzák éjjeli nyugalmukat is, lámpással mennek ki a sivatagba és ha
a homályban megcsillan a tűz visszfénye valami ugrabugráló kis állat
ostoba és kiváncsi szemében, fejbelövik. Ez kedves és ártatlan mulatság,
ártatlan, mert az éjjeli állatkák nem hordanak magukkal Winchestert,
mint Roosevelték.

Kermit fiával ketten 512 nagyobb vadat lőttek. Ezek között van tizenhét
oroszlán, tizenegy elefánt, húsz orrszarvú, nyolc víziló, huszonkilenc
zebra, kilenc zsiráf, tíz bivaly, tizennégy majom és néhányszáz antilop.
A ludak, kacsák, tyúkfélék és kisebb emlősök nincsenek felvéve a
lajstromba. Most pedig én, Roosevelt Theodor egyik szerény olvasója,
leteszem a könyvet és kijelentem, hogy nekem elég volt. Ez az örökös
vérontás undorító, mert mániákus benyomást tesz. Roosevelték valahogyan
félreértik a vadászat sportját. Nem tudnám megállapítani, hol van a
határ, de kell valami határnak lenni a vadászat férfias sportja és a
tömeges állatgyilkolás között. Tudom, nálunk is ezerszámra lövik az apró
vadat. Ez azonban mégis más. Akik lövik, maguk tenyésztették és a vad
meglehetősen fontos élelmicikk. A nagy vadat azonban főleg a trofeák
kedvéért lövik. Tehát öldöklés az ölés emlékéért. A nagyvad érzelmi
skálája – mert erről szó lehet – átkozottul közel áll már az emberéhez.
Ezek a zebrák, gnuk és antilopok szervezett társaséletet élnek,
szeretnek és gyűlölnek, ismerik a hatalomvágyat, a féltékenységet és a
barátságot. Csontjaiknak, melyeket az acélhegyű golyó összezúz,
véredényeiknek, melyeket széttép, ugyanaz a nevük és az alkatuk, mint az
emberi csontoknak és edényeknek. És a halálra sebzett állat szemében ott
vibrál ugyanaz a rettenetes félelem, mellyel a vérző ember ordítja a
gyilkos szót. Igaz, Rooseveltnek van valami enyhítő körülménye, ő
tudományos intézetek számára gyüjt. Ha azonban az élet szertelen arányú
pusztítása csakugyan tudományos érdek, akkor ez a szomorú és alantas
munka nem sportembernek, hanem pecérnek való, és én nem akarok a tömeges
fojtogatás tanuja lenni. Az igazság az, hogy az urak szórakoznak.
Nyomukban a kék afrikai ég felé bűzlik a megnyúzott, szarvaitól és
fogaitól megfosztott kadáverek hosszú sora, előttük pedig halálos
pánikban, sántítva menekül a nyomorékká lőtt vad. Mert Roosevelt
angol-szász becsületességgel bevallja, hogy néhanapján kegyetlenül
rosszul lőtt. Ha ki is nevetnek a vadászok, én mégis azt kérdezem
magamban, joga van-e hozzá földi anyától lett halandónak, hogy ennyi
életet áldozzon fel a maga szórakozásának? Ennyi virágzó, életkedvben és
szerelemben tüzelő életet? A becsületes undor, melyet érzek, azt mondja,
hogy nincs!

Egyszer aztán, nem tudom már, hogy melyik oroszlánvadászatán, Roosevelt
elnök szembe került Szimba királlyal. Méltó ellenfelek! Az elnök
hatalmas ember, aki több izben az Atlantitól a Csendes óceánig
kótyagossá szónokolta már a választópolgárokat. Szimba három méter
hosszú és két métermázsa súlyú hímoroszlán, Isten kegyelméből való
király, aki az erejét és bátorságát az Úrtól nyerte. Amint megütköztek,
én egyszerre azon vettem észre magamat, hogy egész lelkemmel
királypártivá lettem. A támadó fél az elnök volt. A király ki akart
térni az összeütközés elől, midőn azonban már két golyót kapott, bátran
és haragosan felvette a harcot. «A lövés után az erős, inas bestia az
agár gyorsaságával vágtatott felénk,» – írja Roosevelt. Szó sincs róla,
az elnök derekasan viselkedett, a király azonban még derekasabban, és ha
a fizikai bátorság valóban tiszteletreméltó tulajdonság, akkor Szimba
király volt a nap hőse. Kettőjük közül Rooseveltnek jóval kényelmesebb
volt a helyzete. Kezében volt a nem tudom hány acélgolyóra töltött
Winchesterje, mellette állott Tarlton úr, a fekete földrész egyik
legkeményebb oroszlánölője, mögötte egypár fegyverhordozója a hollandus
tartalék puskával, melynek irtóztató erejű kartácstöltésétől
hanyatt-homlok bukfencezik az óriás orrszarvú is. Szimba egyesegyedül
volt, nem is volt puskája, fegyverei csak a közeliharcra alkalmasak.

Az elnök igényt emelt olvasóinak izgatott rokonszenvére, mivel az
oroszlán veszedelmes és kártékony duvad. Miért kártékony? Hetenként
elfogyaszt átlag egy zebrát, vagy egy antilopot. Mondjuk elfogyaszt
50–60 állatot egy esztendőben. Na, én nem hiszem, hogy akadna Afrikában
oroszlán, mely egész életén keresztül annyi kárt tett volna a
vadállományban, mint tett Roosevelt aránylag rövid vadászkirándulásán.
Erről tehát ne beszéljünk.

Az oroszlán azonban megtámadja és megöli az embert is. Roosevelt pedig
megtámadja és megöli az oroszlánt. Szimba király álláspontja morálisabb,
mondhatnám emberségesebb is, mert ő azért öl, hogy éhségét csillapítsa,
az elnök pedig azért, hogy szórakozzék. Őt nem lehet oroszlánhoz
hasonlítani, legföljebb azokhoz az orvul támadó, kivételes ragadozókhoz,
melyek a puszta vérengzés kedvéért halomra fojtogatják az állatot. Én
tehát, ha nem hallgatok a nepotizmus szavára és ha Rooseveltben nem a
felebarátomat, hanem valamely principium képviselőjét látom, az igazság
és az erkölcs nevében Szimba király mellé állok.

Az igazságnak és az erkölcsnek azonban ezúttal sincs szerencséje. Már
két golyót kapott. Most Tarlton is tüzel. Az elnök letérdepel és
mellbelövi a királyt. A golyó átlövi az oroszlán tüdejét és
szétroncsolja szívének véredényeit. Szinte fejjel a földre zuhan, de
újból talpra szökik és a halállal a szívében közeledik ellensége felé.
De már csak lépésben tud menni. Közbe el-elszédül. Tarlton újból lő és
lapockán találja. Roosevelt is tüzel és szétzúzza a nyakát. Szimba
király meghalt.

«Délkeleten zivatar dübörgött és a vörösen leáldozó napban, mely
mögöttünk tüzelt, a viharfelhők pompás színekben ragyogtak. Később
lehunyt a napvilág, a felhők szétfoszlottak és mialatt mi végigmentünk
az alaktalan sivatagon, magasan felettünk függött a félhold, a tiszta
égen idegenszerű csillagok ragyogtak, a déli kereszt pedig sziporkázva
állott a láthatáron.»

Igy fejezi be Roosevelt az oroszlánkaland elbeszélését. Szimba király
bőrét persze magával vitte, talán lábszőnyeget fog belőle csináltatni
Roosevelt Alicenak. A vörös alkonyi fényben távoli hiénaröhögés
hallatszik, a sivatag egén a félelem és a fájdalom orkánja gigantikus
állatcsorda árnyképeit hajszolja végig. Én pedig nem olvasom tovább ezt
a szép kötésű könyvet.

(1910.)




MESE A TUDÓS GYERMEKRŐL

Az égre kérlek, vigyázzatok, nehogy a gyermekek megtudjanak valamit! A
fiú legyen pirospozsgás, összekarmolt arcú kis lator. Legyen mindig
éhes, legyen arcátlan és vad. A leány pedig legyen ugrifüles és fecsegő,
mint a szarka. És egyik se tudjon semmit. Csak éppen köszönni, imádságot
darálni, franciául kotyogni, villával enni és egy kicsit zongorázni. De
azonkívül semmit!

Hallottam egyszer egy kis leányról, egy tudós kis leányról, az
megértette az állatok nyelvét.

Mindenki tudja, hogy azok a kis leányok, akik piros pünkösd hajnalán
születtek, különös titkos tudományokban jártasak. Az ilyen gyermeket
arról lehet megismerni, hogy nem leli kedvét a játékban, hallgatag mint
az egérke és sokat töprenkedik magában. Csodálatos képességei később
kipárolognak a lelkéből. Rendesen aznap, mikor a templomban először
kacsint a legények padja felé. Hogy miért van így, azt magam sem tudom.

Ilyen hallgatag, szomorú, magában járó gyermek volt az én leányom is.

Már meglehetősen nagyocska volt, mikor megösmerte saját csodálatos
képességeit. Néhanapján azelőtt is úgy rémlett neki, mintha a nagy
diófán ugrándozó rigó értelmes szavakat rikoltana feléje; de mivel
testvérei kinevették ilyenekért, elszégyelte magát és nem törődött
többet a dologgal. Egy verőfényes napon azonban, mikor az egész család
szüreten volt és őt házőrzőnek hagyták otthon, lehullott szeméről a
hályog.

A dolog pedig így történt. A kis leány a szobában ült és a hímzésén
dolgozott, közbe pedig szórakozottan hallgatta rab gerlicéjük
turbékolását. Egyszerre leejtette hímzését az ölébe és figyelni kezdett.
Semmi kétség, tisztán megértette, mit turbékol a galamb.

– A párom, a párom! Künn a füzesben, susogó lomb alatt, vár a párom… De
hiába vár! Susogó fák körül száll zengő szárnyon a párom… De hiába
száll! Nem látom már a párom!

– Szegény galamb! – mondta a kis leány, miközben a szeme könnybe lábadt.
Aztán más neszre kezdett figyelni. Az ablak deszkáján papírskatulya
állott – a skatulya a fiúké volt –, abból halk kaparászás hallatszott. A
kis leány kinyitotta a skatulyát és egy gombostűvel átszúrt, nagy
agancsos bogarat látott. Még élt. Lassan mozgatta lábait és kínlódva
cincogott. A kis leány a füléhez tartotta a skatulyát és ekkor tisztán
megértette a haldokló bogár cincogását:

– Fáj!… Fáj!… Nagyon fáj!

A leány majdhogy hangosan el nem sírta magát. Kifutott a szobából, hogy
ne legyen tanuja a bogár kínszenvedésének, az ajtóban azonban pillantása
a rab gerlice kalitkájára esett.

– Rajtad még segíthetek, – mondta.

Egy székre mászva kinyitotta a kalitka ajtaját.

– Szállj el, galamb, szállj a párodhoz, a füzesbe! Fivéreim ugyan engem
meg fognak öklözni, de nem baj!

A gerlice kiszállt a kalitkából, de éppen csak a ház ereszéig tudott
fölvergődni. Ott leült és izgatottan tipegett föl-alá.

– Nem tudok, nem tudok! – turbékolta. – Béna a szárnyam!

– Jaj, a rossz fiúk eltörték a szárnyadat! Most már nem segíthetek
rajtad, – mondta szomorúan a kis leány.

Odakünn a baromfi nagyon izgatottnak látszott. A tyúkok futkostak és
kotkodácsoltak, a kacsák pedig hápogva verdesték a szárnyukat. Nagy
lármájukból ilyenféle kiáltásokat értett meg a kis leány:

– Megfogták? Megfogták? – Melyiket? – A bóbitásat! – Levágták? Levágták?
– El a torkát… Éles késsel elvágták… Elfolyt a vére, piros vére… Szegény
bóbitás! Ma neki, holnap nekünk!

A baromfi később elcsendesedett és bús csoportban ült meg az udvar
sarkában.

A kis leányt irtózat fogta el.

– Meg fogom kérni mamát, ne vágasson le több csirkét! – mondta sírva.

Ekkor hosszú, fájdalmas bőgést hallott az istállóból.

– A tarka tehenünk bőg! – mondta a leány. – Vajjon mi baja?

Félve, nesztelen léptekkel osont az istállóhoz és bedugta fejét az
ajtón. A tehenek mind csendesen kérődztek a jászol mellett, csak a tarka
tehén nézte mereven az ajtót, halálos szomorúsággal a szép barna
szemében. Közbe pedig fájdalmasan bőgött:

– A gyermekemet! Elvitték gyermekemet! Adjátok vissza a gyermekemet!

– Irgalmas Istenem, – kiáltotta a kis leány – hát mégis eladták a kis
borjút a mészárosnak? De én megmentem szegényt! Sietek a mészároshoz!
Letérdepelek előtte, sírva kérem, adja vissza a tarka tehén kis borját…

Azzal esze nélkül szaladni kezdett. Még az udvar végében is hallotta a
bús anya bőgését…

A kapuban meg kellett állapodnia egy percre: éppen téglát fuvaroztak az
udvarra. A nehéz szekér megrekedt a kátyuban és a kocsis káromkodva
csattogtatta ostorát a ló hátán. Lesoványodott, vén, szürke gebe volt.
Hasáról az istráng lekoptatta szőrét, nyakát pedig véresre marták a
bögölyök. Minden erőfeszítése mellett se tudott súlyos terhével
megbirkózni és ekkor fölemelte csontos vén fejét és kétségbeesetten
hörögte:

– Átkozott ember! Átkozott élet!

A mészáros, aki elvitte a borjút, a szomszéd faluban lakott és a kis
leány szaladva vágott neki a réteknek. Egyszerre két nyulat ugratott fel
a szántásból, egy öreget és egy kicsikét.

– Ember jön… szaladj! – biztatta a nagyobbik a fiát, amint dühös
sietséggel elvágtattak.

– Nyulacskák, én nem bántalak! – kiáltotta utánuk a kis leány…

De biz azok rémülten továbbrohantak.

Aztán egy csapat vásott fiúval találkozott, egy sánta ebet kergettek. A
kutya dühösen üvöltözött:

– A házukat őriztem, a gyerekeiket védtem… Koplalás és rúgás volt a
bérem… Hű voltam és engedelmes, most pedig tréfából eltörték a lábamat…

A kis leány szenvedélyes felháborodással vetette magát a fiúk útjába,
hogy megvédje a szegény vén ebet. De a fiúk röhögve félretaszították és
visítva hajszolták tovább az ebet.

A kis leány sírva ült a tarlón. Alig egy órája értette csak az állatok
nyelvét és azóta a gyűlölet, a szenvedés, a kétségbeesés, a félelem
hangjai vérezték meg szívét. A közömbös hangok, amelyeket eddig derült
egykedvűséggel hallgatott, most az egész mindenséget betöltő fájdalmat
panaszolták föl.

Aggódó szülei csak késő este találták meg. Még akkor is ott ült a tarlón
és zavaros dolgokat beszélt. Azt mondta, a borjút vissza kell adni
anyjának, a füzesben pedig meg kell keresni a gerlice párját. A szegény
lovakról is beszélt, meg a vén komondorokról.

A kis leány jó sokáig beteg volt, mikor aztán elhagyta megint ágyát,
kitűnt, hogy végleg elfelejtett mosolyogni.

Azért mondom: vigyázzunk, hogy a gyermekek ne tudjanak többet, mint
szükséges. Elég a francia, a zongora, meg a jó modor.

(1899.)




Lábjegyzetek.

[Footnote 1: Először németül jelent meg.]




TARTALOM.

_Könyvek_

  Károlyi Mihály és az igazság  7
  Mahatma Gandhi  29
  M. Clissold és a Semmi  45

_Harcok és harcosok:_

  A padláslétrán  65
  Német nemzetiségi kérdés  79
  Nikita és népe  119
  Athos, Porthos, Aramis  129
  Magyar színműirodalom  147
  Széchenyi István és a magyarság kultúrális fölénye  157
  A Mackensen-eset  171
  Fekete szüret a Badacsonyon  179

_Kiskorú testvéreim:_

  Fészekrakás  187
  Jelentés az idei énekesmadár-állományról  195
  Trianoni macskák  201
  Az ember és az állat  207
  A mi kiskorú testvéreink  213
  Ebkiállításon voltam  219
  Jakab B-listára kerül  227
  Roosevelt elnök és Szimba király  235
  Mese a tudós gyermekről  245






*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK TANULMÁNYOK II. ***


    

Updated editions will replace the previous one—the old editions will
be renamed.

Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright
law means that no one owns a United States copyright in these works,
so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United
States without permission and without paying copyright
royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part
of this license, apply to copying and distributing Project
Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™
concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark,
and may not be used if you charge for an eBook, except by following
the terms of the trademark license, including paying royalties for use
of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for
copies of this eBook, complying with the trademark license is very
easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation
of derivative works, reports, performances and research. Project
Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away—you may
do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected
by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark
license, especially commercial redistribution.


START: FULL LICENSE

THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE

PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free
distribution of electronic works, by using or distributing this work
(or any other work associated in any way with the phrase “Project
Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full
Project Gutenberg™ License available with this file or online at
www.gutenberg.org/license.

Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg™
electronic works

1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™
electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to
and accept all the terms of this license and intellectual property
(trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all
the terms of this agreement, you must cease using and return or
destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your
possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a
Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound
by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person
or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.

1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be
used on or associated in any way with an electronic work by people who
agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few
things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works
even without complying with the full terms of this agreement. See
paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project
Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this
agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™
electronic works. See paragraph 1.E below.

1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the
Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection
of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual
works in the collection are in the public domain in the United
States. If an individual work is unprotected by copyright law in the
United States and you are located in the United States, we do not
claim a right to prevent you from copying, distributing, performing,
displaying or creating derivative works based on the work as long as
all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope
that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting
free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™
works in compliance with the terms of this agreement for keeping the
Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily
comply with the terms of this agreement by keeping this work in the
same format with its attached full Project Gutenberg™ License when
you share it without charge with others.

1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern
what you can do with this work. Copyright laws in most countries are
in a constant state of change. If you are outside the United States,
check the laws of your country in addition to the terms of this
agreement before downloading, copying, displaying, performing,
distributing or creating derivative works based on this work or any
other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no
representations concerning the copyright status of any work in any
country other than the United States.

1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:

1.E.1. The following sentence, with active links to, or other
immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear
prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work
on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the
phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed,
performed, viewed, copied or distributed:

    This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most
    other parts of the world at no cost and with almost no restrictions
    whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms
    of the Project Gutenberg License included with this eBook or online
    at www.gutenberg.org. If you
    are not located in the United States, you will have to check the laws
    of the country where you are located before using this eBook.
  
1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is
derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not
contain a notice indicating that it is posted with permission of the
copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in
the United States without paying any fees or charges. If you are
redistributing or providing access to a work with the phrase “Project
Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply
either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or
obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™
trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted
with the permission of the copyright holder, your use and distribution
must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any
additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms
will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works
posted with the permission of the copyright holder found at the
beginning of this work.

1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™
License terms from this work, or any files containing a part of this
work or any other work associated with Project Gutenberg™.

1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this
electronic work, or any part of this electronic work, without
prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with
active links or immediate access to the full terms of the Project
Gutenberg™ License.

1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary,
compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including
any word processing or hypertext form. However, if you provide access
to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format
other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official
version posted on the official Project Gutenberg™ website
(www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense
to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means
of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain
Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the
full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1.

1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying,
performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works
unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing
access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works
provided that:

    • You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from
        the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method
        you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed
        to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has
        agreed to donate royalties under this paragraph to the Project
        Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid
        within 60 days following each date on which you prepare (or are
        legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty
        payments should be clearly marked as such and sent to the Project
        Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in
        Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg
        Literary Archive Foundation.”
    
    • You provide a full refund of any money paid by a user who notifies
        you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he
        does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™
        License. You must require such a user to return or destroy all
        copies of the works possessed in a physical medium and discontinue
        all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™
        works.
    
    • You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of
        any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the
        electronic work is discovered and reported to you within 90 days of
        receipt of the work.
    
    • You comply with all other terms of this agreement for free
        distribution of Project Gutenberg™ works.
    

1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project
Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than
are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing
from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of
the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set
forth in Section 3 below.

1.F.

1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable
effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread
works not protected by U.S. copyright law in creating the Project
Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™
electronic works, and the medium on which they may be stored, may
contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate
or corrupt data, transcription errors, a copyright or other
intellectual property infringement, a defective or damaged disk or
other medium, a computer virus, or computer codes that damage or
cannot be read by your equipment.

1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right
of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project
Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project
Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project
Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all
liability to you for damages, costs and expenses, including legal
fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT
LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE
PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE
TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE
LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR
INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH
DAMAGE.

1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a
defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can
receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a
written explanation to the person you received the work from. If you
received the work on a physical medium, you must return the medium
with your written explanation. The person or entity that provided you
with the defective work may elect to provide a replacement copy in
lieu of a refund. If you received the work electronically, the person
or entity providing it to you may choose to give you a second
opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If
the second copy is also defective, you may demand a refund in writing
without further opportunities to fix the problem.

1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth
in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO
OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT
LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied
warranties or the exclusion or limitation of certain types of
damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement
violates the law of the state applicable to this agreement, the
agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or
limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or
unenforceability of any provision of this agreement shall not void the
remaining provisions.

1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the
trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone
providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in
accordance with this agreement, and any volunteers associated with the
production, promotion and distribution of Project Gutenberg™
electronic works, harmless from all liability, costs and expenses,
including legal fees, that arise directly or indirectly from any of
the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this
or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or
additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any
Defect you cause.

Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™

Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of
electronic works in formats readable by the widest variety of
computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It
exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations
from people in all walks of life.

Volunteers and financial support to provide volunteers with the
assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™’s
goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will
remain freely available for generations to come. In 2001, the Project
Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure
and permanent future for Project Gutenberg™ and future
generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see
Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org.

Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit
501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the
state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal
Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification
number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by
U.S. federal laws and your state’s laws.

The Foundation’s business office is located at 809 North 1500 West,
Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up
to date contact information can be found at the Foundation’s website
and official page at www.gutenberg.org/contact

Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg
Literary Archive Foundation

Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread
public support and donations to carry out its mission of
increasing the number of public domain and licensed works that can be
freely distributed in machine-readable form accessible by the widest
array of equipment including outdated equipment. Many small donations
($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt
status with the IRS.

The Foundation is committed to complying with the laws regulating
charities and charitable donations in all 50 states of the United
States. Compliance requirements are not uniform and it takes a
considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up
with these requirements. We do not solicit donations in locations
where we have not received written confirmation of compliance. To SEND
DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state
visit www.gutenberg.org/donate.

While we cannot and do not solicit contributions from states where we
have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition
against accepting unsolicited donations from donors in such states who
approach us with offers to donate.

International donations are gratefully accepted, but we cannot make
any statements concerning tax treatment of donations received from
outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.

Please check the Project Gutenberg web pages for current donation
methods and addresses. Donations are accepted in a number of other
ways including checks, online payments and credit card donations. To
donate, please visit: www.gutenberg.org/donate.

Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works

Professor Michael S. Hart was the originator of the Project
Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be
freely shared with anyone. For forty years, he produced and
distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of
volunteer support.

Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed
editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in
the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not
necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper
edition.

Most people start at our website which has the main PG search
facility: www.gutenberg.org.

This website includes information about Project Gutenberg™,
including how to make donations to the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to
subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.