Szabolcs házassága : Regény

By Ferenc Herczeg

The Project Gutenberg eBook of Szabolcs házassága
    
This ebook is for the use of anyone anywhere in the United States and
most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions
whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms
of the Project Gutenberg License included with this ebook or online
at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States,
you will have to check the laws of the country where you are located
before using this eBook.

Title: Szabolcs házassága
        Regény

Author: Ferenc Herczeg

Release date: December 29, 2025 [eBook #77564]

Language: Hungarian

Original publication: Budapest: Singer és Wolfner, 1902

Credits: Albert László from page images generously made available by the Google Books Library Project


*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK SZABOLCS HÁZASSÁGA ***

HERCZEG FERENC MUNKÁI

SZABOLCS HÁZASSÁGA

HERCZEG FERENC MUNKÁI

Szabolcs házassága

Regény

BUDAPEST, 1902.

SINGER ÉS WOLFNER KIADÁSA.

HERCZEG FERENC

Szabolcs házassága

Regény

BUDAPEST, 1902.

SINGER ÉS WOLFNER KIADÁSA.

BUDAPESTI HIRLAP NYOMDÁJA.




I.

– Mit csinálsz ma este, Miska?

– Magam sem tudom még. Nem akarok kártyázni.

– Volna kedved egy ostobasághoz?

– Attól függ, hogy elég mulatságos?

– Kisérj el egy estélyre. A Forgácsék estélyére.

– Hogy mondtad?

– Forgácsék! Cs-vel és nem ch-val írják a nevüket, különben pedig nagyon
tisztességes emberek.

– Köszönöm, nem kérek belőlük. Ha tisztességes emberek közt akarnék
unatkozni, akkor elmehetnék a sógorném estélyére is… Kik azok az emberek
tulajdonképpen?

– Mondtam, hogy tisztességes emberek. Van egy féltucat bérházuk a
fővárosban és egy hatemeletes malmuk a határban.

– Sejtem, hogy leányuk is van?

– Az öreg úr több ízben nagyon szíves volt hozzám… Mikor az őszszel
kellemetlenségem volt a tőzsdén, a kezemre járt. Azóta többször is
találkoztunk a jégen és meghítt magához… Végre is el kell hozzá egyszer
mennem.

– Azt mondod, hogy a jégen találkoztatok? Az öreg talán apja annak a
leánynak – hiszen tudod! – annak az ábrándos arcu, izzószemü
jégkirálynőnek?

– Forgács Malvinnak hívják…

– Kell ott valamit ennem?

– Semmit sem kell. Azt tesszük, amit akarunk. Jóestét mondunk nekik,
aztán ajánljuk magunkat, – ők meg hat hétig úszni fognak a boldogságban…

– Nem bánom, veled megyek elefántnak.

A nevezetes beszélgetés, amelynek Forgácsék köszönhették, hogy Szabolcs
Sándort és Bakó Mihály grófot az este maguknál tisztelhették, a kaszinó
billárd-termében folyt le. Szabolcs – az az ifju, akinek az elmult
őszszel kellemetlenségei voltak a tőzsdén – atléta termetét
végignyujtotta a kereveten és mérsékelt érdeklődéssel nézte Bakó
barátját, aki ingujjra vetkőzve játszott.

A két jóbarát, Szabolcs és Bakó – akik különben anyai ágon
unokatestvérek is voltak – bár elválaszthatatlanok voltak egymástól és
hasonló életmód mellett egyforma elveknek és szenvedélyeknek hódoltak:
egy fajnak két merőben különböző típusát képviselték.

Szabolcs testileg úgy, mint lelkileg egy jó fejjel fölülmulta barátját.
Az a viharos tíz esztendő, amely nagykorusítása óta elmult, nem tudta
szárnyát szegni hatalmas életkedvének; a klubéletnek korlátolt kerete
pedig, amelybe – a harmincadik évüket túllépett világfiak példájára –
bele akarta kényszeríteni minden ambicióját és hajlamát, nem volt képes
egyéniségét a tucat-gentleman mintájára átformálni.

Barátai rokonszenves és veszedelmes, könnyelmü és számító, a
vakmerőségig cinikus és a babonáig naiv, bravuros és mindig korrekt,
kalandosvérü embernek ismerték. Ezek a látszólagos ellentétek igen jól
megférnek egy ember lelkében. Megbámulták, néha irigyelték is tőle
ruganyosságát és leleményességét, amelyet az élettel folytatott
küzdelmében kifejtett.

Ennek a lealázó harcnak a kényszerűsége igen korán hárult reá, tíz
esztendővel ezelőtt, mikor meghalt az édesatyja, a nagynevü Szabolcs
miniszter, nagyúri társadalmi poziciót és nagyúri igényeket, de csak
kispolgári vagyont testálva a fiára. Szabolcs megvédte a pozicióját és
kielégítette az igényeit. A pénzzé tett vagyona, mely kényelmesen
belefért a frakkja oldalzsebébe, betétként megfordult mindenütt, a hol
nyerni lehet: a tőzsdén, a versenytéren és a kártyaasztalnál, és a
szerencse, vagyis inkább az a kiszámíthatatlan volta mellett is logikus
valami, melyet a jó játékos hatodik érzékének lehetne nevezni, Szabolcs
állandó pénztárosává szegődött és busás kamatot fizetett neki.

A barátai tisztelték és szerették. Szívesen szorították meg szerencsés
kezét, de Szabolcs jól tudta, hogy meg fogják tagadni tőle
kézszorításukat épp úgy, mint tiszteletüket, ha a szerencse elfordul
tőle és bekövetkezik a fekete éjszaka, amelyre néha már megrettenve
gondolt, miközben még szerencséjének verőfényében fürdött, meg fogják
tagadni, valamennyien, meg fogja tagadni még mostani legjobb barátja és
rokona is, Bakó. És ez végre is természetes.

A grófot, bár látszólag épp annyira elegáns, könnyelmü és cinikus
világfi volt, mint Szabolcs, alapjában véve egészen más fából faragták.
Olcsóbb minőségü, de keményebb fából. Az a negyedmillió évi jövedelem, a
mit a vagyona hajtott, sziklaszilárd alapot adott társadalmi állásának
és ezt a bázist megrendíthetetlenné tette Bakónak néhány közönséges és
nyárspolgárias életelve, amelyhez csendes szívóssággal ragaszkodott.
Tudták róla, hogy reprezentálásra és élvezeteire szívesen szórja a pénzt
és hogy nem tér ki semmiféle kihívás előtt, érkezzék az férfi vagy szép
asszony részéről, – másrészről azonban azt is tudták róla, hogy
szigorúan ellenőrzi a gazdatisztjei számadásait, hogy a nők szívét
szívesebben ostromolja virággal, mint gyémánttal és ha nem is félti
túlságosan az életét, az egészségére nagyon ügyel.

Mikor most Bakó beleegyezett abba, hogy elkísérje Szabolcs barátját
Forgácsékhoz, akiket nem ismert és akiket megismerni nem is vágyott, ezt
azért tette, mivel megértette, hogy Szabolcsnak szüksége van reá. Már az
elmult ősz óta, amikor arról beszéltek, hogy Szabolcs nagyobb
veszteséget szenvedett a tőzsdén, a kártyaasztalnál is cserben hagyta
hagyományos szerencséje és a bukófélben levő ember láthatólag
elérkezettnek látta az időpontot, hogy egy gazdag házasság segítségével
lehetőleg talpra álljon megint. Ebben a kalóz-vállalkozásban, a
leánynézővel egybekötött pénzszerzési expedicióban, melyet a Forgácsék
Andrássy-úti palotája ellen intézett, nagy hasznát vehette a főváros
reális gondolkozásu pénzköreiben is imponálóan csengő Bakó név
asszisztenciájának. És Bakó, bár nem szívesen ment bele ebbe a kalandba,
mégis úgy érezte, hogy ezt a csekély szolgálatot nem tagadhatja meg a
rokonától.

Egy órával később Szabolcs két gyorsjárásu szürkéje az Andrássy-úti
palota elé röpítette őket. (A palota szót csak abban a liberális
értelemben szabad venni, amelyben azt Budapesten alkalmazni szokás:
Forgácsék a terrakotta-kariatidokkal díszített háznak csak első emeletét
lakták, a másodikat és harmadikat bérbe adták.)

Az inas bevezette őket az első szalonba. A diszkrét, tompa világításban
halkan beszélgető emberek állottak együtt, a szomszédszobából pedig
zongorahangok hallatszottak. Mikor Szabolcs magas alakja megjelent az
ajtóban, egyszerre csönd lett s egy kövér, kopasz ember sietett a
belépők elé. Ez a kövér, kopasz ember volt Forgács.

– Igazán szép, hogy eljött, Szabolcs úr!

– Az unokatestvéremet is magammal hoztam: Bakó Mihály grófot…

Bakó egy gyors és szakértő pillantással szemügyre vette környezetét,
aztán megkönnyebbülten lélegzett föl. Olyasmitől tartott, hogy a barátja
őt vastag óraláncos, vöröskezü kupecek és gyémántokkal teleaggatott
asszonyságok közé fogja vezetni és most meglepte egész környezetének
diszkrét elegánciája. Ha más képe van Forgács szalonjának, a gróf talán
mulatságosabbnak találta volna, de a barátja érdekében jobban szerette,
hogy ilyen a képe.

Megérzett Forgácsékon, hogy a vagyonuk már nem egészen új eredetü és
hogy a családjuk, a nagy pénzemberek körében, bizonyos patriciusi
tradiciókkal dicsekedhetik. A vagyon alapját Forgács nagyapja, Färber
vetette meg, maga Forgács már abban a kellemes helyzetben volt, hogy
inkább a meglevőnek konzerválásával, mint gyarapításával
foglalkozhatott.

Mialatt Forgács Bakóval beszélgetett, Szabolcs a szomszédos szobában
megtalálta azt, kinek kedvéért idejött: Forgács Malvint.

Egypárszor beszélgetett vele már a jégen Szabolcs és akkoriban
érdekesnek és különösnek találta. Mikor most kezet fogott vele,
leolvashatta Malvin arcáról, hogy a leány épp annyira tisztában van a
mai látogatás jelentőségével, miként ő maga.

Ennek a jelentőséggel teljes látogatásnak az előzményei éppenséggel nem
voltak romantikusok.

– Szerencséltessen egyszer a házamban! – mondta Szabolcsnak az öreg
Forgács.

Szabolcsnak, aki akkoriban már különböző, a pénzügy keretébe vágó
terveket forgatott a fejében, hirtelen az az ötlete támadt, hogy – a
kártyások műnyelvén szólva – színt fog hívni.

– Már régebben tisztelegni akartam önöknél, de aztán meggondoltam a
dolgot. Fiatalember vagyok, önnek pedig leánya van – nem gondolja, hogy
a világ a nyelvére vehetné?

– Az én leányomnak egy csöppet sem ártana. És önnek?

– Nekem még kevésbbé, mondta Szabolcs.

Ezt mosolygó szájjal mondták, de miközben egymás szeme közé néztek,
különös megindulás vett erőt rajtuk. Ők tulajdonképpen már akkor
megegyeztek.

Ámbár különösen hangzik, mégis igaz, hogy nem a parvenü hiúsága, hanem
egy ennél jóval nemesebb természetü gyöngesége késztette az öreg
Forgácsot arra, hogy Szabolcs Sándort a családja körébe vonta. A
Szabolcs név ellenállhatatlan varázshatalommal volt reája és mindazokra,
akik végigküzdötték vagy végignézték azt a fölséges attakot, melyet
egykor a legönzetlenebb és legszenvedélyesebb pártvezér, Szabolcs
Zoltán, a későbbi miniszter intézett a rendi előjogok sokat ostromolt
bástyái ellen. Ez abban az időben volt, mikor Európa megint egyszer újjá
akart születni. A szabadság sejtelme tavaszi forgószélként vágtatott
végig az országokon, vakító lángra lobbantva az emberek szívében
szunnyadó szenvedélyeket. Az emberek akkor könnyebben részegültek meg,
szavaktól lángolóan tudtak gyűlölni és fanatikusan szeretni. Szabolcs
Zoltán, aki alapjában véve inkább poéta volt, mint politikus, a
szabadságnak ez a Toldi Miklósa, aki akkor fiatal erejének pompájában
ragyogott, több harci tűzzel, mint előrelátással vezette vármegyéjének
reform-mozgalmait és azok, akikért elsősorban küzdött, a polgári
Forgácsok, akik egyszerü cs-vel írják a nevüket: pajzsukra emelték oly
rajongó, az együgyűséggel határos, megindító hűséggel, amilyennel csak
ők tudnak szeretni. A _nagy_ Szabolcsnak nevezték.

Mikor az öreg Forgács egy esztendővel ezelőtt véletlenül megismerkedett
Szabolcs Sándorral, szinte áhítatos tisztelettel szorította meg a
fiatalember izmos kezét, amelyben a _nagy_ Szabolcs vére pezsgett.
Egyszer-kétszer kellett csak találkozniok, Szabolcsnak egypár szíves
szót kellett csak szólnia, hogy Forgács formaszerint beleszeressen a
fiatalemberbe.

Az öreg pénzember belebolondult Sándorba, azzal a vak rajongással,
amelyre rendes körülmények közt csak asszonyok képesek.

Forgács telivér szabadelvü embernek tartotta magát, de azért szinte
feudális kultuszt űzött a névvel, melyet apjától örökölt Sándor. És
abban is a művelt polgárember arisztokratikus természete szólalt meg,
hogy esztétikus gyönyörűségét lelte az úri fényűzés ama szolid
keretében, amelylyel a fiatal úr magát körül tudta venni. A muszka
lovain meglátszott, hogy boxban abrakolnak, a kocsisán is meglátszott,
hogy a városi kocsisok hazájából, Bécsből importálta a gazdája. És a
fiatalember külső megjelenése is a jóizlésü pazarlóra vallott; tökéletes
volt minden, amit magán viselt, a párisi melltűje épp úgy, mint az angol
cipője. Hirlapoknál egyebet aligha olvasott rendesen, a politikával és
szociális kérdésekkel nem törődött, de folyékonyan beszélt több nyelvet,
beutazta már Európát és ismert minden élő művészt, akit ismerni illik.
Örökölt nevének nagy tekintélye szabaddá, fölényes testi alkotása
bátorrá, jó modora simává és világlátottsága egyszerűvé tette.

A leány most halálos zavarral, lángvörös arccal és lesütött szemmel
fogott kezet a fiatalemberrel. Ebben a pillanatban nem érzett egyebet,
csak félelmet és szégyent; szégyelte a félelmét és félt, hogy együgyünek
fogja találni. Szeretett volna kiszaladni a szobából. Pedig különben
önérzetes, egyesekkel szemben éppenséggel dölyfös modoru leány volt.

– Amint látja, Malvin nagysád, eljöttem.

Valamit suttogott a leány, talán ezt: Szép magától! Szabolcs is zavart
volt kissé. Asszonyokkal jól tudott bánni, de leánynyal – tisztességes
leánynyal – már évek óta alig beszélt.

– Zongorázott? Miért nem folytatja?

– Óh, hiszen én nem tudok semmit!

De aztán mégis leült a zongorához és halkan végigfuttatta ujjait a
billentyűkön. Egy hamis akkordot fogott, erre nevetve fölszisszent és
egyszerre nekibátorodva, valóságos virtuozitással játszani kezdett. A
fizikai erőlködés visszaadta neki nyugalmát és mikor a zeneszó néhányat
a vendégek közül becsalt a szobába, ő maga intézte a szót Szabolcshoz.

– Szereti a zenét?

Szabolcs mosolyogva bólintott a fejével, aztán leült a leány mellé. A
hangjegyes füzetben lapozott, közbe meg lopva nézte a leányt. Valóban
bájos volt, bár Szabolcs úgy találta, hogy a szépségének kissé exotikus,
kréolos karaktere van. A kékes-fekete haja buja és erős, hogy szinte
teherként nehezedik a nyakára, az arcbőre üde és aranysárga, mint a régi
elefántcsont, a telt ajka provokálóan piros, a csodálatosan szép, barna
szemének tekintete inkább ábrándos és titokzatos, mint leányosan
nyugodt.

Egészben véve olyanféle szépség, aminőt a Szabolcshoz hasonló ember
elragadónak talál a kedvesén, de nem a feleségén.

Később a zongoraterembe jött Forgács és magával hozta Bakót, hogy
bemutassa a leánynak. A gróf komolyan vette azt az elhatározást, hogy
tőle telhetőleg istápolni fogja a barátja titkos terveit és
szeretetreméltóság dolgában ezúttal fölülmulta önmagát. A barátai
különben szeszélyes és megbízhatatlan modoru embernek ismerték,
alkalomadtán azonban tényleg nagyon rokonszenves tudott lenni. Az ő
nevének ebben a társaságban imponáló, de antipatikus csengése volt: mint
a kiméletlen mágnás-arrogancia tipikus képviselőjét emlegették azok,
akiknek a szemében ma fényesen rehabilitálta magát.

Az öreg Forgács, aki abban lelte ártatlan élvezetét, hogy a vendégeinek
szerette megmutatni a képeit, amelyek közt tényleg volt egypár értékes
darab: magával vitte Szabolcsot a szomszédos szobába s igy a gróf
egyedül maradt Malvinnal.

– Nem is képzeli, – mondta nevetve, – mennyire vágytam már magát
megismerni!

Ezzel a nagyúrral szemben, aki iránt az összes fajtájabeliekkel
egyetemben bizonyos ösztönszerü ellenségeskedést érzett, a leány már nem
volt zavart egy cseppet sem. Sőt egy kissé harciasan is válaszolt neki.

– Tudta egyáltalában a gróf, hogy én is a világon vagyok?

– Ha vak volnék is és nem láttam volna meg a jégen: az én kedves öcsém
félesztendő óta annyit emlegeti magát, hogy lehetetlen lett volna
tudomást nem vennem arról a kedves faktumról, hogy tényleg a világon
van…

– Az öcscse? Ki az?

– Szabolcs… Unokatestvérem…

Malvin elfordította a fejét és egypár akkordot hallatott a zongorán.
(Abból, hogy Szabolcs bárki előtt is emlegette volt Malvint, egy szó sem
volt igaz, de a gróf komolyan vette föladatát, hogy rokona malmára
hajtsa a vizet.)

– Nekem Szabolcs nemcsak közeli rokonom, de gyermekkori bizalmas barátom
is, – folytatta Bakó. – Ragaszkodunk egymáshoz és figyelemmel kisérjük
egymásnak minden lépését… Őt különben mindeki szereti, aki ismeri… Már
hónapok óta aggasztott az a különös változás, ami végbement rajta. Nem
tudtam megérteni ennek az okát, de most, hogy magát látom, kezdem
érteni…

A leány egy ijedt pillantást vetett a grófra, aki láthatólag
gyönyörködött zavarában, mely bájossá tette ideges arcát.

Nem beszélhetett tovább, mert megint belépett Szabolcs a házigazda
kiséretében. A gróf aztán talált is módot, hogy a barátja mellé kerüljön
és hogy a fülébe súgja:

– A vendégszereplésünk sikere csak úgy lesz teljes, ha idejekorán
távozunk.

Tíz perc mulva a két jóbarát, azzal az ürügygyel, hogy el kell
látogatniok a gróf sógornőjének estélyére, elbúcsuzott a társaságtól.
Mikor egymás mellett ültek a kocsiban, Szabolcs szivarral kinálta meg a
grófot.

– Minőknek találod ezeket az embereket? kérdezte nyugodtan.

– Az öreg igen elmés embernek látszik, – mondta a gróf.

– Az, jobb volna, ha nem volna annyira elmés… És a leány?

– Érdekes leány!

– Az a baja, hogy túlságosan érdekes…

– Annak leginkább a hajviselete, meg a ruhája az oka, de arról lehet
tenni. Különben olyan leány, hogy egészen komolyan bele lehet szeretni.

– Óh igen! Beleszeretni: igen; – de én alkalmasint feleségül fogom
venni…




II.

Szabolcs egész télen át még úgy viselkedett, mintha viaskodnék magában,
sőt a tavaszszal jó ideig egyáltalában távol tartotta magát Malvintól.

A fiatal leány semmivel sem árulta el, hogy bántja Szabolcs különös
magaviselete! Forgács azonban, aki láthatólag kevésbbé tudott magán
uralkodni, mint a leánya, nem titkolhatta el mélységes levertségét. A
mitől a saját fiatalságát megkimélte a sors, azt végig kellett
szenvednie most, mikor férjhez akarta adni a leányát: a reménykedés és a
csalódás minden keserü gyönyörűségét.

A tavaszi lóversenyek után azonban, amelyek Szabolcsra nézve nagy
veszteséggel végződtek, a fiatal úr rászánta magát a döntő lépésre.
Egyszerre megjelent megint az Andrássy-úti házban, elegánsan és
jókedvüen, ragyogva és ellenállhatatlanul, – elragadva Forgácsot a
feleségével együtt és zavarba ejtve Malvint. A második látogatása
alkalmával már kimagyarázhatta magát.

Alkonyatkor Malvinnal a kis szalonban ült, közömbös dolgokról
beszélgetvén, miközben a leány, hogy állandó zavarát palástolja, egy
acélmetszetes albumban lapozgatott. Később megakadt a szeme egy
metszeten, mely Szent László királyt ábrázolta.

– Hasonlít magára, – mondta a leány. – Talán nem is véletlenül, mert úgy
hallottam, hogy a maga családja rokonságban állott az Árpádokkal?

– Azt hiszem, ezt a legendát valamelyik ükapám kegyes hiusága költötte…

– De én hiszek benne, nekem tetszik a legenda.

Szabolcs hosszasan nézte a „szekercecsapással rettenetes“ királyt.

– Bátor ember volt, – mondta.

– Maga nem az?

Sándor kissé meghökkenve nézte a leányt.

– Ha csak az életem forog szóban: akkor igen. Egyébként azonban vannak
igen gyáva pillanataim.

Forgácsné belépett a szobába, ami Malvint láthatólag idegessé tette. A
pillantásában lehetett valami, ami az édesanyját arra késztette, hogy
két perc mulva, miután mosolyogva motoszkált az asztalon, kimenjen
megint.

– Miért mondta, hogy vannak gyáva pillanatai? – kérdezte a leány.

– Vannak erre vonatkozó tapasztalataim…

– Gyakran volt alkalma ilyesmit magán tapasztalni?

– Nem; csak néha; ujabban…

A leány arca kissé piros volt, de azért nyugodtan és élesen nézett
farkasszemet Szabolcscsal. Előbbi zavarának alig látszott valami nyoma
rajta. Jó ideig hallgatott, de miután a fiatalember szintén elejtette a
beszéd fonalát, ő kezdte megint a támadást.

– Nem hiszem el, amit mond! Meg vagyok róla győződve, hogy maga mulat
rajtam!

– Igazságtalan irányomban!

– Azok az igazságtalanságok, amelyeket őszinteségével követ el az ember,
nem olyan fájdalmasak, mint azok, a melyeket úgynevezett gyávaságával
követ el…

Nem akart többet beszélni, az album fölé hajolt és figyelmesen, kissé
összeráncolt szemmel nézte a szent király képét.

Szabolcs pedig azt a csodálatos tüzü kis gyémántot nézte, melyet a
kisujján viselt a leány és mely úgy sziporkázott az alkonyi fényben,
mint egy fehér parázs. Sértette jóizlését az ékszer, amely nem volt
leány kezére való.

Aztán meglepetten tapasztalta, hogy milyen szép keze van Malvinnak.
Keskeny, ideges és puha keze van, olyan arisztokratikus keze, amelyet a
nemes faj ismertető jelének mond a közhit. (A közhit nem tudja talán,
hogy Szabolcs telivérü mágnás-rokonságának, a Bakó-leányoknak, nagy,
kurtaujju cselédkezeket adott a gondviselés…)

Szabolcs egyszerre azon vette észre magát, hogy fogva tartja ezt az
ideges kis kezet, amely rémülten vonaglik az ujjai közt. Egy szót sem
beszéltek. A leány az asztalon pihenő karjára hajtotta arcát és miután
egy eredménytelen kisérletet tett, hogy kiszabadítsa kezét a
Szabolcséból, nem mozdult többet. Később fölmelegedtek megzsibbadt ujjai
és alig észrevehető nyomással simultak a fiatalember kezébe.

A szomszédos szobában Forgács hangja hallatszott, aki az imént jött meg
sétájáról. Szabolcs fölemelkedett helyéről és a belépő elé sietett.
Mikor aztán szemben ült a vigan fecsegő öreggel, Malvin odatelepedett az
apja háta mögé és néma figyelemmel hallgatta beszélgetésüket. A haja
kissé borzas volt, a szeme nedves fényben égett és mikor később
Szabolcsra mosolygott, a fiatalember úgy találta, hogy még sohase látta
ilyen bájosnak…

Egy hétig tartott ez a titkos, szerelmes viaskodás és bár Malvin
szeretett volna még tovább is titkolózni a szülei előtt, Szabolcs
elérkezettnek látta az időt, hogy elmondjon Forgácsnak mindent, amit az
öreg úr már különben is tudott. Március közepén megtartották az
eljegyzést.

És ráköszöntött a Forgács-családra a legverőfényesebb tavasz, mely
valaha kellemes lázban dobbantotta meg az emberek szivét. Ebben a
jókedvü mámorban része volt a család minden tagjának, része még a
cselédségnek is, mely Szabolcs bőkezűsége révén a gavalléros borravalók
aranykorát látta fölvirradni.

Szabolcs, ha nem is a leglángolóbb, de mindenesetre a képzelhető
legfigyelmesebb és legkellemesebb vőlegénynek mutatta magát. Mivel
menyasszonya sem érezte szükségét annak, hogy boldogságát a ház négy
fala közé rejtse, sőt inkább szívesen mutatta magát délceg vőlegénye
karján a nagyközönség előtt: a pompás tavaszi időjárást közös
kirándulások rendezésére használták. A mulatságos expedicióhoz, amely a
Margitsziget illatos rengetegének, a budai hegyvidéknek és a szomszédos
falvaknak fölkutatását tűzi ki céljául, csakhamar egy ötödik résztvevő
is csatlakozott: Bakó gróf. Az idén a rendesnél későbbi időre
halasztotta tavaszi útját és maga ajánlkozott társul Szabolcsnak. A
vőlegényt, aki úgy érezte, hogy grófi barátjának társaságában könnyebben
szokja meg maga és szoktatja meg a világgal új helyzetét: ezzel hálára
kötelezte; Forgácsék pedig, a falusi korcsmakertekben eltöltött
fesztelen órák hatása alatt annyira megszerették a grófot, hogy
csakhamar családjuk tiszteletbeli tagjának tekintették. Ez a nagyúr,
akit dölyfösnek, szeszélyesnek és önzőnek mondott a közvélemény,
kedvesnek, mulatságosnak és egyszerűnek mutatta magát Forgácsék
társaságában.

Szabolcscsal ketten különben pompásan értettek az ilyenféle mulatságok
rendezéséhez. Ahol megjelentek társaságukkal, ott már Bakó komornyikja
várta őket az ezüstnyaku palackok és bőrtokok egész arzenáljával, a
hölgyek számára rendelt virágbokrétákkal, az előre lefoglalt kocsikkal.
A gróf, ha ilyenkor néha fehér kötővel a csipőjén, hozzáfogott az epres
borok elkészítéséhez, jókedvü tudott lenni a gyerekeskedésig. Szívesen
és sokat beszélgetett Forgácscsal, akit gyakran lepett meg józan és
egyenes eszejárásával. Minden érdekelte, kereskedelmi kérdések épp úgy,
mint az előkelőbb polgárvilág pletykái, amelyeknek szereplőit az – ég
tudná honnan? – jól ismerte és helyesen itélte meg. A politikai elvei
meg éppenséggel nem voltak konzervativek, inkább radikálisok, ha pedig a
saját osztálytársairól beszélt, ezt gyakran a gúnyos kicsinylés hangján
tette.

– Átöröklött babonáik vannak, amelyekben nekik örömük telik, másnak
pedig nem ártanak velük…

Malvin mátkaságának egyetlen kellemetlen napja az volt, mikor édesatyja
és vőlegénye társaságában Szabolcsfalvára kellett utaznia, hogy
meglátogassa jövendő anyósát, Szabolcs özvegy édesanyját.

Forgács is, a leánya is, már előre is szorongó szívvel gondoltak erre a
látogatásra. Malvin fantáziájában az özvegyasszony a tipikus öreg
mágnásasszony mintaképe volt, aki a polgári világ zajától dölyfösen
visszavonult ősi kastélyának rideg magányába, hogy a vallásnak és
családja feudális tradiciói ápolásának szentelje életét. Előre félt
ettől a hideg és gőgös asszonytól, aki talán tolakodónak tekinti őt… Az
öreg Forgács pedig nem tudta a nagy Szabolcs özvegyét másnak elképzelni,
mint özvegyi fájdalmának bús mártirját, aki kolostor magányában él a
nagy halott szent emlékének.

Mind a ketten csalódtak. Szabolcs édesanyjában, a született Bakó
grófnőben egy hangos beszédü asszonysággal ismerkedtek meg, aki
egészséges és robosztus volt, mint egy vidéki korcsmárosné. Látható
kiváncsisággal fogadta vendégeit, aztán részletesen elmondta nekik a
vármegye pletykáit, részletesen kivallatta őket a saját viszonyaik
felől, közbe meg erős cigarettákat szítt. Csakis a cigarettájával és a
bécsi mondásaival, amelyeket sűrűn kevert bele a magyar beszédébe,
árulta el, hogy mágnásasszony. A cselédei egyébként méltóságos
asszonynak szólították a liberális eszmék bajnokának özvegyét, akinek
egész rendetlen környezetén meglátszott, hogy meglehetősen elzüllött
anyagi viszonyok közt él.

Hogy Szabolcsné később nem jelent meg a fia esküvőjén, az nem is rajta
mult, hanem Sándoron, aki úgy kívánta, hogy a szertartáson egész
csendben, csupán két tanunak jelenlétében essenek át. Az esküvő után a
fiatal pár Ostendebe utazott, a honnan csak az őszszel akartak
visszatérni, ha majd elkészült a Sándor-utcai lakás, melyet Bakó és
Szabolcs útmutatásai alapján Forgács rendezett be a számukra.




III.

Másfél esztendő mult el az esküvő óta.

Kora őszszel volt. A daruk már elköltöztek ugyan a szabolcsfalvi
füzesekből, a szomoru tarlók fölött pedig hosszu fonalakban csillogott
az ökörnyál, de azért napközben még jól el lehetett ülni a
Szabolcs-kastély kerti verandáján. Az öreg Forgács, aki telivér városi
ember létére a falusi élet csendes örömeit eddigelé jóformán csak a
Horatius-fordításokból ismerte, nem is tudott betelni ezzel a fölséges
verandával, melyet a régi Szabolcs-birtokot alkotó kastélylyal és
ezerkétszáz hold termőfölddel együtt megvett Szabolcs édesanyjától.

Az özvegy maga ajánlotta neki megvételre az uradalmat, melyet esztendők
óta csak ravasz erőfeszítéssel tudott megvédeni hitelezőinek ostroma
ellen; Forgácsnak pedig tetszett a kegyeletes ötlet, hogy a Szabolcsok
vérén szerzett birtokát meg fogja menteni a jövő nemzedékek számára. Egy
régi kő megmozdult az Árpádok nemzeti bástyafalán: ezt egy adás-vevési
szerződéssel a helyére kellett megint tapasztani.

Az özvegyasszony egyébként hallatlan árt követelt. Maga is elpirult,
mikor kiejtette száján az összeget és jónak látta megjegyezni:

– A mim van, az előbb-utóbb úgyis a gyermekeké lesz…

Forgács alkudozás nélkül megvette és Malvin nevére iratta
Szabolcsfalvát. Ez legyen a lánya hozománya… A méltóságos asszony pedig
elköltözött megmaradt pénzével a Bécs melletti Nuszdorfba. Senki sem
tudta elképzelni, hogy miért éppen Nuszdorfba. Ő maga azt mondta, hogy
ott van a világ legegészségesebb ivóvize, meglehet azonban, hogy egyéb
okai is voltak, amelyekre Sándor fia nem volt kiváncsi.

Az említett őszi reggelen tehát Forgács meg a felesége, akik egy hét óta
mint a fiatal pár vendégei Szabolcsfalván mulattak, ketten a verandán
reggeliztek. A fiatalok tovább szoktak lustálkodni és Forgácsék arra
használták föl együttlétüket, hogy véleményt mondjanak Szabolcsék
egyik-másik dolgáról, miközben természetesen összepereltek egy keveset.

– Malvin liba, te pedig az édesanyja vagy, – mondta éppen az öreg úr…
Meg fogom mondani Szabolcsnak, hogy tegye meg azt, amit én – fájdalom! –
elmulasztottam: verje meg a feleségét… Akkor aztán nyugodt leszek!

Nagyon kedves hangon mondta ezt, miközben a szivarjából sűrű füstfelhőt
fujt a nevető asszony felé. Ha gorombáskodni kezdett és adta a házi
zsarnokot, tényleg jóízü volt az öreg. Ez a kis patália különben
folytatása volt egy másik patáliának, mely azelőtt való nap folyt le a
fiatalok közt. Szabolcs ugyanis akkoriban mutatta be a feleségét a
vármegyebeli úri családoknak. Elvitte egy tucat vidéki kastélyba,
amelyeknek lakói közt egy-két kisebb fajtáju grófi és bárói familia is
szerepelt; ahhoz a három-négy igazi nagyúrhoz azonban, akiknek rengeteg
uradalmai közt úgy terültek el az öt-hatszáz holdas dzsentri-birtokok,
mint apró szigetek a tengerben, nem vitte el a feleségét. Malvin ezt nem
hagyta szó nélkül.

– Borovszkiékhoz nem megyünk? És Torontálékhoz meg Bakóékhoz?

– Nem. A mágnás és a zsidó birtokosokat nem látogatjuk meg.

– Pedig legénykorában mindig mágnások közt volt?

– Legénykoromban cirkuszi akrobaták és cigányok közé is elmentem.
Remélem, nem kivánja, hogy mindezeket a legénykori ismeretségeket tovább
kultiváljuk?

– Nem gondolja, hogy Bakóék rossz néven veszik, ha nem látogatjuk meg
őket?

– Nemcsak ők, de a többiek is… Meg vagyok róla győződve, hogy
valamennyinek fájni fog, hogy nem éreztetheti velünk a hüvös
impertinenciáját…

– Attól fél, hogy nem tudok köztük viselkedni?

– Semmitől sem félek, de biztosan tudom, hogy kifogásolni fogják,
akárhogyan viselkedik is… Ezt pedig el fogjuk kerülni…

Malvint keserűség fogta el, mely idegessé tette. Forgácsné a lányával
érzett, az öreg úr azonban igazat adott vejének; ez az egész ostobaság
különben szót sem érdemelt.

A fiatal asszony e pillanatban a verandára lépett. Jószabásu lovaglóruha
volt rajta, a kezében pedig botot tartott. Megnőtt és vállban megtelt a
termete, a mióta asszony volt; nemcsak a modora, de minden mozdulata is
erélyesebb és határozottabb lett.

– És Sándor? – kérdezte Forgács.

– A lovak után néz, – mondta Malvin, miközben kezet csókolt a szüleinek.

A jobb kezéről lehúzta a keztyűjét és állva itta meg teáját. Közbe a
kertben barangoló nagy dogekutyáját szólongatta éles hangon. Tíz perc
mulva előkerült az ura is. Rosszkedvü volt és a lovászt szidta, aki
kantáron fogva vezette utána a két irlandi kancát; még akkor is perelt
az istállóban tapasztalt rendetlenségek miatt, mikor a nyeregbe
segítette Malvint.

Ügetve hagyták el a parkot, aztán a beláthatatlan hosszúságu akácfasorba
tértek, mely az eleméri országútig vezetett. (A fasor, melyet hatvan
esztendővel ezelőtt ültetett el Szabolcs nagyapja, nagyon megvénült és
megrokkant az özvegyasszony gazdálkodása idejében; némely helyen nagy
hiányokat mutatott, mint egy törtfogu rossz fésü, másutt meg az öreg
fekete törzsek úgy dülöngtek, mint a részeg emberek.)

Sándor jó ideig figyelmesen nézte a felesége alatt nyugtalankodó
paripát, aztán megszólalt:

– Miért gyötri azt az állatot?

Az asszony tényleg – miként a lovas amazonok túlnyomó részben –
kegyetlenül bánt a lóval. Újabban valóságos szenvedélyévé lett a
lovaglás, melyet az ideges nők bizar szívósságával űzött. És egyéb
szokásaiban is a sport-lady hajlamai mutatkoztak: gyakran már hajnalban
talpon volt, hogy lemehessen az istállóba; első szépítőszerévé a hideg
víz lett, és láthatólag nem bánta, ha lesül az arcbőre és ha a karján
megkeményednek az izmok.

Az idegessé lett kanca most megint megriadt egy a gyöpön fehérlő
papirfoszlánytól és hirtelen ágaskodni kezdett, Malvin pedig a botjával
haragosan végighúzott a ló fején.

– Egészen elrontotta már a lovat, – mondta csendes duruzsolással Sándor.
És mivel a felesége kedvetlen vállvonogatással válaszolt csak,
hozzátette: – Az idegességével tönkre fogja tenni Sellőt…

– Ha tönkre megy alattam, veszek másikat – annyi az egész! – mondta
nyugodt hangon az asszony.

Ez a beszéd fölbosszantotta Szabolcsot, aki igaz magyar ember módjára
szerette a lovát.

– Maga néha nagyon is kereskedői álláspontról nézi a dolgokat… Ha az
ember magát hallja, akkor azt képzelhetné, hogy az egész világ egy nagy
vásár, ahol mindent a pénzérték szerint ítélnek meg és ahol minden
eladó…

Az asszony lopva pillantott az urára.

– Talán nem minden eladó a világon, _de sok minden_, – mondta szárazon
és halkan, de elég hangosan, hogy Szabolcs megérthesse.

A következő pillanatban sarkantyúba kapta Sellőt és vágtatni kezdett a
puha gyöpön. Sándor, aki lassan ügetett, csakhamar elmaradt mögötte és a
távolság a két házastárs között mindinkább megnövekedett. Elől az
asszony vágtatott, ruganyos derékkal követve a lova hosszu szökéseit,
hátul a férje követte, sötét arccal, a haragtól szikrázó szemmel. Jól
megértette a felesége kicsinylő célzását és tudta azt is, hogy a keserü
szót nem a pillanatnyi fölhevülése adta a szájába, hanem az a mélységes
elkedvetlenedés, amely már hetek óta ott lappangott az asszony lelkében
és amely már több ízben apró félreértések és idegeskedések alakjában
nyilatkozott meg.

Malvin kedvetlenségének tulajdonképpeni oka az volt, hogy a leánykori
álmai közül oly kevés teljesült. Oly rettenetes kevés! Azok az álmok nem
voltak túlságosan ideális természetüek, de mégis csak álmok voltak…
Tulajdonképpen egy nagyszabásu, fényes társadalmi hódító hadjáratnak
képzelte asszonyi életét, melyet boldoggá és tartalmassá tesz majd
Szabolcs szerelme. Ebben a szerelemben, a komoly és nagy önuralommal
bíró gavallérembernek tartózkodó szerelmében rendületlenül hitt, a mióta
Bakó annyi sikerrel csinált reklámot a barátjának. Ez a szerelem,
amelyet leányos eszével józannak, korrektnek, simának és kényelmesnek,
de egyszersmind szédítő mélységünek, elemi erejünek, regényesnek és
önfeláldozónak képzelt, – ez a szerelem lesz majd a varázsige, amely
lebontja előtte a hegyeket és kiszárítja útjában a vizeket és amely
kellemessé, ragyogóvá és irigyeltté teszi az életét. A kápráztató
álmokat nyomon követte a szürke valóság. A férje tényleg olyan volt,
amilyennek mutatta magát: udvarias, kellemes és rokonszenves, – de
nemcsak kívül, belül is az volt. A vesékig udvarias, kellemes és
rokonszenves maradt. Azokat a titkos tulajdonságokat, a törvényesített
regényhős fölséges tulajdonságait a menyasszonya fogta csak reá;
Szabolcs egy csöpp hajlandóságot sem mutatott arra, hogy szabad óráiban
_elragadja, elperzselje vagy elszédítse_ a hitestársát. Lehetőleg még
kevesebb hajlandóságot mutatott arra, hogy mint a felesége társadalmi
ambicióinak bajvívója lépjen föl. Nem, – ő visszavonulásnak tekintette
ezt a házasságot, nem is nagyon dicsőséges visszavonulásnak, – a
felesége pedig az előrenyomulás első stációjának akarta tekinteni.

Mikor Malvin a tudatára ébredt mindennek, volt benne annyi értelem és
józan pesszimizmus, hogy nem az _életet_ okolta, hanem önmagát. Az élet
végre is azt nyujtja, a mije van: közömbös hétköznapokat, sok
aprólékosan kellemetlen és néhány boldog órát. Ezeknek is, a kellemetlen
óráknak épp úgy, mint a boldognak, emlékét elkoptatja a megszokás. És az
élet nem tehet róla, hogy azok az éretlen emberi rügyek, mielőtt
kivinnék őket a leányszobának nevezett melegházból, sorra mind azt
képzelik, hogy künn, az élet szabad kertjében, valami mesés, különös
boldogság várakozik reájuk. Éppen csak ő reájuk, senki másra! Mikor
aztán a valóság első leheletétől szétfoszlik az álom, az ilyenféle
századvégi okossággal megáldott asszonykának nem jut eszébe, hogy a
_félreismert nők_ szentimentális hadát szaporítsa. Kesernyés humorral
lát hozzá, hogy azzal, amit megmentett az illuziók nagy hajótöréséből,
elviselhetővé tegye az életét. Valami új életcélt kombinál magának, egy
bálványt, amelyben nem mindig hisz, vagy játékszert, amely nem mindig
mulattatja. Jó, ha van gyerek. Ha nincs: egypár ékszer meg ruha is
megteszi. Vagy valami bizar szeszély. Egy ostobaság. Egy karcsu hátasló,
melyet angol lovaglóruhában ül meg az asszony, saját mozdulatainak
extravagáns plasztikájában gyönyörködve. Néha azonban megszólal a
keserűség az asszony szívében és az asszony ilyenkor rendesen valami
ostobaságot mond…

Szabolcs jó ideig elgondolkozott a felesége előbbi megjegyzésén, aztán
megvetően vállat vont és halkan elnevette magát. Maga is sarkantyúba
kapta a lovát és mikor a miklósi major alatt utólérte Malvint, nyugodt
arccal megszólította.

– Maga az előbb egy megjegyzést tett, melylyel meg akart alázni… Ha
ilyenekben kedvét leli: nem bánom és nem szándékozom túlságosan komolyan
venni… Szükségesnek tartom azonban, hogy tisztába jöjjünk egymással
bizonyos dolgokra vonatkozólag, amelyek eddig még nem jöttek szóba
közöttünk… Egyelőre lovagoljunk lépésben!

A hangjában volt valami, ami az asszonyt arra bírta, hogy
engedelmeskedjék neki. Mikor már lépésben lovagoltak egymás mellett,
Szabolcs tovább beszélhetett.

– Maga újabban gyakran célozgat arra, hogy a pénze kedvéért vettem el.
Ilyesmit jóizlésü emberek között ugyan nem szokás bolygatni de ha öröme
telik benne, ám tessék! Azonban nincs igaza akkor, mikor azt hiszi, hogy
joga van reám haragudni vagy kicsinylését éreztetni velem. Maga sem
pusztán az én nagyon szerény egyéni tulajdonságaimért szeretett meg s ha
véletlenül nem Szabolcs miniszternek, hanem édesatyja egyik becsületes
könyvelőjének a fia volnék: magának sohasem jutott volna eszébe, hogy
feleségül jöjjön hozzám… E miatt mások pálcát törhetnek fölöttünk, mi
azonban nem tehetünk egymásnak szemrehányást… Köztünk csak arról lehet
szó, hogyan teljesítjük az egymással szemben elvállalt kötelességeket.
Ez egészen magán áll. Olyan leszek, amilyennek kíván és maga
tapasztalhatta, hogy bennem megvannak az udvarias és kényelmes férj
kellékei. Arra azonban előre figyelmeztetem, hogy az alázatosság és a
türelem adományát a természet megtagadta tőlem. Ha ezekre a
tulajdonságokra hivatkoznék, igen kellemetlen tapasztalatokat szerezne…
Végül még arra kérem, próbáljon olyan őszintének lenni, amilyen én
vagyok… A rejtett célzásokat, legyenek azok bármilyen elmések, nem
szeretem… Érti? Nem szeretem!

Kissé éles, de nyugodt hangon mondta el ezeket. Az arcán a végtelen
közömbösség és egy kevés unottság kifejezése látszott. Semmi harag, még
csak gúny sem. Pedig Malvin, akivel életében először beszéltek ilyen
hangon, jobban szerette volna, ha haragos ura gorombáskodott volna vele,
vagy éppen ráemelte volna a kezét. Akkor sírt volna, vagy védekezett
volna, vagy meghalt volna félelemben. Így csak elálló lélegzettel és
sápadt arccal ült a lován, közbe hirtelen az az erős meggyőződés
kerekedett fölül érzékeny lelkében, hogy most már mindennek vége. Azaz:
semminek nincs vége, nem is volt köztük semmi… Nem ábrándultak ki
egymásból, mert sohasem szerették egymást. Alkut kötöttek, ketten,
idegen emberek, a gazdag Forgács leánya és egy szélesvállu, barna úr,
akit Szabolcsnak hívnak.

Nem válaszolt semmit. Nem is tudott volna mit mondani. Csak két vastag
könycsepp futott végig az arcán, amelyeket Szabolcs nem vett észre, vagy
nem akart észrevenni.

Már az eleméri országútra értek, mikor az asszonyt lónyerítés riasztotta
föl gondolataiból. Az árkon túl lévő domb tetején egy szürkeruhás úri
lovas állott; az ő hegyesfejü gidránja üdvözölte a két irlandi kancát. A
lovas Bakó gróf volt. A következő pillanatban leereszkedett a domb
meredek lejtőjén, aztán nevetve átugratott az országút árkán.

– Szép kezét csókolom, nagyságos asszonyom! Szervusz Sándor!

Lóhátról kezet fogott velük. A pillantása végigfutott az asszony arcán,
mindenesetre észre is vette rajta a könyek nyomát, mert aztán jó ideig
kerülte tekintetét, míg Malvin alkalmat nem talált, hogy a keztyűjével
titokban megtörülje a szemét. A gróf azalatt jókedvűen fecsegett.

– Borovszki hercegnéhez akartam menni – tegnap érkezett meg a kastélyba,
– de most magukkal tartok… Adnak ebédet? Egy örökkévalóság, hogy nem
láttam magukat? Hogy vannak?

A gróf különben legkevésbbé sem volt fecsegő ember, de most szóhoz sem
juttatta Szabolcsékat és maga felelt meg a saját kérdésére.

– Maguktól ilyesmit nem is szabad kérdezni… Az ilyen fiatal házasok nem
is tudják, hogy milyen szemtelen módon boldogok.

Nem vette észre a Malvin keserü mosolyát és tovább beszélt.

– Én ma különben nagyon banális vagyok és az mindig megesik velem, ha
lóháton ülök… Szörnyen ostobának érzem magamat a nyeregben… Öt év óta
nem lovagoltam, de a doktoraim rám fogták, hogy ideges vagyok és lóra
ültettek…

Kissé visszafogta lovát és vakmerő mosolyával végigmérte Szabolcsnét.

– Hanem maga, nagyságos asszonyom, mi lesz magából? Fölséges jó színben
van, szinte félelmetesen szépül…

– Félelmetesen? – kérdezte Szabolcsné halkan.

Már akkor mind a hárman betértek a fasorba és a kastély felé ügettek.




IV.

Másnap Szabolcsék, hogy beváltsák igéretüket, melyet Bakó csikart ki
tőlük, meglátogatták a grófot szent-eleméri kastélyában. Az öregeket is
magukkal vitték, mivel Bakó úgy kívánta. A gróf különben valóságos
feudalis udvariassággal fogadta az asszonyokat nagyszabásu
legénytanyáján és udvariasságának javarészét Forgácsnéra pazarolta,
akivel úgy bánt, mint egy anyakirálynéval.

Az eleméri kastély nagy park közepén terült el, amelynek lombos
faóriásai egészen eltakarták tetejét. A végtelen hosszu és kissé sivár
ház földszintes volt, aminek a kastély építője, Bakó néhai nagyapja volt
az oka, aki sehogysem tudta megérteni, hogy miért laknak az emberek
_egymás fejetetején_, emeletes házakban, mikor egymás mellett is
megférhetnek. Bakó, aki sokkal gőgösebb volt, semhogy külsőségekkel
akart volna imponálni a világnak, nem változtatott a kastélya igénytelen
és sivár külsején, de a háza belső berendezése rávallott az óriás
hitbizományok tulajdonosára. Rávallott a nagy libériát viselő és
kitünően betanított lakájok hada épp úgy, mint a fegyverteremmé
átalakított előcsarnok, a barát-refektóriumnak berendezett ebédlő, a
télikert, a fehér rokokó táncterem és a házigazdának angolos
egyszerűséggel és kényelemmel bebútorozott magánlakosztálya.

Ebéd után a társaság a dohányzószobába vonult. Malvin, aki szintén
cigarettára gyujtott, egy kis kereveten ült a házigazdával, Forgácsné
pedig, aki aggódva vette észre, hogy milyen hidegen viselkednek egymás
iránt a fiatal házasok, Szabolcs mellé telepedett az erkélyre. Sándor
szórakozott arccal szívta el a szivarját, az öreg asszony pedig
valósággal udvarolt neki… Forgács azalatt bement a szomszéd terembe,
hogy még egyszer sorra nézze a családi arcképek gyüjteményét. Néhányat
az öreg Bakók közül még a gimnáziumból ismert; ismerte Bakó nádort,
Bakót, a híres püspököt, Bakót, a forradalom martirját és ismerte az
áruló Bakót is, aki a soproni végvárat eladta a németnek, megvetve a
család gazdagságának és hatalmának alapját.

– Elkészültek már a látogatásaikkal? – kérdezte Bakó Malvintól.

A fiatal asszony elmondta neki, hogy kiknél jártak.

– A többiekhez mikor mennek? Torontálékhoz, Bakóékhoz?

– Nem megyünk… Az uram nem akarja… Úgy látszik, attól fél, hogy rosszul
fogadnának és én nem is töröm magamat utánuk…

A gróf halkan elnevette magát.

– Magam is azt hiszem, hogy megpukkasztaná őket az irigység, ha
szemtől-szembe látnák magát…

– Miért irigykednének reám?

– Ugyan, – hát nézzen a tükörbe! Maga ma az országrész legszebb
asszonya… Maga ma az egyetlen szép asszony!

– Mulat rajtam?

Bakó flegmatikusan kavarta a kávéját.

– A férfiakon néha mulatni szoktam, de asszonyokkal mindig komolyan
beszélek. Különben nyugodt lehet: nem vagyok szerelmes magába, de értek
némileg a női szépséghez… Maga ma úgy kimagaslik az egész vidék
asszonynépe közül, mint egy királyné a cselédjei közül… El fogjuk magát
vinni mindenhová. A nap arra való, hogy süssön, maga pedig arra való,
hogy lássák… Ez egy kicsit ostobán volt mondva, de azért igaz…

– Szabolcs nem akarja.

– Bízza reám!

Hozzájuk lépett az öreg Forgács és Bakó másra terelte a szót. Valahogyan
aztán miniatür-festményekről kezdtek beszélni és Bakó elvitte az apját
és a leányát a meisszeni szobába, hogy megmutassa az öregnek
miniatür-gyüjteményét. Mialatt az öreg úr egy festett elefántcsont
táblával a kezében az ablakhoz lépett, a gróf Malvinhoz fordult és a
szemben levő falra mutatott.

– Nézzen oda!

Az egész falat egy óriás velencei tükör takarta el. A tükör előtt
szokott valaha öltözködni Bakó boldogult édesanyja.

– Nézzen oda!

A saját alakját látta a tükörben, a délutáni nap szivárványos fényétől
körülfolyva. Karcsu, erőteljes alakját és bájos metszésü arcát, melynek
kreolos, aranyzománcu bőrére finom rózsákat festett az a csepp pezsgő,
amit az ebédnél ivott. Malvin megértette a grófot és tréfás
indignációval mondta:

– Maga bolond!

Elfordult, de a következő pillanatban megint visszanézett a tükörbe. Egy
másodpercig mohó kiváncsisággal nézte a saját képe mását; eddig is tudta
magáról, hogy érdekes és legalább is csinos, – de most egyszerre az a
diadalmas tudat járta át a szívét, hogy királyi módon szép… A vére az
arcába szökött, amint visszafordult a grófhoz.

Mikor Malvin azt mondta, hogy az ura nem akar ellátogatni a
mágnásházakba, a gróf így válaszolt: Bízza reám! Ez igéretszámba ment és
hogy Bakó komolyan szokta venni igéreteit, az kitünt már három nappal a
szent-eleméri látogatása után. E napon ugyanis a Borovszkiak hercegi
fővadászmestere hajtatott be a szabolcsfalvi kastély udvarára és mély
meghajlással két levelet nyujtott át Szabolcsnak. Az egyik magának
Szabolcsnak szólt, a másik Malvinnak. Borovszki herceg és a neje
meghívták őket vadászbáljukra, amelyet minden őszszel rendezni szoktak.
Ezek a vadászbálok nagyhírűek voltak a vidéken, ahol különösen Leticia
hercegné, mint egy deposszedált fejedelmi ház sarja, kivételes poziciót
foglalt el. Szabolcs, aki azelőtt egyszer-kétszer már megfordult a
hercegi kastélyban, remélni se merte, hogy a feleségét meghívják oda. A
kitüntetés súlyát még növelte, hogy látogatást sem tett a hercegnél.

Malvin, mikor kezében tartotta a litografált meghívót, egy pillanatig
sem kételkedett abban, hogy a meghívást Bakó eszközölte ki a számára. És
nem is csalódott föltevésében. A grófnak különben nem is került valami
nagy fáradságába a meghívás kieszközlése. Neki nagy befolyása volt a
hercegi kastélyban és Leticia hercegné, aki vérbeli princesz létére
toronytetőről nézte a világ folyását, nem igen tett különbséget azok
közt, akik odalenn nyüzsögnek és versengenek, a társadalmi létra fokain.
Talán nem is idegenkedett attól, hogy kissé megbosszantsa
arisztokratikus szomszédjait.

Szabolcs még aznap elhajtatott a másfél órányira eső hercegi kastélyba,
hogy beadja a maga és a felesége névjegyét.




V.

A vendégek a bál kezdetéig nem látták a hercegnét. Az udvarmester
fogadta és kísérte őket a kastély vendégszobáiba, ahol aztán uti
ruhájukat fölcserélhették esti ruhájukkal. Malvin, aki nem titkolhatta
el izgatottságát, még a komornája segítségével öltözködött, amikor a
szomszédos kis kamrába, ahol Szabolcs várakozott reá, bekopogtatott
Bakó. A két jóbarát öt percig cigarettázott még, aztán elkészült Malvin.
A gróf mélyen meghajolt előtte, miközben egy gyors, éles pillantással
tetőtől talpig végigmérte Szabolcsnét. Nevetve nyujtott neki kezet, az
arcán pedig meglátszott, hogy Malvin öltözködése megnyerte a tetszését.

– Menjünk a télikertbe!

A télikertben vagy harminc embert találtak együtt, ismerős és merőben
idegen arcokat. Leticia hercegné egy óriás pálma alatt ült, a herceg meg
mellette állott, néhány tiszttel beszélgetve. Szabolcs bemutatta a
feleségét a hercegnének, az pedig odaszólította az urát.

A herceg nagyon előkelő, rokonszenves és délceg férfi volt. A halántékán
már ősz a haja, de a tartása kifogástalan, a járása pedig könnyü. Szíves
és sima modoru ember, aki nagy udvariasságával néha szinte zavarba ejti
az embereket. Ezt az udvariasságát senkitől sem sajnálta,
legjelentéktelenebb vendégétől sem. Mindazáltal mindig azt a különös
benyomást tette az emberre, mintha halálosan unatkoznék és mintha csak
példátlan önmegtagadással játszaná el a szeretetreméltó házigazda
szerepét. Egy örökké türelmetlen ember benyomását tette, akit mindig
várnak valahol, akinek valami fontos dolga van másutt, de mivel tudja,
hogy itt kell maradnia, udvariasságra és jó kedvre kényszeríti magát. A
lappangó unalom és türelmetlenség alig észrevehető kifejezése mindig
megvolt a szemében, még olykor is, ha kettesbe ebédelt a feleségével,
vagy egyedül sétált a parkjában.

A hercegné az indiszkrét gótai almanak szerint huszonhét esztendős volt.
A társaságban ritka szépségü asszonynak volt kikiáltva és aki először
látta szemtől szembe, rendesen csalódottan konstatálta, hogy
jelentéktelen külsejü nő. Akik azonban hosszabban elnézték, hallották a
szavát és látták a mozdulatait: azok rendesen helyreigazították első
ítéletüket és csatlakoztak a többség véleményéhez. Első pillanatban
jelentéktelennek látszott, mivel semmi sem volt rajta feltünő; a termete
alacsony volt, de a tökéletességig arányos, az arca kissé sápadt, de
szabályos, tiszta és nyugodt.

Akit azonban kitüntetett azzal, hogy egy másodpercre megpihentette rajta
mély és nyugodt tekintetü, tiszta szürke szemét, aki hallotta hangját,
azt a szonor csengésü, édes, lágy althangot, amely beszédközben rendesen
suttogássá tompult és aki végre megfigyelte járását és táncát, melyet
bájossá tett mozdulatainak puha gráciája: az csakhamar megértette és
megszerette Leticia hercegné szépségének diszkrét karakterét.

Mikor a pesti cigány odaát keringőt kezdett játszani, a társaság
nagyobbik fele átvonult a szomszédos terembe. Bakó odalépett
Szabolcshoz.

– Te, Leticia hercegné kerestet. Megemlékezett róla, hogy halhatatlan
keringőtáncos vagy és most veled akar táncolni.

Szabolcs olyan arcot csinált, mint valaki, akinek valami nincs inyére,
de aztán átment a táncterembe. A gróf pedig karját nyujtotta Malvinnak.

– Van kedve táncolni?

– Muszáj táncolni? – kérdezte viszont az asszony.

– Isten ments! Magam is azt tartom, hogy jobb állni, mint táncolni és
jobb ülni, mint állni…

– Akkor üljünk ide.

A télikertet oszlopsor választotta el a táncteremtől; Malvin
letelepedett a márvány bolthajtás alatt álló pálma tövébe.

– Innen kényelmesen látunk… Ah, nézze a hercegnét!

Valóban elragadóan táncolt. Nagyon lassan forgott Szabolcs karján,
miközben hamvas-szőke hajában föl-fölragyogtak a diadémja gyémántjai.
Kissé oldalvást hajtotta a fejét és félig lehunyta a szemét. Meglátszott
rajta, hogy a saját mozdulatának harmóniájában gyönyörködik, mint a
fülemile a saját énekében.

– Jól ismeri maga a hercegnét? – kérdezte Malvin, aki alig tudta levenni
szemét a szép asszonyról.

– Miért kérdi?

– Szeretném tudni, hogy milyen asszony…

Bakó Malvin felé fordította arcát és meglepetten mosolygott.

– Ez naiv kérdés volt? – szólt Malvin.

– Nem, de némileg zavarba ejt. Mit válaszoljak? Én azt se tudom, hogy
milyen asszony maga. Azt se tudom, hogy milyen ember vagyok én. Egyszer
ilyenek vagyunk, máskor amolyanok. Minden helyzetben mások vagyunk,
minden új ismerősünkkel szemben mások. Nem hiszek semmiféle logikában,
egyáltalában semmiben sem hiszek, még abban sem, amit a két szememmel
látok. Sejtelmem sincs arról, hogy milyen asszony a hercegné, én csak
azt mondhatom, hogy milyennek tartom én…

– Hát mondja!

– Gyermek. Tiszta, kegyetlen és gondtalan, mint az igazi gyermek… Okos
és művelt, mint afféle csudagyermek, de azért mégis azt hiszem, hogy
félig öntudatlan életet él, tulajdonképpeni gondolat és érzés nélkül. Ha
az élet küzdés, akkor ő sohasem élt, csak vegetált, mint a virág.
Sohasem szenvedett, sohasem örült, nem gyűlölt és nem szeretett senkit
és semmit. Mindig az történik, amit akar, mindenütt nyitott ajtókat,
szolgálatkész kezeket talál, síma utakat. Ha valami megtetszik neki,
mosolyogva kinyujtja utána a kezét; ha ráunt a játékszerére, akkor
elejti, tovább megy és megfeledkezik róla…

– Emberekkel is így bánik? – kérdezte Malvin.

– Emberekkel is.

– És a férje?

Bakó egy megvető mozdulatot tett a kezével.

– Arról nem érdemes beszélni. Senki és semmi. Egy megelevenedett adat a
gótai kalendáriumból, egy név, amely két lábon jár…

Malvin elnevette magát a legyezője mögött.

– Ha már benne vagyunk a szapulásban, a házigazdáink után vegyük sorra a
vendégeiket is. Kik azok a csúnya, kövér leányok, akik folyton szemmel
tartanak?

– Soha se feszélyeztesse magát, nagyságos asszonyom: az unokahugaim, a
Bakó grófnők. Kövér, korlátolt és jószívü teremtések, amellett olyan
kiváncsiak, mint a tengerinyulak. Előre megmondhatom, hogy bele fognak
bomlani magába, mihelyt megismerkedett velük…

– És a tollbokrétás hölgy kicsoda?

– Torontál grófné. Halálosan gyűlöli magát és az egész estéje el van
rontva, mert magát is látja. Meglássa majd, hogy vacsoránál nem tud enni
egy falatot sem.

– És miért gyűlöl a grófnő?

– A mi társaságunkban a Torontál-család az arisztokratikus tradiciók
legfanatikusabb őre. Alkalmasint azért, mert a nagyapjuk szappanfőző
uzsorás volt Budán. Az ilyen emberek, ha beléptek egyszer a
főrendiházba, be szeretnék maguk után zárni az ajtót, hogy soha senki,
de senki ne lépjen be utánuk… Hanem mivel most együtt vannak, jó lesz,
ha megismerkedik velük. Ezen előbb-utóbb túl kell esnie és jobb, ha _én_
ismertetem meg velük, mint _más_…

Malvin kissé habozott, de aztán elfogadta a gróf karját és elvezettette
magát a Bakó-leányokhoz. Mialatt mosolygó szájjal udvarias banalitásokat
mondtak egymásnak, Torontál grófné, aki ott állt a leányok mellett,
sarkon fordult és fölbiggyesztett szájjal tovább akart állani. Bakó
azonban utána szólt:

– Szabolcsné őnagysága abban a szerencsében kiván részesülni, hogy
megismerkedjék a grófnővel. A grófnő aztán lesz olyan kegyes, hogy
bemutatja Anna grófnőt a nagyságos asszonynak?

Fölemelt hangon mondta, miközben hideg szemével kicsinylőleg végignézett
Torontálnén. Meglátszott rajta, hogy képes volna goromba hangon is
beszélni az asszonynyal. Az ilyeneket különben már megszokták tőle.
Fiatalabb korában, mikor az ország első pártijának volt kikiáltva, a
társaság kényeztetett kedvence volt, akinek mindent megengedtek. A
hölgyek akkoriban kedvesnek találták minden maliciózus ötletét, a
férfiak pedig respektálták szeszélyeit. Ma már nem találták annyira
kedvesnek, hóbortosnak is nevezték, de már nem tudták vagy nem merték
talpáról ledönteni a bálványt, amelyet maguknak faragtak.

Éjfél felé az ebédlőben fölállított apró asztaloknál fölszolgálták a
vacsorát; Bakó Szabolcsékhoz telepedett és kivette az inasok kezéből a
tálakat, hogy maga szolgálja ki az asszonyt. Később a hercegné is
hozzájuk szegődött. Láthatólag jókedvü volt, az ajkán állandó mosoly
ült, miközben szórakozott szép szeme hosszan megpihent Malvin arcán.

– Mulat? – kérdezte, miközben egy pompás őszibarack után nyult.

Aztán odahajolt Bakóhoz és inkább a szemével, mint a szájával kérdezte?

– Ki ez a csinos asszony?

Időközben már megfeledkezett az őszibarackról és egy óriás termetü
tábornokra irányította a gróf figyelmét.

– Varga ezredes, ugy-e?

– Nem, hercegné. Nikolinszky tábornok.

– Ah igen, emlékszem!

Meglátszott rajta, hogy nem emlékszik semmire. Aztán édes, vontatott
hangján a jövő télre vonatkozó terveiről kezdett beszélgetni. Közbe
megint a kezébe vette a barackot, kétfelé vágta, a tányérra tette és
megkinálta vele Malvint.

– Reggelig is elülnék itt magukkal, de kötelességeim vannak! Jőjjön
Bakó!

Három lépést tett csak a Bakó karján.

– Az a csinos asszony Szabolcsnak a felesége?

– Igen, hercegné.

– Mióta?

– Másfél esztendő óta.

A hercegné hangja suttogássá tompult.

– Szeretik egymást?

– Óh igen… Hogy is ne szeretnék egymást?

– Persze, hiszen házastársak… mondta a hercegné szórakozottan. Majd
hozzátette: – És – nagyon szeretik egymást?

Bakó egy kissé gondolkozott, a szeme összetalálkozott a hercegné szürke
szemének nyugodt pillantásával.

– Szeretik egymást, amennyire okos emberek másfél évi házasság után
szeretni szoktak…

A hercegné elmosolyodott és kissé hangosabban mondta:

– Igazán bűbájos asszony és nem való, hogy magát megfosztom a
társaságától… Szólítsa nekem ide Szabolcsot, majd ő tovább kisér…

Egész raja az uraknak rohanta meg Bakót, hogy mutassa be őket Malvinnak.
A kitüntető figyelem, amelyben Leticia hercegné a fiatal asszonyt
részesítette, ebben a társaságban elég volt arra, hogy bizonyos poziciót
szerezzen neki. A gróf sorra bemutatta az urakat, utólagosan halk és
maliciózus kommentárral kisérve a távozókat. Tulajdonképpen epés és
rossznyelvü ember volt, aki láthatólag mélységesen megvetette a
legnagyobb részét azoknak, akik mindennapi társaságához tartoztak.

– Ezt nevezem aztán emberszólásnak! – mondta nevetve Malvin, mikor
megint kettesbe maradtak.

– Legyen nyugodt, ezzel csak megtoroljuk azt, amit kétségkivül ellenünk
vétenek.

– Azt hiszi, hogy bennünket is megszólnak?

– Bizonyos vagyok benne, hogy már is megtették. Ha egyebet nem mondanak,
legalább is azt fogják mondani, hogy udvarolok magának.

– Ah?

A gróf pezsgőt töltött a poharába.

– Bántaná az ilyen beszéd? – kérdezte aztán.

– Nem, mivel tudom, hogy nem igaz.

– És vajjon bántaná-e Szabolcsot?

Malvin ajkán keserü mosoly jelent meg.

– Őt talán még akkor sem bántaná, ha igaz volna.

A gróf észrevette Malvin különös mosolyát s azért sietett a beszédet más
tárgyra terelni. Gúnyos és kötekedő modoru ember volt, de ha éppen úgy
tetszett neki, akkor tudott mulatságos, kedves és gyöngéd lenni.
Malvinnal állandóan bizonyos szeretetreméltó fölény hangján beszélt,
mint egy fiatal apa a felnőtt szép leányával. Nem titkolta, amit
Szabolcsné a nők helyes ösztönével különben is régen eltalált már: hogy
a fiatal asszony szépsége nagy hatással van reá. Láthatólag nem tudott
betelni Malvin szépségével s a néma hódolat és elismerés, melyet a
pillantásai kifejeztek, ha állandóan bizonyos zavarban tartotta is az
asszonyt, mégis kimondhatatlanul jól esett neki. Minden nőnek jól esik
az ilyesmi.

A hercegné időközben magával vitte Szabolcsot, végig az egész termen.
Itt is, ott is, meg-megállapodott egy asztalnál, hogy egypár kitüntető
szót intézzen vendégeihez, de ha Szabolcs ilyenkor vissza akart vonulni,
a hercegné belevonta a társalgásba, így adván értésére, hogy még igénybe
kivánja venni szolgálatát. Mikor a terem alsó végére értek, megint
Szabolcs karja alá fűzte a kezét.

– A martiriuma nem tart már sokáig… Vezessen még ki a verandára, friss
levegőt akarok szívni, aztán visszaadom a szabadságát…

A veranda, amelyre kiléptek, a kastély kertjére vezetett. Az őszi
éjszaka meglehetősen hűvös volt és odakünn egy lelket sem találtak. A
hercegné két kezével a márványkorlátra támaszkodott és a fekete bokrok
mögött fölbukkanó holdra tekintett, miközben némán és teli tüdővel
szívta a nedves éji levegőt.

– Meg fog hülni! – figyelmeztette Szabolcs az asszonyt.

A hercegné nem válaszolt és nem is mozdult, Szabolcs pedig, akinek
eszébe jutott, hogy a nagyterem kerevetén egy fehérprémes bundát látott
heverni, elhozta a bundát és szó nélkül ráterítette az asszony mezítelen
vállára. Leticia hercegné mosolyogva bólintott a fejével, aztán
összevonta nyakán a bundát.

– A felesége várni fogja, – mondta halkan.

– Egyedül akar lenni, hercegné?

– Én? Én semmit sem akarok, csak nem akarok a terhére lenni.

Szabolcs válasz helyett ráült a márványkorlátra, aztán jó ideig
figyelmesen vizsgálgatta a hercegné profilját. A hold különös
világításában olyan volt, mint egy márványszobor arca: hideg, tiszta és
mégis megindítóan bájos. Az a merev mozdulatlanság talán póz volt, de
tökéletes póz.

Leticia hercegné egy ideig némán és mozdulatlanul állott az erkélyen,
megfeledkezve önmagáról és vendégéről. Aztán egy könnyü mozdulatot tett
a fejével, mintha föl akarná magát rázni fásultságából. Valami banális
beszélgetést kezdett és megérzett az erőltetett élénkségén, hogy csak a
jó illem kedveért fárasztja magát.

– Ugy-e, nagyon szép őszi est? Ugy-e itt az ősz a legszebb évad?
Gondolja, hogy ez az időjárás sokáig eltart?

– Az idén tovább szándékozik falun maradni, hercegné?

– A meddig csak lehet. Bevárjuk az első havazást, aztán Bécsbe megyünk
egyenesen… Az idén nem fogunk utazni.

Oly élénk hangon mondta ezeket a semmiségeket, mintha bizonyítani
akarná, hogy nagyon jól mulat Szabolcs társaságában. Közbe egy
pillanatig nem vette le szemét a gavallérja arcáról; azzal az átható,
vizsgáló és naiv pillantással nézte, amelylyel az asszonyok a bolti
kirakatokat szokták mustrálni.

Azt kérdezte:

– Szeret vadászni, Szabolcs?

– Óh igen. Egyik szenvedélyem a vadászat.

– Én is szeretek. De falka mögött nem mulattat a vadászat.
Legszivesebben puskával járom be az erdőt, nem is nagy hajtóvadászaton,
hanem kettesbe, hármasba cserkészve…

Szabolcs egyszer már látta a hercegnét vadászruhában, tiroli tollas
kalappal a fején, térdig érő szoknyában, könnyü puskával a vállán. Most
elképzelte, hogy nem lehet utolsó élvezet a szép asszonynyal így
elbarangolni, a lombjukat hullató erdőkben.

– Egyszer majd eljön vélem? – kérdezte e pillanatban Leticia hercegné.

Szabolcs meghajtotta magát.

– A mikor parancsolja.

– Igazán? Megteszi nekem ezt a szívességet? Megigéri?

Szinte könyörögve nézett Szabolcsra, aki aztán halkan elnevette magát.

– Miért kér a hercegné, mikor jól tudja, hogy csak parancsolni kell?

– Igazán? Nekem parancsolnom szabad? És engedelmeskedni fog? Óh, – majd
szaván fogom!

A szeme szinte sugárzott a naiv örömtől, de a szavából inkább az
udvariasság érzett ki, mint az őszinteség. Szabolcs tudta, hogy a
hercegné udvarias és kegyes, elvből mindig és mindenkivel szemben, és
hogy sohasem mulasztja el az alkalmat, hogy valakit – férfit vagy nőt,
urat vagy szolgát – kitüntessen és megörvendeztessen. Ezt belenevelték
még kisbaba korában, mikor keztyűs kezecskéjével csókot intett az udvari
fogat előtt tisztelgő katonáknak és mikor egy rajnaparti kis székváros
egész lakossága rajongott a _kis princessz_ megkapó szerénységeért…

– Vezessen vissza a terembe, Szabolcs!

Odabenn lecsusztatta remek válláról a bundát, amelyet aztán úgy kaptak
föl estében a lakájok, ő maga pedig könnyü főhajtással elbúcsúztatta
Szabolcsot és a Bakó grófnőkhöz telepedett. Félóráig még ott látta
Szabolcs a vendégek közt, amint szelid mosolylyal az ajkán, édes hangon
udvarias semmiségeket suttogott a hercegné, aztán visszavonult a
társaságból.




VI.

Egy kisebb baleset érte Szabolcsnét, a melyről senki sem sejtette, hogy
még nagyobb következményei is lehetnek. Malvin ugyanis meghült a
hercegné bálján és egypár napig gyöngélkedett. Az a csepp láza, ami
esténkint elfogta, nem akadályozta meg abban, hogy a férjével látogatást
ne tegyen Bakóéknál és Torontál grófnénál.

Bebizonyult ezúttal, hogy Bakó Mihály tényleg jól ismeri embereit: a
Bakó-leányok az első látogatás után formálisan beleszerettek Malvinba.
Úgy szerették meg, mintha fiatal emberek volnának: csodálták Malvin
idegenszerü szépségét, megbámulták kezének és lábának finom formáját és
végül már elragadónak találtak rajta mindent, még azt is, ami közönséges
volt. Ezek a kövér, rút leányok gyermekes módon jószívüek voltak.
Meglehet, hogy a Malvin iránt érzett rokonszenvükben az ellentétes
pólusok vonzásának törvénye érvényesült, valószínübb azonban, hogy Bakó
bátyjuk, aki azt tudta velük elhitetni, amit akart, egyszerűen beugratta
őket a Malvin-kultuszba.

Torontálnét nem találták otthon Szabolcsék. Eleintén azzal
gyanúsították, hogy eltagadtatta magát, egypár nappal később azonban a
grófné megjelent Szabolcsfalván, hogy viszonozza a látogatásukat. A
férje nem jöhetett, mivel a főrendiház ülésein akadt dolga, Anna grófnő
szintén nem jöhetett, mivel gyöngélkedett.

E látogatás alkalmával megint bebizonyult, hogy a gondviselés vagy a
véletlen, határozottan elősegíti Malvin asszony társadalmi ambicióit.
Miközben ugyanis a grófné éppen valami maliciózus célzást tett Bakó
Mihályra, aki oly lovagias ragaszkodással viselkedik a Szabolcs-ház
irányában, megjelent a hercegi fővadászmester és délutáni négy órára
bejelentette a herceg és Leticia hercegné látogatását.

Az édesanyja halála óta a grófné nem érzett akkora fájdalmat, mint e
pillanatban. A hercegi pár látogatásának híre egészen megtörte; sápadt
volt, sőt némi szédülést is érzett; haza kellett mennie. Pedig ha
megvárta volna Borovszkiék megérkezését, némileg megvígasztalhatta volna
az a körülmény, hogy nem jöttek díszhintón, hanem könnyü parkkocsin,
amelynek négy tarka ponnyját maga Leticia hercegné hajtotta.

Bármilyen fesztelenül érintkezett különben a vármegyei uri családokkal:
az ilyen hivatalos szinezetü alkalmakkor a hercegi pár mindig
hangsúlyozta – ha diszkrét módon is, azért elég érthetően – a
rangkülömbséget, amely közte és a többi emberfia közt volt. A hercegné a
rendesnél egyszerűbben volt öltözve, a látogatás pedig mindössze tíz
percig tartott. A társalgás majdnem kizárólag a Malvin gyöngélkedése
körül forgott.

– Nem vagyok magával megelégedve, kedvesem. Mi baja?

– Semmi, hercegné, csak egy kis bágyadtság…

– Az őszi levegő nem tesz magának jót… Az esték már hűvösek… Délre kell
utazni!

Amikor elment, egy lompos, nagy kutya ragadta meg a figyelmét.
Közönséges fehér kuvasz volt, amely a cselédházaktól ideszemtelenkedett
a verandára.

– Pompás állat. Soha sem láttam még ilyet. Milyen faj ez? Hol lehet
ilyet kapni?

Az eleméri réten mindennap féltucat ilyen kutya ugatta meg a hercegné
kocsiját, de ő nem emlékezett vissza, hogy valaha látott volna ilyet.
Meglehet egyébként, hogy ő, aki mindig szeretetreméltó volt, szükségét
érezte, hogy egyszer egy parasztkutyát is kitüntessen kegyes bókjaival.
Amikor Szabolcs mosolyogva fölajánlotta neki az állatot, a hercegné
fejét rázta.

– Nem! Nem akarom megfosztani tőle!

Azzal fölmászott a kocsijára. Szabolcs, aki már előbb parancsot adott,
hogy tartsák készen a paripáját, nyeregbe szállott és a birtoka
határáig, az eleméri országútig elkísérte a kocsit. Rövid galopban
haladt a gyorsan ügető négyes mellett és valahányszor Leticia hercegnére
nézett, aki testhezálló sötét ruhájában kissé sápadtabb volt mint
rendesen, mindig feléje fordult a hercegné mosolygó pillantása.
Gyermekesen tiszta szemének szelid és szórakozott kifejezésével különben
meglepő ellentétben állott az az éles határozottság és kíméletlen erő,
amelylyel négy lovát meg tudta fékezni.

Egész úton alig váltottak egypár szót. Az országútra érve, a hercegné
megállította kocsiját és Szabolcs felé nyújtotta keztyűs kezét.

– Isten önnel, itt elválnak utaink. Nem felejtette még el, hogy együtt
fogunk vadászni?

Mire Szabolcs visszatért a kastélyába, a feleségét ágyban találta. Erős
láza volt és mikor a hercegné elbúcsuzott, már alig tudott állani a
lábán. Forgácsék meg voltak rémülve és maga Szabolcs is türelmetlenül
várta az orvos megérkezését. Estefelé elmult a láz, de Malvin köhögött.
A vidéki orvos azt mondta, hogy erős hülés, egyéb semmi. Egypár nap
mulva gyöngült a láza, de az asszony még egyre köhécselt és az egyetemi
tanár, akit Szabolcs táviratilag hívott le a fővárosból, azt mondta,
hogy Malvinnak gyönge tüdőhurutja van. Jó lesz, ha a hűvös ősz elől
elviszik valahová délre. Akár Abbáziába. A Monte Maggiore örökzöld
tövében hamar fel fog gyógyulni.

És négy nappal később, egy hétfői nap reggelén, Malvin, Szabolcs és az
öreg Forgács egyik abbáziai nyaralóban találták magukat, amelynek
szobáit félig nyitott, óriás utikosarak és bőröndök borították és
amelynek ablakai alatt a Quarnero kék habjai morajlottak. Forgácsnét nem
hozták magukkal. Az öreg úr, akit dühbe hozott a megszeppent asszony
örökös sopánkodása, egyszerűen Budapestre vezényelte a feleségét, ő maga
azonban a világ minden kincseért sem maradt volna el beteg leánya
mellől. A levegőváltozás tényleg kitünő hatással volt Malvin
egészségére: a láza elmaradt és alig egypár nappal a megérkezése után
már megint kedve telt az öltözködésben.

– Mindennap négy ruhát vesz magára, – írta Forgács a feleségének, –
ebből is láthatod, hogy nincs már semmi baja!

Malvin különben egy hétig derekasan unatkozott az Adria partján. A
fürdőhely tele volt magyar és osztrák mágnásokkal, akik lármás
tennisz-versenyeket és yacht-kirándulásokat rendeztek, azonban az
ismerkedés itt, a divatos fürdőhelyen, nem ment oly könnyen, mint a
falusi élet fesztelen környezetében. Összes ismerősei közül csak
Torontálék voltak itt és abból a hideg impertinenciából, amelylyel a
grófné Malvin köszöntését fogadta, Szabolcsné meggyőződhetett, hogy
bölcsen cselekszik, ha egyáltalában távol tartja magát a társaságtól.

Malvinnál jobban csak a férje unatkozott. Amióta a szabolcsfalvi
fasorban olyan kíméletlen hangon beszélt a feleségével, többé nem merült
föl köztük ellenségeskedés, de nem is közeledtek egymás felé.
Mindaketten letették a fegyvert, nem hogy békét kössenek, hanem hogy
állandó fegyverszünetben éljenek egymás oldalán. Szabolcs, inkább
pillanatnyi gyöngeségből, mint meggondoltan, tett ugyan egyízben egy
eredménytelen kísérletet, hogy változtasson viszonyukon. Egyízben
ugyanis megcsókolta a felesége szép kezét, mikor az provokálóan ott
pihent a széke karján. Az asszony meglepetten vonta vissza kezét, aztán
lángvörös arccal mormogta:

– Hagyja! Ez már nem való nekünk!

Szabolcs egy pillanatig kedvet érzett, hogy hatalmas karjával
erőszakosan magához ölelje a feleségét (ha más okból nem is, hát csak
azért, hogy meggyőződjék róla, mennyire képes neki ellentállani), de
aztán meggondolta magát és vállat vont.

– Amint tetszik!

A hallgatag egyezséget, amely kettőjük közt létrejött és amelynek alapja
a kölcsönös türelem volt, Malvin különben jobban respektálta, mint
Szabolcs. Neki olykor nagyon nehezére esett ez a türelem. A feleségének
viselkedése gyakran fölbosszantotta és újabban voltak pillanatai, mikor
Malvint fölötte ellenszenvesnek találta. Lealázta az asszony lázas
erőlködése, hogy utat törjön magának a főrangu társaságba; gyakran
izléstelennek találta a ruházkodását, amiben a sporthölgy exotikus
hajlama nyilatkozott meg; úgy találta, hogy Malvin modora is inkább
föltünő, mint disztingvált, valamint a szépsége is olyan természetü…

Különben: Georges Dandin, te akartad!

Egy hétig volt már Abbáziában, mikor egyszerre eszébe vette, hogy neki
Szabolcsfalván igen sok dolga maradt elintézetlen. Az istállók építését
még az idén be lehetne fejezni, az ebédlőnek tervbe vett kibővítését is
hamarosan el lehetne végezni. A gazdatisztjétől egész csomó távirat és
levél érkezett már, amely mind arról tanuskodott, hogy Szabolcsfalván
fejetlenség uralkodik.

– Haza kell mennem…

Az öreg Forgácsnak ez ellen nem volt semmi kifogása. Malvinnak még annyi
sem. El lesznek ők ketten is. Sándor majd visszajön, ha elvégezte a
dolgait.

Mikor a fiumei csavargőzös hídján elbúcsuztak tőle, Szabolcs ajka
gyöngén megérintette Malvin homlokát.

– Vigyázzon egészségére!

– Isten áldja meg!

Forgács és a leánya visszatértek a nyaralójukba, ahol az öreg úr azon
törte a fejét, hogy valami szórakozást eszeljen ki a leánya számára,
nehogy a férje távollétében nagyon elunja magát. Erre azonban nem volt
semmi szükség, a szórakozás másnap már megjött, még pedig Voloska felől,
saját gőz-yachtján…

Reggel, mikor Malvin kinézett az ablakon, egy fehérkéményü, karcsu hajót
látott a parttal szemben macskázni. A födélzeten hófehér-ruhás matrózok
sürögtek-forogtak, a hajó farán meg aranybetűkben ott ragyogott a neve:
_Hableány_.

– Nini, magyar hajó! – mondta Forgács, akiben fölébredt a nemzeti
büszkeség.

Déli sétájukon összetalálkoztak a hajó gazdájával: Bakó gróf volt.

– Szép kezét csókolom! – mondta nyugodtan. – Hát illik így megszökni
hazulról?

– Maga hogy került ide? – kérdezte Malvin, akinek arca kipirult az
őszinte örömtől.

– Algirba készülök, egyelőre azonban itt maradok egypár napig. Hogy
mulat, szép asszony?

– Nem jöttünk ide mulatni, hanem gyógyulni. Különben nem ismerek senkit
a sok ember közül…

– Hihetetlen! – mondta Bakó – pedig magának szórakoznia kell, az unalom
csak egészséges embernek való… Azért hamar el kell foglalnia a helyet,
amely magát egyedül megilleti: az évad királynőjének trónusát…

– Ugyan? – nevetett Malvin.

– Mondom, huszonnégy óra alatt meg kell kezdenie uralkodását…

A gróf azzal elbúcsuzott tőlük s csak délután látták viszont, mikor a
katonazenekar hangjai mellett a verőfényes parkban sétáltak. Egy
nyulánk, kékszemü, szőke fiatalember oldalán közeledett, akire ezer
kiváncsi szem irányult és aki előtt a parkban beszélgető öreg
generálisok mereven szalutáltak.

– A királyi herceg! – suttogta Forgács.

Bakó megállott előttük s mély meghajlással, de bizalmas mosolylyal
mondta:

– Bemutatom királyi fenségednek rokonaimat: Szabolcsné asszonyt és
Forgács urat…

A Szabolcshoz való rokonsága alapján, Bakó ezúttal nevezte először
rokonának az asszonyt. Malvin mélyen meghajolt, mikor kezet fogott a
királyi herceggel, két perccel később pedig, mikor a fenség oldalán
folytatta sétáját, eszébe jutott a Bakó igérete, hogy ő fogja megtenni
az évad királynőjének… Persze, ha az ember malmára ilyen Niagara-zuhatag
hajtja a vizet!

Tudvalevő dolog volt, hogy a fiatal Sándor főherceg nagy barátsággal
viseltetik Bakó iránt, vagy – miként aulikus körökben mondták – kiváló
jóakaratával tünteti ki a grófot. Bakó annyiban igazi nagyúr volt, hogy
inkább fölfelé volt dölyfös, mint lefelé és nem is kereste ezt a
kitüntető, de hébe-korba ugyancsak terhes barátságot, – de talán éppen
ennek köszönhette, hogy nagy befolyást nyert a fiatal fenségre, aki
idősebb és tapasztalt mentorként tisztelte. A királyi herceg
meglátogatta Bakót, akinek birtokain is szivesen vadászgatott, és
elmulatott és azt is beszélték, hogy a gróf _Hableány_-t is csak azért
építtette, hogy eszköze legyen fenséges barátja szórakoztatásának.

A herceg, miközben Malvin oldalán sétált, a parkban, több ízben
visszafordult, hogy megszólítsa az öreg urat, akit következetesen
_kedves gróf Forgácsnak_ nevezett. Mikor aztán az öreg kötelességének
tartotta, hogy alattvalói alázatossággal fölszólaljon a grófi cím ellen,
a fenség könnyed mosolylyal bocsánatot kért tőle és attól kezdve már
csak _kedves báró Forgácsnak_ nevezte.

Aztán elváltak egymástól. A királyi herceg karonfogta Bakót, miközben
mosolygó főhajtással közeledett egy kifestett arcu öreg asszony felé.

– Fürstin Lichtenegg platzt vor Wuth, – súgta, – es ist zu amüsant!

Megszólította az öreg asszonyságot és a védnöksége alatt álló
csehországi jótékony egyesületnek sorsa után tudakozódott. A válasz
láthatólag kielégítette. Tovább ment Bakóval.

– Sie ist wirklich reizend!

– Fürstin Lichtenegg?

– I – wo! A másik, a barnaszemü fiatal…

Másnap a felség magára vette sorhajóhadnagyi egyenruháját, meg az
aranygyapjas rendjét és elutazott Triesztbe. A hozzátartozói Miramareban
várták.

Az évben nem látták többet Abbáziában, de a félnapi ott tartózkodása
éppen elég volt arra, hogy az egész udvarképes és nem udvarképes
közönség figyelmét állandóan ráterelje arra a szép asszonyra, akivel
félórát elmulatott a kaméliás-fák árnyékában. Megindultak a kombinációk
és a pletykák, de a rágalmakat is olyan hangon adták tovább az
asszonyok, hogy kicsengett belőle az irígységük. És Malvin egyszerre
azon vette észre magát, hogy Lichtenegg hercegné, aki egyébként arról
volt nevezetes, hogy a legvakmerőbb plein-air-színekkel festette az
arcát, nagyon nyájasan kezdi szemlélgetni lorgnonján keresztül. Torontál
grófné pedig egy nap minden bevezetés nélkül a nyakába borult.

– Hát te itt vagy, kincsem?

Szabolcs már akkor régen megérkezett a falujába. A gazdaságban nagy
szükség volt reá, – az istállók, – az őszi munkák… Amikor hazautazott, a
vasuti kupéban átfutotta a leveleket, amelyeket az ispánja küldött
utána. Ezek közt volt egy, amelynek címét női kéz írta, gótikusan
vékony, hosszu, hideg és mégis harmonikusan egymásba fonódó betűkkel,
aminőkhöz hasonlókat a fejedelmi levéltárak régi kéziratain lehet látni.

„Ha tudnám, hogy kérésem teljesítése nem esik nehezére, akkor megkérném,
hogy emlékezzék meg a közös vadászatainkra vonatkozó megállapodásunkról.
Talán szívesen fogja hallani, hogy az idei vadállományunk kedvező.
Üdvözli

_Leticia_.“

A levél fogalmazása épp oly hideg, tartózkodó és erőltetett, mint maga
az irás, de Szabolcs azt a finom, alig érezhető és titokzatos illatot,
amelyet az idei vadállomány kedvező voltát hangsúlyozó vastag papir
árasztott, oly mohón szívta föl, mint hajdan a szerelmi légyottokról
szóló levélkék illatát.




VII.

Az ősz már nagyon előre haladt és a hosszu akácfasor kopasz és szomoru
volt, amikor Szabolcs áthajtatott a Borovszki-kastélyba. A hercegi pár
együtt fogadta. A férj most is bántó módon udvarias volt, – az ember
végtelen kicsinylést gyanított a megalázkodó szívessége mögött, – az
asszony pedig nyugodt és szórakozott, mint rendesen. Amikor Szabolcs a
vadászatra terelte a szót, a hercegné feltünően feledékenynek mutatta
magát.

– Vadászat? Ah igen, maga szeret vadászni és most már emlékszem: szó
volt róla, hogy együtt fogunk vadászni…

Később Szabolcsné után tudakozódott és ekkor kitünt, hogy nem emlékezett
már vissza Malvin betegségére, az elutazásról pedig még nem is tudott.
Szabolcs azt kezdte gyanítani, hogy a hercegné őt hosszu elmaradásáért
akarja megbüntetni hidegségével és e föltevésben megerősödött, mikor
Leticia asszony a félreértés eloszlatása után egyszerre nagyon kegyes
lett hozzá.

– Ha akarja, holnap reggel már vadászhatunk… Itt marad éjszakára a
kastélyban és korán reggel a nyakunkba vesszük az erdőséget…

Estebédhez a hercegné tetőtől-talpig átöltözködött. Ő a maga kedveért
öltözött és kivágott ruhában ebédelt akkor is, ha kettesbe volt a
férjével. Most hárman voltak és miközben a pohárszék mellett álló
udvarmester néma kézmozdulatokkal igazgatta a fölszolgáló lakájokat.
Szabolcs kedve szerint szemlélhette az asszonyt. Egy pillantását, egy
mozdulatát sem leshette meg, amelyből azt lehetett volna következtetni,
hogy a hercegné kacérkodik vele. És mégis! Valami parányi melegség a
hangjában, ha vendégéhez intézi a szót, valami öntudatlan grácia a
mozdulatában, ha feléje fordítja a fejét, egy alig észrevehető, finom
árnyalat a modorában; mind megannyi aranypók, amely gyors sürgéssel
összekötő szálakat sző kettőjük között. Asztalbontásnál, mikor a
szalonba mennek teázni, Szabolcs úgy érzi, hogy a hercegné keze a
rendesnél kissé súlyosabban nehezedik a karjára. A fizika törvényei
szerint nem is érezhette, mert súlyban kifejezve alig lehet több egy
gram tizedrészénél – de mégis érzi.

A szalon sarkában csak egyetlen csipkeernyős lámpa égett a teázó asztal
mellett: a lámpa puha, piros fénye megvilágította a hercegné karcsu
alakját, a lábától a könyökéig, de a válla és a feje, amely a szék
vállára tett selyemvánkoson pihent, a barna árnyékban maradt. Szabolcs
felé fordította az arcát, miközben a férjének egy szenzációs ékszerlopás
részleteit beszélte el, mit az ujságból olvasott. Jó emlékezőtehetségről
tanuskodó pontossággal idézte a megkárosult ékszerészek s az orgazdák
nevét, – a homály védelme alatt pedig egyre Szabolcson pihentette a
szemét. Komolyan, kiváncsian, szinte vallatva. (Mintha így akarna hozzá
szólani: Nálam vagy! Tudod, hogy én ki vagyok? Tudod, hogy miért
hívtalak ide? Valld meg! Tudod?) Aztán kérve, parancsolva, türelmetlenül
összeráncolt szemöldökkel. Még a kis kezét is ökölbe szorította. (Ide
nézz! Reám! Mindig csak reám! Akarom – mert…!) Mikor elfogta a Szabolcs
pillantását és magához láncolta, édesen elmosolyodott, a pillantása
pedig szelid és hízelgő lett. (Így! Most jó vagy… Én is jó vagyok… Tudok
nagyon, de nagyon jó lenni!) Most nedves, szikrázó…

Vagy csak Szabolcs képzelte el mindezt, miközben a szeme a homályban
sziporkázó gyémántok fényétől hallucinált? Leticia hercegné azalatt
tovább beszélt, halk és kissé száraz hangon, Steinerről, az ékszerészről
és Lővingerről, az orgazdáról. Azután fölkelt és a szőnyegre dobta a
könnyü selyempárnát.

– Mivel azonban Szabolcs szomszéd nem hallgat az én érdekes
történetemre, duzzogok és aludni megyek… Jó éjszakát!

Ez volt az első tréfás szó, amit Szabolcs tőle hallott. Kecses
meghajlással kezet nyujtott az uraknak és visszavonult.

Szabolcs, mikor magára volt a vendégszobában, még jó ideig
elgondolkozott mostani helyzetén. Az a különös, kijózanító érzés vett
erőt rajta, amely ránk támad néha, ha egyedül találjuk magunkat idegen
helyen: Miért vagyok én itt? Mit akarok én itt?

Eléggé ismerte önmagát és tudta, hogy nem szerelmes a hercegnébe. Nem
sokszor esett meg vele, hogy komolyan beleszeretett valakibe és olyankor
másképpen kezdődött a dolog. Ami most emésztette, az nem szerelem, hanem
kiváncsiság volt. Ellenállhatatlan, démoni kiváncsiság, hogy belenézzen
egy idegen, zárkózott és dölyfös asszony lelkébe. Bolond módon izgató
kiváncsiság, hogy lássa nyugalmából kizavarva, szerelmesen, epedve,
megalázkodva, akit mindig csak tisztán, hűvösen és büszkén tudott
elképzelni. És megszólalt a hiúsága is. A kalózvezér emésztő hiúsága,
aki apró rablóhadjáratoktól jóllakottan, fölszaporodott flottájával
megjelenik a száztornyu, büszke királyváros előtt, hogy hódítóvá legyen
kalandorból.

Kékes sárga fényü, valószinütlen világításu őszi hajnal volt, mikor
másnap a vadászfogat kiröpítette őket az erdészlakhoz. Ott leszálltak,
kopóiknak füttyentettek, és vállukra vetett fegyverrel folytatták
útjukat. Leticia hercegné férfias szabásu vadászruhát viselt: térdig érő
lóden-ruhát, hosszu csizmát, szarvasbőr keztyűt. Ebben a jelmezben még
kisebbnek és karcsúbbnak látszott, mint egyébkor. Tulajdonképpen olyan
volt, mint egy csinos fiu, mikor hatalmas termetü barátja oldalán
haladva, kis lakk-csizmája orrával a zörgő harasztban gázolt. És az
egész modorára, mindkettőjük beszédjére is befolyással volt férfias
külseje: jókedvü közömbösséggel beszélgettek, mint jó cimborák,
kizárólag vadászdolgokról. Az első őzcsapat, mit kopópárjuk eléjük
hajszolt, bántatlanul szabadult: Szabolcs a hercegnének akarta átengedni
a lövést és az asszony elhibázta a bakot. A másodikat lelőtte. Odafutott
a bokrok közt vergődő állathoz, mikor azonban megtört szemét és patakzó
vérét látta, megborzadt kissé és elsápadt. Szabolcs aggódva nézett reá,
pedig nem volt oka az aggodalomra: az asszony éppen ezért a borzongásért
és elsápadásért szerette a vadászatot.

Villásreggelire visszatértek a kastélyba. Szabolcs aztán kocsijára ült
és hazahajtatott.

– Holnap hat órára! – szólt utána az asszony.

Ez így folyt egy hétig. A hercegné rendesen hajnali lámpafénynél,
csizmásan és kucsmával a fején, teával várta a társát, aztán
bebarangolták a kopók csaholásától hangos bükköst, délben pedig azzal
búcsuztak el egymástól, hogy viszontlátásra holnap.

A hetedik napon darás eső lepte meg őket a hegyháton. Jó ideig egy
faóriás alatt megvonulva, akarták bevárni az eső végét de mivel
időközben az egész szemhatár szürkébe borult, a ködös esőben
nekiindultak az erdészlaknak. Útközben bőrig megáztak és Szabolcs
elküldte a kerülőt a kastélyba, hogy hozzon födött hintót és rendelje ki
a komornát, száraz ruhával a hercegné számára. Már késő délután volt
mikor végül a kastélyba értek.

– Menjen haza a födött kocsival, – mondta Szabolcsnak Leticia hercegné.
– Vagy ha akarja, ebédeljen velem…

Szabolcs átöltözött és a dohányzó szobába ment, hogy tálalásig átlapozza
a hírlapokat. Félóráig olvasott magában, mikor rányitott a hercegné.
Szokása szerint kivágott esti ruhában volt, kemény férfigallér helyett
gyöngysort viselt a nyakán, csizma helyett papírvékonyságu cipőt a
lábán. Semmi nyoma nem látszott rajta a kiállott fáradalmaknak, nyugodt
és üde volt, mikor szórakozott mosolyával köszöntötte vendégét.

– Éjjelre egy különös, nagy virág nyílt ki a télikertünkben, de én nem
tudom a nevét…

Később hozzátette:

– Akarja látni?

Vastag gyékényen járva, némán körülsétáltak a nagy, csendes termen,
melynek villamos lámpái felé exotikus növények nyujtották óriás
leveleiket.

– Hűvös van itt! – mondta a hercegné, mikor megálltak az ismeretlen
virág előtt.

Szabolcs magával hozta a hercegné prémes gallérját és most a vállára
adta. Miközben ráadta, az asszony megborzongott és lehunyt szemmel
Szabolcs kitárt két karjába símult. Szabolcs egy pillanatig az ajkán
érezte a hercegné hajékének hideg gyémántjait, aztán tovább mentek
karonfogva, lassu léptekkel, lehajtott fővel és erősen dobogó szívvel.

Ebédnél jóformán csak az asszony beszélt. Pedig Szabolcs is bátran
beszélhetett volna akármit: ezek a borotvált arcu inasok nem
gondolkoztak és nem figyeltek semmire, csak az udvarmester arcára. Mikor
aztán kettesbe maradtak a teázó szobában, a hercegné törte meg elsőnek a
csendet. Jó ideig tűrte Szabolcs izzó, néma pillantását, aztán
odanyujtotta neki a kezét.

– Ön nem szól hozzám, édes barátom? – kérdezte szeliden.

Szabolcs ajkához emelte a finom kis gyermekkezet.

– Mit mondjak? Mondjam, hogy szeretem?

– Mondja azt.

Szabolcsnak egyszerre eszébe jutott valami. Körülnézett: hol van a
herceg? Most jutott csak eszébe, hogy napok óta se látta… Leticia
hercegné megértette.

– Az uram Nizzába utazott. Tiszteletét küldi önnek, – bocsásson meg,
hogy megfeledkeztem erről…

Szabolcs fölkelt és odatámaszkodott a hercegné magas székéhez. A kezével
végigsimított az asszony tiszta halántékán és hamvas haján.

– Fog szeretni egy kissé?

– Ha jó lesz hozzám!




VIII.

Fönn a hegyekben őszi viharok bontogatták a szárnyukat s az erdő fáinak
szakadatlan zúgása és harsogása ilyenkor úgy hallatszott le a rónaságra,
mint a távoli tenger morajlása. A szemhatáron sápadt felhők torlódtak
össze, a Borovszky-kastély parkja fölött pedig megriadt varjúk raja
vonult el.

Október végén volt és Leticia hercegné egy nap, miután sokáig kinézett a
hideg alkonyatba, Szabolcs vállára hajtotta a fejét.

– Itt a tavasz, – mondta mély lélegzetet véve.

Valóban kitavaszodott. A sápadt felhők megnyíltak és kavargó
virágförgeteget zúdítottak a hegyekre. A szél ujjongó jókedvében
fölragadta és végighömpölygette a fehér vízözönt a rónán. A tavaszi
áradás egyre növekedett, félelmetesen megdagadt, míg végül puha, illatos
és fullasztó hullámaival elöntötte és elnyelte a földet, az eget és az
egész mindenséget.

Magától jött a kikelet, a természet örök rendje szerint és azok ketten,
Szabolcs és az asszony nem is csudálkoztak rajta, hanem természetesnek
találták a csudát, miként a boldog sziget lakói.

Sándor a kandalló mellett ült, a hercegné pedig előtte állott.
Figyelmesen és kiváncsian nézték egymás arcát.

– Örökké fog tartani? – kérdezte Leticia.

– A tavasz? Örökké!

(Minden tavasszal kikel az örökkévalóság után való vágy.)

A hercegné egy pillanatra lehunyta a két szemét, aztán kissé
nyujtózkodott, mint a házimacska, ha nagyon jól érzi magát. Majd oda
dobott egy párnát a szőnyegre, letelepedett Szabolcs lábához, tenyerébe
támasztotta az állát és megint farkasszemet nézett a barátjával.

A szeme és az arca most egészen más volt, mint annakelőtte. Azelőtt
állandó mosoly ült az ajkán, – az a bizonyos elragadó princesz-mosoly, –
a szeme pedig gyakran hidegen és szórakozottan tekintett. Most komoly
maradt a szája, de a szemében verőfényes mosoly csillogott. A pillantás
egyébként oly tiszta maradt, mint a gyermekleányé. A bűnösség sejtelme
nem zavarta meg a lelkiismerete nyugalmát. Nem volt oka a
szégyenkezésre; a pirulás a bűnt követi nyomon és a bűn végre is –
relativ fogalom.

Ez az asszony úgy nőtt föl, mint egy pompás virág. Szépségének és
kiváltságos helyzetének tudatában. A föld arra való, hogy őt táplálja, a
nap, hogy neki süssön, a harmat, hogy őt üdítse, az emberek és a
pillangók pedig arra valók, hogy tisztes távolban körülrajongják. Neki
csak egy kötelessége van: szépnek lenni és kegyesen mosolyogni. És ezt a
kötelességet esztétikai tökéletességgel teljesítette: szép volt, kegyes
közömbös, mint a virág és önzésében jóhiszemü, mint a gyermek.

Már kisleány korában, ha valami csillogó tárgy megnyerte a tetszését:
édes mosolylyal kinyujtotta utána a kezecskéjét. A játékszer talán más
gyermeké volt, aki sírt utána? Nem tesz semmit! Majd az udvarmester
elrendezi a dolgot… Most megtetszett neki egy barnaszemü, merész
mosolyu, nagy ember, és ő kecsesen nyujtotta ki utána a kezecskéjét. Ha
az is másvalakié, aki sírhatna utána – talán azt a másik asszonyt is az
udvarmesterhez utasítaná…

Igen nagy szüksége volt erre az emberre. Üresnek és néha elszomorítónak
találta a közömbös virágéletét, ámbár maga sem tudta, hogy miért. Hogy
egészen tökéletes legyen ő maga és az élete, ahhoz még egy dolog
hiányzott: a szerelem. Most hát szeretett és ez mindenképpen az előnyére
vált. A melegség, amely állandóan a szívében honolt, puha, asszonyi
gráciát kölcsönzött neki, az édes, sejtelmes izgalmak, az a csepp
melankólia, ami belevegyül minden szerelembe: tartalmassá és érdekessé
tették az életét. Az odaadásával nem vesztett semmit, csak nyert
mindenképpen.

Négy hét telt el, oly gyorsan, mint egyetlen tavaszi hajnal. Ekkoriban
történt, hogy Szabolcs, akit inkább hiúsága és kiváncsisága sodort bele
ebbe a kalandba, azt a vallomást tette önmagának, hogy igazán szereti
Leticia hercegnét. A hely, ahol ez történt, éppen nem volt alkalmas
ilyen reflexiókra: a hosszu ákácfasorban volt, egyedül ült a kocsija
bakján és növekedő türelmetlenséggel hajszolta négyesét a távoli
Borovszki-kastély felé… Szereti! Eleintén csak a fantáziáját izgatta, de
most már szereti, még pedig olyan szerelemmel, amilyenről eddigelé
sejtelme sem volt. Megválni tőle, most már annyi volna, mint fejjel
belezuhanni valami nagy, szürke semmiségbe. A szíve, a feje tele van
vele. Leticia az élet, Leticia a világ, minden, – rajta kívül semmi
sincsen. Ez zavaros poéta-beszéd, oktalan és veszedelmes érzés: de erről
nem lehet tenni. Az ember ezt belátja, össze is szamarazza önmagát, el
is pirul szégyenében – aztán még szaporábban csördít az ostorhegyes füle
elé, hogy gyorsabban érjen a kedveséhez… Marad azonban annyi esze, hogy
ezt a dühös szerelmét eltitkolja Leticia előtt: az asszonyt megijesztené
vele.

A hercegné különben tényleg az az asszony volt, akibe egy
arisztokratikus természetü ember – és melyik ember nem az? – esze nélkül
beleszerethetett. A históriai név varázsa, a nagyúri háztartás tömör és
fényűző keretje, egyéb külsőségek: kezdve az öltözködés jóizlésü
luxusától egészen az önérzetes modorig, és a tiszta és egyszerü
gondolkozásig, amely az évszázadok óta privilegizált és a létért való
küzdelemtől távol álló család sarját jellemzi, – mindezek a körülmények
együttvéve oly foglalatot adnak, amelyben egy Leticia hercegnénél
kevésbbé értékes kő is szemkápráztatóan ragyog. A mivel azonban
Szabolcsot öntudatlanul (és alkalmasint akaratlanul is) elragadta, az
csudálatos tartózkodása volt és józan nyugalma, amelyet odaadásában is
meg tudott őrízni. Szelid volt és szeretetreméltó, néha kissé mélabús
vagy rajongó, gyakran kacér vagy hízelgő, de soha sem érte el a szerelmi
láznak azt a krizisét, mikor a sekélylelküek is poétákká lesznek.
Odasímult ahhoz, akit szeretett, de nem olvadt össze a lelkével. A lelke
– ha volt neki – magában maradt és a saját utait követte. Még a
kifejezéseiben sem igen ragadtatta magát túlzásokra. Szívesen hallgatta,
ha Szabolcs néha tegezte, de az ő nyelve nem járt rá erre a
megszólításra; Szabolcs neki mindig (a kissé németesen ejtett) _ön_
maradt. A _szerelem_ szó helyett szívesebben használta a _ragaszkodás_
szót, önmagát pedig Szabolcs _szegény kis barátnő_-jének nevezte. Ha egy
virágot tűzött Sándor kabátjára, az még mindig kitüntetés számba ment,
ha pedig szükségét érezte, hogy kényeztesse kedvesét, akkor lehúzta
keztyűjét és odanyújtotta a kezét, hogy csókolja meg. A jobb kezét és a
bal kezét és megint a jobb kezét, – aztán mondja meg, hogy ragaszkodik-e
egy kissé az ő szegény barátnőjéhez?

És hetekkel utóbb is az az érzése volt Szabolcsnak, hogy az asszony, aki
most hízelegve hozzásimul, épp oly titokzatos és ismeretlen előtte, mint
mikor első ízben találkozott vele. Nem ismeri, nem tudja, hogy kiféle,
miféle. Nem lát bele a lelkébe, nem tud neki parancsolni, csak
engedelmeskedni. És dühös kíváncsisága most még nagyobb mértékben
emészti, mint annakelőtte.

A Szabolcséhoz hasonló természetü emberek szerelmében valami rombolási
ösztön nyilatkozik meg. A nőt csak akkor tekintik egészen a magukénak,
ha összetörték már a méltóságát és kifosztották a szívét. Rendesen úgy
tesznek, mint a gyöngyhalász, aki az élete veszélyeztetésével hozza föl
a tenger fenekéről a kagylót, aztán széttöri a héját és így szól
magában: „Nincs benne semmi, csak nyálka!“ És eldobja az eltöröttet. Ha
aztán egy kagyló kisiklik a kezéből és elmerül a tengerben, mielőtt még
összezúzhatta volna, bánatosan sóhajt föl: „A gyöngyök királynéját
rejthette magában!“

– Holnapután, – mondta egy nap Leticia hercegné, – holnapután Bécsbe
utazom…

Szabolcs felriadt, az asszony pedig derült mosolylyal nézett reá.

Ettől félt Szabolcs mindig, a mire még gondolni sem mert: hogy az
előrehaladó évad egyszerre csak szét fogja őket választani. El fognak
válni csendben és illedelmesen, ő elveszti majd az ő _szegény kis
barátnőjét_, mielőtt még megtalálta volna.

– Elmegy! – És – én?

– Maga? Szépen megvárja majd, míg a barátnője visszajön…

– Mikor jön vissza?

– Két hétig kell fönn maradnom, aztán visszajövök majd. Itt maradok
karácsonyig. Aztán visszamegyek Bécsbe és ha még akkor is ragaszkodik
egy kissé hozzám, maga is feljön Bécsbe.

Szabolcs megkönnyebbülten lélegzett föl. Még nem ütött a végleges
elválás órája; Leticia még szereti.

– Ugy-e, nélkülözni fog egy kissé? – kérdezte Leticia, mikor együtt
kihajtattak a pályaudvarra.

– Jobb erről nem beszélni, Leticia, mert bolondot találnék mondani…

– Én azonban azt akarom, hogy okos legyen. Bolondot ne tegyen és ne is
mondjon.

– Mit tegyek, hogy okosnak tartson?

– A kétheti szabadságot, amit adok, használja föl arra, hogy
meglátogatja azokat, akik talán már régóta várják a látogatását…

A feleségét értette. Láthatólag nem volt féltékeny. Hanem aztán
megszeppent egy kissé, mikor észrevette, hogy Szabolcs sötét arccal
rágja az ajkát.

– Azt hiszem, tapintatos volna, ha megtenné…

Szabolcs odakünn besegítette a vasuti kocsiba, gondosan betakarta a
lábát és utasításokat adott a vasutasoknak és a hercegné cselédségének.
Tudta, hogy Leticia, ha csak rajta áll, útközben holtra megfázik vagy
éhen hal, a kocsiját pedig a legközelebbi stáción vele együtt a
szertárba tolhatják. A hercegnét, akinek figyelmét soha sem kerülték el
az ilyen apró szolgálatok, láthatólag meghatotta Szabolcs gondossága.

– Sok gondot okozok önnek, szegény barátom!

Mielőtt a vonat elindult, egy kis virágot vett ki, amelyet titokban
magával hozott az uti karmantyújában; a virágot lopva megérintette az
ajkával és odaadta Szabolcsnak.

– Isten önnel!




IX.

Egyszerre megint ősz lett Szabolcsfalván. Nyirkos, szürke, kedvetlen
ősz. Szabolcs az első magános estéjét azzal töltötte, hogy gondolkozott
– amit már jó régóta nem tett, – reggel pedig hirtelen elhatározta, hogy
megfogadja a hercegné tanácsát és meglátogatja azokat, akik állítólag
már régóta várták. Ha utazik, gyorsabban is telik az idő.

Pénteken Budapesten termett és meglátogatta az anyósát.

– Pakkoljon, mama, holnap elviszem Abbáziába.

Az asszonyság annyit sopánkodott már a leánya után, hogy most nem
utasította vissza a veje ajánlatát, – pedig nem szivesen ment vele. Már
nagyon megszokta pesti magányát, ahol kedve szerint sírhatott,
kávéházozhatott és tereferélhetett a cselédeivel. Utólag azonban
megörült az utazásnak, mert Szabolcs, akivel ezuttal volt első ízben
hosszabb ideig négyszem közt, figyelmes gavallérnak mutatkozott. Oly
tisztességtudóan bánt és oly okosan beszélgetett vele, hogy Forgácsné
újból beleszeretett a vejébe, akinek aztán jó ideig megint lelkes védője
maradt a családban.

Rettenetes hófuvás közepette mentek át a Karszton, mire pedig a
Monte-Maggiore talpához értek, metsző hideg bóra hajlítgatta a park
pálmáit; az öreg Forgács meg a leánya dideregve ültek a lakásuk
ablakában és szomorúan nézték a _kék_ Adriát, amely egy hét óta már
szürke volt és dühös tajtékot túrt.

– Ez nem magának való időjárás, – mondta Szabolcs, miközben homlokon
csókolta a feleségét.

– Nem is kell már itt maradnom, – vélekedett az asszony. – Nincs nekem
már semmi bajom.

– Ne hallgass reá, – szólt közbe az öreg úr. – Tegnap is köhögött. Volt
itt egy bécsi professzor, ő azt mondta, hogy jó volna, ha Malvin a
Rivierára menne…

– Csak annyit mondott: nem ártana, ha odamennék… De én már egészséges
vagyok és nem bánom, ha haza mehetnék.

Szabolcs kellemetlen meglepetéssel nézett a feleségére.

– Arról szó sem lehet! El fogom vinni a Rivierára és tavaszig ott fog
maradni. Holnapután utazunk!

Az öreg úrnak fölötte tetszett a veje erélyes föllépése. Mikor azonban a
Szabolcs pillantása összetalálkozott az asszonyéval, úgy látta, hogy
Malvin komolyan és kutatva néz reá. Világos, hogy nem bízik az
őszinteségében.

Mikor aztán visszavonult a kis szobába, ahol ágyat vetettek neki, Malvin
egy pillanatra rányitotta az ajtót. Gyertyát tartott a kezében, a hoszu
sötét haja már fel volt bontva. A férje meglepett és kérdő pillantása
zavarba hozta.

– Az utazásról akarok magával beszélni… Én már egészséges vagyok… És ha
akarja, hazamehetek, Budapestre vagy Szabolcsfalvára…

Szabolcs nem válaszolt mindjárt és az asszony szükségesnek látta, hogy
magyarázatképpen hozzátegye:

– Azt hiszem, a Rivierán nagyon drága az élet…

Most már bizonyos, hogy ő sem őszinte; Forgács leányának különben nem
erénye a takarékosság. Nem akar a Rivierára menni, de elhallgatja
vonakodásának valódi okát. Nincs kizárva, hogy hallott valamit Leticia
hercegnéről, – Szabolcs úgy tudta, hogy az ispánnéval gyakran irat
magának… És meglehet, hogy fölébredt benne az asszonyi hiúság. Mert
féltékenységről csak nem lehet szó? Mindenesetre tanácsosabb, ha nem
kutatja a vonakodásának okát, hanem kurtán véget vet a beszélgetésüknek.

– A takarékosság szép erény, kedvesem, de nem akkor, ha az ember
egészsége forog kockán.

Magában véve nagyon közömbös mondás, de fölényes, hűvös és határozott
hangon mondta, a _kedvesem_-et pedig azzal a csepp kicsinyléssel
hangsúlyozta, amelyről tudta, hogy soha sem téveszti el hatását
Malvinra. Ez a hang mindig a fejébe kergeti forró vérét, fölkavarja, ami
dölyf és indulatosság van benne. (Jól ismerte Malvint, aki a mézeshetek
idejében nem volt olyan _zárkózott kagyló_, mint például a hercegné.)

Az asszony azonban ezúttal meglepően béketűrőnek mutatta magát.

– Maga velünk marad? – kérdezte szelid, szinte alázatos hangon.

– Magam viszem oda.

– De velem marad?

A barna szeme félénken, szinte alázatosan kérve függött Szabolcson.

– A mennyire a dolgom engedi… Négy-öt napig mindenesetre…

– Jóéjszakát!

Hirtelen betette az ajtót és eltünt.

Harmadnap a család útra kelt Génua felé. Az asszonyok féltek a háborgó
tengertől és azért vasúton utaztak, Trieszten és Milánón keresztül.
Génuából aztán Mentoneba mentek, ahol szállást vettek az angol fogadó
napos oldalán.

Útközben Szabolcs azt a fölfedezést tette, hogy a felesége magaviselete
valami különös változáson megy át. Azelőtt gőgös, ideges és
ellenségeskedésre hajló volt, most mindinkább szelidnek és türelmesnek
mutatta magát. Ezt a változást nagy belső küzdelmek előzhették meg, mert
Malvin, mintha csak egy erős titkos elhatározás vezérelné,
következetesen játszotta tovább új szerepét, még akkor is, mikor
észrevette, hogy nem számíthat a férje elismerésére. Nem lehetett többet
összetűzni vele és még ellentmondást sem igen lehetett hallani a
szájából. Annyira ugyan nem ment, hogy nyiltan szóba hozza a régebbi
félreértéseket, amelyek megzavarták a házasságukat, de a magaviselete
arra vallott, hogy szeretne mindent elfeledtetni az urával. Mentoneban
már el sem akarta többet ereszteni Szabolcs karját és az alázatos
hallgatása, meg pillantásának néma ékesszólása egy békítő jó szóért
látszott esedezni.

Ez a _martir-póz_ – Szabolcs így nevezte magában Malvin legújabb
viselkedését – sehogyan sem tetszett a férjnek Biztosra vette, hogy e
magaviselet mögött valami újkeletü, szeszélyes rögeszme lappang… Malvin
tényleg hallhatott valamit a hercegnéről és fölébredt asszonyi hiúsága
most arra késztette, hogy minden áron visszahódítsa urát, aki pedig neki
sem kellett, amíg másé nem volt.

Csak akkor változott meg újból, mikor Szabolcs egyheti együttlét után
kereken kijelentette, hogy másnap visszautazik Magyarországba. Vissza
kell utaznia…

Éppen estebédnél voltak és az asszony némán tette le villáját, miközben
egy komor pillantást vetett az urára.

– Igazán elmegy?

– Holnap utazom. Dolgom van otthon.

Az asszony tudhatta, hogy nem beszél igazat, – mi dolga lehetne egy
gazdának télvíz idején?

Fülig pirult. Nem a harag kergette arcába a vért, hanem a szégyen;
újabban, a mióta formálisan kacérkodni kezdett az urával, bízott
magában, hogy mégis itt tudja tartani és most pirulva érezte, hogy a
megalázkodása hiábavaló volt.

Az est folyamán nem kacérkodott többet Szabolcscsal, hanem feltünően
sokat emlegette Bakót. Egypár olyan jelzővel illette, amely még a
blazirt és elkényeztetett grófnak is, ha ugyan hallhatta volna,
hízelgett volna és megjegyzéseiből kitudódott, hogy a gróf két hét óta
Nizzában van és hogy már elválásuk alkalmával is számított arra, hogy a
Rivierán viszont fogják egymást látni.

Féltékenynyé akarta tenni az urát, vagy rá akart ijeszteni. Szabolcs
csendes mosolylyal konstatálta magában, hogy a felesége bizonyos
dolgokban még nagyon naiv. És önkéntelenül is összehasonlította ezt a
két asszonyt, a ravaszkodásával közönséges feleségét az egyszerűségében
fölséges hercegnével és bizonyos, hogy az összehasonlításnak igen
szánalmas eredménye lett a szegény Malvinra nézve.

Egy órával Szabolcs elindulása előtt Malvin újból szóba hozta Bakót.

– Kérem, táviratozzon a grófnak Nizzába, hogy itt vagyunk… Megkért, hogy
értesítsem megérkezésemről…

– Szívesen, – mondta Szabolcs. – De miért nem bízza meg ezzel az
édesatyját?

– Azt hiszem, ő nem tenné meg, – mondta Malvin száraz hangon.

– És miért ne tenné meg?

– Ha érdekli, hát kérdezze meg tőle.

Szabolcs nem válaszolt erre a kihivásra és szónélkül föladta a Bakónak
szóló táviratot. Nem is kérdezett az öreg Forgácstól semmit; az egész
dolog egy csöppet sem érdekelte. Nem mintha megbízott volna Bakó
barátságában. Ismerte a grófot és tudta, hogy annak szakasztott olyan
cinikus életelvei vannak, akár ő neki magának, – de egyelőre még arra
sem méltatta a feleségét, hogy komolyabban foglalkozzék a sorsával.

Minden gondolata és érzése dühös türelmetlenséggel vonzotta a másikhoz,
az ő szőke, fölséges Leticiájához. És miközben világos éjszakán
álmatlanul feküdt a hálókocsiban, mely akkor éppen a behavazott
Szemeringen keresztül vágtatott Bécs felé: amolyan hóbortosan merész
gondolatok jártak a fejében, a minők elalvás előtt tüzelni szokták a
józan ember fantáziáját is. Miért ne lehetne Leticia egészen az övé, a
világ előtt is? A hercegnő szerette és ragaszkodott hozzá… Talán nem
üres szóbeszéd a szerelem, amely csodákat képes művelni és bizonyára nem
Leticia volna az első vérbeli princessz, aki a szerelmének feláldozza a
rangját… Mi kell ahhoz, hogy az ember föltétlen hatalmat nyerjen egy
asszonyi szív fölött? Semmi, csak meg kell találni azt a bizonyos
arkimédesi pontot és az ember kiforgathatja önmagából… Az a pont a
szerelem.




X.

Bécsnek került, mert tudta, hogy a hercegné ma még ott van. Azzal
mentegette önmagát, hogy egypár bevásárlást kell tennie az osztrák
fővárosban. Leticia hercegnét meg sem fogja látogatni… Hanem azért, alig
egy órával a megérkezése után, már ott volt a Stubenringen és
megszólította a Borovszki-palota portását.

– A hercegné Bécsben van?

– Mostanig itt volt, de tíz perccel ezelőtt kihajtatott a pályaudvarra.
Visszamegy Magyarországba…

Szabolcs az óráját nézte, aztán sietve beszállt a kocsijába. Még elérhet
a vonathoz!

Tényleg jókor érkezett, öt perccel a vonat elindulása előtt. A
pályaudvar előtt ott találta Leticia hercegné kocsiját, a perronon pedig
ott állott a borotvált arcu hercegi udvarmester, kalappal a kezében és
szokott komor apátiájával figyelve egyik kocsi ajtajára. A kocsi
ajtajában Szabolcs megpillantotta Leticiát is, aki éppen mosolyogva
beszélgetett egy vadászruhás, hosszu, fiatal úrral. Szabolcs egy
pillanatra megállott a kocsi előtt és megemelte a kalapját. A
pillantásuk most összetalálkozott és Leticia hercegné nyugodt mosolylyal
viszonozta köszöntését.

– Jónapot!

És mivel Szabolcs kérdő pillantással állott meg előtte, meg is
szólította.

– Ön is hazautazik, Szabolcs szomszéd?

Látható érdeklődéssel kérdezte, – megérzett a hangján, hogy ki akarja
tüntetni Szabolcs szomszédját.

A vadász sarkon fordult és Szabolcs a sugár növésü, beszédes szemü
fiatal úrban megismerte Sándor királyi herceget, akivel több ízben is
találkozott már Bakó vadászatain. A fenségnek kitünő memoriája volt és
visszaemlékezett Szabolcs arcára, ha nem is a nevére.

– Én is ismerem ezt az urat. Ön az a kitünő pisztolylövő, nemde? A Bakó
gróf vadászata alkalmával nagyon meglepett ügyességével… Emlékszik a
kertben? Sokat gyakorolja még a pisztolylövést?

Szabolcs azt mondta, hogy sokat.

– Jól is teszi. Kár volna, ha elhanyagolná. A pisztolylövés nagyon szép
sport…

Kezet fogott Szabolcscsal és mosolyogva bólintott a fejével. Ez azt
jelentette, hogy Szabolcs most elmehet. El is ment, helyet keresve
magának a szomszédos szakaszban. A királyi herceg Pozsonyig utazott a
szép asszonynyal; ott kiszállott. Szabolcs azalatt magában volt a
gondolataival. Fantasztikus tervei, amelyeket az elmult éjjel kovácsolt
Laibach és Mürzzuschlag között, most hirtelen szétfoszlottak a józan
reggeli fényben és ha visszagondolt reájuk, kissé éretleneknek találta
azokat. Eleget fordult meg életében a legfelsőbbek társaságában és
ismerte nézeteiket. Megesett már az is, hogy egy hercegné beleszeretett
a lovászába – a lovászt aztán előléptették lovászmesterré, de azért
megmaradt cselédnek, valamint a hercegné is megmaradt hercegnének. Most
tisztára látta, hogy ami közte és Letica között történt, az nem volt
egyéb egy ilyen tisztességesebb kiadásu lovászregénynél. Egy idillikus
kaland, amelynek a szép hercegné átengedte magát, időtöltés céljából,
amelyért azonban bizonyára egy atómját sem áldozná föl szociális
kötelességeinek.

A királyi herceg Pozsonynál már kiszállott, Szabolcs azonban csak az
eleméri stáción látta viszont Leticiát. A hercegné arról panaszkodott,
hogy az úton megfájdult a feje, a viszontlátást azonban csak akkor
említette, mikor Szabolcs fölsegítette a kocsijába.

– Ma nem jól érzem magamat… Holnap talán viszontlátom?

Valami történt, – mondta magában Szabolcs. Elfordult tőlem és idegen
lett hozzám… Vagy talán csak annyi történt, hogy megint teleszívta magát
udvari levegővel és most fölülkerekedett benne a hercegné?

A délután folyamán nagy türelmetlenség vett erőt Szabolcson és estig már
sikerült magával elhitetnie, hogy a hercegné várja őt. Most már önmagát
okolta azért, hogy a viszontlátásuk oly hidegen folyt le. Leticia mindig
tartózkodó volt, de hidegnek vagy gőgösnek csak azok mondhatták, akik
nem értették meg.

Alkonyatkor átkocsizott a Borovszki-kastélyba és itt a cselédektől azt a
fölvilágosítást nyerte, hogy a hercegné ma nem fogad senkit. Dühös
megszégyenüléssel hajtatott haza. Másnap nem ment át a kastélyba és hogy
képes volt ennyi lemondásra, azt nem a lelki erejének, hanem a
megsértett hiúságának köszönhette. Harmadnapra éppen azon tanakodott,
hogy mittevő legyen, mikor kocsirobogás hallatszott a veranda előtt:
Leticia hercegné maga jött el hozzá.

Szabolcs alig hitt a fülének, mikor az ispánja azt jelentette neki, hogy
a hercegné a szalonban várja. Tényleg ott ült egy puffon, Szabolcs
agarát simogatva.

– Édes barátom, ön nem jön már hozzám? Önnek terhes már az én
barátságom, pedig én csak az ön kedvéért utaztam le ide…

A hangja inkább alázatosan csengett, mint duzzogva. Alázatos odaadásában
bájosabb volt, mint valaha. Ez megint nem a hercegné volt, hanem a
Szabolcs szőke Leticiája, _szegény kis barátnője_, aki szelid mosolylyal
tűrte, hogy végigcsókolják a kezét, a kisujja hegyétől a könyökéig.

– Most velem fog jönni, – mondta. – Elviszem kocsikázni, aztán nálam
ebédel.

Ezzel megvolt a kibékülés és egyikük sem hozta többet szóba a
történteket. Aztán megint öt nap mult el, december elején öt verőfényes
tavaszi nap.

Egy este történt, hogy együtt ültek a Borovszky-kastély teázójában. A
hercegné könyvet tartott a kezében és dallamos hangján francia verseket
olvasott Szabolcsnak, az pedig félig lehunyt pillái alól nézte az
asszonyt. Letícia később észrevette, hogy a barátja csak fél füllel
hallgatja, mert odalépett hozzá, a széke karjára támaszkodott és szokása
szerint hosszan és némán a szemébe nézett. És tiszta és nyugodt
pillantása olyan hatással volt Szabolcsra, hogy a vér egyszerre a fejébe
szökött, a vasgyúró kezével pedig megragadta az asszonyt és szenvedélyes
erőszakkal magához ölelte. A hercegné meghökkenve nézett rá.

– Bántja valami barátom?

– Leticia, – mondta Szabolcs fojtott hangon, – tudja, hogy isteni
élvezet volna nekem, ha magát most megfojthatnám?

Erős ujjai, a melyek körülfogták az asszony nyakát, tényleg
meg-megrándultak, mintha csak nehezen állnák meg a kisértést… Ölni
szerettek volna, tépni és marcangolni, mint az oroszlán karmai. Vérben
vagy tűzben fürödni, erőszakoskodni és megsemmisülni.

– Ráunt már a barátnőjére és meg szeretne tőle szabadulni? – kérdezte a
hercegné, akin azonban meglátszott, hogy komolyan megszeppent.

Szabolcs eltaszította magától az asszonyt, majd felszökött a helyéről és
az ablakhoz lépett. A feje lángolt, a szeme szikrázott. A néma
keserűség, ami összehalmozódott a szívében, most erőszakos szavakban
tört ki belőle.

– Ne tréfáljon, Leticia, mert én talán bele fogok pusztulni ebbe a
tréfába…

– De mi bántja, édes barátom?

– Maga nem szeret, Leticia.

A hercegné meglepetten, kissé szánakozva nézte végig.

– Ön nem igazságos, barátom. Hetek óta egyebet sem teszek, mint hogy az
ellenkezőjét bizonyítom…

Szabolcs dühösen rázta meg a fejét.

– Nem, Leticia! Ha _ezt_ szerelemnek nevezi, akkor kettőnk közül az
egyik nem tudja, mi a szerelem… Én nem értem magát és kétségbe ejt, hogy
maga nem akar megérteni… A karjaim közt tartok egy idegen nőt, akinek
csak a nevét ismerem, de a lelkét nem. A magaménak nevezem, pedig semmi
sem az enyém, csak a csókja… Én nem ismerem magát, Leticia. Kicsoda
maga? Micsoda? Virág, márvány vagy asszony. Ha asszony és engem szeret,
akkor jogom van a lelkéhez is. Ismerni akarom, látni, hogy milyen a
lelke, az _én_ lelkem: fehér vagy fekete? Nekem mindegy, akármilyen:
bűnös vagy szent, én imádani tudnám mindenképpen… Összeforrva magával
tudnék jó és rossz lenni: gyilkolni, imádkozni vagy elkárhozni… De ne
hagyjon magamra, ilyen rettenetes magányban!

A hercegné néma ijedtséggel hallgatta Szabolcsot, aztán kezébe hajtotta
a homlokát, a szemében pedig köny csillogott. Ez a könycsepp oly
hatással volt Szabolcsra, hogy térdre vetette magát és a karos székével
együtt átölelte az asszonyt.

– Lássa, – mondta halk, remegő hangon, – maga tud sírni! Mondjon egy
szót, csak egy szót, Leticia, és én meg fogom érteni… Nem fogom többé
gyötörni, szeretni fogom olyan lángoló szeretettel, amelynek az eddigi
szerelmem csak hajnali pirkadása volt…

A hercegné hűvös kezével végigsímított Szabolcs homlokán, aztán fölkelt
székéről és megtörülte a szemét. A síró nők puha hangján mondá:

– Eddig minden oly szép volt, édes barátom, de ma nagy fájdalmat okozott
nekem. Nem neheztelek azért, mert tudom, hogy nem tehet arról, hogy
ennyire ideges. Kérem azonban, bocsásson meg, ha most visszavonulok…

Búsan bólintott a fejével és eltünt az ajtóban.

Mikor magára maradt Szabolcs, már megbánta erőszakos föllépését. Nem,
Leticia nem eléggé kemény kavics arra, hogy szikrát adjon az ütésre.

Másnap azzal a szándékkal ment a hercegnéhez, hogy megengeszteli és
megnyugtatja. Azonban szóba sem hozta még a tegnapi est eseményeit,
mikor Leticia megdöbbentette azzal a váratlan kijelentésével, hogy
visszautazik Bécsbe. Már csomagolt is… Holnap útra kel.

– Azt mondta, hogy karácsonykor megy csak?

A hercegné megborzadt a gondolattól, hogy karácsonyig a kastélyban
maradjon.

– Akartam, de nem lehet. Nem tudtam, hogy a tél itt annyira
barátságtalan. Megölne az örökös szél…

Egy szomoru pillantást vetett az ablakra: odakünn most is zizegett a
szél, az alattomos, szakadatlan éjszaki szél, melynek fagyos lehellete
beérzett a kastély rosszul záró ablakain keresztül. A régi kandallók
alig tudták már fölmelegíteni a nagy, üres szobákat… Leticia fázott, még
a lelke is didergett. A bécsi palotájára gondolt, légfűtéses termeire, a
jól elzárt és a villamos fénytől ragyogó folyosóira és egyszerre oly
honvágyat érzett Bécs után, mint a vándorútról lekésett fecske a pálmás
partok után. Itt ült a néma, megfagyott pusztán és közel volt a
síráshoz, miközben keringőakkordoktól hangos, enyhe, édes városára
gondolt. Vajjon el fog-e még oda érkezni? Alig tudta már elhinni.

Szabolcs kiolvasta az asszony szeméből elhatározásának makacs voltát és
egyetlen ellenvetést sem engedett meg magának. Leticia ott ült vele
szemben, a kandalló mellett, bundával a vállán és meglátszott rajta,
hogy a lelke már Bécsben van. Oly kínzó türelmetlenség vett erőt rajta,
mintha vasuti váróteremben volna.

A hercegné másnap elutazott. Mikor beszállt a vasuti kocsiba, boldog
megindultságában majdnem sírva fakadt. Aztán eszébe juthatott, hogy
valami elégtétellel tartozik Szabolcsnak, mert egyszerre nagyon nyájas
lett hozzá:

– Hiszen még fogom látni, nemde? Nem fog egészen megfeledkezni szegény
barátnőjéről? Nem kerül el, ha Bécsbe jön?

Szabolcsot nem tévesztette meg szánakozó udvariasságával; ő azzal a
biztos tudattal ment vissza a vasuttól, hogy Leticia mindörökre
elveszett az ő számára. Volt és nincs: eltünt és szürke, hideg üresség
maradt a helyén.

Egypár napig igazán úgy élt magányában, mintha narkózisban volna. A
lelke elmerült valami végtelen köd-oceánban; minden egyforma, szétfoszló
és színtelen volt körülötte; sehol egy biztos pont, amelyen
megpihenhetett volna. Nincs se idő, se tér. Nincs semmi, csak az
egyhangu, örökös szomorúság érzete van meg benne. Ösztönszerü és
kétségbeesett erővel küzd az érzés ellen, bár maga sem tudja, hogy
miért. Talán jobb volna, ha átengedné magát neki, beleolvadna és
megsemmisülne.

Tulajdonképpen nagyon szerette azt az asszonyt.

Egy hét is elmult már, mikor Szabolcs egy nap azon vette észre magát,
hogy megint a Borovszki-kastély felé kocsizott. A park oly puszta volt
és néma, mint egy temető, közepén pedig sötéten állott a nagy ház, mint
egy óriás kripta. Szabolcsnak egyszerre az a különös babonás érzése
támadt, hogy Leticia nem is utazott el, hanem meghalt és most ott pihen
magas ravatalon a kastély fala mögött.

A következő pillanatban már elhatározta, hogy Bécsbe fog utazni. Látnia
kell a hercegnét. Habár csak a távolból is, de látni akarja megint
viruló szépségét, amelynek bűvös emléke még minden érzékében élt és
amelyre mégis úgy gondolt vissza, mint egy álomképre.

És elhatározta az is, hogy meg fogja változtatni magaviseletét
Leticiával szemben. Igénytelen, szerény és _kényelmes_ barátja lesz. Nem
fogja többet nyugtalanitani követelő föllépésével. Amit érez, azt magába
fogja zárni, az asszonynyal szemben pedig olyan lesz, amilyennek az
akarja.




XI.

Bécsben félelem fogta el Szabolcsot, hogy Leticia nem akarja majd
elfogadni. Félelme alaptalannak bizonyult. Mikor beadta névjegyét a
Stubenringen, azonnal bevezették a hercegné lakosztályába.

Leticia egy fehértapétás kis rokokó-szalonban fogadta. Nem volt magában,
egy junói termetü, beszédes mosolyu szép nő volt vele. Látásból őt is
ismerte Szabolcs: Gall-Ervin grófnő volt, egy emancipált női különc,
aki, ámbár milliói voltak és szép volt, leány maradt, hogy kedve szerint
élhessen. Sokat beszéltek jótékonyságáról és hóbortos ötleteiről. A
harmincesztendős leányt, aki egyébként viruló fiatal asszony benyomását
tette, mindenki szerette és a legelzárkózottabb házakban is szivesen
fogadták.

– Jó napot, édes Szabolcs szomszéd! Szép, hogy nem feledkezett meg
rólam!

A hercegné mosolyogva nyujtott kezet Szabolcsnak, aztán helyet ajánlott
neki. A barátnője pedig folytatta elbeszélését, amit az imént abba
hagyott. Franciául beszélt, a párisi boulevardok jargonján. Idegen
emberek jelenlétében legszívesebben franciául beszélt, mert ha németül
szólt, mindig rájárt a nyelve a lerchenfeldi mosónők dialektusára.

A hercegné aztán egypár kérdést intézett Szabolcshoz, valamennyi
Szabolcsfalvára vonatkozott. Kijárnak-e a szarvasok a mezőkre?
Befagyott-e már a folyóvizük? Aztán a barátnőjéhez fordulva, mondta: –
Tudod, Szabolcs a szomszédunk, – az őszszel gyakran vadásztunk együtt…

Határozottan hangsúlyozta a szomszédságukat és Szabolcs megérthette
ebből, hogy ez a véletlen szomszédság az ő ismeretségüknek egyedüli
jogcíme.

Előbb ment el, mint a grófnő és a háziasszony búcsuszavai épp oly
udvariasak és semmitmondók voltak, mint azok, amelyekkel fogadta.

Egypár napot töltött Bécsben; ideje javarészét kártyázva töltötte egyik
klubban, ahol magyar urak is sűrűn megfordultak. Leticiával egyszer sem
hozta össze a véletlen. Gall-Ervin grófnőt azonban többízben is látta a
színházban és az utcán, és a szép emancipált megtisztelte azzal, hogy
visszaemlékezett reá, sőt határozottan kacérkodott is vele. Neki
különben – mint mondták – gyöngéje volt a magyar urak iránt.

Az ötödik napon Szabolcs megint elment Leticia hercegnéhez. Tudta, hogy
nincsen fogadó napja és valami halvány reménység élt benne, hogy ezuttal
négyszemközt fog beszélni a barátnőjével. A portás azonban azt mondta
neki, hogy a hercegné gyöngélkedik és nem fogad senkit. Mialatt még a
kapu alatt állott, elegáns számozatlan bérkocsi állott meg a ház előtt
és egy karcsu fiatal úr lépett be. A portás lerántotta tányéros sapkáját
és szó nélkül kinyitotta a lépcsőházba vezető nagy üvegajtó szárnyát, a
fiatal úr pedig ruganyos léptekkel fölsietett a szőnyeges lépcsőn.

– Itthon van a herceg? – kérdezte Szabolcs a portástól.

– Csak holnap érkezik vissza Olaszországból…

Így tehát Sándor herceg – mert ő volt a kocsin érkezett fiatal úr – csak
Leticiához mehetett. A _szomszédja_ számára beteg volt a hercegné, de a
fenséges úr számára nem. Szabolcs gyalog ment végig a néptelen körúton,
előbbi kalandjáról elmélkedvén.

Most már tisztában volt Leticia megváltozott magaviseletével! A hercegné
nem ijedt meg tőle – miként eddig gondolta – nem is duzzogott, hanem
egyszerűen ráunt. Falusi magányának unalmában egy vadászkalandba
bocsátkozott, most pedig jóllakott már a falujával és a vadászati évad
végén nem kellett neki már a vadász sem. Egy ujabb szerelmi intrika
érdekli mostanában és valószinü, hogy gyakorlott ujjaival már sok ilyen
intrikát szőtt és fejtett szét. És Szabolcs most megtalálta a _talányos_
asszony szívének kulcsát is, amelyet annyi ideig keresett hiábavaló
fáradozással. A titok megoldása nevetségesen egyszerü: nincs titok,
ilyen csak a Szabolcs túlhevített fantáziájában exisztált… Semmi
titokzatos nincs az asszony jellemében, egyszerűen nincs is jelleme.
Azért nem tudott soha belemélyedni a lelkébe, mert annak nincs semmiféle
mélysége. Sekély és homokos, mint az árokvíz, amelyet nem tud fölkavarni
a tengereket korbácsoló vihar. Miközben Szabolcs most ujból
végiggondolta szerelmi regényének egyes epizódjait, arcpirító
szégyenérzet vett erőt rajta, mert világos lett előtte, hogy egy
szánalmas misztifikáció áldozata lett. Ha polgárasszony lett volna a
kedvese, akkor ő, a nőismerő, két nap alatt tisztában lett volna vele és
harmadik nap alkalmasint már rá is unt volna. Ami vonzotta és
elszédítette, az tisztára a hercegné társadalmi állásának exotikus
ragyogása volt. Ha _ezt_ lefejti róla, akkor alig marad egyéb, csak egy
havasbőru kis állat, amely cinikusan követi önző ösztönét. Nagy
keserűségében visszaemlékezett a közösen eltöltött órákra és most utólag
száz bizonyítékot talált, amely nézetét támogatta. Leticia nem is volt
elmés asszony, csak triviális módon eszes; nem volt művelt sem, csak
jómodoru; a csudálatos tisztasága nem naivság, hanem cinizmus volt; az
ingerlő nyugalma pedig annyit bizonyított csak, hogy képtelen minden
igaz szenvedélyre. Egy koronás grizett volt, semmi egyéb…

Szabolcs most már tisztában volt azzal is, hogy mit érez iránta a
hercegné: semmi csak egy kis félelmet, hogy a volt kedvese valami
alkalmatlanságot talált neki szerezni. És mikor ezzel tisztában volt,
már tudta azt is, hogy a jövőre nézve mi a kötelessége Leticiával
szemben: gondosan kerülnie kell a hercegné társaságát. A _kalózvezér_,
aki nemrégiben még nagy hódításokról álmodozott, mindenét elvesztette,
de a nagy hajótörésből meg akarta menteni legalább azt, amit ő a
becsületének nevezett s ami alaposan véve csak a hiúsága volt.

Míg Bécsben időzött, csak egyszer látta még Leticiát. A színházban. A
hercegné páholyában ült, fehér alakja a homályos piros keretben igézőbb
volt, mint valaha. Mozdulatlanul ült, remek, fedetlen vállát kissé
fölvonva és csak a fejét mozgatva, lassu gráciával, miközben hajékének
gyémántjai a szivárvány minden színében sziporkáztak. Ajkán állandóan
ott fénylett a verőfényes, szelid mosoly, az a bizonyos
princessz-mosoly… Az ura apatikus arccal ült mellette, később pedig
Sándor herceg intelligens szőke feje is fölbukkant a páholy homályából.
Leticia ezúttal megint tetőtől talpig hercegné volt és Szabolcs, aki
hosszan elnézte, el se tudta többet képzelni, hogy ez az asszony valaha
az övé volt.

A szeme megnyilt; fölismerte volt kedvesének kicsinyes jellemét,
megvetéssel fordult el tőle és – mégis szerette. Sokkal tovább szívta
magába az édes mérget, minthogy egyhamar megtisztulhatott volna a vére.
Mikor már azt hitte, hogy semmi köze többé az asszonyhoz, váratlanul
rátámadt megint a lázas vágy és nem segíthetett rajta az sem, hogy
butának találta a saját gyöngeségét. Ilyenkor fantasztikus tervek és
lehetetlen ötletek fordultak meg a fejében és voltak kétségbeesett
pillanatai, amikor önmaga előtt megalázkodva akarta visszakoldulni a
hűtelen asszony szerelmét. És átvillámlott agyán az öngyilkosság
gondolata is. A férfias hiusága azonban – a férfi méltóságát szertelenül
tisztelő ősök ez öröksége – föllázadt a gondolat ellen: egy Szabolcs nem
lőheti magát főbe egy asszonyért.

Hogy megszabaduljon céltalan tépelődéseitől, erősen játszani kezdett
megint a bécsi klubban, amit legénykora óta nem tett. Most szegte meg
első ízben a hallgatag megállapodást, amely erre vonatkozólag közte és
az apósa közt létrejött. A szerencse hátat fordított neki és amikor
makacsságával ki akarta kényszeríteni kegyét, rövid idő alatt óriás
összeggel maradt veszteségben.

Balsorsa különben jó hatással volt reá, olyanféle hatással, aminővel a
munka szokott lenni reálisabb emberekre. Megint ott találta magát az
élet küzdőterén, amely hosszabb fegyverszünet után újra próbára tette
elszántságát és ellentálló képességét. Aki pénz után kénytelen futni, az
elveszti fogékonyságát lelki fájdalmak iránt és miközben az ember
mosdatlan ágensekkel és agyafurt uzsorásokkal alkudozik, nem ér rá
Leticia hercegné elvetemültségén bánkódni.

A pénzt különben hamar megtalálta. Egyik uzsorás, aki gyakrabban
_segített_ Szabolcson, amíg legény volt, szívesen lépett most üzleti
összeköttetésbe a gazdag Forgács vejével.




XII.

Mentoneból újabban csak szórványosan érkeztek a hírek és mikor február
vége felé Forgács azt írta a vejének, hogy most már komolyan gondolnak a
hazatérésre, Szabolcs elhatározta, hogy eléjük utazik. Érdekében volt,
hogy a viszony közte és a felesége közt valamennyire megjavuljon, ha más
okból nem, hát csak Szabolcs nagy kártyaadósságaira való tekintettel is.
Szerencsétlen téli hadjáratának költségeit az öreg Forgácsnak kellett
megfizetnie, a vő pedig úgy érezte, hogy az öreg úrnak szánt keserü
labdacsot a jó illem kedvéért meg kell kissé édesítenie. Önmaga előtt
nem szépítgette eljárását, jól érezte helyzetének lealázó voltát, de
most, mikor Leticia emlékével együtt szentimentálisabb hajlamaitól is
szabadulni akart, olyanféle lelkiállapotba jutott, melyet az akasztófa
humorának szokás nevezni. Megint erős volt, elszánt és cinikus. Az élet
megint sivár és reális, olyan, hogy nem érdemes komolyan venni; éppen
annyit ér csak, hogy az ember leélje. Ezt is csak úgy, ha nem jár valami
nagyobb kellemetlenséggel.

Mielőtt útra kelt volna, Budapesten összetalálkozott Bakó gróffal.

– Te már itt vagy? – kérdezte Szabolcs.

– Már két napja, hogy ide érkeztem.

– A Rivieráról jösz?

– Onnan. Vasárnap még együtt ebédeltem az embereiddel. Ott voltak a
galamblövésnél. A feleséged pompás színben van.

Keveset beszéltek még az asszonyról, Bakó aztán a barátja
kártyaveszteségére terelte a szót.

– Hallottam, hogy _lefüleltek_ Bécsben. Ha zavarban volnál, tudod, hogy
számíthatsz reám…

– Köszönöm, egyelőre nincs rá szükségem… Majd talán később…

Bakó azelőtt is megtette már, hogy nagy hitelével segített Szabolcson,
de mindig csak olyankor, ha a barátja külön megkérte erre. A gróf
egyszer sem tagadta meg tőle ezt a szivességet, de ezúttal ajánlotta föl
neki először.

Forgácsék és Malvin a mentonei pályaudvaron várták Szabolcsot.

– Szép tőled, hogy eljöttél, de tulajdonképpen fölösleges, – mondá
Forgács. – Holnaputánra terveztük az indulásunkat…

– Jó leszek uti marsalnak, – szólt Szabolcs. – És maga, hogy érzi magát?

Ez a kérdése Malvinnak szólt. Csak rá kellett nézni; a válasz viruló
szinekben volt odaírva az arcára.

Szabolcsnak föltünt, hogy Forgácsék ezúttal nem olyan bőbeszédüek, mint
annakelőtte. Eleintén azt gyanította, hogy talán az öregeknek is
tudomásukra jutott a Leticia hercegné dolga, de aztán meggyőződött róla,
hogy tartózkodásuknak egyéb oka van. Mikor szóba hozta Bakó nevét,
Forgács meg a felesége szinte ijedten néztek össze.

– Ah igen, Bakó… Már elment. Utóbbi időben már csak keveset találkoztunk
vele…

– Milyen volt a korzikai útjok? Érdekes Ajacció?

Ezt az utat december elején a Bakó yachtján tették meg, miután
előzetesen kikérték hozzá Szabolcs beleegyezését. Forgácsné, aki félt a
tengertől, nem volt velök, csak Forgács meg Malvin voltak Bakó vendégei.
Az öreg úr azonban most nem akart az ajacciói kirándulásról beszélni és
más tárgyra terelte a szót.

Ebéd után, mikor a férfiak kávézva magukra maradtak, Forgács
kimagyarázta különös magaviseletének okát.

– Sok keserűségem volt, amióta nem láttuk egymást: itt nagyon alávaló
emberek vannak… Éppen olyanok, mint másutt… Abból, hogy Bakó mindig
velünk volt, gyalázatos rágalmakat kovácsoltak…

(Szabolcs megkönnyebbülten sóhajtott föl: Tehát nem Leticiáról van szó?)

Az öreg úr a grófról beszélt, akit némi föntartással dícsérni kezdett:

– Jellemes ember… Neki is vannak hibái, – könnyebben vesz egyet-mást,
amit a polgárember komolyan ítél meg, – de azért jellemes ember… Nem
igaz?

Szabolcs ráhagyta, hogy Bakó jellemes ember, Forgács pedig áttért a
leányára.

– Malvin fölötte áll minden gyanunak és aki rágalmazza, megérdemli, hogy
kivágják a nyelvét. Neki csak az a hibája, hogy nagyon is büszke és
öntudatos… Ez már a modern neveléssel jár… Régebben az asszonyok többet
adtak a világ ítéletére, ma pedig azt hiszik, hogy megvethetik… Többször
hoztam ezt szóba előtte és kissé haragudtam is reá… Jobb szerettem
volna, ha te nem hagytál volna bennünket annyi ideig magunkra: csak a
férj tudja, hogy mi szabad a feleségének és mi nem…

Szabolcs sietve vetett véget az apósa kétségeinek.

– Ne törődjék ostoba szóbeszéddel. Meggyőződtem róla, hogy a
legkorrektebb asszony se kerülheti el mindig a rágalmakat… Tény az, hogy
Malvin csak nekem tartozik számadással, senki másnak! Én pedig
föltétlenül megbízom Szabolcsnéban.

Jól esett neki ez a kis lovagias fölhevülés, melyet a felesége érdekében
kifejtett és Forgács láthatólag nagyon megkönnyebbedett.

– Örülök, – mondta, – hogy így fogja föl a dolgot. Az egészből azonban
mégis csak az a tanulság, hogy nem jó az asszonyt magára hagyni…

Szabolcs, természetesen, élt a kellemetes precedenssel, hogy a maga
részéről is eleve élét vegye a budapesti és szabolcsfalvai pletykának.

– Az ilyesmit bajos elkerülni… Magamról tudom. Mikor az őszi vadászatok
idejében sűrűbben érintkeztem Borovszkyékkal, még a hercegnét sem
kimélték a rágalmazók…

Forgács meglepetten tekintett vejére, aztán megcsóválta a fejét.

– Az emberek igazán ostobák…

Visszagondolt arra a kevély, hideg, tiszta asszonyra és valami lojális
megvetést érzett az emberek kicsinyes ostobasága iránt.

Szabolcs és Malvin között egyáltalában szóba sem kerültek ezek a dolgok.
Az első napon némileg feszélyezve érezték magukat egymással szemben, de
aztán csakhamar eltalálták a helyes modort. Hosszu gyakorlat folytán már
bizonyos rutinra tettek szert a képmutatásban és mindenkor ragaszkodtak
ama hallgatag megállapodásukhoz, hogy az öregeknek nem szabad tudniok,
hogy milyen sívár a házas életük. Ez nem is volt nehéz föladat és
Forgácsék tiszta gyöngédség számába vették ezt a hűvös udvariasságot,
amelylyel a fiatalok egymás irányában tüntettek. Attól nem kellett
tartania, hogy Malvin elárulja magát az édesanyja előtt. A maga módja
szerint ugyan nagyon szerette a szülőjét, de jóval intelligensebb és
önállóbb volt nála, közlékeny természetü pedig még leánykorában sem
volt.

Szabolcs különben úgy találta, hogy ezúttal könnyü megférni Malvinnal. A
magára hagyott fiatal asszony, aki jellem és szív dolgában teljesen
autodidakta volt és a kiforratlan lelkűek túlhajtott erejével reagált
egyes külső benyomásokra, fejlődésének egy újabb stádiumába jutott,
amely átalakító befolyással volt nemcsak belső életére, de még
viselkedésének külsőségeire is. Már két ízben is megesett, hogy Szabolcs
hosszabb távollét után _új asszonyt_ talált Malvinban, a változás
azonban, amelyet most tapasztalt a nején, túltett az eddigieken. Sem
türelme, sem tehetsége nem volt hozzá, hogy megkeresse e változásnak
okát az asszony lelkében, szívesen elismerte azonban, hogy Malvin most
már jóval rokonszenvesebb, mint annak előtte.

Mintha egy mester keze diszkrétebb moll-hangnemre hangolta volna Malvin
lelkét, amelyhez aztán hozzá alkalmazkodott az egész egyénisége. Valami
kihívó karaktere volt azelőtt a szépségének épp úgy, mint a
viselkedésének, – szerette a sportladyt adni és extravaganciákban
tetszett magának. Különös hajlamainak most már alig látszott valami
csekély nyoma, éppen csak annyi, amennyi érdekessé teheti egy jóizlésü
asszony egyéniségét. Megint nagyon megszépült, amióta nem látta
(Szabolcs ezt ilyenformán konstatálta magában: _veszedelmesen_
megszépült), a szépsége pedig valami puha, női karaktert vett föl.
Emelte szépségét az a diszkrét izlés, amelyet régebbi hajlamával
ellentétben, öltözködése közben most kifejtett. Határozottan jól
ruházkodott. És a nőiességnek az a rokonszenves, meleg zománca, amely
utóbb jellemvonásává lett, a modorában is érvényesült. Régi harci
kedvének, amely gyakran oly váratlanul a fejébe kergette a vért, most
már nyoma sem látszott. Semmi szeszélyes érdesség nem volt már a
kedvében, semmi él a szavában. Egészben egy nagyon disztingvált asszony
benyomását tette, aki sokat gondolkozik, néha magában szomorkodik, de
mindig türelmes és szelid.




XIII.

Szabolcsék a tél hátralévő részét és a tavaszt Budapesten töltötték a
lakásban, amelyet az öreg Forgács annyi szeretettel és sok művészi
izléssel rendezett be a számukra.

Mint egymáshoz idegen emberek lépték át a lakásuk küszöbét, mint két
udvarias utas, akit a véletlen összehoz a közös vendégfogadóban. És
napjaik csendben és békében teltek el.

Úgy látszott, hogy az elmult félesztendő nemcsak Malvinnak, de Sándornak
is jó iskola volt. Miután egészséges szervezete kiheverte a _nagy
hajótörés_ emlékeit, olyanféle kellemes érzés vett erőt rajta, mint a
bőrig ázott emberen, aki végre meleg szobában találja magát. Egyszerre
megint meg kezdte becsülni a praktikus előnyöket, amelyeket a házassága
nyujtott neki és szükségét kezdte érezni annak is, hogy biztosabb alapot
adjon az életének. Ez a belső szükség – valami homályos vágy, hogy
általános takarítást és nagymosást rendezzen a lelkében – mindig
jelentkezett nála, valahányszor nagyobb veszedelmen ment keresztül.

Első teendője az volt, hogy közeledett megint Malvinhoz. Ekkor azonban
egy váratlan akadályra bukkant: útjában állott Bakó.

A gróf minden héten egyszer ellátogatott hozzájuk. Többször nem jött, de
nem is mult el szombat, hogy igénybe ne vette volna rokoni jogait. Velük
költötte el az estebédet, ha pedig színházba mentek, elkisérte őket és a
teáját is náluk itta meg. Ezen az estén, amikor hiába keresték a klub
kártyaszobáiban és az éjjeli mulatóhelyeken, láthatólag a családi
ösztönét, mondhatnám: a tisztasági szükségletét elégítette ki. Az
ösztönszerü szükség, hogy egy-egy estére a nyakába vegye a házi
diszciplina szelid jármát, ott él minden agglegény szívében, leginkább
azéban, aki legtöbbet él vissza úgynevezett függetlenségével… Szabolcs,
aki pedig nem volt sem tapasztalatlan, sem optimista ember, ilyen
magyarázatot adott a gróf látogatásainak, amelyek minden szombaton
ismétlődtek. Bakó meglehetősen viharos életet élt és semmiféle élvezetet
nem tagadott meg magától, de az idő beosztása tekintetében következetes
volt a pedanteráig. Ha Budapesten tartózkodott, akkor minden héten
egy-egy estét a politikai klubban töltött a kegyelmes urak
törzsasztalánál, egyet a kedvesénél, néhányat a kártyaszobában és a
szombatot Szabolcséknál.

Ha náluk volt, akkor meglátszott rajta, hogy jól érzi magát. Mint afféle
szeszélyes és fegyelmezetlen idegzetü nagyúr, aki egész életében azt
tette, amihez kedve volt, néha kétségbeejtő unalmas volt, gyakran
azonban szinte sziporkázott a szeretetreméltó ötletektől. Malvinnal
mindig a gyöngéd udvariasság és ama bizonyos nagybácsi-fölény hangján
beszélt, amely eleve is kizárja az udvarlás lehetőségét. Szabolcs azt a
megfigyelést tette, hogy Malvin bizonyos dolgokban, főleg társas- és –
toilette-kérdésekben nagyon hallgat a grófra. Néha a teázó szobába hozta
ruhamintáit, amelyeket a férjének nem mutatott meg és kipakkolta a gróf
előtt.

A gróf igen óvatos formában fejezte ki a véleményét.

– Ez magának nem tetszhetik… Fogadni mernék, hogy _azt_ akarja – nem?

És Malvin tényleg _azt_ akarta… Mindig _azt_ akarta!

Meglátszott Bakón, aki különben tényleg élesszemü és disztingvált izlésü
ember volt, hogy gyönyörűsége telik a fiatal asszony vezetésében.
Szabolcs jól ismerte a grófot, tudta, hogy igazmondó a kiméletlenségig
és azért meglepetéssel vette észre, hogy milyen nagy véleménynyel van
Malvin testi és szellemi tulajdonságairól. Rajtakapta önmagát, mikor
azon töprenkedett, vajjon igaza van-e a grófnak? Tényleg okos asszony
Malvin? Tényleg oly rokonszenves és gavalléros gondolkozásu? Óh, – ő
alapjában véve oly kevéssé ismerte feleségét!

Egy tavaszi napon történt, megint egy szombaton, mikor a gróf kis
ibolyabokrétával a kezében lépett be hozzájuk. Az utcán vette egy
kofától, hogy elhozhassa Malvinnak. Hogy túl ne taksálják az
udvariasságát, valami ironikus megjegyzés kiséretében adta át Malvinnak.
Szabolcs ekkor azt a megjegyzést tette magában, hogy ő tulajdonképpen
féltékeny Bakóra. Hangsúlyozta önmaga előtt, hogy nem gyanusítja
Malvint, nem is fél Bakótól, de irigykedik reá. Látnivaló, hogy itt ő
maga a _harmadik_. Azok ketten rokongondolkozásu emberek, akik egy-egy
könnyen odavetett szóval megértik és befolyásolhatják egymást. Talán
öntudatlanul is lelki intimitásban élnek és szükségük van egymásra.
Idegen és fölösleges csak _egy_ van köztük: ő, a férj. És most féltékeny
Bakóra, a féltékenysége – ha lehet ilyen szenvedélyre ilyen jelzőt
használni – tiszta, gyanutól és félelemtől mentes.

Mikor ezt bevallotta magának, öntudatlanul már elhatározta, hogy
visszahódítja Malvint. Vagy nem is hódítja vissza, mert az asszony, aki
most Szabolcsné nevét viselte, az _új_ Malvin, soha nem volt az övé.
Meghódítja, a birtokába veszi. A nagy tisztelet, amelylyel Bakó
láthatólag az asszony iránt viseltetett, felszöktette Malvin ázsióját a
férje szemében is. A vállalkozás különben nem volt oly egyszerü. Az
asszonyok bizalmatlanok a fölmelegített szenvedélyek iránt és Malvin
különben is inkább a büszke, mint a gyönge asszonyok sorába tartozott.

Szabolcs azt is tudta, hogy a gróffal nem végezhet egykönnyen. Mikor még
érdekében volt, hogy szórakoztassa feleségét, ő maga teremtett kivételes
poziciót rokonának. Ezt a poziciót most nem dönthette meg egy csapással.
Semmit sem érne, ha valami férji brutalitással eltávolítaná a grófot
Malvintól: a feleségét kell elhódítani Bakótól.

És forma szerint udvarolni kezdett Malvinnak. A rutinált udvarló
diszkréciójával, aki óvatosságból szerény, nehogy elriassza hölgyét.

Malvin jó ideig gyanútlan maradt az apró figyelmességekkel szemben,
amelyek végre is minden asszonynak jól esnek. Szabolcs aztán egy
_taktikai hibát_ követett el – így nevezte ő maga – és ezzel jó időre
megint elrontotta a dolgát. Egy este, mikor magukra voltak vacsora után,
önfeledten megcsókolta Malvin kezét, amely a teás csészét nyujtotta
feléje. Az asszony nem kapta vissza a kezét, de bántó nyugalommal mérte
végig az urát, inkább csudálkozva, mint haragosan.

– Az ilyennek még sincs értelme, – mormogta halkan.

E naptól kezdve megint bizalmatlan és tartózkodó lett.

Már a tavaszszal történt, hogy Bakó igen nagy örömet okozott Szabolcs
barátjának; hosszabb időre Párisba utazott. Búcsuzáskor azt is mondta,
hogy Párisból esetleg Madridba megy. Szabolcs valami bűnös boldogságot
érzett: ilyen örömet érzett hajdanában, legénykorában, mikor egy, a
taktika szabályai szerint megostromolt szép asszony férje alkalmas
időben útra kelt… Most már biztos, hogy a magára maradt asszony
megtántorodik.

Amibe hiuságból és kíváncsiságból kezdett bele, azt szenvedélyes hévvel
folytatta. A helyzet elég ingerlő volt. A szép asszony, aki most már
egészen megvette az eszét, ott lakott mellette, rákényszerített családi
intimitásban. Reggeltől estig ott látta maga mellett, hallotta finom
topánjának közeledő kopogását a szobákon végig, ruhájának suhogását,
éjjel pedig a szobáikat elválasztó ajtón keresztül érezni vélte csendes
lélegzetének melegét. Ebédnél voltak együtt legtöbbet és ilyenkor le sem
vette róla izzó, kutató és követő pillantását. Most mindent ingerlőnek
talált rajta és kivánatosnak: termetének klasszikus érett szépségét,
szűzies tartózkodását és öltözködésének minden raffinált részletét. És
mivel nem elégedett meg a reggeltől estig tartó együttléttel, elvitte
asszonyát mindenhová, a nyilvánosság elé, ahol az ember még inkább
együtt van és jobban rászorul egyik a másikra, mint otthon.
Mulatóhelyekre, színházakba, olyan helyekre, ahol zene és ének szól,
ahol villamos csillárok ragyognak és ahol a harmonikus lárma és
színjáték fölizgatja a fantáziát és az idegeket.

Malvin készségesen követte mindenhová, – engedelmessége a rájuk
kényszerített társas hazugság következetes folytatása volt. Látszólag
nyugodt egyetértésben ültek egymás mellett kocsijukban és páholyukban,
de a férj nyugodt udvariassága mögött egy örökös, tüzes kérdés
lappangott, az asszony engedelmessége mögött pedig egy hűvös, makacs
elutasítás.

Sohasem beszéltek erről, de beleláttak egymás lelkébe és miközben
mosolygó szájjal semmiségekről beszélgettek, éles szemmel ellenőrizték
egymást.

A köztük folyó guerilla-háboru sorsát különben egy aprólékos
külsőséghez, egy szimbolumhoz kötötték. Malvin ujabban símán hátra
fésülte a haját. Ez a szokatlan hajviselet valami hideg, nyugodt
kifejezést adott érdekes arcának és Szabolcs tudta, hogy Bakó nagyon
szereti ezt a divatot. Ő maga jobban szerette Malvin régi viseletét,
mikor a haja még szeszélyes fürtökben simult a homloka köré. Többízben
ezt is fölemlítette a felesége előtt, egyszer pedig nyiltan megkérte,
hogy térjen vissza régi hajviseletéhez. Az asszony kitérően válaszolt.

– Már nagyon megszoktam a mostanit… Meglátom különben…

És megmaradt a mostani viselet mellett.

Egy kicsinyes véletlen volt az oka, hogy a guerilla-háborúból nyilt
ütközet fejlődött. Együtt voltak a színházban és egy együgyü operettet
néztek végig. A fantasztikus komédia hőse a csapodár fiatal király, aki
a harmadik felvonás végén kigyógyul csapodárságából és bűnbánóan
visszatér a fiatal királyné lábaihoz. Az egyik udvaronc ekkor ijedten
kiált föl: „Micsoda csapodárság! Most még a tulajdon feleségébe se
röstel beleszeretni!“

Malvin e pillanatban fölemelte a fejét s lopva pillantott Szabolcsra; a
pillantása gúnyos volt, de némileg kacér is.

Mikor színház után hazamentek, Szabolcs elküldte a kocsit.

– Az éjszaka szép, jó lesz egy kis gyalogséta…

Karonfogva mentek hazafelé. Amikor kiértek a tolongásból, Szabolcs szóba
hozta az operett-királyt.

– Megértettem a pillantását, – mondta – és beismerem, hogy joggal nevet
rajtam…

Szokása szerint megint kitért előle Malvin.

– Nem magán nevettem, hanem az operett-királyon.

– Van kettőnk közt valami analógia, de különbség is van köztünk…

– Mi a különbség? – kérdezte Malvin csípősen.

– Az analógiát nem kérdezi? Az analógia: hogy mind a ketten szerelmesek
vagyunk a feleségünkbe…

– Ah! És a különbség?

– Csak annyi, hogy én nem vagyok operett-király… Engem komolyan szokás
venni.

Malvin jó ideig hallgatott, később nyugodtan mondta:

– Meggyőződtem róla, hogy maga semmit sem tesz cél nélkül… Szeretném
tudni, hogy mit vár legújabb magaviseletétől?

– Megmondom: mindent! És amit elérek, az az enyém lesz! – mondta fojtott
hangon Szabolcs, miközben magához szorította a felesége karját.

Az asszony nem válaszolt, – kedvetlenül, de dobogó szívvel haladt
mellette.

Megint egy hét telt el. Mindig együtt lehetett őket látni. Szabolcs
folyton sarkon követte feleségét, makacs és kitartó hűséggel, mint a hím
oroszlán a párját. Ha akart, tudott alázatos, szelid, gyöngéd és
lovagias lenni és ezúttal akart. Eddig csak a kedvesei ismerték ezt az
ellenállhatatlan és sugalló akaraterejét, – ennyi fáradtságot nem igen
vesz magának az ember a feleségével szemben.

Ekkoriban történt, hogy egy este megint a fejébe szökött a vére és
rendszeres óvatosságról megfeledkezve, szó nélkül megcsókolta Malvint.
Egymás mellett állottak az ablakfülkében és Szabolcs lassan odalépett az
asszonyhoz és a szemére tapasztotta szomjas ajkát. Malvin ezuttal nem
taszította el, hanem sírva fakadt. Ez nem volt a szerelmes asszony kéjes
megindulása, hanem egy vergődő lélek zokogó kétségbeesése.

– Az Istenért, Szabolcs – minek gyötör? Mire való ez? Hiszen tudja, hogy
nem lehet már… Elrontottuk – egészen – és most már nem lehet újból
kezdeni…

Szabolcs erőszakkal magához ölelte az asszonyt.

– Sírd ki magadat… Urad vagyok és szeretlek… Eddig őrült voltam, de most
igazán szeretlek… Meg kell bocsátanod, hiszen azért vagy asszony! Egy
nagy, fekete vonást csinálunk a mult alá, lezárjuk a számadást és újból
kezdjük az életetet… Semmi sem igaz, semmi sem történt… Nem szabad
visszaemlékezned semmire; ne beszéljünk róla soha…

– Nem lehet, nem lehet, Sándor!

Kiragadta magát a karjából és befutott a szobájába.

Szabolcs éjfélig lángoló szívvel járt-kelt a szobájában, aztán hirtelen
eszébe jutott valami. Odalépett a tapéta-ajtóhoz, mely az ő szobáját
összekötötte a Malvinéval. Ilyenkor még sohasem nyomta meg a kilincsét.
Vajjon zárva van-e? Az ajtó nesz nélkül fordult meg a sarkában. Sándor
pedig fölemelte az öltözőfülke föggönyét és ott látta maga előtt
Malvint. Teljesen föl volt még öltözve, csak a barna haját bontotta ki.
A kereveten ült, összekulcsolt két kezébe fogva a térdét és némán nézett
farkasszemet az urával. Sándor letérdepelt eléje az angóra-szőnyegre és
magához ölelte az asszonyt.

– Ugy-e, engem vártál?

Malvin megint sírva fakadt, de a remegő kezével gyöngéden simított végig
az ura arcán.

– Semmi sem igaz. Semmi sem történt, – ismételgette Szabolcs. – Újból
kezdjük az életet…

– Lehetséges az, Sándor?

– A csoda is lehetséges, ha szeretjük egymást…

Az asszony tovább sírt, de most már maga is édesnek találta a
könyezését.

Csak másnap mosolyodott el, mikor lángvörös arccal lépett az
ebédlőszobába. Ezúttal másképpen fésültette a fejét; a haja megint
szeszélyes fürtökben símult a homlokához. Szabolcs úgy találta, hogy a
felesége arca így bájosabb, asszonyibb és némileg kacérabb is. Szó
nélkül odalépett az urához, megölelte és a vállára hajtotta fejét. Talán
két percig maradt így mozdulatlanul és némán, viharosan dobogó szívvel
és erősen lezárt pillával, melyet rózsaszínűre festett a piros függönyön
átszűrődő tavaszi napfény.

– Asszony vagy, – mondta Szabolcs halkan, – édes és gyönge, de én így
szeretlek!




XIV.

Sokáig tanakodtak, hogy hol töltik a nyarukat és megegyeztek abban, hogy
a divatos világfürdők nemzetközi nagyvására nem nekik való.
Szabolcsfalva se kellemes nyaralóhely, mivel nincs valamirevaló vize;
azért hát elmentek az öreg papok csendes balatoni fürdőjébe.

Abban a meggyőződésben éltek akkor, hogy két ember éppen elég a világon.
Több nem kell. A többi mind fölösleges. És ha már itt csetlik-botlik a
földön, hát menjen a dolgára, de őket ne untassa. Hogy meggyőződéséhez
hű maradjon, Szabolcs szerzett egy vitorlás yachtot, egy karcsu, lenge,
hófehér _Malvin_-t, amelylyel aztán napokig elkalandoztak a hullámzó
víz-róna ünnepi magányában. Csak két dalmata matróz volt velük, két
bronzarcu, bivalynyaku vízilakó, de ezek nem voltak emberek, inkább
semleges lények, afféle szolgálatkész Calibanok, akik a szemükkel sem
hunyorítanak, ha az úrnőjük reggel meztelen karokkal fésülködött a
nagyvitorla árnyékában.

Egyidőre beleestek a vitorlázó szenvedélybe, amelyen minden új
hajótulajdonosnak keresztül kell esnie. Fölfedezték a Balatont és szinte
szenvedélyesen beleszerettek a hajójukba, mely oldalvást hajolva,
könnyen követte a szél leheletét.

Ha elsiklottak a tihanyi hegyfok mellett: akkor egyszerre az övék volt
az egész világ. Az ég, a felhők és a víz, amely fölött csak a
sirályokkal osztozkodtak. Az öreg Balaton pedig csak azért rendezte
kifogyhatatlan leleménynyel egyre váltakozó színjátékait; hogy fölséges
és kolosszális kerettel szolgáljon együttlétüknek… Délben, ha az
augusztusi nap lángoló sugárkévéket szórt a vízre: hófehér volt minden.
A vakító, csillogó, izzó fehérségben csak egy háromszögletü kis árnyék
lebegett, a _Malvin_ marsalvitorlájának árnyéka, amelyben egy tikkadt, a
forróságtól és a jókedvü lustaságtól haldokló emberpár ásitozott.
Alkonyatkor eltompult a fény, a tó egyszerre malahitszínűvé változott,
az égboltozaton vitorlázó, hosszan elnyújtott felhőlégiók alatt végtelen
távolságba vonult vissza a nap. Aztán rájuk borult a barnaszemü, édes
éjszaka, a fölbukkanó hold fényében pedig lángolni kezdett a víz, mintha
millió ezüstös tűz-rózsát himbálna fodros habjain, millió rajzó
pillangót, összefonódó, szétfutó ezüstkígyót.

Bebarangolták az összes partokat. Almáditól Keszthelyig, megmacskáztak
minden öbölben és tíz parti dombra ís nyaralót akartak építeni.

Szabolcs, miután először beleszeretett a feleségébe, később meg is
_barátkozott_ vele. Azt a tapasztalást szerezte, hogy Malvin nemcsak
édes feleség, de jó cimbora is, ami nem ugyanaz. Eleveneszü, tanulékony,
ötletes, alkalmazkodó és jókedvü. Tud nagyon okos lenni és kedvét leli
minden ostobaságban. Gyerekesen mulatós és amellett tud jókedvvel
unatkozni is, amire ugyancsak kevés asszony képes. Egymás társaságában
és egymás kedvéért megkedveltek olyan szórakozásokat, amelyekhez azelőtt
egy csöpp hajlamuk se volt. Beleugratták egymást és megtanultak
fotografálni, majd órákig elültek horgászva, mire pedig partra mentek,
az asszony arca és karja barnapirosra volt sülve, a nyaka pedig
aranyzománcos volt, mint az andaluziai nőé, akiről Musset dalol.

– Bakó holnap Siófokon lesz, – mondta egy nap Sándor. – Táviratot kaptam
tőle… Odaát lóverseny lesz, – átvigyem magát?

– Nem, nem!

Hevesen, szinte kiáltó hangon tiltakozott ellene. Később azt mondta:

– Ha jó szelünk lesz, elmegyünk Szigligetre…

– Nem lehet, – szólt Sándor. – Olyan messzire nem mehetünk, mert Bakó a
verseny után mindenesetre átjön. Az esti hajót be kell várnunk.

Az asszony egyszerre nagyon csendes lett. Később megint előhozakodott a
szigligeti útjával.

– Menjünk oda! Tegyünk úgy, mintha a sürgöny elkésetten érkezett volna…

Sándor elnevette magát.

– Nem lehet! Azt mégse tehetjük…

Másnap az esti hajóval tényleg megjött a gróf; Szabolcsék a kikötő hídja
előtt várták. Pompás színben volt és harsogó hangon beszélt, mint
mindig, ha jókedvü volt. Egész kis csődületet okozott a parkban.

– Na, csakhogy itthon vagyok megint. Valóságos honvágyat éreztem
utánatok és százszor is megkérdeztem magamtól, hogy mi az ördögnek
utazom, mikor semmi élvezetem nem telik benne…

Mikor aztán együtt ültek Szabolcsék nyaralójának verandáján, a
lámpafénynél szemügyre vette Malvint és egyszerre elkomolyodott.

– Teremtőm, Malvin, mi lett magából?

Az asszony idegesen mérte végig, Szabolcs pedig nevetve kérdezte:

– Megcsunyult?

– Dehony! Nem, – nem is szépült meg, de mássá lett, megint egészen
mássá… A szeme más, a mozgása, minden… Maga végigmegy az asszonyi
skálán…

Szabolcs észrevette Malvin arcán a kedvetlenséget és egy léha élccel
akarta elütni a dolgot.

– Nekem az nagyon jó… Minden félévben új feleséget kapok s így nem
unhatok rá a régire…

– Azt hiszem, most már mindig ilyen fog maradni, – mondta a gróf halkan
és komolyan.

Aztán száraz hangon a szevillai husvétról kezdett beszélni…

Körülbelül egy hétig volt Füreden. Szabolcsnak nagyon kapóra jött a
barátja jelenléte, a bécsi váltói, amelyekkel a téli kártyaadósságait
rendezte, lejártak és a hitelezője készpénzfizetést követelt. Restelt
pénzt kérni az apósától most, alig egypár hónappal az után, hogy
megbékült a feleségével és azért Bakóhoz fordult. A gróf habozás nélkül
tett eleget kérésének.

– Add ide az uzsorásod címét. Telegrafálok a bécsi bankáromnak, ő majd
végez a bestiával… Megadod nekem, a mikor teheted…

Ezzel a dolog rendben volt.

Szabolcs azt a tapasztalást szerezte, hogy Malvin amilyen rokonszenvvel
viseltetett régebben Bakó iránt, olyan mélységes ellenszenvvel van most
iránta. A jó illem kedvéért türtőzteti magát, de láthatólag szenved, ha
vele van. Ideges, nyugtalan és szomoru. Nem tud jó szemmel az arcába
nézni, ellenkezve válaszol a kérdéseire és ha teheti, gyöngélkedést
szinlel, hogy elmaradhasson a közös sétákról és kirándulásokról. Valami
titkos kárörömet érzett e miatt Szabolcs, de egy este, mikor magára
maradt az asszonynyal, mégis szóba hozta a dolgot.

– Hallja, édes, így nem lehet ám bánni Bakóval… Jó fiu, de érzékeny
bolond… Aztán nem is szolgált rá, hogy félvállról beszélgessünk vele…

Malvin válasz helyett az ura karjába dobta magát.

– Semmi, semmi! Ne beszéljen erről… Mondja, hogy szeret…

– Milyen ideges maga!

– Semmi! Menjünk el, Sándor.

– Szigligetre?

– Akárhová! Csak el! Magával akarok lenni – egyedül… Mire való az a sok
idegen ember? Vigyen el és mondja, hogy szeret… És hogy mindig szeretni
fog…

Másnap történt az a dolog, amit nem lehetett többet meg nem történtté
tenni, a könyek oceánjának árán sem. Langyos nyári estén, közömbös
alkonyi csöndben, egyszerre és váratlanul elsülyedt egy egész világ.
Minden, ami rajta volt, elsülyedt vele s örökre eltünt: a napfény, a
madárdal, az ifjuság, a szerelem, az élet: minden! Csak egy szürke semmi
maradt a helyén.

Alkonyatkor kedvező szellő lobogtatta a kikötőben macskázó _Malvin_
zászlaját és Szabolcs parancsot adott a legényeknek, hogy legyenek
készen a vacsora után. A holdfényben kiviszi a feleségét meg a grófot a
tóra. Mikor éppen a gigbe szállott, hogy a vitorláshoz vitesse magát, a
partról utána kiáltott Bakó:

– Meggondoltam magamat, Sándor, még sem megyek veletek. A lovaim után
kell néznem s azért átmegyek Siófokra.

A hajó félóra mulva indul…

– Visszajösz megint Siófokról?

– Meglátom… Talán… Most szaladok a feleségedhez, hogy elbúcsuzzam tőle…

Kezet fogtak, a gróf a nyaraló felé vette útját, Szabolcs pedig a
yachthoz evezett. Nem igen bánta, hogy Bakó elment s úgy vélekedett,
hogy az éjjeli kirándulást ketten is megtehetik Malvinnal.

Tíz perc mulva már megint partra ugrott és fölment a nyaralóba.

Az emeleten sötétséget talált. A nappali szobából kiment a kis
faerkélyre, honnan keskeny lépcső vezetett a lapos tető verandájára és
hangokat hallott a feje fölött. Odafönn, a nagy japáni ernyő alatt már
égtek a széllámpások: a gróf ott beszélgetett az asszonynyal. Szabolcs,
mielőtt fölment volna hozzájuk, egy pillanatig nekitámaszkodott az
erkély korlátjának és végignézett a holdfényben sziporkázó vízen. Azok
odafönn most szintén a veranda korlátjához léptek. Alig egy ölnyire
voltak feje fölött, de nem láthatták Szabolcsot. Halk hangon
beszélgettek a homályban és Sándor megérthette minden szavukat.

– Elutazom, Malvin, – mondta Bakó, – mert látom, hogy terhére vagyok…

Az asszony nem válaszolt, a gróf pedig nyugodt hangon tovább beszélt.

– Csak egyre kérem: ne sértsen meg azzal, hogy fél tőlem… Ne ismerjen
félre: tőlem soha semmiféle veszedelem nem fenyegeti… Én csak egyet
akarok, azt, hogy maga nyugodt és boldog legyen… Látom, hogy most
megértik egymást Sándorral és – higyje el Malvin – örülök a jó
egyetértésüknek… Feledje el a multat; én is elfelejtem azt, ami köztünk
történt… Sokkal jobb barátja vagyok magának…

Elhallgatott és most az asszony szólalt meg, csudálatosan keserü,
fojtott hangon:

– Istenem! Istenem!

Hogy folytatták-e a beszélgetésüket, arra Szabolcs később nem is
emlékezett vissza. Nem is abban, amit mondtak, de a hanghordozásukban
volt valami, ami oly váratlanul és brutálisan sujtott reá, mint a
buzogányütés. Az erős és megdönthetetlen bizonyíték, hogy az asszony
valaha kedvese volt annak az embernek.

Arra sem emlékezett vissza Szabolcs, hogy mi történt vele az első
percben. Valami, amire még akkor sem mert visszagondolni, mikor már
cinikus őszinteséggel átértette egész helyzetét…

A gróf aztán elment… Szabolcs pedig egyedül állott a sötét nappali
szobában és két kezével egy faragott szekrény oszlopába fogódzott.
Irtóztató csend volt körülötte, csak valami távolodó, ritmikus zúgást
hallott, mintha vándormadarak ezrei vonulnának el a feje fölött. Az üres
messziségben valami halk kopogást: talán saját szívének dobogását.

Malvin belépett a szobába. Egy széllámpást tartott a kezében és lassu
léptekkel, borús arccal jött. Mikor a mozdulatlanul álló Szabolcshoz,
ért, riadtan emelte föl lámpását. Jó ideig farkasszemet néztek:
meglátszott az asszonyon, hogy mindent leolvas az ura arcáról. Az ő arca
is krétafehér lett, a lámpás rezegni kezdett a kezében. Letette az
asztalra. Őt se bírták tovább lábai, le kellett ülnie a kerevetre. Onnan
nézte Szabolcsot, a rémülettől megdermedten, halálos szomorúsággal a
szemében.

Egy örökkévalóság telt el így, vagy talán csak két perc. Szabolcs aztán
a kalapját kezdte keresni, mintha attól függne minden üdvössége. Mikor
megtalálta, elment, döngő léptekkel lement a lépcsőn… El! Ki!

Hallotta, amint mögötte halkan sóhajtott az asszony: Istenem!

Aztán föl-alá járt a parton sétáló tömeg közt. Föl a fürdő hídjáig és le
a klub-házig. Az ismerősei közül néhányan rászóltak: ő bólintott a
fejével és tovább ment. Lenn meglátta az egyik dalmatáját a parton…
Igen, vigyék a hajójára, ott egyedül lesz! Mikor a gig üléséről
felszökött a _Malvin_ födélzetére, visszaküldte a legényt. Menjenek
aludni; nem megy sehová… Itt alszik a kajütben…

Friss szellő kerekedett Almádi felől: a hajó karcsu árboca lassan
hajladozott, a horgonylánc meg nyikorgott. Szabolcs hanyatt feküdt a
hajó orrán és a csillagos égre nézett.

Nem is volt túlságosan fölindulva, inkább valami nagy, ólomsúlyu
tunyaság vett erőt rajta, de azért tisztán tudott gondolkozni. Nem is
haragudott, csak azon törte a fejét, mit is kell most tennie? Valamit
tennie kell, az ilyen dolognak megvan a maga etikettje…

Megölni az asszonyt? Szabolcs, mint boszuálló férj – micsoda gonosz
karikatura! Saját cinizmusának érzete arcába kergette a szégyen pírját…
Óh, ha igaz akart lenni és őszinte, akkor még Bakó ellen sem érezhetett
semmi gyűlölséget. Hiszen ők együtt vallották és érvényesítették azt a
gavalléros teóriát – és kettőjük közt Szabolcs volt a vezető, – hogy
asszonyi dologban nincs se bűn, se erény, csak élvezet van. Nem is
szerelem az, csak egy nemes, izgató sport, amelynek hevében az ember
áttör minden kerítésen és átugrat minden akadályon. Minden út jó, hacsak
célhoz vezet; minden szabad, ami a sikert biztosítja…

Megölni az asszonyt! Mikor most újból végiggondolta a dolgát, tisztára
látta, hogy nem is Bakó, hanem ő maga buktatta el Malvint. Ő maga
állította lesbe a grófot, ő maga verte föl nyugvóhelyéről a vadat, buta
kegyetlenséggel ő maga riasztotta, hajszolta, zavarta meg és terelte a
vadász elé… Soha jobb kopója senkinek sem volt, mint Bakó grófnak.

Most eszébe jutott minden… Első összetűzéseik. Mikor a pénzkérdések
cinikus szellőztetésével porig alázta a fiatal, szépségére hiu
gyermekasszonyt. Az a hideg megvetés, amelylyel Malvin újabb közeledése
ellen védekezett… Aztán eltávolította magától, jó messzire és melléje
adta Bakót, akiről tudta, hogy a beteges mániáig megrögzött, önző és
kiméletlen nővadász… Egyenesen rászorította az asszonyt, hogy Bakó
kezéből fogadja el mindazt, amit az ura megtagadott tőle: társas
poziciójának védelmét épp úgy, mint szórakozását. És Leticiához való
viszonyának minden mozzanata – amelyről Malvin pontosan értesült –
egy-egy brutális ütés volt, amit az az asszony elvei ellen mért…
Megérttette a tudatlannal, rákényszerítette, a fejébe verte, amit ő maga
vallott: az erénynek nincs jutalma és a bűnnek nincs bűnhődése; nincs se
erény, se bűn.

Megölni az asszonyt! Nem tudta megtalálni szívében a megcsalt férj
gyilkos haragját. Óh, ez nem volt tragédia, csak egy rettenetes ironikus
komédia, amelylyel a sors nem is a Szabolcs gonoszságát, hanem a
kolosszális ostobaságát tréfálta meg.

Most itt feküdt a hajó deszkapadlóján, mint a rossz tréfával
agyonhajszolt farsangi bolond, émelyegve, szégyenkezve és azon
gondolkozva, hogy ne zúzza-e szét egy pisztolylövéssel a fejét, ezt az
ostoba koponyáját, amelynek oly rossz hasznát vette.

Éjfél is elmult, amikor közeledő evezőcsapásokat hallott. Egy könnyü
csónak ütődött a yacht oldalához, aztán valaki fölmászott a födélzetre.
Malvin volt. Mikor megpillantotta az urát, visszaszólt a matrózoknak:

– Én is itt hálok… Menjenek el…

Szó nélkül leült a födélzetre, vagy két lépésnyire Szabolcstól. Sokáig
maradt egy helyben, végre odakúszott hozzá.

– Miért nem öl meg? – kérdezte halkan.

Sándor valami dühös hangot hallatott, félig nyögés, félig zokogás volt.
Megölni, – ez az asszony is milyen ostoba!

Hajnalig egy szót sem váltottak többet. Malvin egy pokrócot gyűrt a feje
alá és mozdulatlan, félig behunyt pillákkal feküdt a födélzeten. Hajnal
felé nagyon lehült a levegő és mikor Szabolcs észrevette, hogy az
asszony egész testében erősen remegni kezd, leterítette a kabátjával.
Ekkor megint eljöttek a matrózok a gigen, megnézni, hogy nem kell-e
nekik valami. Szabolcs beszállott a csónakba és besegítette az asszonyt
is. Partra vitették magukat.

Haza érve, Sándor szórakozottan sorra járta a szobákat. Úgy érezte, hogy
keres valamit, de maga sem tudta, hogy mit. Csak később vette észre,
hogy Malvin szobáról-szobára követi. Nyugodt arccal, de sápadtan és a
hidegtől dideregve.

– Feküdjék ágyba! – mondta neki.

Az asszony úgy nézett rá, mintha nem értené meg. Csak akkor
engedelmeskedett, mikor elvezette a hálószobába.

– Le kell feküdnie!

Ő maga is ott maradt a szobában, háttal az ablaknak leült egy
karosszékbe. Malvin rögtön aludt. Kilenc óra felé ébredt csak föl. Az
arca rózsás volt, ásított és mosolyogva nézett az urára. A következő
pillanatban megdermedt a mosolya: megint eszébe jutott minden, amiről
álmában megfeledkezett.

– Öltözzék föl. Utazunk! – mondta Szabolcs.

– Hová? – kérdezte Malvin halkan.

– El innen.

Akárhová, csak innen el, erről a megátkozott helyről. Émelyítőnek
találta ezt a nagy vizet, örökös gyöngykagyló fényével, gyűlöletesnek a
parti hegyek fekete, gonosz profilját.

Gőzhajón átkeltek a tavon, aztán vasuton a fővárosba mentek. Egyedül
utaztak egy szakaszban és útközben alig beszéltek valamit. Szabolcs
szinte kiváncsian figyelte a felesége arcát és azt a benyomást nyerte,
hogy Malvin nem bánt meg semmit. Bánat van a szivében, de semmi
megbánás. Olyanféle lelki állapotban van, a minőt pusztító természetü
katasztrófák szoktak előidézni az emberben: le van sujtva,
tehetetlenségének érzete hideg szomorúsággal tölti el és elkésetten
töpreng azon, hogyan is keletkezett a veszedelem? De a lelkiismerete nem
juthat szóhoz attól a félénk kiváncsiságtól, amelylyel a jövő elé
tekint. Talán olyasmit képzel, hogy az ura most valami nagy, megszáradt
vértől fekete vesztőhelyre viszi, a hol a _rossz asszonyokat_ szokás
kivégezni.

A budapesti pályaudvaron Szabolcs jegyet váltott Szabolcsfalváig, de
csak egyet. Mikor besegítette Malvint a készenálló vonatba, maga pedig a
perronon maradt, az asszony hirtelen egy szenvedélyes mozdulatot tett,
mintha ki akarna ugrani az ajtón.

– Nem, nem megyek egyedül!

– Haza kell utazni, Malvin…

– És maga?

Szabolcs egy pillanatig elgondolkozott.

– Három-négy nap mulva ott leszek én is…

Malvin megragadta a kezét és mélyen a szemébe nézett.

– Megigéri?

– Meg!

A vonat elindult.




XV.

Szabolcsnak dolga volt Budapesten. Eszébe vette, hogy neki pénzt kell
teremtenie, mindenáron pénzt, hogy Bakónak megfizesse a tartozását. Hogy
ez volt az első gondolata: abban is a fajának egy erős előitélete
nyilatkozott meg. Egy asszonyt a pénze kedvéért feleségül venni, a pénzt
elpusztítani és az asszonyt nyomorulttá tenni: az semmi. De a felesége
kedvesének pénzzel tartozni: becstelenség, amelynél kivánatosabb a
halál.

Az egész nap a pénz keresésében telt el. Gyanus elegánciáju emberek
jártak-keltek a lakásán, pénzszerző ügynökök, akik szemtelennél
szemtelenebb ajánlatokat tettek neki. Végül egy harapófogó képü öreg
asszonyhoz vezették, azzal megkötötte az üzletet. Az asszonyt
Färbernének hívták, távoli rokona volt Forgácsnak, aki azonban nem
közlekedett vele. Jól ismerte az öreg Forgács viszonyait, tudta, hogy
nagyobb összeget is hitelezhetne a vejének, de azért arcátlan
uzsorakamatot követelt. Estig megvolt a pénz.

Szabolcs magához vette az egész összeget és elment a klubjába. Nem
gondolkozott még azon, hogy minő arccal fog Bakó elé lépni és hogy mit
fog neki mondani – és mikor most a társalgó ajtajából meglátta a grófot,
visszariadt és habozni kezdett.

Bakó egy nagy karosszékben ült, háttal az ajtónak. Szabolcs megismerte a
kopaszodó homlokáról és az éles hangjáról. A fiatal klubtagoknak egész
csapata csoportosult köréje. Neki itt páratlan tekintélye és kivételes
poziciója volt. Éppen egy szerencsétlen emberről beszélt, aki hogy cifra
nyomoruságát leplezgesse, holmi aprólékos piszkosságokat követett el,
amiért is ki kellett zárni a klubból.

– Nemcsak komisz az a fráter, de gyáva is… Ha nem volna az, főbe
durrantaná magát…

Ellentmondást nem tűrő, hideg és gőgös hangon mondta ezt, a
gavallér-becsület fanatikus őrének hangján, amely megborzongatta és
tisztelettel töltötte el hallgatóit.

– Meg fogom ölni! – gondolta e pillanatban Szabolcs.

És ugyanekkor villámgyorsasággal már megfogamzott a fejében egy
erőszakolt összetűzés sablonja, amelynek csattanós vége egy
pisztolylövés lesz…

Valóságos megkönnyebbülést szerzett neki ez az elhatározása, mintha csak
a lelkében fölhalmozódott tehetetlen keserűség és szégyenérzés levezető
csatornára talált volna a Bakó elleni gyilkos gyűlöletben. Ez a gyűlölet
tulajdonképpen a saját fajtájabeliek iránt érzett dühe, a tulajdon
multjával szemben érzett ösztönszerü megvetése volt. Ez az ember, aki
hideg, hosszu arcával és kopaszodó homlokával ült előtte, tipikus
képviselője volt a testet öltött emberi önzésnek. Oly lázas undort és
hideg gyűlöletet érzett e pillanatban Bakó iránt, mintha förtelmes,
nyálkás hüllő volna, amelyet elpusztítani kegyetlen élvezet.

Nem ment be a társalgóba, hanem mielőtt még Bakó észrevehette volna,
hazament a lakására. Ott még egyszer átgondolta, hogy mit kell tennie és
most már mély gyökeret vert benne a meggyőződés, hogy meg kell ölnie a
grófot, akár a tulajdon élete árán is.

Ami a tombolásig fokozta haragját, az a meggyőződése volt, hogy Bakó
sohasem szerette Malvint. Egyszerűen kiváncsi volt rá. Ő senkit sem
szeretett, de kiváncsi volt minden asszonyra. A tisztátalan
fantáziájában egyik elfoglalta a másik helyét és amint vágyai egy ujabb
felé vonzották, már ráunt a régire. Ez az alávaló sport rögeszméje volt.
Úgy érezte, hogy joga van minden asszonyhoz és ha egyik ellenkezett
vele, akkor nem ismerte el erényes voltát, hanem dühbe jött. „Az ostoba
liba: nagyra tartja magát!“ Arról is meg volt győződve Szabolcs, hogy
Bakó örül a házastársak közt létrejött kibékülésnek. Most már nem
kellett tartania attól, hogy Malvin előbb-utóbb kényelmetlen lesz reá
nézve, sőt barátságot is tarthatott fönn vele, amelyet önzetlen volta
pikánssá tett.

Azt, hogy Malvin _szerette_, talán meg tudta volna neki bocsátani
Szabolcs, de azt a gondolatot, hogy Bakó _ráunt_ az ő feleségére, nem
tudta elviselni.

Korán reggel kivitte a pisztolyait egyik lövőházba. Néhány lövést tett
csak és meggyőződött róla, hogy a keze és a szeme még a régi: a szeme
éles, a keze nyugodt. A saját pisztolyával ötven lépésről nem tudna
elhibázni egy embert, talán akarva sem. Veleszületett tulajdonsága ez az
ügyessége, amelyet országszerte ismernek és csodálnak. Tisztában volt
vele, hogy ez ügyességének köszönhette társadalmi poziciójának tetemes
részét is.

Alkonyatkor megint elment a klubjába és Bakót ott találta a törzsökös
helyén, a társalgó karosszékén. Valaki megint a tegnapi esetet firtatta
és Bakó, aki láthatólag már ráunt, kurtán a szavába vágott.

– Ne vesztegessünk több szót arra a gazemberre…

Szabolcs, aki észrevétlenül telepedett le egyik fülkében, a _gazember_
szóra oly indulatosan emelkedett föl, mintha neki vágták volna az
arcába.

– A _gazember_ is relativ fogalom. Én például azt hiszem: ha neked nem
volna pénzed, külömb gazember volnál annál a szegény ördögnél…

Nem az, amit mondott, de a hangjának indulatos rezgése, oly hatással
volt a jelenlevőkre, hogy a szobában egyszerre halálos csend támadt.
Bakó inkább csodálkozva fordult vissza, mint sértetten.

– Bolond vagy Sándor, vagy részeg?

Szabolcs vérben forgó szemmel emelte rá az öklét. Valaki közbevetette
magát. A két férfi egy másodpercig farkasszemet nézett és a gróf
Szabolcs pillantásából megértette gyilkos gyűlöletének okát.

– Értem! – mormogta halk, az izgalomtól rekedt hangon. – Az ütést
elfogadottnak tekintem, – tette azután hozzá, némi keserü humorral.

(Azt is értette most már, hogy miért küldte el neki Sándor a délelőtt
folyamán a tartozását.)

A gróf elment, Szabolcs pedig bevonult az írószobába, ahol a klub
elnökségétől nevének a tagok lajstromából való törlését kérte. Ezt előre
elhatározta így, hogy a barátainak valami elégtételt nyujtson a
botrányért, amelylyel társaságukat kompromittálta.

Az eset természetesen óriás föltünést keltett; hogy Bakó gróffal valaki
így merjen elbánni, az mindenkinek hihetetlen volt. Azok, akik tudták,
hogy Bakó udvarol Malvinnak, eltalálták az összetüzés igaz okát,
fenhangon azonban nem igen szellőztették.

Másnap reggel a két ellenfél már fegyveresen állott szemben. Bakó, aki
épp oly hiu, mint bátor ember volt, érezte, hogy a kivételes társadalmi
poziciója ellen intézett támadást kivételesen kemény eszközökkel kell
visszaverni. Valóságos halálmegvetéssel szabta meg tehát a
pisztolypárbaj föltételeit, melyet a feleknek – főrangu urak
excepcionális szokása szerint – a saját pisztolyaikkal kellett vívniok.
Eleve megszabta a maga harci modorát. Tudta, hogy Szabolcs, ha lövéshez
jut, föltétlenül lelövi. Húsz lépésről nem hibázza el a maga emberét; a
saját pisztolyával a foglyot is lelövi röptében… Bakó is tud bánni a
pisztolylyal. Ha marad hat másodpercnyi ideje, hogy fölhúzza a fegyver
sárkányát és függőleges irányából lassan vízszintesre emelje a karját:
akkor minden valószínüség szerint talál. Ha nem ideges, akkor egészen
biztos, hogy talál… Az a kérdés csak, hogy marad-e annyi ideje? Egy
halvány reménye volt: Szabolcs a jel elhangzása után talán ki fogja
lépni az avanceot, azalatt ő lőhet…

A párbaj azonban másképp folyt le, mint Bakó és bizalmas emberei
remélték. Szabolcs a jel elhangzása után rögtön kapásra lőtt. Aztán
eldördült a gróf lövése is, de ő már estében lőtt és a golyó a lovarda
falába ütődött.

Bakó a földre esett és mikor az orvosok hozzá siettek, azt hitte még,
hogy a sebesülése csak könnyü és szégyelte gyöngeségét.

– Semmi, csak horzsolás… Azt hiszem, a zsebórám fölfogta a golyót…

Tévedt azonban, a golyó a bordái alatt belefuródott a testébe.

Mikor tisztában volt állapotával, azt mondta egyik segédjének, hogy
beszélni óhajtana Szabolcscsal. Sándor lassu léptekkel közeledett feléje
és két lépésnyire tőle megállott.

– Tudom, hogy miért kötöttél belém, – mondta a gróf, – azt hiszed, hogy
én…

Azzal a segédekhez fordult:

– Hagyjatok magunkra!

Mikor már csak a sebbel foglalatoskodó két orvos volt mellettük, halk
hangon folytatta:

– Ő ártatlan, – ezt szavamra mondom! Tudom, hogy meg fogok halni és
ismétlem, ő ártatlan…

Elhallgatott és mivel nem nyújtott kezet Szabolcsnak, az meghajolt és
távozott. Az ajtóból még egyszer visszanézett: a gróf arcán már akkor
nyoma sem látszott a fölindulásnak, az arca sápadt volt, de hideg és
nyugodt, mint rendesen.

Szabolcs jól tudta, hogy mit kell tartania Bakó utolsó szavairól.
Hazudott. Talán nem is a Malvin kedveért, hanem inkább a maga kedveért;
nem is akarta, hogy Szabolcs higyjen neki, csak be akarta bizonyítani,
hogy ő mindig hajthatatlan és korrekt gavallér, még a halálában is
tudja, hogy mivel tartozik egy úrihölgynek, aki gyönge volt vele
szemben.

Másnap reggel azt a hírt hozták Szabolcsnak, hogy Bakó hajnalban
meghalt.

Nem maradhatott magára a gondolataival, mert egész nap zaklatta a
rendőrség. Miután a vizsgálóbírónál is megfordult, az esti vonattal
Szabolcsfalvára utazhatott. A feleségéhez.




XVI.

Nem táviratozott haza, de a pályaudvaron mégis várta Malvin. Tétovázva
járt-kelt az emberek közt és amikor megpillantotta az urát, egy halk
kiáltással hozzásietett és a karja alá fűzte a kezét. A kocsiban pedig
elkapta a kezét a takaró alatt és finom ujjai oly szívós erővel
kapcsolták körül, hogy erőszakkal se tudta volna eltávolítani magától.
Csillogó szemét egy pillanatra se vette le az ura arcáról…

Amikor a kocsi végighajtott az eleméri hídon, a patak széles medrében
mozdulatlan fehér ködsáv ült.

– Már őszre jár az idő, – mondta Szabolcs halkan.

Odahaza, a lámpafényes lakásban, egyszerre halálos fáradtság vett erőt
Sándoron. Most érezte csak meg, hogy napok óta alig aludt valamit.
Bement a dohányzóba és leheveredett a széles török kerevetre. Két perc
mulva ott állott mellette az asszony.

– Mit csinált Pesten? – kérdezte halkan és zavartan.

– Megöltem a szeretődet.

Malvin tágranyitott szemmel bámult reá.

– Megölte? – kérdezte elálló lélekzettel.

– Agyonlőttem… Meghalt… Ma reggel.

Az asszony keresztbe tette a mellén a két karját. Valamit akart mondani,
de nem tudott beszélni. Az ina elzsibbadt és egyszerre térdre vetette
magát a kerevet mellett. Megijedt, mert arra gondolt, hogy Szabolcs
élete veszedelemben forgott. A gróffal nem gondolt, azt nem is sajnálta.
A szerelmes asszony először _nő_ és csak aztán _ember_. Ha sóhajtani
hallja azt, akit szeret, akkor süketté lesz mások halálhörgése iránt.

Jó ideig mozdulatlan maradt, aztán lassan odahajolt Szabolcs fölé, oly
közel, hogy lehelete az arcát érte. A szeme fénylett, szinte világított.
Valami boldog, gyöngéd meghunyászkodás kifejezése látszott lázasan
kipirult arcán. Látszott rajta, hogy fél az urától, de büszke rá, miként
párjára az erdei vad, ha gyilkos tusában leverte az idegen-hímet.
Megborzadt és mégis megittasult a vértől, amelyet ő érte ontottak és
amely bűvös hatalommal forrasztotta össze a párjával.

Szabolcsot szinte megfélemlítette a Malvin lázas tekintete. Lehunyta a
szemét, az asszony pedig fölhasználta az alkalmat, hirtelen átölelte az
ura nyakát és hozzászorította lángoló arcát.

És az izgalomtól remegő hangon mondta:

– Megölhetsz vagy megüthetsz, – de ne kergess el magadtól? Ugy-e, nem
kergetsz el?

Háromszor is ismételte ezt a kérdést, kérve, zaklatva, majd parancsolva.
Szabolcs hirtelen fölkelt, kibontakozott az asszony karjából és a
hálószobájába ment.

– Hagyj nyugton, – álmos vagyok.

De nem volt mindig ily erős, csak első nap. Nem tudott sokáig
ellentállani az asszonynak, aki oly megindító alázatossággal hízelegte
körül s aki könyezve épp oly ingerlő volt, mint mosolyogva. A könyeket
csókok követték, a csókokat megint könyek.

– Megbocsátott? – kérdezte Malvin egy este.

Szabolcsot keserűség fogta el.

– Megbocsátani – magának? Mit? Azt, hogy eldobtam magamtól? Ki bocsát
meg nekem?

– Óh, én megbocsátok!

Ez a gyermekes beszéd Sándor fejébe kergette a vért. Hatalmas tenyerével
átszorította az asszony puha nyakát, mintha meg akarná fojtani. Malvin
pedig mosolygó készséggel beleigazította a torkát az ujjai közé.

– Hát ne bocsásson meg, de öljön meg?

Szabolcs dühösen magához vonta az asszonyt, aki odasímult a vállához.

– Nem házasság a miénk már, Malvin!

Malvin odanyomta a száját a füléhez és belecsókolta a választ:

– Szerelmi viszony…

Az asszony csókja tényleg lázas és édes volt, mint a bűn. Szerelmes
paroxizmusában azt mondta:

– A kedvese vagyok – hát igen! Azelőtt is volt magának, de most én
vagyok! Ha rám unt, mondja meg, akkor megölöm magamat és maga megint
szabad… Esküszöm, hogy megteszem!

Azt akarta, hogy Szabolcs is esküdjék meg neki, hogy meg fogja mondani,
ha ráunt.

Közbe Szabolcs azzal a biztos tudattal járt kelt, hogy ez nem maradhat
mindig így. Történni kell valaminek, ami véget vet mindennek. Fog is
történni, – de hogy mi, arról egyelőre sejtelme se volt.

Elváljon az asszonytól? Képtelenség – most már. És ha meg is tenné:
bizonyos, hogy elvált felesége a kedvesévé lenne. Egyikük se tudna
ellenni a másik nélkül. És eszébe jutott, hogy neki semmi vagyona
nincsen. A felesége tartja el. Ha elválna tőle, ujból kellene kezdenie
azt a kétségbeesett élet-halál harcot a szerencsével, a kártyaasztal
mellett és a lóversenytéren. És ha nem is undorodnék annyira a régi
mesterségétől: bizonyos, hogy legrövidebb idő alatt rajta vesztene, mert
feje nem oly tiszta többé, mint volt régen, a szíve nem oly nyugodt és
az idegrendszere nem oly ruganyos többé… Megöregedett és elpuhult…

Voltak pillanatai, a mikor kész volt arra, hogy kiegyezzen a sorsával.
Hiszen meg lehet így élni, egyiküknek sincs semmi baja. Szeretik egymást
és a szerelmük megtisztította őket… Mi bántja? Egy illuzió, egy jelszó,
amelyet a nyárspolgár férjek találtak ki, a saját kényelmük és
biztonságuk érdekében. Ki vádolhatja? Ahol nincs tanu, ott nincs vádló
és az egyetlen tanut, aki élt, örökre elnémította… Aztán más a reális
társadalom, mint a teoretikus. A teoretikus, a színpadi társadalom
megbélyegzi a bukott asszonyt és becstelennek mondja a férjet, a ki nem
hajtja végre itéletét… A reális, az igazi társadalom pedig nem is ismeri
ezt az ocsmány szót, hogy _bukott asszony_. Csak jóhírü és gyanus
asszonyokat ismer. Érdekesnek találja az asszonyt, aki vétkezni tud,
anélkül, hogy aljassá lenne a híre. Az igazi társadalomban nincs
becstelen férfi, csak a gyáva.

Óh, ő jól tudta, hogy nyugodt lehet; ha csak erről van szó: az ő
társadalmi poziciója erősebb, mint valaha. A titokzatos mendemondáknak
és a véres párbajnak az a következménye, hogy Malvin ma érdekes asszony,
akit a legtisztességesebb nők is irigyelnek, ő maga pedig bravuros
gavallér.

Egy pillanat műve volt csak, hogy egyszerre megint más szemmel lásson
mindent. Semmi sem igaz ebből: undorító hazugság az egész. Minden
hazugság, a házassága, meg az egész jelen élete a hazugság ingoványára
épült… Igazság, hogy gyávaságból és gyöngeségből nem akar válni a
feleségétől. Kész neki megbocsátani, mert a lelkiismeretét könnyebb
megnyugtatni, mint az érzékeit. Igazság, hogy a kényelemszeretete
nagyobb, mint a becsületérzése. Igazság, hogy a tunyasága visszaretten
minden testi és lelki kényelmetlenségtől. Egy kitartott férfi, aki
mindennapi kenyeréért szemet huny a felesége botlása fölött!

Ezek a lelki küzdelmek Malvinnak okoznak legtöbb szenvedést. Ha erőt
vettek urán sötét tépelődései, akkor hideg volt hozzá, vagy éppenséggel
durva. Aztán földerült megint a kedve, gyöngéd és kedves lett, mint
szerelmük első idejében. Az asszony szívesen tűrt el mindent. Olyan
szerelmes volt, amilyen csak egy asszony lehet: fanatikusan, valóságos
kutyahűséggel ragaszkodott az urához. Örömmel hallgatta a durvaságait
is: csak szóljon hozzá!

– Azt se bánnám, ha megver… Tegye meg: akkor még jobban fogom szeretni…
Óh, maga nem sejti, hogyan tudok én szeretni! De meg fogja még látni…

Amint lehajolt, hogy megcsókolja az ura kezét, a mozdulatában volt
valami démoni, szenvedélyes erő.

Néha orvul rátámadt Szabolcsra.

– Mondja hamar: megbocsátok!

Pedig tudta, hogy ezzel dühbe hozza.

– Ne játszsza a bűnbánó Magdolnát! Nem akarom ezt hallani! Hiszen úgy
sem igaz!

Tényleg nem volt igaz; semmi sem volt a szívében, csak szerelmüknek
lázas boldogsága és talán nem is nélkülözte volna szívesen azt a csepp
bűnös tudatot, amely belevegyült szerelme tengerébe.

Szabolcs egyszer különös dolgot mondott Malvinnak, amin aztán az asszony
sokáig elgondolkozott.

– Tudja, mi hiányzik nekünk? – mondta.

– Semmi!

– A tisztaság. Én megmérgeztem magát, szegény gyermek, és maga most
kamatostul adja vissza a kölcsönt.




XVII.

November elején súlyos gondok rohanták meg Szabolcsot: a budapesti
váltói lejártak és Färberné, az uzsorás asszony, nem akart tudni
megújításukról, hanem pénzt követelt.

Szabolcs sehogysem tudta rászánni magát, hogy az apósához forduljon. Az
összeg igen nagy volt és Forgács bizonyára szóba hozná Malvin előtt…
Malvin – a mennyire ismerte – boldog volna, hogy áldozatot hozhat az
uráért; mostani helyzetükben azonban Szabolcs nem fogadhat el semminemü
áldozatot az asszonytól. Föllázadt a puszta gondolatra, hogy milyen
gyanúsításnak tenné ki magát. Hogy Malvinnak, ha csak egyszer is,
véletlenül és futólagosan eszébe juthatna: _Ezért_ volt hát nagylelkü!

Egyelőre úgy segített magán, hogy Färbernét levélben megkérte, az
egyszer még fogadjon el tőle ujabb váltókat. Három hónap mulva már lesz
pénze… Honnan? Azt nem tudta. De a Szabolcshoz hasonló embereknek
mindenük van, ha időhalasztásuk van…

Malvin akkoriban Budapestre utazott. Az édesanyja betegeskedett és látni
kivánta a lányát. Azzal utazott el reggel, hogy az esti vonattal már
visszajön. Estére azonban távírat érkezett helyette: „Mama kivánságára
még három napig maradnom kell.“

Szabolcs azalatt vadászgatva töltötte az időt.

Másnap levelet kapott Malvintól. Bolondos jókedvü volt már a levél címe
is: „Szabolcs Sándor férjuramnak…“

„Édes!“ írta az asszony. – „Hát miért nem mondta maga soha, hogy
adósságai vannak? Annyi bizalommal van a felesége iránt? Ma egy
förtelmes vén asszony volt apánál, a maga váltóival… Apa kissé morgott.
Persze sok pénz! De én elcsitítottam. Azt mondtam, hogy a tudta nélkül
nem fogunk több adósságot csinálni… A dolgot majd elrendezzük…“ És a
többi. A levél végét forró szerelmi ömlengések foglalták el.

– Most már egészen rendben volnánk, – mondta Sándor keserűen, mikor
végigolvasta a levelet.

Egészen rendbe jöttek… Ő nem tartozik már semmivel Färbernének és neki
nem tartozik már semmivel – Malvin. Mindegyikük elkövetett egy
ostobaságot, de most kiegyenlítődik a két ostobaság. Malvin kifizette
érte a Leticia-dolog költségeit, legalább is illő, hogy cserébe ő
lezárja a Bakó-dolog számadását. Egészen rendbe jöttek…

Kiérezte Malvin leveléből az őszinte örömet, hogy valamivel hálára
kötelezte az urát. Óh, az asszony szívesen áldozott volna érte többet
is! Tönkre is tenné magát az ura kedveért, mert hiszen neki gyöngéje az
ura. Szereti, a forróvérü asszony szerelmével, inkább tönkre megy, vagy
meghal, semhogy lemondjon róla.

Mégegyszer átolvasta a levelet és föltünt neki két mondása: „sok pénz“
és „apa tudta nélkül nem fogunk több adóságot csinálni“. Ebben valami
szelid, leplezett intelem volt, a rendszerető asszony fölénye könnyelmü
urával szemben… Ismerte Malvinját és tudta, hogy sohasem fog visszaélni
a felsőbbséggel, amelyre most szert tett – sokkal okosabb és
tapintatosabb asszony volt, – de némileg ismerte önmagát is és előre
tudta, hogy a feleségének minden szavából ki fogja érezni ezt a
felsőbbséget. És újból meg újból rá fog támadni a gondolat, amely most
éhes farkasként üldözi: Mégis csak kitartott férfi vagy! Mégis csak egy
szerelmes asszony gyöngesége ad neked kenyeret!

Úgy érezte pedig, hogy most igazán szereti Malvint. Ha tiszták volnának
mind a ketten, akkor joga van hozzá, hogy az asszonytól elfogadjon
mindent. De a lelkük meg volt már mételyezve. Annyira voltak, hogy már
nem hittek semminek és nem engedelmeskedtek senkinek, csak a vérüknek. A
hazugság konkolyát az esküvőjük napján vetették el és a fölburjánzott
gazban nem tudták többet megtalálni egymást. Minő ravasz szofizmák
segítségével hitesse el önmagával, hogy önzetlenül szereti a feleségét?
És hogy hitesse el ezt Malvinnal?

Viaskodott, védekezett egy gondolat ellen, aztán valami kellemes
ernyedtség vett erőt rajta és érezte, mint siklik lefelé a lejtőn.
Mindig lejebb, mindig lejebb. Egyszer-kétszer még fölriasztotta az
életkedve: Mi ez? Hová megyünk? De megint csak erőt vett rajta az az
édes zsibbadás. – De hát meg kell lenni? – Meg kell lenni. – Miért? –
Nem tudom, de meg _kell_ lenni!… Nagy gonddal most már maga metszett el
minden fonalat, amely még föltartóztatta esését. Amikor megfogamzott
benne az elhatározás, már azt is tudta, hogy _ez az_, aminek
_megtörténnie kellett_. A hajlandóság, a vágy megvolt benne már régen,
már akkor, mikor a yachtja födélzetén töltötte az éjszakát, de akkor még
nem akarta vagy nem tudta önmagának bevallani a valót. De azóta folyton
siklott lefelé a lejtőn, és ha eleintén védekezett is, most édes
megnyugvással töltötte el a gondolat, hogy nemsokára _lenn_ lesz.

Kéjesen elnyujtózik a szürke semmiségben; megtisztulva, megnyugodva.
Ennek így kell lennie.

Délben megint táviratot kapott az asszonytól. Arról értesítette, hogy
másnap a déli vonattal meg fog érkezni. A rövid táviratból is szinte
kiérzett lázas, szerelmes türelmetlensége.

Szabolcs parancsot adott a kocsisnak, hogy másnap menjen el a vasutra az
asszonyért, maga pedig levélírásnak látott. Csak egy nagyon rövid
levelet írt, azt némi gondolkozás után betette Malvin imádságos
könyvébe, a melyről tudta, hogy senki más nem lapozgat benne.

Aztán a vállára vetette a vadászpuskáját és kiment az erdőbe. Odakünn
betért az erdészlakba és miután az új irtás ügyében intézkedett, a
bükkös felé vette útját.

A tisztáson meg kellett állania: nyalka négyes fogat jött vele szembe az
úton. A gyeplőt egy halványarcu, graciózus tartásu, szép asszony fogta,
mögötte mereven ült a borotvált arcu lakáj-pár. Szabolcs megismerte
Leticia hercegnét és megemelte kalapját… A hercegné is ráismert. Egy
pillanatig habozott, aztán kemény fogással egy helyben megállította a
fogatot.

– Szabolcs szomszéd!

Sándor lassan közeledett a kocsihoz. A hercegné hozzá hajolt és édes
mosolylyal nyujtotta feléje keztyüs kis kezét.

– Tudja-e, hogy négy hét óta vagyok már itt?

– Nem tudtam, hercegné.

– Ej? De most már tudja! És szeretnék öntől valamit kérdezni!

– Tegye meg, hercegné. Ma nagyon őszinte napom van.

– Igazán? Hát mondja meg, – de őszintén, – szabad még ön felett egy
kissé rendelkeznem?

– Holnaptól kezdve teljesen a rendelkezésére vagyok.

– Ebből azt következtetem, hogy nem találta túlságosan keménynek a
zsarnokságot, amit tavaly ilyenkor ön fölött gyakoroltam, – mondta
Leticia, miközben gyors, mosolygó pillantást vetett Szabolcsra. Majd
hozzátette:

– De miért éppen holnaptól kezdve?

– Holnaptól kezdve már nem lesz semmi dolgom.

– És ma?

– Ma még dolgom van az erdőben.

– Találkozó?

– Az.

A hercegné nem volt kiváncsi. Megint kezet nyujtott Szabolcsnak.

– Tehát holnap!

Sándor nyugodtan és tiszta szemmel nézett az arcába.

– Isten áldja meg, Leticia!

A kocsi tovább robogott. Szabolcs a kutyájának szólt, aztán lassu
léptekkel, mintha nagyon fáradt volna, belépett az erdőbe. A szürke
mohos törzsek csakhamar elnyelték.

Estig nem tért haza, reggelig sem. A cselédek nyugtalankodni kezdtek és
az ispán kiment az erdészlakba. Onnan aztán három kerülővel fölment a
tölgyesbe. A forrás közelében fájdalmas vinnyogást hallottak; Szabolcs
vizslája csaholva és a farkát csóválva ugrott ki a bokrok közül. A
kutyát követve, elértek a szakadásig és ott megtalálták a gazdájukat.
Átlőtt szívvel, holtan feküdt a harasztban.

Mikor az emberek magukhoz tértek első rémületükből, abban egyeztek meg,
hogy Szabolcs baleset áldozata lett. Minden körülmény arra vallott, hogy
a szakadás partján elcsúszott és miközben fegyverére támaszkodott,
valami végzetes véletlen következtében eldördült a halált hozó lövés.

Az erdészek faágakból gyaloghintót csináltak és levitték halott urukat a
kastélyba.

Malvint távirati uton értesítette az ispán, hogy az urát súlyos baleset
érte. Az asszony a déli vonattal jött meg, édesatyja kiséretében. Az
ispán, aki a pályaudvaron várta őket, föltette magában, hogy
tapintatosan elő fogja őket készíteni a rettenetes csapásra, de mikor az
asszony szeme közé nézett, elvesztette minden bátorságát. Kitérő választ
adott minden kérdésére és a kocsiban titokban nyomogatta csak az öreg
Forgács térdét.

Mikor leszálltak a kocsiról, Forgács már sejtette a valót. Azt mondta a
leányának: Légy elkészülve mindenre!

De Malvin már nem hallott és nem látott, lihegve futott végig a szobák
során. A dohányzóban találta meg az urát. Mozdulatlanul, még mindig
vadászcsizmában feküdt a széles kereveten. A fejénél két szál gyertyát
gyujtottak meg a cselédek.

Malvinra úgy hatott mindez, mint egy rettenetes tréfa. Letérdepelt
melléje a szőnyegre, átölelte a halott nyakát és az arcába nézett,
inkább megbotránkozottan, mint ijedten.

– Mi ez? Mi történik itt? Nem lehet! Nem szabad! Nem akarom!

Összevonta a szemöldökét, a szeme meg szikrázott a haragtól.

– Nem, nem, nem!

Oly szenvedélyesen rázta meg a halottat, hogy a sápadt arca
odahanyatlott a keblére. Nem akarta megérteni, hogy Sándor meghalt és
mikor végül megértette, hogy önmagát akarta megcsalni konok tagadásával.

– Nem igaz! Nem igaz!

Oly nehezen tudta magát beleélni abba, hogy elvesztette a férjét, akivel
pedig már elvesztették egymást, mielőtt még megtalálták volna egymást.

Csak hetek mulva jutott eszébe, hogy imádkoznia kellene és mikor
elővette az imádságos könyvét, megtalálta benne az ura levelét.

A posthumus levél, mely úgy hatott rá, mint üzenet a túlvilágról, rövid
volt és ilyen különös szavakat tartalmazott:

„Semmim sincs, csak az életem. Ezt tettem föl betétként már nem egy
kártyalapra, ezt veszélyeztettem nem egyszer, hogy társadalmi poziciót
teremtsek magamnak és ezt adtam el magának is, szegény Malvinom, hogy
gondtalan jövőt biztosítsak magamnak. És most, mikor be _kell_ magának
bizonyítanom, hogy önzetlenül és tisztán szeretem: nem tehettem másképp,
mint hogy odaadom az életemet.“

Így ért véget Szabolcs házassága.

– VÉGE. –




*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK SZABOLCS HÁZASSÁGA ***


    

Updated editions will replace the previous one—the old editions will
be renamed.

Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright
law means that no one owns a United States copyright in these works,
so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United
States without permission and without paying copyright
royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part
of this license, apply to copying and distributing Project
Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™
concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark,
and may not be used if you charge for an eBook, except by following
the terms of the trademark license, including paying royalties for use
of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for
copies of this eBook, complying with the trademark license is very
easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation
of derivative works, reports, performances and research. Project
Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away—you may
do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected
by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark
license, especially commercial redistribution.


START: FULL LICENSE

THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE

PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free
distribution of electronic works, by using or distributing this work
(or any other work associated in any way with the phrase “Project
Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full
Project Gutenberg™ License available with this file or online at
www.gutenberg.org/license.

Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg™
electronic works

1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™
electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to
and accept all the terms of this license and intellectual property
(trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all
the terms of this agreement, you must cease using and return or
destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your
possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a
Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound
by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person
or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.

1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be
used on or associated in any way with an electronic work by people who
agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few
things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works
even without complying with the full terms of this agreement. See
paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project
Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this
agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™
electronic works. See paragraph 1.E below.

1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the
Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection
of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual
works in the collection are in the public domain in the United
States. If an individual work is unprotected by copyright law in the
United States and you are located in the United States, we do not
claim a right to prevent you from copying, distributing, performing,
displaying or creating derivative works based on the work as long as
all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope
that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting
free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™
works in compliance with the terms of this agreement for keeping the
Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily
comply with the terms of this agreement by keeping this work in the
same format with its attached full Project Gutenberg™ License when
you share it without charge with others.

1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern
what you can do with this work. Copyright laws in most countries are
in a constant state of change. If you are outside the United States,
check the laws of your country in addition to the terms of this
agreement before downloading, copying, displaying, performing,
distributing or creating derivative works based on this work or any
other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no
representations concerning the copyright status of any work in any
country other than the United States.

1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:

1.E.1. The following sentence, with active links to, or other
immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear
prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work
on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the
phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed,
performed, viewed, copied or distributed:

    This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most
    other parts of the world at no cost and with almost no restrictions
    whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms
    of the Project Gutenberg License included with this eBook or online
    at www.gutenberg.org. If you
    are not located in the United States, you will have to check the laws
    of the country where you are located before using this eBook.
  
1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is
derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not
contain a notice indicating that it is posted with permission of the
copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in
the United States without paying any fees or charges. If you are
redistributing or providing access to a work with the phrase “Project
Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply
either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or
obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™
trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted
with the permission of the copyright holder, your use and distribution
must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any
additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms
will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works
posted with the permission of the copyright holder found at the
beginning of this work.

1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™
License terms from this work, or any files containing a part of this
work or any other work associated with Project Gutenberg™.

1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this
electronic work, or any part of this electronic work, without
prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with
active links or immediate access to the full terms of the Project
Gutenberg™ License.

1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary,
compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including
any word processing or hypertext form. However, if you provide access
to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format
other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official
version posted on the official Project Gutenberg™ website
(www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense
to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means
of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain
Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the
full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1.

1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying,
performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works
unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing
access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works
provided that:

    • You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from
        the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method
        you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed
        to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has
        agreed to donate royalties under this paragraph to the Project
        Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid
        within 60 days following each date on which you prepare (or are
        legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty
        payments should be clearly marked as such and sent to the Project
        Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in
        Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg
        Literary Archive Foundation.”
    
    • You provide a full refund of any money paid by a user who notifies
        you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he
        does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™
        License. You must require such a user to return or destroy all
        copies of the works possessed in a physical medium and discontinue
        all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™
        works.
    
    • You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of
        any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the
        electronic work is discovered and reported to you within 90 days of
        receipt of the work.
    
    • You comply with all other terms of this agreement for free
        distribution of Project Gutenberg™ works.
    

1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project
Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than
are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing
from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of
the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set
forth in Section 3 below.

1.F.

1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable
effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread
works not protected by U.S. copyright law in creating the Project
Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™
electronic works, and the medium on which they may be stored, may
contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate
or corrupt data, transcription errors, a copyright or other
intellectual property infringement, a defective or damaged disk or
other medium, a computer virus, or computer codes that damage or
cannot be read by your equipment.

1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right
of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project
Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project
Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project
Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all
liability to you for damages, costs and expenses, including legal
fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT
LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE
PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE
TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE
LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR
INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH
DAMAGE.

1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a
defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can
receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a
written explanation to the person you received the work from. If you
received the work on a physical medium, you must return the medium
with your written explanation. The person or entity that provided you
with the defective work may elect to provide a replacement copy in
lieu of a refund. If you received the work electronically, the person
or entity providing it to you may choose to give you a second
opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If
the second copy is also defective, you may demand a refund in writing
without further opportunities to fix the problem.

1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth
in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO
OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT
LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied
warranties or the exclusion or limitation of certain types of
damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement
violates the law of the state applicable to this agreement, the
agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or
limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or
unenforceability of any provision of this agreement shall not void the
remaining provisions.

1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the
trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone
providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in
accordance with this agreement, and any volunteers associated with the
production, promotion and distribution of Project Gutenberg™
electronic works, harmless from all liability, costs and expenses,
including legal fees, that arise directly or indirectly from any of
the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this
or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or
additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any
Defect you cause.

Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™

Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of
electronic works in formats readable by the widest variety of
computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It
exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations
from people in all walks of life.

Volunteers and financial support to provide volunteers with the
assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™’s
goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will
remain freely available for generations to come. In 2001, the Project
Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure
and permanent future for Project Gutenberg™ and future
generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see
Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org.

Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit
501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the
state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal
Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification
number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by
U.S. federal laws and your state’s laws.

The Foundation’s business office is located at 809 North 1500 West,
Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up
to date contact information can be found at the Foundation’s website
and official page at www.gutenberg.org/contact

Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg
Literary Archive Foundation

Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread
public support and donations to carry out its mission of
increasing the number of public domain and licensed works that can be
freely distributed in machine-readable form accessible by the widest
array of equipment including outdated equipment. Many small donations
($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt
status with the IRS.

The Foundation is committed to complying with the laws regulating
charities and charitable donations in all 50 states of the United
States. Compliance requirements are not uniform and it takes a
considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up
with these requirements. We do not solicit donations in locations
where we have not received written confirmation of compliance. To SEND
DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state
visit www.gutenberg.org/donate.

While we cannot and do not solicit contributions from states where we
have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition
against accepting unsolicited donations from donors in such states who
approach us with offers to donate.

International donations are gratefully accepted, but we cannot make
any statements concerning tax treatment of donations received from
outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.

Please check the Project Gutenberg web pages for current donation
methods and addresses. Donations are accepted in a number of other
ways including checks, online payments and credit card donations. To
donate, please visit: www.gutenberg.org/donate.

Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works

Professor Michael S. Hart was the originator of the Project
Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be
freely shared with anyone. For forty years, he produced and
distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of
volunteer support.

Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed
editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in
the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not
necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper
edition.

Most people start at our website which has the main PG search
facility: www.gutenberg.org.

This website includes information about Project Gutenberg™,
including how to make donations to the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to
subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.