Mesék

By Ferenc Herczeg

The Project Gutenberg eBook of Mesék
    
This ebook is for the use of anyone anywhere in the United States and
most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions
whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms
of the Project Gutenberg License included with this ebook or online
at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States,
you will have to check the laws of the country where you are located
before using this eBook.

Title: Mesék

Author: Ferenc Herczeg

Illustrator: Károly Mühlbeck

Release date: December 24, 2025 [eBook #77540]

Language: Hungarian

Original publication: Budapest: Singer és Wolfner, 1912

Credits: Albert László from page images generously made available by the Hungarian Electronic Library


*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK MESÉK ***

MESÉK

IRTA

HERCZEG FERENC

MÜHLBECK KÁROLY RAJZAIVAL

BUDAPEST, 1912

SINGER ÉS WOLFNER KIADÁSA

_Minden jogot fenntartunk._

BUDAPESTI HIRLAP NYOMDÁJA.




_A bujdosó bábuk_

[Illustration]

[Illustration]

Az idő már erősen éjfélnek hajolt. A sötét gyermekszobában mély csönd
honolt, csak a kályhában pattogott még néhány haragos parázs, az öreg
fali óra meg fontoskodó hangon ütötte el a tizenkettőt.

Tibor és Linka édesen szunnyadtak ketreces ágyaikban. Hogyisne! Egész
délután lihegve gázoltak a friss hóban, lenn az udvaron, künn a kertben,
no meg a kert alatti réten is, bár apa szigorúan megtiltotta.

Mikor az óra most elütötte az éjfélt (ráadásul még zümmögött is egyet),
a hálószoba csöndjében egyszerre titokzatos hangok emelkedtek. Apró
léptek tipegése, mintha egerek futkároznának a padlón, halk hangok
sipolása, melyek csodálatosan hasonlítottak emberi beszédhez.

– Jaj, a karom, óh, a karom! – sipította egy vékony hang. S az ágy alól
egy kétarasznyi Paprika Jancsi mászott elő, kit Tibor karácsony estéjén
kapott. Piros csörgősapkát és kék bugyogót viselt. Tehetséges Paprika
Jancsi volt: ha az ember megnyomta a gyomrát, összezörrentett két
réztányért, melyet két kezében tartott.

– Jaj, a karom! – sopánkodott az apró legény.

– Mi baj, János gazda? – kérdezte egy másik hang. A közel álló kosárból
csinos kis huszár szökött elő, ki két nap óta szintén Tibor
szolgálatában állott és aranysujtásos attilát viselt.

– Nagy a bajom, vitéz uram! – jajgatott Jancsi; – képzelje: a gazdánk
tegnap kicsavarta a karomat, a kezem most is a hátamon áll.

– Ezen talán segíthetünk, – mondta a huszár. Azzal megfogta Jancsi
karját és szépen visszagörbítette drótcsuklyóját.

– Köszönöm alássan, – szólt Jancsi, ki a műtét alatt kissé fölszisszent.

– Aj, – kiáltotta a vitéz, – hiszen a hasad is ki van lyukasztva!

– Nini, arról meg is feledkeztem. A gazdánk tegnap látni akarta, hogy
milyen belülről és kivágta ollóval.

Jancsi savanyu arccal tekintett végig magán, amint azonban észrevette,
hogy testéből közönséges kóc kandikál elő, hirtelen eltakarta a vágást
két réztányérjával. (Ő azt szokta mondani, hogy finom lószőrrel van
kitöltve.)

– Mi ugyan rossz kezekbe kerültünk; – mondta a huszár búsan, – engem is
megmosdattak tegnap a hóban, a bajuszom egészen össze van mázolva.

E pillanatban halk zokogás ütötte meg fülüket: a szoba sarkából újabb
alak közeledett feléjük. Linka új bábuja volt, ennivaló csinos baba,
vállára hulló aranyhajjal, búzavirágkék szemekkel, melyeket le is tudott
húnyni, ha lefektették.

A vitéz katonásan szalutált. Régóta ismerte a babát, már a
játék-kereskedésben is egy állványon laktak, porolások alkalmával
hébe-korba találkoztak is.

[Illustration]

– Miért sír, kisasszony? – kérdezte résztvevően.

– Nagyon szerencsétlen vagyok, – zokogta a baba. Annyira örültem, hogy
végre elhagyhatom a kereskedést, hol egész nap sötét skatulyában kellett
feküdnöm, – úgy vágyódtam a csillogó karácsonyfa, s a kacagó gyermekek
után! – de most jobb szeretném, ha újra ott lehetnék régi helyemen…
Szívtelen gyermekek kezébe kerültem. Képzeljék: Tibor úrfi leharapta az
orromat, azt hitte, hogy csokoládéból van…

A boldogtalan baba görcsösen fuldoklott, – hallgatói iszonyodva
kiáltottak föl. A huszár elfelejtette, hogy nőtársaságban van, s azt
találta mondani: terringettét! Aztán vigasztalni kezdték a babát: a
huszár azzal, hogy babánál is fő a jó szív, Jancsi pedig azzal, hogy
vannak művészek, kik egy kis viaszból új orrot tudnak csinálni.

– Ha már első nap így bánnak velünk, – mondta a baba, – mi lesz később,
ha ránk úntak?

– Fogadni mernék, – jegyezte meg Jancsi, – két hét mulva már
dirib-darabra leszünk tépve.

– Én nem félek a haláltól, – szólt a vitéz, – de mégis szomoru dolog egy
vásott gyermek keze alatt elpusztulni.

Mindhárman elhallgattak, végre a huszár elszántan mondta:

– Barátaim! Ezt nem türhetjük, indítványozom, hogy meneküljünk innen.
Szökjünk vissza a játékkereskedésbe, ott feküdjünk szépen régi
skatulyáinkba; meglehet, hogy jövő karácsonykor jobb kezekbe kerülünk.

Jancsi rögtön beleegyezett a tervbe, a baba kissé ellenkezett. Végül
azonban ő is rávétette magát.

A szoba ajtaja csukva volt. Jancsi, aki tudott tornászni, fölmászott a
kilincshez és belecsimpaszkodva addig rángatta, míg az ajtó halk zajjal
meg nem nyilt.

A szökevények dobogó szívvel lesték, nem ébredt-e föl valaki, aztán
lábujjhegyen kisompolyogtak a folyosóra.

Alig haladtak néhány lépést, midőn a baba, aki előre ment, ijedten
fölsikoltott. Az utat egyike amaz éjjeli fenevadaknak állotta el,
melyeket az emberek egereknek szoktak nevezni. Az egér csillogó
szemekkel, haragos cincogással csapott eléjük. A huszár kardja után
nyúlt, oh! most jutott csak eszébe (mit ismerősei előtt gondosan
titkolni szokott), hogy a kardot nem lehet kirántani: egy darabból van
készítve. Szerencsére ott volt Paprika Jancsi, az az egér orra előtt
hirtelen összecsapta két réztányérját – csin! A fenevad megrökönyödött
és hosszu szökésekben iramodott barlangjába.

A bujdosók, a huszárral élükön, tovább mentek. A folyosón találtak egy
elejtett kötőtűt; a huszár magához vette, jó lesz lándzsának.

Most már csak egy valakitől féltek: Kokótól, a papagálytól. Az öreg a
folyosóajtó mellett lakott állványán; árulkodó, zsémbes madár volt,
néhány gorombaságot tudott emberi nyelven rikácsolni, ezért azt
képzelte, hogy ő a föld legnagyobb tudósa. A bábukat ki nem állhatta, s
ha csak szerét ejthette, feléjük vágott kampós csőrével. A menekülők
attól tartottak, hogy Kokó, ki álmatlanságban szenvedett, mint a legtöbb
öreg úr, föl találná lármázni az egész házat.

– Ohó! Ohohó! Szöktök? Szöktök?! – kiáltotta most egy hang a homályból.
Nem Kokó volt, hanem egy förtelmes kis néger, ki egyéb csecsebecsék
társaságában a sarokállványon állt. A bujdosók látásból ismerték, de nem
barátkoztak vele, nagyon közönséges gipszfigura volt, egyebet se tudott,
mint vigyorogni.

A kormos fickó most majomügyességgel lekúszott állványáról, aztán
cigánykerekeket hányva karikázott a három szövetséges körül.

– Hallod, Ali basa, – mondta Jancsi a feketéhez, – csak nem fogsz ránk
árulkodni?

– Dehogy! – vigyorgott a szerecsen, – én is veletek szököm!

Mit volt mit tenni, magukkal kellett vinniök a fekete fickót. Jancsi
talált a földön egy régi levélboritékot, ebbe lyukat vágtak, s
belebujtatták a szerecsent, hadd legyen valami ruhája.

[Illustration]

Kokó aludt, így szerencsésen kiértek a pitvarba. A baba ijedten
tekintett végig a nagy udvaron: – Istenem, hát ilyen nagy a világ!?

– Még sokkal nagyobb, – bizonykodott Jancsi; – én egyszer végigröpültem
a félvilágon, mikor Tibor úrfi ledobott a padlásablakból.

A fellegek közt óriási arany korong úszott, sápadt fénnyel árasztva el
az udvart.

– Mi az odafönn? – kérdezte a baba.

– Az éjjeli nap, – magyarázta Jancsi, ki szeretett tudományával
kérkedni.

– Istenem, én félek, jobb szeretnék visszafordulni, – mondta a baba.

A huszár azonban kezén fogta.

– Legyen nyugodt, kisasszony, én megvédem utolsó csipet lószőrömig.

Az udvaron mély hó volt, a baba vigyázva tipegett a huszár után. A
szerecsen hátul ment és mezítelen lábain ugrálva, dideregve kiáltotta:
ohó!

Melegebb égaljhoz volt szokva.

Jó ideig haladtak, a szegény baba térdig gázolt a hóban és halálra
fáradt volt.

– Nem tudok tovább, – mondta, pedig még csak az udvar végén voltak.

Szerencsére, volt a közelében ház; nagy nyitott kapuja mellett hosszu
vaslánc függött.

– Sobri komondor szállása, – mondta Jancsi, – oda betérhetünk, a
komondor jó ismerősöm.

Sobri nem volt honn, éppen hivatalos szemlét tartott a kert-kerítés
mellett.

A társaság befészkelte magát a meleg, zizegő szalmába, s amint fáradt
tagjaikat jóltevő meleg kezdte átjárni, csakhamar visszatért bátorságuk
is.

A szerecsen jó kedvében valami négertáncot kezdett járni, furcsán
kalimpálva lábával és rekedt hangon dalolva, Paprika Jancsi előkereste
réztányérját s muzsikált hozzá. A baba ezüst hangon kacagott.

Aztán az indulásra gondoltak.

– Ő nagysága bajosan fog gyalogolhatni, – mondta Jancsi, – majd
körülnézek a közelben, hátha találok bérkocsit vagy legalább omnibuszt.

A ketrec melett most hirtelen hatalmas, fehér alak ágaskodott föl…

– Uram Isten! – kiáltott Jancsi rémülten, – jegesmedve!

Nem volt jegesmedve, hanem fehér nyúl, Tibor úrfi tengeri nyula. A füles
maga is megszeppent és hátsó lábaira ülve ijedten mozgatta hosszu fülét.

Paprika Jancsi illedelmesen jó estét kivánt neki, aztán elmondta, mi
járatban van. A nyúl kiváncsian végighallgatta, majd búsan mondta:
bizony, János úr, nem csodálom, hogy elhagyja a házat, nekem is nehéz
sorom van: Tibor úrfi mindig a fülemnél fogva hurcol…

– Akkor tessék velünk tartani, – indítványozta Jancsi, – jőjjön a
játékkereskedésbe.

– Vannak ott nyulak?

– Hogyne volnának! – fehér, fekete nyulak, apró kocsin ülnek, előttük
egy dob, ha az ember húzza a kocsit, ütik a dobot…

– Az kellemes lehet, – mondta a nyúl. – Nem is lehet nehéz megtanulni.
Mit kapnak enni?

– Enni? – szólt Jancsi, – azok nem éhesek, mert ki vannak tömve
szalmával, ön is kitömetheti magát…

A nyúl nem értette ugyan meg teljesen a dolgot, de azért ráállt. Jancsi
elvezette a kutyaólhoz és bemutatta társainak. Mikor a nyúl meglátta a
babát, csodálkozva meresztette rá nagy üveges szemeit, a szerecsentől
kissé megijedt s izgatottan mozgatta orrát.

A huszárnak jó ötlete támadt.

[Illustration]

– Ha Nyúl úr szives lenne megengedni, hogy a hátára üljünk, akkor szépen
lovagolhatnánk.

A nyúl jószívü fiu volt és nem ellenkezett.

A huszár a nyakába ült, a két hóna alá fogva a hátas füleit, aztán jött
a baba, Jancsi és végül a néger, szorosan egymás derekába fogódzva.

– Mehetünk! – kiáltott a huszár. A nyúl néhány jó nagy szökést tett.

– Ohó! – kiáltott a néger, ki a hóba pottyant. A nyúl bocsánatot kért és
megigérte, hogy lassabban fog menni, aztán hason kúszva, hosszu
léptekben haladt előre.

Pompásan ment. Gyorsan haladtak végig a kerten és mivel a rétre vezető
rácsosajtó szerencsére nyitva volt, csakhamar künn voltak a hóval
borított síkon.

A hátas egyszerre megállt és szimatolni kezdett, hosszu fülei idegesen
mozogtak.

– Mi baj? – kérdezte a huszár.

– Azt hiszem, Sobri komondor jön.

És valóban, a kerítés mögül csaholva vágtatott elő a komondor. Érezte,
hogy kerületében valami rendetlenség történik. A nyúl egyszerre
elvesztette minden bátorságát, megfeledkezett mindenről és hanyatthomlok
neki iramodott a rétnek… Az egész társaság mindjárt az első szökések
után a hóba szédült. Megdermedve a félelemtől, visszafojtott lélegzettel
feküdtek ott, míg Sobri, aki nem ismerte a tréfát, ha hivatalában volt,
sorra szaglálta őket. Aztán elvetette magát s a nyúl után vágtatott és
hosszu ívben visszakergette a kertbe. A többi szökevénnyel nem törődött
többet.

A huszár volt az első, ki ismét talpon volt, aztán fölsegítette a babát
és Jancsit.

– Hol van a szerecsen? – kérdezték.

Az szegény rosszul járt, esésközben egy mérföldkőre zuhant és gyászos
halálát lelte, gipszdarabjai ott feketéllettek a hóban. A baba elfedte
szemeit az irtóztató látvány elől…

A bujdosók belátták, hogy legjobb lesz visszatérni a házba.

Mentek, mentek, sokáig mentek, egy-két óra is elmulhatott már és még
egyre nem láttak mást, mint havat, kétségbeejtő fehér havat.

[Illustration]

– Úgy látszik, eltévedtünk, – mondta a huszár. A baba szomoruan
jelentette ki, hogy ő nem tud már tovább menni, de kérte társait, hogy
mentsék meg saját életüket és hagyják magára. A huszár hallani sem akart
erről.

– Együtt éltünk, együtt halunk!

Paprika Jancsi komolyan hagyta rá, hogy legyen úgy! A baba nagyon fázott
és remegve támaszkodott a huszár karjára. Később elgyengült és térdre
esett. A vitéz melléje térdelt és testével védte az éles hófúvás ellen.
Jancsi is nehéznek érezte már fejét s leült a hóba.

Sok idő mult el így, a hó már félig eltakarta a három barátot, Jancsinak
már csak a piros sapkája látszott ki…

A baba sápadt mosollyal nézett barátjára, beszélni már nem tudott. A
huszár kétségbeesetten tekintett végig a végtelen hósíkon, mely halottas
lepelként borult a rónára.

Odafönn az égen az öreg Tél hajtotta jegesmedve nyáját, amint lomhán
összetorlódtak, mérgesen csördített közéjük viharkarikásával, a fehér
pelyhek csak úgy porzottak.

– Havazik, – mondták az emberek.

Már virradni kezdett, a huszár nehéz pillákkal tekintett körül. Semmi
segítség? E pillanatban zavaros hangokat hallott a távolból, a fehér
sikon ugrándozó, fekete foltok közeledtek.

Hollók voltak; egy lármás hollótársaság, mely kiáltozva és veszekedve
indult zsákmány után. A szegény huszár szíve összeszorult: ha a vad
martalócok észreveszik, el van veszve. Egy vén holló, kinek feje már
kopaszodni kezdett, most meglátta a baba aranyhimzésü ruháját. Tolvaj
szemei csillogtak a kapzsiságtól, s örömkrákogással esett neki…

Alig hogy rút csőre megérintette a babát, hatalmas ütés koppant a
fejére, a huszár fölemelt lándzsával állt előtte. A rabló visszaszökött,
aztán széteresztett szárnyakkal csapott támadójára. Rekedt káromlására
elősiettek cinkosai is, most az egész falka megrohanta a vitézt, ki
testével védte a kiszenvedett babát.

[Illustration: A huszár fölemelt lándzsával állt előtte ]

Az egyenlőtlen harcnak csakhamar vége lett: egy csőrvágás
elzsibbasztotta a hős karját, egy második halálosan érte homlokát… A
huszár haldokolva esett a baba mellé.

A rablók éppen fosztogatásnak akartak látni, midőn közeledő lépteket
hallottak, erre lomha szárnycsapásokkal föllendültek a ködös magasba…

Az úton egy asszony jött, a tejes asszony, aki a reggeli tejet vitte a
házba. Az anyóka most lehajolt s csodálkozva tekintett a hóban fekvő
bábukra, aztán fölszedegette őket, megtisztította a hótól és kötényébe
rakta. Kissé távolabb ismét megállt s egy kis négerfiu eltört
gipszszobrát emelte föl.

*

Linka és Tibor az asztalnál ültek és nyugodt lelkiismerettel aprították
reggeli tejükbe a vajaskenyeret, midőn apa szigoru arccal lépett a
szobába.

– Gyerekek, hol jártatok tegnap délután, mikor a mamával a néninél
voltam?

Linka és Tibor ijedten tekintettek össze.

– Csak az udvaron játszottunk egy kicsit… – mondta Tibor elvörösödve.

– A réten nem jártatok?

A két testvér lesütötte szemeit, mindkettőnek szája sírásra állt.

Apa szigoruan mondta: Engedetlen, rossz gyermekek vagytok. Tilalmam
ellenére kifutottatok a rétre, – a kis gipsznégert összetörtétek, – a
játékszereiteket meg elszórtátok. A drága bábuk mind tönkrementek az
éjjel a hóban. Ezért bűnhődni fogtok. Nem kaptok semmiféle játékszert
mindaddig, míg be nem bizonyítottátok, hogy érdemesek vagytok rá. Úgy
lesz!

Mikor apa kiment, Linka és Tibor keserves sírásra fakadtak. A mama
vallatóra fogta őket, – beismerték, hogy jártak a réten, de a bábuikat
nem hagyták ott, biztosan tudják, hogy nem hagyták ott…

Mivel én nem hihetem, hogy egy gyermek saját anyja arcába hazudni
tudjon, föl kell tennem, hogy igazat mondtak s hogy a bábuk csakugyan
maguktól mentek a rétre, amint azt elmondtam.

Mit gondoltok gyerekek?




_Bögöly három felesége_

[Illustration]

[Illustration]

A régi jó időkben, mikor a cigányok még széptornácu, cserepes házakban
laktak, élt egy kondorhaju, füstös képü, fehérfogu cigánylegény, akinek
Bögöly volt a neve. Ez a Bögöly cigány elment egyszer ürgét fogni.
Tudjátok, gyerekek, hogyan fog ürgét a cigány? Kimegy a rétre, magával
visz egy vödör vizet és ha ürgelyukat lát, teli önti vízzel. Amint
színültig van a lyuk, kimászik belőle az elázott ürge és a cigány könnyü
szerrel elcsípi. Igy tett Bögöly is. A lyuk megtelt vízzel, az ürge
haragos csicsergéssel kipattant a föld alól, a cigány pedig nagyhirtelen
ráborította a süvegét, hogy elfogja.

– Megvagy, ürge koma! – kiáltotta.

– Eressz, cigány, nem vagyok én ürge! – visította egy vékony hang a
süveg alól.

Bögöly vigyázva pislantott a kalapja alá és ekkor ámulva látta, hogy
amit fogott, az valóban nem ürge, hanem arasznyi kis földi ember. Az
emberke barna bundát viselt, azért is hasonlított némileg az ürgére.

– Mit adsz, ha eleresztelek?

– Feleségül adom neked a Szikra leányomat és megtöltöm a vödrödet
arannyal, – válaszolt a földi emberke.

– Áll az alku! – kiáltotta Bögöly. – Lássuk az aranyat meg a
kisasszonyt!

A földi ember összeütötte parányi két tenyerét és ekkor a vödör hirtelen
megtelt csillogó arannyal. A kis ember másodszor is tapsolt és ekkor egy
gyönyörű szép, mosolygó hajadon szökött ki a föld alól. A leány piros
selyem viganót viselt, a hosszu haja is vörös volt. Bögöly fölkapta a
vödröt, kezén fogta Szikra kisasszonyt és széles jókedvében fütyörészve
haza felé ment.

Otthon így szólt a feleségéhez:

– Én most megolvasom az aranyaimat, te asszony addig élessz tüzet és
főzd meg az ebédemet.

– Kis tüzet élesszek vagy nagyot? – kérdezte a menyecske.

– Nagy tüzet, mert máma lakodalom lesz, – parancsolta Bögöly.

[Illustration]

Szikra kibontotta a vörös haját, meglengette a feje körül és ekkor
egyszerre lobogó tűzláng csapott ki belőle. A cigány úgy megijedt ettől,
hogy jajgatva ugrott ki az ajtón. A tűz azalatt belekapott a tetőbe és a
ház egy szempillantás alatt hamuvá égett. Később visszajött Bögöly és
kapirgálni kezdett a hamuban, hogy megkeresse a feleségét meg az
aranyát, az asszonynak és a kincsnek azonban örökre nyoma veszett.

Bögöly cigány nagybúsan új házat épített magának a faluvégen, azután egy
ócska kosarat vett a hátára és elment a tóba csíkhalat fogni. Fogott is
valami halfélét, de amint belevetette a kosárba, a hal megszólalt és
hápogó hangon beszélni kezdett.

– Eressz el, cigány, nem vagyok én csíkhal! – hápogta.

Amint jobban szemügyre vette Bögöly, azt tapasztalta, hogy halfarku kis
viziasszony.

– Mit adsz, ha eleresztelek? – kérdezte a cigány.

– Feleségül adom neked Hullám leányomat és megtöltöm a kosaradat
igazgyönggyel.

– A gyöngyeidet szívesen veszem, – mondta Bögöly, – de a leányodra
gyanakszom. Nem-e nagyon forró? Mert az első feleségem is majd hogy meg
nem pörkölt.

– Ami azt illeti, nyugodt lehetsz, az én leányom inkább hideg, mintsem
meleg, – válaszolta a vízi asszonyka.

– Akkor hát áll az alku! – kiáltotta a cigány.

Az asszonyka egyet csapott a halfarkával és a cigány kosara megtelt
mogyorónyi hófehér igazgyönggyel, azután még egyet csapott és a tóból
egy gyönyörü szép, mosolygó leányzó lépett a partra. Zöld selyem viganót
viselt, a hosszu haja pedig fekete volt. Bögöly vállára vette a kosarát
és hazavitte a leányt.

Otthon a szoba padlójára öntötte a gyöngyöket és így szólt az új
asszonyhoz:

– Én most megszámlálom a gyöngyszemeimet, te addig hozzál friss vizet.

– Kevés vizet hozzak, vagy sokat? – kérdezte Hullám.

– Sokat, mert igen kimelegedtem az első feleségem mellett.

A menyecske kibontotta sötét haját, meglengette a feje körül és ekkor
hirtelen zuhogó patak áradt ki belőle. A víz elárasztotta a szobát és
Bögöly ijedten ugrott ki az ablakon. Az udvart is elöntötte az árvíz és
ha a cigány nagysebesen föl nem mászott volna a kútgémre, még rosszabbul
is járhatott volna. A kút tetején ülve nézte, mint dönti föl és söpri el
új házát a víz. Mire elapadt az ár, Bögöly leereszkedett a kútgémről és
kereste a feleségét. De bizony csak iszapot és kavicsot talált, az
asszony és a kincs örökre eltünt.

[Illustration]

Bögöly harmadszor is megépítette a házát, azután nyakába kanyaritotta a
tarisznyáját és kiment az erdőbe madárfészket szedni. Egy korhadt bükkfa
törzsén kerek odut látott.

– Ott harkályfészek van! – örvendezett a cigány. Óvatosan belenyúlt az
oduba és érzett is valami elevent, amint azonban megfogta, csipogó hangu
beszéd ütötte meg a fülét.

[Illustration]

– Eressz, cigány, nem vagyok én madár!

Nem is volt madár, hanem tollas emberke, akkora, mint a harkály.

– Mit adsz, ha eleresztelek? – kérdezte Bögöly.

– Neked adom a Szellő leányomat, a tarisznyádat pedig megtöltöm diónyi
gyémántokkal.

– Gyanakszom a lyányodra, – mondta a cigány, – nem-e nagyon forró, nem-e
nagyon hideg?

– Ami azt illeti, nyugodt lehetsz, az én lyányom se hideg, se meleg, –
nyugtatta meg a tollas ember.

– Akkor áll az alku!

A tollas emberke kettőt csapott a szárnyával, ekkor megtelt Bögöly
tarisznyája diónyi gyémántokkal, a levegőből pedig gyönyörü szép,
mosolygó hajadon ereszkedett alá. Égszínkék selyem szoknyát viselt, a
szeme úgy ragyogott, mint a drágakő, a hosszu haja pedig ezüstszőke
volt. A cigány igen megörült az alkunak és hazavitte Szellőt.

– Én most megszámlálom a gyémántjaimat, te asszony, addig szárítsd meg a
ruhámat, – mondta otthon Bögöly.

– Kicsit szárítsam meg, vagy nagyon? – kérdezte mosolyogva Szellő.

– Nagyon meg kell szárítani, mert a második feleségem igen eláztatta.

A menyecske kibontotta és meglengette a szőke haját és ekkor egyszerre
olyan rettenetes szélvész kerekedett, hogy elhordta az egész házat, akár
a papirsárkányt. A cigányt is elhordta volna, ha röptében meg nem
kapaszkodik egy nagy eperfán, amelyen azután kalimpáló lábakkal függve
maradt. Az eperfa tetejéről látta, hogy a gyémántjai csillogó
szikraesőként röpködnek és tünnek el a levegőben, a felesége pedig
lobogó hajjal vitorlázik a felhők között. Nem is látta többet sem az
asszonyt, sem a drágaköveit.

Bögöly cigány azután nem házasodott meg többet és nem is épített házat.
Azt mondta, hogy nem érdemes, mert ha le nem ég a ház, akkor vagy
elmossa az árvíz, vagy elhordja a szél. A többi cigány is okult a Bögöly
kárán, ők sem építenek rendes házat, hanem nyáron sátorban, télen pedig
kis vityillóban laknak.

[Illustration]




_A régi ház pincéje_

[Illustration]

[Illustration]

Egy felvidéki kis bányavárosban, közel a lengyel határhoz, élt egy
Mihálka nevü ember. Mihálka irnok volt a városházán. Szorgalmas és
rendes életü tisztviselőnek ismerte mindenki. Magányos ember volt, nem
volt sem felesége, sem hozzátartozója és ha elvégezte a hivatalos
dolgát, akkor hazament, elővette a lombfűrészét és dolgozott. Vékony
fából szép képkereteket, kosárkákat, óratartókat fűrészelt ki. A szobája
már teli volt ilyenféle holmival.

Történt egyszer, hogy egy öreg asszonyság halt meg a városban. Az
asszonyság keresztanyja volt Mihálkának. Élete utolsó éveiben süket volt
szegény és nem érintkezett senkivel; a halála után azonban Mihálkának
hagyta a házát, meg a megtakarított pénzét. Az irnok egyszerre vagyonos
ember és háziúr lett.

A ház, melyet Mihálka örökölt, olyan volt, mint a város legtöbb háza.
Csupa kicsi, egyemeletes, ódon házikó áll ott a piacon, a templom körül.
Némelyik háromszáz esztendővel ezelőtt épült, némelyik még régebben. Az
ablakukon cifra vasrács van, a faluk fekete a vénségtől, a bolthajtásos
folyosóik olyan homályosak, mint a pincegádor, a nyirkos, zegzúgos
udvarukba soha sem süt a napfény.

Első éjszakán, melyet Mihálka a házban töltött, nem igen tudott aludni.
Itt minden olyan ünnepélyes és komor volt. Keresztanyjának öblös
szekrénye és nagy karosszéke szinte haragosan nézett reá, az oszlopos
óra pedig mérgesen ketyegett, mintha azt akarta volna mondani:

– Mit keres itt ez a kopott irnok?

Másnap reggel alaposan végignézte az egész házat, hogy megbarátkozzék
vele. Fölmászott a padlásra is és lámpással a kezében lement a pincébe
is. A pince teli volt régi hordókkal, azokat Mihálka sorra kopogtatta,
de bizony egyikben sem volt bor.

Mialatt a pincében ődöngött, valami távoli neszt hallott. Fülelni
kezdett és valahonnan a vastag bolthajtások mögül muzsikaszó meg rekedt
ének szűrődött a fülébe.

– Úgy látszik, a szomszéd pincéjében mulatság van, – mondta magában az
irnok.

Egypár nappal később Mihálka megint lement a pincéjébe. Úgy emlékezett,
hogy egy dézsát látott lenn, azt akarta fölhozni. Ekkor megint muzsikát
hallott odalenn. Este véletlenül összetalálkozott a szomszédjával és
szóba hozta előtte a dolgot.

– Szomszéduram pincéjében ugyancsak vígan vannak! – mondta.

Nagy meglepetésére a szomszéd így válaszolt:

– Az én házam alatt nincs is pince. Az egész utcában csak egyetlen pince
van, az öné.

Mihálka nagyon elcsodálkozott ezen. Akkor hát hol szól a zene meg az
ének? Mert mindig szól. Éjjel, nappal, reggel és este, valahányszor csak
lemegy a pincébe, mindig hallja a távoli mulatság zaját. Különös a
dologban az, hogy egyre ugyanazt a nótát húzzák az ismeretlen mulatozók.

Az irnokot nagyon fölizgatta ez a tapasztalás. Egy nap fölkereste az
öreg plébánost, akivel jó barátságban élt és elmondta neki a dolgot. A
pap nem igen akart hinni a szavainak. Hogy meggyőződjék az igazságról,
azonnal fölkerekedett Mihálkával és lement vele a pincébe. Most már ő is
hallotta a földalatti muzsikát és éneket. Persze, ő sem tudta
magyarázatát adni a dolognak.

Közbe egy hónap is eltelt. Az öreg plébános, akinek kíváncsiságát
ugyancsak fölizgatta a titokzatos eset, sűrűn látogatott el Mihálkához.
Valahányszor együtt lementek a pincébe, mindig hallották a zenét.
Legtisztábban akkor hallották, ha a pince legvégére mentek és fülüket a
falhoz szorították. Akkor kivehették, hogy a falon túl egy síp meg egy
hegedü játszik. Egy vastaghangu ember szakadatlanul énekel a zenéhez.
Olykor, szabályos időközökben, belevág egy vékonyabb férfihang is.

Lámpafény mellett megvizsgálták a fekete falat és egy régi ajtó
kőkeretét fedezték föl rajta. Az ajtó el volt falazva. Nagyon régen
falazhatták el, mert a téglák már megfeketedtek a kortól és a réseik
között penész meg pincegomba sarjadzott.

– Ha ezt az elfalazott ajtót kibontanók, akkor megismernők a titok
nyitját, – mondta a plébános.

A két férfi elhatározta, hogy áttörik a téglafalat. Abban állapodtak
meg, hogy nem avatnak be a dologba idegen embert, hanem maguk végzik a
munkát. Egy nap le is mentek a pincébe, csákánnyal és feszítővassal
fölszerelve. A pap az óvatosság kedvéért egy szent könyvet és szentelt
vizet is hozott magával. Magukra zárták a pinceajtót, a plébános a
lámpást tartotta, Mihálka pedig kezébe vette a csákányt.

Hosszu és fárasztó munka után az irnoknak sikerült néhány téglát
kifeszítenie a falból. Nagy, fekete lyuk támadt a falon és mikor
odatartották a fülüket, most már sokkal tisztábban hallhatták a
titokzatos mulatók duhaj lármáját. Mihálka a feszítővassal kezdte
mélyíteni a lyukat. Jóideig dolgozott. A vasrúd egyszerre
keresztülszaladt a falon. Keskeny rés támadt a téglák között. Ugyanakkor
a lámpás hirtelen elaludt a pap kezében és a két férfi sötétségben
maradt.

Eleintén nagyon megijedtek, de aztán megfogták egymás kezét és a falhoz
közeledvén, benéztek a résen, melyből piros tűzfény csapott a szemükbe
és hangos lárma hangzott feléjük. Különös dolgot láttak. A falon túl még
egy pince volt. A pincét égő fáklya világította meg. Két éneklő férfi
ült egy kupákkal megrakott, fölborított hordó mellett és két szál cigány
hegedült nekik. A férfiak fölváltva énekeltek és ittak, a cigány pedig
mindig ugyanazt a nótát húzta, melyet Mihálka egy hónap óta már
annyiszor hallott.

A mulató férfiak közül az egyik ősz volt, a másik javakorabeli férfinak
látszott. Mind a kettő félelmetes külsejü ember volt. Katonáknak
látszottak, de olyan egyenruha volt rajtuk, aminőt ma már nem viselnek
semmiféle hadseregben. Sastollas, prémes süveget viseltek, hosszu hajuk
a vállukra hullott, piros dolmányuk fölé farkasbőrt kapcsoltak. Az
öregebbik, akinek hosszu, ősz bajusza a füléig ért, ordítozva énekelt és
a csákányával hadonázott. A másik füstölő pipát tartott a kezében.
Különös volt, hogy úgy a mulatozó katonák, mint a muzsikáló cigányok
arca viaszfehér volt, mint a halotté. A plébános és Mihálka később egy
ötödik embert is láttak a pincében. Szakasztott olyan egyenruhát viselt,
mint a másik kettő, de jóval fiatalabbnak látszott náluk. Szép, sápadt
arcu ifju volt. Ő nem ivott, nem is énekelt, hanem haragos
türelmetlenséggel járt föl-alá a hordók között. Olykor meg-megállott a
mulatók előtt és rájuk szólt:

– Gyerünk már, hajnalra Munkácsban kell lennünk.

A másik kettő ilyenkor összekoccintotta a boros kupáját és ordítozva
énekelt. A sápadt ifju pedig szomoruan és türelmetlenül folytatta
sétáját a hordók között.

– Miféle emberek lehetnek ezek? – kérdezte a falon túl suttogó hangon
Mihálka.

– Nem tudom, de úgy látom, hogy nem jó emberek, – válaszolt ugyancsak
suttogva a pap.

– Mit csináljunk most már? – kérdezte tovább az irnok.

– Majd szólunk hozzájuk…

A plébános átkiáltott a pincébe:

– Jó napot kívánok, tisztelt és kedves uraim!

Azok odaát ügyet sem vetettek rá, hanem folytatták a mulatságot.

– Hahó, katona uraim! – kurjantotta most már nekibátorodván Mihálka is.

Ő sem kapott választ. Fölváltva, majd együttesen kiáltoztak a lyukba, de
a mulatók nem vettek róluk tudomást. Végül már be is rekedtek mind a
ketten.

– Ez nem igaz dolog, – mondta a plébános.

– Mit csináljunk most már? – kérdezte újból az irnok.

– Kitágítjuk a rést annyira, hogy átmászhassunk rajta, – mondta a
plébános.

Mihálka nagyon megszeppent.

– Azok gonosz lelkek, – suttogta. – Hátha széttépnek dühükben, hogy
megzavarjuk istentelen mulatságukat?

– Attól ne féljünk, – válaszolt a plébános. – Az Ur nevével köszöntjük
őket és akkor nincs fölöttünk hatalmuk.

Az irnok kénytelen-kelletlen dolognak látott. Most már gyorsabban haladt
a munka. Egy rövid óra mulva akkora volt a lyuk, hogy egy ember
átbujhatott rajta.

A plébános kezébe vette a szent könyvet és a szenteltvíz-tartót és
átmászott a résen.

– Dicsértessék a Jézus Krisztus! – mondta.

A mulatók nem válaszoltak, rá sem pillantottak, hanem tovább ordítoztak,
a cigány pedig dühösen fújta a nótájukat. Az ifju katona azonban, aki
egész idő alatt a hordók között barangolt, most odalépett a pap elé.
Hófehér arcából két végtelenül szomoru és ködös tekintetü szem tekintett
a plébánosra.

A pap bátor aggastyán volt, de ettől a tekintettől mégis megborzongott.

– Gyerünk már, hajnalra Munkácson kell lennünk! – mondta panaszos és
rimánkodó hangon az ifju.

A pap összeszedte minden bátorságát.

– Az élő Istenre kérdem, vitéz uram, mondja meg, mi dolga Munkácson?

Az ifju katona mereven és értelmetlenül bámult rá. Szép, halvány arca
fájdalmasan eltorzult, mintha szenvedést okozna neki a gondolkodás.

– A fejedelem parancsolta… A fejedelem vár… – hebegte szomoruan.

– Isten nevében kérdem, miféle fejedelemről beszél, vitéz uram? –
kérdezte fölemelt hangon a pap.

Az ifju gyötrelmes erőlködés közepett mozgatta a száját. Végül mégis
megszólalt:

– A mi urunk, a mi fejedelmünk… Rákóczi…

Azzal hátat fordított a plébánosnak és támolygó léptekkel folytatta
nyugtalan bolyongását. A pap ekkor elővette szent könyvét és hangos
szóval egy imádságot kezdett olvasni, mely alkalmas a gonosz szellemek
megfékezésére. Az imádságnak azonban nem lett foganatja. És bár szentelt
vizet is hintett a mulatókra, azok azért csak tovább ittak és
üvöltöztek. Éppen csak az arcuk torzult el egy kissé, mikor rájuk
hullott a szenteltvíz.

A pap végül belátta, hogy nem bír a duhaj kísértetekkel és visszamászott
Mihálkához. Barátját a földön elnyúlva találta. Az irnok elájult nagy
félelmében. Miután a főtisztelendő nagynehezen magához térítette
barátját, kivezette a friss levegőre. Ott leültek a csöndes ház udvarán
és beszélgetni kezdtek:

– Én most már sejtem, hogy mifélék azok a boldogtalanok odalenn, –
mondta halkan a plébános. – Kétszáz esztendővel ezelőtt Rákóczi katonái
voltak… Mikor a fejedelem már belefáradt a harcba, melyet a balszerencse
ellen viselt, Lengyelországba vonult… Akkor valami fontos paranccsal
Munkács várába küldte három katonáját… Azok azonban, mint afféle kuruc
korhelyek, megfeledkeztek a kötelességükről és ivásnak adták magukat…
Nagy bűnt követhettek el a fejedelem ellen, mert a büntetésük is nagy…
Közel kétszáz esztendeje, hogy szakadatlanul folytatniok kell
korhelykedésüket…

– De hogyan kerültek a pincébe? – kérdezte az irnok.

– Nem tudom, de úgy sejtem, hogy az kétszáz esztendővel ezelőtt valami
csapszék pincéje lehetett… Valószínünek tartom, hogy egyik kuruc vezér
büntetésül falaztatta be őket… Azokban a vad időkben sok ilyen dolog
esett…

Az irnok és a pap abban állapodtak meg, hogy tovább is titokban tartják
a dolgot. Nem tanácsos az ilyet a piacra vinni. Majd keresnek rá módot,
hogy fölszabadítsák a boldogtalanokat a szörnyü átok alól.

A plébános meg is próbált sok mindenfélét. Imákat mondott a pincében,
megáldotta és megfüstölte a kurucokat, csodatevő szent ereklyéket vitt
le nekik. De bizony azok tovább ittak és ordítoztak. Most, hogy a fal át
volt törve, csöndes éjszakákon a házba is fölhallatszott duhaj lármájuk
és az irnok nem is mert többet a lakásban aludni, hanem a plébánián
töltötte az éjjeleket.

[Illustration]

Végül egy szerencsés gondolata támadt a papnak. Bűnbocsánatot csak ő
tudna adni a katonáknak, aki ellen oly nagyot vétkeztek: Rákóczi
fejedelem. A fejedelem hamvait akkor már hazahozták Törökországból és a
kassai nagy templom kriptájában tették nyugalomra. A plébános tehát vett
egy fekete selyemkendőt, azt az oltárra tette és misét mondott fölötte.
Másnap elküldte a kendőt Kassára egy pap barátjának. A kendő huszonnégy
óráig feküdt a fejedelem koporsóján, azután visszaküldték a plébánosnak.

Az öreg pap ezzel a kendővel a kezében lement a pincébe. A kísérteties
kurucok akkor is ittak és daloltak. A plébános bátran hozzájuk lépett és
meglobogtatta a kendőt. Ekkor hirtelen elhallgatott az ének és a zene, a
fáklya elaludt és a pincében mély sötétség támadt. A vak sötétségben
valami kínos sóhajtozás hallatszott, majd mély csöndesség lett.

A plébános hívására elősietett Mihálka, égő lámpással a kezében. A két
jóbarát meglepetve tekintett körül. Kurucoknak, cigányoknak sehol semmi
nyomuk. A hordók is eltüntek. Egy dohosszagu, düledező pincében találták
magukat, melynek talaját korhadt fadarabok, rongyok és megsárgult
csontok borították. Néhány rozsdás kardpengét is találtak a hulladék
között.

E naptól fogva Mihálka nyugodtan élhetett a régi házában. Senki sem
zavarta többé álmát.

[Illustration]




_A majom_

[Illustration]

[Illustration]

Lakott Budapesten egy özvegy asszony, annak volt egy Gyurka nevü kis
fia. Az özvegyasszony egyszer húsz fillért adott a fiának és elküldte a
boltba, hogy hozzon sajtot. Gyurka a boltba ment. Útközben a pénzzel
labdázott, földobta a levegőbe és elkapta megint. A húszfilléres
azonban, egyszerre leesett a földre, továbbgurult a kövezeten és eltünt
az utcai csatorna rostélyában. A fiú ekkor nagyon megijedt és elkezdett
keservesen sírni.

Arra jött egy rendőr.

– Miért sírsz? – kérdezte Gyurkától.

A fiú elpanaszolta, hogy a húsz fillérje beleesett a csatornába.

– Ha nagyobb bajod nincs, azon még segíthetünk, – mondta a rendőr.

Azzal kézen fogta Gyurkát és magával vitte. Jó sokáig mentek együtt,
girbe-görbe utcákon át, végül beléptek egy ócska nagy ház kapuján. A
homályos nagy udvar teli volt ládákkal meg hordókkal. Az udvar végében
volt egy vasajtó. A rendőr kinyitotta az ajtót és így szólt a kisfiúhoz:

– Ebben a raktárban megvan minden, amit az emberek elveszítenek. Egy vak
öreg ember őrzi a holmit; ő majd visszaadja neked a húsz filléredet.

A rendőr elment, Gyurka pedig belépett a raktárba. Nagyon hosszu,
homályos terembe jutott. A terem fapadmalyát fekete gerendák támogatták.
A kopott fal mellett garmadaszámra hevert a sok elveszett holmi.
Esernyők, botok, kabátok, melyeket az emberek elhagytak valahol.
Kalapok, amelyeket elhordott a szél. Hosszu polcokon ékszerek és órák
hevertek. Mindegyikre cédula volt ragasztva, azon rajta volt a
tulajdonos neve.

Gyurka egy eleven lelket sem talált az első teremben és belépett a
másodikba. Ott sok elveszett kutya és macska volt, sőt egy-két ló is
volt ott. A terem végében néhány elveszett kis gyerek ült együtt.
Mindegyiknek cédula volt a nyakán, az édesanyja nevével. Csendesen
csücsültek és a nagy szemükkel komolyan néztek Gyurkára.

A harmadik teremben együtt volt minden játékszer, amelyet a budapesti
gyerekek elszórtak. Rengeteg sok labda, papirsárkány, trombita és bábu.
Gyurka kiváncsian nézte a kivánatos holmit. Egy arasznyi kis kócmajom
nagyon megtetszett neki. A kóc-majom mozgatni tudta a négy kezét, a
szeme vörös volt, a fogát meg furcsán vicsorgatta. Egy cédula volt a
majom nyakán, azon rajta volt a gazdája neve: Faragó Palkó. Mialatt a
kóc-majmot nézte, köhögést hallott a sarokból. Egy kis vaskályha mellett
nagyszakállu öreg ember ült. A szemén zöld ernyő volt. Erősen pipázott
és kék füstkarikákat bocsájtott a levegőbe.

[Illustration]

A kis fiú hozzáment, illedelmesen megemelte a sapkáját és azt mondta,
hogy az elveszett húsz fillérjeért jött.

– Eredj a negyedik szobába és keresd meg, – mondta az öreg.

[Illustration]

A negyedik teremben őrizték az elveszett pénzt. Hosszu asztalokon
cseréptányérok állottak, egyik tányérban bankópénz volt, a másikban
arany, a harmadikban ezüst. Gyurka végül megtalálta a maga húsz
fillérjét. Egy cédula volt a tányéron ilyen fölirással: „A Gyurka húsz
fillérje.“

– Megtaláltad? – kérdezte az öreg ember.

– Megtaláltam, bácsi, – válaszolt Gyurka.

– Vidd magaddal és eredj a boltba sajtot venni.

Gyurka megköszönte az öreg szívességét és kifelé indult. Amikor a kis
kóc-majomhoz ért, megállott egy pillanatra.

– Jó volna, ha az a majom az enyém volna, – gondolta magában. – El is
vihetném magammal. Faragó Palkó talán nem is gondol vele többet, az öreg
pedig nem lát semmit…

Visszatekintett az öregre. Az békén pipázgatott a homályos sarokban.
Gyurka ekkor lábujjhegyen oda lopódzott a polchoz, a kabátja alá gyűrte
a kis majmot és dobogó szívvel kiosont a raktárból…

Otthon azt hazudta édesanyjának, hogy a majmot az utcán találta.
Vacsoráig jóízüen eljátszadozott vele, azután maga mellé vette az ágyába
és elaludt.

Reggelre kelve, furcsa meglepetésben volt része. A majom, amely tegnap
még csak egy arasznyi volt, megnőtt két arasznyira. Gyurka igen
megszeppent. Sohasem hallotta még, hogy a kóc-majmok nőni szoktak.

Iskolába kellett mennie és amikor este megint előkereste a majmot, hogy
mulasson vele, rémülten tántorodott vissza. A majom most már akkora
volt, mint egy kis gyerek. Gyurka remegő kézzel fogta meg a különös
játékszert és bevitte a sötét kamrába, hogy meg ne lássa az édesanyja.

A sötét kamarában különféle ócska holmit tartottak és édesanyja csak
ritkán nyitott be oda. A fiú legyömöszölte a majmot a szekrény mögé és
még le is takarta régi ujságlapokkal. Most már nem akart vele többet
játszani.

Vacsorára alig evett valamit és amikor ágyba fektették, jó ideig nem
jött álom a szemére. Azon gondolkozott, hogyan szabadulhatna a majomtól.
Úgy gondolta, hogy legjobb lesz, ha másnap titokban kiviszi a házból és
kilöki az utcára.

Másnap alig tudta megvárni, hogy vége legyen az iskolának. Az édesanyja
nem volt otthon és ő egyedül volt a lakásban. Dobogó szívvel ment a
sötét kamrához, kinyitotta az ajtót és óvatosan bedugta a fejét.

[Illustration]

Rettenetes dolgot látott! A kóc-majom kinőtt a szekrény mögül. Akkora
volt, mint egy felnőtt ember. A feje kinézett a szekrény teteje fölött,
a két vörös szeme alattomosan tekintett Gyurkára, a nagy szája pedig
gonoszul vigyorgott.

Harmadnapra Gyurka nem is mert benézni a kamrába. Negyednapra azonban
beküldte az édesanyja. – Eredj be, Gyurka és hozd ki a régi fehér
skatulyát, szükségem van rá.

A szörnyeteg megint óriásit nőtt. Most már olyan hosszu volt a két
szőrös karja, hogy átfogta velük az egész szekrényt. A fogát vicsorgatva
szorongott a fal mellett, a szeme pedig vörös tűzfényben ragyogott.

Gyurka nem mert szólni a majomról. Mindazonban nagyon sápadt volt és a
foga is vacogott a félelemtől, az édesanyja azt hitte, hogy beteg és
ágyba fektette.

Egy hét telt el. A majom napról-napra nőtt. A hét végén már akkorára
duzzadt, hogy betöltötte az egész kamrát. Tányérszemü, hordónyi fejét
szőrös mellére hajtva, kuporodott a homályban és óriás keze elért már a
kamra ajtajáig.

Gyurka pedig a félelemtől betegen ült a külső szobában és egyre azon
gondolkozott, hogy mi lesz majd, ha édesanyja egy nap be talál nyitni a
kamrába és megtudja a szörnyü titkát. Szólni azonban most sem mert.

Egy nap, mikor hazajött az iskolából, egy kis fiút látott az utcán, aki
egy pajtása után szaladt és a nevét kiáltotta.

– Faragó Palkó, várj meg! – kiáltotta.

Faragó Palkó? Hiszen az a kóc-majom kis gazdájának a neve! – gondolta
Gyurka.

A fiúk után sietett és hamar utolérte őket.

– Melyikteket hívják Faragó Palkónak? – kérdezte.

– Engem! – válaszolt egy szőkefejü gyerek.

– Nem vesztettél el egy kóc-majmot? – kérdezte tovább Gyurka.

A szőkefejü gyerek szeme egyszerre fölragyogott.

– De igen, két héttel ezelőtt! Nagyon szép kis majom volt… Te talán
megtaláltad?

– Megtaláltam és ha velem jössz, visszaadom neked.

Gyurka elvitte a szőkefejüt az édesanyja lakására.

– Abban a szobában van! – mondta, a kamra ajtójára mutatva.

– Hát hozd ki! – biztatta a szőkefejü.

Gyurka félve kinyitotta az ajtót. A szörnyeteget ezúttal nem látta. A
kamra üres volt. Óvatosan ment a sarokba. A szekrény mögött egy csomó
ujságpapirost talált. Fölemelte és alatta ott feküdt a kis kócmajom.
Megint csak egy arasznyi hosszu volt.

Gyurka odaadta a kis gazdájának. Az elkiáltotta magát nagy örömében.

– Köszönöm, pajtás! – mondta.

Azzal kezet fogott Gyurkával és elszaladt a kócmajommal a hóna alatt.

Gyurka édesanyja estefelé jött csak haza. Mikor meglátta a fiát,
megsimogotta arcát és mosolyogva mondta:

– Úgy látom, nincs már semmi bajod? Pedig már féltettelek, hogy beteg
leszel!




_A lantos házassága_

[Illustration]

[Illustration]

Volt egyszer egy szegény királyleány. Édesanyja talán soha nem is volt,
királyapja pedig meghalt, amikor a királyleány még kurta szoknyában
járt. Az új király, akit megkoronáztak, haragos ember volt és kikergette
a kis árvát a várkastélyából, hogy menjen Isten hírével. Semmit se adott
neki az apai jussából, csak egy ócska aranykoronát, mivelhogy egy
királyleány még se lehet el aranykorona nélkül.

Az árva királyleány elvonult a kék hegyekbe és ott koldulással tengette
életét. A skárlát ruhácskája hamarosan elrongyolódott, mezítláb járt,
csak a fején levő aranykorona mutatta, hogy igazi királyleány. Irgalmas
szívü parasztemberek hol egy darabka kenyeret, hol egy krajcárkát adtak
neki, abból élt.

Amikor már nagy leány volt, egyszer az erdőbe ment epret szedni. Amint
szedegeti az epret, lódobogást hall. Fehér paripán egy kóborló lantos
jött arra. A vállán a lantja függött, amelynek három aranyhúrja volt.

[Illustration]

A lantos és a szegény királyleány egymásra tekintettek és ekkor magától
megzengett a szíjjon függő lant, a szegény királyleány szíve pedig
erősen elkezdett dobogni. A fiu megállította fehér paripáját és szó
nélkül a szegény királyleány felé nyujtotta a kezét. Az pedig szó nélkül
odanyujtotta neki mind a két kezét. Most már kettesbe folytatták
útjukat.

Mikor bealkonyodott, a szegény királyleány így szólt a lantoshoz: –
Fázom!

A fiú megpengette a lantját és – csudák csudája! – egyszerre egy
réztetejü, kőfalu szép kastély állott előttük a rengetegben. Beléptek a
kastély kapuján és száz viaszgyertya fénye mellett végigmentek a széles
márványlépcsőn, majd egy aranykárpitos terembe léptek.

– Éhes vagyok! – mondta ekkor a szegény királyleány.

A lantos újból megpengette a lantját és ekkor bíborszőnyeges nagy asztal
állott előttük, amely teli volt aranytálakkal és kristályüvegekkel. Az
asztal körül skárlátruhás asztalnokok és szerecsen szolgák állottak.

[Illustration]

A szegény királyleány ekkor a tükörbe nézett és amikor észrevette, hogy
a ruhája rongyos, a lába pedig mezítelen, elpirult és azt mondta:

– Szégyellem magamat!

A lant újból megszólalt és a szegény királyleány azon vette észre magát,
hogy arannyal és igaz gyönggyel kivarrt fejedelmi köntös ömlik végig a
termetén, a lábát pedig aranypapucs borítja. Belenézett a nagy
kristálytükörbe és ekkor újra elpirult, de most már örömében, hogy olyan
tündérszépnek látta magát. Majd asztalhoz ültek.

– Álmos vagyok! – mondta később a szegény királyleány.

Megint megszólalt a lant és ekkor széles selyemnyoszolya állott előttük.
A nyoszolyának olyan volt a formája, mint egy óriás aranykagylónak, a
teteje sátor volt, amelynek selymébe drágakövekkel volt kihimezve a
hold, a csillagsereg és az éjszakának minden csudája.

[Illustration]

A szegény királyleány ekkor lefeküdt és napkeltéig édesen aludt.

Amikor reggel fölébredt, nyoma se volt a kastélynak és minden
pompájának. Ott feküdtek ketten egy öreg bükkfa tövében a puha mohában.
A fejük fölött sárga rigó rikoltott. A szegény királyleány megdörzsölte
a szemét és amint végitekintett magán, észrevette, hogy megint rongyos
ruhában van és mezítláb.

Egész nap tovább bolyongtak az erdőben, alkonyatkor azonban a lantos
megpengette a lantját és ekkor megint márványpalotában laktak,
aranytálakból lakomáztak, selyemágyban háltak.

[Illustration]

Harmadik nap a királyleány így szólt urához:

– Olyan kastély kell nekem, amely nemcsak addig áll, amíg szól a lantod,
hanem amelyben télen-nyáron lakhatom. Mert én királyleány vagyok! És ha
nem teszed meg, amit akarok, akkor itt hagylak és visszamegyek a kék
hegyekbe.

A lantos ekkor elment a városba. Ott leült a piacon, a földre tette a
sapkáját és játszani kezdett a lantján. A gazdag emberek megállottak
körülötte és mivel a dala a szívükbe vette magát, aranyat dobtak a
sapkájába. Amikor a dal véget ért, elpattant a lant egyik aranyhúrja. A
lantos összeszedte a pénzt, kőházat vett érte és bevezette oda a szegény
királyleányt.

Egy ideig csak megvoltak, egyszerre azonban így szólt a szegény
királyleány.

– Mi haszna a szép kőháznak, ha rongyos ruhában kell járnom? Szerezz
nekem selyemruhát, különben itt hagylak, mert én igazi királyleány
vagyok!

A lantos megint elment a városba, pénzt szerzett és gyöngyös selyemruhát
vett a szegény királyleánynak. Ezúttal megint elpattant a lantján egy
aranyhúr.

Nemsokára így szólt a szegény királyleány:

– Mi haszna a szép házamnak és a selyemruhámnak, ha mezítláb kel járnom?
Szerezz nekem aranypapucsot, különben itt hagylak!

A lantos elhozta az aranypapucsot is és ezúttal elszakadt lantján az
utolsó aranyhúr.

Nemsokára megint volt valami kívánsága a szegény királyleánynak:
aranynyoszolyát akart az ágyas házába, ezüsttálakat az ebédlőjébe,
szolgákat a cselédházba.

A lantos ekkor három rézhúrt feszített a lantjára és megint elment a
városba. A gazdag emberek ott örömmel fogadták és azt mondták: Ihol ni,
az aranyhúros lantos.

A rézhúrjai azonban olyan förtelmesen szóltak, hogy az emberek kacagni
és gúnyolódni kezdtek. Csalónak nevezték és a lantosnak üres zsebbel,
szégyenszemre kellett megfutamodnia.

Amikor a szegény királyleány megtudta, hogy az ura nem hozott neki
semmit, sírva fakadt és napestig egyre folytak a könnyei. A lantos meg
akarta vígasztalni és elővette a lantját, a szegény királyleány azonban
azt mondta neki:

– Hagyd abba, a dalod bántja fülemet!

A lantos ekkor elsápadt, de nem szólt semmit, hanem kiment az erdőbe.
Ott egy sziklán összezúzta a lantját. Azután eltünt a sűrű bozótban és
soha senki sem látta többet. A királyleány pedig nagy szegénységben élt
tovább és a könnyei sohasem szüntek meg folyni.




_Anima_

[Illustration]

[Illustration]


I.

Hajdanában, a nemzeti királyok korában, élt nemes Bártfa városában egy
nagyszakállu toronyőr, valami Noé nevezetü ember. Noé apa fönn tanyázott
az emberek feje fölött, a bártfai nagytemplom tornyában. A szűk szállása
fölött volt a harangház, telve nagy és kicsi harangokkal. Ha
istentiszteletre kellett szólítani az embereket, akkor Noé megkongatta a
nagyharangot. Ha valamelyik bártfai keresztény lélek a halállal
vívódott, akkor megszólaltatta a panaszosan vinnyogó lélekharangot. Ha
ellenség lopódzott a várkapu felé, vagy éjjeli tűz csapott föl a
házsoron, akkor félreverte a haragosan zúgó lármaharangot. Ünnepnapokon
megszólaltatta összes harangjait és akkor az ércszavu, hatalmas kórus
megremegtette a torony kőfalait.

A nagyszakállu Noénak az volt a hire, hogy büszke ember és magasan
hordja az orrát. Ő közelről látta az égen vonuló fellegeket és azért nem
igen kívánkozott le a város poros utcáira. A torony erkélyéről olyan
kicsinyeknek látta a lenn nyüzsgő embereket, akár a hangyákat és azért
bizony lenézte némileg még a város hatalmas polgármesterét is. És mivel
megszokta a harangok zúgó szavát, nem szívesen hallgatta az emberek
hiábavaló fecsegését. Való igaz, hogy évek óta már senki sem hallotta
Noé hangját és azért a bártfaiak közül némelyek azt állították, hogy az
öreg végképpen elfelejtette az emberi beszédet. Habár szűkszavu, büszke
öreg volt is Noé, azért mégis jószívü ember volt.

Történt egyszer, éppen Szilveszter éjszakáján, hogy Noé apa egy
elhagyott kis gyereket talált a torony tövében. Valami lelketlen ember
tehette ki a kis árvát a havas éjszakába. Hogy ki gyermeke volt, az soha
sem tudódott ki. Szőkehaju, feketeszemü kisleány volt. Meg se nyikkant,
amikor Noé a karjára vette, csak komolyan tekintett rá fekete nagy
szemével. A hallgatagságával nagyon megnyerte a toronyőr szívét. Ő sem
igen szaporította hát a szót, hanem fölvitte magával a toronyba és ott
fölnevelte, mintha tulajdon gyermeke volna. Mivel nem tudta, hogyan
szólítsa a kis leányt, egyik ezüstszavu harangja után Animá-nak nevezte.
Mert minden harangnak neve van és a név cifra betükkel van kiöntve a
harang szegélyén.

A sápadt, hallgatag és különös tekintetü gyermekből idővel szép nagy
leány lett. Ha Noé apát büszkének mondották a bártfaiak, Animát már
éppenséggel gőgösnek találhatták. Gyerekkorában sohasem játszott más
gyermekekkel, csak a toronyi fecskékkel és a vércsékkel. Leánykorában
sem pajtáskodott senkivel és a felhők vonulásaiban nagyobb gyönyörűsége
telt, mint a farsangi menetekben. A vasárnapi muzsikára ügyet sem
vetett, ha azonban megkondult a bártfai nagyharang, akkor boldog tűzben
lángolt a szeme. Neki az ünnepi harangzúgás volt a legkedvesebb zenéje.

A bártfai legényeknek, akik vasárnaponkint a templomban látták Animát,
ugyancsak megtetszett a szép és kevély leányzó. Beszédbe azonban egyikük
sem ereszkedhetett vele, mert Anima, ha meg is szólította valaki a
fiatalok közül, némán végigmérte a vakmerőt, aztán kecses méltósággal,
mint a sértett királyné, fölvonult a tornyába. Legjobban megtetszett egy
Kender Mátyás nevü csizmadialegénynek. Ez a Kender Mátyás, bár ifju
ember volt még, büszkesége volt a bártfai csizmadiacéhnek és amikor a
sárosi főispán kordováncsizmát rendelt a városban, a bölcs atyamester
Mátyással szabatta a csizmát. Mátyás jókedvü, nótás legény volt
mindaddig, amíg meg nem látta első izben Animát. Ettől a naptól fogva
azonban szomoru és álmodozó ember lett belőle. Vasárnaponkint, mialatt a
többi legények a korcsmában poharaztak, ő kiállott a városháza elé,
szemben a nagytemplommal és addig nézte a tornyot, amíg bele nem
merevedett a nyaka csigolyája.

Addig töprenkedett, okoskodott magában a legény, amíg egy szép
ünnepnapon nagy dologra nem határozta magát. Délben magára vette
ezüstgombos dolmányát meg hatráncos csizmáját és szegfűvirágbokrétával a
kezében fölmerészkedett a toronyba. Azzal ment föl, hogy feleségül kéri
Animát.

Egy életem, egy halálom! – gondolta magában. – Ha hozzám jön, akkor
meghalok nagy örömömben. Ha nem lesz az enyém, akkor megöl a bánat.

Elkeseredett bátorsággal indult neki a meredek csigalépcsőnek. Amikor
azonban odafenn, a hatalmas öblü harangok alatt szembe találta magát a
leánnyal, egyszerre az inába szállott minden bátorsága és reszketni
kezdett, akár a nyárfalevél. Hebegő hangon mondhatta csak el a
mondókáját, amelyre pedig napok óta készült már. Hogy ő most már
nemsokára mesterré lesz és hogy a megtakarított pénzén műhelyt nyit.
Hogy a sárosi nagyságos főispán csizmáját ő varrta és hogy egy kis házat
is örökölt az édesapja után. És elhebegte azt is, hogy piros
szattyáncsizmában, ezüstgombos pruszlikban fogja járatni Animát, ha
igent mond és mesterné lesz.

A leány elsápadt a haragtól, majd gőgösen fölkacagott.

– Megháborodtál, csizmadia, – mondotta, – ha azt hiszed, hogy én
valamikor beülök a csirizszagu műhelyedbe! Négy lóval gyere, csatlóssal
a bakon, ha engem el akarsz vinni a toronyból!

A szegény Kender Mátyás azt se tudta, hogyan jutott le a hosszu
csigalépcsőn a piacra. Amikor a szállására ért, szó nélkül behányta
minden holmiját a vándortarisznyájába, a vállára kanyarította a szűrét,
a kezébe vette a botját, aztán búcsút mondott a mesterének. A mester
kérlelte és marasztalgatta, de Mátyás azt mondotta, hogy kisülne a két
szeme, ha tovább is látnia kellene a bártfai nagy templom tornyát. És
még az éjjel gyalogszerrel útra kelt az Alföld felé.


II.

Alkonyatkor Anima künn állott a torony erkélyén. Nem is gondolt már a
kérőjével, akinek olyan kegyetlenül kiadta az útját. A felhőket nézte,
amelyek lassu méltósággal úsztak a vérpiros égboltozaton. A szeme
megakadt egy különös formáju nagy felhőn, amely biboros és aranyos
fényben tündökölve közeledett a város felé. A felhő olyan volt, mint egy
óriás légi gálya, amely kupolás és tornyos fejedelmi palotát hordoz a
hátán.

Animának úgy rémlett, mintha a gálya orrán aranysüveges emberek, furcsa
és félelmetes szörnyalakok nyüzsögnének.

Később a nagy felhőről levált egy kis felhőfoszlány s az gyorsan, mint a
szálló füst, a torony felé közeledett. Amikor már egészen közel
érkezett, fényes hintó lett a felhőből. Négy, hattyuszárnyon szálló,
fehér ló volt eléje fogva. A bakon csatlós ült a kocsis mellett. A
kocsisnak bozontos feje volt, mint a fehér medvének, a csatlós vállán
pedig kakasfej ült.

– Ez a király fogata! – gondolta Anima magában.

Soha sem látott még királyi fogatot és így nem is csodálkozott azon,
hogy a levegőben jár.

A hintó megállott a toronyerkély mellett, a csatlós kiugrott, térdet
hajtott Anima előtt és némán és alázatosan biztatta, hogy szálljon be.

– A király elé akar vinni! – gondolta a kevély Anima. – Bizonyos, hogy ő
felsége hirét hallotta a nagy szépségemnek és most látni óhajt. Ha
megtetszem neki, feleségül fog venni és én királyné leszek.

És habozás nélkül beült a hintóba. Még annyi időt se vett magának, hogy
fölvegye a papucsát és befonja a haját. Mezítláb és kibontott hajjal
kelt útra.

A szárnyas fogat odaröpítette az aranyfelhőhöz. Amint Anima rálépett a
felhő peremére, a fogat mindenestül párává foszlott. A leány egy
hatalmas nagy kapu előtt találta magát. A kapu bolthajtását két óriás
tartotta a vállán; az óriások görnyedve vergődtek a nagy teher alatt,
hol összetöpörödtek, hol meg kinyultak, magukkal emelve az egész kaput.

Anima habozott, hogy bemerészkedjék-e a palotába, de ekkor lassan
megnyilt a kapu és egy szép ifju lépett ki rajta. Az ifju
napsugárkoronát viselt a fején és bíborpalástot a vállán. Szép, sápadt
és szomoru arcu ember volt. A kezét előrenyujtva, tapogatódzva járt és
Anima észrevette, hogy mind a két szemére vak. Amikor a kezével
megérintette Animát, a leány borzadva érezte, hogy a keze hideg.

– Ez a felhőkirály! – mondotta magában a leány.

A felhőkirály kezén fogva bevezette vendégét a palotájába. Egy nagy
csarnokba értek, amelyet aranyvörös kupola borított. A kupolát oszlopok
helyett gomolygó tagu óriások tartották a vállukon. A király a
szivárványos trónushoz vezette Animát. Ott fehér felhőasszonyok
holdvilágkoronát és rózsaszínü ködpalástot adtak rá. Köröskörül, a
rengeteg trónteremben, mind térdreborultak a király alattvalói. De
miféle alattvalók voltak azok! Madár- és elefántfejü zászlósurak,
formátlan légi csudák, furcsán gomolygó szörnyetegek, amelyek
szakadatlanul változtatták az alakjukat. És valamennyien némák voltak és
vakok, miként a királyuk.

– Királyné vagyok! – mondotta magában kevély önérzettel Anima.

Időközben megindult az északi szél és az egész felhőország útrakelt az
Alföld felé. Anima kiváncsian letekintett a földre és ekkor meglátta
Bártfa városát, amely akkorkának látszott, mint egy kalap és meglátta a
nagytemplom tornyát is, amely akkora volt, mint a kisujjam. És ekkor
megszólaltak odalenn a harangok. Noé apa küldte ezt a búcsúüdvözletet a
fogadott leánya után. A nagy távolságban oly halkan zümmögtek, mint az
éjjeli bogarak csapatja. Anima szíve fájdalmasan összeszorult. Nem
tudott örülni a királyi pompájának. A gondolat, hogy ezentúl örökké
vándorolnia kell, amerre a szilaj szelek viszik, a sejtelem, hogy nem
fogja többet hallani a bártfai harangok zúgását, elszomorította. Az
óriás csillagok, amelyek fehéren ragyogtak a feje fölött,
megfélemlítették. Elhagyottnak érezte magát a néma és vak felhőrémek
társaságában és a lelke is didergett, ha a felhőkirály megfogta a kezét.
Nem tudta szeretni az urát. Szelid ember volt ugyan a felhőkirály, de
megvolt az a rossz szokása, hogy minduntalan változtatta a képét.
Egyszer kecskefeje lett, máskor meg hallá változott át. Némelykor
szárnya nőtt, hébe-korba pedig gömböccé fúvódott. Anima csak a fényes
koronája után tudta megismerni.

Anima azelőtt, míg a földön lakott, mindig csak a felhőket nézte;
mostanában, hogy felhőn kellett laknia, egész nap csak a földet nézte.
Most csodálatosan szépnek találta a földet és irigyelt mindenkit, aki
odalenn szabadon járhat-kelhet. Falvak, városok és pusztaságok fölött
vonultak el. A pusztákon ezerféle giz-gaz virított és illatozott, ezer
madár csipogott. Olykor egy-egy falusi templom harangjának szava hatolt
föl a felhőkig, ilyenkor olyan honvágyat érzett Anima, hogy a sírás
kerülgette.

Egy nap, amikor éppen a Tisza fölött szálltak, egy embert látott meg
Anima, aki gyalogszerrel baktatott a folyó partján. Az ember akkorának
látszott csak, mint egy bogár, de a felhők királynéja azért tüstént
megismerte benne Kender Mátyást, a bártfai csizmadiát, akivel olyan
kegyetlenül elbánt.

– A szegény fiu bujdosásra adta magát! – szólott magában Anima.

Mátyás később megpihent odalenn és leheveredett a gyöpre. A szálló
felhőket nézte és a tekintete összetalálkozott az Animáéval. A sejtelem,
hogy egy meleg emberi szív most feléje dobog, boldoggá tette a felhők
királynéját. Azonban a gondolat, hogy Mátyás most nem is sejti, milyen
közel vannak egymáshoz, elszomorította. Bánatában megeredtek a könnyei
és a meleg csöppek lehullottak a vándorló legény arcára.

[Illustration: Mátyás később megpihent odalenn ]

– Első lesz! – mondotta Kender Mátyás, mialatt a kendővel végigtörült az
arcán.


III.

Hosszu, hosszu idő telt el. Talán egy esztendő is. A csizmadia bejárta a
félországot. Munkába állhatott volna nem egy helyen, de a nagy bánata
újra és újra csak kezébe adta a vándorbotot.

Vándorlásai közepett megfordult a székely havasok közt is. Egyszer egy
nyári délutánon megpihent egy virágos völgyben. A puha fűben
heverészett, Animára gondolt és fogai között egy fűszállal fölbámult a
ragyogó égboltozatra. Odafönn egy felhő úszott, amely megrekedt útjában
a havas oldalán. A felhő olyan formáju volt, mint egy hatalmas gálya;
furcsa szőrnyetegek kuporodtak rajta sűrű csapatokban. A csizmadia
sokáig nézte a felhőt, aztán egyszerre megdobbant a szíve. Egyik
felhőfoszlánynak olyan formája volt, mint egy lobogó haju női fejnek, az
arca pedig Anima arca volt. A felhőasszony mereven és szomorúan nézett
le rá a magasságból, mintha kérdezni akarna tőle valamit és mondani
akarna neki valamit. Vándorlásai közepett gyakrabban is megesett már
Kender Mátyással, hogy valamelyik vonuló felhő Animára emlékeztette. De
ő olyankor mindig azt hitte, hogy káprázik a szeme. Ezúttal azonban
olyan tiszta volt a kép és annyira föltünő a hasonlatosság, hogy a
csizmadiának nem volt többé maradása a völgyben. Nekiindult a havas
csúcsának. Hosszu és fáradtságos út volt. Hamar rá is esteledett és a
holdvilág fakó fényében kellett a meredek hegylejtőn fölkapaszkodnia.
Végül éjféltájban elérte a felhőket. Egy ezüstpereméjü, fekete
felhőkapuból fehér női alak szalad eléje. Ő volt, Anima.

– Tudtam, tudtam, hogy el fogsz értem jönni! – kiáltotta könnyek közt
nevetve.

– Vártál? – kérdezte Kender Mátyás.

– Egy esztendő óta mindig vártalak!

– És én egy esztendő óta mindig kerestelek!

A csizmadia kezén fogta a leányt, hogy levezesse a völgybe. De ekkor
hirtelen vad rémület nyilalt át a szívükön, mert észrevették, hogy az
egész felhőhad föltámadt ellenük és üldözőbe vette őket. Ezer gomolygó
felhősárkány kúszott utánuk a lejtőn. Lobogó haju felhőemberek
nyujtogatták utánuk a hosszú karjukat. Szörnyü óriások, madárfejü
emberek és emberfejü medvék vágtattak, hemperegtek a nyomukban. Maga a
felhőkirály is ott volt az üldöző hadseregben. Egy elefánton lovagolt;
nagy mérgében ő maga varanggyá fúvódott; aranykoronája csillogott a
holdvilágban.

– Siessünk, siessünk! – kiáltotta Anima.

Amikor a menekülők már a lejtő közepén voltak, üvöltő vihar szárnyán
utólérte és megrohanta őket az előhad.

– Siessünk, siessünk!

Fülsiketítő dördüléssel, vakító villanással a mennykövek raja csapott le
körülöttük. A felhőkirály megszólaltatta a légi ágyúit. Egy szálfa nagy
roppanással derékon tört és lángra lobbant mellettük. A sziklák
megindultak és dübörögve versenyt vágtattak a menekülőkkel.

– Siessünk, siessünk!

Már a hegy lábán jártak, amikor tajtékzó vízárt zúdítottak utánuk a
felhők. Anima térdre bukott, de a csizmadia a karjára kapta és övig
gázolva a hullámokat, úgy vitte a leányt, mint a kis gyermeket. Majd
haragos jégeső kezdte őket verni. Kender Mátyás betakarta Animát a
szűrébe, hogy megvédje a jég ellen és úgy vitte tovább.

Végre lenn voltak a völgyben. A csizmadiának megroskadt a lába a
fáradtságtól, Anima pedig egész testében remegett a félelemtől. Az
égzengés elnémult, az eső elállott. A hegyek fölött diadalmas
ragyogással fölkelt a nap. A menekülők visszanéztek a hegyre és most már
egyetlen felhőt sem láttak. Azok kígyózó, iszapos patakok alakjában
futottak a völgybe.

– Megmenekültünk! – mondotta Kender Mátyás.

Bőrig vizesen, a homlokukba csapzott hajjal, halálra fáradtan, de
boldogan néztek össze.

– Hová vezesselek? – kérdezte a csizmadia.

– Vezess haza Bártfára, Noé apához, – válaszolt Anima.

Megpihentek, aztán útra keltek északnak, Bártfa irányában. Hosszu és
keserves útjuk volt, mert gyalogszerrel kellett bejárniok hét vármegyét.
Aki útközben meglátta a rongyosruháju, mezitlábos leányt, amint
alázatosan lehajtott fővel léptetett a legény oldalán, az inkább valami
szép koldusleánynak nézhette, mint a felhők királynéjának.

Egy este mégis csak meglátták megint a bártfai harangtornyot. Egy erdős
tisztáson állottak, égbenyúló, karcsu fenyőfák között és az alkonyi
fényben ott feküdt előttük Bártfa városa. Jó messzi voltak még a
várostól, de azért már hallhatták Noé apa harangjait, amelyek zúgó
kórusban köszöntötték a hazatérőket. Anima szeme a harangszó hallatára
izibe megtelt édes könnyekkel.

– Anima, – kérdezte Kender Mátyás, – utálod-e még a csirizszagot?

– Nem utálom én, – mondotta fülig elpirulva a leány.

– Akarsz-e már mesterné lenni? – faggatta tovább a csizmadia.

– Bizony már akarok! – válaszolt halk hangon a leány.

És kezüket egybetéve, áhítatosan mentek a harangszó irányában.

[Illustration]




_Az arany trombita_

[Illustration]

[Illustration]

Már alkonyodott, de az utcai lámpákat még nem gyujtották meg. A kihalt,
keskeny Boldogasszony-utca szürkületén egy férfi ment végig. Talpig érő
bundát viselt, amelynek két szárnya lábszárát csapkodta és égő szivart
tartott a fogai között.

A Boldogasszony kis temploma előtt egy fiúcska toppant eléje és
ujságlapot kínált neki. Valami elkésett kis rikkancs-gyerek volt.
Vékonyan öltözött, vézna fiúcska. A paraszti ruháján látszott, hogy
valamelyik felvidéki faluból szakadt ide a nagyvárosba. Kopott
báránybőrsüvegét a fülére húzta és annyira didergett, hogy valóságos
rezgős-táncot járt a kövezeten.

A férfi bosszusan morgott valamit és tovább sietett. A templom ajtaja
előtt megemelte a süvegét és ekkor megint hallotta maga mellett a gyerek
cipőjének kopogását.

Most megállott és pénzt vett ki a zsebéből. Egy ideig keresgélt a
krajcárok között, de aztán hirtelen meggondolta magát és egy
ezüstforintost adott a fiúnak…

– Nesze, legyen neked is jó karácsonyod!

A kis fiú szinte ijedten nézte a forintot, majd sarkon fordult és szó
nélkül szaladni kezdett. A Boldogasszony-utca tulsó végében, az ezer
lámpa fényében ragyogó nagykörút sarkán, kövér öreg asszony várta.

– Kaptál valamit, Jóska? – kérdezte.

A gyerek szó nélkül odaadta az ezüst forintot. Az öreg asszony örömében
hangosan elkacagta magát, aztán eltette a pénzt, kezén fogta a gyereket
és megindult vele a távoli külváros felé. Oly sebesen ment, hogy a fiú
csak futva tarthatott vele lépést. Egy pálinkamérés ajtaja előtt
megállott az asszony. Láthatólag habozott, hogy bemenjen-e vagy nem. A
habozása hamar véget ért. Egy krajcárt adott a kis Jóskának és így szólt
hozzá:

– Ez a tiéd. Vehetsz magadnak, amit akarsz. Aztán várj meg a rendes
helyen, a Boldogasszony-utcában. Félóra mulva érted megyek és adok
vacsorát is.

Azzal magára hagyta a gyereket és bement a boltba. Jóska egy ideig utána
nézett a jégvirágos ablakon át, majd lassan megindult a
Boldogasszony-utca felé. Útközben meg-megállott egy boltkirakat előtt és
azon tanakodott, hogy mit vegyen a krajcárjáért. Legszívesebben
trombitát vett volna. Ilyenre fájt a foga, amióta eszét tudta. Azonban a
trombiták, amelyeket egyik-másik kirakatban látott, nem voltak elég
szépek. Jóska okos kis ember volt és tudta, hogy holnap is lesz nap…

A Boldogasszony templomának sötét kapuja előtt megint jó ideig járta a
didergő táncot. Mikor már nagyon elfáradt, leült a kapu lépcsőjére. A
nagy hópelyheket nézte, amelyek hullani kezdtek. Álmos szeme előtt mind
nagyobb pelyhek röpködtek; egyik-másik akkora is volt már, mint a
papirsárkány.

Egyszerre azon vette észre magát, hogy nincs egyedül. A legfelsőbb
lépcsőn egy koldusasszony ült, kis gyermekkel az ölében. Mikor Jóska a
koldusasszony felé fordult, az könyörögve kinyujtotta a kezét. És Jóska
a krajcárkáját, amely már egészen meleg volt a keze szorításától,
beletette a koldusasszony tenyerébe. Azután fölkelt és el akart
szaladni, mert szégyelte a tulajdon nagylelküségét.

A koldusasszony azonban a nevén szólította:

– Jóska!

A hangja olyan szeliden és édesen zengett, mint a hárfa. A fiú most már
megismerte. Maga a Boldogasszony volt. A gyermek pedig, amelyet a karján
tartott, a kis Jézus. A Boldogasszony mosolyogva tekintett a rikkancsra
és a kis Jézus is mosolygott rá.

– Jóska, gyere velem! – szólt a Boldogasszony.

[Illustration]

A templom kapujának mind a két szárnya megnyílott előttük. Odabenn ezer
gyertya égett. A két padsor között komolyarcu, fehérruhás, szép
angyal-ifjak állottak sorfalat. Mikor a Boldogasszony, a kis Jézust a
karján víve, Jóskát pedig a kezén vezetve, végighaladt a sorukon,
valamennyien olyan mélyen meghajoltak, mint a minisztráns-gyerekek a
szentség előtt. A kis fiú boldog alázatossággal tipegett a Szűzanya
oldalán. Egyébként azonban nagyon fázott; a templomban dermesztő hideg
volt és a szent asszony keze is olyan volt, mint a jégcsap.

Az oltárhoz értek. Az aranykeretben, hol különben a Boldogasszony képe
szokott ragyogni, most ezüstpántos ajtó volt. Ez az ajtó is megnyílott
előttük és ekkor kiléptek a templomból a szabad ég alá.

A Boldogasszony nem szólt Jóskához, csak vezette magával és olykor
szeliden lemosolygott reá. A kis fiú meg persze nem mert szólani. Házat
sehol se látott. Egy behavazott úton jártak, melyet jobbról-balról
hosszú dombok szegélyeztek. A vidék egészen olyan volt, mint Jóska
szülőföldje. A fehér dombok fölött tisztán világított a telihold. Olykor
egy-egy farkas-családdal találkoztak és az ordasok alázatosan
lekonyították fejüket-fülüket a vándorok előtt. Előttük nesztelen
szárnyon baglyok szállottak, olyan sietve, mintha valakinek hírt
akarnának vinni a Boldogasszony érkezéséről.

Végül valami piros világosságot láttak a dombon. Egy karácsonyfa volt,
mely magában tündöklött a havas pusztaságban. Száz gyertya égett rajta
és az ágai csak úgy hajladoztak a sok tarka drágaság súlya alatt.
Távolabb még néhány karácsonyfa fénylett, aztán mindig több.

Fölértek a dombra és ekkor megállottak egy pillanatra.

– Ez a karácsonyfaerdő! – mondta halkan a Boldogasszony.

Alattuk, a meddig a szemük elért, hatalmas rengeteg terült el, csupa
tündöklő karácsonyfából. Az erdő szélén kisebb fák állottak, beljebb
hatalmas faóriások. A millió égő viaszgyertyácska fényétől piros volt az
égboltozat is. A fák a tövüktől a csúcsukig ragyogtak az arany- és
ezüst-ékességtől. Óriás gyémánt-csillagok, amelyek a gallyakon
himbálóztak, ezerszeresen visszaverték a különben is szemkápráztató
fényességet. Annyi tarka édesség volt rajtuk, mintha napokon át hó
helyett cukorsüteményt ontottak volna a felhők. És annyi és oly sokféle
kimondhatatlanul szép és kedves gyerekjáték, hogy a kis Jóskának
elállott a szíve-verése.

[Illustration]

Útjuk a karácsonyfaerdőn át vezetett. Jóska nagyon fázott és a nagy
fáradságtól már alig tudta emelni a lábát. Erősen megkapaszkodott a
Boldogasszony jéghideg kezében és káprázó szemét le-lehunyva, vezettette
magát előre. Egyre hallotta az égő viaszgyertyák halk sercegését és
érezte a megpörkölt fenyőgally édes illatát.

Nagysokára a tüzes erdőben egy kerek tisztásra értek. A tisztás közepén
magános kis karácsonyfa állott. Egyetlen ajándék függött csak rajta: egy
arany trombita.

– Ez a tiéd, – mondta a Szűzanya. – Ilyen trombitája egy gyereknek
sincsen. Kívánj magadnak valamit, aztán fújj bele. Bármit kívánsz is,
minden meglesz.

Jóska dermedt ujjacskáit kinyujtotta a trombita után. A trombita is
jéghideg volt. Gondolkozni kezdett. Mit kívánhatna még, ha már van
trombitája? Aztán eszébe jutott, hogy mi volna neki jó.

– Azt szeretném, hogy ne fázzak többet. És hogy ne legyek éhes soha. És
hogy a néném ne verjen meg, ha kevés pénzt viszek neki.

– Fújd meg a trombitát és minden úgy lesz, – szólt mosolyogva a
Szűzanya.

Jóska megfújta az arany-trombitát… Trara, trara! Oly szépen szólt, hogy
hallgatni is gyönyörűség volt. A Boldogasszony ekkor lehajolt és az
ajkával megérintette Jóska homlokát. A tüzes erdő lángot vetett és Jóska
minden tagjában édes melegség zsibongott, a szívét pedig mámoros
boldogság járta át. Most már érezte, hogy nem lesz többé semmi baja.

*

A Boldogasszony-templomának sekrestyése, miután az éjféli misére
kinyitotta a templom kapuját, elszaladt a nagykőrút sarkáig és ott
megszólította a rendőrt:

– Biztos úr, egy kis fiú fekszik a templom küszöbén. Azt hiszem, hogy
megfagyott. Ujságárus gyerek. Ismerem, mert mindig ott lappangott a
templom körül.

– Meghalt? – kérdezte a rendőr.

– Meg. Egy krajcárt szorongat a kezében.

A rendőr nem válaszolt semmit, hanem bement a sarki kávéházba, hogy a
mentőknek telefonáljon.




_Gyöngyöm_

[Illustration]

[Illustration]

Ezt a mesét, amelyet most el fogok nektek mondani, nem én eszeltem ki,
hanem magam is úgy hallottam más valakitől, még kis fiú koromban.

Hogy az, aki nekem sok esztendővel ezelőtt elmesélte, könyvből
olvasta-e, vagy talán maga is az édesanyjától hallotta, azt már nem
tudom.

Igen sokáig az emlékező fiókomban tartogattam Gyöngyöm kisasszony
meséjét, mint valami régi családi csecsebecsét. Megtörtént, hogy évekig
nem is törődtem vele, sőt el is felejtettem, hogy megvan, de azután
megint csak elő kellett keresnem valamelyik kíváncsi gyermek kedvéért.

Ilyenkor megtörülgettem, kifényesítettem, újra aranyoztam és ha
hiányzott belőle egy-egy kövecske, azt a magaméból próbáltam pótolni.
Ma, midőn végleg átadom nektek, már azt se tudom, hogy mennyi benne az
ősi mese-igazság és mennyi az én hozzátoldásom.


I.

A Kárpátokban van egy nagy erdő, olyan nagy, hogy soha még senki nem
látta a tulsó szélét.

A rengeteg hűvös homályában hatalmas, titokzatos szellem tanyázik. A
szellem nevét nem tudja senki, az arcát nem látta még senki. Annyit
tudnak csak róla, hogy asszony. És inkább sejtik, mint tudják, hogy a
láthatatlan nagyasszony lénye telve van nemes és szomorú jósággal és
hogy titokzatos és végzetes erők birtokában van, amelyekre nem jó
gondolni sem. Soha sem mutatja magát az emberek előtt, de azért ott van
mindenütt az erdőben. Minden virág és bogyó egy-egy szem, amellyel ő
lát, minden falevél egy-egy fül, amellyel ő hall. Az emberek suttogó
hangon beszélnek róla és az Erdő Anyjának nevezik.

A nagyerdő tisztásán volt egy márványvár, abban királyleány lakott.
Gyöngyöm kisasszony volt a neve. Nem is tudom, mért adták neki ezt a
különös nevet. Talán azért, mert semmit sem szeretett annyira, mint az
igazgyöngyöt. Vagy azért, mert maga oly fehér, fényes, szelid és hideg
volt, mint a gyöngy.

Édesapja az öreg király csak két dolgot szeretett a világon, a fehér
Gyöngyöm leányát, meg az aranysárga tokaji bort. A bortól mindig
elszomorodott, mert ivás közben eszébe jutott saját daliás ifjúkora,
amikor még külső országokban hadakozott. Ha azonban rátekintett a
leányára, akkor mindjárt megjött a kedve és megbékült a vénségével is.

A király nagyon kényeztette a leányát. Ha Gyöngyöm sírt, akkor az öreg
elballagott a kincstárába és egy maroknyi gyöngyöt hozott neki. Ha
kacagott a leány, akkor is gyöngyöt szórt az ölébe.

Ezekből a gyöngyökből testhez álló páncélinget és fehér koronát
csináltatott magának a királyleány… Egyébként is kedvelte a fehér színt.
Minden ruhája hófehér volt.

A vár kertjében csupa fehér virágot nevelt. Ha ki akart kocsizni, akkor
két fehérszőrü, vörösszemü szarvast fogtak a hintója elé. És bárhol járt
is, mindig nagy csapat fehér galamb szálldosott utána.

Gyöngyöm igen szerette önmagát. Órákig is ott állott nagy ezüsttükre
előtt és mosolygó áhítattal gyönyörködött a képmásában. Olykor
megcsókolta tükörképét és így szólt hozzá: Szeretlek, fehér Gyöngyöm,
mert te vagy a legszebb a világon!

Ha künn járt a mezőkön és a fiatal vetés meghajolt a tavaszi szélben,
leereszkedőleg intett a kalászoknak és így szólt: Jó napot, kedveseim!

Ha éjjel édes csalogánydal hallatszott be az erdőből, elmosolyodott az
ágyában: Ezt a szegény madarat még megöli az utánam való epedés!

[Illustration: Két fehérszőrü, vörösszemü szarvast fogtak a hintója elé]

A csillagokról azt hitte, azért olyan szomorúak, mert távol kellett
élniök Gyöngyömtől. Igy hitte a királyleány. Ha egyik-másik leszaladt a
sötét égről, akkor a leány vállat vont. Te bolondos! – mondta, – ha nem
is szeretlek, azért nem kellett volna annyira elkeseredned!

[Illustration]

Eljött az ideje annak, hogy férjhez kellett volna adni Gyöngyömet.
Kérőkben ugyan nem volt hiány.

A szomszédban lakó királyfiak mind háztűznézőbe jöttek. Ki tollbokrétás
paripán, ki aranyos hintón. Mindegyik koronát viselt a fején és
mindegyiket a bársonyruhás nagyurak és az ezüstpáncélos huszárok serege
kísérte.

De távoli országokból is érkeztek kérők, akiket Gyöngyöm szépségének
híre vonzott és akik mind odáig voltak a nagy szerelemtől. Volt köztük
egy hindu király, az aranyszíjakkal fölkantározott fehér elefánton
lovagolt. Egy mór herceg karcsúnyaku tevén ült. Beállított egy khinai
nagyúr is, azt ezüstcsengetyűkkel ékes gyaloghintón hozták. Éjszakról
iramszarvas-fogaton jött egy kérő, délről pedig csíkos zebráktól vont
hintón jött a másik. Az erdei vademberek királya is beköszöntött, ő
tollkoronát viselt a fején, aranykarikát a fülében és buzogányt a
kezében.

Gyöngyöm a fehér teremben fogadta kérőit. Két kígyó módjára csavarodó,
óriás opál-oszlop között állott a trónus.

[Illustration]

Mosolyogva végigmérte a kérőit, aztán rövidesen kiadta nekik az útjukat.

– Te tetszenél nekem, hercegem, ha nem volnál olyan kövér… Téged pedig
nagyon tudnálak szeretni császárom, csak ne volnál olyan sovány… Ilyen
férfiről álmodtam mindig, csakhogy egy fejjel magasabbnak képzeltelek…
De kár, királyom, hogy annyira hórihorgas vagy!

Mindenikben talált kivetni valót. A királyfiak, akik olyan kevélyen
vonultak be a palota főkapuján, mint a zivataros felhők, sápadt és
alázatos bárányfelhők módjára osontak ki a hátsó ajtón.


II.

A vár kertje előtt, az aranyrácson kívül, ifjú ember állott az úton. Az
arca fehér volt, mint a fal, a szeme pedig úgy ragyogott, mint az eleven
parázs.

– Ki az az ember? – kérdezte egyszer Gyöngyöm.

– Egy szerelmes ember, – mondták.

– Mióta áll ott?

– Egy esztendő óta, vagy még tovább.

– És mit csinál?

– Az aranykapút nézi. Ha te kilépsz a kertbe, hercegnő, akkor lángolni
kezd a szeme.

– Unom azt az embert! – mondta Gyöngyöm.

De ezúttal nem mondott igazat.

Egyszer a kertben mulatott és szándékosan átdobta labdáját a kerítésen.
A sápadt ember látta, de meg nem mozdúlt.

– Add vissza a labdámat! – kiáltotta Gyöngyöm.

Majd újból megszólalt.

– Ki vagy te?

– A nevem Bajna.

– Melyik király az apád?

– Nekem nincs apám.

– Kár! – mondta Gyöngyöm.

De aztán hamar helyreigazította a szavát.

– Nekem különben mindegy. Én úgy találom, hogy a királyfiak átlag
unalmasabbak, mint a rendes emberek. Mit akarsz itt, Bajna?

– Téged látni.

– Ugy-e, te nagyon szeretsz engem?

Az ifjú nem válaszolt, hanem olyan arcot csinált, mintha meg akarna
halni.

– Ugy-e, te sokat szenvedsz? – faggatta mosolyogva a királyleány.

– A szenvedésemet nem cserélném el senki boldogságával, – válaszolt az
ifjú.

Gyöngyöm gondolt egyet.

– Bajna, most kinyújtom fehér kezemet a rácson. Ha akarod,
megcsókolhatod.

Az ifjú arca egyszerre piros lett, a szeme meg könnyes.

– Bajna, – mondta a királyleány, – most kinyújtom a fejemet a rácson. Ha
akarod, megcsókolhatod az arcomat.

Gyöngyöm tisztán hallhatta, mint dobog az ifjú szíve. Oly fennhangon
dobogott, mintha menten meg akarna szakadni a túlnagy boldogságtól.

A királyleány ekkor odahajtotta fejét Bajna szívére és halkan mondta:

– Bajna, én a feleséged akarok lenni.

Gyöngyöm ekkor kezén fogta az ifjút és bevezette az erdőbe, ott
megállott vele az ezeresztendős fák alatt és így szólt hozzá:

– Itt lakik az én királyi családom védőasszonya, az Erdő Anyja. Ő
meghallja minden szavunkat és amit meghallott, azt többé nem felejti el.
Tudnod kell, Bajna, hogy én senkit sem szeretek. Téged sem foglak
szeretni soha. De azért mégis a feleséged leszek, mert azt akarom, hogy
engem jobban szeressenek, mint minden más asszonyt. Te pedig forróbban,
hívebben tudsz szeretni, mint a világ összes királyai együttvéve. Az
úrnőd leszek és te engedelmeskedni fogsz nekem. Az istenséged leszek és
te imádni fogsz engem. Az én tekintetem lesz a te életed, az én mosolyom
a te boldogságod és az én szeszélyem a te törvényed. Úgy lesz-e, Bajna?

– Esküszöm, hogy úgy lesz! – mondta az ifjú.

– Esküdtél és az Erdő Anyja meghallotta esküdet, – szólt Gyöngyöm. – Ha
valamikor megszegnéd, ő meg fog büntetni. Nem tudom, hogy mit fog veled
tenni, de azt hiszem, hogy szét fog tépni…

Valami mélyen zengő harsogás járta át az erdőt, mintha szélvihar rázná a
fákat. Pedig a lomb mozdulatlan maradt. Gyöngyöm megszeppent és szaladni
kezdett. Bajna csak a palota előtt ért a nyomába. A királyleány ott
ismét kézen fogta az ifjút és bevezette a palotába, egyenesen a király
színe elé.

– Apámuram, – mondta, – én ezt az ifjú embert az úton találtam. A neve
Bajna és én feleségül akarok hozzá menni.

Az öreg király szerette volna, ha Bajnának jobb csizmája lett volna, de
mivel nem akarta megszomorítani Gyöngyömet, ennyit mondott csak:

– Igen tisztességes embernek látszik.

Egy hét múlva megvolt az esküvő.


III.

Kétesztendős házasok voltak már és Bajna egy pillanatra sem feledkezett
meg szörnyű esküjéről. Most még jobban szerette Gyöngyömet, mint annak
előtte és forró, állandó szerelmétől úgy kivirúlt és megszépült az
asszony, hogy a férfiak már alig mertek arcába tekinteni, attól félve,
hogy megvakul a szemük.

Tündöklő szépségének hírére egyenkint előkerültek megint a hajdani
kérői. A szomszéd királyfiak, a hindu és a mór, az éjszaki és a déli
király, a khinai és a vadember látogatóba jöttek.

A kikosarazott kérők láthatólag nem voltak haragtartók. Hódolva
körülnyüzsögték Gyöngyömet, drága és furcsa ajándékokkal kedveskedtek
neki, ünnepeket és vitézi tornákat rendeztek a tiszteletére és zeneszó
mellett magasztalták isteni szépségét.

Gyöngyömnek igen tetszett, hogy a palotában egyre szólt a furulya és a
hegedü és hogy esténkint tízezer tarka mécses gyulladt ki az ablaka
alatt.

Egy nap a vendég-királyok az erdőben vadásztak. Gyöngyöm is velük volt.
Egy bíborcsótáros, tigrisszőrű ménen ült, (mostanában már nem kedvelte
annyira a fehér színt) és oly szép volt, mint a fölkelő nap.

A vadászat hevében elszakadt a királyoktól és egyszerre az erdő szélén
találta magát, ugyanott, ahol két esztendővel azelőtt esküt vett
Bajnától.

Nagy meglepetésére ott találta az urát. Bajna egy bokor előtt állott és
egy madárfészket nézett, ahol egy kis madár éppen fiait etette.

– Három fia van a madárnak, – mondta Bajna, – és én szeretném, ha nekem
is fiam lenne.

Gyöngyöm nagyon megharagudott.

– Az anya élete merő gond és fájdalom, – mondta. – A sírástól vörös lesz
a szeme, a virrasztástól fonnyadt lesz az arca és a bánattól megöregszik
a szíve. Én azonban fiatal, szép és vidám akarok maradni, azért nem is
akarom, hogy fiam legyen. És az én akaratom a te törvényed. Gondolj
esküdre, amelyet meghallott az Erdő Anyja.

Igy szólt, azután megsarkantyúzta paripáját és gyöngyös koronájával a
fején, hosszan lengő uszályával elvágtatott az óriás fatörzsek között.

Gyöngyöm a vadászó királyokat kereste az erdőben. Az ezüst-kürtök
hivogató szavát követve, mind tovább és tovább lovagolt, aztán egyszerre
elnémult a rengeteg és ő nem tudta többé, hogy hol van.

Az erdő errefelé oly sűrű volt, hogy a napfény nem tudott áthatolni a
lombkupolán. Köröskörül óriási páfránybokrok virúltak, akkorák, mint az
évszázados fák. Benn, az erdő sötét méhében, egy madár énekelt, édes,
mélyzengésü és szívettépően szomorú hangon.

Gyöngyöm paripája egyszerre megtorpadt és egész testében remegni
kezdett. A királyleány elálló lélekzettel és rémülten lüktető szívvel
nézett körül. Semmi szokatlant nem látott és nem hallott, de azért mégis
tudta, hogy Valaki közeledik feléje az erdő sűrűjéből. Valaki, aki erős
és titokzatos, mint maga a végzet. Most szemben áll vele a láthatatlan
Valaki, most már érzi is lehelletének forró fuvallatát.

Tudta, hogy ez az Erdő Anyja.

Gyöngyöm ekkor nagy félelmében leszédült nyergéből és a puha erdei
mohára esett. Csodálatosképpen nem vesztette el eszméletét; élettelen,
márványfehér teste ott feküdt a paripa mellett, eleven lelke azonban egy
síró kis madár képében ott röpködött fölötte és mindent látott s
hallott. Érezte, hogy valami rettenetes dolog történt vele, de hogy mi,
azt nem tudta megérteni.

Egyszerre hangos lett köröskörül az erdő. A vadászó királyok arra
robogtak és megtalálták Gyöngyöm élettelen testét. Költögették,
ápolgatták, de bizony csak hiába. Megjött az ura is, Bajna. Ő mindenkit
elparancsolt a felesége mellől, karjába vette, csókjaival ébresztgette,
könnyeivel áztatta, majd komoran, mint zsákmányát az oroszlán, a palota
felé vitte.

Egész úton egy makacs kis madár röpködött a feje körül.

– Bajna, én vagyok, itt vagyok! Segíts rajtam! – kiáltotta szakadatlanul
a kis madár.

De senki sem értette meg rémült csiripelését.

Fehér selyemágyat vetettek Gyöngyömnek a palotateremben és odafektették.

– Meghalt a százszorszép királyleány! – mondták az emberek.

És ami fehér virág volt az országban, azt mind leszakasztották és
odaszórták az ágya elé.

Bajna azonban nem hitt Gyöngyöm halálában. A szíve ugyan nem dobogott, a
keble nem pihegett és a keze hideg volt, de a szempilláján kis
könnycsepp csillogott, az igazi halottak pedig nem sírnak.

A palotaterem nyitott ablakán berepült egy kis madár. Gyöngyöm volt.
Látta saját magát a ravatalon, látta az urát, amint ott térdepel a fehér
asszony mellett és hol a kezét, hol a nedves szemét csókolja, de kis
madárfejével nem tudta megérteni a dolgok összefüggését és annyit érzett
csak, hogy nagy baj történt.

Panaszos csiripeléssel szálldosott a ravatal körül, de egy szolga
kendővel a kezében kizavarta a tolakodó kis madarat a nyitott ablakon.

[Illustration]

A palota udvarán azalatt nagy nyüzsgés támadt. A vendégkirályok siettek
elhagyni a szomorú házat. Ki lóra pattant, ki meg hintóba ült. A hindu
király elefántja és a mór vitéz tevéje versenyt futottak a porzó úton. A
vademberek királya is elcammogott és vissza se nézett többet.


IV.

A kis madár kiszállott a kertbe. A tó fölött nagy csapatban kergetőztek
a fecskék. Mikor megpillantották Gyöngyömet, valamennyien csiripelni
kezdtek és Gyöngyöm megértette a szavukat.

– Ide gyere, hugocskám! Annyi itt a bogár, hogy no!

Gyöngyöm mélyen a tó fölött repült és ekkor megpillantotta önmagát a víz
tükrében. Bizony ő is olyan sárgabegyü fecske volt, mint a többi.

[Illustration]

Már alkonyodni kezdett, a madarak abbahagyták a vadászatot és a palota
eresze alá ragasztott fecskefészkek felé tértek. Gyöngyöm is velük
szállott és ekkor egyik fészkéből valaki a nevén szólongatta.

– Gyöngyöm! Gyöngyöm!

Egy fecskeemberke dugta ki a fejét a fészek kerek ablakán és a két szeme
csak úgy ragyogott a haragtól.

– No, te ugyan szép fecskeasszony vagy! – csicseregte a fecskeember. –
Egész nap magára hagyod a fészkedet? Tüstént gyere haza!

Gyöngyöm úgy érezte, hogy engedelmeskednie kell és szó nélkül bebújt a
fészekbe.

– Nesze, melengesd a tojáskáidat! – zsörtölődött a him.

Gyöngyöm kis madárszívén valami csodálatos, édes fájdalom nyilalt át,
mikor meglátta a fészekben a három meleg kis tojást, amelyet a szárnya
alá kellett vennie.

Egy hétig el sem hagyta a fészkét. Éjjel-nappal a tojásait őrizte.
Azalatt ura, a kötelességtudó fecskeemberke hordta neki az ebédet.

A fecskeasszonyka gyakran szerette volna tudni, hogy mi történt a néma
fehér asszonnyal, aki a palotateremben feküdt, de hogy utána járhasson
ennek a dolognak, ott kellett volna hagynia a tojásait és ehhez nem volt
bátorsága. Ez a törékeny, három kis tojás most drágább volt neki
mindennél a világon.

Egy hét múlva valami halk mozgolódást és csipogást érzett a szárnyai
alatt. Három parányi fecskefiók kelt ki a héjából. Gyöngyöm kis
madárszívét ekkor oly édes, fájdalmas és mámoros öröm járta át, hogy
ujjongó csiripelésével föllármázta és összecsődítette az egész
fecskeszomszédságot. Gyöngyöm meg volt róla győződve, hogy a kopasz kis
madarak, amelyek egész nap éhesen tátogatták sárga csőrüket, a világ
legbájosabb és legszeretetreméltóbb teremtményei.

A fecskeszülők most már korán hajnaltól késő alkonyatig vadászgattak a
tó fölött és az erdőszélen, hogy ennivalót szerezzenek a kicsinyeknek.

Gyöngyömet egy nap nagy csapás érte. A fecskeura elszállott reggel és
estig nem tért meg fészkébe. A pillangó-vadászatról hazatérő szomszédok
izgatott csiripeléssel híresztelték, hogy Gyöngyöm urának néhány véres
szárnytollát ott lelték meg a nagyréten. Valami gonosz ellensége
gyilkolhatta meg. Hogy kicsoda, az máig sem tudódott ki.

Gyöngyöm tehát özveggyé lett. Most már magának kellett gondoskodnia
három fiáról. És ez nem volt könnyű föladat. A kicsinyeknek rettenetesen
jó étvágyuk volt és a fecskeanyának lélekzet nélkül, a fáradságtól
zsibbadó szárnyakkal kellett keresnie az eleséget.

Egy sötét éjjel szörnyűséges dolog történt. Gyöngyöm arra ébredt, hogy a
fecskeház fala szakadozik, mintha földrengés rázná. Egy sárgán izzó,
rettenetes szempár nézett be a résen. Az éjjeli bagoly volt! Gyöngyöm
halálos félelemmel a szívében vetette magát a gyilkos elé, hogy megvédje
fiait. De már késő volt. Az ellenség elragadta egyik fecskefiát és
elszállott vele nesztelen szárnyain.

Gyöngyöm úgy érezte, hogy nem élheti túl a nagy szerencsétlenséget.
Sírni ugyan nem tudott, – a madárszemnek nincsenek könnyei, – de anyai
szívére forró és véres könnycseppek hullottak.

Mialatt földúlt fészkét foltozgatta, megint egyszer elszállott a
nagyterem nyitott ablaka előtt. A sápadt asszony még mindig ott feküdt
virágos ágyán, Bajna pedig mellette ült és figyelmesen nézte lehúnyt
szemét, amelyből szakadatlanúl szivárogtak a könnyek.

– Mi bajod, szép, néma Gyöngyöm? – kérdezte Bajna. – Miféle szomorú álom
gyötri szegény szívedet, hogy annyi könnyet ontasz?

A fecskeasszonyka egy pillanatra megfeledkezett madár-voltáról és oda
akart sietni Bajnához, hogy megvígasztalja, de ekkor meghallotta az
eresz alól éhes két fiának hangját és sebes szárnycsapásokkal megint a
dolga után sietett.


V.

A két fecskefiók annyira fölcseperedett és megtollasodott már, hogy
hozzá lehetett fogni a repülőleckékhez. De ekkor megint szörnyű
szerencsétlenség történt. Az egyik fiú elhibázta az ívet, amellyel le
akart ereszkedni egy bokorra és túlerős lendülettel a gyepre hullott.
Egy szürke, nagy macska, amely észrevétlenül lappangott a bokor tövében,
hirtelen rávetette magát és széttépte a boldogtalant. Gyöngyömnek végig
kellett néznie gyermeke halálát. Anyai szívének nagy fájdalmában
vakmerően rátámadt a macskára, sivalkodva körülrepülte. De a fia életét
már nem menthette meg.

Aznap a fehérteremben fekvő néma asszony szeméből megint bőségesen
folytak a könnyek.

Most már csak egy fia volt Gyöngyömnek. Ezt annyira féltette, hogy egy
pillanatra sem hagyta magára. A megpróbáltatásnak azonban nem volt még
vége. Egy este valami vásott gyerek követ dobott a tó partján gyülekező
fecskék közé. A kő összezúzta Gyöngyöm fiának szárnyát. A fecske-fiú
néhány napig a tóparti bokrok között lappangott, közben meggyógyult a
szárnya. Föl tudott megint szállani a családi fészekig, vadászni azonban
nem tudott és a hosszabb útat sem győzte, mivel a félszárnya megbénult.

Gyöngyöm hűségesen gondozta nyomorék fiát, aki ideje javát a fészekben
töltötte.

Kisasszonynapja közeledett és a fecske-nemzetség soraiban izgatott
készülődés kezdődött. Egész nap gyülekeztek, a szomszédos fecsketelepek
hírvivőit fogadták és a nagy útról tanácskoztak.

A szomszédok körülfogták Gyöngyömet.

– A te szegény fiad nem jöhet velünk… A kert végébe se tud repülni, hát
még túl a nagy tengeren!

Gyöngyöm nem válaszolt.

– Te azonban velünk jössz! – biztatták a szomszédok.

– Oh nem, én a fiammal maradok.

Tíz fecske egyszerre kezdett beszélni, túlkiáltva egymást.

– Mi jut eszedbe?! El fogsz pusztúlni! Télen nincs itt se bogár, se
pillangó… A tó vize befagy, a kert teli van hóval… Éhen fogsz halni, ha
nem vesz meg előbb a hideg… A fiadat nem mentheted meg, miért halnál
vele?

– Én a fiammal maradok! – mondta Gyöngyöm szomorúan és makacsul.

Másnap útra kelt a fecskék raja. Néhány napig óriás seregekben vonúltak
délnek. Aztán elköltöztek a rokonnépek is, a szikla-fecskék, a parti- és
füsti-fecskék. Méla csend borúlt a kertre és a tóra. Csak Gyöngyöm
röpködött a palota eresze körül, eleséget keresve béna fiának. Az
emberek csodálkozva tekintettek föl hozzá az udvarról és azt mondták:

– Ni, egy megkésett fecske!

A napok mind rövidebbek lettek. Esténkint hideg éjszaki szél süvöltött a
palota eresze körül. Bogár már alig találkozott a lombját hullató
kertben és Gyöngyöm annyira elgyöngült, hogy nehezen tudta csak mozgatni
szárnyait. Reggelenkint fehér volt a kert a dértől. Azután idegen,
különös tollu madarak ereszkedtek le a hegyekről és szállották meg a
palota környékét. Azok fölfaltak mindent, egész nap lármásan civakodtak
és ellenséges szemmel kerülgették Gyöngyöm fészkét.

[Illustration]

A tó partján is jég csillogott már. Gyöngyöm egy nap reggeltől estig
szálldosott a kertben, de egy árva katica-bogarat sem talált a fia
számára. Egészen besötétedett már, amikor halálra fáradtan hazavetődött.
A fia dideregve, betegen borzolta föl tollait. Gyöngyöm hozzásimult,
hogy fölmelengesse; édes, vigasztaló szavakat mondott neki, pedig az ő
szíve is majd megszakadt nagy keserűségében.

Egyszerre azon vette észre magát, hogy a fia nem válaszol többé a
szavára. A teste hideg és merev. Gyöngyöm gyöngéden letakarta a
szárnyával és megadással a szívében várta a saját halálát is.


VI.

A százszorszép királyleány félesztendő óta élőhalottként feküdt
selyemágyán. Nem mozdult, nem lélegzett, fehér tagjai hidegek voltak,
mint a márvány. Olykor azonban könnyek szivárogtak lehunyt pillái alól,
mintha gyászos álmok gyötörnék. Bajna egy órára sem hagyta magára. A
kezét fogta és ha könnyezett az élőhalott, akkor megcsókolta a szemét és
halk hangon gyöngéd szavakat mondott neki.

Egy éjjel aztán bekövetkezett a nagy csoda, amelyben senki sem
reménykedett már, csak Bajna. Gyöngyöm fölébredt halálos álmából. Ez
aznap történt, amikor a tó vizén az első vékony jégkéreg mutatkozott.
Estefelé az élőhalott elkezdett egész testében remegni, mintha a hideg
bántaná. Bajna selyemtakarókat borított rá és átkarolta, hogy
fölmelengesse saját testével. Később Bajna fáradt szeme lecsukódott s ő
elszenderedett a felesége oldalán. Ekkor ébredt föl Gyöngyöm. Kinyitotta
a szemét és meglátta az urát. Hogy meg ne zavarja álmát, nem szólt
hozzá, csak gyöngéden átkarolta a nyakát. Azután Bajna is fölébredt. Nem
szóltak egymáshoz, csak nézték egymást, könnyek közt mosolyogva.

A százszorszép királyleány megint egészséges lett. Az emberek úgy
találták, hogy hosszú betegsége alatt sokat veszített hajdani tündöklő
szépségéből. A tekintete kissé bágyadt lett, mintha sokat sírt volna, a
szája körül pedig valami fájdalmas vonás jelentkezett. Bajna azonban úgy
találta, hogy a felesége most még szebb, mint volt annakelőtte.

Gyöngyömnek különös ötlete támadt. Kivezette urát a palota elé, kezével
egy fecskefészekre mutatott, amely az eresz alatt volt és azt mondta,
hogy szeretné tudni, hogy mi van a fészekben. Létrát hoztak és egy
csatlós fölmászott a fészekhez. Két megfagyott fecskét talált benne.

Gyöngyöm kezébe vette a két kis holttestet és a télikertbe vitte. Az ura
ott sírt ásott nekik a violák alatt.

Gyöngyöm azután sokáig elgondolkozva nézte a kis sírt.

– Min gondolkozol? – kérdezte Bajna.

A felesége nem nézett a szemébe, csak halkan mondta:

– Szeretném, ha három fiút ajándékozna nekem a jó Isten!




_Kötelesség_

[Illustration]

[Illustration]

Szilveszter estéje volt.

Tíz órakor lefektették Andorkát. Mikor már ágyában volt, odasuhogott
hozzá az édesanyja és megcsókolta a szemét meg a homlokát. A szülők
elmennek nagyapóékhoz, mint minden esztendőben, Andorka pedig nagyot
alszik.

Amint egyedül tudta magát a sötét és néma házban, öreges
rendszeretetével simára paskolta a vánkosát, nyakába húzta a meleg
paplant és nagyhirtelen beleszédült az álom lágy és sötét vermébe.

Egyszerre fölriadt álmából. Olyan éber volt, mintha sohasem aludt volna.
A szívében egy rémült kérdés kalapált: Mi van kis Pepkóval?

Pepkó a kanári madara. Karácsonykor kapta nagyapótól.

– Magad fogod etetni, magad fogod itatni, – mondta nagyapó. – A
gyönyörűség a tiéd, legyen a tiéd a kötelesség is.

Ez a furcsa, száraz szó: kötelesség, melyet olyan kenetteljes arccal
ejtettek ki az öregek, büszkévé tette Andorkát.

Az első napokban persze gyöngydolga volt Pepkónak. Bőven tartották
minden földi jóval. Kis gazdája órákon át ott üldögélt drótháza előtt és
hallgatta üdén gyöngyöző énekét. Valami titokzatos, boldog izgalom
remegtette meg a parányi kis állatot, ha elcsattogta a maga mondókáját.
Meglátszott rajta, hogy megmámorosodik a tulajdon hangjától. A trillái
tündöklő tavaszi verőfényre, karcsu fákról hulló virágesőre, acélkék
égen vitorlázó aranyfelhőkre emlékeztették Andorkát. Az első napokban
gyöngydolga volt Pepkónak.

Aztán, no igen, aztán befagyott a tó és hullott a hó. A gyerekek
szánkóztak és hóvárakat építettek. Mikor is kapta Pepkó az utolsó
kendermagot? Tegnap! Dehogy, – tegnap csak akart neki adni, de nem
adott, mert korcsolyázni mentek… Ma is akart neki adni, de aztán
közbejött valami… Este megint gondolt rá, de –

A fiu ott feküdt ágyában és nyitott szemmel bámult a sötétségbe.
Kötelesség, kötelesség… Egypárszor ismételgette magában ezt a szót,
közbe valami furcsa penészízt érzett a szájában. Fölkeljen? Megetesse
most? A madár a folyosón van s ott hideg kövekkel van kirakva a padló.
Éjjel pedig nem is eszik.

Tehetetlenül és szégyenkezve feküdt a meleg takaró alatt. És ravaszul
vigasztalgatta magát: Én egy kis fiu vagyok, egy ostoba kis fiu, én nem
is tudom, hogy mi a kötelesség. Talán egy kötőfék, melyet kenderkötélből
fontak.

Úgy érezte, hogy kihúzta fejét a kötőfékből és furfangos mosollyal az
arcán elszunnyadt.

Az óra ütött. Érces hangja hosszan zümmögött a homályban. Andorka
hirtelen fölpattant ágyában. No most történni fog valami! Valami
rettenetes! A kötél ott van a nyakán és szorítja, szorítja…

Történt is valami. Hosszu, gyöngyöző madárcsicsergés fúródott bele a
homályba. Oly kimondhatatlanul édes és szomoru trilla volt, hogy a
fiúnak összefacsarodott a szíve. A kanári énekel, sötét éjjel. Pepkó
szólítja a gazdáját.

Megint nehéz, fekete csend borult a lakásra. A fiu kidugta egyik lábát a
paplan alól. A másikat is. Gépiesen fölkelt és kitipegett a
hálószobából. Végigment a nagy szobán. Érezte meztelen talpa alatt a
folyosó jéghideg kőlapjait. Megállott és a sarok felé fordult. Ott kell
lennie, ott… Néma sötétség.

A hideg kőlapok lassankint melegedni, majd izzani kezdtek. Valahonnan,
nagy távolságból halk zsongás hallatszott. Ez a hang a patak
csobogására, az erdő suttogására, a szél zizegésére emlékeztette a fiút.
S amint a füle betelt harmóniákkal, a szeme is látni kezdett a
sötétségben.

A madárház derengő, zöld szentjánosbogár fényben világított. Pepkó ott
feküdt a hátán, tátott csőrrel, üveges szemmel, holtan. A drótrácson
kívül különös ködalakok mozogtak. Parányi alakok, melyeknek halvány
emberarcuk és szomoru szemük volt. Körülvették a madárházat és csöndesen
hullámozva lebegtek, mint a hinár a vízben. A zsongásba suttogó beszéd
vegyült.

– A teremtés bájos csodája volt!

– Egy tarka virág, mely repülni tudott és énekelt!

– A hangja üde volt, mint a patak gyöngyöző vize!

– Édes, tüzes, mint a tavaszi verőfény!

– Csapongó, mint egy arany szitakötő!

– Parányi szívének gazdagságából mindenkinek adott!

A zöld fény ellobbant és erre elhalt a zsongás. De aztán megint
fölpislant és újból szólt:

– Meghalt és vele ezer dal halt meg.

– Megölték és vele ezer dalt öltek meg.

– A világ szegényebb lett ezer dallal.

– Mit érdemel a dalok gyilkosa?

– Soha, soha se halljon többé madárdalt!

Aztán végleg néma sötétség borult a folyosóra.

Künn kutya ugatott. Kulcs csattogott. A hazatérő szülőket rémület fogta
el, midőn a kis fiút ott találták a hideg folyosón. Szepegve állott a
sarokban, egy ingben, mezitláb. Nem ismert meg senkit, nem válaszolt
senkinek, csak egyre azt hebegte:

– Kötelesség! Kötelesség!

Édes anyja reggelig ott ült ágya mellett és csókjaival melengette
tagjait. Nagy beteg lett, az életét azonban megmentették. De madárdalt
holtáig sem hallott többet, mert megsiketült.

[Illustration]




_A himlő-utca_

[Illustration]

[Illustration]

Volt egyszer egy fiatal özvegy királyné és annak volt egy hétesztendős
kis királyfia. A királyné tündérszép asszony volt, a kiskirály pedig úgy
hasonlított hozzá, mint a bimbó a rózsához. Alattvalóik szerették őket
és ellenségük sohasem támadt. Ha tavasszal a szép királyné kezén fogva
végigvezette fiát a palota kertjén, akkor egyszerre kihajtott minden
rügy, megszólalt minden madár és elmosolyodtak még a holt kőszobrok is.

Karácsony tájékán történt egyszer, hogy a kiskirály beteg lett és fekete
himlőbe esett. A szép királyné éjjel-nappal ott sírt, ott virrasztott az
ágya mellett. Olyan nagy volt a gyász és a rémület a palotában, hogy még
karácsonyfát is elfelejtettek gyujtani a kiskirálynak.

Alkonyatkor a beteg egyszerre föleszmélt és gyönge hangon így szólott
édesanyjához:

– Ég-e már a karácsonyfa?

A szép királyné könnyekre fakadt.

– Hej, milyen rossz anya vagyok én, hogy megfeledkeztem a fiam
karácsonyáról! – zokogott. – Hanem kívánj magadnak amit akarsz és ha a
szívem vérével kellene is megfizetnem érte, mégis megkapod!

– Szeretnék egy kis fahuszárt, – mondotta a beteg. – Piros dolmány
legyen rajta és fehér paripa alatta.

– Százat adok, fiam, pirosdolmányos, fehérparipás huszárt!

– De nekem olyan huszár kell ám, aki azt tudja mondani, hogy hop, hop! –
szólott a kiskirály. – Egyszer láttam olyat, de már nem jut eszembe, hol
és mikor láttam.

Ahány miniszter, zászlósúr és gárda volt a palotában, az a királyné
parancsára mind hintóba ült, lóra kapott, szanaszét szaladt a
fővárosban, beszélő fahuszárt keresni. Huszárt találtak is vagy egy
társzekérre valót, de azt, hogy hop, hop! egyik sem tudta mondani. A
beteg kiskirály pedig egyre csak a beszélő huszár után epedezett.

Nosza keserves sírásra fakadt a szép királyné is. Hiszen meglehet, hogy
itt a kis fia utolsó karácsonya és még ennyi örömet sem tud neki
szerezni? Mire való akkor minden királyi dicsősége?

Már beesteledett, de bár ezer udvarnok kereste-kutatta a beszélő
huszárt, még akkor sem találták meg. Nagy bánatában gondolt egyet a szép
királyné. Selyemköntösét fölcserélte szegényes ruhával, egyszerü kendőt
kötött arany-hajára, megcsókolta beteg fiát és egyedül nekiindult a nagy
városnak.

– Én megtalálom a beszélő huszárt! – mondotta. – Az én anyai szívem
hozzá fog vezetni!

Szegényes ruhájában senki sem ismerte meg. Pedig sok ezer ember
nyüzsgött az utcákon, a lámpafénytől tündöklő kirakatok előtt és a
játékos-boltokban csak úgy szorongtak a vásárlók. A szép királyné sorra
járta a főutca kereskedőit és mindenütt megkérdezte, hogy nincs-e olyan
huszáruk, aki azt tudja mondani, hogy hop, hop! – Bizony egyiknek sem
volt.

Az idő elmult, a boltajtókat sorra becsukták, a lámpákat eloltogatták és
az utcán is nagyon megritkult már a nép. Csak a szép királyné bolyongott
még szüntelen ide s tova és ahol nyitott boltajtót látott, ott besurrant
és kereste a beszélő huszárt.

A főutca végén volt egy átjáró ház, annak az udvarán is játékos-boltok
voltak. Hátha ott árulják a huszárt? A királyné végigment az udvaron, de
bizony ott is csak néma huszárokat kinálgattak neki.

Amint kilépett az udvar hátsó kijárásán, döngve becsapódott utána a
kapu. Már itt is vége volt a vásárnak.

Egy szűk, sötét utcában találta magát, magas, fekete házak között. Az
utcán nem járt egyetlen ember sem és az ablakok mind sötétek voltak.
Egyetlen lámpa pislogott előtte, ennek szomoru fénye mellett
elolvashatta az utca nevét: Himlő-utca. Amikor elolvasta, megrázkódott,
azután tova sietett, hogy kimeneküljön a rettenetes nevü utcából. Úgy
gondolta, hogy a legközelebbi sarkon betér megint a főutcába. A
Himlő-utcának azonban nem volt sarka. A fekete, néma házak olyan sűrün
sorakoztak egymás mellé, mintha megfogadták volna magukban, hogy nem
eresztik ki többet a királynét.

Időközben sűrün kezdtek szállingózni a hópelyhek. A királyné csak ment
előre, ment a sötét soron. Egyetlen bolt se volt erre és most már nagyon
fájt a szíve, mert belátta, hogy nem viheti haza beteg fiának az igért
ajándékot.

Nagy sokára valami vörhenyes fényt látott derengeni a vak éjszakában.
Egy kis boltnak a kirakata volt. „Beteg gyermekek boltja“, – olvasta a
szép királyné. A szíve elkezdett viharosan dobogni… Hátha itt megtalálja
a huszárt? Benyitott a boltba. Az ajtó csöngetyüje élesen vinnyogott, de
bizony senki sem sietett a vevő elé. A boltban egyetlen kis
petróleum-lámpás füstölgött. Keskeny, alacsony és igen hosszu bolt volt;
olyan, mint egy folyosó. A királyné megkopogtatta az asztalt. Senki sem
jött. Majd félénken megszólalt:

– Kérem, vevő van itt! – Senki sem válaszolt.

Végül megindult a bolt sötét háttere felé, hogy megkeresse a gazdát.
Ment a homályban, hordók, ládák és fölhalmozott árucsomagok közt
tapogatózva, mindig tovább ment. Egyszer vissza is tekintett, akkor oly
messzire volt az ajtótól, hogy a petróleum-lámpást már csak akkorának
látta, mint a szentjánosbogár fénye.

Most vékony fénysávot pillantott meg maga előtt a padlón. Valami ajtó
hasadékából szűrődött elő. A szép királyné a sötétségben megkereste az
ajtó kilincsét és bekopogtatott. Senki sem válaszolt neki és akkor félve
benyitott.

Egy igen kicsi irodába lépett, amely ugyancsak teli volt zsúfolva
ládákkal és dobozokkal. Az irodát zöldernyős lámpás világította meg. A
mindenféle limlommal megrakott asztal előtt egy öreg ember ült és valami
könyvben számolgatott. Sárgaarcu, sovány, roskatag öreg volt. A szájában
pipát tartott, amelyből sűrü füstmacskákat eregetett.

– Kérem, – szólott a királyné, – én a beteg fiamnak keresek valami
karácsonyi ajándékot.

Az öreg ráemelte fáradt tekintetét és halkan mondotta:

– A beszélő fahuszárt, ugy-e?

– Azt, azt! – kiáltotta örömmel a királyné. – Hát megvan? Óh, adja ide!

– Jó volna, ugy-e? – hápogta az öreg. – Csakhogy nagyon drága ám!

– Odaadom érte mindenemet! Oda még az arany koronámat is!

A vén kereskedő a fejét rázta.

– Csakhogy azt nem lehet ám arannyal megfizetni!

– Odaadom a szivem vérét is! – mondotta könnyek közt a királyné.

Az öreg hosszan és komolyan nézett a szemébe.

– Ha úgy van, – mondotta nyomatékkal, – akkor talán megkaphatja a
huszárt. Jőjjön velem!

Egy rozsdás kulcscsomót akasztott le a szögről és köhögve, ingatag
léptekkel megindult. A kályha mellett fekete kis vasajtó volt. Azt
kinyitotta. Hideg, dohos levegő csapta meg a szép királyné arcát. Néhány
korhadt falépcsőn lementek, aztán lenn voltak a pincében. Igen nagy
pince volt, amelyet a bolthajtásról lefüggő vaslámpás világított meg
gyér és halvány fénnyel. A falai feketék voltak, a talaja meg nyirkos
volt.

– Hová megyünk? – kérdezte félénken a királyné.

Az öreg azonban ajkához emelte a csontos ujját és csendre intette.

A pince egyik sarkában bolthajtásos nagy kapu látszott. Az karnyi
vastagságu, rozsdás vasrudakkal volt elzárva. Olyan volt, mint valami
vadállatnak a ketrece. Az öreg oda vezette a szép királynét a kapuhoz. A
királyné benézett és megrettenve tántorodott vissza. Valami borzalmas
nagy vadállat feküdt a nyirkos ól homályában. Egy óriás, lomposszőrü,
koromfekete bivaly. Erős két szarva előregörbült; gonosz két szeme
vérben tüzelt. Amikor megpillantotta a királynét, meglódult és talpra
szökött. Haragosan csapkodott a farkával és a bömbölő hangja
megremegtette a pince bolthajtását, akár a mennydörgés.

De aztán még valamit látott a királyné, amitől iziben elállott a szíve
verése. Az ólban, a fenevad lábai előtt, kis koporsó állott.

– A koporsóban van a beszélő huszár, – suttogta az öreg kereskedő. – Ha
nagyon szereti a fiát, menjen be és hozza ki.

Az anya kétségbeesetten tördelte a kezét.

– Hogyan küzdjek meg én, gyönge asszony, a fekete szörnyeteggel?

Az öreg a vállát vonogatta.

– Olykor a leggyöngébbek is győzedelmeskednek rajta. Máskor porba dönti
a legerősebbet is. Akik fölkeresik, azok elől gyakran megfut. Akik
menekülnek előle, azokat üldözőbe veszi.

– És ha letipor engem, akkor a fiam nem kapja meg a huszárt? – kérdezte
a királyné.

[Illustration]

Az öreg a fejét rázta.

– Akkor nem. Ha letiporja önt, akkor a szarvával keresztül döfi a
szívét. Ön nem hal bele, de a szíve a holta napjáig vérezni és fájni
fog.

A királyné a beteg fiára gondolt és egyszerre csodálatos hősiesség
szállta meg.

– Bemegyek a huszárért! – mondotta.

Az öreg betolta a nagy kulcsot a lakatba. A fenevad odalenn harciasan
bömbölve és toporzékolva szegte le a fejét… Amikor azonban a remegő
asszony összekulcsolt kezekkel eléje lépett, akkor a bivaly egyszerre
összeroskadt magába, majd sűrü fekete füstfelhővé változott, amely
gyorsan kihúzódott a vasrácson át a pincébe. Csak a gonosz két szeme
maradt ott a földön, két izzó parázs alakjában. De a parázs is hamar
kialudt.

A királyné térdre vetette magát a kis koporsó előtt és remegő kézzel
fölemelte a tetejét. Ott volt a huszár! Keréken járó fehér paripán ült
és piros dolmányt viselt. A szép királyné örömében csókokkal borította a
favitézt és ekkor az megszólalt, kemény hangon kiáltva: hop, hop!

– Óh, most már azt hiszem, hogy a fiam meggyógyúl, ha látja a huszárt! –
mondotta a szép királyné.

– A huszár mindenesetre meggyógyítja! – bólintott rá komolyan az öreg. –
Ha bele akar látni a fia jövőjébe, akkor nézzen be ebbe a tükörbe!

A koporsó feneke tükörrel volt kirakva. A királyné belenézett, de aztán
rémülten elkiáltotta magát. Ott látta a fiát, amint a palota kertjében a
fahuszárral játszott, – ép és erős volt, de milyen volt a szegény
kiskirály arca! Teli volt rettenetes himlőhelyekkel, a félszemét pedig
megvakította a betegség. Szánalom és iszonyat volt ránézni.

– Hát nincs ez ellen orvosság? – kérdezte kétségbeesetten a szép
királyné.

– Van, a Himlős-patikában árulják. Menjen végig a sikátoron, haladjon
mindig egyenesen, akkor odatalál. De adok az útjára egy jó tanácsot. Ha
beszél a patikussal, akkor mosolyogjon és ne mutasson félelmet. A
Himlős-patikus nem ad orvosságot a szomoru és a gyáva embereknek.

A szép királyné belépett a sikátorba, amely a pince végéből nyílott. Tíz
lépést se tett még és már vak sötétségben találta magát. A huszárt a
kebléhez szorítva, másik kezével a nyirkos falon tapogatódzva, folytatta
nehéz útját. Egyszer jobbra fordult a fal, máskor meg balra. Egyszer
fölfelé haladt az út, másszor meg lefelé. Úgy látszott, hogy a fekete
sikátor sohasem ér már véget.

[Illustration]

Végre! Piros fényt látott a messziségben. Amikor közel ért, egy
üvegajtót talált a fekete sikátorban, abból verődött ki a világosság. A
királyné halálra fáradtan nekitámaszkodott az ajtónak és benézett az
üvegen. Egy lámpafényben úszó, ósdi kis patikába látott.

Köröskörül a falon fekete polcok voltak, fiókokkal és sorba állított
fekete tégelyekkel. A mérleg-asztalnál állott a patikus és valami
orvosságot kavart. A patikus kövér fiatal ember volt. Fekete ruhát
viselt és fekete pápaszemet. Az arca olyan fehér és puffadt volt, mint a
vízbe fulladt emberé. Mialatt dolgozott, egyre kajánul vigyorgott
magában.

– Ez a Himlő-patikus! – mondotta a szép királyné.

Belépett a boltba. A patikus abba hagyta a munkát és hajlongva lejtett a
királyné elé.

– Van szerencsém jó estét kivánni, szép hölgy! Mivel lehetek
szolgálatára? – kérdezte a kezét dörzsölve.

A királynénak eszébe jutott az öreg kereskedő tanácsa és azért
mosolyogva beszélt a jókedvü patikushoz.

– Egy kis orvosságot szeretnék a fiamnak…

– Mi baja a kedves kicsikének?

– Csekélység az egész! Egy kis himlője volt, attól megvakult a félszeme
és himlőhelyes lett az arca…

– Hiszen azon nagyon könnyü segíteni! – mosolyogta a patikus.

Azzal levett a polcról egy tégelyt s abból kiemelt egy kristályüveget.
Az üvegben szivárványszínü víz volt.

– Itt az orvosság!

A szép királyné boldogan nyult az üveg után.

– Mi az ára? – kérdezte.

– Nagyon olcsón adom, szép hölgy! Annyiért, amennyibe nekem van. A fia
félszeméért a saját félszemével és minden himlőhelyért egy-egy
himlőhellyel méltóztatik fizetni. Láthatja, hogy nem nyerek a vásáron
semmit.

Az anya rémülten nézett a vidám patikusra.

– Talán drágálni méltóztatik? – kérdezte az, miközben a fekete szemüvege
gonoszul megvillant.

– Dehogy drágálom! Szivesen megfizetem! – szólott nevetve a királyné.

Anyai szivében pedig így gondolkozott: – Csak a fiam legyen szép és
boldog – mit bánom én, hogy mi lesz velem?

– Ha úgy van, akkor sziveskedjék az operációs termembe fáradni, ott
hamarosan rendbe hozzuk a dolgot!

A patikus kinyitott egy kis ajtót és udvariasan hajlongva
előrebocsájtotta a királynét. Bolthajtásos, nagy laboratóriumba léptek.
Tikkasztó meleg volt odabenn és sűrü pára vette őket körül. A homályban
eszeveszett gyorsasággal lüktető és dobogó gépek dolgoztak. A gépeket
nem lehetett látni a sűrü gőzben, csak egyes tüzes pontokat, amelyek
szédítő sebességgel forogtak körben.

– Itt gyártjuk a forró lázt! – magyarázta előzékenyen a patikus. – Ha
érdekli, szép hölgy, bevezethetem a hidegleléses kamrákba is!

– Más alkalommal szivesen megnézem, – válaszolt a királyné, – ma azonban
kissé sietős az utam…

A patikus lámpást vett a kezébe és kinyitott egy csapóajtót, majd egy
vascsigalépcsőn levezette a királynét a pincébe. A pince végében megint
csapóajtó volt.

– Ez az operációs terem! – magyarázta a gazda.

Azzal bevilágított egy nyirkos gödörbe. A gödör teli volt lomhán
nyüzsgő, fekete, óriás kigyókkal. Förtelmes csomókba fonódva hevertek
ott. Az apró szemük alattomos zöld fényben világított. Most pedig
valamennyien fölemelték a szögletes fejüket és sziszegve öltögették
ollós nyelvüket…

– Mit szól ezekhez az állatkákhoz? – kérdezte a patikus.

A szép királyné megemlékezett a vén kereskedő tanácsáról. Sem félnie,
sem szomorkodnia nem szabad.

– Nagyon szép kígyók! – rebegte halkan.

– Ha tetszenek önnek, szép asszony, akkor fáradjon le hozzájuk. Ők majd
megoperálják a félszemét és ellátják a bájos arcát a kellő
himlőhelyekkel.

A szegény anya megrettenve nézett a patikusra. Most vette csak észre,
hogy a fekete pápaszeme alatt szakasztott olyan gonosz és véres szempár
tüzel, mint a koporsót őrző fenevadé volt. De aztán megemlékezett az
iszonytató gyermekarcról, amelyet a kis koporsóban látott és elszántan
leereszkedett a gödörbe. A patikus rácsapta az ajtót, az anya pedig
lehúnyta szemét és szivéhez szoritotta a kis huszárt… Tüzes, szúrós
fájdalom nyilalt végig az arcán és a félszemén…

– Hogy van, szép hölgy? – kérdezte odafönn nyájasan a patikus.

– Jól vagyok! – rebegte mosolyogva a királyné.

– Sziveskedjék kijönni, a műtétnek vége.

A gazda vigyorogva tükröt adott a kezébe.

Hej, mi lett a világszép királynéból! Aranyhaja hófehér volt. Egyik
szeme, a drágakőnél tündöklőbb szeme megvakult. Arcát, a hajnalpír
bájában mosolygó arcát, förtelmes sebforradások rútították el. A
világszép királynéból a világ legcsúnyább asszonya lett.

A patikus most már kezébe adta az üveget a szivárványos vízzel.

– Ezzel méltóztassék megmosni a kedves fia arcát! Attól eltünik a
betegség minden nyoma.

– És a magamét is? – kérdezte szomoru mosollyal a királyné.

A gazda fölkacagott.

– Nem, szép hölgy! Önnek nem használ az orvosság. Sohasem nyerheti
többet vissza a régi arcát. Ha csak valami csoda által nem, – no de
manapság nem történnek már csodák!

– Miféle csoda által? – kérdezte a királyné.

– Visszanyerheti a régi arcát – haha! – ha valaki komolyan mondja és
hiszi, hogy ön a világ legszebb asszonya! Volt szerencsém! Ajánlom
magamat!

A királyné tudta, hogy ez lehetetlen, mert hiszen most ő volt a világ
legrútabb asszonya. A fáradtságtól vánszorogva hagyta el a
Himlő-patikát. Most már a huszár mellett az orvosságos üveget is
szorongatta a keblén. Száz lépést is alig tett még a fekete sikátorban,
amikor egy bolthajtásos kis kapuhoz ért. Áthaladt az ív alatt és ekkor
nagy fényesség áradt szemébe. A palotatér lámpái ragyogtak az éjben és a
királyi palota ott állott a tér végében.

A gárdák persze nem ismerték meg királynéjukat és nem is akarták
beereszteni a kapun. Olyan rút volt, hogy félelem és szánalom fogta el
az embereket. A királyné azonban megmutatta nekik a fahuszárt és amikor
az hetykén elkiáltotta magát, hogy hop, hop! – akkor nagy örömmel
beeresztették. – Megjött a kiskirály beszélő huszára! – kiáltották
sugárzó arccal.

A nagy lépcsőn sok virág nyílott; arany kalitkákban ott csipogtak a
kiskirály kedves énekes madarai is; a fordulóknál szép márványszobrok
ékeskedtek. Amikor a rút királyné fölvánszorgott a lépcsőn, a virágok
hervadtan lekonyúltak, mintha leforrázták volna őket, a kis madarak
holtan lehullottak, a kőképek pedig könnyezni kezdtek.

A királyné belépett a betegszobába. A fia vérvörös, sebhelyes arccal,
lázasan és eszméletlenül fetrengett ágyán. Senki sem volt mellette;
mindenki félt az irtózatos betegségtől. Az anya szeliden megcsókolta a
fia tüzes homlokát, aztán egy selyemkendőt megitatott a szivárványos
vízzel és óvatosan megmosta vele a beteg arcát. Mire levette a kendőt, a
fiu arca sima és fehér volt, akár a rózsalevél… Egy himlőhely se
látszott már rajta!

A királyné ekkor odatette a huszárt a kiskirály szívére. A gyermek
megmozdult, majd mosolyogva kinyitotta a szemét, aztán gyorsan a huszár
után kapott… A huszár megszólalt: hop, hop! – és a kiskirály tapsolni és
ujongani kezdett nagy elragadtatásában.

– Föl akarok kelni! Játszani akarok a huszárommal! – kiáltotta vígan.

És nevetve kiugrott ágyacskájából és egy ingben körültáncolta a szobát.
De aztán egyszerre megállott és elkomolyodott. Odasompolygott
édesanyjához, aki örömében könnyezve ült az ágy szélén.

– Jaj, édes mamám, mi történt veled? Hová lett a ragyogó szemed? Hová a
rózsás arcod?

A királyné szeliden megsimogatta a gyermek fejét.

– Ne törődj vele, kis fiam! Nem baj az, ha én rút vagyok is, csak te
légy szép és boldog!

A fiu szenvedélyesen odavetette magát az édesanyja keblére.

– Nem igaz! – kiáltotta. – Nem igaz, hogy rút vagy! Te vagy a világon a
legszebb mama! Te vagy a legszebb!

És gyöngéd kézzel végigsimított a királyné fehér haján és forró
csókjaival elárasztotta arcát. És ekkor csoda történt. A gyermek csókjai
alatt egymásután eltünedeztek a sebhelyek; a királyné arca rózsás és
tündöklő lett; a megvakult szép szeme megint fölragyogott; a haja
színaranyként fénylett. Megint ő volt a világ legszebb asszonya. A
palotában és a kertben ekkor mindenütt nyilni kezdtek a virágok, dalolni
a madarak, a kőszobrok pedig elmosolyodtak.

[Illustration]




_Kondor a csavargó_

[Illustration]

[Illustration]

Sok, sok esztendővel ezelőtt Székelyországban utazgattam. Ahol csak
tehettem, ott gyalog róttam az országútat, mert arrafelé szép hegyek és
nagy erdők vannak. Amint egyszer mendegéltem a rengetegben, egy embert
pillantottam meg, aki egyedül heverészett egy öreg bükkfa tövében.
Afféle országjáró csavargónak látszott, a ruhája legalább csupa folt meg
rongy volt, a csizmája orrán kilátszott a lábujja, a süvege pedig lyukas
volt, akár a szita.

Amint közel értem, a csavargó fölkelt és megszólított:

– Engedelmet kérek, – mondta, – nem tetszett az úton az én hintómmal
találkozni? Négy szürke van eléje fogva, a bakon ezüst-zsinóros huszár
ül.

A gondolat, hogy ennek az ágról szakadtnak hintója meg huszárja legyen,
furcsának tetszett előttem. A nevetésem azonban nem ejtette zavarba,
komoly ábrázattal folytatta:

– Nem is képzeli, tekintetes uram, hogy milyen megbízhatatlanok a mai
cselédek! Egy percre szállottam csak le a fogatomról, hogy gyalogsétát
tegyek az erdőmben, – mert ez az erdő az enyém! – és a kötnivaló kocsis
máris eltévesztette az útat. Most már igazán nem tudom, hogyan jutok
haza a kastélyomba. Pedig sürgősen haza kell mennem, mert vendégeket
várok, egypár herceg, meg egy tucat gróf jön hozzám a vármegyéből.

A csavargó meg sem várta, míg magamhoz térek nagy csodálkozásomból,
hanem szeretetreméltó mosollyal kérdezte:

– Tekintetes uram, nem tudna nekem ezer koronát váltani? Nekem ugyanis
megvan az a rossz szokásom, hogy kisebb pénzt sohasem hordok magamnál.

– Nem szolgálhatok, – válaszoltam.

– Akkor talán kölcsön adhatna harminc fillért, hogy felülhessek
valamelyik parasztszekérre. A hopmesterem holnap majd visszaviszi a
pénzt. Ha megengedi, egy kis emléket is küldök vele, talán egy aranyórát
vagy egy gyémántgyűrűt.

Ekkor már elvesztettem a türelmemet.

– Hallja, atyafi, miért hazudozik ilyen pogány módon? – rivaltam reá.

A csavargó meglepetten nézett a szemembe.

– Ejnye, hát a tekintetes úr is azt hiszi, hogy én hazug ember vagyok? –
kérdezte.

– Igenis, azt hiszem!

A rongyos ember ekkor nagyon elszomorodott.

– Ez Csipercs néni átka, – mondta tompa hangon. – Csipercs néni
megjövendölte, hogy senki sem fog nekem hinni és a jóslata
beteljesedett.

– Ki az a Csipercs néni? – kérdeztem.

– Hosszú történet az, uram, nekem pedig sietős az útam, a hercegek és
grófok régóta várnak a palotámban.

– Hadd várjanak még! Mondja el Csipercs néni történetét és akkor
megkapja a harminc fillért.

A csavargó tagadólag rázta a fejét.

– Nagyon fájdalmas emlékek ezek, tekintetes uram, és egy koronán alul
nem mondhatom el.

Mivel szeretem a furcsa históriákat, megigértem neki a koronát és ő
elmondta Csipercs néni történetét. Én pedig úgy mondom el nektek,
gyerekek, ahogyan tőle hallottam.

*

– Az én nevem Kondor, – kezdte elbeszélését a csavargó. – Tanult
mázolósegéd vagyok. Meg kell vallanom, hogy a mesterségemet sohasem
kedveltem, mivel nagyon kényes orrom van és nem bírom el az olajfesték
szagát. Nem is törtem magamat soha a munkával, inkább az ország útját
róttam és abból éltem, amit jószívü emberek juttattak nekem. Az irigyeim
ezért munkakerülő csavargónak szoktak nevezni, de én néma megvetéssel
sujtom őket.

Tavaly nyáron nagyon különös kalandom volt éppen ezen a szent helyen.
Rám esteledett az erdőben, én itt aludtam az öreg bükkfa alatt, midőn
éjféltájban hangos dudaszó vert föl álmomból. Körülnéztem a holdfényben,
de muzsikust nem láttam, a zene úgy hangzott, mintha a nagy bükkfa
koronája dudálna. Később egy oláhformáju vén asszonyt vettem észre, aki
táncolva keringett a tisztáson és hozzá úgy énekelt, mint a vadpáva a
havason. Az anyóka száz esztendősnek is látszott, olyan hajlott volt,
mint a sarló, az arca pedig ráncos volt, akár a cserfa kérge. Olyan
nevetségesnek találtam a dolgot, hogy hangosan elkacagtam magamat. A
következő pillanatban azonban már elmult a nevethetnékem, mert a banya
elémbe pördült és oláh nyelven így szólt hozzám:

[Illustration]

– Gyere fiacskám, táncolj velem!

Úgy megszeppentem a zöld tűzben égő szemétől, hogy nem mertem vele
ellenkezni. A vén asszony két keze vaskampóként akaszkodott belém,
azután száguldozni kezdett velem, mint a megvadult paripa. Olykor
fölragadt a levegőbe és embermagasságu bokrokon ugratott át. A
lélegzetem elfulladt, a lábam roskadozott, de a szörnyü vénasszony
mégsem hagyta abba. A mulatság csak akkor ért véget, mikor már pirkadni
kezdett az ég alja. Ekkor így szólt hozzám:

– Köszönöm neked, fiacskám, hogy engem, szegény öregasszonyt, ilyen
derekasan megtáncoltattál. Jó tettért jót várj! Én Csipercs néni vagyok
és bűvös hatalommal ajándékozlak meg. Bármit és bármekkorát fogsz is
hazudni az embereknek, ők mindent el fognak neked hinni. Ha okosan fogsz
hazudni, akkor sokra viheted még a világon. Őrizkedjél azonban az
igazmondástól. Mert ha csak egyszer, ha csak tévedésből is igazat
mondasz, akkor átok alá esel és soha senki nem fog neked többet hinni.

Igy szólt Csipercs néni. Azzal az arca elé kapta a katrincáját és úgy
eltűnt a szemem elől, mint a hajnali pára.

*

Mikor Kondor, a csavargó, idáig jutott elbeszélésével, hosszabb szünetet
tartott, majd így szólt hozzám:

– Tekintetes uram, egy koronáért már eleget beszéltem. Ha többet is akar
még hallani, akkor meg kell toldania a béremet még egy koronával.

– Azt nem fogom tenni, – mondtam, – hanem ragaszkodom eredeti alkunkhoz.
Ha nem folytatja elbeszélését, akkor egyáltalában nem kap semmit. Mivel
azonban a története nem egészen érdektelen, fölajánlok külön
jutalomképpen egy szivart.

Kondor nem válaszolt, a szivart azonban elfogadta. Miután rágyújtott,
tovább folytatta elbeszélését. Úgy vettem észre, hogy most már
kedvetlenül beszél, rövidebbre fogja a szót, alkalmasint meg akart
büntetni azért, hogy megtagadtam tőle a második koronát.

*

– Másnap reggel, – folytatta a csavargó, – már meggyőződtem róla, hogy
Csipercs néni valóban nagyszerü ajándékot adott nekem. Befordultam egy
útszéli korcsmába, ott kedvem szerint ettem-ittam, mikor pedig fizetésre
került a sor, egy darab kenyérhéjat tettem a korcsmáros elé és azt
mondtam, hogy váltsa föl ezt a százas bankót. A korcsmáros elhitte, hogy
a kenyérhéj pénz és kiadta, ami visszajárt belőle. Ezentúl gyöngy dolgom
volt. Ha pénzre volt szükségem, még kenyérhéj után sem kellett néznem, a
kavicsot, meg a falevelet is elfogadták annyiba, amennyiért kínáltam.

[Illustration]

Ha eszem lett volna, akkor elmentem volna Kolozsvárra grófnak, de engem
ösztökélt a székely vérem, hogy jó volna ellátogatni Oláhországba. Ki is
mentem és hogy illő fogadásban legyen részem, mindenütt azt híreszteltem
magamról, hogy a muszka császár fia vagyok. Az emberek el is hitték a
hazugságomat és Bukarest városában maga a felséges király fogadott és a
tulajdon hintóján vitt a palotájába.

A királyi palotában igen jó dolgom volt, borral mosdottam, kolbásszal
törülköztem, ha nem volt egyéb dolgom, akkor a király szépséges leánya,
Flóra hercegnő társaságában mulatoztam. Meg kell mondanom, hogy Flóra
hercegnő akkor is megtetszett volna nekem, ha nem királyleány, hanem
libapásztor, olyan csoda-kedves, finom és rózsás volt, olyan szelid és
vidám.

[Illustration]

Két hétig se mulattam Bukarestben, mikor nagy szomorúság borult a
felséges oláh király fejére. Az történt ugyanis, hogy a török betört az
országba.

– Oda se neki, felséges uram, – vígasztalgattam a királyt, – majd
elbánok én a pogánnyal!

A király rögtön elhitte és nagyon megkönnyebbült. Másnap kimentem az
ellenség elé. Egymagamban mentem, gyalogszerrel, éppen csak a jó
fütykösömet vittem magammal. Az egész török sereget hadirendbe sorakozva
találtam. Mikor már elég közel voltam hozzájuk, fölmásztam egy
dombtetőre, tölcsért csináltam a két tenyeremből és ily szavakat
ordítottam feléjük:

– Szaladj pogány, mert akit öt perc mulva még itt érek, annak szíjat
hasítok a hátából!

A pogányság elhitte, amit mondtam és esze nélkül megfutamodott. A török
huszárok a lovuk sörényére hajolva vágtattak, a pattantyúsok
cserbehagyták minden ágyujokat, a bakák meg eldobálták puskájokat és úgy
szaladtak, mint a nyulak.

Bukarestben persze nagy volt az öröm. Még az este megkértem a szépséges
Flóra kezét és a derék király ríva adta ránk áldását. Egy hét mulva
megtartottuk az esküvőt. Hatlovas aranyhintóban mentem a templomba,
koronát viseltem a fejemen és skárlátpalástot a vállamon. A nép ujjongva
dobálta a levegőbe a süvegét. Tizenkét nagyszakállu püspök fogadott a
templom kapujában.

De aztán megtörtént a nagy baj. Az eskető pópa azt kérdezte tőlem, hogy
szeretem-e Flórát.

– Szeretem! – válaszoltam hangos szóval.

Ez volt a baj, mert igaz volt: nagyon szerettem a mátkámat. Igazat
mondtam és ekkor beteljesedett Csipercs néne átka, senki sem hitt nekem
többet. Az első, aki ellenem fordult, a szépséges Flóra volt.

– Nem szeret, hazudik! – kiáltozta és sírva szakította ki kezét az
enyimből.

És ekkor megszólalt valami székelyföldi ember, aki a templom hátteréből
nézte a parádét.

– Hiszen ez nem is az orosz császár fia, hanem Kondor, a mázoló! –
kurjantotta.

A király arca olyan vörös lett, mint a paprika. Mindjárt galléron
fogott.

– Te akarod feleségül venni a leányomat? Hiszen most is érzik rajtad az
olajfesték szaga!

Ami azután történt, azt nem is érdemes elmondani. Leszedték rólam a
koronát, meg a palástot, megkoppasztottak, mint a baromfit, kidobtak,
elkergettek. Csoda véletlen, hogy megmenthettem az életemet.

*

– Most már ismeri az én gyászos történetemet, – szólt Kondor sóhajtva. –
Az átok még egyre sújt, senki sem hiszi el nekem, hogy vőlegénye voltam
az oláh király leányának és fogadni mernék, hogy a tekintetes úr sem
hiszi el. Pedig úgy történt, ahogyan mondtam.

Megadtam Kondornak a kialkudott koronát.

– Mit művel itt egyedül az erdőben? – kérdeztem tőle búcsúzóul.

– Csipercs nénét lesem, – válaszolt a csavargó. – Ma holdtölte van és
megeshetnék, hogy a néninek megint táncos kedve kerekedik.

Hogy találkozott-e Kondor még egyszer Csipercs nénivel, azt már nem
tudom megmondani, mivel azóta sem jártam Székelyországban és nem is
láttam többet a csavargót.




_Rarámi királyné_

[Illustration]

[Illustration]

Egy alföldi kis városban élt egyszer egy öreg költő. Fehérhaju, szelid
arcu, csöndes aggastyán volt. Az emberek nem igen törődtek vele, de a
gyerekek szerették, mert szép meséket tudott nekik mondani.

A költő a város végében, egy ócska kis házban lakott. Az ócska ház arról
is nevezetes volt, hogy a kéményén gólyafészek volt. Esztendők óta
minden tavasszal ugyanaz a gólyapár szállott a háztetőre. Az öreg költő
már ismerte a madarait és szivesen köszöntötte őket. Első dolguk volt,
ha megérkeztek távoli útjukról, hogy szépen kitatarozták a fészküket,
amelyet a téli viharok olykor erősen megtépáztak. Nyáron át aztán a
gólyahim nagy buzgalommal kigyóra-békára vadászgatott a közeli réten, a
gólyáné pedig kiköltötte tojásait és fölnevelte fiait. Nyár végén,
amikor már hideg szél borzolgatta a tollas ruhájukat, szárnyra
kerekedett az egész madárcsalád és elszállott távoli telelő helyére.

Nyár elején történt egyszer, hogy hirtelen forgószél támadt és lesodorta
a kéményről a gólyafészket. A két kis gólyafiókát is, amely a fészekben
ült, levetette a ház udvarára. Nagy szerencse volt még, hogy egy rakás
friss szénára pottyantak, így aztán az ijedtségen kívül nem esett
nagyobb bajuk.

Az öreg költő gyöngéd kézzel fölszedte a gólyafiókákat. Mikorra pedig a
szélvész elmult, nagy munkába fogott. Egy hosszu létrán fölmászott a
kéményre és erős vaskampókkal ócska kocsikereket szögezett a kémény
tetejére. Aztán fölvitte a megcibált fészket és dróttal rákötözte a
kerékre. Most már oly szilárdan állott, hogy szélvész legyen, amely le
tudja onnan söpörni. Miután elkészült a munkájával, a két kis gólyát
megint beültette a fészekbe, maga pedig leszállott az udvarra, pipára
gyujtott és leste, hogy mit csinálnak majd az öreg madarak.

Azok haragos kelepeléssel röpdöstek a ház körül. Később óvatosan
letelepedtek a tetőre, jó messzi a kéménytől és bizalmatlanul
szemlélgették a megfoltozott fészket. Végül azonban mégis csak
megértették, hogy az öreg költő munkája az ő javukra szolgál és akkor
elfoglalták megint a fészküket. Itt-ott még javítgattak valamit rajta és
amikor elkészültek a munkájukkal, nem volt a határban gólyapár, amelynek
olyan pompás fészke lett volna, mint nekik.

Jó idő telt el a nevezetes zivatar óta. Egy verőfényes vasárnapi délután
az öreg költő egyedül volt otthon. A gazdasszony elment a templomba,
vecsernyét hallgatni; a gólyafészek is üres volt, mivel a fiatalok már
akkor szárnyra keltek és az anyjuk kivitte őket a rétre, békát fogni.
Még a Sajó kutya is átment látogatóba a szomszédék Sobrijához. Az öreg
úr megöntözte a virágait, aztán kiült az udvarra és elnézte a fehér
pillangókat, amelyek a nedves virágágyak körül röpködtek. Egyszerre csak
azon vette észre magát, hogy a gólyahim ott sétálgat az udvaron, vagy
tíz lépésnyire tőle. A költő ezen elcsudálkozott, mert a gólyái
egyébként soha sem szoktak az udvarra ereszkedni. A madár peckes
léptekkel, a nyakát méltóságosan meg-megbillentve, közeledett az öreg
úrhoz. Amikor már csak egy lépésnyire volt tőle, megállott és a fekete
szemével komolyan tekintett rá. Egyszerre aztán meg is szólalt. Halk,
kemény és furcsán recsegő hangon mondotta:

– Holnapután útra kelünk!

– Ejnye, – kiáltotta meglepetten a költő, – hát te emberi nyelven is
tudsz?

A madár nem válaszolt erre a kérdésre. Csak billegette a nyakát, majd
újból megszólalt:

– Jót tettél velem, kedves házigazdám és megóvtad a két fiam életét. Én
csak szegény madár vagyok, nem is jutalmazhatlak meg semmivel. De
legalább hadd köszönöm meg a jóságodat.

– Szivesen tettem! – válaszolt a költő.

És mivel igen szerény ember volt és nem szerette, ha valaki hálálkodik
neki, sietve másra terelte a szót.

– Holnapután már elhagytok engem? Igazán sajnálom! Reménylem, hogy jövő
tavasszal megint az én kéményemre szálltok?

– Ha szerencsésen átvergődünk a tengeren, akkor minden bizonnyal ide
telepszünk megint. Hiszen kedvesebb fészket keresve se találhatnánk.

– És hol van tulajdonképpen a ti téli szállástok? – kérdezte a költő.

– Nagyon messzire! – mondotta a madár. – Ha útra kelünk, akkor nagy
seregbe szoktunk verődni, mi magyar gólyák. Innen elröpülünk
Horvátország fölött, a Karszthegy felé. Az rettenetes puszta
sziklahegység, ahol a sok szürke kő között alig terem meg egypár
nyomorék fa. Amint túl vagyunk a Karszton, beláthatatlan ezüstlap ragyog
alattunk a napfényben: az Adriai tenger. Magasan szoktunk szállani,
magasabban, mint a felhők. Ha letekintünk a tengerre, a nagy
vitorláshajók csak akkorák, mint egy parányi fehér pillangó, a hatalmas
gőzhajók füstfellege pedig fekete hernyóként kúszik a vizen. Jobbra az
útirányunktól esik a virágos Olaszország. A szél onnan egészen
illatfelhőket sodor föl hozzánk. Később a görög szigetek fölött vezet el
útunk. Azok oly sűrü rajokban feketélnek a ragyogó víztükrön, mint fürdő
bölénygulya. Oszlopos márványtemplomok romjai vannak rajtuk. A
legnagyobbik közülök Kréta szigete. Azon túl már nem látunk se szigetet,
se szárazföldet, hanem ameddig csak elér a tekintetünk, mindenütt a
véghetetlen tenger hullámai morajlanak. Éjjel-nappal kell repülnünk és
jaj annak, akit elhagy az ereje; lezuhan a tengerbe és a társai nem
segíthetnek rajta. Hosszu repülés után végre messzire lenn, délen,
fekete vonal látszik a tenger láthatárán. Ekkor diadalmasan kelepelni
kezd az egész gólyasereg, mert tudják, hogy közel már az afrikai
partvidék. A távolból látni a karcsu pálmafákat, amint a szélben
ringatják csipkés koronájukat. Hatalmas folyam szakad ott a tengerbe: a
Nilus. Két partján terül el Egyiptom. Ott aztán pihenőt tartunk. Némely
gólyacsaládnak a parti falvakban van a téli szállása, azok kiválnak a
seregből. Mi többiek azonban folytatjuk utunkat dél felé. Városok és
falvak maradnak el alattunk. A sárga folyón lassu vitorlás gályák
vonulnak. Elmaradnak alattunk a piramisok is, amelyek évezredek óta
hirdetik a fáraók hajdani hatalmát. Aztán elérjük a nagy sivatagot.
Lassu méltósággal haladó tevekaravánokat látunk és fehérruhás embereket,
akik karcsú paripákon lovagolnak. Itt is, ott is kiválik a gólyaseregből
egy-egy csapat és megtelepszik egy-egy faluban. Mi többiek azonban a
nagy őserdő felé röpülünk. Olyan nagy az erdő, hogy gyalogos ember
hetekig, sőt hónapokig is elbolyonghat a nyirkos homályban, mielőtt
tisztásra érne. Arra már csak fekete emberek laknak. Egy részük
emberevő. A nagy erdőn is túl, a hatalmas Ahuri folyam partján van a mi
téli szállásunk. Az én fészkem pedig Rarami királyné kertjében van…

A madár elhallgatott. Az emberi beszéd mégis csak szokatlan volt neki és
fárasztotta. Az öreg költő pedig növekedő csodálkozással hallgatta. Az a
gyanuja is támadt, hogy mindez talán nem is valóság, hanem csak bolondos
álom. A nap azonban melegen sütött, a távolból a vasárnapi harangok halk
zenéje hallatszott, a virágok erősen illatoztak az udvaron és a gólya
ott állott közvetlenül mellette. Tehát még sem lehetett álom.

– Rarami királyné feketebőrü hölgy? – kérdezte a költő.

A gólya a fejét rázta.

– Az Ahuri folyam körül harminc napi járó földre csupa koromfekete néger
lakik, csak a király és a királyné arca fehér.

– Hogyan lehetséges az? – kérdezte a költő.

A gólya készségesen válaszolt a kérdésre.

– Sok, sok esztendővel ezelőtt egy fehér ember vetődött a négerek közé.
Vele volt a kis fia is. Bölcs, istenfélő és igazságos ember volt. A
négerek megszerették és megválasztották királyuknak. Amikor a király
meghalt, a feketék a fiát ültették a trónra. Kikötötték azonban, hogy a
fiatal király válasszon minél előbb feleséget. Az ifju király nem akart
fekete asszonyt venni. Fehér asszonyt pedig még sohasem láttak abban az
országban. Ekkor egy csodálatos esemény folytán összetalálkozott a fehér
Raramival és ma ő az Ahuri-négerek királynéja.

– Miféle csodálatos eseményről beszélsz? – kérdezte kíváncsian a költő.

– Ha tudni akarod, elmondom, – szólott a gólya.

Elmondotta a költőnek Rarami történetét.


_A gólya elbeszélése._

Tíz vagy tizenkét esztendővel ezelőtt történt, hogy egy csónak siklott
végig az Ahuri vizén. A csónakot két fekete ember hajtotta gyors
evezőcsapásokkal. Az orrukba fűzött rézkarika és a hegyesre reszelt
szemfoguk után meg lehetett ismerni, hogy a nyámnyámnégerek emberevő
törzséből valók. A két emberevőnek igen jó kedve volt, mert kitünő
vásárt csaptak aznap. A vavai vásáron egy fehér kisleányt vettek néhány
üvegkalárisért. A kisleányt holmi rabló négerek ragadták el a távoli
partvidéken és hozták vásárra. A gyermek szepegve lapult meg a csónak
fenekén. Annyira félt, hogy pisszenni sem mert; csak némán nézte a két
vadembert. Azok meg éppen ő róla beszélgettek.

– Holnap levágjuk és nagy lakomát csapunk, – mondotta az egyik.

– Banaán-lében megfőzve fogjuk föltálalni a fehér gyermeket, –
vélekedett a másik.

Az első néger azonban nem szerette a főtt ételt, különösen a
banaán-levesben főttet nem. Azt mondotta:

– Inkább szép ropogósra süssük!

A leány persze nem is sejtette, hogy miről van szó. Ő nem értette a
nyámnyám-nyelvet.

A két fekete sehogy sem tudott megegyezni abban, hogy megsüssék-e,
megfőzzék-e prédájukat. Úgy belehevültek a vitába, hogy abba hagyták az
evezést és ordító hangon támadtak egymásra. Az egyik fölkapta az
evezőjét és megütötte vele a társát. Az se volt rest és dühösen
nekiugrott a cimborája torkának. Birkózni kezdtek és végül egyensúlyukat
vesztve, mindketten kifordultak a csónakból és belezuhantak a folyamba.

Az Ahuri vize arrafelé hemzseg a sok krokodiltól. Két hatalmas hüllő
éppen arra halászgatott; azok még estükben elkapták a két négert. A
krokodilok bizony nem sokat törték a fejüket, hogy sütve vagy főzve
egyék-e meg a prédájukat, hanem tüstént fölfalták a két feketét, amúgy
nyersen.

A gazdátlan csónak, amelyben a fehér gyermek ült, most már a hullámok
kényére hagyatva, usztatott le a zúgó folyón. Mi történt tovább a kis
leánnyal? Elmondom. A csónak magától partot ért. A folyam közepén levő
kis pálmás szigeten feneklett meg. A leány kimászott a ladikból, amely
aztán a terhétől megszabadultan, újból belekerült az árba és tovább
usztatott. A fehér gyermek most már egyedül volt a szigeten.

A kis szigetet a túlparton lakó emberevők úgy nevezték, hogy a
krokodilok szigete. A vízbe hajló datolyapálmák alatt, a meleg homokban
taposott fészkekben, százszámra tanyáztak a páncélos bőrü, örökké éhes,
óriási vizi szörnyetegek. A négerek nem is mertek csónakjaikkal kikötni
ezen a szigeten. De nemcsak krokodilok, hanem megszámlálhatatlan
papagályrajok is fészkeltek itt. Napközben, amikor nyomasztó volt a
hőség, ezerszámra bóbiskoltak a tarka madarak a pálmafák ágain,
hajnalban és alkonyatkor pedig siketítő rikácsolással vonultak a távoli
rizsföldek felé.

[Illustration]

A kisleány datolyát szedett magának és vizet ivott a folyamból. Aztán a
víz partján, a puha homokban fészket talált, amelyben hét kis krokodil
feküdt. Az állatok nagyon megtetszettek neki és közéjük telepedve,
játszani kezdett velük. A kis szörnyetegek játékközben a keze után
kapkodtak csattogó fogaikkal, a leány azonban tréfára vette a dolgot és
megintette őket, hogy viselkedjenek illedelmesen. Játékközben elfáradt
és elálmosodott. Egy krokodilkölyökkel a karjai között hamarosan el is
szenderedett. Alig hogy elaludt, már megzúgott a folyam és óriási
szörnyeteg bukkant ki a vízből. A kis krokodilok anyja volt, aki most
tért vissza reggeli halászkirándulásáról. Kimászott a vizből, otromba
léptekkel odavánszorgott a fészekhez és ugyancsak meresztette a két
szemét, amikor kölykei társaságában ott találta a kis vendéget. A
krokodilmama néhányszor körüljárta és körülszimatolta a fészket, majd
maga is odaheveredett a kicsinyek mellé és hatalmas, pikkelyes farkával
körülfogta az egész tanyát. A kisleány ugyancsak megszeppent, amikor
később fölébredt. Egy kicsit el is pityeredett félelmében. De mivel úgy
tapasztalta, hogy a krokodilmama nem mutat vele szemben ellenséges
szándékot, félénk hízelgéssel kinyujtotta a kezecskéjét és megsimogatta
a szörnyeteg ráncos pofáját. A krokodil ekkor kitátotta kapunyi száját,
amelyben akkora fogak meredeztek, mint a konyhakés pengéje és sistergő
sziszegést hallatott, ami a krokodilnál a jókedv jele.

E naptól fogva a gyermek befogadott lakója lett a szigetnek. Nemcsak a
krokodilmama, hanem a többi krokodil is megszokta és megbarátkozott
vele. Mivel okos gyermek létére úgy vélekedett, hogy hálásnak illik
lennie a vendégszeretetért és oltalomért, amelyben része volt, rajta
volt, hogy hasznossá tegye magát a tanyán. Mialatt az öregek künn jártak
halászgatva a folyón, ő gondjába vette a honmaradt kicsinyeket. Dolga
bizony elég akadt. A verekedőket szét kellett választania, a
rendetlenkedőket meg kellett intenie. Volt a szigeten néhány árva kis
krokodil is, azokról neki kellett gondoskodnia. Napközben rendesen egy
buksi kis kedvencével a karján járkált a fészkek között. Ha valaki
láthatta volna a kisleányt, azt hitte volna, hogy egy krokodil-óvoda
tanitónője. De nemcsak a kölyköknek, az öregeknek is tudott a kedvükre
járni. Van a krokodilnak egy gonosz kis ellensége, a pióca, amely a
foginyére tapad. A hatalmas állat nem tud szabadulni tőle. Ha valamelyik
krokodilnak pióca volt a szájában, odavánszorgott a kisleányhoz és
feléje tátotta irtóztató száját, a leány pedig félelem nélkül belenyúlt
a kezével és megszabadította az állatot kellemetlen ellenségtől. A
szigeten lakó papagályok is hamar észrevették, hogy a gyermek
jóbarátsággal viselkedik irántuk és pajtásává szegődtek. Alkonyatkor, ha
a kisleány a parton ült, százszámra köréje telepedtek a madarak és a
homok olyan lett körülötte, mintha tarka nagy virágok tömege lepné el és
feje fölött a bokrok és fák is kivirultak a ragyogó tollu állatoktól.

[Illustration]

A folyam két partján lakó emberevő négerek csakhamar tudomást vettek a
szigeten lakó fehér gyermekről. Holdvilágos éjszakákon néha meglesték a
távolból. Látták, amint a szörnyetegekkel játszadozik. Azt is látták,
hogy olykor egy-egy nagy krokodil hátán lovagolva keresztül usztat a
folyón. A feketék ezért szellemnek tartották a gyermeket és elnevezték
Raraminak, ami a nyámnyámok nyelvén azt jelenti, hogy a krokodilok
királynője. Rarami később nekibátorodva, megjelent a szárazföldön is.
Egyik négylábu barátja nyakába kapaszkodva, átuszott a folyamon és
virágot meg gyümölcsöt szedett a tulsó parton. Néhány vakmerő néger el
is határozta, hogy hatalmába keríti a krokodilok királynőjét.
Holdvilágos éjjel meglesték és amikor Rarami a parti bokrok alatt
üldögélve dudolgatott, megrohanták, hogy foglyul ejtsék. A merénylet
azonban nem sikerült. Rarami rémült kiáltására két hatalmas krokodil
bukkant ki a vízből és csattogó fogakkal vetette magát az emberevők elé.
Azok úgy megijedtek, hogy eszük nélkül eliramodtak és hajnalig meg sem
állottak. Ettől fogva senki sem merte többet üldözni Raramit.

Esztendők multak el így. Hogy mennyi, azt a fehér leány nem tudta, mivel
nem olvasta meg őket. Azon a vidéken különben sincsen tél és a fák egész
esztendőben termik édes gyümölcsüket. Rarami ruhácskája régen leszakadt
a testéről és hogy megvédje magát a nap heve ellenében,
papagálytollakból, amelyeket a fák alatt szedett össze, köntöst
készített magának. A ruhája tarkán tündöklött, az ember óriás
papagálynak is nézhette volna. Mivel sohasem beszélt emberekkel, el is
felejtette a beszédet. Csak a reggeli és esti imádságát mondotta el
minden nap, úgy, ahogyan valamikor az édesanyjától tanulta.

Egyszer aztán, amikor már sok esztendeig lakott a szigeten, nagyon
különös dolog történt. Egy izzó nyári napon, amikor a szigeten minden
krokodil aludt és a madarak is tikkadtan lapultak meg a pálmák
árnyékában, délibáb jelent meg az égboltozaton. Az ilyen tünemény nem
ritka azon a vidéken. A kép azonban, amelyet Rarami ezúttal látott,
meglepte és elragadta. A délibáb egy aranykupolás palotát mutatott. A
palota karcsu pálmák között, víz partján állott. A palota kapujától
széles lépcső vezetett le a víz tükréhez. A lépcsőn egy ifju ült. Az
ifju arca fehér volt. Rarami magánkívül volt nagy örömében. Olyan régóta
nem látott már fehér embert, hogy azt hihette, az egész világot csupa
fekete ember lakja. A feketéktől félt, mivel tudta, hogy vérengző
emberevők. Most végre fehér embert látott! Az ifjúnak azonkivül oly
nemes, szelid és bánatos arca volt, hogy Rarami egyszerre nagy testvéri
szeretetet érzett iránta. Egy ösztönszerü mozdulattal az ég alján rengő
látomány felé nyujtotta karjait. Az ifju fölemelte bánatos arcát és
akkor ő is megpillantotta a leányt. Öröm és meglepetés ragyogott a
vonásain.

Egy pillanatig összenéztek, a parton ülő leány és az égen tündöklő ifju,
mintha örökre emlékükbe akarnák vésni egymás kedves vonásait, aztán
elhalványodott a kép, majd végleg eltünt a délibáb és a leány csak
ezüstszínü ködfoszlányt látott a napfényben lángoló láthatár fölött.

E naptól fogva a krokodilok királynője boldogtalannak érezte magát.
Tudatára ébredt nagy elhagyatottságának. Álmaiban és ébren mindig csak a
fehér ifjura gondolt. A krokodilok és a madarak csodálkozva
tapasztalták, hogy barátnőjüket elhagyta a régi játékos kedve. Rarami
órákon át mozdulatlanul ül a parton, epedve nézi a távoli eget és olykor
ragyogó harmatcseppek gördülnek végig arcán.

Forró nyár volt és a délibáb majd mindennap űzte csalóka játékait.
Pálmás ligeteken, tengeren járó hatalmas gályákat, sivatagban vonuló
karavánokat mutatott Raraminak, az aranykupolás palotát és a fehér ifjut
azonban nem mutatta neki többet. Amikor megeredt az őszi eső, végleg
eltünt a délibáb és vele Rarami szivéből a remény is, hogy
viszontláthassa a fehér ifjut. A szigetlakó állatok észrevették, hogy
Rarami reggeltől estig siránkozva bolyong a ligetben. Talán sajnálták is
barátnőjüket, de segíteni bizony nem tudtak rajta.

Az őszi esőre hónapokig tartó nagy szárazság következett és a folyam
partján lakó emberevők ekkor végrehajtották egy régi gonosz tervüket és
fölgyujtották a sziget erdejét. Éjnek idején titokban kikötöttek a
sziget csúcsán és üszköt vetettek a száraz harasztba. Régen készültek
már arra, hogy kifüstöljék birodalmukból a krokodilokat királynőjükkel
egyetemben. Rettenetes tűzvész támadt a folyam közepén. A megrémült
madarak gyászos rikácsolással keringtek egész éjjel a tűztől piros égen,
Rarami pedig, hogy meg ne égjen, a krokodilokkal a vízbe menekült.
Hajnalra elaludt ugyan a tűz, de a sziget viruló paradicsoma kormos
pusztasággá változott. Rarami ekkor elhatározta, hogy elhagyja
barátaival a szomoru helyet és új hazát keres magának a folyam mentén.

Még aznap útra is kelt, összes négylábu és szárnyas alattvalóival
egyetemben. Egy óriás lotoszlevélen állva úsztatott le a folyón. Hosszu
vizi indából kantárt készített és azt négy hatalmas krokodil nyakára
fűzte. Ő maga egy kákabuzogányt tartott a kezében és azzal terelgette a
hámosokat. Sok száz krokodil kisérte útján. Elől, a sereg élén,
rettenetes fogu, tapasztalt öregek hasították a habokat. A fiatalság
Rarami körül nyüzsgött. Az úszó karavánt széles csatárláncban
sereghajtók követték. A papagályok sűrü rajokban szállva kisérték
barátnőjüket. Hol előre cikáztak, hol meg visszakanyarodtak, Rarami feje
körül keringve vagy a vizet érintve nyílsebes röptükben.

A merre a krokodilok királynője elvonult, az emberevő feketéket
mindenütt halálos félelem fogta el. Akik ladikon ültek, azok eszük
nélkül siettek partnak. Azt hitték, hogy elkövetkezett a világ vége. A
pogány papok üvöltő énekszóval hívták segítségül a bálványaikat;
hatalmas rézüstöket verve és tülkölve, pokoli lármát műveltek.

Nyolc napon és nyolc éjjelen át tartott az utazás. Ekkor csöndesebb
vidékre értek a kivándorlók. A parton nagy csapatokban állottak ugyan az
emberek, de ezek már nem üvöltöztek a különös utas-társaság láttára,
hanem keresztet vetettek magukra. Ezek a parti lakók is négerek voltak,
de fehér köntösben jártak, szépen épített házakban laktak és a házaik
körül viruló kertek és vetések terültek el.

A folyam kanyarodásánál, karcsu pálmafák között, aranykupolás palota
bukkant elő. Rarami szíve egyszerre viharosan megdobbant: megismerte
ugyanazt a palotát, amelyet egyszer a délibáb mutatott neki. Megismerte
a vízre vezető széles kőlépcsőt is, amelyen egykor a fehér ifju ült. A
lépcső azonban most üres volt. Rarami ekkor a kákabuzogányával a lépcső
felé terelte úszó fogatát.

Mialatt a krokodilok királynéja a palota felé közeledett, benn a nagy
teremben éppen nagy tanácskozás folyt. Varega, az ifju fehér király
tanácskozott ott országa fekete bölcseivel.

– Uram, – mondotta egyik őszhaju főnök, – néped óhaja, hogy ültess
királynét a trónusodra. Szivesen látná a nép, ha fehérarcu úrnőt adnál
neki, de mivel nincs a birodalmadban rajtad kivül egyetlen fehérarcu
ember sem, végül mégis csak meg kell békülnöd a gondolattal, hogy fekete
leányt végy feleségül.

Az ifju király búsan csóválta a fejét.

– Soha sem fogom megtenni! – mondotta határozott hangon. – Csak egy nő
van a világon, akit királynőmmé tennék. Ő azonban messzi van tőlem.

– És ki az a nő? – kérdezték többen.

– Nem tudom a nevét, – válaszolt Varega. – Mindössze egyszer láttam
csak. A délibáb mutatta nekem. Egy folyó partján ült, krokodilok
heverésztek a lábánál és madarak ültek a vállán. Ő a legszebb nő a
világon. És bizonyára a legjobb is, mivel meg tudja hódítani az oktalan
állatok szívét.

A bölcsek aggódva tekintettek össze, amikor meghallották királyuk
különös szavait.

– Haj, uram, – szólott aztán közülök a legmerészebb, – a néped érdekében
könyörgünk, hogy felejtsed el szerencsétlen rögeszmédet! Veled a délibáb
űzte csalfa játékát. A délibáb képei a levegő és a napfény hazug
szülöttei.

Az ifju király azonban hajthatatlan maradt.

– Én tudom, hogy a krokodilok királynéja él és hiszem, hogy még
találkozni fogok vele. Ha nem volna ez a reményem, akkor én volnék
Afrikában a legboldogtalanabb ember.

Alig, hogy a király ezt elmondotta, egyik testőre rohant a terembe.

– Felséges uram, – kiáltotta lélekzet nélkül, – méltóztassál a kertbe
fáradni és csodát fogsz látni. A krokodilok királynéja érkezik hozzád
látogatóba. A folyam hátán jön, száz krokodil kiséri és ezer vadmadár
kóvályog körülötte!

– Ő az! – kiáltotta Varega.

És megfeledkezve királyi méltóságáról, futva sietett a víz partjára.

A bölcsek pedig fölkapták hosszu köntösüket és utána szaladtak.

Amit odakünn láttak, az igazán csodaszámba mehetett. Rarami a parthoz
közeledett. A víz megzúgott körülötte a szorosan egymás mellett úszó
krokodiloktól, a levegő pedig megzendült a madársereg szárnycsapásaitól.
A piruló leány tündérszép volt. Rarami és az ifju király egymásra néztek
és tüstént megismerték egymást. A szívük sugallatát követve,
kiterjesztették egymásfelé a karjukat. Mind a ketten mosolyogtak és mind
a kettőjüknek könnyes volt a szemük.

De ekkor megszólalt egyik a vének közül.

– Felséges uram, – mondotta a királynak, – ennek a leánynak nagy hatalom
adatott az állatok fölött. De ki tudja, hogy nem a gonosztól nyerte-e
hatalmát?

Az ifju király megfogta a partra lépő Rarami kezét és szelid hangon így
szólott hozzá:

– Beszélj úrnőm és szégyenítsd meg a kételkedőket!

A szegény Rarami azonban régóta elfelejtett már beszélni. Tétóva
tekintettel nézte a király arcát és midőn végül megértette, hogy neki
most szólani kellene, elmondotta azt, ami a mai napig is megmaradt
emlékében, elmondotta az imádságát.

Az öregek ekkor mélyen meghajoltak előtte és bevezették a palotába. Igy
lett Rarami Ahuri ország királynéja. Mielőtt azonban megkoronázták
volna, meg kellett tanulnia beszélni. Hamar megtanult azonban, hiszen a
vőlegénye volt a nyelvmestere. Azóta boldogan él és alattvalói rajongva
szeretik. Nemcsak az emberek, hanem az állatok is. A papagályok, amelyek
vele jöttek, máig is ott fészkelnek a király kertjében. A krokodilok
pedig ott tanyáznak a palota előtt a folyóban. Nekik fontos hivataluk
van: ők a királyné testőrei. Amióta ők őrzik a folyam vizét, azóta
emberevő nyámnyám nem mer többet éjnek idején átúsztatni az Ahurin.

*

A beszédes gólya befejezte elbeszélését.

[Illustration]

Az öreg költő nagy figyelemmel hallgatta és egyszer sem szakította
félbe. Még kérdezni akart egyetmást, de ekkor megzördült a kapu kilincse
és vidám kutyaugatás hallatszott az utcáról. A gazdasszony hazajött a
vecsernyéről és Sajó kutya is megjött a szomszédból. A gólya, amikor a
közeledőket hallotta, hirtelen elrúgta maga alól a földet, szárnyra
kapott és föllendült a magasba. Egypárszor megkerülte a háztetőt, majd
letelepedett a kémény mellé, ott fél lábra állott és figyelmesen nézte a
lenn ülő költőt.

Másnap rengeteg sok gólya gyülekezett a réten. Harmadnapra pedig útra
kerekedett az egész madársereg. Az öreg költő reggel éppen künn sétált a
város végében, amikor a vándormadarak raja elvonult a feje fölött. Egyik
gólya mélyebben röpült a többinél és a költőnek úgy rémlett, mintha ez
az ő lakója volna. Tölcsért csinált tehát a két tenyeréből és utána
kiáltott:

– Szerencsés utat! Köszöntöm Rarami királyné ő felségét!

A madár egyet-kettőt kelepelt, aztán gyors szárnycsapásokkal hasítva a
verőfényes levegőt, többi társával együtt délnek sietett, a tenger felé.

[Illustration]




_Szarkavers_

[Illustration]

[Illustration]

Volt egyszer egy Pali nevü iskolásfiu. Legelső gyerek volt a verekedés,
a nadrágszakítás, a későnkelés és a nyalakodás tudományában, a
tanulásban azonban, sajnos, legutolsó volt. Ha szóba került Pali jövője,
akkor a tanítója aggodalmasan rázta a fejét. Olykor a Pali fejét is
megrázta, még pedig a fülénél fogva.

A jeles fiu egy tavaszi napon künn kószált megint a ligetben és ekkor
egy magas fa tetején szarkafészket pillantott meg. Persze, hogy szó
nélkül ledobta magáról a kabátját és egy-kettőre fölmászott. A fészekben
egyetlen egy tojást talált, de az – halljátok, gyerekek? – aranytojás
volt. Amint nagymohón utána kapott, beszéd ütötte meg a fülét. A fa
legfelső ágán öreg szarka ült, az szólott le hozzá.

– Ne bántsd a fészkemet, Palkó, – csörögte a madár – és én urrá teszlek.
Mert úgy nézz rám, hogy én vagyok a szarkakirály.

[Illustration: A fa legfelső ágán öreg szarka ült… ]

– Mit adhatsz te nekem? – csodálkozott a fiu.

– Varázshatalmat adhatok. Megtanítlak a szarkaversre.

– Mire jó az? – kíváncsiskodott Pali.

– Aki a szarkaverset tudja, első diák lesz minden iskolában, ha nem is
tanul semmit. Mert a versnek bűvös ereje van és megbabonázza a tanító
urat.

– Áll az alku! – kiáltotta a fiu. – De ha megcsalsz, szarkakirály, akkor
holnap megint eljövök és földúlom a szarkaváradat.

Igy hát megegyeztek. Pali nem bántotta az aranytojást, a madár pedig
elcsörögte a szarkaverset. Addig mondta, míg a fiu betéve nem tudta.

Másnap már meggyőződött róla Pali, hogy a szarkakirály becsületes madár.
A tanító úr kiszólította, hogy mondja el hazánk folyóvizeit, a fiu pedig
lehunyta a két szemét és fújni kezdte a bűvös verset, miként a szarkától
tanulta:

  Ákombákom, szalmazsákom,
  Hatszor hét az tizenhárom,
  Nekem csörög, neked csörög,
  Szarkakoma huj!

A tanító úr maga is lehunyta a két szemét és gyönyörködve ütötte kezével
a taktust. Látszott rajta, hogy egészen meg van babonázva.

– Nagyon jól van, Pali fiam! Látom, hogy jól megtanultad hazánk
folyóvizeit. Ha így folytatod, meg leszek veled elégedve.

És egy peckes egyest írt a jegyzőkönyvébe.

Ezentúl gyöngydolga volt Palkónak. Nyáron fürdött, labdázott, télen
korcsolyázott és hócsatákat vívott, a leckéjébe soha bele sem pillantott
és ha fölhívták, elmondta a szarkaverset és minden rendben volt. A
tanító úr nagyon meg volt vele elégedve, sőt még fölvigyázónak is
megtette az osztályban.

[Illustration]

A gimnáziumban is bevált a varázslat. A tanár urak nem győzték
magasztalni Pali szorgalmát és jó fölfogását, a szülei pedig igen
büszkék voltak jeles csemetéjükre. Mivel oly kiváló tanuló volt,
elhatározták, hogy tudományos pályára adják és Pali úrfi az érettségi
vizsgálat után, melyet ugyancsak kitüntetéssel tett le, beiratkozott az
egyetemre. A tudományok után persze nem igen törte magát, a vizsgákra
azonban pontosan eljárt és bármit kérdeztek is tőle, ő mindig kivágta
magát a szarkaverssel.

A doktori vizsgán a szigoru tanár úr azt követelte tőle, hogy mondja el
az országos nagy törvénykönyv kilencszázkilencvenkilenc szakaszát. Pali
úrfi nem is késett a felelettel:

  Ákombákom, szalmazsákom,
  Hatszor hét az tizenhárom,
  Nekem csörög, neked csörög,
  Szarkakoma huj!

Mialatt fújta, a tanár urak mind lehúnyták a szemüket és gyönyörködve
verték a taktust. Azután fölkelt a nagyságos rektor úr és könnyezve
ölelte meg Pali úrfit.

– Amióta fönnáll a tudományos egyetem, még nem volt rá eset, hogy valaki
mind a kilencszázkilencvenkilenc szakaszt el tudta volna mondani. Ön az
első hallgató, aki nem felejtett ki egyet sem!

A jeles ifju hire eljutott az ujságszerkesztők fülébe is és ők
magasztaló cikkekben köszöntötték az új csillagot, mely hazánk
tudományos egén megjelent. A felséges király is olvasta a cikkeket és
így kiáltott föl:

– Ilyen ember kell nekem!

Azonnal elhivatta Palkót a királyi várba és kinevezte udvari főtudóssá.
Pali most már márványpalotában lakott, üveghintón járt és bársonyruhát
viselt. Ebédnél mindig a király jobbján ült és ő felsége már azon
gondolkozott, hogy egyszer majd összeházasítja a kisebbik leányával.

Történt azonban, hogy a királynak pénzre volt szüksége. Kerek ezer
forintra. Ekkor maga elé rendelte az ország főurait, hogy adjanak neki
tanácsot, hogyan lehetne pénzt szerezni. A főurak azonban valamennyien
Pali urra tekintettek, mondván, hogy tanácsoljon ő, mivel ő az ország
legbölcsebb embere.

– Főtudós úr, – szólt végül a király – mondja el a nagy törvénykönyv
kilencszázkilencvenkilenc szakaszát, azok között bizonyára lesz olyan
is, mely elrendeli, honnan szerezzen pénzt a király, ha nincs neki.

A főtudós fölkelt, szépen meghajtotta magát a felség előtt, aztán
elmondta azt, amit tudott.

  Ákombákom, szalmazsákom,
  Hatszor hét az tizenhárom,
  Nekem csörög, neked csörög,
  Szarkakoma huj!

Mikor a főurak meghallották a szarkaverset, úgy elkezdtek kacagni, hogy
majd leestek a nagy karosszékekről. A versnek ugyanis csak az iskolában
volt bűvös ereje, másutt nem fogott a varázs. A király azonban nem
nevetett, hanem haragra lobbant, mert azt hitte, hogy a főtudós csúffá
akarja tenni. Intett a testőreinek, hogy vessék tömlöcbe a vakmerőt.
Pali úr most már belátta, hogy vége a tudományának. Nagy félelmében
térdre vetette magát a trón előtt és töredelmesen bevallotta, hogy ő nem
tanult és nem is tud egyebet, csak a szarkaverset.

A király haragja kissé megenyhült. Megkegyelmezett Pali életének, de
azért szigoru igazságot tett, elrendelvén, hogy húzzák le tüstént a
főtudós úrról a bársonyköntöst, adjanak rá rövidnadrágos gyerekruhát,
akasszanak könyvestáskát a hátára és irassák be újból az első elemi
osztályba. És Palinak, bár akkor már szakállas férfiu volt, megint ott
kellett ülnie a padban, a hat- és hétéves gyerkőcök között, akik majd
megpukkadtak a nevethetnékemtől, valahányszor reápillantottak. A
szarkaversnek sem vehette már hasznát, mert a tanító úr királyi
parancsra egy szarkatollat hordott a zsebében, attól pedig megtörik a
varázslat ereje. Egyszer ugyan mégis megpróbálkozott az
ákombákom-szalmazsákommal, de a tanító úr nem adott neki egyest, hanem
fülön fogta.

Pali ma is nyomja még az iskolapadot, ha jól tudom, most a harmadik
elemibe jár és mire érettségit fog tenni, talán akkora szakálla lesz
már, mint a szerb püspöknek. Eddig van.

(_Figyelmeztetés!_ A szerző óva inti tanköteles olvasóit, nehogy az
iskolában próbát tegyenek a szarkaverssel. Megeshetnék, hogy a tanító úr
zsebében szarkatoll van és a szerző nem vállal felelősséget az esetleges
szomoru következményekért.)

[Illustration: … adjanak rá rövidnadrágos gyerekruhát… ]



_A próbacsendőr_

[Illustration]

[Illustration]

Ezt a mesét azért mondom el, hogy próbára tegyem a bátorságtokat.
Kisleányoknak egyáltalában nem ajánlom, hogy meghallgassák. A vitéz fiú
azonban, aki nem ijed meg a varangyos békától és nem fut meg a sziszegő
gúnár elől, aki nem búvik az ágy alá, mikor zeng az ég és aki egyedül
mer maradni a sötét szobában is, az olyan fiú figyeljen ide.

Élt egy alföldi kis faluban egy Magyar Pali nevü parasztfiú. Már
öklömnyi gyerkőc korában is olyan bátor volt, hogy farkasszemet mert
nézni még az édesanyja kakasával is. A feszes, katonás járása miatt a
falu népe elnevezte Peczkes Palkónak.

Peczkes Palkó nevezetes volt arról, hogy szívéből gyűlölt mindenféle
békebontást és rendetlenkedést. Ha valahol a faluban összemarakodott két
komondor, akkor Palkó nyakon öntötte őket egy vödör vízzel, nehogy kárt
tegyenek egymásban.

A falusi öregek azt mondogatták:

– Akárki meglássa, ebből a gyerekből még csendőr lesz…

Mire Palkó annyira fölcseperedett, hogy kiserkedt a bajusza, egy szép
napon búcsút mondott szülőfalujának és peckes léptekkel elment a
nagyvárosba. Alkonyatra odaérkezett és egyenesen beállított a
csendőrkaszárnyába és kérte, hogy sorozzák be csendőrnek.

A kaszárnyaszobában, hosszú asztal körül, tizenkét nagybajszu csendőr
ült együtt. Mindegyik kakastollas kalapot viselt a fején. Mikor az
őrmester, aki az asztalfőn ült, meghallotta a falusi legény kívánságát,
megsodorta a nagy bajuszát.

– Hohó, öcskös, az nem olyan könnyű dolog ám! – mondta. – Csendőr csak
olyan legény lehet, aki híréből sem ismeri a félelmet.

– Ami azt illeti, nem ijedek én meg a magam árnyékától, – erősködött
Peczkes Palkó.

– Majd elválik, – szólt az őrmester.

Azzal csendőrdolmányt adatott Palkóra, meg kakastollas csendőrkalapot.
Azután kivezette a legényt a kaszárnya elé az utcára és így szólt hozzá:

– Most kezdődik a próbaszolgálatod. Alkonyattól hajnalig itt fogsz
strázsálni és ha valami rendetlenség esik, rendet kell teremtened. A
tűzre, vízre jól ügyelj. A lármás duhajokat, az éjjeli korhelyeket
ráncba szedd. A gyorsan hajtó szekeret megállítsad.

– Igenis, értem! – válaszolt Palkó.

Feszesen szalutált, sarkon fordult és nekiindult a sötét utcának.

Hideg szél fújt a házak között és egy lélek se járt künn. Csak itt-ott
pislogott egy-egy álmos utcai lámpás.

Amint nagypeckesen sétált, egyszerre zúgást hallott és fehér
világosságot látott föltűnni az utca fordulóján. Palkó tudta, hogy mi
legyen az. Automobil. Afféle gépkocsi, amely ló nélkül jár. A kocsi
veszett sebességgel iramodott el Palkó mellett. Hárman ültek benne: egy
kakasfejü, egy bivalyfejü és egy kutyafejü ember.

– Lassan hajts! – kiáltott rájuk Palkó.

A kakasfejü kukorékolt, a bivalyfejü bőgött, a kutyafejü pedig ugatott s
a következő pillanatban a szekér már eltünt megint az utca tulsó
végében.

Száz lépést se tett még a csendőr, mikor már újból hallotta a kocsi
zúgását és látta a lámpása fényét.

– De most bizony megállítom őket! – mondta magában Palkó.

Az út közepére ugrott, a vágtató kocsi elé és dörgő hangon kiáltotta: –
Megállj!

Meg mernétek ezt tenni, fiúk? Ha meg, akkor tovább mondom.

A kocsi hirtelen megtorpadt, oly közel, hogy a sárgaréz lámpásával a
csendőr mellét horzsolta. A kakasfejü elkezdett haragosan kukorékolni, a
bivalyfejü bőgött, a kutyafejü pedig vakkantott egy-kettőt.

– Hogy mersz minket megállítani? – kiáltozták. – Tudod-e, hogy miféle
nagy urak vagyunk mi? Én vagyok a kakasfejü ördög. Én a bivalyfejü
sátán. Én meg a kutyafejü gonosz.

[Illustration]

– Ha ördögök az urak, akkor kocsikázzanak a pokolban, de ne az én
utcámban. Mert itt tilos a gyorshajtás. Most pedig kövessenek az urak a
csendőrkaszárnyába.

– Eredj előre, – vigyorgott a kakasfejü, – mi majd utánad megyünk.

A bivalyfejü és a kutyafejü elröhögte magát. Palkó észrevette, hogy túl
akarnak járni az eszén, azért fölmászott a kocsira és odaült a
bivalyfejü mellé.

– Most tessék a csendőrkaszárnya elé hajtani, – mondta. – És tessék
vigyázni, hogy el ne gázoljanak valami borosfejü embert.

– Vigyázok! Vigyázok! – kukorékolta a kakasfejü…

Megforgatta a kormánykereket, mire a szekér egyszerre fölemelkedett a
levegőbe, mint a denevér és a háztetők fölött száguldozott tovább. A
bivalyfejü lopva nézett Palkóra, hogy sápadozik-e a félelemtől. Palkó
azonban összefonta mellén a két kezét és nyugodtan ült helyén.

[Illustration]

– Jól hajtunk-e most, csendőr uram? – kérdezte ugatva a kutyafejü.

– Nagyon jól, – szólt Palkó. – Itt legalább nem tehetünk kárt senkiben.

Miután átrepültek a nagytemplom tornyán, a kakasfejü megint fordított
egyet a kormányon s a szekér leereszkedett az utca kövezetére és úgy
futott tovább.

Egy nagy kőhídra értek, amely alatt zúgva hömpölygött a fekete folyóvíz.
Valami hörgő segélykiáltás ütötte meg Palkó fülét.

– Megálljunk csak, ördög uraim! – mondta.

A hold halvány fénye mellett meglátta, hogy egy emberi alak küzködik a
víz közepén. Hosszúhaju, fehérruhás asszony volt. A karjait nyujtogatta
és kétségbeesetten kiáltozott segítségért. Körülötte három-négy nagy hal
cikázott a fekete vízben. Játszadozva kerülgették, hol elmerültek, hol
fölbukkantak megint, olykor meg feléje kapkodtak a rettenetes
cápafogaikkal.

– Ezt ki kell mentenem! – mondta Peczkes Palkó.

Azzal már fejjel a vízbe is ugrott. Ti is megmernétek tenni, fiúk? Ha
meg, akkor folytatom. Palkó jó úszó volt, sietve elkapta a fuldoklót és
partra vonszolta. Amint fölmászott vele a meredek töltésen, az elalélt
asszony egyszerre vízhullámmá változott a karjai között, zuhogva
végigfolyt a ruháján és sietve visszaszaladt a folyóba.

A csendőr megrázta magát és a gépkocsi után nézett. Bizony az már eltünt
akkor az égboltozaton vitorlázó éjjeli felhő egy fényes résében.

Palkó kimért léptekkel folytatta őrjáró útját. Magas, sötét házak között
ment. Sehol egy élő ember. Végül valami vörhenyes fényt látott
derengeni.

Egy kis csapszék ajtaja volt. A csendőr odament és benézett az
üvegajtón, hogy rendben van-e minden. Bizony a csapszékben nagy
rendetlenkedés folyt. Három toprongyos csavargó ült kártyázva az asztal
körül. Palkó mindjárt észrevette, hogy azok nem lehetnek tisztességes,
istenfélő csavargók, mert a három közül csak egyiknek volt feje, a másik
kettő fej nélkül játszott. Azt is kitapasztalta hamar, hogy a
kártyajáték a fejért folyik. Mindegyik játékos mellett hosszú, éles kés
feküdt az asztalon és amint az egyik fejetlen ember nyert, tüstént
fölugrott, lenyiszálta a fejet a másik nyakáról és a maga nyakára
illesztette. A játék azután tovább folyt.

Most megszólalt odabenn az egyik csavargó, az, akinek nyakán a fej volt.

– Jó volna, ha valami ember botlana be ide, olyan ember, akinek feje
van. Elvágnók a nyakát, azután két fejbe kártyáznánk.

Mit gondoltok, fiúk, mit tett Palkó? Azt, amit ti is tettetek volna az ő
helyében. Kinyitotta az ajtót és döngő léptekkel bement a csapszékbe.

A csavargók azonban, amint megpillantották a kakastollas csendőrkalapot,
hirtelen feldöntötték a lámpást és Palkó vak sötétségben találta magát.
Tapogatódzva ment előre, hallotta, mint sompolyognak körülötte a
mihasznák, látta is a meg-megcsillanó késpengéket, de elcsípni egyiküket
sem tudta.

Egyszerre tűzfény csapott a szemébe. A feldöntött lámpástól kigyulladt a
csapszék.

– Korcsmáros! – kiáltotta Palkó.

Senki sem válaszolt. A tűz pedig hatalmas lángot vetett. Egy ajtókilincs
akadt a csendőr kezébe. Megnyomta és a szomszédos szobába lépett. Hátha
ott benn alszik a korcsmáros? A szoba már úgy lángolt-lobogott, mint a
vaskohó. A falak fehéren izzottak, a szakadozó famennyezet pedig
zápormódjára hullatta az ökölnyi piros zsarátnokot. És benn, a tüzes
pokol közepén, lánggal égő ágyában egy magával tehetetlen, kövér, öreg
ember nyöszörgött. Ő volt a korcsmáros. Palkó, nem törődve a fejére
hulló tüzes záporral, hozzárohant, kirántotta ágyából és a karjára kapta
az öreg embert, hogy kimentse a tűzből. Két lépést se tett még az ajtó
felé, midőn a korcsmáros egyszerre elkurjantotta magát, majd fölcsapó
lánggá változott és elpuffant, mint egy óriás tüzes béka, megpörkölvén a
csendőr bajuszát és ruháját.

[Illustration]

Palkót sűrű, fekete füstfelhő vette körül, amely egy percre elvette a
látását s a hallását. Egy hideg szélroham elsodorta a füstfelhőt és a
csendőr, amint körültekintett, megint az utcán találta magát. Körülötte
néma és sötét volt minden. Tűznek, csapszéknek, korcsmárosnak,
csavargóknak sehol semmi nyomuk.

– Furcsa egy utca! – morogta magában Palkó.

És kimért lépésekkel folytatta őrjáratát. Az utca egyszer jobbra
kanyarodott, egyszer balra, de véget nem ért. Vagy ötszáz lépést tett
előre, midőn emberi hangok ütötték meg fülét. Valahol nagyon vígan
voltak. A zsivaj irányában ment tovább és végül egy hosszú, magas
kerítésfalhoz ért. A falon túl sok duhaj ember dalolt és kurjantgatott.
Palkó egy rácsos ajtóra bukkant. Benézett a rácson. Nagy temetőkertbe
látott. A fejfák között sok száz csontváz nyüzsgött. A csontkezeikkel
összekapaszkodván, táncolva vágtattak tova a sírok fölött, némelyek meg
a koponyájukat dobálták egymás felé, mintha labda volna. És valamennyien
rikácsoló hangon énekeltek.

Palkó megzörgette az ajtót.

– Uraim, – kiáltotta, – csendet kérek!

A rémek ekkor mind a rácsos ajtóhoz rohantak. És valamennyien a
csendőrre szegezték zöldes fényben égő szemüket.

– Ember, ember! Élő ember! – rikácsolták, a fogukat vicsorgatva.

Palkó szigorúan mérte őket végig.

– Nem szégyelik magukat az urak, éjnek idején ilyen csendháborítást
művelni? Ha halottak az urak, akkor pihenjenek békében, de ne
háborgassák az élők álmát.

– Gyere be! – üvöltöztek a rémek. – Darabokra tépünk! Megisszuk a
véredet!

S a vasrácson keresztül feléje vágtak a karmaikkal.

A csendőr megnyomta az ajtó kilincsét és fölemelt fővel belépett a
temetőbe.

Ti is bementetek volna, fiúk? Nos, akkor derék legények vagytok!

Amint Palkó körülnézett, az egész kisértetraj hirtelen fehér párává
foszlott. A hold békésen sütött a csendes temetőre. Palkó katonás
léptekkel végigment a fejfák között és miután meggyőződött róla, hogy
most már minden a legjobb rendben van, kiment megint a kis ajtón és
tovább ballagott az éjben.

[Illustration]

Száz lépést se tett az utcán, mikor megint maga előtt látta a sárga
csendőrkaszárnyát. A kaszárnya kapuja előtt ott állott a nagybajszu
őrmester, füstölgő pipával a szájában.

– Nos, öcskös, mi ujság? – kérdezte.

Pali mereven szalutált.

– Jelentem alássan, őrmester uram, nincs semmi különös ujság.

Az őrmester csodálkozva mérte végig a legényt.

– Nem esett semmi bajod az éjjel?

– Egypár apró-cseprő rendbontás volt ugyan, de nagyobb baj nem lett
belőle.

– Jól van, öcsém, akkor eredj aludni. Különben is fáradt lehetsz.

Bevezette a kaszárnyába és megmutatta neki az ágyát. Tizenkét egyforma
vaságy állott a hálóteremben. Valamennyi üres volt.

– Pihenj le, – szólt az őrmester, – és ha később jönnek a hálótársaid,
ne törődjél velük.

Palkó lefeküdt és mindjárt el is aludt.

Félóra múlva azonban fölébresztette valami. Nagy morgást, korgást,
cammogást és sziszegést hallott, hogy megrendült bele az egész
kaszárnya. Az ajtó kipattant és bejöttek a hálótársai. Ugyancsak furcsa
kompánia volt. Elsőnek egy irgalmatlan nagy himoroszlán robogott a
szobába, hangos hördüléssel. Aztán óriás fehér medve cammogott be. Majd
puha macskatalpon beszökött egy izzószemü tigris. A tigrist lompos nagy
hiéna, a hiénát párduc követte nyomon. És még egyre jöttek a fenevadak.
Vadkan és farkas is volt köztük. Összesen tizenketten voltak. Mint
sereghajtó hatalmas csörgőkígyó kúszott a szobába.

A fenevadak nagyokat ásítoztak és miután morogva és szimatolva
körüljárták a hálótermet, mindegyikük belefeküdt egy-egy üres ágyba.
Mivel azonban éppen tizenketten voltak és Palkó már elfoglalta az egyik
ágyat, a csörgőkígyónak nem jutott fekvőhely. Ez a dolog láthatólag igen
fölizgatta a csúszó-mászót. Haragosan csörögve cikázott ide-oda a
szobában, az egyik ágytól a másikhoz. Az oroszlán, a tigris és a többi
fenevadak közül egyik sem akarta hálótársnak a csörgőkígyót. Mindegyik
csattogó fogakkal zavarta el az ágya mellől. A bőszült morgásnak és
nyughatatlan csörgésnek nem lett se vége, se hossza.

Peczkes Palkó végül kifogyott a türelméből.

– Mi lesz már, cimborák? Reggelig se akartok megnyugodni?

És mivel a kígyó még egyre folytatta körútját a szobában, odaszólította
magához.

– Ha ennyire van a dolog, kígyó koma, akkor gyere az én ágyamba. Úgyis
mi ketten vagyunk itt a legvékonyabb legények.

A kígyó odakúszott Palkó ágyához és fölágaskodott, miközben apró két
szeme úgy ragyogott, mint a gyémánt. A csendőr megfogta hideg testét és
behúzta az ágyába, akár a vizes vödör kötelét.

– Feküdj a lábamhoz, – mondta, – és most már ne csörögj többet.

És mivel nagyon álmos volt, a jobbik oldalára fordult, a fülére húzta a
pokrócot és tüstént mély álomba merült. Reggelre kelve, egyedül találta
magát a hálóteremben. A csörgőkígyó és a többi fenevad már régen
elkotródott, Isten tudná, hogy hová.

A nap szépen sütött odakünn és amint Palkó öltözködés közben egy
pillanatra az ablakhoz lépett, a nap sugaraiban szivárványos betűkkel
rótt írást látott ragyogni. Elolvasta az írást, amely így szólt:

_Bátoré a szerencse._

S ha a mesémből egy szó sem volna igaz, ennek az egy mondásnak minden
betűje való igazság. Ezt még tapasztalni fogjátok az életben, azért ne
is ijedjetek meg soha a magatok árnyékától.

[Illustration]




_Lószőr-vitéz_

[Illustration]

[Illustration]

Nem jó, ha az ember régmult idők emlékei közt kotorász; a
visszajöhetetlenül letünt napok lehelete bolondos gondolatokat kelt a
legjózanabb főben is.

Mikor a multkoriban ki kellett hurcolkodnunk régi családi házunkból, a
padlás egy sötét zugában, a kéménykürtő mögött, vesszőből font bölcsőre
akadtam, amely színültig tele volt elsárgult irományokkal, elfakult
rongyokkal és cifra gyermek-cókmókkal.

A sok tarka-barka holmi közt turkálva, egy bőrből készült huszárra
bukkantam, melynek láttára egy csapásra fölelevenedtek agyamban a
gyermekkor szunnyadó emlékei s csillogó pillangók fölzavart rajaként
nyüzsögtek körül.

A lószőr-vitéz! Mennyi bűvös emlék, mennyi gyermekes vágy, túláradó
boldogság, fájdalmas csalódás füződik hozzá!

[Illustration]

Kezembe vettem a huszárt s megtisztítottam a portól és a pókhálótól. Az
idő ugyancsak megviselte. Arca förtelmesen össze volt mázolva, orra
hiányzott; kopott, foszladozó egyenruhája alól itt is, ott is
előbukkantak a drótbordák és a lószőrtöltelék; – hanem azért a
kétarasznyi legény merev szemével keményen és marconán tekintett rám,
mint egy rokkant vitézhez illik, ha huszonöt év mulva viszontlátja régi
generálisát.

Eszembe jutottak a kemény tusák, amelyeket együtt végigküzdöttünk a
baromfiudvar porondján… Hej! hogy rebbent szét az a fölfuvalkodott
pulykanépség, ha szilaj harci rivalgással közéje nyargaltunk!

De nemcsak vad harciszomj, gyakran nemes lovagiasság is hevítette
szívünket. Mikor vörös cicánk egyízben három napig se mutatkozott a
konyhában, daliás fogadalmat tettünk, hogy nem eszünk és nem iszunk, míg
barátnőnket vissza nem hozzuk. Elevenen vagy holtan.

Útra is keltünk, kalandos fölfedező útra. Leszálltunk a föld sötét
gyomrába, a hűvös pincébe, ahol kísértetiesen kongó hordók között a mama
téli répái rügyeztek s szűk résen át haránt leszürődő fénysáv emlékeztet
csak a napsütötte fölvilágra. Bátran fölnyomultunk a szénapadlásra, ahol
a homályban zizegő széna között cincogó patkányok surrannak… A macskát
végre a fáskamrában fedeztük föl, öt apró cica társaságában, amelyeket
szeretetteljesen nyalogatott.

Ej, minő más, minő egészen más is volt akkor minden! Egy év volt a
végtelenség, a világ határa a szőlősdombokig terjedt, a ház birodalom,
az udvar tartomány volt; a galambducot szédítő magasságu toronynak
néztük, a tűzhely alatti hamulyukat barlangnak. A nap eseménye a színben
talált tyúktojás, vagy a vizes vályuba tolakodott förtelmes béka volt;
egy fényes dolmánypityke vagy egy réz patronhüvely birtokában
gazdagoknak éreztük magunkat; egy betört ablaküveg kész katasztrófa
volt.

Ha új játékot kaptunk, elkérkedtünk vele a baromfiudvar lakói előtt,
amelyek aztán jelentőségteljes kotkodácsolással és irigy hápogással
nyilvánították véleményüket. Az eresz alatt fészkelő fecske a mi
fecskénk volt, a szomszéd verebeit szitkokkal fogadtuk, ha háztetőnkre
mertek ülni.

A szobabutorok néma, de értelmes lények voltak s ha rossz kedvünkben
megrúgtuk az asztalt, utólag titokban megsimogattuk, hogy
kiengeszteljük.

A farkát csóváló komondor, a dormogó kandúr elkényeztetett cselédeink
voltak, akik bizalmaskodva dörgölőztek hozzánk s szigoru hangon adott
parancsainkat tettetett alázattal, de ásítva és lézengve teljesítették.

A kút mélyéből csodálkozó és kíváncsi gyermekfejek kandikáltak föl, a
mama befőttes üvegeit a fekete ember őrizte, akiben nem igen hittünk, de
azért mégis féltünk tőle.

A nap, az istenadta nap, csak azért sütött oly melegen, hogy a kert
fűvében hempereghessünk, – az eső azért szakadt, hogy papirsajkáinkat
úsztassa.

Az est homályában a ház előtt hajszoltuk a haragosan búgó bogarakat, ha
pedig a harangok elkongatták az esti áldást, egyszerre csodálatos
zsibbadás szállta meg tagjainkat és fölkívánkoztunk a mama puha ölébe,
ahol ketten is elfértünk. Egyideig még a fényes holdra bámultunk,
amelynek tányérjában ott áll az öreg, hátán a rőzsecsomóval s míg apa a
szomszédokkal beszélget, háborúról, járványról és adóról, álomittasan
hunyorgattunk egymásra: ej mit! csak legyünk egyszer az ágyunkban –
jöhet aztán háboru, kolera és adó!…

Amint a fölfordított bölcső előtt térdelek, lelki szemem előtt
megjelenik egy rég elfelejtett gyermekalak. Vica hugom. Öt éves korában
meghalt torokgyíkban. Két évvel volt kisebb nálam, ma-holnap már húsz
éve, hogy a halál csontkeze letörte azt az éretlen kis emberrügyecskét.
A seb, amelyet halála rajtunk ütött, régóta behegedt, arcvonásai már-már
elmosódtak emlékezetemben, egy évtized óta alig gondoltam rá.
Csodálatos! Most egyszerre megint magam előtt látom, meglepő
közvetlenséggel.

Bájos, izmos gyermek, búzavirág-szemekkel, kurtára nyírt szőke fejjel;
beszédközben kissé selypít, fejét rendesen oldalvást szokta tartani.

Tulajdonképpen Viktóriának keresztelték, nagyanyám azonban nem tudott
megbarátkozni az előtte szokatlan hangzásu névvel és Vicának szólította.
Én csak úgy: Vica, cica, pattogatott kukorica!

Hevesvérü, örökké izgó-mozgó gyermek volt. Sokat kotnyeleskedett a
konyhában s ha anyám ilyenkor főzőkanállal kizavarta, kacagva polkázott
végig az udvaron.

Hozzám nagyon ragaszkodott, egyébiránt könnyenhivő volt, mint minden
jószívü gyermek és fölötte szeretett volna fiu lenni. A kertkerítésen
végzett erőmutatványaimnak ő volt a leghálásabb közönsége, ha pedig a
húncsatákról hazudtam neki, amelyeket képzeletemben naponkint
végigküzdöttem a városvégi cigánygyerekekkel, nagy szemében kigyúlt az
őszinte lelkesedés tüze.

A szegény Vica csodálatos rajongó szeretettel viseltetett az én
lószőr-vitézem iránt. A huszár volt álmainak a tárgya, a huszár után
való reménytelen vágy keserítette el fiatal életét. Ha valamit szépnek,
elragadónak, fenségesnek akart jellemezni, azt mondta: olyan, mint a
huszár! Gyakran minden bevezetés nélkül kezdte vontatott, monoton
hangon:

– Add nekem a huszárt!

– Majd ha fagy…

– Add nekem, – ismételte fáradhatatlanul.

– Ne nyafogj, Vica!

– Magad nyafogsz!

Ebből rendesen egészséges csetepaté fejlődött, amely csakhamar
elfeledtette velünk a vita tárgyát. Szüleink nem ügyeltek Vica
sajátságos szenvedélyére, de különben is meg vagyok győződve, hogy egy
más, habár egészen hasonló huszár nem elégítette volna ki hugomat, –
neki az én huszárom kellett, ennek egyénisége gyakorolt rá oly bűvös
varázst. Egyszer aztán mégis övé lett a huszár, e csoda pedig
következőképpen esett meg.

Nevem napja volt. Új ruhát és aranyórát kaptam. Megvallom, hogy mindkét
ajándékon találtam kifogásolni valót: az órának az volt hibája, hogy nem
ketyegett, a ruha pedig abban sántított, hogy kabát, mellény és nadrág
egy darabban volt, én pedig abban láttam az elegáncia netovábbját, hogy
az ember hébe-korba levesse kabátját.

Örömem első mámorában, sugárzó arccal futottam a szomszédságban lakó
nagymamához, hogy kellően megbámultassam magamat. Vica természetesen
velem volt. A nagymama udvarán nagy tyúkketrec állott, amelynek tetejére
néha föl szoktam mászni, hogy egyet-kettőt kukorékoljak. Most is
megtettem, s amint ünnepi hangulatomban, a tetőn guggolva karjaimat
billegtettem s metsző hangon süvítettem, Vica odalenn tapsolt
elragadtatásában. Jókedvünknek csakhamar vége lett. Lemászva a
ketrecről, egy szögbe akadtam és – Jézus Mária! az új kabát könyökén
háromujjnyi széles hasadás ásított…

Le voltunk sújtva. Én sírva fakadtam, hugom elsápadt ijedtében. A
nagymama hiába készítette elő legédesebb cukros süteményeit s a névnapra
kijáró ezüsthuszast, be sem néztünk hozzá, hanem bánatos szívvel
őgyelegtünk hazafelé. Sejtettem, hogy otthon irtóztató igazságot fognak
tenni! Szegény Vicának majd megszakadt az ő áldott jó szíve az én
nyomoromon, amint mellettem tipegett.

Egyszerre megfogta a karomat.

– Tudod mit, Dudi, ne sírj, majd én megvarrom a lyukat…

– Tudsz te varrni, Vica? – kérdeztem bizalmatlanul.

– Én? Ó jé, meglásd, úgy megvarrom, hogy senki sem veszi észre…

Ezt annyi önbizalommal mondta, hogy magam is nekibátorodtam. Otthon
egyenesen a fáskamrába surrantam, Vica pedig addig settenkedett a mama
varróasztala körül, míg a szükséges eszközöket sikerült elcsennie.
Nemsokára utánam jött tűvel, cérnával, óriási szabóollóval és akkora
gyűszűvel, melybe három ujja is belefért. Én végighasaltam egy kosáron.
Vica pedig mellém térdelt és fontoskodó arccal kezdett varrni, nagy
girbe-görbe öltésekkel, egyszer föl, egyszer le. Mikor elkészült, maga
is bizalmatlanul nézett végig művén: a kabát sötétkék volt, a cérna
pedig fehér. Leleményes eszével ezen is segített, hozott tentát és ujja
hegyével szépen befeketítette a cérnát, – most már igazán nem látszott
semmi…

Örömömben olyat tettem, amit csakhamar megbántam: odaajándékoztam
Vicának a lószőr-vitézt. Hugom alig mert hinni fülének és szinte
elsápadt a túlnagy boldogságtól.

– Igazán nekem adod, Dudi? – kérdezte elálló lélegzettel.

[Illustration]

– Neked adom, Vica.

– Örökre?

– Örökkön-örökké.

– Mondd: bizony Isten!

– Bizony Isten!…

Vica karjára kapta a huszárt és örömsikoltással rohant a kertbe.

Mikor este levetkőztettek, Vica már ketreces ágyában térdelt s a
huszárral a hóna alatt, álmos fővel darálta az esti áldást.

– Ez meg mi? – kérdezte anyám, mikor vetkőzés közben a kabát ujja
egyszerre megroppant a könyökömön… Jézusom! Vica odavarrta kabátomat az
ingemhez! Anyám mérges is volt, de nevetett is; én pedig, tekintettel a
névnapra és álmos állapotomra, egy gyönge barackkal szabadultam.

Másnap Vica már korán reggel játszott a huszárral, engem pedig a sárga
irigység emésztett…

– Az egész alku nem áll, mert Vica nem varrta meg jól a kabátot és nem
igaz, hogy senki sem vette észre a lyukat, mert a mama észrevette és én
barackot is kaptam, és a „bizony Isten“ nem érvényes és azért a huszárt
vissza kell adni…

Ilyformán okoskodtam. Az érvelésből civódás, a civódásból veszekedés
lett, végre Vica haragtól lángoló arccal, kevélyen dobta lábamhoz a
huszárt:

– Nesze, vedd, nekem nem kell!…

Számítottam ilyesmire, mert ismertem hugom forró vérét; azt is tudtam,
hogy a következő pillanatban már sajnálni fogja gavalléros
föllobbanását, azért megragadtam zsákmányomat és diadalmasan menekültem
a kertbe.

Ezentúl még féltékenyebben őriztem kincsemet. Az érték, amellyel Vica
szemében bírt, előttem is becsesebbé tette. Ha iskolába mentem, gondosan
elrejtettem, hol a vizeskád, hol valamelyik almárium alá, s mert
észrevettem, hogy távollétemet titokzatos kezecskék arra használják,
hogy vitézemet kikeressék, oly rejteket találtam neki a szénapadláson,
ahová Vica nem férhetett.

Ha a kertben játszottam huszárommal, hugom a kerítésen át bánatos
irigységgel ügyelt minden mozdulatomra…

Szegény Vica! Egész élete alig terjedt egy arasznyira, mégis elég hosszu
volt arra, hogy forró gyermekszíve keresztülszenvedje a sorvasztó vágy,
a bánatos lemondás, a reménytelen szerelem minden nyomorát. Vica
egyszerre beteg lett.

Bevallom, hogy őszintén irigyeltem. Alig ismertem kellemesebb állapotot
a betegségnél: az embernek bekötik fejét, nyakát, ágyba fektetik, nem
kell iskolába mennie, mama, apa kényeztetik, dédelgetik, s ha az ember
elég élelmes, hogy hébe-korba nyöszörögjön kissé, kap narancsot,
datolyát és cukrot.

Engem a nagymamához adtak, a lószőr-vitéz persze velem ment.
Elhagyatottnak éreztem magam a nagymamánál, – meglehet azért, mert Vica
nem volt velem, de meglehet azért, mert az egész házban oly komor,
szinte ünnepies hangulat uralkodott.

A ház közvetlen a templom mögött állott, amelynek hatalmas két gót
tornya belátszott udvarunkra; harangzúgása pedig napközben megremegtette
ablakainkat. Hálószobánk falairól dolmányos, szúrós-tekintetü urak és
hosszunyaku, virágos hölgyek tekintettek le.

Legjobban érdekelt azonban az almáriumon ketyegő régi óra. Csodálatos
egy óra volt ez! A virágos mutatólap alatt inga helyett cifra
aranypillangó lengett ide-oda, a két alabástrom-oszlop között pedig kert
volt, barok kastéllyal, szökőkúttal, piros viasztulipánokkal és
mérgeszöld gyeppel; a kertben egy spanyol lovag állott, tollas barettel
és gitárral. Epedve tekintett a kastély zárt ablakára. Ha az óra ütni
kezdett, akkor kipattant a csúcsíves ablak s egy parányi hölgyecske
jelent meg, aki mereven bólintgatott a fejével. A lovag buzgón kezdte
verni a lantját, a szökőkút hullámos üvegsugara körbe forgott, az óra
belsejéből csodálatosan andalító, ősrégi dallam hangzott. Én pedig
dobogó szívvel és elfojtott lélegzettel néztem ezt a megelevenedett
varázsálmot. De most jut eszembe, hogy Vicáról kell beszélnem! A
nagymama egy nap azt mondta nekem, hogy szegény Vicánk nagyon rosszul
van.

– Ahá! – gondoltam, – tehát nagyon sok cukrot kap?

Délután beállított hozzánk Borka, a szobaleány, s azt mondta, hogy
orvosságért megy és hogy Vica szépen kéret, küldjem el neki a huszáromat
kölcsön, attól mindjárt egészséges lesz.

– A huszáromat, – dadogtam, – a huszáromat? hová is tettem… majd
megkeresem…

Nem tudom, mi rossz szellem bántott. Besiettem a szobába, keblemre
gyömöszöltem a huszárt, átmásztam a kerítésen és kivágtattam a rétre.
Csak akkor éreztem biztosságban a kincsemet, mikor egyedül találtam
magamat a fűzesben. Sokáig csatangoltam az ér partján. Óh, az a Vica!
Nem elég, hogy nem jár iskolába, hogy cukrot kap, még a huszáromat is
akarja? Mikor bealkonyodott, félni kezdtem a magánytól; a régi korhadt
fűzfák a homályban ugrándozó emberalakok és fenyegető szörnyképek
árnyaihoz hasonlítottak.

Amint a huszárral hónom alatt, lelkendezve hazavetődtem, a nagymama
némán és szomorúan ült az udvaron. Nem volt kedvem játszani,
letelepedtem a nagymama mellé. Az udvar virágágyai fölött denevérek és
éji pillangók röpködtek.

A hold korongja fölbukkant a templom tornyai között, a csúcsives
bolthajtások, az áttört, szeszélyes kőcirádák bűvös fényben fürödtek. Ha
a templomot holdvilágban láttam, titokzatos, regényes vágy fogott el.
Képzeletemben bekalandoztam azt a csodálatos kőerdőt, odafönn, hol gót
szörnyek tanyáznak és karcsu kővirágok nyílnak a holdfényben.

Mikor odalenn a kaszárnyában elfujták a takarodót, a búskomor, vontatott
hanghullámok hallatára zsibbadás fogott el s nyomottság vett rajtam
erőt. Talán mégis oda kellett volna küldeni Vicának a lószőr-vitézt?

Éjjel bolondos álmom volt. A zenélő óra kertjében jártam, fejem fölött
az örökké nyughatatlan pillangó lengett föl és alá, a szökőkút
csörgedezett, a zene szólt, de az, aki a lantot verte, az én
lószőr-vitézem volt, a kastély ablakából pedig a kis Vica bólintott alá…
Hirtelen fölijedtem ágyamban, a szobában gyertyafény járt.

– Nagymama! – nyöszörögtem.

– Mi az, fiam?

– A huszárt, a huszárt, oda kell adni Vica-cicának…

A nagymama gyöngéden megcsókolt s elfojtott zokogással mondta:

– Vica-cica a menyországba ment, angyal lett belőle…

Emlékeim itt elmosódnak. Sehogy sem tudom elképzelni, mit éreztem és
gondoltam én akkor. Egy kép azonban tisztán áll szemem előtt, oly
tisztán, mintha nem is húsz év előtt, hanem tegnap láttam volna.

Megint szüleim házában voltam. Forró nyári délután volt. Az udvar telve
volt suttogó idegenekkel, kik kiváncsian nézték az előttünk álló kis
érckoporsót. A nyíló hársfavirágok illatába viaszgyertyák és hervadt
lomb szaga vegyült. A pap halk hangon énekelt, közbe hallatszott a
háztetőn bóbiskáló galambok turbékolása. Én a fekete szalagot néztem,
melyet a szalmakalapomra varrtak; közbe sírtam, mert a mama is sírt.

A mama halálsápadt volt, néha egy elfojtott sikoltás tört ki a melléből.
Ilyenkor görcsösen szorította össze a kezemet, melyet fogva tartott és
én azt hittem, hogy össze kell dőlnie az egész világnak.

Talán mégis jó lett volna Vicának odaadni azt a huszárt?

Mikor másnap ebédhez ültünk, az asztalnál egy hely üres maradt. Apa
kedvetlenül tolta el maga elől a levest, a mama pedig nedves szemekkel
bámult arra az üres helyre.

– Szegény gyermekem, – mondta remegő hangon, – haldoklásában már nem is
ismert rám, folyton valami huszárt emlegetett lázában…

Most már magam is letettem a kanalamat. Most már tisztában voltam azzal,
hogy jó lett volna Vica-cicának odaadni azt a lószőr-vitézt, lelkemben
pedig földerengett a földi boldogság hiú voltának homályos sejtelme.

Husz év multán megint előttem van a lószőr-vitéz, amelyhez a szegény
Vica halálában is hű maradt. Nem tartozom még azokhoz, akik már
leszámoltak az élettel, de talán odaadnám mindazt, amiért küzdök s amit
még remélek a jövőtől, ha még egyszer szemtől-szembe állhatnék Vicával,
odanyujthatnám neki a huszárt és azt mondhatnám neki:

– Nesze, Vica-cica, pattogatott kukorica, – nesze, bizony Isten, igazán
neked adom a lószőr-vitézt!




TARTALOM

  A bujdosó bábúk  3
  Bögöly három felesége  19
  A régi ház pincéje  29
  A majom  41
  A lantos házassága  51
  Anima  61
  Az arany trombita  75
  Gyöngyöm  85
  Kötelesség  107
  A himlő-utca  115
  Kondor a csavargó  133
  Rarámi királyné  145
  Szarkavers  167
  A próbacsendőr  175
  Lószőr-vitéz  191




*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK MESÉK ***


    

Updated editions will replace the previous one—the old editions will
be renamed.

Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright
law means that no one owns a United States copyright in these works,
so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United
States without permission and without paying copyright
royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part
of this license, apply to copying and distributing Project
Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™
concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark,
and may not be used if you charge for an eBook, except by following
the terms of the trademark license, including paying royalties for use
of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for
copies of this eBook, complying with the trademark license is very
easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation
of derivative works, reports, performances and research. Project
Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away—you may
do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected
by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark
license, especially commercial redistribution.


START: FULL LICENSE

THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE

PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free
distribution of electronic works, by using or distributing this work
(or any other work associated in any way with the phrase “Project
Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full
Project Gutenberg™ License available with this file or online at
www.gutenberg.org/license.

Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg™
electronic works

1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™
electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to
and accept all the terms of this license and intellectual property
(trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all
the terms of this agreement, you must cease using and return or
destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your
possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a
Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound
by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person
or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.

1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be
used on or associated in any way with an electronic work by people who
agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few
things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works
even without complying with the full terms of this agreement. See
paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project
Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this
agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™
electronic works. See paragraph 1.E below.

1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the
Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection
of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual
works in the collection are in the public domain in the United
States. If an individual work is unprotected by copyright law in the
United States and you are located in the United States, we do not
claim a right to prevent you from copying, distributing, performing,
displaying or creating derivative works based on the work as long as
all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope
that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting
free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™
works in compliance with the terms of this agreement for keeping the
Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily
comply with the terms of this agreement by keeping this work in the
same format with its attached full Project Gutenberg™ License when
you share it without charge with others.

1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern
what you can do with this work. Copyright laws in most countries are
in a constant state of change. If you are outside the United States,
check the laws of your country in addition to the terms of this
agreement before downloading, copying, displaying, performing,
distributing or creating derivative works based on this work or any
other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no
representations concerning the copyright status of any work in any
country other than the United States.

1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:

1.E.1. The following sentence, with active links to, or other
immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear
prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work
on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the
phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed,
performed, viewed, copied or distributed:

    This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most
    other parts of the world at no cost and with almost no restrictions
    whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms
    of the Project Gutenberg License included with this eBook or online
    at www.gutenberg.org. If you
    are not located in the United States, you will have to check the laws
    of the country where you are located before using this eBook.
  
1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is
derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not
contain a notice indicating that it is posted with permission of the
copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in
the United States without paying any fees or charges. If you are
redistributing or providing access to a work with the phrase “Project
Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply
either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or
obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™
trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted
with the permission of the copyright holder, your use and distribution
must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any
additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms
will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works
posted with the permission of the copyright holder found at the
beginning of this work.

1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™
License terms from this work, or any files containing a part of this
work or any other work associated with Project Gutenberg™.

1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this
electronic work, or any part of this electronic work, without
prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with
active links or immediate access to the full terms of the Project
Gutenberg™ License.

1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary,
compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including
any word processing or hypertext form. However, if you provide access
to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format
other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official
version posted on the official Project Gutenberg™ website
(www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense
to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means
of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain
Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the
full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1.

1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying,
performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works
unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing
access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works
provided that:

    • You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from
        the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method
        you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed
        to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has
        agreed to donate royalties under this paragraph to the Project
        Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid
        within 60 days following each date on which you prepare (or are
        legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty
        payments should be clearly marked as such and sent to the Project
        Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in
        Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg
        Literary Archive Foundation.”
    
    • You provide a full refund of any money paid by a user who notifies
        you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he
        does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™
        License. You must require such a user to return or destroy all
        copies of the works possessed in a physical medium and discontinue
        all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™
        works.
    
    • You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of
        any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the
        electronic work is discovered and reported to you within 90 days of
        receipt of the work.
    
    • You comply with all other terms of this agreement for free
        distribution of Project Gutenberg™ works.
    

1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project
Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than
are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing
from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of
the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set
forth in Section 3 below.

1.F.

1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable
effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread
works not protected by U.S. copyright law in creating the Project
Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™
electronic works, and the medium on which they may be stored, may
contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate
or corrupt data, transcription errors, a copyright or other
intellectual property infringement, a defective or damaged disk or
other medium, a computer virus, or computer codes that damage or
cannot be read by your equipment.

1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right
of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project
Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project
Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project
Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all
liability to you for damages, costs and expenses, including legal
fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT
LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE
PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE
TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE
LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR
INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH
DAMAGE.

1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a
defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can
receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a
written explanation to the person you received the work from. If you
received the work on a physical medium, you must return the medium
with your written explanation. The person or entity that provided you
with the defective work may elect to provide a replacement copy in
lieu of a refund. If you received the work electronically, the person
or entity providing it to you may choose to give you a second
opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If
the second copy is also defective, you may demand a refund in writing
without further opportunities to fix the problem.

1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth
in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO
OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT
LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied
warranties or the exclusion or limitation of certain types of
damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement
violates the law of the state applicable to this agreement, the
agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or
limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or
unenforceability of any provision of this agreement shall not void the
remaining provisions.

1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the
trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone
providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in
accordance with this agreement, and any volunteers associated with the
production, promotion and distribution of Project Gutenberg™
electronic works, harmless from all liability, costs and expenses,
including legal fees, that arise directly or indirectly from any of
the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this
or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or
additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any
Defect you cause.

Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™

Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of
electronic works in formats readable by the widest variety of
computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It
exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations
from people in all walks of life.

Volunteers and financial support to provide volunteers with the
assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™’s
goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will
remain freely available for generations to come. In 2001, the Project
Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure
and permanent future for Project Gutenberg™ and future
generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see
Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org.

Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit
501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the
state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal
Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification
number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by
U.S. federal laws and your state’s laws.

The Foundation’s business office is located at 809 North 1500 West,
Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up
to date contact information can be found at the Foundation’s website
and official page at www.gutenberg.org/contact

Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg
Literary Archive Foundation

Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread
public support and donations to carry out its mission of
increasing the number of public domain and licensed works that can be
freely distributed in machine-readable form accessible by the widest
array of equipment including outdated equipment. Many small donations
($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt
status with the IRS.

The Foundation is committed to complying with the laws regulating
charities and charitable donations in all 50 states of the United
States. Compliance requirements are not uniform and it takes a
considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up
with these requirements. We do not solicit donations in locations
where we have not received written confirmation of compliance. To SEND
DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state
visit www.gutenberg.org/donate.

While we cannot and do not solicit contributions from states where we
have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition
against accepting unsolicited donations from donors in such states who
approach us with offers to donate.

International donations are gratefully accepted, but we cannot make
any statements concerning tax treatment of donations received from
outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.

Please check the Project Gutenberg web pages for current donation
methods and addresses. Donations are accepted in a number of other
ways including checks, online payments and credit card donations. To
donate, please visit: www.gutenberg.org/donate.

Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works

Professor Michael S. Hart was the originator of the Project
Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be
freely shared with anyone. For forty years, he produced and
distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of
volunteer support.

Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed
editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in
the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not
necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper
edition.

Most people start at our website which has the main PG search
facility: www.gutenberg.org.

This website includes information about Project Gutenberg™,
including how to make donations to the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to
subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.