Az élet kapuja : Elbeszélés

By Ferenc Herczeg

The Project Gutenberg eBook of Az élet kapuja
    
This ebook is for the use of anyone anywhere in the United States and
most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions
whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms
of the Project Gutenberg License included with this ebook or online
at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States,
you will have to check the laws of the country where you are located
before using this eBook.

Title: Az élet kapuja
        Elbeszélés

Author: Ferenc Herczeg

Release date: January 4, 2025 [eBook #75035]

Language: Hungarian

Original publication: Budapest: Singer és Wolfner, 1920

Credits: Albert László from page images generously made available by the Hungarian Electronic Library


*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK AZ ÉLET KAPUJA ***


HERCZEG FERENC

AZ ÉLET KAPUJA

ELBESZÉLÉS

BUDAPEST, 1920

SINGER ÉS WOLFNER KIADÁSA

VI., Andrássy-ut 16.

_Minden jogot, a fordítás jogát is fenntartjuk._

_Copyright by Singer & Wolfner, Budapest 1920._

BUDAPESTI HIRLAP NYOMDÁJA




1.

Kanyargó utcasikátoron nyurga bérházak ágaskodnak, agyonfoltozott,
vakmerően egymás fölé tapasztott emeletekkel, érthetetlen
ablaknyílásokkal, fecskefészek-erkélyekkel, melyeket tarka, száradó
rongyokkal lobogóztak föl. A földszinten füstös barlangok feketélnek; a
házak úgy zsonganak a sok embertől, mint a vadméh-fészek.

Egy homályos oduban, karvastagságu, rozsdás rács mögött, gyertyák égnek
a véres szentkép előtt. Odébb magas, fekete kerítésfal vonul, amely
ellenségesen vicsorítja vastüskéit. Egy rácsos kapun keresztül
sárgatestü márványasszonyt látni sötétzöld bokrok között.

Óriás, néma gót palota, recés oromzattal, dölyfös kőtoronnyal, keskeny
ablakrésekkel. Ez a palota hideg, komor és rossz-szagú, mint valami
ragadozó állat elárvult barlangja.

Megint bérházak. Az utca oly ijesztően megszűkül, hogy az égből alig egy
rőfnyi sáv látható.

És egyszerre, az élet zajongó tengerében, néma szigethez érünk:
folyondáros, csonka kőoszlopok keretéből egy halott városrészbe látunk,
egy ezeréves titáni romvárosba, hol rettenetes mélységek ásítoznak és
összezúzott boltívek hosszú sora kapaszkodik egymás fölé, mint egy
gigantikus színház páholyai.

Azután váratlanul egy nemes és előkelő vonalú kis palota bukkan elő,
nyitott loggiáival, arany alapon égőszínű falfestményeivel. Ilyen
házakat építenek mostanában az ifjú mesterek, akik megmámorosodtak az
antik művészettől.

És megint bérházak, romok, paloták, megint kápolnák, boltok, csapszékek.
A távolságban recés ormú vártornyok, egyik a másik mellett, mint egy
fölizgatott emberi gyülekezet fenyegető öklei, a párás láthatáron
kupolák, keresztek, oszlopok, annyi oszlop, mint hajóárboc a kikötőben,
és templomtornyok erdeje. És egészen künn valami hallatlanul
fantasztikus, elképzelhetetlenül kolosszális rom. És taliganyikorgás,
üllőcsengés, szamárordítás, veszekedő basszushangok, mérges sipítozás…
Néha belekondul egy harang, néha álmos trombita szól a távolból, néha
énekhangok foszlányait hozza magával a szél.

És a színek, vonalak és hangok hullámzó és örvénylő tengerére komor
fenséges biborpára borul, amelyben évezredek korhadó dicsőségének
atomjai tüzelnek és ez mindent egybefoglal, kibékít, megaranyoz,
fölmagasztal.




2.

Enyhe, téli nap van, délben a ragyogó égboltozatról édes verőfény
özönlik alá a szent városra.

A főutca – a régiek via lata-nak nevezték, de mióta a szentatya
megengedte a farsangi lófuttatásokat, márcsak korzó a neve – a főutca
napos oldalán sűrű sorokban ácsorognak az emberek. Strigonio
kardinálisnak, a konstantinápolyi patriarkának ünnepi bevonulását
várják.

Azt beszéik, hogy Strigonio vitézei unikornisokon és elefántokon fognak
nyargalni, azonkívül valószínűnek látszik, hogy sok pénzt fognak a
quiritesnek szórni, ami mindenképpen kellemes volna, a patriarka úrnak
pedig meg nem ártana, lévén ő olyan gazdag, hogy otthon az istállóit is
arany kövekkel rakatja.

Az előkészületekből látható, hogy a pápa őszentsége meg akarja becsülni
messziről érkező vendégét, aki Krisztus helytartója után rangban az
egyház első papja.

A szentatya legkedvesebbik öccsét, Rovere Francesco Máriát, Urbino
hercegét és hat kardinálisát küldte a porta del Popolo elé.

Az ifjú herceg az imént ügetett végig a korzón büszkén, délcegen, a
saját fontosságának örülve; arany vértet és arany sisakot viselt,
amelynek olyan formája volt, mint a koronás oroszlánfejnek. Előtte
nyurga fullajtárok rohantak, akik botokkal söpörték el az utat elálló
rómaiakat.

A főtisztelendő biborosok egyenkint jöttek, palotatisztek, testőrök és
díszruhás szolgák fényes üstökös farkát vonszolván maguk után. Aranyos
szerszámu öszvéreken ültek és aki térdet hajtott előttük, azt
megáldották.

A legdíszesebb kisérettel járt a híres Medici Giovanni. Előtte tizenkét
pár apród lépkedett, valamennyi hermelinprémes, rózsaszín selyemruhában,
mellén a Mediciek golyóbisos cimerével; a gyémántoktól ragyogó fehér
öszvére nyomában páncélos lovasok csörömpöltek.

Ez a szeliden mosolygó, békaszemü, pohos kis kardinális arról nevezetes,
hogy több adóssága van, mint Itáliában bárkinek. Azt is beszélték róla,
hogy Styxre szokott esküdni és hogy palotájában, képfaragók és
lantpengetők társaságában, olykor pogány áldozatokat szokott bemutatni
Apollo és Minerva tiszteletére. De ezt inkább dicséretképpen mondták,
mert a főtisztelendő úr klasszikus műveltségének bizonyítéka volt.

Midőn Giovanni úr a nevezetes templom elé ért, amelyet egykor azért
építettek, hogy megszabadítsák a városrészt a Nero hamvai körül
szálldosó gonosz démonoktól, a szemben levő kis Sciarra-palota loggiája
alatt mélyen meghajolt néhány ember. Medici ekkor a kövérkés fehér kezét
áldóan fölemelte, pufók arcát pedig nőiesen bájos mosoly derítette föl.

A loggia alatt valóban szép társaság volt együtt. A palota mostanában
Fiamettáé volt, akiről sokan azt tartották, hogy az isteni Imperia korai
halála óta ő a szent Róma legkecsesebb és legműveltebb kurtizánja.

A sokat magasztalt és sokat megkönnyezett Imperiát persze nem érte utól
sem ő, sem más halandó nő. Egy elmés férfitől ered a mondás, hogy két
isten ajándéka tette naggyá Rómát: Mars az Imperiummal, Vénus az
Imperiával. Az aranyszőke Imperia, akit Rafael mester kétszer is
lefestett és akihez százával írták a latin elegiákat és az olasz
szonetteket, mindössze csak huszonhat évet élt és ma már Szent Gregoria
kápolnájában alszik, ékes márványmű alatt, amelynek fölírása pompázó
szavakkal dicsőíti a leghíresebb „Cortisana Romana“ emlékét.

De azért Fiametta remek teremtés volt. Legfölebb azt lehetett volna
rajta kifogásolni, hogy a haja nem aranyszőke, miként a divat követeli,
hanem mahagóniszínű. A bőre azonban olyan finom volt, hogy egyik
tisztelője azt mondhatta róla: ha vizet iszik, a húsán keresztül látszik
a víz csillogása. A termete pedig olyan tökéletes, amilyen csak egy
huszonkét éves nápolyi nőé lehet.

Ami a műveltségét illeti: ha nem is tudott verseket rögtönözni, mint
Imperia, mégis folyékonyan beszélt latinul, amellett ismerte a
filozófusokat, elragadóan szavalta Ovidiust, könyv nélkül tudta
Petrarcát, gyönyörűen énekelt és mesterien játszott a lantján.

Fiametta, mint mindig valahányszor a nyilvánosság előtt mutatta magát,
művészi pompával vette körül magát, melynek hatásait aprólékosan
kiszámította.

A loggia korlátját ázsiai selyemszőnyegekkel rakatta meg, a faliveket
pedig flamand függönyökkel ékesítette. Egy tucat inas és komorna
forgolódott körülötte, valamennyi világosszínü selyembe öltöztetve, hogy
kellő keretet adjanak az úrnő sötétprémes bársonyköntöséhez, amely
viszont Fiametta arcának fehér színét emelte érvényre. Kellemes
színfoltként tarka nagy papagály ült a loggiában és egy cinnober ruhás
kis szerecsen fiú, Fiametta kedves agarával az ölében.

A szép hölgynek három férfi vendége volt, akik vele együtt akarták
végignézni a patriárka bevonulását.

Az első és legnevezetesebb a híres Chigi, a nagy Agostino, a Szentlélek
bankárja. Erről a ragyogó szemű és kampósorrú férfiról, aki diszkrét
eleganciával mindig olajzöld vagy sötétbarna ruhákba öltözött, azt
beszélték, hogy ő a világ leggazdagabb embere.

Londontól Konstantinápolyig mindenütt voltak bankházai. Midőn II. Julius
pápa négyszázezer aranyon elzálogosította nála a tiaráját, a Szentlélek
bankárja már megengedhette magának, hogy ne fogadjon el kamatot.

Chigiről azt mondták, úgy szerzi a pénzét, mint egy kereskedő és úgy
költi, mint egy király. Kardinálisok voltak a barátai, a szent atya is
gyakran ült terített asztalánál és a művészeknek és tudósoknak sohasem
volt megértőbb és bőkezűbb pártfogója, mint ő.

Imperiáról köztudomású volt, hogy Chigi barátnője, Fiametta pedig, aki,
úgy látszik, mindenben Imperia nyomdokaiba óhajtott lépni, ugyancsak
Chigi bőkezűségének köszönhette palotáját és fejedelmi háztartását.

A másik vendég tisztelendő Cardulo volt, sokat utazott jeles tudós,
apostoli nótárius, a Vatikán bizalmas diplomatája. Róla mindenki tudta,
hogy szent életű pap; Fiametta iránt önzetlen barátságot érzett, a házát
pedig főleg az ott megforduló tudós és előkelő férfiak kedvéért
látogatta.

A harmadik vendég egy feltünően csinos és merész külsejű ifjú volt,
akiről csak annyit lehetett tudni, hogy a Vico Hannibal névre hallgat,
hogy a kardja könnyen kijár a hüvelyéből és hogy mindig pénzre van
szüksége. Ő maga olyasmit szeretett volna a világgal elhitetni, hogy
törvénytelen leszármazottja a vicoi híres zsarnokoknak, akiket IV. Eugen
idejében olyan kegyetlen módon kiirtottak. Ezt azonban senki sem hitte
el neki, a beszédje után inkább nápolyi kalandornak tartották. Némelyek
szerint a Colonnák kéme, mások szerint az Orsiniek brávója lett volna;
de hiszen a campagnai mágnások kártyáiba még senki sem látott.

Annyi bizonyos, hogy Vico szélkakas volt, de mivel szépen játszotta a
violon d’amour-t, mindenütt szívesen látták, még a főtisztelendő urak
palotáiban is.

Fiametta udvarába Chigi Agostino révén jutott. Minden gazdag embernek és
minden nagyúrnak vannak ilyen titokzatos összeköttetései. Hannibal úr
különben kissé udvarolt is Fiamettának, de csak mértékkel, néhány
szonett erejéig, nehogy megbántsa a bankárt, aki egyébként nem is volt
féltékeny természetü.




3.

A loggia alatt most éppen a várva-várt patriárkáról beszélgettek.

– Török vagy görög ember főtisztelendő Strigonio? – kérdezte Hannibal
úr.

– Egyik sem, mert magyar, – válaszolt a bankár. – A konstantinápolyi
patriarkátus csak cím. A szentatya szokta kitüntetésképpen adományozni,
amióta a keleti egyház eretnekké lett. Strigonio nem is a patriarkának,
hanem székvárosának neve. Strigonium – Esztergom híres város
Magyarországon. Hogy mi a patriarka tulajdonképpeni neve, azt nem tudom,
de Cardulo barátunk talán tudja, ő nagy tudós és többször járt
követségben Magyarországon.

Erre megszólalt a prelátus:

– A kardinális neve: Bakócz Tamás de Erdőd.

– Úgy mondják, nagyon gazdag? – érdeklődött Hannibal.

– Talán nem olyan, mint Chigi úr, de mindenesetre Európa egyik
leggazdagabb embere. Sok nagy egyházi javadalma van, de Bakócz amellett
még nagyszerű pénzszerző is.

– És hogyan szerezte a pénzét?

– Az ipart és a kereskedelmet, amelynek Itália a hatalmát köszönheti,
Magyarországon megvetik. De van ott a vagyonszerzésnek egy különös
módja, amelyet egyébként nálunk is ismernek: az örökbefogadás.
Gyermektelen, gazdag emberek, akik békességben akarják eltölteni
vénségüket, egy-egy nagy emberre testálják vagyonukat, aki aztán
holtukig megvédi őket a hatalmaskodók ellen. Bakócz Tamás nagy mestere
annak, hogy kiszimatolja az országban és megnyerje magának az ilyen
örökhagyókat.

Hannibal elnevette magát.

– Ha pedig sokáig várat magára az örökség, akkor egy kis fehér porral
sietteti a lebonyolítást?

Cardulo a fejét rázta.

– Valljuk be, ez inkább római divat volt, a Borgiák idejében, de
Magyarországon sohasem hallottam ilyen esetet. Emberölés, rablás ott is
sűrűn esik a jobb körökben, de orgyilkosság nem. Ez különösnek látszik,
de igaz.

– Úgy hirlik, a patriárka a pápai trónra pályázik? – kérdezte Chigi.

Cardulo igenlően bólintott.

– Bizonyára azért is tette meg a nagy útat, mert megtudta, hogy a
szentatya gyöngélkedik.

Hannibal olasz vére egyszerre megpezsdült.

– Még csak az kellene, hogy megint valami barbár legyen a mi pápánk!

A bankár azonban nem osztotta az ifjú úr hazafias felháborodását.

– Talán igazságtalanság, hogy mi barbárnak nevezünk mindenkit, aki nem
született az Alpeseken innen. Én jól emlékszem, hogy ifjabb éveimben
egész Itália tele volt egy dicső magyar királynak, Korvin Mátyásnak
hirével. Egy nép, amelynek ilyen fia van, nem lehet barbár.

Hannibál nem válaszolt, egyébként nagy kötekedő volt, de az ilyen gazdag
urakkal szeretett egy véleményen lenni. De helyette megszólalt
tisztelendő Cardulo.

– Bocsásson meg, Agostino uram, de ezúttal Vico barátunk pártjára kell
állanom, bár meglehet, hogy én más okból nevezem barbároknak a
magyarokat, mint ő. Én szentatyánk parancsából több ízben is jártam
Magyarországon és tanulmányoztam annak az érdekes népnek történetét.
Tudom, hogy Mátyás király dicsőséges hadvezér és nagyszerü diplomata
volt; hogy mennyit tett a tudományok és művészetek érdekében, azt a
magam szemével is láttam. Mert jártam a budai, visegrádi és tatai
palotákban és kertekben, láttam a páratlan királyi könyvtárat és a
gazdag gyüjteményeket. Mindezt láttam és kellően megcsodáltam. Valamit
azonban hiába kerestem Magyarországon, pedig szerintem éppen ezen
fordul, hogy barbár-e egy nép vagy sem.

– És mi az? – kérdezte Fiametta, aki nagy figyelemmel hallgatta a vitát.

– A polgárok együttes erőkifejtésének nagy alkotásai, amelyekkel
Veneziában, Firenzében, Genovában és a legkisebb itáliai fészekben is
találkozik az ember.

– És mi következik ebből? – kérdezte Fiametta.

– Azoknál a népeknél, amelyeket barbároknak szoktunk nevezni, csak
egyes, kivételes férfiak lelkében él az isteni szikra, a polgárok
tömegében azonban nincs meg a közhasznú alkotások vágya. Egy-egy nagy
uralkodó vagy államférfi ott meg tudja adni országának a műveltség külső
mázát, de ha meghal a nagy ember, akkor lepattan a máz és megint
előbukkan az ősi barbárság. Ezért van, hogy az ilyen népek történetében
ismeretlen fogalom az állandó haladás, amely például az itáliai
városokban véres polgárháborúk és ellenséges dúlások idejében sem akad
meg teljesen és ezért van, hogy barbár népeknél a nagyszerü föllendülés
egy-egy rövid korszakára mindig a mélységes hanyatlás korszaka
következik.

– Komoly pápajelölt egyáltalában ez a magyar kardinális? – kérdezte
Agostino úr, akit nagyon érdekelt mindaz, amit hallott.

– Ebben az órában ő a legkomolyabb, az egyetlen komoly, – válaszolt a
prelátus. – Venezia a csillagokat is lehozná az égből a magyarok
kedvéért, csak Dalmáciát ne követeljék tőle vissza; hiszen a
patriarkátust is a köztársaság erőszakolta ki Bakócznak. A lengyelek és
csehek az ő hű csatlósai. Maximilián császár pedig már írásban lekötötte
magát neki.

– Ez ugyan nem jelent sokat. A császárnak két arca van, mint Janus
istennek és már olyan skandalózus kijelentést is tett, hogy maga ül
Szent Péter székébe. De mi van a franciákkal, a spanyolokkal?

– A francia királynak minden pápa jó, csak olasz ne legyen, a spanyolnak
pedig mindenik jó, ha nem francia.

– És a római biborosok? – kérdezte Chigi, akit ez a dolog mindjobban
érdekelt.

Cardulo kissé elgondolkozott, majd habozva mondta:

– Ugy hírlik, Rómában is akadnak barátai…

(Ha akarta volna, többet is mondhatott volna erről; mert midőn tavaly
Budán járt, éppen maga Cardulo vitte el Bakócznak több kardinális
igéretét.)

– Nekem azt mondta Pasqualigo, a signoria magyarországi követe, – kezdte
megint Chigi, – azt mondta, a patriárka aligha fog a tiarára vágyakozni,
mert hiszen már hetven éves ember és otthon, a maga hazájában, ő pápa
is, király is egy személyben, – minden, ami csak lenni akar.

– Ez igaz, – válaszolt Cardulo, – de Pasqualigo mester elfelejti, hogy
van egy különös ok, amely nemcsak Bakóczra, de egész nemzetére nézve
életkérdéssé teszi, hogy ezuttal magyar főpap kezébe kerüljenek Szent
Péter kulcsai.

– És mi az?

– A patriárka élesszemű úr és világosan látja, hogy a magyarság
előbb-utóbb, talán már egy-két évtizeden belül, élet-halálharcát fogja
megvívni a törökkel. Kétségtelen, hogy a harc, az ország mostani züllött
állapota mellett, a magyar birodalom megsemmisülésével fog végződni.
Ettől a sorstól csakis az összes keresztény fejedelmek ligája menthetné
meg. A ligát pedig csak _egy_ uralkodó tudná összehozni: a szentatya. A
Vatikánban sok szó esett már erről, mindenki vallja, hogy a nagy ligát
meg kell csinálni, de eddig még egyik pápa sem csinálta meg, mindegyik a
maga itáliai bajával volt elfoglalva. A nagy Julius urat is egy-egy
romagnai város sorsa jobban aggasztja, mint egész Magyarországé és azt
nem is lehet rossznéven venni, hiszen olasz ember. Ha azonban magyar
főpap ül Szent Péter székében, akkor a török kérdés lesz a vatikáni
politika tengelye és a liga máról holnapra meg is lesz, Magyarország
pedig megmenekül. Azt lehetne mondani: a magyarok ma az Élet Kapujában
ülnek. A kapun túl van az ő nemzeti jövendőjük, a kapun innen a pogány
rabság, a nyomorúság, a pusztulás. Ezt a kaput csak Szent Péter
kulcsaival lehet megnyitni. Ezért fog Bakócz Tamás mindent elkövetni,
hogy kezébe kapja a szent kulcsokat.

Talán még folytatták volna a beszélgetést, ha a porta del Popolo felől
ágyúlövés és harsány trombitariadó nem hallatszik.

Fiametta kikönyökölt a korláton és egyszerre önkéntelenül is tapsolni
kezdett.

– Madonna, ez szép, ez gyönyörü! – kiáltotta bájos izgalommal.




4.

A bevonulás képe valóban szemkápráztatóan fényes lehetett.

Az akkori római krónikaírók lelkiismeretesen rovásra vették a parádés
menet minden részletét, mintha fontos állami aktus volna, és így mi is
tudjuk, hogy a menetet három, talpig ezüsttel vértezett zászlótartó
nyitotta meg, címeres csótáru paripákon, a magyar királyság, az
esztergomi érsekség és a konstantinápolyi patriárkátus
selyem-lobogóival.

A zászlósok után negyven megrakott öszvért tereltek, a patriárka
címerével ékes, egyformán fehér-sárga csíkos takarók alatt. (A
Bakócz-cimer kocsikerékből kinövő szarvast ábrázol; a kerék kevélyen
alázatos emlékeztető a patriárka bognár apjára.)

– Hozzák az aranyat! – susogta ájtatosan a nép.

Az öszvérek után, cimeres bibortakarók alatt, ötven vezetéklovat hoztak.
Ilyen könnyü, tüzes, acélinu állatokat talán Nagy Lajos király ideje óta
sem láttak Itáliában.

Azután kétszáz huszár lovagolt, piros-fehér kis lobogóval a kopja
hegyén. A mellükön olyan gazdag volt az ezüst sujtás, hogy nem lehetett
látni a posztó szinét, a süvegről hátrakunkorodó structolluk pedig
lapockájukat verdeste. A magyarok köntöse Mátyás király ideje óta nem
különbözött sokat az olaszokétól, a magyar süvegről azonban azt mondták
a rómaiak, hogy a formája _bizzarro_.

A huszárok nyomában harminc, aranyruhás, hermelinnel prémezett magyar úr
vonult egy csapatban, a patriárka rokonai és főrangú barátai. Voltak
köztük pirosképü öregek, kiknek fehér szakálla a mellükre omlott és
voltak villogó szemű ifjak. A rómaiak közt hire ment, hogy ezek mind
fejedelmi személyek.

A krónikaíróknak feltünt, hogy a magyarok igen kedvelik az igazgyöngyöt,
némelyek közülök nemcsak a köntösüket, hanem a nyeregszerszámukat is
telivarratták vele. Az is feltünt, hogy a csizmájuk szárát is arannyal
himeztették, ami más népnél nem volt szokásban és hogy a ruhájuk jobb
ujján gazdagabb volt a sujtás, mint a balon, mintha az egyiket többre
becsülnék a másiknál.

Az urakat Urbino herceg és a római biborosok menete követte, a
főtisztelendő urak megint egyenkint kocogtak, palotatisztjeik
kiséretében, mintha haragot tartanának egymással.

Egyszerre felujjongott az utca népe, melyet elragadott a nagyszerü
látványosság:

– Strigonio! Ungheria!

Bakócz Tamás, hosszan leomló biborosi palástjával, nagycsontú, pompás,
sárga paripán ült. Jobbról-balról egy-egy kardinális kisérte.

Bár már a hetven esztendő körül járt, a széles vállával, a kurta
vadkannyakával és a simára borotvált, barnapiros arcával még ép és
kemény férfi benyomását tette. Szúrós tekintetű, sárga szeme volt, az
állkapcsa pedig olyan nagy és erős volt, mintha fel akarná falni az
egész világot. Furfangos és durva kis parasztorra volt, jobbágysorban
élt édesapjának talán egyetlen öröksége.

Egy szegény asszonyt, aki a kiváncsi nézők közt állott, annyira
megigézett az áldást osztó gesztusával, hogy odarohant a lovak közé és
Bakóczhoz emelte gyermekét. Talán hogy azt remélte, a patriárka érintése
szerencsét fog hozni.

Bakócz rátette hatalmas medvemancsát a kisded fejére, majd egy
aranygyürüt húzott le ujjáról és odaadta az asszonynak, ami óriás módon
felszöktette népszerüségét a közemberek szemében.

Chigi egy pillanatra sem vette le kutató tekintetét a patriárka arcáról.
Most halk szóval odafordult Cardulóhoz:

– Jupiterre mondom, ebből a magyar papból több akaraterőt nézek ki, mint
az egész mostani kardinális-kollégiumból. Vajjon tud-e bánni a pénzével?

– Tud bánni, jól tud bánni, – mormogta a diplomata.

És mélán visszagondolt a Szent László-aranyakkal telt kupára, amelyet
utolsó magyarországi útja alkalmával kapott Bakócztól „barátságos
emlékezetül“. (A visszaemlékezés azért volt méla, mert az ajándékból ma
már csak az ezüst kupa volt meg.)

A fölényes elméjü bankárt különben egy pillanatra sem kápráztatta el a
hallatlan pompa, melyet a bevonuló magyarok fitogtattak. Tudta, hogy ez
alapjában szegény nép, amelynek királyai nemcsak a városaikat, de olykor
az asztali ezüstjöket is zálogba adják.

Ezeknek minden gazdagságuk a termőföldjük és a jobbágyságuk, amelyek a
politikai hatalommal együtt körbe járnak az egymás közt versengő,
egymásután feltörtető és lehanyatló családok közt.

A Szentlélek bankárjának pápajelöltje egyébként Medici Giovanni volt.
Részben okos számításból, mert a Chigi-ház többet várhatott volna a
Mediciek hálájától, mint Bakóczétól, de részben igaz meggyőződésből,
mert főtisztelendő Giovanni a klasszikus tudományoknak és művészeteknek
épp olyan rajongó imádója volt, mint maga Chigi Agostino és az ilyen
embereket akkoriban valamely titkos testvéri szövetség fűzte egymáshoz.
A vallásos szempont a bankárt épp oly kevéssé izgatta, mint Medicit vagy
akár Bakóczot.

De azért Agostino úrnak, aki barátja volt minden nagyszabásu
vállalkozásnak, mégis csak imponáltak ezek a barbárok, akik
fölkerekedtek homokos pusztáikból, magukra vették cifra ünneplőiket és
kitartó elszántsággal idelovagoltak, hogy megküzdve előttük ismeretlen
hatalmakkal, megkerítsék maguknak Szent Péter kulcsait.

Ha kezükbe kapják a szent kulcsokat, akkor megnyilik számukra az Élet
Kapuja, amelyről Cardulo beszélt, és akkor az ő ismeretlen, árnyékba
borult hazájuk talán állandóan beléjut az éltető napfénybe, amelyből
eddig csak egy-egy eltévedt sugár jutott neki. És akkor talán végleg
kimenekszik a barbárság posványából is.

És nem is lehetetlen, hogy el fogják érni céljukat…

A menet azalatt már elvonult a loggia alatt. A patriárka nyomában még
vagy harminc magyar pap lovagolt egyházi díszben, öten-hatan közülök
püspöki mitrát viseltek. A sereget újabb huszárcsapat rekesztette be.

De közben valami kis rendetlenség történt éppen Fiametta háza előtt. Az
egyik pap alatt – igen fiatal ember volt, bár infulát viselt a fején és
nagy arany feszületet tartott keztyüs kezében – megbokrosodott a ló.

A táltos az alföld délibábos magányából került ide és szegény lóesze
megzavarodott attól, amit a via lata-n tapasztalt. Rugott, toporzékolt,
felágaskodott, kétlábon járt és dühös kétségbeeséssel erőlködött, hogy
levesse lovasát. Ez ugyan semmiképpen sem sikerült neki, de attól
lehetett tartani, hogy lovasával együtt hanyatt fog vágódni.

A bámészkodók szétrebbentek, Fiametta is megijedt és halkan elsikoltotta
magát. A lovas feje ott táncolt alig két rőfnyire az ő arcától. A lovas
rávetette ragyogó szemét és ifjú arcán valami bájos, zavart mosoly
villant meg. Az iskolás fiu alamuszi mosolya volt. Közbe gyerekesen
meggörbítette a száját, mintha azt akarná mondani:

– Ugyan – szót sem érdemel!

Fiametta megértette a grimászt és maga is elnevette magát, a fehér szép
keze pedig, amellyel ijedtében el akarta takarni a szemét, szétnyujtott
ujjakkal megállott a levegőben.

Mind a ketten elpirultak, a leány is, a pap is. A pap aztán hamarosan
végzett a sárkányával; a feszület arany nyelével – Isten bűnéül ne
rójja! – keményen a két füle közé vágott, közbe furcsa torokhangon
morgott valamit az ő magyar nyelvén, ami egy cseppet sem hangzott
imádságnak. Rövid küzdelem után a remegő állat megértette, hogy kettőjük
közül ki az úr.

A lovas gyerekes kandisággal még egyszer visszatekintett a loggiára,
majd hajlékony derékkal és repülő palásttal a menet után vágtatott, ahol
beállott megint a sorba.

– Ennél a szent embernél derekabb istállómestert még keveset láttam
életemben, – szólt elismeréssel Hannibal.

Cardulo mosolygott.

– Vértesi Tamásnak hívják. A patriárka nővérének fia. Keresztfia és
legkedvesebbik rokona Bakócznak, mondhatnám egyetlen kedves rokona.

– Ha Bakócz pápa lesz, akkor ebből a fiúból kardinálist csinál, –
vélekedett Vico.

– Belőle sohasem lesz kardinális, nem akar pap lenni; tőle hallottam
Esztergomban. Minden ízében katona.

– De hiszen máris püspök? – vetette közbe Fiametta.

– Dehogy az, még nem is fölszentelt pap, csak cimzetes apát. Valami
infulás kis javadalma van, amely után pár száz aranyat kap, de a
patriárka úr nem veti ki hálójából az apró halakat sem.

– Apátúrnak ugyan fiatal, – mondta Fiametta.

– Estei Hippolit hatéves korában Magyarország hercegprimása volt…

Hannibal azt mondta:

– Szóval, ha a fiatal úr nem akar biboros lenni, akkor majd a
szentegyház gonfaloniere-je lesz és valamelyik romagnai város hercege.

Ekkor megszólalt Chigi Agostino:

– Érdekel ez a fiatal ember, szívesen megismerkedném vele.

Cardulo meglepetten nézett a bankárra, majd csendes mosollyal mondta:

– Ennél ugyan semmi sem könnyebb. Elég jól ismerem, némi vonzalmat
mutatott irántam, mikor Esztergomban találkoztunk. Alkalmilag elviszem a
Chigi-palotába.

A Szentlélek bankárja a fejét rázta.

– Nem, inkább ismertesse meg Hanniballal, ő majd tudni fogja, mi a
teendője.

Fiametta fehér arca ekkor rózsás lett.

Agostino úr olyan férfi volt, aki nem lepette meg magát az eseményekkel.
Amióta Sienából Rómába telepedett, három pápa váltotta fel egymást Szent
Péter székén és bár közülök ketten, Borgia Sándor és a mostani Rovere
Julius, halálosan gyülölték egymást, Chigi Agostinoban valamennyien
föltétlenül megbíztak.

Nemsokára talán megint összeül a konkláve. Ha Medici lesz az új pápa, –
amire ugyan nincs sok kilátása, mert még nagyon fiatal, mindössze csak
harminchat esztendős – de ha Medici lesz a pápa, akkor tudni fogja, hogy
ezt némi részben Chigi Agostino buzgólkodásának is köszönheti. Ha
azonban Isten mégis úgy akarná, hogy ez az eszes és erős barbár üljön
Szent Péter székébe, akkor nem szabad ellenséget látnia Chigi
Agostinoban. Szóval: óvatosságra lesz szükség.

A magyarok vakítóan fényes zarándok csapatja időközben a campo dei fiori
felé igyekezett.

Miközben végigvonultak a bámész embersorok között, a keleti lovasnépek
büszke és szándékos egykedvüségével ültek nyergükben. Nem mutattak semmi
meglepetést, körül sem igen néztek, mintha az volna a világon a
legtermészetesebb dolog, hogy ők a pusztai lovaikat végigjártassák Róma
utcáin.

Pedig a valóságban mindannyian nyugtalanok voltak. Vártak valamit.
Minden fordulónál, minden utcasarkon növekedő izgalommal, szinte
rettegve várták, hogy a szent város leleplezze előttük a nagyszerű
titkot, amelyet magába zár. A nagyszerű, az ősi titkot, amely Róma
nevével ünnepélyesen és a csillagokat megremegtetve végigkondul a
világon, mint egy óriás harang szava.

De végül is nyeregből kellett ugraniok a reggioi kardinális palotája
előtt, melyet Bakócz Tamás a szomszéd házzal együtt kibérelt.

Ez pedig az Ur születésének 1512-ik esztendejében, Boldogasszony havának
26-ik napján történt.




5.

Midőn II. Julius megtudta, hogy az esztergomi kardinális Rómába érkezik,
keserű mosoly vonult végig férfias, komor arcán.

– Ugy látszik, rossz bőrben vagyok, már vonulnak a dögkeselyük!

Pedig nem akart meghalni, még száz dolga lett volna. Az ő nyugtalan,
erőszakos lelke mindent felforgatott és elpusztított maga körül, ami
régi és korhadt volt, de az ujjáépítésnek még csak az elején tartott.
Pedig már hetven esztendős volt.

Milyen tervei voltak neki ifjabb éveiben! A barbárokat ki akarta
szorítani a félszigetről, maga akart lenni az egyesített Itália vatikáni
cézárja. Egy nagyszerű keresztény ligáról is álmodozott, amely kiveri a
törököt Bizáncból és Jeruzsálemből. Ő maga lett volna a keresztes
seregek fővezére; úgy képzelte, a Boszporusz mellett vívják a döntő
csatát, – az angyalok és a lázadó démonok halhatatlan csatája lett
volna, Buonarroti ecsetjére méltó kép.

És milyen keveset valósított meg mindebből! Jóformán semmit. Az volt a
baja, hogy már öreg ember volt, mikor pápává választották. A legjobb
évei bújdosásban teltek, a Borgiák gyilkos gyülölete elől kellett
szökdösnie.

Midőn a konkláve kihirdette Rovere Julián nevét, a rómaiak azt mondták:
Mars ült Szent Péter székébe!

Igaz, hogy inkább katona volt, mint pap, korának legkeményebb katonája.
Sisakkal a fején, karddal az öklében robogott végig Itálián, útjában
szakadatlanul dörögtek a kulcsos címerrel ékes ágyuk, szakadatlanul
szitált a véreső.

El kellett tipornia az apró zsarnokokat; le kellett igáznia a lázadó
Bolognát; a veneziai signoriát, ezt az alattomos kalmár bandát, ki
kellett füstölnie a Romagnából. És ilyen aprólékos bajai miatt nem
jutott hozzá életének nagy feladataihoz.

Hiába csapdosta a hidrafejeket, azok csak kinőttek ujra. Hol győzött,
hol őt kergették; tegnap diadallal vonult be az ellenséges városba, ma
már őt ostromolták a feldühödött lázadók.

Tíz esztendő alatt még annyit sem tudott elérni, hogy kipusztítsa az
idegeneket Itáliából. A franciák még itt voltak. Óh, hogy gyülölte
ezeket az esetlen barbárokat, akik egyebet sem tudtak, mint zabálni és
részegeskedni, akik kopjahegyére tüzték a szent képeket és meszet
égettek az antik szobrok márványából. Ha rájuk gondolt, akkor szikrát
hányt a vérrel erezett oroszlánszeme, akkor botjával a padlót döfködte:
Ki a barbárokkal! Ki Itáliából!

A spanyolok a pápa hű szövetségesei voltak, de őket sem kedvelte. Sőt
utálta a nevetséges hidalgókat, akik tegnap még a mórok kiéhezett
cselédjei voltak és ma már, miután meghíztak Uj-India aranyán, úgy
pöffeszkedtek, mintha süvegtolluk a fellegeket horzsolná.

Majd ha végzett az átkozott franciákkal, akkor a spanyolokra kerül a
sor… Mit keresnek Nápolyban? Ki a barbárokkal!

De vajjon marad-e ideje? Hiszen már hetven esztendős! Hetven esztendős
és még annyi sok dolga volna.

Szent Péter ősi szent bazilikáját, a hívők nagy keserűségére,
lehordatta, hogy olyan grandiózus dómot építsen a helyére, aminőről
eddig még álmodni sem mert a világ semmi építőmestere.

Egyelőre azonban csak meztelen árboc- és gerendaerdő meredezett égnek a
Szent Péter-téren. Az öreg Bramante mester, aki a csuza miatt nem tud
járni, gyaloghintóból ordítozik és hajszolja a munkások tízezreit. De a
munka rettenetes lassusággal halad… Dolgozzanak éjjel is, fáklyafény
mellett!

– A babiloni torony! Soha nem fog elkészülni! – gunyolódik Pasquino.

Pedig a pápa szeme már a kupolát keresi az üres égen, a kupolát, amely
kolosszálisan és mégis könnyedén lebeg majd Róma fölött, mint egy új
planéta.

A Vatikánban is bontanak és építenek. Itt olyan cézári palota készül,
amely túltesz a Palatinus-hegy minden elkorhadt csodáján. De mikor, nagy
Isten, mikor?

Síremléket is rendelt magának Julius, egy meghalt pogány istenhez, az
Olimpus királyához méltó kriptát. Michelangelot bízta meg vele, de az
most a Sixtina képeivel piszmog.

Ha építenie kellene, akkor fest, ha meg képet várnak tőle, akkor szobrot
farag ez a Buonarroti. A romagnai városok erődítésével meg egyáltalában
nem törődik… Pedig Róma városát is alapjából át kell még építeni, új
utcákat törni, templomokat, kórházakat emelni, csatornákat ásni, a
Tiberist szabályozni.

Az élet olyan rettenetesen rövid… Rovere Julius, az emberi testet öltött
tűzoszlop, túl akarja élni a maga halálát. Az ő szörnyű tettereje örökké
élni és uralkodni akar Róma fölött, gigantikus templomok, kolosszális
paloták, halhatatlan, dicső alkotások alakjában.

Óh, mért nem végezhet mindent maga? Mért nem építhet, rombolhat,
faraghat, festhet a maga kezével? Ezek a művészek, ezek az emberférgek
semmire sem valók. Az egy Michelangelo érti meg úgy ahogyan az ő urát.
De mért ülnek olyan sokat a terített asztalnál? Mit citeráznak? Mért
alusznak? És az a Rafael mindig asszonyokkal van… Dolgozni, dolgozni! Az
élet olyan rövid.

És mialatt kartonok, tervrajzok és költségvetések halmazában turkál,
megint háborús hírek érkeznek az Alpesekből. A franciák… Oh, az átkozott
barbárok!

A pápa botjával a padlóra üt. Ki velük Itáliából!

De most ime nagy egyházi parádéval hoznak eléje egy barbárt: Strigonio
kardinálist, a sokat emlegetett magyar patriarkát…




6.

II. Julius egyedül fogadta vendégét. Sötét kárpitos, boltíves szobában,
alacsony trónszéken ült. Bakócz Tamás letérdepelt előtte, megcsókolta a
papucsát, majd a kezét, a pápa azután magához ölelte, megcsókolta arcát
és leültette egy zsöllére.

Kiváncsian és hidegen figyelték egymást és mivel mindkettőnek olyan
szeme volt, amely keresztüllát a kőfalon is, mindazt, amit hallomás után
már tudtak egymásról, hamarosan ki tudták egészíteni teljes képpé.

A trónon ülő a született uralkodó. Nem pap, hanem katona-király. A
férfiak férfia: erős, bátor, büszke, hajthatatlan, mint valami nemes
ragadozó. A szíve izzó acél. A lelke a sasé: repülni tud. Szédítő
magasságokban kereng, onnan felülről kicsinek lát minden földi dolgot és
kevésre becsüli az embereket. Ilyen tetterő csak minden ezer esztendőben
születik. Az erő fölöslege átárad másokra és megnöveszti a környezetét
is, a papjait, a művészeit, a katonáit, egész hadseregét. Ő azonban csak
a maga erejében bízik, de abban föltétlenül. Mindenre mer vállalkozni és
ha nem ő volna Isten földi helytartója, talán megostromolná az egeket
is. De már kezd öregedni, láz emészti; a gyöngesége nem ijeszti meg,
csak felháborítja.

A másik a vadkanember. Földet turó ősök származéka. Ennek nincs szárnya,
egész életében gyalog járt. De erős, irgalmatlanul józan, ravasz. Bár
senkitől sem fél, mégsem harcias, de maga a hideg és rettenthetetlen
szívósság. Hirrel, dicsőséggel nem sokat törődik, de ha megszimatol
valami prédát, utána veti magát és a hallatlan csökönyösségével végül is
legyalogolja. Nincs az a bozót, amin keresztül nem törtetne, nincs az a
mocsár, amelyen át nem gázolna. Most a pápai tiara után vetette magát…

Amit parasztfiú elérhet Magyarországon, azt mind elérte, primás,
patriárka, az ország kancellárja lett, mérhetetlen gazdagság ura. A
király vakon engedelmeskedik neki, a mágnások földig hajolnak előtte.

És miután már mindennel betelt és jóllakott, a tekintete ráesett arra a
gigantikus romboló erőre, amely évtizedek óta lassan hömpölyög
Magyarország felé, halálos következetességgel, egy vándorló hegylánc,
útjában minden életet összemorzsolva.

Annyit beszéltek a török veszedelemről, hogy már meg is szokták, talán
komolyan sem vették, de Bakócz most egyszerre megértette benne egy
természeti törvény irgalmatlan logikáját. De minek dolgozott, minek
harcolt és élt, ha maholnap mindent elnyel a pogány éjszaka?

Most egyszerre a maga és családja hatalmával együtt félteni kezdte a
hazáját. És szívébe nyilalt a forró szánalom és az ő szegény, nyomorult,
szép és szent országának szerelme.

Miután egy életen át a féktelen önzésével maga is segített a nemzetet az
örvény felé vonszolni, most az élete árán is megmentette volna a
bukástól. Ez őszinte érzés volt. És elhatározta, hogy megnyitja a
haldokló Magyarország előtt az Élet Kapuját. És Rómába jött, hogy
megszerezze a kulcsokat.

A szentatya jól tudta, mit keres az örök városban Bakócz. Ez nem azért
jött, hogy a scala sanctán csuszkáljon.

Szerette volna kitudni, mely uralkodók támogatására számít a patriárka.
De volt benne annyi olasz ravaszság, hogy csak nagy általánosságban
kezdett beszélni az európai királyokról és az ellentétekről, melyek őket
egymástól és a Vatikántól elválasztják, hogy így pártvallásra szorítsa a
kardinálist.

Kitünt azonban, hogy Bakócz Tamás valamennyi uralkodó pártján áll. Ékes
szavakkal magasztalta az ugráló eszű Maximiliánt, fiui alázattal
ajánlotta a szentatya szeretetébe a perfid veneziai signoriát, majd a
megindulástól könnyes szemmel könyörgött neki, hogy béküljön meg a
francia rablókkal. Amit mondott, az a béke és a szeretet himnusza volt.

És hogy kétkulacsosnak ne lássék, mindjárt hozzátette:

– Mi szegény magyarok a pogányság siralomházában ülünk, mi nem
engedhetjük meg magunknak, hogy perbe szálljunk keresztény
testvéreinkkel, akiktől szabadulásunkat kell remélnünk.

Szóval: valamennyi uralkodó segítségére számít!

A fogadás véget ért, a pápa megáldotta a távozót.

– Milyen ép a hetven esztendejével, milyen fiatal még! – gondolta
fájdalmas irigységgel.

– Nem fog már sokáig élni, – gondolta Bakócz, miközben térdet hajtott
Rovere Julius előtt.

A szentatya fölkelt trónjáról és csúzos lábával végigbandukolt a szobán,
miközben botjával ingerülten döfködte a padlót.

Mi lesz, ha a magyar csakugyan beleül Szent Péter székébe? Erőskezű pápa
lesz, az kétségtelen. De mire fogja fordítani erejét?

Arról szó sem lehet, hogy Bakócz folytassa azt, amit elődje megkezdett.
Szent Péter temploma? A Vatikán? Romba dőlnek, mielőtt még fölépülnének,
Julius pápa hebehurgyaságának tragikomikus emlékei maradnak, Pasquino
gúnyiratainak örökös témái.

Mert bizony Bakócz Tamás nem fogja a kereszténység összeharácsolt pénzét
római palotákra és márványkutakra költeni, hanem török háborúkra.

Ő meg fogja csinálni a nagy ligát a pogány ellen és hogy szövetségeseket
nyerjen, oda fogja adni Veneziának a fél Romagnát, a francia királynak
Milánót, a spanyolnak, amit akar, egy cafatnyi olasz földet mindenesetre
oda fog vetni a svájci parasztoknak is, hogy landsknechtcsapatokat
állitsanak.

Szóval: Bakócz Itáliának, az ő szegény, nyomorult, szép és szent
Itáliájának drága husával fogja etetni a vadászkutyáit.

És az egyház bibora, a nagy javadalmak barbár nepotákra fognak szállani,
a romagnai városokat magyar pereputty fogja szipolyozni, Itália
aranyköntösét cafatokra fogják tépni, hogy idegen népek takarják velük a
meztelenségüket, Róma pedig, a szent Róma, amely csak úgy tud virágozni,
ha az egész világ aranyával locsolják, le fog soványodni, el fog
hervadni, el fog zülleni barbár urak kezén.

Mert mi Bakócz Tamásnak Róma? Ami Rovere Juliusnak Magyarország!

Midőn már itt tartott, a forró vére a fejébe szökött és haragosan
mormogta: Ki a barbárokkal!




7.

Miközben a patriárka a szentatyánál tisztelgett, azalatt a kiséretéhez
tartozó magyar urak a Vatikán előszobáiban és folyosóin, a csatlósok és
szolgák pedig Szent Péter terén várakoztak.

Az urak közt volt ifju Vértesi Tamás is, Bakócz keresztfia, aki a
bevonulás alkalmával bemutatott lovas tudományával rászolgált a rómaiak
elismerésére.

A cimzetes apátúr csak olyankor viselt papi köntöst, ha keresztapja
külön ráparancsolt és ezúttal lilaarannyal himzett fekete ruhában jelent
meg, amelynek azonban csak a szine volt egyházi, a szabása nagyon is
világi volt. Az oldalán derék pallost viselt, de azért nem annyira
vitéz, mint inkább apród benyomását tette.

Márton kalocsai kanonok társaságában sétált fel-alá a széles folyosón. A
tisztelendő úr az egyházi és világi tudományokban egyaránt jeleskedő
férfiu volt, annak idején ő készítette elő Tamás úrfit a ferrarai
főiskolára.

E pillanatban így szólt növendékéhez:

– Nagyon örvendek, hogy végre eljutottam e híres városba, hol nemcsak
nagy lelki hasznot, hanem sok művészeti gyönyörűséget is reméllek. A
szépművészetek közül én a pikturát kedvelem kiváltképpen. Önhittség
nélkül merem mondani, hogy értek is hozzá és a mi dicsőséges Mátyás
királyunk gyakran hallgatta meg jótanácsomat. Én hoztam Magyarországba
udinei Andreát, aki jeles mester volt, mert nagy kék szemekkel és rózsás
orcával ábrázolta a szenteket, a rangjukhoz illő szép virágos selyem és
bársony ruhát festvén nekik. És amit leginkább becsültem benne: a
csillagokat és holdat mindig igazi arannyal csinálta. A képírók
általánosságban ügyes emberek, de hiányzik belőlük a tudományos
elmélyedés, azért szükséges, hogy tekintélyes és kegyes férfiak
utasításai szerint dolgozzanak, mert ha magukra hagyják őket, akkor
elbizakodnak és istentelen zagyvaságokat festenek.

A tisztelendő úr mindezt ékes latin nyelven adta elő. Ekkor egy pupos
kis olasz, aki éppen elhaladt mellettük a folyosón, hirtelen megállott
és mélyen meghajolva kiáltotta:

– Mily öröm és büszkeség nekem, ha hallom, hogy előkelő külföldi főurak
megbecsülik az itáliai művészet alkotásait. Ez kötelességemmé teszi,
hogy felajánljam nagyságtoknak szolgálataimat. Ez annál is inkább
kötelességem, mert attól kellene tartanom, hogy máskülönben holmi
tudatlan és haszonleső cicerone élne vissza nagyságtok nagylelkűségével.
Az én nevem Cechino, közbecsülésben álló, bár mostoha sorsú római
családból származom. A Vatikánban kitünő összeköttetéseim vannak és maga
a szentatya is elismeréssel szokott rólam nyilatkozni.

– Én kalocsai kanonok vagyok és Kalocsa igen híres város, – mondta nem
minden önérzet nélkül a tisztelendő. – Ez a nemes úrfi pedig a
főtisztelendő patriárka keresztfia, maga is már cimzetes apátúr.

A pupos ember újra meghajolt, ezuttal majdnem földig.

– Ha a folyosó végére fáradnak velem nagyságtok, akkor mindjárt
bemutatom a híres Laokoon-szobrot, amelyet hat esztendővel ezelőtt ástak
ki az Esquilinen és amelyért ezerhatszáz scudit fizetett a szentatya.

A márványkép valóban ott állott a keresztfolyosón. Cechino megmagyarázta
a jelentőségét:

– Ez a Laokoon ördög, aki a paradicsomba küldte az első kígyót és aki
most a két sátáni fiával együtt elveszi gonoszságának méltó büntetését.

A kanonok azonban olvasta Homért és erélyesen ellent mondott Cechinonak,
körülményesen felvilágosítván őt a szobor igazi jelentőségéről, mire
azonban a pupos ember szárazon csak ennyit mondott:

– Ismerem ezt az elméletet is, de a tudósok még nem döntötték el, hogy
mi az igazság.

A tisztelendő úr a vatikáni kápolna készülő falifestményei iránt
érdeklődött és Cechino a folyosó végében egy ajtóra mutatott, amely
nyers deszkákból volt összetákolva.

– Ott van a kápolna, de nem lehet bemenni, mindig zárva tartják.

A kanonok úr azonban mégis megnyomta a kilincset és az ajtó megnyilt.
Ekkor mind a hárman beléptek. A templom teli volt faállványokkal, a
padlón pedig festékes foltok éktelenkedtek. Egy darabot azonban mégis
láttak az Itélet napjá-ból.

– Jaj, – kiáltotta elszörnyülködve a kanonok, – ez a festő ugyan
becsapta a mi szentatyánkat! Miféle vad összevisszaság ez? És mennyi
szemérmetlen meztelenség! És ki legyen az ott fenn a magasban? Talán
csak nem a mi dicsőséges Jézus Krisztus urunk? Isten bocsáss, hiszen
ennek csupasz arca van és akkora mellkasa, mint egy székálló legénynek…
Hát nem tudja az a boldogtalan piktor, hogy a Megváltónak szőke szakálla
volt, a feje fölött arany glóriatányér fénylett, a teste pedig olyan
karcsú volt, mint a liliomszál? Ezt az istenkáromló képet le kell
kapartatni a falról!

E pillanatban megszólalt egy szörnyű hang a faállványok legtetején.

– Miféle vadembereket csődített megint ide az a pupos majom? Hordjátok
el magatokat! Halljátok?

A láthatatlan ember olaszul beszélt, a tisztelendő úr nem értette meg,
de Cechino azonnal kirohant az ajtón, Tamás úrfi pedig, aki Ferrarában
jól megtanult olaszul, elnevette magát.

De aztán elment a kedve a nevetéstől, mert egy rocska meszes víz
zuhogott le a magasból. Sietve menekültek; a pupos ember az ajtó előtt
várta őket.

– Ki az a goromba ember? – kérdezte a felháborodástól lángoló kanonok.

– Michelangelonak hívják, – mondta Cechino.

– Majd följelentem a major domusnak, az megtanítja, hogyan kell nemes
emberek előtt viselkednie!

– Azt ne tegye nagyságod, mert a szentatya ezt a festőt többre becsüli
akármelyik kardinálisánál.

A kanonok nem válaszolt, csak nagyon csodálkozott és rosszalóan csóválta
fejét.

Cechino pedig, hogy másra terelje a szót, felajánlotta, hogy megmutatja
őnagyságuknak a Colosseot, amely arról nevezetes, hogy több ablaka van,
mint a világ bármely épületének. A Colosseot tudvalevően a kegyetlen
Nero császár építtette, hogy fenevadakkal tépesse szét a szent
vértanukat.

De ekkor a kanonok egy kedves régi ismerőse sietett feléjük kitárt
karokkal. Cardulo Bernát prelátus volt, aki egy délceg külsejü ifjú
lovag kíséretében jött a folyosón.

Miután az urak köszöntötték egymást, a prelátus így szólt a pupos
emberhez:

– Cechino barátom, ezeket az urakat át fogod nekem engedni, majd én
leszek a ciceronéjuk. És hogy meg ne rövidülj, fogd ezt!

Azzal némi pénzt nyomott a tenyerébe és a pupos ember fanyar
alázatossággal elsompolygott.

A kanonok úgy megörült Cardulonak, ahogyan csak idegenben járó magyar
ember tud megörülni a jó ismerősének.

– Ezt nevezem aztán szerencsés véletlennek!

– Nem véletlen, – válaszolt a prelátus, – tudtam, hogy itt vagy a
patriárka urral és már egy órája hogy tűvé teszem utánatok a Vatikánt.
Ha látni akarod Róma nevezetességeit, szolgálatodra állok. Ez a nemes
fiatal barátom pedig, Vico Hannibal úr, boldog lesz, ha Tamás úr
elfogadja az ő társaságát. Mi öregek majd sorra látogatjuk Róma hét
legszentebb főtemplomát, a fiatalok pedig, ha eleget tettek keresztény
kötelességeiknek, tisztes világi szórakozások után fognak járni.

Hannibal úr lendületes mozdulattal megemelte tollas süvegét. Igen
előkelő volt a piros bársonyruhájában. Arannyal hímzett pantallérján
hosszú kardot és remek mívű tőrt viselt.

Tamásnak megtetszett az ifjú ember. Kezet nyújtott neki és azt mondta:

– Legyünk jóbarátok!




8.

Hannibal úr a Capriuolo-ba vitte uj barátját tizenegy órai ebédre; a
vendéglő, hol provencei és angol nemes zarándokok társaságában
ebédeltek, híres volt az örök városban a bőjti pástétomairól és a
sziciliai borairól.

Ebéd után a jóbarátok a csatlósaikkal hazaküldték hátaslovaikat és
gyalogszerrel nekiindultak a zegzugos utcáknak, hogy megnézzék a
farsangi álarcosokat, akik a kormányzó kardinális úr engedelmével ma már
mutatkozni kezdtek Róma utcáin.

Az Angyalvár hídján fényes lovascsapat jött szembe velük, a csapat élén
ifjú ember haladt, aki szép és pompás volt, mint egy arkangyal. A neve
is arkangyalé volt:

– Urbinoi Rafael, a híres festő, – magyarázta Hannibal. – A szentatyához
megyen a Vatikánba és akik körülötte vannak, azok tanítványai és
barátai.

Tamás igen elcsodálkozott, hogy némely mesterembernek itt szinte olyan
becsülete van, mint otthon nálunk a megyés püspöknek.

Egy nagy tér sarkán jókora embercsődület volt.

– Itt van Pasquino! – szólt vidáman Hannibal.

Pasquino a fejnélküli, csonka kőszobor, amely a felelősséget viseli
mindazokért a szatirákért és epigrammokért, amelyekkel ismeretlen kezek
körül szokták ragasztani. Ezuttal is fehér volt körülötte a fal a sok
írott cédulától.

Valaki hangosan olvasta a költeményeket és a hallgatók tapssal vagy
pisszegéssel mondtak ítéletet.

Volt az epigrammok közt olyan is, amely Bakócz Tamásról szólt. Melyik a
világ legerősebb vára? – kérdezte a költő. – A Vatikán. Mert Macedoniai
Fülöp ugyan arra vállalkozott, hogy egyetlen arannyal megrakott
szamárral elfoglalja a legerősebb várat, de Strigonionak mégis negyven
arannyal megrakott öszvérre van szüksége, hogy elfoglalja a Vatikánt.

Julius pápának is kijutott a gúnyolódásból. A szentatya azonban sohasem
gondolt arra, hogy ráüssön Pasquino szájára. Sas nem vadászik szunyogra.

A jóbarátok tovább sétáltak és most már tarka álarcos menetekkel
találkoztak, amelyek muzsikaszóval és rikoltozva vonultak végig a
városon.

Mitológiai istenségek voltak és asszonyoknak öltözött férfiak, de
ördögök is akadtak közöttük és másféle torz pofák, amelyek nagyobbrészt
a hét főbűnöket ábrázolták. Az istenfélő rómaiak ezeket gúnyos
hurrogással és szitkokkal fogadták.

A nagy tolongásban Hannibal egyszerre csak elpárolgott a barátja mellől.
Tamás körülnézett, hogy megkeresse a lovagot és ekkor hirtelen egy
félelmetes külsejű álarcossal nézett farkasszemet.

Hórihorgas, a hosszúra nőtt ifjú apátnál jó fejjel magasabb fekete alak
volt. A testén bőredőjű szőrkámzsát viselt, a fején hegyes csuklyát,
amely arcát is eltakarta. A csuklya kerek szemnyilásából komor tűzben
forgó, rettenetes szempár villogott Tamás felé.

A fekete barát keresztbefont karokkal állott előtte. Tamás tudta, hogy
ez csak farsangi tréfa lehet, de azért mégis valami babonás borzongást
érzett.

– Ki vagy? – kérdezte meghökkenve.

– Szolga, – válaszolt mélyen zengő orgonahangon a barát. – A csillagok
szolgája vagyok, Vértesi Tamás.

– Hát ismersz engem?

– Már akkor is ismertelek, mikor még bölcsődben sírtál az erdődi
udvarházban. Akkor is melletted voltam, mikor király apródja voltál
Budavárában. És akkor is, mikor deák voltál Ferrarában.

Tamás olyasmit érzett, mintha a süvege alatt felborzolódnék a haja.

– Én sohasem láttalak még, – hebegte zavartan.

– Látható alakban ma jelenek meg előtted először, Vértesi Tamás, mert ma
van a csillagok fordulásának napja.

– És mit akarsz tőlem?

– Kezedbe teszem a jövődet. A tiédet, a nemzetségedét, egész népedét.

Tamásnak nem volt kedve nevetni, bár mégis azt mondta:

– Gúnyolódol, barát?

– Elvégzem a parancsot. Ha megérted, akkor győzni fogsz. Ha nem érted,
akkor az alomba esel.

– És mi a parancs?

– Lásd magad!

A fekete barát kerek kis tükröt tartott Tamás szeme elé. Tamás a saját
kisebbített arcát látta benne. A barát most a kámzsája ujjával
megtörülte a tükröt és ekkor színes kép jelent meg az üveg alatt.

Az ifjú apát szívén édes rémület nyilalt át: a Bakócz-család címerét
látta a tükörben, a címert azonban sisak helyett a pápai szent tiara
koronázta. Kicsit homályos volt, mintha nem is aranyból, hanem
ködpárából volna, de mégis tiara volt. Egy angyal tartotta két kezével a
pajzs fölé…

Nos, az eredeti erdődi Bakócz-címernek is angyal a paizstartója, de ez
itt egészen más, egészen különös angyal. Szárnya nincs, a haja pedig
rozsdavörös – ki látott még ilyen angyalt? – a köntöse halványzöld és
arannyal ékes, a kezén, amely a tiarát fogja, zöld keztyűt visel. Ki
látott még keztyűs angyalt?

Az egész tükörkép alig volt nagyobb egy arany scudonál, de Tamás mohó
tekintete mégis fölfalta minden aprólékos részletét, mint egy finoman
kidolgozott miniatür rajzát.

A fekete ember a köntöse ujjával ujra végigsimított a tükrön, a kép
eltünt és Tamás megint csak a maga dult ábrázatát látta.

Meg akarta ragadni a barát kámzsáját, de a puszta levegőbe markolt, a
fekete ember már akkor eltünt a vidáman cincogó sokaságban és Tamás nem
is bukkant rá többet, bármennyit kereste is.

Hanniballal sem tudott többet találkozni aznap. Végül is hazament a
reggiói palotába. Ott megmondták neki, hogy a keresztapja már kérdezett
utána.

A patriárka maga szokta intézni legtitkosabb ügyeit és ilyenkor a
keresztfiát használta szekretariusnak. Az este is gyertyafény mellett
leveleket és jegyzeteket mondott neki tollba.

Az urfinak máskülönben alig volt titka a keresztapja előtt, de a fekete
barátról nem mert neki szólani. Az ilyen kisérteties jelenésről
hallgatni kell, különben nagy szerencsétlenség érheti az embert.

Mert bizonyos, hogy vannak a csillagok alatt titokzatos hatalmak,
amelyek olykor beleártják magukat az emberek dolgába.

De hogyan értse a csillagok üzenetét? – És miközben ezen töprenkedett,
félelem fogta el, hogy puszta tudatlanságból megronthatná nemzetségének
szerencséjét.

Jó sokáig nem tudott elaludni az éjjel, bár a rendes esti imádságát
ezuttal megtoldotta néhány páterrel.

A zöldkeztyüs angyalra gondolt és ugy rémlett neki, hogy már látta
valahol a bájos rőthaju fejét. Ez neki régi, édes ismerőse volt… Talán
gyermekkori álmaiból? Vagy talán a szentkönyvekben látta, amelyeknek
hímes iniciáléit oly szivesen nézegette az esztergomi könyvesházban?




9.

Vico Hannibal reggel beállitott a palotába. Mentegette magát, hogy
tegnap elszakadt a barátja mellől, maga sem tudta, hogyan történhetett.

Boldogasszony napja lévén, a lovag indítványára elmentek a dominikánusok
Mária-templomába, amely a pogány Minerva-templom helyén épült.

A fiatal urak azonban lekéstek a nagymiséről és mire a térre értek, a
hivők már kiözönlöttek.

Sok szépen öltözött, főrangu hölgy volt ott, de akadtak lenge erkölcsü
némberek is, akik arannyal és ezüsttel kivarrt fiuruhában merészkedtek a
templomba. Tollas süveget is viseltek a fürtös fejükön és bársonytokos
vékony kardot az oldalukon és bár a jámbor dömés atyák az ilyen hóbortos
divatot az ördög libériájának nevezték, sokan a nők közül tetemes lelki
kárukra mégis mutogatni akarták a formás lábszárukat.

A templomtér teli volt cifrán öltözött apródokkal és csatlósokkal, akik
a hátaslovakat és öszvéreket őrizték, mert abban az időben valamire való
asszony szégyelte volna magát, ha féltucat cseléd nélkül mutatkozik az
utcán.

Tamás arca egyszerre elhalványodott, a lélegzete is elakadt: a templom
lépcsőjén váratlanul szembe jött vele ő, akinek képével teli volt az
esze és a szíve: a címeres angyal!

Ez őrültség, ez álomba való – de mégis igaz! Kecsesen meghajtott fejjel,
szerényen mosolyogva jön le a lépcsőn… A haja rozsdavörös, a ruhája
halványzöld és arannyal himzett, a kezén pedig, mellyel a tükörben a
szent tiarát fogta, a kezén most is zöld selyemkeztyüt visel.

És most már azt is tudta, miért olyan ismerős neki az angyal arca:
hiszen ez ő, a százszorszép, akit a bevonuláskor a korzó loggiája alatt
látott, miközben a rakoncátlan táltosával vesződött.

Hannibal nem vett tudomást a barátja nagy felindulásáról, hanem
egyenesen a zöldkeztyüs hölgy elé lépett és mély meghajlással mondta:

– Madonna Fiametta, engedje meg, hogy én és nemes magyar barátom, Tamás
apátur, meghódoljunk az ön szépsége előtt és felajánljuk
szolgálatainkat.

A hölgy szintén meghajolt és bájos szerénységgel válaszolt:

– Nagyon fogom ezentul szeretni az én szegényes szépségemet, ha elég
ereje volt, hogy felém vonzza ilyen kitünő nemesemberek figyelmét.

Már hozták a hattyufehér hátasát és az öszvéreket a kisérő asszonyok és
apródok számára.

Egész csapat nemes úr állott körülötte, mindegyik szerette volna
Fiamettát kengyelbe emelni.

A hölgy azonban Tamás felé fordult, aki még egyre némán és mereven
nézte.

– Nem ismerem a te nagyságod országának szokásait, – mondta latin
nyelven. – De Rómában a megbecsülés és a bizalom jele, ha egy férfit
arra kérünk, hogy szánja meg asszonyi ügyetlenségünket.

Az apátúr mégsem járta hiába a ferrarai főiskolát. Lehajolt és
összekulcsolt két tenyerét odakínálta Fiametta lábának. A leány azonban
előbb kis keszkenőt terített Tamás tenyerébe, csak aztán tette belé
gyönggyel kivarrt, keskeny bársonytopánját. És az ő segítségével
könnyedén nyeregbe szállott.

Midőn megindította lovát a Pantheon irányában, még egyszer
visszamosolygott Tamásra, mintha régi jóbarátok volnának.

Olyan valószinütlen szép volt magas fehér lován, mint egy álomkép.
Tamásnak ugy tetszett, mintha a levegő megtelnék körülötte fényességgel
és mintha valahol ezüst trombiták szólnának.

És valami édes, forró illatot is érzett. Talán kivirágoztak a kövek?
Nem, ez már nem volt képzelődés, az illat a kis selyem kendőből áradt,
amelyet még mindig a kezében tartott. Ezüst csipkés zöld keszkenő volt.

– A kendőt vissza kell adnod, még ma el kell neki vinned, – vélekedett
Hannibál – nehogy afféle dicsekvő gézenguznak tartson, aki könnyü
szerrel akar szerelmi záloghoz jutni.

Később azt mondta a lovag:

– Elpirult, mikor megérintetted a lábát, észrevetted?

A magyar ezuttal sem válaszolt, de maga is elpirult. Hannibal pedig
nevetve mondta:

– Fiametta pirulásáért most száz ember irigyel Rómában és van köztük
tiz, aki szívesen beléd merítené a tőrét.

Tamás még egyre érezte tenyerében a könnyü láb nyomását. Ez az érzés
nagyon édes volt és lassankint tovább szivárgott a karjában, fel egészen
a szivéig.




10.

Ebéd után elvitte Fiamettának a keszkenőjét.

Az apátúr nagy dísszel, egy tucat lovassal vonult a Sciarra-palota elé.
Hannibal nem kisérhette el ezuttal, őt valami szerelmi légyotton várták.
(Olyan titkolódzva és annyi önérzettel jelentette ezt, mintha legalább
is hercegnő volna a kedvese, pedig trasteverei csaplárosné volt.)

Tudta Fiametta, hogy Tamás el fog jönni? A lépcső alján várta, díszbe
öltözött szolgái sorfala közt. Mint egy nagyurat. De hiszen Tamás az is
volt, nagyúr, még pedig a javából: a pápajelölt legkedvesebbik atyjafia,
a Vatikán jövendő hercege.

Karcsu oszlopos márványpitvaron keresztül kis szobába vonultak, amelynél
ékesebbet Tamás még a budai kastélyban sem látott.

A falakat aranyszövésü kárpitok boritották, a padlót ázsiai
selyemszőnyegek. Egy buján faragott szekrény polcai teli voltak a római
ötvösmüvészet kincseivel, a szekrény tetején zománcos nagy páva
pöffeszkedett. A kis asztalon, amelyhez telepedtek, néhány könyv és egy
háromhúros teknősbéka-chitarra feküdt.

Fiametta mosolyogva vette át Tamás kezéből a keszkenőjét.

Meghatóan bájos profilját szelid aranyfénnyel remegte körül a festett
ablak.

– Ez a szerény kendő lesz ezentul kelengyém legértékesebb kincse, mert
neki köszönhetem, hogy nagyságod megtisztelte házamat.

Az apáturnak erre olyasmit illett volna válaszolnia, hogy a keszkenő,
melyet Fiametta keze érintett, fölér Vénus aranyövével – de egyelőre még
annyira elfogult volt, hogy nem jött szó a nyelvére. Óh, milyen
irigylésre méltó volt az ő Hannibal barátja, aki ugy beszélt az olimpusi
istenekről, mintha egy utcában laknék velük!

A ház urnője tudni óhajtotta, hogy milyen benyomást tettek vendégére
Róma régiségei és maga olyan avatottsággal beszélt a klasszikus
építőművészetről, mint valamelyik bolognai doktor.

A társalgás eddig latin nyelven folyt, midőn azonban Fiametta egy
odavetett megjegyzésből megértette, hogy vendége megtanulta Ferrarában a
lingua volgara-t is, rögtön olaszul kezdett beszélni.

És ekkor az egész nő megváltozott. A klasszikus nyelv komoly szépségével
együtt levetette modorának pompázó ünnepiességét is, egyszerre nagyon
bizalmas, jókedvü és kecses lett.

A cselédek Frascati-bort hoztak arany kannában. Fiametta keveset ivott,
később az albanoi hegyi parasztok dalaira terelte a szót, majd kezébe
vette chitarráját és halk, édes hangon énekelni kezdett:

  Fiore dell Uva!
  E s’angela tu sei, fammo la prova,
  In paradiso andiamo tutte e due…

Tamás szomjas füllel hallgatta és telhetetlen szemmel nézte… De azután
megkorholta önmagát. Mi ez? Ők itt pillangókat kergetnek, pedig a fekete
barát gigantikusan áll az élet kapujában.

Fiamettának is ilyesmi járhatott eszében, mert elhallgatott, az arca
pedig elborult. És egyszerre Tamás karjára tette kezét, az arca most már
fehér lett az izgalomtól.

– Én ma szándékosan az ön kezében felejtettem a kendőmet, mert azt
reméltem, el fogja nekem hozni. Dél óta folyton várom, mert fontos
beszédem van önnel. És lássa, milyen tökéletlen teremtés a nő: egy óra
óta együgyüségeket fecsegek és nem merem elmondani azt, amivel teli van
a szívem…

Most ki fog pattanni a nagy titok!

Fiametta tovább beszélt, halk hangon, lehunyt szeme elé tartva
összekulcsolt két kezét, mintha a gyóntatójának beszélne.

– Velem valami félelmetes és érthetetlen dolog történt, amit, ha valaki,
csak ön magyarázhatna meg. Az éjjel álomlátásom volt. Azt álmodtam,
templomban vagyok. Zöld ruha volt rajtam és zöld keztyű, ahogyan ön ma a
Maria sopra Minerva előtt látott. Egy óriás, fekete barát állott
mellettem és kinyujtott kezével egy címerpajzsra mutatott, amely a
levegőben lebegett. Álmomban jól megnéztem a címer rajzát: piros
kerékből kinövő szarvast ábrázol. Ugyanezt a jelvényt láttam az ön
szolgáinak mellén is…

– A patriárka címere! – mondta Tamás, akin már akkor is nagy izgalom
vett erőt, midőn Fiametta a fekete barátot említette.

– Hallgassa tovább! A fekete ember, akinek arcát nem láthattam, később a
templom oltárára mutatott. Az oltár selyemvánkosán a pápai tiara feküdt.
Megértettem, hogy nekem a tiarát rá kell helyeznem a címerre.
Engedelmeskedtem a parancsnak és midőn a korona a pajzsot érintette,
egyszerre megzendült fölöttem az ég és ezer hangu, himnikus éneket
hallottam. Erre fölébredtem. Azóta zavart vagyok és szomoru sejtelmek
gyötörnek. Félek, az álmom szerencsétlenséget jelent. Mert mi közöm
lehet nekem, szegény bűnős nőnek, a pápai hatalom szent jelvényeihez?
Ugy gondoltam, mivel az ön bátyjának címerét láttam álmomban, ön talán
valami utbaigazitást adhatna nekem.

Fiametta Tamás felé fordult és könyörögve nézett a szemébe.

Most már világos: egy titokzatos erő, amelynek mibenlétét ember meg nem
értheti, legfölebb, ha sejtheti, velük kettőjükkel akarja elvégeztetni a
nagy munkát!

Ez a gondolat boldog rémülettel töltötte el Tamást és megoldotta a
nyelvét. Elmondta Fiamettának tegnapi kalandját a fekete baráttal és a
varázstükörrel.

Ah igen, vannak rettenetes emberi energiák, a melyek tulélik a testi
halált és olykor előbukkannak titokzatos rejtekhelyükről, hogy
szolgálatukba kényszeritsék az élőket.

Ilyen volt az a Kapisztrán János nevü kapucinus is, akit a magyarok
szentként tisztelnek. Meghalt hatvan esztendővel ezelőtt, de a szörnyü
törökgyülölete ma is él még és szikrát hány, valahányszor pogány
közeledik a magyar határok felé. Ilyenkor a kapucinus barát szelleme
megjelenik az éjszakában, harsogó szózatként riasztja az embereket,
tüzes és véres álmokat küld rájuk, fegyverkezésre, harcra tüzeli őket…

Kapisztrán János! Tamás megdöbbent a saját ötletétől. Miért ne lehetne a
fekete barát Kapisztrán szelleme? Mindazok közül, akik az égen és a
földön vannak, ő kivánhatja leginkább Bakócz Tamást pápának, mert Bakócz
pápasága halálos csapás volna a pogánynak…

Fiametta édes és alázatos áhítattal hallgatta minden szavát.

– Jaj nekem – sóhajtotta – mily sulyos teher nehezedik az én gyönge
vállamra!

De azért egy pillanatig sem gondolt arra, hogy kivonja magát a parancs
alól. Sőt csakhamar neki is bátorodott, mert eszébe jutott Aesopus
példája az egérről, amely megmentette a rab oroszlánt.

És most már maga is reményli, hogy némi szolgálatára lehet a nagy
ügynek. Politikához ugyan nem ért, de ismeri a vatikáni embereket és
asszonyi ösztöneivel talán el tudna igazodni a cselszövések
labirintusában. Az olasz kardinálisoknak, főleg a fiatalabbaknak, sok
titkát tudja és ezeknek talán hasznát vehetné Tamás.

Egy szép Mária-kép volt a szobában, a fiesolai Angelico testvér műve.

– Ugy-e, ő Magyarország patronája? – kérdezte Fiametta.

Meghajolva állott a Boldogasszony előtt, mintha imádkoznék, aztán
megfordult és szeliden Tamás tenyerébe tette ámbraszagú kis kezét. Ez
fogadalom volt.

Midőn az apátúr elment, Fiametta lekísérte a pitvarig és megköszönte a
nagy tisztességet, amely házát érte. A patriárka csatlósai ezalatt a
palota lépcsőjén ültek és kockát vetettek.

A reggioi palotába érve, Tamás rögtön a kamrájába ment. Szerencse volt,
hogy a patriárka úr nem kérdezett utána, mert ha ma emberek közé kellene
mennie, biztosan részegnek hinnék.

De ez több volt a részegségnél. Valami nagyszerű görcs szorította össze
bensejét: az őrjöngő öröm görcse.

Maga azt hitte, annak örül, hogy megtalálta a nemzetsége
felmagasztalásához vezető útat, pedig igazában egészen másnak örült és
egészen más valamit talált meg: a nőt.

Mint egy tüzes, arany hullócsillag, úgy esett bele a lelkébe. Lobogó
lánggal égett és ő boldog lett volna, ha megsemmisülhetne ebben az
érzésben.

Szeretett volna valamit tenni. Valami nagyot, halhatatlant. De mi is
telhetnék ilyen szegény barbártól? Szeretett volna Fiamettáért megvívni,
életre-halálra.




11.

A patriárka, miután egy ideig körültapogatódzott, mint róka a jégen,
egyszerre vidáman nekiindult és nagy biztossággal járni kezdett Róma
síkos talaján.

Most már tudta, mi a dolga! Mindenekelőtt szabadulnia kell a magyar
kíséretétől.

Hasznára voltak első föllépésekor, exotikus pompájukkal Bakócz Tamás
hatalmára és gazdagságára terelték a figyelmet, de ha hosszabb ideig itt
vesztegelnek, akkor tönkre fogják tenni a népszerűségét, mert a magyar
urak pöffeszkedni fognak a polgárokkal szemben, a huszárok pedig össze
fognak verekedni a pápai zsoldosokkal.

Azonfelül a sok unatkozó magyar könnyűszerrel az idegen uralom lealázó
képeit idézheti fel Rómában.

Tehát Márton kanonok vezetése alatt sietve hazaküldte kísérőit, csak a
legbizalmasabb pár emberét tartotta maga mellett, de azokat is római
köntösbe bújtatta, egyébként pedig olasz papokkal, zsoldosokkal és
szolgákkal vette körül magát.

Azután nekilátott a pápaválasztás előkészítésének.

Mindenekelőtt adatokat szerzett a szent kollégium tagjainak
életviszonyairól és szokásairól, különös súlyt vetvén az emberi gyöngéik
megismerésére.

Mindenütt voltak ügynökei és kémei, a főtisztelendő urak palotáiban épp
úgy, mint az idegen követségeken és ezek a bizalmas emberek persze
semmit sem tudtak egymásról.

A Vatikánból Cardulo prelátus hordta neki a híreket. Ez a kitűnő
diplomata mindvégig híven szolgálta Bakócz Tamást, de ugyanolyan
hűséggel buzgólkodott a szentatya, Chigi Agostino sőt Medici Giovanni
szolgálatában is.

El kell ismerni, hogy sohasem árulta el egyik megbízóját a másiknak és
ha kétfelől történetesen olyan megbízásokat kapott, amelyek keresztezték
egymást, akkor ő lelkiismeretesen eleget tett mind a kettőnek és a
sorsra bízta, hogy milyen kavarodás legyen ebből.

A patriárkának az volt egyik sarkalatos elve, hogy minden ember
megvásárolható. És tudta, hogy a kardinálisok emberek.

A főtisztelendő urak fejedelmi udvart visznek és ötven-hatvan lónál
kisebb kísérettel nem szivesen mutatkoznak az utcán, pedig
egyik-másiknak elég szerények a javadalmai.

Majd mindegyikük szenvedélyes gyűjtő; az egyik antik szobrokat gyűjt, a
másik képeket, ez érmeket, amaz régi kéziratokat, a legtöbbje
mindenfélét gyűjt.

Az aranyat megvetéssel vissza lehet utasítani, de hol az a gyűjtő, aki
meg merne vetni egy Virgilius-kódexet, egy pergamoni gallus-szobrot, egy
Filippo Lippi-képet?

Volt a főtisztelendő urak közt olyan, aki belefogott egy nagyszerű
villába, de abba kellett hagynia az építkezést, mielőtt még tető alá
jutott volna, mert elfogyott a pénze.

Egy másiknak fia volt, annak igen szeretett volna valami kisebbfajtájú
hercegséget vásárolni a nápolyi királyságban.

Volt egy szent öreg, egy aszkéta, annak már nem kellett semmi. De a
templom, amely után a címét nyerte, düledezett… Haj, ha azt valami jó
lélek átépíttetné!

Bakócz úr nagy gonddal gyűjtötte az ilyen adatokat.

Minden főtisztelendő biborosnak külön törzskönyve volt a reggioi palota
titkos levéltárában. A bizalmas írásokat Tamás szerkesztette
keresztapjának utasításai szerint.

Benne föltétlenül megbízott a patriárka. Ő viszont senkiben sem bízott,
csak Fiamettában. Meg volt róla győződve, hogy a leány nélkül, aki
felsőbb hatalmak kiválasztott eszköze, hiábavaló lenne Bakócz minden
munkája.

Mindennap ott volt a Sciarrában és mindennap olyan remegő, szent
áhítattal lépett a selyemfalu asszonyszobába, mint Dante a Paradiso-ba.

És minden szó, amit Fiametta mondott, minden mosolya édes, tüzes és
kitörülhetetlen rovásírással íródott a szívébe.

A patriárka akkoriban csodálkozva tapasztalta, hogy keresztfia, a római
társasággal való sűrű érintkezése közben, mennyire gyarapodik világi
bölcsességben. Olyan tiszta szemmel látja az embereket és az
eseményeket, hogy sok esetben el lehet igazodni a szava után.

Hogy Tamás leginkább a Fiametta esze után beszél, arról sejtelme sem
volt. Mert a fiatalok megállapodtak egymás közt, hogy nagyszerű titkukat
még a gyóntatójuknak sem árulják el.

Egyszer délután Tamás egy csodálatosan szép hátaslovat látott a
kispalota kapuja előtt. Király alá való paripa volt, Arábia négylábú
főnemességének véréből sarjadt állat.

Az idegen csatlósok azt mondták, nagyságos Chigi Agostino úr hátasa. A
nagy bankár Konstantinápolyból kapta, a szultán küldte neki.

Ki az a Chigi, akinek a török császár baráti ajándékot ad?

Egy feketeruhás, idősebb urat talált Fiamettánál.

– Legjobb barátom, második atyám, – mondta a leány.

Tamás elkedvetlenedett. Mit keres itt a bankár? Kellemetlennek találta a
szúrós, kutató tekintetét… Kissé le is nézte magában Fiametta
jóbarátját, aki végre is afféle pénzváltó ember volt, bár kardot viselt
az oldalán.

Agostino úr nagy tisztelettel köszöntötte a fiatal urat. Tamás már
megszokta ezt a tiszteletet, újabban lépten-nyomon találkozott vele
Rómában. Ha végiglovagolt a Lungarán, a mesteremberek a süvegüket
lengették; ha püspökkel találkozott, az mosolyogva adta rá áldását; sőt
ujabban Vico Hannibal is, akit pedig barátjává fogadott, olyan alázattal
buzgólkodott körülötte, mint a kurta nemes a nagyúri pátrónusa körül.

De annyit hamar megsejtett Tamás, hogy a Szentlélek bankárjának
kellemetlen szeme egyike a legnagyobbszerű látó szerveknek. Ez belelát
elsűlyedt évezredekbe és felismeri Róma nagyságában azt, ami igazán nagy
és Hellas szépségeiben azt, a mi igazán szép. Ez a szem meg tud
mámorosodni, ha Petrarca Canzoniere-jét olvassa és kicsinylően mer
mosolyogni, ha Africajába pillant. Ez csalhatatlan ítélőképességgel méri
össze az antik és a mai művészet alkotásait.

És beszéd közben kitünik, hogy a távoli Magyarországba is ellát.
Szapolyai és Verbőczi csupaszon állanak előtte, bár hibásan ejti a
nevüket, és meglátja a titkos erőket, amelyek az országgyűlés szónokló
és veszekedő pártjait mozgatják.

Végleg azzal nyerte meg Agostino úr a magyar úrfi rokonszenvét, hogy
hamarosan magára hagyta őt a ház asszonyával.

– Az ilyen kupeckedő embernek soha sincs pihenője, – sóhajtotta
mosolyogva.

De előbb meghívta Tamást magához.

– Van egy kis házam a Tiberis mellett… Szombat este szerény baráti kör
fog ott vacsorázni…

– Én is ott leszek, – mondta Fiametta halkan.

És Tamás sietve elfogadta Agostino úr kezét.




12.

A bankár folyóparti „kis házát“ Peruzzi építette, Rafael és del Piombo
festették…

Midőn Tamás szombat este hű Hannibalja kiséretében belépett a Villa
Chigi kertjébe, a folyó vizében ezer fáklya fénye tükröződött.

Az oszlopcsarnok alatt már vagy harminc úr és asszonyság volt együtt. Az
Agostino úr szerény baráti köre. Hannibal persze mindenkit ismert.

– A köpcös kis ember, prémes aranykabátban és ráncos kalappal, Medici
kardinális… Ilyenkor nem viseli az egyházi bibort… Mellette áll a szép
Bembo, híres költő, nagy tudós… Azelőtt Borgia Lukrécia volt a kedvese,
most egy gyönyörű veneziai asszonya van – de hiszen az is itt van, ott
áll a nagy virágtartó mellett… Két úr fogja közre, a feketeruhás
Inghirami, a másik a nagy Sadoleto, a római akadémia főembere… A
barnaruhás, aki oszlopnak támaszkodik, Ariosto úr, ferrarai követ… Egy
könyvet írt, sokan dicsérik is, de én még nem értem rá elolvasni… Az a
nyurga, aki vele beszélget, Machiavelli úr, őt a firenzei signoria
küldte a Vatikánhoz.

Tamás felismerte a társaságban az urbinoi Rafaelt.

– A legszerencsésebb ember, aki valaha született, – mondta Hannibal. –
Alig harminc esztendős és már világhírű mester. A maga palotájában lakik
és Róma hercegnői büszkék rá, ha hírbe keverednek vele… És
megfoghatatlan, hogy nincs egy ellensége, még a festők sem irigykednek
rá… A szentatya is, a zord Rovere Julius, ugy beszél vele, mint a
legkedvesebbik fiával… Kell valami talizmánjának lennie, amely feléje
vonzza az emberek szeretetét.

A „legszerencsésebb ember“ egy férfival beszélgetett, akinek olyan
gyönyörű feje volt, mint egy szelid és kissé mélabus oroszlánnak.

– Lionardo da Vinci, – magyarázta Hannibal. – Olyan festő, akit Rafael
nagyobbnak tart magánál is. De nehezen dolgozik, keveset fest…

– És Michelangelo – ő nincs itt? – kérdezte Tamás.

Hannibal a fejét rázta.

– Nem társas ember. Rafael ellentétje: őt senki sem szereti, tőle inkább
félnek. Most biztosan a műtermében van és a homlokára erősített gyertya
fénye mellett faragja a követ…

Vico Hannibal még néhány nevet említett, Sangallo, Peruzzi, Sansovino,
Piombo, Bramante – nevek, amelyeket ötszáz év mulva is ismerni fognak.

Valami elképzelhetetlen gazdag, valami mesés pompájú tavasz virágzott
Itáliában. Minden virág kelyhéből egy-egy csillag fakadt és a sötét
világ betelt fénnyel.

A „pénzváltó ember“ gigantikus módon megnőtt Tamás szemében…

De Hannibal tovább fecsegett:

– Azt a hetyke ifjú urat ott nehogy véletlenül bolognai deáknak nézzed,
mert tagja a szent kollégiumnak. Petruzzi kardinális… Van már vagy
huszonegy esztendős… Aki mellette áll, Rovere Francesco Mária, Urbino
hercege, a szentatya attyafia…

A herceg, akit Tamás a porta del Popolónál látott első izben, öles
termetű, szép és szilaj külsejü ifjú ember volt. Hermelinprémes ezüst
ruhát viselt és hosszú verekedő pallóst tartott a keztyüs kezében.
Valaki figyelmeztette Tamásra és ő egy villámló pillantással végigmérte.

– Inkább condottierenek nézném, – szólt Tamás.

A lovag nevetett.

– Az is: condottiere-vér. Ő az, aki agyonverte Alidosi kardinálist.
Világos nappal, mikor véletlenül összetalálkozott vele az utcán,
lerántotta öszvéréről és száz ember szeme láttára meggyilkolta…
Haragudott reá, mert a biboros úr befeketítette a szentatyánál… A pápa
igen megneheztelt a botrányért, de azóta mégis csak visszafogadta megint
Francesco Máriát a rokoni szeretetébe, hiszen ő is csak ember.

Agostino úr időközben meglátta a magyar ifjút és nyájasan hozzá lépett.
A bankár viselkedése ezúttal is szíves volt, de már egy cseppet sem
alázatos; úgy viselkedett, ahogyan egy vendéglátó nagy úrhoz,
kardinálisok és hercegek barátjához illik.

Mint előkelő vendégét Medicihez vezette Tamást.

– Üljön hozzánk, kedves fiam, – mosolygott a kövér kis kardinális, –
innen együtt élvezhetjük az istentiszteletet, amely mindjárt kezdődni
fog.

Azután a magyarországi vadászatok után kérdezett. A főtisztelendő úr
nagy Nimród volt és gyakran mutatta magát zöld vadászruhában, kürtszó
mellett, ha kilovagolt a kopófalkáival a városból.

De lám, a híres Medici is milyen szíves volt Tamáshoz! A fiatal úr már
azon gondolkozott, hogy talán az ő vérében is, mint az urbinoi
Rafaelében, van valami titkos erő, amely feléje vonzza az embereket.

Egyszerre üstdobok dübörögtek, a csarnokban kialudtak az összes
gyertyák.

A háttérben kétfelé lebbent a nehéz brokátfüggöny, – egy rózsaszínű
márványkupola alá lehetett látni, hol magas talpon aranysárga kőszobor
állott. Anadyomene… Alabástrom lámpák szelid, meleg fénnyel remegték
körül az istennő márványalakját.

Antik kőkép volt, amelyet az Archipelagos valamelyik szigetén találtak
nemrég és amelyet Montorsoli restaurált. A boldog tulajdonosa ma mutatta
be első izben Róma műértőinek.

Áhitatos elragadtatás zúgott végig a csarnokon.

– Styxre mondom: isteni! – kiáltotta Medici kardinális.

– Imádásra méltó! – toldotta meg főtisztelendő Petruzzi.

A derengő, puha világításban úgy látszott, mintha a márványkép keble
csendesen pihegne, az ajkán pedig édes mosoly fakadna.

De már kezdődött az, amit főtisztelendő Giovanni úr az imént
„istentiszteletnek“ nevezett.

Halkan pengő hárfazene mellett bevonultak az istennő papnői, karcsú,
bájos nők csapatja, Róma első kurtizánjai, valamennyien antik szabású,
habkönnyű, fehér ruhában, meztelen karokkal, drágakövektől csillogó
övvel, aranyszandállal a lábukon.

Fiametta vezette a papnőket. A leány szembe állott a márványképpel,
fölemelte fehér két karját és „imádságot“ mondott.

Az imát, amely Vénus kegyelmébe ajánlotta a jelenlevőket, Bembo írta az
ő klasszikus latin nyelvén. Cicero nyelvének erővel és méltósággal
teljes hangjai úgy peregtek ki Fiametta száján, mint az élesre csiszolt,
sötét fényű kristályok lánca.

Következett az áldozat bemutatása. Galambokat, virágokat és
illatszereket áldoztak az istennőnek. Midőn ezüst füstoszlop kavargott
fel az oltárról, a papnők térdre borultak, a láthatatlan énekkar pedig
elénekelte a Vénus-himnuszt, amelyet Fra Gozolli szerzett erre az
estére.

Valami különös, áhitatos ellágyulás vett erőt az embereken. Valami édes
és méla honvágyféle egy letünt büszke világ után. Egy világ után,
amelynek a társasági ősei voltak a hatalmas urai. Valamennyien mélyen
meghajoltak, mint Urfelmutatáskor a templomban, a szentegyház főpapjai
is, és nem egy szemben könny csillogott.

– De hiszen ez pogányság! – lázadozott Tamásban a szatmármegyei
lelkiismeret.




13.

„Istentisztelet“ után lakomát szolgáltak föl a folyóvízre néző
márványerkélyen, aranyrojtokkal ékes, biborszínü nagy ponyva alatt.

Az asztalt aranytányérokkal és poharakkal terítették és virágfüzérekkel
aggatták körül.

Az asztal közepén egész vadkan pompázott; tollában megsütött páva is
volt ott és óriás kecsege hal, melyet külön hajóval a Fekete-tengerről
hozatott a gazda. És monumentális torták.

A torták közül egyik Chigi porthercolei soktornyu várának hű mása volt,
a másik büszke vitorlás gályát ábrázolt, a harmadikon Jupiter trónolt
olimpusi karával.

A lakomázó társaság persze Agostino úr új Vénus-szobráról beszélgetett.
Medici kardinális úgy vélekedett, ez a kincs nem is kerülhetett volna
méltóbb kezekbe, mint a Chigiébe.

– Ezt tagadom! – kiáltotta a szép Bembo, aki jól tudta, mikor szabad a
patronusának ellentmondania. – Méltó helyen ott volna az istennő, ahol ő
rajta kívül nem ismernek más istenséget, tehát olyan házban, amelyet
csak ez az egy szobor ékesít, mert a szépség nem tűrheti, hogy mellette
más faragott isteneket is imádjanak. Agostino barátunk azonban a szépség
szultánja, ő egész márvány-háremet tart magának és ha majd túl lesz az
ismerkedés örömein, akkor az ő csapodár szíve megint újabb márvány- vagy
bronz-csodáért fog hevülni. A mi szépséges istennőnknek tehát résen kell
állania, nehogy egyik nap megismétlődjék az idahegyi szépségverseny.
Félek, Chigi Páris nem lesz bírói tisztében olyan igazságos, mint volt
Priamos király fia, aki Vénusnak ítélte az arany almát. Ezért állítom,
hogy a remekmű méltatlan kezekbe került.

Agostino úr együtt nevetett a nevetőkkel. De megszólalt a kardinális:

– Styxre mondom, súlyos vád! Attól félek, az istennő meg fogja büntetni
a mi csélcsap Agostinónkat, pedig Vénus igen kegyetlenül tud büntetni.
De mielőtt pálcát törnénk a vádlott fölött, halljuk, mit mond a
tisztelendő főpapnő, aki leginkább hivatott, hogy Vénus nevében szóljon.

A jókedvtől és a kiváncsiságtól ragyogó arcok fordultak Fiametta felé,
aki a kardinális és az urbinoi herceg között ült.

– A vád alaptalan, – szólt merészen, de némi rózsás zavarral a leány, –
mert a vallás, amelynek Vénus egyik istensége, nemcsak eltüri, de meg is
követeli a sok isten kultuszát. Vénus imádásától elválaszthatatlan
Bacchusnak, Apollónak és a tudós Minervának tisztelete. És ha Bembo úr
tagadni meri ezeknek az isteneknek hatalmát és elég szűkkeblü, hogy
egyetlen isten tiszteletére akarja korlátozni a vallást, akkor eretnek
és megérdemli, hogy a hádeszi inkvizició széke elé állítsák.

Fiametta válasza tetszett, a társaság megtapsolta. Bembo mosolyogva
jelentette ki, hogy a főpapnő theológiai fejtegetései meggyőzték
tévedéséről és kész megtagadni eretnekségét.

A beszélgetés tovább folyt, a szó, mint a zengő labda, egyik vendégtől a
másikhoz ugrott. Tamás némán hallgatta őket. Ő nem értette ezt a
könnyedséget, amely játszva magával ragadja a legsúlyosabb dolgokat.

A társaság azon törte a fejét, ki lehetne a Vénus-szobor mestere. Medici
úgy vélekedett, hogy alkalmasint a Nagy Sándor utáni idők alkotása.
Talán Lachores munkája?

Jó ideig vitatkoztak ezen, mindenki a tudását ragyogtatta és a hellén
szobrász-nevek egész raja röpdösött az asztal fölött. Végül a kardinális
meg akarta tudni Vinci véleményét is, ki hallgatagon és szórakozott
arccal bámult bele arany poharába.

– A kérdés egyáltalában nem fontos, – szólt kitérően a mester.

A kardinális megbotránkozottan meresztette rá kerek halszemét. Nem
fontos? Ez nem fontos? Akkor mi a fontos?

A mester elpirult és az ő szelid, fátyolozott hangján mondta:

– Bocsásson meg főtisztelendőséged, de én úgy találom, mi jóval többet
beszélünk az emberi ügyesség ilyenféle próbálkozásairól, mint mennyit a
tárgy megérdemel. A művészet nem egyéb, mint egyik szomorú részlete a
meddő küzdelemnek, melyet az ember a mulandóság gondolata ellen folytat.
A küzdelem azért meddő, mert emberi ügyesség csak holt lelkeket tud
teremteni, mumizált életet, amelyben egy pillanat élni vágyása dermedt
kővé vagy festékréteggé. Az úgynevezett műremekek a világhoz idegen és
magukban elszigetelt lárvák, semmi közük az isteni lélekhez, mely a
teremtést betölti.

A vendégek csodálkozással néztek össze. A kardinális úr arca pipacsvörös
lett.

– Mit értesz te isteni lélek alatt? – kérdezte összeráncolt homlokkal.

– Az életet, mely a természet nagy véredényrendszerében dobog. Az élet
pedig nem más, mint mozgás. Az erő, amely a béna koldus mankóját
mozgatja, édes testvére annak az erőnek, mely a felhőket vitorláztatja
és az óceán áramlásait szabályozza. És a szikra, amely Fiametta szemében
csillan, gyermeke a szivárványnak és unokája a karácsonyi csillagnak,
mely a Megváltó születését hirdette.

– Amennyire meg tudom érteni, te azt akarod mondani, hogy a természet
alkotásai tökéletesebbek, mint a művészetéi? Ezt a bizarr tételt azonban
sohasem fogod bebizonyítani, hiszen az összes régi írók megegyeznek
abban, hogy a természet teli van fogyatékosságokkal és a tökéletes
szépség fogalmával csakis a művészet ajándékozta meg az emberiséget.

Lionardo mester nem válaszolt és ezzel azt a benyomást tette, hogy nem
tudja végigküzdeni a harcot, amelyet könyelműen kezdett. Főtisztelendő
Giovanni úr azonban még teljesebbé akarta tenni a maga győzelmét és így
szólt:

– Kérdezek tőled valamit, Lionardo. Hiszen ismered a Pantheon kupoláját.
Mondd meg nekem, ismersz egyet is a természet alkotásai közül, amely
annyira tökéletes volna?

– Ismerek sokat, – szólt Lionardo csendesen.

– Mondjál csak egyet!

– Nézze meg főtisztelendőséged a koldust, aki az ön Madama-palotájának
kapuja előtt ül, az ő koponyacsontja művészileg szebb és tökéletesebb
építmény, mint a Pantheon. Ahhoz képest minden templomkupola csak
gyerekes próbálkozás, nyers kontármunka. És ezért az istenség
gondolatának legméltóbb temploma az emberi koponya marad.

– Te tehát szívesebben töretnéd össze a Pantheon kupoláját, mint a
koldus koponyáját?

– Szívesebben.

A kardinális szeme szikrázott a méregtől, de azért harsányan nevetett és
a társaság vele nevetett. Az asztalnál ülő művészek azonban nem
kacagtak, ők némán bámultak a tányérjukba.

– Most csak egyet nem értek, – szólt Medici. – Ha így vélekedel a
művészetről, akkor magad mért festesz?

Lionardo a bibornokra emelte szomorú szemét.

– Én nem festek, hanem a mozgás törvényeit tanulom.

– Ez a Lionardo zavaros fejü legény, – súgta Agostino úr fülébe a
kardinális, – nem érdemes vele vitatkozni.

Asztalbontáskor a házigazda elcsitította a zenét és hangos szóval így
szólt:

– Senki sem méltó arra, hogy a jövőben még használja az asztalkészletét,
amellyel ma az én mélyen tisztelt vendégeim ettek és ittak!

Egy intésére a szolgák nekiestek az asztalnak és ami arany és ezüst
holmi volt rajta, azt mind beledobálták a Tiberisbe. A billikomok,
gyümölcstartó csészék, tálak és vázák loccsanva hullottak a vízbe,
mintha valami megőrült isten nagy takarítást tartana az Olimpuson.

A vendég megbecsülésének ilyen vad és kérkedő formája nem volt egészen
idegen Vértesi Tamás lelkéhez, részeg magyar és lengyel váruraktól már
látott hasonló kisebbszerü dolgokat.

– Dicsérnem is kell Agostino barátunkat, de korholnom is kell, – mondta
a szép Bembo egy kisebb csoporthoz, amely még együtt állott a
márványkorlát mellett. – Dicsérnem azért, mert az arany nagyszívű
megvetésével megtisztelt minket és kellemes ebédutáni izgalmat szerzett
nekünk. Hasonló eseteket följegyeztek az ókori írók is és ha jól
emlékszem, Vidius Pollo volt az, aki vendégei tiszteletére leölette
legdrágább gladiátorait. De korholnom is kell Chigit, mert a vízbe
dobott edények közt az ötvösművészet remekei voltak és így a mai estén a
világ szegényebb lett némely művészi szépségekkel.

A gazda nem volt már az erkélyen, ő a kertbe kalauzolta a kardinálisokat
és helyette Cardulo prelátus válaszolt, aki az imént érkezett csak
elkésetten az apostoli kancelláriából.

– Agostino úr tehát a te véleményed szerint csak az esetben érdemelné ki
vendégeinek föltétlen háláját, ha meg tudta volna nekik szerezni a
kellemes izgalmat, anélkül, hogy megsemmisítette volna kincseit?

– Úgy van – szólt Bembo, – de be kell ismernem, hogy ez emberileg
lehetetlen volna.

– Nos, a mi nagyszerü Agostinónk előtt nincs lehetetlenség! Az izgalmat
megszerezte nektek, de a vizbe dobott kincsek közül egy sótartó sem fog
elveszni, mert – köztünk maradjon a szó – a Tiberisben vízalatti hálók
vannak kifeszítve.

A vendégek homeroszi kacagásra fakadtak. Lám, Chigi nemcsak a legjobb
vendéglátó, de a legfurfangosabb ember is Rómában.

A villa kertje nem volt nagy, de hozzáértők állítása szerint ez volt
Itália legszebb kertje.

Tamás elszakadt a társaságtól és egyedül járta a lombos utakat,
amelyeket háromlábu aranyozott kondérokban lobogó tüzek világítottak
meg. A kert teli volt Agostino antik szoborműveivel.

Tamás azonban nem törődött sem Theseusszal, aki a marathoni bikába
merítette kardját, sem a legbájosabb Psychével, akit márványkőből
faragtak és mégis oly könnyű volt, mintha el akarna repülni, nem
törődött a magasba ágaskodó rhodosi bronzlóval sem, de a nagy kőkoporsó
előtt sem állott meg, amely pedig a színes, virágzó reliefjeivel olyan
pompás és vidám volt, mint Thanatos nászágya.

Ő ebben a pillanatban valami remegő, áhitatos, valami mesésen boldogító
és mégis fájdalmas vágyakozást érzett az arany Róma lelke után, amely
hónapok óta körülfogta, amely csábosan kinálkozott neki és amely mégis
elérhetetlen volt a számára.

Ez a maga bilincseit fájlaló magyar merevség epedése volt Itália
szellemének szabadsága és merész hajlékonysága után. Talán a magyar
pusztaság epedése Európa után. A penészes középkor vágya a tündöklő új
idők után.

Egyszerre megint nagyon megsajnálta a maga szomorú népét, amely
évszázadok óta az igéretek pitvarában didereg és semmiképpen sem tud
beljebb kerülni.

Mért olyan füstös és pislogó ott az élet, mért ég itt olyan világos és
meleg lánggal?

Korvin Mátyás már törte ezen a hatalmas koponyáját, de ő Tamás hite
szerint elhibázta a dolgot, midőn olasz mestereket hívott országába,
hogy élni tanítsák a népet. De azok ott céhbe állottak, idegen papi
kaszt módjára féltékenyen őrizték miszteriumaikat. És így velük együtt
elhamvadt a szent tűz is, melyet Itáliából hoztak.

Világos, hogy magyar ifjakat kell az olasz városokba küldeni, de nem a
főiskolákra, ahol elmult idők tudományát tanítják, hanem a műhelyekbe,
ahol az eljövendő élet kincseit kovácsolják.

Chigi Agostino tüzes bora merészséget öntött Tamás vérébe és szárnyat
adott gondolatainak. Egy nagyszerü terv alakult ki a fejében!

Magyar fiúk dolgoznak majd a firenzei műhelyekben, a milánói szövőszékek
mellett, a római műtermekben és építő helyeken… Magyar fiúk ülnek majd a
veneziai áruraktárakban és a genovai bankházakban, vitorláznak a
tengeren…

Ha lehámlott szemükről az ázsiai hályog, ha kiolvadt lelkükből a harcos
gőg és az átöröklött perlekedési düh, akkor nagyszerü munkát fognak
végezni.

Annyi pénzzel, amennyibe ezer királyi zsoldos kerül, ki lehet taníttatni
egész csapatot. Akik megtérnek hazájukba, magukkal hozzák majd a szent
tüzet, egyik fáklyán meggyullad a másik, mint az eleusisi éjjeli
miszteriumokon, és idővel fénybe borul az ország.

Ha Bakócz Tamás elfoglalja Szent Péter székét, akkor Tamás meg fogja
valósítani tervét!

De ekkor szembe jött vele a vándorló szobor, fehéren a sötét lombfal
mellett szembe jött Ő, aki ez estén oly finom, ragyogó és illatos volt,
mint maga az ifjú Itália. Fiametta.

– Önt keresem, Tamás úr. Mesélje el, mi tetszett legjobban a mai estén?

– Semmit sem láttam, csak önt, Fiametta, – válaszolt Tamás oly
merészséggel, mely magát is meglepte.

– És én tetszettem kissé? – kérdezte Fiametta évődő hangon, de
elvörösödve.

A kérdés tréfás hangja fájt az apátúrnak. Azt mondta – és a hangja a
lelke mélységeiből remegett föl:

– Szeretnék önért meghalni.

Ez megint a barbár volt, aki lóháton jár akkor is, mikor zefir szárnyán
kellene lebegnie és akit Tamás gyűlölt magában, anélkül, hogy szabadulni
tudott volna tőle.

Fiametta derüsen pillantott föl. Meghalni? Ezt már sokan mondták neki,
ha nem jutott eszükbe szellemesebb fordulat; néhányan bizonyára már meg
is tették érte.

– Beszéljünk komoly dolgokról, Tamás úr. Lássa, én nem feledkezem meg a
kötelességeimről… Elkészült a jegyzék?

Tegnap említette Tamás, hogy a Reggio-palotában egy jegyzéken dolgoznak,
amely három csoportra, a Bakócz-pártiak, a Bakócz-ellenesek és az
egyelőre még ingadozók csoportjára osztja a kardinálisokat.

A jegyzék elkészült.

– Elhozta? Mikor olvassuk el?

– Hiába adnám oda, nem tudná olvasni a titkos írást. De majd lemásolom
az éjjel és korán elküldöm – nem! magam viszem a Sciarra-palotába.

Nem, nem, Fiametta addig nem tudna várni.

– Lemásoljuk együtt.

– Mikor?

– Még ma éjjel, ha nem álmos.

– De hol?

– Nálam.

Emberek közeledtek. Fiametta közömbösen mosolygott, az arca azonban
lángolt, miközben gyorsan és halkan beszélt:

– Félóra mulva menjen innen… akkor már oszlani fog a vendégnép… a
Sciarrába menjen… a vasajtón várni fogják… jöjjön egyedül… csatlóst se
hozzon…

Tamás az egyik mondatnál elpirult, a másiknál elfehéredett.

Fiametta észrevette és a szeme gyöngéd tűzben ragyogott.

– Éjjel egyedül Róma utcáin, – nem fog félni? – kérdezte évődve.

Ezen már Tamás is mosolygott. Nem, az apátúr igazán nem fél. De vajjon
félne-e ma, ha a Sciarra-palota a Kocitusz kútjának fenekén állana?

– Én most visszasietek a társasághoz, Tamás úr. De valamit még mondok
önnek és nem bánom, ha ki is nevet érte, bár ez nagy háládatlanság és
nem kisebb udvariatlanság volna öntől, Tamás úr. Mit gondol, mért izgat
engem minden, ami a választásra vonatkozik? Igen, igen – mert parancs
érkezett hozzám, felsőbb parancs… De van egy másik ok is! Lássa: ha az
ön keresztapja pápa lesz, akkor ön Rómában marad.

Félórával később Tamás lenn a parton elcserélte aranyos mentéjét a
lovászmestere szürke abaköpönyegével, azután kardjával a karján neki
indult a kék holdfényben alvó Rómának.

Mikor keresztül ment a Sixtus hidján, Chigi kertjében éppen
meggyujtották a tüzijátékot.

És ő most megint azt a remegő, áhítatos, meseszerűen édes és fájó vágyat
érezte.




14.

Későn éjszaka szemben ültek egymással a selyemszobában, viaszgyertyák
fénye mellett. Tamás olvasta a neveket. Fiametta azonban nem másolta le
– most már azt mondta: felesleges, – csak megjegyzéseket fűzött
hozzájuk.

– Ez meg fog minket csalni, meglássa… Ön hisz a velencei igéretnek?
Látszik, hogy ön nem olasz… Ez beteg öreg, talán előbb hal meg, mint a
szentatya…

Egyszerre félbeszakította önmagát.

– Nagyon fájna önnek, Tamás, ha a patriárka úr kudarcot vallana a
választáson?

– De hiszen az nem lehet! – kiáltotta Tamás szinte megbotránkozottan.
Majd csendesebben mondta: – Ha elbukunk, akkor nem is tudom, mi lesz…
Akkor végünk van… Mert ha nem lesz meg a keresztény liga…

A ligáról és a törökről már éppen eleget hallott Fiametta!

– Ezért? Csak ezért?

– Még valami fájna… Nekem el kellene mennem Rómából és akkor – akkor
igazán nem tudom, mi lesz… És ez fájna legjobban!

Elborult. Egyszerre a kezén érezte Fiametta finom, hizelgő kezét.

– Tamás úr, ön nem fog elmenni Rómából. De most olvassa tovább!

Az utcáról szapora patkócsattogás és szilaj rikoltozás hallatszott föl.
Az ablaküvegen vörös fáklyafény hullámzott.

Valami nagyúri korhely kísérteti haza magát. Talán éppen valaki a Chigi
vendégei közül?

De most megállapodott odalenn a lovascsapat. A kapu kalapácsa élesen
megcsattant.

Egész raj komorna szaladt a szobába:

– Madonna, itt van az urbinoi herceg úr, minden áron beszélni akar
önnel!

Fiametta bosszusan emelte föl fejét.

– Velem most nem lehet. Menjen haza a herceg.

– De már az udvaron van az embereivel. A kapus nem mert vele ellenkezni.

Tamás a herceg tüzes, vad condottiere-szemeire gondolt… Ha az leitta
volna magát a Chigi borából…

Fiametta fölemelkedett. Kissé sápadt volt, az ajka körül egy kemény
vonás jelent meg, amelyet Tamás még nem látott.

– A vasrácsot!

A legtöbb palotában, a Sciarrában is csapóráccsal lehet elzárni az
emeletet. Fiametta a maga kezével indította meg a rugót és az erős rács
nyikorogva ereszkedett a lépcső felső fokára.

Éppen akkor jött fel a meredek, könyök nélküli kőlépcsőn Francesco Maria
egy fáklyavivő fiúval. Midőn az emeleti ajtóívben beleütközött a rácsba,
dühösen elkáromkodta magát – pestilenza! Valóban részeg volt, ami olasz
úrnál elég ritka eset.

Kikapta a fiú kezéből a fáklyát és bevilágított a vasrudak közé. Rögtön
meglátta Fiamettát, csak két lépésnyire állott tőle. Tamást nem vette
észre, ő az ajtófa mellé lapult.

– Hiszen itt vagy Fiametta! Hamar nyisd ki az átkozott rácsot!

– Mit keres itt, herceg? – kérdezte a leány ellenségesen.

– Mit keres az ember a mennyországban? Az üdvösséget! És mit keres a
pokolban? A tüzet! Megesküdtem az összes olimpusi istenekre és mind a
tízezer szent vértanura, hogy ma még megiszom egy kannát a
Frascati-borodból!

A herceg a fecsegő részegek közül való volt… Fiametta ajka gúnyosan
eltorzult.

– Hamisan esküdött, hercegem, és talán nem is először életében. Egy
gyüszünyit sem fog itt inni! Ön különben is részeg már.

– Akasszanak föl minden férfiembert, aki veled vacsorázik és józan tud
maradni! És akasszanak föl engem, Urbino örökös urát, ha egy tapodtat
mozdulok innen, míg el nem énekelted nekem a kedvenc nótámat!

– Menjen haza a feleségéhez, Urbino örökös ura, majd ő énekel önnek, –
szólt Fiametta kicsinylően.

– Pokolba minden feleséggel! Nyisd ki az ajtót, te szépek szépe, te
pézsmaszagú tűzvirág, nyisd ki, te drága arany-sólyom, és én holnap
ellopom neked a nagybátyám koronájának legszebbik kövét. Nyisd ki, te
vadmacska, vagy fölhivom a legényeimet és összetöretem a ketrecedet.
Hogy mersz velem ellenkezni? Ki vagy te – ki vagyok én? Ha feldulatom a
házadat, ha kihányatom Chigi bútorait az ablakodon, ki mer velem
ellenkezni? Ha meglát a bargello, hasra fekszik előttem minden
poroszlójával. Én Urbino hercege vagyok, Róma első nemesembere, a pápa
kedves rokona. Te pedig egy kurtizán vagy. Hát légy okos, kis
pézsmaállatom!

Tamás, aki dermedten állott helyén, ámulva és iszonyodva nézte hol a
herceget, hol Fiamettát.

Az ezüstruhás, hermelines nagyúr olyan volt, mint egy komédiás, aki mára
lejátszotta a herceg szerepét és visszatért megint a csapszékbe.

De Fiametta is – soha még asszonyon ekkora változást! Elszánt és keserű
volt, mint aki megszokta már, hogy őt bántsák és gonosz nyugalommal lesi
a pillanatot, mikor szívenszúrhatja támadóját.

A nyakán kidomborodott egy kemény ín, a rózsás karmait görcsösen
begörbítette…

Ő is, a herceg is igen sebesen beszéltek, hadarva, valami idegen
tájszólással. Úgy néztek farkasszemet egymással, mintha szét akarnák
egymást tépni és mégis nagyon összetartoztak, egymáshoz illettek, Tamás
pedig egyformán távol volt mind a kettőtől.

Fiametta kimondta azt, amit Tamás az imént elgondolt: komédia-herceg!

– Én kurtizán vagyok és egész Róma a lábam előtt fekszik, de te nem vagy
igazi herceg, csak afféle buffo-herceg, egy felkapaszkodott pápai
nepota. Ki törődik most még veled? A pápa beteg öregember és a te
hercegi kalapodat már rágja a moly. Ha holnap meghal egy vén pap, egy
dénárt sem ér a hercegséged és az urbinoi szatócsok rőffel kergetnek ki
a városukból.

Francesco Maria kirántotta a kardját és ráütött a rácsra, hogy szikrát
hányt a vas.

– Vesszek meg, ha ezért ki nem átkoztatlak a szentegyházból! Hiszen jól
tudom, hogy miért nem nyitsz ajtót, te vörös nőstényördög! Az új
szeretőd van nálad! Az a magyar siheder, a kölyök-apát… Mert te is
térdet hajtasz a fölkelő csillag előtt és hátat fordítasz a letűnő
napnak… A nagybátyámnak láza van és a csőcselék már csak immel-ámmal
emeli meg előttem mocskos sapkáját… Ilyenek vagytok ti rómaiak, mind
ilyenek vagytok, férfiak, asszonyok!

Egészen ellágyult, úgy megsajnálta magát, közel volt hozzá, hogy sírva
fakadjon. De aztán egyszerre valóságos dührohamot kapott.

– Hohó, vigyázzatok, még él a pápa és ma még én vagyok úr Rómában! Ha
dühbe hoztok, holnap patakokban folyik a vér az utcán, téged
pellengérhez köttetlek, az éretlen kedvesed bőréből pedig kardhüvelyt
csinálok magamnak!

Fiametta megvárta, míg kitombolta magát, aztán közel lépett a rácshoz.
És minden szava olyan volt, mint a késszúrás:

– A te haragodtól már senki sem fél! Legfölebb csak csúzos vén papok,
akikre karddal támadsz, mikor vecsernyére mennek… De akire én
megharagszom, azt nem a pápa, de maga Szent Péter sem tudná megvédeni a
bosszúm ellen. Jól tudod, van Rómában legalább is tíz olyan férfi, aki
egy szavamra kész vért ontani. Ma is kérdezte tőlem egy johannita-lovag,
kit öljön meg a kedvemért? Egy szavamba kerül és holnaptól fogva tíz
mérgezett tőr keresi a szügyedet. A sarkodban lesznek, mint a szárnyas
kígyók, és hiába bújsz az Angyalvár legmélyebb pincéjébe, hiába lapulsz
a szentatya csuhája mögé, ott is rád találnak. Egy szavamba kerül és
reggel, virágbokréta helyett, a kitépett szívedet hozzák az ágyamhoz. És
a tested a Tiberis halait hizlalja. És most hordd el magad, te
buffo-herceg!

Csodálatos, a herceg valamit morgott – pestilenza! – aztán sarkon
fordult és szófogadóan lebotorkált a lépcsőn. A Fiametta fenyegetése a
csontjaiba nyilalt és egyszerre kijózanította az olaszt.

Öt perccel később a lovashad ördögi üvöltéssel elvágtatott az
éjszakában.

Fiametta egy különös mozdulattal végigsimított az arcán, aztán Tamásra
tekintett. A leány szeme zavaros volt, az ajka még vonaglott.

– Engem most már békén fog hagyni, de a dühe talán ellened fordul.
Vigyázz magadra! Giacco nélkül ki ne menj az utcára.

– Giacco nélkül? Giacco majmot jelent…

– Nem, te boldog gyermek, Rómában páncélinget jelent.

Tamást rettenetes keserűség fojtogatta. Halálra szégyelte magát, hogy az
imént némán végig kellett néznie a részeg nagyúr garázdálkodását.

– Holnap a képébe vágom a keztyűmet! – morogta.

Fiametta némi kicsinyléssel mérte végig.

– Honnan jösz te, hogy azt hiszed, egy herceg kiáll a kardod elé? Én
ismerem Urbinot, bármit mondtam is róla az imént, ő mégis erős és bátor,
akár a campagnai bika. De a te életed nem ér neki annyit, hogy föltegye
rá a magáét. A te életed legfölebb öt-hat aranyat ér neki, amit
valamelyik bravojának fog fizetni. Azért ne menj ki giacco nélkül!

– Jó éjszakát! – morogta Tamás kurtán és lefelé indult.

Mikor már a lépcső közepén volt, Fiametta utána szólt:

– Tamás úr, ne menjen most haza! Biztos vagyok benne, hogy a herceg
emberei lesik önt az utcán.

És mivel Tamás nem válaszolt, halkabban folytatta:

– Lesz itt hely, ahol megvárhatja a reggelt. Két óra mulva úgyis virrad.

És mivel Tamás még mindig habozva állott a lépcsőn, türelmetlenül és
némi gúnnyal tette hozzá:

– Vannak Rómában férfiak, akik nem kéretnék magukat ilyen nagyon.

Tamás visszanézett, kereste a leány arcán Fiametta vonásait, de nem
találta. Az imént lepattogott róla a művészi máz, ennek a nőnek nem volt
semmi köze az ő álmaihoz, ez csak egy nőstény volt.

És keserű gyönyörűséget talált a gondolatban, hogy egy gőgös gesztussal
itthagyja a jószagú, enyhe fészket és inkább kimegy a sötét utcára, ahol
késelő emberek feküsznek lesben.

Már lenn volt, midőn Fiametta nyílsebesen, mint a játszó macska,
lesurrant a lépcsőn és elállotta útját.

Ott állott előtte fiatalon, forrón, karcsún. Egy virágzó fa. Egy virágzó
fa, amely pazar tavaszi kedvében a szélbe akarja szórni ajándékait.

Valami különös, szelíd és meleg irónia játszadozott eszes arcán.

– Nem inna velem egy pohár Frascatit, apát úr?

– Nem kell.

– Ne énekeljek önnek egy altatódalt?

– Nem.

Valami a Tamás gyermekes szomorúságából átragadt Fiamettára.

– Fáj a szíve, édes barátom? – kérdezte halkan.

És illatos vörös fejét odatette az ifjú vállára. Tamás azonban hidegen
elhárította magától és elsietett.

– Te bolond, te bolond! – kiáltotta magában dühösen és rémülten. De
hiába kiáltotta, a barbár már megint lóháton járt és ilyenkor se látott,
se hallott.

Fiametta pedig csodálkozva, megrettenve, hófehér arccal nézett utána.

Rajta ma két sértés esett. Az egyik férfi azzal sértette meg, hogy
mindenáron nála akart maradni, a másik azzal, hogy nem akart maradni. De
a kettő közül a második volt a véres, a lealázó, a megbocsáthatatlan
sértés.

Tamás akkor már künn volt az utcán. Hideg gőggel a szemében és forró
szomorúsággal a szívében ment hazafelé.

Ha valóban lestek rá Urbino legényei, azok ma nem léphettek munkába,
mert véletlenül éppen a Confortatori testvéri egyesülete vonult végig a
városon. Fekete zászló alatt egy sereg álarcosember, mindegyik égő
fáklyával a kezében.

Az Angyalvár felé igyekeztek, hogy jámbor hivatásukhoz illően a
vesztőhelyre kísérjenek egynéhány szegény bűnöst, akit hajnalba kerékbe
fognak törni.

Tamás a fáklyásokkal tartott és így ép bőrrel hazakerült.




15.

Két napig ki sem mozdult a Reggioból, de minden gondolata, minden álma
és vágya akkor is a Sciarrában lakott.

Harmadnapra egy nyájasan mosolygó vénasszony aranypecsétes, jószagú kis
levelet hozott neki.

Még ki sem bontotta és már mindenben igazat adott a levélirónak,
halálosan szégyelte a maga esetlenségét, csupa bocsánatkérés, megbánás
és alázatosság volt.

– Mi ketten nem engedhetjük meg magunknak, drága barátom, hogy
szeszélyesek és makacsok legyünk… És: gondoljon a fekete barátra és
jusson eszébe, hogy nekünk kötelességeink vannak. Jöjjön hozzám ma
délután és fontos és érdekes hireket fog hallani. És végül: ha valamivel
megbántottam volna a büszkeségét, írja az én női tökéletlenségem
rovására. Én töredelmesen bocsánatot kérek…

Akit délután a selyemfalú szobában talált, az megint a régi Fiametta
volt: bájos, szelíd, meleg. Csak nem olyan vidám, mint azelőtt és
valamivel alázatosabb. És beszéd közben egyszer sem nézett Tamás
szemébe, – de alkalmasint neki is volt szégyelni valója.

Petruzzi kardinálisról volt szó.

– Az a fiatal fekete sienai, hiszen ismeri, ő is ott volt a
Chigi-villában… Őt most meg lehetne nyerni a patriárka úrnak… És erről
érdemes beszélnünk, mert Petruzzi, ha nem is lelke, de mindenesetre
szája a fiatal hercegek pártjának… Ők azok, akik kiadták a jelszót, hogy
csak olasz ember lehet pápa… Az ára azonban borsos: a
Santa-Croce-palotára fáj a foga, amely most éppen eladó… Óriási épület,
teli műkincsekkel, régiségekkel, királyi székhelynek is beillenék… Ezen
az áron Petruzzi rászavazna magára a török szultánra is…

Tamás otthon szóbahozta Petruzzit és a patriárka rögtön kapott az
ötleten. Igaz, ez meztelen simonia, még pedig _manus a manu_… De Bakócz
pápa akart lenni és ha a szent arkangyalok megfizethetők lettek volna,
tőlük sem sajnálta volna a pénzt.

Hogy honnan tudja Tamás ezt a dolgot? Az ifjú apát fülig elpirult; egy
római ismerőse, egy hölgy, említette, hogy az ifjú kardinális úr
mennyire szeretne a Santa-Croceban lakni…

A patriárka okos ember volt, nem kérdezett többet, de magában
elmosolyodott. Ugy látszik, a fiú nem vesztegeti hiába az idejét… Nos,
sok út visz Rómába és az sem a legjáratlanabb, amely női kamrákon
keresztül vezet.

És másnap már óvatosan kinyujtotta tapogató csápjait főtisztelendő
Petruzzi felé…

Tamás pedig megint mindennapos vendége lett a Sciarra-palotának.

Hétfőn, midőn odamenet egyedül végiggyalogolt a via lata egyik
mellékutcáján, kemény ütést érzett a két lapockája közt.

Megfordult és egy zavartan vigyorgó suhanccal állott szemben, aki ketté
tört késpengét tartott öklében. (Tamás akkor már megfogadta Fiametta
tanácsát és giaccot viselt a ruhája alatt, ami nem éppen kényelmes
divat, de hasznos.)

Mire kardjához kapott, a gyilkos kölyök már eliramodott a homályos
sikátorban.

Azontul csak lóháton ment Fiamettához. De azért szerdán megint történt
valami. Egy fegyverkovács ült a boltja előtt és ártatlan pofával egy
archibusot tisztogatott; a fegyver véletlenül elsült, midőn Tamás éppen
arra lovagolt és könnyen megsebezte a szürkéjét. A halálra ijedt mester
sírva mentegette magát és hálát adott San Giorgionak, hogy a nemes úrnak
nem esett baja.

Tamás nem szólt erről Fiamettának. Ki beszél ilyenekről asszonyoknak?
Vico Hannibal azonban, midőn értesült a barátja kalandjáról, azt
kérdezte tőle:

– Van Rómában valami nagyúri ellenséged?

– Miért kell éppen nagyúrnak lennie?

– A költséges rendezés arra vall.

Tamás úgy sejtette, talán az urbinoi herceg keze lehetne a játékban. A
lovag ezen egy cseppet sem csodálkozott, de kissé elgondolkozott.

– Kedvesem, ha így folytatódik ez a hét, akkor szombatra már nagyon
csendes magyar leszel.

– Mit tehetek?

– Van a védekezésnek két módja. Az egyik, hogy megelőzöd őhercegségét és
megfizetsz valami elszánt fickót. Rendes körülmények közt ez volna a
legokosabb, de az adott esetben mégsem merném ajánlani. Mert ha ügyetlen
az embered és hurokra kerül, akkor rád fog vallani a kínpadon és ebből
botrány lesz, amit elsősorban a patriárka úr ellen fognak fordítani. A
herceg végre is a szentatya rokona.

– És a másik mód?

– Tíz-tizenkét lovasnál kisebb kísérettel ne menj az utcára. És ha
valakinek a kezében véletlenül elsül a fegyver, azt föl kell aprítani,
mielőtt még végigmondta a mentségét.

Tamás a második módszert választotta és délutánonkint a csatlósai megint
kockát vetettek a Sciarra-palota lépcsőjén.

Fiametta, az akkori szokás szerint, borral kínálta vendégét.

– Ez nem Frascati, – mondta Tamás.

– Frascati már nincs, – válaszolt Fiametta, – nem is lesz többé a
pincémben.

Egyszer megkérte az apátúr, hogy énekeljen. A leány meglepetten
tekintett reá.

– Nem tudok; eltörött a chitarrám!…

Tudja Isten, a chitarrán esett kár fájt Tamásnak.

Egynap azt ujságolta Fiametta, hogy a szentatya beteg.

II. Juliust megint láz emésztette. Zordonul és hozzáférhetetlenül ült a
Vatikánban. A hosszúra nőtt fehér szakállával, a szörnyen lesoványodott
arcával, a kiugró orrával és a mélyen fekvő szemével olyan volt, mint a
haldokló saskeselyű.

De a betegségénél is jobban emésztette, hogy a barbárok még mindig
Itáliában vannak. A franciák Ravenna városát törik! A lázadó Sanseverino
kardinális tüzeli őket, a hétszer átkozott skizmatikus.

Haj, ha lóra szállhatna Rovere, ha rájuk csaphatna! Vagy legalább csak
annyi ereje volna, hogy gyaloghintóba üljön: megmutatná ő az éretlen
Gaston de Foixnak, az istenített francia vezérnek, mi a háború!

De nem tudott mozdulni… És be kellett érnie azzal, hogy sereget küldött
Ravenna alá és a sereggel ment a kövér kis Medici kardinális, mint pápai
legátus.

Azután egyszerre olyan hír zuhant le Rómára, amelytől meginogtak a város
kétezer éves alapjai.

Ravennánál csata volt, a pápai sereg megsemmisült, a várost
kifosztották, – Medici Giovanni francia rabságba jutott… Az út Rómába
nyitva áll az ellenség előtt!

A kardinálisok térdre borultak a szentatya előtt: békét, békét minden
áron! A város szepegett és imádkozott… Mert ha a feldühödött franciák
megrohanják Rómát, akkor kő kövön nem marad, akkor megismétlődik
Babilónia pusztulása!

A Colonnák, az Orsiniek, a Savelliek és a többi nagyurak sietve
leereszkedtek szabin és albán sziklafészkeikből és katonáikkal
arcátlanul megszállották a római országútakat. Ők most a francia király
szövetségesei voltak. Ők mindenki szövetségesei voltak, aki fegyverrel
Róma ellen vonult.

Az okos Bakócz Tamás sietett a maga szakállára megegyezni a franciával.
Futárt küldött Ferrarába, az ő Este Hippolit barátjához; és hamarosan
megkapta a választ: ha be is vonul az ellenség Rómába, a reggioi palota
a francia király oltalma alatt ál.

De a haldokló pápa egyszerre visszanyerte megint rettenetes életerejét.
Talpra szökött, egy megvető legyintéssel elcsitította a sopánkodó Rómát,
vaskarmokkal ragadta meg az állam kormányrúdját.

Békét a győzedelmes barbárral? Nem! Most kezdődik az igazi háború!

Követeket küldött mindenfelé, szövetségeseket keresett, új ligát
alapított, zsoldosokat toborzott, kiátkozta ellenségeit és harcot és
lázadást szított a franciák ellen.

És Mars isten megmutatta, hogy mégis Rovere Julius az ő igazi fia,
akiben neki kedve telik.

Elkésetten híre jött, hogy a rettenetes Gaston de Foix elesett a
csatában. A franciák, mint már annyiszor, Ravennánál mindenüket
föltették egy kártyára és szörnyű árát adták a győzelmüknek.

A seregük javát ott temették el a város tövében, a maradék, mint a
halálra sebzett sárkány, véresen, összetört tagokkal vánszorgott vissza
az Alpesek felé.

De útjokat állták a pápa ujonnan toborzott landsknechtjei, akik éppen
akkor ereszkedtek le svájci hegyeikből. A ravennai győzelemből gyászos
vereség lett. Az egész észak zendülésben volt a barbárok ellen, a
városokban gyilkolták a franciákat, Medici Giovanni pedig megszökött
fogságából.

Róma visszakapta a jókedvét. Pasquino élcelődött: „Mi a francia betegség
legjobb orvossága? – A svájci vas.“

Rovere szerencsecsillaga félelmetesebben ragyogott, mint valaha. Az
Alpesektől Nápolyig ő az úr. Megint a szentatya Európa első katonai
hatalmassága. De azután egyszerre, mintha a nagy erőkifejtés tüzében
elhamvadt volna minden élete, ujra összeroppant, ágynak esett.

A pápa orvosa, aki természetesen Bakócztól is kapott zsoldot, valami
fontos hireket küldhetett a reggioi palotába, mert ott hajnalig égtek a
gyertyák és egyre jöttek-mentek az emberek.




16.

Bakócz nagyjában elkészült a maga tervével. A palotája fölépült, már
csak a pápai keresztet kell rátűzni a torony gombjára.

Valaki azonban a munka legelején észrevétlenül egy kis kamrát vájt
magának a ház alapjába. Csak akkorát, hogy beleférjen egy puskaporos
hordó.

Ez a Valaki azután maga is nagybuzgón segédkezett a további
építkezésnél.

Most pedig Valaki megérettnek látta az időt, hogy kanócot vessen a
puskaporos hordóba…

Az ifju Petruzzi kardinális sürgős kihallgatást kért a szentatyától.

A pápa feküdt. Oszlopos óriás ágyban fehérszakállú, barna csontú váz.
Szemében a láz zavaros tüze lobogott.

– Mit akarsz tőlem, Petruzzi?

– Gyónni akarok, szentatyám.

– Nekem? Nincs elég dominikánus a római kolostorokban?

– Az én bűnöm alól csak szentséged oldozhat föl. Vétettem a szentegyház
dicsősége és a biboros kollégium becsülete ellen. De szánom a bűnömet és
jóvá akarom tenni.

A szentatya zavaros tekintete egyszerre megtisztult.

– Beszélj világosabban. És röviden. Nincs sok időm.

– A simonia bűnébe estem. Eladtam szavazatomat a választásra.

A pápa tekintete most már olyan éles volt, mint a kard hegye.

– Bakócz Tamás?

– Igen, ő.

– Beszélj tovább!

A kardinális hidegvérűen szétbontott egy teleírt ívet.

– Ebben benne van, hogy melyik kardinálisnak mit ajánlanak a szavazata
fejében.

– Honnan vetted ezeket?

– Egy hívem hozta, aki hozzá tudott férkőzni a patriárka titkaihoz… A
gyónás pecsétje alatt mondta el nekem.

– A fizetett kémed volt, Petruzzi.

– Nem, szentatyám, Róma egyik legelőbbkelő embere. Szolgálatot akar
tenni a szentegyháznak – így mondta… És én ezzel szeretném jóvá tenni a
bűnömet.

– Olvasd az ívet!

És Petruzzi olvasta.

– Szörnyű! – mormogta Julius. – Strigonio rákölti a választásra a magyar
királyság felét… De persze, így is érdemes volna neki, mert megmentené
vele a másik felét.

A szentatya eleget tudott.

– Eredj a szomszéd szobába, de ne hagyd el a palotát. Az orvos jőjjön
be. A kamarás pedig siessen Carduloért a kancelláriába.

A zsidó orvos a betegágyhoz lépett.

– Meddig élhetek még? – kérdezte Rovere.

– Bíznunk kell az ég végtelen irgalmában…

– Ne fecsegj, hanem beszélj értelmesen. Megérhetem a reggelt?

– Azt hiszem, igen – minden valószínűség szerint…

– Elmehetsz. Itt a kamarás?

A kamarás besietett.

– Meg fogod hivatni az összes kardinálisokat. Búcsúzni akarok tőlük…
Egyenkint jöjjenek, negyedórai időközökben. Legyenek pontosak, a halál
nem vár.

A kamarás elrohant.

– Cardulo?

Már jött.

– Szentatyám, egy hírneves orvostudós érkezett. Arra vállalkozik, hogy
meggyógyítja szentségedet egy orvossággal, amelyet aranyból fog
készíteni. Mert az arany a legnemesebb anyag –

– Mondd meg a doktorodnak, hogy nem eszem az ő aranyából, de ő sem az
enyémből. Te pedig ne fecsegj együgyűségeket, hanem figyelj ide. Egy
bullát kell szerkesztenünk a simoniáról…

Az orvos bedugta fejét az ajtón.

– Szentségednek kímélnie kell magát!

– Hordd el magad, zsidó, rád már nincs szükségem! – rivallt rá a beteg.

És a bulláról kezdett beszélni.

Ő biztosra vette, hogy Petruzzit nem a lelkiismerete vezette hozzá,
hanem egy másik jelölt érdeke. Valószínű, hogy a ravasz olasz csapdát
állított a furfangos magyarnak. De mindegy! Akárki lehet jó pápa, csak a
magyar nem. Minden pápa jobb lesz Bakócznál, csak olasz ember legyen.

Volt már egy spanyol, aki úgy vásárolta meg magának Szent Péter székét:
VI. Sándor. Akkor rettenetes mélyre sűlyedt az egyház tekintélye. És
most megint? Nem! II. Juliusban a halála után is lesz még annyi erő,
hogy vissza tudja verni a barbárok támadását.

Akárki, csak Bakócz Tamás ne! Mert a magyar pápa egy ujabb avignoni
számüzetés gyalázatát hozná Rómára. Ő maga ugyan az örök városban
székelne, de Róma lelkét és Róma erejét Magyarországba küldené, hogy
feláldozza a pogánynak.

A pogány? Igen, azzal is végezni kell egyszer a kereszténységnek,
végezni is fog, de egy olasz pápa vezetése alatt, hogy a győzelem minden
dicsősége és haszna Rómáé legyen…

A kardinálisok egész nap felváltották egymást a pápa betegágya mellett.
Bakócz Tamás is eljött. Bakócznak csak annyit mondott Julius, hogy neki,
Riarionak és Farnesenek kell együtt átvenniök az állam kormányát.

Éjjel meghalt a pápa. Bátor egykedvűséggel, ahogyan a nagy katonákhoz
illik.




17.

Bakócz átköltözött a Vatikánba és miután a tizenkettedik órában
megérkezett a francia fogságból szabadult Medici Giovanni is, megalakult
a konkláve és befalazott ajtók mögött megkezdődött a választás szent és
izgalmas aktusa.

Róma ezalatt erjedezett, mint minden pápa halálakor.

Alkonyatkor álarcos emberek ütemes lépteit viszhangoztatták a szük
utcák: az Orsiniek és Colonnák csapatokat csempésztek a városba, minden
határozott cél nélkül, merő óvatosságból, mert hátha mégis halászni
lehetne a zavarosban?

Valaki – nem tudni, ki – sáncokat hányatott a Colosseum körül; más
valaki – nem tudni, mi okból – ágyukat vontatott föl a Palatinusra;
megint más valaki alabárdokkal spékelte meg Caracalla romjait. A
száműzöttek és bujdosók mohón haza vágtattak, akinek pedig régebbi
számadása volt az ellenségével, az köszörülte a fegyvereit. Olykor
ismeretlen embertömegek ismeretlen célokért ütközeteket vívtak az utcán.

Már hét napja, hogy együtt vannak a konklavisták és még semmi eredmény!

A városban nőttön-nő a lelkek feszültsége, reggeltől estig emberhullámok
vonulnak a néma palota elé.

Ha volt nyugodt ember Rómában, az Vértesi Tamás volt. Ő biztos volt a
maga dolgában.

A hetedik napon Vico Hanniballal ketten a Sciarra felé igyekeztek. A
jóbarátja mostanában a világért se hagyta volna magára.

Az elhagyott kis Purificazione-téren a lovag egy kőkútra mutatott.

– Minden Szent András-nap hajnalon egy méztelen, széphajú leány szokott
kijönni a kútból…

Tamás oda se nézett, éppen egy fényes lovascsapatra figyelt, amely
szembejött a korzó felől.

Igen, ő volt, – Fiametta! A fehér lován ült és szívfájdítóan szép volt.
Mellette Chigi Agostino, a szép Bembo és – Tamás nagyot nézett! – az
urbinói herceg…

A herceg barátságos mosollyal köszöntötte.

– Jöjjön velünk! Velünk kell jönnie! – kiáltotta Fiametta vidáman és
izgatottan. – A Vatikán felé sietünk, lehet, hogy valami nagyszerű
ujságot hallunk!

Titkos jeladás érkezhetett az elfalazott ajtók mögül, már talpon volt az
egész város. A sokaság lépésről-lépésre nőtt, a hídnál már nem is
lehetett tovább jutni.

A Tiberis partja óriás színház: ember ember hátán és minden arc az
Angyalvár felé fordul.

Lóháton, öszvéren, gyalog, taligán és gyaloghintón még egyre jönnek.
Tollas süvegű nemesek, páváskodó hölgyek, aranyláncos prelátusok, rikító
színeket viselő zsoldoskatonák, óriás főkötőjü apácák, kövér
koldulóbarátok, ösztövér művészek, püffedt polgárok, kagylós kalapú
idegen zarándokok, vadképű hegyi parasztok, hangos házalók, csonkák és
bénák förtelmes csapatja.

A hidak karfáit, a háztetőket, az erkélyeket, a vár ormait elönti az
emberáradat.

Fiametta társasága nem igen beszélget, valamennyinek torkát szorítja az
egyre fokozódó izgalom.

De Tamás mindig érzi magán a leány tekintetét. Valami különös
kiváncsisággal nézi, a szeme szögletéből, lopva. És különös, idegen
mosoly ül az ajka szélén.

Egyszerre tűzfény lobban föl az Angyalvár tetején. Fehér füst gomolyog.
Ágyúlövés!

Halálos csend köröskörül. Tamás tisztán látja, hogy körülötte néhány
emberi arc elfehéredik.

Valami távoli, halk zúgás, amely nő, dagad, vágtatva közeledik, végül
mennydörögve betölti egész Rómát…

Egy ember, egy pap, ész nélkül rikoltozni kezd a lovasok mellett:

– Palle, palle!

– Mit jelent ez? – kérdezi Tamás elfulladó hangon.

– Palle – a Medici-címer labdáit jelenti – magyarázza udvariasan
Agostino úr.

De azután magasra emeli redős selyemkalapját és a szemében büszke öröm
ragyog, amint odakiáltja a tömegnek:

– Medici! Medici!

Hannibal is lekapja süvegét és magából kikelten ordítozni kezd:

– Palle! Medici!

És Fiametta? Fiametta mámorosan lengeti a keszkenőjét…

A szép Bembo pedig megfeledkezik stoikus filozófiájáról és kacagva és
zokogva ölelget egy ifjú urat – Tamás ösmeri: ez Medici Lorenzo, az új
pápa öccse…

És egy lelkes arkangyalarc bukkan fel a sokaságból: az urbinoi Rafael.
Körülötte egész művészfalanx. Taktusban kiáltják:

– Palle – Medici!

Ezek részegek az örömtől…

Hetek óta már-már megnyugodtak benne a rómaiak, hogy vagy Bakócz Tamás,
vagy Grimani kardinális lesz Szent Péter utóda és most mégis a nagy
Cosimo unokája, Lorenzo il Magnifico fia lett! Nem ok nélkül ujjong a
város: Róma, Michelangelo és Rafael Rómája, megkapta a neki való pápát!

Már alkonyodott és a Tiberis két partján megvilágosodtak a hosszú
ablaksorok. A hidakon, az utakon fáklyák rajzottak, a tereken
örömmáglyák ragyogtak.

Az Angyalvár ágyui szakadatlanul bömböltek. Róma összes harangjai
megkondultak. És zene és ének mindenütt. És: Palle – Medici!

Ez az öröm soha nem hallott, grandiózus himnusza volt, amely zengő
szárnyaira vette a várost és minden házával, tornyával és emberével
együtt fölemelte a csillagokba.

Tamás még mindig ott állott a híd tövében…

Neki ez nagyszerű gyászszertartás volt. Egy nemzet temetése. Az ő
nemzetének ünnepies sirbatétele.

Mert ez volt az utolsó, kétségbeesett kisérletük. Nem sikerült. Óh, hát
mikor sikerült valami, amit ők akartak? A nagykapu döngve becsapódott
előttük. Megint csak künn rekedtek. Ők mindig künn rekedtek.

Azok odabenn virulni és ragyogni fognak, ők pedig künn fognak ülni a
hideg szürkületben és a boldogtalan népek gyülölködése fogja emészteni a
szivüket…

– San Pietro! Nézzétek San Pietrot! Örül, hogy most már meglesz a
kupolája! – kiáltotta valaki Tamás mellett.

A Tiberisen túl, a háztetők fölött, kolosszális árbócerdő nyult bele az
alkonyati égbe. Szent Péter templomának építkezése. És most minden árbóc
tetején egy-egy tűzfény gyulladt ki. Igen, San Pietro örülhet, most már
meglesz a kupolája!

De Tamás ama Lionardo mesterre gondolt, aki azt mondta, a koldus
koponyája drágább a legszebb kupolánál. San Pietro kupolája meglesz, de
mennyi nemes, szép koponyát fognak ezért betörni a török csákányok!

Magyar ifjak koponyáit. Ah, a magyar ifjak most már nem fognak elmenni a
firenzei műhelyekbe és a római műtermekbe… Megint kirekedtek az élet
iskolájából, – a halál iskolájába fognak járni. És hetediziglen el
fognak vadulni és el fognak durvulni.

Végül az ő megfogyott, dacos csapatjukra feketén fog ráhengeredni a nagy
pogány éjszaka. És meg fognak halni. Mert meghalni, azt tudnak a
magyarok.

Tamás egy haldokló nép fia. Maga is halódó. Tízezrek nyüzsögnek
körülötte és ő mégis egyedül van, amilyen egyedül csak végórájában lehet
az ember.

Hová lett Fiametta? Elment a többivel, búcsú nélkül. Egyedül hagyta.

De különös! A nagy elhagyottságában mégis volt valami, ami gyönyörű, ami
mámorító volt! Kevélyen érezte, hogy ő a maga szomorúságát most nem adná
oda ezért a tomboló örömért. A magyar halál szebbnek és kivánatosabbnak
tetszett neki Itália életénél.

Forró, édes daccal gondolt az ő siralomházban ülő, szegény, léha népére.

Ez megint a barbár értelmetlen gőgje volt, de ezúttal kimondhatatlanul
jól esett barbárnak lennie.




18.

Akik azt hitték, hogy a kudarc meg fogja törni Bakócz Tamást, azok ugyan
nem jól ismerték a patriárka urat.

Estebédre már otthon volt a Reggioban és igen kegyesen fogadta az
emberei kézcsókját. Asztalnál farkasétvággyal evett és tréfásan szidta a
konkláve szakácsát.

A választásról csak mellékesen beszélt. A konklávéban mindössze huszonöt
kardinális volt, köztük tizennyolc olasz. Német egy sem jött el, a
franciák és angolok javarésze is lekésett.

Az első próbaszavazásnál nyolc voks jutott Bakócznak, Medicinek csak
egy. A legtöbb, tizenhárom, ekkor a vén Valenciai Jánosra esett, akit
senki sem akart komolyan. Mindegyik párt kertelt, ki akarta tanulni a
másikat.

De azután egyezkedni és alkudozni kezdtek a főtisztelendő urak, az ifjú
olaszok és a hercegek pártja megrohanta az öregeket és végül minden
olasz megállapodott Mediciben.

Maga Bakócz is rászavazott. Ennyi volt az egész.

Láthatóan örült, hogy eltávozott tőle ez a pohár. Hetvenesztendős ember
hogyan is kezdhetne új életet?

Midőn azonban kettesbe maradt Tamással, más nótát fujt.

– Engem a halott pápa buktatott el. A halála napján torkon fogott és
csak ma, midőn kihirdették Medici nevét, volt az az érzésem, hogy a
csontkeze eleresztett megint. Rovere tudta, hogy én csak pénzzel
boldogulhatok, azért is adta ki bulláját a simonia ellen, hogy ezer
fáklya fényével rávilágítson az én utaimra és az egész keresztény világ
ellenőrző szeme elé állítsa a konklávet… Ő ismerte minden titkomat, ő
előre megmondta minden kardinálisnak, mivel akarom megvásárolni és
egyenkint esküt kért tőlük, hogy a jóhírük érdekében ellenem fognak
szavazni. Mindenki lehet pápa, csak Bakócz nem! – a halála napján ezzel
búcsúzott.

Valami nyomot mégis hagyhatott lelkében a veresége, mert szokása
ellenére merengő és elmélkedő volt.

– Megvesztegetés? Hát nem szép dolog! De én egy nép életét akartam
megmenteni, ők pedig a mozaikjaikat és ugrókutjaikat féltik. Keserű
tréfája a sorsnak, hogy ezúttal a legmagasztosabb célért hitvány
fegyverekkel kellett harcolnunk, míg ők az ő kicsi céljaikért a
legmagasztosabb elveket vihették harcba.

A patriárka egy kupa bort ivott.

– Rovere Julius pontosan ismerte minden titkomat, – mondta később. – Még
olyanokról is tudott, amelyekről azt hittem, csak mi ketten ismerjük: te
meg én. Kéme volt a palotában.

Tamás fölkapta a fejét.

– Lehetetlen, – hebegte – hiszen a bizalmas jegyzeteket titkos írással
szerkesztettem…

– Úgy kell lenni, hogy kitanulták a titkos írásunk kulcsát is. Csapra
verték a hordómat és én hiába töltöttem rá éjjel-nappal, a titkos léken
kifolyt minden borom.

Bakócz fölkelt és erősen a Tamás szeme közé nézett.

– Szeretném, fiam, ha kisütnéd, ki volt az áruló. Neked módodban lesz…
Holnap megint beszélünk erről, de most jóéjszakát!

Tamásnak nem volt jó éjszakája.

Ki volt az áruló? Egy förtelmes gyanú rohanta meg, mint a harapós kutya,
de ő dühösen elrúgta magától. Nem, nem, ilyet gondolni is bűn! De azért
nem volt jó éjszakája…

Reggel, midőn kiment a palota elé, egy öreg asszonyka szólította meg.
Ugyanaz a nyájasan vigyorgó banya volt, aki egykor már levelet hozott
neki a Sciarrából.

Ezúttal nem levelet, hanem más valamit hozott: fél zöld selyemkeztyűt.

– Ha ön meg akarja találni a keztyű párját, akkor menjen ma vecsernye
idejekor a Purificazione-térre.

– Ki küldött hozzám, öreg?

– Ha többet akar tudni, menjen a Purificazione-térre.

Lám, a vénasszony tud szűkszavú is lenni!

A keztyűből édes ámbraillat áradt… Igen, ő el fog menni! A
Purificazione-téren választ fog kérni egy gyötrelmes kérdésre.

Annyira már kinevelték Rómában, hogy nem ugrott bele vakon a kalandba,
hanem elhatározta, hogy álruhában fog menni. Most úgy is farsang utólja
van és az utcákon nyüzsögnek az álarcosok.

Az udvarmester, akinek megbízást adott, egy lángvörös selyemkámzsát
szerzett neki, az arcot is eltakaró csuklyával. Tamás olyan volt benne,
mint egy titokzatos vérbíróság tagja.

Midőn a kis térre ért, sűrű embergyűrű közepén éppen egy jókedvü
párocska táncolt. Elég gyakori kép a farsangoló Rómában. Később tágult a
kör és az apátúr megláthatta a táncosokat. Ha buzogánnyal fejbe ütik,
akkor sem rendül meg jobban.

A fekete barát és a zöld angyal!

Semmi kétség, a hórihorgas csuhás alak a „csillagok szolgája“, aki a
varázstükörben megmutatta neki a tiarás Bakócz-címert… A táncosnője
pedig – ő! Zöld ruhát visel; csak a fél keze keztyűs, a másik csupasz;
zöld selyemlárva takarja arcát, de a haja, a jólismert, illatos, imádott
mahagoni-haja szabadon leng-lobog a válla körül…

De valami változás van a zöld angyal külsején: vékony, remegő arany
szarvacskák bukkantak ki a hajából, hosszúk és görbék, mint a hőscincéré
és arany denevérszárnyak nőttek a hátán.

Duda és síp muzsikált nekik. Furcsa, gúnyorosan mekegő és mégis
szenvedélyes, szinte már fajtalan zene.

Az óriás barát olyan kacagtatón és mégis félelmetesen
dobálta-hömpölygette otromba tagjait, mint egy részeg sárkány. A zöld
angyal szilajan verte a csörgődobot, a bő ruhája hólyagosan hullámzott
acélos, karcsú idomai körül, a denevérszárnyai pedig rugalmas
csapásokkal kísérték mozdulatait.

Tamásnak meg kellett kapaszkodnia a kút korlátjában, hogy hanyatt ne
vágódjék. Azt hitte szörnyet kell halnia szégyenében, dühös
kétségbeesésében.

Most már mindent tudott!

Igen, ezek komédiát játszottak vele. A fekete emberrel ráijesztettek a
babonás barbárra, mint gyerekre a mumussal. Kihúzták belőle a titkait,
olyan símán és könnyen, mint hüvelyéből a kardot. És a saját fegyverével
nevetve kivégezték.

Most pedig iderendelték, hogy gúnnyal tetézzék a gyalázatát! Mennyire
kevésbe vehetik őt, mennyire megvethetik, ha ezt is meg merik vele
tenni.

Még mindig táncoltak… A duda dunnogott, a síp vihogott. Ez valami
féktelen parodisztikus diadalmi tánc volt, ennek a táncnak minden
mozdulatával azt mondta Fiametta: Látod, ilyen vagyok, bolond barbár,
látod, ez vagyok…

Szégyenletesebb és fájdalmasabb látvány volt, mintha pőrére vetkőzött
volna az utcán. Olyan groteszk látvány, mint a pestisbeteg lázálma.

Tamás nem bírta tovább. A vére, paraszt eleinek vére, tajtékot vetett –
maga sem tudta, mit akar, – midőn már a dühtől hörögve megrohanta a
fekete óriást, vas karmokkal megragadta és fejjel beledobta a kútba.
Abba a kútba, amelyből Szent András napján egy meztelen szép leány
szokott kimászni…

Még látta, amint Fiametta rémülten visszaugrik előle, még hallotta a
kútból a fekete ember panaszos bömbölését, azután sarkon fordult és
elsietett.

Senki sem mert a vörös ember útjába állani, aki oly keményen elbánt a
nagy leviatánnal. Talán a zöld donna ura vagy kedvese? És lehet, hogy
fegyveres barátai is vannak az álarcosok közt…

Tamás végigsietett az utcalabirintuson. Síkon járt, ő mégis úgy érezte,
mintha lefelé menne, mindig lefelé. Nem tudta, hol van. Találomra rohant
tovább.

Most az az érzése volt, mintha valaki üldözné… Visszanézett: igen, a
zöld angyal jött utána! Szökdelő, rövid lépésekkel, a házak mellé
lapulva, osont a nyomában.

Betért egy sötét sikátorba és ekkor már nem látta többet Fiamettát.

Most romok közt találta magát… Egy beszakadt tetejű, gigantikus
csarnokon ment keresztül, – régi fürdőpalota lehetett.

Kereste a kijáratot és keskeny rést talált a hatalmas falon. De a rés
körülépített, kerek oduba vezetett le. Zsákutcába jutott.

Fáradt volt. Letelepedett egy összetört oszlopra és lerántotta fejéről a
vörös csuklyát. Úgy ült itt egyedül, mint beteg vadállat a barlangjában.

Egyszerre karcsú árnyék bukkant föl a bejáraton. Két hosszú, remegő
aranyszarv… Ő volt. Tágra nyitott szemekkel, kecsesen előrehajolva
nézett le a homályba. Álarcát a kezében tartotta.

Most fölfedezte Tamást.

– Ah, tudtam, tudtam!

Leugrott az oduba, a denevérszárnyai remegtek a vállán.

Egy pillanatig farkasszemet néztek.

– Tudtam, hogy ön az! De miért bántotta szegény Capistranót? Ő csak azt
tette, amiért megfizettem… Ön eltörte a lábát… Most húzták ki a kútból,
– olyan utálatos és iszapos volt, mint egy óriás varangy…

Tamás nem válaszolt, Fiametta pedig elnevette magát. Ugyanaz az éles,
keserű kacagás volt, melyet már a Sciarrában hallott tőle, a vasrács
előtt – akkor éjjel.

– Tudja, miért jöttem ön után? Beszédem van önnel! Meg kell köszönnöm,
hogy olyan pontosan elmondta nekem a patriárka úr minden titkos tervét.
Bizonyára tudja már, hogy ezek a titkok nagy hasznára voltak a
Medici-pártnak?

– Igen, most már mindent tudok, – bólintotta Tamás.

– Talán érdekelni fogja, hogy a kis komédiát, amelynek ön volt a hőse,
az én kedvesem, Chigi Agostino úr szerezte. Ő nem akarta eltűrni, hogy
egy barbár legyen a mi pápánk, – érti, Tamás úr?

– Értem.

– Ez most már nem titok. Ellenkezően, érdekünk, hogy ország-világ
megtudja, milyen buzgalommal szolgáltuk a Mediciek ügyét… A bukott
jelölt különben sem árthat már nekünk… A komédia egyes jeleneteit ketten
dolgoztuk ki: én és az ön hű Vico Hannibal barátja. És tudja, ki volt a
szent barát, akit ön a kutba dobott? Egy derék komédiás, a hosszú Rocco,
aki a passiójátékban Heródes király szerepét szokta játszani…

Gyors, hadaró hangon beszélt, olykor élesen felkacagott, az ökölbe
szorított kis keze pedig állandóan remegett.

Tamás csodálkozva nézte. Ki ez? Nem Fiametta. Nem tudott rá haragudni,
inkább sajnálta, ahogyan az ember a tönkrement műremeket sajnálja. Ez a
nő most már megmérhetetlen távolságban volt tőle, mintha az óceán tulsó
partjáról beszélne hozzá.

– Most egész Róma kacag önökön, – folytatta Fiametta keserű örömmel.

– Csak kacagjanak.

– Hiába adja a büszkét, nyugodtat, – tudom, szeretne engem megölni. Lám,
az alkalom jó! Egyedül vagyunk a romok közt és önnél biztosan van tőr…

Tamás vállat vont és nem felelt.

– Ha nem szeret vért ontani, akkor majd megfizeti egyik komornámat. Jó
lányok, de azt hiszem, száz aranyért mindegyik keverne fehér port az
ivóvizembe.

Az apátúr valami kis undorodást érzett.

– Asszonyt _mi_ nem szoktunk ölni.

– Nem? Mennyi megvetéssel mondja ezt! Pedig a legédesebb dolog a
világon: a bosszú! Még a szerelemnél is édesebb… Ha nem láttam volna,
mit csinált szegény Heródes királlyal, akkor azt mondanám, önnek nincs
vére.

Tamás a leány felé fordította sápadt arcát.

– Fiametta, kérdezek öntől valamit. Ha nem akar válaszolni, az sem lesz
nagy baj.

– Nos? – szólt csodálatos mohósággal a leány.

– Ön elárult engem. Ebből haszna volt. Ezt értem. De mi haszna van
abból, hogy utólag meg akar gyalázni?

Fiametta kevélyen fölemelte a fejét.

– Mert gyűlölöm!

– Gyűlöl? Én együgyű vagyok az ön szemében és ez ok lehet, hogy
lenézzen, – de nem ok, hogy gyűlöljön.

Fiametta arca elfehéredett az izgatottságtól.

– Gyűlölöm, mert soha még ember úgy meg nem sértett, mint ön! Ha tudni
akarja: ön az egyetlen férfi, akinek életemben fölajánlottam magamat.
Igen, én, Fiametta, fölajánlottam magamat valakinek! Tudja ön, ki vagyok
én? A legelső rómaiak, hercegek és kardinálisok térdepelnek a
küszöbömön… Egy király csókolta meg a lábamat! És ön, az ismeretlen
barbár, eltaszított magától. Ezt nem tudom elfelejteni. Eleinte meg
akartam öletni…

– Ön küldte reám a gyilkosokat? – kérdezte Tamás.

– Mind a kettőt – én! Ügyetlenek voltak – de most örülök, hogy nem
sikerült… Mert jobb így: szenvedjen – szenvedje el a bukás minden
megalázását!

Tamás felkelt az oszlopról, amelyen eddig ült.

– Én most elmegyek, – mondta csendesen.

– Hát eredj! – kiáltotta Fiametta és a szeme olyan gonosz volt, mint a
viperáé.

– De búcsúzóul még mondok valamit. Ön nem tudja, mi az szeretni. Urbino
sem tudja, Chigi sem, senki azok közül… Csak én tudom!

– Oh, énértem már meghaltak férfiak, akik különbek voltak, mint te!

– Tudom, de azok közül egyik sem szerette önt annyira, mint én. Ne
nevessen olyan keserűen, mert igazat beszélek. Én úgy szerettem önt,
ahogyan csak egy barbár szerethet ilyen nőt! Ön volt nekem Róma, Itália,
minden, ami szép, drága, halhatatlan, ön volt az élet, a jövő, a
győzelem! A nagybátyám dicsőségének is csak azért örültem, mert azt
hittem, az ön kezéből kapom és ez örökre össze fog forrasztani önnel… És
mikor egy éjjel eltaszítottam önt magamtól, azt is csak szerelemből
tettem. Nem tudom ezt megmagyarázni, nem tudok úgy beszélni, mint Bembo
úr és a ciceroniánusok, de szerelemből tettem. Egy részeg csatlós, akit
Urbino hercegének neveznek, meg tudta változtatni az ön ábrázatát. Egy
idegen nő tárta akkor felém a karjait és én irtóztam tőle, hogy
eláruljam vele az én Fiamettámat, az én szent és tiszta Fiamettámat…

– Szent és tiszta? Bolond! Hát nem tudod, ki vagyok? Bolond barbár!

– Bolond barbár voltam, mert azt gondoltam: Mária Magdolna is az volt,
Egyiptomi Mária is és ma mégis templomokat neveznek el róluk Rómában.

– Bolond!

Fiametta kacagott, de több volt benne a keserűség, mint a jókedv. Majd
azt mondta:

– Ha annyira szeretsz, ha igaz, amit mondtál, akkor nem tudsz tőlem
elszakadni! Holnap megint ott leszel a Sciarrában… Örülök, hogy annyira
szeretsz, mert kegyetlen leszek veled, nem is foglak a szemem elé
bocsátani. Talán meg foglak öletni, – de ha nem: akkor a szerelem és a
vágy fog téged megölni.

Tamás szomorúan mosolygott.

– Sohasem leszek többet a Sciarrában, Fiametta!

– Ezt már mondták mások is, de nem birták ki, mind eljöttek megint. Aki
engem szeret, az nem tud tőlem elszakadni!

– Szeretem önt, jobban szeretem az életemnél és mégis el fogok öntől
szakadni. Talán holtomig szeretni fogom, de mégis nemesi szavamra
mondom: soha többet ez életben nem szólok önhöz.

Azzal elment.

Fiametta egyik kezével a falat fogta, a másikat a halántékához
szorította, úgy nézett utána. A homályos falon fényes ovális rést
látott, abban lépkedett Tamás a vörhenyes délutáni napfény felé, végig a
romokkal borított térségen.

A távolságban mind kisebb lett az alakja, végül már csak akkora volt,
mint Fiametta ujja. Azután végleg eltünt egy fekete fal mögött.

De egyszer sem fordult vissza.




19.

Amint Tamás hazaért, rögtön ágyára vetette magát. Soha életében nem volt
még beteg, de most rettenetesen gyötrődött.

A szíve megvadultan vágtatott, a fülében bömbölt a vére, minden
pillanatban várta, hogy a koponyája szétpattan.

Zavaros dolgokat kiáltozott és minduntalan a halált emlegette. Meghalni,
igen, meghalni!

A patriárka a keresztfia ágyához sietett és a nevén szólongatta. Tamás
rámeresztette zavaros tekintetét, de aztán némileg magához tért.

– Küldtem már orvosért, – biztatta Bakócz.

– Gyónni akarok! – szólt az ifjú.

– Elhivatom a káplánt…

– Nem, én keresztapám uramnak akarok gyónni.

És rekedten lihegő hangján mindent elmondott. Mindent, ami közte és
Fiametta közt történt.

A patriárka szó nélkül hallgatta. De lassankint az ő lélekzete is lihegő
lett.

Bakócz Tamás nem hiába volt jobbágy fia, valóban erős ember is volt,
telve paraszt-fatalizmussal.

Ami elveszett, az elveszett – ki beszél a tavalyi hóról? A római korona
beleesett a csalódások kútjába, kár volna utána lökni még ezt a gyereket
is.

Miután Tamás elhallgatott, a keresztapja kezdett beszélni.

– Sejtettem, hogy tőrbe csaltak. De ebben magam talán hibásabb is
vagyok, mint te. Nekem gondolnom kellett volna arra, amit te még nem
tudhatsz, hogy ifjú férfinak csak addig nyitva a szeme, amíg forrni nem
kezd a vére. Különben ne hogy azt hidd, te ütöttél el a sikertől! Itt
nagyobb hatalmak állottak munkába, hatalmak, amelyekkel mind sűrűbben
találkozom újabban s melyekkel szemben tehetetlen vagyok.

Mégis, a nagy kudarc igen megpuhíthatta kemény lelkét, mert megtette
azt, amit még soha életében: olyan szelid és szomorú lemondással
beszélt, mint az igazi öregember:

– Az ember mindent okosan kiszámít, előrelátással elvégez, de a siker
nem ezen fordul, hanem a titokzatos véletlenek láncolatán. Nevezheted jó
szerencsének vagy sorsnak, de legegyszerűbb lesz, ha isteni
gondviselésnek nevezed… Nos, Isten ezuttal nem volt velünk és így minden
ellenünk volt. Én egész életemben azt tapasztaltam, hogy nekem minden
sikerül, amit a magam hasznára próbálok, de kudarcra kudarc ér, mihelyt
az ország érdekét akarom szolgálni. Szerencsés ember én csak addig
voltam, amíg fiatalos önzéssel magam is pusztítottam az ország erejét.
Amióta óvni és erősíteni akarom, azóta üldöz a balsors. Néha
megrettenek, ha erre gondolok. Egy ismeretlen hatalom irgalmatlan
következetességgel készíti elő Magyarország romlását. Mi mindnyájan,
akarva nem akarva is, eszközök vagyunk az ő kezében. Te is csak az
voltál. És ha te nem folyatod ki a boromat, akkor más valaki vág léket a
hordón, mert a bor nem az enyém, hanem Magyarország bora volt és azért a
porba kell elfolynia. Embereld meg magadat, fiam. Ez nem a te bűnöd,
hanem egy egész országé.

– Meghalni, meghalni! – hörögte Tamás.

– Meghalni? Annál mi sem könnyebb! A török nemsokára nálunk is
felállítja az ő halálmalmát és a magyar ifjúságot szórja a garatra. Ha
te azt hiszed, hogy itt Rómában kárára voltál az országnak, akkor légy
rajta, hogy legalább a haláloddal hasznára lehess.

Tamás kezet csókolt keresztapjának. Kissé mintha megkönnyebbült volna.

Az orvos megjött és megvizsgálta a beteget. Ennek a Grossius mesternek
az volt a hibája, hogy nagyon is bővében volt a tudománynak. Ő nem
elégedett meg azzal, hogy Galenos és Avicenna bevált módszere szerint
gyógyítson, hanem régi kéziratokból kutatta fel a klasszikus tudomány
elkallódott titkait.

Tamáson is olyan betegség jeleit találta, amely betegségről semmit sem
tudnak az újak, de annál többet az isteni rómaiak. A diagnózis szerint
éjjeli baglyok jártak be a nyitott ablakon és a görbe csőrükkel
megszívták Tamás vérét.

Midőn a patriárka úr meghallotta, hogy a mester a baglyok ellen
macskákat ordinál, amely macskákat a beteg ágyához kell kötözni, – azt
mondta, hogy: bubulus! – A tudós föltette, hogy ez magyar szó lehet,
amelyet ő nem ért meg, de ha latin lett volna, akkor megértette volna és
ökröt jelentett volna.

Az éjjeli baglyok csak nem akartak elmaradni, tovább szívták a beteg
vérét.

Az nem tudott talpra állani, napról-napra fogyott. Néha órákon át sírt,
mint a gyermek, de néha meg dührohamai voltak, ilyenkor ölni és meghalni
akart.

A patriárka aggódott, de csodálkozott is. Mi ez – még mindig a kútba
esett korona fáj a fiúnak?

A jó Tamás pedig azt se tudta már, hogy egyszer pápaválasztás is volt
Rómában… Mint a bibliai Jákób, ő is az Úr angyalával viaskodott, de az ő
angyalának arany szarva és denevérszárnya volt.

Már negyedik napja feküdt ágyában, midőn azt jelentették neki, hogy egy
öreg asszonyság akar vele beszélni. Nem akarja látni! Sem ezt, sem más
nőt ne bocsássanak a palotába!

Ötödik napra levelet hoztak neki. Arany pecsétes, ámbraillatú levelet…
Ami vérét még meghagyták Tamásnak az éjjeli baglyok, az egyszerre mind a
fejébe szökött. Sokáig remegő kezében fogta a levelet, de aztán odaadta
a kamarásnak. Vissza! Nem kell!

Heted napra igen gyönge volt, de némileg mégis megnyugodott. Ekkor egy
nemes úrfi látogatását jelentették neki. Az idegen azt üzente, hogy
Magyarországból jön, török híreket hoz.

A törökre mostanában kéjes epedéssel gondolt Tamás. A török a halál, a
megnyugvás, a török az egyetlen reménység ebben a vad és fájdalmas
összevisszaságban.

Egy selyemruhás, fehér szattyán-csizmás, karcsú fiú lépett a szobába.
Midőn levette tollas kalapját, Tamás arca elfehéredett, a szívverése
elakadt. Megismerte az ő sötét vörös haját!

Fiametta jó ideig mozdulatlanul állott, majd az ágyhoz lépett, térdre
ereszkedett és illatos vörös fejét szó nélkül odatette a vánkosra, Tamás
mellé. Még most sem szólt, csak sokáig sírt, a könnyei pedig belefolytak
Tamás nyakába.

Nagysokára mégis beszélni kezdett, még pedig halk, alázatos hangon:

– Drága, édes barátom, mondták nekem, hogy beteg vagy. Már napokkal
ezelőtt eljöttem volna, de magam is beteg voltam. A szívem rettenetesen
fáj, épp úgy, mint a tiéd és én szeretnék meghalni, épp úgy, mint te.

Tamás lehunyt szemmel, sápadtan és mereven feküdt, a leány pedig tovább
beszélt:

– Mit csinálunk mi egymásból, édes? Szeretjük egymást és mégis
tigriskarmokkal tépjük egymás szívét. Nyisd ki a szemedet, kérlek, nézz
reám és lásd, mivé lettem! Vagy inkább mégse nézz reám, mert most rut
vagyok, a szerelem, a fájdalom és bűnbánat tönkre tette a szépségemet.

Tamás nem nyitotta ki szemét…

– Én elárultalak, Tamás – folytatta Fiametta – elárultalak, mint Judás a
Messiást, de ha mindent őszintén bevallok neked, akkor be fogod látni,
hogy százszor boldogtalanabb vagyok, mint te, mert veled együtt
elárultam a magam üdvösségét is. Én mindent Chigi Agostino úr
kívánságára tettem. Sok hálával tartozom neki, mert mindenemet, amim
van, tőle kaptam. Ő emelt ki a porból, ő taníttatott, ő vett körül
fejedelmi pompával. És mindig jó is volt hozzám, inkább apai barátom
volt, mint kedvesem. Agostino úr azt mondta nekem: Róma és Itália
életérdeke, hogy olasz kardinális legyen a pápa és én büszke voltam rá,
hogy egy szent ügy szolgálatába állhatok. És nem tagadom, eleinte
mulattatott is az intrika. De aztán –! Aztán megszerettelek, ahogyan
soha még embert nem szerettem és ekkor a szívem elpártolt Chigitől és
melléd állott. Chigi úr dicséretére kell mondanom, hogy nem erőszakolta
tovább a dolgot és nem kért tőlem többé kémszolgálatot. Ha veled még
beszéltem a pápaválasztásról, csak azért tettem, hogy mindennap
láthassalak. És amit akkoriban tanácsoltam neked, az becsületes és jó
tanács volt. Agostino úr tudta is, hogy szeretlek – ő annyira élesszemű,
hogy semmit sem lehet eltitkolni előtte – de nem volt rád féltékeny.
Nagyon különös ember, mintha nem is olasz vér folyna az ereiben. Chigi
úr filozófus. De jött a végzetes éjszaka, mikor az urbinoi herceg betört
a házamba. Óh, de másnak, de egészen másnak képzeltem én azt az
éjszakát! Én már akkor nem bírtam a szenvedélyemmel és megtettem azt,
amit soha életemben nem: megtagadtam a büszkeségemet és felajánlottam
magamat neked. Nem kellettem! Édes, drága szívem, te megmagyaráztad
nekem, hogy mért kellett engem visszautasítanod. Én ugyan máig sem értem
még, de azt hiszem ez azért van, mert nálunk máskép gondolkoznak a
szerelemről, mint ti nálatok. Annyit azonban tudok most már, hogy nem
gyülöletből ragadtad ki magadat a karjaimból. Akkor éjszaka azonban nem
értettem semmit, azt hittem, te játszottál velem és most nevetsz rajtam,
azt hittem, csak azért hazudtál nekem némi vonzalmat, hogy
fölhasználhass engem a politikai céljaidra. Micsoda éjszaka volt az!
Őrjöngő voltam és hajnalig fetrengtem a padlón és vertem a homlokommal a
köveket. – Úgy hallottam Cardulo úrtól, hogy a te hazádban a nők keveset
beszélnek és mindig illemtudók. De én nápolyi leány vagyok, édesem, én
nem bírok magammal ha szeretek, még kevésbbé ha gyülölök! Mindenesetre
meghaltam volna azon a rettenetes éjszakán, ha nem tartott volna életben
a bosszú reménye. Nagyon gyűlöltelek akkor, szegény, drága szerelmem, de
az én gyűlöletem nem volt egyéb, mint öngyilkos szerelem. Attól kezdve
én megint nagy buzgalommal szolgáltam Chigi urat, mindent elárultam neki
és talán odaadtam volna az ifjúságomat is, csakhogy meghiúsítsam a
terveidet. És gyilkosokat is fogadtam ellened, pedig akkor is
szerettelek és midőn pénzt adtam nekik, tudtam, hogy a fegyverük a te
drága szíveddel együtt át fogja döfni az enyémet is.

Fiametta elhallgatott, majd kis szünet után így szólt:

– Sokat szeretnék még mondani, de nem tudok beszélni, ha ilyen némán
fekszel előttem. Olyan vagy, mint a halott és a szívem most megint
nagyon fáj. Kérlek, bocsáss meg nekem. Ha meg tudsz bocsájtani, akkor én
leszek a legboldogabb nő a szentatya államaiban. De ha nem akarsz, akkor
ölj meg, mert én a te tulajdonod vagyok, de ne légy ilyen hideg és
szomorú!

Tamás azonban most sem mozdult meg.

– Nagyon haragszol rám, – kezdte újra Fiametta – és haragodban
megfogadtad, hogy soha többé nem szólsz hozzám. Az ilyen esküvéseket
azonban nem tartja számon a Madonna, ő mindig a szerelmesek boldogságát
akarja. De ha nagyobb benned a büszkeség, mint a szánalom, akkor ám
maradj hű a fogadalmadhoz, ne is szólj hozzám, csak nyisd ki a szemedet,
hogy tudjam, szabad élnem és mosolyogj reám, hogy tudjam,
megbocsájtottál.

Az apátúr azonban halottként feküdt. Az ő vérig sértett hiúsága
ránehezedett, mint egy óriási ragadozó a leütött prédájára és nem
engedte, hogy megmozduljon.

Fiametta, aki mindeddig a szőnyegen térdepelt, fölkelt és egy ideig
habozva nézte a beteget. Aztán lehajolt hozzá, a füléhez szorította a
száját és halkan susogta:

– Lásd, Tamás, Agostino úr azt mondta, a patriárka legalább még hat
hónapig itt fog maradni, mert ő lesz bolognai kormányzó… Hat hónap,
Istenem, egy egész élet! Add nekem azt a hat hónapot, Tamás! Szent
Ceciliára esküszöm – ő az én védőszentem, mert engem csak Rómában hívnak
Fiamettának! – esküszöm: én még soha nem szerettem senkit… Kurtizán
vagyok, de soha még nem szerettem… Voltak kedveseim, de egyiket sem
szerettem. Agostino urat sem, pedig ő mindig jó volt hozzám… És ha veled
nem találkozom, akkor talán elmulik az életem anélkül, hogy megtudtam
volna, mi az: szeretni. De téged szeretlek, neked odaadom az
ifjúságomat, fölvirágozom vele az életedet és meglásd, hat hónapba több
boldogság fér bele, mint Philemon és Baucis száz esztendős életébe és
meglásd, ezért a hat hónapért érdemes volt megszületnünk!

És miután megint nem kapott semmi választ, egyszerre láng csapott a
szívébe és remegő két karjával átkapta Tamás nyakát és a szenvedélytől
lobogva mondta:

– Te bolond, te bolond, mért gyötresz mind a kettőnket, hiszen tudom,
hogy te is meghalsz a szerelemtől!

De a hiuság görcse még mindig megmerevítette Tamás testét és lelkét.

Kopogtattak az ajtón. Fiametta ijedten felszökött.

Öreg pap dugta be a fejét:

– A főtisztelendő patriárka úr jön!

És megint betette az ajtót.

Fiametta kétségbeesetten nézett Tamásra, mintha a muló másodpercekkel
elfolyna a szíve vére is.

– Nem akarsz szólni? Nem akarsz rám nézni?

Semmi válasz.

– Azt akarod, hogy elmenjek?

Csend.

– Soha ne lássalak többé?

És szünet után még egyszer, könnyek közt fuldokolva:

– Soha? Tamás, soha?

De már jött a patriárka úr és Fiamettának mennie kellett.




20.

Te, boldog Róma, soha nem is sejtetted, hogy álmodban egykor minő
veszedelem árnyéka vonult el fölötted!

Ha nem Lorenzo il Magnifico fia, hanem a szatmármegyei kerékgyártó fia
vonul ünnepi menetben a Vatikánból a Lateránba, akkor talán ma is csorba
még a koronád.

Akkor a világ medencébe gyűlt aranya nem ékesíti kőhomlokodat
halhatatlan freskókkal, mozaikokkal és stukkókkal, hanem keresztény
katonák meztelenségét ruházza fel. A tüzes érc nem szoborművek, hanem
ágyúk egyűgyű formájába dermed. A Tiberis száz márványoszlopos palotája
helyett lapos és komor várak emelkednek a Száva iszapos partján.

Ha nem X. Leo lesz pápa, akkor a klasszikus szárnyas paripa páncélos
lovas alá kerül, a színek és formák géniusza katonasorba áll.

Midőn Medici Giovanni fölvette a X. Leo nevet, azt mondta: „Élvezzük a
pápaságot, mivel nekünk adta Isten!“

Ünnepi vonulása a Lateranba a pontifex maximusszá lett római cézár
diadalmenete volt.

Itália fölébredt középkori aléltságából és fölismerte magában a világ
hajdani császárnőjét. És a hajdani pogány istenek is föleszméltek
álmukból és visszatértek az ő városukba.

A diadalmenetet a római művészek rendezték.

A pápa előtt lovagoltak a főurak és a szentszék hűbéresei, köztük a
Colonnák, Orsinik, Contik, Savellik, Caffarelik és Gaetanik, a
Baglionik, Esték, Medicik, Roverek, Varanok, Strozzik, Soderinik…

Családok, amelyeknek oroszlánszájában vergődött Itália egy-egy darabja.
Köztük voltak az olasz föld és talán az egész világ legedzettebb
katonái, legravaszabb cselszövői, legvérengzőbb zsarnokai, legmerészebb
kalandorai és legvadabb gonosztevői.

És a prelátusok lovas serege! Több száz püspök, érsek és kardinális,
utolsónak a sorban, aki rangban első: Bakócz patriárka. Félelmetes
energiájú, büszke, finom és elmés férfi- és aggastyánfejek, ők Itália
nagy, államférfiai, szónokai és költői, a híres mecenások és gyűjtők.

És legvégül, tarka ruhás svájcijai közt, X. Leó, arany palástban,
tiarával a fején, a dicsőségtől ragyogva, élvezve a pápaságot, melyet
Isten neki adott.

Az utcák via triumphalisszá alakultak át. Mindenütt pogány oltárok,
antik szobrok, diadalívek. A Megváltó alakja is látható volt némely
házon, hol Jupiter, hol Apollo társaságában; a Boldogasszony pedig
legszívesebben Minerva és Juno között mutatkozott.

A krónikások följegyezték, hogy a bank-utcai Chigi-palota előtt nyolc
oszlopos diadalív alatt kígyózott el a menet. Az íven Apollo, Merkur és
Minerva alakja és arany felírás: „Azelőtt Vénusé volt a birodalom,
később Mars bírta, de most Pallas Athene lép trónra.“

(Vénus volt Borgia házi istensége, Mars Rovere Juliusé, Minerva pedig
Medicié.)

Fiametta a Chigi-palota loggiája alatt térdepelt, midőn a szentatya
áldásra emelte fehér kezét.

Egy aranytól ragyogó ifjú lovast látott az idegen követségek csapatjában
és abból, hogy a szíve fájdalmasan megdobbant, megtudta, hogy ez Vértesi
Tamás.

És elvonult a büszke menet, amellyel a rinascenza fölért
szivárvány-útjának szédítő zenitjére.

Bakócz Tamásnak némi, nem is kellemetlen, izgalmat szerzett a nagy nap.
Megfigyelte, hogy a pápa hamar elfárad… Valaki azt mondta, X. Leo testén
gyógyíthatatlan tályog van, mely aggasztja orvosait… Édes kis reménység
nyilalt bele a patriárka öreg szívébe. Hátha még itt maradna Rómában?
Hátha? De azután letorkolta önmagát. A szentatya ifjú ember, ő pedig
hetvenkétesztendős… És neki már nincs is szerencséje.

Azokban a napokban szomorú utasember érkezett egy szomorú világból:
Márton kalocsai kanonok. Leveleket hozott a királytól és hajmeresztő
ujságokat mondott. Otthon éjjel-nappal szólnak a lárma-harangok. A török
megszállotta a déli magyar várakat és megvetette lábát az ország
kapujában.

Amit évek óta mindenki jósolgatott, amitől mindig óvták egymást a magyar
urak és aminek elhárítására még sem tettek semmit, az most
bekövetkezett: a halálmalom már magyar földön őrli az embercsontokat. És
II. Ulászló király kétségbeesett levelekkel árasztja el Európát.

A szentatya, akinek már terhére lehetett Bakócz Tamás kutató sárga
szeme, kapott az alkalmon, hogy visszautaztassa a patriárkát.

Utravalóul három püspökséget adományozott neki és – ami Bakócznak jóval
többet ért – megtette teljhatalmú légátusává Magyar-, Lengyel-, Cseh-,
Porosz- és Oroszország és egész Skandinávia fölött, hogy keresztes
háborút hirdessen a hitetlenek ellen.

Bakócz a németeket és a franciákat szerette volna fegyverbe szólítani,
de erről hallani sem akart a konzisztórium.

Azokkal más tervei voltak Rómának.

Az Angyalvár ágyui dörögtek, midőn az ünnepi ülés után a főtisztelendő
kardinálisok testületileg szállására kisérték a legatus a latere-t.

– Hétfőn utazunk! – mondta keresztfiának a patriárka.

Tamás száz ölnyi mélységből bukkant föl és zavartan kérdezte:

– Hová utazunk?

– Haza! – szólt Bakócz Tamás.

És keserű kedvében hozzátette:

– Vége a római farsangnak, kezdődik a magyar böjt.




21.

Chigi Agostino úr lakomát adott két pápai nepota, az elegáns Medici
Julian és az ifjú Lorenzo tiszteletére.

– Az ünnepélyt ezúttal nem a Chigi-villában, hanem Fiametta kis
palotájában rendezték.

Bizalmas kis társaság volt hivatalos, a Medici urakon kívül csak Bembo,
Cardulo és Fiametta uj barátnője, az andaluziai Juanna, akit mint csodát
emlegettek mostanában az örök városban.

Agostino úr tulajdonképpen az urbinoi herceget is meg akarta hívni,
szerencsére azonban a mindig tapintatos Bembo visszatartotta ettől.

A Vatikánban ugyanis már elhatározott dolog volt, hogy Francesco Máriát
első alkalommal ki fogják vetni a hercegségéből és Medici Lorenzot
ültetik a helyébe.

A Szentlélek bankárjának mindig voltak jó ötletei és ezúttal – a kor
ízlésének hódolva – „antik lakomát“ adott.

A vendégek római szenátoroknak és matronáknak öltöztek és virágkoszorút
tettek a fejükre. Asztalnál nem ültek székeken, hanem kereveteken
feküdtek, a bort pedig, melyet rabszolga-tunikás ifjak töltöttek,
aranycsészékből itták.

Még a régi rómaiak házi oltára sem hiányzott a teremből; az oltáron a
Medici-lárok: Szent Damján és Szent Kozma szobra előtt égett az illatos
tűz.

Lakoma közben énekkar és táncos leányok mulattatták a vendégeket, később
egy Plautus-komédiát adtak elő, természetesen latin nyelven.

A lakoma végeztével megjelent Vico Hannibal is. Ő kicsi ember volt
ahhoz, hogy asztaltársa lehessen a Medicieknek, de némi tisztesség mégis
kijárt neki a jó szolgálatai fejében.

Új, pávaszempettyes köpenyege volt, aminőt még sohasem láttak Rómában.

Fiametta mindenkit elragadott bájos jókedvével. Egy pillanatig sem
nyugodott, vidám démonként keringett az asztal körül és elárasztotta
vendégeit szeretetreméltó, pajzán és csipős ötletekkel.

Hajnalfelé azonban mintha kissé elfáradt volna. Letelepedett a
poharazgató urak közé, maga is ivott keveset és hallgatta, mit beszél a
szép Bembo.

Bembo ékesszólása ma még szárnyalóbb volt, mint rendesen; mintha mámoros
volna. Az is volt, de nem a bortól, még kevésbbé a női szemektől, hanem
attól a hírtől, mit az imént súgott fülébe a kis Medici Lorenzo: a
szentatya említette, hogy alkalmilag kardinálist fog csinálni Bemboból
és Sadoletoból…

Bembo azt mondta:

– Meglássátok, barátaim, – én jós szemmel belelátok a jövőbe –
meglássátok, a mi dicső, nagy Leónk alatt Róma föl fog támadni
hamvaiból, újból magára fogja venni hajdani fejedelmi márványköntösét,
amely megilleti, mint a világ császárnőjét és amely szépségnek ma csak
bús, elszórt romjait látjuk a városban. Már ezért is hálát illik adnunk
az olimpusi nagy isteneknek, hogy megmentettek bennünket az idegen
uralom veszedelmeitől. Mert egy idegen pápa kezében Róma csak eszköz
lehet idegen célok szolgálatára. Pedig Róma csak önmagát szolgálhatja,
mert Róma szent és örök város!

Ekkor megszólalt Cardulo prelátus:

– A veszedelem, hogy Rómát idegen érdekek rabjává tegyék, elég nagy volt
ezúttal. Ez a csökönyös Strigonio szőröstül-bőröstül beledobná Róma
jövőjét a pogány torkába. Még az utolsó konzisztoriumon is azon
erőlködött, hogy megkapja a németországi legatiot is. Ott is keresztes
háborút akar hirdetni, pénzt akar szedni. Ezt természetesen nem engedik
meg neki. Az északi kis országokkal csináljon, amit akar és tud, de a
nyugati nagy országokra más föladatok várnak. A szentatyának nagyszerű
tervei vannak Róma művészi újjáalkotását illetőleg és siettetni akarja
San Pietro építkezését. Honnan vegyük a költségeket, ha nem a nyugati
nemzetektől, elsősorban a németektől?

Az elegáns Medici Julian, aki egyébként hallgatag és kissé mélabús férfi
volt, szintén megszólalt:

– Magyarországból rossz hírek jöttek, a török már benn van az országban.
Nem csodálom, hogy a magyarok fűhöz-fához kapnak, a halál kopogtat a
házuk ajtaján. Ott voltam a Vatikánban, midőn a patriárka és kisérete
elbúcsúzott a pápától. Nyugodtan, sőt büszkén viselkedtek, de én mégis
egy halálba induló gladiátor-csapatra gondoltam: Morituri te salutant!

– Kétségtelen – jegyezte meg Cardulo – kétségtelen, hogy Magyarország el
fog pusztulni az egyenlőtlen harcban. Ez igen sajnálatos. De részvéttel
nem lehet a világot kormányozni. És ne feledjük, hogy az antik Róma sem
tudta volna teljesíteni világtörténelmi küldetését, ha részvétet érez az
útjában álló kis barbárnépek iránt.

Bembo ekkor magasra emelte ivócsészéjét:

– Róma visszaverte a barbár támadást és ezúttal nemcsak a férfiak, de a
nők hazaszeretete is részt vett a harcban. Én nem árulok el titkot és
nem nevezek meg senkit, mert attól kellene félnem, hogy rápirítok a
nemes szerénységre. De arra kérlek, barátaim, mutassunk be italáldozatot
a szeretetreméltó géniusznak, aki a szépség és a szellem fegyvereivel
küzdött a szent ügyért!

Mindenki ivott és az aranycsészék fölött mosolygó szempárok fordultak
Fiametta felé.

De mi volt ez? Fiametta a szőnyegre ejtette aranypoharát… Valami
jéghideg fájdalom járta át. Ez a fájdalom kivülről jött, mint a
késszúrás és széttépte a szívét.

Vértelen ajkaival mosolyogni próbált, valamit hebegett – ügyetlen
vagyok! – leült.

Azután fekete fátyolok ereszkedtek le rá. Egyik a másik után. Azután
csend lett és bár tudta, hogy társaságban van, mégis oly egyedül érezte
magát, mintha az óceán közepén usztató roncson ülne.

És minden olyan érthetetlen volt! Mire való a sok gyertya, mikor mégis
sötétség van? Miért nevetnek az emberek, mikor mindegyik halálkoponyát
hord a nyakán? És ő, Fiametta, miért félmeztelen, mikor a lelke is
fázik?

Valaki megérintette a vállát. Agostino úr.

– Kissé elszédültél, gyermekem. A friss levegő jót fog neked tenni.

Künn voltak a loggián. Valaki egy meleg köpenyeget borított a vállára… A
friss levegő valóban jót tett neki.

Már erősen hajnalodott. Az utca torkolatában kék éjjeli köd ült még, de
a templomtorony csúcsát már vörös reggeli fény érte.

– Pihend ki magadat, drága gyermekem, aztán minden jó lesz – szólt
Agostino úr hangja. – Nagyon kedves háziasszony voltál, ezért egy szép
gyöngysorral vagyok adósod.

– Minek nekem a gyöngy? – kérdezte Fiametta halkan. – És a saját hangja
úgy csengett a fülébe, mintha nagy messziségből jönne. De azért gépiesen
tovább beszélt: – Annyi van már, hogy fel se fűzöm, dobozban tartom… És
ékkövem és kaméám és aranyláncom is annyi van – nem is tudom mennyi…
Minek az?

És ezen a vigasztalan kérdésen úgy elszomorodott, hogy kedve lett volna
sírni. De nem tudott.

Patkócsattogás az utcán… Szürke palástos lovasok sietnek a porta del
Popolo felé. Mögöttük málhás öszvéreket terelnek.

– Hazamennek a magyarok! – mondja Chigi úr. És mély meghajlással fogadja
a patriárka úr kurtán jelzett áldását.

Eszébe jut Medici Julian mondása és akaratlanul mormogja:

– Morituri te salutant!

És Fiametta lelke rémülten elkezd röpködni és vergődni, mint a kalitkába
zárt vadmadár. Most, most! Ha most nem tud kiszabadulni, akkor örökre
rab marad…

– Ha int nekem, ha mosolyog, ha csak idenéz, akkor kiáltok: megállj,
megállj, veled megyek! Cecilia szent nevére esküszöm: veled megyek!

Ő azonban nem int, nem is mosolyog, de még csak ide sem néz… Valami
irgalmatlan barbár gőg, ősi, ázsiai csökönyösség merevíti meg a nyakát.
A nyelvével csettint lovának és az utascsapat hamarosan eltünik a
városkapuban, amely feketén ásítozik, mint az alvilág torka.

Agostino úr ott folytatja a beszélgetést, ahol az imént abbahagyta:

– Gyöngyöt nem akarsz… Ékszert sem… Hát mégis mit szeretnél, Fiametta?

– Meghalni szeretnék! – mondja a leány.




22.

Ez itt Kalliope nagy temetője: minden domblánc alatt egy-egy nép virága
korhad…

A magyarok már künn poroszkáltak a Campagna hullámos síkján, hűvösen
ragyogó, magas égbolt alatt.

A láthatárt régi római vízvezeték rekeszti el, gigantikus kőlábaival a
messziségbe lépked, őszi verőfényben alvó, violaszínű hegyek felé.

A patriárka úr a jobbján lovagló Márton kanonokkal beszélget. A
keresztes hadjárat tervét magyarázza és az öreg úr megint csupa
jóreménység, csakúgy duzzad a tetterőtől.

– A külföldről nem várok katonát, csak pénzt. A magyar nemességtől pedig
semmit sem várok. Az urak csak egymásközt keresik az ellenséget, a
pogánynak már nem jut a gyűlöletükből. De a nép! Hunyadi János
bocskorosokkal verte el Hódító Mohamedet Belgrád alól…

Tamás a keresztapja balján léptet és fél füllel hallgatja, mit beszél.
Minden mérföldkőnél úgy érzi, megint elszakadt egy idegszála, amely
Rómához nőtt. Elszakadt és vérzik.

Bakócz tovább beszél:

– Ha a földesúr viszi táborba a parasztját, akkor ez is csak úri robot.
De ha Hunyadi hívja és önként megy, akkor ez azt jelenti: a
szegénységnek is van hazája és becsülete.

Hol van nekünk ma egy Hunyadink? – szeretné kérdezni Márton kanonok. De
nem meri. Ehelyett azt kérdezi:

– Mennyi parasztot gondol a főtisztelendő primás úr fegyverbe állítani?

– Ha Isten is megsegít, a tavasszal lesz százezer emberem. Százezer
magyar paraszttal már neki merek rugtatni Szelim szultánnak.

A kanonok úr ősnemes birtokos család sarjadéka és azt mondja:

– Százezer embert a nagy munka idején? Mit szólnak majd a földesurak?

Bakócz Tamás mellében megmozdul a jobbágyfi keserű szíve.

– Az ebadták csókolják meg a paraszt bocskorát, ha kimenti lelküket a
pogányságból!

Ketten vannak magyarok, de tüstént összekapnának, ha nem volna köztük a
rangbéli nagy különbség. Igy Márton úr csak epésen hallgat.

Mély úton járnak az utasok, szőlők alatt. A fejük fölött egyszerre
énekelni kezd valaki. Női althang. Az éneklő tudja, hogy hallgatják, ezt
kiérezni az énekéből.

Tamás már hallotta ezt az együgyü parasztnótát:

  Fiore dell Uva!
  E s’angela tu sei, fammo la prova,
  In paradiso andiamo tutte e due…

Lehunyja a szemét. A szíve vonaglik és vérzik és könnyekben folyik szét.

Miért ül ő most nyeregben és hová megy? Hová és minek? Csak egy dolog
volna: az ő lába elé feküdni és zokogni és imádkozni és meghalni…

Mire följebb kerülnek az úton, meglátja az énekesnőt.

Fiatal parasztnő, barnapiros arcú, fehér fogú. A keblén nyitva a ruhája.
Szőlőfürtöt tart a kezében és midőn a lovasok közt meglátja a búsképű
ifjút, évődve feléje kínálja. Olyan, mint egy szelíd bacchansnő.

Tamás kissé elpirul. Másutt is terem fiore dell’ uva – szőlővirág?

– Százezer paraszt fegyverben! – kezdi megint a kanonok. – A nép teli
van keserűséggel… Ha azok nekünk esnek – Isten irgalmazz!

A patriárka nem válaszol mindjárt, kicsit élvezi a kanonok szorongását,
de aztán kicsinylően legyint a bivalybőrkeztyűs kezével:

– Mit féltek a néptől? Az nem rossz, nem is jó, hanem olyan, mint Isten
sok más alkotása, a tűz, a víz, a hegy, a felhő: van benne erő, de
nincsen indulat. Az indulatot a vezérei adják bele a népbe. A Hunyadiak
tudtak vele bánni, őket nem égette meg a tűz, de a mai urak semmit sem
tudnak. Azért nem is adunk a kereszteseknek vezért a nagyurak közül.

– Hát mifélét?

– Olyan kell, aki kicsi ember és mégis nagyhírű, aki erős, de nem
hatalmas. Olyan, akit szeret a nép és aki mégis az urakkal tart.

Pacsirta csiripel magasan a lovasok feje fölött. Tamás ég felé fordítaná
arcát, hogy megkeresse, de a szeme nem bírja el a nagy fényességet.

Az ő szatmári hazájára gondol; ott is így szól a madár a nyárfákkal
szegélyezett tarlók fölött…

A pacsirta-trillának különös visszhangja kél a szívében: ecsedi
bölömbika hangja, vadgalamb búgása, bükki rigó füttye…

Szatmár – Erdőd! Egyszerre honvágy égeti édesen a szívét. De jó volna
még egyszer ilyen tündöklő reggelen sólyommal vadászni a Homoród
füzesében!

A két öreg úr időközben nekimelegedett a disputának.

– Alázattal bocsánatért esedezem, – szól kajánul a kanonok – Szent
Jeromos azt mondá: Errare humanum est! És mi mind emberek vagyunk! De mi
lesz, ha a főtisztelendő primás úr – föltéve, bár meg nem engedve! – ha
a primás úr mégis tévesen ítéli meg a vezért, akit a paraszt-keresztesek
élére óhajt állítani? Mi lesz, ha a vezér szívében nincs az urakkal? Ha
megtörténik az, ami már annyiszor megtörtént, hogy nem a vezér vezeti a
népet, hanem a nép a vezért?

A patriárka türelmetlenül vonogatja vállát.

– Hogy ennek a kardnak két éle van, azt ugyan magam is fölérem ésszel.
De mit tehet a véges ember? Dolgozik és imádkozik. De a siker az Ő
kezében van, aki a népek sorsát intézi. Ha Ő el akar veszíteni egy
országot, akkor vaksággal veri meg a kormányzókat. Én nem hihetem, hogy
mi valamennyien vakok legyünk! Mert ha igen, akkor a mi bukásunk szörnyű
lesz, a magyarok a pogány szeme láttára fogják egymást széttépni és
évszázadok multán sem szedik össze többé a tagjaikat. De én ezt nem
hihetem és a próbát meg kell tennünk, mert más út nincs!

Fehér nagy kutyák ugatják meg az utasokat; házak közelében járnak.

Az út szélén egy kis csődület van; vagy tíz kapás ember áll együtt.
Midőn odaérnek, egy papi ember lép ki a csoportból és örömtől sugárzó
arccal meghajol a lovasok előtt.

– Önök éppen jókor érkeznek, tisztelt uraim, itt egy csoda várja önöket,
a klasszikus szépség csodája, amelyet ezek a derék emberek a gondviselés
különös kegyelméből éppen az én kis földemen leltek meg!

Egy formátlan, nyirkos, barna nagy kőre mutat, amely nyitott gödör
mellett fekszik. Éppen most áshatták ki a földből.

– Nem isteni szép ez?

És összekulcsolt kezeit ég felé emelve, mámorosan kiáltja:

– Oh, hogy ezt megérhettem! Ez életem legszebb napja!

Bakócz egy mogorva pillantást vet a kőre. Förtelmesen
össze-visszadagadozott márvány-monstrum, egy darab alaktalan khaosz,
amely abbahagyta a hiábavaló erőlködést, hogy valamivé legyen.

– Olyan, mint egy kivágott nagy állatgyomor! – szól a patriárka és
hegyeset köp.

Tamás elneveti magát… A keresztapja meglepetten néz reá, – ni, ez ma
nevet először a választás óta!…

Az olasz pap azonban elhalványodik. A tisztelete csak nehezen tudja
legyűrni a megbotránkozását.

– Bocsánatot kérek, a legszebb Herkules-torzó, amelyet valaha láttak!
Tessék csak megnézni a nagyszerű mellizmokat és a hónalj csodálatos
vonalát! Legjobb attikai iskola! Holnap lázban lesz Róma, – a szentatya
is boldog lesz!

De egyszerre elborul az arca.

– Rettenetes gond, hogyan szállítsuk be sértetlenül a városba…

– Lám, hát nektek is vannak gondjaitok! – morogja a patriárka úr és
azután gorombán rákiált a sárgájára, amely minden lóhagyomány ellenére a
hátsó lábával próbálja megvakarni a füle tövét.

Az út fölkanyarodik a dombra. Odafönn megállapodnak az utasok egy percre
a nagy ciprusfák alatt.

A kanonok úr fölemeli karját és némi megilletődéssel mormogja:

– Róma!

Álomszerűen finom párafátyol alatt, de mégis meglepő közelségben,
rozsdavörös és ametisztszínű halmok.

Az örök város, amelyet hiába rázott már annyi titán keze, senki sem
tudta megdönteni, mert gyökerei lenyúlnak a világ szívébe.

A folyó mellett dacos, zömök kő-dob: az Angyalvár. És mögötte ég felé
nyúló, vékony tüskék: az épülő Szent Péter-templom, amely epedve várja a
maga kupola-koronáját.

És arra balkéz felé, arra esik a via lata és ott van, igen, ott a kis
Sciarra-palota…

Tamás a mellére horgasztja fejét. Megint az a könnyező ellágyulás, az a
vérző fájdalom. Egy asszonyért.

De aztán fölkapja a fejét és ellenségesen nézi a várost. Egy asszonyért
–? Maga elé legyint a kezével. Ah, az csak az olasz novellinákban van
úgy, de magyar ember még nem halt bele a szerelembe!

És ebben a pillanatban kemény kézzel maga tépi le szívéről az utolsó
ért, amelyben Róma vére pihegett…

A barbár még vérzik, de már szabad. És már tud önmagán kicsinylően
mosolyogni. És megint visszaemelkedik, vagy visszasűlyed? – oda, ahonnan
jött.

A kanonok úr hirtelen fölkapja megint a beszéd elejtett fonalát:

– És szabad alázattal kérdeznem, főtisztelendő primás uram, ki légyen a
keresztesek ama vezére, akit szeret a parasztság és mégis a nemességgel
tart?

– Dózsa György!

És midőn Bakócz Tamás kimondja ezt a nevet, a campagnai ősz nyájas és
mégis komor verőfényébe halkan belezsonganak a távoli Róma harangjai.






*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK AZ ÉLET KAPUJA ***


    

Updated editions will replace the previous one—the old editions will
be renamed.

Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright
law means that no one owns a United States copyright in these works,
so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United
States without permission and without paying copyright
royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part
of this license, apply to copying and distributing Project
Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™
concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark,
and may not be used if you charge for an eBook, except by following
the terms of the trademark license, including paying royalties for use
of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for
copies of this eBook, complying with the trademark license is very
easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation
of derivative works, reports, performances and research. Project
Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away—you may
do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected
by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark
license, especially commercial redistribution.


START: FULL LICENSE

THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE

PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free
distribution of electronic works, by using or distributing this work
(or any other work associated in any way with the phrase “Project
Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full
Project Gutenberg™ License available with this file or online at
www.gutenberg.org/license.

Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg™
electronic works

1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™
electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to
and accept all the terms of this license and intellectual property
(trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all
the terms of this agreement, you must cease using and return or
destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your
possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a
Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound
by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person
or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.

1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be
used on or associated in any way with an electronic work by people who
agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few
things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works
even without complying with the full terms of this agreement. See
paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project
Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this
agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™
electronic works. See paragraph 1.E below.

1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the
Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection
of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual
works in the collection are in the public domain in the United
States. If an individual work is unprotected by copyright law in the
United States and you are located in the United States, we do not
claim a right to prevent you from copying, distributing, performing,
displaying or creating derivative works based on the work as long as
all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope
that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting
free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™
works in compliance with the terms of this agreement for keeping the
Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily
comply with the terms of this agreement by keeping this work in the
same format with its attached full Project Gutenberg™ License when
you share it without charge with others.

1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern
what you can do with this work. Copyright laws in most countries are
in a constant state of change. If you are outside the United States,
check the laws of your country in addition to the terms of this
agreement before downloading, copying, displaying, performing,
distributing or creating derivative works based on this work or any
other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no
representations concerning the copyright status of any work in any
country other than the United States.

1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:

1.E.1. The following sentence, with active links to, or other
immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear
prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work
on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the
phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed,
performed, viewed, copied or distributed:

    This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most
    other parts of the world at no cost and with almost no restrictions
    whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms
    of the Project Gutenberg License included with this eBook or online
    at www.gutenberg.org. If you
    are not located in the United States, you will have to check the laws
    of the country where you are located before using this eBook.
  
1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is
derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not
contain a notice indicating that it is posted with permission of the
copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in
the United States without paying any fees or charges. If you are
redistributing or providing access to a work with the phrase “Project
Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply
either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or
obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™
trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted
with the permission of the copyright holder, your use and distribution
must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any
additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms
will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works
posted with the permission of the copyright holder found at the
beginning of this work.

1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™
License terms from this work, or any files containing a part of this
work or any other work associated with Project Gutenberg™.

1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this
electronic work, or any part of this electronic work, without
prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with
active links or immediate access to the full terms of the Project
Gutenberg™ License.

1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary,
compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including
any word processing or hypertext form. However, if you provide access
to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format
other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official
version posted on the official Project Gutenberg™ website
(www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense
to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means
of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain
Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the
full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1.

1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying,
performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works
unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing
access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works
provided that:

    • You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from
        the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method
        you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed
        to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has
        agreed to donate royalties under this paragraph to the Project
        Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid
        within 60 days following each date on which you prepare (or are
        legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty
        payments should be clearly marked as such and sent to the Project
        Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in
        Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg
        Literary Archive Foundation.”
    
    • You provide a full refund of any money paid by a user who notifies
        you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he
        does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™
        License. You must require such a user to return or destroy all
        copies of the works possessed in a physical medium and discontinue
        all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™
        works.
    
    • You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of
        any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the
        electronic work is discovered and reported to you within 90 days of
        receipt of the work.
    
    • You comply with all other terms of this agreement for free
        distribution of Project Gutenberg™ works.
    

1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project
Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than
are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing
from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of
the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set
forth in Section 3 below.

1.F.

1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable
effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread
works not protected by U.S. copyright law in creating the Project
Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™
electronic works, and the medium on which they may be stored, may
contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate
or corrupt data, transcription errors, a copyright or other
intellectual property infringement, a defective or damaged disk or
other medium, a computer virus, or computer codes that damage or
cannot be read by your equipment.

1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right
of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project
Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project
Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project
Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all
liability to you for damages, costs and expenses, including legal
fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT
LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE
PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE
TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE
LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR
INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH
DAMAGE.

1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a
defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can
receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a
written explanation to the person you received the work from. If you
received the work on a physical medium, you must return the medium
with your written explanation. The person or entity that provided you
with the defective work may elect to provide a replacement copy in
lieu of a refund. If you received the work electronically, the person
or entity providing it to you may choose to give you a second
opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If
the second copy is also defective, you may demand a refund in writing
without further opportunities to fix the problem.

1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth
in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO
OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT
LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied
warranties or the exclusion or limitation of certain types of
damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement
violates the law of the state applicable to this agreement, the
agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or
limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or
unenforceability of any provision of this agreement shall not void the
remaining provisions.

1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the
trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone
providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in
accordance with this agreement, and any volunteers associated with the
production, promotion and distribution of Project Gutenberg™
electronic works, harmless from all liability, costs and expenses,
including legal fees, that arise directly or indirectly from any of
the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this
or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or
additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any
Defect you cause.

Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™

Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of
electronic works in formats readable by the widest variety of
computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It
exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations
from people in all walks of life.

Volunteers and financial support to provide volunteers with the
assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™’s
goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will
remain freely available for generations to come. In 2001, the Project
Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure
and permanent future for Project Gutenberg™ and future
generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see
Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org.

Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit
501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the
state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal
Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification
number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by
U.S. federal laws and your state’s laws.

The Foundation’s business office is located at 809 North 1500 West,
Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up
to date contact information can be found at the Foundation’s website
and official page at www.gutenberg.org/contact

Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg
Literary Archive Foundation

Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread
public support and donations to carry out its mission of
increasing the number of public domain and licensed works that can be
freely distributed in machine-readable form accessible by the widest
array of equipment including outdated equipment. Many small donations
($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt
status with the IRS.

The Foundation is committed to complying with the laws regulating
charities and charitable donations in all 50 states of the United
States. Compliance requirements are not uniform and it takes a
considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up
with these requirements. We do not solicit donations in locations
where we have not received written confirmation of compliance. To SEND
DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state
visit www.gutenberg.org/donate.

While we cannot and do not solicit contributions from states where we
have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition
against accepting unsolicited donations from donors in such states who
approach us with offers to donate.

International donations are gratefully accepted, but we cannot make
any statements concerning tax treatment of donations received from
outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.

Please check the Project Gutenberg web pages for current donation
methods and addresses. Donations are accepted in a number of other
ways including checks, online payments and credit card donations. To
donate, please visit: www.gutenberg.org/donate.

Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works

Professor Michael S. Hart was the originator of the Project
Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be
freely shared with anyone. For forty years, he produced and
distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of
volunteer support.

Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed
editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in
the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not
necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper
edition.

Most people start at our website which has the main PG search
facility: www.gutenberg.org.

This website includes information about Project Gutenberg™,
including how to make donations to the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to
subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.