Szerelmesek

By Ferenc Herczeg

The Project Gutenberg eBook of Szerelmesek
    
This ebook is for the use of anyone anywhere in the United States and
most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions
whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms
of the Project Gutenberg License included with this ebook or online
at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States,
you will have to check the laws of the country where you are located
before using this eBook.

Title: Szerelmesek

Author: Ferenc Herczeg

Release date: February 3, 2025 [eBook #75286]

Language: Hungarian

Original publication: Budapest: Singer és Wolfner, 1909

Credits: Albert László from page images generously made available by the Google Books Library Project


*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK SZERELMESEK ***


HERCZEG FERENC

SZERELMESEK

BUDAPEST, 1909

SINGER ÉS WOLFNER KIADÁSA

_Minden jogot fenntartunk._

BUDAPESTI HIRLAP NYOMDÁJA




FÉRFISZIV


I.

Este hét óra van.

Herbertéknek ma van a páros szerdájuk és a budai lakásuk tele van
emberekkel. Herberték előkelő és gazdag polgáremberek. A vendégeik
között sok a tisztviselő és a magasrangu birói család. Nő természetesen
kétszer annyi van, mint férfi. A közömbös ismerősök a nagy
fogadószobában teáznak, a ház bizalmasabb barátai megszállották a kis
szalont és a dohányzót.

A vendégek nem igen tudnak fölmelegedni ebben a házban. Valami különös,
ünnepies merevség jellemzi a budai szerdákat. Herberték nagybefolyásu
emberek, azért mindenki töri magát a meghívásuk után, de Herberték
egyszersmind igen hűvös és szertartásos modoru emberek is, azért senki
sem érzi jól magát a körükben.

A házigazda valaha városi tisztviselő volt és feleségének, Budavár
leggazdagabb leányának milliói révén lett nagy úrrá. Őszülő fővel is
daliás, szép ember még. A mosolya csupa leereszkedés, a tekintete
állandó ellenőrzés. Amint ott jár-kel a fiatalok között, folyton arra
látszik ügyelni, hogy elég méltósággal és illendőséggel viselkednek-e?
Egy gyöngyökkel teleaggatott, nagyon jelentéktelen és alázatos kis
felesége van, aki tömérdek pénzen vásárolta meg a boldogságot, hogy
Herbert úr alázatos szolgálója lehessen. A két Herbert-lány
testileg-lelkileg szakasztott olyan jelentéktelen, mint az édesanyjuk.
Nagyszabásu édesapjuktól csak a gőgöt örökölték, amely hűvös és komor
viselkedésükben nyilatkozik meg.

Pontban hét órakor bekövetkezett az, ami nélkül nem múlt el még egyetlen
páros szerda sem: Herbertéknek alkalmuk nyílt, hogy megbánják
vendégszeretetüket. A közömbös ismerősök sorába tartozó fiatal leányok
rávettek egy ifjút, hogy táncolja el a nagy szalonban azt a négertáncot,
amelyet nemrégiben valami műkedvelői társaságban produkált. Az ifju –
egy kicsi termetü, angolosan borotválkozó, megdöbbentően vakmerő arcu
emberke – kötélnek állott és zongorakíséret mellett ellejtette
fantasztikus táncát. A társaságot valósággal megrémítette hóbortos
ötlete. Különösen az öregebb urakon, a bírák és miniszteri tanácsosok
hosszúra nyuló arcán meglátszott, hogy botrányosan izléstelennek
találják a borotvált ifju viselkedését. Herbert úr úgy viselkedett, mint
egy fejedelem, aki ellen merényletet követtek el. Volt benne annyi
férfiasság, hogy bátorító pillantásokat vethetett feleségére és
leányaira. A lelkében azonban e pillanatban már gyökeret vert az
elhatározás, hogy a páros szerdákat végleg és visszavonhatatlanul be
fogja szüntetni.

A borotváltarcu bűnös maga is észbe kapott és megrémült tettének
következményeitől. El is tünt hamarosan és nyom nélkül, mint a kámfor.
Fölbujtói pedig a zongora mellé lapultak és lélegzetet is alig mertek
venni mindaddig, amíg édesanyjuk védőszárnyai alatt el nem menekülhettek
a házból.

Negyednyolc felé még egy elkésett vendég lépett a nagy szalonba. Egy
barnára sült képü úr volt. Miután a háziaknak köszönt, biztos ösztönnel
a dohányzó-szobába ment. Benfentes ember volt és tudta, hogy ott találja
meg a társaság érdekesebb részét.

A kandalló mellett kezet csókolt egy fiatalos elegánciával öltözött,
szép öregasszonynak.

– Hát maga hol sült le ennyire télvíz idején? – kérdezte az asszony.

– Ma jöttem meg Sziciliából, ahol egypár hetet töltöttem.

– Találkozott magyarokkal?

– Nápolyban beszéltem Arady Sándorral… Egy nagyon szép asszony is van
lenn, Éder báróné… A Vesuvióban laknak mind a ketten…

Egy fiatal hölgy, aki háttal állott a beszélőknek, e pillanatban
megtántorodott és jajszó nélkül összerogyott. A homlokát beleütötte a
kandalló párkányába és hosszában elterült a szőnyegen. Elájult.

A dohányzóban kis pánik támadt. Egy zömök kis ember fölemelte az ájult
hölgyet és bevitte a háziasszony szobájába. A Herbert-leányok és a zömök
ember, aki egyébként egyetemi orvostanár volt, odabenn ápolás alá
vették. A házigazda az ájulást majdnem olyan rossz néven vette, mint az
imént a négertáncot; úgy érezte, hogy az esetet házának jó hírneve
érdekében el kell simítani. Ő egyáltalában nem akarta, hogy az ő
szalonjában efféle föltünő dolgokat műveljenek.

– Nem ájult el, szó sincs róla, – mondotta, – Csak elszédült egy kissé…

– Talán a hőségtől? – vélekedett valaki.

Ez a megjegyzés nem tetszett Herbert úrnak.

– Én eddig azt hittem, hogy a lakásom jól van szellőztetve, – mondotta
nem minden él nélkül.

– Nagyon be lehetett fűzve? – vélekedett másvalaki.

A fiatalosan öltözködő öreg hölgy hevesen ellentmondott.

– Hogy is ne! Annak az asszonynak életében se volt fűző a testén!

Herbert úr kedvetlen ráncokba vonta jupiteri homlokát. Tapintatlannak
találta, hogy az ő szalonjában ilyen intím ruhadarabokat emlegetnek.

Odabenn, a háziasszony szobájában, a beteg időközben kinyitotta a
szemét. Egyelőre gyönge volt még és úgy kellett megitatni. Láthatólag
nagyon szégyelte a feltünést és a zavart, melynek okozója volt. A szeme
könnyes volt, amint halkan és zavartan mentegette magát.

Fiatal özvegyasszony volt, huszonnégy, legfölebb huszonhat esztendős. A
neve Ágh Sándorné, született Szepessy Klotild. Három esztendeje, mióta
özvegységre jutott, édesanyjával együtt a fővárosban lakott. Nem volt
sem nagyon szép, sem feltünően elegáns, sem szikrázóan elmés asszony, de
kellemes külsejü, jól öltözködő és értelmes volt. És volt egész lényében
valami, ami a tisztaság és édesség benyomását keltette és ami
meghódította neki az emberek rokonszenvét.

Félóra mulva Klotild asszony annyira összeszedte magát, hogy talpra
állhatott. Nem akarta magát többet a társaság előtt mutatni és
hazakivánkozott. Székely doktor, a barna zömök kis ember, aki az első
segítséget nyujtotta neki, magára vállalta, hogy hazaviszi a fogatján.
Az asszony a Múzeum-körúton lakott. A ház kapuja még nyitva volt és
Székely fölkísérte Klotildot a lépcsőn is.

Egész úton egy szót sem beszéltek. A lakás ajtaja előtt megszólalt az
orvos.

– Ha megengedi, bemegyek magához egy percre.

A lakás négy kis szobából állott. Fogadóból, ebédlőből és két
hálószobából, melyeknek egyike Klotild édesanyjáé volt. Az öreg
Szepessyné egyébként nem volt otthon; ha leánya társaságba ment, akkor ő
az estét rendesen a házas fiánál töltötte, unokái körében.

Klotild leültette vendégét a kis szalonban és meghagyta a szobaleánynak,
hogy készítsen teát. Azután lehúzta hosszu keztyűit, fehér köpenyegét
azonban a vállán tartotta, mivel kissé fázott. Nagyon halvány volt, a
szája mellett pedig két szomoru redő látszott.

Jó ideig hallgatagon ültek mind a ketten, azután megszólalt az asszony:

– Igazán nem tudom, hogy mi lelt engem ma…

Az orvos csendesen mosolygott.

– Ön igen jól tudja, édes Klotild, hogy mi lelte. És én is tudom.

Az asszony meghökkenve pillantott reá, de nem merte tőle számon kérni
megjegyzését. Székely azonban kéretlenül is beszélt.

– Magának az baja, hogy Arady Sándor megcsalja. Két héttel ezelőtt azt
mondta magának, hogy orvosi rendeletre Mentonebe kell mennie, pedig
Nápolyba ment, hogy ott Édernével találkozzék.

Klotild arca szinte eltorzult a meglepetéstől és a rémülettől. Nem
tudott mit válaszolni. Majd kezébe rejtette arcát és keserves sírásra
fakadt.

Székely megindultan szemlélte. Ez a kis, köpcös ember egyébként nagyon
rokonszenves és szinte imponáló benyomást tett mindenkire. Elmés arcu,
férfias modoru, a mellett gyöngéd és finom érzésü ember volt. A mélyen
csengő hangjában is volt valami megnyerő.

Most fölállott és arccal az ajtónak fordulva, Klotild széke mellé
állott.

– Törülje meg a szemét, – mondta halkan, – és hallgassa meg azt, amit
mondani fogok. Mindenek előtt meg akarom nyugtatni. A társaságban, ahol
voltunk, senki sem sejti, hogy mi okozta a maga ájulását. Egyedül magam
értettem meg a dolgok összefüggését, mert én jobban ismerem magát, mint
bárki más és megszoktam már, hogy figyelemmel kisérjem minden
mozdulatát… Egyebekben is megnyugtathatom. Rajtam kivül Budapesten senki
sem tudja, hogy maga Arady kedvese…

Az asszony lassan fölemelte a fejét és Székely szeme közé nézett. A
bátor, szelid és végtelenül szomoru tekintete oly különös hatással volt
a tanárra, hogy most ő fordította el a fejét.

– Ne értsen félre, – mondotta kissé zavartan. – Én mindent tudok,
anélkül, hogy valaha is kémkedtem volna ön után. Semleges helyen,
közömbös társalgásban kellett csak együtt látnom önt Aradyval, hogy
megértsem a valót… Eszemben sincs, hogy elítéljem magát, édes barátnőm.
Maga az én szememben ugyanaz az asszony, aki azelőtt volt. Az a tiszta,
nemes és jó asszony, aki volt. A fájdalma még tiszteletreméltóbbá és
talán kedvesebbé is teszi nekem.

Klotild összekulcsolta a két kezét és kétségbeesetten nézett maga elé.

– Miért mondja nekem ezt? Mire való ez?

– Emlékezzék meg róla, hogy soha egyetlen célzással sem avatkoztam bele
szívbeli ügyébe… Még boldognak tudtam, addig hallgattam. Most beszélek,
mert előre látom, hogy magára nézve megkezdődött a fájdalom és a
lealázások időszaka. Szeretném magát megvédeni, mindenek előtt a maga
kétségbeesése ellen. Maga büszke és becsületes lélek. Szeretném, ha
mostani helyzetében is hű maradna önmagához és büszkén és becsületesen
viselkednék…

Nem folytatták a beszélgetést, mert a szobaleány behozta a teát. A leány
még a szobában volt, amikor odakünn csengetés hallatszott. Szepessyné
jött haza. Az öregasszony igen jó kedvében volt, mint mindig, ha az
unokái köréből tért meg. Szepessyné, miként legtöbb anya, nem ismerte a
leányát, akit vakon imádott és nem is tudott olvasni a Klotild arcán.
Mialatt a fiatal asszony sötét gondolataival vívódott, az öregasszony
unokáinak apró-cseprő viselt dolgairól beszélt. Ezek a kis elbeszélések
ragyogó világításba helyezték a Szepessy-csemeték testi és lelki
kiválóságait.

Székely búcsút mondott az asszonyoknak. Klotild kissé fogva tartotta a
kezét.

– Jöjjön el holnap! – mondta halkan.


II.

Klotild nem húnyta le az éjjel a szemét.

Székely józan és jóakaró szavai mély hatással voltak reá. Érezte, hogy
nem szabad magát átengednie a zavaros és kétségbeejtő fájdalomnak,
amelyet kedvesének hűtlensége hozott reá. Mindenek előtt rendbe akarta
szedni kuszált gondolatait és azért újból átgondolta mindazt, ami közte
és Arady között történt.

Ez az ember végzete volt eddigi életének.

Talán valami élettani föltételeken múlhatott, amelyeket ő nem értett
meg, hogy kisleány kora óta szenvedélyes vonzalommal viselkedett Arady
iránt. Egy vidékről valók voltak, távoli atyafiság kötötte össze őket.
Klotild még iskolás leány volt, amikor első ízben látta az akkori
jogászt, aki természetesen, még ügyet sem vetett reá.

Arady Sándorhoz való vonzalma együtt nőtt a kisleánynyal. Az ő szemében
Sándor fölötte állott minden bírálatnak. Mindennek, ami rajta és benne
van, valami különös, mély értéke van. Amit tesz, az mindig nemes és jó,
amit mond, az mindig érdekes és fontos. Röviden: Sándor a férfiak
férfia. A kisleány lelki világában _a férfi_.

Később szétváltak útjaik. A nagyralátó ifju a diplomáciai pályára
vágyakozott és a bécsi keleti akadémia növendéke lett. Midőn a kitünő
tanulót kinevezték attasénak, oly magasra emelkedett Klotild szemében,
hogy szinte már el is tünt a falusi szemhatára fölött, akár az
elszabadult léggömb. Klotild meg volt róla győződve, hogy az ő bálványa
maholnap Európa sorsát fogja intézni. A szerelme csodálattá változott
át.

Nem is követett el hűtlenséget, midőn néhány esztendő multán annak
rendje, módja szerint feleségül ment egy Ágh nevü derék vidéki
uriemberhez. Egy istenhez egyébként nem mehet nőül a leány, különösen
akkor nem, ha a szóban forgó isten nagykövetek leányaival tenniszezik.

Klotild egy darabig olyasmit képzelt, hogy ő boldog is lehetne a
házasságában. Később meggyőződött róla, hogy a boldogság nem föltétlen
életszükséglet és megelégedett annak szurrogátumával, a nyugalommal.
Alkalmasint épp oly kötelességtudó, mint igénytelen falusi asszonyként
végezte volna földi pályafutását, ha egy gonosz véletlen ki nem zökkenti
a sinekből. Az ura egy szerencsétlenség áldozata lett. Egyik
legbizalmasabb barátja véletlenségéből agyonlőtte vadászaton.

Klotild illően elsiratta és meggyászolta, azután édesanyjával a
fővárosba ment lakni. Az édesanyja akarta így, hogy Budapesten élő fia
és unokái közelében lehessen.

Abban az időben lett fővárosi lakossá Arady Sándor is, miután a
diplomáciai pályája hirtelen ketté szakadt. Sándor hamarosan belátta,
hogy nem született hivatalnoknak. Nagytehetségü, de egyszersmind
féktelenül önérzetes ember volt és egyik hivatali főnökének
kellemetlenkedése éppen elég ok volt neki arra, hogy egy gőgös
gesztussal örökre búcsút mondjon pályájának. Elhatározását persze
megkönnyítette az a körülmény, hogy csinos vagyon ura volt.

Azzal az elhatározással tért meg hazájába, hogy politikát fog csinálni.
Ehhez ő is, mint minden magyar ember, kiváló hivatottságot érzett
magában.

Azzal kezdte, hogy könyvet írt, amelynek az lett volna a feladata, hogy
reá irányítsa a nyilvánosság figyelmét. A könyv a közös külképviselet
bírálatával foglalkozott és bár Sándor írásközben meg volt győződve,
hogy kíméletlenül éles hangot használt, utólag mégis kitünt, hogy könyve
hazai fogalmak szerint annyira tárgyilagos és higgadt, hogy már szinte
unalmas. Senki sem olvasta és senki sem emlegette.

A véletlen akkoriban összehozta Sándort Klotilddal. Az utcán látták meg
egymást elsőízben. Másnap Arady már meglátogatta az asszonyokat. Ennek a
nagy sietségnek megvolt a maga oka: találkozásuk alkalmával a fiatal
özvegy szinte szenzációs hatást tett az attaséra. Ő süldőleány korában
látta utolsó izben. Azóta külsőleg, belsőleg megérett. A termete
megtelt, szeméből asszonyi gyöngédség ragyogott. Sándor elragadónak
találta. Ő mostanában egyébként is nagy honvágyat érzett saját
ifjukorának gyöngéd emlékei után. Egy idő óta valósággal szentimentális
volt a kedélyállapota. A balsikerei lealázták, azonkívül egy keletkező
szívbaj szimptomáit vélte magán megfigyelni, ami ugyancsak leverte.
Szinte epekedett egy kis bensőség és melegség után.

Félesztendővel később Klotild már kedvese volt Sándornak. Az első
szerelmes csók után habozás és gondolkozás nélkül odaajándékozta magát
neki. Soha asszony kevesebbre nem tartotta magát, mint ő.

Hogy gondolt-e házasságra? Egyébre sem, csak arra. Úgy vélekedett
azonban, hogy ennek a „külső formaságnak“ – ő csak annak tekintette –
minden részét Sándorra kell bíznia.

Arady eleinte maga is úgy vélekedett, hogy jobb hitvest ennél a csendes,
szerény és melegszívü asszonynál hét országban keresve sem találhatna.
Később azonban kiverte fejéből a házasság gondolatát. Az egészsége
időközben megint helyreállott és ezzel megjött a régi büszke életkedve
is. Többet járt társaságba és a szó szoros értelmében divatba jött a
fővárosi szalonokban. Az élet megint ragyogva és csábítóan mosolygott
rá; a jövendő megint sokat igért neki. És még valami különös dolog
történt. A budapesti asszonyok, a legszebbek és legbüszkébbek, úgy
viselkedtek az érdekes attaséval szemben, mintha fogadást kötöttek
volna, hogy melyikük hódítja meg előbb. Sándor olyanformán érezhette
magát köztük, mint a mohamedán ember az éden kertjében: minden bokorból
mosolygott feléje a szépség és az élvezet. Valószinü, hogy a külföldről
ideszakadt fiatalember erősen félreértette és túlbecsülte a fővárosi nők
fesztelen kacérságát, de bizonyos, hogy Tildát – így nevezte ő
barátnőjét – napról-napra jelentéktelenebbnek látta és bizonyos, hogy a
házasság gondolata nem volt kedvesebb előtte az életfogytiglan tartó
rabság gondolatánál.

Akkoriban lépett a szinre Éder báróné. Egy osztrák katonatiszt elvált
felesége, eredetére nézve lengyel nemzetség. Pompás és érdekes nő, az
úgynevezett veszedelmes asszonyok fajtájából. Csupa temperamentum, telve
szikrázó elmésséggel és művészi ösztönökkel. Ez az asszony körülbelül
olyan életet folytat a fővárosban, mint egy előkelő legényember.

Ebben vakmerően következetes. Láthatólag nem törődik senkivel és nem fél
semmitől. Az arisztokrácia, amelyhez születésénél fogva tartozott, nem
igen akar róla tudni, de ő nem is tesz kisérletet, hogy elfogadtassa
magát a nagyúri házakban. Jobban szereti a művészek társaságát. Furcsa
egyébként, hogy ezt az asszonyt, aki jóformán az utcán él, bizonyos
homály födi. Mialatt száz botrányos dolgot beszélnek róla az emberek,
bevallani kénytelenek, hogy bizonyítani nem tudnának ellene semmit.
Egyesek – még pedig nem a legtapasztalatlanabbak – azt állítják, hogy
Éderné inkább szabadszáju, mint szabaderkölcsü és hogy a híres
temperamentuma a szemében lobog csak, a vére azonban hűvös, vagy legjobb
esetben is langyos.

Klotild annyiban is igen kellemes természetü asszony volt, hogy nem
ismerte a féltékenységet. A barátja úgynevezett társadalmi sikerei nem
nyugtalanították, inkább büszkévé tették. Éderné azonban első
találkozásuk alkalmával ellenszenvvel és félelemmel töltötte el.
Asszonyi sejtőképessége megérezte a báróné hóbortos könnyelműsége mögött
a hideg számítást. Sohasem merte volna barátját arra kérni, hogy kerülje
ezt az asszonyt, titokban azonban könnyeket ontott a nagy érdeklődés
miatt, amelyet Sándor a különös asszony iránt mutatott.

Néhány héttel ezelőtt Arady, orvosi rendeletre, amint mondta, Mentoneba
utazott. Klotild, bár gyanúját egy szóval sem árulta el, biztosan tudta,
hogy barátja nem az egészsége miatt utazik a Rivierára. Más ok készti az
útra; olyan ok, amelyet bevallani nem akar. Néhány rövid és meglehetősen
hűvös levél érkezett Mentoneból. Ezek a levelek valósággal megtörték
Klotildot. Most már rettegve sejtette, hogy a barátja elfordult tőle.

A valóságot Herberték szalonjában tudta meg, egy idegen ember szájából,
aki Nápolyban együtt látta Aradyt Édernével.

*

Klotild a Herberték estéjét követő éjszakán végiggondolta szerelmének
bús és együgyü történetét. Úgy érezte, hogy a szakadást, amely
elválasztotta Sándortól, többé nem temetheti be semmi. A barátja
hazudott neki. Ő meg tudta volna a hazugságot bocsátani, de tudta, hogy
Sándor hiúsága sohasem fogja neki megbocsájtani a tettenérést. Ami volt,
az nem lesz többé. A boldog álmok, az édes ábrándok világa elpusztult.
Köröskörül csupa rom. A jövendő ege kétségbeejtően szürke. Hogyan lehet
majd elbírni ezt a vígasztalan életet?

Az asszonynak eszébe jutott valami, amire eddigelé még sohasem gondolt:
hogy ő tulajdonképpen „bukott nő“. Eddig az az érzése volt, hogy
Sándornak adta oda a becsületét. A becsülete elveszett abban a
pillanatban, amikor a kedvese eldobta magától.


III.

A Rákóczi-úton bérkocsi állott meg egyik ház előtt. Egy vadászruhás inas
várakozott a kapu alatt; ő fogadta a kocsiból kiszálló urat és szedte le
a bakról a podgyászt.

Az úriember, aki láthatólag hosszabb útról érkezett, karcsu, szőke ember
volt. Igen szabályos metszésü, föltünően halvány arcának a hegyesre
nyírott, aranysárga szakáll némi külföldies kifejezést adott. Az ember
azt hitte volna, hogy előkelő és nagymódban élő művész. Ezt a benyomást
megerősítette szürke, szép szemének parancsoló tekintete és egész
modorának határozott és büszke volta. Ez az ember volt Arady Sándor, az
attasé.

Néhány kérdést intézett legényéhez, közben fölment a második emeleten
lévő lakására. Dolgozószobájában, az íróasztalon, a fölbontatlan
ujságlapok és levelek egész halmaza várakozott reá. Kalappal a fején,
utiköpenyeggel a vállán, sorra nézte a leveleket. Klotildtól nem volt
levele, pedig éppen azt kereste.

– Nincs semmi üzenet a nagyságos asszonytól? – kérdezte legényétől.

(Nagyságos asszony: Klotild.)

– Semmi, – válaszolt az inas.

– Nem is járt itt?

– Nem.

Annál jobb! – gondolta magában Sándor. És azzal átöltözött. Kissé
nyugtalanította a Klotilddal való találkozás gondolata. Biztosra vette,
hogy az asszony előbb-utóbb mégis csak hírét fogja venni az ő nápolyi
kirándulásának. Tulajdonképpen ügyetlenség volt tőle, hogy eltitkolta
előtte útját. Ezzel fölébresztette Klotild gyanúját. Pedig ő, Sándor,
semmitől sem irtózott annyira, mint az effajta kicsinyességektől. Nem is
akarta megbántani ezt az alapjában véve derék, jellemes és ragaszkodó
teremtést. Biztosra vette, hogy az asszony nem élné túl a válást.

Az egész nápolyi kirándulás egyébként ostobaság volt, amelyet már meg is
bánt. Éderné fölébresztette a kiváncsiságát, rövid ideig tartó lázba is
ejtette, alapjában véve azonban hidegen hagyta a szívét. A bárónénak egy
elmés és vakmerően kötekedő levele csábította a nápolyi útra. Sándor
olyasmit képzelt, hogy Nápoly kék ege alatt fantasztikus és költői
kaland várakozik reá. Nagy meglepetésére a Vezuvió-szállóban egy igen
józan, irónikusan fölényes asszonyt talált, aki képzőművészeti és
művelődéstörténeti témákról akart vele beszélgetni és közben mélabús
célzásokat tett egy emberre, az eljövendő, igazi férfira, aki meg tudná
őt érteni. Sándornak egyszerre az a benyomása lett, hogy a báróné talán
feleségül akarja magát vele vétetni és ez a gondolat hirtelen
megfagyasztotta a vérét. Most már megállapította magában, hogy Éderné
nem is az ő genre-ja. Néhány napi kínos feszengés után összecsomagolta a
holmiját és kurta búcsú után hazautazott, egy fölösleges fölsülés
lealázó érzetével a lelkében.

Budapestre érkezvén, Sándor igen csodálatosnak találta, hogy Tilda nem
jelentkezik nála. Máskor, ha megtért valami útjáról, mindig az asszony
szeliden és félénken mosolygó szőke arca köszöntötte. Másnap sem adott
magáról hírt, pedig bizonyos, hogy a fővárosban van. Most már
nyilvánvaló, hogy Klotild mindent tud. Estefelé Sándor meg akarta
látogatni, de mivel előre is untatta és fárasztotta a sejtelem, hogy
Klotild könnyes szemmel lép majd eléje, egy vidéki rokonának látogatását
ürügyül használta arra, hogy újból elhalassza az elkerülhetetlen
látogatást.

Harmadnapra levelet vett a barátnőjétől. Az attasé éppen reggelinél ült,
amikor hozták. Nem bontotta föl mindjárt, hanem maga elé tette és tovább
evett. Végül mégis megemberelte magát és elolvasta.

A levél így szólt:

Kedves barátom!

Szerettem volna minél előbb látni, hogy megbeszéljek önnel egy fontos
dolgot. Mivel azonban nem mutatja magát, levélben írom meg a
mondanivalómat. Az ön hosszu távolléte alkalmat adott nekem, hogy
megtegyem azt, amit régen meg kellett volna tennem: gondolkoztam a
kettőnk helyzetén. Elmélkedésem eredményeképpen ma már belátom, amit
ugyancsak előbb kellett volna belátnom: nem élhetek tovább úgy, ahogyan
eddig éltem. Nem bántam meg semmit, amit a multban tettem és hálát érzek
ön iránt, hogy gyakran jónak és gyöngédnek mutatta magát. A jövőben
azonban megint az akarok lenni, aki évekkel ezelőtt voltam: az ön
igénytelen, jó kis barátnője. Szerelemről ne legyen többet szó
közöttünk. Tudom, hogy ön megért és nem is fog tőlem magyarázatot kérni.
Ha látni akar, keressen föl bármelyik napon délután, amikor az édesanyám
is otthon van. Mindig nagy örömmel fogja megszorítani baráti kezét:

Klotild.

Sándor eleintén nem mert hinni a szemének. Tilda ír neki ilyen levelet?
Tilda?!

Az édes, diadalmas öröm érzése járta át minden porcikáját. Az az öröm,
amelyet akkor érez az ember, ha valóvá válik valami féltve titkolt,
kedves álma. Most már nyiltan bevallotta magának, hogy az utóbbi időben
már nagyon únta a viszonyt. A derék asszonyka a szerető szerepében is
annyira tisztességes, házias és nyárspolgárias volt, hogy örökké és
kizárólag a törvényes hitves hatását tette. A szívós érdeklődés, amelyet
Sándor legényháztartásának részletei iránt tanusított, a magasztos
odaadás, amellyel az inas ténykedéseit ellenőrizte és a boldog buzgalom,
amellyel alkalomadtán Sándor ruhaszekrényeiben rendezgetett, csak
fokozták ezt a hatást. Klotild kezdettől fogva az ő feleségének
tekintette magát és idő kérdése volt csak, hogy mikor fogják frigyüket
nyilvánossá és törvényessé tenni. Ez a gondolat az utóbbi időben
ólomsúllyal nehezedett Sándor mellére. Belátta, hogy egy életbevágó,
nagy és többé jóvá nem tehető ostobaságot követett el. Az asszonyka
annyira kedves, odaadó, tisztességes és amellett annyira érzékeny volt,
hogy jellemes férfi létére nem is mert gondolni a szakításra. És most
csoda történt! Klotild megértette kedvesének titkos vágyát és visszaadta
neki szabadságát. Magára vette a szakítás ódiumát és fölajánlotta neki
tiszta barátságát. Képzelhető-e ennél világosabb és gyöngédebb eljárás?

Sándor, amint mondottam, nagyon boldog volt. Nagy, őszinte hálát érzett
a páratlan asszony iránt. Úgy találta, hogy az élet tulajdonképpen szép
és egyszerü valami, ha okos és becsületes emberek segítik egymást
elviselésében.

Ezt a napot úgy töltötte, mint valami ünnepnapot. Nagy gonddal
öltözködött és délig sétált a városban. Bement egy műkereskedésbe és
keresett valami emléktárgyat, amelyre ráfoghatná, hogy Olaszországból
hozta. Sokáig válogatott, végül megvett egy zöldpatinás bronzszobrot,
amely egy nimfát elragadó centaurt ábrázolt. A szobrot elküldte
Klotildnak egy levél kíséretében, abban bejelentette délutáni
látogatását. Azután megebédelt. Ünneplő kedvében megivott egy kis üveg
burgundit és rágyújtott egy drága szivarra. Türelmetlenül várta a négy
órát. Nagyon kíváncsi volt, hogy minő arccal fogadja majd a barátnője.

Klotild kalappal a fején állott a kis szalonban. Éppen a keztyűjét
gombolgatta.

– Jó, hogy jött, – mondotta, – mert tovább már nem várhattam volna. A
bátyám legkisebbik fiának láza van és édesmamának nincs nyugta, amíg
hírt nem hozok neki a gyerekről… A mama maga nem mehet oda, mert ő is
meghült és Székely doktor nem ereszti ki a házból… A doktor odabenn van
nála…

Klotild mindezt gyorsan, erőltetett élénkséggel mondotta. Beszédközben
zavartan mosolygott és kerülte a barátja tekintetét. Az arca kissé
halványabb volt, mint máskor.

– Nem tudsz te komédiázni! – gondolta magában Sándor.

Az asszony megköszönte az ajándékot, amely láthatólag igen megtetszett
neki. Ekkor belépett hozzájuk Székely.

A férfiasképü és katonás járásu kis tanár megszorította Sándor kezét.
Azt mondta, hogy Szepessyné baja nem komoly. Azzal ajánlotta magát, hogy
neki még több betegét kell meglátogatnia. Az ajtóban visszafordult:

– Félnyolc előtt visszajövök és elviszem a filharmonikusokhoz, –
mondotta Klotildnak.

Sándor zsebében ott volt a jegy, amelyet az operettszínház mai
előadására váltott magának, de azért meglepőnek találta, hogy Klotildnak
kedve van ma zenét hallgatni. A szakítás napján!

– Nekem most mennem kell, – szólt az asszony. – Ha ráér, elkísérhetne.

Sándor persze ráért. Az asszony föltünően csinos volt új kosztümjében és
a kísérője észrevehette, hogy sok férfi utánuk fordul az utcán. Közömbös
dolgokról próbáltak beszélni, de a beszéd fonala meg-megszakadt. Azt,
amivel teli volt a fejük meg a szívük, egyikük sem merte szóba hozni.

Szepessyék kapuja előtt kezet fogtak. Sándor ekkor, az ég tudná, hogy
miféle eszmetársulás folytán, a kis professzorra gondolt.

– Mondja, Tilda, – kérdezte kedélyes mosolylyal, – nem udvarol magának
az a Székely tanár?

– Nem, nem! – kiáltotta Tilda szinte ijedten.

Aztán mintha egyszerre ellágyult volna egy pillanatra. Erősen
megszorította a barátja kezét és puha, édes hangon suttogta:

– Ugy-e, Sándor, mi mindig jó barátok maradunk? Mindig?

– Mindig! – válaszolt Sándor.

– Igazán kedves teremtés! – mondotta később magában, miközben a lakása
felé ment.

Aztán megint Székely tanárra gondolt. Ej, nem is volna rossz dolog, ha a
kis doktor feleségül venné Tildát. Vagyonos, jónevü és nem kellemetlen
ember. Klotild nem él valami fényes anyagi viszonyok között. A magányos
élet egyébként sem neki való. Neki háztartás kellene, ahol süthet,
főzhet, takaríthat. De a kis doktor is jól járna vele.

Sándornak nagyon megtetszett ez az ötlete. Miközben tovább űzte-fűzte,
jószívűen és ravaszul mosolygott. Valami apai gyöngédséget érzett e
pillanatban Tildája iránt és nagy rokonszenvvel gondolt a derék doktorra
is.


IV.

Az operett első fölvonása után a színház földszintjén minden látcső egy
emeleti páholy felé fordult. Egy óriás fehér kalap lebegett a páholy
bíborbársony keretében. A kalap alatt egy igen szép, vidám és merész
mosolyu hölgy trónolt. Sándor is feléje fordította látcsövét és
megismerte Édernét. A báróné észrevette és fölemelte legyezőjét. Ez azt
jelentette, hogy jőjjön fel a páholyba. Az attasé nem igen térhetett ki
a fesztelen és nyilvános meghívás elől, bár tudjuk, hogy lelkesedése a
szép asszony iránt már nagyon megcsappant.

A báróné a páholy ajtajában fogadta.

– Nos, József úr, hogy van? Örül, hogy megmentette erényét a gonosz
Putifárné elől?

Éderné nemcsak gyönyörü asszony, de pompás ember-példány is volt, ami
nem egészen ugyanaz. Egész lényéből csak úgy sugárzott és ragyogott az
üde erő, az energia és az élet. Magas, délceg termete, szabályos és
tömör profilja, bőrének frissesége és hajának ragyogó szőkesége,
nemkülönben tartásának és mozgásának nyugodt határozottsága angolszász
benyomást tett, bár a báróné a Visztula mellett született. Egyik
főszépsége a haja volt. Ennek a dús és ragyogó hajnak jóformán minden
szála más színü volt; lenszínü és rókavörös fürtök közé tiszta
aranyfényü szálak vegyültek. Az egész tarkán ragyogó sörény a hullámzó
élet benyomását tette. Lengyel csak a beszédes szeme és a kicsi, fehér
és puha keze volt.

Sándor valami hűvös banalitást mondott az asszonynak, jelezvén, hogy nem
szándékozik többet fölülni a kacérságának. Az asszony azonban egyetlen
rohammal visszafoglalta a már elvesztett poziciót.

– Édes barátom, maga rosszul bánik velem. Nekem ezért haragudnom
kellene, de bevallom, képtelen vagyok reá. Úgy látszik, nekem valami
különös gyöngém van maga iránt… Két ilyen embernek, mint mi vagyunk, meg
kellene egymást értenie… Az arcán látom, hogy most sem hisz az
őszinteségemben? Jól van, hát ne higyjen! Azonban tegyen nekem egy
szívességet… Nagy kedvem volna, hogy egy ostobaságot kövessek el… Ne
kérdje, hogy miért, hanem legyen a segítségemre… Jőjjön velem a Rigóba
vacsorázni. Eljön? Különszobában leszünk, megiszunk együtt egy üveg
Roederert és ha nem találok rá módot, hogy megbékítsem magát, akkor
megérdemlem, hogy Budapest legunalmasabb asszonyának tartson…

Sándor egy kissé elsápadt a kellemes meglepetéstől. Úgy látszik, hogy a
régi módszere, a kiböjtölés taktikája megint bevált egyszer.

A második fölvonás után megvárta a bárónét az előcsarnokban és kocsiba
ült vele.

A Rigó egy előkelő, de a mellett meglehetősen rosszhírü vendéglő volt.
Mikor ketten beléptek a villamos fényben ragyogó kapubejáraton, egy
gyalogos pár haladt el mellettük az utcán. Klotild volt, aki Székely és
a tanár hugának társaságában a hangversenyből ment haza. Sándor nem vett
róluk tudomást, hanem sietve követte a hosszu, fehérprémes kabátjában
tovasuhanó bárónét.

A Rigó különszobájában egyébként kellemetlen meglepetés érte. Három
fiatal úr és egy vénkisasszony várták őket. Valamennyit Éderné rendelte
oda. A kisasszony félig barátnője, félig társalkodónője volt a
bárónénak, afféle jónevü, koldusszegény élősdi, aki különféle
szolgálatokat végzett Éderné személye körül és alkalomadtán a vak és
süket erényőr tisztét is ellátta. Mert a szép báróné egészbenvéve
bámulatos könnyedséggel szökdelt át a társadalmi korlátokon, bizonyos
végső határokon azonban sohasem ment túl, legalább a nyilvánosság szeme
előtt nem. A fiatal urak az imádók gárdájához tartoztak. Megjegyzendő
egyébként, hogy ebben a gárdában csak igen fiatal urak maradtak meg
hosszabb ideig. Afféle szerényebb igényü legények, akiket egy kedvetlen,
vagy egy humorosan anyai gesztussal rögtön el lehetett távolítani, ha
alkalmatlan közelségbe találtak furakodni. Ők valamennyien önzetlen jó
fiúk voltak, egyébként egy-egy valószínűtlen véletlenre számítván, úgy
leselkedtek a báróné körül, mint a konstantinápolyi kutyák a mészárszék
előtt, egyelőre pedig megelégedtek azzal, hogy naivabb emberek szemében
kompromittálhatják a szép asszonyt.

Az ifjak savanyu ábrázattal köszöntötték Sándort. A báróné olyan
formában hívta meg őket, hogy egyikük sem tudott a többiről. Az attasé
pedig alig bírta leplezni haragját. A szép asszony játszott vele és ő
lépre ment neki, akár ezek a tacskók.


V.

Hetek multán a következő bizalmas párbeszéd folyt le Klotild és Székely
tanár között:

– Ön azt mondja, hogy nagyon jól érzi magát, édes barátnőm, amellett
szemmel láthatólag fogy. Ön mosolyog és a szeme ki van sírva. Ön tavaszi
szövetmintákat válogat, amellett a halálra gondol. Ez nem okos és nem is
egészen becsületes dolog. Az embernek kötelességei vannak önmagával és
másokkal szemben és ön jól tenné, ha kötelességeire gondolna.

Klotildon, aki a kis szobájában ülve tényleg azzal foglalkozott, hogy
ruhamintákat nézegetett, egyszerre nagy gyöngeség vett erőt. Ölébe
ejtette a papirra ragasztott tarka szövetdarabokat és kétségbeesetten
tekintett Székelyre.

Az pedig nyugodtan és szelid hangon folytatta a korholást.

– Ön tudja, hogy a multja meghalt. Legyen hát annyi ereje, hogy végleg
hátat is fordítson a holttestnek és mentsen meg az életéből annyit,
amennyi még megmenthető.

Klotild egy erőtlen mozdulatot tett a kezével.

– Mit tegyek? – kérdezte.

A doktor kissé habozott a válaszszal, de azután kimondotta, egyszerűen
és becsületesen:

– Én az ön helyében feleségül mennék Székely tanárhoz. Jól tudja, hogy
ez csak öntől függ.

Az asszony régóta várt már ilyenféle vallomást. Most mégis megrémült és
elszomorodott a tanár szavaitól. Székely pedig, mint aki jól meggondolta
a maga dolgát, tovább fűzte a szót.

– Tudom, hogy mi jár most a fejében! Ön azt gondolja magában: Hiszen nem
szeretem! – Ez azonban nem akadály. Megnyugtatom azzal, hogy én sem
szeretem a szó regényírói értelmében. Akarja tudni, hogy mit érzek maga
iránt? Elmondom, ha nem is érdekli túlságosan. Igen nagy, mély és meleg
apai gyöngédséget érzek. Amellett valami nagy, mondhatnám művészi
gyönyörűségem telik az ön finom, kecses és tiszta lényében. Szeretnék
sokat, lehetőleg mindig a társaságában lenni, szeretnék az ön bizalmas
barátja lenni, szeretnék önről gondoskodni és szeretném önt egy kissé
kényeztetni, oltalmazni és vezetni. Ennyi az egész. Azt is megmondom,
hogy ön mit érez irántam. Egy kis rokonszenvet, amely némileg hasonlít a
gyermeki szeretethez. Az én társaságom a biztosság és a nyugalom érzését
kelti föl önben és ön ezért kedveli a társaságomat. Tudom, hogy mit
gondol most. „Elég ennyi a házassághoz?“ Válaszolok a néma kérdésére.
Szerintem ennyi éppen elég ahhoz a szövetséghez, amelyet én képzelek.
Lássa, én közel járok az ötven esztendőhöz. Egész eddigi életem munkában
telt el. Mindig a más emberek nyomorúságával voltam elfoglalva és
magammal nem igen értem rá törődni. Szeretnék most már magamnak is élni
egypár esztendőt. Fölhagyok orvosi gyakorlatommal, lakóhelyemet átteszem
valahová a főváros környékére és azzal foglalkozom, amihez kedvem van.
Egy kis művészet, egy kis irodalom, két-három jóravaló ember barátsága
és gyakori utazások. Ez az, amire vágyódom. Mindezt azonban csak egy
okos és melegszívü asszony segítségével valósíthatom meg. Láthatja, hogy
józan vagyok, sőt egy kissé számító is. Úgy hiszem, hogyha ön is ilyen
szemmel nézi mostani helyzetét, akkor elfogadja a kezet, amelyet ön felé
nyujtok. Nem valami szép kacsó, de erős, meleg és becsületes.

– De hiszen ez lehetetlen! – szólt Klotild. – Jól tudja, hogy lehetetlen
és azt is tudja, hogy miért az!

A tanár vállat vont.

– Tudom, hogy miféle akadályokra gondol ön. De nekem arra vonatkozólag
megvan a magam különvéleményem. A nőkről is van különvéleményem.
Huszonöt esztendő óta nőorvos vagyok, ennyi idő alatt megtanultam, hogy
a nőben is az embert lássam. A nőket jó és rossz emberekre osztom. A
rosszak sem gonoszak, hanem vagy betegek, vagy ostobák, vagy csak
boldogtalanok. Ön jó ember, édes Klotild, körülbelül a legjobb, akit
ismerek. Ismerek nőket, akik soha, talán még álmukban sem vétettek az
ellen, amit a női tisztességnek szokás nevezni. Ezeknek sorában vannak
oly jellemtelen teremtések, akiket a világ minden gazdagságáért sem
tennék feleségemmé. Önre vak bizalommal ruháznám az én becsületes
nevemet, mert tudom, hogy feleségnek született, a szó legjobb értelmében
annak és azt is tudom, hogy ön példás felesége lenne mindenkinek, akinek
hűséget fogad. Beszéljünk őszintén, Klotild! Ha a feleségemmé lesz,
akkor egy gonosz emléket hoz magával a házasságba. Ezzel szemben én is
hozok valamit: az én ötven esztendőmet. Az ön emlékét meg lehet
gyógyítani, akár a betegséget. Az én ötven esztendőmet, sajnos, nem
lehet meggyógyítani. Ön attól fél, hogy az az ember, Arady – igazán nem
látom be, hogy miért ne ejtsem ki a nevét? – ellenséges árnyékként fog
kettőnk között állani. Biztosítom és elvállalom érte a felelősséget,
hogy a félelme alaptalan. Egy-két esztendő mulva maga Arady be fogja
látni, hogy hármunk közül egyedül ő a vesztes. Ebben bizonyos vagyok.

Székely fölkelt e szavak után.

– Nem akarom, hogy válaszoljon nekem. Gondolkozzék azon, amit mondtam.
Nem fogom a dolgot többet szóba hozni. Ha azt akarja, hogy megint
beszéljünk róla, akkor önnek kell kezdenie. Lesz rá gondom, hogy mindig
a kezeügyében legyek…

*

Egy hét sem mult el e beszélgetés után, midőn Arady Sándor a következő
levelet kapta:

Kedves Sándor!

Egy, a jövendőmre nézve nagyfontosságu lépésemről kell önt értesítenem.
Régi barátom, Székely tanár, megkérte a kezemet. Úgy határoztam, hogy
elfogadom ajánlatát. Azt akarom, hogy ön legyen az első, aki erről
értesül. Szívéből köszönti

Klotild.

Midőn a fiatal asszony papirra vetette e sorokat, maga Székely még mit
sem tudott elhatározásáról. Klotild tulajdonképpen nem is határozott még
véglegesen. Ez csak afféle ártatlan asszonyi furfang volt, egy utolsó,
erőtlen és kétségbeesett kísérlet, hogy visszahódítsa magának
szerelmesét. Hogy mi lesz azután, ha nem válik be kísérlete, arra
egyelőre még gondolni sem mert.

A kísérlet nem vált be. Sándor egy órával később már megjelent az
asszonynál, kifogástalan szabásu kabátban, fehérkeztyűsen. Meglátszott
rajta, hogy meg van hatva egy kissé és hogy némileg szégyenli is magát,
egyébként azonban csak úgy sugárzott szeméből az öröm. Volt azonban
annyi jóízlése, hogy a mélabús önzetlenség álarca alá rejtse örömét.

Hódolattal kezet csókolt Klotildnak és megindultan mondotta:

– Ha valaki megérdemli, hogy boldog legyen, akkor maga megérdemli, édes
Klotild…

Klotild is volt annyira asszony, hogy mosolyogva meg tudta szorítani a
barátja kezét. Azután zavart arccal banalitásokat beszéltek. Majd
elhallgattak mind a ketten. Sándor egyszerre elkomolyodott.

– Szóba kell hoznom még egy dolgot, – mondta lovagias zavarában hebegve.
– Vannak leveleim… Ha akarja, megsemmisíthetem azokat… Ha azonban jobban
megnyugtatja magát, akkor még ma visszahozom valamennyit…

Klotild fölemelte fejét és nyiltan a szemébe tekintett.

– A leveleket ne hozza vissza, – mondta. – Tegyen velük amit jónak lát…
De most már nekem is szóba kell hoznom egy dolgot. Székely mindenről
tud, ami köztünk történt…

Sándor felpattant a székről.

– Mindent tud? Székely –?

Klotild nyugodtan bólintott a fejével.

– Természetesen. Ön nem hiszi rólam, hogy egy hazugság árán leszek a
nejévé?

Az attasé nem igen tudott erre mit mondani. Ő ezt a dolgot
érthetetlennek és szokatlannak találta. Ilyesmit nem szokás elmondani.
Soha sem hallotta még, hogy egy úriasszony ilyesmit bevallott volna…

Klotild tovább beszélt.

– Ezek után természetesnek fogja találni, ha arra kérem, intézze úgy a
dolgát, hogy ne találkozzunk a közel jövőben… Ön majd fog erre ürügyet
találni… Én hamarosan meg fogok esküdni, azután elhagyjuk Budapestet…

Az asszony fölkelt helyéről és kezet nyújtott Sándornak.

– Isten áldja meg, Sándor!

A fiatalember bánatos arccal kezet csókolt neki.

– Legyen boldog, Klotild!

Kissé kedvetlenül ment haza. Úgy találta, hogy neki különös, szinte
megalázó szerep jutott. Azzal az elhatározással jött Klotildhoz, hogy
lovagias, nagylelkü és gyöngéd lesz a boldogtalan asszonnyal szemben.
Itt azonban nem kértek sem a lovagiasságából, sem a nagylelkü
gyöngédségéből. Sőt Klotild nem is látszott nagyon boldogtalannak.

Székely tanár estefelé meglátogatta barátnőjét. Klotild bevezette a
hálószobájába, ott az ablakhoz lépett vele és így szólt hozzá:

– Én elfogadom ajánlatát. És igérem, hogy engedelmes, hűséges, hálás
felesége leszek. Kérem, vezessen el innen, védjen meg önmagam ellen,
gondolkozzék helyettem, gyógyítson meg és bánjék jól velem.

A kis ember nem válaszolt, hanem meghatottan végigsimított Klotild
tiszta homlokán. Ez a gyöngéd érintés olyan hatással volt az asszonyra,
hogy egyszerre gyermekes gyöngeséggel Székely vállára hajtotta fejét.

Nagyon sokáig maradtak így. A tanár később kissé megborzongott, midőn
valami meleget érzett a nyakán. Klotild sírt.

A szobaleány belépett, hogy meggyújtsa a lámpákat.

– Juci vagy Klári, – mondta Székely, – nem kaphatnánk egy csésze teát?

Klotild furcsának találta, hogy a tanár ma sem tudja még a szobaleány
nevét és önkéntelenül is elmosolyodott egy kissé.

Ez volt az eljegyzésük.

Másnap a tanár azzal a vallomással lepte meg Klotildot, hogy a ház,
„valahol Budapest környékén“, ahová esküvőjük után elvonulni fognak, jó
ideje megvan már és az ő telekkönyvi tulajdona. Egyik szomszédos városka
határában fekszik, nagy kert közepén. Székely eddigelé nem említette még
ezt a házat, pedig két hónappal ezelőtt vette. Most már bevallotta azt
is, hogy Klotild számára szerezte. A fiatalasszony csodálkozva
tapasztalta, hogy a tanár milyen biztos kézzel intézi az ő sorsát. Ez a
tapasztalás azonban nem bántotta a hiúságát, inkább jól esett neki.

Eljegyzésük első ideje nem a szerelem, hanem a bútoripar jegyében telt
el. Hosszu és alapos tanácskozásokat folytattak jövendő lakásuk
berendezése dolgában és Székely valósággal elárasztotta Klotildot
árjegyzékekkel és tervrajzokkal. A fiatalasszony egyszerre azon vette
észre magát, hogy száz komissió szakadt a nyakába. Asztalosokkal
alkudozik, lámparaktárakban kutat és ha Székely alkonyatkor bekopogtat
hozzá, diadalmas arccal lobogtat feléje valami sikerült kárpitmintát. Ez
a foglalkozás egyébként nagyon az inyére való volt, mint minden igazi
asszonynak.


VI.

Arady Sándor abban az időben betegeskedni kezdett. A szívét fájlalta
megint. Egyízben már érezte ezt a fájdalmat, amelyet egy keletkező
szívbaj szimptomájának tartott. Akkor is mélységes levertség és unottság
kísérte a bajt.

Az orvos, akit elhívatott, ezúttal sem talált semmi hibát a
szervezetében. Azt mondta, egy kis ideges kimerültség az egész. Porokat
rendelt neki, amelyeket azonban Sándor nem akart beszedni.

Egy hétig otthon maradt. Nem volt kedve dolgozni, bár kimondhatatlanul
unta magát és nem akart embereket látni, bár rettenetesen elhagyottnak
érezte magát. Szakadatlanul sötét gondolataival viaskodott. Úgy találta,
hogy a jövője reménytelen és az élete céltalan. Miként a hipohondrikus
emberek általában, ő is kétféle életet élt. Ha egészséges volt, akkor
telve volt önbizalommal, színes reményekkel, kíméletlen harci vággyal. A
betegség lehellete azonban elég erős volt arra, hogy hirtelen derékon
törje egész életkedvét. Ilyenkor az élete hasonlatos volt a palotához,
amelyet tűzvész pusztított ki. Ami tegnap még ragyogó pompa volt, az ma
már üszök, pernye, értéktelen szemét. A palota ura maga koldusszegényen
és reménytelenül didereg a kormos falak között és egy kis emberi részvét
után epekedik.

Az elmúlt esztendőben is volt ilyenféle hipohondrikus rohama. Akkor
azonban Klotild volt az oldalán. Bizonyos, hogy soha még önmagával
meghasonlott férfinak nem volt jobb társa, mint akkor neki. Az asszony
csupa szerény áldozatkészség, csupa meleg gyöngédség volt. A mellett
boldog és büszke volt, hogy hasznára lehet Sándornak. Mint afféle minden
ízében nőies nő, aki születésétől fogva félig irgalmas nővér, félig kis
anya, meg tudta érteni és gyógyítani a képzelt szenvedést is.

Mostani szomoru magányában Sándornak eszébe jutottak Klotild levelei. Az
asszony két esztendő óta sokat írt neki és ő ezeket a halványkék
lapokat, futólagos elolvasás után, egy régi, faragott tölgyfaládába
szokta dobni. Most előkereste és keltük szerint rendezte őket.
Apró-cseprő emlékek is voltak a ládában, egy fantasztikus és titokzatos
kultusz tárgyai, amelyekkel a szerelmes asszony babonája állandó és
közvetlen összeköttetést akar teremteni a maga és szerelmese érzékei
között.

Sándor most újból végigolvasta az összes leveleket. És a messziségből
egyszerre meg tudta mérni Klotild szerelmének egész nagyságát. Minő
hangon beszélt hozzá az az asszony? A koldusleány beszél így a
királyfihoz. A rabnő, álmainak istenéhez. Az asszony boldog,
szenvedélyes és föltétlen meghódolásában rejlő tűz szinte félelmetes
volt. A szerelme tulajdonképpen csak a leveleiben nyilatkozott meg egész
leplezetlen nyiltságában és erejében. Ha szemtől-szembe állottak
egymással, akkor mindig valami szemérmetes és fájdalmas tartózkodás
bénította meg Klotildot. A leveleiben azonban egészen megismertette és
odaadta magát. E levelekben – melyeknek megírásában különös, nagy
gyönyörűsége telhetett – csodálatosan merész és költői lendületet vett
az egyébként oly jelentéktelen és szerény asszony szerelme. Minden
levelének egy volt a refrénje: Hálát adok Istenemnek, hogy megteremtett,
mert én vagyok a világ legboldogabb, én vagyok a világ egyetlen boldog
asszonya.

Sándor valamikor elnézően mosolyogva, olykor kissé unottan is futotta át
a végtelen hosszu írásokat. Most azonban nem tudott betelni az
olvasásukkal és valósággal megmámorosodott tőlük. Növekedő tisztelettel
és csodálattal szemlélte Klotildot, akinek értékét és szépségét valami
különös és érthetetlen félreértés következtében, most ismerte csak föl.

A feje, a szíve, a vére megint telisteli volt Klotilddal. A lakásának
minden zuga megtelt Klotilddal. Abban a karosszékben szokott ülni,
miközben keresztbe vetett lábait a kandalló rácsára tette… Annak az
órának a zengő ütését szerette hallgatni… Ennek a képnek túlmodern
rajzát nevette meg egyízben. Egyszer – az még a barátságuk legelején
történt – ijedten lapult meg a fekete bőrkereveten, mialatt odakünn
haragosan szólott a csengetyü… Olyasmit képzelt, hogy a bátyja jön érte,
bosszut lihegve… Pedig csak a levélhordó volt… Sándor oly boldog volt,
mintha megtalálta volna Attila kincsét, midőn egy nap egy
teknősbéke-hajtűt halászott ki a karosszék párnája alól. Klotild
hajtűje. És a szeme megnedvesedett a meghatottságtól, mikor a hálószoba
ablakán egy gyémánttal belekarmolt szót fedezett fel: Te!

Most már tisztában volt két dologgal. Az egyik az, hogy őt soha senki
sem szerette, csak az egy Klotild. A másik az, hogy ő egész életében
mindig, mindig egyedül érezte magát, csak akkor nem, ha Klotild volt
mellette…

Újból és újból elolvasta a levelet. Éjnek idején is fölkelt ágyából és
világot gyújtott, hogy megkeressen egy-egy, Klotildra nézve kiválóan
jellemző mondatot, amelynek szavai elvesztek emlékéből. Közbe pedig
rettenetesen elhagyottnak érezte magát. Az a szomoru érzése támadt, hogy
ő most már egész életén át egy halott emlékei között fog élni. A levelek
is egy halott levelei. A faragott láda a koporsójuk. Szinte el sem tudta
magával hitetni, hogy Klotild él, Budapesten van, eszik, iszik, jár,
kel, mint annakelőtte.

Amidőn a gyöngélkedése óta elsőízben elhagyta megint a lakását, csak egy
gondolata volt: látnia kell Klotildot. Látogatást nem tehetett nála,
tehát mintegy véletlenül akart vele találkozni az utcán. Félnapon át
járt föl-alá a Körut aszfaltján, akár egy szerelmes iskolásfiu, Klotild
azonban nem mutatkozott. Már alkonyodott, amidőn Székelyt látta belépni
a jól ismert kapun. A tanár udvarias közömbösséggel emelte meg előtte a
kalapját. Sándor ekkor elszégyelte magát és hazament.

Másnap meglátogatta Szepessyt, Klotild bátyját. A sógornő látható
örömmel fogadta és meg is rótta, hogy oly ritkán mutatja magát. Jó ideig
fecsegtek már a szalonban, Klotildról azonban egyikük sem tett említést.
Egyszerre belépett ő. A szomszéd szobából jött, kalap nélkül. A
legkisebbik unokahugát, aki még karonülő baba volt, hozta magával.
Minden zavar és meglepetés nélkül nyujtotta szabad balkezét a vendég
felé. A karján ficánkoló gyermek láthatólag lekötötte egész figyelmét. A
gyermekek gügyögő beszédét utánozván, szólt hozzá:

– Köszönj szépen a bácsinak!

A sógornő titokzatos mosollyal fordult Klotildhoz:

– Tudja már Sándor – azt?

Klotild a fejével bólintott:

– Hogyne! Ő volt az első, akinek megmondtam.

– Csodálkozott, ugye?

Az eljegyzésről beszéltek.

Sándor nem tudta levenni szemét Klotildról. Telhetetlenül, gyöngéd
kegyelettel nézte. A fehér kezén egy behegedt kis karmolást látott, az
szinte meghatotta. Az ajka kissé cserepes volt; talán kifújta a szél.
Közben egyre várta azt a bizonyos önkéntelen mozdulatot vagy pillantást,
amely a multra emlékeztette volna. Az asszony azonban meglepően nyugodt,
biztos és derült volt.

Közömbös dolgokról beszélgettek, Klotild aztán azt mondta, hogy uzsonnát
ad a gyermekeknek és kis kedvencével a karján, kiment. Neki valóságos
szenvedélye volt a gyermekápolás és ha a sógornője házában volt, akkor
egész idejét a gyermekszobában töltötte.

Sándor még tíz percig ott ült a szalonban, mivel azonban Klotild nem
jött többet vissza, elbúcsúzott a háziasszonytól és elment. A kapu alatt
összetalálkozott Székelylyel, aki éppen a házba lépett. Sándor érezte,
hogy fülig elpirul és ez utólag nagyon bosszantotta.

*

Most már nem áltatta magát többet, hanem bevallotta magának, hogy
szereti Klotildot. Szereti oly halálosan komoly, nagy, mély és egész
lényét betöltő szerelemmel, amelynek lehetőségéről azelőtt sejtelme sem
volt. Klotild maga az ő élete. Ha elveszti, akkor vége mindennek. És
rögtön tisztában volt azzal is, hogy mindig így szerette. Csakhogy a
szerelme észrevétlenül lappangott benne, mint a vér az egészséges ember
ereiben. A szerelem mintegy magától értetődött, de azért betöltötte
egész valóját. Tudomást akkor vesz az ember a véréről, amikor elfolyik.

Beismerte azonban, hogy botorul viselkedett Klotilddal szemben.
Úgylátszik, a nő megkívánja, hogy a tulajdonosa megvédje benne a
tulajdonát. Ő pedig mindig oly biztos volt Klotildban, hogy
fölöslegesnek tartott minden védekezést.

Hirtelen az az ötlete támadt Sándornak, hogy legbölcsebben cselekszik,
ha elutazik egy időre Budapestről. A dolgok mai állása szerint tartozik
ezzel Klotildnak, de önmagának is. Nem nyugtalaníthatja tovább az
asszonyt, de nem is alázhatja meg magát előtte.

Az éjjeli vonattal Abbáziába utazott.

A vasuton nem tudott aludni. Mialatt a vonat sisteregve és pöfékelve
mászta meg a Karszt lejtőit, ő valósággal megmámorosodott a mult boldog
emlékeitől. Ez a mámor nagyszerü és fájdalmas volt. Jóformán el sem
tudta többet hinni, hogy Klotild az övé volt, annyira az övé. A
gondolataiban állandóan ott térdepelt az asszony lábai előtt és
bocsánatot kért tőle, hogy hűvös közönbösség mögé tudta rejteni ujjongó
boldogságát.

Abbáziában kellemetlen meglepetés érte: ott találta Éder bárónét a bécsi
naplopókból összetoborzott törzskarával. Sándor most már egyszerüen
gyűlöletesnek találta az asszonyt, aki oly léha módon beletolakodott az
életébe. Már a szépségében és az elegánciájában sem hitt. Hiszen ez nem
is nő, hanem egy furcsán fölcicomázott, keményizmu, fehérfogu, szőkehaju
semleges lény. A cinikus önzése, a hóbortja, amelylyel bizonyos divatos
külsőségek után veti magát, a mániákus mulatni vágyása szinte ijesztővé
teszik ezt a különös teremtést.

Kurtán, már szinte gorombán lerázta magáról a kötekedő asszonyt és a nap
nagy részét a lovranai úton bolyongva töltötte. A magányban veszedelmes
kísérője akadt: Klotild. Tavaly ilyenkor két napig itt voltak és most
minden reá emlékeztette Sándort. Talán ennél a fordulónál volt, hogy az
egyébként oly szemérmetes Klotild hirtelen megrohanta és erővel a
szájához tapasztotta ajkát. Most a bájos kaland emléke rohanta meg
Sándort. A szeme nedves lett, a lélegzete elállott… A lelke homályából
pedig tűzoszlopként egy merész és dacos elhatározás csapott föl. Szó
sincs róla, ő nem mond le Klotildról! Honnan is kúszott a lelkébe ez a
nevetséges ötlet? Klotild az övé és az is marad örökre! Elmegy érte,
elviszi magának. Akár akarja az asszony, akár nem. Elviszi erőszakkal.
Ha kell, embert öl érte. Ha kell, meghal vele. De Klotild nem lehet a
másé!

Az acélkemény elhatározás átjárta egész valóját. Most már nem
töprenkedett többet, nem szenvedett és nem félt semmitől. A fájdalmas
nyomás megenyhült a szivén. Szinte jókedvü lett.

A postára ment és a következő táviratot küldte Klotild címére:

„Beszélnem kell önnel. Kérem, küldjön értesítést a budapesti lakásomra,
hogy mikor kereshetem föl a holnapi nap folyamán.“

Később a parkban összetalálkozott megint a bárónéval.

– Nos, gőgös lovag, velünk vacsorázik? – kérdezte Éderné.

– Nem lehet. Az éjjeli vonattal Budapestre kell utaznom.

– Mi dolga ott?

– Megteszem azt, amit régen meg kellett volna már tennem és feleségül
veszem azt a nőt, akit szeretek.

Klotild első dolga volt, hogy megmutassa a táviratot vőlegényének.

– Vajjon mit akar tőlem?

Székely megmagyarázta neki.

– Tegnap hirtelen elutazott. Ez azt jelentette, hogy lemond magáról és
félre áll az útjából. Ma hirtelen visszajött megint. Ez azt jelenti,
hogy nem tud maga nélkül élni.

Klotild megszeppenve nézett a tanár szemébe.

– De hiszen, – ő nem szeret, – mondta naiv jóhiszeműséggel.

Székely elmosolyodott, de nem válaszolt. Nem akart cinikusnak látszani,
különben azt mondhatta volna, hogy az Aradyhoz hasonló férfiak szerelme
olyan, mint a mesebeli erdei rém. Ha szólongatják, akkor nincs sehol. Ha
nem gondolnak vele, akkor váratlanul megjelenik, óriássá növekedvén.

– Beszéljek vele? – kérdezte az asszony.

– Azt hiszem, ezt nem tagadhatja meg tőle, – vélekedett a tanár.

Több szó nem is esett köztük erről a dologról. Székely kissé szófukarnak
látszott az este és akkor derült csak föl, mikor Klotild az ebédlőjük
berendezéséről kezdett beszélni.

*

Délután négy órakor Sándor benyitott Klotildhoz. Kissé sápadt volt és
zavartnak látszott, bár mosolyogni próbált. Az asszony néma intésére
leült és beszélni kezdett. Igy szólt:

– Én napok óta készülök már arra, amit mondani akarok… De amint most
beléptem ebbe a szobába, már tisztában voltam vele, hogy az előre
betanult beszédem kárba veszett… Legjobb volna, ha kinyithatnám a
mellemet és megmutathatnám magának a szívemet… Klotild, én nagyon beteg
vagyok! Eddig nem tudtam, hogy mi a szenvedés… Most reám jött az élet
nagy fájdalma. Kérem, legyen irgalmas és elnéző, értsen meg és legyen a
segítségemre, hogy megértessem magamat!

Klotild mozdulatlanul ült vele szemben. Mikor Sándor oly meggyőző
hangsúlyozással beszélt a szenvedéseiről, könnycsepp jelent meg a
szemében. Ez a könnycsepp olyan hatással volt a fiatal úrra, hogy
egyszerre neki is nedves lett a pillája. Elfojtott hangon folytatta:

– Én botorul, kegyetlenül és háládatlanul viselkedtem önnel szemben. Azt
tudom. Elvesztettem a jogot, hogy még egyszer az útjába álljak. Azt is
tudom. Mégis el kellett jönnöm, hogy megmondjam önnek az igazságot.

Az igazság az, hogy ön nélkül nincs élet. Én semmit sem hiszek és
senkiben nem bízom, önmagamban sem. Tartalmat ön adhat csak az
életemnek, mert ön a jóság, a tisztaság, az ideál. Ha önt elveszítem,
akkor örök és reménytelen sötétség vesz körül. Összetett kezekkel,
magamat porig alázva, kérem, térjen vissza hozzám, Klotild! Ez nem
szerelem, hanem több annál, vagy más egyéb: egy kétségbeesett ember
imádsága…

Sándor térdre vetette magát a szőnyegen és átkarolta Klotildot a székkel
együtt, amelyen ült. Az asszony szíve teli volt félelemmel és
szánakozással. Az utóbbi érzése erőt vett a félelmén és halkan mondta:

– Édes barátom, miért izgatja föl magát ennyire?

Ez a banális mondása meglepte Sándort, akinek lelkében úgy zúgtak a nagy
érzések, mint a harangkongás és az orgonaszó felséges hangja. Szinte
elkeseredetten szorította magához Klotildot.

– Az Istenre kérlek, Klotild, érts meg! Te nem tudod, hogy ki vagyok…
Eddig magam sem tudtam… Most azonban megismertem magamat és te is meg
fogsz ismerni… A szerelem szól hozzád, az ifjúság, a boldogság… Ha nem
hallgatsz reám, akkor tönkre teszed mindakettőnk életét… Te az én
tulajdonom vagy… Nem eresztelek ki többet a karjaimból…

Klotild egy mozdulatot tett, hogy kiszabadítsa magát az ölelésből. Ez
azonban nem sikerült neki. Ekkor aztán mondott valamit, aminek hallatára
Sándor egyszerre szabadon bocsájtotta. Nem is szavainak értelme, inkább
a hangsúlyozásuk volt rá ilyen hatással. Józanul, türelmetlenül, kissé
szárazon, inkább bosszankodva, mint szenvedélyesen mondta:

– Ugyan – eresszen, kérem!

Lángoló arccal a tükörhöz lépett és ösztönszerüen megigazította a haját.
Sándor ott állott mögötte, összekulcsolva remegő ujjait és szinte
megrettenve nézte. Ki ez a nő? Klotild? Az a különös és lesujtó ötlete
támadt, hogy ő egy szörnyü és fantasztikus tévedés áldozata. Az igazi
Klotild régen meghalt vagy elbujdosott és most egy idegen asszony
bitorolja annak külső alakját.

És ebben némileg igaza is volt. Klotild nem volt már az az asszony, aki
néhány hónappal ezelőtt. Lágy és könnyen mintázható egyénisége mindig
annak vonásait viselte, aki rajta tartotta modelláló kezét. Néhány
hónappal ezelőtt még egészen Sándor művésziesen színes és érzékies
lelkének kreatúrája volt. Ujabban azonban nagy befolyást, nagyobbat,
mint maga is hitte, nyert reá Székely kemény, nyugodt, józan és
becsületes akaratereje.

Sándor még egy kísérletet tett.

– Klotild, – mondta, – én tudom, hogy maga lekötötte magát Székelynek…
Ennek is én vagyok az oka! De egy dacosan kimondott szó kedveért nem
teheti tönkre az életünket…

Nem folytathatta azonban, mert kívül megszólalt az előszoba csengetyűje.
Hazajött Klotild édesanyja. Az öregasszony természetesen nem volt
beavatva leányának szívbeli ügyeibe, valamit azonban mégis sejtett és
mostanában minden rokonszenvével Székely tanár pártján állott. Egy ijedt
pillantást vetett Sándorra és Klotildra, azután letelepedett a
szalonban. Ösztönszerüen megérezte, hogy az ő jelenléte hatalmas
segítsége Klotildnak.

Sándor néhány percig még ott ült, azután elbúcsúzott a nőktől. Az
előszobában fogva tartotta Klotild kezét. Valamit akart még kérdezni, de
nem jött ki szó a torkán. Az asszony végül megsajnálta.

– Sándor, majd írok magának… Talán holnap… Igen, holnap írok!

A tanár az este tíz perccel korábban érkezett, mint máskor. Egy
pillantást vetett csak Klotild arcára és már tudta, hogy itt minden
rendben van. Egy szóval sem emlékezett meg Arady látogatásáról és a
szándékos hallgatása lezárta Klotild ajkát is.

Jó ideig hallgatagon ültek egymás mellett. Az asszony aztán egy
ösztönszerü és heves mozdulattal egyszerre Székely vállára hajtotta
fejét. Úgy találta, hogy ezen az erős vállon jól esik a pihenés. A tanár
ekkor nekibátorodott és kérdezett valamit. Halk, a megindultságtól kissé
remegő hangon kérdezte:

– Mit gondol, édes Klotild, mikor tartsuk meg az esküvőnket?

– Amilyen gyorsan csak lehet, – válaszolt Klotild.

– Megtettem az összes szükséges előkészületeket. Minden dolgunk rendben
van. A diszpenzációkat is megszereztem. Akár holnap, vagy holnapután is
elmehetünk az anyakönyvvezetőhöz…

Klotild hirtelen fölemelte a fejét és maga elé nézett.

– De a lakásunk még nem kész…

– Nem baj! Ha megesküdtünk, elviszem magát utazni. Mire visszajövünk, az
édesanyja felügyelete alatt rendbe jött minden…

Klotild hirtelen fölemelkedett.

– Holnapután! – mondta.

– Holnapután, – hagyta rá a tanár.

Másnap Sándor hiába várta Klotild levelét. Pedig hogy várta! Egyebet se
tett, csak várt.

Harmadnapra megjött a levél. Sándor jó ideig nem merte fölbontani. Végül
abban állapodott meg, hogy a levél csak kedvező hírt hozhat neki.
Klotild habozása a legrosszabb esetben is azt bizonyítja, hogy küzködik
magában. És egy asszony, aki küzködik…

A levél így szólt:

Kedves barátom!

Értesítem, hogy ma délelőtt tizenegykor megesküdtem Székellyel és hogy a
déli vonattal külföldre utaztam urammal. Köszönti:

_Klotild_.

Arady Sándor összegyűrte kezében a levelet és hosszában elvágódott a
szobája padlóján. Esés közben beleütötte fejét egy szék sarkába.

A legénye ágyba fektette, Sándor azonban megtiltotta neki, hogy orvost
hívasson. Másnap reggelig mozdulatlanul és álom nélkül feküdt ágyában.
Mindig a padmaly cirádáit nézte. A szíve alig vert, a keze-lába jéghideg
volt. Olykor összeszedte minden energiáját és keresett valamit, amire
érdemes volna gondolnia. De nem talált semmit. Csak egy gondolat
vonzotta némileg: a megsemmisülés gondolata. Meghalni jó lesz. De ami
addig van, az százszorta rosszabb a halálnál.


VII.

A kötelességtudásnak valami homályos és bágyadt érzése tartotta vissza
attól, hogy rögtönösen végezzen magával. Holmi leveleket és emlékeket
kellene még előbb megsemmisítenie és egy-két dolgát kellene rendbe
hoznia. Tudta ugyan, hogy ez babona, de azért mégis undorodott a
gondolattól, hogy hideg szívü és tisztátalan kezü emberek turkáljanak
majdan életének dokumentumai között. Ha már meghal, véglegesen és
mindenestül akar meghalni. Mint azok a keleti zsarnokok, akik máglyát
építettek maguknak a kincseikből és az asszonyaik testéből.

Egyelőre azonban nem volt annyi lelki ereje, hogy kinyissa a leveles
ládáját és hogy hivatalos emberekkel beszéljen.

Egy hetet töltött el így, tétlenül, fásultan, remény és vágy nélkül,
mintha már az elmúlás előcsarnokában várakoznék. A leveleit nem bontotta
fel és látogatókat sem fogadott. Éder báróné, aki megint a fővárosban
volt és akit mód felett izgatott udvarlójának hideg viselkedése, egy nap
meg akarta látogatni. Sándor azonban őt sem bocsájtotta be. Mit akar
tőle az az asszony, akire csak émelyítő ellenszenvvel tudott gondolni?

Egy héttel Klotild esküvője után annyira megemberelte magát, hogy
végrendeletet akart csinálni. Felöltözött és inasának nagy
csodálkozására elhagyta a lakását. A közjegyzőt, akit fölkeresett, nem
találta otthon és ekkor lement a Dunapartra sétálni. Lassu léptekkel
ment, egyre attól remegve, hogy valami ismerősével találkozhatnék. A
verőfény vakítóan ragyogott, ő mégis szürkének látta a világot, mintha
mocskos üvegkorong borulna a Duna fölé.

Egy óra múlva haza kívánkozott megint. Mikor fölment a homályos lépcsőn,
egy nő jött vele szemben. Fiatal, szegényesen öltözött leány volt.
Elhaladtak egymás mellett és Sándor már az előszobájában volt, mikor
tudatára ébredt annak, hogy valami édes, meleg izgalom hevíti a szívét.
A fiatal leány, akivel a lépcsőn találkozott, Klotildra emlékeztette…

A szobájába lépett és ekkor megszólalt odakünn az előszoba csengetyűje.
Röviden, félénken, szakasztott úgy, ahogyan Klotild szokott csöngetni.
Azután az inas feleselő hangja hallatszott.

– Nem lehet, ha mondom! Nem fogad senkit!

Sándor sietve kinyitotta az előszoba ajtaját. Nem tévedett, tényleg az a
fiatal leány állott künn.

– Engem keres? Jöjjön be, kérem…

Nesztelen léptekkel, alázatosan lehajtott fejjel lépett be. Tizennyolc,
legföljebb húsz esztendős leány lehetett. A ruhája eléggé elárulta, hogy
szegény és hogy vidékről jött. Egy pillantás meggyőzhette Sándort, hogy
semmiképpen nem hasonlít Klotildhoz. Szénfekete haja van és sötétkék
szeme, amely az első pillanatban ugyancsak feketét mutat. Amellett
valamivel nagyobb és erősebb is, mint Klotild. És mégis van benne
valami, ami Klotildot juttatja eszébe. A mozdulatai. És talán a modora
is. Ugyanaz a finom, kecses lágyság, ugyanaz a habozó, félénk nőiesség.

Még meg sem szólalt és Sándor már is a szívébe fogadta a csinos és kissé
ügyefogyottnak látszó gyermeket. Tudta, hogy az kérni fog tőle valamit
és azt is tudta, hogy ő nem fog tőle megtagadni semmit.

– Üljön le és mondja meg, hogy mi hozta ide.

A leány elmondta, hogy Arady szülőfalujából való. Tehát földikéje. A
neve Kovács Ilona. Az édesapja irnok volt, – Kovács Bertalan, – talán
tetszett ismerni? Félesztendővel ezelőtt meghalt és háromszáz koronát
hagyott a leányára. Valaki, akinek személyes köze volt Kovács Ilonához,
– egy Huszár nevü ügyvéd, – talán tetszik ismerni? – megmagyarázta a
leánynak, hogy kenyérkereset után kell néznie és hogy Budapesten
könnyüszerrel juthat majd munkához. Levonva örökségéből bizonyos
levonandókat, fölküldte Budapestre, ahol Kovács Ilona szállást talált
egy Hászné nevü zsidóasszonynál, – talán tetszik ismerni? Úgy látszik,
hogy Budapesten be vannak már töltve az összes állások, mert Kovács
Ilona nem tudott keresethez jutni. Igaz, hogy egy kis főzésen és
varráson kivül nem is igen értett semmihez. Cselédnek ugyan elmehetett
volna, de Ilona nem felejtette el, hogy édesapja irnok volt és nem
tudott szabadulni bizonyos arisztokratikus előitéletektől… A pénzecskéje
időközben elfogyott. Egy hónap óta már a szállását sem tudta megfizetni.
Hászné derék asszonyság volt, magánál is tartotta Ilonát egy jobb jövő
reményében, de enni nem igen adhatott neki a maga szegénységből. És így
Kovács Ilona négy hét óta abból a mindennapi bögre kávéból élt, amit egy
jólelkü szomszédasszony hitelezett neki… Nagy nyomoruságában fölkereste
Arady urat, – akit makacsul méltóságos úrnak nevezett, – hátha ő, mint
földije, kenyérkeresethez juttatná…

Amikor ennyire jutott elbeszélésében, a zokogás már elfojtotta a
hangját.

Sándor néhány kérdést intézett a leányhoz. Megtudta, hogy annak
semmiféle élő rokona nincs és hogy Budapesten senkit sem ismer a
szállásadóin kívül. A szép gyermek némi tájszólással beszélt, félénk és
panaszosan, vontatott hangon. Egyszerü, jóságos és némileg ügyefogyott
leány benyomását tette. Teljes elhagyatottsága részvéttel töltötte el
Aradyt, de azért kellemesen is érintette.

Mindenekelőtt pénzt adott neki, hogy kifizethesse adósságait Hászné
asszonynál. Meghagyta neki, hogy keresse fel harmadnapra újból és
megígérte neki, hogy addig is gondolkozni fog, hogy mit tehetne
érdekében.

Kovács Ilona könnyek közt mosolygott. A mosolya széppé és verőfényessé
tette egész arcát. Hirtelen megragadta Sándor kezét, megcsókolta és
kisietett a szobából. Ebben a csókban benne volt a fogadalma, hogy
leteszi sorsát Sándor kezébe.

Sándor még jó ideig érezte kezén a fiatal leány ajkának melegét. Ez a
jóleső melegség lassanként általszivárgott egész testén és édesen
megdobbantotta szívét. Maga is elcsodálkozott a különös változáson, mely
rajta végbement. Hogyan is tehetett reá ilyen mély benyomást a
jelentéktelen és hétköznapi kis kaland?

A dolog magyarázata egyszerü volt. Ő olyanformán járt, mint a magányos
rab, akit kis egérke látogat meg tömlöcében. Rettenetes elhagyottsága
véget ért és börtönének hideg homályába beköltözött az élet szimbóluma.
Úgy érezte, életkérdés reá nézve, hogy magához szoktassa a kis egeret.
Ha lesz valakije, akivel gyöngédségét éreztetheti, akkor lesz miért
élnie. Egész lelke most egyetlen nyitott seb volt, mely fájdalmasan
áhitozott a szeretet meleg balzsama után. A szeretet megjelent előtte,
egy bájos, ügyefogyott gyermekleány képében. A gondolat, hogy a leány
életének legkritikusabb pillanatában lépett eléje, szinte babonássá
tette és hálával töltötte el a sors iránt. Most már nem gondolt többet a
halálra.

Ebéd után elment hazulról és nagy sétát tett a budai hegyekben. Midőn
késő délután visszatért, nagy meglepetésére ott találta Kovács Ilonát a
háza előtt. A szemben levő gyalogjárón állott és láthatólag az ő
lakásának ablakaira figyelt.

– Mit csinál itt, kis leány? – kérdezte melléje lépve.

Ilona arca vérvörös lett, mint a tilos dologban tetten ért gyermeké.
Hebegve bevallotta, hogy neki tulajdonképpen nincs is nappali lakása. Ő
csak afféle ágyrajáró Hásznénál. Nem tud magával mit kezdeni és mivel
különben is mindegy, hogy hol tölti el idejét, tehát dél óta itt
lebzselt az utcán. Úgy tett, mint a gazdátlan kis eb, mely fölkeresi a
házat, ahol egyszer egy csontocskát dobtak neki. Most azonban haza fog
menni, mert ilyenkor már elfoglalhatja helyét a szállásán… S azzal
sietve el is ment.

Sándor is fölment a lakására. Ott egyszerre bánni kezdte, hogy szó
nélkül útjára eresztette a leányt. A gyermek, akire ő oly végtelen,
meghatott gyöngédséggel gondol, most egyedül búsúl valami mocskos
konyhazúgban, idegen, durva emberek között. Ennek igazán nincs semmi
értelme. Szerencsére emlékében tartotta Hászné lakásának címét. Kocsit
hozatott és odahajtatott. Meg fogja nézni Ilona szállását. Meg fog róla
győződni, hogy tisztességes asszony-e Hászné.

Hásznét megtalálta a külső Ferencváros egyik nagyon mocskos házának
udvari lakásában. Az asszonyság a konyhában álló mosóteknő fölé hajolva
dolgozott, közbe förtelmes németséggel veszekedett valami láthatatlan
ellenségével, aki rekedt basszushangon válaszolt neki egy zöld függöny
mögül. Arady megjelenése egy cseppet sem feszélyezte, látogatását
határozott bizalmatlansággal fogadta.

– Itt nem lakik semmiféle leány, – mondta. – Három gázgyári munkásom
van, de Kovács Ilonkát nem ismerek. Én tisztességes asszony vagyok…

E szavaknál egy korhelyképü, fekete ember lépett ki a függöny mögül.
Dagadt pilláju szemével ellenségesen mérte végig a látogatót. Sándor
ekkor egy kis bankjegyet tett le az asztal szélére. Ez a néma argumentum
nagy hatással volt a fekete emberre.

– Azt a leányt, aki a múlt héten itt lakott, nem hivták azt Ilonának? –
kérdezte az asszonytól.

Hászné azonban úgy emlékezett, hogy az inkább Matild volt… Ennél többet
nem is lehetett belőlük kivenni. Sándor elkedvetlenedve hajtatott haza.
Bizonyosra vette, hogy az ő kis barátnőjének oka van rá, hogy eltitkolja
előtte a lakását.

*

Másnap délután beállított hozzá a fiatal leány. Szakasztott olyan arccal
jött, mint aminővel tegnapelőtt távozott: alázatosan, mosolyogva és
meghatottan. Az ő naiv és kedvesen fontoskodó modorában elmondta, hogy
mit csinált a rábízott pénzzel. Kifizette minden adósságát, cipőcskét
vett magának, meg egy pár olcsó keztyüt. Még maradt is tizenkét
forintja, amiből, az ő számítása szerint, két hétig meg tud élni.

Sándor szórakozottan hallgatta. Majd így szólt hozzá:

– Tudja-e, hogy tegnap este ott jártam Hásznénál?

– Oh! De hisz én már nem lakom ott! És én ezt elfelejtettem megmondani!
És a méltóságos úr hiába fáradozott!

– Ott egyáltalában nem ismerik magát.

Ilona megrettenve nézett Sándorra. A rideg hang, melyen az hozzá
szólott, láthatólag megijesztette és elszomorította.

– Azt mondták, hogy nem ismernek? Ezt bosszúból tehették! Mikor
megtudták, hogy pénzem van, azt akarták, hogy adjam nekik kölcsön… Nem
mertem odaadni, mert tudom, hogy az úr milyen részeges ember… Akkor
nekem estek, összeszidtak és megfenyegettek… Azzal gyanusítottak, hogy
Isten tudja, minő módon szereztem a pénzt… Elszégyeltem magamat, féltem
is tőlük és azért elmentem máshová lakni…

– Hová?

– Hászné sógornőjéhez, egy Winterné nevü asszonysághoz, aki a gázgyár
mellett lakik… Nála háltam az éjjel, de ott sem maradhatok…

– És miért nem? – faggatta Sándor.

Ilona kissé húzódozott a válasszal. Az arca lángvörös volt. Végül mégis
csak kimondta:

– Azt hittem, hogy Winterné jóravaló özvegyasszony… De – nem az…
Mindenféle urak járnak hozzá. Azt mondta nekem, hogy ne legyek bolond…
De én –

Nem folytathatta tovább, mert görcsös zokogásra fakadt. Fuldokolva
ismételgette:

– Nem, nem, oda nem megyek többet…

Sándor részvéttel szemlélte a gyermeket, akinek alkalmasint már
förtelmesebb megpróbáltatásokban volt része, mint bevallani merte.
Megsimogatta könnyektől nedves kis arcát és gyöngéd érintése olyan
hatással volt Ilonára, hogy az egyszerre megragadta a kezét és karjához
szorította arcát.

– Mentsen meg! – zokogta. – Én nem akarok _olyan_ lenni… Megesküdtem
édesapámnak a halálos ágyán, hogy tisztességes leány maradok… De mindig
a nyomomban vannak, üldöznek, hajtanak… Nekem nincs senkim, csak ön… Ha
ön is elhagy, akkor, – óh, akkor –

A kitörése sokkal szenvedélyesebb volt, semhogy hazug lehetett volna.
Sándor mégis kételkedve fogadta. Azzal máris tisztában volt, hogy ez az
együgyünek látszó gyermek sok mindent rejteget a lelke mélyén, amiről
neki nem szabad tudnia.

– Légy nyugodt, kis leány, nem foglak elhagyni, – szólt. – Az a kérdés,
hogyan lehetne téged hamarosan tisztességes helyre, jóravaló emberek
közé hozni?

Ilona elmosolyodott. Nagyon jól esett neki, hogy Sándor tegezi.

– Tetszik ismerni Kupánét? – kérdezte.

Kupáné a falujabeli tanító özvegye. A fővárosban él, jobban mondva:
nyomorog. Ilona éppen ma találkozott vele… Kupáné gyermekkora óta ismeri
Ilonát. Szivesen adna neki szállást, említette is, de mostanában ő maga
is nagy bajban van, nem tudja megfizetni a lakását és attól fél, hogy
reggelre kiteszik az utcára…

Sándor kivette pénztárcáját és egy százas bankót tett a leány elé.

– Itt van. Menjen Kupánéhoz. Fizessék ki a lakást.

Most már biztosra vette, hogy a kis egér csak azért keresi föl börtöne
homályában, azért cincog, táncol és kellemeskedik, hogy apró
kenyérmorzsákat hurcoljon el tőle. Mindegy! A dolog inkább unalmas, mint
bosszantó…

A kis leány hálálkodva elsietett és Sándor az ablakhoz lépett. Odalenn
egy kopott ember állott. Láthatólag várt valakit. Úgy festett, mint
valami züllött művész. Vézna termetü, hosszu haju, borotvált arcu és
igen rossz képü legény volt. Széles karimáju, puha kalapot viselt és
galléros köpenyeget. A köpenyege valamikor barna lehetett, de már
rókavörösre kopott.

Ilona most kilépett a kapun és a borotvált arcu hozzá sietett. A leány
egy ijedt pillantást vetett föl az ablakokra, de nem látta meg Sándort,
aki a függöny mögött állott. A türelmetlen mozdulatain meglátszott, hogy
szemrehányásokat tesz az ifjúnak, miért jött ide. A borotvált arcu is
fölnézett az ablakra, aztán kicsinylőleg legyintett a kezével…

– Tehát ennek a kamasznak kell az én pénzem! – dörmögte Sándor keserü
mosollyal.

Azután ő is kicsinylőleg legyintett. Ezzel a legyintéssel kitörölte
emlékezetéből az egérkét, szövevényes és kicsi hazudozásaival együtt és
kitörülte azokat a beteges és fantasztikus reményeket is, amelyeket a
kis egér váratlan megjelenéséhez fűzött.

*

A véletlen úgy akarta, hogy még aznap viszont lássa Ilonát. Este, a
gázlámpák már égtek az Andrássy-úton, szembe jött vele a leány. Ezúttal
is a borotvált arcu ifju kísérte. Ilona igen nagy, a szegényes kék
ruhájához semmiképpen sem illő, tollas kalapot viselt a fején. Amidőn
megismerte Sándort, krétafehér lett az arca. Lehajtott fejjel, lesütött
szemmel, visszafojtott lélegzettel ment el mellette, mint a turpisságon
ért iskolás gyermek a tanítója mellett. A kísérője, akinek arcán
meglátszott, hogy jól tudja, ki legyen a szemközt jövő úr,
szemérmetlenül a Sándor arcába nézett. Volt a pillantásában valami a
győzedelmes versenytárs gúnyos részvétéből.

A sors vagy a véletlen alkalmasint meg akarta tréfálni Sándort, mert
másnap megint megmutatta neki a leány arcát. Ezúttal egy műkereskedés
kirakatában ismert rá, egy jónevü festő képén. A tanulmányfej név alatt
kiállított kép Ilona kitünő arcképe volt. A modell válla és melle
egyébiránt meztelen volt a képen.

Sándornak eszébe jutott, hogy a kép révén megtudhatná, hogy kicsoda
tulajdonképpen Kovács Ilona. Bement a boltba és mivel elég olcsóra
tartották, a lakására küldette a képet. Délután magához hivatott egy
magándetektivet, akinek címét ujsághirdetésekből ismerte és megbízta,
hogy szerezzen neki fölvilágosítást a leányra vonatkozólag. A detektiv
megnézte a képet, följegyezte a festő nevét, megigérte, hogy diszkrétül
fog eljárni és elment.

Két nappal későbben Arady Sándor már megtudott mindent, amit tudni
akart.

Kovács Ilonának Schmidel Ilona volt a neve. Árva volt és tényleg Arady
falujában született. Az apja nem volt irnok, hanem lakatos-mester. Tíz
hónap óta lakott a fővárosban. Egy ideig abból élt, hogy mint modell
járogatott festők és szobrászok műtermébe. Szinésziskolában is tanult,
de csak rövid ideig, mivel nem volt semmiféle tehetsége. Elmult télen
egyik operett-színházban statisztált, onnan elvitte egy vén bankár. A
bankárral azonban két-három nap mulva már összekülönbözött. Azóta egy
Garai Alfréd nevü emberrel élt közös háztartásban. Egy hónapos szobában
laktak, ugyanabban a ferencvárosi házban, ahol a több ízben említett
Hászné is lakott. A szóban forgó Garai Alfréd hirlapírónak mondta magát,
bár sohasem dolgozott lapnál. Egyébként rovott előéletü ember volt, akit
állandóan szemmel tartott a rendőrség, mint veszedelmes zsarolót. A
tudósítás arról is megemlékezett, hogy Ilona és a kedvese nem éltek
valami jó egyetértésben. Kétízben már el is váltak egymástól és
nevezetes, hogy mindig Garai hagyta ott a leányt. Később azonban megint
csak összekerültek valahogyan.

Ennyiben volt az irott jelentés. Sándor végig olvasta, azután darabokra
tépte és a papirkosárba dobta. A tanulmányfejet azonban, mint egy furcsa
és némileg tanulságos kis kaland emlékét, a dolgozószobája falára
akasztotta. A kép egyébként határozottan jó volt.


VIII.

Biztosra vette, hogy nem fogja többet látni a kis egeret. Az megriadt
lábának toppanásától és mostanában más éléstárt kerülget, kecses
szemérmetlenséggel. Annál többet szemlélgette azonban a
dolgozószobájában függő arcképét. A portrait annyira jó volt, hogy
szinte megmagyarázta neki a különös leány egyéniségét, jobban, mint maga
az élet. A művész jól lehetett diszponálva, amikor vászonra vetette és a
leány, a hosszu ülések alatt elfásulva, leejtette arcáról az álarcot.
Finom metszésü ajka körül ott ült a ravaszság vonása. Az alázatos
furfang, amely a gyönge és sokat üldözött állatok fegyvere. A megható
leányos alattomosság, amely megjelenik Hamupipőke arcán, mihelyt hátat
fordít neki a gonosz mostoha. Arcának ezt a vonását megmagyarázta és
enyhítette szemének kifejezése. Szép és értelmetlen szemében ott vibrált
a rémület, amellyel az élet brutalitása az egyűgyü gyermeket eltöltötte.
És Sándor – miközben a képet szemlélte – úgy érezte, hogy se joga, se
oka nincs neheztelni a leányra. Az olyan volt, amilyenné nevelték.
Nevelője volt a társadalom, a férfiak társadalma. Ahány férfit megismer
az ilyen gyermek, az mind a zsarolók tipusához tartozik. Az egyik, akit
szeret, pénzt zsarol tőle; a másik, a vén bankár, akit gyűlöl,
élvezetet. Ő maga is, Arady Sándor, meg akarta zsarolni. A gyöngédségét
akarta. Hiszen ha valóban számító volna ez a szép leány, akkor nem volna
egy züllött kalandor cselédje, hanem selyemben, csipkében járna.

Igy beszélt Sándorhoz a tanulmányfej. Egy-két hét mulva megszűnt
beszélni. Akkor már az attasé legénylakásának megszokott és közömbös
színfoltjává lett, amely épp oly néma volt, mint a többi kép, szőnyeg,
bútor, amely a szobákat megtöltötte.

Ekkor, egy verőfényes reggelen, váratlanul megjelent nála a kép
eredetije. Az inas, aki ismerte, tapintatos akart lenni és szó nélkül
beeresztette a fogadószobába. Ilona megállott az ajtó mellett.
Mosolygott, de a szeme könyes volt. Meglátszott rajta, hogy örül is,
hogy itt lehet, de fél is.

Sándor derült fölénynyel lépett eléje.

– Nos, kisleány, – kérdezte, – Garai urnak pénzre van szüksége?

A leány nem válaszolt, de nem is lepődött meg Garai nevének hallatára.

Sándor kivette a pénztárcáját.

– Mennyi kell? Szóljon bátran! Adok, ha nem kér nagyon sokat.

Ilona ekkor kinyitotta a kis bőrtáskát, amelyet a kezében tartott és
kivett belőle egy levélborítékot. A boritékban jókora csomó összegyűrt
bankjegy volt. Azt megmutatta Sándornak.

– Nem azért jöttem, – mondotta. – Nekem van pénzem.

– Hát miért jött?

A leány lehajtotta a fejét.

– Látni akartam…

Úgylátszik, ezúttal valami nagyobbszabásu tervet eszelt ki, – gondolta
Sándor magában. Majd fönnszóval kérdezte:

– Mit csinál Garai úr?

A leány a bankjegyeit simogatta, miközben makacsul lecsüggesztette a
fejét.

– A mult héten érte jött két titkos rendőr, – mormogta halkan. – Azóta
nem jött többet haza.

– Kellemetlen kaland, – mondotta Sándor, aki mindenképpen meg akarta
őrizni cinikus jókedvét. – És vajjon miért különbözött össze Garai úr az
államrendőrséggel?

Ilona most fölemelte a fejét és egyenesen a Sándor szeme közé tekintett.

– Zsaroló levelet írt az öreg Berger úrnak… Berger azelőtt kitartott
engem… Garai azzal fenyegette meg, hogy kiteszi az ujságba és megírja a
feleségének, ha nem küld pénzt… Ezért csukták be… Nekem aztán Berger úr
elküldte ezt a pénzt…

Ezt nyugodtan, száraz hangon mondotta. Sándor egy kis undorodást érzett.
Sarkon fordult, az ablakig ment, majd újból visszajött és megállott a
leány előtt.

Most vette észre első ízben, hogy Ilona fiatal homlokán, a két szemöldök
között, különös, ferde redő vonul el. Olyan szánalmas volt ez a korai
redő, mint a repedés a drága sèvresi műremeken.

– Mondja, Ilona, miért jött tulajdonképpen hozzám? – kérdezte.

A leány makacsul hallgatott.

– Azt akarja, hogy szabadítsam ki kedvesét a börtönből? Ugy-e, nagyon
szereti azt az embert?

– Nem szeretem és sohasem szerettem… Akkor volna jó dolgom, ha sohasem
szabadulna ki többet…

Sándor csodálkozva mérte végig a leányt.

– Nem szereti? Hát akkor miért volt a kedvese?

Ilona vállat vont, de nem válaszolt. Sándor az órát nézte.

– Nézze, Ilona, nekem most sürgős dolgom van…

– Igen, megyek, – mormogta a leány. Majd hozzátette: – Ugy-e, ne jöjjek
ide többet?

– Ne jöjjön. Ha szüksége lesz valamire, ha pénzt akar, írjon bátran…

A leány némán bólintott a fejével. Az ajtóig ment, ott ráhajolt a
kilincsre, majd térdre esett és fuldokolva zokogni kezdett.

Sándor nem sietett hozzá, hanem cigarettára gyujtott és nyugodtan várta,
amíg véget ér a roham. Nem volt benne egészen bizonyos, hogy
komédiázik-e a kis egér, vagy őszinte könnyeket hullat-e.

– Miért sír? – kérdezte később. – Hiszen nem bántja senki?

– Nem, – válaszolt Ilona a síró gyermekek szepegő hangján, – nem, ön nem
bántott. Ön az első ember, aki mindig jó volt hozzám… Ha önre gondolok,
akkor mindig napfény esik a lelkemre… És mégis csalom önt, hazudozok
önnek… És kiért teszem? Egy emberért, akitől úgy irtózom, mint a
vadállattól… Ha jókedve van, akkor kigúnyol… Ha rosszkedvü, akkor bottal
ver… Első naptól fogva mindig fájt a szívem, ha önre gondoltam…
Szerettem volna eljönni, letérdepelni a küszöbén és mindent elmondani,
aztán elmenni, meghalni a Dunában… De nem tettem meg… És most is úgy fáj
a szívem! Nem tudom, mi van velem. Szeretném, ha eltiporna…

Mialatt beszélt, a térdein odakúszott Sándorhoz és odasímult lábához.
Alázatosan, szenvedélyesen és forrón. Ez az odatapadása ékesebben szóló
és meggyőzőbb volt, mint a beszédje.

Valahogyan megtalálta Sándor kezét, azt magához ragadta és beletemette
nedves kis arcát. Mivel Arady nem vonta vissza a kezét, a leány
nekibátorodott és így szólt:

– Most mindent elmondok!

– Mit akar elmondani?

– Mindent!

Mélységes csend lett a szobában. Jó ideig tartott, míg meg mert
szólalni. Sándor kezét fogva, arcát elrejtve, az izgalomtól rekedtes
hangon beszélt. Megérzett a hangján, hogy egy nagy és mély érzés
kényszere alatt beszél. Rövid életének történetét mondta el. Szárazon,
szinte rideg objektivitással. A fehér egérke története volt, amely
csatornák iszapján átsurranva cseni össze eleségét. Ennek a csatornának
rettenetes, sötét és fantasztikus kiágazásai vannak. Olykor valami
halvány világosság dereng a szomoru homályban. A fehér egérke azt hiszi,
hogy rést talált a verőfényes és tiszta világba. De odafenn egy-egy
goromba cipősarok dobbantása újból és újból visszakergeti. Az egérkének
nincs helye a napfényben.

Elhallgatott. Homlokát most már a szőnyeghez szorította. Hangosan és
nehezen lihegett.

Komédia ez, vagy igazság? Lehet, hogy egyik sem. Lehet, hogy a zavaros
lelke mélyén megmozdult valami, ami fölött neki magának sincs hatalma.
Ez a valami talán a leány tudtán kívül és akarata ellenére tör Sándor
felé. Ezt a valamit, ami tiszta maradt iszapágyában is, egykor, kisleány
korában, az édesanyja csókolta a lelkébe.

Mi a jóság, mi a gonoszság? A puhalelkü gyermekleánynál külső sugallat
eredménye. Ha rongyemberek akarata állati sorba tudta sülyeszteni, miért
nem emelhetné föl emberi sorba a tiszta és erős akarat?

Most, hogy Sándor nem látta az arcát, szinte megdöbbentően emlékeztette
megint Klotildra. Lágy és forró odaadása, amellyel beletemetkezik egy
nagy érzésbe, minden hangja és mozdulata a Klotildé. Valami különös,
szomoru ötlete támadt Sándornak. Ennek a gyermeknek a testében Klotild
lelki ikertestvére él. A gyöngytiszta lelket az élet brutális szeszélye
száműzte a tisztátalan testbe. Most ráismert a maga mesterére és
kétségbeesetten kiáltozik hozzá segítségért. Vajjon elhagyhatja-e?

Forró szánalom szállotta meg szívét. Kezébe vette a leány állát és
gyöngéden fölemelte arcát.

– Hallgass reám, Ilona. Akarod a kezembe tenni a sorsodat?

A leány hirtelen térdre emelkedett. Homlokáról eltünt a félszeg redő.
Egész arca csupa édes verőfény volt.

– Jegyezd meg jól, amit mondok, – folytatta Sándor halkan. – Nem
tartalak sem jónak, sem rossznak. Annak tartalak, ami vagy: oktalan és
boldogtalan gyermeknek. Ha kezembe adod sorsodat, akkor emberhez méltó
életet biztosítok neked. Nem akarok tőled semmit, sem most, sem a
jövőben. Csak egyet kívánok: soha, semmi körülmények között nem szabad
hazudnod…

Ilona válasz helyett megcsókolta Sándor kezét.

– Most kelj föl, ülj oda és hallgass reám, – folytatta Sándor. – Meg
kell egyet-mást beszélnünk…

Mialatt a közeljövőre vonatkozó terveit közölte vele, a leány szemben
ült vele és egy pillanatra sem vette le róla tekintetét. A szeme teli
volt mosolygó verőfénynyel, túláradó gyöngédséggel, fanatikus
rajongással.


IX.

Amit Ilona egyik látogatása alkalmával Kupánéról, a falujabeli tanító
özvegyéről mondott, az történetesen igaz volt. Az asszony a fővárosban
élt, természetesen nagy nyomorúságban. Egy vakmerő álomkép csábította
Budapestre: szobaurakat akart tartani és főzni akart. Kitünt azonban,
hogy ilyenféle vállalkozás is csak tőkepénzeseknek való. Kupánénak soha
életében nem volt annyi pénze, amennyibe egy többszobás lakás negyedévi
házbére kerül. Igy tehát méltán hihette, hogy az Ur meghallgatta az ő hő
imáit és csodát művelt, midőn Arady Sándor urat arra ösztönözte, hogy
béreljen csinos utcai lakást a Ferencvárosban, rendezze be az utolsó
szögig és ültesse be oda az öregasszonyt és Ilonát. A ház többi lakói
első naptól fogva tisztában voltak vele, hogy Ilona Arady kedvese.
Kupáné erre vonatkozólag nem alkotott magának véleményt. A sok
nyomorúság, amelyben már része volt, sokkal símulékonyabbá tette a derék
asszonyt, semhogy megengedte volna magának az önálló gondolkozás
fényűzését.

Sándor akkoriban szakított összes fővárosi ismerőseivel és így maradt
fölös ideje, hogy Ilonával foglalkozzék.

Az volt a terve, hogy mindenekelőtt ki fogja építeni Ilona nagyon is
hiányos nevelését. Azután valami gyakorlati mesterségre fogja taníttatni
– talán a gépírásra, vagy a könyvelésre, – hogy megkereshesse a maga
kenyerét. Később talán férjhez is fogja adni, egy tisztességes szegény
emberhez. A tisztességes ember alatt valami kishivatalnokot értett, aki
elég jellemtelen arra, hogy a hozománya kedvéért feleségül vegye, de
másrészről elég jellemes arra, hogy a házasságában megbecsülje Ilonát.

Egyelőre egész kis tantervet dolgozott ki a leány számára. A tanításra ő
maga vállalkozott. A nevelési programjával azonban hamar megakadt. A
leány értelmesnek látszott, sőt teli volt játszi elmésséggel, a lelki
önfegyelmezéshez azonban nem volt tehetsége és a rendszeres munka
elfárasztotta és elszomorította. Miután egy ideig megható buzgalommal
küzdött a saját szórakozottsága ellen, egyszerre csak kibujt az iga
alól. Sándor azon vette észre magát, hogy a leckeórákból társalgási órák
lettek. Ez órák alatt a növendék fecsegett, a tanár pedig hallgatta, még
pedig nagy élvezettel. Valamihez azonban mégis volt kedve a leánynak: a
zenéhez. A lelke teli volt harmóniákkal és a nótázás veleszületett
képessége volt. Meglepő gyorsan tanult meg zongorázni és midőn Sándor
egyszer egy gitárt küldött neki ajándékba, néhány nap mulva már úgy
megbarátkozott ezzel a hangszerrel is, hogy elpengethette rajta nótáihoz
a kíséretet.

Sándor akkoriban valóságos csömörrel gondolt az időre, melyet a fővárosi
szalonokban töltött. Maga sem értette, hogyan lelhette kedvét az
úgynevezett jó társaság üres és hazug szórakozásaiban. Most az ideje
javát a könyvei között töltötte és jóformán nem is érintkezett mással,
csak kis védencével. Ez az életmódja nagyon is inyére való volt. Ő
tulajdonképpen nem volt társas lény, csak diplomáciai foglalkozása
kényszerítette bele a banális forgatagba. Most végül magának élhetett.
Ilona mindennap délelőtt bekopogtatott hozzá. Sándor le akarta erről
szoktatni, de a leány szép szerével kifogott rajta. Eleintén mindig
azzal állított be, hogy még egyszer és utóljára jön. Azután mindennapos
lett és Sándor most már nélkülözte volna, ha elmarad. Délután viszont a
fiatal úr kereste föl.

A vak is láthatta, Sándor pedig ilyen dolgokban nem volt vak, hogy a
fiatal leány szereti pártfogóját. A szeméből, minden pórusából árad
feléje a gyöngéd tűz. A női szemérmetesség, melyet eddigelé nem igen
ismert és amely Sándor hatása alatt fejlődött ki benne, tartja vissza
attól, hogy a nyakába, vagy a lába elé vesse magát. Az állandó édes
martirium, melyet magára kényszerít, meleggé, széppé és szinte leányossá
teszi. Igaznak kell lenni, hogy a nő minden szerelmében újjá születik és
visszanyeri lelke érintetlenségét. Ilonát egyébként nem érdekli semmi,
ami nincs összefüggésben Sándorral. És hihetetlen sejtőképessége van, ha
arról van szó, hogy kitalálja Sándor gondolatait. A modorán, sőt a
külsején is nagy, a fiatal úrra nézve igen kellemes változás megy végbe.
Tudja, hogy pártfogója szakértő a női öltözködés terén, szakít régebbi
izlésével és feltünő egyszerűen, de egyéni stilusérzékkel és körmönfont
elegánciával kezd öltözködni.

Akkoriban esett, hogy a véletlen megint összehozta Sándort Klotilddal.
Az attasénak valami hivatalos dolgában Bécsbe kellett mennie és a vasuti
kocsiban találkoztak össze. Az asszony kísérő nélkül utazott. Két idegen
ember volt rajtuk kívül a kocsiban.

Klotild minden elfogódás nélkül nyujtott neki kezet. Azt mondta, hogy ő
most vidéken lakik, a második vasuti állomáson Budapesttől. Az
édesanyját volt meglátogatni és most hazamegy az urához. Egyébként
gyakran szoktak berándulni a fővárosba.

Klotild már le is szállott megint a vonatról, mikor Sándor számot
adhatott magának a benyomásról, melyet az asszony rá tett. Ez a benyomás
nem volt sem mély, sem fájdalmas. Úgy találta, hogy Klotild
megváltozott, úgy külsejében, mint lényegében. Valami vidékies, kissé
közönséges nyugalom és bátorság jellemezte. Meglátszott az asszonyon,
hogy gondok és szenvedélyek nélkül él és hogy ambiciója anyagi dolgok
felé fordult. Bizonyos, hogy jeles háziasszony. Szinte érthetetlen és
némileg kómikus volt előtte a gondolat, hogy nemrégiben meg akarta magát
ölni ezért a derék és jelentéktelen asszonyért. Vajjon mit is szeretett
rajta? Még nem érte el Bécset és már úgy vélekedett, hogy megtalálta a
választ erre a kérdésre.

Ő Klotildban nem annak egyéniségét, hanem azt a női ideált szerette,
melyet ő maga konstruált meg magának, a szerelmes férfi alkotó erejével.
Ezt az ideált, saját egyéniségének női kiegészítőjét, ő mintegy
rákényszerítette Klotildra, elhitette vele. A szerelmes asszony puha és
könnyen formálható lelke pedig magába fogadta és tőle telhetőleg
alkalmazkodott hozzá. Amint eltávoztak egymástól és megszünt a kölcsönös
sugalló erő, a Klotild lelkébe ültetett ideál elvesztette támasztékát,
szétolvadt és elformátlanodott, mint napfényben a hóember. A
katasztrófa, mely kis híján Sándor életébe került, nem volt egyéb, mint
az ideál pusztulása okozta gyász és rémület. Az ideál azonban elpusztult
és Klotild elvesztette azt, ami őt Sándor szemében értékessé tette. Ma
már nem is volt az az asszony, akit Sándor valamikor szeretett, csak
annak külső maszkját viselte. A kis Kovács Ilona tényleg jobban
hasonlított a régi Klotildhoz, mint maga a mai Klotild. Sándor, érzelmi
életének titokzatos alkotó erejével a leány egyéniségében modellálta
újra az ő ideálját, férfi mivoltának asszonyi kiegészítőjét. És ma már
csak Kovács Ilona vonzotta és érdekelte őt testileg és lelkileg.

Bécsben, a Graben-en, Sándor összetalálkozott Éder bárónéval. A szép
asszony egy igen arisztokratikus külsejü dragonyoskapitány kíséretében
volt. A báróné megállította Sándort. Ez az ember, hosszu
szalon-gyakorlatában talán az első, akivel nem tudott tisztába jönni,
állandóan érdekelte és izgatta. Olykor már-már azzal is gyanúsította
magát, hogy szerelmes az attaséba. Kezet fogott vele és félig gúnyosan,
félig gyöngéden mosolygott reá.

– Mikor lesz az esküvője? Vagy megvolt már? – kérdezte.

Sándort szerfölött meglepte a furcsa kérdés.

– Az én esküvőm? Hát én meg fogok házasodni?

– Egész Budapest erről beszél!

– És kivel házasít össze egész Budapest?

– Azzal a leánnyal, a nem tudom hogy hívják Ilonával… Szóval, az ön kis
kedvesével!

Sándor igen izléstelennek találta az ötletet.

– A báróné bizonyára tréfál. Örülök a jókedvének és ajánlom magamat.

Éderné fogva tartott Sándor kezét, bár a dragonyosa, aki tüntetve távol
tartotta magát, meglehetősen fanyar arcot vágott.

– Nem akartam megsérteni, – szólt Éderné. – Én csak azt ismétlem, amit
Budapesten beszélnek. Lehet, hogy pletyka az egész, vallja be azonban,
hogy az ön mostani életmódja valószínűvé teszi a pletykát.

Sándor mosolygott, a budapesti naplopók fantáziája azonban jobban
bosszantotta, mint maga is be akarta magának vallani.


X.

A szép báróné csípős megjegyzésének az lett az eredménye, hogy Sándor
gondolkozóba esett. Belátta, hogy változtatni kell az életmódján. A kis
leány valóban nagyobb helyet foglalt el életében, mint amekkora a
józanság törvényei szerint megillethette. Ilyenféle gondolatai azonban
nem akadályozták meg abban, hogy Budapestre érkezvén, sürgősen föl ne
keresse Ilonát. A leányt nem találta otthon. Kupáné azt mondta, hogy a
templomba ment, de néhány perc mulva itthon lesz megint. Mialatt Sándor
a kis nappaliban várakozott, amely fogadószoba és ebédlő is volt,
unalmában játszani kezdett az asztalon álló kis mahagoni dobozzal.
Néhányszor megfordította a kis zárban a kulcsot, majd kinyitotta a doboz
födelét. A dobozban fölbontott levél feküdt. Férfi-írás. Elolvasta.

Kedves Ilonkám!

Holnap délelőtt tizenegy órakor megvárlak a Ferenciek bazárjának
udvarán. Hozd oda azt, amit igértél. Biztosan elvár:

_Alfréd_.

Alfréd: Garai Alfréd. Ilona hajdani kedvese…

Sándor felszökött helyéről, mintha fejbe ütötték volna. Mi ez? A régi
mocsok kitör a csatornából és beleömlik az ő életébe? Harag és undorodás
fogta el.

Két perc mulva megjött Ilona. Jókedvü és bájos volt, mint mindig. Midőn
megpillantotta pártfogóját, boldogan felsikoltott és hozzá szaladt.

– Óh, csakhogy megjött! Csakhogy megjött! – ismételgette, miközben
rózsás arcát Sándor karjához szorítota.

– Hogy telt el az idő, míg oda voltam? – kérdezte Sándor.

– Sehogy sem! Nem csináltam semmit, csak vártam, vártam…

– És most honnan jösz? – faggatta Sándor mosolygó szájjal, de dühösen
lüktető szívvel.

– A templomban voltam. Imádkoztam. Tegnap azt olvastam, hogy vasuti
baleset volt valahol és gyerekes félelem fogott el…

Ezt verőfényes mosolylyal mondta.

– Megállj csak! – szólt Sándor. – Én az imént a Ferenciek bazára mellett
hajtattam el és úgy rémlett, mintha láttalak volna belépni a kapun…

Ilona egy pillanatra sem vesztette el mosolygó nyugalmát.

– Jó látta! Mise után bementem a bazárba, hogy a varrónővel beszéljek.
Találtam egy új varrónőt, nagyon ügyes és egy cseppet sem drága…

A leány megfogta a kezét, hogy arcához vonja. Sándornak azonban hirtelen
a fejébe szökött a vére. Szó nélkül ellökte magától Ilona kezét. A leány
arca elfehéredett. A rémülettől tágra nyitott szemmel nézett a
pártfogójára.

– Mi történt? Valami rosszat beszéltek rólam? Talán Kupáné? – hebegte
zavartan.

Sándor nem válaszolt, hanem sarkon fordult és elment. A haragja
hamarosan elmult, de aztán nagy levertség vett rajta erőt. Úgy érezte,
hogy romba dőlt minden, amit hónapokon át épített. Ingoványra épített.
Ostobaság volt. De mi lesz ezután? Erre a kérdésre hiába kereste a
választ.

Alkonyatkor tépelődve ott feküdt még dolgozószobája nagy kerevetén.
Akkor végül meghallotta a halk neszt, amelyre a második énje (az, amely
nem törődött első énjének elhatározásaival) már régóta hegyezett
fülekkel leselkedett. Valaki belépett az előszobába és miután suttogó
hangon néhány szót váltott a legényével, bejött a lakásba. Most
lábujjhegyen közeledett hozzá. Most letérdepelt a kerevet mellé, majd
lefeküdt a padló szőnyegére. Csendesen és alázatosan, egy
ellenállhatatlan vonzerőnek engedelmeskedve, mint a kutya, amely tudja,
hogy a gazdája meg fogja büntetni és mégis odakullog a lábaihoz.

Egyikük sem beszélt egy szót sem. Nem is látták egymást, de hallották
egymás lélekzetét.

Már egészen beesteledett, mikor Sándor hirtelen fölült a kereveten.

– Mit csináljak most már veled? – kérdezte.

A leány megmozdult, közelebb kúszott és odatapadt a kerevethez.

– Amit akar, – mondta.

Aztán hirtelen és szinte jókedvü élénkséggel kiáltotta:

– Verjen meg! Igen, verjen meg!

Sándor kedvetlenül intett neki, hogy hallgasson, Ilonából azonban csak
úgy dőlt a szó.

– Megérdemlem, hogy megüssön, mert megint hazudtam. Azt hiszem, a
hazudozás már benne van a véremben és én soha sem fogok róla letenni…
Már gyermekkoromban is boldog voltam, ha félrevezethettem az embereket…
Önnek is sokszor hazudtam már. Pedig olyankor úgy érzem, hogy nem is önt
bántom, hanem magamat, mert fáj a szívem, de azért mégis megteszem… Jó
volna, ha megütne, bottal ütne és a hajamnál fogva vonszolna…
Megérdemlem, ön nem is hiszi, mennyire megérdemlem!

Furcsa, de való, hogy mindezt valami boldog extázisban mondta. A szeme
szinte világított a homályban. Volt is oka örülni, mert női
éleslátásával megértette Sándor viselkedéséből, hogy az jobban
ragaszkodik hozzá, mint eddigelé remélni merte volna.

– Mi van hát azzal a fickóval? – kérdezte Sándor nyers hangon.

Ilona vállat vont. Az egész dolog láthatólag nem okozott neki sok
gondot.

– Semmi! Utálom, de félek tőle. Pénzt akart és ma is odaadtam neki, ami
volt. Ha nem verik agyon valahol vagy nem csukják el, mindenemet el
fogja vinni, mert én nem tudok vele ellenkezni.

– Félek tőle! – ismételgette.

Többet nem tudott mondani.

Időközben sikerült arcát Sándor arcához szorítania. A forró szája
megkereste, megtalálta és szomjasan a birtokába vette Sándor ajkát. És
annak nem volt annyi ereje, hogy elhárítsa magától a mámoros,
tisztátalan és fájdalmas csókot.

– Nem haragszik már, ugy-e? – kérdezte később könnyedén és mosolyogva a
leány.

Sándor nem haragudott már reá. De önmagát egy kissé megvetette.


XI.

Ilona önként és erősen megfogadta ugyan, hogy semmi körülmények között
nem fog többet szóba állani Garaival, de azért a rosszképü legény
állandóan ott keringett a lakása körül, mint a fülesbagoly a galambduc
körül. Láthatólag nem igen félt Sándortól. Ha véletlenül
összetalálkozott vele a ház előtt, kihívóan és gúnyosan szegezte reá
ragadozómadár szemét.

A láthatatlan ívek, amelyeket a makacs ellenség körülöttük vont, végre
is nagyon idegessé tették Sándort. Sokkal gőgösebb volt, semhogy
bevallotta volna magának az igazságot, de azért mégis csak Garai hatása
alatt határozta el, hogy külföldi útra indul a kedvesével.

Ilonát boldog mámorba ejtette az utazás gondolata. Ő persze sohasem járt
még külföldön és roppantul vágyott megismerni a világot. Midőn megtudta,
hogy Olaszországba fognak menni, trillázni kezdett örömében, mint a
pacsirta. Olaszország mint az örök tavasz boldog hazája élt az ő
gyermekes fantáziájában és valóságos mignoni epedést érzett
narancsligetei után. Az utazási láza hamarosan átragadt Sándorra is. Meg
volt róla győződve, hogy Ilona naiv és fogékony lelkén keresztül újból
fogja élvezni Itália minden szépségét.

Az utazás azonban mind a kettőjükre nézve csalódással járt. Olaszország
nem tudta beváltani azt, amit Ilonának igért és a szennyes valóság
kiábrándította aranyos álmaiból. Jókedvűen, de a szívében hűvös
közömbösséggel vitette magát városról városra. Semmi sem lepte meg és
semmin sem csodálkozott. A városok mind egyformák voltak az ő szemében
és a képtárak és szoborgyüjtemények fárasztották. Velencére azt mondta,
hogy nagyon furcsa hely. A palotákon csak a korhadást látta és a lagunák
melanchóliája elkedvetlenítette. Az ő lelke csak erős és primitiv
hatásokra reagált. A naplementét, ha bíborosra festette az eget, szépnek
találta és népünnepek lármás fölvonulásában gyönyörködött. A lagunák
finom aranyszíneit azonban nem látta meg és a Giudecca gyöngyszínü
párájából hangzó méla gondolás-kiáltást nem hallotta meg. És nem is
tudta követni Sándort, aki a bákháns szent mámorával támolygott a tenger
arájának csipkés uszálya nyomában.

Sándor nagy ellenszenvvel viselkedett az obligát szerenádok iránt,
amelyek esténkint fölverik a Canal grande palotáinak visszhangját. Úgy
találta, hogy hol émelyítően édeskés, hol meg ostoba módon duhaj
énekprodukciók a titokzatos holdfényben fürdő Venezia álomhangulatainak
nagyon is kezdetleges, nyers és meghamisított kommentárjai. Az ő
kényesebb izlése nem szorult a barbár és rikoltó magyarázatra. Az éjjeli
Venezia harmóniáit ő megtalálta a zegzugos csatornák fantasztikus
homályában, ahol a víz kristálygyűrűi halkan ütődnek az évszázados
falakhoz. És megtalálta künn, a holt lagunában, ahol parányi mécses
pislog a magános Madonna-kép alatt. Ilona persze szerette a szerenádokat
és unta a magányos éjjeli kalandozásokat.

Egy nap aztán mégis fölragyogott az érdeklődés szikrája a leány közömbös
szemében. Estebéd idején volt. Ők a fogadójuk ebédlőtermében ültek.
Sándor egyszerre azon vette észre magát, hogy Ilona arcát meleg pir önti
el, a szeme fénylik és mosolyog. Olyan változás ment végbe rajta, mint
az ekébe fogott huszárparipán, amikor meghallja a távolból a
trombitajelet.

A nevezetes változás előidézője egy fiatalember volt, aki a szomszéd
asztalhoz telepedett, Sándor háta mögött. Első pillantásra meglátszott
rajta, hogy angol. Húsz, legfölebb huszonkét esztendős fiu. Hat láb
magas, pompás atléta termete van; finom és szinte bájos metszésü arca
valóságos apród-arc, amelynek kifejezése a szendeség és az arcátlanság
mulatságos vegyüléke. Fizikum dolgában az egész legény az emberi
telivértenyésztés pompás produktuma. A ruházkodásán meglátszik, hogy jó
házból való fiu. A modora pedig alkalmas arra, hogy súlyosan
kompromittálja a babonákat, amelyek az angol jónevelést illetőleg
világszerte forgalomban vannak. Sándor legalább úgy találta, hogy a
csinos siheder fesztelen a szemérmetlenségig.

Amint a fiu fölfedezte Ilonát, valósággal megrohanta a pillantásaival,
mint a dongó a lépesmézet. Egész vacsora alatt le nem vette róla a
szemét. Minden mozdulata és minden szava, amit a pincérnek mondott,
Ilonának szólt, minden pohár borát némán ráköszöntötte. Ilonát
láthatólag fölvillanyozta a fiu naiv és merész hódolata. Az arcán ugyan
ott ült a megbotránkozás kifejezése, a megbotránkozása azonban annyira
derült volt, hogy bátorítás számba is mehetett.

Sándor valósággal szenvedett ez izetlenség láttára. Sokkal büszkébb és
óvatosabb volt, semhogy hivatalosan tudomást vett volna az angolról, de
azért siettette az étkezést. Este, mikor a zenekar hangjai mellett a
piazzettán sétáltak, viszontlátták az angolt. Most már üldözőbe vette
őket és ügyet sem vetve Sándorra, igyekezett Ilona közelébe furakodni.
Azontúl mindennap látták, egyre a sarkukban volt, a Lidón, a téren, a
Mercerián, bárhol jártak is. A különös az volt a dologban, hogy soha
egyikük sem tett róla említést. Sándor büszkeségből hallgatott, a leány
talán óvatosságból. Sándor, mielőtt még meglátta volna a sihedert az
utcai tolongásban, Ilona arckifejezéséből tudta meg, hogy közelükben
van. Bár egy percig sem hagyta magára a leányt, egypár nap múlva mégis
az a benyomása lett, hogy azok ketten titokban egyetértenek egymással.
Ez a gyanúja lealázta és fölháborította. Ő, aki szerelmi intrikákban
eddigelé mindig a lelkiismeretlenül támadó és kíméletlenül hódító
harmadiknak szerepét játszotta, most egyszerre az óvatosan védekező fél
nehéz és szánalmas szerepére fanyalodott. Eddig mindig csak udvarló
volt, most férjnek érezhette magát.

Egypár nap mulva kifogyott a türelméből és azzal lepte meg Ilonát, hogy
a reggeli vonattal Firenzébe fognak utazni. A leány ellentmondás nélkül,
közömbös jókedvvel látott csomagolásnak. Firenzében néhány kellemes és
nyugodt napot töltöttek. Ottlétük harmadik napján Sándornak leveleket
kellett írnia, Ilona azalatt egyedül nekiindult a városnak. Sándor
hamarosan abbahagyta az írást és kiment, hogy megkeresse a leányt. Meg
is találta az Arno partján. De nem egyedül. Az angol fiu társaságában
sétált. Nevetve, hevesen gesztikulálva jártak egymás oldalán, mintha
régi jó barátok volnának. Háttal voltak Sándornak fordulva és az
befordulhatott a Trinita felé, anélkül, hogy meglátták volna. Sándor
egyenesen a fogadóba sietett. Ott bezárkózott a szobájába és
leheveredett a kerevetre. Valóságos fizikai rosszullétet érzett. Most
már tisztában volt vele, hogy annak a leánynak nincs lelke. Még csak
esze sincsen. Egy ostobán önző kis állat, mely a csatornából bújt elő és
előbb-utóbb vissza fog megint térni a csatornába.

Egy kis negyedóra mulva rákopogtatott Ilona. Jókedvü volt és csinos.

– Hol jártál? – kérdezte Sándor, erőltetett közömbösséggel.

– Isten tudja! Csoda, hogy visszataláltam a fogadóba… Ez nagyon csinos
hely ám!

– Nem történt semmi különös?

– Semmi! Mi történhetett volna?

Sándor egy szóval sem emlékezett meg az angolról. Minek is? Ha tovább
vallatja, ujabb hazugságokba szorítja bele a leányt. Azután jön a nagy
jelenet, a könnyzápor és végül marad minden a régiben. Estebédnél
pezsgőt hozatott és ekkor cinikus jókedve vett rajta erőt. Ő végre sem
veszthet a vásáron. Ilona az ő fizetett szeretője. Addig tartja, amíg
jól esik. Ha ráunt, vagy ha a leány kirug a hámból, akkor a kezébe nyom
egy csomó bankót és szélnek ereszti. Menjen oda, ahonnan jött. Egyelőre
azonban nem unt még reá és azért szemmel fogja tartani.

Két nap múlva tovább mentek Rómába. Onnan Nápolyba. Bárhol jártak is, az
angol mindig a sarkukban volt. Angol-szász szívóssággal és norman
arcátlansággal követte őket. Sándorban állandóan forrt a mé reg.
Kimondhatatlanul jól esett volna neki, ha néhány kardcsapással vagy
golyóváltással könnyíthetett volna magán. Mivel azonban az angol ifjúság
nem áll ki isten itéletre, kénytelen-kelletlen türtőztetnie kellett
magát.

Végleg akkor szakadt csak el tőlük, midőn Anconában hajóra szálltak,
hogy visszatérjenek Fiuméba.

A könnyzáporral súlyosbított jelenetet, melytől Sándor annyira félt,
mégsem kerülhette el. A nagy jelenet a budapesti gyorsvonat kocsijában
szakadt reá. Ilona a kézitáskájában keresgélt és egy papirdarabot
halászott ki, melyet aztán darabokra tépett.

– Miféle levél az? – kérdezte Sándor könnyedén.

– Semmi. Mosócédula, – válaszolt épp olyan hangon a leány.

Pedig biztos volt, hogy levél. Sándornak a fejébe szökött a vére.

– Megint hazudsz! Mindig hazudsz!

Ilona sírva fakadt. Kevés idő mulva megszólalt. Halk, szakgatott hangon.

– Óh, miért bánt engem? Éppen most, mikor megérdemelném, hogy szeressen
egy kissé! Maga nem is tudja, hogy milyen jól viseltem magamat… Nem
akartam eddig szólni, mert féltem, hogy baj lesz belőle, de most
megmondom… Az az angol – hiszen emlékszik reá? – az a fiu nagyon belém
szeretett… Kétszer beszéltem vele, egyszer Velencében és egyszer
Rómában…

– És egyszer Firenzében!

– Igaz, Firenzében is beszéltem vele… Először azt kérdezte tőlem, hogy a
felesége vagyok-e magának… Becsületesen bevallottam, hogy csak a
szeretője vagyok… Akkor levelet írt – a szállodai szobaleány hozta –
németül írt, hogy hagyjam ott magát és menjek vele a Rivierára és
Párisba és ad nekem ötezer fontot…

– Válaszoltál neki? – kérdezte Sándor.

– Igen, de csak egy szót. Ennyit, hogy: Schafskopf! Ezen ő két napig úgy
nevetett, hogy majd megszakadt. Azután megint írt és tízezer fontot
igért, ha három hónapig vele utazom… Megkérdeztem a d’Angleterre
portásától, hogy mennyi tízezer font és megtudtam, hogy egész vagyon…
Nem is tudtam, hogy van ember, aki annyit fizet egy nőért… De én azt
válaszoltam neki, hogy hagyjon békében, mert én sohasem fogom magát
elhagyni, míg el nem küld magától… Pedig csinos fiu volt, kissé
szemtelen, de nagyon kedves és mi tagadás benne, nekem tetszett is… Ha
nem hisz nekem, ha azt gondolja, hogy megint hazudtam, olvassa el a
levelét… Ebben ajánlja az ötezer fontot… A bankházat is megnevezi, ahol
a pénze van… Olvassa el, kérem!

Ilona feléje nyujtotta a tenyerét, mely teli volt apró papirszeletekkel.
Nagy fáradtsággal talán össze lehetett volna még rakni a körömnyi
darabokat. Sándor azonban nem volt az az ember, aki ilyesmire
vállalkozik.

– Dobd el! – mondta.

Ilona sietve kiment a kocsi folyosójára, ott kinyitotta az ablakot és
kiszórta a szeleteket. Azután visszajött és szerelmesen Sándor nyakába
fonta a két karját.

– Ugy-e, hisz nekem? – kérdezte esdeklő hangon.

Sándor nem mondott nemet és bár nem volt tisztában az igazsággal, Ilona
kimagyarázása mégis nagyon jól esett neki.

Este Budapesten voltak.


XII.

Olaszországi útjuk óta Sándor állandóan gyanakodott a barátnőjére. Olybá
vette a leányt, mint valami félig megszelidített kis állatot, amelyet
egy pillanatra sem volna szabad magára hagynia, mert kárt vagy botrányt
csinálhatna, vagy meg találna szökni unalmában. A bizalmatlanság
kicsinyes és tisztátalan érzése egészen ellepte a lelkét, mint a zöld
penész. Egyszersmind azonban hozzájárult ahhoz is, hogy a nagy fizikai
vonzalom, amelylyel Ilona iránt viselkedett, szenvedélyes, fájdalmas és
szinte kétségbeesett szerelemmé növekedjék. Mert bizonyos, hogy a
Sándorhoz hasonló férfiak szerelme nem egyéb, mint akadályok
leküzdésének eredménye.

Klotildot azért nem szerette igazán, mert az asszony lelkében nem talált
gátakra a szenvedélye. Annak szerelme oly nyilt, egyszerü, föltétlen és
érdektelen volt, mint a napfényben fürdő rónaság. Ilona ködös lelke
azonban teli volt szakadásokkal, vermekkel, ingoványokkal és
sűrűségekkel. Sándor örökös félelem és izgalom közepett járta be
birtokát. Az átlagos férfi is azt a tulajdonát szereti legjobban,
amelyet legnehezebben tud megvédeni.

A leány egyébként ujabban testileg-lelkileg pompás fejlődésnek indult. A
jómód széppé tette, a Sándor befolyása alatt megjavult izlése pedig
elegánssá. Bár nem kedvelte a rendszeres tanulást, a Sándorral való
állandó együttlét hatása alatt mégis nagyon művelődött. Utólag kitünt,
hogy az olasz út is volt reá hatással. A lelke akkoriban olyan volt,
mint az ugar, amelynek göröngyét finom és színes virágszőnyeggel vonja
be a tavasz. Olykor valósággal meglepte Sándort fantáziájának merész
szárnyalásával, bájos és gyöngéd ötleteivel.

Az attasé úgy gondolta, hogy mostani tétlen életmódját nem bírná el
sokáig és a jövőjéről kezdett elmélkedni. A tervei egyelőre meglehetősen
ködösek voltak. Egyetlen szilárd magjuk Ilona alakja maradt. Saját
életét úgy képzelte el, hogy annak lesz egy titkos, földalatti
barlang-kastélya. Abban tanyázik a leány. Ha ő, az élet banálitásaitól
fáradt férfi, a lábával dobbant, akkor megnyilik alatta a csapóajtó és
elnyeli a boldogság barlangja. Tulajdonképpen ez a parfümös, selymes,
forró levegőjü földalatti kastély adta volna meg életének igazi
tartalmát és becsét. Csak hiúságból nem vallotta be magának, hogy
minden, ami azon felül és kívül van, mellékes járuléka az életnek.

Ábrándjaiból fölverte valami brutális hangzavar. Megint történt valami.
Egy hitványság. A rosszul idomított kis állat nekilódult és összetört
mindent, ami törékeny volt Sándor lelkében.

Délben elment a leány lakására. Ilona nem volt otthon. Később megjött,
kipirulva, mosolyogva, az édes izgalomtól tüzelő szemmel és szájjal. A
gyanu egyszerre felütötte a fejét Sándor szívében. Találkozója volt! –
mondta.

– Hol jártál? – kérdezte később.

– A városban sétáltam…

– Találkoztál ismerőssel?

– Én?!

Az elnyujtott kérdés és a kis szünet, amelyet utána tartott, arra való
volt, hogy időt nyerjen a gondolkodásra. A vizsga tekintet, amelyet
Sándorra vetett, megnyugtatta. Az nem tud semmit.

– Nem találkoztam senkivel… Hiszen nekem alig van ismerősöm Pesten…

– Szép ibolyáid vannak, – szólt Sándor.

– Nagyon szépek. Egy sváb kofától vettem, négy krajcárért…

Biztos, hogy hazudik. Az ibolyái aranyzsineggel vannak átkötve.
Virágkereskedésből kerültek, nem kofától…

Sándor nem folytatta a faggatást. Kimondhatatlanul szégyelte magát. A
leány maga volt a ragyogó jókedv és csodálatosképpen nem vett tudomást a
barátja rosszkedvéről.

Két nappal később Sándor váratlanul belépett Ilona szobájába. A leány a
nyitott ablakban állott és nem vette észre, hogy nyilik az ajtó.
Színházi látcsővel a kezében állott és figyelmesen nézte a szemben levő
bérház egyik abakát. Ott valaki egy nagy, fehér papirlapot tartott a
kezében, amelyre fekete vonásokkal volt rámázolva néhány számjegy és egy
kérdőjel ½12?

Sándor szó nélkül kivette Ilona kezéből a látcsövet és megnézte, hogy ki
legyen a drót nélkül táviratozó ember. Természetesen fiatalember volt.
Egy ingujjra vetkőzött nagy kamasz, a feje közepén elválasztott
zsemlyeszőke hajjal, a yorkshirei malacok bőrére emlékeztető rózsaszínü
arccal és a fölsütött, vastag bajusza alatt fehérlő nagy fogakkal…
Cserepártisztnek vagy német kereskedelmi ügynöknek nézhette volna az
ember. A szőke ifjú időközben észrevette Sándort és a plakátjával együtt
hirtelen eltünt az ablakból. Ilona azalatt már odavetette magát a kis
kerevetre és valóságos nevető görcsök között vergődött. Láthatólag
roppantul mulatságosnak találta a helyzetet.

– Ki az az ember? – kérdezte Sándor az indulattól hófehér arccal.

– Az?! Egy tökfilkó! Egy képzelődő szamár! Minden áron ki akar velem
kezdeni! Két hét óta bolondítom már… A multkor is tőle kaptam az
ibolyát… Holnap is elmentem volna a budai kioszkhoz, ha maga meg nem
csíp… Igazán kár, mert isteni mulatság az ő ostobaságait hallgatni!

Ez a leány, az ő kacagó cinizmusával, végtelen fölényben volt az előtte
álló férfi fölött, akinek homlokán hideg verejték gyöngyözött. Sándor
ezt érezte is és mélységes megalázásának tudata őrjöngő dühbe hozta.
Lelkének sötét mélységeiből egy förtelmes szörnyeteg bukkant föl. A
petét, amelyből a torz fenevad fejlődött, valamikor Ilona szórhatta el
gondtalan kézzel. Sándor eddigelé maga sem tudott róla, hogy az ő
bensejének ilyen lakója van. Most fölbukott iszapos rejtekhelyéből,
fölkorbácsolta Sándor lelkének tükrét és bömbölve vágta entestébe tépő
fogait.

Az attasé nem tudta, hogyan került haza a lakására. Föl-alájárt a
szobájában, az undortól hörögve, öklével a homlokát kalapálva. Egy
szégyenletes kép égett kitörölhetetlenül az agyában: egy dühöngő férfi
képe, aki két ököllel üt egy kacagó nőt. Ha száz esztendeig él is,
sohasem fogja magának megbocsájtani ezt az ocsmányságot!

Később becsöngette a legényét.

– Senkinek sem vagyok itthon… Senkinek!

– S ha a kisasszony jönne?

– Neki sem! Érted?

A kisasszony nem jött, de jelentkezett Kupáné asszonyság. Sándor nem
eresztette maga elé. Menjen a pokolba!

– Ez a züllés! Ez a züllés! – ismételgette magában kétségbeesetten. – Ki
voltam én? Mivé lettem?

Már alkonyodott, mikor leült az íróasztal mellé. Egy lapot tépett ki a
csekkönyvéből s azt kitöltötte egy nagyobb összegre szóló utalványnyal.
Azután levélpapirt keresett és rávetett néhány sort.

„A pénz az öné. A kamataiból tisztességgel megélhet. Nem akarom többet
látni.“

A levelet az utalvánnyal együtt borítékba tette és elküldte Ilonának. A
legényének azt mondta, hogy ne fogadjon el választ.

Majd elővette a vasúti menetrendet. Párisba fog utazni. Holnap, a
hajnali expresszel. Néhány hétig odamarad. Hogy mi lesz azután, az majd
elválik. De menekülnie kell, menekülnie minden áron. Ha most, az
egyszer, gyöngének mutatja magát, akkor vége a becsületének, vége a
férfiasságának, vége az életének.

Másnap reggel megint jelentkezett Kupáné. Ezúttal az előszobában találta
Sándort, a székekre rakott ruhák és úti bőröndök között. Az asszonyság
nagyon meg volt rémülve. Azt ujságolta, hogy Ilona az este elment
hazulról. Azzal búcsúzott el, hogy nem fog többet visszajönni, mert a
méltóságos úr elkergette.

Sándor vállat vont. Bánja is ő!

Mivel azonban nem hallgattatta el az öregasszonyt, az leült egy nagy úti
láda szélére és bőbeszédűen elmondott mindent, ami Sándor távozása után
a lakásukon történt. Ilona igen megszeppent, mikor az az eset történt
(így fejezte ki magát Kupáné!), de azért legkevésbbé sem buslakodott.
Sőt ellenkezőleg! Patyolat jókedv vett erőt rajta, boldogan megölelte
Kupánét és dicsekedve mondta: Képzelje, ő engem megvert! (Zárjel között
legyen mondva: Kupáné is olyan komoly, szinte meghatott lojalitással
emlékezett meg a verésről, amit Ilona kapott, mintha az valami legális,
sőt tiszteletreméltó dolog volna.) Estefelé Ilona kicsípte magát és azt
mondta, hogy elmegy a méltóságos úrhoz bocsánatot kérni. Akkor érkezett
meg Sándor levele. Hogy mi volt a borítékban, azt Kupáné nem tudja, mert
Ilona nem akarta neki megmondani. Annyit tud csak, hogy a leány nagyon
elbúsúlta magát. Miután jó ideig elsirdogált, levetette a szép ruháját
és magára vette ingbluzos kis kosztümjét, aztán megölelte Kupánét és
elment. Semmit sem vitt magával. Egy szál ruhában jöttem, – mondta, –
így is kell elmennem. Ennyit tudott Kupáné. Sándor aztán némi pénzt
adott az asszonyságnak és hazaküldte.

Nem igen törődött azzal, hogy hová lett Ilona. Valószínűnek tartotta,
hogy elment egyik régi vagy újabb kedveséhez. Talán Garaihoz. Vagy a
szőkebajuszuhoz. Mindegy. Pénze van, tehát nem kell félteni.

Az egykedvűség, amellyel ezeket az eshetőségeket hánytorgatta, örömmel
töltötte el. Ime tehát már gyógyulófélben van!

A reggeli postával levele érkezett. A borítékon megismerte Ilona írását.
Egy pillanatig arra gondolt, hogy olvasatlanul megsemmisíti, de aztán
miért, miért nem, mégis csak fölbontotta. A vére egyszerre a fejébe
szökött, midőn megpillantotta a csekket, amelyet tegnap küldött a
leánynak… A papir ketté volt tépve… Egy sor írás nem volt mellette…

Mi ez? Hát mégis valaki az a leány? Mégis van lelke? És súlyt vet rá,
hogy Sándor ezt megtudja? Annyi bizonyos, hogy több méltósággal nem
válaszolhatott volna neki, mint tette.

Valami kellemetlen érzés kezdte nyomni a szívét. Ha az elkeseredett és
minden hóbortra kész gyermek egy többé jóvá nem tehető lépésre
vetemedett volna?! Ettől a gondolattól nem tudott többet szabadulni.

Este a legénye megkérdezte, hogy melyik vonathoz rendeljen kocsit.

– Holnap utazom, nem ma, – válaszolt Sándor. – Valami híradást kell
megvárnom…

*

Másnap reggel névjegyet hoztak be Sándornak. Garai Alfréd úr van az
előszobában. Azt mondja, hogy igen fontos ügyben kell jelentést tennie.

Sándor biztosra vette, hogy hírt fog hallani Ilonáról. Azért el is
fogadta Garait. Hamarosan meggyőződött azonban, hogy Garai úr semmit sem
tud a leányról. Egészen más dologban fő a feje.

– Amerikába szeretnék menni, – mondta gőgös meghunyászkodással Garai, –
és kérem, segítsen meg, hogy elutazhassak. Valami kevés pénzem van és
mivel mint fedélközi utas megyek, nem sok az, amire szükségem lesz… Az a
gondolat bátorított föl erre a kérésre, hogy ön talán szívesen venné, ha
elhagynám Budapestet…

– Föltéve, hogy szívesen venném, – válaszolt Sándor, – mi biztosít
arról, hogy ön a pénzzel, amit tőlem kér, tényleg el is utazik?

– Erről igen könnyen meggyőzhetem, – szólt nyugodtan Garai.

Azzal egy krajcáros ujságlapot nyujtott át Sándornak. Az ujság megírta,
hogy egy külvárosi csapszékben hamiskártyások kifosztottak több vidéki
embert. A csalók feje, akit buzgón keres a rendőrség, Garai Alfréd.

– Nekem még ma utaznom kell, – mondta cinikus hidegvérrel Garai. –
Holnap az arcképem benne lesz a rendőrség lapjában. Ha ezúttal
elcsípnek, nem menekülök néhány esztendőn alól, mert egyéb is van a
rovásomon.

– Akkor hát olcsóbban is szabadulhatok öntől, – vélekedett Sándor. –
Egyszerűen csak intenem kell a rendőrnek, aki ott áll az utca közepén…

Garai sötéten mosolygott.

– Ha ezt meg méltóztatik tenni, – mondta, miközben a mellső zsebéhez
nyúlt, – akkor én itt, az ön szalonjában főbelövöm magamat… Egyébként is
megelégeltem már az örökös hajszát! Úgy képzelem, hogy ez a dolog nem
érne meg önnek néhány forintot.

– Igaza van, nem érné meg, – szólt Sándor.

Azzal átadta Garainak a kívánt összeget. Garai már az ajtóban volt,
amikor Sándor utána szólt.

– Egyedül utazik? – kérdezte.

– Egyedül. Miért?

– Csak úgy – eszembe jutott…

Hirtelen az a gyanúja támadt, hogy a legény talán magával viszi Ilonát.
De aztán hamar belátta, hogy a gyanúja alaptalan. Ha együtt utaznak,
akkor Garai nem elégszik meg ilyen szerény sarccal.

*

Estefelé zárt levelezőlap érkezett. Ilona írta. A levél teljesen
megnyugtathatta volna Sándort, ha aggódott volna a leány sorsáért. A
furcsa kis írás így szólt:

Édes jó gazdám!

Azért írok, hogy megnyugtassam. Nincs semmi bajom, tisztességes helyen
vagyok és nem fogok bolondot tenni. Jobban szeretem önt, mint valaha. De
azért sohasem fogja önt többet látni

szegény _Ilonája_.

Sándornak föltünt a levél megszólítása. Gazdájának azelőtt sohasem
nevezte a leány.

Párisi útját egyelőre elhalasztotta. Biztosra vette, hogy elzavart
énekesmadara, ha megéhezik, visszakívánkozik megint kalitkájába és nem
akarta, hogy zárt ajtóra találjon. Egy hét is elmult azonban, anélkül,
hogy a szökevény jelentkezett volna. Kupáné sem hallott Ilonáról semmit.
Sándor végül keresésére küldte a detektivet, akinek szolgálatát egyízben
már igénybe vette. Röstelkedve tette, de mégis megtette.

A lelkiürességből, amelyet mostanában érzett, tudta csak meg, hogy
milyen nagy helyet foglalt el életében a leány. Magányos élete újabban
minden szokásával hozzákapcsolódott, hozzáalkalmazkodott és körülötte
forgott. Ilona melegen lüktető ifjusága volt életének hajtó ereje.
Kecses és szeszélyes lénye adott lendületet szellemének. A levegő
körülötte most is Ilona egyéni parfümjével van telítve. Szívében most is
lángolnak még szépségének vonalai. A bájos erő hatása azonban megszűnt
és Sándor élete hidegen és mozdulatlanul vesztegel, mint a gép, amelyből
kiszedték a tranzmisszió fogaskerekét.

Egy nap megjelent nála a titkosrendőr, hogy beszámoljon küldetésének
eredményével. Semmi okos dolgot nem tudott mondani. Szerinte biztos
volt, hogy a leány elhagyta a fővárost. A rendőr megtudta, hogy Garai
Amerikába ment és valószínünek tartotta, hogy Ilona vele utazott. A
föltevésének ugyan ellentmondott a leány utolsó levele, amelyet
Sándornak írt, hihető volt azonban, hogy Ilona levelének megírása után
találkozott csak Garaival és határozta el magát az utazásra.

Sándornak a rendőr látogatása után rossz éjszakája volt. Megint
megrohanta és letiporta a nagy elhagyatottság érzése. Az apokalipszis
rémét nyomon követi az élettől való páni félelem. Az érzékiség
aranyköde, amely a szemére borult, egyszerre szétfoszlik és ő a maga
sívár valóságában látja az életet. Hajnalig nyugtalanul jár-kel a
lakásán és idegen szemmel nézi mindennapi életének környezetét. Mirevaló
a sok kép és szőnyeg, amelyeket fásult szeme heteken át meg nem lát?
Mirevalók a polcokon sorakozó foliánsok, amelyeknek nagy részét éveken
át a kezébe sem veszi? Mirevaló az egész furcsa, nehézkes és
indokolatlan apparátus, amelyet a kultur-ember szükségesnek tart az
életéhez? Szellemének jól elrendezett fiókjai, amelyekben a művelt ember
tudását és tapasztalatait őrzi, egyszerre megnyílnak és ami bennök érték
és haszontalanság van, kihull és összekeveredik. Az olasz nyelv
rendhagyó igéi és a tízparancsolat, a szatmári béke pontjai és a párisi
Louvre műkincsei… Hogy a halat villával kell enni, hogy a látogató-jegy
sarkát behajtani szokás és hogy a Derbyt Epsomban futtatják… Azután egy
rikoltó színü Böcklin-kép vette üldözőbe. Valósággal fudoklik a sok
szellemi lim-lom között és kétségbeejtően fárasztónak találja a
gondolatot, hogy mindezt rendben kell tartania és az élete végéig
magával kell hurcolnia…

Hajnalban ágyba feküdt, de álom nem jött a szemére. Megint az a
félelmetes érzése volt, hogy a szíve megállott a mellében. És a beteg
ember fanatikus és reménytelen vágyakozásával gondolt az egyetlen
gyógyszerre, amelytől fölépülhetett volna. Ha most egy lágy, hűvös női
kéz simogatná végig a mellét, akkor egyszerre megenyhülne a szörnyü
nyomás. És ő maga kergette világgá azt, aki neki az élete volt! Valami
vásottsága vagy ízléstelenséeg miatt, – jóformán már nem is tudta, hogy
miért. A férfias önérzete sugallatára kellett így cselekednie. De mi az
önérzet? A leány az ő tulajdona, az ő teremtménye volt. Midőn dühöngve
támadt reá, önmaga ellen támadt. Úgy tett, mint az eszelős fazekas, aki
összetöri a bögréket, amelyeket rosszul csinált meg.

Amikor ennyire jutott kúszált okoskodásában, akkor már ott is feküdt
Ilona lába előtt, alázatosan, esdekelve, telve forró szánakozással a
leány és önmaga iránt. Önérzet, férfiasság, becsület és minden, amiért
nappal meghal az ember, hitvány semmiséggé lesz az éj leple alatt.

Reggel megijedt a saját lelkiállapotától. Hogy rendbeszedje magát, nagy
sétára indult a budai hegyek közé. Vesztére indult, mert ott fönn, a
verőfényes hegyiutakon, a magányos emberek nagy ellensége leselkedett
reá: az ősz.

A biborvörös és aranysárga erdők fölött úgy lengedezett az őszi szellő,
mint a haldokló természet utolsó sóhajtása. A sétáló ember vízcsöppnyi
fájdalma belefolyt és megsemmisült a bánat grandiózus tengerében. Valami
ünnepies hangulat fogta el. Úgy érezte, hogy ez a nagy búcsú pillanata.
Végső Istenhozzádot mond mindennek, ami meleg, szép és mély volt
életében. Életének ifjúsága és költészete örökre elvált tőle és most ott
úszik a fehér felhőfoszlányokkal délnek, a vándormadarak nyomában.


XIII.

Édes csoda történt.

A hegyekből visszatérve, Sándor a Belvároson ment át és egy keztyűsbolt
üvegajtajában meglátta őt. Ilonát.

Kalap nélkül állott az üveg mögött és mosolyogva nézett a szemébe.

Sándor belépett a boltba. Mosolyogva bólintott a leányra és még csak
kezet sem adott neki. Magát is meglepte nagy önuralma. Egy sárgaarcu,
hegyesorru, aggszűzies hölgy megkérdezte tőle, hogy mi tetszik.

– Fehér keztyűt kérek.

– Hét és feles szám, – mondotta Ilona, aki láthatólag örült, hogy tudja
Sándor keztyűszámát.

Egy dobozt tett eléje, amely telve volt selyempapirba csavart keztyüvel.
Mindez oly egyszerü és természetes volt. Sándor ott állott, a leány
pedig a kezére húzta a keztyüt, miközben egyenként végigsimogatta minden
ujját. Mindakettőnek remegett a keze, ezt megérezték s ez boldoggá tette
őket. Ilona arcán verőfényes, meghatott mosoly ragyogott. A tekintetük
elmerült egymásban. Végül már nem láttak egyebet, csak egy-egy gyöngéden
fénylő, mély szempárt.

A vén kisasszony fölnyalábolt egy csomó skatulyát és bement a benyilóba.

– Hol voltál? – kérdezte Sándor.

– Mindig Budapesten, – válaszolt a leány, anélkül, hogy levette volna
róla tekintetét. – Először virágkereskedésben voltam, de nem győztem a
fárasztó munkát… Azután egy specerájos pénztárában ültem, de nem
vehették hasznomat, mert rossz számoló vagyok… Négy napja, hogy itt
vagyok és itt jól bánnak velem…

A vénkisasszony bejött és Sándor megfizette tartozását. Ilona az ajtóig
kísérte a barátját. A boltosnő jelenléte feszélyezte őket, pedig
mindaketten érezték, hogy tisztába kell még jönniök valamivel.

– Nem jösz többet hozzám? – dünnyögte Sándor a fogai között.

– De igen… Ma este…

*

Az utca villamos fényárban úszott… Hetyke járásu, vidám, csinos nők
siettek el Sándor mellett, kellemes illatot hagyva maguk után. Mindegyik
reánézett és ő magával vitte a tekintetüket, mint valami gyöngéd
simogatás emlékét. Egy kocsis rákiáltott és ez is úgy hangzott, mint az
örömrikoltás. Mindenki oly jókedvünek látszik, mintha az enyhe őszi
levegő mámorossá tette volna az egész várost.

Most már nem volt semmi baja. A kiállott szenvedésekre úgy emlékezett
vissza, mint egy árnyékra, amely keresztül siklott az útján. Szinte
mosolygott önmagán, hogy úgy neki tudott keseredni és utólag kétségbe is
vonta fájdalmának komoly voltát. Megint egészséges volt. Telve
bátorsággal, vággyal és reménységgel. Az élet verőfényben fürdő, virágos
kertként feküdt előtte, lombos ligeteiben márványoszlopos, aranykupolás
csodavárat épített a fantáziája.

Fölemelt fejjel, kipirult arccal, ruganyos léptekkel ment haza.

*

Ilona belépett a jól ismert legénylakásba. A dolgozószobában nem égett
lámpa, csak a kandalló világított vörös fénnyel. A leány a homályban is
rögtön megtalálta Sándort. Ott ült mozdulatlanul és némán a kandalló
előtt levő nagy karosszékben. Ilona nem szólt hozzá, hanem levetette a
kalapját meg a keztyüjét és odatette a kandalló párkányára. Azután
hozzálépett, könnyedén és kecsesen térdre ereszkedett és odahajtotta
fejét Sándor mellére. Nagyon sokáig maradt így mozdulatlanul. Közbe
hallgatta Sándor szívének kalapálását.

Végül megszólalt. Halk, fátyolozott és nagyon határozott hangon mondta,
mintha a lüktető férfiszív egy kérdésére akarna válaszolni:

– De többet nem megyek el innen soha!


XIV.

Klotild a fivérével és a sógornőjével az operettszínház egyik
földszintes páholyában ült. Az ura nem volt a színházban, de megigérte,
hogy az előadás végén érte jön. Székelyék ujabban mind ritkábban
rándultak be a fővárosba. Ha azonban bejöttek, akkor Klotild az estét
mindig színházban töltötte. A tanár maga unta a színházat és esténként
inkább az anyósával kártyázott.

A játék már javában folyt, midőn valaki belépett a szomszéd páholyba.
Egy szép asszony volt; nagy selyemsuhogás közepett és erős ideál-illatot
terjesztve, leült a főhelyre és megérintette Klotild könyökét. Éder
báróné volt. Székelyné sohasem szenvedhette a szép asszonyt és most is
hüvös fejbólintással fogadta annak szíves köszöntését.

Felvonás közben a báróné megszólította Klotildot. Oly bizalmasan beszélt
hozzá, mintha régóta testi-lelki jó barátnők volnának. Még tegezte is. A
báróné szemmel láthatólag valami nagy, kellemes izgalom hatása alatt
állott.

– Hallottad már a nagy ujságot? Közös jóbarátunk tegnap megházasodott.

– Nem tudom, kiről van szó, – válaszolt Klotild szárazon, szándékosan
kerülve az egyenes megszólítást.

– Arady Sándor, az attasé…

A jég egyszerre megtört. Most már Klotild is tegezte a szomszédnőjét.

– Megházasodott? Biztosan tudod?

– Egészen biztosan! Az egyik tanújától tudom.

– És kit vett el?

– A kedvesét. Valami Kovács Ilona nevü leányt, akit tavaly úgy szedett
föl az utcán.

Arról a leányról már Klotild is hallott egyetmást… A báróné láthatólag
boldog volt, hogy túladhatott a nagy ujságon. Részletekkel is szolgált.

– Tegnap volt a polgári esküvő… Az előkészületek nagy titokban folytak…
A tanúk az utolsó órában tudták csak meg, hogy miért kérette őket
magához Arady… Persze, nincs is mivel dicsekednie… Azt is hallottam,
hogy Arady vidékre megy lakni… Okosan is teszi, Pesten úgy sem fogadná
őket senki…

Éderné egy kis szünetet tartott, majd újból Klotildhoz fordult.

– Nos, mit szólsz ehhez, édesem?

– Nagyon különös dolog, – válaszolt Klotild kitérően.

– A legnagyobb botrány, amely évek óta történt! Egy Arady feleségül vesz
egy utcai leányt! Az az ember egyébként mindig különc volt… Nők dolgában
valami beteges, rossz izlése volt mindig…

A báróné hirtelen elhallgatott, mert eszébe jutott, hogy Arady valamikor
Klotildnak is udvarolt.

Klotild azonban meg sem hallotta a báróné elszólását. Amit hallott, egy
kissé megzavarta. Úgylátszik tehát mégis igaz, amit annyiszor emlegetnek
a tapasztalt asszonyságok: hogy a férfi átlag igen naiv teremtménye a jó
Istennek. Ha nem úgy volna, akkor nem ugratná be magát annyi okos ember
haszontalan kis nők által. És úgylátszik, hogy a férfiak becsapásához
csak a gonosz nők értenek, a tisztességesek nem… Az egészséges pletykázó
szenvedély, amely ott szunnyadozik minden nő lelkében, hamar
felülkerekedett Klotildban is. A páholy hátterébe szólította a sógornőt
és ott elmondta neki a nagy ujságot. A fiatal asszony persze majd
elájult nagy meglepetésében. Aztán mindaketten lángoló türelmetlenséggel
várták az előadás végét, hogy elmondhassák a dolgot Székelynek, az édes
mamának és mindenkinek.

És Székelyné nem sejtette, ha megmondja neki valaki, el sem hiszi, hogy
Arady Sándor tulajdonképpen csak azért vette feleségül a kis utcai
leányt, mert annak mozdulatai és beszédmodora némileg emlékeztették őt
Klotildra, arra a nőre, akit nem akart feleségül venni.

Vége




HUSZTI HUSZT


_Az író előszava._

Tavaly Görögországban jártam. A trieszt-konstantinápolyi gőzhajóval
mentem és Fiuméban szálltam hajóra. Az első osztályon mindössze csak hat
utast találtam. Három utazó kereskedőt, egy montenegrói vajdát, egy
trieszti görög asszonyt és egy katolikus papot. Az első négyről nincs
mit mondanom. A görög asszony fekete szemére azonban ma is emlékezem. A
két szeme úgy égett és világított, mint a mécsespár, az asszony vértelen
arca és törékeny termete pedig azt a benyomást keltette, hogy a két
mécses kiszívott a testéből minden nedvet. A pap, egy szép és imponáló
bibliai alak, a jerichói érsek volt. Irországból jött, ahol
tulajdonképpeni hazája volt és egyelőre Konstantinápoly felé igyekezett.
Alig lehetett még ötven esztendős. Magas, izmos termetü, energikus fejü
és parancsoló tekintetü férfi volt. A keleten élő katolikus papok
szokása szerint hosszu szakállt eresztett, amelynek barna selymébe
ezüstsávok vegyültek.

Az érsek nem sokat törődött utitársaival, pedig a görög asszony
ugyancsak villogtatta reá a szemeit. Napközben rendesen a kapitányi
hidon ült és a breviárumát olvasgatta. Étkezés előtt és után állva
mondotta az asztali áldást. Németül csak törve beszélt, angolul és
franciául azonban kitünően tudott.

Utazásunk második napján ostoba dolog esett velem. A görög asszonysággal
évődtem és közbe, – nem tudom már, hogy miért és hogyan – szóba került a
halál. Azt találtam az asszonynak indítványozni, hogy aki kettőnk közül
előbb meghal, az küldjön a másiknak képes levelezőlapot a túlvilágról.
Ez ebédnél történt. Az érsek ekkor szó nélkül fölkelt, összekulcsolta a
két kezét és lehajtott fővel fölment a födélzetre. Világos volt, hogy
megbotránkozott az én léha megjegyzésemen. Most már az egész
utastársaság megorrolt reám. Még a német kereskedők is, akik az imént
még mekegve nevettek a rossz élcemen.

A kapitány később komoly arccal tudtomra adta, hogy ő eminenciája
bejelentette, hogy ezentúl a másodosztályu utasok asztalánál óhajt
étkezni. Nem akart velem többet találkozni. Én természetesen nem
hagyhattam annyiban a dolgot. Fölkerestem az érseket a parancsnoki hidon
és a kapitány jelenlétében töredelmesen megkövettem. Megmondottam neki,
hogy egyébként nem vagyok romlott ember, de legtöbb honfitársammal
együtt megvan az a rossz szokásom, hogy nem igen ügyelek a nyelvemre. Ő
eminenciája kezet nyujtott. Szelid és fájdalmas mosollyal mondotta, hogy
nem akart engem megalázni. Ő az élete javát hitetlenek közt töltötte,
ahol sok káromló és durva beszédet kellett meghallgatnia, éppen azért a
keresztény katolikus hivőkkel szemben talán kissé érzékenyebb, mint
kellene lennie. Végül megigérte nekem, hogy a kedvemért továbbra is
asztaltársam marad. Bevallom, kissé meghatott a jelenet és kezet akartam
neki csókolni; ő azonban szeliden elvonta férfias szép kezét és
megölelt.

Igy aztán szent lett közöttünk a béke.

Harmadnapra elértük Cattaro-t, az utolsó osztrák megállóhelyet és ott
oly föllázító dolog történt velem, hogy ma is remeg még kezemben a toll,
ha visszagondolok rá. Az öbölben egy egyenruhás tisztviselőkkel és
fegyveres csendőrökkel megrakott csónak várta a hajónkat. Megtiltották a
kapitányunknak, hogy kikössön, aztán a leeresztett hajóhágcsón
fölmásztak a födélzetünkre.

Nagy zűrzavar, futkosás és vallatás kezdődött.

Kitünt, hogy a budapesti főkapitányság megkeresésére egy Huszti vagy
Huszt nevü magyar embert kutattak, aki többrendbeli büntetendő
cselekmény elkövetése után megszökött. Sok jel arra mutatott, hogy az
Adriának vette útját.

A cattarói kerületi főnök, aki személyesen vezette a kutatást, először
maga elé rendelte a födélzetköz utasait. Azok mind derék dalmáciai és
albániai parasztok voltak, amit könnyüszerrel meg lehetett állapítani.
Később egyenként vallatóra fogta a másodosztályuakat. Ezek közt se akadt
ember, akire ráillett volna Huszti vagy Huszt uram személyleírása.
Miután a hajószemélyzettel is végzett, a főnök úr hivatalos
udvariassággal maga elé kérette az elsőosztályuakat. Nekem is oda
kellett mennem. A főnök úr egy padon ült, a hajó kapitánya és az érsek
között, akik némán nézték végig az egész procedurát.

A német utasok előmutatták útlevelüket. Nemkülönben a montenegrói vajda
is, akit egyébként a kapitány személyesen is ismert. Jöttem én.

– Ön magyar ember?

– Az vagyok.

– Mi a neve?

Megmondtam.

– Van valami legitimációja?

– Biz az nincs. Úgy tudom, hogy a görög határon nem kérnek útlevelet az
embertől…

– Hm!

A főnök úr újból átfutotta a Budapestről érkezett táviratot. Körülbelül
harminc esztendős, magas, szőke, – különös ismertetőjele nincs…

A kutató pillantása idegessé tett. A pénztárcámban volt néhány névjegyem
és levelem. Azt megmutattam neki. A kerületi főnök vállat vont.

– Adja ide, kérem, a zsebkendőjét.

– Minek az?

– H. F. van belehimezve. Ez lehetne Huszti is.

– De kérem, hiszen a kapitány jól ismer engem!

– Ez az úr már többször utazott a hajómon, – mondotta a kapitány, – de a
nevét nem tudom. Én annyit tudok csak, hogy magyar embernek és írónak
szokta magát mondani.

A kapitány határozottan gyanakodott reám. Az érsek komor arccal ült a
főnök mellett és szürke szemét oly erősen rám szegezte, mintha bele
akarna látni a lelkem fenekére. A görög asszony szemében már ott
lobogott a rémült vád: Igen, te vagy az, nyomorult!

A tisztviselők összesúgtak. Végül megszólalt a főnök:

– Be fogja látni, hogy ezek után nem engedhetem önt tovább utazni.

Vessünk fátyolt arra, ami a következő két órában történt. Én
természetesen megtettem mindazt, amit megtesz a magyar ember, ha külső
országban injuria éri. A cattarói városházán mindenekelőtt rövid, de
velős bírálatot mondottam az osztrák közigazgatásról általában és a
rendészetről különösen. Azután megigértem, hogy el fogom csapatni az
egész kompániát, a kerületi főnöktől kezdve a csendőrőrsvezetőig. Végül
táviratokat írtam. A magyar miniszterelnöknek, a belügyminiszternek, az
osztrák miniszterelnöknek, s ugyancsak a belügyminiszternek, továbbá a
közös külügyminiszternek, aztán a zárai kormányzónak és a csendőr
főparancsnokhoz, végül a budapesti irodalmi és ujságírói egyesületek
elnökeihez és több képviselő barátomhoz.

Másnap reggel tudomásomra adta egy tisztviselő, hogy szabad vagyok.

– Úgylátszik, mégis tévedés volt, – mondotta.

A hajóm természetesen akkor már a jóniai tenger kék habjait szelte és
nekem négy napig kellett várnom, míg utamat folytathattam. Egyelőre
azonban nem is akartam utamat folytatni. Kijelentettem, hogy nem megyek
el addig Cattaróból, míg példás elégtételt nem kapok. Az alantas
közegeknek hajlandó lettem volna megkegyelmezni, de abban megkötöttem
magamat, hogy a főnököt elcsapatom. Négy napig úgy jártam-keltem a város
szűk utcáin, mint az állatseregletből kiszabadult oroszlán. Ahány
császári tisztviselő volt, az ijedten lapult meg körülöttem. A negyedik
napon, amikor a patraszi gőzös ott sistergett a kikötőben, elpárolgott a
haragom és én gyors elhatározással a hajóra vitettem a podgyászomat és
folytattam az utazásomat. Közvetetlenül a gőzös indulása előtt
megszólított a jegyeket ellenőrző Lloyd-ügynök:

– Önnel nem esett volna meg ez a kellemetlenség, ha ő eminenciája az
érsek önre nem tereli a kerületi főnök gyanuját.

– A jerichói érsek?

– Ő mondta a főnöknek, hogy megfigyelte, amikor ön éjnek idején írásokat
és ruhadarabokat dobott a hajóról a tengerbe.

– De hiszen ez hazugság!

– Nem hihető, hogy az érsek hazudott volna. Valószínü, hogy tévedett.

Ez a fordulat meglepett és zavarba ejtett. Miért áskálódott volna
ellenem a szent férfiu? Büntetés akart ez lenni a túlvilági képes
levelezőlapért? Ez lehetetlen.

Folytattam utamat és tovább törtem fejemet furcsa kalandomon. Egypár nap
mulva már az athénei Hermesz-utcában levő d’Angleterre fogadó szép
ebédlőjében villásreggeliztem. Az Akropolisz tövében végleg megbékültem
sorsommal.

A legközelebbi vasárnapon kimentem a pireuszi helyi vonattal a phaleroni
fürdőbe. Az egész délutánt ott töltöttem és az utolsó vonat indulása
előtt a tengeröbölre néző nagyfogadó terraszán estebédet rendeltem. A
parton katonazene játszott és a villamos reflektorok fényében nagy tömeg
sétált fel-alá, a rakétákat nézegetve, amelyeket az öbölben macskázó
görög hadihajók eregettek.

Magamban voltam és azzal mulattam, hogy a vacsorázó közönséget
szemléltem. A szomszéd asztalnál kicsi, de nagyon jókedvü társaság ült,
egy fiatal angol – én legalább annak néztem – és két csinos hölgyecske,
kiket külsejük után a keleten sűrűn képviselt francia „művésznők“
válfajához soroztam. Az angol körülbelül harminc esztendős, pompásan
megtermett, rokonszenves és energikus képü ember volt. Az arca símára
volt borotválva. Fehér flanell-ruhát, fehér cipőt és panama-kalapot
viselt. Szemében monokli csillogott. Bizonyára nem volt a londoni
city-ből való kereskedő, hanem vagy sportember, vagy katonatiszt.
Mulatságos dolgokat mondhatott a hölgyeinek, mert azok valósággal
pukkadoztak a kacagástól; a gavallér arca azonban komoly és nyugodt
maradt. (Ez az oxfordi nevelés hatása.) Szomszédaim már az ebéd végén
voltak, de azért még egyre hozatták a francia pezsgőt.

A fehér flanell-ruhás ember most rágyujtott egy igen vastag havannára,
közbe felém fordította arcát. A tüzes és erős tekintetü, szürke szeme
egy pillanatig megpihent rajtam. Nekem úgy rémlett, hogy az angol egy
könnyü mosolyt harap el… Hol láttam én ezt az embert? Mert bizonyos,
hogy láttam már, még pedig mostanában… Valami különös eszmetársulás
révén a jerichói érsekre kellett gondolnom…

A monoklis gentleman nem törődött velem többet, hanem erősen itatta a
hölgyeit, én azonban nem tudtam többet levenni róla a szememet. Hol
láttam ezt a férfias és rokonszenves koponyát? Mert bizonyos, hogy
láttam.

Az utolsó vonattal be kellett mennem Athénbe. Az angol nem volt a
vonaton és ebből azt következtettem, hogy künn lakik Phaleronban.

Másnap délelőtt a nemzeti múzeumot jártam. Mikor villásreggeli idején a
szállásomra mentem, a fogadó svájcija egy névjegyet adott át nekem.

– Ez az úr várja önt a társalgó-teremben.

A névjegyen ez állott:

_le baron F. Huszt de Huszt_

Huszti Huszt!? Egyszerre Cattaróra, a kerületi főnökre és a jerichói
érsekre gondoltam…

A férfi, aki a társalgóban várt, a phaleroni angol volt. Ezúttal nem
volt rajta a fehér ruhája, hanem kitünő szabásu fekete kabát.
Fehérkeztyüs kezében fényesre vasalt köcsögkalapot tartott. A monoklija
barátságosan csillogott felém.

– Bocsásson meg, hogy újabb alkalmatlanságot szerzek önnek, – szólt
hozzám magyar nyelven.

Ez a hang –! A szeme közé néztem. Most már tudtam, hogy kicsoda.

– Ön a jerichói érsek?!

Kissé meghajtotta magát.

– Voltam, de már nyugalomba vonultam.

– Magyarázza meg nekem –

– Mindent megmagyarázok, – szólt nyugodtan. – Hiszen azért jöttem.

Leültünk egymással szemben. A báró egy elegáns cigarettadobozt vett ki a
zsebéből és elémbe tartotta.

– Érsek koromból úgy emlékszem, hogy szereti a könnyü cigarettát, –
mondta. – Szolgálhatok egy jakkával?

Tüzet is adott, maga is rágyújtott, aztán rátért a dologra.

– Mindenekelőtt bocsánatot kérek az alkalmatlanságért, amit önnek
Cattaróban szereztem. Kénytelen voltam vele. Azt hiszem, ön most már
érti az összefüggést…

– Nem egészen!

– Pedig a dolog fölötte egyszerü. Én Budapestről jöttem és mivel tudtam,
hogy a fővárosi rendőrség néhány semmiség miatt fel akar tartóztatni az
utamon, a jerichói érsek inkognitójában utaztam. Az inkognitóm ugyan
mély volt, de mivel az osztrák rendőrtisztekkel már korábbi időkben is
kellemetlen tapasztalatokat szereztem, kiszolgáltattam nekik önt, hogy
elejét vegyem a további kíváncsiskodásoknak. Reménylem, hogy
tisztességesen bántak önnel?

– Köszönöm szíves érdeklődését, de most már ne beszéljünk erről.

– Amint parancsolja.

A cigarettája elaludt s ő újból rágyújtott. Én akkor hirtelen a
következő kérdéssel támadtam rá:

– Mondja, kérem, kicsoda ön tulajdonképpen?

– Nem adta át a kapus a névjegyemet?

– Azon Huszt báró neve van. Az öné ez a név?

– Az enyém, mert magam csináltam.

Erre nem lehetett mit válaszolni.

Úgy éreztem, hogy fontos fölvilágosításokat kell még kérnem Huszti Huszt
úrtól, de azért az első kérdések, amelyeket hozzá intéztem, mégis csak
jelentéktelen külsőségekre vonatkoztak.

– A szép szakáll, amelyet ön jerichói érsek korában viselt, álszakáll
volt?

– Természetesen. Én elvből mindig símára borotvált arccal szoktam
dolgozni és szakállas arccal utazni. Ha sima arcu embert köröztetnek,
akkor a rendőrség ügyet sem vet a szakállasakra. A szakállragasztásnak
az a tökéletes módja, amely önnek is feltünt, saját találmányom. Kissé
hosszadalmas eljárás, de a szakáll hetekig is eltart és tévedésbe ejti a
szakembert is.

– Szakember alatt rendőrt ért?

A báró megvetően legyintett a kezével.

– A rendőr nem szakértő, csak a borbély.

– És ha már sürgősen el kellett hagynia Magyarországot, miért vette
útját éppen Görögország és miért nem Amerika felé, hová az ön kartársai,
– ha szabad ezt a kifejezést használnom, – rendszerint utazni szoktak?

– Ahol mindenki jár, ott nem tanácsos járni, – válaszolt nyugodt
mosollyal a báró úr. – Ön alkalmasint nem tudja, hogy Görögország engem
épp oly kevéssé szolgáltat ki, mint Amerika?

– Nem tudtam.

– Sejtettem. Otthon erről egyáltalában kevés embernek van tudomása, ami
némileg iskolai oktatásunk bűne. Ez a derék kis ország megérdemelné,
hogy feléje forduljon figyelmünk. Közel esik és az idevezető útat a
világ legnaivabb rendőrsége őrzi.

Újabb cigarettára gyujtott és én ekkor a következő kérdéssel támadtam
rá:

– Tulajdonképpen minek köszönhetem a szerencsét? Én úgy képzelem, hogy
ilyen gyakorlatias gondolkodásu férfi, aminőnek a báró urat tartom, nem
inkommodálja magát puszta udvariassági formaságok kedvéért.

– Elég jól ítél meg engem, – válaszolt mosolyogva. – Engem tényleg a
vágy vezetett ide, hogy ne csak szavakban, de tettekben is meggyőzzem
önt rokonszenvemről és hálámról.

– Ugyan?!

– Ön író, – folytatta bizonyos hévvel a báró, – és kitünő elbeszélései
sok élvezetes órát szereztek már nekem…

Itt a szavába kellett vágnom.

– Kérem, báró úr, ne felejtse, hogy én a szerény írók válfajához
tartozom…

Huszti kissé meghajtotta magát.

– Akkor hát el kell hallgatnom mindazt, amit az ön kiváló tehetségéről
gondolok. Nem hallgathatom azonban el, hogy míg egyrészről az ön
előadási művészetével igen meg vagyok elégedve, addig sajnálattal
kellett tapasztalnom, hogy ön nem mindig szerencsés a témái
megválasztásában…

– Szemérmetlen fráter! – gondoltam magamban. De szólni nem szóltam
semmit. A báró pedig a művelt mecenás hangján beszélt tovább.

– Önök írók nagyon is távol élnek a való élettől és ez bizony meglátszik
a dolgozataikon is. Ha már az életkörülményeik nem engedik meg, hogy
aktiv életet éljenek, legalább keresniök kellene oly emberek társaságát,
akik otthon érzik magukat a világ forgatagában.

– Mindenekelőtt a szélhámosokét és kalandorokét? – kérdeztem
kíméletlenül.

A báró úr hűvösen mosolygott.

– Nem tudom, hogy kit nevez szélhámosnak es kalandornak? Az emberek
részben a társadalom aszisztenciájával, részben a társadalom nélkül és
ellenére intézik életüket. Ha kalandorok alatt azokat érti, akik a
társadalom ellenére is mernek és tudnak élni, akkor igenis ajánlom, hogy
keresse fel az ő társaságukat, mert ők a bátrak, az erősek és az
őszinték.

Huszti Huszt úr e szavaknál kivett a zsebéből egy vastag papircsomót,
amelyben az én gyakorlott szemem azonnal megismerte a kéziratot. Nem
tagadom, a kézirat látása első pillanatban kellemetlenül érintett. Ha
valakivel beszélgetek és ő minden bevezetés nélkül kéziratot vesz ki a
zsebéből, akkor mindig kellemetlen érzés fog el.

– Mi az? – kérdeztem naiv hangon.

– A naplóm. Önnek szeretném ajándékozni. Ha elolvassa, bizonyára
meríthet belőle inspirációt.

Kezembe vettem a kéziratot. Első lapján szép, hideg rondírással, a cím
állott: _Mr. Hudson élete._ Alcím: _A kalandor naplója._

– Ön a napló hőse? – kérdeztem.

– Én.

– Hát önt nem Huszti Husztnak hívják?

– Amerikában Frank Hudson a nevem.

– Nos, báró, illetőleg Hudson úr, köszönöm az ajándékot. Nagy
figyelemmel el fogom olvasni és ha közölhetőnek bizonyul…

A báró kivette kezemből a csomagot.

– Valóban boldoggá tesz, hogy elfogadja igénytelen ajándékomat. Jósága
fölbátorít egy másik kérésre is. Én sürgősen Amerikába szeretnék utazni.

– Mit keres Amerikában?

– Az Egyesült Államok polgára vagyok! – mondotta némi gőggel.

– Hát nem magyar ember?

– Az egyik nem zárja ki a másikat. Görögországban különben sem
maradhatnék, mert ez a vendégszerető ország sokkal kisebb és szegényebb,
semhogy a magamfajta nagyigényü ember itt hosszabb ideig jól érezhetné
magát… Amerikai hazámban éppen politikai pályára készültem, amikor egy
bizonyos vállalat kedvéért hazajöttem Magyarországba. A vállalatom nem
sikerült és most megint a politikára akarom magamat vetni.

– Nem vonom kétségbe, hogy sikereket fog elérni azon a pályán. De miért
mondja el nekem mindezeket?

– A pénztárcámban mostanában gyászos apály következett be és körülbelül
százötven magyar forintra volna szükségem, hogy társadalmi állásomhoz
méltóan utazhassam.

– Százötven forint? Majdnem négyszáz drachma és megszámlálhatatlan sok
lepta.

– A kéziratom háromszáz lap.

– A kézirata bizonyára aranyat ér, de nem bizonyos, hogy én hasznát
tudom-e venni?

– Nem árulok zsákban macskát. Holnapig itthagyom a könyvemet.
Lapozgasson benne. Holnap megint eljövök és akkor ön megmondja, hogy
megveszi-e vagy sem.

Olyan előkelő ajánlat volt, hogy nem utasíthattam vissza.

A báró úr magamra hagyott és én szobámba vonultam és olvasgatni kezdtem.
Nem volt könnyü föladat, mert rondbetűkkel csak a címét írta, maga a
kézirat annyira geniálisan volt papirosra vetve, hogy csak nehezen
tudtam kibetűzni az értelmét. A szerzőnek azonkívül megvolt az a rossz
szokása, hogy igen sűrűn rótta egymás alá a sorokat, olykor a mondat
végét keresztbe írta a már teleirott íven és mindenféle törlésekkel és
titokzatos írásjelekkel tarkította a papirt. Félórai betüzgetés után már
megfájdult a szemem.

Amit el tudtam olvasni, az dühbe hozott és megkacagtatott. Ime a
bevezetés:

Huszonkilenc esztendővel ezelőtt, Szilveszter estéjén történt. Az E.
grófok ősi várkastélyának toronyórája mély kongással jelezte, hogy
megint egy esztendő perdült le az elmulás végtelen örvényébe. A kastély
tornyai körül süvöltő északi szél fölkapta az érces hangokat, és elvitte
őket magával, messzire, messzire a behavazott síkság fölött. Az emberek
aggódva és reménykedve tekintettek egymásra. Mit hoz vajjon az új
esztendő? Az öröm vagy a bánat esztendeje lesz ez? A két esztendő
határmesgyéjén születtem én. A sors talán ezzel is jelezni akarta, hogy
nem mindennapi életet szánt nekem. Bölcsőm az E. grófok ősi
várkastélyában ringott, a kőcímerrel ékes bástyatornyok árnyékában.
Édesapám a gróf főszakácsa volt, édesanyám pedig a grófné első
komornája. Igen szép és erős gyermek lehettem, mert édesanyám gyakran
beszélte, hogy úrnője, amikor elsőízben megpillantott, önkéntelenül is
így kiáltott föl: „Prachtkerl!“

Mondom, a naplónak ez a banális és édeskés hangja dühbe hozott és meg is
nevettetett. Hiszen régi tapasztalás, hogy a cselekvés emberei mind
ilyenformán írnak. A legeredetibb gondolkodásu, legféktelenebb vérü
emberek pedáns nyárspolgárokká lesznek, mihelyt írótollat vesznek a
kezükbe. A Julius Cézárok írásai csak arravalók, hogy iskolásgyerekek
tanulják belőlük a simára nyalt stilust.

Eldobtam a kéziratot, hogy nem rontom vele többet a szememet.
Lefekvéskor azonban megint csak a kezembe vettem. Átfutottam a szerző
tanulóéveiről szóló fejezetet. Igy kezdődött, persze: „Már kora
ifjuságomban erős kötelességérzet uralkodott rajtam, mellyel mindenkor
ki tudtam vívni szüleim és jóakaróim megelégedését.“ (Még azt is – ?!) A
grófné megengedte a szerzőnek, hogy tulajdon fiával, a „sajnos, oly
korán elhunyt Géza gróffal“ tanulhasson… Tovább lapoztam. Egy későbbi
fejezet címe: „Szerencsétlenségem története.“ Olvasóimra való
tekintettel telegrammstilusban mondom el azt, aminek leírásához
Huszti-Hudson úrnak tizenhárom lapra volt szüksége.

Ime: H. H. államköltséges baka-önkéntes. – Civil barátaival
megvacsorázik a Koronaőr-vendéglőben. – Kossuth-nótát éneklik. –
Főhadnagy bejön és azt mondja: Schweinehund! (Bocsánatot kérek, de ő
mondotta.) – Önkéntes válasza: Selber einer! – Főhadnagy kardot húz. –
H. H. a panganétjával védekezik. – Vendégek, pincérek lefegyverezik
főhadnagyot. Főhadnagy el. – H. H. elmélkedése: felségsértés,
szubordináció-sértés, fegyveres ellenállás = golyó általi halál. – A
barátai civilruhát és pénzt szereznek H. H.-nak, aki Amerikába szökik.

A következő fejezeteket, amelyeket Amerikában írt a szerző, gyorsan
átlapoztam. Egynéhány fejezet címe megmaradt az emlékezetemben.
„Fogorvos leszek, de nincsenek betegeim“; „Szinész leszek, de
kifütyülnek“; „Nagy szerencse virrad reám“. A nagy szerencse az volt,
hogy Huszti Huszt urat pincérnek szerződtették az Astor-fogadóba. A
következő fejezet címe: „Mr. Huszti titkára leszek“.

Tovább nem olvastam. A szemem megfájdult és elálmosodtam.

Másnap fölkeresett a báró úr.

– Nos? – kérdezte.

A vállamat vonogattam.

– Ön nem tud írni, tisztelt uram.

Most már ő vonogatta a vállát.

– Hiszen, ha írni tudnék, akkor nem fordultam volna öhöz. Én csak arra
vállalkoztam, hogy témát adok. Hanem mondok valamit. Tegyünk egy nagy
sétát és útközben elmondom azt, amit közölni szeretnék önnel. Lehet,
hogy az előadásom jobban megnyeri a tetszését, mint az írásom.

– Nem bánom!

Elmentünk az Olimpieion felé, majd a Hadrián-kapun áthaladva,
megkerültük az Akropoliszt. Azután megmásztuk a Nimfák-hegyét és ott
letelepedtünk egy ledöntött oszlopra. A báró útközben folytonosan
beszélt és én növekedő érdeklődéssel hallgattam. Pompás csevegő volt. És
amit mondott, azt fölötte érdekesnek találtam. Amire visszaérkeztünk a
d’Angleterre-hez, alkudozás nélkül megfizettem neki a kívánt összeget.
Lehetséges azonban, hogy így is becsapódtam.

Az alantiakban megírom azt, amit tőle hallottam. Sajnálom, hogy nem
adhatom vissza közvetlen és érdekes előadási modorát.

Megjegyzem egyébként, hogy a báró harmadnapra egy olasz gőzösön útrakelt
Amerika felé. Azóta se láttam.


I.

Három esztendővel ezelőtt történt, a nyugatamerikai Sacramento
városában, hogy egy odavaló gazdag konzervgyáros. Mr. Huszt-Hudson, a
lapokban hirdetést közölt, amelyben egy a magyar nyelvet írásban és
szóban egyaránt jól bíró titkárt keresett. A hirdetés megjelenését
követő napon reggeli szürkületkor, egy vékony kabátban didergő ember
állott a nyaralószerűen épült Hudson-ház kerti kapuja előtt. Amikor a
néger háziszolga később kinyitotta az ajtót, hogy beeressze a tejárust,
a várakozó ember hozzálépett.

– Kérem, jelentsen be Mr. Huszt-Hudsonnak.

– Reggeli négy órakor? Ön megbolondult!

– Mr. Huszt-Hudson nyolcvanesztendős ember és ilyenkor bizonyára már
ébren van. Az öreg emberek rendesen álmatlanságban szenvednek.

– Az meglehet, de azért még sem jelentem be.

– A házigazga titkárt keres és én ajánlkozni akarok az állásra. Sem Mr.
Huszt-Hudson, sem ön nem követelheti tőlem, hogy a kedvükért egy fél
munkanapot veszítsek.

A néger szó nélkül be akarta csapni az ajtót, a vékonykabátos ember
azonban megakadályozta ebben és gyorsan belépett a kertbe. A fekete
ekkor galléron ragadta a titkár-jelöltet, hogy kidobja az utcára, a
titkár-jelölt azonban ügyes és izmos legény volt és rövid dulakodás után
úgy a virágágy közepére teremtette a kapuőrt, hogy a kaliforniai
rózsabokrok összecsaptak fölötte, mint a tenger hullámai.

A földszinten megnyilt egy tolóablak. Egy fehérhaju öreg ember kidugta
rajta a fejét.

– Hé, mi az odakünn?

Az idegen nem válaszolt, hanem fölsietett a lépcsőn, kinyitotta az ajtót
és az előszobán át belépett a társalgóba. Ott szemben találta magát az
öreggel, aki hosszúszáru magyar tajtékpipából füstölt.

– Mr. Huszt-Hudsonhoz van szerencsém?

– Az vagyok.

– Ön titkárt keres?

– Igen, de nem reggeli négykor.

– Sietnem kellett, hogy megelőzzem versenytársaimat.

Az öreg tetőtől-talpig végigmérte vendégét.

– Ön olyan rongyos, mint egy csavargó, – mondotta azután.

A fiatalember vállat vont.

– Ha pénzem volna, akkor nem ajánlkoznám önhöz titkárnak.

– Tud ön magyarul?

– Magyar ember vagyok.

– Az nem bizonyít. Én is magyar vagyok, de elfelejtettem a magyar
nyelvet. Igaz, hogy ötven esztendő óta élek már Amerikában. Mivel
foglalkozott ön eddig?

– Megpróbálkoztam mindennel. Voltam fogorvos, szinész, táncmester és
utoljára pincér a newyorki Astor-fogadóban.

– Mért hagyta ott a fogadót?

– Miss Ketty, a hoteligazgató leánya belémszeretett és a szülei nem
akarták hozzám adni.

Az öreg úr kevés gondolkozás után az íróasztalra mutatott:

– Üljön le oda. Angolul fogok önnek diktálni, ön pedig leírja magyarul.
Ha erre képes, akkor szerződtetem.

Huszt-Hudson úr diktálni kezdett, – szerencsére elég lassan, – a
fiatalember pedig írt. Az öreg úr azután kivette kezéből a teleírt ívet
és átfutotta.

– Azt hiszem, ön tud magyarul, – mondotta. – Holnaptól fogva jőjjön el
mindennap, pontosan délutáni háromkor. Estebédig együtt fogunk dolgozni.
Ön kap egy napra harmadfél dollárt. Ha tisztességes ruhája lesz, akkor
velem ebédelhet.

– Estig lesz ruhám, – mondotta az újonnan kinevezett titkár.

– Most elmehet.

– Előleget nem kapok?

– Nem.

A titkár meghajolt és elment.

A kertben már várta a néger, egy éles baltával a kezében. A titkárnak
éppen csak annyi ideje maradt, hogy fölkapjon a földről egy
kerti-kereblyét, azzal ügyesen kivédte a baltacsapást, azután egy
villámgyors szekond-vágással fültövön, egy cseles kvarttal pedig úgy
gyomron vágta ellenfelét, hogy az kiejtette kezéből a baltát.

Az öreg úr nyugodtan nézte az ablakból a tülekedést.

– Úgy látszik, katona is volt, – mondotta a pipája mellől.

Amikor a titkár már eltünt a kertből, Huszt-Hudson úr kinyitotta a
tolóablakot és kiszólt a négernek:

– Jim, az összetiport virágágyért öt dollárt fogok levonni az ön
béréből.

– Igenis, uram! – mondotta Jim.

Azzal a vízvezetékhez ment, megeresztette a vizet és alája tartotta a
fülét. Délután pontosan megérkezett a titkár. A néger ezúttal megemelte
előtte a sapkáját, amit a titkár barátságos kézintéssel viszonzott. Az
öreg Huszt-Hudson végigmérte titkárát. Azon jószabásu fekete ruha volt.

– Honnan vette ezt a ruhát?

– A Douglas-cégtől, napi egy dollárért.

– Érdemes ennyit adni egy rend ruháért?

– Érdemes, mert az estebéd, amelyet itt kapok, alkalmasint megér másfél
dollárt is.

– És ki tette le önért a biztosítékot a ruháért? Mert azt bajosan
hiszem, hogy biztosíték nélkül rábízták volna önre a ruhát.

– Miss Maud, a skót pap házvezetőnője kezességet vállalt értem
Douglaséknál.

Az öreg úr nem kérdezett többet, hanem leültette titkárát az
íróasztalhoz és diktálni kezdett neki. Angol nyelven beszélt, a
titkárnak pedig magyarul kellett írnia. Az emlékiratait mondta neki
tollba. Mr. Huszt-Hudson úr nagy időket látott ember volt. Ősnemes,
magyar családból eredt. Eredetileg Avarffy Ferenc volt a neve. Mint
fiatal lovastiszt végigharcolta az 1848–49-iki szabadságharcot és
Komárom kapitulációja után külföldre ment. Mivel nem igen bízott a
császári hatóságok salvus conductusában, elutazása előtt nagykiterjedésü
huszti birtokát az akkori időkben szokásos szinlelt adás-vevési
szerződéssel átruházta Sándor nevü öccsére, akinek, mint afféle békés
természetü embernek és rendületlen pecsovicsnak, nem kellett félnie a
hatósági zaklatásoktól. A két testvér abban állapodott meg, hogy Sándor
hűséges sáfárja lesz a rábízott vagyonnak és hogy azt békésebb idők
felvirradásakor, érintetlenül vissza fogja adni bátyjának. Az öccs erről
„a rend kedvéért“ írást is akart adni bátyjának, Ferenc úr azonban
sokkal nobilisebb gondolkozásu ember volt, semhogy elfogadott volna
ilyenféle irka-firkát. Avarffy Ferenc azután Kossuthék társaságában
Amerikába került. Itt elvált bujdosó társaitól és kalandos ösztöne
parancsának engedve, az akkori aranyországba ment, Kaliforniába. Az
aranyásónak azonban nem volt szerencséje. Hét évig rettenetes nyomorban
élt. Egy Magyarországba utazó földijével akkoriban levelet menesztett
Sándor öccsének, akit arra kért, hogy küldje el neki birtoka után a
járandóságot. Az akkori kezdetleges közlekedési viszonyok mellett jó
ideig kellett várnia a válaszra. Sándor úr válasza nagyon különös volt.
Mindenekelőtt arra figyelmeztette bátyját, hogy járandóságokról ne
beszéljen, mert neki nem jár tőle semmi. Ő örök áron megvette a huszti
birtokot, a vételárt le is fizette Ferenc kezéhez az utolsó krajcárig,
amiről a kezei között levő szerződés és a nyugták tanuskodnak. Levelében
szelíden, de komoly hangon megrótta bátyját féktelen pazarlása miatt.

„Szép pénzt fizettem a birtokodért és te már is a nyakára hágtál az
egésznek? Mi lesz veled, te boldogtalan?!“

Hogy tanujelét adja testvéri szeretetének, ötszáz forintot küldött
Ferenc úrnak. Ez azonban nem járandóság, hanem ajándék. Végül
figyelmeztette bátyját, hogy ez az utolsó áldozat, amit érte hozhat.
„Rossz idők járnak szegény hazánkra és a tavasszal is elfagyott a
repcém. Ha rajtam állana, én megosztanám veled az utolsó falat
kenyeremet is. De ma már nem tehetem. Családos ember vagyok – tavaly
feleségül vettem Nyiry Katalin grófnőt és az ég megáldotta frigyünket
egy szép fiúmagzattal…“

Ferenc úr, miután elolvasta ezt a levelet, boritékba tette az öccse
által küldött ötszáz forintot és szó nélkül visszaküldte Avarffy
Sándornak. (Pedig akkoriban már vagy hat hete besózott halon élt.)
Azután megszerezte az amerikai polgárjogot, letette az Avarffy nevet és
az elveszett birtoka után Husztnak nevezte magát. Magyar voltát nem
emlegette azóta és ha véletlenül magyar emberrel találkozott, letagadta
azt is, hogy magyarul ért.

Néhány évi nyomorgás után a szerencse szárnyára kapta a bujdosót. Egy
Hudson nevü gazdag farmer leánya, akit lovagolni tanított Huszt,
belészeretett és feleségül ment hozzá. Huszt az apósa halála után, a
neve mellé ragasztotta annak nevét és így lett belőle Huszt-Hudson.
Gyermekei nem voltak Huszt-Hudsonnak. Húsz esztendei házasság után
meghalt a felesége is és az özvegy ember ekkor eladta farmját és
Sacramento városába ment lakni. Mivel nem tudta megszokni a henye
életet, konzerv-gyárat alapított. A vállalata jól beütött és
Huszt-Hudson vagyonát több millió dollárra becsülték.

Elbeszélésünk kezdetén már nyolcvan esztendős ember volt. Egyedül élt
vén gazdasszonyával és néhány cselédjével. A délelőttöt még mindig a
gyárában töltötte, délután pedig az emlékiratait diktálta a titkárának.
A gazság, amelyet hűtelen testvére rajta elkövetett, még mindig
keserítette és az emlékirataival bosszút akart állani a fivére
családján. Úgy tervezte, hogy a könyvet elküldi Magyarországba és ott
kinyomatja sok ezer példányban. Örök időkre meg akarta bélyegezni az
Avarffy nevet.

Vagy három hónapig dolgoztak együtt az emlékiratokon, Huszt-Hudson úr és
a titkára. Akkoriban történt, hogy egyszer korán reggel a néger kapus
fölverte a titkárt az ötödik avenue-ben levő hetedik emeleti lakásán.

– Hamar, titkár úr! Mr. Huszt-Hudson beszélni akar önnel! Öltözzék föl
és jőjjön velem!

– Mi baja az öregnek?

– Ma hajnalban megütötte a guta. Nem tud már járni és a nyelve is csak
nehezen mozog.

A titkár sietve felöltözött, azután Jimmel együtt bérkocsiba szállott és
elhajtatott a Hudson-házhoz. Az öreg ágyban fogadta. Valóban igen
rosszul volt. Intett a titkárnak, hogy üljön le melléje, azután kiküldte
a cselédeket a szobából.

– Én a végét járom, – mondta gyönge hangon. – Ez nem nagy baj, mert
eleget éltem és volt időm rendbehozni az ügyeimet. Egész vagyonomat a
metódista-egyháznak hagyom. Én ugyan nem vagyok metódista és a
metódistákról is csak annyit tudok, hogy templomuk van a tizenkettedik
avenuen, ahol vasárnap délutánonkint igen unalmas dalokat szoktak
énekelni, de azért mégis nekik testáltam mindenemet.

– Miért éppen a metódistáknak? – kérdezte szelid szemrehányással a
titkár.

– Mert városunkban ők a leghatalmasabb felekezet és ha egyszer ráteszik
kezüket a vagyonomra, akkor magyarországi rokonaim, a derék Avarffyak,
harapófogóval sem fognak belőlük kihúzni egy centet sem.

– Vagy úgy!

– Különben senkinek sem hagytam semmit. A cselédjeimnek sem, mert azok
annyit loptak tőlem, hogy például Jimnek tizenötezer dolláros
folyószámlája van a Nevada-bankban.

– Van az ön szolgái között olyan ember is, akinek nincs folyószámlája a
bankban, – mondotta szerényen a titkár.

– Tudom. Ön az. Nos hát beszéljünk önről.

A titkár szíve hevesen kezdett lüktetni.

– Ön tudja, hogy mi volt a tervem az emlékirataimmal, – folytatta
Huszt-Hudson. – Magam nem végezhetem már be a munkámat. Ön azonban
megteheti. Ön annyira be van már avatva tervembe, hogy egyedül is
megírhatja a könyv befejezését.

– Óh igen, – mondotta a titkár.

– A kész kézirattal el fog utazni Magyarországba. Ott kinyomatja tízezer
példányban. A tízezer példányt ingyen szétküldi annak a tízezer
embernek, aki ma Magyarország előkelő társaságát alkotja. A költségek
fedezésére és az ön fáradsága jutalmául adok önnek kétszázezer dollárt.
Elfogadja a megbízást?

– El!

Az öreg úr jó ideig hallgatásba merült, majd újból megszólalt.

– Ha éppen akarja, meg is csalhat engem. Én ebben nem akadályozhatom meg
és mivel nem vagyok vallásos ember, még a túlvilági büntetéssel sem
fenyegethetem. Ha ön azonban okos ember, akkor nem fog megcsalni. A
tízezer könyv kinyomatása és terjesztése az én fölületes számításom
szerint legföljebb tízezer dollárba fog kerülni. Önnek marad tehát elég
pénze, hogy tisztességesen megélhessen belőle. Ha megcsalna engem, akkor
mégis csak valami kellemetlen emléke maradna és ez a kellemetlenség nem
éri meg önnek a tízezer dollárt.

– Nem fogom megcsalni! – mondotta a titkár.

– Hiszek önnek. Most menjen az ébenfa-szekrényhez és nyissa ki a felső
fiókját. Ott fogja találni a kéziratot és a kétszázezer dolláros
bankutalványt. Vegye magához mind a kettőt és menjen a dolgára. Nem
szükséges, hogy ma délután eljőjjön, mert akkor én már halott leszek.

A titkár zsebre tette a papircsomót és az utalványt, azután ismét az
ágyhoz közeledett, hogy búcsút mondjon a betegnek.

– Elmehet! – mondotta Huszt-Hudson úr.

– Jó napot!

– Jó napot! Küldje be Bettyt!

A titkár elment. Első látogatása a Nevada-banknak szólt. Ott az
utalványt becserélte egy csekk-könyvért és mindjárt kifizettetett
magának ezer dollárt. Azután elment egy árúházba és tetőtől-talpig
fölruháztatta magát. Miután még aranyórát is szerzett, útközben néhány
havanna-szivart vett és elment egy előkelő ebédlőbe reggelizni. Reggeli
után elsétált a Hudson-ház felé. A fekete Jim künn állott a kapu előtt.

– Mi van a gazdával, Jim úr?

– Meghalt! – válaszolta a fekete.

A kertben egész csapat feketekabátos, köcsögkalapos, borotvált bajszu,
Kossuth-szakállas ember állott. Furcsa ájtatos és gőgös arcuk volt. Ezek
mind metódista papok voltak.

A titkár még két napig maradt Sacramento városában, hogy résztvehessen
jóltevője temetésén. Azután New-Yorkba utazott. Eleintén az volt a
terve, hogy New-Yorkban fogja megírni az emlékiratok befejezését. De
azután eszébe jutott, hogy ezt a munkát elvégezhetné az Európába induló
hajón is. Egy napot azzal töltött, hogy fölszerelte magát mindennel,
amire egy hosszu útra készülő gentlemannek szüksége lehet. Azután
megváltotta elsőosztályu jegyét Hamburgig és hajóra szállt.


II.

A bécs-budapesti délutáni gyorsvonat éppen indulófélben volt a pozsonyi
állomásról, midőn az utolsó pillanatban még két úri hölgy kapaszkodott
föl egyik elsőosztályu kocsira. Körülbelül egy korban lehettek; az egyik
fiatal asszony, a másik nem éppen fiatal leány. Az asszony kicsi és
tömzsi volt, de azért karcsu és elegáns. Kedvesen impertinens fitos orra
volt és beszédes, szinte már bőbeszédü szeme. Valódi szubrett-alak,
melynek szikrázó mozgékonyságával különös, de nem kellemetlen
ellentétben volt az a kis arisztokratikus tartózkodás, amelyet állandóan
magára erőltetett. A leány magas és vékony volt. Meglátszott rajta, hogy
egy-két esztendővel ezelőtt még úgynevezett szenzációs szépségszámba
mehetett. Most már valamivel öntudatosabb, blazirtabb és soványabb volt
a kelleténél. A két hölgy kitünő szabásu és mindenesetre igen drága
utiruhát viselt. A hordárjuk két pompás utiböröndöt tett a jászolba. Ez
a gőgös két börönd igen megrémülhetett, midőn egyszerre egy még gőgösebb
börönd mellé került. Ők afféle pompás londoni bőrtáskák voltak, a
harmadik koffer azonban, amely a jászol-hálóban feszített, már nem is
pompás, hanem valósággal monumentális börönd volt. Ilyen podgyásszal már
az angol lord sem utazik, csak az amerikai milliárdos könnyelmü fia. A
két hölgy szeme rögtön megakadt az amerikai bőripar remekén.

– Nézd, nézd! – mondotta a leány és olyan tisztelettel szemlélte a
böröndöt, mintha Leonardo da Vinci egyik képe előtt állana.

A menyecske, miután előbb meggyőződött, hogy senki se jár a kocsi
folyosóján, fölkapaszkodott az ülésre és megnézte a három
reklám-cédulát, amely a böröndön virított. „Waldorff-Astor – New-York“;
„Hôtel Cecil – London“, „Palace-Hôtel – Nice“. A világ három legdrágább
vendégfogadója.

A két nő összenézett.

– Te, – mondotta aztán a menyecske, – én azt hiszem, megjött az amerikai
milliárdos, akit olyan régóta vársz…

– Egy csúzos, vén petroleum-kereskedő lesz, – mondotta a leány. De aztán
lojálisan hozzátette: – Én ugyan azt se bánom, ha milliárdos!

Abba kellett hagyni a beszélgetést, mert a monumentális koffer
tulajdonosa, aki eddig az ebédlő-kocsiban mulatott, belépett a fülkébe.
Egy angolszász pillantást vetett a hölgyekre, – egy pillantást, amely
semmit se mond és mindent meglát – és leült a maga helyére. Később
kivette a New-York Herald párisi kiadásának egyik számát és olvasásba
merült.

Mi már ismerjük ezt az urat. Mr. Huszt-Hudson egykori titkára volt,
akivel már mint jerichói érsekkel és Huszti báróval is találkoztunk.
(Most jut eszembe, hogy az igazi nevét nem mondtam meg tisztelt
olvasóimnak. A hajdani grófi szakács és a grófi komorna fiát Hudelkának,
mások szerint azonban Hodelkának hívták. Ő nem igen élt ezzel a névvel,
bár ez törvényes tulajdona volt.)

A hölgyek hideg közömbösséggel tekintettek maguk elé, de azért az
érdekes utitárs külsejének egyetlen részlete sem kerülte el a
figyelmüket. Miután biztosra vehették, hogy az amerikai egy kukkot sem
ért magyarul, fenszóval közölték egymással megfigyeléseiket. Közömbös
arccal, blazirt hangon beszélgettek, mintha csak az időjárás forogna
szóban.

– Te, – mondotta az asszony, – nekem őrülten tetszik a te milliárdosod.
Fogd meg jól, mert különben elhalászom előled.

– Lehet, hogy petroleummal kereskedik, – válaszolt a leány, miközben a
karperecén levő kis órát nézte, – de akkor bizonyos, hogy az amerikai
petroleum-kereskedők arisztokratikusabbak a mi hitbizományosainknál.

– Nem lehet kereskedő, – vélekedett az asszony, – csak nézd meg a
cipőjét meg a keztyüjét. Ilyesmit nem vesz pénzért az ember, ilyesmi
veleszületik…

(A szép asszony ezt alkalmasint nem értette szószerint.)

– Szép lába van, – jegyezte meg később a leány.

– Te mindig csak a lábakat nézed, – korholta az asszony. – Pedig a szeme
se kutya.

– A profilja olyan, mintha vasból kovácsolták volna. Kemény, energikus,
szemtelen, de azért mégis elmés és finom. Én roppantul szeretem az ilyen
férfiarcokat.

Az utitárs azalatt nyugodtan böngészett a lapjában. A következő
megállóhelyen a leány egy budapesti ujságot szerzett és ugyancsak
olvasni kezdett. Egyszerre odaadta a nyitott lapot az asszonynak.

– Az uradról írnak itt.

– Párbaj? – kérdezte nyugodtan az asszony.

– Azt írják, hogy négyszázezer forintot nyert kártyán.

– Bár igaz volna! – sóhajtotta a menyecske.

Később bejött a vasúti ellenőr és a jegyeket kérte.

Az amerikai egy Cook-féle sárga füzetet nyujtott oda.

– Budapestre tetszik utazni? – kérdezte magyarul az ellenőr.

– Oda! – mondta ugyancsak magyarul a milliárdos.

A hölgyek rémülten tekintettek össze. Ez az ember tud magyarul!
Megértett mindent, amit róla beszéltek! A leány az ajtóra tekintett, az
asszony pedig a vészfékre…

Most megszólalt az amerikai. Megint magyarul. Kissé akadozva és erős
angolos kiejtéssel.

– Bocsánat, hölgyeim, nem akartam önöket zavarba hozni, csak
szórakozottságomban szólaltam meg magyarul. Mivel már elkövettem ezt az
ügyetlenséget, ki kell jelentenem, hogy nincs okuk restelkedni a tréfás
megjegyzéseik miatt. Nem vagyok sem érzékeny, sem képzelődő ember és két
jókedvüen unatkozó hölgy csevegését nem veszem komolyabban, mint illik…

Az amerikai kissé meghajtotta magát és tovább olvasott, jelezve ezzel,
hogy nem akarja reájuk erőszakolni az ismeretséget. A két nő tanakodva
nézett össze. Nevethetnékjük is volt, de bosszankodtak is. Végül
megszólalt a menyecske.

– Mi bizony amerikainak néztük.

Az utitárs most félretette lapját.

– Jól itéltek meg, mert amerikai vagyok.

– És mégis tud magyarul? Ez különös.

– Magyar vér folyik ereimben. Az édesapám magyar emigráns volt. A
szabadságharc után menekült ki és amerikai asszonyt vett el. De azért
nagy súlyt vetett reá, hogy elsajátítsam őseinek anyanyelvét.

– Ez szép! – mondta néminemü hazafias megindulással a szép asszony.

(Mr. Huszt-Hudson, egy pillanatnyi inspirációjának engedve, apjának
fogadta néhai volt gazdáját. Neki gyakran voltak ilyenféle inspirációi.)

– Most van elsőízben Magyarországon? – kérdezte a fiatal leány.

– Most.

– Bizonyára vannak itthon rokonai is, akiket még nem látott?

– Talán vannak, – mondta titokzatos mosolylyal az amerikai. – Attól
függ, hogy akarnak-e reám emlékezni.

Az amerikai valami kellemes melegséget érzett a szíve tájékán. Tíz
esztendő óta, amióta Amerikába szökött, nem beszélt magyar asszonnyal.
Ez a meleghangu, bársonyos tekintetü, puha mozgásu asszonyi fajta mégis
sokkal különb minden anglikán Kettynél és metódista Maudnál. Éppen csak
azt nem tudta, hogy tulajdonképpen melyik tetszik neki jobban a két
útitársa közül, az asszony-e, vagy a leány. Igen szerette volna tudni,
hogy kicsodák a hölgyek. Kérdést azonban nem intézhetett hozzájuk, mert
ezzel véglegesen kompromittálta volna amerikai voltát. De aztán eszébe
jutott, hogy kérdés nélkül is könnyüszerrel kielégítheti kíváncsiságát.

A leány, alkalmasint csak azért, hogy fitogtassa előtte angol
tudományát, kölcsön kérte tőle a Heraldot. Erre ő kölcsönkérte a magyar
lapot. Abban megkereste a hírt, amely a négyszázezer forintos
kártyanyereségről szólt. Nagy meglepetésére az ujsághír így kezdődött:
huszti Avarffy, az ismert sportember…

Avarffy? Hiszen ez az én emberem, akinek megnyomorítására Európába
jöttem, – mondta magában az amerikai. – Ha ez tudná, hogy miféle
papirokat hordok én a kofferemben.

Azzal tisztában volt, hogy a szép asszony ura nem lehet az ő volt
gazdájának hűtelen öccse. Az, ha ma még él, legalább is hetvennyolc
esztendős; hetvennyolcesztendős emberek pedig még Magyarországon se
kártyáznak százezrekbe. De azt is tudta az amerikai, hogy Mr.
Huszt-Hudson menekülése után csak egy huszti Avarffy maradt az
országban. A kártyás Avarffy tehát föltétlenül egyenes leszármazója a
pecsovics öccsnek.

Hamar elérték Budapestet. A pályaudvaron libériás inas várta a
hölgyeket. Az amerikai megemelte előttük a kalapját, aztán kocsiba
szállott és a legelőkelőbb vendégfogadóba hajtatott. Az úton jó ideig
egy másik kocsi ügetett párhuzamosan az övével. Az ablakon át egy
halvány leányarcot látott, amely előre hajolva, mereven tekintett reá.

– Ez a szép leány attól fél, hogy nem fog többet látni, – gondolta az
amerikai. – Pedig téved, mert nemsokára megint szerencséje lesz hozzám.

Egy igen jó estebéd után, miután megivott egy kis üveg Goulet-t, az
amerikai – vastag havannával a fogai között, – rákönyökölt a vendéglő
asztalára és a cigányzene hangjai mellett morfondirozni kezdett.

– Tulajdonképpen infámis ötlet volt az öreg Huszt-Hudsontól, hogy egy
poszthumus pamflettel akart bosszút állani az igazságtalanságért, amely
rajta esett… Bosszúból embert ölni, azt értem, mert férfias dolog. De
pletykákat terjeszteni, az vénasszonyos tempó… Mindazonáltal meg fogom
tenni azt, amit az öreg rám bízott. Sietnem azonban nem kell. Mr.
Huszt-Hudson ma már különben is ráér várni… Az utolsó pár fejezete a
könyvnek még nem is kész… A hajón akartam megírni, de ott annyi
mulatságos asszony volt, hogy nem értem rá semmire… Majd megírom
Budapesten. Közbe azonban meg fogok ismerkedni Avarffyékkal.
Magyarországon az ilyesmit könnyen nyélbe lehet ütni. Különben elég
szerencsés ötlet volt tőlem, hogy a vasuton apámmá fogadtam az öreg
Huszt-Hudson-t és hogy a fogadóban Mr. Frank Huszt-Hudsonnak mondtam
magamat. Ennél az ötletnél meg fogok maradni… Jól ismerem az
Avarffy-család történetét és ha a személyazonosságom igazolása céljából
okmányokra lesz szükségem, nem fogok zavarba jönni. Ezennel kijelentem,
hogy a nevem mától fogva holtomiglan Frank Huszt-Hudson marad. Azaz ne
hamarkodjuk el a dolgot! Hiszen meglehet, hogy idők multával újból
fölveszem tiszteletreméltó őseim, a huszti Avarffyak nevét… Ha az én
Sándor kuzénom, aki tegnap állítólag négyszázezer forintot nyert
kártyán, tisztességes gentleman, akkor meg fogok vele barátkozni. Mert
én nem vagyok annyira bosszúálló természetü, mint boldogult jó apám, aki
– ezt bevallhatjuk őszintén – élete alkonyán már kissé gyöngeelméjü
volt… Talán feleségül veszem azt az érdekes leányt, de mindenesetre
udvarolni fogok a szép asszonynak. Ha boldogult apám erről tudomást vesz
a túlvilágon, akkor esetleg még örülni fog, mert hiszen az én bosszúm
sokkal nagyobbszabásu és mélyebbreható, mint az ő együgyü irkafirkája…
Most azonban gyerünk aludni!

Mikor megfizette a vacsoráját, különös meglepetés érte. A főpincér az ő
anyai nagybátyja volt. Muki bácsi, aki E. gróféknál valamikor második
komornyik volt. Az öreg természetesen nem ismerte meg az előkelő
külföldi úrban az ő öccsét. Mély meghajlással tette zsebre a forintot,
amelyet a nagylelkü idegen borravalóul adott neki.

Az amerikai másnap elment egy kis nyomdaüzletbe és miután sokáig
válogatott a betűben és a papirban, névjegyeket rendelt magának.

_Frank Huszt-Hudson_

_Sacramento_, _Nevada U. S._

Azután elment egy másik nyomdába és miután ott is sokáig válogatott
betűben, papirban egyaránt, másféle névjegyet is nyomatott, a _W. G.
Hamy_ névre. Ezt a látszólagos pazarlást megértheti és megbocsáthatja a
szíves olvasó, ha megtudja azt, amit a nyomdász nem is sejtett, hogy W.
G. Hamy akkoriban az Egyesült-Államok külügyi államtitkára és állandó
elnökjelöltje volt.

Huszt úr, – a rövidség okáért adjuk meg neki a nevet, amelyhez szemmel
láthatólag nagyon vonzódott, – harmadnapra meglátogatta a budapesti
amerikai főkonzult. Amikor belépett a főkonzulátusi hivatalba, ott
rögtön tisztában voltak vele, hogy hamisítatlan és előkelő yankee-val
van dolguk. Huszt ugyanis kalappal a fején, zsebretett kézzel lépett be,
nem köszönt senkinek, hanem mereven a titkár arcába nézett és éneklő
hangsúlyozással mondotta ki a főkonzul nevét.

– A főkonzul vadászaton van, Erdélyben, de én vagyok a helyettese, –
mondotta a titkár.

Huszt erre az iratai közt kezdett keresgélni. Egy hitel-levelet nyujtott
át a titkárnak. A titkár belepillantott.

– Látom, hogy önt Huszt-Hudsonnak hívják és hogy egy millió koronányi
hitele van az Angol-Magyar-nál.

Huszt ekkor szó nélkül odaadott neki egy névjegyet. M. G. Hamy névjegye
volt. Arra egy írástudó kéz már előbb ráírta a következő sorokat:
„Kedves főkonzul, Huszt-Hudson nekem jó barátom; tegyen érte, amit
tehet. Üdvözli: Hamy.“

A hatalmas ember ajánlata mindenekelőtt arra indította a tikárt, hogy
egy nádszéket toljon Huszt alá. Azután kinyitotta a nagy
Arnheim-szekrényt, ahol különböző diplomáciai titkok közt
havanna-szivarokat és egy üveg A. D. G. scoth whisky-t őrzött. Miután
szivarra gyujtottak, társalgás indult meg köztük, amely angolszász
fogalmak szerint bizalmasnak volt nevezhető.

– Ön fia a konzerv-Hudson-nek? – kérdezte a titkár.

Huszt bólintott a fejével. Annak.

– Nem tudtam, hogy az öregnek fia van.

– Egypár hónappal ezelőtt magam sem tudtam.

– És mindenét önre hagyta?

– Egypár milliót a metódistáknak juttatott.

(A titkár hamarosan kiszámította, hogy ha az egypár tíz milliót jelent
is, Huszt úrnak akkor is juthatott még vagy ötven millió dollár…)

– Üzleti ügyben jött ide? – kérdezte tovább a titkár.

– Nem. Csak meg akarom ismerni az országot, mert az édesapám innen
szakadt ki Amerikába.

– Jól van. Akkor tehát társaságba akar járni. Az emberek itt nem
vendégszeretők, – bár ők maguk meg vannak győződve az ellenkezőről, – de
ha nem kerül pénzükbe és fáradságukba, akkor szívesen maguk közé
eresztik a külföldi embert. Önnek azonban választania kell, hogy melyik
társasággal akar érintkezni. A földbirtokosokkal, vagy a kereskedőkkel?

– Kik itt az előbbkelőbbek? – kérdezte Huszt.

– Azt bajos volna eldönteni. A kereskedők, ha csak tehetik, földbirtokot
szereznek, a földbirtokosok pedig szívesen veszik ki részüket a
kereskedelmi vállalatok hasznából. Egészben véve mégis inkább a
földbirtokosok társaságát ajánlanám önnek, mert onnan mindig átmehet a
kereskedők közé.

– Helyes.

– A főnököm most nincs itt és én nem mutathatom önt be. De majd
telefonálok a német főkonzulnak. Neki jó összeköttetései vannak itt és ő
örül, ha szívességet tehet nekünk.

– Amint gondolja.

A titkár összeköttette magát a császári főkonzulátussal.

– Halló, kedves gróf… Ön az? Van itt egy amerikai úriember… a
konzerv-Hudson fia… ötven millió dollár és sajátkezü ajánlat az
államtitkártól… Meg szeretné ismerni a magyar társaságot… Igen?
Köszönöm! Akkor majd önhöz küldöm!

A titkár megint Huszthoz fordult.

– A dolog rendben van. A német elvállalja az ön bemutatását. Azt mondja,
könnyü föladat, mert a magyar előkelő társaságban mostanában a gazdag
angolnak és amerikainak arisztokratikus poziciója van… Menjen mindjárt
hozzá és tegye azt, amit ő mond.

Huszt kezet fogott a titkárral.

– Köszönöm.

Amikor már az ajtóban volt, a tisztviselő még utána szólt:

– Ön most jött át első ízben a nagy vizen?

– Most.

– Akkor figyelmeztetem, hogy itt vannak emberek, akiket nem szoktak a
nevükön szólítani.

– Hanem? – csodálkozott Huszt.

– Hanem valami címükön, amely őket örökség jogán megilleti. A német
főkonzul például gróf úr. De vannak bárók is és hercegek.

– Óh, erről már hallottam! – szólott mosolyogva Huszt.

Még az este Huszt a császári főkonzul társaságában megjelent egyik
előkelő klub alapító lakomáján. A daliás termete, amelyen ő brit felsége
londoni szabójának remekbe szabott frakkja feszült, általános föltünést
keltett, a száraz és nyugodt modora pedig kellemesen érintette az
embereket. A főkonzul bemutatta őt néhány tucat gentleman-nek, azután
asztalhoz vezette. A hivatalos pohárköszöntők elhangzása után az
asztalfőn szólásra emelkedett egy öreg úr. Ő volt az egyetlen a
társaságban, aki fekete magyar ruhát viselt. Piros arca, tüskés
szemöldöke és melléig érő, hófehér szakálla volt. A szép öreg azt
mondta, hogy ahol annyi magyar ember van együtt, ott poharat illik
emelni a hazára is. Majd a szabadságharcról kezdett beszélni. Komárom
ostromának egyik hősies epizódját beszélte el, amelynek ő szemtanuja és
szereplője volt.

A fiatalabbak mosolyogva néztek össze.

– Az öreg ezt ma már ötvenedszer meséli!

A császári főkonzul odahajolt Huszt füléhez.

– Látja a karneolgombos öreget? Egyike a legkülönösebb embereknek, akit
ismerek. Valahányszor alkalma van szónokolni, mindig a hazaszeretet
evangéliumát hirdeti és átkozza az árulókat és a közömbös szivüeket.
Pedig száz szavahihető tanu állítja, hogy a szabadságharc idején
muszkavezető volt és hogy később förtelmes odaadással szolgálta a
császári reakciót…

– Tehát szélhámos? – kérdezte Huszt.

– Dehogy az! Ő annyiszor hirdette a szabadság hitvallását, hogy most már
maga is hisz benne. És azt is elhiszi, hogy ő valamikor karddal harcolt
az osztrák zsarnokság ellen. A kézen fekvő hazugság örökös
ismételgetésével sikerült elnyomnia a valóságot. Senki sem merne ma
tiszteletlenül beszélni az öreg multjáról, még az a félkezü másik öreg
sem, aki a váci csatában vesztette el a jobb karját és aki talán éppen a
karneolgombos öreg denunciációja folytán töltött néhány esztendőt az
olmützi kazematákban…

– Mi a neve a magyarruhás öregnek? – kérdezte Huszt.

– Avarffy Sándor…

– Lám, hát él még az öreg? – csodálkozott Huszt.

– Ismeri a nevét? – kérdezte a főkonzul.

– A vasúton két hölggyel utaztam, megtudtam, hogy az egyik Avarffyné
volt…

– Avarffy Guidóné lehetett; az öreg úr menye.

– Egy fiatal hölgy volt vele…

– Avarffy Pálma, az öreg úr leánya. Érdekes fiatal hölgy!

– Az öreg úr nagyon későn nősülhetett?

– Ezek a második házasságából való gyerekei. Első házasságából is van
egy fia, Imre, ő már meglett ember…

A főkonzul körülnézett a teremben.

– A fiatal Avarffyak közül egyik sincs itt.

Asztalbontás után a főkonzul bevezette Husztot a kártyaszobába. Bakkarát
játszottak. Ezt a játékot az amerikai is ismerte és így részt vehetett
benne.

Osztás közben egyik fiatal úr szeme megakadt Huszt kezén.

– Ön nagy sportember lehet, mr. Huszt, – mondotta.

– A kezemet nem a sport durvította el, hanem a munka, – válaszolt
egykedvűen az amerikai. – Én hét évig vashámorban dolgoztam.

– Kolosszális! – kiáltotta az ifju. – Passzióból tette ezt?

– Nem, – válaszolt mosolyogva Huszt. – Mi amerikaiak se vagyunk olyan
bolondok, hogy passzióból végezzünk állati munkát. Szükségből dolgoztam.

Miután nagy hidegvérrel elvesztett ezer koronát, újból megszólalt.

– Az édesanyám és én lelkes hívei voltunk a nők politikai
egyenjogúsításának. Az apám, aki európai eredetü ember volt, az
ellenpárthoz tartozott. Az édesanyám ezért elvált az apámtól és hogy
megélhessünk, a hámorba kellett mennem.

– De kedves apjaura mégis megbékült önnel a halálos ágyán?

– Én békültem meg vele, – mondotta Huszt, – miután tanúk előtt
beismerte, hogy igazságtalan volt velem szemben.

Huszt sok ízléssel elvesztett néhány ezer koronát, azután hazament a
szállására. A főkonzul, amikor másnap visszaadta neki a látogatást, azt
mondotta neki:

– Ön nagyon megnyerte az embereket.


III.

Az öreg Avarffy Sándorról, – a magyarruhás hazafiról – azt beszélték,
hogy az ország egyik leggazdagabb embere. Mikoriban ő átvette a huszti
családi birtokokat, a földek kilenctizedrésze ingovány volt, hol sáson
és piócán kívül még csak csíkhal és hideglelés termett. Idővel azonban
lecsapolódtak a vadvizek és Avarffy uram óriás kiterjedésü, elsőosztályu
buzaföldek urává lett. Az öreg úrnak az volt a híre, hogy jeles gazda.
Gazdálkodó módszere egyébként fölötte egyszerü volt: ami neki járt, azt
lehetőleg duplán megvette, amit pedig tőle követeltek, azt elvből nem
adta meg. Módszeréhez szívós következetességgel ragaszkodott. A
háztartása szükségleteit is mindig hitelbe vásárolta. Számlát nem
fizetett. A kereskedő vagy várt, vagy perelt. Ha perelt, akkor egy
szívós, gőgös, nagybefolyásu, a törvénycsavarás minden fogásában
járatos, tagadásra, esküre, fölebbezésre és perújításra kész ellenféllel
találta magát szemben, aki akkor nyult csak a zsebébe, ha már
semmiképpen sem kerülhette el az árverést. Tíz kereskedő közül nyolc
egyáltalában nem perelt. Úgy okoskodtak, hogy egyszer, – ha előbb nem,
hát Avarffy uram halála után – csak megkerül a pénzük. Bebizonyított
dolog, hogy a nagy vagyon erkölcsi kamatokat is hajt, amelyek után az
ügyes ember megélhet, anélkül, hogy hozzá kellene nyulnia a valódi
kamatokhoz. És különös, hogy Avarffy uram, bár apró piszkosságairól
mindenki tudott, nem volt rosszhírü ember. Csak különc volt.

Az öreg úr az esztendő egy részét a budai palotájában töltötte. Az
emeleten ő maga lakott Pálma leányával, a földszinten Imre fia, a
második emeleten pedig Avarffy Guidó. Mindakét fiu házas ember volt,
gyermeke azonban egyiknek se volt. Imre úr egyik északi vármegyének
főispánja volt. Nem lehettek valami bokros teendői a megyéjében, mert
csak elvétve hagyta el a fővárost. A felesége egy szegény, de
fényesnevü, feltünően rút és istenfélő osztrák grófné volt. Az asszony
befolyásának tulajdonítható, hogy Imre úr teljesen elosztrákosodott, nem
ugyan politikai meggyőződése dolgában, hanem fizikailag. A külseje, a
modora és az életszokásai olyanok lettek, mint egy Metternich
iskolájában nevelkedett császári diplomatáé. Igen méltóságos külsejü,
óvatos és megfontolt úriember benyomását tette. Ostobaságot sohasem
mondott, nem is cselekedett, de elmés mondást se hallott még senki a
szájából. Élete célja szemmelláthatólag az volt, hogy a jóízlésnek
bizonyos előre megállapított szabályai szerint unatkozzék. Mivel az öreg
Avarffy mindent adott Imre fiának, csak éppen pénzt nem, a főispán úr
meglehetős szegénységben élt. Felesége, a grófnő nagy önfeláldozással
viselte el a cifra, de olykor kegyetlen nyomorúság terheit.

Guidó úr még alig volt harminc esztendős. Hogy valami foglalkozása
legyen, képviselői mandátumot szerzett. Eleven eszü, ötletes és
könnyüvérü ember volt. Néhány esztendővel ezelőtt, – a feudális érzelmü
Imre őszinte megbotránkozására, – egy csinos örmény leányt vezetett
oltárhoz. Az asszonynak volt vagyona is, de az nagyon hamar eluszott
Guidó úr kezén.

Azóta Guidó úrnak tulajdonképpeni foglalkozása kölcsönök szerzése volt.
(A laikus nem is hinné, mennyi időbe és munkába kerül egy-egy jól záródó
vasszekrény megostromlása.) Az asszonyka teljes ellentétje volt a
földszinti grófnőnek, akivel egyébként a képzelhető legrosszabb lábon
élt; míg ugyanis Imréné egészen a maga képére formálta a főispánt, addig
Guidóné szakított pénzszerző őseinek minden hagyományaival és
szakasztott olyan vidám és könnyelmü lett, mint volt a képviselő úr.

Lássuk azonban, hogy mi történik az Avarffy-palotában. Guidó éppen e
pillanatban érkezett haza. Az első emeleten, édesapjának ajtaja előtt,
összetalálkozott a feleségével, akin nagy és kellemes fölindulás nyomai
látszottak.

– Guidó, – kiáltotta suttogó hangon az asszony (mert bizonyos, hogy
suttogva is lehet kiáltani), – apa elesett a lépcsőn… Azt beszélik, hogy
szélhüdés érte…

– Az nem lehet igaz! – válaszolta kétkedően Guidó, akiben esztendők óta
megerősödött már a hit, hogy az öreg Avarffy halhatatlan.

De azért dobogó szível lépett be a felesége után az öreg úr lakásába.
Édesapja ott ült a nappalijában, pipával a szájában. Az asztalán egy
üveg tokaji bor állott. Épnek és erősnek látszott, mint egy
százesztendős tölgyfa.

– Hogy van, kedves apa? – kérdezte a szép asszony.

– Nagyon jól. Az imént elcsúsztam a lépcsőn, de annak az átkozott
szőnyeg az oka.

– Hál’ Istennek, hogy így van, – mondotta Guidó, miközben leroskadt egy
székre.

A főispán és a grófnő is ott voltak a szobában. Imre úr az ő rendes,
ostobán-titokzatos szfinksz-arcát csinálta és mélységesen hallgatott. A
felesége pedig úgy volt öltöztetve, mint egy jobb angol házban szolgáló
szakácsnő.

– Olvasom, hogy neked gratulálni lehet, – szólott Guidóhoz az öreg úr.

– Nekem?

– A lapok azt írják, hogy négyszázezer forintot nyertél kártyán.

Guidó dühösen fölkacagott.

– Legfőbb ideje, hogy behozzák a botbüntetést az ujságírók számára.
Négyszáz forintot vesztettem pókeren és a nyavalyások azt írják, hogy
ezer annyit nyertem. Se éjjelem, se nappalom azóta a hitelezőimtől.

– Igy is gratulálok neked, hogy van veszteni való négyszáz forintod, –
elméskedett az öreg.

E pillanatban Pálma lépett be. Egy nagyon fantasztikus és kissé
asszonyos pongyola volt rajta. Hidegen bólintott a grófnő felé, akit ő
sem állhatott ki, Guidónénak pedig azt mondta, hogy: szervusz. Egy
névjegyet tett az asztalra.

– Ezt Mihály hozta. Ez az úr künn van a folyosón és beszélni akar
apával.

Az öreg megnézte a névjegyet.

– Ez az úr menjen a pokolba. Én nem veszek gazdasági gépeket.

– Gépügynök? – kérdezte Pálma.

Most nézte csak meg a névjegyet: _Frank Huszt-Hudson_.

Mihály, egy kiéhezett öreg cseléd, aki valami érthetetlen okból
ragaszkodott Avarffyékhoz, belépett.

– Kérem, az az úr odakünn azt mondja, hogy levelet hozott Lándory gróf
őnagyméltóságától…

– Akkor jőjjön be.

Guidóné elpirult, Pálma arca pedig elfehéredett, midőn belépett az,
akire éppen gondoltak: az ő vasuti milliárdosuk.

A milliárdos remekbe szabott fekete kabátot viselt és ragyogó
köcsögkalapot tartott a hártyavékonyságu, fehér keztyűbe bujtatott
kezében. A bal szemében keretnélküli monokli csillogott.

– Avarffy Sándor úr?! – kérdezte.

– Én vagyok, – jelentkezett az öreg.

Az amerikai disztingváltan közömbös arcán széles mosoly futott végig.
Kivette szeméből a monokliját, megtörülte a kendőjével, azután odalépett
Sándor úrhoz, szó nélkül megölelte és jobbról-balról megcsókolta. Az
öreg úr erre kimondhatatlan furcsa arcot vágott.

– Jó napot, Sándor bácsi! – mondotta Huszt.

– Mi az? Mi tetszik?

Az amerikai meghatottan mosolygott körbe.

– Frank Huszt-Hudson vagyok, a konzerv-Hudson fia.

– Mi közöm nekem a konzerv-Hudsonhoz? – csodálkozott az öreg.

– A konzerv-Hudson huszti Avarffy Ferenc volt. A mult hónapban halt meg.
Ő küldött, hogy látogassam meg magyarországi rokonaimat.

Avarffy Sándor visszahanyatlott a székére. A két fia egyenesen állott,
mint a cövek és kidülledt szemmel nézte az amerikait. Ha látni és
hallani lehetne a gondolatokat, akkor rémült sirálycsapatként
kergetőztek volna a szoba padmalya alatt.

Az elzüllött Avarffy Ferencnek fia van… A fiu megjött Amerikából… Egy
nagy, erős, szemtelen kamasz… Vissza fogja követelni apja vagyonát, itt
fog élni a nyakunkon, pénzt fog kérni, pörrel fog fenyegetőzni, botrányt
fog csapni… Kapni ugyan nem fog kapni egy árva fillért sem, – ez a
gránitszilárdságu bizonyosság azonnal kibukkant az első rémület
káoszából, – de a lapok, hej a lapok!

Az öreg úr volt az első, aki lélegzethez és szóhoz jutott. Az imént úgy
összelapult a meglepetés súlya alatt, mint a palacsinta-kalap; de most
fölpattant, kiegyenesedett és dühbe jött.

– Miféle ízetlen tréfa ez?! Azt hiszi az úr, Huszton vagy Hudson úr,
hogy engem be lehet csapni? Semmi közöm az apjához, sem az apja fiához!
Ha százszor be tudja bizonyítani, hogy Avarffy Ferenc fia, én akkor sem
ismerem az urat! Volt nekem egy testvérem, – egy léha, pazarló ember, –
levettem róla a kezemet és nem akarok tudni sem róla, sem semmi
ijáról-fijáról… Most menjen az úr, mert policájt hivatok!

Az amerikai nyugodt arccal hallgatta végig az öreget. Nem ijedt meg, de
haragos sem lett, inkább valami férfias meghatottság tükröződött vissza
a vonásain. Azután Pálmához fordult és csodálatos puha hangon mondotta:

– Igy kell hát viszontlátnom szegény jó nagybátyámat? Óh, ha sejtettem
volna, hogy az egészsége ilyen szomoru állapotban van, akkor nem
izgattam volna föl…

Láthatólag gyöngeelméjűnek tartotta Sándor urat.

– De édesapa, talán megnézné a kegyelmes úr levelét, – szólott Pálma oly
szerény hangon, amely sehogysem illett gőgös arcához.

Guidó fölvette a levelet az asztalról, hová az amerikai tette,
fölbontotta és átfutotta.

– A kegyelmes azt írja, hogy a német gróf mutatta be neki ezt az urat,
és hogy ennek az úrnak kitünő ajánlatai vannak az amerikai külügyi
hivataltól.

Megint fülledt csöndesség támadt a szobában. A gondolatsirályok megint
szálldosni kezdtek. Most már így víjogtak:

– Ez tehát nem amolyan ágrólszakadt, akit el lehet toloncoltatni a
rendőrséggel… Pártfogói, nagyúri barátjai vannak… Baj, nagy baj, de
kapni azért nem fog egy megveszekedett garast sem…

Az amerikai szakította meg elsőnek a csendet. Kissé meghajtotta magát,
az angolszászok esetlen, de előkelő férfiasságával, majd így szólott:

– Úgy látom, hogy nem kellett volna idejönnöm. De én csak azért jöttem,
mert édesapám parancsolta meg halálos ágyán. Azt mondotta: „Keresd föl
Sándor öcsémet, ha még él, vagy keresd föl gyermekeit, ha maradtak utána
és mondd meg nekik, hogy Ferenc bátyjuk megbocsát nekik.“ Én nem tudom,
hogy volt-e édesapámnak valami megbocsátani valója, – mert ő sohasem
beszélt velem ilyenekről, – én csak megteszem azt, amit meghagyott
nekem. És még valamit mondott nekem édesapám. Azt mondotta: „Én neked
hatvan millió dollárt hagyok fiam. Ez elég arra, hogy segíts európai
rokonaidon, ha netán szükséget szenvednének.“

Hatvan millió dollár… Százötven millió forint… Háromszáz millió korona…
Éppen ötven millióval több a negyed milliárdnál – pedig ötven millió is
sok pénz… Rettenetesen sok pénz… Szemérmetlenül sok…

Most lett csak igazán csönd a szobában. Nagy távolságból mintha ünnepi
harangkongás és orgonazúgás hallatszott volna. A szemétdombon
aranyszemecskét keresgélő baromfi egyszer abbahagyta a kaparászást,
midőn egy óriási aranyhegy emelkedett föl a szemük előtt…

Akadt az Avarffy-családban egy érzelmes szívü férfi, aki nem tűrhette
tovább az öreg úr zsarnokságát és nyíltan a rokonszenves idegen pártjára
állott. E férfi Guidó úr volt. Odalépett Huszt elé és így szólt hozzá:

– Eddig hallgatásra kényszerített a fiúi tisztelet, de most beszélnem
kell! Nyiltan kimondom, hogy nem értek egyet édesapámmal. Én fölismerem
önben a kedves rokont és ha mindenki megtagadja, énreám számíthat.
Szervusz!

Azzal megrázta az amerikai kezét.

Imre úr, aki lassubb fejgondolkozásu férfi volt, egy pillantást váltott
a grófnővel, azután ugyancsak odalépett Huszthoz és némán, de igen
ünnepélyesen megrázta jobbját.

Az amerikai egy pillantást vetett az öregre és ekkor észrevette, hogy
annak arca eltorzult, mint a pityergő gyereké. Sándor úr siránkozó
hangon mondotta:

– Ihol ni, most mind elfordulnak tőlem és úgy bánnak velem, magammal
tehetetlen emberrel, mintha én loptam volna el a Szent István palástját…
Pedig én mindig nagyon szerettem szegény jó Ferenc bátyámat és sohasem
bántottam meg egy szóval sem… De valami ellenségem megrágalmazott előtte
és ő nem akart rólam többet tudni és visszaküldte a pénzt is, amit utána
menesztettem… Énnekem pedig – mi tagadás benne – nagyon érzékeny szívem
van… Ha azonban szegény jó bátyám szeretettel emlékezett meg rólam a
halálos ágyán és ha elküldi hozzám a fiát, akkor kőszívűnek kellene
lennem…

Az öreg úr nem fejezhette be a mondatát, mert fuldokló zokogás vett
rajta erőt. A fiai borzongva néztek reá. Szivettépő hatással lehetett
Sándor úrra az amerikai aranyhegy, ha sírni tudott, ő, aki még az
Istenben boldogult felesége temetését is hűvös nyugalommal nézte végig.

Az öreg azután fölkelt, odalépett Huszthoz, sokáig a szemébe nézett,
majd így szólott:

– Igen, igen, te Avarffy Ferenc fia vagy! Negyvennyolcban, amikor együtt
vonultunk Klapka táborába, szakasztott ilyen volt, mint te most!

Azzal két kezét gyöngéden rátette Huszt simára fésült fejére, mintha meg
akarná áldani. Az amerikain meglátszott, hogy furcsának találja az
érzelgős bőbeszédűséget, de azért jóizléssel viselte el kényes
helyzetét.

Később leültették és Sándor úr az ő szegény jó Ferenc bátyja után
kérdezősködött. Huszt pompásan megállotta helyét a keresztkérdések
záporában. Az Avarffy-rokonság labirintusában járatosabb volt, mint
teszem Guidó úr. Pálma egy miniatür-képet hozott elő, amely egy fiatal
honvédtisztet ábrázolt.

– Itt van az édesapja arcképe. Ön semmit sem hasonlít hozzá.

Guidóné egy röpke pillantást vetett az arcképre és egy igen hosszut az
amerikaira.

– Nem hasonlít, de az nem baj, sőt ellenkezőleg, – mondotta. És elpirult
a haja tövéig.


IV.

Aznap este, amikor Huszt éppen kilépett a fogadója kapuján, egy
gummikerekes kocsi állott meg a gyalogjáró mellett. A kocsiban Guidó úr
ült a feleségével és a hugával. A hölgyek kicsipték magukat és igen
csinosak voltak.

– Halló, yankee, hozzád jöttünk! – kedélyeskedett Guidó. – Megszöktünk a
budai bagolyvárból és ha nincs jobb dolgod, veled töltjük az estét.

Az amerikai azt mondotta, hogy nagy kitüntetésnek veszi őnagyságáék
látogatását.

– No, csak nem nagyságolod a kuzinjaidat? – támadt rá Guidó úr. – Nálunk
az a regula, hogy a jó rokonok tegeződjenek.

Együtt vacsoráztak és a mulatságuk eltartott éjfélig. Még az éjjel
furcsa és botrányos kalandja volt Husztnak a kaszinóban, ahová Guidóval
ketten elmentek, miután hazaszállították hölgyeiket. Az amerikai éppen
Lándory gróffal és a német főkonzullal beszélgetett, amikor egyszerre a
vállára ütött egy szőke, hórihorgas úriember.

– Fránci, – mondotta a szőke ember, – hát te mit csinálsz itt?

Az amerikai egy csodálkozó pillantást vetett két úri barátjára, mintha
azt akarná mondani: Kérem, nemzeti szokás ez itt? – majd nyugodtan
szólott a hosszu emberhez:

– Nem ismerem önt, sir!

A másik azonban tovább kellemetlenkedett.

– Ugyan, ugyan! Hiszen te a nagynéném komornájának a fia vagy… Az apád
meg szakács volt a nagybátyám házában…

– Részeg a gentleman? – kérdezte Huszt.

A grófi főkonzul arca elfehéredett a fölindulástól.

– Ez mégis hallatlan! Az ember azt hihetné, hogy ilyen előkelő helyre
elhozhat egy disztingvált idegent…

A többit az óvatos diplomata már elharapta. Ami bennerekedt, az
alkalmasint tömör, de éles kritikája volt a magyar társadalmi
viszonyoknak.

Az öreg Lándory gróf pedig, aki rokona volt a kötekedő ifjúnak,
erélyesen ráripakodott:

– Eredj és aludd ki magadat! Tökrészeg vagy!

A hórihorgas szőke ifju Kelemenffy báró volt. Évekkel ezelőtt, ha E.
gróf kastélyában töltötte a vakációt, Huszt-Hudson mint groom
forgolódott körülötte. Igaz azonban, hogy a báró, amikor megszólította
az amerikait, tényleg annyira részeg volt, hogy alig tudott állani a
lábán.

Huszt nem törődött többet a kalandjával, hanem angolszász flegmájába
burkolódzva szívta szivarját, Guidó úr azonban, aki éppen végszóra
jelent meg a kártyaszoba ajtajában, lovagias lelkének egész hevével
tette a magáévá kuzénjának ügyét. Tíz perc alatt sikerült is dühbe
hoznia az egész klubbot. Hogy ez a Kelemenffy lehetetlen ember.
Részeges, mint egy tót napszámos, ripők modoru és – ami legsúlyosabban
esett latba – fűnek-fának adósa. Ha volna a klubban két garas ára
önérzet, akkor – báró ide, báró oda – kurtán kilöknék. Kelemenffynek
időközben nekiestek a barátai és annyi gorombaságot vágtak a fejéhez,
hogy a részeg báró végül már azt sem tudta, hogy fiú-e vagy leány.
Rávették, hogy kérjen bocsánatot az amerikaitól. Meg is tette. Mialatt
elhebegte mondókáját, a szürke, nagy halszeme kétségbeesetten kereste
Huszt tekintetét, mintha azt akarná mondani: Fránci, kérlek, valld be,
hogy te vagy a szakács fia!

Guidó úr később odatelepedett Huszt mellé.

– A dolog el van intézve. Ez a fráter jó ideig nem fogja magát mutatni a
klubban. Szó ami szó, barátom, mi félig barbárok vagyunk… de azért
reménylem, hogy ilyen apró izetlenkedések nem útáltatják meg veled
társaságunkat…

Huszt azt mondotta, hogy nem érdemes több szót vesztegetni a semmiségre.
Guidó úr vissza akart menni a kártyaszobába, de azután hirtelen a
homlokára koppintott és könnyed mosollyal szólott az amerikaihoz:

– Igaz… nem adhatnál nekem holnap ötezer forintot?

– Akár rögtön is!

Huszt kivette zsebéből a csekk-könyvét, kitöltött egy lapot és odaadta
Guidónak. A kuzén zsebretette a papirt, miközben a szíve valósággal
megmámorosodott a rokoni szeretettől.

– Azt a Kelemenffyt mégis ki kellene dobni a klubból! – mormogta
magában.


V.

Az amerikai mindennapos vendége lett a budai palotának. Ha egyszer
véletlenül elmaradt, akkor biztosan elment érte Guidó. Az egész
Avarffy-család igen megszerette, de leginkább a család feje, az öreg
Sándor úr.

– Egész ember! – mondotta. – Meg tudott élni az apja nélkül is.

Ez persze a két Avarffy-fiúnak szólt, ennek az élhetetlen két embernek,
akik siheder-koruk óta egyebet sem tettek, mit ébren-alva furfangos
terveket szőttek, hogyan törhetnének be az édesapjuk jólzáró
pénzesszekrényébe.

Hamarosan beköszöntött a szép idő és az öreg úr ekkor kijelentette, hogy
nem birja tovább a városi életet és kimegy lakni a huszti kastélyába.
Husztnak meg kellett igérnie, hogy vendége lesz. Az öreg úr ekkor
elérkezettnek látta a pillanatot, hogy némi betekintést engedjen neki
egy kedves tervébe, amely néhány nap óta sokat foglalkoztatta.

– Huszt körül sok a közbirtokossági erdő… Azokat most olcsó pénzen mind
meg lehetne venni… Egy okos ember, aki tud beszélni a paraszt nyelvén,
néhány millióval úrrá lehetne az egész vármegye fölött… Vasutat kellene
azután építeni a hegyekbe és akkor ugyancsak szépen fiadzana a pénz…

Az amerikai nem vette magára a dolgot.

– Nem volna kedved az üzlethez? – kérdezte félvállról az öreg.

– Nem értek az ilyen üzlethez…

Most egyszerre megnyiltak az öreg úr bőbeszédűségének zsilipjei. Nem is
szükséges, hogy kedves öccse kezébe vegye a dolog végét. Elég, ha
társául szegődik Avarffynak, esetleg csöndes társává. Ő maga, aki
megvénült a parasztmunkában, mindent eligazítana…

– Be akar csapni! – mondotta magában Huszt. Majd hangosan szólt: – Nem
tudom okos dolgot művelnék-e, ha a vagyonom egy részét lekötném olyan
országban, ahol egyelőre csak vendég vagyok…

Pálma őnagysága az este pénzt kért az öregtől, valami divatszámla
kifizetésére. Egyébként ő volt az egyetlen tagja Avarffy háznépének, aki
néhanapján hozzá tudott férkőzni az öreg úr rozsdás záru erszényéhez.
Erkölcsi leckéztetés nélkül persze sohasem ment a dolog.

– Már megint pénz? Azt hiszem, te most már abban a korban vagy, hogy nem
apáddal, hanem uraddal illenék megfizettetni a puccodat.

Erre az volt a Pálma rendes válasza:

– Ki az ördög mer engem feleségül venni, amikor ország-világ tudja, hogy
édesapám tisztességes kelengyét se fog nekem venni.

Valahányszor idáig jutottak, az apa vagy fizetett, vagy nem fizetett, de
mindenesetre elhallgatott. Mert elve ellenére volt, hogy a kelengyére
vonatkozólag vérmes reményeket ébresszen föl leánya szívében.

Ezúttal azonban nem hallgatott az öreg. Egy merész fordulattal
nekitámadt Pálmának:

– Hogy máig is pártában vagy még, annak nem az én takarékosságom, hanem
a te élhetetlenséged az oka. Miféle emberekkel barátkozol te? Nagyzoló
mágnásokkal, eladósodott képviselőkkel és széllel bélelt
katonatisztekkel. Ha eszed volna, akkor találhatnál valami komoly
embert, aki nem a pénzedet nézi, hanem téged szeret…

Pálma keskeny ajka szélén könnyü mosoly jelent meg.

– Mit ért, édesapám, komoly ember alatt?

– Hát olyat, akinek magának is elég a pénze…

A leány most már gúnyosan mosolygott. Ni, az öreg úr nagy furfangosan
olyan útra akarja őt terelni, amelyen ő már hetek óta dobogó szívvel és
visszafojtott lélegzettel sompolyog előre.

– A komoly emberek is szívesen látják ám a párisi kalapokat és a
selyemharisnyákat, – jegyezte meg.

– Mennyi pénz kell? – kérdezte kurtán Avarffy.

– Most csak háromszáz korona.

Az öreg kinyitotta a pénzszekrényét és jó ideig elgondolkozva simogatta
a patriárka-szakállát. Azután egyszerre három ezresbankót adott a
leányának.

– Ne, vegyél magadnak párisi kalapot meg selyemharisnyát.

Pálmát szinte megrémítette az édesapja bőkezűsége. Ez már komoly dolog
volt.

Guidóné, amikor meghallotta, hogy az öreg Husztra akar menni, kereken
kijelentette, hogy a tavaszi éved vége előtt ő bizony senki kedvéért nem
megy el faluzni. Másnap azonban hirtelen megváltoztatta szándékát. Azt
mondta, hogy egész éjszaka ideges főfájása volt és hogy nem birja tovább
a városi zajt és port. Persze, ő is hírét vette már, hogy az amerikai
ott lesz a huszti kastélyban.

Pálmát megijesztette és fölbosszantotta szép sógornőjének pálfordulása.
Ők ketten oly jóbarátságban éltek egyébként, valahányszor azonban
valamirevaló férfival ismerkedtek meg, rendszerint meghidegült köztük a
viszony. Pálma úgy találta, hogy sógornője olykor – merő játékos
vadászszenvedélyből – megzavarja az ő legkomolyabb kombinációit. Derék
asszonyka egyébként, de annyi lelkiereje sohasem volt, hogy ne
kacérkodjék Pálma udvarlóival. Neki valahogyan, talán a tüzes szeme, a
mozgékonysága, és a kecses fölületessége révén, az a híre kerekedett,
hogy forróvérü asszony és való igaz, hogy az ő jelenléte nem vált
előnyére a fagyos viselkedésü, de éppen nem fagyos vérmérsékletü
leánynak.

Pálma, mondom, megszeppent, de azért nem vesztette el a szívét. Tudta,
hogy meg kell küzdeni a szép sógornővel, de azt is tudta, hogy le fogja
győzni az ugrifüles asszonyt, ha nem sajnálja fegyvertárának élesebb
fegyvereit. És ezúttal nem fog sajnálni semmit.

Mint lelkiismeretes krónikásnak, föl kell jegyeznem a tényt, hogy
Avarffyék elutazásának előestéjén Imre úr, a főispán, meglátogatta az
amerikait a fogadójában. Valahogyan megneszelte édesapjának
erdővásárlási terveit és most kötelességének tartotta, hogy Huszt
figyelmét egy hasonló, de mindenképpen reálisabb tervre irányozza.
Felesége, a grófnő családjának volt Morvaországban egy birtoka, ahol
első minőségü komló és kitünő cukorrépa termett. Ez a birtok csak névleg
volt a grófi családé, mert minden göröngyére külön jelzálog-adósság
jutott. A főispán, illetőleg felesége a grófnő, úgy vélekedett, hogy
Huszt gyümölcsözően helyezhetné el tőkéinek egy részét, ha tisztázná a
birtokot.

Huszt nyugodtan hallgatta végig a főispán előadását, de nem adott
határozott választ. Azt mondta, hogy alkalmilag foglalkozni fog az
üggyel.


VI.

A huszti kastély – ha szabad a kastély szót egy rideg, négyszögletü és
kopárfalu kőhombárra alkalmazni – a déli homlokával beláthatatlan
szántóföldekre nézett. E fekete göröngyü földek helyén volt valamikor a
százezer vizimadártól hangos nagy nádas. Északon, néhány kilométernyire
a kert mögött, erdős hegyek emelkedtek. Ott voltak a közbirtokossági
erdőségek, amelyekre Avarffy Sándor foga fájt. A kastélyban hatalmas, de
hiányosan és mindenféle ócska limlommal berendezett szobák sorakoztak
egymás mellé. Az épület hosszán széles folyosó vonult végig. A fehérre
meszelt folyosót valamikor nyolcszögletü vörös téglákkal rakták ki,
amelyeket már az ötödik Avarffy-nemzetség lába koptatott. Ha valaki
végigmet a folyosón, kongó visszhang támadt léptei nyomán.

Volt azonban a sivár vidéknek egy igen szép része: a kastély régi
kertje. Az öreg Avarffy már negyven esztendővel ezelőtt elcsapta utolsó
kertészét és azóta pompás vadon burjánzott az ingoványos fekete
talajból. A kertet hosszu és széles hársfasor szelte át és a kétszázéves
lombos faóriások közt csendes birkanyáj legelte ruganyos
szmirna-szőnyeggé a gyöpöt. A fasoron túl levő ligetben embermagasságra
nőtt meg a viruló gaz egy-egy kidőlt, korhadó fatörzs körül. Az
eliszaposodott nagy tó fenekén ezerszámra termett a vizililiom, a lejtős
partot pedig rikitó mezei virágok borították.

Az amerikai, aki a francia komornyikja kíséretében érkezett Husztra, a
kertre nyíló földszintes sarokszobát kapta lakásul. Az első nap reggelét
azzal töltötte, hogy Pálma társaságában bejárta a vidéket. A szép
sógornőt, aki későn kelő asszony volt, csak ebédnél látta. Pálmára
láthatólag igen jó hatással volt a vidéki levegő; egyszerűvé, kedvessé
és közvetlenné tette. Ha éppen akart, tudott jó pajtás is lenni.

Amikor a nagy fasor végébe értek, a Huszt-patak zárta el útjokat. Odaát
pompás fenyves sötétlett.

– Ha át tudnánk menni, mutatnék neked egy szép kis kolostor-romot, –
mondta Pálma.

– Nincs itt a közelben híd?

– Két mérföldnyire sincs.

– Akkor hogyan megy át az ember?

– Leveti a cipőjét és átgázol a patakon.

– Átvihetlek, ha akarod, – mondta az amerikai.

– Köszönöm, nem játszom Pál és Virginiát.

Pálma leült egy kőre és szó nélkül levetette a cipőjét meg a harisnyát,
azután átgázolt a tulsó partra. A lába tökéletesen szép volt, akár egy
görög szoboré; ha nem ilyen lett volna, bizonyára nem mutogatta volna
olyan könnyüszerrel, mert a szemérmetesség védőpajzsa tudvalevőleg a
rútság. A tulsó oldalra érve, jó ideig a part mentén a puha homokban
gázoltak. Azután fölvették a cipőjüket és hamarosan elérték a kis romot.
Azon ugyan nem volt sok látnivaló. Az amerikai titokban azzal
gyanusította hölgyét, hogy az nem is az ócska falakat, hanem a fiatal
lábait akarta neki megmutatni. Huszt ügyesen megmászta az egyik
bolthajtást.

– Vigyázz, leesel, – kiáltotta Pálma.

Huszt úr ekkor zsebretette a két kezét, fejjel a levegőbe vetette magát
és egy tökéletes salto mortáléval talpraesett. A kalapja a fején volt, a
monoklija pedig a szemében, amikor megállott Pálma előtt. A leány
elsikoltotta magát, majd kacagva tapsolni kezdett.

– De hiszen te nagyszerü ember vagy! – kiáltotta.

– Semmiség! – szerénykedett Huszt. – A Washington-College-ban egyebeket
is tanultunk.

– Példának okáért?

– A galoppozó ló nyergében fölállani. A villámhárítón a hatemeletes ház
tetejére fölmászni.

(Az amerikai ezeket és hasonló dolgokat nem a főiskolában, hanem a
Barnum-féle cirkuszban tanulta, ahol két éven át mint akrobata, majd
mint Dummer Auguszt működött.)

Amikor estebédhez öltöztek, Huszt megborotváltatta magát a franciájával.
A borotválkozás méla hangulatát rendesen arra szokta használni, hogy
gondolkozzék. Újabban, amióta módjában volt, hogy mindennap
megborotváltassa magát, jóval intenzivebb lelki életet is élt, mint
annakelőtte. Ezúttal ilyenféle gondolatok fordultak meg a fejében.

– Ennek a leánynak igen szép lába van… Hogy nem ok nélkül irányította
figyelmemet a lábára, az bizonyos… Ő sokkal eszesebb leány, semhogy
komoly ok nélkül levesse a cipőjét és a harisnyáját… Pálma őnagysága
tetszeni óhajt nekem és el akarja magát velem vétetni… Azt hiszem, meg
fogom neki tenni ezt a szívességet… Határozottan előkelő megjelenésü
leány és ha szörnyü módon rossz nevelési is, bizonyos jelekből azt merem
következtetni, hogy egy gyöngéd, de erélyes kezü férj még jó útra
vezethetné… Nem szabad megfeledkeznünk arról sem, hogy kitünő családból
való és vagyonos… Az öreg többszörös milliomos és végre sem örökéletü…
Ha egyszer elvettem a leányt, akkor ki fog sülni, hogy a hatvan millió
dollárom, – gondolom, annyit vallottam be? – nincs sehol. Egyebek is ki
fognak még sülni. De ez nem az én bajom, hanem Avarffyék baja. Lesz rá
gondom, hogy a dolognak meglegyen a maga formája… Nekem ma tényleg
lehetne odaát hatvan millióm… Tegyük föl, hogy a vagyonom a
konzervtröszt papirjaiba van elhelyezve… Tehetek én arról, ha a tröszt
egy félesztendő mulva csődöt mond és ha én elvesztem a pénzemet? Nem, én
arról nem tehetek. Az öreg Avarffy prüszkölni fog, de a feleségem akkor
már imádni fog és híven ki fog mellettem tartani… Ha pedig egyéb dolgok
is kisülnének, akkor se lesz belőle baj. Avarffyéknak inkább van
érdekükben, hogy le ne leplezzenek nyilvánosan, mint nekem… Tehát el
fogom venni Pálmát, akinek csinos lábában a boldog házasság biztosítékát
látom…

Huszt azzal a meggyőződéssel lépett a szalonba, hogy ő máris fülig
szerelmes Pálmába. A gyöngéd mosoly, amellyel a leány fogadta, kissé meg
is dobbantotta szívét. Estebédnél azonban váratlan dolog történt. Huszt,
aki Pálma és Guidóné között ült, az asztal alatt egy könnyü lábacska
érintését érezte. Még pedig a bal, tehát az asszony oldalán. Ez lehet
félig véletlenség, de lehetne félig szándékosság is. Az amerikai nem
volt az a férfi, aki könnyelműen elsiklik ilyen kérdés fölött. Öt perc
mulva már tisztában volt vele, hogy a szép sógornő, ha nem is kereste
vele a titkos érintkezést, másrészről nem is kerüli. Az asszony vidáman
fecsegett Pálmával és tudomást sem vett Huszt tekintetéről, amely jó
ideig az arcán függött. Ez a finommetszésü, kissé merész, de bájos
profil meg is érdemelte, hogy megnézze az ember. Pálma észrevette Huszt
pillantását és elkedvetlenedett. Sejtette-e vajjon, hogy az ő lábának
emlékét egy pillanatra elhomályosította a sógornő lába?

Az éjjel, amikor Guidóné már ágyában feküdt és elalvás előtt gyertyafény
mellett olvasott, megnyilt szobájának ajtaja és belépett hozzá Pálma. A
két nő szobája közel esett egymáshoz az emeleti folyosón és a leány
éjjeli pongyolában, papuccsal a lábán és cigarettával a szájában tehette
meg látogatását.

– Nini, a huszti fehér asszony! – csodálkozott Guidóné.

Pálma letette gyertyáját az éjjeli szekrényre és odakuporodott a
sógornője ágyára.

– Beszédem van veled, Zsezse, – mondotta komoly arccal.

– Parancsolj velem, édesem!

Pálma nagy füstfelhőt fujt a padmaly felé, azután szárazon szólt:

– Mondd, Zsezse, tudnál te egyszer az én kedvemért öt percig igazat
beszélni?

– Megpróbálhatom, édesem. A te kedvedért semmi áldozattól nem riadok
vissza.

– Mondd meg, tulajdonképpen mi a szándékod az amerikaival?

– Semmi, galambom; a világon semmi szándékom sincs vele. Sem elcsábítani
nem akarom, sem megszöktetni nem fogom.

– Rendben van, – mondotta Pálma, – és én köszönettel tudomásul veszem a
kijelentésedet. Én is őszinte leszek és megmondom, hogy nekem igenis
vannak szándékaim. El akarom magamat vétetni az amerikaival.

– Fogadd szerencsekívánatomat, – szólott Zsezse. – Mert ha te akarod,
akkor hamarosan meg is lesz a lakodalom. Az amerikai sokkal jobbízlésü
ember, semhogy szemet hunyjon a te testi és lelki bájaid előtt.

Megjegyzendő, hogy a két nő egyébként őszinte jóbarátságban élt
egymással. Ha azonban férfi állott kettőjük között, akkor egyszerre
idegenek lettek egymáshoz, ellenségeskedést éreztek egymás iránt és
diadalt, ha megbánthatták egymást. Most pedig férfi állott közöttük.

Pálma szándékosan nem akart tudomást venni a sógornő szavaiban rejlő
gúnyról.

– Attól még nagyon messzi tartok, hogy elfogadhassam a gratulációdat.
Tulajdonképpen még sehol sem tartok. De úgy képzelem, hogy a dolog
rendbe jöhetne, ha te nem állanál kettőnk közé.

– Én?! Hát olyannak tartasz? – kérdezte érzelmes hangon Zsezse.

– Nem tartalak rossznak, – jegyezte meg nyugodtan a leány, – csak tudom,
hogy léhaságod alkalomadtán perfiddé és kegyetlenné is tesz. Kétrendbeli
kombinációimat alaposan megrontottad már. Neked nem volt belőle hasznod,
de nekem kellemetlenséget okoztál.

A szép asszony lehunyta a szemét és mosolyogva nyujtózott a párnái
között.

– Szívem Pálmája, te igazságtalan vagy, amikor a saját _pechedért_ engem
teszesz felelőssé. Mert a te peched, hogy nem tudod lekötni a
gavallérjaidat és hogy kétheti udvarlás után mindegyiknek sürgős dolga
akad Európa másik végében.

Pálma rettenetes gyűlölettel nézett az ágyban fekvő asszonyra. Azzal a
gyűlölettel, amelyet csak egy sovány és hidegszemü leány féltékenysége
érezhet egy gömbölyütagu és tüzesszemü menyecske iránt. Erőt vett
azonban magán és halkan mondotta:

– Lehet, hogy a saját ügyetlenségemmel rontottam el két kombinációmat. A
mostanit azonban nem akarom elrontani. Azért beszélek veled ilyen
őszintén. Szeretném, hogy mint jó rokon a segítségemre légy…

Zsezse igen előkelő arcot vágott.

– Szívem, te sokat kívánsz tőlem. Én elvből nem avatkozom ilyenféle
dolgokba…

Pálmát most már végleg elhagyta önuralma. Gőgös arccal fölkelt és a
gyertyája után nyult.

– Értem! A nyomorult kis izgalmat, amelyet a flirt neked nyujt, többre
becsülöd az én egész jövendőmnél. Tégy tehát, amit jónak látsz. Kezd meg
újból perfid kis játékaidat. Nem félek tőled. Szembe szállok veled. Jó
éjszakát.

Kiment a szobából és magára csapta az ajtót. Zsezse fölült a párnái
között, mint a nyulfiók a vetésben és kissé megszeppenve tekintett
utána. De azután valóságos nevetőgörcs vett rajta erőt.

– No nézd, a gőgös amazon-királynőt! Ő nem fél tőlem! Ő szembe száll
velem! Ilyen halszemmel és ilyen sovány vállpereccel? Pedig én eddig nem
is vettem komolyan az amerikánust. Holnaptól fogva azonban komolyan
fogom venni.

A két nő hajnalig se tudott elaludni. A nyilt hadüzenet, amelyet
váltottak, sorompóba szólította a női hiúságukat és szárnyára eresztette
a fantáziájukat. Hajnalig vakmerő, alattomos és kegyetlen cselvetéseken
törték a fejüket.

Másnap már megindultak az ellenségeskedések. A háborus felek egyelőre
még nem vettek tudomást egymásról, de lázas sietséggel igyekeztek
lábukat a sztratégiailag fontos ponton, az amerikai szívében megvetni.
Mosolygó arccal, kecsesen és bájosan törtettek előre, a puzdrájukban
azonban mérgezett nyilak zörögtek. Mindegyiknek persze más volt a
harcmodora. Pálmának, a feleségjelöltnek, tisztának, szelídnek,
egyszerűnek és becsületesnek kellett magát mutatnia. Ellenben Zsezsének
a forróvérü démont kellett megjátszania. A Pálma szavai úgy hullottak az
amerikaira, mint valami fehér virágeső. Zsezsének minden mozdulata az
epedő odaadás gesztusa volt.

Az Avarffy urak persze tudomást sem vettek mindarról, ami a fejük fölött
történik. Akár az erdőben legelésző tulkok a fakoronákon röpködő
madarakról. A nők meg óvakodtak attól, hogy beavassák terveikbe a
férfiakat. Ilyenféle háborúkat maguk közt szoktak végigküzdeni az
asszonyok. Husztnak nagyon ínyére való volt e bájos és izgalmas játék.
Úgy érezte magát, mint a ligetben éjszakázó pásztor, akit szerelmes
holdvilág-tündérek rohannak meg.

A szép Guidónénak hátrányára vált, hogy a reggelt át kellett engednie
Pálmának. Zsezse ugyanis képtelen volt arra, hogy tizenkettő előtt
fölkeljen. Délig ő egyáltalában nem volt sem kacér, sem hiu, sem
cselszövő, sem semmi egyéb; addig ő csak szörnyen fáradt és álmos volt.
Rózsaszínü, pihegő holttestként feküdt ágyában és ha történetesen tűz
ütött volna ki a szobájában, biztosan benn égett volna, mert nem lett
volna annyi energiája, hogy kimásszon a paplan alól.

Pálma sietett kiaknázni a nagy előnyt, amelyet sógornőjének véghetetlen
lustasága neki nyujtott. Talált az istállóban két, még végleg el nem
vénhedett lovat, azokat megnyergeltette, hogy az amerikai társaságában
bekalandozhassa a környéket. Valami híres lovasnő nem volt a leány, de
tudta, hogy lóháton pompásan érvényesül az ő acélpenge-karcsuságu
amazontermete. Huszt, aki mindenhez értett, úgy lovagolt, mint maga
Buffalo Jim.

Egyszer egy szép tavaszi reggelen a monostori romon túl levő fiatal
erdőben jártak. Az amerikai vagy két lépésnyi távolságban követte Pálma
paripáját a keskeny gyalogösvényen. A vékony és egyenes fenyőtörzsek
közt úgy játszadozott a tavaszi verőfény, mint egy rostély rúdjai közt.

Beszélgettek és Pálma filozófált, persze, a maga módja szerint.

– Mindenki szereti a tavaszt, de nekem, úgy látom, nem jó barátom ez az
évszak. Engem szomorúva tesz. Ne nevess ki, – lelkemre mondom: nem
affektálok, csak megállapítom a száraz tényt, hogy nagyon szeretnék
meghalni. A haláltól, mint fizikai processzustól, természetesen,
irtózom. De ha módomban volna, hogy egy pillanat alatt felhővé vagy
földdé változzam át, akkor nagyon boldoggá tenne a megsemmisülés
gondolata.

– Mi csábít arra, hogy kitérj az élet elől? – kérdezte Huszt.

– Nem ismerem az életet, nem várok tőle semmi jót és félek tőle. Attól
is tartok, hogy hiányzik belőlem az akaraterőnek rugalmassága és
szívóssága, amely – úgy hiszem – szükséges az élethez.

(Pálma azért erőltette megint a mélabús lemondást, mivel úgy tudta, hogy
az erélyes jellemü és gyakorlatias észjárásu férfiakat vonzza az
álmadozó lágyság és félénkség.)

– Az igazi nő számára az élet a szerelem, – vélekedett Huszt. – Élni
fogsz, ha szeretni fogsz.

– De hiszen éppen ez az, ami nyugtalanná tesz. A leány számára a
szerelem a házasság. De úgy veszem észre, hogy a házasság nem mindig a
szerelem. A mi társadalmi törvényeink passziv szerepre kényszerítik a
nőt éppen életének legválságosabb időszakában. A leány alig járulhat
hozzá életének irányításához. Az ő kötelessége a hallgatás, a várakozás
és a reménykedés.

Az amerikai elnevette magát.

– Én nem ismerem eléggé a ti szokásaitokat. Ha azonban rossznak tartanék
egy szokást, akkor túltenném magamat rajta.

Pálma is nevetett.

– Ha te leány volnál és szeretnél egy férfit, megmondanád neki?

– Minden bizonnyal. És nem is félnék attól, hogy veszítek valamit női
méltóságomból. Amerikában, ahol a nők jobban ismerik emberi jogaikat,
mint nálatok, erre számtalan példa volt már. A házasság végre is
kétoldalu szerződés. Nem látom be, hogy miért illesse a kezdeményezés
joga éppen csak az egyik szerződő felet.

Meg fogom vele kéretni a kezemet, – mondotta magában Huszt. – Nem fogom
ugyan kikosarazni, de akarom, hogy a kettőnk között levő egész útat ő
maga tegye meg. Mindenesetre jó lesz, ha valamikor így szólhatok hozzá:
Te akartad! – Okos ember előre gondoskodik az enyhítő körülményekről.

A leány, akit kissé megszédített a lovaglás izgalma és a tavaszi szellő,
tényleg valami vakmerő elhatározáson törhette a fejét, mert az arca
egészen elváltozott. De aztán váratlanul beleavatkozott a dolgok
folyásába egy túlideges mókus. A szóban forgó állat megriadt a
lovasoktól és egy fa tetejére menekült. Pálma lova erre azt hitte, hogy
neki is a cselekvés terére illik lépnie és ágaskodni kezdett. Huszt
melléje ugratott, hogy megfékezze a neveletlenkedő táltost és mivel a
megijedt Pálma a fejével együtt elvesztette a gyeplőt és a kengyelt is,
az amerikai derékon fogta a nyeregből lesikló amazont és maga elé
ültette. A romantikus iskola szabályai szerint most már símán
elintézhették volna a dolgukat. A megszeppent hölgy feje ott pihent a
lovag vállán és a félig nyitott szája delejes erővel vonzotta az
amerikait. Huszt azonban – nem tudni, hogy szándékosan-e, vagy
véletlenül, – elmulasztotta a kedvező alkalmat. Dühös volt a Pálma
lovára. Miután hölgyét a gyöpre állította, elfogta az elszabadult
paripát és néhány kemény botütéssel megmagyarázta neki, hogy viselkedése
nem illik tisztes korához.

Az érdem azonban nem marad jutalom nélkül. A csókot, amelyről a lovagias
amerikai oly nagylelküen lemondott az erdőben, még az este megkapta a
kastély lépcsőjén. Csakhogy nem Pálmától, hanem Zsezsétől. Ez pedig a
következőképpen esett. Az ebédhez hívó harang kongására az amerikai
fölsietett az emeletre. A lépcső fordulójánál hirtelen egy illatos
selyemfátyolt csaptak az arcára.

– Ki az? – kérdezte Huszt.

– Találja el! – suttogta valaki.

– Mit kapok, ha eltalálom? – enyelgett a yankee.

– Amit akar és azon felül egy piros szegfüvirágot.

– Zsezse!

– Nos, mit akar?

Nagy parasztnak kellett volna lennie, ha nem azt akarja, amivel a szép
asszony piros ajka megkínálta. És Huszt, miként tudjuk, nem volt
paraszt. Zsezse – alkalmasint csak a forma kedvéért – elsikoltotta
magát: – Jézus Mária!

– Mi bajod? – hallatszott Guidó úr hangja a folyosóról.

– Egy nagy éjjeli pillangó csapódott az arcomhoz, – válaszolt az
asszony.

– Kellemetlen! – mondotta Guidó, csakhogy mondjon valamit.

– Nem is olyan kellemetlen, – válaszolt halkabban az asszony.

– Ha nem kellemetlen, akkor miért kiabál?

Az asszony meghajolt hitestársának vaslogikája előtt.

– Igaza van, Guidó és máskor nem is fogok kiabálni.

Azzal az amerikai karja alá füzte kezét és az ebédlőbe vezettette magát.


VII.

Lándory gróf ő nagyméltósága birtokos szomszédja volt Avarffynak és egy
nap látogatóba érkezett Husztra. Régi ismerős volt Sándor úrral, de
azért nem szokták egymást látogatni. Ha a gróf általjött a Huszt
patakon, akkor mindig akart valamit. Vagy fajtyúkokat akart venni
Avarffytól, vagy tenyészbikát akart neki eladni. Az öreg Avarffy most is
így fogadta:

– Mivel szolgálhatok?

Ezúttal azonban a gróf nem tudta megmondani látogatásának célját. Azt
mondta, hogy csak meg akarta nézni a szomszédságot, de ezt senki sem
hitte el neki. Két perc mulva már Huszt úr után tudakozódott.

Szólnom kell itt a gróf családi viszonyairól. Igen gazdag ember volt és
az ég csak két gyermekkel áldotta meg. Egy fiúval és egy leánnyal. A
fiatal Lándory grófot, korának egyik legszebb férfiát, országszerte
ismerték. Legutóbb egy érdekes fogadása révén került forgalomba a neve.
Egy spanyol táncosnővel arra fogadott, hogy le tudja-e bökni cipője
hegyével egy hat láb magas ember fejéről a kalapot. A táncosnő megnyerte
a fogadást és az ifju gróf egy tízezer forintos ékszert nyujtott át neki
elismerése jeléül. Ennyit a fiúról. Ami a gróf leányát illeti, róla elég
lesz megjegyeznünk annyit, hogy hét napi járó földön ő volt a legrútabb
nő.

Mikor az öreg kegyelmes tudomást szerzett fiának fogadásáról,
gondolkozóba esett örökösének jövendője felől. Belátta, hogy az ifjúnak,
aki életében bizonyára még több spanyol táncosnővel is fog
összetalálkozni, kevés lesz az apai öröksége. Azért kivánatosnak
tetszett előtte a gondolat, hogy a leányát kitagadja és annak vagyonát
is a fiának hagyja. A grófnő egyébként is annyira igénytelen és
takarékos volt, hogy nem kellett őt félteni a jövendő eshetőségeitől.
Mialatt a gróf ilyen apai gondokkal vívódott, hirtelen azon ötlete
támadt, hogy a leányát össze fogja házasítani az amerikaival. Uriember
nem vesz el hozomány nélkül csunya leányt, az ilyen amerikai
konzerv-mágnás azonban boldog, ha összeházasodhatik az ó-világ nagy
familiáival. Korántse higyjük, hogy ő nagyméltóságának büszkesége
küzdelem nélkül megadta volna magát. Óh nem! Eleintén fölháborodással
utasította vissza a természetellenes összeköttetés gondolatát. Azt
mondta: ha ez a fráter meg merné kérni a leányom kezét, kidobatnám a
házamból! Később azonban enyhébben itélte meg a helyzetet. Keresett és
talált érveket, amelyek az amerikai mellett szóltak. Hosszu vívódás után
végleg meggyőzte magát és sóhajtva bár, de mégis csak ráadta előlegezett
áldását a megkötendő frigyre.

Lenke grófnő – ez volt Lándory leányának a neve – egy egész éjszakán át
keserü könnyeivel itatta párnáját, mikor megtudta édesapjától, hogy
feleségül kell mennie a parvenü milliárdoshoz. A szegény grófnő nagyon
rút volt, minélfogva fölötte gőgös is volt. Mert figyelemre méltó tény,
hogy a szép külsejü mágnásivadék nem annyira büszke főrangu eredetére,
mint a csúnya. Azt merném mondani, hogy a szépség mennyisége fordított
arányban áll a gőg mennyiségéhez. És ez természetes is. A szépség tudja
magáról, hogy a világnak joga van hozzá és a szép asszony, akár
mágnásnő, akár mosónő, esztétikai viszonyban él minden jóízlésü
férfival. Ez a viszony a szépség diadala és a szépség többre becsüli
diadalát a nemesi koronájánál.

Mondom, a szegény grófnő keservesen sírt. Végül azonban mégis
belenyugodott apjának akaratába, mert ő egyébként is a martiromságra
hajló nők fajtájához tartozott. Megkönnyítette martiromságát az a tudat,
hogy a yankee tulajdonképpen régi nemesi család sarjadéka és hogy mi sem
áll útjában, hogy újból fölvegye az Avarffy nevet.

A kegyelmes, mikor Huszton járt, megmondta az amerikainak, hogy
látogatása tulajdonképpen neki szól és Huszt néhány nap mulva vissza is
adta a vizitet. Pálma és Zsezse, bár megsejtették a gróf szándékát, nem
féltették a gavallérjukat. A szegény Lenke oly példátlanul csúnya volt,
hogy erről az oldalról nem fenyegette őket veszedelem.

Az amerikai azonban nagyon megbánta látogatását. A lándorfalvi grófi
kastélyban a kellemetlen kalandok egész sorozata érte. Az első
kellemetlenséget egy hórihorgas, szőke ember képviselte, aki a kastély
udvarán fogadta a vendéget. Ama bizonyos Kelemenffy báró volt, aki a
budapesti klubban fölismerte a yankee személyében a szakács s a komorna
fiát. A báró rokona volt a kegyelmesnek és mint afféle tönkrement úr,
félesztendőre bekvártélyozta magát a kastélyba, ahol – ha éppen józan
volt – igyekezett Lenke grófnő körül kellemkedni. Ő úgy találta, hogy a
grófnő „nem is olyan nagyon csúnya“ és ez „elegendő ok volt neki arra,
hogy a kezére áhítozzék.

A báró ezúttal józan volt, azért nem is inzultálta az amerikait, hanem
megelégedett azzal, hogy folyton a sarkában legyen és hogy kérdően
rámeressze hideg, nagy halszemét. Ebédközben azonban már alaposan
berúgott – két pohár bor elég volt neki e célra – és estig, valahányszor
elcsíphette Husztot, suttogó és könyörgő hangon ismételgette: „Úgy-e, te
vagy, Fránci?“

A másik kellemetlenséget a szíves házigazda okozta vendégének. Ő ugyanis
a tartózkodást, melyet az amerikai a grófnővel szemben tanusított, Huszt
túlságos félénkségével akarta megmagyarázni. Hogy kicsalja a madarat a
bokorból, vaskos célzásokkal kezdte bombázni. Huszt végül már csak úgy
tudott védekezni az örömapa-jelölt ellen, hogy elővette legfagyosabb
yankee-arcát és a hülyét játszotta.

Az este, mikor Huszt búcsút akart mondani a lándorfalviaknak, megnyiltak
az ég csatornái és zuhogó zápor söpört végig a vidéken. A gróf ilyen
körülmények közt semmiképpen sem akarta útnak ereszteni vendégét.
Husztnak tehát meg kellett hálnia a kastélyban. Mikor estebéd után a
vendégszobájába vonult, egy tisztes öreg asszonyságot talált ott, aki
német nyelven utasításokat adott a vendég szolgálatára rendelt lakájnak.
A kastély kulcsárnőjének látszott. Az asszonyság mély bókot csapott az
amerikai előtt; azt mondta: Kisztihand euer Gnáden! – és sietve
kivonult. Huszt cigarettára gyújtott és így szólt magában:

– Tehát még él a jó öreg!

A kulcsárnő ugyanis az édesanyja volt.

Mikor ágyba feküdt, odakészítette a töltött Browning-ját az éjjeli
szekrényre. Mert olvasott egyszer egy történetet egy kegyetlen
nagyúrról, aki éjnek idején megrohanta semmi rosszat nem sejtő vendégét
a csatlósaival és a várkápolnában összeeskette a leányával.

Az éj azonban baj nélkül elmúlt. Másnap reggel az amerikai esze nélkül
visszasietett Avarffyékhoz.

Mikor elbúcsúzott Lándory gróftól, az egy kis szolgálatot kért tőle.

– Az öreg Avarffy meg én igazgatósági tagjai szeretnénk lenni a
Nagybirtokosok Bankjának… Manap nem szabad már megvetni az ilyen
morzsákat sem… Hogy befolyásra tegyünk szert a banknál, én is, meg
Avarffy is néhány százezer forintot helyeztünk el a papirjaiban… Persze
a rokonaink és a barátaink felesleg pénzét is oda dirigáljuk… Előkelő,
gazdag intézet, melyről bizonyára hallottál már. Szeretném, ha te is
odatelepítenéd a folyószámládat…

– A te kedvedért mindent, kegyelmes uram! – mondta Huszt. (Magában
hozzátette: Csak _egyet_ nem!)

Huszton az öreg Avarffy is szóba hozta a Nagybirtokosok bankját. Azt
mondta, hogy a magyar pénzpiac legszolidabb vállalkozása. Neki már azért
is rokonszenves, mert Guidó a bank révén valahára nagyobb keresethez
jutott.


VIII.

– Értesz te igazgyöngyökhöz? – kérdezte egy nap Huszttól Zsezse
őnagysága.

– Nem igen, – válaszolt az amerikai.

– Sebaj, azért mégis meg kell nézned Báthory Erzsébet smukját.

– Ki az a Báthory Erzsébet?

Az asszony elnevette magát.

– Ma már por és hamu, de valaha híres dáma volt Csejthe vár úrnője, ha
nem is tudnak róla a Washington-College-ben. Neki volt az országban a
legszebb gyöngysora. Úgy látszik, nagyon szerette a bágyadt fényü kis
gömböket, valamint Borgia Lukrécia is szerette. A híres ékszert egyik
unokája eladta vagy elzálogosította egyik nagyapánknak.

– S ma is megvan még? – kérdezte az amerikai.

– Megvan apa vasszekrényében.

Az öreg úr savanyu arcot vágott és hümmögni kezdett. Nincs annak semmi
értelme, hogy az ilyesmit a nagyharangra akasszák! Végül azonban Zsezse
és Pálma biztatására mégis előhozta titkos rejtekhelyéről a vasláda
kulcsát. A ládát persze a hálószobájában őrizte. Nem volt modern
pénzszekrény, hanem afféle Rákóczi-korabeli vasszekrény, várkapu-zárral
és fogaskerekeken furfangosan szétszaladó, karvastagságu reteszekkel.

Az ékszer, egy mogyorónyi gyöngyszemekből készült torokpajzs, valóban
gyönyörü volt. Zsezse a mezítelen nyakára kapcsolta.

– Kezdenek megint vakulni a gyöngyök, – mondta. – Ilyenkor az a kúrájuk,
hogy Pálma vagy én néhány hétig a nyakunkon viseljük. Én azonban nem
kérek többet az élvezetből, mert ilyenkor apa szobájában kell aludnunk.

– Mennyit érhet az ékszer? – kérdezte az amerikai.

– Háromszázezret megér, – vélekedett az öreg. – A gaz bécsiek azonban
csak kétszázezret akarnak érte adni. Ha megfizetnék az árát, mindjárt
eladnám, mert borzasztó kamatot vesztek rajta.

– Apa már negyven esztendő óta alkudozik a bécsi ékszerészekkel, –
nevetett Zsezse.

– Ez a vasláda zára olyan kezdetleges, hogy egy görbe szöggel meg egy
harapófogóval tíz perc alatt kinyitom, – mondta az amerikai.

Hangsúlyoznom kell azonban, hogy ezt nem fenszóval mondta, hanem csak
magában. Fenszóval ennyit mondott csak:

– Nekem van egy nyakkendőre való gyöngyöm, mely valamivel kisebb
ezeknél, de reám nézve azért érdekes, mert jelen voltam, mikor a maláji
gyöngyhalász fölhozta a tenger fenekéről.

Félórával később Huszt összetalálkozott az alsó folyosón Guidónéval.

– Guidónak hirtelen Pestre kellett utaznia, a többiek meg mind a
délutáni álmukat alusszák, – mondta mosolyogva az asszony.

– S te miért nem alszol?

– Félek a hízástól, – volt az őszinte felelet. Mosolyogva, de kissé
sápadtan nézett Huszt szemébe. – Szeretném látni a gyöngyszemet, melyet
előtted halásztak ki a tengerből…

Az amerikai kinyitotta a szobája ajtaját és az asszony beosont hozzá.
Huszt kikereste ékszerdobozát és egy nagy gyöngyöt nyújtott Zsezse felé.
Ez az. (Egy antwerpeni zsidótól vette.)

– Ha elfogadja, magának adom.

– Köszönöm! – mondta Zsezse egyszerűen és nyakán a pongyolája bélésébe
tűzte.

Az amerikai átölelte az asszonyt és meg akarta csókolni. Az azonban
ijedten védekezett. Véletlen találkozásuk alkalmával a folyosó
fordulóján vagy a kertben nem volt ennyire tartózkodó. Most történt
azonban első ízben, hogy négyszemközt volt Huszttal és a szíve az inába
szállott.

– Zsezse! hol vagy? – kérdezte valaki a folyosón.

Pálma hangja volt. Zsezse összekulcsolta a két kezét és az ég felé
tekintett.

– Ebből szép slamasztika lehet!

Kopogtattak az ajtón.

– Yankee, odabenn vagy?

– Rögtön, – válaszolt Huszt, – csak magamra kapom a kabátomat…

A szobának csak egy kijárata volt, az ablakokat pedig vasrács zárta el…
Mialatt Pálma a téglakövezeten kongó léptekkel járt föl-alá az ajtó
előtt, az amerikai egy kérdő pillantást vetett Zsezsére.

– Mi lesz most?

– Rejtsen el! – suttogta az asszony.

Csak egyetlen búvóhely volt a szobában, a Regélő régi divatképeivel
teliragasztott spanyolfal, amely Huszt ágya mellett állott. A képek
krinolinos, hosszunyaku hölgyeket ábrázoltak. Zsezse a spanyolfal mögé
vonult, az amerikai pedig kinyitotta az ajtót. Pálma belépett és kissé
sápadtan tekintett körül. Az orrcimpája idegesen remegett, mint az erdei
ragadozóé, amikor ellenséget szimatol. Meglehet, hogy öntudatlanul
megérezte a Zsezse pongyolájából áradó, gyűlölt ámbraillatot.

– Beszédem van veled, kezdte a leány.

– Sétáljunk egyet a kertben? – indítványozta a megszeppent gavallér.

– Nem, yankee; a kertben összetalálkozhatnánk Zsezsével, és amit mondani
akarok, arról neki nem szabad tudnia.

Szépen vagyunk! – gondolta Huszt. És szinte hallotta a Zsezse
türelmetlen és kíváncsi ficánkolását a papirfal mögött…

Pálma arca nagyon sápadt volt. Az ablak vasrácsa mögött bólongató lombra
szegezte tekintetét, miközben halálos elszántsággal szólt:

– Te nemrégiben, amikor a házasságról beszélgettünk, azt mondtad nekem:
Nem látom be, hogy miért illesse a kezdeményezés joga éppen csak az
egyik felet, a férfit… Lehet, hogy ez hülyeség, de akkor magadra vess,
ha én most hülyeséget teszek. Én napok óta különben sem tudok
gondolkozni. Én egy rögeszme hatása alatt állok.

– De Pálma, kérlek…

A leány szinte haragosan vágott a szavába.

– Ne szólj, amíg végig nem hallgattál. Én most megteszem azt, amit
hozzám hasonló leány talán még soha sem tett. Bevallom neked, hogy
szeretlek, és kérlek, hogy légy az urammá. Ha visszautasítasz, nem fogok
bánatomban meghalni. De ha elfogadod ajánlatomat, akkor hű és jó
feleséged, mindenekelőtt pedig nagyon boldog feleséged lennék.

Huszt a rémülettől némán szemlélte a leányt.

Az pedig kis szünet után így folytatta:

– Nem szántam volna el magamat e vakmerő lépésre, ha nem tett volna
beszámíthatatlanná a féltékenység, amelyet Zsezsével szemben érzek.
Féltékenység talán nem is jó szó; félelmet kellett volna mondanom. Ő tud
a szerelmemről és kétségbeesett erőlködéssel el akar tőlem csábítani. Ha
másképp nem lehet, a szeretőddé is lesz, csakhogy elválasszon tőlem.
Pedig nem szeret. Nem is tud szeretni. Egész valóját betölti a hiúsága,
az önzése és a telhetetlensége. Mert Zsezse egy bestia.

A spanyolfal kissé megbillent…

– Nos, – szólt Pálma, – mit válaszolsz?

Soha életében még yankee olyan ostoba arcot nem csinált, mint
Huszt-Hudson e pillanatban. Kissé megköszörülte a torkát, aztán komoly
meghatottság hangján mondta:

– Édes Pálmám, te tudod, mennyire rokonszenvezem veled… Nemes nyiltságod
csak fokozza nagyrabecsülésemet…

Nem folytathatta ünnepi szónoklatát, mert e pillanatban felborult a
spanyolfal. Zsezse őnagyságta rúgta fel. A szép asszony nevetőgörcsöt
kapott, és ott fetrengett Huszt ágyán. Sikoltozva kacagott, közbe levegő
után kapkodott. A könnyei peregtek.

– Ezt nem lehet kibírni! – kiáltotta fuldokolva. – Nyolc napi
gondolkodási időt fog kérni! Esküszöm, hogy nyolc napi gondolkodási időt
fog kérni!

Pálma hófehér arccal bámult az ágyra.

– A szeretője! – hebegte. – A szeretője!

Aztán kifutott a szobából, végigrohant a folyosón, föl az emeletre és
bezárkózott a szobájába. Zsezse néhány percig még emberfeletti erővel
védekezett viharos jókedve ellen, aztán ő is fölkelt és szó nélkül
elhagyta a szobát. Bágyadtan, támolygó léptekkel ment föl az emeletre. A
lépcső közepén újabb kacagó roham vett rajta erőt. Le kellett ülnie a
garádicsra.

Huszt a maga részéről azzal töltötte az egész délutánt, hogy fel-alájárt
a szobájában. Valahányszor az ablakhoz ért, mindig a homlokára ütött. Az
ajtónál pedig mindig azt mondta, hogy: uff!

Mikor elsőt harangoztak estebédhez, felöltözött; második harangszóra
belépett az ebédlő mellett lévő dohányzóba. El volt rá készülve, hogy
Guidó úr, – akinek Pálma bizonyára már mindent elmondott, – meg fogja
rohanni, mint az éhes tigris. Az öreg Avarffy pedig ki fogja utasítani a
házából. Guidó azonban nem rohanhatta meg, ő nem is volt Huszton, hanem
e pillanatban éppen a budapesti Népszínház egy gömbölyü karhölgyét
látcsövezte kaszinói zsölléjéről. Az öreg úr pedig ily szavakkal fogadta
az amerikait:

– Kell egy pohár jó szilvórium?

Pálma jókedvünek és nyugodtnak látszott. Zsezse azonban bágyadt és
rosszkedvü volt. A szép asszony fájlalta a mellét. És még valami fájt
neki. Öt perccel az első harangszó után Pálma ugyanis megjelent a
sógornője szobájában és szeretetreméltó mosollyal az ajkán így szólt:

– Te, Zsezse, én meggondoltam a dolgot, és elhatároztam, hogy nem
haragszom reád. A yankeera sem. Jó gyerek vagyok és nem veszem
túlságosan komolyan, hogy az ideálom szeretője vagy. Sőt ha majd az uram
lesz, akkor sem fogom eltiltani ilyen apró szórakozásoktól.

Zsezsének ekkor elmult a nevető kedve. Hogy mégis némi ürmöt öntsön
Pálma poharába, száraz hangon ennyit mondott csak:

– Te okos vagy, drágám, és ez mindhármunkra nézve igen kényelmes…


IX.

Huszt a falusi postahivatalhoz ment, levelek után nézni. Ő napokkal
ezelőtt egy csekket küldött Budapestre, a Nagybirtokosok Bankjához, ahol
újabban a tőkéjét kamatoztatta, de bár táviratot is menesztett már a
bankhoz, eddigelé sem pénzt, sem levelet nem kapott. Levelet ugyan most
sem talált, de a postahivatal előtt meglátta Lándory ő excellenciájának
négyes fogatát. A nagyúr feltünő hüvösen fogadta az amerikai üdvözlését.
Huszt tehát a faképnél hagyta a grófot és újabb táviratot írt a
bankjának. A távirótiszt olvashatatlannak találta a yanke írását.

– Nagybirtokosok bankja? – kérdezte.

– Igen!

Ekkor megszólalt a kegyelmes úr, aki a füstös szoba túlsó végén
sajátkezüleg pecsételt le egy csomagot.

– Hjah, igaz! Rossz információkat kaptam Avarffy Guidó bankjáról… Meg is
szakítottam velük minden összeköttetést…

– Azt hiszed, kegyelmes uram, hogy veszedelemben van a pénzünk?

– Nekem nincs ott pénzem, – válaszolt nyugodtan az öreg úr.

– De hiszen azt mondtad, hogy néhány százezer forintot helyeztél el a
banknál?

– Csak akartam! Csak akartam! – mondta a kegyelmes.

Azzal könnyedén megbillentette a kalapját és elment. Husztot rémület
szállotta meg… Minden pénze e banknál volt!

Mikor kilépett az utcára, dübörgést hallott a közeli pályaudvarról.
Megnézte az óráját: a budapesti gyorsvonat két perc mulva indul. Még
jókor érkezett, hogy fölkapaszkodjék az indulófélben lévő vonatra.

Budapestre érkezvén, mindenek előtt a bankjához hajtatott. A magyar
pénzpiac legszolidabb vállalkozása – így nevezte a bankot az öreg
Avarffy – egy újonnan épült, de máris bámulatosan mocskos külvárosi ház
második emeletén székelt. A keskeny és meredek lépcsőn és fenn a
folyosón, egy csapat búsképü ember ődöngött. Az ajtó előtt rendőr
posztolt, odabenn pedig mérgesképü urak lapozgattak a halomra hordott
üzleti könyvekben. Valami hivatalos vizsgálat folyt ott éppen.

Egy feketeruhás úr, akinek olyan szakálla volt, mint az asszir
királyoknak, dühösen hadonászott esernyőjével a pénztár-szoba ketrece
előtt. A hivatalos emberek nagynehezen kitessékelték a folyosóra, és
akkor ott kezdett szónokolni, a belső fölindulástól rikácsoló hangon.

– Betörés, amit itt műveltek! Minden igazgató annyi pénzt vett ki a
bankból, amennyit be tudott fizettetni a balekjaival… Avarffy Guidó
százezer forinttal terhelte meg a folyószámláját… A fedezete pedig egy
fületlen gomb… Ez az úr most is szabadon jár még!

Huszt úgy gondolta, hogy eleget tud már. Sietett Guidó szállására. Ott
azt mondották neki, hogy a képviselő úr a gőzfürdőben van. Hogy
elcsípje, maga is jegyet váltott, levetkőzött és keresni kezdte barátját
a zuhanyos és medencés termekben. Végre megtalálta a gőzkamrában. Guidó
hosszában a fapadon feküdt és egy herkulesi termetü fürdőszolgával
dögönyöztette magát. Azt mondta éppen:

– A lapockámat is, Muki! Úgy, úgy!

Megpillantotta Husztot és vidáman elkurjantotta magát:

– Szervusz, yankee! Hát te hogy kerülsz ide?

Az amerikai leült a szomszédos padra.

– A Nagybirtokosok Bankja dolgában jöttem, – mondotta.

– Biz’ az csúnyául befuccsolt! – konstatálta Guidó. Majd a
fürdőszolgának mondta: – Muki, a gerincemet is paskolhatja egy kicsit! –
Aztán megint Huszthoz fordult: – Tudod, mindennek az a fránya Kotzinger
az oka! Én persze semmit sem értek a banküzlethez, hittem Kotzingernek,
aki azt mondta, hogy jól állunk, nagyon jól állunk, míg aztán a mult
héten egyszerre eltünt, mint a kámfor… Alkalmasint Amerikába ment. Az
öregek a hibásak, Lándory meg az apám, mert az utolsó pillanatban
megtorpadtak és megszaladtak a pénzükkel… Ha közibénk állanak, akkor van
pénzünk és hitelünk bőven… No most egy dézsa hideg vizet!

Az utolsó mondása Mukinak szólt.

– Megmenthetünk valamit a pénzünkből? – kérdeze az amerikai.

– Nem igen hinném, – mondotta Guidó úr őszintén. – Hanem most gyere a
zuhany alá!

Együtt mentek a szomszéd terembe. Guidó, aki fürdő-inyenc volt, sorra
vette a különböző hőfoku és erejü vízsugarakat. Közben beszélt és
szavait olykor furcsa hörgő és röfögő hangokkal szakította meg.

– Nem is hinnéd, mennyi bosszúságot okoz nekem az a buta bank… Két nap
óta úton-útfélen megrohannak mindenféle gyanús firmák, hogy fizessem meg
a betétjüket… Rongyos húsz-harminc pengőért fölvernek reggeli álmomból
és utánam tolakodnak a kaszinóba… És hogy a fiskálisok milyen
szemtelenek, – na!

Mikor már rájuk adták a lepedőt, Guidó megveregette Huszt hátát.

– Te könnyen nevetsz, öregem! Akinek egy negyedmilliárdja van, annak meg
se kottyan az a pár garas!

– A veszteség nem nagy, – vélekedett Huszt, – de minden veszteség
kellemetlen. Megyek és táviratot küldök az angol banknak, hogy nyisson
nekem újabb hitelt.

– Hol ebédelsz? – kérdezte Guidó.

– A pályaudvaron. A déli vonattal vissza akarok menni Husztra.

– Kár, hogy annyira sietsz. Magammal vittelek volna egy jó kis nyári
korcsmába, ahol felséges halászlét főznek.

Husztnak azonban ezúttal nem volt olyan jó étvágya, mint Guidó úrnak és
azért otthagyta barátját és kisietett a vasútra. Egész vagyona most
néhány száz forint készpénzből és körülbelül ezer forint értékü
ékszerből állott… Közel kétszázezer forintja veszett oda Guidó
bankjában. A vasúti kocsiban szivarra gyújtott és elmélkedni kezdett.
Elmélkedésének eredménye a következő volt:

– A kétszázezer forintomat megfizettetem az öreg Avarffyval… Ha lenyeli
is minden pénzét, én viviszekciót csinálok rajta és kiveszem belőle…
Előbb azonban feleségül kell vennem Pálmát… Holnap meglesz az eljegyzés,
két hét múlva a lakodalom… Most már nem tréfálunk többet…

A kedvező véletlen úgy akarta, hogy az eljegyzés még az este
végbemenjen. Huszt kissé korábban ment estebédhez és a kis szalonban
egyedül találta a leányt.

– Pesten járt? – kérdezte Pálma, miközben kezet nyújtott neki.

– Ott.

– Rossz híreket vett talán?

– Annyiban rosszak, hogy Londonba kell utaznom, sőt talán Amerikába is.

A leány meghökkenve tekintett reá.

– És mikor akar elutazni?

– Egy-két héten belül.

– És meddig akar odamaradni?

– Bizonytalan időig. Nem tőlem függ.

Pálma a mellére hajtotta a fejét. Ha akarta volna, akkor se tudta volna
leplezni nagy levertségét. Most már mindennek vége.

Az amerikai hozzálépett, megfogta a kezét és szelid hangon mondotta:

– Szeretném, Pálma, ha maga velem jöhetne.

A leány arca egyszerre vérvörös lett. A szeme tüzelt.

– Én… magával?

– Mint a feleségem. Lehetséges?

– Hogy lehetséges-e? Édes barátom, hiszen én egyebet se kívánok!

Többet nem beszéltek erről, mert bejött az öreg meg Zsezse. Az estebédet
mélységes csendben költötték el. Zsezse azonban valami gyanút foghatott,
mert figyelmesen vizsgálgatta hol a sógornője, hol az amerikai arcát.
Asztalbontásnál azonban Pálma nem bírt tovább magával.

– Apa, ujságot mondok. A yankee megkérte a kezemet és én igent mondtam.

Az öregnek beszélt, de Zsezsére tekintett.

Avarffy úgy érezte, hogy neki most valami szép és lehetőleg megható
dolgot kellene mondania. De mivel az ő ékesszólása csak a honszerelemre
volt berendezkedve, nem is jutott eszébe semmi, ami a helyzethez illett
volna. Csak dörzsölte a kezét, nevetett és azt mondta: – No, ez nagy
meglepetés! – Zsezsének pedig – csak azért is! – egyszerre széles
jókedve lett. Azt mondta: Pezsgőt! Pezsgőt! – Avarffy Sándor pincéjében
azonban nem tartottak ilyenféle italt.

– Hallom, – mondotta később az amerikainak Avarffy, – hallom, hogy jól
megkoppasztottak abban a fránya bankban?

– Potomság, – nyugtatta meg Huszt. – Nem is az az egypár garas bosszant,
amit elemeltek tőlem, hanem a tulajdon ügyetlenségem. Azért eshetett meg
velem, mert nem ismertem eléggé a nyomorúságos magyar viszonyokat.

Husztnak egyébként nemcsak fájt vagyonának elvesztése, de nagy erkölcsi
fölháborodást is okozott neki. Ő az amerikaivá lett észjárásával igen
jól megértette azt, hogy egyik ember alkalomadtán kifosztja a másikat. A
kifosztás műveletének vannak azonban kötelező előföltételei és
formaságai. Én példának okáért a vasúti kocsiban pisztolyt tarthatok az
útitársaim orra alá és azt mondhatom nekik: Hölgyeim és uraim, kérem a
pénztárcájukat! – Ekkor oly üzleti vállalkozásba megyek bele, amelyen
szépen nyerhetek, de el is veszíthetek mindent. Mert akadhat az
útitársak között olyan is, aki a tárcája helyett ugyancsak a pisztolyát
húzza ki és fejbelő. Az is megeshetik, hogy utólag még elcsípnek és
meglincselnek. Kifoszthatom embertársaimat úgy is, hogy aranyércet
találok Oregonban és részvénytársaságot alapítok. Aki egy esztendő alatt
húszezer dollárt akar nyerni ezren, az el lehet reá készülve, hogy
otthagyja az ingét. Bank létemre azonban semmi körülmények közt sem
tehetem meg azt, hogy ellopjam valakinek a csekkszámláját. Ez olyan
hitványság, mintha a kincstár kiürítené a pénzesleveleket, melyeket
postára adnak. Vagy mintha az orvos elvágná a narkózisban levő beteg
torkát. Nemcsak hitványság, de páratlan ostobaság is. Mindenkinek azt
kell tennie, amiből él. Az utonálló és a spekuláns a rablásból él. A
bank, a posta és a doktor azonban a becsületességéből él.

Ilyen gondolatokkal emésztette magát az amerikai. Azonban a csapás,
amely érte, inkább fölvillanyozta, mint megtörte, mert az ő
életfölfogása szilárd erkölcsi alapon nyugodott. Ő ismerte magát és
tudta, hogy az Avarffy-család, ha leül vele hamisan kártyázni, végül is
bele fog bukni a játékba.

Egyelőre arra szorítkozott, hogy mosolyogva beszélt a potomságról,
amelyet Guidó bankjában elvesztett, amellett elbüvölő
szeretetreméltósággal bánt jövendőbeli apósával és nagyon siettette a
lakodalmat. Neki üzleti ügyekben sürgősen Angliába és Amerikába kell
mennie és szeretné, ha Pálma vele utazhatna. Ez lesz az ő nászútjuk. Az
öreg úrnak tetszett a sietség. Legalább minden költséges parádé nélkül
esnek túl az esküvőn. Meg is tette a lépéseket, hogy megkapja a
szükséges diszpenzációkat.

Pálma igen boldog menyasszony volt. Boldogságát fokozta Zsezse állandó
rosszkedve, amelyet a fiatal asszony már titkolni se tudott.
Nászajándékul az amerikai egy ezerkétszáz tonnás gőzyachtot ajándékozott
a mátkájának. A yacht, melynek Butterfly volt a neve, jelenleg a
san-franciskói kikötőben vesztegelt, de Huszt távirati parancsot küldött
a kapitányának, hogy a Horn-fok megkerülésével siessen haladéktalanul
Nizzába.


X.

A napokban történt, hogy Lándory Lenke grófnő, aki egy templomszőnyegen
dolgozott, kifogyott a sárga himzőpamutból. Kelemenffy báró lovagiasan
fölajánlotta, hogy átlovagol Husztegyházára és hoz a Rosenberg
boltjából. Be is váltotta ígéretét. Szerencsétlenségére azonban
Rosenberg nemcsak himzőpamutot, hanem borovicskát is árult, amely italt
a báró igen nagyon kedvelte. Ennek az lett a következménye, hogy
Kelemenffy, mikor újból nyeregbe akart szállani, hirtelen és szó nélkül
lefordult a csodálkozó táltos jobbik oldalán. Egy ócska batár közeledett
éppen a posta felől; a batárban Lándoryék kulcsárnője ült, néhány csomag
és egy fikusztő társaságában. A kötelességtudó kulcsárnő megállíttatta a
batárt, fölrakatta a bárót, a paripáját meg odaköttette a saroglyához,
azután megindult Lándorfalva felé. Kelemenffy, aki még részeg
állapotában is békés hajlamu úr volt, annyit mondott csak, hogy: sem nem
semmi baj nincs! Később fogai közé vette a szipkáját és rá akart
gyújtani. Vagy harminc gyújtót égetett el, – a szipka, melybe
elfelejtett szivart tenni, sehogy sem akart füstölni, – azután kidobta a
kocsiból a szipkát is, a tüzelő szerszámát is és megint azt mondta:
semmi baj nincs sem nem!

Mikor a batár elhaladt az Avarffy-kastély kertje mellett, a báró szeme
megakadt egy fehér flanell-ruhás férfin, aki éppen egy vizslát tanított
apportirozni. Kelemenffy ekkor kalapjával hátba ütötte a kocsist, hogy
álljon meg és az örömtől sugárzó arccal kiabálni kezdett: Fránci!
Fránci!

A yankee megismerte a bárót és mosolyogva lépett a kocsihoz. Akkor látta
csak meg az öregasszonyt.

– Fránci, – mondá a báró, – itt van az édesanyád!

Majd az asszonyhoz fordult:

– Látja, ez a Fráncija!

A kulcsárnő mereven nézte az amerikait, majd elsikoltotta magát:

– Jézus Mária, Fránci, hát igazán te vagy?!

Huszt a szemébe nyomta monokliját és nyugodt fölénnyel válaszolt:

– Édes asszonyság, én nagyon szeretném, ha ilyen kedves és derék anyám
volna, de sajnos, az én édesanyám régen nem él már. Hanem jó lesz, ha
ügyel a báróra, mert ki fog fordulni a kocsiból…

Huszt, akit láthatólag nem érdekelt tovább a dolog, elfordult és a
kutyájának füttyentett.

– Brit such Apport!

A batár tovább döcögött. Az asszonyság egy szót se beszélt többet. A
báró azonban úgy elérzékenyedett, hogy megeredtek a könnyei.

– Fránci nem akar ránk ismerni! – mondta. – Ő nem szeret minket!

Otthon, Lándorfalván, valahogyan szóba került a dolog. Az öreg gróf, aki
két héttel azelőtt még hozzá akarta adni a leányát az amerikaihoz, most
diadalmasan a homlokára ütött. – Ugy-e mondtam?

Aztán szigoru vallatás alá vette a kulcsárnőt. A szegény asszony nagyon
meg volt rémülve. Azt mondta, hogy neki tényleg van egy fia, aki évekkel
ezelőtt Amerikába szökött és aki olyanféle ember, mint a husztegyházai
nagyságos úr, de erről ő igazán nem tehet.

– Ő az! – mondta ellentmondást nem tűrő határozottsággal a kegyelmes úr.
– Nekem első pillanattól fogva gyanús volt a fráter… Tagadhatatlan, hogy
komornyik-pofája van…

Azzal leült és hosszu levelet írt a budapesti német főkonzulnak, aki
annak idején bemutatta neki Husztot. Közölte a főkonzullal gyanúokait és
arra kérte, hogy érdeklődjék Huszt amerikai múltja után, ha már
bevezette a klubba… És mivel benne volt az levélírásban, írt az öreg
Avarffynak is. A gróf szinte remegett a vágytól, hogy leleplezze a
nyomorultat, aki nem akarta elvenni Lenke ő méltóságát.

Sándor úr, alig, hogy megkapta szomszédja levelét, lesietett a yankee
szobájába.

– Minden jól megy! – mondta sugárzó arccal. – Egypár nap mulva megjön a
diszpenzáció és akkor hamarosan lakzit csapunk… Kérdés azonban, hogy
rendben vannak-e a te írásaid is? Mert azok nélkül nem esketnek össze.

Huszt egy pillantást vetett csak Avarffy arcára és rögtön tudta, hogy az
öreg valami gyanút fogott. A böröndjéből elővette acélkazettáját és
kinyitotta.

– Tessék!

Az írásai ideális rendben voltak. Soha még amerikai embernek annyi
igazoló okmánya nem volt, mint neki. Ezen nem szabad csodálkoznunk,
hiszen ismerjük kalligrafikus tehetségét.

Mialatt az öreg úr ártatlan arccal lapozgatott a jövendőbeli veje
papirjaiban, Huszt egy vastag kéziratcsomót vett ki a szekrénykéből.

– Van itt még valami, ami érdekelni fog! Az édesapám emlékiratai,
amelyeket halála előtt nekem mondott tollba…

Avarffy pápaszeme lecsúszott az orra hegyéig, a tüskés szemöldöke pedig
felszaladt a homlok közepéig. Hirtelen letette kezéből az írásokat és a
kézirat után nyúlt. Lapozni kezdett benne és mivel észrevette, hogy az
egyes fejezetek évszámokkal vannak megjelölve, megkereste az
ezernyolcszáznegyvenkilencedik évet. Húsz sort olvasott és ekkor
ibolyaszínü lett a rézvörös arca. Huszt mosolyogva kivette kezéből a
könyvet és visszatette a kazettába.

– Fölösleges, – mondta, – hogy fölizgasd magadat ezzel az olvasmánnyal…
Én ismerem az emlékirat minden sorát, de nem vettem magamnak annyi
fáradságot, hogy meggyőződjem, igaz-e, nem-e, amit az öregem elmondott…
És mivel néhány nap mulva már az apósom leszesz, alkalmasint nem is
fogok magamnak soha annyi fáradságot venni…

Avarffy válasza így hangzott:

– Jövő héten megtartjuk az esküvőt.

Mikor elhagyta a szobát, a kis ércszekrényre szakasztott olyan
pillantást vetett, a minővel nemrégiben Huszt szemlélte a Báthory
Erzsébet gyöngyékszerét rejtő vasládát.

A yankee hirtelen elhatározta, hogy a délutáni vonattal Budapestre
utazik. Azt mondta, hogy dolga van az amerikai főkonzullal. A valóságban
azonban csak tisztába akart jönni a helyzetével. Avarffy viselkedéséből
azt következtette, hogy valahonnan valami veszedelem fenyegeti. Nem volt
az az ember, aki meglepeti magát az eseményekkel, inkább szembeszállt
velük. Meg kellett tudnia, hogy vélekedik róla a főkonzul. Amíg az
kitart mellette, addig bátran szembeszállhat vésszel, zivatarral. Ha
azonban a főkonzul netán híreket kapott volna hazulról, – akkor, nos,
akkor ki kell valamit eszelni.

Budapestre érkezvén, első útja a klubnak szólt. A dohányzóban több úr
társaságában ott találta a német főkonzult, aki valaha bevezette ide. A
német egy meglepett pillantással mérte végig Husztot, majd elfordította
fejét.

– Ő is tud már valamit! – konstatálta az amerikai.

Azzal elővette legegyügyűbb yankee-arcát és a főkonzulhoz lépett.

– Jó napot, kedves gróf!

A német valamit dünnyögött és zsebretette a két kezét.

– Ön talán rosszul van, sir? – kérdezte Huszt, miközben föltette
monokliját.

A német gróf volt és (ami az ő szemében még több volt) tartalékos tiszt.

– Nem vagyok rosszul, – mondta, – de egy órával ezelőtt nagyon különös
híreket hallottam önről.

– Lesz szíves közölni velem a híreit? Engem érdekel a dolog.

– Az amerikai főkonzul-kollégám értesítést vett hazulról, hogy a
metodista egyház szobrot készül állítani az ön édes atyjának, a híres
konzerv-Hudsonnak.

– És ennek talán fáj, hogy a metodisták nem önnek állítanak szobrot?

– Másról van itt szó, sir. A metodisták azért állítanak szobrot a
boldogult Hudson úrnak, mert kitagadta minden rokonát és összes vagyonát
nekik hagyta. Ön tehát nem örökölhetett a konzerv-Hudson után egy centet
sem.

– És Németországban, ugyebár, nem fognak kezet olyan emberrel, akinek
apja hitközségeknek ajándékozza vagyonát?

– Németországban nem fognak kezet olyan emberrel, aki hamis nevet visel.
Hallottam, hogy a konzerv-Hudsonak sohasem volt gyermeke.

– Ezt is az amerikai kollégájától hallotta?

– Tőle! Ha többet akar tudni, akkor forduljon egyenesen hozzá.

Huszt kiegyenesedett.

– Nem fogok vele szóba állani, de tudomására hozom a gróf úrnak, hogy el
fogom csapatni amerikai kollégáját. Ön mosolyog? Várjon néhány napig. Az
éjjel felutazom Bécsbe és kérdést intézek a nagykövetünkhöz, aki
egyébként személyes jóbarátom, vajjon az Unió azért fizeti-e
hivatalnokait, hogy azok ostoba és gonosz pletykákat terjesszenek a
védelmükbe ajánlott amerikai polgárokról…

– Azt megteheti, – válaszolt fagyosan a német gróf.

– De önön is elégtételt fogok magamnak venni, gróf úr! Nem olyat, minőt
ön gondolja. Bécsből Berlinbe utazom, a dolog megéri nekem a kis
fáradtságot, és meglátogatom az ön császárát, aki egyízben már
kitüntetett azzal, hogy meghítt ebédre. A császár úrhoz is lesz egy
kérdésem.

A telivér yankeenak szédítő magasságban trónoló önérzete csengett ki
Huszt hangjából.

A gróf kissé meghökkent. Ő ismeri a császárt és tudja, hogy az különös
előszeretettel viselkedik az amerikaiak iránt. Egy óceánontúli
konzerv-báró könnyebben beférkőzhetik a dolgozószobájába, mint egy
brandenburgi gróf. Ha az amerikai főkonzul értesülése véletlenül téves
volna? Ebből rettenetes izetlenség kerekedhetik. A császár nem érti a
tréfát…

– Mr. Huszt, – mondta a gróf, – én azt hiszem, hogy mi mind a ketten ok
nélkül izgulunk. Az én amerikai kollégám maga bevallotta nekem, hogy
eddig csak magánértesüléseket vett önről. Sacramentoban van egy nővére,
az írt neki. Önnek talán igaza van, de ha úgy vélekedik, hogy egy
diplomatának nem szabad ilyenféle ellenőrizhetetlen híreknek túlságos
fontosságot tulajdonítania. Bár másrészről tagadhatatlan, hogy a
bizalmatlanság bizonyos fokig hivatalos kötelessége a diplomatának. Én
egyébként abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy megnyugtathatom
önt. Holnap kell Hamburgba érkeznie a new-yorki postahajónak és három
nap mulva már megkapja az amerikai főkonzul hivatalos értesüléseit,
amelyeket kormányától kért. Bizonyosra veszem, hogy az értesüléseik önre
nézve kedvezők lesznek és ismerve amerikai kollégámat, meg vagyok
győződve, hogy ő a maga jószántából fog önnek elégtételt adni. Ami engem
illet, semmi sem akadályoz abban, hogy már most is kijelentsem, hogy én
önt kifogástalan gentlemannak tartom.

A gróf ezt olyan loyális arccal mondta, aminő csak egy porosz királyi
tartalékos tiszttől telik. Huszt azonban nem tudott neki megbocsátani.
Most már ő tette zsebre a két kezét, miközben hátat fordított a
főkonzulnak és elhagyta a termet.

Huszt észrevette, hogy a klubtagok bizonyos diszkrét tartózkodást
tanusítanak vele szemben. Ezek az ingatag magyarok néhány héttel ezelőtt
valósággal ünnepelték, bár erre nem volt semmi különös okuk; most sem
tudnak róla semmi rosszat, de azért mégis elfordították a fejüket. A
kártyaszobában azonban nagyon szívesen fogadták. A kártyások jó fiúk és
keresztényi elnézéssel vannak minden embertársuk iránt, akinél pénzt
szimatolnak. Csak egy ember volt a kártyások közt, aki nem alkudott meg
az elveivel. Guidó úr.

– Szervusz, Guidó! – kiáltott rá az amerikai.

– Szervusz! – dünnyögte fagyosan a képviselő úr és azzal kijátszott egy
treff-tizest.

A yankee leült játszani, nyert is vagy ezer forintot, azután hazament a
fogadójába.

– Rossz szél kezd fújni az óceánról, – mondta magában. – Három nap
mulva, ha megjön az amerikai posta, lecsap a menykő. Ha optimista
volnék, akkor abban reménykedném, hogy a postagőzös hajótörést
szenvedett. Az Észak-német Lloyd steamerjeit azonban sajnálatos módon
ritkán éri ilyen sors. Tehát három napom van még. Ezt a három napot nem
fogom átaludni, hanem elkészülök a jövő eshetőségeire.

Hogy méltó módon elkészüljön a jövendő eshetőségeire, mindenekelőtt
tiszti egyenruhát és papiköntöst akart magának szerezni.

A következő nap reggeli óráit bevásárlásokkal töltötte az amerikai. Egy
katonai egyenruhaszállítónál járt és egy papi szabónál; végül
gyalogszerrel kisétált a távoli külvárosba és miután jó ideig nézelődött
az ócskavaskereskedők tájékán, szóba állott egy ilyen emberrel, aki
azután bevezette a boltja hátsó kamrájába. Legyünk azonban diszkrétek és
ne kövessük hősünket ezen az útján, mert úgy lehet, hogy társaságunk
zavarba ejtené.

A tizenegy órai gyorsvonattal hazautazott megint, egy újonnan szerzett
fekete bőrönddel fölszerelve. Mikor a vonatja beért a matyóvári
pályaudvarra, hol az államvasút síneit a déli vasút keresztezi, éppen
szembe jött vele a husztegyházai vonat. Ekkor az egyik ablakban
megpillantotta Avarffy Sándor arcát. Egy másodperc tizedrészéig
meglepetten néztek farkasszemet az üvegen keresztül. Egy vastag gőzfelhő
csapódott aztán közéjük és mire a felhő szétfoszlott, a két vonat már
messzire járt egymástól.

– Az öreg rossz híreket kapott Guidótól, – kombinálta a yankee, – s most
Budapestre megy, hogy tisztázza a helyzetet. Negyvennyolc óráig azonban
várnia kell még, míg megérkezik a newyorki posta.

A tudat, hogy negyvennyolc óráig nyugodtan alhatik, jókedvüvé tette. Egy
négernótát kezdett fütyölni és kibontotta az ujságot, melyet a
pályaudvaron vett. Mialatt a híreket böngészte, a szeme megakadt egy
hamburgi táviraton, mely az Északnémet Lloyd új turbinás gőzöséről, a
Munichiá-ról szólt. Ez a hajó új világrekorot teremtett az óceáni
szolgálatban, amennyiben egy nappal előbb érkezett Amerikából Európába,
mint az eddigi leggyorsabb gőzösök.

– Nagyszerü gyerekek a németek! – mondta elismerés hangján Huszt.

De aztán egyszerre kiesett szeméből a monokli.

– Hogy pukkadt volna meg a kazánja! Hiszen ez a Munichia az én postámat
hozza! Tehát már csak huszonnégy órám van!

Pálma a kastély kapujában fogadta vőlegényét. Zavart és kissé félénk
mosoly ült ajkán. Tegnap este levelet vettek Guidó úr kezétől, melyben
azt írta, hogy a yankee alighanem szélhámos és Pálma elkészült már arra
is, hogy soha sem fogja többet viszontlátni Husztot.

– Hol járt ilyen sokáig? – kérdezte a leány.

Válasz helyett az amerikai kivette zsebéből az ujságot és kis cikket
tartott Pálma szeme elé. Abban meg volt írva, hogy a francia kormány
három millióért árúba akarja bocsátani a hyeresi híres kastélyt, melyet
valaha egyik provencei gróf építtetett kedvesének a kies tengerparton.

– Tegnap este távirati úton megbíztam párisi ügyvivőmet, hogy lépjen
alkudozásokra a francia kormánnyal. Ma reggel végre értesítettek, hogy a
kormány elfogadta ajánlatomat. A kastélyt magának ajándékozom, Pálma.

– Igazán nagyon kedves! – mondotta meghatottan a leány.

És azzal csókra nyujtotta Husztnak a homlokát. Most már inkább hajlandó
volt elhinni, hogy az öreg Lándory és Guidó sületlenségeket írtak és
hogy az édesapja rémeket látott.

Pálma csókja eszébe juttatott valamit a yankeenak. Azt, hogy jó dolog
volna, ha a menyasszonyát hirtelen úgy magába tudná bolondítani, hogy a
leány megbocsássa neki mindazt, amit holnap hallani fog felőle.
Regényekben az ilyesmit igen valószínü módon szokták megírni. És van egy
daljáték is, – talán a Koldusdiák? – ahol ilyen esetről van szó.

Huszt a délután folyamán tényleg úgy viselkedett, mint egy boldogtalan,
akinek eszét megzavarta a szerelem. Ő, aki eddigelé mindig meg tudta
őrizni a yankee halvérét, most egyszerre lobogó lánggal égett. Hamarosan
kitünt azonban, hogy a jegyespár szerepet cserélt. Pálma, aki néhány
nappal ezelőtt még maga volt a forró odaadás, most hűvös, nyugodt és
józan maradt. A szegény leány ugyanis sehogy sem tudta kiverni fejéből
Guidó úr levelének egyik mondatát: „Az amerikai főkonzul úton-útfélen
meséli, hogy a konzerv-Hudson vagyonának utolsó centjét is a
metodistáknak testálta.“

Huszt végül megszégyenülten vallotta be magának, hogy semmi hatalma
nincs e hófehér jéghegy fölött. Otthagyta Pálmát a kis szalonban,
cigarettára gyujtott és kiment a kertbe. Éppen jókor érkezett, hogy
elcsípje a postaszolgát.

– Táviratot hoz?

– Pálma kisasszonynak…

– Csak ide vele!

Habozás nélkül – de a ragasztó bélyeget kímélve, – fölbontotta. Kitünt,
hogy mennyire célszerü, ha az ember olykor érdeklődik a mások táviratai
iránt.

„Holnap reggelig maradok, akkor biztos híreket kapok. Addig készülj a
legrosszabbra, de ne tégy döntő lépést semmi irányban. Ügyelj magadra és
a házra.“

Ezt az öreg telegrafálta Budapestről.

Huszt azonnal beszólította francia komornyikját. Ez az elegáns naplopó
unalmában a kastélytól egy ágyúlövésnyire már minden hajadonnak
házasságot igért.

– Gontran úr, – mondta a yankee, – olyan távirati hírt vettem hazulról,
hogy holnapután útra kell kelnünk.

– Hála Istennek! – sóhajtott a francia.

– Megvárjuk Avarffy urat, elbúcsúzunk tőle és elutazunk.

– Hová?

– Hamburgba s onnan New-Yorkba. Hogy azonban megkönnyítsem magamnak a
búcsúzást, a háziaknak azt fogjuk mondani, hogy egyelőre Budapestre
megyünk. Megértett?

– Tökéletesen, uram. Én is tudok itt olyan nőket, akik igen rossz néven
vennék, ha megtudnák, hogy Amerikába utazom.

– Ön tehát holnap csomagolni fog. A kocsisnak mondja meg, hogy reggeli
tízkor átmegyek Lándorfalvára a grófhoz, hogy átadjam neki a ládát a
porcellánholmival, melyet Budapestről rendelt.

Az amerikai a két hölgy társaságában költötte el estebédjét. Zsezse
őnagysága ezúttal igen szeretetreméltó volt és valószínü, hogy
jókedvének a Pálma rossz kedve volt az okozója. Amióta a fiatal leány
azt gyanította, hogy valami hiba van a vőlegénye milliói körül, azóta
állandóan attól rettegett, hogy Zsezse neszét vehetné a dolognak. Ezt az
örömet pedig nem akarta megszerezni szép sógornőjének. Zsezse nem is
tudott semmit, de azért a mátkapár nyomott kedve fölötte jó hatással
volt reá.

A kis társaság hamarosan szétoszlott. Tíz óra felé már mélységes csend
borult a kastélyra. Ekkor nesz nélkül megnyilt a földszintes sarokszoba
ajtaja és az amerikai kiosont a kertbe. Szürke sportruhában volt, selyem
hálóingben, a fején úti sapkát viselt, a lábán pedig gummitalpu
tennisz-cipőt…

Mielőtt nyomon követnők hősünket kalandos éjjeli útján, állapodjunk meg
egy pillanatra, mert, úgy érzem, hogy egy őszinte vallomással tartozom
türelmes olvasóimnak. Bevallom, eredetileg az volt a tervem, hogy
hallgatással fogom mellőzni az éj történetét. Ez azonban, sajnos,
lehetetlen a mese folytonossága szempontjából. Arra határoztam tehát
magamat, hogy mindent híven el fogok mondani. Előrelátható, hogy a
becsülés, mellyel olvasóim elbeszélésem hőse iránt viseltetnek,
tetemesen meg fog csorbulni. Nem szándékom őt megvédelmezni, az
emberszeretet azonban arra indít, hogy olvasóimat emlékeztessem bizonyos
enyhítő körülményekre, melyek latba vehetők. A büntetlen előéletet, mely
a bírósági eljárásban nagy szerepet visz, nem feszegetem. Rámutatok
azonban Huszt-Hudson ifju korára és arra a körülményre, hogy a
Guidó-féle bank bukása nagyon fölizgatta és némileg talán meg is zavarta
itélőképességét.

Ezek után siessünk hősünk után, aki már a sötét kertben áll, egy bokor
árnyékában és mereven szemléli a kastély felső emeletét, hol Avarffy
Sándor hálószobája van és ahol – mint tudjuk – Báthory Erzsébetnek
vagyont érő gyöngyékszerét őrizték egy régi vasláda fenekén. A yankee
oda akart feljutni.

Hogy miért nem ment föl egyszerüen az emeleti lépcsőn? Mindjárt
kitudódik, ha egy röpke pillantást vetünk a ház helyrajzára. A család
tudvalevőleg az emeleti szobákat lakta. Az öreg úr szobájába két ajtón
tett, a másik egy kisebb kamrába, melyet fürdőszobáát lehetett bejutni.
Az egyik ajtó a nagy folyosóra vezenak használtak. A kamrából egy
kárpitos ajtó Pálma szobájába vezetett, Pálma szobájának a főbejárata
megint a nagy folyosóra szolgált. Aki a folyosó felől hozzá akart
férkőzni a kincses ládához, annak vagy az Avarffy, vagy a Pálma ajtaján
kellett bemenni. A két ajtó még a régi jó zsiványidőkben készült, mikor
az ajtókat vastag tölgyfadorongokból faragták és belülről kampóra járó
vasrudakkal torlaszolták el. Huszt tudta, hogy Avarffy elutazása előtt
alaposan elzárta a maga ajtaját. Ezt csak dinamittal vagy faltörő kossal
lehetne kinyitni. Hátra volt még a Pálma ajtaja. Ez azonban szintén nem
jöhetett kombinációba. A szobába tehát az ablakon át kellett bemenni.

Nem volt az ablakon vasrács? – kérdi a szíves olvasó.

Volt. Karnyi vastagságu rudakból kovácsolt és tüskés arabeszkekkel
átfont rács volt minden ablakon. A fürdőszobának volt azonban egy két
arasznyi átmérőjü kerek szelelő-lyuka, azon nem volt rács. Tudvalevő
dolog, hogy a régi jó időkben, mikor a huszti kastély épült, még nem
igen ismerték a fürdőszoba intézményét. Avarffy Sándor húsz esztendővel
ezelőtt, sóhajtva bár, de meghajolva a haladó kor követelményei előtt,
tetemes költségen fürdőszobává alakította át a lakása mellett levő sötét
kamrát és ekkor törette ki a szóbanforgó szelelő-lyukat.

Lássuk azonban, hogy mihez kezd Huszt. Egy ideig csendben hallgatja egy
csalogány méla énekét, azután a pitvar utolsó oszlopa mellé oson és ott
néhány ügyes fogással gyorsan felkúszik a villámhárítón az emeletig. Az
emeleti ablak alatt egy arasznyi szélességü kiugrása van a falnak. Arcát
a falnak fordítva, kiterjesztett karokkal lépked a kiugráson. Két
becsukott ablak előtt halad el: ezek Zsezse ő nagysága ablakai. Azután
meg kell kerülnie a sarokoszlopot, mely az oldalszárnyat a főépülettől
elválasztja. Megint két ablak, ez a kis szalón; három ablak az ebédlő;
két ablak a Sándor úr szobája. Most ott van a kerek szelelő-lyuk előtt.
Megpróbálja, hogy kinyissa az ablakot, de belülről be van reteszelve.
Rámástól be akarja nyomni, de az lehetetlen. Ekkor egy ökölnyi darab
viaszt vesz ki a zsebéből, azt odaragasztja az üveghez és a gyémánt
gyűrűjével egy tenyérnyi lapot kivág az üvegből. A viasszal azért fogja
az üvegdarabot, hogy annak lehulló cserepei zajt ne csináljanak. A
lyukon át benyúl a karjával, megkeresi az ablak reteszét és kinyitja. A
szelelő-lyuk igen szűk, de az ilyen jótermetü legény be tud férkőzni
minden résen, ahová be tudta szorítani a két vállát.

A fürdőszobában van. Balra van Pálma, jobbra Avarffy úr ajtaja. A
jobboldali ajtó be van zárva, de a kulcs a zárban van. Nesz nélkül
kinyitja, aztán kiveszi a kulcsot a zárból és beoson az öreg
hálószobájába. Egy kis lámpás villan meg a kezében. Miután meggyőződött,
hogy tényleg egyedül van a szobában, kulccsal bezárja az ajtót, azután
egy karosszékbe ül és cigarettára gyújt. Eddig jól ment minden.

Miután elszívta a cigarettáját, már kipihente a fáradtságát is. Most
letette egy székre zseblámpását és annak fénye mellett szemügyre vette a
ládát. A padlóba hatalmas kőlap volt beépítve, annak testébe fúródtak be
vasgyökerekként a láda csavarjai. Emelő darúkkal se lehetett volna
kimozdítani helyéből. Erre azonban Huszt nézete szerint nem is volt
semmi szükség. Ő egy selyemkendőt vett ki a mellső zsebéből és abból
különféle acélszerszámokat csomagolt ki, mely szerszámok némileg orvosi
műszerekhez hasonlítottak. A vasláda, mely talán azt várta, hogy
kalapáccsal és vésővel fognak nekiesni, gúnyosan összecsúcsorította a
kulcslyukát, mintha azt akarná kérdezni: – Hát ez meg mi? – A láda öreg
volt és naiv és nem ismerte a modern technika vívmányait… Huszt néhány
vékony acélpálcát szorított egymás mellé és beleillesztette a
kulcslyukba. Jó ideig tologatta és illesztgette a pálcákat. A vén láda e
provokációra azzal felelt, hogy zordon daccal összeszorította bordáit.
No velem ugyan megjárja az úr! – gondolhatta magában. – A következő
pillanatban – krics! – már megnyílt a zár. Ha érezni tudott volna a
láda, akkor olyanformán érezhette volna magát, mint egykor az első
páncélos lovag, akit oldalba lőttek az első puskával.

A yankee kinyitotta a láda födelét és keresgélni kezdett benne. Először
is egy papirlapon akadt meg a szeme. Kezébe vette és megnézte. A saját
írása volt: az öreg konzerv-Hudson emlékiratainak borítéklapja… Hogyan
került ez ide? Hiszen ő a kéziratot az acélkazettájában tartotta!

– Alávalóság! Megloptak! – dörmögte dühösen.

A kézirat maga nem volt sehol. Azt alkalmasint már elégette az, aki
ellopta.

Bőrtokot talált a láda fenekén. A kezébe vette és kinyitotta. A fekete
bársonyon szelid fénnyel ragyogtak Báthory Erzsébet mogyorónyi gyöngyei.
A yanke megkönnyebbülten sóhajtott föl. Már attól tartott, hogy a
furfangos öreg magával vitte az ékszert. Miután zsebre tette a kincset,
tovább keresgélt a ládában. Reá nézve értéktelen írásokon kívül csak
néhány antik érmet és egy zápfogat talált. A fogat azért őrizte meg
Avarffy, mivel arannyal volt plombozva.

Sokáig kellett vesződnie, míg újból be tudta zárni a ládát. Azután a
rend kedvéért néhány vasszilánkot nyomott be a zárba. Ez arra való, hogy
Avarffy ne tudja kinyitni. Míg tudós lakatost kerít, eltelik bele egy
fél nap.

Az amerikai megnézte az óráját. Még éjfél se volt. Ugyancsak jól
kihasználta az idejét. Elhagyta a szobát és bezárta maga után az ajtót.
De ekkor gikszert adott. Érthetetlen, hogyan követhetett el ilyet, de
bizonyos, hogy megcselekedte. A sötétségben rálépett egy pléh mosdótál
szélére, mely a padlón állott. A tál ágaskodva fölpattant, körülszaladt
a szobában és haragosan nekivágódott Pálma ajtajának. Azután búgva körbe
forgott, míg végül elült.

– Ta barom! – sziszegte a yankee.

Máig se bizonyos, hogy kinek mondta, a tálnak-e, vagy önmagának. Azután
sietve fölmászott a fürdőkád szélére, hogy elérje a szelelő-lyukat. De e
pillanatban megnyílt a tulsó ajtó, a szobába világosság áradt. Pálma
állott előtte, égő gyertyával a kezében.

– Jézus Mária, ki az!?

Az amerikai leugrott a kádról és térdre vetette magát a leány előtt.

– Én vagyok, Pálma!

– Te? Az istenért, mit akarsz itt?

– Őrült vagyok, bűnös vagyok, beismerem… Te tettél ilyenné, Pálma! Oly
hidegen és ellenségesen viselkedtél egész nap, hogy elvetted eszemet…
Nem tudtam aludni, nem tudtam gondolkozni… Éreztem, hogy nem élem túl az
éjszakát, ha nem látlak, ha nem nyerek tőled egy jó szót… Te nem
szeretsz, Pálma! Óh, te nem szeretsz!

– Kelj föl, szegény barátom és nyugodjál meg, – szólt Pálma.

A yankee fölemelkedett és halálos szomorúsággal tekintett Pálmára. Aztán
egyszerre szikrázni kezdett a szeme.

– Óh, Pálma! – kiáltotta szenvedélyesen.

– Huszt! – szólt parancsoló hangon a leány. – Ne feledd, hogy mivel
tartozol nekem s e háznak. Hogyan tudtál ide bejutni?

– A szelelő-lyukon át… A kertben bolyongtam az imént, mert a te
kegyetlenséged elvette az álmomat, és azon tanakodtam, nem volna-e jobb,
ha kurtán végeznék magammal egy pisztolylövéssel… Akkor megláttam az
ablakodból kiáradó gyertyafényt… Ha még egyszer láthatnám! Csak még
egyszer! – villant át az agyamon. Feljöttem a villámhárítón és most itt
vagyok.

– Őrült vagy! – szörnyűködött a leány. – S ha meglátott volna valaki?

– A haldoklót nem érdeklik etikett-kérdések, – vetette oda sötét daccal
Huszt.

– És mit akarsz most itt?

– Tudni akarom, hogy mi szándékod velem. Te nem vagy már az, aki voltál,
Pálma. Te megváltoztál. Mi történt veled?

– Ugyan, yankee, legyen hát eszed! Mire való így félreverni a
harangokat? Nem változtam meg, de a szerelmesedből a menyasszonyod
lettem. Most már a női okosságom is azt parancsolja, hogy másképp
viselkedjem veled szemben, mint annak előtte.

Az amerikai ábrázata kiszélesedett.

– Hihetek neked, Pálma? Nem igaz tehát, hogy kiábrándultál belőlem?

– Megesküdjem?

– Óh, ha adnál egy csókot…

Pálma megcsóválta a fejét.

– Ma egyet sem. Holnap este annyit, amennyit akarsz!

– Az amerikai postától teszi függővé a csókjait! – gondolta magában
Huszt. Azután hangosan mondotta:

– Mért éppen holnap?

A kérdés nem ejtette zavarba Pálmát.

– A mai nap reám nézve igen szomoru… Évfordulója a szegény nagyanyám
halálának… Neki ósdi és igen szigoru nevelési elvei voltak… Ilyen napon…
beláthatod…

– De hiszen éjfél már elmult! – mondta arcátlan naivitással Huszt.

Pálma azonban nem alkudozott tovább.

– Szót se többet, ha szeretsz! Eredj!

A yankee sóhajtva föl akart mászni a fürdőkádra. A leány azonban
visszaparancsolta.

– Az ajtón át eredj.

A hálószobáján átvezette vőlegényét és miután előbb kissé hallgatódzott
az ajtón, kieresztette a folyosóra…

– Majd holnap! Holnap! – súgta utána.

A yankee a szívéhez kapott és igen jól esett neki, mikor ujjai alatt
megroppant Csejthevár asszonyának ékszere… Igy aztán nem is fájt neki
túlságosan, amikor meghallotta, hogy az okos Pálma kétszer megfordítja
az ajtó kulcsát.

Az éj viszontagságai ezzel még nem értek véget. Húsz lépést se tett még
a lépcső irányában a sötét folyosón, amikor hirtelen becsapódott
mellette egy ajtó s az ajtó mögött egy halálra rémült női hang kiáltozni
kezdett:

– Segítség! Rablók! Gyilkosok!

Az ajtó Zsezse ő nagysága szobájának ajtaja volt, a hang pedig Zsezse ő
nagysága hangja. A yankee habozás nélkül megnyomta a kilincset. Az ajtó
nem volt elzárva. Zsezse, teljesen felöltözötten, a szoba közepén
állott, gyertyával az egyik és revolverrel a másik kezében. A két karja
úgy remegett, hogy a gyertya és a pisztoly összeverődtek.

– Mi baj? – kérdezte az amerikai.

Jó ideig tartott, míg az asszony megismerte.

– Te vagy az, Huszt? No, hála Istennek!

– Mi történt itt? Ki ijesztett meg?

– Borzasztó dolgok történtek! Képzeld csak: jó egy órával ezelőtt
történt – én már az ágyamban feküdtem, – hogy egy emberi alak surrant el
az ablakom előtt…

– Az emeleten? Hiszen az lehetetlen!

– Láttam! Teljesen ébren voltam… Amikor az első ablak előtt elhaladt,
magam is azt hittem, hogy talán a szemem káprázott… Fölültem az ágyamban
és a második ablakra figyeltem… Ott újból fölbukkant… Láttam az árnyékát
is, amit a szoba padlóján vetett…

– Ez nagyon különös dolog! – konstatálta a yankee.

– Rögtön fölkeltem, – folytatta az asszony, – és fölfegyverkeztem… Egy
óra óta ülök itt, pisztollyal a kezemben és egyebet se teszek, mint
félni… Most végül megembereltem magamat és elhatároztam, hogy átmegyek
Pálmához… Éppen kinyitottam az ajtót, amikor egy sötét alak jött velem
szemben… Nem tudtam, hogy te vagy és elkezdtem kiabálni…

Ő nagysága leült egy székre. A nagy félelme kezdett már oszladozni.

– Mit kerestél te az emeleten? – kérdezte később.

– Én is valami különös neszt hallottam a fejem fölött és feljöttem, mert
eszembe jutott, hogy itt védtelen nők vannak… Bejártam azonban az egész
házat és nem találtam semmi gyanúsat. No, de most megyek.

– Beszéltél már Pálmával? – kérdezte az asszony.

– Nem. És nem is akarok vele beszélni.

– Ah? És miért nem?

– Pálma néhány nap óta igen furcsán bánik velem.

– Magam is észrevettem. De mi ennek az oka?

– Hát nem tudod?

– Sejtelmem sincs róla. Hiszen előttem mindent eltitkolnak.

– Akkor megmondom. A menyasszonyom féltékeny reád.

– Reám?

– Annyira féltékeny, hogy három nappal ezelőtt el akart tiltani attól
is, hogy beszéljek veled. Azt mondta, ha még egy szót szólok hozzád,
akkor felbontja az eljegyzésünket.

Guidóné haragosan nevetett.

– Pálma kígyó, – mondta mély meggyőződés hangján, – te pedig szamár
vagy, kedves barátom.

– Miért volnék szamár? – csodálkozott az amerikai.

– Többek között azért is, mert amerikai vagy és mert minden amerikánus
szamár. Ha volna egy csepp eszed, akkor szó nélkül faképnél hagynád az
elbizakodott leányt. Még ő mer példálózgatni, hogy fölbontja az
eljegyzést? És mihez kezd aztán? Egész Európában nincs férfi, aki
elvenné, mert a legtöbb európai ember már jegyben járt vele egyszer. Egy
ilyen bivaly-naivságu yankeenak kellett átúsznia az óceánon, hogy főkötő
alá hozza ő nagyságát… És ahelyett, hogy térden csúszva zarándokolna el
a radnai Boldogasszonyhoz, ahelyett még ő mer föltételeket szabni? Nos,
yankee, én csak azt mondom neked: megérdemled a sorsodat!

Huszt elgondolkozva nézte Zsezsét.

– Őszintén szólva, magam is furcsálom ezt az egész dolgot, – mondta
mélán. – Amerikában egészen másképp volt. Az öreg Carnegie fölajánlotta
nekem a leánya kezét és Van der Gould ma is haragosom még, hogy nem
vettem el az ő Ketty hugát… Itt Európában azonban úgy bánnak velem, mint
az ágról szakadttal.

– Ennek magad vagy az oka!

– Tanácsolj, Zsezse, mit tegyek?

– Köszönöm, de én már nem ártom magamat a dologba. Úgy is tudom, hogy
reggel megint bocsánatot fogsz kérni ő nagyságától és ebédnél reám se
mered emelni a szemedet. Huszt, te gyáva vagy!

– Félreismersz, Zsezse! Tudod, hogy mi jár már napok óta a fejemben?

– Nos?… Jár egyáltalában valami a fejedben?

– Itthagyom Pálmát és búcsú nélkül visszautazom Amerikába.

– Ezt az őrangyalod tanácsolta neked. Nem hiszem azonban, hogy
megfogadd.

– Ha akarod, holnap reggel utazom. Erre a becsületszavamat adom.

– Amerikai szavadat?

– Észak- és délamerikai szavamat.

Zsezsén valóságos örömmámor vett erőt. Most már nem félt többet a
zsiványoktól. Semmitől sem félt már.

– Yankee, ha ezt megtennéd! Felséges volna! Isteni volna!

– Megteszem, egy föltétel alatt. Nem látok egészen tisztán a dologban.
Nem tudom, hogy a Pálma iránt érzett ellenszenved vagy a hozzámvaló
jóindulatod szól-e hozzám… A gyűlölet szavára ne hallgasson a keresztény
ember…

– No, de édes barátom, hiszen én nem gyűlölöm Pálmát! Én csak igazságos
vagyok vele szemben. Ami pedig a hozzád való jóindulatomat illeti, nagy
mamlasznak kellene lenned, ha kételkednél benne… Te különben tényleg
nagy mamlasz vagy, drága barátom. Ne vedd rossz néven az őszinteségemet
és eredj aludni.

Huszt ekkor leült Zsezse mellé a kerevetre és azt mondta:

– Köszönöm, egy cseppet sem vagyok álmos. Az a kérdés, akarod-e, hogy
holnap fölbontsam az eljegyzésemet?

– Akarom, akarom, ezerszer is akarom! – válaszolt Zsezse.


XI.

Reggeli tízkor előállott a kocsi, hogy átvigye Husztot Lándorfalvára.
Tudjuk, hogy porcellánholmit akart vinni a grófnak. A fekete bőröndöt
föltették a bakra és a francia komornyik rárakta a sárgát is. Zsezse
ekkor megcselekedte azt, amit asszony kora óta még nem tett meg, tízkor
ugyanis már teljesen felöltözötten megjelent a parkban. Azt mondta, hogy
ő is át akar menni Lándorfalvára, mert vissza kell adnia a grófnő
látogatását. Pálmának láthatólag nem volt inyére a dolog, de elkisérni
nem akarta őket. Neki meg kellett várnia édesapját, akit a déli vonattal
várt haza.

Alighogy a kocsi kiért az országútra, Zsezse ráparancsolt a kocsisra,
hogy hajtson a vasút felé.

– Maga most elutazik, – mondta Husztnak franciául, hogy a kocsis meg ne
értse. – Budapestre utazik és meg sem áll New-Yorkig. Ezt az amerikai
becsületszavával fogadta nekem, tehát meg is kell tennie. Magam pedig,
hogy a kocsis otthon ne fecseghessen, tényleg átmegyek Lándorfalvára és
estig ott maradok… Vacsoránál majd megmondom Pálma ő nagyságának, hogy a
vőlegénye túl van már ungon-berken… És ezt az élvezetet nem adom
semmiért a világon…

Huszt valóban megváltotta a jegyét és beszállt a vonatba. Azt mondta a
kalauznak, hogy Budapestig aludni szeretne és jó borravalót adott neki.
Zsezse csak akkor szállt megint kocsiba, mikor a vonat már elindult. A
szép asszony a pályaudvartól Lándorfalváig, kevés megszakítással, egyre
kacagott. Ha olykor abbahagyta a nevetést, kissé elmélázott a közelmúlt
különös eseményein, de aztán Pálma sógornéjára kellett csak gondolnia,
hogy újból erőt vegyen rajta a viharos jókedve. A tisztes vén kocsis már
nagyon restelte, hogy az úton járó parasztemberek mind utánuk fordulnak.

Mikor Huszt vonatja beért a matyóvári stációra, egyik kocsiból egy
fehérköpönyeges, hosszu gárdatiszt ugrott le a perronra. Csinos ember
volt és tömött, rőt bajuszt viselt. A gárdista megkérdezte egy vasúti
tiszttől, hogy mikor indul a trieszti vonat. Azt a fölvilágosítást
nyerte, hogy egy félóra mulva. A tiszt föl-alá kezdett járni a perronon.
Később egy öreg generálist vett észre, aki a sínek közt sétált és ekkor
hozzálépet és a mágnás-katonák hanyag feszességével összeütve a
sarkantyúit, valami német nevet morgott. A tábornok kezet fogott vele.

– Hová utazik, kapitány úr?

– Triesztbe, illetőleg Miramarébe.

– Mi dolga ott?

A gárdista kissé elmosolyodott.

– Legfelsőbb szolgálatban utazom…

– Pardon! – mondta az öregúr.

És többet nem is kérdezett tőle, hanem az időjárásról kezdett
beszélgetni. Időközben megérkezett a gyorsvonat Budapest felől. A
gárdista, – akiben a szíves olvasó talán fölismerte már Huszt-Hudson
urat, – egyik kocsi ablakában megpillantotta Avarffy Sándor, Guidó és
Imre fejét. Az öreg arca szinte lilaszínü volt.

– No, ezek szép dolgokat hallhattak az amerikai főkonzultól, hogy
mindjárt csoportosan készülnek rámrohanni! – gondolta magában a yankee.

Mikor a trieszti vonat előállott, a tábornok fölszólította a gárdistát,
hogy szálljon vele egy fülkébe, mert ő is Triesztbe megy. A kocsiban
azután kedélyes társalgásba merültek.

– Mi is a kapitány neve? – kérdezte az öreg. – Az imént nem értettem meg
jól.

– Lobkovicz, – felelte egykedvüen Huszt.

– Lobkovicz? – csodálkozott az öreg, – de hiszen akkor mi rokonok
vagyunk, mert nekem minden Lobkovicz atyámfia.

– Tessék! – szólt magában az amerikai, – millió név között választottam
és éppen a Lobkovicz nevet kellett választanom! Ha ez nem pech…

Azután hangosan mondta:

– Tartok tőle, hogy nem vagyok abban a szerencsés helyzetben, hogy
excellenciád rokona legyek… Én ugyanis báró Lobkovicz vagyok és a
hercegek nem rokonaink…

– Ah úgy! – mondta elnézően az öreg úr és azzal a kézi böröndjében
kezdett keresgélni.

– Szeretem a katonákat, – jegyezte meg magában az amerikai, – mert nem
kiváncsi emberek.

A következő pillanatban azonban már megváltoztatta előnyös véleményét,
mikor egy vastag kis könyvet látott a kegyelmes úr kezében. A gótai
almanach volt.

– Miféle izetlen podgyásszal utazik a vén krampusz? – dühöngött magában
az amerikai gárdista.

A tábornok az L betüt kereste.

– Hallja, – mondta végül, – én itt egy mákszemnyi Lobkovicz bárót se
találok.

– Azt meghiszem, – válaszolt nevetve a kapitány, – az én nevem nem is
Lobkovicz.

A tábornok redőkbe vonta a homlokát.

– Mit jelent ez, kapitány úr?

– Azt jelenti, hogy inkognitóban óhajtok utazni. S ha ön, kedves
tábornok úr, nem respektálja az inkognitómat, akkor ám nézzen meg jól és
talán eszébe fog jutni, hogy ki fia vagyok. Ha pedig nem jut eszébe, az
az ön baja, mert illenék, hogy eszébe jusson…

A tábornok kiejtette kezéből a könyvet és majd megdermedt a nagy
csodálkozástól. Aztán egyszerre úgy rémlett neki, hogy tényleg látta már
a fiatal tiszt arcát. Talán egy udvari bálon, vagy egy családi arcképen,
melynek rámáját császári korona ékesítette… Persze, a névre nem
emlékezett így hirtelenében. Nem is lehet kivánni egy öreg katonától,
hogy negyven-ötven fenséges nevet betéve tudjon.

– Bocsánat! – hebegte loyális zavarában.

A fiatal tiszt nevetve nyújtott neki kezet.

– Semmi bocsánat! Nem is képzeli, hogy az én unalmas életemben mennyi
kedves derűt hoznak az ilyen apró kalandok!

Egy nagyobb állomáson csendőrök járták végig a vonatot. Valami
szökőfélben levő gonosztevőt kerestek. Egy goromba kéz felrántotta a két
katonatiszt fülkéjének ajtaját.

– So ein Rindvich! – morogta a tábornok.

S azzal becsapta megint az ajtót.

Triesztben sisakos csendőrök fogadták az utasokat. Mikor meglátták
Husztot, aki a tábornok jobbján hagyta el a perront, kihúzták magukat és
mereven tisztelegtek…

Az amerikai gárdista még az este megjelent a Görögországba induló hajó
födélzetén és előhivatta a kapitányt.

– Mikor indul a hajója?

– Éjfélkor pontban.

– A jerichói érsek önnel fog utazni. Magas megbízásból kérem önt, hogy
viselkedjék iránta a legnagyobb előzékenységgel, mert Bécsben nagy
kegyben áll ő eminenciája. Ön talán tudja, hogy az érsek a keleten az
osztrák befolyás egyik legerősebb támasza.

Kevés idővel éjfél előtt ő eminenciája megjelent a hajón. Cselédek
nélkül utazott. Egy hordár két böröndöt hozott utána; egy feketét és egy
sárgát. Mikor ő eminenciája suhogó selyemköntösében, övig érő szép
szakállával áthaladt a hajó hídján, a kapitány, aki jó katolikus volt,
eléje lépett és megcsókolta a kezét.

Fiuméig jó útja volt az érseknek. Hogy mi történt Fiume és Görögország
között, azt elmondtam már elbeszélésem elején.


_Az író zárószava._

A türelmes olvasó talán emlékszik még, hogy ezt a történetet maga Huszti
Huszt mondta el nekem, miközben az athéni Olimpieontól a Nimfák hegyéig
sétáltunk. Még az este kifizettem a négyszáz drachmát, melyet
föltételesen odaigértem neki. Éppen zsebre akarta tenni a pénzt, mikor
eszembe jutott valami.

– Az ön elbeszélésében van néhány homályos pont. Ön, ugyebár, azt
mondja, hogy nagy szüksége van a pénzre?

– Nagy szükségem van rá, mert Amerikába akarok menni, hogy föllépjek a
küszöbön álló választásoknál.

– Képviselő akar lenni? Milyen programmal lép föl?

– A konzerv-trust programjával.

– És mire kell önnek az én pénzem? Választási költségre?

– Ne nevettesse ki magát, kedves uram! A választási költségeimet a trust
fogja előlegezni. Az ön pénze azért kell nekem, mert nem szeretek
második osztályon utazni az oceánon.

– De hiszen ön magával hozta Báthory Erzsébet nyakékét?

– Kérem, ne is juttassa eszembe az átkozott ékszert! Mikor ideérkeztem,
első dolgom volt, hogy megbecsültessem egy hozzáértővel. Tudja, hogy
mennyit akart érte adni?

– Kiváncsivá tesz!

– Háromezer frankot!

– De hiszen Avarffy Sándor háromszázezer forintra becsülte?

– Ebből láthatja, hogy az öreg megcsalt. A gyöngyök hamisak. Avarffy
régóta eladta az igaziakat – bizonyára sajnálta a tőkéjét kamat nélkül
hevertetni – és műgyöngyöket tett a helyükbe, hogy elbolondítsa az
embereket. Mindössze harminc-negyven kisebbfajtáju igazgyöngy van az
ékszerben, ezek azonban oly ügyesen vannak elhelyezve, hogy megtévesztik
a felületes szemlélőt…

– De hiszen e szerint ön nagyon ráfizetett az európai kirándulására?

– Nem elég, hogy Avarffy Sándor eltulajdonította édesapám birtokait…

– No, erről inkább ne beszéljünk!

– Pardon – én tényleg úgy beleéltem magamat a konzerv-Hudson fiának
szerepébe, hogy ilyen kis botlások megesnek velem… De azért való igaz,
hogy mindenki becsapott! Guidó elszedte a pénzemet, az öreg ellopta
vagyont érő kéziratomat, a konzerv-Hudson emlékiratait, Pálma pedig –
no, de róla inkább ne is beszéljünk!

– De Zsezse?

– Zsezse igen derekasan viselkedett velem szemben. Igaz, hogy csak Pálma
iránt érzett gyűlöletből tette, de ezt meg tudom neki bocsátani. Én
egyébként nem vagyok szentimentális ember, de most, bevallom, alig várom
már, hogy viszontlássam Amerikát. Odaát őszintébbek és könnyebben
áttekinthetők a viszonyok. Ott a becsületes ember becsületes, a kalandor
pedig kalandor. Önöknél tömegesen vannak leplezett kalandorok, akik a
becsületes és előkelő ember kiváltságait élvezik s így nagy fölényben
vannak a hivatásos kalandor fölött. Ez azonban nem tiszta játék. Mit
szól ön például ahhoz, hogy azoknak, akik engem kifosztottak, módjukban
van, hogy csendőrökkel üldöztessenek? Nos?…

Nem válaszoltam a kérdésére. Huszt aztán maga is vállat vont és így
szólt:

– Sebaj! Legalább jól mulattam a pénzemen! Tanultam is egyetmást.
Amerikában a milliárdos kisasszonyok nagyon szeretik az európai
arisztokratákat… Ha Európában el tudtam játszani a konzerv-báró
szerepét, Amerikában rátérhetek még a feudális nagyúr szerepére is… Ez
attól függ, hogy milyenek a politikai kilátásaim.

Huszt úr kezet fogott velem és elbúcsúzott tőlem.

Azóta se láttam. Szeretném azonban, ha túl az óceánon kegyeibe fogadná a
sors.

Vége.






*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK SZERELMESEK ***


    

Updated editions will replace the previous one—the old editions will
be renamed.

Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright
law means that no one owns a United States copyright in these works,
so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United
States without permission and without paying copyright
royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part
of this license, apply to copying and distributing Project
Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™
concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark,
and may not be used if you charge for an eBook, except by following
the terms of the trademark license, including paying royalties for use
of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for
copies of this eBook, complying with the trademark license is very
easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation
of derivative works, reports, performances and research. Project
Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away—you may
do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected
by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark
license, especially commercial redistribution.


START: FULL LICENSE

THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE

PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free
distribution of electronic works, by using or distributing this work
(or any other work associated in any way with the phrase “Project
Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full
Project Gutenberg™ License available with this file or online at
www.gutenberg.org/license.

Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg™
electronic works

1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™
electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to
and accept all the terms of this license and intellectual property
(trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all
the terms of this agreement, you must cease using and return or
destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your
possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a
Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound
by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person
or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.

1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be
used on or associated in any way with an electronic work by people who
agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few
things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works
even without complying with the full terms of this agreement. See
paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project
Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this
agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™
electronic works. See paragraph 1.E below.

1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the
Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection
of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual
works in the collection are in the public domain in the United
States. If an individual work is unprotected by copyright law in the
United States and you are located in the United States, we do not
claim a right to prevent you from copying, distributing, performing,
displaying or creating derivative works based on the work as long as
all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope
that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting
free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™
works in compliance with the terms of this agreement for keeping the
Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily
comply with the terms of this agreement by keeping this work in the
same format with its attached full Project Gutenberg™ License when
you share it without charge with others.

1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern
what you can do with this work. Copyright laws in most countries are
in a constant state of change. If you are outside the United States,
check the laws of your country in addition to the terms of this
agreement before downloading, copying, displaying, performing,
distributing or creating derivative works based on this work or any
other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no
representations concerning the copyright status of any work in any
country other than the United States.

1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:

1.E.1. The following sentence, with active links to, or other
immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear
prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work
on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the
phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed,
performed, viewed, copied or distributed:

    This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most
    other parts of the world at no cost and with almost no restrictions
    whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms
    of the Project Gutenberg License included with this eBook or online
    at www.gutenberg.org. If you
    are not located in the United States, you will have to check the laws
    of the country where you are located before using this eBook.
  
1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is
derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not
contain a notice indicating that it is posted with permission of the
copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in
the United States without paying any fees or charges. If you are
redistributing or providing access to a work with the phrase “Project
Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply
either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or
obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™
trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted
with the permission of the copyright holder, your use and distribution
must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any
additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms
will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works
posted with the permission of the copyright holder found at the
beginning of this work.

1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™
License terms from this work, or any files containing a part of this
work or any other work associated with Project Gutenberg™.

1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this
electronic work, or any part of this electronic work, without
prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with
active links or immediate access to the full terms of the Project
Gutenberg™ License.

1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary,
compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including
any word processing or hypertext form. However, if you provide access
to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format
other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official
version posted on the official Project Gutenberg™ website
(www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense
to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means
of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain
Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the
full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1.

1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying,
performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works
unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing
access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works
provided that:

    • You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from
        the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method
        you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed
        to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has
        agreed to donate royalties under this paragraph to the Project
        Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid
        within 60 days following each date on which you prepare (or are
        legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty
        payments should be clearly marked as such and sent to the Project
        Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in
        Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg
        Literary Archive Foundation.”
    
    • You provide a full refund of any money paid by a user who notifies
        you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he
        does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™
        License. You must require such a user to return or destroy all
        copies of the works possessed in a physical medium and discontinue
        all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™
        works.
    
    • You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of
        any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the
        electronic work is discovered and reported to you within 90 days of
        receipt of the work.
    
    • You comply with all other terms of this agreement for free
        distribution of Project Gutenberg™ works.
    

1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project
Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than
are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing
from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of
the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set
forth in Section 3 below.

1.F.

1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable
effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread
works not protected by U.S. copyright law in creating the Project
Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™
electronic works, and the medium on which they may be stored, may
contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate
or corrupt data, transcription errors, a copyright or other
intellectual property infringement, a defective or damaged disk or
other medium, a computer virus, or computer codes that damage or
cannot be read by your equipment.

1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right
of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project
Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project
Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project
Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all
liability to you for damages, costs and expenses, including legal
fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT
LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE
PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE
TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE
LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR
INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH
DAMAGE.

1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a
defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can
receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a
written explanation to the person you received the work from. If you
received the work on a physical medium, you must return the medium
with your written explanation. The person or entity that provided you
with the defective work may elect to provide a replacement copy in
lieu of a refund. If you received the work electronically, the person
or entity providing it to you may choose to give you a second
opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If
the second copy is also defective, you may demand a refund in writing
without further opportunities to fix the problem.

1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth
in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO
OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT
LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied
warranties or the exclusion or limitation of certain types of
damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement
violates the law of the state applicable to this agreement, the
agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or
limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or
unenforceability of any provision of this agreement shall not void the
remaining provisions.

1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the
trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone
providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in
accordance with this agreement, and any volunteers associated with the
production, promotion and distribution of Project Gutenberg™
electronic works, harmless from all liability, costs and expenses,
including legal fees, that arise directly or indirectly from any of
the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this
or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or
additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any
Defect you cause.

Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™

Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of
electronic works in formats readable by the widest variety of
computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It
exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations
from people in all walks of life.

Volunteers and financial support to provide volunteers with the
assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™’s
goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will
remain freely available for generations to come. In 2001, the Project
Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure
and permanent future for Project Gutenberg™ and future
generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see
Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org.

Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit
501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the
state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal
Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification
number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by
U.S. federal laws and your state’s laws.

The Foundation’s business office is located at 809 North 1500 West,
Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up
to date contact information can be found at the Foundation’s website
and official page at www.gutenberg.org/contact

Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg
Literary Archive Foundation

Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread
public support and donations to carry out its mission of
increasing the number of public domain and licensed works that can be
freely distributed in machine-readable form accessible by the widest
array of equipment including outdated equipment. Many small donations
($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt
status with the IRS.

The Foundation is committed to complying with the laws regulating
charities and charitable donations in all 50 states of the United
States. Compliance requirements are not uniform and it takes a
considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up
with these requirements. We do not solicit donations in locations
where we have not received written confirmation of compliance. To SEND
DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state
visit www.gutenberg.org/donate.

While we cannot and do not solicit contributions from states where we
have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition
against accepting unsolicited donations from donors in such states who
approach us with offers to donate.

International donations are gratefully accepted, but we cannot make
any statements concerning tax treatment of donations received from
outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.

Please check the Project Gutenberg web pages for current donation
methods and addresses. Donations are accepted in a number of other
ways including checks, online payments and credit card donations. To
donate, please visit: www.gutenberg.org/donate.

Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works

Professor Michael S. Hart was the originator of the Project
Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be
freely shared with anyone. For forty years, he produced and
distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of
volunteer support.

Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed
editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in
the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not
necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper
edition.

Most people start at our website which has the main PG search
facility: www.gutenberg.org.

This website includes information about Project Gutenberg™,
including how to make donations to the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to
subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.