Arianna : Tizenhat elbeszélés

By Ferenc Herczeg

The Project Gutenberg eBook of Arianna
    
This ebook is for the use of anyone anywhere in the United States and
most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions
whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms
of the Project Gutenberg License included with this ebook or online
at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States,
you will have to check the laws of the country where you are located
before using this eBook.

Title: Arianna
        Tizenhat elbeszélés

Author: Ferenc Herczeg

Release date: December 6, 2025 [eBook #77409]

Language: Hungarian

Original publication: Budapest: Singer és Wolfner, 1904

Credits: Albert László from page images generously made available by the Google Books Library Project


*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK ARIANNA ***

HERCZEG FERENC MUNKÁI

ARIANNA

HERCZEG FERENC MUNKÁI

Arianna

Tizenhat elbeszélés

BUDAPEST, 1904

SINGER ÉS WOLFNER KIADÁSA

HERCZEG FERENC

Arianna

Tizenhat elbeszélés

  … Arianna adá ezt teneked,
  Az ő cérnájával magadat vezetted.

_Gr. Zrinyi Miklós._

BUDAPEST, 1904

SINGER ÉS WOLFNER KIADÁSA

_Minden jog fentartva._

BUDAPESTI HIRLAP NYOMDÁJA




Arianna

A dácsi nagy homokpuszta szélén, ahol már feketedik a föld, magános
tanya áll kis ákácos közepette. Kicsi fehérre meszelt lakóháza van,
amelynek egyetlen ékessége a hozzáépített vadszőlőlugas. A telep a sík
közepette elhagyott és unalmas benyomást kelt. A kertje se nagyon
viruló, mivel a tyúkok reggeltől estig ott kaparásznak. Naponta ugyan
tízszer is kizavarják a baromfit, de a következő percben csak ott
kotkodácsol megint. A ház mögött kifeszített kötélen fehérnemü szárad… A
cselédudvaron egy öreg béres kalapálgat valami szerszámon, három
lenhaju, szurtos gyerek meg komoly arccal nézi.

Ki hinné, hogy ebben a házban a párisi Figaro-t járatják és Bourget-t
meg Prévost-t olvassák? Pedig így van. A párisi lap előfizetője és a
francia szerzők olvasója a tanya úrnője, Zajcsáryné. Elvált fiatal
asszony. A szép jelzőt nem tettem eléje, mivel az izlés végre is
sokféle, Zajcsáryné pedig éppen azok közé tartozik, akik némelyeknek
nagyon, sokaknak meg sehogysem tetszenek.

Különös megjelenése miatt a megyei humor elnevezte Ariannának. Hogy
miért adták neki éppen ezt a nevet, azt senki sem tudja, bár mindenki
így emlegeti. Sem Theseushoz, sem a Minotaurushoz nincs semmi köze, csak
az arca egy kissé sápadt és a tekintete kissé különös. Az asszony
egyébként tudja, hogy így nevezik és nem haragszik érte, csak mosolyog
rajta.

Telt idomu, szépen megnőtt asszony. Az arcbőre bársonyos, de halvány,
ami ebben a perzselő hőségben szinte csodával határos. A haja
sötétbarna. Egyenes metszésü felső szemhéja félig eltakarja a szemét,
ami különös fáradt, lappangó és sokatmondó kifejezést ad tekintetének.
Igazi pogány szeme van.

Nem mondható különc asszonynak. Rosszat senki sem beszél róla, a
gazdaságát meglehetős rendben tartja és szomszédaival jó viszonyban él.
Nem nagyon töri magát utánuk, de nemis kerüli a velük való érintkezést.
Igaz, hogy bizalmasabb barátságban senkivel sem él, de ez nem a
jóakaratán, hanem inkább a természetén múlik. Azért hát többnyire otthon
van. Alkonyatkor, amikor a kert már árnyékos, sokáig szokott föl s alá
sétálni a lugas előtt. Nesztelen, csodálatosan bágyadt léptekkel jár föl
s alá; ilyenkor nem lát s nem hall, mintha kábult volna a mozdulatai
egyformaságától. Olyan, mint egy nemes ragadozó állat, amely a ketrec
vasrácsa mögött koptatja és emészti magát.

Ime, a száműzött királynő képe… Száműzött királynő? A megyebeliek az
ilyenre elnevetik magukat… Ugyan kérem, hiszen Zajcsáryné itt született
a megyében! A bölcsője ebben a pusztai házban ringott, ahol most lakik.
Nem is nagyúri családból való: édesapja ezredorvos volt, a régi jó idők
sorozásain szerzett vagyont… A nép azért ma is Untauglik pusztának
nevezi a tanyát…

Vagy öt esztendővel ezelőtt ment férjhez a doktor leánya. Az ura
aljárásbíró volt a szomszéd városban; igen rokonszenves, derék ember.
Három évig éltek együtt, a férj azalatt járásbíró lett. Jó házasságban
élhettek, az ellenkezőjét legalább senki sem állította. Három év múlva
mégis szétmentek. Minden föltünés és botrány nélkül váltak el, sőt el
lehet mondani, hogy a válásuk barátságos volt. Az asszony indítványozta,
hogy bontsák föl a házasságukat. Azt mondta, arra a meggyőződésre
jutott, hogy a házasélet nem neki való. Az ura jóideig habozott,
gondolkozott, végül belenyugodott. Ő is másnak képzelte a házasságot. A
járásbíró ezután a kaszinói vendéglőből hordatta haza ebédjét, az
asszony pedig egyedül lakott künn az Untauglik-pusztán. Hébe-korba, ha
éppen előadta magát valami, írtak is egymásnak. Barátságos hangu, bár
meglehetős rövid leveleket.

*

Alkonyatkor egyszer két úri vadász bandukolt a tanya közelében. Vagy
kétszáz fürjet lőttek aznap és vagy harminc kilométert gyalogoltak a
homokban. A vadászat hevében szemük elől tévesztették a kocsijukat és
bármennyit káromkodtak is utólag, a bricska azért csak nem akart
előkerülni a buckák közül. Az egyik vadász, az öregebbik, már csak
vánszorogva haladt és egyre azt állította, hogy a naptól olyan a feje,
mint a dézsa. A másik nem szólt semmit, de néha megtapogatta a
vállcsontját, amelyre ólomsúlylyal nehezedett a madarakat tartó szíj.

A két kutyájuk is egészen eltikkadt már és az egyik minden áron meg
akart feküdni a tarlóban. Egyre biztatni kellett és szólongatni. Az
öregebbik vadász egy izben dühbe is jött s ráfogta a puskáját, hogy
menten agyonlövi a bestiát. Ha közönséges vizsla, talán meg is
cselekedte volna, de drága szetter volt.

– Nini, – mondta a fiatalabbik vadász, – itt a tanya az orrunk előtt!

– Az ám, – szólt az öregebbik, – az Untauglik-puszta! Hogy az ördögbe
kerül ez ide? Én azt képzeltem, hogy jobbkéz felől hagytuk…

– Vajjon kaphatnánk-e itt vacsorát? – kérdezte az első vadász.

– Hogyne kapnánk, mikor itt lakik a feleségem.

A fiatalabbik meglepetten nézett vadásztársára, az pedig kiigazította
magát: – A volt feleségem… Meg fog örülni az asszony, mert már jórégen
nem láttuk egymást…

Olyan hangon mondta, mintha ez volna a világon a legtermészetesebb
dolog. Majd furfangosan hozzátette:

– Majd odaajándékozzuk neki a madarainkat… Hanem kikötjük, hogy ne
süttessen vacsorára fürjet, mert én beteg leszek már a szagától is.

Zajcsáryné csakugyan megörült a látogatásnak. Nem volt zavart egy
csöppet sem. Némileg meglepettnek látszott ugyan, de a meglepetése
inkább kellemes volt, mint mikor az ember viszontlátja egy oly régi
ismerősét, akit őszintén becsül, sőt akivel rokonszenvezik is.

A járásbíró bemutatta volt feleségének fiatal vadásztársát, aki ügyvéd
volt.

Húsz perccel később föltálalták a hirtelen főtt vacsorát a lugasban. Az
urak nekiestek a tálaknak valódi vadászétvágygyal és evés közben nem is
igen esett szó közöttük, míg az utolsó csöpp mártás el nem tünt a
tálból. A kutyák azalatt a lugas sarkában ropogtatták nagy
farkcsóválással a csontokat. Asztali bor nem találkozott a háznál, de az
urak kitünőnek találták a cselédbort is.

– Tudja, mi volna most nagyszerü? – szólt a háziasszonyhoz a járásbíró.

– Nos?

– Ha most leheverednénk a lucernába… Ilyenkor este ott remek pihenés
esik…

– Ha úgytetszik…

A lucernás mindjárt odarúgott a kertre. Csak át kellett lépni az árkon.
A háziasszony nagy kendőt teríttetett le az urak számára és az ügyvéd,
miután kissé kérette magát, odafeküdt barátja mellé. Tényleg pompás
pihenés esett az illatos réten. Az urak égő szivarral szájukban nézték a
csillagos eget, az asszony pedig, miután jóideig szótlanul egy helyben
állott, maga is leült az árok gyepes szélére. Mélységes pusztai csend
volt köröskörül, csak a tücskök muzsikáltak kórusban, a távolból pedig
halk kutyaugatás hallatszott.

Az ügyvéd titokban arra a megállapodásra jutott, hogy jóizlésü ember, ha
az övéhez hasonló különös helyzetbe jut, legbölcsebben cselekszik, ha
minél kevesebbet beszél. Ha hármuk közül valakinek szóval kell tartani a
társaságot, hát csak beszéljen a járásbíró.

Zajcsáry beszélt is. Közbe-közbe köhögött, mint a gutaütésre hajló
emberek szoktak, aztán nagyot pöfékelt a szivarjából és beszélt az idei
termésről, a búzaárakról és egyéb közömbös dolgokról.

*

Egyszerre – az ég tudná, hogyan történt – a társalgás kiszökött közömbös
medréből.

Zajcsáry mondott valamit, azután az asszony vette át a szót. Az árnyképe
ott ült a töltés szélén, összekulcsolt két kezébe fogva térdét. Az
ügyvéd lehunyta a szemét, hogy jobban élvezhesse hangját. Most tünt csak
föl neki, hogy milyen gyönyörü bársonypuha és mégis szilárd hangja van
az asszonynak. Lehunyta szemét és az a bolondos hallucinációja volt,
hogy az asszony szavai szentjánosbogárkához hasonló, színes, apró
fénypontokként rajzanak a szíve körül. Tisztán látta, hogy az _a_ betűje
lángvörös, az _á_-ja pedig sötétpiros, az _e_-je sárga, az _í_-je fehér,
az _ó_-ja pedig azurkék…

Mit is mondott Zajcsáry? Egy katonatisztről beszélt, akit mostanában
helyeztek át a városukba. Azt mondta: Gyönyörü szál legény, igazi Don
Juan-alak, képzelem, hogy fognak majd bolondulni az asszonyok…

– Katonatiszt nem lehet Don Juan, – mondta Zajcsáryné nyugodtan.

A járásbíró elcsodálkozott ezen az állításon.

– A tapasztalás az ellenkezőt bizonyítja!

– Csak a közhit tartja az ellenkezőt, de a közhit nem bizonyíték. Én azt
hiszem, hogy a katonák csak a színpadon és a novellákban hódítanak női
szíveket, a valóságban nem. Vagy amit hódítanak, az alig éri meg az
ostrom fáradalmait. Ők csak katonánéknak tetszenek és unatkozó vidéki
asszonyoknak, leginkább olyan helyeken, ahol egyedül képviselik az
előkelő semmittevő ifjúságot. Nézzen körül a nagy világ társaságában,
nem fog katona Don Juant találni. Vagy ha talál ilyen Don Juant, az csak
véletlenül katona, de nem tipikus katona.

– A tiszt, akiről szó van, nem csak katona, hanem föltünően szép ember
is.

– Látott már olyan föltünően szép férfit, aki tetszett volna a nőknek?
Én még sohasem láttam. Általánosságban azt találom, a nők, az igazi nők,
igazságtalanok és elfogultak a szép férfiakkal szemben. A feltünően szép
férfi sohasem fogja magát tisztázni a gyanu alul, hogy a külsejével
kiván hatni. Ezt az igyekezetét – legyen az való vagy ráfogás – a nő
mindig nevetségesnek fogja találni. Kivételt csak a vénülő asszonyok és
parasztleányok tesznek…

– Tehát a férfiasság tetszik a nőknek?

– Én Istenem, nem értem egészen, hogy mit tud férfiasság alatt. Ha az
erőt és a bátorságot érti, akkor nemmel válaszolok. Ha az erő és
bátorság nagy hatással volna a nőkre, akkor az a cirkuszi akrobata volna
a teremtés koronája, aki földre teremti az összes henteslegényeket…

– Hátra volna még a jellem. Remélem azonban, nem fogja azt állítani,
hogy éppen ez volna a Don Juan főerőssége?

– Sohasem állítanék ilyet. A nagy jellemek gyakorta unalmas emberek.

A járásbíró elhallgatott, de megszólalt az ügyvéd.

– Azt hiszem, az olyan nőre, aminőről a nagyságos asszony beszél, nagy
hatással lehetnek a híres emberek. Például az írók. Nem?

Zajcsáryné halkan elnevette magát.

– Értem, hogy valaki bolondul az irodalomért, de azt sohasem fogom
megérteni, hogy valaki bolonduljon az íróért, csak azért, mert híres
ember… Úgy képzelem, hogy a híres emberek mind egyoldalúak, többnyire
önzők és jórészben izléstelenek. Ennek alkalmasint a nagy nyilvánosság
az oka, amelyben élnek… Kissé nevetségesnek is találom azt a nagy
fontosságot, amelyet a saját reflexióiknak – a való élet halvány
másolatainak – tulajdonítani hajlandók… Hallottam, hogy vannak nők,
akiknek különlegessége a hírnév… Ezek illatos leveleket írnak minden új
hírességnek, Amerikában pedig virágot küldenek a siralomházban ülő
rablógyilkosnak is… Ha híres ember volnék, nem volnék büszke az ilyen
sikerekre.

– Tehát mondja meg ön, asszonyom, hogy mi tetszik a nőknek?

– Legyen; elárulom a titkot és nem kell attól félnem, hogy a női nem meg
fog átkozni árulásomért, mert a legkevesebb nő tudja, hogy mi tetszik
neki a férfiban… Nagyon téved, aki azt hiszi, hogy a nőt bizonyos
különleges férfias tulajdonságok ragadják el. A szerelem a legeszményibb
önzés és a nő is csak önmagát szereti a férfiban. A férfi lelke
reflektáló tükör a nő számára és minél tökéletesebbnek és szebbnek látja
abban a saját képét, annál nélkülözhetetlenebb lesz számára a tükör. Az
a férfi, aki – akár érzi, akár csak tökéletesen tetteti – a legerősebben
reagál a nő szépségére, aki el tudja a nővel hitetni, hogy leginkább
méltatja egyéniségét: félig már megnyerte a játékot. A nőben, minden
igazi nőben megvan az érvényesülés vágya… Ne téveszsze ezt össze a nyers
hiusággal! A férfinak módjában van, hogy önállóan érvényesüljön, a nő
csak a férfi révén érvényesülhet. A nő hangszer a férfi kezében. Ha a
hegedü gondolkozni és érezni tudna, akkor bizonyára őrjöngve imádná
Paganinit és gyülölné a kontár muzsikust. Ez nem hiuság, hanem
természetes ösztön. Hiszen ismeri Ariadne regényét. Mit gondol, miért
imádta Theseust annyira? Mert félisten volt? Mert hős volt? Mert szép
volt? Ez a férfiak fölfogása, de én, az asszony, másképpen itélek.
Ariadnenak Theseus hozta meg az alkalmat az érvényesüléshez; az Ariadne
fonala segítségével szerezte meg Theseus a halhatatlanságot… A hegedü
átengedi a dicsőséget a mesternek, ő maga csak zengeni akar, elragadni
és lelkesíteni. Kedves uram, ha ön ellentállhatatlan akar lenni, akkor
ne akarjon a nőnek imponálni, ne akarja elragadni vagy megvakítani,
hanem adjon neki alkalmat, hogy ő ragadjon el és vakítson. Önnek tetszik
egy nő? Tanulmányozza a külsejét, figyelje meg a jellemét. Adjon neki
alkalmat oly szépségek és tehetségek érvényesítésére, amelyek őt magát
is meglepik. Ha nem kedveli a nyilvánosságot, akkor megteheti négyszem
között is, de ön legyen a tapsoló és ámuló közönsége – és a siker nem
marad el.

– Csakhogy ehhez érteni is kellene, – mondta elgondolkozva az ügyvéd.

– Persze, ahhoz érteni is kell, – hagyta rá az asszony.

A járásbíró már jó régen nem beszélt semmit, nem is mozdult fekvőhelyén.
Most azonban hortyogni kezdett.

Az asszony fölkelt.

– Aludni megyek, – mondta. – Az urak majd találnak ágyat az ebédlőben…
Kissé későn szoktam kelni és ha reggel esetleg már nem láthatnám önöket
– Isten velük!

Könnyedén átszökött az árkon és nesztelen léptekkel ment a ház felé.
Útközben halkan mondta azt a két verssort _Arianna sírásá_-ból, amely
gyakran járt az eszében:

  Üti fehér mellét, szaggatja szép haját,
  Theseus! Theseus! nagy erővel kiált…




Jancsi édesanyja

Az inas beszólt a vendégszobába, hogy kész az ebéd. Alázatos képü,
sekrestyésformáju tót volt és suttogó hangon beszélt.

Magam a tükör előtt fésülködtem, az útitársam pedig, Sándor bácsi, a
mosdótál fölött prüszkölt. A testünket és a ruhánkat egészen ellepte a
fehér úti por, amit félnapi kocsizással szedtünk magunkra. Nyáron át
olyan az egész Karánköz, mint a lisztes láda.

– Igazán kiváncsi vagyok a háziasszonyunkra, – mondtam Sándor bácsinak.
– Sokat emlegetik nálunk otthon.

Az öreg egy hófehér törülközővel dörzsölgette a cinóbervörös bikanyakát.

– Nagyszerü asszony! – krákogta. – Csupa ész és erő! Nincs férfiember,
aki így rendbe tudná tartani a gazdaságát… Ha ifjabb éveimben ilyen
asszonynyal találkoztam volna –

– Mióta özvegy már az asszony?

– Az őszszel lesz kilenc éve, hogy az a szamár agyonlőtte magát.

– Az ura? Hát nem agarászaton járt szerencsétlenül?

– Ördögöt agarászaton! Soha nem is agarászott. Főbe lőtte magát. Talián
országban vagy hol a pokolban.

– Emlékszem már! Igen – Nerviben történt.

– Két évi boldog házasság után fogta magát az ipse és se szó, se beszéd,
csak eltünt hazulról. Másfél hónapig bolyongott, az ég tudná, hogy hol,
aztán megtalálták a holttestét ott lenn egy korcsmában. Itthagyni egy
ilyen asszonyt és ilyen szép vagyont!

– És miért hagyta itt, vajjon?

– Azt senkisem tudja. Az asszony sem.

– Hátha csak nem akarja megmondani?

– Mondom, hogy sejtelme sincs róla… Nekem megesküdött akkor a szűz
Máriára, hogy nem tudja és az ő szavát inkább elhiszem, mint sok
férfiét. Amikor az a szerencsétlen utolsó útjára kelt, – azt mondta,
hogy Aradra megy, – gyöngéden elbúcsuzott az asszonytól, meg is
csókolta… Semmi félreértés nem volt közöttük… Abból is látszik, hogy
végrendeletet készített, amelyben mindenét a feleségének testálta. Ezt
pedig nem tette volna, ha lett volna közöttük valami.

– Már ez bizonyos. Úgy emlékszem, hogy amerikai párbajról is rebesgettek
akkoriban?

– No az meg éppen sületlenség. Ki vívott még amerikai párbajt, ha nem
volt regényhős?

– De valami okának mégis csak kellett lenni!

– Az volt a baja, hogy bolond volt. Arra vágyott, ami neki nincs s nem
becsülte meg azt, amit az Isten adott.

– Mire vágyott? És mije nem volt?

– Hát tudom én? Talán repülni akart, mint a varju, vagy a vízben járni,
mint a vízi poloska… Nem lehet kiokoskodni az ilyen poétaember szavából…

– Poétaember? Hát verseket is írt?

– Nem írt se verset, se prózát. De azért mégis poétaféle volt, mert
részeg volt olyankor is, ha színét se látta a bornak és úgy tudott
beszélni, hogy akár kótára is szedhetted volna… Úgy beszélt, mint a –
mint a –

– Mint kicsoda?

– Tudja az ördög, hogy mit akartam mondani. Szóval: bolond volt! Az
ilyen ember mindenre képes. Miért ölte meg magát? Talán azért, mert
elfogyott a hold. Vagy azért, mert kinőtt a körme. Különben ne
beszéljünk többet a haszontalan fráterról!

– Miért haszontalan?

– Vannak a tisztességnek bizonyos szabályai, amelyek a halálban is
kötelezők. Úgy ahogy az az ember meghalt, nem szabad meghalni
úriembernek…

Miközben megkötöttem a nyakkendőmet, eszembe jutott, hogy más hangon is
hallottam már beszélni a megboldogultról. Egyik íróbarátom beszélt róla,
évekkel ezelőtt. Ami magasztaló jelzőt egy féktelen képzeletü ember csak
találhat, azt mind rápazarolta.

Többek közt azt is mondta róla, hogy a jelenkor legmélyebb lirai
lelkülete volt. (Szóbanforgó íróbarátom felfogása szerint a legnagyobb
költőket és bölcsészeket mindig azok között kell keresni, akik nem
írnak; az írás maga összeférhetetlen az igaz költészettel és az igaz
bölcseséggel.)

Időközben elkészültünk az öltözködéssel. Három elsötétített szobán
kellett átmennünk, míg az ebédlőbe értünk. Bolthajtásos, hűvös lakás
volt. Az ósdi bútorok a tisztaságtól ragyogtak. Mindenütt az a kellemes,
üdítő illat terjengett, amelyet a régi vidéki úriházak lehelnek ki
magukból és amely némileg emlékeztet a levendulára.

Az özvegyasszony már az asztalnál ült és a párolgó levest osztogatta.
Vele szemben egy matrózruhás kis fiu ült.

Az asszony szép asszony számba mehetett azok előtt, akik kedvelik a
nagyon szőkéket és fehérhúsuakat. Lenszínű, igen erős növésü haja volt;
a szemöldöke és a pillája is világos színü volt, inkább ezüstös-fehér,
mint aranyszőke. Szilárd és szinte megdöbbentően tiszta tekintetü szeme
volt; a szépmetszésü arcán pedig az a bizonyos nemes és tökéletes
nyugalom honolt, amelyet emberi arcon eddigelé még soha, csak növényevő
állatokén láttam.

Sándor bácsi bemutatott és az asszony helyet jelölt a balján, azzal az
udvarias közömbösséggel, amely eléggé elárulta, hogy a házánál
megszokott dolog a vendégjárás.

Az öregre, hogy ott ült a háziasszony jobbján, alig lehetett ráismerni.
Olvadozott, málladozott a lovagias hódolattól, édesdeden csucsorgatta a
száját, közbe pedig olyan émelyítő bókokat mondott, aminők az ötvenes
években lehettek divatban. Az asszony bizonyos derült fölénynyel és némi
mosolygó kicsinyléssel védekezett az udvarlása ellen. Az a benyomásom
támadt, hogy a jóakaró kicsinylése nemcsak Sándor bácsinak, de nekem is
szól és velem együtt a férfinem minden tagjának.

Velem nem sokat törődtek.

Miután bekanalaztam a levesemet, a tekintetem megakadt a képen, amely a
szemben levő falon függött… Teremtő Istenem, minő fej! Hol láttam már
ezt az arcot? Ki lehet? Ki más, mint ő, a megboldogult, aki Nervibe
utazott, hogy meghaljon. Olyan sápadt, gondolkozó, nemes arca volt,
minőt a mai festők akkor tudnak csak elképzelni, ha Eötvösre vagy
Széchenyire gondolnak. Csak jóval puhább, nőiesebb, szomorú bájjal
teltebb. A szeme! Ki az a festő, aki ilyen szemet tud festeni? Ime, a
különleges magyar szem, a nomád kalandorok dióbarna szeme, amely
álmodozó és elborult, mintha a puszta felleges ege tükröződnék benne.

Alig tudtam leplezni a szórakozottságomat.

E pillanatban megszólalt a kis fiu az asztal végén:

– Az az én édesapám! – mondta, szintén a képre nézve.

– Jancsi, mi az!

Az asszony egy feddő pillantást vetett a fiúra, aki zavarodottan a
tányérja fölé hajolt. Én pedig, aki úgy éreztem, hogy bűntársa vagyok a
gyermeknek, kenyérgalacsinokat kezdtem sodorni.

Később összetalálkozott a pillantásom a fiúéval, – hogy hasonlít az
apjára! Ugyanaz az álmodozó, tüzes, szomoru barna szem, amelyet
megirigyelhetne tőle a világ legszebb asszonya. Egyébként nem volt szép
gyermek: a szája nagy volt, az arca pedig vézna.

Sándor bácsi a tengeri útjáról beszélt, amelyet Fiumétől Ankonáig tett.
Erről az útjáról nagyon szivesen beszélt, mert a hajón mindenki megkapta
a tengeri betegséget, csak éppen ő nem. A fiú ekkor megint beleszólt a
társalgásba.

– Találkoztak tengeri kalózokkal? – kérdezte.

– Ma már nem járnak kalózok a tengeren, – világosította föl az
édesanyja.

– De vademberek még járnak?

Nem válaszoltak neki. Amikor a gyümölcsöt hozták, a fiú fölkelt az
asztaltól és kezet csókolt az édesanyjának.

– Nem eszik gyümölcsöt? – kérdeztem.

– Nem szeretem, – válaszolt vérvörös arccal; azzal kiosont a szobából.

– Nagyon szereti a gyümölcsöt, – mondta a háziasszony, – de büntetése
van, azért nem kap. Képzeljék: hazugságon értem az este!

– Hazugságon?

A Sándor bácsi arca elborult, mint az olyan házibaráté, akit egy
fájdalmas családi titokba avattak be.

– Mindent meg lehet bocsátani a gyereknek, csak a hazugságot nem!

Mellesleg jegyzem meg, hogy az én tiszteletreméltó urambátyám volt a
vármegye legnagyobb _ánzágolója_. Ha minden egyes vadászfüllentéseért
megvontak volna tőle egy tál ételt, már régen éhen kellett volna halnia.

– A kis haszontalan, magyarázta az asszony, – föllármázta tegnap este az
egész házat, hogy rablók vannak a kertben. A cselédek mind fegyverre
kaptak, Jancsi pedig a Flóbert-puskájával vezette őket… Persze, egy
lelket se láttak, Jancsi azonban, amikor vallatóra fogtam, erősen
megmaradt az állítása mellett. Azt mondta, hogy ötvenen voltak a rablók,
mindannyian – irokéz-indiánok. Megkérdeztem tőle, hogy honnan tudja,
hogy irokézek voltak, erre azt mondta, hogy kék teknősbéka van a
mellükre tetoválva, arról ismerte meg őket.

– Úgy látszik, a fiu elolvasta Cooper könyveit? – kérdeztem.

– Egy idő óta valóságos olvasási düh vett erőt rajta, a képzelete
éjjel-nappal az olvasmányain kalandozik. Azelőtt lovagokkal,
szerecsenekkel és sárkányokkal népesítette be a házat, most pedig
indiánokkal. A legkülönösebb az, hogy el is hiszi mindazt, amit maga
füllent.

– Ha elhiszi, akkor nem füllent, – vetettem közbe – és akkor nem is
javít rajta a büntetés.

Sándor bácsi egy rosszaló pillantást vetett reám, az asszony pedig
nyugodtan mondta:

– Nekem az a meggyőződésem, hogy vannak öntudatos és öntudatlan
hazugságok. Az öntudatos hazugság szülő oka az erkölcsi romlottság, az
öntudatlané pedig a fantázia fegyelmezetlensége. Ha megbüntetem a fiamat
hazugságáért, ezzel nem akarom megjavítani – erre nincs szükség, mert
nem rossz gyermek, – hanem fegyelemre akarom szoktatni.

– Pedig fantázia nélkül nincs emberi nagyság.

– Meglehet, ezt nem tudom. De van boldogság…

Száz dolgot mondhattam volna, de éreztem, jobb lesz, ha elhallgatok.
Ennek az asszonynak elvei vannak. Ha egy nőnek elvei vannak, az azt
jelenti, hogy nem lehet vele vitatkozni, mert sziklaszilárdan hisz a
tulajdon csalhatatlanságában.

Fekete kávé után a háziasszony és Sándor bácsi a hivatalos dolgaikat
kezdték feszegetni. Az öreg ugyanis hivatalos küldetésben járt itt: a
vármegyét képviselte, amely évek óta pörben volt az asszonynyal és most
egyezséget akart vele kötni. Ha Sándor bácsi ez alkalommal nem
ajándékozta el a vármegye egész területét, alkalmasint csak az asszony
szerénységén múlt, mert kötve hiszem, hogy az öreg úr meg tudott volna
tőle valamit tagadni. Magukra hagytam őket. Egy ideig a kertre nyíló
terrászon cigarettáztam, aztán – bár halk eső kezdett permetezni –
végigsétáltam a sötét vadgesztenye fasoron. Nagy és szép park volt.
Kissé elhanyagoltnak látszott – a takarékos asszony nem tartott
műkertészt, hanem béresekkel gondoztatta, – de éppen az elvadultsága
tette széppé. A fasor békanyálos kis tóhoz vezetett, amelynek partján
régi kőpad állott; azontúl sűrű bükkös terült el. Ez már valóságos erdő
volt és amint körülnéztem a sűrű bozótban, önkéntelenül is a Jancsi
indiánusaira gondoltam, azokra a vérszomjas, ordítozó irókézekre, akik
egykor csábos fantómokkét vonultak át az én gyermekálmaimon is.

Egy kis tisztáshoz értem, amelyről frissen kaszált széna illata áradt
felém és ekkor meglepetten állottam meg az esőtől gyöngyöző bokrok
között. A tisztás másik oldalán, vagy tíz lépésnyire tőlem, csinos kép
tárult elém. Egy óriás bükkfa lehajló lombja alatt, kis szénaboglyán két
gyermek ült: a fiút ismertem, Jancsika volt, a másik egy kis
parasztleány. Mindakettőnek a fején sárga nagy virágokból font koszoru
volt. A leány azonkivül még egy liliomszárat is tartott a kezében, jogar
gyanánt. Mezítláb volt, piszkos kék ruhácskában, de a fitos orra és a
nagy kék szeme bájossá tette az arcát. A kis leány nagyon komolynak,
ünnepiesnek és meghatottnak látszott. Mereven ült valami képzelt
méltósága érzetében. Jancsi egy nagy könyvet tartott a térdén és
hangosan, az iskolás gyermekek éneklő hangsúlyozásával olvasott belőle.
A napfényben sziporkázó esőcsöppek finom ezüstfátyolt vontak a kép elé,
amely a maga fantasztikus voltával beleillett volna a Szentivánéji álom
egyik jelenésébe.

A gyermekek nem vettek észre és én meghallottam minden szavukat.

Jancsi így folytatta az olvasást:

„Budán a trónjáért és életéért remegő V. László királyt rábírták a
cselszövő urak, hogy a Hunyadi-házat megsemmisítse. Miután a várat
megrakták cseh zsoldosokkal, a gyermek Mátyást is Budára csalták és a
két Hunyadit, számos barátaikkal egyetemben, elfogták és tömlöcbe
vetették…“

– Tömlöcbe vetették? – szólt közbe a leány.

Meglátszott rajta, hogy aggódik a két Hunyadi sorsáért. Jancsi azonban
megnyugtatta kis barátnőjét.

– Csak hallgass ide, most jön a java! Most meg lesz írva, hogyan
szabadultak ki a tömlöcből; sok lovagtörténetet olvastam már és tudom,
hogy ennek így kell lennie.

„A királyi tanács, azt híresztelvén, hogy a Hunyadiak összeesküdtek a
király élete ellen, a két ifjút fő- és jószágvesztésre itélte. Mátyást
megmentette zsenge kora, Hunyadi Lászlót március 16-án estefelé
lefejezték a Szent György-terén…“

– Lefejezték? – kiáltotta a kisleány fölháborodva.

Jancsit láthatólag zavarba ejtette a váratlan és brutális befejezés.
Ijedten kaparászott a könyv tábláján, hátha az a lap, amely a
megnyugtató magyarázatot tartalmazza, valahogyan odaragadt, de bizony a
históriának vége volt. Már csak két sor volt hátra:

„Hunyadi László holttestét 1458 tavaszán Gyulafehérvárott eltemették az
apjáé mellé.“

– Vége? Mindennek vége? – kérdezte a kis leány.

A fiu nem tudott mit válaszolni. Az arca sápadt volt a fájdalmas
csalódástól, a szemében pedig könycsepp csillogott. Bizonyára ez volt az
első lovagtörténete, amelynek rossz volt a vége. Persze, a többit, amit
eddigelé olvasott, költők írták, ezt az egyet maga az élet csinálta.

A kis leány sehogysem akart belenyugodni a kegyetlen megoldásba.

– Jancsi, hiszen a király megesküdött! Megesküdött, hogy nem bántja
őket! Óh, ez nem szép történet…

Azt hiszem, ha V. László király szelleme hallhatta volna ezt a
megjegyzést, ötszázötven esztendő mulva is elszégyelte volna magát a két
gyermek előtt.

De akkor különös dolog történt.

– Még nincs vége, – mondta Jancsi, – figyelj, Mariska, hadd olvasom
tovább.

Összeráncolt homlokkal hajolt a könyv fölé és elszántan olvasta:

„Azonban Hunyadi László nem halt meg igazán, mert akit lefejezett a
hóhér a Szent György-téren, az nem László volt, hanem egy kóccal
kitömött nagy bábu és a bábura ráadták a László ruháját, hogy a király
azt higyje, hogy az a László és a bábu nyakában hólyag volt, piros
festékkel, hogy piros legyen tőle a hóhér bárdja…“

Nagyszerü, – a nebuló meghamisítja a történelmet Mariska kedvéért!
Világos, hogy amit gagyog, az rögtönzés…

„És amikor a hóhér levágta a hamis Hunyadi nyakát, akkor a király így
szólt hozzá: „Hóhér, mutasd ide a bárdot!“ És amikor látta, hogy a bárd
piros, azt hitte, hogy az a László vére és hogy László meghalt és azt
mondta: „Jól van!“

A kis leánynak igen tetszhetett a Hunyadi történetének javított kiadása,
mert boldogan fészkelődött a szénában és lelkesen szopogatta ujját. Lám,
mondtam magamban, ez a fiu megértette a költő ősi hivatását. Mert mi
volna a hivatása, ha nem az, hogy édes hazugságokkal szárítsa föl a
könyeket, amelyeket a keserü valóság sajtol embertársai szemébe?

Hunyadi László történetének befejezése Jancsi szájában épp oly
egyszerüen, mint megnyugtatóan alakult. László egy titkos földalatti
folyosón át kimenekült a budai várból. Később visszatért ezer hű lovagja
kiséretében és Jancsi állítása szerint valamennyien aranypáncélt
viseltek és hattyuparipán ültek. Az esküszegő király „borzasztóan
megijedt“ és térdenállva kért kegyelmet; épp úgy a cselszövő Garák és
Ujlakiak is. Mivel a megbánásuk ezúttal őszinte volt, kegyelmet nyertek,
aztán valamennyien boldog egyetértésben éltek…

Engem nagyon meglepett a Jancsi nagylelküsége, hogy megkegyelmezett a
cselszövő uraknak. Mert bizony mondom, ha gyerekkoromban rám bízzák a
Hunyadi-ház sorsának az intézését, habozás nélkül karóba huzatom Gara és
Ujlaki uraimékat. És az is meglepett, hogy a fiu láthatólag maga is hitt
a meséjében. Az arca sugárzott a boldogságtól, mintha valóban
megmentett-e volna a fényes dalia életét. Megrészegült a tulajdon
hazugságától, mint a fülemüle a maga dalától.

– Mit játszunk most? – kérdezte a kis leány.

– Hunyadi Lászlót. Te leszel a rab Hunyadi, én pedig az a jóbarátja, aki
kiszabadítja a tömlöcből. Majd ásunk egy titkos folyosót a szénába,
aztán megkötöm a két kezedet folyondárral…

Nagy lelkesedéssel nekiestek a szénának és túrni kezdték, fejjel
beleásva magukat, mint a vakondok a földbe. De aztán egyszerre abba
hagyták a munkájukat.

A bokrok között megcsendült egy hang.

– Jancsi!

Megismertem a háziasszony éles hangját. A gyerekek meg se mukkantak. Az
asszony kilépett a tisztásra. Nyugodt léptekkel, közömbös arccal jött.
Most láttam csak, hogy a termete, amelyet az asztalnál túlgömbölyünek
ítéltem, még igen szép.

– Sejtettem, hogy megint együtt vagytok! Pedig megmondtam már, hogy a
béresgyerekeknek nem szabad a kertbe lépniök.

Aztán szigoru arccal a kis leány felé fordult.

– Eredj haza, Mariska, az édesapád meg fog büntetni az
engedetlenségedért.

Az erdei idillnek hirtelen vége lett; egy gonosz szellem megzavarta a
tündérek táncát. Az elcsapott kis királynő, aki az imént még nagylelkü
könyeket ontott Hunyadi László halála fölött, gyorsan, kacsázó léptekkel
tipegett a számüzetésbe.

– Gyere Jancsi, – mondta az asszony, – meg kell csinálnod a francia
gyakorlatot.

A fiu azonban nem engedelmeskedett. Sötéten bámult maga elé, aztán
hirtelen átölelte az asszony derekát.

– Ugy-e, édesmama, nem szólsz a Mariska apjának? Az apja megveri,
megveri a szíjjával! Igérd meg, hogy nem szólsz!

Szenvedélyesen, fuldokló hangon, kivörösödött arccal könyörgött.

– Az édesmama mindig megteszi azt, amit mond! – felelt az asszony.

Jancsi ekkor hosszában a szénába vágta magát és ott mozdulatlanul fekve
maradt. Az anyja egy ideig borus arccal nézte, aztán lehajolt és szó
nélkül az erős karjára kapta a fiút. Az pedig vitette magát a ház felé,
mereven, mint egy cölöp.

Magam is a ház felé vettem utamat. Nagyon rosszkedvü voltam, mert
bántott a gondolat, hogy az erdei királyné vékony kis teste ma még egy
goromba béres nadrágszíjja alatt fog vonaglani.

Egész délután a birtokon kocsiztunk Sándor bácsival, bár nem volt ott
semmi dolgunk. Az öreg mindenáron meg akarta mutatni a gazdaságát és én
nem ellenkeztem, hogy az asszonyt egy időre megszabadítsam a
társaságunktól. Szó, ami szó, valódi mintagazdaság volt. Sándor bácsi
nem is fukarkodott az elismerésével.

Még világos volt, amikor az estebédet tálalták.

Csak hárman voltunk az asztalnál.

– Jancsi úrfi nem vacsorázik velünk? – kérdezte az öreg.

Az asszony elmosolyodott.

– Nem akar enni, – mondta.

– Ohó! Csodálkozott az öreg.

– Egy óra óta a díványon fekszik, lehunyt szemmel és nem válaszol
semmiféle kérdésre.

– Csak nincs valami baja?

– Makacskodik, ennyi az egész. Az egyik béres leánya a tilalom ellenére
bejött a parkba és én meghagytam az apjának, hogy büntesse meg az
engedetlen gyermeket. Nem szeretem, ha a fiu a cselédgyerekekkel
érintkezik…

– Azoktól kapják el a betegséget!

– Jancsi nagyon összebarátkozott a kis leánynyal és most duzzog velem…

Sándor bácsi elmélkedő ráncokba szedte a homlokát.

– És nem lehet leszoktatni az önfejüségéről? Mert ennek később nagy
kárát vallhatná az életben!

(Eszembe jutott az öregnek Gyurka fia, aki kamaszkorában egyszer
vasvillával ment az apjának, amikor az meg akarta verni a
szekérlőcscsel… Igaz, hogy Gyurkából azért derék ember lett és ma az
egész család büszkesége…)

A háziasszonyunk egész kis pedagógiai értekezést tartott.

– A testi fenyítést nem alkalmazhatom, de ha tehetném, akkor is
ellenkeznék a nevelési elveimmel. Én a fiu értelmére akarok hatni. Azért
bizonyos esetekben látszólag engedek a szeszélyének, de csak azért, hogy
saját kárán okuljon. Ma, példának okáért, nem akar enni. Én tehát nem
kényszerítem. Később azonban, ha megéhezett és vacsorát kér, azt mondom
neki: Nincs már, a cselédek mindent megettek! Akkor be fogja látni, hogy
jobban járt volna, ha engedelmeskedett volna az édesanyjának…

Nem is az, amit mondott, de az oktató hangja, amelyen beszélt és amelyet
nőknél mindig gyűlöletesnek találok, dühbe hozott.

– Attól félek, – mondtam, – hogy Jancsi barátunk e pillanatban egy igen
leverő tanulsággal gazdagodott.

– És miféle tanulság az? – kérdezte a háziasszony.

– Hogy nincs köszönet benne, ha az ember a szíve nemesebb sugallatát
követi.

Sándor bácsi hangosan elnevette magát.

– Mit értesz te a gyerekneveléshez? Akkor beszélj, ha majd hat fiad
lesz, mint nekem!

Az asszony nem méltatott arra, hogy vitába elegyedjék velem, hanem
mosolyogva töltött bort a poharamba, amit eddig még egyszer sem tett.

A vacsora végén a fiu váratlanul megjelent az ebédlő ajtajában. A jobbik
orcája lángolt, alkalmasint a hosszu fekvéstől.

– Nos, Jancsi, éhes vagy? – kérdezte mosolyogva az édesanyja.

A fiu megrázta a fejét, majd halkan mondta:

– Azért jöttem, hogy jóéjtszakát kívánjak az édesmamának.

– Jóéjtszakát, Jancsi!

A fiu egy pillanatig habozva állott az ajtóban, aztán egyszerre kitárta
a két karját és egy szenvedélyes kiáltással az anyjához rohant, hogy
átölelje és megcsókolja. Valami fölséges, állati erő volt ebben a
kitörésben. Látszott rajta, hogy rajongva szereti az édesanyját.

Az asszony szeliden, de erős kézzel eltolta magától.

– Nem úgy, fiam! Először kérj bocsánatot, aztán megcsókollak!

Jancsi azonban nem kért bocsánatot. Sarkon fordult és kisietett a
szobából. A szomszéd szobában dühös toporzékolással elkiáltotta magát:

– Szíjjal verték meg!

Arra a szelid és szilárd mozdulatra, amelylyel az asszony eltávolította
magától a szenvedélytől izzó fiút, önkéntelenül az ebédlő falán függő
arcképre tekintettem… Vajjon a megboldogultat nem egy ilyen mozdulat
késztette arra, hogy Nervibe utazzék?

Az asszonyra tekintettem s nem kis meglepetésemre észrevettem, hogy a
szeme könyes. Biztosra vettem, hogy most mindjárt fölugrik az asztaltól
és utána szalad a hóbortos gyereknek, de ő erőt vett magán, és ülve
maradt. Alkalmasint _akkor_ is könyezett és _akkor_ is erőt vett magán,
amikor a hóbortos ura odalenn, a tengerparton epedve várta…

– Önöknek ugyancsak kijut nálunk a családi jelenetekből, – mondta a
háziasszony a meghatottságtól kissé fátyolos hangon.

Hosszu szünet után újból megszólalt, ezúttal megint éles csengése volt a
hangjának:

– A fiu az ő csapongó és szenvedélyes lelkületével gyakran zavarba ejt
és lefegyverez. De bármilyen nehezemre esik is, azért egy pillanatra sem
tágítok a nevelési elveimtől. Tudom, hogy egyszer meg fogja nekem
köszönni.

– Mindig beváltak a nagyságos asszony elvei? – kérdeztem.

A következő pillanatban már megbántam az arcátlan kérdésemet…

Az asszony a falon függő képre tekintett, aztán egy méltóságos és komoly
pillantást vetett reám. Láthatólag megérezte már bennem az ellenséget.
Nem haragudott már reám, de csodálkozott rajtam. Ő tudta magáról, hogy
kötelességtudó, eszes és nemeslelkü asszony és azt is tudta, hogy az
egész világ ilyennek tartja. Hogy akadt egy jelentéktelen ember, aki
félnapi ismeretség után másképp látszott vélekedni, azt ő legfölebb
furcsának találhatta.

A kellemetlen együttlétet megzavarta a szobaleány. Félig mosolygó, félig
ijedt arccal jelentette, hogy Jancsi úrfi nincs sehol a kastélyban. A
háziasszony tüstént fölkelt a helyéről, de azért nem ijedt meg nagyon.

– Keressék meg! Keressenek a cselédházak tájékán!

Félóra mulva hazahozták a fiút.

Tényleg a cselédházak tájékán volt. Egy szalmarakáson feküdt és
csendesen sírt. Féltucat, farkát csóváló komondor állotta körül.

II.

Korán reggel Karánvárra utaztunk, ahol Sándor bácsinak valami hivatalos
elfoglaltsága volt. Nekem nem volt ott semmi dolgom, én csak azért
kötöttem hozzá magamat az öreghez, mivel fölültem egy rossz ötletemnek:
hogy tanulmányozni fogom a vidéket. Abban állapodtunk meg, hogy délben
visszatérünk a kastélyba, rövidesen megebédelünk és estig visszatérünk
oda, ahonnan jöttünk.

A mezővárosból csak igen szerény benyomásokat hoztam magammal. Egy
rettenetes emberi ábrázatra emlékszem, amely a kávéház ablakából nézett
ki. Rezes arc volt, amely csupa táskából volt szerkesztve. A szeme alatt
egész táskasor, a tokája is csupa táska. Fehér papirszipkából
szivarozott és gonoszul, gőgösen, mint egy sütkérező óriás hüllő nézett
reánk.

A másik kép, amit magammal hoztam, a Hörömpöly István férfiszabó-üzlete.
A kocsis éppen a bolt előtt vette észre, hogy elvesztette a pipáját és
mialatt azt az út porából előkaparta, megadással fogadván Sándor bácsi
bősz szitkait, én benéztem a boltba. Ember nem volt odabenn, de a sárga
asztalon egy legyektől feketélő, enyves ujság feküdt, a falon pedig
divatkép diszelgett, amely pirosfrakkos rókavadászokat ábrázolt. Olyan
szomoru és sivár volt a kis szabó-bolt, hogy majdnem sírva fakadtam.

Térjünk vissza a kastélyba.

Amikor délfelé a nagy park alá értünk, összetalálkoztunk a karánvári
orvosdoktorral.

– Jézusom, csak nincs valami baja az asszonynak? – ijedezett Sándor
bácsi.

A doktor megállította a kocsiját.

– A kis Jancsit baleset érte… Kitörte a kulcs-csontját… De azért nincs
semmi veszedelem… Egy hét mulva rendben lesz… Délután megint kijövök, de
most sietnem kell… Hanem mondhatom, az asszony nagyszerüen viselkedett!
Páratlan asszony!

Azzal már tovább sietett.

– Szegény asszony, mennyi baj is éri, – elmélkedett Sándor bácsi.

Elhatároztuk, hogy nem ebédelünk a kastélyban, – azoknak ott most egyéb
dolguk akad, mint vendégeket traktálni, – azért nem is fogattuk ki a
lovakat. Éppen csak benézünk hogy mi van a gyerekkel, aztán útra kelünk.

Az asszony kijött a kocsirobogásra a betegszobából.

– Alszik! – mondta.

Nyugodtnak látszott, csak a szeme volt vörös a sírástól.

– De hogy esett a baj? – tudakozódott Sándor bácsi.

– Kiugrott az ablakon…

Az asszony leültetett bennünket és körülményesen elmondta a baleset
részleteit.

– Ma reggel erős főfájással ébredtem föl és azért ágyban akartam
maradni… A fiu, miután megreggelizett, erővel be akart jönni a szobámba…
Én azonban kiadtam a parancsot, hogy ne eresszék be hozzám. Meg akartam
büntetni a tegnapi engedetlenségeért és azt üzentem neki, hogy a
viselkedésével beteggé tett és hogy nem is akarom látni. Erre az ő
szokott szenvedélyes modorában az ajtómat kezdte döngetni, a cselédek
pedig, hogy nyugalmat szerezzenek nekem, bevitték a szobájába és
rázárták az ajtót… Akkor kiugrott az ablakon s megtörtént a baj… Amikor
félájultan behozták a szegényt, nem törődött a saját fájdalmával, hanem
egyre azt kérdezte, hogy mi van az édesmamával…

Az asszony elhallgatott és fölszárította a könyeit. Nekem pedig – az ég
tudná hogyan – eszembe jutott Mózes törvénykönyvének egyik sora: „Ne
főzd meg a gödölyét az édesanyja tejében.“ Bizony ez a szegény gödölye
abban fő.

A háziasszonyon valami keserü ellágyulás vett erőt.

– Mennyi gond, mennyi veszedelem! Mivel érdemlem meg ezt én, aki mindig
csak a kötelességemet teljesítem!

– Talán jó volna, ha a fiút valami internátusba adná? – vetettem közbe.

– Isten ments! – tiltakozott az asszony. – Vele senkise tud bánni, csak
én…

Az ajtóban megjelent a szobaleány.

– Az úrfi fölébredt és a nagyságos asszony után kérdezősködik…

– Megyek! De előbb megmosom a szememet… Nem szabad látnia, hogy sirtam…
Ezt elvből nem akarom…

Sándor bácsi lelkesen csókolt kezet az asszonynak. Valami nagyot akart
mondani, de meghatottsága a torkán forrasztotta a szót. Ennyit mégis
kinyögött:

– Bátor asszony! Nagy asszony!

A kocsi rázása nem akadályozta meg Sándor bácsit abban, hogy tüstént el
ne aludjon, a szivarral szájában.

Én nem aludtam, hanem arra az emberre gondoltam, aki Nerviben agyonlőtte
magát… Hej, szegény ismeretlen barátom, ugy-e neked is voltak vakmerő és
fantasztikus álmaid, mint az irokézekkel csatázó Jancsinak, amelyeket az
asszony hazugságoknak nevezett? Ugy-e, neked is voltak ideáljaid,
amelyeket az asszony kiüldözött a szívemből, miként kikergette a
parkjából a kis liliomos királynőt? És téged is megszégyenített az
erényével, dühbe hozott az elveivel és kétségbeejtett a
következetességével?

A kocsi nagyot zökkent egy kövön és Sándor bácsi fölébredt. Minden
bevezetés nélkül – mintha csak tudta volna, hogy mi jár az eszembe – így
szólt az öreg:

– Vajjon miért lőtte magát agyon az a szamár?




Naca

Szegény Nacám, a neved ugyan nem nagyon szép, de magad bájos vagy,
aminőnek a gyerekek őrző angyalát szoktuk képzelni. De nemcsak bájos
leány vagy, Naca, hanem egyéb is: okos, dolgos, szerény és becsületes
vagy. Volt ezelőtt még egy tulajdonságod, amelyért kiválóan kedveltünk:
jókedvü voltál, örökké jókedvü, miként az erdei madár. Munkás és okos
ugyan most is vagy, de a jókedvedet egy idő óta szelid szomoruság
váltotta föl. Úgy találom, hogy illik ez a csepp érzelgősség a vidéki
doktorkisasszonyhoz, mint a hársfaillat a holdas éjszakához. És okát is
tudom a múló bánatodnak.

Sátory gróf, – azért ne pirulj, Naca! – Sátory gróf, miután hazajött a
fürdőből, napokon át egyebet se tett, mint hosszu léptekkel, hajadon
fővel sétált a kastélya alatt elhúzódó nyárfasorban. Szomoru őszi kép
volt, a komoly arcu, nyugalmát nem lelő fiatalember, az üres fasorban,
amelynek csendjét károgó varjuk zavarták csak. Egyszerre aztán hirtelen
megállott a poros úton és reménytelenül tekintett végig a tarlók
egyformaságán!

Ekkor olyan félelmetes érzése támadt, mintha bepillantást nyert volna a
sors könyvébe. Abban az van megírva, hogy ő meg fog bolondulni.

Később a régi kastély hátsó udvarán találta magát. Az udvar óriás nagy,
komor és puszta. A kövezet gránitkockái közül kiserkent a fű, a potrohos
rácsu ablakok hosszu sorai pedig némán bámulják a magános embert. Rajta
kivül senki se volt az udvaron, pedig sokért nem adta volna, ha legalább
egy veréb csiripelése zavarta volna meg a csendet. Mit kezdjen most?
Hová bujdosson a végzete elől?

Most megrázkódott az egész valója: dörgést hallott, mély és irtató
erejü, bősz menydörgést, amely úgy hangzott, mint az ugrásra készülő
óriás fenevad morgása. Odafönn, a sápadt égen, száz torony magasságában,
fehéren világító, vajudó felhők torlódtak össze. Nem is felhők, hanem
fantasztikus jéghegyek, ezermázsás jégtáblák, malomkőnyi kristályok,
amelyeket az északi vihar alkalmasint a poláris tengerből ragadott föl
és sodort ide. Irtóztató súlyukkal és fagyos lehelletükkel könnyen
lebegtek a síkság fölött s amint egymást horzsolva összetorlódtak,
vészes búgást hallattak. Lenn a síkságon rémült csend volt. A park
fáinak mintha ijedtükben égnek meredt volna minden águk, a bokrok pedig
mozdulatlanul lapultak a földre. Az egész természet visszafojtotta a
lélegzetét. Aztán egyszerre a szélrózsa minden irányából imaszerü,
egyhangu morgás hallatszott, százezer kétségbeesetten könyörgő, esze
nélkül hadaró élőlénynek a hangzavara. Talán a föld népe könyörgött a
viharok urához? Vagy az erdei fák, a bokrok és fűvek nyelvét oldotta meg
a halál félelme?

– Ez az őrület! Ez az! – mondta Sátory magában.

A szobájában találta magát. Egy idegen alak állott előtte, – nem idegen:
az inasa volt… Levelet tett az asztalra.

– Most hozták a postáról…

– Elvonult a vihar? – kérdezte a gróf.

– Vihar? – csodálkozott az inas. – Szép napos idő van odakünn…

– Jól van! Elmehetsz!

Szégyelte magát és félt, hogy felösmerik benne a bolondot. Azért
közömbös arccal – amelyen azonban a hideg verejték gyöngyözött – a
szemére nyomta az üvegét és gépiesen a kezébe vette a levelet.

Mire való a gondosan összehajtogatott, címeres papírlap? És az egymásba
fonódó, fekete betüsereg? Miért is közlik az emberek egymással a
gondolataikat? Nem feltünő, hogy kedvet éreznek ilyen hiábavalósághoz,
amikor azzal úgy sem segíthetnek a titkos nyomoruságukon? Nem
csodálatos, hogy egyáltalában kedvet éreznének valamihez?

– La belle Yvette, – mormogta a gróf, miközben a levelet nézte.

Ez a név, amint kiejtette a száján, különös képet varázsolt a szeme elé.
Előbb egy fehér bőrből készült, keskeny női cipőt látott, amely a
tengeri fürdő homokjában járt. Hófehér bőrből készült, lakkorru
cipőcske, valamelyik párisi mester remeke. Azután a vékony, bokán
feszülő, fekete selyemharisnya, mely körül habos csipkeszoknya
hullámzott.

– La belle Yvette!

Eldobta a levelet, anélkül, hogy fölbontotta volna. Mi köze hozzá annak
a nőnek? Mi köze egyáltalában az egyik embernek a másikhoz?

Még valami jutott eszébe: Yvette is bolond! A haja, a tekintete, az
egész viselkedése arra vall… Vagy bolond minden ember? Úgy kell lenni,
hogy vannak öntudatlan és vannak őrültségük tudatára ébredt bolondok. Az
öntudatlanok a boldogok, – a többieket elpusztítja öntudatuk… Azaz
megálljunk! Kicsoda boldog? Mi az: boldogság? Semmi! Nincs boldogság.
Nincs semmi.

A gróf az ablakhoz lépett s kinézett a tarlókra. Már alkonyodott; az
égboltozat vérvörös fényben úszott. Egyszerre rettenetes félelem fogta
el: félt a közeledő éjszakától. Ha a sötétség itt éri, a termek
magányában, akkor bekövetkezik a katasztrófa. Ellenállhatatlan vágya
támad majd, hogy kiáltozzon a sötétségben és állati üvöltésével halálra
rémítse a cselédeket.

Ez a gondolata, amelytől nem tudott többé szabadulni, tűrhetetlenné
tette neki a szobában való tartózkodást. Észrevétlenül elhagyta a
kastélyt és nyugtalan léptekkel bolyongani kezdett az alkonyba borult
mezőn. A kutyák fölhangzó ugatásától vette csak észre, hogy a faluba
tévedt.

És akkor történt, Naca, hogy megállott a ti házatok előtt.

Megállott az alacsony ablak alatt és betekintett a kivilágított szobába.
Odabenn, a nappaliban, amely nektek ebédlőtök is, ott ült már a három
örökké éhes fiu, türelmetlenül, csillogó szemmel, mint a zsákmányt leső
három farkaskölyök. Te előttük állottál, Naca, fekete háziruhádban,
amelyet édesanyád halála óta mindig viselsz és kenyeret szeltél nekik. A
három fiu tekintete élesen ellenőrzött, hogy vajjon egyforma mértékkel
mérsz-e nekik s te megértetted a tekintetüket és elmosolyodtál. A
szobában mélységes csend volt, csak a kakukóra ketyegett a hófehér
falon, a függőlámpa pedig szelid fényt árasztott üde, fiatal alakodra.

Ekkor megnyílt az ajtó, Sátory gróf megjelent a küszöbön. Az éjszakában
egyedül bolyongót ellenállhatatlan erővel vonzotta be a nyugodt
lámpafény.

– A méltóságos úr! – mondtad nagy meglepetésedben, miközben a kenyeret
az asztalra tetted és kötényedbe törülted a két kezedet.

– Itthon van a doktor úr? – kérdezte a gróf.

– Nincs itthon; Létára utazott egy betegéhez… De azt hiszem, itt lesz
félóra mulva s akkor rögtön felküldöm a kastélyba…

Nem, a gróf nem akart visszamenni a kastélyba… Egyedül nem!

– Megvárom itt, ha megengedi…

Széket hoztál neki, de aztán megint éhes testvéreiddel kellett
foglalkoznod. Két jókora köcsög aludttejet kaptak, meg egy-egy karéj
kenyeret. És miközben kanalukkal csörömpölve költötték el est-ebédüket,
némán és szakadatlanul a szokatlan vendégre meresztették tágra nyitott
szemüket. Te pedig derült nyugalommal jártál-keltél a szobában, Naca, a
gyerekekről gondoskodtál és mosolyogva válaszoltál a vendég kérdéseire.

A derült nyugalmadnak pedig valami sugalló ereje lehet, Naca, mert a
gróf lelke lassankint csöndesedni kezdett. Figyelmesen szemügyre vett,
aztán a ködön áttörő verőfényként, valami halvány reménység, egy
megnyugtató sejtelem kezdett a lelkében derengeni: óh igen, van még
egészség és tisztaság a világon. Sőt úgy lehet, hogy boldogság is van,
mert van megnyugvás.

Mint a tisztaságnak, az egészségnek és nyugalomnak bájos megtestesülése
állottál előtte, Naca, te, aki kristálytiszta lelkeddel oly kevéssé
hasonlítasz amaz Yvette-hez, a fáradt lelkü, szeszélyes elméjü és örökké
nyugtalan Yvette-hez.

Az édesatyád aztán megérkezett s te, Naca, miután meggyujtottad a
rendelőszoba lámpáját, egy résztvevő, aggódó és bátorító tekintetet
vetve a gróf halvány arcára, magukra hagytad a férfiakat. Félórai
vizsgálódás és faggatás után a doktor tisztában volt a bajjal.

– És mennyi cigarettát szí el napjában?

– Elég sokat. Mostanában a dohányzás az egyetlen szórakozásom. Azt
hiszem, elszívok ötvenet-hatvanat is egy nap, de meglehet, hogy egész
skatulyára valót…

– Megvan a baj: egy kis nikotin-mérgezés… Ha abbahagyja a dohányzást,
nem lesz több idegriadalma…

Amikor megösmerte a baját, tulajdonképpen már egészséges is volt a gróf.
Csak előbbi félelmének kellemetlen emléke nyomta még a lelkét.

Egy hétig aztán rendesen eljárt a doktor házába s a veled való
barátkozás, Naca, többet gyógyított rajta, mint az édesatyád tudománya.
Amolyan szellemi Kneipp-kúra volt ez a grófnak, visszatérés az egyszerü
lelki élethez. Szüksége volt egyszerü és egészséges lényed sugalló
hatására s azért készségesen beleilleszkedett mindennapi életed szűk
körébe. A kiskertedben járt-kelt veled és szemlét tartott a csibéid
fölött. Néha elkísért a konyhába és az édesatyád hangosan elnevette
magát, amikor a grófot a galambduc létráján látta. Te pedig meleg,
szinte anyai gyöngédséget éreztél iránta, Naca, aminőt csak az igazi nő
érez a férfi iránt, aki áldozatot követel tőle. Mert az a különbség az
igazi nő és az asszony torzképe között, Naca és Yvette között, hogy az
első hasznára kíván lenni a férfinak, az utóbbi pedig hasznot akar tőle.
A férfi pedig megsejti ezt a különbséget és önző lelke megtalálja az
igazit, ha szüksége van rá…

Egy hét elmult és a gróf egyszer, ebéd után, ásítva állott a kastélya
erkélyén.

– Tulajdonképpen átkozottul unalmas ez a fészek…

Bement a szobájába és miközben íróasztalán a hírlapok között keresgélt,
megtalálta Yvette levelét, amely már egy hete ott feküdt felbontatlanul.

– Nini, meg is feledkeztem a szép Yvette leveléről!

Felbontotta és növekedő érdeklődéssel olvasta végig.

A levél épp oly elmés volt, mint szemtelen. Gúnyos, de kecses formában
valóságos kihívás, – a kacér küzdelmekben járatos asszony finom
cselvágása, hogy támadásra ösztönözze ellenfelét. És hogy ingerlővé
tegye ránézve a párbajt, előre sejteti a saját gyöngeségét.

A levélpapir illatos volt és Sátory, amint mohón szívta föl a finom és
különös illatot, megint meglepő közvetlenségében maga előtt látta
Yvette-t. Mily ragyogó volt, mily érdekes, mily kitanulhatatlan és
ingerlő Párist…

Másnap csomagoltatott.

– Megyünk Párisba, – mondta az inasának. – Elég volt már a faluzásból…

A betegségére úgy emlékezett vissza, mint egy nagyon jelentéktelen
epizódra. És a doktor-kisasszonyra, a georginás kiskertre, a tejes
köcsögre és a csibékre is úgy emlékezett vissza, mint holmi nagyon
kedves és nagyon jelentéktelen apróságokra,

Azóta, hogy ez megtörtént, elhagyott a jó kedved, Naca. Az emberek, a
szomszédok és jóbarátok, összesúgtak és összenevettek. No nézd, talán
bizony méltóságos asszony akart lenni a kis Naca?

Dehogy akartál! Én tudom, hogy álmodban sem bántott a nagyravágyás soha.
Hát mit is akartál tulajdonképpen? Hasznára akartál lenni, fáradni és
gondoskodni szerettél volna érte, nélkülözhetetlen szerettél volna neki
lenni, amilyen nélkülözhetetlen vagy édesapádnak és elárvult
testvéreidnek, akiktől se jutalmat, se hálát nem vársz. A grófnak
azonban most már nincs rád szüksége, Naca, és te azért kissé szégyeled
magadat – de ez a kis szomoruságod, a szégyenérzeted, hogy ötödik kerék
voltál valakinek a szekerén, el fog mulni, miképp elmulik minden a
világon.




A házibarát

Tóth és a háziasszony már jó félóráig beszélgettek együtt, amikor az
asszony végül szeliden kivallotta, hogy miért hivatta magához.

Azt kivánta tőle, hogy beszéljen néhány jó szót az urával. Úgy mondta:
néhány jó szót! Nem vehette nagyon komolyan az egész dolgot, mert úgy
képzelte, hogy szóbeszéddel még el lehet igazítani.

Tóthot ez a föltevés dühbe hozta. A vér az arcába szökött…

– Az ördögbe is, asszonyom, hát mit képzel? A férjét megcsalni nem olyan
gyerekség. Ha az én feleségem tenne velem ilyet – eh, én megfojtanám!

Az asszony nem szólt semmit, csak mereven nézett a szemébe. Szép,
csudálatosan beszédes szeme volt; világosszürke, tiszta és becsületes.

Oly szeliden tudott nézni, oly megindító ostobasággal, mintha azt akarná
mondani: Rosszat tettem? Hát miért nem vigyáztatok reám jobban?

Tóth a kalapja után nyúlt és fölemelkedett.

– Az az úr különben meg fogja kapni a magáét. Holnap áll a férje
pisztolya elé… Hogy magával mit szándékozik tenni az ura, azt nem tudom.
Én azonban megfojtanám.

– Hát tegye meg! – szólt egyszerüen az asszony.

Tóth vállat vont.

– Maga, hál’Istennek, nem az én feleségem és így – jó estét!

Amikor az előszoba ajtajából még egyszer visszafordult, ott látta az
asszonyt, az ajtófának dőlve, fölemelt karjával a sötét függönyt fogva.

Tóth urat nagyon leverte az asszony botlása. Sajnálta az urát, a szegény
Csonka Gyulát és sajnálta magát, mert úgy érezte, hogy őt is fájdalmas
csalódás érte. Két év óta rendes vendége volt a Csonka-háznak, ahol
második otthonra talált. Holmi pót-otthonra, amelynek előszobájában,
felöltőjével és sárcipőjével együtt, lerakta tisztátalan gondolatait is.
Jól esett neki a háziasszony bájos bizalmaskodását élvezni és fölötte
szeretett a fiatal házastárs apró-cseprő kérdéseibe avatkozni. És ez a
kandalló-költészet most egyszerre érthetetlen módon véget ért. Sem a
megcsalt férj, sem a házibarát nem tudta megérteni a dolgot, de lehet,
hogy a szép bűnös maga sem értette.

Másnap megtörtént a párbaj. Tulajdonképpen Tóth kényszerítette rá a
férjet, hogy verekedjék.

– Ezzel tartozol magadnak, de nekünk is, akik jó barátaid vagyunk…

A szegény megcsalt férj nagyon ügyetlenül viselkedett. Pisztolylyal a
kezében összegazemberezte az ellenfelét és golyót kapott a csípőjébe. Ez
ugyan a megcsalt férjek rendes sorsa, de Tóth mégis szerette volna, ha
ezúttal kivételesen a csábítót lövik keresztül.

A csábító! Vagy tizenöt évvel idősebb lehetett a férjnél. Vörhenyes,
rövidre nyírt szakállt viselt és külsejére nézve semmiben sem
különbözött valamelyik vidéki lókupectől. Egyébként gróf volt és óriás
vagyon ura, de köztudomás szerint fukar, akár egy uzsorás.

Csonkáékkal úgy került össze, hogy ármentesítési terveket készíttetett a
mérnökkel. A munkáért ugyan nem fizette meg Csonkát, hanem azzal
kárpótolta, hogy néhanapján nála ebédelt és udvarolgatott az asszonynak.
Nem lehet tagadni, hogy ezt az udvarlást mindenki szívesen látta: a férj
is, az asszony is, még a házibarát is. Az asszony boldog volt, hogy a
barátnői irígykednek reá, a két férfi pedig boldog volt, hogy a gróffal
valami barátság félébe keveredhetett. És talán éppen a hiuság tette
lehetségessé az elképzelhetetlen dolgot.

Nem értem, hogy történhetett! Nem értem! Így sóhajtozott Csonka Gyula
még akkor is, amikor Tóth karjára támaszkodva, mint gyógyuló beteg
bicegett föl-alá a kórház kertjében. A sebláza elmaradt, most már más
láz vette elő: újra visszakivánta az asszonyt. Tóth egyszer rajtakapta,
amikor éppen Margit egyik zsebkendőjével babrált.

– Azt hiszem, elhamarkodtam a dolgot, – mondta Csonka bánatosan. – Igaz,
hogy nagyot vétett ellenem, de hiszen még félig gyermek volt… Egészen
gyermek volt! És most világnak kergettem, mint egy rossz cselédet…

A házibarát megszeppent.

– Gyula, ne bomolj! Arra az asszonyra nem szabad gondolnod. Ezzel
tartozol magadnak és barátaidnak is…

Csonka kiheverte ezt a betegséget is. Annyira kiheverte, hogy félév után
újra megházasodott. Nem tudott sokáig asszony nélkül meglenni, ő férjnek
született. Ezúttal megtalálta azt, akire szüksége volt: a női
nyárspolgárt. Elvett valami alamuszi vidéki kisasszonyt, akiből idővel
nagyon önérzetes, keménykezü menyecske lett, a cselédek réme.

Csonka most már nyugodtan alhatott; az új asszony sokkal hidegebb és
önteltebb volt, semhogy rossz asszony lehetett volna belőle.

Tóth egypár eredménytelen kisérlet után lemondott a reményről, hogy
barátja új fészkében új pót-otthonra találjon. Rajta múlt, meg az új
asszonyon. Nem tudtak egymással megbarátkozni, sehogy sem. Csonka
azonban fülig úszott a boldogságban.

– Hej öregem, – mondta egy véletlen találkozás alkalmából, mert most már
csak véletlenül találkoztak, – ha el nem veszem ezt az asszonyt,
meghaltam volna anélkül, hogy megismertem volna, mi a tisztességes
asszony. Most látom csak, hogy milyen cudar volt a régi! A
megtestesített hazugság volt. Minden szava hazugság volt, azt hiszem,
még tévedésből sem mondott soha igazat…

A házibarát kedvetlenül vállat vont.

– Jobb szeretem, ha nem beszélünk erről, – mondta szárazon.

Azzal otthagyta barátját, akit aztán jó sokáig nem látott. Egyedül élte
tovább legényéletét, amelyet utóbbi időben sivárabbnak talált, mint
valaha.

Egy nap aztán véletlenül összetalálkozott megint a szép bűnössel. Úgy
esett, hogy egész délután künn kóborolt a szigeten. Egész délután
jókedvében volt, alkonyatkor azonban, midőn a nyárfák megnyúló árnyéka
elnyelte a verőfényt, megint erőt vett rajta a levertsége. Kalappal a
kezében végigsétált a sötét alagúton, amelyet a lehajló lomb alkotott a
feje fölött. A cserjésből tavaszi pára emelkedett föl, amely rejtelmes
vágyakkal töltötte el a szívét és forrongásba hozta vérét. Egyszerre
szomorunak találta a magányt és nyomasztónak a csendet és megint emberek
után kivánkozott. Az embereket megtalálta a felső vendéglő előtt.

És amint ott ült, asztalára könyökölve, elhagyottan a lármás sokaság
között, váratlanul, mint egy tünemény, megjelent előtte Margit; fölemelt
fővel, könnyü mosolylyal az ajkán, a világos nyári ruháját kecsesen
összefogva, jött föl a veranda lépcsőjén.

Két év óta, amióta eltünt a fővárosból, kissé megváltozott. A termete
mintha megnyúlt volna, bár vállban megtelt. A tekintete azonban most is
olyan gyermekesen nyilt és becsületes volt, mint annak előtte.

– Jó estét, asszonyom!

– Jó estét, Tóth!

Mindaketten zavarban voltak. Tóth egy ösztönszerü mozdulatot tett a
kezével, erre aztán Margit odanyujtotta neki a keztyüs kezét.

– Maga most itt van? – kérdezte Tóth.

– Itt lakunk, a szegény édesanyámmal… Szegény anyám, nagyon beteg… Egész
délután ápoltam, most elküldött a friss levegőre, meg vacsorázni… Hanem
nem tudom, találok-e üres asztalt…

Tóth a saját asztalára nézett és az asszony odaült. Csak mikor
elhelyezkedett, kérdezte zavart mosolylyal: Szabad? Aztán, hogy
palástolja zavarát, nagy buzgóan az étlap tanulmányozásába merült,
amelyet a pincér tett eléje. Félhangon olvasta az ételeket, de
láthatólag nem tudta, hogy mit olvas. Az arcát pedig rózsásra festette
az izgalom. Amikor a pincér elment, Margit arca egyszerre elborult.

– Ugy-e nem kellett volna ideülnöm?

– De miért ne? Hiszen ez a legtermészetesebb dolog a világon…

– Igazán? Akkor jól van.

Valamit evett, aztán már megnyugodott.

– Mit csinál ő? – kérdezte egyszerre. – Hallom, megházasodott… Boldog
legalább?

– Óh igen, boldog a maga módja szerint, – mondta Tóth elnéző mosolylyal.

Ugyanaz az elnéző mosoly most megjelent a Margit ajkán is.

– Örülök, hogy hozzávaló asszonyra talált… Mert jó ember, ugy-e? Hanem
mi ketten nem illettünk össze… Ugy-e nem?

– Nem, maguk sehogysem illettek össze…

A pincér salátát hozott Tóthnak és az asszony kivette a kezéből a tálat.
Ecetet, porcukrot és mustárt kért.

– Majd elkészítem, ahogy maga szereti, Szabad?

Tóth hátradőlt a széken és figyelmesen nézte az asszony kezét, amelyen
egy türkizes gyűrű csillogott. Mindig nagyon szerette ezt a szép, fehér
kezet és most olyan figyelmesen és hosszan nézte, mintha kárpótolni
akarná magát a kétévi mulasztásért. Valami puha kecsesség jellemzi
minden mozdulatát, akár fölvesz, akár letesz valamit, az olyan, mintha
megsímogatná, szinte csodálatos, hogy a villák és tálak nem reszketnek
meg a nagy gyönyörűségtől. Nemcsak a keze, az egész asszony olyan lágy,
behízelgő, símogató. A hangja is, a nézése is, a mosolya is. Igazi nő.
Vannak, akik szebbek, elmésebbek és jellemesebbek nála, – de mennyien
vannak! Éva varázsa azonban egyikben sincs meg olyan nagy mértékben,
mint éppen ő benne. A finom illat, amely a csipkegallérjából árad, olyan
hatással van a férfira, mint az erdei ózon. Megifjítja. A villamos
lámpák most fényesebben ragyognak mint az imént, a zene édesebben szól,
még az emberek is, akik a szomszéd asztalnál ülnek, most érdekesebbek és
rokonszenvesebbek, mint az imént.

– Most indulnom kell, – mondja Tóth.

– Elkisérem a hajóig… Szabad?

A hajó azonban csak félóra mulva indul, addig ráérnek még járkálni.
Amikor a sötét fasorba értek, mindaketten elhallgattak. Az asszony
megállott, lehajtotta a fejét és az ernyőjét rátette a cipője hegyére.

Most arról a dologról fog beszélni, – gondolta Tóth. – Bár ne beszélne
arról!

Margit pedig egész halkan így szólt:

– Nem szerettem az uramat soha. Nem gyűlöltem, de nem is szerettem… Néha
meg is sajnáltam a szegény embert… Mindig egy dolog járt az eszemben: jó
volna, ha más volna az uram, Csonka pedig a barátom… Annyit gondolkoztam
ezen, hogy néha el is tudtam magammal hitetni, hogy úgy van… Hanem
képtelenség volt! Az, akire gondoltam és akiről beszélek, nem akart
megérteni… Egy nap meggyűlöltem mindent, meg magamat és a férfiakat és
meg akartam halni… Meghalni gyáva voltam és eszembe jutott, hogy máskép
is véget vethetek a komédiának… Egy gazdag vén mágnás szeretője leszek…
Erre már leánykoromban is gondoltam. Nem tudom, honnan vettem ezt, –
olvastam, vagy hallottam? – már iskolásleánykoromban is gondoltam: ha
nem lesz úgy, ahogy akarom, akkor egy gazdag vén mágnás szeretője
leszek. És nagyon rossz leszek.

Tóth haragosan a szavába vágott.

– Hallgasson!

– És nem is az uramat akartam megcsalni. – Óh nem – vele nem is törődtem
– hanem a másikkal! Ugy-e utálatos vagyok? És mégis – lássa – most azt
tehetném, amit akarok, de nincs egyéb kívánságom, mint meghalni.

A part felől panaszos harangszó hallatszott.

– Most megy a hajó!

Kezet fogtak.

– Nem fog többet kijönni, ugy-e?

– De igen. Egyszer még kinézek ide.

– Mikor jön?

– Majd ha ráérek…

– Holnap nem ér rá?

– Nincs semmi dolgom…

– Kijön holnap?

– Kijövök este.

– Délben jőjjön! Olyan rossz várni, mindig csak várni!

A finom keze ott vergődött egy pillanatig még a Tóth kezében, aztán
elváltak.

Tóth kiment másnap délben, harmadnap is kiment, a reggeli hajóval, aztán
mindennap künn volt…

Egy hónap mulva Csonka Gyula valami kerülő úton megtudta, hogy Tóth el
akarja venni az ő elvált feleségét. Fölsietett a barátja lakására.

– Milyen alávalók az emberek! Azt beszélik, hogy feleségül akarod venni
a cudart…

Tóth élesen mérte végig a barátját.

– Nem tűröm, hogy sértegesd a menyasszonyomat!




Kék és piros

A berlini Thiergartenben történt, egyik előkelő nyaraló angol kertjében.

A Bredowok az este valami kerti ünnepséget rendeztek, amelyen részt vett
a berlini társaság színe-java. Ott volt a számtalan tagból álló
Bredow-család, ott voltak a Manteuffelek, a Raditzok és nem tudom, még
kicsoda. Ott volt egy nagy csapat katonatiszt, a fővárosi
gárdaezredekből. A diplomáciai kar fiatalabb tagjai is szép számmal
megjelentek. Ott volt, hogy többet ne mondjak, Joob báró is, aki mint
Magyarország címzetes alkonzula fáradozott a Németországban rekedt
drótostótok védelmében. Berlinben különben Joobot, a sötétbarna arcbőre
miatt, Cigánybárónak nevezték.

A Cigánybáró úgy találta, hogy Bredowék társasága kiállhatatlan, az
egész mulatság pedig halálosan unalmas. A tisztek vállrojtos kabátban,
állig érő gallérral, kidüllesztett mellel jártak-keltek. És mivel
tudták, hogy Joob tartalékos tiszt, valamennyien a bajtárs úr
megszólítással boszantották. A hölgyek is oly finnyás arccal és
szertartásos mozdulatokkal táncoltak, mint egykor a leviták a
frigyszekrény előtt. Egy jófajtáju magyar kurjantás bizonyára elég lett
volna arra, hogy jéggé fagyaszsza az egész társaság hüllővérét.

És ha nem lett volna itt Bojár Margit, – no, de szerencsére itt volt
Bojár Margit.

Éppen arra sétált unokatestvérének, az árbochosszúságu Bredow
kapitánynak karján. Fehér batisztruhájában megint nagyon csinos volt.
Hiszen ő is merev és komoly, de ajka szélén hébe-korba mégis fölvillan
az a végtelen kedves, sokat mondó mosoly, amelylyel már hónapok óta
bolondította a Cigánybárót. Ő is szőke, de nem ám lenszőke, mint a
többi; az arcszíne pedig barna, mintha finom aranyzománccal volna
befuttatva…

A hosszu kapitány később a pohárszéknél összetalálkozott Joobbal.

– Nagy sajnálkozással hallottam Margit hugomtól, hogy bajtárs úr
elhagyja Berlint? – kérdezte.

– Igen, visszamegyek a hazámba.

– Már a közeli jövőben?

– Amint csak lehet. Még csak kérdeznem kell valakitől valamit, aztán
mehetek.

– Talán bizony rózsás női ajakról vár feleletet a kérdésre? – enyelgett
a kapitány.

– Igen, női ajakról, – mondta a Cigánybáró szárazon.

– Akkor sok szerencsét kivánok!

– Nem szerencse kell nekem, hanem alkalom!

Mindketten ittak. A Cigánybáró egyébként meglehetős elfogultsággal
itélte meg a németek faji tulajdonságait, de az ivóképességük előtt
mindenkor készségesen kalapot emelt.

– Sokáig marad Berlinben Bojár kisasszony? – kérdezte később odavetőleg
a címzetes alkonzul.

– Talán örökre, – mondta a kapitány titokzatos mosolylyal. – Legalább
édesanyja úgy akarja…

Összekoccintották poharukat.

– Ön ismeri a magyarországi rokonainkat, a Bojárokat? – kérdezte a
kapitány.

– Csak felületesen. Egy időben sokat beszéltek Bojár ezredesről, a
kisasszony édesatyjáról.

A kapitány igen jókedvünek látszott és szokása ellenére beszédesnek
mutatta magát, aminek egyik oka bizonyára a pezsgő lehetett.

– Margitnak az édesanyja az én nagynéném… Valaha híres szépség volt…
Valami csehországi fürdőben ismerkedett meg Bojárral. Ismertem Bojárt,
két ízben is vadásztam a magyarországi birtokain és meg vagyok győződve,
hogy a világ legszeretetreméltóbb férfiai sorába tartozott… Szép,
lovagias ember volt. Vendégszerető és bőkezü, amellett hallatlan módon
vakmerő. Nagyon szerette a nénémet, de a szíve oly csodálatosan volt
szerkesztve, hogy a néném mellett még vagy egy tucat szőke, barna és
vörös szépség talált benne helyet… Öt év előtt történt a kínos és
tragikus eset, amelyről ön is hallott.

Bojár Bécsben volt és összetűzött valami cseh gavallérral. Nem tudom,
hogy az összetűzés oka szőke volt-e vagy barna; én csak azt tudom, hogy
az Operában táncolt. Megverekedtek. Bojárt ezúttal elhagyta hagyományos
szerencséje, koporsóban szállították haza birtokára… Ön emlékszik a
dologra, hiszen óriás botrány lett belőle… A néném ott se volt a férje
temetésén. Képzelje el a büszke asszony lelkiállapotát, amikor megtudta,
hogy a férje, akit imádott, egy rózsaszínü rongy miatt halt meg… Azóta a
néném, aki férjében mindig a magyar faj megtestesülését látta, valami
ideges ellenszenvvel viseltetik minden iránt, ami magyar. Ez nem
igazságos, de végre is érthető. Ott él még magyarországi birtokain,
amelyeken úgy gazdálkodik, mint egy férfi, de a leányát, amikor ez két
év előtt fölvette első hosszu szoknyáját, fölküldte az édesanyámnak,
hogy vezesse be az itteni társaságba. Néném azt szokta mondani: Nem
akarom, hogy Margit magyarok közt éljen. Hűvösebb, józanabb emberek közé
küldöm, ott talán meg fogja találni a boldogságot, amit én nem találtam
meg.

A Cigánybáró meg nem állhatta, hogy közbe ne szóljon.

– Hűvös, józan emberek! – Önök tehát bennünket rosszabbnak tartanak a
saját nemzetbelieknél?

– A világért sem! Nem rosszabbaknak, hanem másoknak. Egy példával meg
tudnám magamat értetni. Tegyük föl, hogy a vérmérsékletnek színe van és
hogy az északnémet nemzeti temperamentum kék. Ebben az esetben a
magyaroké vörös. Egyik se jobb a másiknál, de mindegyik más.
Mindegyiknek vannak előnyei és hátrányai. Maradjunk meg a színek
mellett… A kék szín jól esik a szemnek, tisztább, nyugodtabb és
komolyabb a vörösnél. Igaz, hogy emellett szentimentális, hideg és
gyakran émelyítő. A vörös szín föltünőbb, melegebb. Kár, hogy bántja a
szemet és izgatja az idegeket, mint minden érzékies dolog…

– Minden németben egy professzor lappang, – jegyezte meg magában a
Cigánybáró.

Aztán eszébe jutott valami.

– Eszerint Bojár Margit, mivel a vörös és a kék szín összevegyüléséből
származott, tulajdonképpen – lilaszínü?

A hosszu kapitány elmosolyodott.

– Ilyenformán van. Temperamentuma ma még lilaszínü, azaz se vörös, se
kék. Most jön abba a korba, amikor színt kell vallania.

Zeneszó hallatszott.

– Hallja? Ez a zene is vörös! – mondta Bredow.

A kertben egzotikus huszárruhába bujtatott cigánybanda kezdett játszani.

Asztalhoz mentek. Óriás sátor alatt állott a fényesen terített asztal.

– Színt fog vallani! Csak beszélhetnék vele, mondta magában a
Cigánybáró, miközben néhány fiatal _bajtárs úr_ közé ült.

A lilaszínü leány ott ült vele szemben egyenesen, komolyan és szerényen,
mint egy jónevelésü fiatal hölgyhöz illik.

Joob néhányszor átszólt az asztalon, a leány helyett azonban mindig
Bredow kapitány válaszolt. A Cigánybárónak lassankint rossz kedve lett,
veszedelmesen kezdett inni.

Vacsora végén azt mondta valamelyik német, hogy szeretne egy igazi, egy
tősgyökeres magyar nótát hallani. A Cigánybáró kissé elgondolkozott,
aztán odaintette a primást:

  Rám se nézett, mikor én őt megláttam…

A mélabús zenehangokból mintha valami fájdalmas szemrehányás szólt
volna. És Bojár Margit, mintha csak megértette volna a szemrehányást,
fölemelte fejét és lopva nézett a Cigánybáróra.

A hosszu kapitány, aki már kétízben járt Magyarországon, a magyar
zenéről kezdett beszélni.

– Margit hugom valódi zenei tehetség, sok magyar népdalt ismer és
képzeljék, valamennyit hangjegy nélkül játszsza a zongorán, éppen úgy,
mint a cigány…

– Melyik a nótája? – kérdezte a Cigánybáró.

A leány kissé habozott, aztán kendőjével odaintette a primást s a fülébe
mondta a nótáját:

  Fehér galamb száll a levegőbe’,
  Megy a rózsám, elbúcsuztam tőle;
  Hová megyen, merre lész az útja,
  Mikor látom, a jó Isten tudja…

Az egyenruhás árboc elgondolkozva rázta a fejét.

– A multkor más nótára mondta, hogy a kedvence.

A Cigánybárón időközben csodálatos izgatottság vett erőt. Vajjon neki
szól a búcsuztató?

Mikor a cigány elhallgatott, ő rendelt egyet:

  Csak titokban akartalak szeretni,
  De ki kellett annak világosodni…

Most találkozott a szemük első ízben. A leány aztán lehajtotta a fejét.

– Szabad még egy nótat játszanom? – kérdezte később halkan a
kapitánytól.

A hosszu Bredow boldog volt, hogy Margit az ő társaságában olyan jól
mulat…

– Huzassa csak, hiszen azért van itt a cigány…

A prímás a leány széke mögött állott és rákezdte:

  Ne csalj meg, ne csalogass engemet
  Hiszen tudod, hogy igazán szeretlek…

Bojár Margit, mintha meggondolta volna magát, hirtelen intett a
cigánynak, hogy nem azt akarta játszatni. Mást. Azt hogy:

  Azt mondják: nem adnak
  Engem galambomnak,
  Hanem inkább másnak,
  Annak a hatökrös
  Fekete subásnak…

A Cigánybáró nem ivott már, hanem csillogó szemmel nézte a csinos
lilaszínűt, akinek az arca most már határozottan pirosodni kezdett.
Aztán, bár a hosszu kapitányon nem volt fekete suba, egy gyilkos
tekintetet vetett reá.

– Ácsi, cigány! – mondta Joob egyszerre. – Azt a nótát:

  Megverek valakit,
  Vagy engem valaki,
  Hej, de a rózsámat,
  Ne szeresse senki…

A leány megszeppenhetett e fenyegetés hallatára és alkalmasint a
lelkiismeretét akarta megnyugtatni, amikor válaszul húzatta:

  Nem vagyok én oka semminek,
  Édesanyám oka mindennek;
  Mért nem is ad engem olyan, olyan, olyannak,
  Kit én választanék magamnak…

A társaságnak fölötte tetszett ez a szokatlan mulatság. A fiatal
tiszteken valami patyolat jókedv vett erőt. Erősen ittak s ha értettek
volna hozzá, bizonyára daloltak volna. Bredowné szíve, odafenn az asztal
végen, anyai örömben úszott, amikor hosszu fiát sugárzó arccal látta a
gazdag Margittal fecsegni. A leány buzgón hallgatta a kapitányt, a
Cigánybáróra a világ minden kincseért se pillantott volna. Ha olykor
arra is tévedt a tekintete, akkor sem az arcába nézett, hanem arra a
nagy, vérvörös szegfűre, amelyet az alkonzul a frakján viselt.
(Boulanger tábornok tiszteletére viselte. Nagyon tisztelte akkoriban a
francia tábornokot, mivel azt várta tőle, hogy meg fogja verni a
németeket.)

Margit most odahajolt a kapitány füléhez.

– Nézze, kérem, azt a virágot? Nem tudok betelni a nézésével… Még soha
életemben ilyen szép virágot nem láttam!

– Olyan, mint minden piros szegfüvirág. De ha szépnek találja…

Bredow kapitány udvariasan elkérte a Cigánybárótól a virágot és odaadta
Margitnak.

– Köszönöm, – szólt a leány, – s mert ön adta, fel is tűzöm.

Előbb azonban megszagolgatta, egyszer, véletlenül, végighúzta a száján,
csak aztán tűzte a hajába. A piros virág pompásan festett a hajában.

– Színt vallott! – ujjongott magában a Cigánybáró.

Nagy gyönyörűségében, mi telhetett tőle? – egy nagy bankót csúsztatott a
cigány markába és elhúzatta ezt a nótát, hogy azt mondja:

  Nincs feleségem, de majd lesz,
  Hazahozom télen, ha jó lesz,
  Veszek neki csizmát, ha jó lesz,
  Megcsókolom százszor, ha szép lesz.

A kapitány azalatt szép búzavirág-színnel festette ki a jövőjét.

Ha Bredow kapitány próféta lett volna, akkor tudhatta volna, hogy mához
egy esztendőre gyorsvonat fog Budapestre érkezni, amelynek egy
különkocsijából a Cigánybáró fogja kisegíteni fiatal feleségét, Bojár
Margitot.




A szőke Marietta

Már erősen hajnalodott. A nagy-körút bérpalotáinak tornyai feketén
fúródtak a sápadozó égboltozatba. A két jóbarát – az ég tudná micsoda
kerülő úton – pezsgős kedvében bevetődött a Terézváros egyik keskeny
utcájába. Egy csapszék fölött piros lámpás csillogott, odabenn –
alkalmasint valami különszobában – halk tamburaszó hallatszott…

– Igyunk meg egy pohár pálinkát, – indítványozta Béni.

– Mit akarsz? – szólt Jenő, – ide csak zsebtolvajok járnak…

– Éppen azért. Nagyon bele csömörlöttem a tisztességbe…

Bementek, letelepedtek egyik márványasztalhoz. Amikor lenyelték a rossz
italt, megrázkódtak és még egy pohárral rendeltek. Béni aztán szemébe
tolta üvegét és szemügyre vette a pénztárban ülő leányt.

– No nézd! – mondta. – Nem ismered?

– Ki az?

– Marietta, a szőke Marietta…

A másik is föltette a monokliját.

– Ohó, Marietta de la Dor?

– Gondolom ilyenféle neve volt… Hogy megrútult!

– Meg biz’a!

A pénztárosnő beteges, beesett arca téglaszínüre volt kendőzve. A szőke
haja ugyan gondosan föl volt sütve, de a vállán szürke nagykendőt
viselt, aminőt szegény munkásasszonyok szoktak viselni. Közömbösen
bámult maga elé, fonnyadt keze szórakozottan babrált a pénztári könyvhöz
kötött plajbászszal.

A szőke Marietta! A két jóbarát visszaemlékezett a régi Mariettára, aki
még néhány esztendővel ezelőtt lázba hozta a főváros korhely
fiatalságát. Ott énekelt esténkint valamelyik dalcsarnokban. Elragadó és
szemtelen volt, mint egy szőke Phryne. Kurta szoknyában, nagy, francia
kalappal a fején, formás lábait kecsesen illegetve, csípőre tett
kezekkel járt föl s alá; hangja persze nem igen volt, de azért el tudta
ragadni és föl tudta villanyozni a maga közönségét. Ha rákezdett _A
szőke Marietta dalá_-ra, amelyet valami elzüllött tehetség szerzett
neki, akkor a szűk páholyokban szorongó közönség, a mágnások, a tisztek,
a sikkasztó kereskedősegédek, egy hangon dudolták a pattogó végsort…
Ignác pedig, a félszemü főpincér, azalatt duplán számította a
Heidsick-nek keresztelt cukros szódát…

– A szőke Marietta!

Jenő halkan zümmögte a dalt.

– Csakhogy így látom! – mondta Béni kegyetlen mosolylyal. – Ezt sokért
nem adom.

Jenő vállat vont, a másik folytatta:

– A szegény Bakó Gyurka esete óta gyűlöltem… Ez nem olyan, mint a többi
leány.

A courtisane jellemében van egy kibékítő vonás: a jószívüség… Marietta
nem volt sem jószívü, még csak nem is könnyelmü. Számító volt, hideg és
kegyetlen, mint a keresztes pók… Nem szeretett senkit, megvetette az
embereket, akik tönkre tették magukat meg a családjukat, hogy
mogyoró-gyémántokat akaszszanak a nyakába, és fogatot tarthassanak neki…

Nem volt addig nyugta Béninek, míg oda nem ment a pénztárhoz.

– Jó estét, Marietta!

– Jó estét!

– Nem ismer rám, ugy-e?

– Nem én.

– Emlékszik, Bakó Gyurka cimborája voltam…

– Ön az? Most már emlékszem! Ön volt akkor az Ilka barátja. Egyszer
össze is vesztek a kis Gyurkával.

– Tudja mi lett a kis Gyurkából?

– Azt mondják, hogy Amerikába ment, vagy Braziliába, kávét kapálni.

– Jól tudja. Hát a rőtbajuszu főhadnagyra emlékszik-e, aki egy hónapig
udvarolt magának?

– Hogyne, hiszen sokat mulattunk együtt… Úgy hallom, hogy meghalt?

– Elsikkasztotta az ezred pénzét, aztán egy kicsit fejbe lőtte magát.

Marietta rábólintott a fejével.

– Benn volt az ujságokban, meg is volt rajzolva.

Ez a közömbös megjegyzés még epésebbé tette Bénit.

– Fogatot most már nem tart, nagysád?

– Nem. Hallja, a régi kocsisom, a Móni, itt járt a napokban. Hozzá ültem
és azt akartam, hogy fizessen egy üveg sört, de ő nem akart rám ismerni
és azt mondta, menjek a pokolba…

– Móni nagyon büszke lett, amióta bérkocsitulajdonos. Igaz, – kedves
anyja, de la Dorné ő nagysága hogy van? Alkalmasint mosogat valahol?

– Nem volt az anyám, elküldtem, mert meglopott. Az én anyám kofa Budán;
Hábernénak hívják…

– Kedves atyja meg valószínüleg házmester?

– Nem tudom, sohasem ismertem.

– Igaz, nem találkozott ujabban Farkas Endrével?

– De igen, a minap láttam. Még mindig monoklit visel, de a kalapja
nagyon zsíros volt… Ön jár még vele?

– Nem, mert kidobták a kaszinóból. Neki is sokba kerültek az ön
gyémántjai? Mondja kérem, hová is lettek a hires gyémántjai? Ami most a
fülében van, az cseh üveg!

A leány, aki eddig gúnyos nyugalommal felelgetett a Béni epés
kérdéseire, most halkan elmosolyodott.

– A gyémántjaimat meg a húszezer forintos takarékpénztári könyvemet
elvitte Ignác.

– Miféle Ignác?

– A főpincér a dalcsarnokból.

– Az a félszemü gazember?

– Az.

– Hogy eshetett ez?

– Ő volt az első szeretőm, ő hozott a dalcsarnokba… Azt mondta, keressek
pénzt, sok pénzt, aztán el fog venni, hogy tisztességes asszony
lehessek… Amikor innen elküldött a rendőrség, elmentünk Berlinbe. Ott
beteg lettem, Ignác pedig azt mondta, hogy heptikás vagyok, elszedte
mindenemet és egy kis kövér leánynyal elment Hamburgba. Azóta se láttam…

Jenő időközben fizetett és fütyörészve lépett a pénztárhoz.

– Jó estét, Marietta kisasszony! Mondja, kérem, itt szándékozik tölteni
az egész életét?

– Nem tart már sokáig… Az orvos megtiltotta az ivást, a gazda meg azt
akarja, hogy igyak a vendégekkel. Ha akarja, fizessen egy üveg pezsgőt.
Nem kell meginnia…

– Jó éjt, szőke Marietta!

Az utcán azt mondta Béni:

– Mégis különös, hogy a legelzüllöttebb asszony is mindig talál magának
egy százszor elzüllöttebb férfit!




A rejtelmes özvegy


I.

A piros ernyős lámpa fényénél Dobozy és Angyal ott ültek a fürdői fogadó
dohányzószobájában és egy szőke asszonyról beszélgettek.

Az éj csöndje, a különös világítás, aztán az ópiumos dohány, amelynek
füstje átjárta a szobát, olyan hatással volt reájuk, hogy a képzeletük
titokzatos tájak felé kívánkozott. Angyalnak joga is volt hozzá, mert a
mesterségére nézve író volt. Meglehetősen elvont dolgokról beszélgettek
tehát, pedig olyan szőke asszony forgott szóban, aki a csinos két
lábával biztosan állott a valóság talaján.

– Mondok neked valamit, – szólt Dobozy hosszu szünet után. – Az asszony
erényes, hiszen éppen azért akarom feleségül venni…

Az író vállat vont.

– Erényes! Mi az erény és mi a bűn? Szó, fogalom, nézet dolga.

– Jól van. Tudod, hogy udvarlok neki, már amennyire az ilyen soha ki nem
ismerhető asszonynak udvarolni lehet. A bolondulásig szeretem, de azért
óvatosságból várakozó állást foglalok el vele szemben. Amelyik
pillanatban ő akarja, a lábaihoz vetem magamat, de csak úgy, ha ő
akarja. Nevetségessé nem fogom magamat tenni.

– Mi az: nevetségessé? Szó, fogalom!

– Tegnapelőtt úgy látszott, hogy most már akarja. Kirándultunk a
török-romhoz és mire visszatértünk, bealkonyodott. Ketten megelőztük a
többieket és a kőhídon megállapodtunk, hogy bevárjuk a társaságot.
Egészen sötét volt, a holdat eltakarták a parti fenyők és alattunk
föl-föl csillogott a zúgó hegyi patak fehér tajtéka. Némán álltunk
egymás mellett, a híd könyöklőjének dőlve, egyszerre érzem, hogy az
asszony a kezemre teszi a kezét. Halkan szól hozzám:

– Én most belelátok a maga lelkébe, édes barátom, egészen tisztán,
mintha üvegből való volna. És maga is belát az enyémbe, ugy-e? Ne
szóljon semmit, minden jól van!

Nem válaszoltam semmit. Azután együtt voltunk vacsorán a
fürdő-vendéglőben. Az asszony alig evett valamit és föltünően csöndes
volt. Mintha valami édes bágyadtság zsibbasztotta volna meg a szokott
élénk, kötekedő kedvét. Szakadatlanul mosolygott és néha lopva nézett
reám. Mindezekből joggal azt következtethetem, hogy most már akarja, –
nemde?

– Hogy volt tovább? – kérdezte az író.

– Tegnapra újabb kirándulásban állapodtunk meg, ezúttal a
Kecske-völgybe. A társaság hat kocsin indult útnak. Én egy kocsin ültem
a szép asszonynyal, aki útközben elragadóan kedves volt. Odakünn is
verőfényes kedvében volt, egészen az ozsonnáig. Ozsonnánál a cigány
játszani kezdett, valami ostoba, émelyítő nótát húzott. Az asszony
sokáig elmerengve hallgatta. Hallgatta, közbe elborult az arca és kurta,
szomoru válaszokat adott kérdéseimre.

– Valami baja van? kérdeztem – résztvevően.

– Semmi!

Az arca halvány volt, idegesen harapdálta az ajkát. Alig mertem hozzá
szólani, mert éreztem, hogy lassankint végtelen keserűséggel telik meg a
lelke. Bántja a hangom, bántja minden mozdulatom; kiállhatatlannak,
ostobának, gyűlöletesnek tart. Aztán fölkelt, otthagyta a társaságot és
egyedül letelepedett egy távoli padra. Utána mentem és megdöbbenve
láttam, hogy a szeme könyes, az arcán pedig végtelen fájdalom vonaglik.

– Anna, az Istenért, mi baja?

– Hagyjon! – sziszegi indulatosan.

Fölkelt a helyéről és nagy meglepetésemre egyszerre sírva fakadt.
Megfogtam a kezét, de ő eltaszított magától.

– Menjen, hagyjon, ha nem akarja, hogy meggyűlöljem!

Ekkor fölülkerekedett bennem a férfiúi büszkeség és nem közeledtem többé
hozzá…

– És aztán? – kérdezte az író.

– Egész délután nem beszéltem vele többet.

Abban reménykedtem, hogy meg fogja bánni a különös viselkedését, de
bizony ő ügyet se vetett reám. Oly szomorúnak és boldogtalannak látszott
azonban, hogy a szánakozásom legyőzte a haragomat. Nem is jöttünk haza
egy kocsin, hanem külön-külön… Nem is búcsuzhattam el tőle. Amikor
azonban éjfél előtt a lakásomra mentem, künn ült az erkélyen. Azt
hiszem, hogy reám várt. Mikor meglátott, halkan elnevette magát és egy
marék rózsát dobott a nyakamba. – Jó éjszakát, Dobozy! – kiáltotta édes
hangon… Nos, barátom, mit szólsz ehhez? Mi ez? Mit jelent ez?

Dobozy indulatosan felszökött a kerevetről, hogy aztán megint
letelepedjék a másik kerevetre.

Angyal azonban megőrizte nyugalmát. Elgondolkozva mondta:

– Mindenesetre igen érdekes egyéniség. Érdemes volna belenézni a
lelkébe. Rejtelmes erők működnek, amelyeket az asszony maga sem ismer. E
lelki áramok vezetik őt és nagyobb befolyással vannak reá, mint a külső
világ behatásai és természeti ösztönei. Nagyobbal, mint az éhség, a
szerelem, a hideg és a meleg. Nem vetted még észre, hogy az arca is néha
fáradt és szomoru, mint az őszi est, máskor meg üde, szűzies, mint a
tavaszi hajnal? A haja is hol aranysárga, hol meg egészen fakó. Aztán a
szeme! Megfigyeltem a szemét és hol jóságosnak, tisztának, hol meg
gonosznak és veszedelmesnek láttam. Ez a szem különben egyszer
zöldes-sárga, egyszer meg szürke vagy kék. Az iriszen néha parányi
aranykígyók cikkáznak, máskor fénytelen és hideg, mint egy üvegszem. Mi
ez? Miért van ez igy? Mindenben van logika, ebben az asszonyban is van,
csakhogy mi nem értjük meg. Ha közelebbről ismerném, talán megtalálnám a
lelkének kulcsát és megfejteném neked a problémát…


II.

Ime a probléma megfejtése:

Amikor a társaság az előtt való nap a Kecskevölgybe készült, a szőke
asszony türelmetlenül várta a susztert. A suszter meg is jött, hála
Istennek és a szőke asszony majd hogy a nyakába nem ugrott örömében.

– Éppen jókor jön majszter uram; ha egy félórát még késik, harisnyában
mehetek a Kecske-völgybe, mert az a budapesti gazember nem küldte el a
cipőt, az utolsó páromat meg tegnap tettem tönkre, amikor belegázoltam a
patakba. Hadd lám a remekét.

Vidéki cipőnek elég csinos volt. Az asszony fölvette és kopogó léptekkel
sétált föl-alá a szobában.

– Na, nem is rossz! De nem lesz kurta?

A majszter megpödörte a bajuszát és azt mondta:

– Úgy áll, mintha ráöntötték volna a nagyságos asszony lábára. A jól
szabott cipő később sem szoríthatja a lábujjat, mert a láb biztosan áll
benne és nem siklik előre.

A szőke asszony már akkor magára kapta a kabátját és lesietett az ablaka
alatt várakozó kocsihoz.

Ozsonnáig jól ment minden, aztán – no igen, aztán egyszerre azon vette
magát észre, hogy szorítja a lábát az új cipő. A bal lábán levő kezdte,
a másik pedig szekundálni akart a társának és a szőke asszony csakhamar
úgy érezte magát, mintha egy vulkán krátere mellett ülne és az izzó
lávában fürösztené szegény lábacskáját. Alig tudott lélegzetet venni a
nagy fájdalomtól, közel volt hozzá, hogy sírva fakadjon; szerette volna
megölni a nyomorult kontárt, aki a suszter címet merte bitorolni, –
legjobban szerette volna a cipőt levetni a lábáról.

Az emberek észrevehettek valamit az arcán, mert faggatni kezdték.
Leginkább Dobozy. Rosszul érzi magát? Van valami baja? Óh, a szőke
asszony érezte, hogy ezekkel a borzasztóan ostoba kérdésekkel meg fogják
ölni. Csak nem mondhatja meg, hogy szűk a cipője? Melyik asszony vall be
ilyesmit? Nem, – inkább meghalna!

Elvonult a társaságtól és fájdalmas irigységgel nézte a fiatalokat, akik
kényelmes jó cipőkben futkostak a gyöpön. Elkeseredésében a pad lábához
verte a cipőjét, attól persze még jobban fájt a lába. Egy kép jutott
eszébe, amelyet a budapesti esküdtszéki terem falán látott: egy
mezítlábas hölgyet végigsétáltatnak izzó vaslapokon… Elkeseredésében
végül sírva fakadt…

Meddig tartott a délután? Egy esztendeig? Nem, egy örökkévalóságig!
Végre hazamentek… Végre otthon volt… Végre! Amikor a szobaleány lehúzta
szegény lábáról a gyilkos szerszámot, a szőke asszony félájultan, de a
boldogságtól mámorosan mondta: – Áááh!


III.

Harmadnapra mosolyogva és bájosan sétált a parkban. Csokros, csinos
lakktopán volt a lábán, első pillantásra meg lehetett ismerni a fővárosi
művész alkotását. Keskeny, szoros cipő volt, de mégis olyan kényelmes,
hogy akár zongorázhatott volna benne a lába újjával.

A zenepavillon előtt a szőke asszony összetalálkozott Dobozyval. A
fiatalember félve közeledett csak feléje, az asszony verőfényes mosolya
azonban visszaadta neki a bátorságát.

Egy jó óráig sétáltak együtt. Dobozy aztán, kabátján egy rózsával, amely
reggel még a szőke asszony keblén virított, fölkereste író barátját. Jó
ideig beszélgettek közömbös dolgokról, Dobozy végre kiszalasztotta a
titkát.

– Rendben vagyunk már Annával. A feleségem akar lenni.

– Gratulálok.

Hanem azért az özvegyasszony problémáját egyikük sem fejtette meg.




Csendes emberölés

Az emberölés terve nyolc vagy tíz esztendővel ezelőtt fogamzott meg a
bűnrészesek lelkében, amikor a küllővári híres lóvásár idején Timár
Ferenc első ízben meglátta Bács Olgát, Farkasnak, a bánhidai földesúrnak
leányát.

A helyzet tisztázása végett előrebocsájtom, hogy Bácsékat háromszáz
esztendő óta mindig Bácséknak hívták, Timár azonban valaha a Traurig
névre hallgatott. Timárnak, aki akkoriban huszonnyolc éves fiatalember
volt, csinos vegyeskereskedése volt a küllővárosi nagy utcában, amely
csak olyan legitim öröksége volt, mint más ember fiának a hitbizománya.

Két segéddel és egy inassal dolgozott, de azért reggeltől estig maga is
ott volt a boltjában, fekete selyem sapkával a fején és plajbászszal a
füle mellett. Mint afféle jóvérü kereskedő, nagyon tudott beszélni a
vevői nyelvén, különösen az asszonynépén és a felsővárosi szobaleányok
reggelenkint három boltot is elkerültek, hogy Timárnál vásárolhassák a
rétesbe való mazsolaszőlőt, mivel Timár olyan őszinte hódolattal ejtette
ki a nagysád szót, mint senki más a küllővárosi kereskedők közül.

Egy nap – a híres lóvásár első napján – négyesfogat állott meg a Kék
oroszlán előtt. (A Kék oroszlán a Timár-féle vegyeskereskedés neve.)
Timár levette fejéről a sapkát: Bács Farkas lépett a boltjába, Olga
kiséretében.

A kisasszony a csemegék egész lajstromát mondta tollba a kereskedőnek,
mindezeket majd el kell küldeni a bánhidai kastélyba.

– Apának születésenapja lesz és sok vendéget várunk, – mondta, egy
mosolygó pillantást vetve apjára.

Amikor megtudta a tengeri rák árát, fölsikított nagy rémületében, aztán
alkudozni kezdett, szenvedélyesen, szinte elkeseredetten, a jó
gazdasszonyok szokása szerint.

– Hová gondol, Timár úr? Három forint!

Bács Farkast nagyon mulattatta a leánya cigánykodása.

– Te lealkudnád még a csillagokat is a menyországból!

Olga hízelegve csókolta meg a szép öreg úr kezét, mintha ezzel el akarná
hallgattatni, aztán erélyes hangon közölte a kereskedővel az
ultimátumát. Valahogyan mégis megegyeztek. Bács aztán egy ötvenes bankót
adott Timárnak, a visszajáró pénzt pedig olvasatlanul zsebre gyűrte.

Timár még az este viszontlátta Bácsékat az Aranycsillag-ban, ahová
legényember létére vacsorázni járt. A vendéglő telve volt hangos vásáros
néppel és a vidéki birtokosok a megyei asztalhoz gyülekeztek. Vagy
huszan lehettek, erősnyaku, vörösarcu urak; nő csak egy ült közöttük:
Olga. A leány mosolyogva hallgatta a lókupec-adomákat, közbe gyöngéd
pillantásokat váltott édesatyjával, aki a régi divatu gavallér
udvariasságával szolgálta ki az asztalnál.

Timárt meglepte és meghatotta a gyöngéd ragaszkodás, amelyet a leány az
édesatyjával szemben tanusított.

Bács Farkas különben tényleg az az ember volt, akit szeretni lehetett.
Sokan mondták róla, hogy a legérdekesebb és legjobb modoru ember, akivel
életükben összetalálkoztak. Korán megőszült, de a haja tömött és finom
volt, mint a fehér selyem. A fekete szeme fiatal tűzben ragyogott. A
járása pedig oly ruganyos volt, mint egy ifjué. Nagy mértékben birta azt
a ritka művészetet, amelylyel röptében lehet meghódítani az emberek
rokonszenvét. Ez a művészet meglehetősen ritka, pedig fölötte egyszerü.
Bács az emberekkel való bánásmódja alapjává a következő tételt tette:
Minden emberrel úgy bánok, mintha meg volnék róla győződve, hogy szeret
engem.

Ezzel az egyszerü fogással lefegyverezte a legzárkózottabb embereket is.

A fiatal kereskedő elgondolkozva nézte az Aranycsillagban Bácsékat.
Különös, zavaros, fájdalmas vágyakozás támadt a lelkében. Ő igen élelmes
kereskedő hírében állott, amellett azonban nagy mértékben az volt, amit
jó fiúnak szokás nevezni. Árvagyermek létére idegen, kicsinyes emberek
között nőtt fel és sohasem volt része abban, ami után öntudatlanul
epedett: igaz gyöngédségben.

Megszólította az asztalához telepedett bánhidai körjegyzőt.

– Nagyon derék ember lehet Bács Farkas.

A jegyző vállat vont.

– Az ország legveszettebb kártyása.

Timár kiejtette kezéből a villát.

– Bács Farkas?

– Ő. A tulajdon vagyonát már elkártyázta s most azon van, hogy
elkártyázza a leánya anyai örökét is…

– Bács Farkas?

A jegyző igazat beszélt. A szeretetreméltó öreg úr betege volt a
kártyának, mint sok ember az alkoholnak.

Pedig elmés és művelt ember volt. Ismerte az embereket, sőt önmagát is.
Ritka értelemmel tudott beszélni az emberi természet titkos hajlamairól,
de ha alkalma nyilt, éjszakákon át játszott, esze nélkül, telhetetlen
szenvedélylyel, mindenét kockára téve. Talán a lelki üdvösségét sem
sajnálta volna föltenni egy kártyára, ha akad ördög, aki tartja.

A küllővári vásár végzetessé lett Bács Farkasra nézve. Megint három
éjszakán át játszott a megyei urakkal és bár mindvégig utánozhatatlan
hidegvérrel osztotta a kártyát, negyednapra annyit veszített, hogy
többhavi határidőt kellett kérnie adósságai törlesztésére.

Olga csak akkor kezdte sejteni, hogy baj van, amikor az édesatyja
óvatosan szóba hozta a birtok eladásának kérdését. Fárasztotta a pusztai
élet, rossz évek jártak a granáriumokra, Olgának pedig jobb sorsot
szánt, mint hogy künn élje le fiatal éveit a falun. Lám, ez is eladta a
birtokát, az is; mindenki eladta; ha az ember Bács Farkast hallotta,
akkor ők voltak az okos emberek, a megfordított honfoglalók.

Beköltöztek hát a városba. A főutcában fogadtak lakást, éppen szemben a
Timár boltjával. Bács Farkas, – a javíthatatlan optimista, aki anyagi
bukását is úgy fogta föl, mint valami ideig-óráig tartó, kellemetlen
átmeneti állapotot, – a szebb jövő reményében nagy és drága lakást
fogadott, előszobákkal és boudoirral a leánya számára. A szükséges új
bútorokat csak tavaszszal akarta beszerezni és mivel addig elvesztette a
bútorokra szánt pénzt is, a lakás mindvégig üres maradt és fölötte
szomoru benyomást tett.

Amit Olga addig csak sejtett, arról most már bizonyságot szerezhetett:
lassan, de ellentállhatatlanul elsülyedtek az apró adósságok
ingoványában. Bács Farkas, aki valaha ezresekbe játszott, most már csak
forintokat tehetett föl egy-egy lapra; régi előkelő nyugalma és régi
makacs balszerencséje most sem hagyta cserben.

Senkinek sem telt öröme Bácsék megváltozott sorsában, csak Timárnak, a
Kék oroszlánnak, ahogy a városban nevezték. Reggel és alkonyatkor csak
ki kellett lépnie a boltja ajtaja elé, hogy ott láthassa Olgát a szemben
levő ablakban és ezt a látványt nem adta volna oda egy országos vásárért
sem, pedig vásárnapján a falusi vevők valóságos ostrom alá vették a
boltját. A csöndes érdeklődés, amelyet a földesúr leánya iránt érzett,
csöndes rajongássá lett, amióta napról-napra oly szépnek és szomorúnak
látta Olgát, aki most már nem állott fölötte olyan elérhetetlen
magasságban, mint annakelőtte.

A leány nem akart látogatókat fogadni mostani lakásán s azért alig járt
emberek közé; az édesapját is csak keveset látta otthon és napjait bús
magányban töltötte. Mire elkövetkezett a tél, valami különös nembánomság
vett rajta erőt. Nem volt már kedve rendezgetni a lakásban. Sokat
gondolt megint a boldogult édesanyjára és ha menekülni akart a szürke
gondolatai elől, órákat is eltöltött az ablakban, az utcán járkálókat
nézve.

Várt valamit. Hogy mit, azt talán maga sem tudta, valami csudát, amely
véget vet a mostani állapotnak.

Valami történt a tavaszszal: Timár a kereskedő, levelet írt Bács
Olgának. Talán magára vonatkoztatta a pillantásokat, amelyeket az
ablakban unatkozó leány az utcára vetett; talán csak becsípett a főutcán
nyíló ákácfák illatától; elég annyi: Timár megkérte Olga kezét.

A levél, amelyben ezt tette, megérdemelné, hogy megőrizzék az emberi
szív dokumentumai közt.

Inkább száraz volt, mint ömlengő, és különös benyomást tett azzal, hogy
szerénységből következetesen kerülte a szerelem szót. Ő nagyrabecsüli
Olga kisasszonyt s fölajálja neki kezét, bár láthatólag maga sem hiszi,
hogy ajánlatára reflektáljanak. Ő azonban nem ér rá udvarolni és nem is
ért hozzá, azért ilyen módon akar tisztába jönni önmagával. Egy kis
dicsekedés is volt a levélben, amikor megemlékezett az anyagi
viszonyairól, amelyek kedvező állapotuknál fogva lehetségessé teszik
neki, hogy eltartson egy családot. Aztán egy halk célzás, amelyből
kitetszett, hogy Timár – ha Olga ugyan elfogadná ajánlatát –
kötelességének tartaná, hogy rendbehozza Bács Farkas ügyeit is.

A leány elolvasta a levelet, kétszer, háromszor is. Nem lepte meg
nagyon, női ösztöne régóta megsúgta neki, hogy a becsületes kereskedő
szereti, sokkal igazabb szerelemmel, mint levelében ki tudja fejezni.

Alkonyatig aztán elgondolkozott ezen. Ő eddig csak olyan férfiakat
ösmert, akiknek a kezében elolvadt a pénz, mint a márciusi hó. A
tevékeny, erélyes kereskedő, aki láthatólag olyan jól értett a
vagyonszerzés művészetéhez, imponált neki. Szereti Timárt? Erre nem mert
válaszolni. De a női gyöngédséggel telt szívében úgy érezte, hogy
hűséges társa tudna neki lenni.

Egypár kicsinyes külsőség bántotta csak az úri leányt. A fekete sapka és
plajbász Timár füle mögött… Hanem aztán megnyugtatta önmagát. A
kényelmes, a vidám kis háztartás közepett, amelyet ő tudna berendezni
Timárnak, bizonyára azzá nevelhetné a kereskedőt, amivé csak akarja.
Ebben bizonyos volt.

Az ablakhoz lépett és a pillantása találkozott a Timáréval, aki ott
állott a boltja előtt. Már alkonyodott és a félhomály bátorságot adott
mind a kettőjüknek, hogy hosszasabban nézzenek egymás szemébe.

Ebbe a hosszú nézésbe beleszédültek mind a ketten és a szívük erősen
dobogni kezdett. És egyszerre más szemmel nézték egymást. Nem a szerény
vidéki kereskedő és a híres Bács Farkas leánya nézett farkasszemet,
hanem egy erősakaratu fiatal férfi és egy vágyakozó, reménykedő fiatal
nő.

Olgának ott kellett hagynia az ablakot, mert haza jött az édesapja. Nem
jött egyedül, magával hozta a két Neviczky grófnőt is, régi
birtok-szomszédjait. Az utcán találkozott össze velük, ahol egypár elmés
bókot mondott nekik. A leányok ekkor titokban azt a megjegyzést tették,
hogy Bács Farkas mégis csak kedves ember és kissé elszégyelték magukat,
hogy olyan keveset törődtek elszegényedett barátnőjükkel, Olgával.

Lorgnonjukkal a kezükben járták sorra a puszta szobákat.

– Nagyon csinos! Igazán kedves!

Bács Farkas az alatt meglátta Timárnak az asztalon fekvő levelét.

– El szabad olvasni?

– Hogyne, apa! Hanem – talán későbben.

Bács azonban már átfutotta a levelet. Elmosolyodott és nyugodtan oda
nyujtotta a grófnőknek.

– Olvassák csak!

A kisebbik leány valósággal nevető görcsöt kapott. Kacagott, mint a
galamb.

– Soha ilyet! A Kék oroszlán feleségül akarja venni Olgát!

A nagyobbik dühbe jött.

– Szemtelenség!

Bács Farkas azonban más nézeten volt.

– Miért volna szemtelenség? Egy férfi nem tisztelhet meg jobban egy nőt,
mint ha fölajánlja neki a kezét. A Kék oroszlán ott hibázta csak el a
dolgát, hogy egy polcra állította magát Olgával. De ezt nem sértő
szándékkal tette, hanem naivságból…

Olga maga is nevetett, de az arca vérvörös volt. Hol is járt az esze,
hogy a Kék oroszlánt, a vöröskezü kereskedőt, a Bács Farkas vejévé
akarta tenni? A Bács Farkas vejévé és a Neviczkyek, a Hatfaludyak, a
Vivóék atyjafiává? De hiszen nem is akarta komolyan. Isten tudja, hogy
mit akart… Bács maga válaszolt a Kék oroszlánnak.

Igen udvarias levélben köszönte meg Timárnak megtisztelő ajánlatát.
Aztán finom maliciával fejezte be sorait: Reméljük – írta – hogy Timár
úr a családi boldogságot, amelyet leányom nem nyujthat neki, más – hozzá
közelebb álló – körökben fogja megtalálni.

Ezzel az ügy be volt fejezve.

A nyáron még rosszabbra fordult Bácsék sora. Farkas, aki nem mondott le
a reményről, hogy előbb-utóbb vissza fogja még nyerni Olga hozományának
egy részét, egyre játszott és egyre vesztett. Olga pedig megismerte a
nyomort, még pedig annak legrettenetesebb kiadásában: megismerte a cifra
nyomorúságot.

Neviczkyéknek akkoriban egy nagylelkü ötletük támadt: magukhoz vették
Olgát. A társalkodónőikkel sehogysem tudtak megférni, Olga pedig
gyermekkora óta olyan igénytelen és szelíd természetü volt. Bács Farkas
sohasem engedte volna meg, hogy Olga fizetést fogadjon el a grófi
családtól, de hogy a grófné a leánynak ugyanannyi zsebpénzt adjon, mint
a konteszeknek, ez ellen nem lehetett kifogása.

A mi pénze volt Olgának, azt minden hónap elején elküldte Küllővárra,
édesatyjának, aminek az lett a következménye, hogy Bács Farkas minden
hónap első éjszakáját a kártyaasztal mellett töltötte. Már nem a megyei
főtisztekkel és földbirtokosokkal, hanem az irnokokkal és kisbérlőkkel
játszott.

Több esztendő is elmúlt, míg Olga megint összetalálkozott Tímár
Ferenccel. A leány az édesatyját jött meglátogatni Küllővárra; már
jóideje nem látta Bácsot. Az öreg úr megijedt, amikor meglátta a nagy
változást, amely Olgán végbement.

Húsz lépésről nézve még elég csinos volt, de aki közelebbről nézte,
észrevehette, hogy az arcbőre világossárga, mint a régi elefántcsont, az
ajka szélén pedig két pedáns ránc van. Vén kisasszony lett belőle. Az
olyan üde, rózsás arcbőr, mint az övé volt, nem állja sokáig a pártát.

Bács ráncba szedte a homlokát.

– Talán nem jól bánnak veled Neviczkyék? Mert akkor rögtön elveszlek
tőlük.

Olga szomoru mosolylyal rázta meg a fejét.

– Nagyon jól bánnak velem… Eleintén kissé féltékenykedtek reám, de most
már nem udvarolnak nekem a fiatal urak és a leányok nagyon szeretnek…

– No, – azért mondom!

Amikor délután ketten az apjával elsétáltak a Timár boltja előtt, a Kék
oroszlán künn állott az utcán.

A derék Timár feje fölött nem haladt el nyomtalanul az idő. Erősen
hízásnak indult, aminek következtében a szeme még kisebb lett, az arca
pedig oly nevetségesen gömbölyü és rózsás lett, mint egy pólyás babáé. A
mellényén akkora aranyláncot viselt, mint a saroglyakötő. A fekete
selyemsapkáját most már nemcsak boltjában hordta, hanem az utcán is, ha
átment a sörházba. Sokat járt a sörházba, ahol mértékletesen, de
rendszeresen itta az árpalét.

Amikor most meglátta Bácsékat, megemelte a sapkáját és a vidéki
kereskedők hadaró hangsúlyozásával mondta: Alászolgája! Van szerencsém!

Az öreg úr hamiskásan megszorította a leánya karját.

– Te, Olgica, emlékszel még arra, amikor a Kék oroszlán megkérte a
kezedet?

Olga rövid, száraz nevetést hallatott, amit a grófnőktől tanult el.
Újabban egyáltalában valami keresett, arisztokratikus szögletesség
jellemezte a modorát.

Ebben a pillanatban Olga is, Bács is, alkalmasint Timár is örültek, hogy
abból a dologból nem lett semmi. És nem jutott eszükbe, hogy hárman
megöltek valakit: egy asszonyt, egy mosolygó szemü, gömbölyü kis
kalmárnét, szerető feleséget és gyöngéd édesanyát.




A segédjegyző regénye

Gizella kisasszony, a szentjánosi tanítókisasszony nagyon csinos leány
lett volna, csak ne lett volna olyan nagy orra. A termete darázskarcsu
és gömbölyü volt, a haja, melynek fodorítására kiváló gondot fordított,
szénfekete volt, a bogárszeme édesen, epedve ragyogott, – hanem az orra
csunya volt. Ügyes leány is volt és szeretett csinosan öltözködni.
Nyáron rendesen fehérben járt és ha tipegő léptekkel végigment a fő-utca
eperfái alatt, a kezében vitte a világos szalmakalapját és olyan előkelő
volt, mint egy városi kisasszony. Művelt és mélyérzésü leány is volt,
sok verset tudott könyv nélkül és igen szépen zongorázott. Az emberek
százszor mondták és ő maga is meg volt róla győződve, hogy messze földön
ő volna a legszebb leány, csak az orra ne volna olyan nagy. Sokat
nézegette magát a tükörben, néha sírt is egy keveset a természet
kegyetlen tréfáján. De segíteni már úgy sem lehetett a dolgon. Azzal
vigasztalta magát, hogy még így se cserélne a másik
tanítókisasszonynyal, akinek nagyon finom metszésü kis orra volt, de
aki, szegény, púpos volt egy kicsit.

Az ember hozzászokik mindenhez, és Kelemen is hozzászokott Gizella
orrához. Hozzászokott és belátta, hogy a plébánosnak igaza van ha azt
mondja: A fődolog a szív és nem az orr!

Kelemen segédjegyző volt és csak nemrégiben került ide a
szolgabíróságtól. Meglátszott rajta, hogy a szolgabírónál írnokoskodott,
mert gavalléros modora volt, szeretett vadászruhában járni és a haját a
homlokába fésülte, mint a vidéki urak szokták. Egypár forintja lehetett
is hazulról. Eleintén gyakran emlegette a régi nemességét és holmi
lovagias ügyekről beszélt, – később azonban kitudódott, hogy Kelemen
szelidlelkü, jó fiu, akinek csak jár a szája, mert a vármegyénél így
tanulta, de különben egy legyet se tudna bántani.

Szentjánoson egy nap elhatározták, hogy Kelemen feleségül fogja venni
Gizellát és Kelemen belenyugodott, bár az ötlet nem eredt tőle, hanem
inkább Gizellától. Ha összetalálkoztak a templom előtt, a leány epedve
pillantott reá fekete, szép szemével, Kelemen pedig kivette gomblyukából
a rózsát és gavallérosan odaajándékozta neki. Néha, különösen ha úton
volt és egypár napig nem látta, úgy érezte, hogy komolyan szereti a
leányt. Fürjvadászat idején, amikor a jegyzővel a boglya tövében aludt,
el is ábrándozott a csillagos éjszakában és elgondolta, hogy jó volna,
ha már feleségnek szólíthatná Gizellát. Máskor, ha az orrát nézte, úgy
érezte, hogy mégis tévedett és nem szereti a leányt olyan nagyon. Abban
azonban sohasem kételkedett, hogy Gizella őt nagyon szereti és ha már
feleségül kell vennie egy tanítókisasszonyt, inkább őt venné el, mint a
púposat.

Ebben az időben történt, hogy megint kinyitották az urasági kastély
ablakait, miután éveken át zárva tartották. Az ispán azt mondta, hogy a
fiatal méltóságos asszony ide jön lakni.

Az asszonyt három esztendővel ezelőtt vezette oltárhoz a fiatal báró,
családja makacs ellenkezése ellenére. Valami exotikus külföldi családból
származott a báróné, a férje egy francia fürdőhelyen ismerte meg. A
fiatal pár aztán három évig fényes háztartást vitt a fővárosban, jó
egyetértésben és telemarékkal szórva a pénzt és bár az asszony marka
jóval kisebb volt, mint a báróé, jóval többet dobott ki az ablakon.
Ennyi idő alatt megnyiltak az asszony előtt a legzárkózottabb szalónok
ajtai is, sőt egy korát messzire megelőző, fölvilágosodott fenséges úr,
szakítva a születési előitéletekkel, meleg barátságával tüntette ki a
fiatal házasokat. Mindennapos vendége lett a palotájuknak és
szeretetreméltó fesztelenségében nem neheztelt még azért sem, ha a báró
estente a kaszinóba ment és az ősökben szűkölködő fiatal asszony egyedül
fogadta magas vendégét.

Három esztendő leforgása után a báró azt a kellemetlen fölfedezést
tette, hogy vagyonilag körülbelül tönkrement. Szerencsétlenségében némi
erkölcsi erőt kölcsönözhetett neki a tudat, hogy milliomos nagynénjének
szívbaja már igen előrehaladott állapotban van.

A báróné meglepő nyugalommal fogadta elszegényedésük hírét. Még
szemrehányást sem tett a férjének. Amióta a fiatal fenséges urat
nemrégiben egy csehországi dragonyos ezred élére állították, az asszony
különben is untatónak kezdte találni a fővárosi életet és most azt
mondta az urának: – Takarékoskodni fogunk és föloszlatjuk budapesti
háztartásunkat. Én lemegyek a jószágra, maga pedig eljön velem vagy itt
marad egyedül.

A báró az utóbbit választotta és a belső Józsefvárosban csinos
legénylakást bérelt, a báróné pedig lement Szentjánosra takarékoskodni.
Csak a társalkodónéját vitte magával meg a legkedvesebb komornáját,
aztán a kocsisát, a groomját, meg a francia szakácsát. Persze a
komornyik is lement vele. A lovak közül csak három párat tartott meg.
Szentjánosra érve, megparancsolta a cselédségnek, hogy ne eresszenek
hozzá látogatót, mert nem akar látni senkit.

A szentjánosiak, persze, sokat foglalkoztak a bárónéval. Gyakran látták,
rendesen gyalog, ritkán lóháton, kocsin soha. Korán reggel sokszor
hosszu sétát tett a szőllőshegyek felé, ilyenkor keresztül kellett
mennie a községen. Egyszerü, sötétszínű ruhákat viselt, amelyeken csak a
szakértő ismerte meg a párisi szabóművész remekét. Ékszert, fülbevalót
sohasem láttak rajta, a barna haját is símán elválasztotta a homlokán.
Ha a cigánygyerekek üldözőbe vették, egy pár hatost osztott szét köztük,
vagy forintot, amilyen pénz éppen a kezébe akadt, – ha valaki megemelte
előtte a kalapját, könnyü fejbólintással köszönt. Alkonyatkor rendesen a
kastély verandáján ült, egy könyvben lapozgatva, vagy a kék levegőbe
bámulva; ilyenkor cigaretta füstölgött előtte a kis márványasztalon.

Kelemen az ér partján látta meg először a bárónét. Éppen a principálisa
vizsláját iskoláztatta, mikor lódobogást hallott maga mögött. A báróné
ügetett végig a fasoron. Közvetlen mellette megállította a paripáját és
elbámészkodott egy virágzó orgonafán.

– Szabad abból a szép virágból venni? – kérdezte.

Idegen kiejtéssel, de folyékonyan beszélte a magyart. A segédjegyző
fülig elpirult, aztán sietve letört egy jókora ágat. Még annyi időt sem
vett magának, hogy megkeresse a kését és a nagy sietségben kissé meg is
vérezte az ujját. A báróné a nyereg alá tűzte a virágot, aztán egy
oldalpillantást vetve Kelemen kezére, mosolyogva mondta:

– Ön igazi gavallér, vérét ontja hölgye szeszélyeért.

Most nézett csak a Kelemen arcába és ott valami nagyon meglepő dolgot
láthatott, mert a finom sápadt arca egyszerre rózsaszínü lett és egész
hangosan azt mondta: Oh la la!

Még egyszer megnézte, aztán a fejével bólintott és odaszólt a lovának –
nem tudni, minő nyelven – Gau! és tovább ügetett a parton.

Egypár nap mulva megint összehozta őket a véletlen. Kelemen a szőllőkből
jött és a cigánysor fölött szembe találkozott a bárónéval. Ezúttal
gyalog volt és megint egyedül, a kezében nagy falegyezőt vitt, azzal
védekezett a nap ellen. Most is az asszony szólította meg.

– Kérem, merre kell a várromhoz fölmenni?

A segédjegyző akadozva elmagyarázta neki a járást.

– Ebből én nem értek semmit, kérem. Nincs itt senki, aki engem
elkalauzolhatna?

– Ha megengedné a méltóságos báróné, hát én…

Az asszony csak most ismerte meg megint.

Most is meglepettnek látszott, de ezuttal nem mondta, hogy oh la la,
hanem így szólt.

– Óh, lám, hisz ön az én orgonavirágos gavallérom!

Együtt mentek föl a keskeny ösvényen, az asszony előre ment, Kelemen
követte és titokban azt a megfigyelést tette, hogy a bárónénak remek
lába van. Az asszony néha meg-megállt, ilyenkor lihegő kebléhez
szorította a kezét és fáradt mosolylyal nézte a vidéket. Odafenn
letelepedett a szürke bástyára – mialatt Kelemen a régi torony falának
dőlt – és némán figyelte a füle mellett elcikkázó toronyi fecskéket.

– Hogyan hívják önt? – kérdezte a báróné hirtelen.

– Bozóki Kelemen Zoltán a nevem, – mondta a segédjegyző, kalapját
megemelve. Most használta talán először életében a prédikátumát.

Az asszony kissé elmosolyodott.

– Katona ön?

– Segédjegyző vagyok.

– Gondoltam, hogy katona, mert az arca olyan, meg a modora is.

Gyorsan, kissé akadozva beszélt. Kelemen magában azt a megfigyelést
tette, hogy az asszony beszéd közben nem néz soha a szemébe. Lemenet a
báróné egyszerre nagyon elfáradt. Azt mondta:

– A karjára támaszkodnám, ha nem volna terhére…

Amikor a kastély elé értek, megint azt mondta:

– Most nem tudom, hogyan köszönjem meg a nagy szívességét. Hanem tudja
mit – ebédeljen velem!…

Este hét óra volt és a segédjegyző olyasmit morgott, hogy ő már
megebédelt tizenkettőkor, hanem azért sarkon követte az asszonyt.

– Menjen a kertbe és várjon meg ott. A diófák alatt teríttetek.

Azután eszébe juthatott, hogy nagyon is rövidesen rendelkezik a
fiatalemberrel, mert bocsánatot kérő hangon, szelíd mosolylyal mondta:
Kérem szépen! (Tulajdonképpen így mondta: Kerem szepen!)

Jó félórát kellett Kelemennek várnia. Amikor az asszony megjelent a
diófák alatt fehér ruha volt rajta, a haja nedves volt, mintha fürdőből
jönne. Ketten ebédeltek meg a csinosan terített asztalnál, mint egy
fiatal házaspár. Az ebéd nagyon egyszerü volt, sokkal egyszerűbb, mint
teszem a jegyzőné vendégsége és az inasok nesz nélkül, a jónevelésü
cselédet jellemző közömbös arccal szolgálták ki őket, mintha magától
értetődő dolognak találnák, hogy őméltósága segédjegyzőkkel ebédel
kettesbe.

A báróné később kávét öntött a Kelemen csészéjébe és cigarettára
gyujtott.

– Kedves izé úr…

– Kelemen Zoltán, – mondta a segédjegyző, könnyü meghajlással.

– Kedves bozóki Kelemen Zoltán, szép volna öntől, ha a barátom lenne…
Mert lássa, én egy szegény asszony vagyok, akit biztosan megöl az
unalom, ha ön nem könyörül meg rajtam…

Később eldobta a cigarettát, fölkelt és kezet nyujtott a segédjegyzőnek.

– Most aludni megyek, mert korán szoktam kelni. Mutassa magát máskor is…
Igaz! Még egyet! Akar nekem egy szívességet tenni? Nyirassa le a haját
kurtára, de egész kurtára… Ugy-e megteszi az én kedvemért?

Megint hozzátette: Kérem szépen!

Azzal eltünt a kastélyban. Az égen már millió csillag ragyogott, amikor
Kelemen elért a községbe, az eperfák alatt pedig szentjánosbogarak
csillogtak. A segédjegyző nem ivott sokat a báróné vörös borából, de
azért mégis úgy emelgette a lábát, mint a részeg ember…

Egypárszor eszébe jutott, hogy hátha talán nem igaz az egészből semmi,
hátha talán csak úgy álmodta meg a délutáni kalandját. Hanem aztán úgy
rémlett neki, mintha a kabátja karján, ott, hol a báróné
reátámaszkodott, valami finom, édes illatot érezne. Ezt az
arisztokratikus illatot még egész éjszaka érezte.

Reggel elment a borbélyhoz és kurtára nyiratta a haját. Az utcán
véletlenül összetalálkozott Gizella kisasszonynyal, a kisasszony értett
az ilyen véletlenek előkészítéséhez és a tanítónő rémülten csapta össze
a két kezét, amikor megpillantotta udvarlója kopasz fejét. Különben
rózsaszínü csipkeruhát viselt, kivágott cipőt és piros harisnyát, az
arca rózsapiros volt, a haja pedig fölsütve. A segédjegyző annak a másik
asszonynak fölséges egyszerűségére gondolt és úgy találta, hogy a
tanítókisasszony ma a rendesnél is izléstelenebb…

Három napig nem tudott magával mit kezdeni. Az irodában szórakozottan
írta a marhaleveleket, közbe a bárónéra gondolt és azon törte a fejét,
hogyan állíthatna be hozzá. Negyednapra maga a báróné jött el érte.
Korán reggel lovaglóbotjával megkopogtatta a segédjegyző lakásának
ablakát.

– Hallottam, hogy itt lakik… Miért nem váltja be az igéretét? Miért nem
mutatja magát nálam? Elhiszem, hogy untatom a zaklatásommal, de legyen
udvarias és áldozza föl magát… Ma este eljön ebédre? Rajta leszek, hogy
ne unja magát!

A principális a szomszéd ablakból végighallgatta ezt a beszédet és a
lélegzete majd elakadt a nagy csodálkozásban. Lám, ez a Kelemen!

Ettől a pillanattól fogva bizonyos gyöngéd elnézéssel bánt segédjével,
úgy érezte, hogy a kitüntetésből, amelyben ő méltósága Kelement
részesíti, ő reá, mint a jegyzői kar tagjára is jut egy csöpp.

Kelemen pedig az este elment a bárónéhoz és elment a többi estén is. A
báróné tényleg úgy viselkedett, mintha a vendégét minden áron mulattatni
akarná. Csevegett neki és néha, különösen ha jókedvében volt,
sziporkázott az elmésségtől, máskor leültette maga mellé a zongorához.
Kellemes kis énekhangja volt, a csinos francia dalokat diszkrét bájjal
tudta előadni. Inkább szavalás volt, mint ének, a trillákat néha egy
halk sóhajjal jelezte csak. Máskor elővett valami könyvet és francia
verseket olvasott Kelemennek. A segédjegyző ugyan egy szót sem értett
franciául, de a báróné nyelvének zenéje elragadta. Az asszony egy-egy
verset le is fordított neki prózában, esetlen, szellemes magyarsággal.

Ekkoriban történt, hogy a báró egy napra meglátogatta a feleségét és ott
találta nála a segédjegyzőt. A báró föltünően szép, komor arcu férfi
volt, megjelenése tisztelettel teljes félelemmel töltötte el Kelement.

– Bemutatom magának egy kedves barátomat, Kelemen urat – mondta az
asszony.

A báró közömbös udvariassággal nyujtott kezet a segédjegyzőnek, aztán
megakadt rajta a szeme és meglepetten mérte végig.

És ő is azt mondta, amit már az asszony is mondott első találkozásuk
alkalmával: Óh la la! – Majd hozzátette:

– Különös hasonlatosság a fenséggel!

Az asszony kedvtelenül vállat vont és csak ennyit válaszolt:

– Rögeszme!

Erre a báró is vállat vont és cigarettával kínálta meg vendégét.

Kelemen csak most, a férj jelenlétében ébredt annak a tudatára, hogy
bolondul szerelmes az asszonyba. A babonás, ösztönszerü tisztelet
ellenére, melyet a báró iránt érzett, dühös féltés fogta el. Csak akkor
nyugodott meg némileg, amikor a báró ebéd után befogatott és
kijelentette, hogy visszamegy a fővárosba.

Egypár nap mulva a körjegyző, aki fővárosi ujságokat járatott,
kiböngészte a személyi hírek közül, hogy egyik fiatal fenséges úr, aki
budapesti tartózkodása alkalmával a magyarok lelkes barátjának mutatta
magát és aki jelenleg mint dragonyos ezredes állomásozik Csehországban:
eljegyezte magát egy külföldi uralkodócsalád bájos princeszszével. A
körjegyző igen megörült az ujság ama megjegyzésének, hogy a princesz
nagy buzgalommal tanulja a magyar nyelvet.

Amikor Kelemen aznap megint tiszteletét akarta tenni a kastélyban,
először esett meg vele, hogy nem fogadták el. A báróné beteg volt és
beteg maradt még három napig. Negyednapra maga küldött a segédjegyzőért.

A bárónén meglátszott még az átszenvedett betegség nyoma: sápadt volt és
ideges Fölényes nyugalmát egészen elvesztette, szórakozottnak látszott
és nyugtalanul járt-kelt a kertben.

Vacsora után egyszerre beteges jókedv váltotta föl a szomoruságát,
pezsgőt hozatott és összekoccintotta a poharát a segédjegyzőével.

– Igyék, Kelemen! A világ minden mátkapárjának egészségére… Mondja, volt
ön már szerelmes?

– Nem! – mondta Kelemen sötét arccal.

– Hazudik, barátom. Ha azt mondaná, hogy igen, akkor is hazugságot
mondana!

Kelemen megszeppent. Attól félt, hogy a báróné megtudta valahogyan a
tanítókisasszonynyal való dolgát és féltékeny lett… Később merészen
mondta:

– Ha én valakit szeretnék, azért meg tudnék halni!

A báróné fölkacagott.

– Pompás, Kelemen. Ezt már szeretem! Igazi férfi!

Aztán elborult az arca és elgondolkozva mondta:

– Különben – ki tudja? Lehetnek a férfiak közt is jó bolondok, éppen
úgy, mint az asszonyok közt… Itt lenn, talán még inkább, mint ott fönn…

Majd a zongorához ült és egy merész áriát énekelt a Szép Helénából.
Aztán egy éles diszakkorddal abbahagyta a játékot és villogó szemekkel
lépett a segédjegyző elé. Jó ideig nézte az ajkát harapdálva és Kelemen
egyszerre rettenetes szívdobogást kapott és szédülni kezdett a báróné
pillantásától.

– Megkegyelmezek önnek! Hanem menjen most, fusson, mert különben baj
éri.

Kelemen habozott, a szép asszony azonban az ajtóra mutatott.

Amikor a segédjegyző egy pár nap mulva megint fölmerészkedett a
kastélyba, a komornyik azt mondta, hogy ő méltósága az este hirtelen
elutazott. Családi gyász érte: a báró nagynénje meghalt
szívszélhűdésben.

– És mikor jön vissza?

– Azt parancsolta, hogy küldjük utána a holmiját, mert nem fog többet
visszajönni Szentjánosra.

A segédjegyző úgy érezte magát, mintha taglóval főbe ütötték volna.
Annyit értett csak meg az egészből, hogy az asszony el tudta őt dobni,
mint egy kifeslett keztyűt. Emésztő szomorusággal a szívében, a
keserűségtől és haragtól fuldokolva ballagott haza…

Egypár napig nem is ment az irodába, a principális nem is bántotta,
hanem diszkrét gyöngédséggel osztozott a fájdalmában.

Megint egy hét mulva az ispán lepecsételt kis csomagot hozott
Kelemennek: a báróné küldte a fővárosból. A csomagban csinos ezüst
dohányszelence volt, a báróné színes címerével. Más semmi, – egy sor
írás sem! De a papirból, amelybe a szelence csomagolva volt, kiérezte
azt a finom illatot, amely a báróné ruháiból áradt ki.

Kelemen gondosan a szekrénybe zárta a szelencét, élete első és utolsó
regényének az emlékét, aztán az ablakhoz lépett.

Odaát éppen Gizella kisasszony sétált az eperfák alatt. Elég csinos volt
a csipkeruhájában, meg a fölsütött hajával, csak ne lett volna olyan
csunya orra! Kelemen elgondolta, hogy a plébánosnak igaza lehetett,
amikor azt mondta, hogy asszonynál fő a szív és nem az orr… Az orrát
megszokja az ember, hanem ha rossz a szíve, azt sohasem szokja meg. És
Kelemen elhatározta, ha már tanítókisasszonyt kell feleségül vennie,
inkább Gizellát venné el, mint a púposat.




A nyolcas szám

Három asszony ült a kertre nyíló erkélyen meg egy férfi. Vacsora után
voltak. Kettő a hölgyek közül rózsás volt és eleven, egy pedig fakó és
csöndes. Az első kettőt pajkossá tette a csöpp pezsgő, amit az asztalnál
megittak, a harmadikat, aki különben is betegesnek látszott, mélabússá.
Ő nem igen számított itt, inkább gardedám számba ment. A kert virágzó
bokrai fölött a csillagoktól fényes, szokatlanul enyhe tavaszi
égboltozat domborodott. Valahol hátul, a kivilágított szobasor méhében,
kártyázó urak lármája hallatszott.

A két csinosabbik asszony a gavallérját faggatta, az egyetlen férfit,
aki többre becsülte őket a kártyánál. Bolondos, vakmerő kérdésekkel
ostromolták. Kifogástalan asszonykák voltak mind a ketten, de ennek a
nyugodt modoru, fáradt arcu embernek a lényében volt valami, ami
ingerelte a kiváncsiságukat. Azt olvasták le az arcáról, hogy valaha
nagy szenvedélyei lehettek; azzal gyanusították, hogy a hallgatag
modorával gonosz tudását leplezgeti; a puha és megis férfias csengésü
hangja pedig kellemesen símogatta az idegeiket. Egyenkint nem igen
mertek volna vele kötekedni, de mivel többen voltak, neki bátorodtak és
vakmerőek lettek, mint az iskolás leányok.

Egy csípős kérdés ellen védekezett a férfi, amikor így szólt:

– Vagy rossz emberismerők maguk, vagy én nem tudom, hogy mi a szerelem…

A két asszony fölsikított.

– Azt meri mondani? Nekünk meri mondani?

– Pedig úgy van. A szerelmet, azt a bizonyos nagy szerelmet, jóformán
csak a színpadról és könyvekből ösmerem. Nekem soha sem voltak
szenvedélyeim, kivéve egyet, a gyűjtési szenvedélyt. A gyűjtő ösztön, az
amatőr szenvedélye ki szokott fejlődni a legtöbb öregedő agglegénynél,
akinek – miként nekem is – sok a szabadideje és elég a pénze…

– És mit szokott gyűjteni? – gúnyolódott az egyik asszony. – Női
cipőket?

– Vagy hajfürtöket? Hogy teleaggassa velük a tűzhelyét, miként az
indiánfőnök skalpokkal?

– Egyiket sem. Én hazugságokat gyűjtök.

– Hazugságokat? Olyat ugyan eleget találhatott…

– Nem annyit, mint gondolják. A közönséges, a durva hazugság engem nem
érdekel, valahogy a képgyűjtőt a cégfestő mázolása nem érdekli…

– Tehát csak a tökéletes, a művészileg szép hazugság?

– Az. A hazugságnak óriás fokozata van az iskolakerülő gyerekétől kezdve
egészen a nő hazugságáig, aki könyes szemmel suttogja: imádlak!

– Már megint a nőknél vagyunk. Persze, ők a klasszikus hazugság
Rafaeljei és Tiziánjai?

– Már azok, akik… Ezt nem gúnyképpen és nem is szemrehányásképpen
mondom. Én nem gyűlölöm a hazugságot. Csak azok vetik meg értelmetlen
megrögzöttséggel, akik a fogalmakat feketékre és fehérekre osztályozzák,
mint a sakktábla kockáit… A fekete a bűn, a hazugság, a rút, – a fehér
az erény, az igazság, szépség… És a többi! Nekem azonban nincsenek
előitéleteim színekkel szemben…

– Maradjunk a dolognál! Maga gyűjti a hazugságokat… Nagy már a
gyűjteménye?

– Nem igen. Az ember olyan ritkán talál egy-egy igazán szép példányt. És
ha talál is, mások, akik szemesebbek, elkaparintják az orra elől… Eddig
mindössze tizenegy van a gyűjteményemben…

– Mind örökbecsü?

– Dehogy! A klasszikus jelzőt csak egy érdemli meg: a nyolcadik számu.
Én ugyanis megszámozom a műtárgyaimat, mint minden gyűjtő… A nyolcas
szám a gyűjteményem büszkesége…

– A szerző természetesen nő?

– Nem természetesen, de véletlenül az.

– Szerette?

– Isten tudja! Feleségül akartam venni, de talán nem is szerelemből,
hanem önzésből, ahogy az imprezárió, aki örökre le akarja magának kötni
a nagyreményü tehetséget. Azt akartam, hogy mindig csak nekem hazudjon,
egyedül csak nekem…

A két kisebbik asszony egyszerre elkomolyodott. Valami metsző keserüség
csengett ki az udvarlójuk hangjából… Meghökkenve összenéztek, mint a
galambok, amikor meglátják a verőfényes udvaron a szálló kánya fekete
árnyékát.

– Szép volt?

– Nem volt szép. Még csinosnak sem mondhatnám.

– És mégis –?

– Nem volt szép, de igazi asszony volt. A legigazibb asszony, akit
életemben ismertem…

– Igazi asszony? Legigazibb asszony?

– Nem volt sem fiatal, sem viruló; vékony, beteges és sápadt volt, de
telve epedő bűbájjal és fájdalmas édességgel. Rám mindig azt a benyomást
tette, mintha az élet egy titkos, halálos sebet ejtett volna a lelkén.
És mintha a lelke, amely valaha repülni tudott, most fáradtan
vánszorogna csak. De ebben a bágyadtságban is volt valami szelid,
harmonikus, behízelgő, odasimuló varázs. Úgy közeledett hozzám, mint egy
beteg kis állat: csöndesen, félénken, könyörögve, egy nyájas
pillantásért, egy simogatásért, egy kis melegségért esedezve.
Ellenállhatatlan volt! Önök ezt nem értik, sohasem érezhetik az igazi
nőiesség bensőségének hatását, legföljebb másokkal éreztethetik.

– Jól van, menjünk tovább! – mondta az egyik a fiatal asszonyok közül.

Nem tudták bizonyosan, hogy komolyan beszél-e vagy mulat rajtuk az úr.

– Nem megyek tovább, míg el nem mondtam, amit akartam… Az odaadásában is
igazi nő maradt. Nem volt sem patetikusan nagylelkü, sem cinikusan
bölcselő, sem szemérmetesen szenvelgő, hanem igazi nő. Nő, aki érzi,
hogy ő férfi nélkül senki és semmi. A férfi ad tartalmat és értéket az
életének…

– A férfi az erős tölgy, az asszony meg a folyondár. Mintha ezt már
hallottuk volna valahol?

– Beszéljen már a hazugságáról!

– Remekül tudott hazudni. Klasszikusan. Bizonyos művészi ihletséggel.
Látszott rajta, hogy a hazugság a lelke mélyéből nőtt ki; fegyvere
ugyan, amelyet a létért való küzdelemben használ, de mégis olyan
csillogó fegyvere, amelynek forgatása gyönyörüséget okoz neki. Mindig
tudtam, hogy mikor hazudik, mert olyankor megszépült és valóban
ellenállhatatlan volt. A szemének pupillája olyankor kissé
összehúzódott, az arca, okos, szomoru arca, derült, tiszta és meggyőző
lett. Ha hazudott, akkor – valami különös megszokás folytán – idegesen
mozogtak az ujjai. A ruhája csipkéin babrált vagy a zsebkendőjével és
azt mondta:

– Te vagy az első szerelmem. Te tanítottál meg szeretni. Az uram… ah!
Nagyon boldogtalan voltam akkor…

– És maga elhitte neki? – kérdezte az egyik szép asszony.

– Semmit sem hittem neki, tudtam, hogy hazudik és mivel szenvedélyes
amatőr vagyok, miként volt szerencsém említeni, éppen azért imádtam.

– És miért nem vette feleségül?

– Mert egy nap azt kellett tapasztalnom, hogy az ő művészete sem
tökéletes. Meglehet, hogy nincs is tökéletes alkotás a nap alatt a
hazugság terén sem. Olyan fogyatkozást födöztem föl a nyolcas számon,
amely egyszerre nagyon leszállította a művészi becsét…

– Ugyan?

– A nyolcas szám ugyanis azon a napon igazat mondott s azzal mindennek
vége lett.

– És mit mondott?

– Egy gyönge órában valami démoni sugallatra hallgatva, igazat beszélt:
elmondta nekem, hogy volt már egy kedvese én előttem…

A két szép asszony egy pillanatig megdöbbenve nézte a gavallérját, aztán
hangosan kacagva fakadtak.

– Maga bolond, édes uram!

A férfi búsan rázta a fejét.

– Nagyon szomoru dolog az egy szenvedélyes műbarátnak, ha egyszerre
megtudja, hogy a legdrágább műkincse hamisítás…

A két asszony még mindig kacagott.

A harmadik nem osztozott hangos jókedvükben, hanem figyelmesen nézte a
kert fekete bokrai fölött fölbukkanó holdat, mialatt fonyadt arcán egy
könycsepp futott végig.




A fekete lovas

Tatárkút homokos határán, a falu alsó végén hosszu, földszintes ház áll,
boltíves régi kapuval és eleven kerítéssel. A ház ócska, a nagy telek
puszta, csak az udvarkertben nyíló akácfák izmosak és fiatalok. A
kerítés fölött ki lehet látni a rétre. Nappal egyhangu, üres és szomoru
a tájék, csak alkonyatkor, amikor aranyszínü porfelhő borul a vidékre és
változatos felhőcsoportok torlódnak össze az égen, alkonyatkor jól esik
üldögélni a ház előtt álló padon.

Most is, miként egy hét óta minden este, ketten ülnek a padon: a
házikisasszony és udvarlója, a tanító úr, akit már is vőlegényének mond
a falu szája. Némán néznek a messziségbe. A szemhatár fölött hosszan
elnyújtott, sötét felhősáv fekszik, fönn pedig, ahol tejfehér az
égboltozat, egyetlen erősfényü csillag ragyog. Több csillag még nem volt
látható, de itt is, ott is alig észrevehető szikrát hányt az égboltozat,
mint a ritkás szövésü függöny, amely mögött gyertyát gyujtanak.

– Ez a csillag, amely egyedül ragyog az éjszakában, olyan, mint az én
szerelmem, – mondta a tanító.

A leány száraz hangon szólt oda az ajtóban álló cselédnek.

– Kata, jó lesz ha terít…

Az udvarló kissé megsértődött ezen.

– Miért oly kedvetlen ma? – kérdezte.

A leány nem válaszolt, amikor pedig kihozták a széllámpást, a tanító
szinte megijedt az arca sápadtságától. Különben szép leány volt. Nem
egészen fiatal már, de szabályos arcu, délceg növésü és előkelő tartásu.
A szemének, amelyet félig befödött a hosszu pillája, sötét, különös
tekintete volt.

A tanító más fajta ember. Jó fiu, de kissé bolyhos és kissé cingár. Most
szeretett először életében és amióta erős biztatást nyert a leány
részéről, szinte gyerekessé tette a boldogsága.

Lámpafény mellett már nem mert a szerelemről beszélni és másra terelte a
szót.

– Ma egy becses adatot szereztem a népköltési gyűjteményembe… Ennek a
vidéknek, a Tatárszögnek, van egy meséje, amelyet másutt nem ösmernek. A
fekete lovas meséje…

– Sohasem hallottam róla, – szólt a leány, mély althangján.

– Pedig a parasztok tudnak róla. Bővebb fölvilágosítást egyik sem adhat,
de a fekete lovas alakja mindegyiküknek a képzeletében él… Abban
megegyeznek, hogy a váratlan megjelenése bajt jelent. Azt hiszem, könnyü
lesz kimutatnom a mese keleti eredetét… A pusztai arabok közt egészen
hasonló babona él. Alkonyatkor – úgy beszélik – lovas ember üget elő a
pusztából. Utasnak látszik és tarsolyt hord a nyerge mögött. Allah
nevével köszönti az istenfélő gazdát és szállást kér tőle éjszakára.
Amikor pedig hajnalban illedelmes hálálkodással útnak ered megint, a
tarsolyban észrevétlenül magával viszi a ház boldogságát. Eltünik a
pusztában, ahonnan jött és vele együtt örökre eltünik a vendégszerető
ház boldogsága is.

A tanító még tovább is beszélt volna, ha a pad mellett lustálkodó
komondor nem rohan ugatva a nyitott kapu felé. A kapu keretében egy
lovas ember sötét körvonalai jelentek meg…

– A fekete lovas! – mondta tanító jókedvü megdöbbenéssel.

– Legelőre mennek a parasztok, – szólt a leány.

A lovas e pillanatban megszólalt. Éles csengésü, erélyes hangja volt.

– Kérem! Idehaza van az ispán úr?

A leány fölemelkedett a helyéről.

– Édesatyám nincs itthon… Csak holnap jön meg a vásárról…

– Nini, Erzsi kisasszony? Szép kezét csókolom! Nem ösmer meg, – mi?
Simon vagyok!

Beterelte paripáját az udvarra és tréfás kétségbeeséssel folytatta:

– Adjon valami ennivalót – az Isten áldja meg! Négy mértföldet
lovagoltam és dél óta nem ettem semmit… Azt hittem, hogy
megvacsorázhatom odafönn a kastélyban, de egy lélek sincs odahaza… A
korcsmában sem adtak semmit. Pedig hazáig még két mértföldet kell
lovagolnom.

– Szívesen látjuk a gróf urat, de a vacsoránk nagyon szerény…

– Ne affektáljon, édes Erzsi nagysád, hiszen tudja, hogy vadászember
vagyok. Adjon egy darab szalonnát meg egy karéj kenyeret és megment az
éhenhalástól…

A gróf leugrott a lováról és a kantárt odadobta a kocsis nyakába. Amikor
aztán kezet fogott Erzsivel, a tanító majdnem elnevette magát. Ritkán
látott még ennél rútabb és furcsább külsejü embert. A szögletes
koponyáján egész kurtára volt nyírva a haja, a halántékától pedig a
nyakáig írtóztató nagy, görbe sebforradás húzódott. Az orra és a szája
azonban finom metszésü, a szeme pedig föltünően szép: barna, elmés, a
jókedvtől s az életerőtől ragyogó. Már közel lehetett a negyven
esztendőhöz, de a kedve s minden izma fiatal maradt.

A vacsoránál, amelyet hármasban költöttek el, a tanító bevallotta
önmagának, hogy Simon gróf, ha nem is föltétlenül rokonszenves, minden
esetre érdekes és eredeti ember. Vakmerő a szemtelenségig, miként egy
kóbor lovag, elmés és gyakran finom, miként egy udvari abbé a parókás
időkből, amellett láthatólag feneketlen módon könnyelmü és jószivü.
Tanulatlan embernek mondja önmagát, készségesen elismeri a tudós tanár –
mert következetesen tanárnak nevezte a tanítót – szellemi főlényét,
amellett azonban akaratlanul ámulatba ejti őt tudásával és
műveltségével.

Szaggatott mondatokban beszél, rikácsoló hangon, gyakran hebegve. Mindig
szenvedélyes, mindig tüzes; küzködik, valósággal verekszik a
gondolataival; ha nem találja meg tüstént a helyes szót, az öklével üti
a homlokát – de amít elmond, az csodálatos színesen és plasztikusan áll
meg a hallgatói szeme előtt. Minden érdekli, mindenről megvan neki a
maga külön véleménye. Emberekről és dolgokról vagy lángoló lelkesedés,
vagy metsző gúny hangján emlékezik meg. A tanító ámulva és növekedő
elragadtatással hallgatja Simont. Ilyen megdöbbentő eredetiségről, ilyen
izzó vérmérsékletről, ilyen elpusztíthatatlan életkedvről és acél
férfiasságról, amilyen a gróf szavaiban megnyilatkozik, neki addig
fogalma se volt…

Eleintén jóformán csak a tanítóval beszél, e tekintete azonban gyakran
kalandozik a leány felé. Határozott kérdés van a pillantásában és a
néma, de állhatatos és zaklató tekintete csakhamar terhére van a
leánynak. Némán ül a helyén s a tenyerébe támasztja a homlokát, mintha a
lámpa fénye ellen akarna védekezni, egyszerre azon veszi észre magát,
hogy a pillantásuk újra találkozott. Zavarba jő, kedvetlen lesz és a
kezébe veszi a tálat… Mit jelent ez? Mire való ez? Mi értelme ennek? De
azért egyre érzi Simon tekintetét, az arcán, a nyakán, a karján.

A gróf most a leány felé fordul és hozzá intézi a szót. Arra akarja
kényszeríteni, hogy tekintsen egyenesen a szemébe. És a tanító
meglepetten és némi megszégyenüléssel tapasztalja, hogy azok ketten most
olyan dolgokról beszélnek, amelyekből ő alig ért valamit. A szomszédos
úri családok viszonyairól, sporteseményekről, a kaszinói és szinházi
élet intimitásairól beszélnek. Erzsi – legalább elméletileg – nagyon
otthonosan érezheti magát abban a világban, amely a tanító előtt
teljesen idegen. A különben oly szófukar leány nagy érdeklődéssel és
avatottsággal beszél olyan emberek viszonyairól, akiket sohasem
láthatott és a tanító megtudja, hogy a jegyese oly könyvekért,
zenedarabokért és divatokért lelkesedik, amelyekről neki sohasem
beszélt. Egyszerre elhallgatnak mind.

– Szokott még énekelni? – kérdi hosszabb szünet után a gróf.

– Elvétve… Újabban alig…

– Ismeri Ninont?

– Hogyne…

– Hol van a zongorája?

– Odabenn. Nagyon rossz.

– Nem baj! Menjünk be!

És bementek a szobába. Erzsi pedig – akit a tanító sohasem tudott erre
rávenni – habozás nélkül a hangszer mellé telepedik és érces althangján
énekelni kezd.

A tanító nem ért franciául, de a zene azt a benyomást teszi reá, mintha
végtelen szomoru és határtalan könnyelmü szöveghez írták volna.

Vége lett. Erzsi hullámzó kebellel kel föl a zongora mellől.

– Énekeljen még valamit, – mondja a gróf.

– Nem!

A kezével végigsimít a homlokán, majd szórakozottan szól a grófhoz:

– Most már indulnia kell, ugy-e?

Simon elneveti magát.

– Erre a szíves marasztalásra igen. De kisérjenek el a hídig…

Gyalog mennek hárman, a gróf kantáron vezeti a lovát.

A leány egyszerre megborzong.

– Hűvös van!

– Persze! Miért nem hozott kendőt?

– Majd beszaladok érte! – mondja a tanító és visszafordul.

A gróf egy másodpercig néma maradt, aztán mély s a megindulástól remegő
hangon szól a leányhoz:

– Erzsi! Mi jut eszébe! Hozzá akar menni ilyen emberhez?

A leány visszalép egy kissé, aztán fölemeli a fejét:

– Mi köze hozzá?

– Képtelenség! Bűn! Öngyilkosság!

– Mi köze hozzá?

– Hiszen értem! Szabadulni akar ebből a kopott házból. De mit nyer vele,
ha eltemetkezik a vidéki tanító kis lakásába? Nem szereti ezt a
pápaszemes gyereket és mégis meg akarja osztani életének szürkeségét?

– De, – mi köze hozzá?

A gróf Erzsi keze után nyúlt, a leány azonban összefonta a két karját a
hátára és látszólag nyugodtan, gúnyos mosolylyal, de sápadt arccal
állott előtte. Simon vállat vont.

– Ej, kergesse el azt a gyerekpofozót!

– Valóban? És aztán?

– Aztán? Azt is megmondom. De nem most! Holnap reggel hat órakor a hídon
leszek megint… Maga is ott lesz?

– Megőrült?

– Megőrültem, – mondta a gróf nyugodt szemtelenséggel, – megőrültem ma
este…

A tanító már közeledett a kendővel, a gróf pedig nyeregbe szállt,
miközben halkan mondta:

– Tehát hatkor!

A leány némán, ökölbeszorított kézzel állott ott, miközben a tanító a
vállára adta a kendőt.

Simon lóhátról kezet fogott velük, először a tanítóval, azután a
leánynyal. A leány keze egy szempillantásig mozdulatlanul és hidegen
pihent a gróféban, aztán egyszerre egy hirtelen és ösztönszerü
elhatározással, szenvedélyesen, szinte haragosan megrándult és
belemélyesztette éles körmeit Simon izmos kezébe.

– Hatkor! – mormogta összeharapott fogakkal.

A gróf megértette. Sarkantyúba kapta a lovát és a híd felé ügetett,
Erzsi és a tanító pedig lassu léptekkel hazatértek.

Amint ott mentek egymás mellett az országút porában, a leány lelkét
valami sötét és hideg szomoruság borította el. A szomorusága lassankint
átragadt a kisérő társára is.

– Mondja, – kérdezte később akadozó hangon, – miért hagyta rá a grófra,
hogy távoli rokona vagyok magának?

– Hiszen az!

– Igen, de miért nem akart mint vőlegényét bemutatni?

– Mint a vőlegényemet? Mert nem az!

A szegény tanító szédülő fővel állott a leány előtt. Nem értette, hogy
mi történt.

A fekete lovas pedig azalatt már a tatárkúti fahidon ügetett,
tarsolyában az ellopott boldogsággal.




Gyorsvonaton

Sóvártól Hámorig unalmas utazás esik.

Különösen akkor, ha az embernek olyan sietős a dolga, mint Varsányi
bárónak volt, amikor utolsó ízben utazott arra. Hámoron végtelen sokáig
vesztegelt a vonat; ott hegyi gépet fognak eléje. A vonat aztán nagy
pöfékeléssel, óvatos döcögéssel kanyarodik be a bazaltsziklák
birodalmába. Különben Záporon, ahol a vonat eléri a vízválasztó hegylánc
gerincét, tényleg szép a kilátás. Két meredek hegycsúcs között, mint egy
óriás kapu oszlopai között, messzire be lehet látni a csernői völgybe. A
kéklő szemhatáron, egy magányos dombon áll régi Csernő vára; alatta
lombos ezüstnyárfák között, a csernői kastély palateteje látszik.
Alkonyatkor, ha a lehunyó nap küllőformáju sugárkévéket hint a völgybe,
az egész kép oly kedves, szinte édeskésen regényes, mint egy Hiadorféle
vers vagy egy régi szépirodalmi lap címképe.

Varsányi báró azonban inkább az óráját nézte, mint a tájékot.

– Harminc perc mulva Csernőn lesz a vonat… Vajjon ott lesz-e az asszony
a pályaudvaron? Megigérte. Sőt meg is esküdött rá, az édesanyja
emlékére… De azért még se bizonyos, hogy ott lesz. Nála semmi sem
bizonyos.

Még három kis stáció, aztán erős ívben futva, a felső-csernői kis
pályaudvarba érkezett a vonat.

Varsányi messzire kidugta a fejét az ablakon, majd diadalmasan
fölkiáltott. Ott van! Várja! Úti ruhában van, sárga kis bőröndöt tart a
kezében, tehát vele fog utazni, ahogy levelében igérte, megesküdvén az
édesanyja emlékére…

A következő pillanatban már elpárolgott a báró diadalmámora. Mi az?
Hiszen ott van az asszony mellett az ura is!

Semmi kétség benne, az az öles nagy ember az asszony oldalán, aki lomha
hidegvérrel nézi a berobogó vonatot, senki más, mint Cserney Péter.
Varsányi nem tudta, hogy mit tegyen. Elrejtőzzék vagy mutassa magát?
Ilyen eset még nem adta magát elő a gyakorlatában. Ha lett volna is
kedve bujkálni, Cserney csakhamar rátalált volna. Lassu léptekkel
végigjárta a vonatot és megkopogtatta az elsőosztályu kocsik ablakát.

– Hé. Varsányi hol vagy?

Az asszony azalatt nyugodtan állt a kijárat mellett, azalatt, hogy a kis
kézitáskáját lóbálgatta a kezében. Ezt a táskát, amelyben ékszereit,
leveleit és cigarettáit őrizte, soha nem adta ki a kezéből.

Nem igen siettek Cserneyék; olyan nagy urak voltak ők ezen a vidéken,
hogy még a gyorsvonat sem ignorálhatta őket.

Péter úr végre megtalálta az ő barátját.

– Hé, babus, ide szálljunk! Itt van az udvarlója!

Varsányi azt hitte, hogy álmodik, amikor a házaspár bevonult a kupéjába.
Persze, ő egészen másképpen képzelte ezt az utazást, amelynek részleteit
titkos levelekben állapították meg. A tárgyalások csak kettőjök közt
folytak, Varsányi meg az asszony közt, Péter úrról egyszer sem volt szó
a levelekben.

– Bolond az asszony! – mondta Péter úr, amikor megrázta barátja kezét. –
Egy héten kétszer Pestre menni!

– Hiszen maga otthon is maradhatott volna! – felelt vissza az asszony.

Péter úr, aki a világ legjobb szívü és a leggorombább beszédü embere
volt, kitérően válaszolt. Azt mondta: fenét!

Egyszerre elborult az arca és keresgélni kezdett a zsebeiben. Minden
zsebét végigkutatta. A pantallójára két zsebet, a mellényére hármat, a
kabátjára és a felöltőjére hat-hat külső és belső zsebet számítva,
összesen tizenkét zsebébe mélyesztette a kezét. Láthatólag nem találta
meg azt, amit keresett. Azután leemelte az egyik bőröndöt és alaposan
átkutatta. Aztán leemelte a másik bőröndöt. Abban fehér csipkeholmi
volt.

– Hozzá ne merjen nyúlni! – rivallt rá az asszony.

– A pénzes szekrényem kulcsát keresem, – szólt Cserney.

Cserneyné ég felé emelte a szemét.

– És az ilyen ember szabadon járhat? – kiáltotta elkeseredetten.

Varsányi báró, aki némán nézte végig a családi jelenetet, mélységesen
elkedvetlenedett. Egy asszony, aki ilyen becsületesen veszekszik, nem
csalja meg az urát!

Cserney Péter azután a kalauzzal kezdett tárgyalni, miközben nagyon
ravasz arcot csinált.

– Vajjon mit akarhat? – kérdezte magától Varsányi.

Hamar megtudta. Cserney a hóna alá vette a takaróját és meghajtotta
magát.

– A méltóságos asszony talán nem fogja rossz néven venni, ha magára
hagyom az udvarlójával és aludni megyek… Alázatos szolgájuk!

Bezárkózott a szomszédos fülkébe és a feleségét otthagyta a bárónak.

– Mit jelent ez? – kérdezte Varsányi.

– Micsoda? – kérdezte vissza nagy hidegvérrel az asszony, akinek akkor
már cigaretta füstölgött a szájában.

– Miért jött magával Péter? Hiszen úgy volt, hogy ketten leszünk…

– Igen, eleintén úgy volt, de aztán minden megváltozott… Eszembe jutott,
hogy Pesten most lóvásár van és hogy talán akad negyedik a
vasdereseimhez… Magammal kellett tehát vinnem Pétert, mert ő nagyon ért
a lovakhoz…

A báró elsápadt a dühtől, de nem válaszolt semmit. Világos, hogy az
asszony megint a bolondot járatja vele. Az pedig, minha megértette volna
a gondolatait, hamar mentegetőzni próbált.

– Nem kell azért haragudni, hiszen Péter nem alkalmatlan egy csöppet
sem. Látja, most is magunkra hagyott; Budapesten mindig egyedül leszek,
hacsak maga nem könyörül meg az elhagyatottságomon.

Ez az asszony nem volt sem szép, sem nagyon elmés, de azért szerelmes
volt belé az egész világ. Kicsi halvány arcu, rettenetesen izgága nőcske
volt, testileg-lelkileg talán egyformán jelentéktelen, de a járásában, a
nézésében, a ruhája suhogásában, szóval az egész lényében volt valami
delejes báj, amely ritkán tévesztette el hatását a férfiakra.

A vármegyében is, de a fővárosban is már két esztendő óta beszélték,
hogy Varsányi kedvese Cserneynének. Az egészből egy szó sem volt igaz. A
báró úr csak egy ízben, akkor is pezsgős fővel, feledkezett meg magáról
annyira, hogy megcsókolta Cserneyné karját. Az asszony aztán néhány
hónapig nem fogadta a látogatásait. Nemrégiben azonban megint
megváltoztatta magaviseletét. Minden átmenet és bevezetés nélkül
rettenetesen kacérkodott Varsányival, aminek következtében a már-már
feledésbe ment pletykák újból fölelevenedtek. A fiatal úr most már úgy
érezte, hogy neki mintegy becsületbeli kötelessége, hogy valahára
megfeleljen a bizalomnak, amelylyel a vármegyei úri közönség őt
kitüntette, amikor Cserneyné kedvesének nevezte.

– Ugy-e látni fogom Budapesten? – kérdezte most az asszony halkan,
szinte könyörögve.

Ez a szelid megalázkodás éppenséggel nem illet hozzá, a bárót idegessé
is tette vele.

– Maga mulat rajtam:

– Azt hiszi? Ebből látom, hogy mennyire nem ösmer… Szomoru, de való,
hogy mi egyáltalában nem ösmerjük egymást.

– Ki ennek az oka?

– Azt hiszem, hogy maga! Két esztendő óta mondja nekem, hogy szeret, de
én nem ösmerem magát és azt sem tudom, hogy hihetek-e magának?

– Hazugnak tart?

– Nem tartom annak, csak nem bizom magában.

– Esküszöm magának –

Az asszony a szavába vágott:

– Most maga mulat rajtam!

– De hogyan nyerjem meg a bizalmát, ha nem hisz a szavamnak? Tegyen hát
próbára!

– Szó, szó, – mormogta Cserneyné keserüen.

– Ismétlem: tegyen próbára!

– Jól van! Mondja hát meg, kit szeretett előttem?

Varsányi meglepetten mérte végig barátnőjét.

– Hogy kit szerettem?

– Igen is! Különösnek találja a kivánságomat? Pedig az nagyon
természetes. Önöknek férfiaknak van egy kényelmes jelszavuk: a
diszkréció. Tönkre teszik egy-két vagy tíz asszony életét, aztán
hallgatagon tovább állanak, mert a diszkréció úgy kívánja. Én azonban
keresztüllátok a szitán és tudom, hogy nem odáig van! Én nem akarok szem
lenni a láncban, nem akarom a tucatot kiegészíteni, nem akarom, hogy
engem is diszkrétül kivégezzenek.

A báró, aki nem volt elkészülve ilyen szenvedélyes bőbeszédüségre,
ijedten kérdezte:

– Mit akar hát!

– Különb akarok lenni a többi kedvesénél, azt akarom, hogy áldozza fel
őket nekem, hogy utólag diadalt ülhessek az emlékük fölött…

– Nem értem…

– Mint királyné akarok bevonulni a szívébe és azt kivánom, hogy régi
kedvesei rabnőkként hódoljanak előttem. Azt akarom, hogy túszokként a
kezembe szolgáltassa őket.

– De hiszen ön azt kivánja, hogy a kezébe adjam a becsületemet!

– Igaz! De ön kevesebbet kiván-e tőlem?

Varsányi elcsodálkozva nézte az asszonyt.

– De hogy jutott eszébe ilyesmi? Hiszen ez őrültség!

– Meglehet, hogy az, de nincs-e jogom magától őrültséget követelni?

Az asszony nagyon föl volt indulva; a szeme fénylett, fehér foga pedig
idegesen harapdálta az ajkát. A báró egy pillanatra lehunyta a szemét;
valami kellemes szédülést érzett.

– És ha megtenném ezt az őrültséget –

Az asszony arca fölragyogott.

– Óh, ha erre képes volna…

Nem folytatta, mert Péter úr váratlanul belépett hozzájuk.

– Megvan a kulcs, kis baba, nem kell keresni!

– Kereste az ördög, – felelt Cserneyné, – akit láthatólag dühbe hozott
az ura alkalmatlankodása.

– Akkor hát megyek aludni.

– Menjen már, menjen!

Cserney azonban mégse ment, hanem fölváltva, hol Varsányit, hol a
feleségét nézte.

– Kedves barátom, – mondta aztán, – bevallom, nem merlek most egyedül
hagyni a feleségemmel…

– De kérlek! – hebegte a báró.

– Te igen okos fiúnak látszol, de félek, hogy nem ismered eléggé drága
nőmet. Azért hát, mielőtt magadra hagynálak vele, használati utasítást
mellékelek hozzá…

– Péter! – sziszegte az asszony, megsemmisítő pillantást vetve az urára.

Cserney azonban rendületlen nyugalommal folytatta:

– Ennek a hölgynek a kalapjára tulajdonképpen piros zászlót kellene
tűzni, mint a puskaporos hajókra, hogy minden jóravaló ember óvakodjék
tőle… A legújabb szenvedélye az, hogy kiszedi a gavallérjából a
legféltettebb titkukat, ha aztán otthon eldicsekszik nekem, hogy milyen
egyűgyűek a férfiak…

Varsányi arca krétafehér lett.

– Megfogadtam, – szólt Cserney az asszonyhoz, – hogy ezentúl óvni fogom
minden gavallérját.

Az asszony nem válaszolt, tehetetlen dühében azonban erősen megtiporta
az ura lábát.

A vonat ezalatt sisteregve és pöfögve szaladt be a nagy csermői alagút
kapuján.




Csak leány!

A Merceriát szegélyező régi házak erkélyére ráült a barnaszemü, édes
velencei éjszaka; lenn, a keskeny utcasikátorban kigyúltak a lámpák; a
fehér izzógömbök és a tarka mécsesek fénye mellett ötezer jókedvü
naplopó haladt a Rialtó felől a Márk-térre, ahol már elkezdődött az esti
hangverseny.

Matrózinges, barnaarcu zenekedvelők, akik napközben nyitott szájjal
alusznak a partok izzó kőlapjain és fehérfogu hölgyek, akik kopogó
papucsot viselnek a lábukon és akiknek örökké mozog a legyezőjük meg a
nyelvük. Egymás karjába kapaszkodva, a ruhájukat meglibbentve, ritmikus
léptekkel mászszák meg az átjáró hidak lépcsőit, a vidám fecsegésük
pedig darázszümmögésként szűrődik be a keskeny lagunák alvó csöndjébe.

István báró, aki azelőtt való este érkezett ide Brindisi felől,
ugyancsak a Márk-tér felé igyekezett. Az utcai suhancok megérezhették,
hogy a lagunák benfentesei közül való, mert nem ajánlottak neki sem
gyujtót, se kagylót, ő pedig gond és jóformán gondolat nélkül,
zsebretett kézzel és cigarettával a fogai közt bandukolt a hal- és
narancsszagu utcákon.

Most a könyökével megérintette egy mellette sétáló úrnak a karját. Jó
ideig egymás mellé szorulva haladtak, csak aztán néztek egymás arcába.
Ráismertek egymásra, régi jó ismerősök voltak.

– Pista, te vagy?

– Jó estét, Sándor.

A másik, Sándor, nevetve nyújtotta felé balkezét; a jobbik karjába egy
fiatal nő kapaszkodott.

– Milyen meglepetés! – csodálkozott Sándor. – Én Bombayban hittelek.

– Onnan jövök.

– Meddig maradsz itt?

– Nem tudom még. Egy párnapig mindenesetre… És te?

– Két-három hétig… Meg akarom mutatni Irmának Velencét.

Megfogta a barátja karját.

– Hanem most bemutatlak az Irmámnak… Hiszen hírből már régen ismeritek
egymást…

István a kalapjához nyúlt. Úgy emlékezett, hogy semmiféle Irmát nem
ismer híréből és hogy eddig egyáltalában sejtelme sem volt róla, hogy a
barátja megnősült. Most tehát egy gratuláló mosolylyal hajtotta meg
magát.

Irma aztán megállt egy kirakat előtt, hogy holmi sziporkázó
csecsebecséken legeltesse a szemét, István pedig növekedő gyönyörűséggel
nézte az asszonyt. A melódiákkal terhes olasz éjszaka lehetett az oka,
még inkább az elmúlt négy hónap, amit sátrak alatt tanyázva, a bengáliai
ősmocsarakban vadászva töltött el, hogy most az Irma ruhájából kiáradó
ibolyaillat szédülést okozott neki. Valami költői, titokzatos, epedő,
tavaszi sejtelem szólalt meg a szívében, talán visszhangja annak az
elmúlt kornak, amikor még állandóan édes, rózsás köd borult az ifju
érzékeire. De Irma valóban szép volt. Elragadóan szép, csodálatosan
szép. Az az öntudatlan szerény és mégis királynői szépség, amely, ha
Chloe szandáljain végigmegy a szentelt berkeken: a fák meghajtják előtte
koronájukat és az ég madarai csipogó rajokban követik.

Kiértek a fényárban uszó térre és a Flórián előtt találtak egy
asztalkát, ahol hárman letelepedtek beszélgetni, mialatt az emberár
zsongva hömpölygött el mellettük, mint egy óriás bálterem
megszámlálhatatlan közönsége.

Irma nem vett részt a beszélgetésükben. Valami édes zsibbadás vett erőt
rajta; mámoros volt a nyári éj illatától; láthatólag teljesen elmerült
önmagába, ahol a lagunák fantasztikus városának tükörképét találta és
nem igen törődött Sándorral, Istvánról meg alig vett tudomást. Ha rajta
áll, épp oly idegen arccal fog elbúcsuzni a bárótól, mint amilyennel
üdvözölte.

Később, amikor szünet állott be a férfiak beszélgetésében, mégis
megszólalt:

– A bárónét nem hozta magával? – kérdezte szórakozottan.

– A bárónét?

– Igen, a feleségét.

– Nekem nincs feleségem.

Sándor elnevette magát.

– Összetéveszted Istvánt az öcscsével. A kisebbik házasember, de ez itt
még legény…

Irma arcát finom pír borította el.

– Hogyan, hát maga az a –?

– Igen, ő az! – szólt Sándor mosolyogva.

Az elhallgatott jelzőben benn volt az egész nimbusz, amely István úr
személyét környékezte.

– És most az Indiákon vadászott?

Negyedóra óta egyébről sem beszéltek a férfiak, mint a bengáliai
vadászatokról, de Irma egyszer sem figyelt oda.

Mos azonban fölébredt és mint a jó katona a riadó hangjára, fegyveresen
lépdelt az ellenség elé. Az arcán és a modorán meglátszott, hogy észre
kivánja magát vétetni és hogy tetszeni akar és ez az igyekezete
csillogóvá tette a szemét, édes mosolyt csalt az ajkára és plasztikussá
tette még a vállát és a karját is, amely most másképp dőlt a szék
karjának, mint az imént.

A riadó, amely fölrázta apátiájából, egy szó volt: István nőtlen!
Ellenség, aki hadilábon áll a női nemmel, ellenfél, akivel hadakozva,
végig lehet élvezni a guerilla-háboru izgalmait, akit végül le lehet
igázni és a diadal-kocsihoz láncolni…

A báró szeme megakadt Irma keztyüs kezén, amely egy virággal babrált.
Finom, karcsu, izmos keze volt és István talán odaadta volna az Indiákon
szerzett legszebb tigrisbőrét, ha keztyü nélkül láthatta volna. Soha még
nő nem volt rá ilyen hatással; olyan szomjas szemmel nézte, mintha csak
megifjodott volna a lelke az őserdőkben. Ez a hatás visszatükrözött a
két szemében, amely foszforeszkálni kezdett és visszatükrözött Irma
szemében is, amely lopva meg-megpihent a báró barna, energikus arcán.

– Menjünk? – kérdezte Sándor.

Irma a fejét rázta.

– Még ne! Inkább sétáljunk egyet!

Ezt halkan mondta, aztán egy mosolygó gyors pillantást vetett István
felé, mintha meg akarna róla győződni, hogy helyesli-e azt, amit tett?

Sándor nevetve nézte az óráját.

– Jól van, kerüljétek meg ketten a teret, a Piazettán majd megtalállak…
Én átugrom Danielhez és megmondom, hogy adjanak szunyoghálót az ágyamra.

Olyan volt, mint a mese, hogy most ketten, karonfogva áthaladtak a
sokaságon és kimentek a Piazettára, le a partig, ahol úgy sziporkázott a
fekete laguna, mintha millió szétfutó és egymásba olvadó aranykigyót
ringatna. A hercegi palota óriás homloka harsogva verte vissza a zene
hangjait, odaát pedig opálos ezüstköd borult S. Giorgiora.

Sokáig állottak a parton és élvezték némán a színek és a hangok
harmóniáját. Irma lehajtotta a fejét és lehúnyta a szemét. A gömbölyü,
meleg karja szelíden nehezedett a báró karjára. István úr lelkéből pedig
szeszélyes, rapszodikus ötletek emelkedtek föl, mint a zengő pacsirták a
vetésből.

Ime, – mondta magában ujongva, – ez a nagy, a szent éjszaka, amelyről
álmodtam, de amelyben nem hittem… Csoda történt és a lehetetlenség
valósággá lett… Most megértem az élet titkát is: az egész élet semmi, de
ez az egy pillanat az örökkévalóság… Te pedig, aki itt állsz velem, egy
vagy velem. Megértesz, ha nem is szólok hozzád egy szót sem. Nem nézek
az arcodba, de ha azt mondom neked: – Gyere menjünk! – követni fogsz,
mint az alvajáró.

Az Irma keze kissé megremegett István karján. Észrevette Sándort, aki
kalappal a kezében közeledett feléjük. István lelkét valami nagy
keserűség öntötte el.

– A férje! – mormogta.

– Kicsoda? – csodálkozott Irma.

– A férje, Sándor.

– Sándor – az én férjem?

Irma nevetett is, de láthatólag kissé meg is sértődött.

– Sándor, hallod? A báró azt hiszi, hogy én a feleséged vagyok…

– Csak nem?

– Ha mondom! Azt hitte, hogy a férjem vagy…

Sándor ezen annyira kacagott, hogy a part homályából kibukkant néhány
álmos ábrázat.

– Gondola, signore? Gondola?

– Ez nem rossz! – ismételgette Sándor. – Hát nem tudtad, hogy Irma a
húgom?

– A húgod? Valóban – én…

Ezen aztán elmulattak még egy félórát, mialatt a Riván sétálgattak.

– A húgom. Mindössze húszéves. Igaz, hogy már tizennégy éves korában
nagyleányszámba ment.

István újra és újra nézte a leányt; csodálkozott is, egy kissé szégyelte
is magát, de boszankodott is, mintha valami méltatlanság esett volna
rajta… Nem asszony, csak leány! Nem egyéb, csak egy nagy erős, csinos
leány, az érett leányok ama fajtájából, akiknek az idomai már asszonyi
vonalakban kezdenek gömbölyödni. Amolyan nem egészen fiatal leány, aki a
kacérság erősebb eszközeitől sem riad már vissza. Csak leány! Az ajkán
nem a gonosz tudás, hanem a kiváncsiság mosolyog; a szemében nem a
démoni szenvedély, hanem a leányos furfang csillan. Ilyenformán
mosolygott, kacsintgatott reá és taktikázott vele már egy tucat eladó
kis grófnő, akiknek naiv pókhálóit az erős darázs széttépdeste, hogy
továbbra is zümmöghessen a verőfényben…

A báró azonban jónevelésü ember volt és erőt vett a kedvetlenségén,
amelyet kiábrándulása okozott neki. Csakhamar eltalálta a megváltozott
helyzethez illő hangot is, a gyöngéd udvariasságnak azt az atyáskodó,
fölényes hangját, amelyet a versenyen kivül álló nagybácsik szoktak a
szép hugaikkal szemben használni, akikért talán készek volnának
meghalni, de akiket nem vennének feleségül semmi áron…




Igaz szerelem

A naptár szerint már tavasz volt, az óra pedig reggeli tizenegyet
mutatott, de azért a szoba, amelybe Sándor belépett, mégis félhomályba
borult. Nem volt esős nap, vihar sem készült s odakünn mégis
elszomorítóan szürke és néma volt minden. A föld és az égboltozat.
Mintha a reményét vesztett természet végleg belefáradt volna
színjátékainak örökös egyformaságába. Mire való az örökös napfölkelés,
virágfakadás és újjászületés? Úgyis az alkonyé, a hervadásé és az
öregségé az utolsó szó.

Valami örökség dolgában járt itt Sándor, a fakó kisvárosban, a vén
házban, amelyet gyermekkora óta nem látott. Nem számitott arra az
örökségre, amely talán nem is érte meg az utazás fáradságát, de azért
mégis eljött, mert az ember megtesz sok olyat, aminek nem tudja okát
adni. A nagyanyja halt meg kilencvenhat esztendős korában és most vagy
húszan gyülekeztek itt össze, távoli rokonok, az ország minden zúgából.

A boldogult nappalijában két öreg úr vitatkozott valami jogi kérdésen;
egyikük, a vérmesebbik, ingerülten csapott az asztalra. Az ügyvéd még
nem jelent meg és a többi rokon az ablakfülkében egyezkedett és
alkudozott suttogva. Csak a harmadik szoba ajtajában ült egy gyászruhás
asszony, aki feszült figyelemmel hallgatta az öreg urakat, láthatólag
erőlködve, hogy követhesse őket a jogi kérdések útvesztőin keresztül.
Katalin volt, a család elismert szépsége. Ő volt a boldogult nagyanya
kedveltje és néhányan a féltékeny rokonok közül most aggódva
vizsgálgatták nyugodt, hideg arcát. Vajjon megröviditették-e őket
Katalin kedvéért?

Az asszony tényleg szép volt, az ember nem hitte volna, hogy már
nagyocska gyermekei vannak; csak egészen közelről látszott, hogy arcán
parányi kis horpadások vannak, aminőket az idő szokott a
márványszobrokon ejteni. Szép asszony volt, de Sándor ítélete szerint
nagyon is hideg és öntelt. Olyan büszke volt az erényére és a sokat
emlegetett józanságára, mint némelyik ember a királyi tanácsosságára.

Sándor jó ideig figyelemmel nézte az asszony arcát, aztán nesz nélkül
odatelepedett a háta mögé. Az asszony csak akkor fordult vissza, amikor
a rokona már megszólalt:

– Jó reggelt, Katalin!

– Maga az? Jó napot! Nem hittem, hogy maga is eljön…

– Eljöttem, mert úgy hallottam, hogy a maga javára meg akarnak bennünket
rövidíteni… Meg fogom támadni a végrendeletet!

A szép asszony idegesen fordult vissza, de amikor a Sándor szeme közé
nézett, elmosolyodott.

– Tegye meg, – mondta.

Tudta, hogy nem fogja megtenni.

Jó idő telt el, anélkül, hogy egy szót váltottak volna, végül Katalin
törte meg a csendet.

– Álmos?

– Nem. És hogy maga se álmosodjék el, egy történetet fogok elmondani.
Van még tíz percnyi időnk?

– Azt hiszem, igen, bár őszintén megvallva, kissé bizalmatlan vagyok a
maga történetei iránt…

– Azt szeretném elmondani, hogyan szeretett maga belém.

Katalin nem válaszolt, hanem megelégedett annyival, hogy egy derült, de
nagyon kicsinylő pillantással mérje végig a rokonát.

– Maga már nem tud arról semmit, – folytatta Sándor, – és alkalmasint
nem is tudott róla soha, de ez nem változtat a tényen: maga szerelmes
volt belém. Nem kicsiségről, hanem igazi szerelemről beszélek…

– Mit ért igazi szerelem alatt?

– Amikor bűnbe esik a szerelme kedvéért, amikor szükségét érzi, hogy
áldozatot hozzon neki: akkor igazán szeret a nő.

– És én bűnbe estem magáért és áldozatot hoztam magának?

– Ha kivánja, eszébe fogom juttatni.

Az asszony kissé küzködött magában. A kiváncsisága mégis győzött.

– Bevallom, kiváncsivá tett. Beszélje el a történetét. Tudom ugyan, hogy
vakmerő ember, gyakran hóbortos is, de sohasem izléstelen.

– Nem köszönöm meg a megjegyzését, mert tudom, hogy inkább
figyelmeztetés, mint bók… Az imént hosszasan elnéztem a maga arcát,
aztán egy pillanatra lehunytam a szememet és ekkor egy különös képet
láttam… Borongó felhőkön nagy, fantasztikus gót templom áll. A kapuja
nyitva van és az óriás hajó méhében gyertyacsillogás látszik és az
orgona zúgása hallatszik… A templomból különös menet halad kifelé, le a
széles kőlépcsőn… Csupa hét-nyolc esztendős kisleány, mindannyi
menyasszonynak öltözve, hófehér ruhában, lengő fátyollal, fehér
rózsakoszorúval a fején. Párosával mennek, szeliden egymáshoz simulva,
lassu léptekkel, viaszgyertyát tartva a fehérkeztyűs kis kezükben. A
hosszu menet élén maga halad, Katalin, mint hétéves kis leány, a
legédesebb, a legtisztább kis menyasszony…

Most már azt is tudom, hogy mikor láttam ilyennek. Régen volt,
kétségbeejtő régen… Én kis fiu voltam – a város legvásottabb sihedere –
és husvétvasárnapján új ruhát adtak rám és elküldtek a templomba. Én
azonban nem mentem a templomba, hanem a templom mögött levő üres
telekre, ahol egy tucat hozzám hasonló rossz kölyökkel pirostojásba
játszottunk. Egymáshoz ütögettük a tojásokat és amelyiké betörte a
másikét, az nyert és zsebre tette a tört tojást. Én hallatlan
szerencsével játszottam. Egyetlen egy piros tojást hoztam magammal és
azzal összenyertem vagy huszat. Minden zsebem tele volt tojással, a
sapkám is tele volt már. Olyan boldog szédülés vett erőt rajtam, mint
később még csak egyszer életemben, amikor a montekarlói kaszinóban – no,
de ez nem tartozik ide!

– Hamisan játszik! – kiáltotta egyszerre az egyik fiu, – akit már
teljesen kifosztottam. – Gyöngytyúk tojással játszik!

Igaza volt: csaltam.

Az én piros tojásom nem volt rendes tyúk tojása, hanem gyöngytyúké. A
gyöngytyúktojás héja erősebb minden más tojásénál. Aki ilyennel játszik,
az csaló.

Amikor észretértem, hogy tettenértek, azt tettem, ami ilyenkor a
legtanácsosabb: szó nélkül futásnak eredtem. Kifosztott áldozataim vad
üvöltéssel vettek üldözőbe. Nyílsebesen megkerültem a templomot. A
templommal szemben van a nagymama háza: ha sikerül beosonnom a kapun,
akkor biztosságba vagyok… Már a kapunál voltam. A legmakacsabb üldözőm,
az a fiu, akit legalaposabban kifosztottam, még vagy tíz lépésnyire volt
tőlem. Egy pillanatra megállottam és visszafordultam: maguk éppen akkor
jöttek ki a templomból. Lehettek vagy negyvenen az apáca-iskola
növendékei, akik csütörtökön részesültek először az áldozás szentségében
és mára újra fölvették menyasszonyi ruhájukat, hogy végighallgassák az
ünnepi misét.

Maga a csapat élén haladt. Egy másodpercig láttam csak, de tisztán
emlékszem még az arckifejezésére is. Nagyon szép, szinte megindító szép
volt fehér ruhájában, a testet öltött gyermeki tisztaság. Még egészen
telve volt áhítattal és szent borzongással és a szemében visszatükrözött
jóságos gyermekszívének erős fogadalma: hogy mindig jó lesz, illedelmes
és jámbor, hogy érdemessé tegye magát az apácák dicséretére és a jó
istenke szeretetére… Ekkor meglátott engem, aki borzasan, kipirulva és
csatakosan állottam szemben üvöltő ellenségemmel; emlékszem, hogy
borzadva nézett rám.

Az egyik ellenségem e pillanatban galléron akart ragadni. Én azonban a
gyöngytyúktojást teljes erőmből a szeme közé vágtam, hogy a tojás
sárgája végigfolyt az arcán, aztán besiettem a házba és becsaptam magam
után a kaput. A nagymama kertjében volt egy kis búvóhelyem, oda
elrejtettem a piros tojásaimat, a cselédek aztán megfésültek,
megmosdattak, tíz perccel később pedig a jó nevelésü fiucska
szerénységével benyitottam a nagymamához.

– Hol voltál kis gézengúz? – kérdezte a nagymama.

– A templomban – hazudtam. – Imádkoztam a jó Istenkéhez – a kedves
nagymamáért is imádkoztam…

– Nem igaz! Az utcai gyerekekkel verekedtél. – Láttalak az ablakon át.

A rágalmazott ártatlanság méltó felháborodásával utasítottam vissza ezt
a gyanusítást.

– A nagymama összetévesztett valami rossz fiúval. Én a templomban voltam
és imádkoztam. Együtt jöttünk ki Katinkával, – ő megmondhatja az igazat…

E pillanatban rettenetes dolog történt: belépett maga Katinka. Azt
hittem, hogy a föld alá kell sülyednem ijedtemben… Most rámbizonyítják a
hazugságomat!

– Igaz, hogy Sándorka veled volt a templomban? – kérdezte magától a
nagymama.

Én az öreg asszony háta mögül kérve, követelve és fenyegetve néztem a
maga szemébe… Maga küzködött, habozott, végre lehajtotta a fejét és
suttogva kimondta a kierőszakolt hazugságot: Igaz!

– Nem kergetőzött megint a fiúkkal? – faggatta tovább a nagymama.

Maga ekkor egy fájdalmas, félénk pillantást vetett rám, mintha kegyelmet
akarna kérni. Husvéti fehér ruhájában, rettenetesen nehezére eshetett a
vakmerő hazugság. És mégis hazudott!

– Nem kergetőzött!

Én addig, ámbár rokonok voltunk, nem igen vetettem ügyet magára. Mint
afféle vásott fiúgyermek, megvetettem a kis leányokat. Gyáváknak és
ügyetleneknek tartottam mindnyájukat. Maga azonban titkos rajongóm volt
nekem… Azt a titokzatos vonzalmat érezhette irántam, amely
ellentállhatatlan erővel sodorja a szelideket a vadak felé, az
erényeseket a bűnösök felé…

Együtt mentünk el a nagymamától. Én előbb még a kertbe mentem a piros
tojásaimért és fegyverül egy kétarasznyi hosszú vasdarabot is vittem
magammal.

Maga megvárt a kapu alatt. Nagyon levertnek látszott, a húsvéti hazugság
nagyon nyomta a lelkét.

– A gyóntató atya azt mondta, hogy aki hazudik, az elkárhozik, – szólt
hozzám szeild, szomorú hangon.

– Nem fog megártani a kisasszonykának, ha egy kicsit megpörkölik az
ördögök! gúnyolódtam.

(Tulajdonképpen nagyon rossz kölyök voltam.)

Az utcán nem vált el tőlem, hanem nagy csodálkozásomra elkisért a szülei
házam felé. Ez is jellemzi az asszonyt: ragaszkodik ahhoz, akinek
föláldozta az üdvösségét. Útközben is értem aggódott.

– Nem fognak rádlesni a fiúk?

– Hiszen csak jöjjenek! – mondtam, a vaspálcával hadonázva.

– Minek az a vas?

– Arra való, hogy betörjem a fejüket.

Maga elhalványult az iszonyattól, de mégis így szólt hozzám:

– Add ide a tojásokat, – majd viszem én…

Szorosan egymás mellett haladva folytattuk utunkat. Maga koszorúval a
fején, a hazugság emlékével a szívében, vitte a lopott prédát. Szomorú
volt, szégyelte magát egy rossz kölyökért, akinek megbocsájtotta a
durvaságát a bátorsága kedvéért.

A szülei házam mellett tényleg rámlestek az ellenségeim. Kőzáporral
fogadtak.

– Szaladj! – mondtam magának. – Vidd be a tojásokat az udvarra!

Maga azonban ott maradt mellettem. Az utamban volt, a terhemre volt, de
a szerető nő édes és ostoba makacsságával nem akart mellőlem tágítani.

Egy kő meghorzsolta a homlokát és a fehér ruháján piros vércsepp ejtett
foltot… Kezén fogtam és bevonszoltam az udvarra.

– A tojásokban nem esett kár, – szólt maga.

– Akarsz belőlük, Katinka? Adok néhányat.

– Nem kell, – mondta maga.

Azzal otthagyott és kifutott a kapun. Haza szaladt.

Én nem mertem követni a fiúk miatt. Emlékszem, hogy én aztán nem tudtam
mit kezdeni a piros tojásaimmal. Megenni nem tudtam és egyéb hasznukat
sem vehettem, hát mind beledobtam a kertünk tövében folyó érbe. Magával
sem törődtem többet. Bűnbe esett értem, hazudott, föláldozta magát
értem, szenvedett, – egészen férfias dolog volt tehát, hogy másnapra már
elfelejtettem.

Nem tagadom azonban, hetek mulva is jó esett, ha véletlen találkozások
alkalmával észrevettem a maga rajongó, odaadó pillantását.

Sándor úr elhallgatott, a szép asszony pedig halkan elmosolyódott.

– Most már magam is emlékezem a kalandra. Arra is emlékezem hogy valami
különös keserü boldogságot éreztem együgyü szívemben… Fájt, hogy el
fogok kárhozni a vétkemért és boldog voltam, hogy magáért kárhozom el.

– Ez az igazi szerelem!

– Úgy látszik azonban, hogy ösztönszerüen levontam a tanulságot belőle,
mert soha többet ilyen szerelemmel, ilyen áldozatkész és bűnös
szerelemmel, nem szerettem életemben.

– És ennélfogva nagyon boldog is volt az élete? – kérdezte Sándor.

A szép asszony nem válaszolt. Később mégis megszólalt.

– Tulajdonképpen miért mondta el nekem ezt a történetet? – kérdezte
halkan.

– Megmondom, bár meg fog érte neheztelni. Az imént, hogy elnéztem az
arcát, elszomorodtam, hogy mennyire idegenné lett. Talán szebb, mint
volt, de idegen. Olyan, mint az udvarunkon nyíló kedves fa, amikor
ellepi a zúzmara. Mialatt beszéltem, ön elgondolkozott, mosolygott,
egyízben el is pirult. És egy pillanatra fölismertem megint az arcán a
hajdani kis leány, a melegszívü, a rajongó, az ostoba kis Katinka
vonásait… Ezért pedig érdemes volt beszélni.

Időközben megjelent az ügyvéd, aki aztán telirakosgatta az asztalt
bélyeges írásokkal. A szép asszony otthagyta Sándor urat és az ügyvéd
mellé telepedett. Onnan egy mosolygó, engesztelő pillantást vetett reá,
de azontúl már csak az írásokat nézte.




Leánykérő

Kurtafarku, hetykén prüszkölő félvérek könnyü hintókon vidám társaságot
röpítettek végig a gyoroki réten. Horváth Farkasnak, a bernáti új
földesúrnak házanépe, meg a vendégei voltak, akik tavaszi viharként
száguldoztak a hosszu nyárfasorban.

Amikor ebéd után a kastélyból útrakeltek, hogy meglátogassák a gyoroki
új ménest, a fiatal urak egy ideig egész tisztességgel hajtottak az
úton. Hedrich báró, aki mellett a bakon ott ült a Horváth Gedeon szép
özvegye, aztán egyszerre eléje került Csákó Sándornak és hetvenkedni
kezdett a muszka ügetőivel. Azt találta mondani, hogy a ménes főkapujáig
harminc másodperccel megelőz minden kancától lett lovat. Csákó Sándor
pedig szerény jó fiu, aki szivességből dohányt is vágatna a hátán, de a
lovait nem hagyja, különösen akkor nem, ha Szilágyi Mariska ül mellette
a bakon.

– Ilyet csakis katona mondhat, – kiáltotta. – A katona tudvalevőleg
mindenhez ért a világon, csak lóhoz nem…

– Fuss vagy fizess, – szólt vissza a főhadnagy, megállítva a fogatát.

– A fejemet teszem egy uri tök ellenében, hogy ostor nélkül is
_lehajtom_ a kosorru gebéidet…

– Beszéljünk okosan! Négyen vagyunk uri kocsisok. Aki közülünk elsőnek
ér a ménes kútjához, annak a tiszteletére a másik három húsz személyre
való bált rendez a jövő héten. Vendégei lesznek a társaság összes
tagjai.

A leányoknak és fiatal asszonyoknak nagyon tetszett az ötlet, az öreg
Horváth Farkas azonban, aki sajnálta a négy szürkéjét, kijelentette,
hogy ő nem kér a versenyből, bánatpénznek inkább megfizeti a cigányt.

Most megszólalt Vivó is, aki egyedül ült a kocsija bakján.

– Tessék tüzetesen megjelölni az útirányt.

– Semmi útirány! – kiáltotta a főhadnagy. – Mehetsz toronyirányban,
tőlem mehetsz akár a telegráfoszlopok tetején is…

Csákó, aki pipacsvörös volt az izgatottságtól, ostorával csörditett.

– Csakhogy Vivó Laci könnyebb súlylyal hajt, mint mi! Ő is vegyen maga
mellé egy dámát!

Még három családi bárka állott mellettök az úton, megrakva
asszonynéppel.

– Hölgyeim, ki vállalkozik? – kérdezte Vivó.

Odaát nevetgélni és tanakodni kezdtek, aztán letuszkoltak az egyik
kocsiról egy vékony, csinos leányt.

– Sári! Te eredj! Te nem félsz…

– Elvisz magával? – kérdezte a leány, Vivóhoz közeledve. – Nem vagyok
nagyon nehéz…

A fiatal úr odanyujtotta neki a keztyűs kezét és fölemelte maga mellé a
magas bakra.

– Mehetünk!

Aztán elkezdődött a hajsza. Két perc mulva a Vivó kocsija elmaradozott a
többi mögött. Az útszéli keresztnél Vivó megállította a négyesét s
odaszólt a legényének:

– Szállj le Andris, csatold beljebb a nyerges gyeplüszíját.

Mialatt a kocsis a szerszámmal vesződött, elhagyták őket a családi
bárkák is. Horváth Farkas kötekedve kiáltott vissza Vivóra:

– Gyorokról majd küldök egypár forspontot, öcsém, azok bevontatnak…

Vivó azalatt vérlázító hidegvérrel fricskázta kocsitakarójával az úti
port. Sári kisasszony egészen neki keseredett.

– Utolsók leszünk! – mondta búsan.

– Nagyon szeretné, ha elsők lennénk? – kérdezte Vivó.

– Hogyne szeretném!

– Nos, hát legyen nyugodt, elsők leszünk… Nem is harminc másodperccel,
hanem öt egész perccel…

A többiek, ha vissza is néztek, már nem láthatták őket az úton kavargó
vastag porfüggönytől és így Vivó bátran letérhetett az útról és neki
vághatott a gyoroki nádasnak…

– A mocsáron keresztül megyünk? – csudálkozott Sári. – Hát vezet arra
út?

– Vezet: a sásvágó fuvarosoké, de azt nem ismerik az urak…

– És a nagy vasúti töltésen hogy megyünk keresztül?

– Átbujunk a Gyorok patak hídja alatt… A patak most kiszáradt…

– Nagyszerü lesz! – szólt Sári őszinte elragadtatással.

A Vivó mokányai buzgón ügettek a zizegő nádason át kanyargó úton. Az út
nem is volt nagyon rossz, csak egy kicsit hepehupás és Sári
kisasszonynak erősen meg kellett kapaszkodnia az ülés vaskarjában.

Vivónak később eszébe jutott valami.

– Tulajdonképpen nem is illő, hogy így szó nélkül magammal ragadom a vad
nádasba… Nem fog az édesanyja megharagudni ezért?

– Attól nyugodt lehet, amit én teszek, az a mamának jó.

A válasz eléggé biztató volt, tekintettel arra, hogy alig félórája
ösmerték egymást. Vivó ugyanis csak aznap ebéd után adta vissza. Horváth
Farkasnak, az új szomszédnak, első látogatását és alig hogy a kastélyba
érkezett, nagy sebbel-lobbal bemutatták vagy tíz asszonynak, leánynak, a
Horváth-familia tagjainak és vendégeinek, aztán együtt útra keltek a
ménes felé. Még annyi ideje se maradt, hogy szemügyre vehesse az
asszonyokat.

Hallomásból tudta, hogy Horváth Farkasnak két leánya van: Sári és
Stefike; a kettő közül a nagyobbik már eladó. És mivel fiu nincs a
háznál, Horváth Farkas vagyonát pedig hét millión felül becsülik:
Horváth Sári ma az országrész egyik legjobb partija… A megyei fiatal
urak ezt jól tudták, Hedrich báró és a Szilágyi-fiúk hetek óta ott is
lebzseltek a Horváthék portája körül, csak Vivó kerülte a mai napig a
házuk tájékát. Nem, mintha jobb lett volna a Deákné vásznánál, de
valamível önérzetesebb volt a barátainál és a hiúsága visszatartotta
attól, hogy a hozományvadászók közé keveredjék. Hiszen, ha biztosan
tudta volna, hogy ő a Horváth Farkas kedvére való legény, akkor szívesen
szögre akasztotta volna az elveit.

A mokányok sebesen ügettek a nádast átszelő vasúti töltés felé, Vivó
pedig, azalatt hogy lopva nézte a mellette ülő leányt, merészen hazudni
kezdett.

– Tudja, Sári nagysád, hogy nem ma látom első ízben? – Már régóta
ösmerem magát – látásból…

(Egy csinos leánynyal, aki a világban él, mindig el lehet hitetni, hogy
az ember már régóta szemmel tartja. Célszerü is az ilyen füllentés,
mivel gyorsabban érleli az ösmeretséget.)

Vivó meglepetésére Sárika így válaszolt:

– Igen, én is már négy esztendő óta ösmerem magát… Tátrafüreden láttam
először. Emlékszik még?

– Hogy emlékszem-e?!

(Semmire sem emlékezett!)

– Én még kis leány voltam akkor… maga az édesanyjával volt ott, aki
szegény beteges volt… Nem titkolom – mert mindig meg szoktam mondani,
amit gondolok, – nekem nagyon tetszett a maga gyöngéd viselkedése az
öreg asszonysággal szemben… Egészen elérzékenyített vele… Szép dolog ám,
ha ilyen szálas, fekete embernek olyan jó szíve van.

Pompás! mondta Vivó magában. – Ha így haladunk, akkor nemcsak a ménes
kapujánál, de a Horváth Farkas háztüzénél is én leszek az első.

A leány ezalatt tovább fecsegett.

– Nagyon megszerettem az édesanyját is; édes, jóságos nénike! Hogy érzi
magát mostanában?

– Nagyon jól; csak egy bánata van: az idén nem keltek ki az uborkái… Azt
hiszem, maga boldoggá tehetné, ha egyszer meglátogatná.

– Megtettem volna már, de attól féltem, hogy nem emlékszik rám…

– Ki tudná magát elfelejteni, ha csak egyszer is látta? – érzékenykedett
Vivó.

– Tátrafüred után még csak egyszer láttam magát, de fogadni mernék, nem
találná el, hogy hol… A koronázási jubileum alkalmával láttam. Mi a
mamával egy Andrássy-úti tribünön voltunk, maga pedig a bandériumban
lovagolt… Még a ruhájára is emlékezem: kék brokát attila, fehér mente…
Mikor megláttam, elkiáltottam magamat: „Nini mama, ott van Vivó Laci!“
„Nem hallgatsz mindjárt!“ rivalt rám a mama, a körülöttünk ülő emberek
pedig nevettek…

– Teremtő atyám, ez a kis lány szerelmes belém! – ujongott Vivó magában.

Sári kisasszony tovább folytatta elbeszélését, megindító őszinteségéről
és bámulatos emlékező tehetségéről tanuskodván.

– Azóta nem láttam többet, de gyakran hallottam emlegetni a nevét…
Egyszer írtak is magáról a lapok, akkor párbaja volt… Kissé haragudtam
akkoriban magára, mert gyűlölöm a kötekedő embereket, de amikor
megtudtam a párbaja igazi okát, igazat adtam magának és titokban
bocsánatot kértem… Furcsa, ha két ember olyan jól ösmeri egymást és
amellett sohasem látja egymást…

– Én nem annyira furcsának, mint inkább szomorúnak találom, – vélekedett
Vivó. Majd hozzátette: – Az ember ilyen előzmények után azt hihetné,
hogy első találkozásunk alkalmával valami fontos, nagy dolognak kellene
történnie.

Időközben már átbujtak a híd boltozatán, odaát pedig csakhamar elérték a
nádas partját. Most már a rét puha talaja dobogott a lovak patkója
alatt. A ménes csak puskalövésnyire feküdt előttük.

– Mi vagyunk az elsők! az elsők! – ujjongott Sári.

Vivó a távoli fasor felé mutatott. Egypár kilométernyire tőlük, parányi
porfelhő közeledett eszeveszett sietséggel.

– Ott jönnek!

Aztán leültek az istálló előtti padkára, Sári pedig lehúzta a keztyűjét
és elszörnyüködve nézte a két kezét.

– Borzasztó a kezem! A keztyü kékre festette a csuklómat…

– Jöjjön a kúthoz, ott megmoshatja…

Vizet mert neki a gémes kútból; Sári belemerítette a két csinos kezét a
vödörbe; Vivó pedig oda adta a kék selyem zsebkendőjét törülközőnek.
Amikor aztán a leány vissza akarta adni neki a kendőjét, Vivó agyán egy
vakmerő gondolat villámlott át.

– Tudja, hogy ezzel megbánt? – kérdezte halkan, a leány szeme közé
nézve.

– Megbántom azzal, hogy visszaadom a kendőjét? Nem értem…

– Minden gyoroki csikóslegény meg tudja magának magyarázni.

Óh, igen Sárika is ösmerhette a _keszkenőváltás_ szokását, amely annál a
népnél a gyűrűváltás szokását helyettesíti, mert az arcába egyszerre
piros láng csapott és a leány majdnem sírva fakadt a hirtelen
indulattól.

– De Vivó! – súgta halkan.

Nem mondhatott többet, mert Hedrich fogata a kapu elé robogott.

A báró majd lefordult meglepetésében a bakról, amikor meglátta a Vivó
négyesét, amelyet a kocsis és egy lovászlegény már akkor a napon
járattak. A Hedrich mellett ülő szép asszony közel volt hozzá, hogy
haragjában sírva fakadjon.

– Az nem lehet! Sári, ti csaltatok!

Csakhamar megérkezett Csákó is, akinek tetemes megnyugtatására szolgált,
hogy a díjat, ha nem is ő, hát nem is a főhadnagy nyerte el. Jó idő
eltelt, míg megérkezett a többi hintó. A társaság azután kisétált a
kifutókhoz, hová a csikósok a kétéveseket terelték.

– Sári! – kiáltotta ekkor Horváth Farkas. – Sári, állj odébb a
korláttól!

Pedig Sári nem is állott a korlát mellett, hanem ott húzódott meg
szerényen Vivó oldalán, akinek a pillantását állhatatosan kerülte és
akinek kék keszkenőjét még mindig zavartan a kezében szorongatta, mintha
nem tudná magát elhatározni, hogy mit kezdjen vele…

– Sári! – Nem hallod? – harsogott újból az öreg úr.

– Megyek már papa! – mondta rá egy pogácsaarcu, fitós kis leány, aki a
többiekkel érkezett egyik családi bárkában.

Vivó idegesen kapta föl a fejét. – Mi ez?

– Gyere ide, druszám! – szólt most Vivó Sárija a kicsikéhez…

A két leány aztán összeölelkezve nézte a csikósok pányvás bravurjait.

Vivó ezalatt szédülő fővel nézett körbe. Meglátta Hedrichet, aki
távolabb állott a társaságtól és hozzá lépett.

– Te, én még itt nem ösmerem az asszonyokat… Ki az a kövér, mosolygó?

– Horváth Farkasné…

– És az a feketeruhás, ősz?

– Sajóné…

– És az a két kis leány? Gondolom, Sári mind a kettő?

– A kisebbik Horváth Sári, Farkas leánya…

– És a nagyobbik?

– Aki veled jött a kocsin? – Sajó Sári, Horváthéknak valami szegény
rokonuk…

– Szegény rokonuk, mondod?

– Az apja árvaszéki elnök volt valahol az Alföldön és már vagy öt
esztendeje meghalt… Horváthék, akik nagyon jószivű emberek, sok jót
tesznek velük. Féléven át is maguknál tartják a kis leányt.

Vivó eleget tudott.

Amikor később előszedték a kocsikban hozott elemózsiát és az ákácfák
alatt falatozásnak láttak, Vivó megint szemben találta magát Sárival, a
szegény Sajóné leányával… A leány észrevette, hogy Vivó egy ösztönszerü
mozdulatot tesz a mellső zsebe felé, mintha a kendőjét keresné.

– A kendőjét akarja? – Itt van!

A társaság feje fölött oda dobta neki a a kendőt, de nem a kék
selyemkendőt, hanem egy kicsi, fehér batiszt-kendőt, halványsárga
szegélylyel. A Vivó selyemkendőjét már akkor a leány oda tűzte az öve
mellé.

Eljegyeztem magamat! – mondta Vivó magában. Aztán fölemelte a fejét és
magyarosan így bátorította magát: Eb, aki bánja!

Később odalépett a leányhoz.

– Ide adta a kendőjét… köszönöm! Tudja, hogy mi annak a jelentősége?

Meg kellett ismételnie a kérdést, csak aztán felelt a leány.

– Tudom, – suttogta lángvörös arccal, de bátran a szeme közé nézve.

Olyan csinos, kedves és becsületes szeme volt…

– Talán nem is tettem bolondot! – gondolta magában Vivó.




A kék csóka

Egy társaságban, ahol az életről és a nőkről beszélgettek, valaki, aki
addig hallgatott, megszólalt és elmondta a következő történetet:

Egyszer – fiatal éveimben – kocsin mentem a szent-annai pusztáról a
városba. Szép októberi délután volt. A nap perzselően és mohón tűzött a
rétekre, de a fénye mégis oly szomoru volt, mint a vén ember szerelme. A
messzi síkságon sehol egy teremtett lélek. A téglavetők körül is,
amelyeket útba ejtettünk, kísérteties csöndesség honolt, mintha az
emberek mind elmenekültek volna valami közeledő nagy veszedelem elől. A
füstös égetőkemencék előtt agyagos ládák, talyigák és ásószerszámok
hevertek nevetségesen vad rendetlenségben.

A téglaégetők mögött az út bekanyarodik a nagy nyirfaligetbe. Nedves
hűvösség csapta meg az arcomat, a lombrostélyon átvágodó napsugarak
pedig oly káprázatos táncot jártak körülöttem, hogy le kellett hunynom
egy percre a szememet.

Amikor a vágásra értünk, halk, harmónikus kiáltás ütötte meg a fülemet.
Vidám madárkiáltás volt, olyanformán hangzott, mint a _csak_ szó, de
elnyújtva és palócosan ejtve. Egy nagy madár suhant el közel a fejem
fölött, kiterjesztett szárnyakkal, kecses, nyugodt ívben hasítva a
levegőt. A pávakék tolla úgy ragyogott a napon, mint az indus selyem.
Idegenszerüen szép, szinte mesésen izgató benyomást tett reám; mintha
távoli pálma-szigetekről tévedt volna ide, amelyekről gyermekkoromban
álmodoztam. Röptében már majdnem a csalánbokrokat érintette, aztán
meglibbentette a szárnyát és könnyedén fölvetette magát egy fiatal
nyirfa koronájára. Ott megült. Alkalmasint fölizgatta a kiváncsiságát a
fogatom, amely prüszkölve döcögött végig az erdején.

Rajtam pedig egyszere megint erőt vett a kellemes láz, amely
gyerekkoromban emésztett, valahányszor vadmadarat, vagy akárcsak tarka
madártollat is láttam. Az a különös, epesztő vágy, hogy a kezemben
érezhessem és a magaménak mondhassam a levegőnek szabad gyermekét, hogy
urává legyek az idegenszerü varázsnak, amelyet erdők mélyén és
verőfényes magaslatokon szedett föl a tollára.

A puskám velem volt… Sietve két töltényt csaptam a csövébe, aztán
megállítottam a kocsit. Amikor célba vettem a csókát, ijedt
csak-kiáltást hallatott és szétvetett szárnyakkal ledobta magát a fáról.
Kétszer lőttem, gyors egymásutánban. A második lövés szárnyán találta a
madarat. Zegzugos vonalban leereszkedett a fűbe. A levegőben vékony
füstsáv úszott, a nyirfa lombja alatt pedig néhány pehely kavargott.

Leugrottam a kocsiról, hogy megkeressem a zsákmányomat. Jó ideig hiába
kutattam a fűben; végre megleltem: ott gubbasztott egy vakondtúrás
tövében, kék gombolyaggá fúvódva. Hogy utána kaptam, kisiklott a kezem
alól és sebes verébugrásokban menekült. Az ellőtt szárnyát maga után
vonszolta, de azért oly gyorsan futott, hogy csak nagy erölködéssel
tudtam a nyomában maradni. Bokrok közt előretörtetve kergettem, le a
domb lejtőjén, ki a liget szélére. Itt tüskés drótkerítés állotta az
utamat. Megállottam a kerítés előtt és elnevettem magamat. Igazán
ostobaság, amit művelek… De aztán erőt vett rajtam a férfimakacsság: ha
már belekezdtem, a végére járok! És a kocsis előtt is resteltem volna,
ha madár nélkül térek vissza.

Átmásztam a kerítésen, közbe pedig megtéptem a ruhámat. Most már azért
se menekülsz, átkozott madár, ha napestig kellene is utánad loholnom!

Oly gyorsan surrant tova a réten, mint a patkány. Egyszerre süppedni
kezdett alattam a talaj. Egy vízér zsombékos medrében jártam. Bokáig
gázoltam az iszapot, a cipőm megtelt vízzel, de aztán kivergődtem a
túlsó partra. Már jó messzi jártam a kocsitól.

A parton sűrű szederbokrok virítottak. A madár a tüskés indák alá vette
magát. A bokrok a védelmük alá vették és ezer harcias tüske irányult az
üldözője ellen. A csóka ott gunyasztott vagy két lépésnyire tőlem,
pihegve, a csőrét tátogatva. Utána kaptam, – megint kisurrant a kezem
alól. A haragtól szinte elvakulva, nekitörtettem a bozótnak. A kezemet,
a nyakamat megvérezte a tüske, de most már nem tágítok, gondoltam, ha
cáfolatokká is tépem magamat. Olyasmit éreztem, hogy elégtételt kell
szereznem a sérelemért, amelyet egy buta kis madár ejtett emberi
méltóságomon.

Megfogtam! Amikor a kezemben tartottam, keserves csak-ot kiáltott, a
szíve pedig forrón és sebesen lüktetett az ujjaim alatt. Ott állottam a
bozótban, a fáradtságtól lihegve, megvérzett kézzel, tépett, ruhával, de
diadalmasan. A csóka jobbról-balra forgatta a fejét, a szemén pedig
kékesfehér hártya alakjában vibrált a rémület. Az egyik szárnya rongygyá
volt lőve, alkalmasint a tüdejébe is kapott sörétet, mert a tátott
csőréből vér szivárgott. Egyszerre mélységes elkedvetlenedés vett rajtam
erőt. Mire való volt ez? Mit kezdjek most a csókával? Eldobjam?
Embertelenség volna. Végezzünk vele gyorsan, hogy ne kínlódjon a
szegény.

Kitéptem egy tollat a szárnyából, hogy vadász-szokás szerint átfúrjam
vele a koponyáját; de vagy ügyetlen voltam, vagy kemény volt a feje, –
nem sikerült. A madár kétségbeesetten hápogott és vonaglott a kezemben,
végre megundorodtam a förtelmes munkámtól és az utálattól hörögve
letéptem a fejét. Csonka kis testében még akkor is ijedten lüktetett a
forró szíve.

A fejetlen csókával a kezemben elindultam, hogy megkeressem a kocsimat.
Nagy ideig tartott, míg rátaláltam. A kocsisnak az az ötlete támadt,
hogy elémbe kerül, de mivel nem tudta hogy merre járok, másfelé vette az
útját. Csak hosszas keresgélés után tudtunk egymásra bukkanni. Amikor
halálra fáradtan fölültem, már alkonyodni kezdett.

A csóka ott feküdt a lábam előtt. A kezembe vettem: a vértől mocskos
tollához szalmaszálak tapadtak. Formátlan volt és fakó. Kitéptem négy
tollat a szárnyából – otthon odaadtam a gyerekeknek – a csonka testét
pedig kidobtam az út szélére. Később észrevettem, hogy a tollak közül az
egyik tépett és konyult; azt is szélnek eresztettem. A hármat, ami
megmaradt, odatűztem a kocsisülés zsinórjába, amely fehér
porcellángombokkal volt levarrva.

Időközben mindjobban besötétedett. A nyugati égboltozaton óriás
függőleges felhőoszlopok mögött kékes-vörös tűzben izzott az ég. Olyan
volt, mint egy rettenetes ismeretlen istenség temploma. Lassankint
kialudt az égi tűz. Minden szürke lett. Az útszéli nyárfák zúgva
hajlongtak a szélben.

A tollaimat kerestem a szememmel, de az ülésén már csak egyet láttam. A
másik kettőt már rég elvihette a szél.

Most az utolsó toll is félrekonyult a kocsi rázásától. A szél fölkapta
és az arcomba sodorta. Utána nyúltam, hogy megfogjam, de már ekkor
libegve elszállott és eltünt a homályban.

Megállítsam ezért a kocsit? – Nem érdemes! gondoltam.




TARTALOM

  Arianna (1898)  5
  Jancsi édesanyja (1900)  19
  Naca (1896)  47
  A házibarát (1898)  59
  Kék és piros (1891)  73
  A szőke Marietta (1896)  87
  A rejtelmes özvegy (1893)  95
  Csendes emberölés (1895)  105
  A segédjegyző regénye (1893)  121
  A nyolcas szám (1896)  139
  A fekete lovas (1896)  149
  Gyorsvonaton (1897)  161
  Csak leány (1895)  173
  Igaz szerelem (1896)  185
  Leánykérő (1896)  199
  A kék csóka (1900)  215




*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK ARIANNA ***


    

Updated editions will replace the previous one—the old editions will
be renamed.

Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright
law means that no one owns a United States copyright in these works,
so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United
States without permission and without paying copyright
royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part
of this license, apply to copying and distributing Project
Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™
concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark,
and may not be used if you charge for an eBook, except by following
the terms of the trademark license, including paying royalties for use
of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for
copies of this eBook, complying with the trademark license is very
easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation
of derivative works, reports, performances and research. Project
Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away—you may
do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected
by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark
license, especially commercial redistribution.


START: FULL LICENSE

THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE

PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free
distribution of electronic works, by using or distributing this work
(or any other work associated in any way with the phrase “Project
Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full
Project Gutenberg™ License available with this file or online at
www.gutenberg.org/license.

Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg™
electronic works

1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™
electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to
and accept all the terms of this license and intellectual property
(trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all
the terms of this agreement, you must cease using and return or
destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your
possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a
Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound
by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person
or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.

1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be
used on or associated in any way with an electronic work by people who
agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few
things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works
even without complying with the full terms of this agreement. See
paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project
Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this
agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™
electronic works. See paragraph 1.E below.

1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the
Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection
of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual
works in the collection are in the public domain in the United
States. If an individual work is unprotected by copyright law in the
United States and you are located in the United States, we do not
claim a right to prevent you from copying, distributing, performing,
displaying or creating derivative works based on the work as long as
all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope
that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting
free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™
works in compliance with the terms of this agreement for keeping the
Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily
comply with the terms of this agreement by keeping this work in the
same format with its attached full Project Gutenberg™ License when
you share it without charge with others.

1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern
what you can do with this work. Copyright laws in most countries are
in a constant state of change. If you are outside the United States,
check the laws of your country in addition to the terms of this
agreement before downloading, copying, displaying, performing,
distributing or creating derivative works based on this work or any
other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no
representations concerning the copyright status of any work in any
country other than the United States.

1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:

1.E.1. The following sentence, with active links to, or other
immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear
prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work
on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the
phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed,
performed, viewed, copied or distributed:

    This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most
    other parts of the world at no cost and with almost no restrictions
    whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms
    of the Project Gutenberg License included with this eBook or online
    at www.gutenberg.org. If you
    are not located in the United States, you will have to check the laws
    of the country where you are located before using this eBook.
  
1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is
derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not
contain a notice indicating that it is posted with permission of the
copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in
the United States without paying any fees or charges. If you are
redistributing or providing access to a work with the phrase “Project
Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply
either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or
obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™
trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted
with the permission of the copyright holder, your use and distribution
must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any
additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms
will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works
posted with the permission of the copyright holder found at the
beginning of this work.

1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™
License terms from this work, or any files containing a part of this
work or any other work associated with Project Gutenberg™.

1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this
electronic work, or any part of this electronic work, without
prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with
active links or immediate access to the full terms of the Project
Gutenberg™ License.

1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary,
compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including
any word processing or hypertext form. However, if you provide access
to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format
other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official
version posted on the official Project Gutenberg™ website
(www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense
to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means
of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain
Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the
full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1.

1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying,
performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works
unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing
access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works
provided that:

    • You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from
        the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method
        you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed
        to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has
        agreed to donate royalties under this paragraph to the Project
        Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid
        within 60 days following each date on which you prepare (or are
        legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty
        payments should be clearly marked as such and sent to the Project
        Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in
        Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg
        Literary Archive Foundation.”
    
    • You provide a full refund of any money paid by a user who notifies
        you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he
        does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™
        License. You must require such a user to return or destroy all
        copies of the works possessed in a physical medium and discontinue
        all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™
        works.
    
    • You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of
        any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the
        electronic work is discovered and reported to you within 90 days of
        receipt of the work.
    
    • You comply with all other terms of this agreement for free
        distribution of Project Gutenberg™ works.
    

1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project
Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than
are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing
from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of
the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set
forth in Section 3 below.

1.F.

1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable
effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread
works not protected by U.S. copyright law in creating the Project
Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™
electronic works, and the medium on which they may be stored, may
contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate
or corrupt data, transcription errors, a copyright or other
intellectual property infringement, a defective or damaged disk or
other medium, a computer virus, or computer codes that damage or
cannot be read by your equipment.

1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right
of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project
Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project
Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project
Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all
liability to you for damages, costs and expenses, including legal
fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT
LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE
PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE
TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE
LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR
INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH
DAMAGE.

1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a
defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can
receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a
written explanation to the person you received the work from. If you
received the work on a physical medium, you must return the medium
with your written explanation. The person or entity that provided you
with the defective work may elect to provide a replacement copy in
lieu of a refund. If you received the work electronically, the person
or entity providing it to you may choose to give you a second
opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If
the second copy is also defective, you may demand a refund in writing
without further opportunities to fix the problem.

1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth
in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO
OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT
LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied
warranties or the exclusion or limitation of certain types of
damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement
violates the law of the state applicable to this agreement, the
agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or
limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or
unenforceability of any provision of this agreement shall not void the
remaining provisions.

1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the
trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone
providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in
accordance with this agreement, and any volunteers associated with the
production, promotion and distribution of Project Gutenberg™
electronic works, harmless from all liability, costs and expenses,
including legal fees, that arise directly or indirectly from any of
the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this
or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or
additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any
Defect you cause.

Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™

Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of
electronic works in formats readable by the widest variety of
computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It
exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations
from people in all walks of life.

Volunteers and financial support to provide volunteers with the
assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™’s
goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will
remain freely available for generations to come. In 2001, the Project
Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure
and permanent future for Project Gutenberg™ and future
generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see
Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org.

Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit
501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the
state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal
Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification
number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by
U.S. federal laws and your state’s laws.

The Foundation’s business office is located at 809 North 1500 West,
Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up
to date contact information can be found at the Foundation’s website
and official page at www.gutenberg.org/contact

Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg
Literary Archive Foundation

Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread
public support and donations to carry out its mission of
increasing the number of public domain and licensed works that can be
freely distributed in machine-readable form accessible by the widest
array of equipment including outdated equipment. Many small donations
($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt
status with the IRS.

The Foundation is committed to complying with the laws regulating
charities and charitable donations in all 50 states of the United
States. Compliance requirements are not uniform and it takes a
considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up
with these requirements. We do not solicit donations in locations
where we have not received written confirmation of compliance. To SEND
DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state
visit www.gutenberg.org/donate.

While we cannot and do not solicit contributions from states where we
have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition
against accepting unsolicited donations from donors in such states who
approach us with offers to donate.

International donations are gratefully accepted, but we cannot make
any statements concerning tax treatment of donations received from
outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.

Please check the Project Gutenberg web pages for current donation
methods and addresses. Donations are accepted in a number of other
ways including checks, online payments and credit card donations. To
donate, please visit: www.gutenberg.org/donate.

Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works

Professor Michael S. Hart was the originator of the Project
Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be
freely shared with anyone. For forty years, he produced and
distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of
volunteer support.

Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed
editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in
the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not
necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper
edition.

Most people start at our website which has the main PG search
facility: www.gutenberg.org.

This website includes information about Project Gutenberg™,
including how to make donations to the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to
subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.