Az első fecske, és egyéb elbeszélések

By Ferenc Herczeg

The Project Gutenberg eBook of Az első fecske és egyéb elbeszélések
    
This ebook is for the use of anyone anywhere in the United States and
most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions
whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms
of the Project Gutenberg License included with this ebook or online
at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States,
you will have to check the laws of the country where you are located
before using this eBook.

Title: Az első fecske és egyéb elbeszélések

Author: Ferenc Herczeg

Release date: January 16, 2025 [eBook #75124]

Language: Hungarian

Original publication: Budapest: Singer és Wolfner, 1908

Credits: Albert László from page images generously made available by the Google Books Library Project


*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK AZ ELSŐ FECSKE ÉS EGYÉB ELBESZÉLÉSEK ***


HERCZEG FERENC MUNKÁI

AZ ELSŐ FECSKE ÉS EGYÉB ELBESZÉLÉSEK

HERCZEG FERENC MUNKÁI

Az első fecske és egyéb elbeszélések

BUDAPEST, 1908

SINGER ÉS WOLFNER KIADÁSA

HERCZEG FERENC

Az első fecske és egyéb elbeszélések

BUDAPEST, 1908

SINGER ÉS WOLFNER KIADÁSA

_Minden jog fentartva._

BUDAPESTI HIRLAP NYOMDÁJA.




Az első fecske

Fontos eseményeket néha csodálatosan rövid idő alatt elfelejtek,
semmitmondó dolgok pedig gyakran érthetetlen szívóssággal ragadnak meg
az emlékezetemben. Így homályosan tudok csak visszaemlékezni egy igen
kedves emberem arcára, aki öt esztendővel ezelőtt halt meg, de tisztán
látom magam előtt – mintha csak tegnap történt volna – azt a
kanáritemetést, melyet huszonöt esztendővel ezelőtt rendeztünk a
kertünkben. Hárman voltunk gyermekek, a kis hugom volt a pap, én voltam
a sírásó. A halott madarat egy gyujtó-skatulyába tettük és elástuk a
mogyoróbokrok árnyékában. A skatulyára sárga cédula volt ragasztva,
német nyomtatással és kétfejü sassal.

Ilyen érthetetlenül erős benyomást tett rám egy kis füzet, amelyben
nyolc esztendővel ezelőtt lapozgattam.

Nyolc esztendővel ezelőtt a fővárosban töltöttem a nyár egy részét és
egy augusztusi napon a véletlen a Váci-utcában összehozott egy
jogászkori cimborámmal. (Cimborámnak mondom, mert a _barát_ cím sok
volna neki, az _ismerős_ pedig kevés.) Az én cimborám akkor ügyvéd volt
és családapa, és bár ujabb időben nem igen törődött velem, most,
szalmaözvegyi unalmában, őszintén megörült a látásomnak.

– Szép volna tőled, ha nálam ebédelnél… Egyedül vagyok a lakásban… A
délutánt eldiskuráljuk, alkonyatkor pedig kimehetnénk együtt a szigetre.

Lusta voltam valami ürügyet keresni, hogy kitérjek a meghivása elől és
nála ebédeltem. Az ebéd jó volt, de a lakása nagyon barátságtalan volt;
a gondos menyecske, mielőtt elutazott volna, leszedte a függönyöket az
ablakról és vászonba varratta a bútorokat.

Fekete kávénál mind a ketten elszomorodtunk. Úgy tapasztaltuk, hogy
nagyon idegenek lettünk már egymáshoz és nem tudunk beszélni egymás
nyelvén. Titokban mindegyikünk szeretett volna már szabadulni a
másiktól.

– Szoktál aludni ebéd után? – kérdezte a gazdám szeliden. – Mert én
mindennap alszom egy órát.

– Majd megpróbálom én is…

A dolgozószobájába vezetett, ő maga bevonult a hálószobájába.

Jó ideig nyitott szemmel feküdtem a diványon, egy kövér dongóra
figyelve, mely egymásután vagy húszszor vágódott az ablaknak, aztán
rettenetes unalom fogott el és mérgemben elnevettem magamat. Mit keresek
én ebben a házban? miért fekszem én most ezen a diványon? miért
ajándékozom oda a fél napomat ennek az idegen embernek?

Olvasni valót kerestem a cimborám könyvei közt. Jogi munkákat találtam,
törvénykönyveket, lexikonokat. Petőfit és sárga borítékos regényeket,
minőket a pályaudvarokon kinálgatnak az utazóknak. Az íróasztalon nagy
csomó írás feküdt, azokat is végignéztem. Egy bekötött, vastag füzet
akadt a kezembe. A kőnyomatu címlapon ezt olvastam: _Az első fecske,
elbeszélés, írta_ *** A második lapon egy jegyzet: _kézirat gyanánt!_

Ki írta ezt az elbeszélést? Hogyan került ide, kisebb és rendes polgári
periratok társaságába? Mindegy! Ha egyébre nem jó _Az első fecske_,
legalább bosszantani fog és akkor már nem unatkozom.

A következőkben elmondok a füzet tartalmából néhány töredéket, amely
megmaradt az emlékezetemben. Azt is – természetesen – a saját szavaimmal
leszek kénytelen elmondani.


Az első fecske

Sűrűn havazott.

Az idő éjfél felé járt és a József-utcai házsorok homályba borultak.
Csak az egyik kisebb palotában, melyet gazdái ujabban bérházzá
alakítottak át, lehettek még ébren; a földszinten és emeleten lámpafény
szűrődött át az ablakfüggönyökön.

Éjfélkor a földszintes lakásban pisztolylövés dördült el. A lövés után –
mely alig hallatszott ki az utcára – jó ideig várakozással teljes csend
borult a sötét folyosóra, aztán egyszerre riadás támadt a házban:
futkosás és ajtócsapkodás.

Mária akkor még olvasva virrasztott emeleti lakásában, a hová nem
hallatszott el a dördülés. Nem tudott megválni kedves könyvétől, melyet
most olvasott el vagy tizedszer. Az érdekes könyv címe különben: _Hyrtl
– Descriptive Anatomie_.

Letette azonban a könyvet, mikor odakünn hirtelen megszólalt az előszoba
csengetyűje, szemtelen kitartással vinnyogva. Aztán valaki a cipője
sarkával dühösen döngetni kezdte az ajtót…

Inkább csodálkozva, mint ijedten lépett ki Mária az előszobába. Az ajtót
azonban nem nyitotta ki.

– Ki van odakünn? – kérdezte erős, nyugodt hangon.

– Hamar, kisasszony, hamar! – könyörgött kivül egy szepegő férfihang. –
A gazdám keresztül lőtte magát!

– Ki a gazdája? Hol lakik?

– A méltóságos úr, a földszinten… A diványon találtuk – csupa vér…

– Rögtön megyek.

A dolgozószobából kihuzott egy kis böröndöt, amilyenben orvosok szokták
tartani a sebészeti szerszámaikat. Már akkorra előkerült a
cselédszobából az öreg Kata is.

– Hová megy, kisasszony?

– A sebesülthöz.

– Nem okos dolgot művel. A miniszter megengedte a doktorkisasszonynak,
hogy a női kórházban gyógyítson, de a magángyakorlattól eltiltotta.

Mária vállat vont.

– Akkor is segítségére mennék a haldoklónak, ha nem volna orvosi
diplomám. Emberi kötelességemtől nem tilthat el a miniszter. Hozd a
bundámat!

Vállára kanyarította a bundáját és lement a széles lépcsőn a földszintes
lakás ajtajáig, melynek keskeny réztábláján e név volt olvasható:
_Risztory György gróf_.

Az első szobában, a hatalmas sárga ernyő alatt égő állólámpa fényében,
egy széles bőrkereveten, ott feküdt a sebesült eszméletlenül, sápadt
arccal, ökölbe szorított kezekkel. Frakkban volt; a hófehér plasztronon,
a ragyogó gyémántgomb alatt, nagy vérfolt piroslott.

Mária nyugodt hidegvérrel hozzá látott a seb megvizsgálásához, közben
halk hangon kérdéseket intézett a cselédekhez. Később a kis groomot és a
házmesteréket, akik fogvacogva állottak az ajtóban, kiküldte az
előszobába, csak a komornyikot hagyta maga mellett.

– Még él, – mondta aztán.

A lövés a tüdőt érte, a golyó a szív fölött haladt el és benn maradt a
testben.

– Meg fog menekülni? – kérdezte a szolga.

Mária vállat vont.

– Nem tudom.

A doktorkisasszony határozott föllépése és hidegvére szinte hipnotikus
hatást tett az emberekre. Egy óra felé a gróf antiszeptikus kötéssel a
mellén, már hálószobájában feküdt. Mikor az ágyba emelték, halk hangon
megszólalt:

– Nem akarom, hogy a rendőrséget értesítsék… És az ujságokat sem… Senkit
se zaklassanak miattam…

– Ne beszéljen, – szólt rá Mária.

– Nem akarom a botrányt, – szólt a sebesült, de aztán Máriára esett a
pillantása és elhallgatott.

Mária később előfogta a komornyikot.

– Bizonyos benne, hogy a gróf öngyilkossági kisérletet követett el? Én
rám azt a benyomást tette, hogy a lövés egy-két lépés távolságból érte.

A szolga elmondott mindent, amit tudott az esetről. Mikor a lövést
hallotta, be akart sietni a gazdájához, de az ajtó be volt zárva. A
házmester segítségével törték be. A gróf már akkor eszméletlenül feküdt
a kereveten. Senki sem látta a grófot hazajönni. Ha éjjel jött, nem
csöngette ki a házmestert, hanem az utcáról egyenesen benyitott a
lakásába, egy kis tölgyfaajtón keresztül, melyet a hálószobája mögött
levő fülkébe töretett.

– Hol van az a fegyver, amelylyel a gróf magára lőtt?

A sebről itélve, a lövés kiskaliberü fegyverből történt. A revolvert
azonban hiába keresték.

Mária véget vetett a keresgélésnek, kijelentve, hogy virrasztani fog a
beteg mellett, senkire sincs szüksége, a komornyik is menjen aludni.
Később oda lépett az ágyhoz és érdeklődve szemlélgette a beteget, aki
álomszerü kábultságba merült. Körülbelül harmincöt esztendős lehetett.
Karcsu termetü, izmos ember volt. Férfiasan szép, bár kissé már fonnyadt
arcáról a halálos sápadtság nem tudta elmulasztani az elmésség, a
malicia és az elbizakodottság kifejezését.

A lakás berendezése arra vallott, hogy gazdája nagy lábon élő világfi. A
keresetlen elegáncia és a disztingvált izlés jellemezte ezt a lakást,
melynek hatalmas angol kerevetei gazdájuk raffinált elpuhultságáról
tettek tanuságot. A lakásról Mária következtetéseket vonhatott a lakó
hajlamaira és jellemére is. A sok fegyver azt bizonyította, hogy
szenvedélyes vadász, az exotikus vadászati trofeumok arról tanuskodtak,
hogy vadászva járt délszaki vidékeken is. A dohányzószobában csinos
könyvtárt talált, egy futólagos pillantás, melyet a bőrkötetekre vetett,
meggyőzhette, hogy Risztory gróf nem foglalkozik a tudományokkal, a
modern franciákat azonban és főleg az analitikusokat, jól ismeri. Hogy
mindenek fölött pedig nagy tisztelője a női nemnek, azt számos kép és
szobor bizonyította, mely utóbbiakon a doktorkisasszony kiegészíthette
anatomiai ismereteit.

Kiváncsiságának engedve, melyet magában érdeklődésnek nevezett, Mária
nesztelen léptekkel járta be a lakást.

Mikor a hálószoba mellett levő fülkéhez ért, elmosolyodott: két
üvegszekrény a gróf kalap- és cipőgyüjteményét tartalmazta. Hanem azért
hirtelen elkomolyodott: a szeme megakadt egy fehér keztyün, mely a
földön feküdt. Fölemelte. Keskeny kézre szabott finom fehér keztyü volt.
A keztyüből erős mályvaillat áradt…

A fülke sarkát zöld függöny takarta el. Mária fölemelte a függönyt és
most megpillantotta az utcára vezető kis ajtót, melyről az inas beszélt.
E pillanatban hideg léghuzam csapta meg arcát: az ajtó félig nyitva
volt! A kulcs a zárban.

– A merénylő nő, aki ismerte erre a járást… Mikor a gróf a kerevetre
rogyott, a gyilkos esze nélkül elrohant…

Mikor Mária visszatért a beteg-szobába, a gróf nyitott szemmel feküdt
ágyában. Jó sokáig figyelmesen nézte ápolóját.

– Az emeleti doktorkisasszony? – kérdezte bágyadt mosolylyal.

– Az vagyok. De ne beszéljen kérem.

– Akkor hát beszéljen ön… Olyan kellemes hangja van…

– Bocsánat, gróf úr nem azért vagyok itt, hogy önt mulattassam, hanem
hogy ápoljam… A szomszédszobában töltöm az éjt… Ha szüksége lesz
valamire, nyomja meg a csengetyüt…

*

A kézirat, melynek olvasásába belemerültem, ilyenformán folytatja az
elbeszélést:

Elmult egypár nap. Risztory állapota rohamosan javult és Mária azt
mondta a háziaknak, hogy a beteg két-három hét alatt teljesen föl fog
épülni. A golyó benne maradt ugyan a testében, de az nem baj és nem is
veszedelem.

Mikor Mária egyszer megint a beteget látogató doktor komoly ábrázatával
belépett a lakásba, a gróf megszólalt:

– Bájos doktorkám, szabad most már beszélnem?

A doktor láthatólag kellemetlen meglepetéssel, kicsinylően mérte végig
páciensét.

– A gróf beszélhet, de keveset és halkan.

Azzal kissé meghajtotta a fejét és távozni akart.

– Miért hagy magamra? – kérdezte Risztory. – Hiszen önhöz van szavam.

Mária megfordult.

– Mi tetszik?

– Zavarban vagyok, hogyan köszönjem meg önnek, hogy megmentette az
életemet.

– Véget fogok vetni zavarának. A gróf nem marad a lekötelezettem, ha öt
forintot, vagy – ha vagyoni viszonyai megengedik – tizet fizet egy
látogatásomért. A pénzt a kórházi alapnak szántam, mivel magam nem
vagyok följogosítva magángyakorlat folytatására.

Azzal megfordult a sarkán és távozni készült. A gróf elképedve nézett
utána.

– Maradjon, kérem!

– Nem maradok, nincs már itt semmi dolgom.

– Nincs? Majd adok önnek dolgot!

A kötésbe markolt, hogy letépje a melléről…

Mária egy szökéssel ott termett az ágya mellett és erős fogással elkapta
a kezét.

– Gróf úr? Mit tesz?

– Letépem a kötést, amit rám rakott, ha nem hallgat végig…

Mária rendbe hozta a kötést, aztán sötét arccal tekintett a grófra.

– Mit akar tőlem?

– Üljön le és hallgasson rám.

Mária leült.

– Mondja kisasszony, mi jogon vet meg engem? Megvetés és kicsinylés
hangján beszél velem, méltatlannak tart még arra is, hogy hálás legyek
ön iránt…

– Visszaadom a kérdést: mi jogon vet meg ön engem?

– Én – önt?

– Azzal fogadott, hogy bájos doktorkának nevezett. Kérdem először: Miért
vagyok én doktorka? Kicsinyli a tudásomat? Azt hiszem, bebizonyítottam
önnek, hogy én egész doktor vagyok…

A gróf az ajkát rágta.

– Bizonyára nem kicsinylem.

– Hát akkor?

– Magam sem tudom… Nem kicsinylés akart lenni, inkább – gyöngédség.

Mária szürke szép szemével merészen és hidegen nézett Risztory arcába.

– És mi jogon gyöngéd irántam?

– Istenem kell ahhoz külön jogcím? Azt hiszem, aki önt látja, bájosnak
fogja találni…

– Bájosnak talál! – Újra kérdezhetem most: miért vet meg engem?

– Teremtőm! – Nem értem önt, kisasszony… Sértés az, ha valakit bájosnak
találnak? Ön nem tudná magáról, hogy szép?

– Tudom magamról, hogy fiatal, egészséges és rendes alkatu vagyok. Ha ez
szépség, akkor szép vagyok.

– Tehát elismeri, hogy szép. És ha én is elismerem, azzal megsértem?

– Azzal sért meg, ha megmondja nekem, mert abból a lealázó föltevésből
indul ki, hogy ilyen jelentőség nélkül való külsőségek konstatálásával
örömet okoz nekem; azaz: ön hiúnak tart; más szóval: ostobának! Ahhoz
pedig nincs joga önnek, gróf úr, aki kevesebbet tanult és kevesebbet
tud, mint én.

A gróf elnevette magát.

– Százszor többet tud nálam, aki százszoros szamár vagyok! Bocsásson meg
izetlenségemért. Igérem, hogy jövőben udvariasabb leszek…

Mária vállat vont.

– Ha már belekezdtünk az őszinteségbe, mondok önnek még valamit. Nem
kérek abból a külön udvariasságból, melyet önök a nők számára
tartogatnak. Azt akarom, hogy tiszteljenek engem, úgy, miként egy
kötelességtudó és becsületes embert tisztelni szokás. Én önnek csak
ember vagyok, nem nő. Nevetségesnek és lealázónak találom a nő
kiváltságos helyzetét – amint önök nevezik… Önök, akik a nőt gyermeknek,
virágnak, állatnak, tárgynak és minden egyébnek nevezik, csak
embertársuknak nem. Arcomba szökik a vér és föllázad az emberi
méltóságom, ha elgondolom, hogyan gondolkoznak önök felőlünk. Meglátják
egyikünket az utcán és csinosnak találják a járását meg az alakját –
mintha csak valami nemes állatról volna szó… Aztán udvarolni kezdenek
neki. Ostromolják bókkal, virággal és verssel…

A kisasszony-doktor egy kicsinylő mozdulatot tett a kezével és
elhallgatott. A gróf csillogó szemmel nézte.

– Az első fecske! – mondta aztán halkan. – Egy új kor tavaszának első
fecskéje.

– Tavasz! Fecske! – mondta Mária gúnyosan. – A gróf talán verseket is
ír?

– Most már nem… De mondja, ismerni fogják az önök világában a szerelmet?

– Mit tud ön szerelemről? Önnek vannak rossz szokásai, amelyekre
rákapott és amelyekről nem tud letenni; ilyen a dohányzás, a kártyázás
és az, amit ön szerelemnek nevez. Önnél megvan mindig a szerelem, csak
az objektuma változik… Ha majd elkövetkezik az új idő, a mi időnk, akkor
nem a nőket fogja szeretni a férfi, hanem a nőt, individuális
szerelemmel…

– Ha hű marad elveihez, – szólt a gróf, – akkor nem veheti rossz néven
egy kérdésemet. Szeretett ön már olyan individuális szerelemmel?

– Nem, – szólt Mária kissé elpirulva, de nem kerülve a gróf tekintetét.
– Azt hiszem, nem is fogok szeretni soha. Az individuális szerelem
föltétele két rokonlélek találkozása. Hol találjak rokonlelket én,
szegény árva cölöp, az új korszak határmesgyéjén?

A kisasszony-doktor az óráját nézte.

– Most a kórházba kell mennem.

A gróf elgondolkozva tekintett utána.

– Tulajdonképpen roppant pikáns! – mormogta magában. – Azt hiszem,
könnyen bele tudnék szeretni…

Ha Risztory gróf jobban ismerte volna önmagát, konstatálta volna, hogy
már is beleszeretett doktorába. A különös leány fantasztikus,
idegenszerü varázst gyakorolt a grófra, akit betegsége kissé
szentimentálissá tett.

Az este Mária doktor és az öreg Kata közt a következő párbeszéd folyt
le.

– Hogy van a beteg? – kérdezte Kata.

– Egypár nap mulva újra kezdheti a léhaságait… Örülök különben, hogy
megismerhettem ezt a különös embert… Fiziológiai szempontból érdekes és
ritka tipust képvisel… Összes férfiismerőseim közt ő az egyetlen, akiben
megvan az, amit _bájnak_ szoktak nevezni… Csodálatos, hogy ez a női
tulajdonság nem esik a férfiassága rovására… Elképzelem, hogy közönséges
asszonyokra szenzációs hatással lehet az ilyen ember…

*

– Szerencse, hogy olyan vagyok, amilyen vagyok, – mondta Mária, mikor
egypár nap mulva meglátogatta betegét. – Ha egy csepp prüdéria volna
bennem, nem látogatnám meg többet, mert hiszen már jóformán egészséges…

– Ha nem látogat meg többet, gondoskodni fogok róla, hogy újra beteg
legyek.

Mária félvállról mérte végig betegét.

– Vallja be, gróf, titokban mégis szokott verseket írni?

– Miért ütközik meg azon, ha azt mondom, hogy szükségem van önre? Ha így
bánik velem, kénytelen leszek sajnálni, hogy nem férfi.

– Ugyan?

– Szeretném, ha férfi volna… Akkor megkérném, hogy legyen barátom, mert
– úgy érzem – nem tudok már ellenni ön nélkül. Önnek ugyan nincs
szüksége rám, mert nem adhatok semmit, ön azonban mindent adhatna nekem…

– Példának okáért?

– Példának okáért: tartalmat adhatna az életemnek. A betegségem ideje
alatt foglalkoztam ezzel és úgy láttam, hogy az én életem rettenetesen
üres. Így már folytatni sem érdemes… Tudom, hogy ennek magam vagyok az
oka, vagy azok, akik neveltek. Romlott ember vagyok… Henye és léha…
Semmiben sem hiszek… Elveim sincsenek… Hazárd vérmérsékletem van,
szeretem az izgalmakat… Önző vagyok és lelkiismeretlen… Ami megtetszik
nekem, az után kinyújtom a kezemet… Amit meguntam, azt eldobom… Fél
tőlem, Mária?

– Nem félek, de sajnálom… Azt hiszi különben, hogy ezek a tulajdonságai
megszerzik önnek a barátságomat?

– Azt hiszem. Mint orvos nem vállalja el minden könnyü beteg
gyógyítását, de nem tagadja meg segítségét a súlyos betegtől.

– És ha azért nem akarok foglalkozni az érdekes esettel, mivel
reménytelennek tartom?

– Tudnia kell, hogy a beteg bizalma fontosabb tényező az orvosi
tudományban, mint az orvosé…

A komornyik belépett s egy levelet adott át gazdájának. Risztory
megütközve szemlélte a boríték kuszált, szeszélyes női írását. Nem
bontotta föl a levelet, hanem maga elé tette az asztalra. A borítékból
finom, de erős mályvaillat áradt.

– Most ír először ama éjszaka óta? – kérdezte Mária, aki élesen figyelt
a gróf minden mozdulatára.

Risztory elcsodálkozva nézte vendégét.

– Először… De mit tud ön erről?

– Annyit tudok csak, hogy ezt a levelet ugyanaz a kéz írta, amely önre
fogta a fegyvert…

– Honnan tudja ezt? – álmélkodott a gróf.

– A merénylő akkor éjjel itt felejtette a keztyüjét, amelynek éppen
ilyen mályvaillata volt, mint e levélnek… Különben olvassa el a levelet.

A rövid levél így szólt:

„Legyen irgalmas és engedje meg, hogy a lába elé borulva kérjek
bocsánatot őrült tettemért, amely önt csak arról győzheti meg, hogy esze
nélkül imádja – _Jolán_.“

– Mit szándékozik most tenni? – kérdezte Mária, mikor átfutotta a
levelet, melyet Risztory eléje tett.

– Nem tudom.

– Szereti még?

– Azt sem tudom, hogy szerettem-e valaha. Ez az asszony nagyon bájos,
nagyon kacér és egészen kiszámíthatatlan. Tipusa annak, amit ön a régi
kor asszonyának nevezne. Egyenes ellentéte önnek. Nem ember, hanem
gyermek, virág avagy csinos állat… Lehet az ilyet szeretni?

– De ő szereti magát?

– Szeret, ha szerelemnek lehet nevezni a hiúság, a kíváncsiság és a
romlottság vegyi kompozitumát… A féltékenysége egyenesen a hiúságból
fakadt… A fegyvert is akkor fogta rám, mikor egy levélből, melyet
véletlenül az asztalomon felejtettem, azt gyanította, hogy szeretem egy
régi ellenségét. Mindent megbocsátott volna, csak ezt az egyet nem… Rám
szegezte a revolvert, melyet magánál szokott hordozni, a mióta kedve
jött a halállal kacérkodni… Valljon be mindent – kiáltotta – vagy
megölöm! A bébékalapos hölgy, a fegyverrel a kezében, olyan
ellentállhatatlan nevetség volt, hogy a könyezésig kacagtam. A jó kedvem
annyira bántotta a hiúságát, hogy a kis gyáva elvesztette az eszét…
Lőtt… A többit már ön is tudja…

– Förtelmes! – mondta Mária megrázkódva.

– Förtelem volt eddig az egész életem…

– Mit fog tenni? – kérdezte Mária később.

Risztory vállat vont.

– Nem tudok elhatározáshoz jutni. Az út kétfelé válik előttem… Ha
virágbokrétát küldök a szép asszonynak és bejelentem neki a
látogatásomat, biztos vagyok benne, hogy könnyek közt kacagva fogad
majd… Aztán ott kezdem az életet, ahol félbe hagytam… Meglehet, hogy ez
az én végzetem, teknősbékaként a mocsárban élni…

– A hasonlataival el fogja rontani az étvágyamat. És a másik út?

– Gondolkoztam azon, hogy talán mégis lehetne új életet kezdeni…
Tisztább, nyugodtabb és tartalmasabb életet… A saját erőmből azonban nem
tudok rá vállalkozni… A lelkiismeretem régóta eltompult, az akaraterőm
elgyöngült…

A komornyik ekkor újra belépett és jelentette, hogy a méltóságos asszony
inasa választ vár a levélre.

Risztory lassan fölkelt és íróasztalához telepedett. Tollal a kezében
fordult Máriához, aki keresztbe font karokkal ült az ablakban.

– Azt fogom írni, amit tollamba mond.

– Nem avatkozom a dolgába.

– Miért avatkozott a dolgomba, mikor átlőtt mellel feküdtem? Akkor nem
félt a felelősségtől, – miért fél most?

– És ha kész vagyok önnek tanácsot adni, miféle kötelességet vállalok
magamra?

– A barátom lesz.

Mária vagy tíz percig gondolkozott. A gróf ezalatt lehajtott fővel ült
íróasztala előtt.

– Írja! – mondta végre a leány.

És a tollába mondta a következő levelet:

„Asszonyom! Nincs semmi megbocsátani valóm. Amit ön tett, az
megérdemlett büntetésem végrehajtása volt. Türelmesen szenvedtem el ezt
a büntetést és most már bevallhatom önnek bűnömet is, amelyet még senki
sem ismer: hazudtam, mikor önnek szerelemről beszéltem.“

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Jogászkori cimborám diványán feküdve, eddig jutottam az olvasással.
Aztán félbe kellett hagynom, mivel a hálószoba ajtaja megnyílt és az
ügyvéd belépett.

– Jóizűen aludtam! – mondta nyujtózkodva. – Ha úgy tetszik, kocsit
hozatok és elhajtatunk a hajóállomáshoz…

Visszatettem a füzetet az íróasztalra és aznap, mikor a szigeten
jártunk, nem is gondoltam többet _Az első fecské_-vel. Egypár nap mulva
külföldre utaztam és útközben már éppen nem értem rá Risztory gróffal és
a doktorkisasszonynyal törődni. Csak a rákövetkező télen jutott eszembe
megint a névtelen szerző elbeszélése és akkor nagy kiváncsiság fogott
el. Hanem azért az ügyvédnek csak tavaszszal hoztam szóba _Az első
fecské_-t, egy véletlen találkozás alkalmával.

– _Az első fecske?_ Sohasem hallottam ilyen könyvről. Tévedés lesz a
dologban; bizonyára másutt olvastad.

– Az íróasztalodon meg tudnám mutatni a helyet is, ahol a füzet a többi
írás közt feküdt.

– Megálljunk csak! Augusztusban, mondod? Akkortájban a Kiss-féle
csődtömeg gondnoka voltam és Kiss összes írásai nálam voltak egypár
napig. Meglehet, hogy azok közt volt _Az első fecske._

– Tehát Kiss volna a szerzője?

Az ügyvéd elkacagta magát.

– Esernyőkészítő és magyarul alig tud…

– Föl fogom keresni az esernyős Kisst.

– Az bajos lesz. Úgy tudom, hogy még elmult őszszel elköltözött
Dél-Amerikába.

– Akkor Risztory gróf és a doktorkisasszony alkalmasint vele
vándoroltak.

Két esztendővel később különös véletlen esett meg velem. Két napra
lerándultam Kolozsvárra, ahol valami dolgom akadt. Fájó foggal és
megdagadt képpel érkeztem oda. Huszonnégy órán át gyötört a fogam,
azután dühös elszántsággal bekopogtattam a fogorvoshoz.

Jó sokáig kellett a várószobában lézengenem. A rendelőszobából egy
boldogtalan embertársam nyöszörgése és gargalizálása hallatszott ki. A
várószoba asztalán egypár nagy, fekete keztyü feküdt és egy borzas
köcsögkalap. A kalap alatt kékkötésü füzet. A kezembe vettem a füzetet,
találomra kinyitottam és szórakozottan olvasni kezdtem.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Bizalmas komornája különös hireket hozott Jolán bárónénak a józsef-utcai
palotából. A gróf nem jár emberek közé. Reggel kilovagol rendesen, a
délutánt és az estét otthon tölti. Egy-két barátja jár csak hozzá, más
senki. A gróf sokat olvas. És ennek a különös átalakulásnak Risztory
legújabb imádottja az oka, egy doktorkisasszony, aki félesztendő óta
lakik az első emeleten…

(Teremtőm! – mondtam magamban – hiszen ezek az én régi ismerőseim: a
józsef-utcai Risztory gróf és Mária doktor. Azt hittem, hogy
kivándoroltak Dél-Amerikába, hogy ott megalapítsák az individuális
szerelem köztársaságát és most, ime, összetalálkozom velük a kolozsvári
dentista várószobájában… Lássuk hát, hogy mit művelnek tovább!)

Egy nap Mária mályvaszagu levelet kapott.

– Ő ír! – mondta a doktorkisasszony meglepetten. – Vajjon mit akar
tőlem?

„Tisztelt kisasszony! Ön nem folytat ugyan nyilvános orvosi gyakorlatot,
de ismeretes dolog, hogy kivételes esetekben nem szokta megtagadni
embertársaitól segítségét. Egy boldogtalan szenvedő, aki minden reményét
az ön tudományába helyezte, esdve kéri, értesítse őt, mikor áldozhat
neki egy órát. – _Jolán_ báróné.“

– Jól sejtettem, hogy szemtelen, – mondta magában Mária.

Aztán okoskodni kezdett: Ha véletlenül nem ismerném Risztoryt, akkor
bizonyára nem tudnék ellentállani a báróné kérésének. És most a Risztory
kedveért térjek le az egyenes útról? Senki kedveért nem változtatom meg
az elveimet! Elfogadom a bárónét…

Másnap Jolán báróné suhogó selyemből készült eperszínü ruhában lépett a
józsef-utcai házba. Bájosan, mosolyogva ölelte meg a doktorkisasszonyt,
aki állig érő fekete ruhában fogadta. A két asszony aztán jó ideig
mereven, telhetetlen kiváncsisággal és erőltetett mosolylyal nézte
egymást.

– Veszedelmesen bájos, – gondolta magában Mária.

– Szemtelenül szép! – konstatálta magában a báróné.

– Hírből ismer már, ugy-e? – kérdezte később Jolán.

– Egy jóbarátom, Risztory gróf, több ízben említette előttem a báróné
nevét, – mondta Mária szokott merészségével.

A báróné a Risztory név hallatára oly alázatosan mosolygott, mint a
Bellini Magdolnája.

– Tudja, kisasszony, – kérdezte Jolán, – hogy önt egészen másnak
képzeltem?

– Másnak?

– Azt hittem, hogy férfias szabásu ruhát, rövid hajat és pápaszemet
visel… A helyett egy elragadó szépséget találok…

– Beszéljünk a betegségéről, báróné!

Igen, a betegsége! Ideges volt, álmatlanságban szenvedett,
hallucinációi, nevető és sírógörcsei voltak. Néha rettenetes félelem
fogta el. A rózsa szagától undorodott, a kátrányszagot imádta. Ha
valamelyik utcában aszfaltot raktak le, a szaga kedveért két óráig is
ácsorgott a füstös katlanok körül…

Másnap a báróné délután váratlanul betoppant Máriához, mikor Risztory
éppen ott ült a doktorkisasszony szomoru kis szobájában. A gróf hidegen
meghajolt és távozni akart, Mária egy parancsoló pillantására azonban
leült megint. Érdekelte a doktorkisasszonyt – tisztán lélektani
szempontból érdekelte, – hogyan fognak a volt szerelmesek egymással
szemben viselkedni. Kifogástalanul viselkedtek; a gróf udvarias volt és
fagyos, a báróné szeretetreméltó és szerény.

Harmadnapra is együtt találta a kettőt a báróné.

– Tolakodó vagyok, – mondta Jolán, – tudom, de nem tehetek másképp. Édes
Máriám, legyen elnéző egy szegény félbolonddal szemben. Nem képzeli,
hogy milyen csodálatos, megnyugtató hatással van rám az ön fölséges
nyugalma. Engem csak az ön társasága gyógyíthat meg, semmi más.

A gróf később azt mondta a doktorkisasszonynak, hogy ezentúl majd más
időben fogja meglátogatni.

– Fél a bárónétól? – kérdezte Mária élesen.

– Tudja, hogy nincs okom félni.

– Meglássuk! Nem akarom, hogy a báróné kedvéért megváltoztassuk az
életszokásainkat. Én semmiben sem titkolódzom, az ön barátságát nem
akarom rejtegetni…

*

A gróf azt a megjegyzést tette magában, hogy ellentétesebb két női
tipust képzelni sem lehet, mint azt a kettőt, melyet Mária és a báróné
képvisel. Az egyik a régi tipust reprezentálja. Ez a rokokó Daphne, aki
bájos, csélcsap, jószívü, alattomos, könnyelmü és ravasz egyszerre.
Azonkívül még elmés, babonás, szentimentális és szemtelen. A másik a
jövő asszonya: tiszta, éles, becsületes és öntudatos. Ő egyenrangu társa
kíván lenni a férfinak, zsarnoka épp oly kevéssé, mint rabszolgája.

Mária, bár ezentúl már maga hívta meg a bárónét és érthetetlen
makacssággal ragaszkodott hozzá, hogy Risztory részt vegyen
összejöveteleikben, csakhamar elszomorodva konstatálta, hogy a gróf nem
közömbös Jolán iránt. Tanuskodnak erről azok az elmés és rejtett
célzások, melyek néha elröppentek a báróné szájáról és amelyeket a gróf
mosolyogva fogott föl. Ez a titkos egyetértés bántotta Máriát és szokott
nyiltságával egyszer szóba is hozta a gróf előtt.

– Nevessen ki, de bánt az ön modora. Nem a féltékenység, csak a sértett
büszkeség, vagy ha úgy tetszik: a hiúság beszél belőlem.

– Rémképek gyötrik, – mondta Risztory boldog mosolylyal. – De ha valóban
úgy gondolkozik, miért kényszerít mégis, hogy a bárónéval találkozzam?

– Mert ki akarom önt gyógyítani. Ha nem látnám együtt önöket, akkor
mindig az a gondolat bántana, hogy ön csak a báróné távollétében tud
erős és józan lenni.

A doktorkisasszonyon – (folytatja aztán tovább _Az első fecské_-ről
szóló elbeszélés) – csudálatos változás ment végbe. Ő, aki mindig meg
tudta őrizni fagyos nyugalmát, ideges, zárkózott és kedvetlen lett. Néha
igen rossz színben volt és szenvedőnek látszott, pedig főszépsége viruló
egészsége volt. Néha különös ötletei támadtak. Analizálni akarta Jolán
hatásainak titkát. Mivel bolondítja a férfiakat? Az öltözködésével? Az
ideges modorával? Azzal, hogy beszédközben néha oldalvást hajtja a
fejét? Megérdemelné ez az asszony, hogy saját fegyverével sebezzék meg:
a kacérsággal.

Mikor a báróné egyszer megint fölkereste _imádott Máriáját_, meglepetten
látta, hogy a doktorkisasszony igen elegáns szabásu, bár raffinált
egyszerűségü, világos ruhát visel. Fűző ugyan nem volt rajta, de erre –
a báróné szavait használom – hál’ Istennek nem is szorult rá. A haját is
divatosabban fésülte.

Az este történt, hogy Mária oly fölfedezést tett, mely arcába kergette a
vért. Jolán lakcipője az asztal alatt a gróf angol topánjának
veszedelmes szomszédságába tévedt. A gróf kabátjában egy gardénia
virított és a báróné már több ízben elég világos célzásokat tett a
világra… Mária egyszerre végett vetett a kacér játéknak.

– Adja nekem azt a virágot, gróf!

– Ugyan mit csinál vele? – kérdezte a báróné, aki tudta, hogy Mária
izetlennek találja a nők virág-kultuszát.

– Ezt!

A keblére tűzte, sőt belesimította a ruhája fodrai közé.

– Tudtam, hogy szereti, – mondta magában a báróné.

*

Előkelő fiatal urak zártkörü álarcos bált rendeztek az Operában. A
bárónénak az a bizarr ötlete támadt, hogy el fog oda menni, és Risztory
– aki ujabban megint többet járt a társaságba – megigérte, hogy ő is ott
lesz. Aztán Máriát kezdték biztatni, a doktorkisasszony azonban hallani
sem akart léha tervükről.

A bál napján szóba hozta a dolgot Risztory előtt.

– Igazán el fog menni?

– Nem szívesen, mert maga nem lesz ott… De lekötöttem a szavamat…

Este a gróf unatkozva járt az álarcosok tömegében, mikor egy lángvörös
dominó a karja alá fűzte a kezét. A báróné volt.

– Csakhogy eljött! Már attól féltem, hogy a nevelőnője nem ereszti el…
Szegény Gyurkám! Mi lett magából!

Fecsegve és kötekedve járták körül a termet, aztán leültek az egyik
sarokban, egy óriás legyezőpálma alá. A gróf úgy találta, hogy a
bárónénak ma jó napja van…

Most egy fehér dominó, aki eddig dölyfösen utasította vissza a fiatal
urak közeledését, letelepedett a szomszédságukba. Legyezőjét az állához
szorítva úgy ült ott, mintha várna valakit, – csillogó szürke szeme
pedig féltékeny éberséggel követte a fecsegő pár minden mozdulatát. Most
suttogássá tompult a beszélgetés, Risztory pedig mosolyogva csóválta a
fejét. Végre egy kis aluminiumkulcsot vett ki és odanyujtotta a vörös
dominónak.

– Elhiszi most már? – kérdezte.

A vörös dominó a keblére csusztatta a kulcsot.

– Elhiszem…

A fehér dominó éles tekintetét nem kerülte el ez a jelenet.

A vörös dominó eltünt a tömegben, a gróf még vagy félóráig ülve maradt
helyén, aztán az óráját nézte és otthagyta a bált.

Mikor az előcsarnokba lépett, egy fehérkeztyüs kéz érintette meg a
karját. A fehér dominó volt.

– Én vagyok, gróf… kisérjen haza…

– Hogyan, Mária? Ön az? És én nem tudtam, hogy itt van!

– Láttam, hogy jól mulat, és nem akartam háborgatni…

A doktorkisasszony szófukar volt a kocsiban. Idegesnek és kedvetlennek
látszott. Mikor kiszálltak a József-utcában, Mária a kapu mellett levő
kis tölgyfaajtóhoz lépett.

– Nem szükséges felköltenünk a házmestert, bemehetünk az ön ajtaján is.

A gróf sorra kezdte tapogatni a zsebeit.

– Nagyon kellemetlen, – elvesztettem a kulcsot!

A fehér dominó gúnyosan elnevette magát. Odafenn, a saját lakása ajtaja
előtt, egyszerre megint nagyon barátságos lett.

– Álmos? – kérdezte.

– Legkevésbbé sem.

– Akkor jőjjön be, a dolgozószobámban elbeszélgethetünk még egy félórát…

A gróf aki tudta, hogy Mária nem törődik az emberek itéletével és
ismerte barátnője tiszta gondolkozását, nem akadhatott fönn a
meghiváson, amelyhez hasonlóban már máskor is részesült.

Mikor Mária levetette dominóját, a gróf meglepetten látta, hogy kivágott
fehér ruha van rajta, mely remek karját födetlenül hagyja. A
doktorkisasszony kivágott ruhát viselt!

Tizenöt percig beszélgettek csak – a gróf közbe idegesen nézte az óráját
– midőn odalenn az utcán kocsidübörgés hallatszott. A kocsi a ház előtt,
vagy a közel szomszédságban állapodott meg.

A gróf fölkelt helyéről.

– Valóban, nem alkalmatlankodhatom tovább…

– El akar menni? – kérdezte Mária, aki elálló lélegzettel figyelt az
utcáról fölhangzó zajra.

– El kell mennem…

Mária ekkor fölemelkedett a helyéről és lángoló arccal állott meg a gróf
előtt. A keble viharosan pihegett, az ajkát pedig megremegtette a
mérhetetlen keserűsége. Jó ideig farkasszemet néztek egymással. A gróf
pillantása, ez az izzó és könyörgő pillantás, amelyben már-már
fölvillant a diadalmámor, – oly hatással volt reá, hogy a leány
lehajtotta a fejét és elfordult tőle. Alig hallható, puha hangon mondta,
alig észrevehető mosolylyal az ajkán:

– Ne menjen…

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Eddig olvastam a kolozsvári fogorvos várótermében. Hogy Mária még mit
mondott Risztory grófnak, azt már nem tudhattam meg, mivel a
rendelőszoba ajtaja kinyilt és egy sápadt arcu, borzas úr vánszorgott
felém, kendőjét arcához szorítva.

Az ajtóban pedig megjelent a fogorvos, egy nagy gonddal öltözött,
aranyláncos úr, aki fényes acélfogót tartott a kezében és rettenetesen
mosolyogva csalogatott befelé:

– Legyen szerencsém! Parancsoljon beljebb sétálni!

Beljebb sétáltam. Előbb még egy búcsuzó pillantást vetettem a verőfényes
rendelő szobára: a borzas úr már akkor fölhúzta a két fekete keztyűjét,
a fejére tette a köcsögkalapját, a hóna alá vette _Az első fecské_-t s
aztán sietve elkotródott.

A következő órában nem törődtem sem az elegáns Risztory gróffal, sem az
érdekes Mária doktorral, sem a kacér Jolán bárónővel. Még az este
elutaztam Kolozsvárról és aztán évekig nem is hallottam semmit _Az első
fecské_-ről.

A nyáron Bécsben jártam. Mikor hazajöttem, Pozsonyig ketten utaztunk a
félkupéban, Pozsonyban pedig beszállt hozzánk egy harmadik úr. A
harmadik úr azon kezdte az ismerkedést, hogy szó nélkül ledobta a
bőröndömet a hálóból és a saját bőröndjét tette a helyére. Én erre
leemeltem a harmadik úr bőröndjét és így szóltam hozzá:

– Ha nem teszi vissza rögtön a kufferemet a helyére, kidobom a magáét az
ablakon!

Ellenfelem ekkor megragadta a bőröndömet és így válaszolt:

– Tessék, de a maga cókmókja az enyém után repül!

Nem mondom el, hogyan oldottuk meg a dilemmánkat, a kalauz és a vasuti
főnök segítségével; elég annyi, hogy Budapestig együtt utaztunk, még
pedig igen feszült hangulatban.

Alig hogy a vonat megindult, ellenfelem egy vastag füzetet vett ki a
zsebéből és olvasni kezdett.

Érsek-Ujváron a vonat megállott egypár percre, az ellenfelem ekkor
kiszállott és a perronon beszédbe ereszkedett egy zsandártiszttel. A
füzetet ott hagyta az ülésen.

– Vajjon mit olvas ez a vadállat? – kiváncsiskodtam.

Megnéztem: _Az első fecske, elbeszélés, írta_ ***

Istenem, most megtudhatnám, hogy mi lett a kisasszony-doktorral! A
bőröndös vadállat előtt nem alázhatom meg magamat annyira, hogy kölcsön
kérjem tőle a könyvet, de míg künn pletykázik a zsandárral, hamar
megnézem a regény végét.

Megkerestem a füzet utolsó lapját. Egy levelet olvastam, melyet Mária
intéz Risztory grófhoz.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

„Amit régóta gyanítok, – írja a doktorkisasszony – arról tegnapelőtt
bizonyosságot szereztem. Jolán báróné a kezembe adta a bizonyítékokat,
hogy ön Lilát, a szubrettet szereti. Nem azért írok most, hogy
szemrehányásokkal illessem, hanem hogy tudomására hozzam elutazásomat.

Ma már útban vagyok Kelet felé, ahol a női orvosoknak nagy keletjük van.
Elmegyek, mielőtt önnek még alkalma nyílna, hogy megsajnáljon“…

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A levél ezzel még nem ért véget (sőt meglehet, hogy a tanulságos része
csak azután következett volna), de a goromba úr időközben megjelent a
kocsi ajtajában és én lopva visszacsúsztattam a füzetet a helyére.

Ellenséges pillantásokat cserélve, folytattuk utunkat Budapest felé.




Az emberölő

Ha Prutkay őrnagy, ez az emberbe oltott orrszarvu, valami idegen helyre
ment, az emberek meghökkenve néztek össze. Hát ezt ki ütötte pofon?

A fekete ábrázatján valóban egy óriás tenyér nyoma piroslott, már vagy
tizenöt esztendő óta. A pofont legalább is két-három lóerővel mérhették
az arcára, mert az állkapcsa ma is ferde volt tőle, a fél száját pedig
félszeg mosolylyá torzította a rosszul beforrt seb.

Az óriás pofon nyomát egy elintézetlen ügy emlékeként viselte az őrnagy;
az ügy közte és egy öles barna medve közt folyt le, valamelyik erdélyi
havason. A medve különben nyugodt lelkiismerettel gondolhatott vissza az
összekoccanásra, melyet nem ő kezdett és melyet a maga részéről
tisztességgel fejezett be. Még a miatt sem kellett restelkednie, hogy
Prutkay arcát egész életére elrútította, mert az őrnagy, szavahihető
tanuk vallomása szerint, már azelőtt is förtelmes képü férfiu volt.
Förtelmes volt a lelke is a házsártos, erőszakos embernek.

A nagyfoku népszerűtlenség, mely az őrnagy úr személyét övezte, az
Alpáry-párbajjal vette kezdetét. Azóta bizalmas körben csak úgy
nevezték: az a vén gazember!

Az őrnagy, aki egyébiránt is kóbor természetü ember volt, e botrányos
párbaj óta ideje javarészét külföldön töltötte. Nem mintha terhére lett
volna neki honfitársai gyűlölete, hanem – mint mondani szokta – utálta a
pesti pletykákat.

A szegény Alpáry pedig két esztendő óta alszik az ibolyától illatos
családi kriptában.

Huszonnyolc esztendős volt, mikor a vén gazember golyója leterítette,
mint a hajtásra került nyulat. A sírköve márványba faragott szelid
géniuszt ábrázol, aki mélabúsan nézi a kettétört lantot… Mert a
megboldogult, bár nagy vagyon örököse volt, nem ölte idejét a vadászaton
és kártyaasztalnál, hanem könyveinek és a zenének szentelte életét.
Epedő, mélabús dalait, melyek a miszticizmus iránt fogékony lelkéből
fakadtak, ajkára vette a nép és az országban ma is szólnak még Alpáry
dalai. És ennek az életnek, mely nyugodt, melankolikus és mély volt,
mint az erdei patak folyása, ennek a harmónikus életnek egy éles
diszakkord vetett véget, egy párbajpisztoly csattanása. A pisztoly
Prutkay őrnagy kezében füstölgött.

A házsártos öreg, mikor megtudta, hogy ellenfele beleit széttépte a
golyó, közömbös arccal ment ki a vasutra, mintha egy kártya szívét lőtte
volna ki a céltáblán. Megint elutazott valahová, aki tudni akarta, hogy
hová, annak azt mondták: Valahová a pokolba…

Az emberek kutatták a párbaj okát. Az előzményekből nem lehetett
kiokosodni. Annyit tudtak csak, hogy az őrnagy, miután éveken át idegen
földön kóborolt, krokodilusokra vagy vizilovakra vadászva, megint
hazajött Budapestre és első este elment az Operaházba. Ott
összetalálkozott Alpáryval. A fiatalember jókedvüen kezet nyujtott neki.

– Jó estét, kedves bátyám! Hát megjöttél?

Az öreget megint a csúz bánthatta, mert az arca elsárgult az epétől, a
két gonosz kis rinócerosz-szeme pedig villogott, mint a tőr hegye.
Köhögött, krákogott, zsebre tette a két kezét, majd odafordult a
színházi szolgához.

– Hallja – izé – mondja meg ennek a fiatal rüpőknek, hogy ne tartsa a
tenyerét az orrom alá!

Pedig egy vármegyéből való urak voltak és a két család rokonságot is
tartott egymással.

Ennyi volt az egész: semmi! A csúzos vén fenevad egy pillanat alatt
ösztönszerűen meggyűlölte Alpáryt, miként a varangy gyülöli a
szentjánosbogarat.

Az ősz anya aztán zokogva borulhatott a fia ravatalára, miközben a
cigány még egyszer, utoljára, elhúzta Alpáry bús, halálos sejtelmekkel
telt nótáját. Prutkay akkor már gyapotsipkával a fején és vastag
szivarral a szájában ült a génuai gyorsvonaton és érdeklődve tudakolta
egy olasz utitársától a vidék részleteit.

Prutkay nevének puszta említése is elég volt arra, hogy idehaza egész
sereg ember szívét keserü haraggal töltse el. Gyilkosság volt, amit
Alpáryn elkövetett, közönséges gyilkosság. A csalhatatlan biztosság,
melylyel a vén spadasin a fegyvert kezelte, módot nyujtott neki, hogy
förtelmes lelke vadállati ösztöneinek a _lovagiasság szabályai szerint_
tegyen eleget.

Legjobban és legszívósabban gyülölte, a szerelmes asszony fanatizmusával
gyülölte a vén gazembert Pongráczné.

A híres szép asszony nevét valaha sokat emlegették az Alpáryéval együtt.
A fővárosi pletyka közönséges szerelmi viszonyról beszélt – és e
csökönyös következetességgel föllépó hírt számos apró bizonyítékkal
erősítgették – a valóságban azonban csak valami érdekes barátságféle
fűzte Alpáryt Pongrácznéhoz. Néha összetalálkoztak, ilyenkor elmés
szofizmákban variálták a szerelem örök témáját, a szép asszony, saját
hideg temperamentumának tudatában és barátja tiszteletteljes
tartózkodásának láttára, megvető mosolylyal válaszolt a világ
rágalmaira.

– Engem nem bánt, önt se bántsa, – mondta Alpáryhoz akárhányszor.

A hűvös barátságba csak akkor vegyült a szenvedély egy akkordja, mikor
Alpáry már halálos ágyán feküdt. Az asszony felzokogott fájdalmas
rémületében, aztán egyszerre úgy érezte, hogy nagyon szerette barátját.
Mikor pedig a halál megváltotta a boldogtalant szenvedéseitől, az
asszony megsiratta, mint elvesztett boldogságát. Érezte, hogy nem fog
többet szeretni és volt egy pillanat, mikor átkozta kicsinyes okosságát,
melylyel legyőzte és eltagadta szerelmét. Az öreg Prutkayt pedig – óh,
hogy gyűlölte. Mint egy fekete, formátlan szörnyeteget, egy hideg,
ocsmány hüllőt, mely meg-megjelent lázas álmaiban, rászegezte zöld
szemét és halálos félelemmel töltötte el.

A nyáron történt, hogy a véletlen összehozta megint ezt a két halálos
ellenséget. Pongráczné egyik tengeri fürdőben időzött és egy nap egy
gyanus alakot látott a parton sétálók közt. Másnap megint
összetalálkoztak és az asszony rettenetes sebforradásáról most már
megismerte Prutkay őrnagyot. Elsápadt a félelemtől és az undortól. Soha
sem gondolta, hogy valaha még szemtől-szembe fogja látni a vén
gazembert. Az őrnagy megemelte sapkáját.

Ezután gyakrabban látta az öreget, aki egész nap a parton lézengett. Hol
a rakodó bárkák körül házsártáskodott, hol a gyerekekre ügyelő
cselédekkel gorombáskodott. Szokása szerint mindenkivel törődött és
mindenbe beleártotta magát. Ha az utcán két kutya verekedett, közéjük
ment és a botjával szétválasztotta őket.

Pongráczné egyszer alkonyatkor a tengerbe kinyuló keskeny mólón sétált.
Mire visszafordult, szembe találta magát az őrnagygyal. Jobbra-balra a
tenger – most már nem térhetett ki előle…

A félelemtől és a haragtól elhalványodva nézte az emberölőt.

– Jó estét, nagyságos asszonyom. Nem ismer reám?

Az asszony nem tudott mindjárt válaszolni. Csak nagy sokára suttogta:

– Mit akar tőlem?

– Semmi különöset. Csak szeretném tudni, miért nem fogadja a
köszöntésemet?

– Miért?

Most már nem félt az öregtől. A szeme szikrázott az őszinte, mélységes
gyűlölettől. Összeharapott fogakkal suttogta:

– Gyilkos!

Az öreg kurtán elnevette magát.

– Ej, – hát _azért_? Ez furcsa!

Majd hozzátette:

– Pesten egyszer azt beszélték, hogy _az az úr_ önnek kedvese volt…

– Hazugság! Hazugság! – kiáltotta Pongráczné lángoló haraggal.

– Tudom, hogy hazugság, – mondta az öreg nyugodtan. – _Annak az úrnak_
nem volt vére, csak hiusága. Talán nem is akarta, hogy ön a kedvese
legyen, megelégedett azzal, hogy a világ önt annak tartja.

– Még rágalmazza a boldogtalant?

Az őrnagy elgondolkozva nézte a tengert, majd odafordult az asszonyhoz.

– Soha sem beszéltem erről, de önnek elmondom, miért öltem meg _azt az
urat_, mert nem akarom, hogy megsirassa. Úgy esett, hogy Fiuméból
hazajöttem… Még aznap este elmentem az Operába… Előttem az első sorban,
ott ült _az az úr_, virággal a kabátján és messzilátóval kezében, ön
pedig ott ült a páholyában, egy társalkodónő formáju asszonysággal… Ön a
színpadot nézte, _az az úr_ pedig önt nézte… Az első felvonás vége felé
ön fölemelkedett helyéről, magára vette a bundáját, mosolyogva bólintott
_amaz úr_ felé és eltünt a páholyból. _Az az úr_ egy percig várt, aztán
fogta a kalapját és felvonás közben, nesztelen léptekkel ugyan, de
jókora feltünést keltve, szintén eltünt a színházból. Az emberek
mosolyogtak, néhányan az üres páholy felé néztek és én magam is azt
gondoltam magamban: No, ezek ugyan értik egymást!

(Pongráczné arca lassankint elpirult a gallérjáig, az öreg pedig
nyugodtan folytatta.)

– Az első felvonás elmult, a második felvonás is vége felé közeledett,
mikor _az az úr_ egyszerre megint megjelent a színházban. Nesztelen
léptekkel jött, most is jókora feltünést keltve. Mikor megint elfoglalta
a helyét, egyik mellette ülő barátja odaszólt neki:

– Haza kisérted a szép Pongrácznét?

– Haza kisértem. Tudod, visszajöttem megint, hogy feltünő ne legyen…

– Ah, értem…

A két fiatal úr diskrétül mosolygott össze. Én ekkor ezt gondoltam: _Ez
az úr_ tulajdonképpen rüpők.

(A szép asszony arca ekkor már lángvörös volt.)

– A második felvonás után, – folytatta az őrnagy, – fölmentem a
buffetbe, hogy megigyam egy pohár cognacot… A guta majd megütött, mikor
ott láttam önt, nagyságos asszonyom, néhány barátnője társaságában a
vörös kereveten ülve… Valami szenzációs új ruhamintáról folyt a szó…
Mondom: a guta majd megütött, mert hiszen _az az úr_ azt mondta, hogy
haza kisérte önt. Emlékezhetik, hogy megszólítottam önt. Ön nevetve
mondta, hogy már az első felvonás alatt haza akart menni, de a lépcsőn
összetalálkozott a barátnőivel és azóta egyre itt ülnek és pletykáznak,
ruhákról és más egyébről. A barátnői is reáhagyták, hogy úgy volt,
később a cukrászkisasszony is, akit bizalmasan kivallattam… _Az az úr_
nem is beszélt önnel az este… _Az az úr_ nem volt a kedvese önnek, talán
nem is vágyott azzá lenni, ő csak azt akarta, hogy a színházi bérlők
annak tartsák…

Nincs tovább, nagyságos asszonyom. Visszamentem a nézőtérre, hogy
meghallgassam a harmadik felvonást is, – _az az úr_ ekkor megismert,
felém sietett és mosolyogva odanyujtotta a fehérkeztyüs kezét. Persze,
hogy dühbe jöttem és pokrócgoromba voltam… Ennyi az egész.

Az őrnagy elhallgatott.

Később, mialatt az asszony csökönyösen nézte a tengert, az öreg
egyszerre összecsapta a két bokáját és kurtán mondta: Alászolgája!

Elment, magára hagyva az asszonyt, aki még egyre elgondolkozva nézte a
partnak vágtató tajtékos taraju hullámsort.




A jó fiu

A nyíló galagonya- és kökénybokroktól olyan fehér volt a domblejtő, mint
a tavaszi vihartól tajtékzó tenger. A kis város végén a fehér özönvíz,
mely elöntötte az egész vidéket, zátonyra talált és hatalmasan
fölágaskodó hullámokkal ostromolta, óriási kavargó tölcsérrel
körülfolyta a Torontálné kis kertilakát. A nyíló mandulafák és
barackfák, a körtefák és a bodzafabokrok virágzó förgetege kidagadt a
kertkerítés fölött, odabenn pedig elöntötte az utakat, csipkés hullámai
körülözönlötték a házat és körülnyaldosták az alacsony tetőt. Olyan
volt, mintha a tavasz kiáradt volna medréből és el akarná nyelni az
egész világot.

A hegyi úton állottunk, a kőkereszt alatt, ahol hajdanában Török Ábrist,
Bercsényi hadnagyát leütötték lováról a labancok.

A tavaszi nap édesen sütött az arcunkba, a kis városból pedig békés
vasárnapi harangszó hallatszott. Nekem úgy rémlett, mintha minden egyes
harangkongás hosszu uszályu, fehér fantom képében, hulló csillag
módjára, lassu ívben végigszántaná a napfényes égboltozatot.

A harangszó eszünkbe juttatta a régi diákmisét, mely elől
meg-megszöktünk, ha vasárnap reggel itt gomboztunk a Török Ábris
keresztjének rücskös talpán, Sándor cimborám meg én. Egymásra vihogtunk
diákos jókedvünkben, aztán egyszerre szörnyen ostobának találtuk, hogy
egyszerre, csak úgy tegnapról mára, szakállas, meglett emberekké lettek
a gombozó diákok. Talán csak megálmodtuk, ami azóta történt… Az egyetem,
a hivatal, az öregedés és a kopás: semmi sem igaz belőle. Kis diákok
vagyunk megint, nem játszunk többet férfiasdit, megint a mi titkos
tolvajnyelvünkön beszéltünk. Senki sem érti, ha megfordítva ejtjük ki a
szavakat.

– Rámasz gyav!

– Rökö!

Talán még hajba is kaptunk volna és meghempergettük volna egymást a
gyöpön, ha meg nem szólal a kerítés mögött egy csengő hang.

– Ügyvéd úr! Kérem szépen!

A virágzó bokrok közt, mint a najád a tajtékzó habokból, egy csinos,
sötét leányarc bukkant föl.

– Ügyvéd úr!

Ez Sándornak szólt…

– A nénike kéreti, ha ráérne egy pillanatig…

– A Torontálné kis unokája, – mondta a cimborám.

Amint a ház felé menve, sarkon követtük a mosolygó kisleányt, titokban
meg-megtaszigáltuk egymást, mint hajdanában, diákkorunkban, ha az erdész
Sárija billegtette előttünk hetykejárásu, formás lábacskáit, a gimnázium
előtti járópadlón.

Az öreg Torontálné ott ült a kertilak üvegfolyosóján. Galambősz,
rózsásarcu, szelidszemü, édes megadással mosolygó öreg asszonyka volt.
Húsz esztendő óta várta a halálát, mert szívbeteg volt, de az ilyen
megrepedt üveg néha tovább tart az épp üvegnél. Soha sem láttam még
szemtül szembe, de jól ismertem az egész pereputyát, valamint ő is az
enyémet.

– A barátja is meghallgathatja, amit akarok, – szólt az öreg asszony. –
Egy kis változást szeretnék tenni a végrendeletemen…

– Már megint? – mondta Sándor.

A szoba ajtaja nyitva volt és a szemben levő falon egy képet láttam.
Arckép volt, egy pelyhes ajku, tizennyolc esztendős gyerek képe, aki
bakaezredesi egyenruhát viselt.

Az öreg asszony tehát meg akarta változtatni a végrendeletét.

– Úgy gondoltam, jó lesz, ha ezt a kis gyümölcsöst is a Janikának
testálom…

Sándor komolyan csóválta meg a fejét.

– Ejnye, – hiszen a házát is rátestálta!

– Azt is, – mondta Torontálné szelid mosolylyal.

– És a földjét is?

– Azt is…

– De hiszen nemrégiben még úgy beszéltük meg, hogy legalább a gyümölcsös
a nagyobbiké legyen, Ákosé?

– Most mégis úgy gondolom, hogy jobb lesz, ha Janikának hagyom…

Szelid, zavart mosolylyal mondta, de a mosolya alól kiéreztem acélkemény
makacsságát. Sándornak láthatólag sehogy sem tetszett ez a dolog és
kapacitálni akarta Torontálnét.

– Ákos fiának tehát nem hagy semmit?

– Ákos elég jól bírja magát…

– Janika is jól bírja magát. Legényember és ezredesi fizetést kap…

– De hátha valami baja esik? Hátha később rosszra fordul a sora?

– Ákossal is megeshetik…

– Óh, Ákos, majd csak segít magán valahogyan…

– Pedig Ákos családos ember!

– Ha bajba kerülne Ákos, tudom, hogy Janika nem hagyná cserben. Neki
aranyszíve van…

– És Ákos talán rossz fiu?

– Ne mondjon ilyet, ügyvéd úr!

Az öreg asszony szeliden mosolygott. Szemmel látható volt, hogy a
katonafiát jobban szerette a másiknál.

Sándor összeráncolta a homlokát.

– Ha a köteles részt is megvonja tőle, akkor ki kell tagadnia.

Torontálné nyugodtan bólintott a fejével, aztán szeretettel magához
vonta a mosolygó kisleányt, Torontál Ákos leányát.

Elhallgattak, én meg a szobában függő képre mutattam.

– Talán a fia képe? – kérdeztem.

– A Janikáé! – mondta az öreg asszony büszkén.

– Ilyen fiatal és már ezredes?

– Nagyon fiatal… Még negyven esztendős sincs…

– Negyven? Ezen a képen tizennyolcnak látszik!

Az asszonyka pirulva sütötte le a szemét, Sándor pedig elnevette magát.

– Ezt a képét még kadét korában festették meg… Amint aztán előléptették,
Torontálné mindig hozzáfestett egy csillagot, majd hozzáfestette az
aranygallért is.

Elmosolyodtam az anyai szív édes együgyüségén, de elkomolyodtam, mikor
felém fordult a Torontálné vizsgáló, okos pillantása, mely oly különös
ellentétben volt arcának szelid, igénytelen kifejezésével.

– Mikor látta utóljára a fiát? – kérdeztem később.

– Régóta nem láttam, mert messzi vidéken él, Boszniában és az ezrede nem
tud ellenni nélküle… Hanem ír, minden esztendőben ír nekem, hosszu
levelet. És ajándékokat is küld… Ezt a szép karosszéket is tőle kaptam…
Ő mindenre gondol és el fog jönni… Karácsonykor biztosan el fog jönni…

– Ha ír neki, hát írja meg, hogy tisztelem, – mondta Sándor.

– Megírom!

Elmentünk és a kisleány elkisért bennünket a kapuig. Ott megszólalt.

– Csinálja meg, ügyvéd úr, azt az irást, mert különben nem lesz nyugtunk
a nagymamától…

– Megcsinálom, kisleány!

Mikor aztán megint a Török Ábris keresztje alatt voltunk, szóba hoztam
Torontálnét.

– Különös asszony! Az egyik fiát kitagadja a másik kedveért. Pedig
jóravaló fiu Ákos is.

Sándor meghökkenve nézett rám.

– Hát te nem ismered ezt a dolgot? A Janikáét?

– Nem. Magam sem tudom, hogy miért, de eddig úgy rémlett előttem, mintha
Torontál Jankó elesett volna Boszniában…

– Hetvennyolcban, mikor hadnagy korában Boszniába ment, az első lövés,
mely eldördült, őt találta mellbe… Ott temették el a Száva partján…

– Mit beszélsz! És az édesanyja nem tud róla?

– Az öreg asszony akkoriban halálán volt és a családja eltitkolta előtte
a hírt. Később fölépült valamennyire, de az orvosok azt mondták, hogy az
első izgalom előidézheti a katasztrófát… Így történt, hogy a hazugságot
állandósították. Mikor az öreg asszony gyanakodni kezdett, leveleket
hamisítottak Jankó írásával és mikor később türelmetlenkedni kezdett a
fia lassu előléptetése miatt, előléptették a szegény Jankót. Ma már
ezredes… A hazugságot nem volt nehéz fentartani, mert Torontálné nem
igen jár ki a házából, a cselédjei és ismerősei pedig ki vannak tanítva.
Sokan a városban különben tényleg azt hiszik, hogy Torontál János él és
egy ezredet vezényel…

Leültünk a kuruc-kereszt talpára.

– És az öreg asszony boldog!

– Végső elemeiben az ő boldogsága is csak olyan reális, mint
akármelyikünké.

Elhallgattunk és a tavasz dagadó árja közepett elgondolkoztunk
Torontálnéról, akit anyai szivének sejtelmes ösztöne arra készt, hogy
jobban szeresse egyik fiát a másiknál.

Az egyiket, aki délceg, lovagias, kötelességtudó, gyöngéd, hálás, aki
királyi hercegekkel szokott ebédelni és akit a felség hadi parancsaiban
meg szokott dicsérni… Aki mintaképe volna a katonának és a fiunak, ha
nem volna egy titkos fogyatkozása: az, hogy tizenhat esztendővel ezelőtt
meghalt.




A Rákóczi-induló

„Bleszkányi Fedor hadnagy úr e hó 25-én, este 11 óra után, bortól
fölhevült állapotban megjelent a Málcsik-féle vendéglő kerti
helyiségében, s miután feltünő modorával magára vonta a jelenlevő
polgári közönség figyelmét, helyet foglalt egyik üres asztalnál, maga
mellé rendelte a kerti helyiségben játszó népzenekart és eljátszatott
egy zenedarabot. Néhány bankjegyet adott a karmesternek és háromszor
ismételtette az imént előadott darabot. A hadnagy úr negyedszer is el
akarta játszatni ugyanazt a zenedarabot, de mivel a vendéglős, vendégei
sürgetésére, eltiltotta a karmestert a darab ismétlésétől, a zenekar
beszüntette a további játékot. A hadnagy úr ezen való neheztelésében
annyira megfeledkezett magáról, hogy erőszakkal kivette a karmester
kezéből a hegedűt és többször oly erővel verte a vendéglős fejéhez, hogy
a hangszer eltört. A hadnagy úr ezzel sem elégedett meg, hanem kihúzta
tiszti oldalfegyverét és miután a zenekar cimbalmát összezúzta, leütötte
az asztalokon álló lámpákat és üvegeket, sőt a védtelen polgárokat is
fenyegette testi épségükben. Csak akkor hagyott fel a garázdálkodásával,
mikor Pankotay Ödön százados úr a helyszínére érkezett. A hadnagy úr
föllebbvalójának egyszerü felszólítására hüvelyébe rejtette
oldalfegyverét és nyugodtan távozott a kaszárnyába.“

Körülbelül ilyenformán hangzott a följelentés, melyet a X-ik ezred
tiszti gyülekezetének tárgyalnia kellett. Még mielőtt azonban a
tisztikar kimondhatta volna, hogy az ügy becsületbírósági eljárásra
alkalmas, Bleszkányi Fedor, aki akkoriban gyöngélkedése miatt
ideiglenesen szabadságot élvezet, távirati uton bejelentette, hogy
lemondott a tiszti rangjáról és hogy kilépett a cs. és kir. hadsereg
kötelékéből. Az ezred tehát utasította a panaszos vendéglőst és a
cigányprimást, hogy forduljanak panaszukkal a polgári bírósághoz és a
maga részéről nem foglalkozott többet az ügygyel…

*

Mikor Bleszkányi garázdálkodásáról értesültem, annyira elcsudálkoztam,
hogy keresztet vetettem magamra, mint az oláh. Soha ilyet!
Bleszkányiról, aki az egyenruhában is megmaradt alföldi parasztnak, mint
osztrák szoldateszkáról cikkeznek a lapok! Bleszkányi, a jó kövér, lusta
Bleszkányi kardot rántott! Elkacagtam volna magamat, ha a dolog nem lett
volna olyan szomoru…

Jámbor, álmodozó természetü fiunak ismertem, aki az ezredében humoros
alak számba ment. Emlékszem: rendesen hallgatagon ült asztalánál,
csípősségeinket udvarias mosolylyal nyugtázta. A bort nem igen győzte
ugyan, de ha be is csípett, galambszelidnek mutatkozott. Ha meg végképp
elázott, akkor legfölebb elpityeredett. Bajtársai különben azzal
gyanusították, hogy titokban költeményeket szokott írni. Ezért Petőfi
Fodrinak is nevezték.

Nem értettem a dolgot, de végül is megnyugodtam abban, hogy Bleszkányi,
mint mondani szokás: kitörte a nyakát. Jó ideig még figyelemmel kísértem
a lapok öngyilkossági híreit, mivel azonban Bleszkányi neve sokáig nem
fordult elő, egészen megfeledkeztem róla.

*

Tavaly télen véletlenül összetalálkoztam vele. A rendőrségnél volt
dolgom és egyik irodában ott találtam a szegény Bleszkányit a többi
díjnokkal versenyt körmölve. Polgári ruhájában nagyon kopott volt; arcán
is öregedett. Vagy csak én láttam öregebbnek, mert borotválatlan volt.

Kezet fogtam vele.

– Szervusz, Fodri! Hogy vagy?

– Lassan, lassan! – adta vissza egykedvüen.

Nem tudtam vele mit beszélni.

– Szeretnék veled találkozni. Hová szoktál járni?

– A _Nagy perec_-ben kosztolok, – mondta.

– Nem jársz néha a _Lissza_-kávéházba? Én esténként ott vagyok…
Beszélgethetnénk a régi időkről.

– Talán eljövök egyszer…

Azzal elváltunk.

Biztosra vettem, hogy nem fog a Lisszába jönni, a régi időkről
beszélgetni. Nem is jött; egy félévig se láttam.

*

A nyáron, a Svábhegyről jövet, este bevetődtem egy budai csapszékbe a
Margithid tájékán. Hogy mit kerestem ott, arra már nem emlékszem
tisztán, – ismerőst azonban semmi esetre. Mégis találtam egyet. Ott ült,
egyedül egy asztalnál, nehéz pillákkal, jobbra-balra billenő fővel.
Bleszkányi Fedor volt; hallgatta a muzsikát. Nehezen ismert csak reám;
mikor megismert, láthatólag megörült; a zsebében kotorászott és pezsgőt
akart hozatni.

– Hadd el, öreg, megteszi a csiger is!

– Amint gondolod, – mondta udvariasan.

Most láttam, hogy nem annyira boros, mint inkább álmos. Keveset ittunk,
aztán beszélgettünk. Ő maga terelte a szót arra a nagy árvízre, amely
elsodorta mindenét.

– Már megbékültem a sorsommal, – mondta. – Semmit se sajnálok már, csak
a lovamat, a Fruskát. Szeretném tudni, ki az új gazdája? Jól bánik-e
vele?

Ez így szokott lenni sok katonával, akitől elveszik a kardot. A
becsületét nem sajnálja, a kardját sem. A becsület, a kard nem él, azt
nem lehet szeretni, de a ló él, azt lehet szeretni.

– Hogy eshetett az a bolond dolog? – kérdeztem. – Te, aki olyan csendes
vérü fiu voltál mindig…

Nem válaszolt, hanem ivott. Már azt hittem, hogy megbátottam a
kiváncsiságommal, mikor jósokára beszélni kezdett.

– Elmondom. A Rákóczi-induló tett tönkre. Nevetsz? Hallgass reám! Nem
tudom, más ember is úgy van-e vele: semmi a világon nincs reám olyan
hatással, mint az a fölséges, vad zene. Ha megszólal, valami titokzatos
démon kerít hatalmába. Megragad, fölráz nyugalmamból, – ami erő, tűz,
dühös lelkesedés, rombolási ösztön, isteni és állati szenvedély a
lelkemben van, azt vadul összekavarja…

– Nem fogsz megérteni, hisz’ én magam sem értem. Ismerem ezt a
betegségemet, félek attól a zenétől és néha mégis úgy megkivánom, mint a
beteg a morfiumot… Ott ülök a vendéglőben. A zene játszik, mint most is,
de én nem is törődöm vele. Egyszerre valami hatalmas villámos ütést
érzek az egész idegrendszeremben… Mi az? Hej! a Rákóczi-induló! Végem
van! Nem hallok semmit, csak látok: – egy irtóztató vizió vonul el
szemem előtt. Az induló első daktilusainál hullámozni kezd alattam a
talaj és az egész mindenség. Fekete, hosszura nyujtott hullámok
vágtatnak felém, elnyelve míndent: az asztalokat, az embereket, a
falakat. Csak engem emelnek magukkal, mint egy labdát. Alattam a
végtelen, hullámzó oceán; fölöttem fekete felleglégiók sorakoznak az
égboltozaton. És ez az egész kétségbeejtő feketeség ütemesen hullámzik
és harsog, mintha ezer orgonasíp szólana egyszerre…

Aztán keskeny rés nyílik a fekete felhőfalon, amelyből sápadt, tejszínü
fénykévék törnek elő. A rés óriás felhőkapuvá tágul, a fény erősödik és
vörös lesz, míg az egész mindenség bíborvörös északi fényben lángol… A
tenger is sötétvörös, – vértenger! Most a felhőkapuból fantasztikus
hadoszlop tör elő. Ágaskodó, fekete paripákon titáni, harcias alakok,
görbe karddal, kerek pajzsokkal a markukban, kopjákkal, zászlókkal… A
vezér már előttem van, az utóhad lassan kígyózik elő az égbolt szédítő
mélységéből… Vannak köztük páncélos vitézek, kalpagos leventék,
medvekacagányba burkolt vad martalócok, szűrös kurucok, dolmányos
honvédek… De valamennyinek a ruhája tépett, véres, fegyverzete tört,
csorbult. Sápadt, irtóztatóan összevérzett arcukon halálos fáradtság és
végtelen búskomorság ül; szemükben sötét, gyilkos dac… Egy egész nemzet
fiai, akik évszázadok óta ismétlik ugyanazt a halálos attakot, hogy
valami félelmetes szörnyeteget távol tartsanak láthatatlan anyjuktól…
Hajrá! a hadoszlop tova vágtat, mint a fergeteg… Látod?

Bleszkányi Fodri talpra ugrott és lángvörös arccal, szikrázó szemekkel
tett néhány lépést előre.

Irgalom atyja! – a cigány, a kert tulsó végén, éppen a Rákóczi-indulót
kezdte reá! Odasiettem Bleszkányihoz, karon fogtam, csitítani próbáltam.
– Hiába. – Visszataszított és dühösen mért végig, aztán oda lépett a
cigányhoz és fölemelt ököllel kezdte a taktust ütni.

– Bleszkányi Fodri, – gondoltam magamban, – neked úgy sincs már mit
veszítened, hát bátran itt hagyhatlak!

Ott hagytam a csapszéket. Mikor a Margithídra értem, egy pillanatra
megállottam. Alulról kuszált zene és zavaros lárma hallatszott. Mintha
valaki réztálcákat rakott volna a cimbalomra és úgy verne ki rajta
valami pokoli himnuszt… Aztán mintha valaki ököllel dobolna a nagybőgő
hurjain… Egy harsogó hang meg teli tüdővel kiáltoz…




A kisleány beteg

Az ajtó függönye megsuhant, a vöröskeresztes ápolónő simára fésült feje
megjelent a könyvtár-szobában. Odaát meg valami halk nyöszörgés
hallatszott.

A tanár úr nem hallotta, elmélyedve dolgozott íróasztalán, tolla sebesen
szántott végig a fehér papiron.

A fehér papiron nyílegyenesre gyöngyözött betűsor, – az írás maga is oly
erős, logikus és kérlelhetetlen, oly harcias, mint a gondolat, melyet
szóba füz…

Az írás csatakiáltás az évszázados háboruban: itt a tudós, ott a hit
fanatikusai!

A tudós elméje acéléles, szíve jéghideg, lelke kristálytiszta… Kezében a
tudás fáklyája. Amint vakító fénynyel a hegyestornyu templomok homályába
világít, odabenn szétfoszlik a tömjénfüst, sápadtabban csillognak a
gyertyák, az aranykoronával kérkedő szentek, meg a véres mártirok
alakjai eltorzulnak…

– Nagyságos úr!

A vöröskeresztes asszony szól a tanárhoz, halk hangon.

– Nagyságos úr, jönne át egy kicsit, a kisasszonyka nagyon nyugtalan…

Rögtön leteszi a tollat, eszébe jut, hogy a kisleány beteg.

A kisleány ott fekszik összegyűrt párnáin, kuszált hajjal, zavaros
szemmel, láztól égő arccal.

– Te vagy, apa? Ülj hozzám, mondanék valamit.

A tanár megfogja a kisleány két kezét. Kicsi, forró kéz, puha és
erőtlen, mint a selyemfátyol.

– Apa, mondanék valamit… Tudod, én azt hiszem, hogy meg fogok halni…

A tanár egyszerre magához kapja az egész pehelykönnyü termetet, melynek
szőke feje erőtlenül hanyatlik vállára. Kétségbeesetten néz a mosolygó
arcba.

Így, éppen így mosolygott reá, évekkel ezelőtt, egy másik lázvörös arc,
melyhez ez oly csodálatosan hasonlít. Mosolygó gyermekarc – egy ifjukori
álom édes emléke. Lázas volt az az álom és édes, nagyon édes és nagyon
rövid, mint a csók, melyet egy szerelmes pár vált virágillatos hajnalon.

A leány halkan beszél.

– Nem akarok meghalni, jobb élni… A szép ruháimat sajnálom, a
virágaimat, a madaramat, meg téged is, apa…

A tanár ezért megcsókolta a keze csuklóját, a leány pedig tovább beszélt
halk, szakgatott hangon:

– Nem tud engem meggyógyítani senki, csak valaki: a tóparti csodatevő
szűz… Igen! Herta nővér mondta, tudod, az a szép, sápadt, szent a
kolostorban… Egyszer este kivezetett a boltives folyosóra, mikor a hold
odasütött… Igen! Azt mondta, a fülembe sugta: a tóparti szűz ott lakik a
víz fölött, a sziklacsucson, bádogtetejü templomában… nagyon szereti az
orgonaszót, meg a gyertyafényt, azért éjjel-nappal száz gyertya ég
előtte, meg szól az orgona… Hatalma van a fiatal leányok élete fölött,
az égben pedig nem tagadják meg semmi kivánságát… Ha egy fiatal leány
halálán van, akkor el kell küldeni egy jámbor asszonyt a szűzhez, hogy
hirt vigyen a veszedelemről… a jámbor asszony vigyen ajándékul annyi
vastag viaszgyertyát, ahány éves a beteg leány, aztán tegyen a fejére
bádogkoronát, térden állva csusszon a Mária-oltár körül és mondjon el
hét üdvözlégyet…

A leány szava elakadt, kissé gondolkozott, aztán hozzátette:

– Tizennégy éves vagyok, hát tizennégy gyertya kell, jó vastag gyertya…
A Náni asszony mehetne, a mosóné, az jól tud imádkozni… Hanem a Rézi is
menjen vele, mert a Náni szeret inni és be találná inni a gyertyáimat…

Ostobaság! De mit nem tesz meg az ember egy kisleány kedvéért, ha a
kisleány beteg? Egy beteg gyermek szeszélye is megér tizennégy gyertyát.

A Náni asszony útra kelt, a Rézi is vele ment. Egy ponyvás tetejü
szekéren mentek, mindketten vasárnapi ünneplőben. A Náni asszony büszke
volt a missziójára, mint egy kinai követ, a Rézi meg előre örült a
búcsujáró legények léhaságainak.

A tanár azalatt a leányát ápolta, a könyvéről pedig egészen
megfeledkezett.

Pedig milyen könyv volt az!

Szakasztott olyan, mint a szerzője: acéléles, jéghideg, kristálytiszta.

Egyik helyén mondja:

„… szánalom fogja el az emberbarátot, ha látja a sötét csodahit
áldozatait. Aggok, gyermekek, fanatikusok, nyomorékok, hosszu sorban
vánszorognak a csodatevő bálványkép elé. Amit a hegyek ózona még
meggyógyíthatna, azt elsorvasztja a tömjénfüsttől, gyertyagőztől romlott
levegő, a nyugalomra vágyó idegeket elgyötri a rejtélyes kultusz ingere,
az orvosság, az erősítő táplálék árát elnyeli az örökké éhes áldozati
persely…“

Náni asszony rendben elvégezte az imádságait, saját jóvoltából meg is
toldotta néhány miatyánkkal és hiszekegygyel, be is dobta a perselybe,
ami a szűznek kijárt, visszajövet sietett is egy kicsit, mert nem
szerette volna, ha más mosdatná meg, öltöztetné fel az aranyos
kisasszonykát, ha időközben meg találna halni.

A kisasszonyka nem halt meg, szépen fellábolt.

A tanár nyugodtan be is végezhette, ki is nyomathatta könyvét.

_Több világosságot!_ Írta: _Mikrokozmosz doktor_, – ez a volt a címe.

Milyen könyv volt! Fölényes, harcias, ellentállhatatlan, – ilyet csak
oly ember írhat, aki lerázta évezredes előitéletek bilincseit és nem
hajt térdet semmiféle bálvány előtt, mert nem remél, nem vár semmit,
megtalál mindent önmagában. Egy ember, aki nem fél semmitől, nem fél a
haláltól sem, mert tudja, hogy az nem egyéb az organikus lét
befejezésénél és nem félelmetesebb a születésnél. Egy ember, aki tudja,
hogy a világ nem templom, hanem műhely…

A világosság barátai örömmel fogadták a könyvet, három feketecsuhás pap
pedig tüstént neki ült választ írni, sárga epébe mártva tollát.

A kisleány annyira fölépült, hogy fürdőhelyre mehettek. Elmentek a
tóparti fürdőbe.

– Föl kell látogatnunk a csodatevő szűzhez, mondta a leány, – meg kell
köszönnünk a szívességét… Mert egy leány egyszer fogadalmat tett a
szűznek és nem tartotta meg, – mikor letelt a nap és az óra, a leány
egyszerre egy szúrást érzett a szíve tájékán és szörnyet halt… Herta
nővér mondta, igen…

Mit nem tesz az ember egy kisleány kedvéért, ha a kisleány beteg? Aztán
– egy kis hegymászás jót fog neki tenni…

Végigmentek a lombos parton. Odafenn, a bádogos toronyban, diadalmasan
zúgtak a harangok. Karonfogva mentek, a leány fehér szoknyában, karjára
akasztva szalmakalapját.

A csodatevő szűz ünneplő ruhájában fogadta vendégeit, aranyhimzésü,
szélesredőjü, kék bársonyruhában, ezüstkoronával fején. Akkora nagy
koronával, mint egy főkötő. Lába előtt száz gyertya égett, trónusa körül
ezüstfelhőben kavargott a tömjénfüst, az orgona meg zúgott.

A pap felmutatta a híveknek a csodatevő ruhafoszlányt, a kisleány
egyszerre térdre vetette magát, a tanár pedig, egyedül állva a térdeplők
között, úgy érezte, mintha elvesztette volna egyik inggombját, azért
lehajtotta a fejét és keresgélni kezdett a földön.

A csodatevő szűz kőajkai mereven mosolyogtak. Ha beszélni tudott volna,
valószinüleg azt mondta volna:

– Nagy volnál te, óh ember, nagy és fölséges, csak a kisleányod ne volna
néha beteg…




Lehel

A nánási várkastély a parti domb tetején emelkedik, a sötét fenyvesek
alján. Fekete rácsos, ósdi ablakai a Vágra néznek. A főépületet Mátyás
korában építette valami velencei mester, a lagunák ó-gótikájának komor
motivumai szerint. A kastély különben inkább falainak óriás tömegével,
mint stilusának arányaival imponál. Az oldalszárny kapujától, a hajdani
bástyák helyén, ma márványkorlátokkal és gyöpös lejtőkkel szegélyezett
kerti terrászok hosszu sora vonul le a víz partjáig. A kastély boltives
erkélyének magasságából tekintve, olyan ez a park, mint egy óriás
lépcső, melyre virágos arabeszkekkel himzett, zöld szőnyeget terítettek.
Valami kisebb fajtáju király igen jól ellakhatnék itt.

A kastély hajdani gazdái egy ideig tényleg kiskirályok módjára székeltek
a Vág fölött. A török- és a németjárás zavaros napjait a régi Bertalan
grófok, azok a rakoncátlan és cselszövő oligarkák, arra használták föl,
hogy hatalmukba kerítsék a szomszédos vármegyéket és városokat. Pénzt
verettek, vámot szedtek a Vágon, néha megtámadták szomszédjaikat, a
náluk nem kevésbbé rakoncátlan és cselszövő Hadfalussy hercegeket. Hol a
némettel szövetkeztek, hol a pogánynyal, hírük pedig eljutott a római
pápáig is, aki többízben külön kiátkozó bullában emlékezett meg róluk.

Ma már csak egy ember viseli a Bertalan nevet: az is asszony. Egy szép
szőke asszony, özvegye az utolsó Bertalan grófnak, a volt párisi
nagykövetnek és aranygyapjas vitéznek.

A grófné – aki özvegységének napjait télen Párisban, nyáron pedig
vágvölgyi kastélyában töltötte – már elérte azt a kort, mikor a
grófnékat kellemetlenül kezdi érinteni a gótai almanaknak az az
indiszkréciója, hogy számon tartja a születésök évét. Habár különben az
arca már nem is volt rózsás, hanem érdekesen halvány: még szép asszony
számba mehetett; olyanféle érett szépség volt, minőnek a nagy Zrinyi
Ilonát szokták elképzelni: fölségesen kevély, magas, karcsu és izmos. A
szemének felső pillája egyenes metszésü volt és állandóan eltakarta a
pupillája felét; emberismerők ezt a fölényes elmésség, az energia és a
forró vér jelének mondják. Meglehet, hogy elméssége tartotta vissza a
grófnét attól, hogy első házasságában szerzett tapasztalás után
másodszor is férjhezmenjen.

Egy nyári nap alkonyán történt, hogy a kastélyba vendégek érkeztek. A
grófné leánykori barátnője, Hadfalussy hercegnő, meg a kis fia.

A grófné a terrász lépcsőjén várta vendégét és mikor a két özvegy, tíz
esztendő után megint megölelte egymást, kicsit elérzékenyedtek és sirva
fakadtak. Különösen a hercegnő sírt keservesen, mint mondják,
nyárspolgári módon boldog volt a házasságában.

A hercegnő alig volt öt esztendővel idősebb, mint a barátnője, de ha az
ember egymás mellett látta őket, bátran a grófnő édesanyjának nézhette
volna. Fiatalabb korában is igénytelen külsejü beteges nőcske volt, most
meg, hogy a haja két esztendő alatt teljesen megőszült, egész öreg
anyókává töpörödött. Sárga kis arcát csak a szeme tette rokonszenvessé,
ez a jóságos, szelid tekintetü anyai szem, mely annyit könnyezett
csöndes éjszakákon.

A grófné volt az első, aki erőt tudott venni megindulásán.

– Meddig maradsz nálam? – kérdezte.

– Csak két napig, édesem, mert orvosi rendeletre Karlsbadba kell mennem;
de a fiamat hat hétig nálad hagyom, aztán majd eljövök érte… Nem akarom
magammal vinni a fürdőbe, mert féltem a nagyvilági élet zavaros
benyomásaitól… Jó, okos gyermek, nem lesz sok bajod vele…

– És hol van a kicsike?

– Most a podgyászszal bajlódik… Szeret egy kicsit fontoskodni…

E pillanatban valaki, két óriás bőrönddel a vállán, fölszaladt a
lépcsőn. A hercegné korholó hangon fordult feléje.

– Lehel! Miért avatkozol a cselédek dolgába?

– Olyan gyönge legények ezek a lakájok, kismamám, négyen sem birnak egy
tisztességes kufferrel…

A grófnő hangos kacagásra fakadt.

– Hogyan, édesem, hát ez a _kis_ fiad?

– Lehel! Köszönj a néninek, Lehel!

Lehel letette a terhét és a jónevelésü fiu udvarias zavarával hajolt meg
a grófné előtt.

Tizennyolc éves fiu lehetett, de két fejjel magasabb volt az
édesanyjánál, a válla és a karja pedig erős volt, mint egy fiatal
gladiátoré. Meglátszott rajta, hogy meg tudna verekedni egy fiatal
bikával, – pedig a rózsás arca bájos és szelid volt, mint egy fiatal
leányé, a tekintete pedig tiszta és ártatlan.

– Éhes vagy Lehel? – kérdezte a hercegné gyöngéden.

– Óh, de mennyire! – sóhajtott a fiu őszintén.

Ő mindig éhes volt. Ő tulajdonképpen még soha sem lakott jól életében,
mert a villáját mindig csak az édesanyja kérésére tette le a kezéből és
sohasem a saját jószántából.

*

Hadfalussyné megnyugodva utazott el Karlsbadba, miután a kis herceget
nevelőstül a grófné gondjaira bízta. Tényleg nem volt a fiúval sok baj;
az édesanyja igazat beszélt; engedelmes, okos gyerek volt.

Igaz, hogy a nap nagy részét nyaktörő sportgyakorlatokkal töltötte el,
de a nevelő megnyugtatta a grófnét, hogy e tekintetben nem kell a
herceget félteni semmitől. Ügyes és erős, mint egy akrobata, úgy
lovagol, mint egy csikós és evezni is tud, akár egy matróz. Ha a vad
csikó sehogysem akar a kezére járni, kemény rántással leülteti a földre,
ha megfordul alatta a csónak, legrosszabb esetben két mértföldet is
elúszik a Vágon. Különben is az anya nevelési tervébe tartozik, hogy a
fia tanuljon szembe szállani minden veszedelemmel. Hadd gyönyörködjék a
saját izmai játékában, száguldozzon végig a verőfényes réteken és
kalandozza be tomboló jókedvében a fenyves rengeteget.

Akármilyen viharosan pezsgett is a hatalmas gyermek életkedve: megérzett
rajta az asszonyi nevelés, alapjában véve lágyszivü és szelid fiu volt.
A grófné iránt ismeretségük első napjától kezdve valami gyerekesen
lovagias rajongást mutatott; a nevelője, az a vékonymellü pap, egy-egy
pillantással könnyen el tudta kormányozni; mindenkivel szemben, a
cselédekkel szemben is, udvarias volt a gyöngédségig és jószivü a
gyöngeségig. Ez a fiu, aki nem ejtett ki még a száján egy hazugságot és
akinek nem volt még egy tisztátalan gondolata, csodálatos lelkesedéssel
csüngött az édesanyján. Mindennap írt neki a fürdőbe, egy-egy hosszu,
bolondos levelet, valóságos szerelmi vallomást. Néha felolvasta levelét
a grófnénak, aki megindultan nevetett és titokban irigyelte barátnőjét.

Ebédután, ha a pap elment egyet szundítani és ők ketten tovább elültek
az asztalnál, a háziasszony a könnyezésig el tudott kacagni Lehel
naivságán.

– Adok magának egy cigarettát, Lehel, – mondta Bertalanné.

A fiu megrázta a fejét.

– Édesanyám nem akarja, hogy dohányozzam.

– Soha sem fog dohányozni?

– Talán, majd ha férfi leszek…

– Ismerek ám sok fiatal urat, aki a maga korában úgy viselkedik, mintha
férfi volna…

A kis herceg nevetett.

– Én is ismerek! A fiatal Pardubicz bárók – monoklit viselnek, a fülükig
érő kráglit, aztán rácsolnak és lóversenyekre járnak fehér gamásniban… A
kabátjuk csupa vatta és hatot közülök félkézzel földre vágok…

– Mi szeretne maga lenni férfikorában?

– Katona, mint az édesapám. Szeretném ha a muszkaháborút elhalasztanák
addig, míg én is elmehetnék… Hogy aprítanám őket.

– Borzasztó ám a háboru!

– Nem félek!

– És nem sajnálná azokat a szegény embereket, akiket meg kellene ölnie?
Képzelje el őket: sápadt arccal, véres csonka tagokkal hevernének ott,
otthon pedig megsiratnák őket szüleik meg a gyermekeik…

A fiu arca elborult. Erre ugyan még nem gondolt…

– Akkor talán mégse leszek katona, – mondta szomorúan…

*

Kicsit lusta asszony volt különben a grófné, mint az ilyen junói termetü
nők többnyire, most azonban, hogy mulatságosnak kezdte találni gyámanyai
tisztét, gyakran hosszabb kirándulásokon is elkisértette magát a kis
herceggel. Kocsin elhajtatott vele a szomszédos apátságig és a fiu,
akinek különben öröme telt benne, hogy szárnyukra eressze a gyors
muszkákat, ilyenkor szilárd marokkal fogta a gyeplőt és óvatosan figyelt
az útra. Ha meg a csónakban ültek, akkor éles szemmel ügyelt a fodros
árban úszó fatörzsekre.

Egyszer megesett, hogy az alkonyat az uradalmi fenyvesben érte őket.

– Most már jó volna hazamenni, – vélekedett a grófné.

A fiu, aki már pompásan ismerte a járást a rengetegben, egy mesgyére
tért.

– Öt perc alatt otthon leszünk!

Otthon is lettek volna, ha egy veszélyes folyásu hegyi patak nem szeli
át az útjukat.

– Hát ezen hogyan megy át az ember? – kérdezte Bertalanné.

– Úgy, hogy leveti a cipőjét meg a harisnyáját, aztán átgázol rajta.

– Okosabbat nem tud? – nevetett a grófné.

– Fél, hogy meghül? Én nem szoktam meghülni!

A kis herceg levetette a cipőjét és átdobta a tulsó partra.

– Jőjjön, majd átviszem!

A grófné megrázta a fejét. Nem, öreg napjaira nincs kedve Daphnis-t és
Chloe-t játszani…

– Igazán nem tudom, hogy miért nem akarja… Az édesanyámat már
akárhányszor vittem… Háromszor ekkora terhet is elbirok ám!

A grófné elmosolyodott.

– Igaza van, fiam… képzelje el, hogy megint az édesanyját viszi és nem
is fog csalódni…

A fiu karjára ültette a grófnét, könnyen és gyöngéden, mint a pólyás
babát, aztán óvatosan belegázolt a kavicsos mederbe. A ruha csipkéi
széles hullámban simultak a melléhez, a nyakán pedig a szép asszony két
karjának szorítását érezte. Lassan ment előre, a patak közepén a szép
asszony megállította.

– Egy pillanatra!

Egy óriás fenyő hajolt a patak fölé, annak letépte egyik galyát és
odatűzte a fiu kalapjára.

– Most már mehetünk…

Egy-két lépést előre tett Lehel, aztán megint csak megállott.

– Nehéz vagyok?

– Nem, nem… Dehogy!

Mégis úgy látszott, mintha egyszerre ólomsúlylyal nehezednék a karjára
ez az édesen meleg selyem- és csipkegombolyag, mely elvette a lélegzetét
és arcába kergette a vért. A patak csendes vize egyszerre szédítő
sebességgel vágtatott a bokája körül, a parti fák pedig forogni kezdtek
a szeme előtt.

A parton aztán fölvette megint a cipőjét és szó nélkül haladt tovább a
grófné oldalán. Szórakozott volt és komoly.

*

– Lehel barátom, maga három nap óta rettenetesen ellustult… Ki sem
mozdul többet a kastélyból… Pedig a szürkékre is ráférne már, hogy
megjártassa őket egy kissé…

– Majd befogatok, – mondta a kis herceg szolgálatkészen. – Hová megyünk?

– Én nem megyek sehová sem, mert kissé fáj a fejem, de maga hajtson át
az apátságba…

Lehel arca kissé elborult, de szó nélkül engedelmeskedett. Félóra mulva
a kocsi már tova robogott a part mentén kanyargó országúton, gyorsan,
mint a szélvész. A grófné pedig, akinek tényleg fájt kissé a feje, egy
angol könyvvel a kezében letelepedett a legfelső terrász sarkán álló
kerti pavillonba.

Két lapot olvasott csak, abból sem maradt meg semmi a fejében; a pillái
aztán lecsukódtak és ő elaludt kényelmes kerti székében. Nem is volt
igazi álom, inkább valami álomszerü, édes zsibbadás. Puha, kellemes köd
borult az öntudatára, de azért mindent érzett és mindent hallott, ami
körülötte történt. Érezte a fenyőszagot és a szék karjának a szorítását
és hallotta a tücskök cirpelését és távozó komornájának halk lépteit, –
de képtelen volt megmozdulni, vagy a szemét kinyitani.

Jó ideig szendergett így, mikor lassankint az a biztos tudat kerekedett
felül benne, hogy valaki szemben ül vele, a kis puffon és figyelmesen
nézi az arcát. Azt is tudja, hogy kicsoda; ő – a kis herceg. A grófné
szeme le van hunyva, de azért tisztán látja a fiut, amint a boldogságtól
ittasan, a bálványimádó rajongásával, csillogó, szomjas szemmel nézi,
közbe meg a kalapjával óvatosan zavarja el a zümmögő szúnyogokat…
Egészen más a fiu tekintete most, nem többé gyermekiesen nyugodt, inkább
zavaros és tüzes. A grófnét nyugtalanítja és megzavarja ez az állhatatos
tekintet. Viaskodik az idegeit megbénító zsibbadás ellen, föl akar
emelkedni, meg akar szólani: de semmire sem képes, csak sóhajtani tud. A
fiu aztán egyszerre gondol egyet, mélyen lehajlik és bár az ajkával csak
a ruhája szegélyét érinti: a grófné mégis minden idegével érzi ezt a
perzselő csókot. Lehel aztán fölemelkedik, még egyszer visszanéz és
eltünik a bokrok közt.

Bertalanné hirtelen fölriad álmából. Körülnéz: semmi! A komornájától
hallotta később, hogy a fiatal herceg már régóta visszatért útjáról,
azóta a kertben látták és most a szobájába vonult…

A vacsoránál látta megint. A kis herceg nagyon nyugodtnak látszott,
ámbár az arca sápadt volt kissé. Némán lesütött szemmel ült helyén. Csak
egyszer pillantott föl, mikor azt hihette, hogy senki sem látja: megint
az az idegen tűz ragyogott a szemében.

Másnap a grófné levelet írt barátnőjének.

– Vidd el, édesem, a fiadat, vidd el, mert szerelmes belém. Sajnálom,
hogy így van, én nem tehetek róla…

*

Mikor a hercegné negyednapra eljött a fiáért, nem tudakolta a
részleteket és a grófné nem is mondta el neki.

– Nem jó színben vagy, Lehel, – mondta az anya.

– Az éjjel egy kicsit fájt a fejem…

– Úgy látom, a levegő nem tesz neked jót. Jó lesz, ha haza megyünk?

– Óh, a levegő itt nagyon jó, de én kalap nélkül jártam a napban…

Elhallgatott és elpirult.

– Már hazudik! – mondta Hadfalussyné magában. – Most hát vége a
gyermekkor nyugalmas tisztaságának, mindenkorra vége a tavaszi
verőfénynek… Jön a perzselő, viharos nyár, az ifjukor, minden
küzdelmével, hazugságával és tisztátalan titkolózásával… Eddig az én
fiam volt, ezentúl mindenkié lesz, csak az enyém nem…

Mikor a kocsi megindult, Lehel sötét arccal ült az édesanyja oldalán. Az
ajkát rágta, a szíve pedig – amely fölött egy fenyőgalyat őrzött – oly
viharosan dobogott, mintha meg akarna szakadni forró, dühös bánatában.

Nem mert többet visszanézni a kastély felé és így nem is láthatta, hogy
az erkélyen egy magas női alak áll, aki keresztbe tett karokkal,
elgondolkozva bámul a kocsi nyomában kavargó fehér porfelhő után. Utána
bámul, míg könny nem szivárog a szemébe, amelytől elborul a tekintete.
Amint aztán zsebkendőjével fölitatja ezt a könnyet, valami különös, édes
sejtelem érinti meg, melyet nyomon követ a bús lemondás.

– Ha én még egyszer húsz esztendővel fiatalabb lehetnék, – mondja
suttogva, – húsz esztendővel fiatalabb!




Emberek a hegytetőn

Emberi hang hallatszott a hegytetőn, ahol az elhagyottság csendjét csak
a sziklák közt tévelygő szél süvöltése és a ragadozó madarak károgása
szokta zavarni.

Ádám és a felesége ott jártak a hegycsúcs puszta, lepörzsölt gyepén, a
törpe fenyőbokrok és fehér szikladarabok közt, melyek úgy heverésztek
szanaszét, mint egy özönvíz előtti állat korhadó csontjai. Ádámné aztán
fölmászott az egyik meszes kőszálra, a legmagasabbikra, amely messzire
fölnyúlt a levegőbe, mint a vízben fuldokló ember keze. Fölötte semmi
sincs, alatta, a tízezer lábnyi, hajmeresztő mélységben, mohlepte
vakandtúrásokként símulnak az erdős halmok a hegyóriás lábához. A halmok
közt van egy tenyérnyi világos folt: a fürdő parkja, hol mikroszkopikus
tarka pettyek, piros és fehér napernyős infuzóriák végzik a déli
sétájukat. A vékonyan csillogó vízfonál szélén pedig egy kis fekete
féreg tolja magát előre, fehér füstöt eregetve: a déli gyorsvonat, amely
a szemhatáron ezüstködbe borult oceánként elterülő rónaság felé halad.

Ádám lefeküdt a vörhenyes gyöpre, messzilátóval a kezében. Nem a
vidéket, hanem a feleségét nézte, aki lobogó ruhával támaszkodott a
hegymászó-botjára. Az asszony arca sápadt volt; szótalan megindulással,
szinte rémülten nézte a kolosszális térséget, amelyben a lelke eltévedt,
mint a madár, amelyet a vihar elsodor a nyilt tengerre.

Az asszony kivánságára jöttek föl ide. Korai szürkületkor indultak,
végigmentek a fürdőhelyet övező parkon, napfölkeltekor pedig betértek a
szüzies, baltát nem látott őserdőbe, hol a bükkfák lombja a szélben
zizegő, titokzatos kupolát vont a kidőlt faóriások korhadó törzse fölé.
Aztán végtelen, fehér kőomlásokon haladtak végig, majd egy kiszáradt
patak sziklás medrében folytatták útjukat. Minden kanyarulatnál azt
hitték, hogy már elérték a hegy legtetejét, a tetőre érve pedig ujabb
lejtőt láttak maguk előtt, elérhetetlennek látszó, ködös magasságban.

Összekapcsolt kezekkel, egymást emelve haladtak fölfelé: elől a férfi,
nyomában a társa. Néha meg-megálltak, összenéztek, sápadt mosolylyal és
lihegve. Ádám hatalmas tüdeje szivta a vadon szabad levegőjét. Valami
gyermekes büszkeség töltötte el, hogy kiemelhette az asszonyt a völgynek
párás köréből. Ő nem szerette azt a levegőt odalenn, a fürdői élet
idegsorvasztó páráját, hol titokzatos, előtte érthetetlen beszédekkel
gyötörték és hol rejtelmes vágyak idegenítették el tőle az asszonyt.

Most, mikor megfeszített izmokkal és harmonikusan összevágó léptekkel
törtek a magasba, a hűvös szélben szétfoszlottak sötét töprengései és
hetek után először érezte megint, hogy az asszony mégis csak az övé. Az
övé, a vadon fölséges csendje közepett, az övé itt, hol senki sincs, aki
elragadhatná tőle. A felhőket szántó keselyük rémült szárnycsapásokkal
menekülnek, az erdei nyulak és őzök pedig hanyathomlok illannak el a
bokros lejtőkön, ha közeledik a teremtés legfélelmetesebb ragadozója, az
ember. Az ember pedig, gyöngébb társa kezét fogva, kevélyen teszi reá
lábát a hegyóriás szűzies nyakára.

Ádámné jóideig elgondolkozva nézte a vidéket, aztán egyszerre nem látott
semmit. Felhők torlódtak össze a völgy fölött, aranyos hátu, barna
felhősárkányok, melyek lomhán gomolygó csordákban úsztak a levegőben és
útjukban elnyelték az erdőket, a fürdőt és a folyót. Az egész mindenség
elmerült a ködben, a világból nem maradt meg semmi, csak egy puszta, vad
kis földdarab, a hegy csúcsa, amely elhagyottan úszott a szürke
semmiségben, mint egy parányi korálsziget a messze oceánon. Minden
elveszett a ködben: a föld, az emberek. És elvesztek azok a titokzatos
erők is, amelyek fölülemelkednek az emberek tömegén és irányítva,
parancsolva és zsarnokoskodva belenyulnak az egyesek életébe. A
társaság, a szokás, az illem, a divat… Nincs! Nem is volt soha. Csak
Ádám álmodta ezeket a zürzavaros ostobaságokat, mikor a mészkőnek
támasztva fejét, egy pillanatra lehunyta a szemét.

Csak ők vannak a világon, a két ősember, a szélesvállu, bátorszemü férfi
és a délceg, rejtelmes pillantásu asszony. Barnahaju mind a kettő.

Egyszerre valami különös nesz üti meg Ádám fülét; a ködös mélység hangot
ad, szabályszerü időközökben csökönyösen ismétlődő hangot, mintha valami
óvatosan közeledő fenevad talpa alatt mállana a kő. A ködfátyol mögött
egy óriás körvonalakban szétfolyó, fantasztikus alak bukkan föl.
Fölemelt fővel, két lábán jár: a ragadozók legfélelmetesebbike, az
ember.

És amint ruganyos, erőteljes léptekkel halad föl a lejtőn, egyenesen
Ádámnak tartva, aki párja oldalán pihen a sziklák közt: Ádámnak egy
különös hallucinációja támad. Ő maga az ősember, saját fajának dédapja:
a harcias, barna barlanglakó. Az ott, aki közeledik, a szőke ellenség,
idegen, ravasz nemzetség szülötte. Hetek óta érzi már közellétét. Hetek
előtt fölbukkant az erdőben, azóta folyton a nyomában van és egyre
szűkülő ívben környékezi. Esténkint, ha künn ül párjával a víz partján,
látja a szőke ellenséget, amint fantomként oson el a túlsó parton. És
olykor is látja, mikor hazatér a vadászatról, látja meglapulni a távoli
fatörzsek mögött. Öklében kőbaltáját szorongatja, nesz nélkül surran el
a bokrok mögött, izzó pillantása pedig egyre az asszonyt keresi, a barna
ember asszonyát… És az asszony? Hallgat, a lelke pedig egyszerre
bezáródik a férje elől is, mint a mimóza kelyhe…

A szőke most egyenesen feléje jön. Vállát és csipőjét állatbőr borítja,
hosszu karján és lábán vasizmok feszülnek, irtóztató kőbaltáját vállán
viszi. Fölemelt fővel, barátságot színlelve közeledik. A barna ember
körülnéz, a szeme megakad egy hatalmas kődarabon. Ha ezt most hirtelen
fölragadná és szóhoz nem juttatva ellenségét, szétloccsantaná az
agyvelejét…

A szőke megállott előtte és megszólalt.

– Ah, tehát ez a rengeteg még sem annyira elhagyott, mint gondoltam? Azt
hittem, csak magam vagyok szenvedélyes hegymászó…

Aztán mosolyogva Ádám felé nyujtotta a kezét.

– Engedje meg, hogy hasznomra fordítsam ezt a szerencsés véletlent és
bemutassam magamat: Reinard báró vagyok…

Látásból már jól ismerte Ádám a kalandos hirü fiatal bárót, a személyes
ismeretséget máig sikerült elkerülnie. Most nem védekezhetett ellene
többé és mikor kelletlen arccal elfogadta a feléje nyujtott kezet, egy
gyors, gyanakodó pillantást vetett a feleségére… Vajjon tudott-e a báró
idejöveteléről? Előre kicsinált dolog volt? Ki tudná? Az asszony arca
nyugodt és kifürkészhetetlen maradt, mint a bezárt ablak. Ilyen maradt
akkor is, mikor a báró udvarias kérdéseire válaszolt.

Mind a hárman ott álltak a mélység előtt. A felhők foszladozni kezdtek
és egy résen át látni lehetett a fürdőt, a vasutat és egy darabot a
kéklő rónaságból. Tehát még sem volt álom – gondolta Ádám magában – a
világ, az élet, az emberek, az illem és a divat nem álom, hanem valóság.
Minden való, – álom csak a nyugalom.




Az asszony imádkozik


I.

Nem történt meg, amit most el akarok mondani, csak álom volt. Valaki
álmodott: egy ijedős, szerelmes asszony, miközben alkalmasint
lidércnyomás gyötörte…

Éjfél volt és Magda, aki gyönge lázzal feküdt le az este, egyszerre
fölriadt álmából. Az éj némaságában egy irtóztató hang hallatszott,
inkább állati üvöltés, mint emberi hang, olyan vérfagyasztó és
baljóslatu volt. És egyszerre megelevenedett az éj sötétsége is. Vörös
lámpafény csillogott az ablakok alatt, a lépcsőn pedig egy nehéz testet
cipeltek föl, nyöszörögve támolygó emberek. Aztán mélységes csend lett
megint.

Az asszony a szíve rémült dobogásán olvasta a múló másodperceket. Nem
tudott mozdulni, sem szólni, gondolkozni sem tudott, csak annyit érzett,
hogy valami történt. Valami kimondhatatlan bánatos esemény. Egy többé
soha jóvá nem tehető szerencsétlenség, amely ezermázsás, fekete terhével
ráhengeredik a rémülten dobogó szívére.

S most már tudta is: a férjét, Lajost, holtan hozták haza a vadászatról.
A legkedvesebbik pajtása lőtte agyon, véletlenül…

Azt mondta Magda: Nem igaz, nem igaz! Hazugság, – álom! Én most ágyamban
fekszem, álmodom… De reggel fel fogok ébredni s akkor nem lesz igaz
semmi!

Az apja meg az édesanyja ott álltak az ágya mellett. Sirtak vele,
simogatták és beszéltek is hozzá.

– Kelj föl, Magdánk, szegény Magdánk. Nem álom, hanem siralmas valóság:
ifju urad holtan fekszik az ebédlő diványán.

Magára kapott valamit és odafutott az ajtóhoz: az ura ott feküdt a
diványon, sápadtan, mozdulatlanul, összevérezve. Körülötte meg idegen
emberek állottak, feketeruhás, fakóképü öreg emberek, akik fejükkel
bólintgattak és halk kórusban sóhajtották: Óh, a szegény özvegyasszony!

Magda lábujjhegyen közeledett a divány felé.

– Lajos, kelj föl, – mondta halk, remegő hangon. – Ez rossz tréfa ám…

Aztán maga is megborzadt attól a kiáltástól, amelyet hallatott. Térdre
rogyott, rávetette magát a halott urára, hozzásimult és szenvedélyesen,
szinte dühösen magához ölelte.

– Nem bánom, akár álom, akár valóság. Ha valóság, akkor együtt fognak
bennünket eltemetni, ha meg álom, akkor együtt fogunk fölébredni…

Megint egyedül találta magát a néma sötétségben. Dacosan lehunyta a két
szemét és aludni akart, álomra fordítani az eseményt és félálmában is
érezte, hogy mellette van az ura hideg és mozdulatlan teste.

A lelke pedig végigkalandozott a közelmult emlékein.

Hathónapos házasok voltak. Még jóformán gyerekek voltak mindaketten,
mikor megfogadták, hogy egymáséi lesznek. Egykorúak voltak, Lajos talán
félesztendővel idősebb, mint Magda… Mielőtt egymáséi lehettek volna,
hosszu és elkeseredett küzdelmükben próbálták ki a szerelmüket. Mindenki
ellenezte a házasságukat, az egész világ az ellenségeik sorába
szegődött, még az édes szülőjük is. Hanem ősi szokás szerint a
szerelmesek energiája végül mégis kifárasztotta az öregek ellenállását
és megtarthatták a lakodalmat.

A hat hónap, ami aztán következett, úgy mult el, mint egyetlen tavaszi
hajnal. Oly ifju volt akkor még a boldogságuk, hogy nem mertek benne
hinni. Minden éjjel azt álmodták, hogy még iskolába járó gyermekek, akik
az ablakon át kacérkodnak egymással. Ha aztán fölébredtek,
megkönnyebbülten sóhajtottak föl: De jó is ilyen öregnek lenni, férjnek
és feleségnek, akiknek a csókjait nem tartja számon se a tanító, se a
nevelőnő…

Minden eszébe jutott megint Magdának, mikor álmában ott feküdt a halott
ura mellett. Tudta, hogy csak álmodik és mégis hideg szomorúság, majd
sötét félelem vett erőtt rajta. Föl akart ébredni, küzködött a ködös ár
ellen, amely akarata ellenére sodorta magával, de minden erőfeszítés
után megbénultan hanyatlott vissza megint. Végül imádkozni kezdett
kétségbeesésében. Csudálatosan zavaros imát mondott.

– Édes jó Istenem, add, hogy álom legyen minden, ami most a lelkemet
gyötri. És add, hogy fölébredjek megint és világosság legyen körülöttem
és béke szívemben…

A kérése teljesült. Valaki megrázta a karját és a szívén megszünt az az
irtóztató nyomás. Az ágya mellett gyertya égett.

– Magda! Mi bajod? Miért sírsz álmodban?

Az ura szólt hozzá, de azért jó negyedóráig is eltartott, míg az asszony
teljesen visszanyerte öntudatát. Addig szenvedélyes zokogással ölelte
magához Lajost és egyre csak azt hajtogatta:

– Álom volt! Ugy-e? Álom volt!


II.

Amit most mondok el, az már nem volt álom.

Tizenöt esztendővel később történt, hogy egyik fővárosi lovardában
párbajban agyonlőttek egy urat. Inkább véletlen baleset volt, mint
tragédia, mert senki sem kivánta a halálát, még az ellenfele sem, aki
harminc lépésnyi távolságból, irgalmatlan rossz pisztolylyal lőtt rá.
Egy vad tivornyán történt, hogy a két jó cimbora ellenségeskedésbe
került, valami sáfránhaju szépség kedveért. Mikor (inkább a világ, mint
becsületük kedveért) egymásra sütötték a pisztolyukat, azzal a
szándékkal tették, hogy azután majd meg fogják egymást ölelni… A
véletlen azonban másképp akarta és a győztes fél elszégyelte magát.

– Ezt igazán nem akartam… Egy ilyen semmiség miatt! Most már szeretném,
ha szegény Lajos inkább pofon vágott volna…

Pedig ezentúl következett csak a dolog kellemetlen része: a halott
embert át kellett adni a családjának, amelylyel édes-keveset törődött
életében, hogy legyen, aki gondoskodik róla a halála után.

A felesége, Magda, akiről azt beszélték, hogy válni készül tőle,
hosszabb idő óta már vidéken lakott a szüleinél, de a segédek táviratára
azonnal fölutazott a fővárosba.

Az özvegyasszony sápadt arccal és nedves szemmel lépett az ura
koporsójához. Az emberi részvét csalta szemébe a könnyeket, de nem a
hitves gyásza. Ő özvegynek érezte magát már régóta, amióta az ura a
becsülésével együtt elvesztette a szerelmét is. Sőt, ha őszinte akart
lenni az asszony, be kellett magának vallania, hogy nincs oka zúgolódnia
a Gondviselés ellen, mely egy fekete vonással befejezte Lajos erkölcsi
csődjének zárószámadását: fájdalmas megaláztatások szakadatlan soránál
egyebet már nem várhatott volna tőle.

Egy imazsámolyt talált a koporsó lábánál, arra letérdepelt Magda és
imára kulcsolta két kezét. De nem tudott imádkozni, inkább tenyerébe
hajtotta arcát és elgondolkozott a multja fölött. Vajjon mivel szolgált
rá arra, hogy annyira boldogtalan legyen? Amíg az ura szerette – ami
ugyan rövid ideig tartott, – addig nemes volt, önzetlen és jóindulatu.
Mikor aztán ráúnt a felesége határtalan odaadására: sívárlelkünek és
önzőnek mutatta magát. Nem titkolta többet, hogy a fonnyadó asszony már
nem vonzza őt, ő pedig, mintha egyre fiatalodnék, szükségét érzi, hogy
kitombolja ifju kedvét. Egy kényelmes teóriát csinált magának az
udvarias férjről és a türelmes feleségről… Óh, azzal az udvariasságával
gyülöltette meg magát végleg a lealázott asszonynyal!

Magda meg ott térdepelt előtte. Azon járt az esze, hogy neki most meg
kellene siratnia az urát és illendő volna, ha nemcsak a ruháján, hanem a
szívében is özvegyi gyászt viselne. De nem lehet! Ha könnyezik: csak
önmagát siratja meg. És amit a szívében érez, az nem gyász, hanem valami
szomoru megkönnyebbülés, hogy elmult az örökös veszedelem, mely a
családja nyugalmát és büszkeségét fenyegette…

Az özvegy aztán félénken oda lépett a koporsóhoz és habozva fölemelte a
szemfedőjét. A halott arca megnyult kissé, sápadtabb is volt és jóval
fiatalabbnak látszott. Éppen ilyen volt, ilyennek látta a felesége,
egyszer, álmában, mikor átlőtt mellel hozták haza a vadászatról…

Az asszonynak hirtelen a fejébe szökött a vére, váratlanul megérintette
megint az a szenvedélyes fájdalom, amelynek tengerében egykor álmában
fuldoklott. Szédülés fogta el s miközben lehunyt szemmel támaszkodott a
koporsójának, különös, zavaros vágy fogta el, amelyet halk szavakban
rebegett el mintha imádságot mondana:

– Óh add, nagy ég, hogy mindez csak álom legyen… Minden, ami tizenöt
esztendő óta történt, szörnyü álom… És édes valóság, hogy az én ifju
uramat halva hozták haza az erdőből és én soha sem szünő könnyárban
kisírhatom utána a két szemem világát.




A félreismert asszony

Szerdaynéról följegyezte a krónika, hogy büszke, kissé hiú, eléggé
csinos, kimondhatatlanul ideges és alapjában véve kifogástalan életü
úrhölgy volt.

Mindazáltal kacér volt. A kacérságának azonban különös volt a
természete: ő nem úgy kacérkodott, mint a könnyüvérü asszonyok szoktak,
hanem mint azok a szentimentális leányok, akik férjhez szeretnének
menni. (Az ilyen asszonyok hasonlatosak ama gyanus kártyásokhoz, akik
pénz nélkül ülnek le játszani. Csak nyerni akarnak, de a veszteségre nem
készülnek el.)

A szép asszony valóban férjhez is akart menni. Természetesen valami
előkelő, legalább is vagyonos, jellemes és – ezt elsősorban kellett
volna mondanom – a szerelemtől lángoló férfihoz. Nem akarta, hogy csinos
legyen a jövendőbelije, – a csinos férfiakat, mint sok más asszony is, ő
is lenézte, – inkább legyen előkelő külsejü, gondolta. Kissé komornak
képzelte, nagyon gyöngédnek, a vakmerőségig bátornak és az őrjöngésig
féltékeny embernek. Olyan féltékenynek, hogy egy kacér pillantásaért
megölje a feleségét.

A nyersanyagot ehhez a férfi-mintához egy utazása alkalmával szerezte
be. Egyszer Tirolban járt és valamelyik fürdőhelyen egy angol herceget
látott, aki a beteg feleségét maga emelte le a kocsiról. Féltucat
libériás inas állott a kocsi mellett, de az angol nem engedte, hogy
megérintsék a sápadt, szőke hercegnét, hanem hatalmas karjára vette,
mint a pólyás babát. Nagyon elegáns, szélesvállu, barnaarcu férfi volt
és végtelen gyöngéd embernek látszott a herceg. Az ilyen embert nagyon
lehet szeretni.

Ezek után különösen hangzik, ha elmondom, hogy Szerdaynénak férje volt
és hogy elég jó békességben együtt is élt a férjével. Ez a Szerday úr
igen rokonszenves képü, de tényleg kétségbeejtően flegmatikus úr volt,
aki minden idejét és erejét a rétháti nagy láp lecsapolása kérdésének
szentelte.

Két esztendő óta jóformán se látott, se hallott; fülig belemerült a
lápjába. A feleségét, – amióta elültek házasságuk első viharai és amióta
az asszonynak rögeszméjévé lett, „hogy a férje nem képes őt megérteni“,
– a feleségét, mondom, sehogysem akarta komolyan venni. Kissé
félvállról, olyanformán beszélt vele, mint egy kedves és elkényeztetett
gyermekkel szokás, akivel az ember nem akarja éreztetni, hogy unja a
csacsogását.

Nem egy ilyen _félreismert_ asszony jár-kel a világban. A nagy
csalódásuk rendszerint akkor következik be, amikor a férjük első ízben –
ingujjra vetkőzik ebéd után. Attól kezdve nem tudnak többet megbékülni a
helyzetükkel. Látszólag csendesen elélnek az uruk oldalán, titokban
pedig hóbortos terveket szőnek, melyek mindama nagy, elementáris
boldogság körül fordulnak, amelylyel – meggyőződésük szerint – a sors
adósuk még. Erről a bizonyos boldogságról csak akkor mondanak le, ha
őszülni kezd a hajuk. Kivétel csak az a félreismert asszony, aki festi
haját: ő soha sem mond le.

Ismétlem, hogy Szerdayné kifogástalan asszony volt, de azért, mint a
jóvérü iskolásleány, örökké szerelmes volt valakibe, vagy legalább is
érdeklődött valaki iránt, akit titokban figyelemmel kisért, hogy hátha ő
az a bizonyos valaki, az igazi, aki őt meg tudná érteni.

Egyszer aztán az történt, ami a mesékben szokott történni: eljött az a
bizonyos, az igazi.

A földbirtokosok közt, akiket a láp lecsapolásának kérdése közelebbről
érdekelt, volt valami Simon nevü úr is. Nem volt már egészen fiatal
ember, de testileg, lelkileg is egész fejjel kimagaslott a vármegyei
hadból. Előkelő modoru, hallgatag, kissé sötét arcu és izzó tekintetü
ember volt, olyan, kinek pillantása villámos ütésként éri az ideges
nőket. A multja is elég regényes volt. Gazdag családból származott, de
fiatal legénykorában ellenkezésbe jutott a szüleivel és kivándorolt
Braziliába, ahol kávét vagy talán dohányt termelt és ahelyett, hogy
elkallódott volna, vagyont szerzett a saját emberségéből. Mostanában nem
igen beszélt a tengerentúli élményeiről, de meglátszott az egész
emberen, hogy erős viharokat állott ki.

Szerdayné az első találkozás után esze nélkül belebomlott Simonba. Míg
vendége volt, közömbösen elbeszélgetett vele, de mikor magára maradt és
gondolkozni kezdett, valami titkos zár pattant ki a szívében és az
asszony egyszerre megértette, hogy a sok férfi, akit eddig ismert, nem
volt férfi, és a szerelem, amit eddig érzett, nem volt szerelem.

Szerelmében is következetes maradt önmagához és úgy viselkedett, mint
egy fiatal leány; ábrándos lett és ellustult, folyton Simont emlegette,
közbe meg el-elpirult, mintha tetten érte volna önmagát. A különben
annyira elbizakodott asszony egyszerre szelid és kezes lett; a
keszkenőjét teleitatta a Simon parfümjével, a ruháin is a Simon kedves
színeit viselte.

Az indiánus, – ez volt Simon becéző neve, – nőkkel szemben jóval
tapasztaltabb lehetett az átlagos férfiaknál, mert jóideig barátságnak
nézte Szerdayné rajongó ragaszkodását és megőrizte fölényes nyugalmát.
Színt csak akkor vallott, mikor a szép asszony, barátjának rettenetes
nyugalmán fölindulva, szenvedélyes jelenetet rögtönzött.

Úgy történt, hogy Szerdayné megkarmolta a kezét egy virág tövisén. Az
indiánus fölitatta a vércsöppet zsebkendőjével és mosolyogva
végigsimított az asszony puha, finom kezén. Szerdayné ekkor
megborzongott.

– Fázik? – kérdezte az indiánus becsületes naivitással.

Ez több volt, mint amennyit a szép asszony elbírhatott. Fatuskó ez az
ember, vagy mulat rajta? Dühbe jött, gorombáskodni kezdett, majd sírva
fakadt és meg akart halni. Olyan félelmetes erő volt ebben a
kitörésében, hogy az indiánus komolyan megszeppent.

– Az istenért, mi bántja?

Annyira nem volt fatuskó Simon sem, hogy mikor a szép asszony könnyes
szemébe pillantott, meg nem értette volna a rajongó odaadás, a gyöngéd
könyörgés kifejezését.

Két-három hétig ráért ezen gondolkozni az indiánus, aztán azon vette
észre magát, hogy nem tud már tovább gondolkozni, a saját gondolatai
elvették az eszét. Úgy járt, mint a vincellér, aki megrészegszik a saját
termésétől. Mikor újra fölkereste Szerdaynét, hamar megértették egymást.
Ekkor is Szerdayné volt a támadó fél. Finom asszonyi ösztönével
megérezte, hogy mi lappang már most Simon komor nyugalma alatt és
vallomásra kényszerítette.

– Mit játszik velem? Minek alakoskodik? Bűn az, ha az ember elmondja
azt, amit gondol?

– Nem tudom tovább elhallgatni: szeretem. És maga is szeret, ugy-e?

Az asszony édesen mosolygott zavarában.

– Ellent kellene mondanom, érzem, hogy drágábbra kellene magamat
tartanom – de nem lehet… Nem fog azért elitélni?

Simon úgy emlékezett, hogy Julia is ilyesmit mond Romeónak. Hogy a
szerelmes asszonyok mind egyformák!

De a férje! Arra nem is gondolt, hogy a szép asszonynak férje is van…
Szerdayné erre csak keserűen mosolygott.

– A férjem? Nekem nincs férjem! Az az ember, akit a világ a férjemnek
nevez, akkor volna csak boldog, ha megszabadulhatna tőlem… Nyűg vagyok a
nyakán! A férjéről kezdett beszélni, aki őt soha sem tudta megérteni,
sivár családi életükről és a saját martiriumáról. Olyan keserü,
kicsinylő hangon beszélt Szerdayról, hogy az indiánusban fölülkerekedett
a jó fiu és védelmébe vette barátját.

– Nem rossz ember, – de nem illik magához…

Ettől kezdve mindennap eljárt Szerdayékhoz, korántsem mint az asszony
szeretője, hanem mint a vőlegénye. A férj házában végigélték a mátkaság
boldog tavaszát, nem engedvén el egymásnak amaz apró-cseprő viharokat
sem, amelyeknek elvonulása után tudvalevőleg annál édesebben tűz alá a
szerelem napja.

Ha magukra voltak, a jövőjükről beszélgettek. Az indiánus, aki energikus
ember volt és minden föladatot, melyet az élete eléje tűzött, gyorsan és
alaposan szeretett megoldani, kész tervvel lépett a szép asszony elé.

– Legjobb lesz, ha egyszerűen elviszem Szerday házából. Ne ijedjen meg:
egyenesen az édesanyámhoz fogom vinni… A jó asszony azt teszi, amit
akarok és sírva, de tárt karokkal fogadja majd magát… Aztán rögtön
fölkeresem Szerdayt és elmondom neki, hogy mi történt. Olyan helyzetben
találja majd magát, hogy föltétlenül bele kell egyeznie a gyors válásba…
Amint egybekeltünk, külföldre utazunk és félesztendőt Olaszországban és
Franciaországban töltünk. Akkorára lecsendesedett a föltünés és mi
békében bevonulhatunk a simonfalvi kastélyba…

Később rátértek a részletekre is és szóba hozták a simonfalvi lakásuk
berendezését. Az indiánus elmondta minden tervét, csak az asszony
szobájáról nem akart beszélni, azt meglepetésnek tartotta fenn.
Bevallotta azonban, hogy a pejcsikóját iskoláztatni akarja, az lesz a
felesége paripája.

Szerdayné lángvörös arccal és édes mosolylyal hallgatta ezeket.

– Mikor lesz az? – kérdezte alig hallhatóan. – Mikor?

– Hamarább, mint gondolja! Készüljön és bízzék bennem. Ha elérkezett a
pillanat, nem fogok habozni.

Szerdaynénak akkoriban egyszerre sok dolga akadt a házban. A ruháit
rakosgatta, az ékszereit rendezgette, meg a kedves könyveit. A cselédek
el nem képzelhették, hogy mi készül, az ura pedig nem törődött vele…

Végre megjött a várva várt értesítés. Egy este Simon inasa levelet
hozott Szerdaynénak.

„Holnap délelőtt tíz órakor kocsin várom a temető alatt. Tegyen úgy,
mintha sétára indulna. Alkalmasint esni fog az eső, de azért legyen
pontos.“

Szerdayné remegő kézzel írta meg a választ:

„Pontos leszek!“

Az indiánus az éjjel nem aludt semmit. Éjfél felé irtóztató izgatottság
vett erőt rajta; bekocsizott a városba, aztán elment a szép asszony háza
elé. Szerdayné ablaka ki volt világítva. Hajnali három órakor megeredt
az eső, de a szép asszony lámpája még akkor is égett.

Reggeli kilenc órakor a négyes fogat már ott állott a szakadó esőben, a
temető fala mögött. Simon tíz óráig türelmesen várt. Semmi! Gyötrő
türelmetlenséggel figyelt a ködös utcába, mikor az óra a féltizenegyet
is elverte. Tizenegy – és senki sem jön!

Most egy bepólyázott női alak közeledett, esernyővel a kezében. Nem
Szerdayné volt, hanem a szobaleánya. Levelet hozott Simonnak. A
plajbászszal írt, átázott céduláról nagy nehezen a következőket
betűzhette le:

„Édes barátom! Nem lehet! Meg akartam tenni a kivánságát, de nem lehet!
Tízszer is lementem a kapuig, de amint kinéztem az idegen, ködös
világba, visszarettentem megint. Ha elgondolom, hogy mit szólna a világ
és hogy mit szólna az én szegény, jó férjem, – nem lehet! Ezerszer nem!
Meghalnék, ha megtenném. Összetett kézzel kérem, hogy bocsásson meg és
ne háborgassa többet a nyugalmamat. Isten önnel!“

Simon háromszor is elolvasta a levelet, amíg megértette, aztán rekedt
hangon szólt rá a kocsisára:

– Haza!

Jó sokáig, majdnem félesztendeig, nem látták aztán a városban, ahol azt
beszélték, hogy az indiánus megint külföldön utazgat.

Félesztendő mulva, mikor meg kellett látogatnia az új főispánt,
váratlanul összetalálkozott megint Szerdaynéval.

A szép asszony első pillanatban nagyon megszeppent, de mikor Simon hűvös
udvariassága megnyugtatta, csakhamar szentimentális lett. Ez később is
megesett vele akárhányszor, ha az indiánus csengő négyese elrobogott az
ablaka alatt. Ilyenkor csak nehezen tudta fölvidítani az a költői
hajlamu fiatal tanár, akivel ujabb időben teoretikus fejtegetéseket
folytatott a meg nem értett asszony martiriumáról és akinek verses
kötetét az ágya párnája alatt őrizte.




Olga megöregszik

Jer, szomoru szemü istennője a lombot hervasztó ősznek, és segítsd
megénekelnem a jegenyetermetü asszonyt, aki azzal hivalkodott, hogy
sikerült megállítania az idő kerekét, s aki – miután igen sokszor
ünnepelte meg harmincharmadik születésnapját – egyetlen délután
megöregedett húsz esztendővel.

Mert nem való, amivel csacska mesemondók példálóznak, hogy az ember
élete hasonlatos az égő gyertyához, amely percről-percre szemmel
láthatólag fogy. Inkább hasonlatos az a vízmosásos parthoz, melyet
évekig észrevétlenül kiváj az ár, míg aztán a legelésző kecske könnyü
lába alatt dörögve leszakad.

*

A boltosok igen sokáig _kisasszonynak_ nevezték a fiatal menyecskét,
ismerősei pedig a _gyermek-asszony_ névvel kényeztették. Később a _szép
asszonynak_ nevezte az egész város. Végül az _érdekes_ és a _még mindig
szép asszony_ lett a neve. (Az irigyei pedig mindenkor _kacérnak_
nevezték.)

Olga férje megőszült és hosszu szakált növesztett, a hajdani udvarlói
pedig, ezek a szép, vékony aljegyzők és nyalka hadnagyok, idővel kövér
főispánok és törzstisztek, vagy kedvetlen öreg nyugdíjasok lettek. Ha az
öreg urak összeszólalkoztak Olgával az utcán, csodálkozva és
gyönyörködve fordultak utána.

– Nem fog az ilyen asszonyon az idő! Még ma is többet ér a fiatal
gárdánál.

A fiatal urak pedig mosolyogva mondták:

– Valaha nagyon szép lehetett…

Túlságosan divatos ruhákat viselt, hetyke léptekkel járt, a termete
karcsu volt, a szeme pedig csillogott a kacér jókedvtől.

– Ezredes, az istenért, el ne árulja, hogy mióta ismerjük már egymást!

– Ugyan vallja be már egyszer, szép asszony, hogy hány esztendős?

– Mit kiván tőlem, boldogtalan! Tanulja meg, hogy egy asszony annyi
idős, amennyinek látszani tud…

Lámpafény mellett, különösen ha kivágott ruha volt rajta, még királyi
szépség volt. A válla, a karja üde és tiszta volt, mint a márvány, az
arcán pedig kacér gödrök mosolyogtak. Nappal sem mutatott sokkal többet
harminc esztendőnél, ha az ember húsz lépésről nézte. Csak egészen
közelről látszott, hogy a mosolygó gödrök helyén merev ráncokban hervad
az arc bőre.

*

Egy verőfényes délután történt az a nevezetes eset, hogy Olga egy
háromujjnyi vastag, hófehér hajfürtöt fedezett föl a homloka fölött. Egy
éles szúrást érzett a szíve tájékán, a szeme elhomályosult… Az időt
mutató ébresztő óra ezalatt alattomos flegmával ketyegett tovább az
éjjeli szekrényen.

Micsoda ostobaság ez? Hogy őszülhetett meg ilyen hirtelen?

Sok esztendővel ezelőtt, mikor a szép asszony még fiatal volt,
fésülködés közben egy-egy ezüst hajszálat talált a fekete fürtök közt,
amelylyel aztán kacérkodva eldicsekedett. Fiatal asszony korában az ősz
hajszálak szaporodni kezdtek és Olga feljogosítva érezte magát arra,
hogy a természet e különös szeszélye ellen egy hajfestőszerrel
védekezzék, mely szerre nagy előszeretettel alkalmazta az _ártatlan_
jelzőt. Rendesen használta a festéket és csak három héttel ezelőtt
hagyott föl vele, mikor a gyöngélkedése miatt az ágyat kellett őriznie.
Amikor most, ágyából fölkelve, kibontotta vastag haját a tükör előtt,
meggyőződött róla, hogy híres szép haja, amelyre valaha verseket írtak a
poéták, egészen megőszült.

A szürke hajkorona, mely a homlokára símult, egyszerre oly különös,
idegen kifejezést adott az arcának. És most vette csak észre, amit eddig
is láthatott volna, de látni nem akart, hogy a szeme és szája körül száz
apró, alig látható ránc fut össze, mint egy selyemháló rostjai…
Egyszerre valami kegyetlen kiváncsiság fogta el, az a kiváncsiság, amely
egy hóbortos császárt arra ösztönzött, hogy még élve koporsóba feküdjék
és temetést rendeztessen magának. Olga magára zárta a szoba ajtaját és
előkészítette a saját temetését: öreg asszonynak öltözött.

A rizsport lemosta az arcáról, az ősz haját símán hátra fésülte a fején.
Aztán füző nélkül egy régi szabásu, sötét ruhát vett magára, s egy
bársonyszalagos kalapot tett a fejére. Mikor így a tükör elé lépett, az
örökös mosoly megfagyott az ajkán, a szemében pedig könnycsepp
villogott… Óh, a maskara rettenetesen jól sikerült! Öreg asszonynak
akart öltözni, és most látta, hogy öreg asszonynyá lett.

*

Lehetséges az, hogy valaki ünnepelt szép asszonyból minden átmenet
nélkül öreg asszonynyá legyen?

Az asszony ott ült a széken, összekulcsolt kezei közé fogva térdét, és
elszomorodva gondolt vissza elmult napjaira. Az élete _egy_ tavasz volt,
tavasz, amelyet mesterségesen nyujtott ki. Most arcába csapott a
közeledő tél jeges lehelete s ő követelte a sorstól az elmaradt nyarát
és az őszét. Hiszen az élete nem is volt élet, csak előkészület az
életre. Úgy emlékezett, hogy mindig készült valamire, mindig várt
valamit, ámbár jóformán maga sem tudta, hogy mit. Talán valami mesés
boldogságot, amelyről valaha a nevelőintézetben álmodozott és amelynek
reményéről meghidegült, elöregedett férje oldalán sem tudott lemondani.

De hát igazán megöregedett, visszavonhatatlanul? Hátha csak valami
gonosz tréfa az egész, amely ellen tiltakoznia és kétségbeesetten
védekeznie kellene? És megértette, hogy mások is úgy vannak az
öregséggel, mint ő: nem akarják észrevenni. Kacér asszonyok és
vénleányok, akik füzőbe szorítják a formátlan termetüket és kiknek az
ibolyás kalapja alatt ráncos vén arc mosolyog. Fogatlan agglegények,
akik az utcán karonfogva járnak fiatal suhancokkal, és a táncteremben
halálra fárasztják öreg testüket. Milyen nevetségesek ezek az emberek!
És ami a legrettenetesebb: mindegyikük kacagja a többit, de egyikük sem
hiszi el, hogy rajta is kacagnak…

Az utolsó farsangból maradt még egynéhány kinos emléke. Azok a léha
fiatal urak, akik olyan fesztelenül viselkedtek a _még mindég szép
asszony_ társaságában, akiről tudták, hogy jobban megbecsüli őket, mint
a többi fiatal asszony… Miért tűrte el ezt ő, aki különben olyan büszke
volt? Hogy fiatalnak lássék. És miért akart fiatalnak látszani? Hogy ezt
eltűrhesse.

*

Az ajtón kopogás hallatszott, hazajött a férje. Olga ajtót nyitott. Az
öreg meghökkenve mérte végig nejét. Valami változást látott rajta, de
maga sem tudta, hogy mit. A nagy tenyerei közé fogta a szép matrona
tiszta arcát és megelégedetten mondta:

– Milyen szép vagy ma, öregem!

Olga szeliden mosolygott, aztán könnyes szemmel mondta:

– Ezentúl mindig ilyen szép leszek.




Unatkozó asszonyok

Egészen férfias vacsorát rendezett magának az unatkozó két asszony,
pezsgővel és fekete kávéval. A kávéhoz likőrt is ittak. Később
bevonultak a kis szalónba, magukra csukták az ajtókat és letelepedtek a
selyemsátor alá. Malvin végignyujtózott a kereveten, Vilma pedig egy
alacsony, formátlan, de nagyon kényelmes karosszékbe ült.

A villamos lámpákat eloltották, csak a távoli ablakfülkében álló bronz
Glória koszorújában égett két kis izzólámpa, tompa és szomoru fényt
árasztva a szoba túlsó sarkába. Malvin szemét még így is bántotta a
fény. Leeresztette a sátor csipkefüggönyét, amely permetező esőfalként
folyta körül a fészküket.

Malvin, a háziasszony, cigarettára gyujtott; a hamut egy régi, fekete
ezüsttálba verte, mely mellette állott a széles kereveten. Az asszonynak
szabályos, szép és sápadt profilja volt, nyilt, szinte merész tekintetü
szeme.

A másik, Vilma, gömbölyü, szerény, szelid és alamuszi volt; a pezsgő,
amit vacsorára ivott, ellustította és ábrándossá tette.

– Mondd csak, kincsem, – kérdezte Malvin egyszerre, – igazán válik az
urad?

– Válik, – mondta Vilma halkan.

– Látod, ez kedves! Egy esztendőben születtünk, egy farsangon mentünk
férjhez és most a férjeink egyszerre kergettek el.

– A végzet! – sóhajtotta Vilma.

A háziasszony gonosz kacagást hallatott.

– Kényelmes kis fatalista vagy. Hiszen te is megcsaltad az uradat.

– Malvin! – Méltatlankodott a másik.

– Tudnál öt percig őszinte lenni?

– Miért kérdezed?

– Mert eddig még soha sem láttalak őszintének. Még a nevelőintézetben
sem. Én azt hiszem, az ilyen szelid, fehér galamboknak a vérükben van a
hazugság.

– Úgy beszélsz, mintha magad soha sem hazudtál volna még.

– Soha sem hazudtam. Megpróbáltam, de nem sikerült. Undorodom tőle, mint
a szennyes ruhától, nem annyira erkölcsi, mint inkább esztétikai
okokból. Hanem kérdeznék tőled valamit.

– Mit?

– Ugy-e – Dobó Oszkár miatt válik az urad?

Vilma arca lángvörös lett. Jó sokáig küzködött magában. A barátnőjének
cinikus őszintesége végre olyan hatással volt reá, hogy megmondta a
valót.

– Ő miatta.

– Gondoltam… Tulajdonképpen hallatlan szerencséje van annak a szamárnak.
Mert azt tudod, kincsem, hogy az én uram is Dobó miatt válik.

Vilma első pillanatra nyugodtan fogadta ezt a hírt, aztán meggondolta
magát és egyszerre olyan mozdulatot tett, mintha nagy meglepetésében föl
akarna szökni a helyéről.

– Hát téged is megcsalt a nyomorult?

– Ne affektálj, kincsem. Tudtad te azt régen. Különben engem nem csalt
meg Dobó, nekem nem igért semmit és nem is vártam tőle semmit… Dobó nem
is nyomorult, hanem szamár, aki oroszlán hírébe fog keveredni, az ég
tudná, hogy miért… Jámbor csacsi, akinek oroszlán-tehetsége nincs, még
csak tisztességesen bömbölni se tud… Véletlen lett híressé, mint az a
bárd, amelylyel lefejezték Stuart Máriát.

Kissé haragos lett, miközben Dobóról beszélt, csakhamar azonban
elnevette magát és bizalmaskodni kezdett.

– Te, – most magunk közt vagyunk! – Miért csaltad meg tulajdonképpen az
uradat?

Vilma nem válaszolt, csak szomorúan bólintgatott a fejével.

– Szerelmi házasság volt a tietek?

– Az volt.

– Az urad jól bánt veled?

– Az uram bolond volt.

– De szeretett?

– Szeretett, bolond módjára.

Most megeredt a nyelve s amit a gyóntatójának nem mondott el, azt a
pezsgő, a fantasztikus félhomály és a bizalmas együttlét hatása alatt
elmondta maliciózus barátnőjének.

– Nagyon szeretett az uram, de éppen ez volt a baja… Nem adtam rá okot
és ő a házasságunk első napjától fogva féltékeny volt és gyanakodó…
Lealázott, megbántott, kétségbeejtett az örökös kémkedésével. Nem
akarta, hogy csinosítsam magamat és dühbe jött, ha emberek közé mentem.
Nincs az a bohózatba való izetlenség, amit el ne követett volna rajtam…

– Példának okáért?

– Feltörte a szekrényeimet, elutazott, hogy hirtelen visszatérjen megint
és megvesztegette a cselédeket…

– A leveleidet is felbontotta?

– Hogyne! Hat hónap előtt kezdett hozzánk járni Dobó, inkább az uram
kedveért, mint az én kedvemért. Hiszen ismered Oszkárt! Jó nevelésü fiu.

– Szamár! Csak folytasd.

– Most már a gyanusításoknak nem volt se vége, se hossza. Ha színházba
akartam menni, akkor találkozóm volt Dobóval…

– A katasztrófáról beszélj! A katasztrófáról!

– Megelégeltem a sok zaklatást és levelet írtam Dobónak. Megkértem, hogy
családi békénk érdekében kerülje a házunkat…

– Ilyen levélre száz férfi közül kilencvenkilenc vallomással válaszol.

– Dobó úr is azzal válaszolt… A levele tele volt szerelemmel,
tisztelettel és lemondással.

– Az előbb azt mondtad, hogy férjed fel szokta bontani a leveleidet?

– Felbontotta! Irtóztató jelenet folyt le közöttünk… Hiába esküdöztem
neki anyám üdvösségére, ő meg volt bolondulva.

Malvin fölemelkedett a kerevetről.

– Megütött? – kérdezte villogó szemmel.

– A nyomorult – megütött!

– És te?

– Én? Tehetetlen haragomban és szégyenemben elmentem…

– Dobóhoz?

– Hozzá, – mondta Vilma egyszerüen. Elhallgatott, csak nagysokára
jegyezte meg: – Megütött – ok nélkül… Jól van – hát adtam neki okot! Az
én helyzetemben te is így cselekedtél volna, Malvin.

Malvin megint végignyult a kereveten. Később csendesen megszólalt:

– Te, Vilma! Ha divatban volna még a hűtelen asszonyokat megégetni,
akkor két kezemmel hordanám máglyádra a rőzsét.

– Te? Ezt te mondod nekem?

– Én mondom. Pedig én is megcsaltam az uramat, ugyanazzal a szamárral…

– A te urad nem volt féltékeny?

– Sokkal tökéletesebb gentleman volt, minthogy ilyen gyöngeségei
lehettek volna. Ha észrevette, hogy valamelyik fiatal urat kitüntettem a
többi közül, rögtön meghivta a házunkba…

– De hiszen ez nagyon kellemes állapot!

– Nagyon kellemes. Ő maga is nagyon kellemes ember volt, az uram, –
udvarias, gyöngéd, tapintatos… Szenvedélyesnek, haragosnak soha sem
láttam…

– És szeretett?

– Mindig jó volt hozzám. Tulajdonképpen úgy bánt velem, mint egy
elkényeztetett gyermekkel. Már alig mertem a műcsarnokban megdicsérni
egy képet, vagy az utcán egy lovat, attól kellett tartanom, hogy másnap
elhozza nekem.

– Megcsalt, ugy-e?

– Nem tudom. Azt hiszem, hogy nem. Esténkint elment mindig hazulról; ő
azt mondta, hogy a kaszinóba megy és meglehet, hogy tényleg oda is ment.
Egy időben észrevette, hogy unatkozom egyedül és attól kezdve velem
töltötte az estéket. Olyan udvarias volt és tapintatos, – nem
fogadhattam el tőle ezt az áldozatot és magam kértem, hogy menjen megint
a kaszinóba.

– Mi lett aztán?

– Semmi. Csak gondolkozni kezdtem egy nap és azon vettem észre magamat,
hogy az én életem olyan sima és egyenes, mint a vasuti sín. Haladok és
az egyforma napok úgy maradnak el mellettem, mint a távíró-oszlopok,
vénülök és előre tudom, hogy milyen lesz az út közepe és a vége. A vége
az lesz, hogy megérkezem az utolsó stációmra, ott harangoznak egyet,
aztán örök időkre beállítanak a magazinba. Ennyi az egész.

– Pedig nem úgy lett, vasuti szerencsétlenség jött közbe.

– Igen, vonatkisiklást rendeztem, mert meggyülöltem azt az örökös
döcögést…

– De Dobó Oszkár!

– Ő volt a bárd, amelylyel én, a megfordított Stuart Mária, lenyakaztam
magamat. Nagyszámu udvarlóim közt ő volt a legostobább és
legneveletlenebb, tolakodásával a legbékésebb férjet is dühbe hozhatta
volna.

– Jó nevelésü, szerény fiunak ismerem.

– Most már az, én neveltem ki ennyire… Elkövettem mindent, hogy a
férjemet féltékenynyé tegyem. Kétségbeesett makacssággal ragaszkodtam e
rögeszmémhez, mert úgy képzeltem, hogy ekkor minden másképp lesz… Az
uram féltékeny lesz, nem fog olyan hófehér és kőkemény plasztronokat
viselni. Dobót ki fogja dobni, velem házsártoskodni fog, talán meg is
fog ütni… Akkor aztán jó dolgom lesz…

– Ha megütött?

– Nem, – ha megbocsátottam neki az ütést…

– És nem sikerült?

– Hiába volt minden. Vérlázítóan kacér voltam, szemtelenül kacér voltam
– ő mindvégig kifogástalan és udvarias maradt.

– Bolond voltál, Malvin.

– Keserűségemben rendeztem aztán a vonatkisiklást, amelyért megindult a
válópör.

– Hogyan tudta meg az urad?

– Magam mondtam meg neki.

– És ő?

– Akkor is tökéletes gentleman maradt… Kedvesem – mondta – óhajtanám, ha
mellőznők a botrányt. Majd kigondolunk valami tisztességes okot a
válásra, az anyagi kérdések tisztázásánál pedig számítson az én
előzékenységemre… Másnap fogadóba költözött, a lakás – mint látod –
nekem maradt…

– Nem sajnálod, amit tettél? – kérdezte kis szünet után Vilma.

Malvin hevesen rázta meg a fejét.

– Semmit sem sajnálok! Megcsaltam és ő még csak meg sem ütött – micsoda
férj az ilyen? Aztán jobb így, mint örökké a sineken haladni…

– Malvin, – mondta Vilma – Malvin, te megérdemelnéd, hogy megkövezzenek!

A háziasszony megint végignyúlt a kereveten s mindaketten mély
hallgatásba merültek. A szomszédszobában fölrezzent a kanári madár és
félálmában halkan csicseregni kezdett.




Katalin és Kata

Egy verőfényes tavaszi reggel történt, hogy Kata, mikor Katalin hercegnő
kidugta bolyhos szőke fejét az ágy függönyei közül, kezében két hosszu
selyemkeztyüvel, letérdepelt az ágy előtt levő szőnyegre. A hercegnő jó
ideig meghökkenve nézte a keztyüt.

– Minek az, Kata?

– A fenség harisnyái.

– Lelkem, én nem vagyok majom, hogy keztyüt viselhessek a lábamon…

Kata most vette csak észre végzetes tévedését. Az arca lángvörös lett,
aztán hirtelen lehajtotta fejét az ágy szélére és szégyenében elkezdett
keservesen sírni. A hercegnő maga is megszeppent a Kata szeméből patakzó
könnyártól és csitítgatni kezdte a komornáját.

– Ne sírj, druszám, – ha éppen akarod, fölveszem a keztyüt a lábamra.

Kata, ámbár a hercegnő körül ő végezte az összes bizalmas szolgálatokat,
nem ment cselédszámba, hanem kivételes helyet foglalt el a hercegi
udvartartásban. Az udvarhoz tíz esztendővel ezelőtt került, mikor
édesatyja, a szegény bányamunkás, harmincadmagával ott veszett a
bányában. A rémes eset híre akkoriban eljutott a hercegi kastélyba is és
a kis Katalin hercegnő, hallgatva jó szíve szavára, az egyik
bányász-árvát játszótársul maga mellé vette. A játszótársból később
komorna lett és a komorna kifogástalanul végezte szolgálatát mindaddig,
míg egy nap a fenség csinos lábát keztyübe nem akarta bujtatni.

E naptól kezdve Katán a szórakozottság aggasztó szimptomái mutatkoztak.
A sok közül elég lesz még egy példát említenem. A hercegnő egyszer a
parkba készült és a lépcsőről visszaküldte Katát, hogy hozza utána a
japáni napernyőjét. Ő fensége jó negyedóráig várakozott a lépcsőn, a
lenge öltözetü homokkő Herkules lábánál. Végül megunta a félisten
társaságát és Katája keresésére indult. Katát ott találta a fehér szalón
erkélyén, amint kipirult arccal délfelé tekintett és a japáni
napernyővel a várkert százados bükkfái felé integetett. Mikor úrnője a
vállára tette kezét, Kata halálra rémült és megint sírva fakadt, a
hercegnő minden kérdésére pedig csak újabb könnyárral válaszolt.

A probléma megoldása különben nem váratott sokáig magára. Mikor Katalin
hercegnő félórával később a kert bükkfái alatt sétált, egy vadászruhás
fiatalemberrel találkozott össze. A hercegnő elcsudálkozott, hogy a
kertben idegen ember jár, még inkább elcsudálkozott azonban, mikor az
idegen levett kalappal megállott előtte és krétafehér arccal dadogta:
Fenség! fenség!

– Mit akar tőlem?

Az idegen kuszált beszédéből megérthetett annyit, hogy Farkas Sándornak
hívják, hogy gyakornok a hercegi erdőhivatalnál, hogy szereti Katát,
hogy továbbá Kata őt viszont szereti és hogy ezért leste meg Katalin
fenségét reggeli sétáján, hogy megkérje tőle Katája kezét…

A hercegnő, mikor később Katának elmondta ezt az élményét, egy
sajnálatos germanizmussal élt, mondván: – Mikor az az ember így
megfogott a kertben, egészen paff voltam!

Majd perelni kezdett komornájával.

– Miért nem szóltál te nekem erről?

– Ő is akarta, hogy én szóljak, – de én megmondtam neki, hogy meghalok
inkább…

– És ha nem adlak hozzá?

– Óh, fenség, akkor meghalok!

Kata – ujabb szokásához híven – megint sírni kezdett és Katalin hercegnő
szintén közel volt a síráshoz. Szívét anyai aggodalmak szállták meg.

– De hát legalább becsületes ember az a hogy is hivják?

– Oh, fenség, hát nem látta az arcát?

– Igazad van, Kata, becsületes embernek kell lennie… Nyilt, barna arca
és őszinte kék szeme van… Jól megnéztem ám!

Estebédnél a hercegnő óvatosan szóba kozta a szülei előtt Kata
kiházasításának kérdését, és mivel ötletét felsőbb helyen tetszéssel
fogadták, boldogan sietett vissza komornájához.

Kata elsápadt a nagy boldogságtól és némán csókolgatta Katalin kezét.
Aztán még éjfélutánig elbeszélgettek a kis szalónban. A csillár lámpáit
eloltották, csak a velencei tükör üvegrámájában égtek a villámos rózsák,
bágyadt fényük pedig átszűrődött a csipkefüggönyökön. Katalin fehér
pongyolában telepedett a sátoros kis kerevetére, Kata pedig úrnője
lábainál helyezkedett el, a vastag szőnyegen.

– Kata, – hát nagyon szereted?

– Nagyon szeretem!

– Mondd meg, milyen az, ha az ember szerelmes?

– Én Istenem, hát különös… Az ember mindig ő reá gondol, aztán olyan
édes szédülést érez és éjjel nem tud aludni… Olyan szomoru boldogság ez,
hogy az ember szeretne sírni örömében…

– És mikor ismerted meg? Hogy kezdődött? Tudni akarok mindent!

Kata híven elmondott mindent. Egy erdei kiránduláson ismerte meg, aztán
a hivatalnokok bálján látta megint. Aztán az erdőben látták egymást,
majd a kertben…

– Írtatok egymásnak?

– Írtunk egymásnak.

– Szerelmes leveleket?

– Hát persze – szerelmes leveleket…

A hercegnő sokáig elgondolkozott, majd halkan mondta:

– Kata, most valami nagy dolgot kérdezek, – füllentened nem szabad…
Megcsókolt?

Kata ajkaival némán szorongatta a hercegnő kezét. A hercegnő pedig
csillogó szemmel hajolt hozzá:

– Mindent el fogsz nekem mondani! Megcsókolt?

A homály bátorságot adott Katának. Bevallott mindent. Megcsókolták
egymást, – egyszer, tízszer, százszor… Ki tudná azt számon tartani? Az
erdőben, a kertben.

A két leány még félóráig együtt volt, némán és mozdulatlanul egymáshoz
símulva. A tükör szines rózsái sötét tüzben csillogtak, de a szobát nem
tudták megvilágítani. Katát egészen elkábította a boldogsága. Katalin
hercegnőt pedig valami édes, bánatos sejtelem fogta el.

*

Két esztendő mult el azóta.

Farkas Sándor erdész úr egész nap künn veszekedett az erdőkerülőkkel és
mikor alkonyatkor hazaért a cselei erdészlakba, maga mondta, hogy
fáradt, mint a kutya és éhes, mint a farkas. Kata – aki időközben szépen
nekigömbölyödött – csinos szabásu háziruhában jött eléje.

– Füh, de elegántos vagy! – mondta az erdész, megcsókolva felesége fehér
nyakát.

Kata előkelő tartózkodással fogadta a férje konfidenciáját.

– Délután itt volt a fenség, – mondta később.

– Ördögöt? – csodálkozott az erdész. – Azért vagy ma olyan finom?

– Azért jött, hogy megcsókolja a keresztfiát és hogy elbúcsúzzék tőlem.
Képzeld, engem is megcsókolt!

– Be kár, hogy nem voltam itthon! Ha már benne volt a csókolózásban,
talán nekem is kijutott volna…

Kata, aki az udvarnál nevelkedett, lojális megbotránkozással
hallgattatta el a férjét.

– Igazán szemtelen vagy!

Az erdész időközben elnyúlt karosszékében és egy erélyes perdítéssel a
térdére ültette feleségét.

– Aztán miért búcsuzik a kis fenség?

Kata most már végleg kilépett előkelő tartózkodásából és kényelmesen
elhelyezkedett az ura ölében.

– A jövő héten elviszik a Fridolin herceg székvárosába… Ott tartják meg
a lakodalmat…

– Hát mégis elveszi a herceg? Hiszen egy félévig azt beszélték, hogy
felbomlott az eljegyzésük…

– Bolond beszéd! Hogy bomlott volna föl? Csak akadályok merültek föl,
amelyeket el kellett hárítani az útból…

Az asszonykán most már erőt vett a pletykázó kedve és töviről-hegyéről
elmondott mindent a férjének.

– A hercegnek van egy énekesnő szeretője… Tavaly megigérte a szüleinek,
hogy szakítani fog vele és eljött ide, hogy megkérje a Katalin hercegnő
kezét… Otthon azonban megint meggondolta magát és visszatért
énekesnőjéhez… A herceg és apja közt akkoriban viharos jelenetek folytak
le, de a jó Fridolin makacskodott és nem akart többet tudni a
menyasszonyáról… A két udvar akkor elhatározta, hogy az esküvőt
bizonytalan időre elhalasztják, míg a herceg ráun a kedvesére… Most, –
úgylátszik, – ráunt…

– És ismeri Katalin hercegnő ezt a szép históriát?

– Hogyne ismerné, mikor én is ismerem… Az ujságok is kiírták már…

– És mégis hozzámegy Fridolin herceghez?

– Barátom, te kissé ostoba vagy! Azt hiszed, a hercegeknél is úgy járja,
hogy: szeretlek – elveszlek? Fridolin herceg királyi vérből való és
rokonságot tart három nagyhatalommal…

Az erdész gondolkozni kezdett.

– Ugyan melyik az a Fridolin herceg? Tavaly vadászott nálam egy egész
csapat nagyúr… Volt köztük egy epésképü, hirtelenszőke, egyik cigarettát
a másikon gyújtotta meg, a feje pedig olyan furán mozgott, mintha a
Vitus-táncot járná…

– Az, az! – mondta Kata.

– És annak odaadják ezt a mi orgonavirágunkat?

Kata nem válaszolt.

– Mit szólt a hercegnő a porontyunkhoz? – kérdezte később az erdész.

– Mikor megcsókolta, a szeme tele volt könynyel. Azt mondta: – A
keresztfiamat sem fogom többet látni! Föl akartam vidámítani és az új
székvárosáról beszéltem… Szép város, – mondta a hercegnő, – de sokszor
ködös. És én úgy irtózom a ködtől! Úgy irtózom!

Az asszony közelebb huzódott a férjéhez és az arcán meglátszott a
csöndes, önző öröm, hogy nem született hercegnőnek.




A marathoni ütközet

Az aranybulla 1222-ben kelt, a mohácsi vész 1526-ban volt, Luther Márton
1483-ban született, Amerikát 1492-ben fedezték fel, a szatmári békét
1711-ben kötötték meg, a westfáliai békét ellenben már 1648-ban. Hanem
hogy a marathoni ütközet mikor volt, azt igazán nem tudom.

Pedig szó volt róla a gimnáziumban. Sőt tisztán emlékszem az ütközet
egyes részleteire. Forró nyári nap volt, az osztályteremben egy kövér
dongó zümmögött, a nyitott ablakon át egy gőzgép sistergése hallatszott
a közeli pályaudvar felől. A fiúk egyrésze nyitott szemmel szundikált,
csak hátul mozogtak egy kicsit: az öregek huszonegyeztek. Én
mozdulatlanul ültem a padban, a tisztesség kedveért hébe-korba egy-egy
lelkes pillantást vetettem a szegény Török páterre, közbe meg Jókai Mór
_Új földesur_-át olvastam a pad alatt. A szegény Török páter hevesen
gesztikulálva járt fel-alá a dobogón, kétségbeejtően fisztulázó hangon
magyarázva a marathoni ütközetet. Ilyenkor nem látott és nem hallott
semmit. Ha belemélyedhetett a klasszikus kor történetébe, olyan volt,
mint a szerelmes fajdkakas.

Mikor óra végén csöngettek, én már elkészültem az _Új földesur_-ral, de
a szegény Török páter még nem végzett a marathoni ütközettel.

– Athéne százkilencvenkét vitéz harcosának élete árán vásárolta meg e
diadalt, mely dicsőségének babérkoszorújában mindenkor a legszebb levél
maradt…

Nem engedtük tovább beszélni, fölemelkedtünk a padokban és kórusban
kiáltottuk: Dicsértessék a Jézus Krisztus!

– Mindörökké ámen! Majd a jövő órán folytatjuk.

Az érettségi vizsgálaton megint szóba került a marathoni ütközet.

Megkérdezték tőlem az aranybullát, a mohácsi vészt, Luther Mártont és
Amerikát. Mindent tudtam.

– Talán elég is lesz már? – vélekedett az igazgató, kérdő pillantást
vetve a főigazgatóra.

– Még csak a marathoni ütközetet, – mondta a szegény Török páter,
könyörgő pillantást vetve a főigazgatóra.

Engedtem a főigazgatónak egy másodpercnyi időt, hogy nyilatkozzék. Nem
nyilatkozott és én kétségbeesett vakmerőséggel kezdtem hadarni:

– E diadal, melyet Athéne százkilencvenkét vitéz harcosának élete árán
vásárolt meg, mindenkor a legszebb levél maradt dicsőségének
babérkoszorújában…

Aztán egyszerre köhögési rohamot kaptam, fuldokolni kezdtem és nem
tudtam tovább beszélni. (Ha kellett, hideglelést és lázt is tudtam
magamnak szuggerálni, – ilyenkor, a pillanatnyi szükséghez képest,
lángolt a fejem, vagy vacogott a fogam.)

A főigazgató korholó pillantást vetett a szegény Török páterre, az
igazgató pedig diadalmaskodott.

– Elég lesz már!

Leültem, szelid megadással, mint egy martir. Az arcomról ezt olvashatták
le: Óh jaj nekem, miért nem mondhatom végig a marathoni ütközetet? A
szívem pedig cigánykerekeket hányt örömében, mert érettnek éreztem
magamat és mert tudtam, hogy ezentúl már kávéházba szabad járnom és
senkinek sem lesz joga megkérdezni tőlem, mikor lesz a marathoni
ütközet.

Mikor fölkerültem az egyetemre, igen sok kérdést intéztek hozzám.
Megkérdezték tőlem, hogy tudok-e billiárdozni és hogy értek-e a
tarokkhoz? Majd azt tudakolták tőlem, hogy tudok-e vívni és hogy a
kereset tárgyát tevő váltót én írtam-e alá? A marathoni ütközetről soha
sem volt szó. Csupa olyan kérdésekre kellett megfelelnem, amelyre nem
oktattak az iskolában.

Évek multán, egyszerre, mikor már azt hittem, hogy a világ egészen
megfeledkezett a marathoni ütközetről, meglakoltam ifjukori vétkemért.
Elmondom, hogyan.

Bebarangoltam a görög szigettengert, aztán Athénbe mentem. Fenn a hegyen
van az Akropólisz fantasztikus romvára, márványbástyáinak és titáni
oszloplabirintusának ékesen szóló némaságával, – lenn a város,
gipsz-Zeusokkal ékesített házainak és héroszok nevére elkeresztelt poros
utcáinak semmitmondó lármájával.

Az egész szigettengeren végig kisért egy bájos kisértet, miss Kant.
Senki sem ismerte, azt sem tudták, honnan jön, nem is mondta, hová megy.
Egyedül utazott, imádásra méltó energiával törve magának utat a kikötők
csőcseléke közt és mosolygó önzéssel ütve villáját az ebédlőasztalok
pecsenyés tálaiba. Szemüveget viselt – rendes körülmények közt én is
rettenetesnek találom ezt a szerszámot egy nő orrán, – miss Kant a
szemüveget is kedvesen tudta viselni. Különben karcsu, izmos és szőke
volt, a szeme jéghideg és okos, de a szája, ez a viruló, kivánatos száj,
rácáfolt a kék szemére.

Úgy látszik, hogy ugyanegy utat tettünk meg, különböző vonalakon, mert
többször is összetalálkoztunk egymással, majd újból elvesztettük egymást
szem elől. Később, ha az induló hajó födélzetén megismertem az ő csinos
bőröndjeit, gyerekes öröm fogott el; ha pedig kiszálltunk valamelyik
kikötőben, mindig kissé elszomorodtam. Heine ezt az országút poézisének
nevezi.

Miss Kant tudhatta, hogy egy magánosan utazó nőnek nem szabad
ismeretséget kötni. A hajóstiszteken kívül senkivel sem állott szóba.

Mikor az _Oreste_ megkerülte velünk a Matapan-fokot, a tavaszi szél
hosszu hullámgátat sodort elénk; a hajó erősen mozogni kezdett, miss
Kant elszédült mellettem a födélzeten, de mikor feléje nyujtottam a
kezemet, gőgösen végigmért és szó nélkül lement a kabinjába. Nem is
láttam többet, csak a Pireuszban, mikor a danaida fiakkeresekkel
alkudozott.

És miss Kant most egyszerre itt állott megint mellettem, az akropóliszi
Nike-templom márványlépcsőin, mely templomot a marathoni ütközet
emlékezetére építették Perikles korában. Most sem vett tudomást rólam.
De a tolakodó franciáról sem, aki ott leselkedett a Parthenon oszlopai
közt és aki már az _Oreste_-n is megvesztegette a szolgákat, hogy az
asztalnál miss Kant oldalán adjanak neki helyet.

Mondom: miss Kant ott állott mellettem. A szemüveget a kezében tartotta
és elgondolkozva nézett a ködös messziségbe. A szél kissé szétkuszálta
homlokán a hajat, arcán, melyet a gőg különben kissé merevvé tett, most
egy lágy, asszonyias vonás mutatkozott.

Egyszerre az a biztos, erős meggyőződés vert bennem gyökeret, hogy miss
Kant most azon gondolkozik, miképpen szólítson meg engem. Megunhatta az
örökös zárkózottságot, szeretne egy óráig megint asszonynyá lenni.
Szeretne egypár bókot vagy léhaságot hallani…

A púpos vezető hadaró hangon magyarázta a tájékot.

– Odaát látják a Nimfák hegyét. A másik oldalon, az a kék hegycsúcs, a
Pentelikon, mely márványbányáiról híres.

– És mi van azon túl? – kérdezte miss Kant.

– Azon túl megint tenger van, a marathoni öböl, ott folyt le a híres
marathoni ütközet.

A marathoni ütközet? Erre már nekem is meg kellett szólalnom. Félig a
vezetőhöz fordulva mondtam:

– E diadal, melyet Athéne százkilencvenkét vitéz harcosának életével
vásárolt meg, mindenkor a legszebb levél maradt dicsőségének
babérkoszorújában…

Miss Kant ekkor hirtelen hozzám fordult. Egy pillanatig mosolyogva
tekintett a szemembe, aztán szelid, kissé fátyolozott hangon kérdezte:

– Oh uram, mikor volt a marathoni ütközet?

A marathoni ütközet! Ha az aranybullát kérdezte volna, vagy a mohácsi
vészt, vagy Luthert, vagy Amerikát: minden jó lett volna… Hanem éppen a
marathoni ütközetet kérdezte! Az iskola füledt levegője járt megint
eszemben, a szegény Török páter fisztulás hangja, a távolból sistergő
lokomotiv és az _Új földesúr_, – aztán valami csodálatos
gondolattársulás által okozott szuggeszció következtében köhögési
rohamot kaptam, fuldokolni kezdtem és nem tudtam beszélni…

A miss rémülten nézett rám, a vezető pedig ijedten ütötte a hátamat.
Attól félt, hogy itt halok meg a Nike-templom lépcsőin, mint a marathoni
ütközet százkilencvenharmadik áldozata.

Mikor magamhoz tértem, miss Kant már a Parthenonnál járt, mellette
léptetett a francia. A francia élénken beszélgetett, – nem tudom, hogy a
marathoni ütközetet magyarázta-e neki, – miss Kant pedig mosolyogva
hallgatta szavát.

Én ekkor elhatároztam, hogy most már soha sem fogom megtanulni a
marathoni ütközetet. Miss Kant iránt való kegyeletből üresen hagyok egy
helyet az emlékezetemben; olyan lesz ez, mint Deák Ferenc helye a
budapesti képviselőházban.




Janka kisasszony

Nánay Janka Lotte jelmezében jelent meg a kevei urak nyári bálján. A
kosztüm korhű volt, korhű a nagy bébékalaptól kezdve egészen a keresztbe
kötött cipőszalagig, csak a Janka arca nem volt korhű. Ez a józan, okos
arc, maliciózus szemével és szkeptikus mosolyával, nagyon magán viselte
a század régészeti bélyegét és sehogysem illet a szentimentális
jelmezhez.

A bált az idén is a jerinai parkban tartották meg. Mikor alkonyatkor a
párok az első négyeshez sorakoztak, Janka vagy féltucat kosarat osztott
szét tisztelői közt, aztán felmászott a Bimbószobor márványtalpára és
onnan nézte a táncot. Bimbó tudvalevőleg a gyorslábu Gyöngyöm leánya
volt. A jerinai kegyelmes úr nagy tisztelője volt Bimbónak és mikor a
jeles kanca a hamburgi derbyn kitörte a nyakát, ezt a szobrot állította
emlékének, két szomorú fűz közepett.

Nánay Janka tehát a bronz-ló két első patája közt ült, meglehetős merész
helyzetben és cipőjesarkával a márványon dobolva, kimondhatatlan
unalommal nézte a táncot. Mikor később elásította magát, odaát a
büffénél valaki szintén ásított. Lisztes arcu pierot volt, pries helyett
nagy japáni legyezőt tartott a hóna alatt. Janka állhatatos
pillantásainak az lett az eredménye, hogy a pierot monoklit keresett elő
és lassan közeledett feléje. Most már fölismerte benne Pogány Gyulát. Ő
sem táncolt, bár külön e bálra hozatták le a magas Tátrából, ami –
tekintettel arra a szép asszonyra, akinek ott élet-halálra udvarolt –
nem volt éppen könnyü dolog. Valami cinikus szeszélye vihette reá, hogy
férfias szép arcát belisztezze és hatalmas termetét ebbe az idétlen
jelmezbe bujtassa.

– Jó helyet kerestél ki magadnak, hogy megbámultasd a lábaidat, – mondta
Pogány.

Már megszokta, hogy Nánay Jankával ilyen hangon beszéljen. Janka vállat
vont.

– Harminchatos számu cipőt viselek, Bojtárné lába két számmal kisebb…

A kevei familiák mind rokonságot tartanak egymással és ezért, kezdve a
jerinai grófoktól egészen a legendi hétszilvafásokig, össze-vissza
tegezik egymást. Tulajdonképpen csupa rokon volt a bálon is, kivéve azt
a pár katonatisztet, akit a fiatal gróf hozott magával a svadronjától.

– Ha föl akarsz ide kapaszkodni, adok egy kis helyet, – mondta a leány.

Mikor Pogány mellette ült és most már négy cipősark verte a
Boccaccio-négyes taktusát, Janka cigarettát kért szomszédjától.

– Nem szívnánk el egy békecigarettát?

– Igaz, hiszen mi tulajdonképpen haragosak volnánk?

Két évvel ezelőtt vesztek össze, valami vidéki lóversenyen. Pogány
akkoriban egy kicsit udvarolt is Jankának. Hanem az összetűzés okára már
egyikük sem emlékezett.

– Szabad neked dohányoznod? – kérdezte a fiatalember, cigarettás dobozát
keresve elő, amelynek ezüstfedelén zománcos ballerina pompázott.

Janka keserűen mosolygott.

– Hogyne! Nekem két év óta minden szabad.

Két év előtt halt meg az édesapja, egy eladósodott katonatiszt. Azóta a
nagynénjénél élt a jerinai kastélyban.

– Miért nem táncolsz tulajdonképpen? – kérdezte később Pogány.

– Mert a táncot ostobaságnak tartom.

– Ugyan? Pedig magad is híres táncosnő vagy.

– Óh igen, nekem minden ostobasághoz van tehetségem. Hanem amióta
először megkérdeztem magamtól, hogy mire való a tánc, már csak elvétve
járom a bolondját… Két emberfia összeölelkezik, aztán végigugrál a
homokon… Ezt csak azért hozták divatba, hogy két félig idegen ember
összeölelkezhessék… Ha valakivel meg akarom magamat öleltetni, akkor
táncolok vele, de különben nem, azt már nem teszem, hogy sorra
öleltessem magamat az egész világgal, csakhogy egyvalaki, az igazi is
sorra kerüljön… A Bojtárné már másképp gondolkozik.

A nyalka Bojtárné ott táncolt előttük. Az öreg alispán volt a párja,
hanem egy főhadnagy a szomszédja. Az alispán karján forgott, hanem a
szeme a huszár pillantását kereste. Ezek a szomjas pillantások határosak
voltak a tettlegességgel…

– Én azt hiszem, – folytatta elmélkedését Janka, – Bojtár Béni nagy
szamár lehet!

– Mit tudsz te ehhez?

Janka félvállról nézte végig a pierot, majd szárazon mondta:

– Ugyan ne affektálj! Huszonhárom éves korában mindent tud az ember, még
ha véletlenül kisasszony is az ember!

Pogány halkan nevetett. Ez a Nánay Janka különben mindig különös gyermek
volt. Azelőtt híres volt a lármás jókedvéről meg a kacérságáról, ujabb
időben pedig a cinikus őszinteségéről. A fiatal urak nagyon szerették,
de az asszonyok ki nem állhatták. Talán csak azért nem, mert főleg velük
szemben adta a rosszkor megszólaló enfant terrible-t. A fiatal urak
sorra udvaroltak neki, – ezen keresztül kellett esniök, mint a
bárányhimlőn, – komoly kérője azonban máig sem akadt. Más okból sem, de
azért sem, mert szegény leány volt…

Janka összecsapta a legyezőjét, keskeny ajkán mosoly futott végig.

– Tudom, hogy mi jár a fejedben! – mondta.

– Ugyan?

– Azon gondolkozol, hogy nem szeretnéd, ha én lennék a feleséged?

Pogány körülbelül találva érezhette magát, mert nagyon szabadkozott.

– Janka, mi jut eszedbe!

– Sohse mosakodjál előttem! Tudom, hogy nemcsak te vagy így velem, a
többiek is így vannak… Egyideig udvarolgattok nekem, elmulattok velem,
mert olyanféle vagyok, amit ti a kaszinótokban jukker-leánynak neveztek…
Kényelmesnek találjátok a társaságomat, mert fabatkát sem adok a
legszellemesebb bókra és igénytelen jó cimbora tudok lenni… De éppen ez
az én bajom! Nekem csupa jó cimborám van a férfiak közt, szerelmesem még
egy se volt. És ha valaki többet érez irántam a jóbarátságnál, akkor úgy
végez velem, hogy elgondolja: milyen kár is, hogy ez a tűzről pattant
kis teremtés nem menyecske! Pompásan lehetne neki udvarolni, csak volna
neki férje! Valami jó öreg mamlasz, mint Bojtár Béni, – mi?

Janka kihívóan mutatta a fogait, majd hirtelen elkomolyodva rázta a
fejét.

– Pedig nem úgy van, – én jobban ismerlek titeket is. Ha asszony volnék,
sem kellenénk egymásnak… Ti az asszonyban is jobb szeretitek az alamuszi
fajtát, aki úgy tud mosolyogni meg pillantani, mint ez a Bojtárné…

Szokása szerint száraz, gúnyos hangon beszélt, de Pogány mégis úgy
érezte, mintha a mellette ülő leány lelkét végtelen szomorúság töltené
el. Bizalmas mosolylyal mondta hát:

– Megállj, Janka, majd másképp beszélsz te is, ha elérkezik az a
bizonyos valaki… Az igazi!

A leány fitymálva mérte végig.

– Ej, el akarsz csitítani, mint a síró gyereket? Barátom, én nem hiszek
már semmiben. Óh, a szerelem sem egyéb természeti ösztönnél, akár az
éhség. Az okos ember le tudja küzdeni az éhséget, ha bolondgombát
tálalnak föl neki, – miért ne tudja leküzdeni a szerelmét is? Egyszer
azt hittem, hogy szerelmes vagyok. Valami névtelen emberbe, valami
írófélébe. Az is csak azért szeretett belém, mert nem ismert. Ha ismert
volna, ő is beállott volna jó cimborámnak… Csak látott messziről, a
jockey-klub páholyában vagy lawn tennis-nél a grófokkal. Tudta, hogy
leánya vagyok Nánay tábornoknak és unokája a kegyelmesnek, azért is
szeretett tán belém… A többit nem mondom el. Hanem a vége mégis az lett,
hogy kétfelé mentünk és érintetlenül hagytuk a bolondgombát az asztalon…
Egyikünknek sem lett komolyabb baja, pedig én azt képzelem, hogy
komolyan szerettük egymást… Olyan simán ment a dolog! Akkoriban így
kezdődött a legkedvesebb versem: És sírok, mert már semmim sincs, amért
sirhatnék… Ej, én nem hiszek már semmiben, mert nekem az egész mindenség
bliktri!

A négyes véget ért és Nánay Janka leszökött ülőhelyéről.

– Azt hiszem, keringőt fognak most játszani?

– Mégis táncolsz?

– Táncolok. Épp az előbb láttam bejönni Horkay Istvánt…

– Ezzel szívesen ölelteted meg magadat?

– Nem éppen, de nem szeretnék vénleány maradni, a néni kedveért sem. Nem
hiszem ugyan, hogy Horkay főkötő alá hozna, de nem akarom, hogy rajtam
múljék.

– Mennyire vagy Pistával?

– Eleintén nagyon udvarolt, de most már nem küldöz virágokat és tízszer
is mondja napjában, hogy nagyon szeret. Az egész világ előtt mondja…
Rossz jel, ő is kezd már a jó cimbora stádiumba lépni…

Janka azzal a tánchely felé ment. A pierot utána nézett és ilyesmit
gondolt magában:

– Szeretném, ha Horkay elvenné ezt a tűzről pattant leányt… Pompás
menyecske lenne belőle, Pistából meg jámbor, öreges férj.




Miért halt meg Izaura?

A nagybátyám kisleányát, a Luca hugomat, nemrégiben könnyek közt
találtam. Az ablakfülkében ült, a csipkés függöny mögött, az alacsony
zsámolyon. Erősen csuklott, csinos szeme könnyben úszott, a szája szélén
pedig ott vonaglott a bánatos keserűség. Egy kövér kis Niobe, aki
elmerült, szinte fölolvadt bánatának mérhetetlen oceánjában.

E látvány nem lepett meg túlságosan. Ismerem a mi Lucánkat. Láttam én
már Lucát fölbontott hajjal és jajveszékelve futkosni a házban, mikor a
szakácsné a forró vasalót ráejtette a pettyes macska farkára. És
hallottam Luca szívrepesztő zokogását, mikor a kanárija csömört kapott a
kendermagtól és világgyülöletében fölfujta magát golyóbissá.

Azt hiszem, Luca egészsége megkivánja, hogy egyszer hetenkint alaposan
kisírja magát. Ha egyéb jogcíme nincs a síráshoz, akkor előkeresi a régi
képes lapokat és – nem tudom hányadszor! – elolvassa a mexikói császár
utolsó óráit, vagy az Elba hajó elsülyedését.

Érzékeny lelke különben nem akadályozza meg Lucát abban, hogy asztalnál
hatalmas étvágyat fejtsen ki, a fiúkkal pedig hébe-korba keményen össze
szokott perelni. Ezt, persze, csak mellesleg mondom.

Mondom, az ablakfülkében könnyek közt találtam Lucát. Nem is kérdeztem,
rögtön tudtam, hogy az a piros kötésü könyv ríkatta meg, melyet a térdén
tartott. Az utolsó lapnál volt. A kezembe vettem a könyvet és átfutottam
az utolsó, rövid fejezetet.


LVII. FEJEZET.

Egy évvel később…

Megint a Roboz-grófok ősi kastélyában vagyunk…

A falusi templom tornyában megint megszólaltak a pünkösdi harangok. Méla
akkordjaik zengő galambok rajaként siklottak el a verőfényben úszó,
virágillatos táj fölött, besurranva a kastély csúcsíves ablakain…

Béke és nyugalom mindenütt! Csak a tengerzöld boudoir bűvös homályában
nem honol a béke, csak a csipkéslevelü pálmák alatt lázban vergődő
karcsu, fehér leány szivében nincs nyugalom… Izaura grófnő! Nem Izaura,
– csak Izaura árnyéka… arca halovány, szinte átlátszó, mint az
almafavirág, ha megcsipte a dér: a csalódás dere…

A harangkongásra fölriadt lázas álmodozásából. Bánatos mosoly jelent meg
finom metszésü ajkán, majd halkan suttogta: Elemér! Elemér!

E pillanatban felpattant az ajtó. A küszöbön napbarnított, utiruhás
délceg férfi jelent meg.

– Izaura! Bocsáss meg! – kiáltotta.

A válasz egy halkan elhaló sóhaj volt. Könnyü, mint a pillangó
szárnylebbenése: Megbocsátok!

– Izaura!

Izaura nem volt többé. Szép lelke a napfényes régiókban úszott…

A kevély férfi térdre vetette magát és keservesen zokogott. Először sírt
életében.

A pünkösdi harangok zúgtak. A Robozok kastélyának rézkupoláján
föllebbent a selyem gyászlobogó, ünnepélyesen és komoran, mint egy óriás
fekete holló…

Pünkösd napja volt… Béke és boldogság mindenütt… Csak odabenn, a
tengerzöld boudoirban, kérdezte a jegesmedvebőrön térdeplő férfi,
szívrepesztő zokogással:

– Miért?

Vége.

Bizony, ez több volt, mint amennyit Luca elviselhetett. Oly szépen
indult minden! Pünkösd, – napfény, – virágillat… Nagyúri parkok –
nyílegyenes platánfasorokkal, márványistenekkel és kupolás kastélyokkal…
Hercegek, őrgrófok és közönséges grófok, akik lovagolnak, száz üveg
pezsgőbe fogadnak és nemesi becsületszót adnak… Aztán ő – Elemér gróf!
Az imént jött haza Afrikából; fél fejjel magasabb a többinél és ha
beszél, kipirul a homlokán a sebhely. „Báró úr, ön gyáva!“ mondja. Vagy:
„Tudok a park végén egy csendes helyet, ott egypár golyót válthatnánk!“
Aztán összetalálkozik Izaurával… A kevély Elemér a jéghideg Izaurával!
Oly ellenséges pillantásokat váltanak és oly hidegen beszélnek, az ember
mindjárt tudja, hogy szeretik egymást. Aztán valami összekoccanás esik
köztük. Elemér elmegy Afrikába, Izaura elmegy a tengerzöld boudoirba, –
Luca pedig mosolyog magában. Mert Luca az anyai szigor dacára is
tapasztalt regényolvasó és tudja, hogy Izaura arca hiába hervad
napról-napra. Elemér gróf egy év mulva, talán éppen pünkösd napján,
vissza fog jönni és aztán kivirulnak ismét a rózsák Izaura grófnő arcán…

Aztán egyszerre, – mi az? Ah, az a bizonyos villamcsapás a tiszta égből!
A szegény Luca rémülten kaparászta a könyv tábláját, hogy nem-e ragadt
oda egypár lap, – aztán megtörve, megsemmisülve, megdermedve süppedt
össze magába. Izaura grófné meghalt! Meghalt, mikor legérdekesebb lett
volna a regény. Meghalt minden szokás és hagyomány ellenére, meghalt
komolyan és visszavonhatatlanul meghalt fájdalmas mosolylyal a finom
metszésü ajkán… És Elemér gróf most ott térdepelt a tengerzöld
boudoirban, Luca pedig az ablakfülkében és mindaketten zokogva
kérdezték: miért? Alighanem most értették csak meg mindaketten a regény
címét, azt az ártatlannak látszó és mégis annyira alattomos kérdést:
Miért?

– Luca, legyen eszed! Nem kell ezt az ostobaságot komolyan venni. Nem
megtörtént dolog, a szerző úgy füllentette össze.

– Ha úgy hazudta össze, miért nem hazudta másképp? Miért nem hazudta
úgy, hogy boldogok lesznek? Miért?

*

Luca, szegény Lucám, kövér kis Luca, hallgass reám, elmondom neked,
miért halt meg Izaura grófnő, bánatos mosolylyal a finom metszésü ajkán.

Az író, a Miért? szerzője, egyszer a nagynénjénél ebédelt és fekete kávé
után azt mondta:

– Írni akarok!

Írhatnékja volt. A szobában egyszerre mélységes csend lett, az öregek
sokatmondóan néztek össze, Mariska pedig felszökött a helyéről és azt
mondta:

– Az én szobámban.

Öt perc alatt elkészített mindent a szobájában. A kis íróasztalára husz
árkus fehér papirost tett, meg egy csomó tiszta aluminium tollat. Egy
pohár friss vizet is tett oda, a majolikakorsóba pedig, az Eötvös József
mellszobra mellé, néhány nyíló orgonafaágat tűzött. (Az Eötvös szobrát a
gipszöntő talián néha mint a Kossuth Lajosét, néha pedig mint a
Széchenyi Istvánét is szokta árulni.)

A gyerekeket kituszkolták a szomszédba, a madárkalitkát pedig
leterítették zsebkendővel. Olyan ájtatos csend volt a lakásban, az ember
meghallhatta volna a légy dongását, vagy a múzsa ruhasuhogását.

Az író leült és kevés gondolkozás után a következőket írta le:

„Kedves Rabinovicz úr! Ha ön azt hiszi, hogy engem a licitációval
megijeszthet, akkor nagyon csalódik. Ha azonban még hat hétig várni
akar, megkapja a pénzét az utolsó krajcárig. Mondtam már önnek, hogy egy
Miért? címü regényen dolgozom, amelynek a fele már el is készült. A
kiadómnak, a Farkas és társa cégnek, fájdalom az a különös rögeszméje
van, hogy nem akar pénzt adni, mielőtt a regény befejezését nem látja. A
befejezéshez pedig még kell vagy hat hét. Várjon türelemmel, hagyjon
békében dolgozni, akkor lesz nekem is pénzem, meg önnek is.“

A levelet borítékba zárta és zsebre tette. Mariska a kiváncsiságtól
csillogó szemmel várta az ajtóban.

Már vége? Csak ilyen keveset írtál az asztalomon?

Szerette volna, ha a bátyja egész regényt ír az ő asztalán. Az író azt
mondta:

– Egy ötletem volt, azt jegyeztem fel…

– Apercu! – magyarázta Mariska az öregeknek.

A gyerekek pedig később elkérkedtek a szomszéd gyerekek előtt: A mi
bácsink tud apercu-t írni, a tiétek nem tud!

– Luca, akarod tudni, milyen ember az a kedves Rabinovicz úr? Se nem
kedves, se nem úr. Alig négy láb magas, vézna kis izé, amely mindig
feketében jár. A jobb lába félaraszszal kurtább, mint a bal lába, azért
a jobb cipőjén félarasztnyi fatalpat visel. A feje csupa homlok, az arca
valahogyan lecsúszott a gallérjáig, ahol más embernek szája van, ott van
az ő szeme; ahol más ember az állát viseli, ott viseli ő a száját.

Az apercu olyan hatással volt Rabinovicz úrra, hogy másnap néhány
hivatalos ember társaságában feljött a kopogó fatalpával a Miért?
szerzőjének a lakására és megtartotta az árverést.

Az író, összes földi javai közül, csak a frakkját sajnálta. Nem, mintha
a többi holmija íránt mostohább szívvel lett volna, hanem mivel a
frakkjára, tekintettel a küszöbön álló farsangra, nagy szüksége volt.
Rabinovicz úr azonban hajthatatlan maradt, csak annyit igért meg, hogy a
frakkot fogja az árverés végére hagyni. Az árverés eltart egy óráig,
addig lehet pénz után járni.

– Luca, – te azt kérded, hogy mi köze a frakknak Izaura grófnő
halálához? Luca, – a frakk ölte meg Izaura grófnőt! Az író, amint sötét
arccal járt-kelt a szobájában, kezébe vette a Miért? befejezetlen
kéziratát. Hej, – ha hamarjában befejezhetné a regényt…?

Ekkor támadt az ötlete, hogy megöli Izaurát. Megöli és kurtán befejezi a
regényt. Sokáig küzködött magában. Melyiket áldozza fel, – Izaura
grófnőt, vagy a frakkot? Szerette mind a kettőt! Izaura szép, fiatal és
nemesszivü. A frakk is elég jó szabásu, de már nem új, a bélése pedig
kezd kopni.

– Luca, a frakk győzött! Mialatt az „öregnemü üzérek“ a kockás
esőköpönyegét ócsárolták éppen, az író leült és megírta az LVII.
fejezetet. Aztán kocsiba ült, elhajtatott a Farkas és társa céghez és
átadta nekik a kéziratot. A kiadók csudálkoztak egy kicsit, hogy a
regény olyan kurta lett, de aztán kiszámították, hogy mennyi jár egy
ívért és kifizették a tiszteletdíjat…

Luca, aki nagyon érdeklődik irodalomtörténeti adatok után, azt kérdezte:

– És megmentette a frakkot? Jókor jött még?

– Luca, szegény Lucám, készülj el a legszomorubb dologra! Az író, mikor
a zsebében érezte a pénzt, nem ment haza, hanem azt mondta magában: Nem
kell nekem az az ócska frakk, – majd csináltatok újat a télen… Elegáns
új frakkot, fényes kamgárnból, atlaszbéléssel… Mikor eljött a farsang,
az írónak nem volt frakkja, se ócska, se régi, a kiadó rossz regényt
kapott. Rabinovicz nem hajtotta be az árverés költségeit sem. A szegény
Izaura grófnőnek azonban meg kellett halnia, élete virágában, bánatos
mosolylyal az ajkán, – és senki sem tudja, hogy miért?




TARTALOM

  Az első fecske  5
  Az emberölő  43
  A jó fiu  55
  A Rákóczi-induló  65
  A kisleány beteg  75
  Lehel  85
  Emberek a hegytetőn  101
  Az asszony imádkozik  109
  A félreismert asszony  119
  Olga megöregszik  133
  Unatkozó asszonyok  141
  Katalin és Kata  153
  A marathoni ütközet  165
  Janka kisasszony  175
  Miért halt meg Izaura?  183






*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK AZ ELSŐ FECSKE ÉS EGYÉB ELBESZÉLÉSEK ***


    

Updated editions will replace the previous one—the old editions will
be renamed.

Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright
law means that no one owns a United States copyright in these works,
so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United
States without permission and without paying copyright
royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part
of this license, apply to copying and distributing Project
Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™
concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark,
and may not be used if you charge for an eBook, except by following
the terms of the trademark license, including paying royalties for use
of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for
copies of this eBook, complying with the trademark license is very
easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation
of derivative works, reports, performances and research. Project
Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away—you may
do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected
by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark
license, especially commercial redistribution.


START: FULL LICENSE

THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE

PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free
distribution of electronic works, by using or distributing this work
(or any other work associated in any way with the phrase “Project
Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full
Project Gutenberg™ License available with this file or online at
www.gutenberg.org/license.

Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg™
electronic works

1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™
electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to
and accept all the terms of this license and intellectual property
(trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all
the terms of this agreement, you must cease using and return or
destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your
possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a
Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound
by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person
or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.

1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be
used on or associated in any way with an electronic work by people who
agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few
things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works
even without complying with the full terms of this agreement. See
paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project
Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this
agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™
electronic works. See paragraph 1.E below.

1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the
Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection
of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual
works in the collection are in the public domain in the United
States. If an individual work is unprotected by copyright law in the
United States and you are located in the United States, we do not
claim a right to prevent you from copying, distributing, performing,
displaying or creating derivative works based on the work as long as
all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope
that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting
free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™
works in compliance with the terms of this agreement for keeping the
Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily
comply with the terms of this agreement by keeping this work in the
same format with its attached full Project Gutenberg™ License when
you share it without charge with others.

1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern
what you can do with this work. Copyright laws in most countries are
in a constant state of change. If you are outside the United States,
check the laws of your country in addition to the terms of this
agreement before downloading, copying, displaying, performing,
distributing or creating derivative works based on this work or any
other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no
representations concerning the copyright status of any work in any
country other than the United States.

1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:

1.E.1. The following sentence, with active links to, or other
immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear
prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work
on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the
phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed,
performed, viewed, copied or distributed:

    This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most
    other parts of the world at no cost and with almost no restrictions
    whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms
    of the Project Gutenberg License included with this eBook or online
    at www.gutenberg.org. If you
    are not located in the United States, you will have to check the laws
    of the country where you are located before using this eBook.
  
1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is
derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not
contain a notice indicating that it is posted with permission of the
copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in
the United States without paying any fees or charges. If you are
redistributing or providing access to a work with the phrase “Project
Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply
either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or
obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™
trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted
with the permission of the copyright holder, your use and distribution
must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any
additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms
will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works
posted with the permission of the copyright holder found at the
beginning of this work.

1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™
License terms from this work, or any files containing a part of this
work or any other work associated with Project Gutenberg™.

1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this
electronic work, or any part of this electronic work, without
prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with
active links or immediate access to the full terms of the Project
Gutenberg™ License.

1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary,
compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including
any word processing or hypertext form. However, if you provide access
to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format
other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official
version posted on the official Project Gutenberg™ website
(www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense
to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means
of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain
Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the
full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1.

1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying,
performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works
unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing
access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works
provided that:

    • You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from
        the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method
        you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed
        to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has
        agreed to donate royalties under this paragraph to the Project
        Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid
        within 60 days following each date on which you prepare (or are
        legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty
        payments should be clearly marked as such and sent to the Project
        Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in
        Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg
        Literary Archive Foundation.”
    
    • You provide a full refund of any money paid by a user who notifies
        you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he
        does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™
        License. You must require such a user to return or destroy all
        copies of the works possessed in a physical medium and discontinue
        all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™
        works.
    
    • You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of
        any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the
        electronic work is discovered and reported to you within 90 days of
        receipt of the work.
    
    • You comply with all other terms of this agreement for free
        distribution of Project Gutenberg™ works.
    

1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project
Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than
are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing
from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of
the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set
forth in Section 3 below.

1.F.

1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable
effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread
works not protected by U.S. copyright law in creating the Project
Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™
electronic works, and the medium on which they may be stored, may
contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate
or corrupt data, transcription errors, a copyright or other
intellectual property infringement, a defective or damaged disk or
other medium, a computer virus, or computer codes that damage or
cannot be read by your equipment.

1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right
of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project
Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project
Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project
Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all
liability to you for damages, costs and expenses, including legal
fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT
LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE
PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE
TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE
LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR
INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH
DAMAGE.

1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a
defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can
receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a
written explanation to the person you received the work from. If you
received the work on a physical medium, you must return the medium
with your written explanation. The person or entity that provided you
with the defective work may elect to provide a replacement copy in
lieu of a refund. If you received the work electronically, the person
or entity providing it to you may choose to give you a second
opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If
the second copy is also defective, you may demand a refund in writing
without further opportunities to fix the problem.

1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth
in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO
OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT
LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied
warranties or the exclusion or limitation of certain types of
damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement
violates the law of the state applicable to this agreement, the
agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or
limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or
unenforceability of any provision of this agreement shall not void the
remaining provisions.

1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the
trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone
providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in
accordance with this agreement, and any volunteers associated with the
production, promotion and distribution of Project Gutenberg™
electronic works, harmless from all liability, costs and expenses,
including legal fees, that arise directly or indirectly from any of
the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this
or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or
additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any
Defect you cause.

Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™

Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of
electronic works in formats readable by the widest variety of
computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It
exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations
from people in all walks of life.

Volunteers and financial support to provide volunteers with the
assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™’s
goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will
remain freely available for generations to come. In 2001, the Project
Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure
and permanent future for Project Gutenberg™ and future
generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see
Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org.

Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit
501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the
state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal
Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification
number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by
U.S. federal laws and your state’s laws.

The Foundation’s business office is located at 809 North 1500 West,
Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up
to date contact information can be found at the Foundation’s website
and official page at www.gutenberg.org/contact

Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg
Literary Archive Foundation

Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread
public support and donations to carry out its mission of
increasing the number of public domain and licensed works that can be
freely distributed in machine-readable form accessible by the widest
array of equipment including outdated equipment. Many small donations
($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt
status with the IRS.

The Foundation is committed to complying with the laws regulating
charities and charitable donations in all 50 states of the United
States. Compliance requirements are not uniform and it takes a
considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up
with these requirements. We do not solicit donations in locations
where we have not received written confirmation of compliance. To SEND
DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state
visit www.gutenberg.org/donate.

While we cannot and do not solicit contributions from states where we
have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition
against accepting unsolicited donations from donors in such states who
approach us with offers to donate.

International donations are gratefully accepted, but we cannot make
any statements concerning tax treatment of donations received from
outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.

Please check the Project Gutenberg web pages for current donation
methods and addresses. Donations are accepted in a number of other
ways including checks, online payments and credit card donations. To
donate, please visit: www.gutenberg.org/donate.

Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works

Professor Michael S. Hart was the originator of the Project
Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be
freely shared with anyone. For forty years, he produced and
distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of
volunteer support.

Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed
editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in
the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not
necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper
edition.

Most people start at our website which has the main PG search
facility: www.gutenberg.org.

This website includes information about Project Gutenberg™,
including how to make donations to the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to
subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.