A hét sváb : regény

By Ferenc Herczeg

The Project Gutenberg eBook of A hét sváb
    
This ebook is for the use of anyone anywhere in the United States and
most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions
whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms
of the Project Gutenberg License included with this ebook or online
at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States,
you will have to check the laws of the country where you are located
before using this eBook.

Title: A hét sváb
        regény

Author: Ferenc Herczeg

Release date: March 30, 2025 [eBook #75753]

Language: Hungarian

Original publication: Budapest: Singer és Wolfner, 1917

Credits: Albert László from page images generously made available by the Google Books Library Project


*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK A HÉT SVÁB ***


A HÉT SVÁB

HERCZEG FERENC

A HÉT SVÁB

REGÉNY

MÁSODIK KIADÁS

(5–6. EZER)

BUDAPEST 1917

SINGER ÉS WOLFNER KIADÁSA

VI., Andrássy-út 16.

_Minden jogot fenntartunk._

Budapesti Hirlap nyomdája 15001




I.

A citromsárga nagy postakocsi, ajtaján a császári páros sassal, himbálva
görög végig a nyilegyenesre kiléniázott országúton. A rónaság fölött,
amely lapos, mint a pihenő oceán, olyan mélységesen és vakítóan kék a
bánsági ég, hogy egészen bele lehet kábulni, ha sokáig elnézi az ember.
Nagy legelők, majd keskeny sávokra osztott parasztföldek maradnak el a
kocsi mögött. Kékeszöld májusi buza és kénsárga repcetáblák. Az út
szélén óriásivá nő a lapulevél és ölnyire felszökik az ökörfarkkóró; a
fekete földben még az őstermészet szűzies ereje erjed.

A postakocsis mellett, minden nemzetbeli futóbetyárok elrettentésére,
egy katona szundikál a magas bakon, pipával az agyarán. A mellét fehér
szíjak fűzik keresztbe és álmában is erősen ölelgeti szuronyos puskáját.

A kocsis most megfújja rézkürtjét és a postás-induló vidám hangjait
fehérre meszelt házfalak verik vissza. A sok eperfáról és az ordítozó
gyerekseregről tudni lehet, hogy sváb faluba érkeztek. Egy szembejövő
szekeres tisztelettel és ijedten kapkod a gyeplő után.

Mindenki fölébred, a katona is, a faluvégi jegenyéken fészkelő varjuk
is, a kocsiban alvó utasok is. A kocsi főhelyén ülő két granicsártiszt
rögtön pipára gyújt és megint disputálni kezd. Temesvár óta fölváltva
vagy alusznak, vagy pedig kiabálnak. Mind a kettő hadnagy, bár mind a
kettő régen túl van már a negyvenen. Az egyik szőrösképü, sovány kis
ember, a szeme vérben forog és ha közömbös dolgokról beszél, a hangja
akkor is panaszosan és fenyegetően üvölt. A másik sárgaarcu, meredt
szemü, hideg és gőgös katona, ő egy-egy kicsinylő, kurta vakkanásával a
dühöngésig föl tudja izgatni a bajtársát.

A kis ülésen egy krassói oláh asszony és egy fiatal uriember ül. A
parasztasszony már vénecske, maga az alázatosság, a pompás ruhája
azonban csupa himzés, a nyakán ezüst tallérok csörögnek, a lábán szép
piros bocskort visel. Ő a gőgös hadnagy felesége. Temesvártól idáig nem
mert még egy szót sem mondani. Figyelmesen hallgatja az urakat és néha
sóhajt, néha meg szerényen mosolyog.

A fiatalember kásztorkalapot, dohányszínü kabátot és nankingnadrágot
visel. A kezében vastag kék esernyőt tart és görcsösen behúzza hosszú
lábait, nehogy összeütközése legyen a haragos hadnaggyal. Az
utitáskájára, amely a hálóban fekszik, csókolódzó galambpár van
kihímezve, a galambok alatt lobogó fehér szalag látható gyöngyös
írással: _Glückliche Reise!_

A kásztorkalapos ifjú mindjárt az utazás elején kisérletet tett, hogy
udvariasan beszédbe keveredjék útitársaival, – ő azok közé tartozott,
akik szívesen okulnak az elmés társalgásból, – a tisztek azonban olyan
barátságtalanul fogadták közeledését, hogy megszeppenve és sértődve
vonta be csigaszarvait.

A granicsárok szerbül beszélnek. A kásztorkalapos ártatlan arccal néz ki
az ablakon, de azért meglátszik rajta, hogy megérti minden szavukat.

– Ez a falu is a miénk volt, – mondja a mérgesképü. – Ez itt mind szerb
föld. És most mégis a sváboké.

– Úgy kell nekünk! Ostobák vagyunk! – veti oda szárazon a sárgaképü. És
kajánul sandit bajtársa felé, akinek arca már megint paprikavörös.

A haragos kis ember vasvillaszemekkel nézi a kásztorkalapos ifjút.

– Mi szerbek fegyverrel jöttünk ide, a németek batyuval a hátukon
jöttek.

Az ifjú arca kissé elvörösödik, a fehér, hosszú keze görcsösen
szorongatja a kék paraplit, a szeme pedig buzgón keresgél a távoli
látóhatáron.

A sárga hadnagy megvetően mosolyog…

A pipák kiégtek, a granicsárok kiverték a hamut, azután egyszerre,
minden bevezetés és átmenet nélkül, megint horkolni kezdtek. A
cifraruhás vénasszony halkan sóhajtozott, a barnakabátos ifjú pedig
egészen belemerült és elveszett a rónaság fölött pihegő azuros
levegő-tengerbe. Vajjon eljön-e még az idő, mikor a magasabbrendü ember
repülni fog a levegőben, mint a fecskék a sárga repcetáblák fölött?
Bizonyára eljön. Akkor lesz az, amikor az emberek mind testvérek
lesznek.

A postakocsi most lépésben haladt, mert az út dombnak kapaszkodott föl.
A kásztorkalapos szíve egyszerre forrón kalapálni kezd. A nagy rónaság,
amely Budától idáig terjed, hirtelen véget ért. Sötét hegylánc emeli az
alkonyi ég felé izmos és kecses konturjait. Egy magas csúcson csonka
vártorony áll, egy kisebbiken fehér templom. Lenn, a hegylábán, fehér
házak kéményeiből ezüstös füst szivárog.

A postakürt megszólal és a granicsárok fölriadnak.

– Versec, – dörmögi az egyik.

A kocsi hosszú, széles utcán döcög végig. Az apró házak előtt ingujjas,
kötényes mesteremberek állanak. Mind a sárga kocsit nézik, kiváncsian,
szinte epedve. A temesvári posta a hajó, amely az ő elárvult
szigetvilágukat Európával összeköti. Pedig Európában sok minden történik
a tavasz óta, mert hiszen az 1848-ik esztendőben élünk.

Az utcasarkon a kásztorkalapos ifjú megállította a kocsit. Ő innen
gyalogszerrel fog hazamenni, közel van, a nagy ládájáért majd elküld
holnap a póstára… Hűvösen, szinte már ellenségesen megemelte a
köcsög-kalapját a granicsárok előtt, aztán a hímzett táskájával az egyik
és a kék paraplijával a másik kezében nekivágott az alkonyba borúlt
városnak.

A Szalvátor-patika előtt valaki a nevén szólította.

– Graf, Graf Jani, te vagy?

A patikus – a barátai csak Szalvátornak nevezték – lesben feküdt a magas
lépcső tetején, amely fölvezetett az ódon patika ajtajához.

– Hallottam a postakürtöt… Isten hozott! Bécsből jösz?

– Egyenesen Bécsből. Csak Pesten pihentem egy napot. Megkaptad a
levelemet? – kérdezte a kásztorkalapos Graf Jani.

– Meg. Mind a hatan megkaptuk. Mert hat levelet írtál ugy-e?

– Annyit. Reménylem, mind eljöttök a Konkordiába?

– Nem igen szabadulhatok, a segédem részeg. Borzasztó állapot ez a
segédekkel! Hanem ha feljönnél egy pillanatra és elmondanád, hogy miről
van szó…

A buzgalomnak ilyen mértékü hiánya láthatólag elkedvetlenítette Janit.

– Sajnálom, most nincs érkezésem.

– Nem mégy előbb haza édesanyádhoz? Ő már dél óta vár és minden
félórában a postára küld.

– Vannak fontosabb kötelességek is a világon! – mondta Graf és hosszú
léptekkel folytatta útját.

A Konkordia a város új nagy kávéháza. Graf, mikor benyitott, a nagy
teremben egy huszártisztekből álló társaságot talált együtt. Ketten
közülök billiárdoztak, a többiek pipáztak és szakértő megjegyzésekkel
kisérték a játékot. Egyikük, egy feltünően fiatal főstrázsamester,
valóságos billiárd-matador lehetett, mert bajtársai megtapsolták
egyik-másik lökését.

A túlsó sarokban, két szál faggyúgyertya fénye mellett, öt polgárember
ülte körül a kerek nagy asztalt. Ők voltak azok, akikkel Graf olyan
sürgősen találkozni kíván. Egy héttel ezelőtt mindegyikük levelet kapott
Bécsből, a levélben Graf „az emberiség, a becsület és a barátság
nevében“ kérte őket, hogy a következő postanapon várják meg a
Konkordiában, mert életbevágó fontosságu ügyben kell velük értekeznie. A
levelek persze módfölött fölizgatták a jóbarátok kíváncsiságát. Némelyek
közülök úgy sejtették, hogy Graf Jani valami nagy üzleten töri a fejét –
talán vörös bort vagy verseci selymet akar Bécsbe vinni? – és most
társakat keres. Az ötlet mellett az szólott, hogy egy Heim nevű zsidó
ifjú is kapott meghívót, ami titokban el is kedvetlenítette a társaság
némely tagját.

Miután sorra összecsókolództak – észrevehető volt, hogy Graf tüntető
melegséggel ölelte meg a zsidót – megjelent a Szalvátor is. Otthon
egypár kanna hideg vizet öntött a részeg segédje fejére, azután futva
ide sietett.

– Nincs itt valami külön szoba? – kérdezte Graf. – Mert a dolognak,
amelyről beszélni fogunk, titokban kell maradnia.

Külön szoba nem volt. Az urak úgy segítettek magukon, hogy összedugták a
fejüket az asztal fölött és fojtott hangon beszélgettek, nehogy a
tisztek meghallják. Ez némileg zsenirozta Grafot, mert ő, hogy meggyőzze
és megnyerje barátait, az ékesszólás mesterfogásait szerette volna
igénybe venni.

– Kedves testvéreim! – kezdte susogó hangon. – Bécsből jövök, jártam a
magyar fővárosban is és nagy dolgokat éltem meg… Tudjátok meg, hogy a
szabadság forgószele végig vágtat a mi vén világrészünkön… A társadalmi
válaszfalak lehullanak, a régi bilincsek széttöredeznek, a főnixként
megifjodott Európa szabad akar lenni és a népek testvérekként ölelik át
egymást…

Mialatt Pesttől Temesvárig utazott, azzal ölte az időt, hogy egy
lendületes szép beszédet szerkesztett össze magának. Most azonban sehogy
sem ment a dolog. A frázisok, amelyek Bécs és Pest áttüzesedett
levegőjében olyan gyönyörüen szárnyaltak, ennek a sváb fészeknek hideg
és vizenyős levegőjében szegett szárnyakkal potyogtak az asztal alá. Az
is baj volt, hogy éppen a Fehértemplomról ideszakadt Haller ült vele
szemben. A fehértemplomiak többnyire könnyüvérü, elmés és rossz nyelvü
legények és Haller arcán meglátszott, hogy alig bír már a visszafojtott
jókedvével. Graf elszomorodva és kiábrándultan fejezte be a mondókáját.
Arról volna szó, hogy egy titkos társaságot kellene alapítani, amely az
új eszmék terjedését tűzné ki céljául. Népjogok, egyenlőség, szabadság
és többefféle.

Ekkor két kéz nyúlt át az asztalon és megragadta Graf jobbját. Az egyik
persze a Heim zsidóé volt, a másik Lutz hadnagyé. Lutz a
Rukavina-bakáknál szolgált, de most otthon volt szabadságon, hogy a
beteg tüdejét gyógyítsa. Sápadt, izzószemü, kevés beszédü ember volt.

– Én veled megyek! – mondta rekedt hangján.

Holky doktor, a szenvedélyes egyesületi ember, ugyancsak fölcsapott.
Most már persze a Szalvátor sem maradhatott vissza. Ahol a doktor van,
ott neki is ott kell lennie.

– És mi legyen az új egyesület neve? – kérdezte Haller, aki elvből
mindig a többséggel tartott.

Graf fölemelkedett és megfeledkezve a többi vendégről, lelkesen
kiáltotta:

– Uraim, indítványozom, hogy nevezzük magunkat a szabadság barátainak!

Haller ezt a nevet nagyon is cikornyásnak találta.

– Mondj jobbat! – biztatta a doktor.

Ekkor megszólalt egy zengő basszushang a kávéház túlsó oldalán.

– Uraim, indítványozom, hogy nevezzék magukat a hét sváboknak!

Az indítványozó a huszárőrnagy volt, aki olyan gyönyörüen karambolozott.
Miután megtette indítványát, nyugodtan a billárd fölé hajolt és
megjátszott egy igen nehéz kifordított kvartot.

A fiatal tisztek úgy hahotáztak, hogy az ablakok is megremegtek tőle.
Graf kivörösödve fordult a tisztek felé. Haller azonban megfogta a
karját.

– Vigyázz, – susogta, – ez gróf Esterházy Sándor!

Graf Janinak a férfias harag tüzében égő feje szomoruan lekonyult. Nem,
annyira még nem vagyunk a szabadsággal, hogy egy Esterházynak
riposztozni lehetne.

Ennyit mondott csak:

– Köszönöm, gróf úr, Hét sváboknak fogjuk magunkat nevezni.

Azzal elegáns kracfuszt csinált és kiment a kávéházból. A társai néma
csendben követték.

*

Ha Graf azt hitte, hogy otthon tárt karokkal várja szerető édesanyja,
akkor nagyon csalódott.

Özvegy Grafné rettenetes patáliával fogadta.

Ő a kávéházat magában véve is az erkölcsi züllés tanyájának tekintette,
ahová tisztes polgárcsalád fia jó hírének károsodása nélkül be sem
teheti a lábát; de hogy Jani megérkezése után a szülei ház elkerülésével
egyenesen a kávéházba ment, az már olyan súlyos vétség volt, amelynek
kellő megbélyegzéséhez egy órai idő is kevésnek bizonyult.

Grafné húsz esztendő óta, amióta özvegységre jutott, egy férfi, még
pedig egy vaskezü és élesszemü férfi módjára vezette gazdaságát. Az övé
volt a Bánság legnagyobb selyemgombolyítója és a bécsi selyembeváltó
bankárok épp úgy ismerték és rettegték, mint az eperfaültetvények
lombszedő gyerekei. A házában mindenki fanatikusan, inaszakadtáig
dolgozott. Más akaratot, mint a magáét, nem ismert el és Jani fiával épp
oly föltétlenül rendelkezett, mint a Janinál tíz esztendővel öregebb
Mihállyal. Ez a Graf Mihály harmincöt esztendős, vöröshajú férfi volt.
Egy óriás erejü, komor, szófukar ember, aki kezet csókolt az
édesanyjának, ha zsebpénzt kapott tőle. Mihály ma is legényember volt
még, egyszerüen csak azért, mert Grafné még nem találta meg számára azt
a leányzót, akit hajlandó lett volna menyévé fogadni. Egyszer, sok
esztendővel ezelőtt, Mihály már félig-meddig vőlegénye volt egyik
Hoffer-leánynak, de Grafnénak az az ötlete támadt, hogy reggeli hat
órakor meglátogatja jövendőbeli menyét és mivel még ágyban találta,
kurtán kijelentette, hogy ilyen nagyúri dáma nem való az ő egyszerű
polgári házába.

Jani fiát azért küldte Bécsbe az asszony, hogy ott a selyembeváltó
házakban dolgozzék. Hadd tanulja meg az üzletnek ezt az ágát is. Két
évig volt fenn, de azután a „nagy bolondság“, amely 1848 tavaszán
megzavart annyi emberi koponyát, valahogyan átragadt a kisebbik
Graf-fiúra is. – A leveleiben furcsa és zavaros dolgokat írt a
szabadságról és hasonló dolgokról – az aggódó édesanya ezért sürgősen
hazaparancsolta. Ő majd kiveri fejéből ezeket az ostobaságokat.

Miután Jani gyermekkora óta megszokott megadással végighallgatta
édesanyja prédikációját, elköltötte a vacsoráját és lefeküdt. Most is
ketten aludtak egy szobában Mihállyal.

– Tulajdonképpen mért nem jöttél haza a postáról? – kérdezte a nagyobbik
Graf fiú.

– A barátaimmal kellett beszélnem. Politikai dolgokról volt szó.

Mihály a bikaszemeivel komoran végigmérte öccsét.

– Mi közöd neked a politikához? Az a császár gondja. Polgárember arra
való, hogy dolgozzék.

*

Másnap vasárnapra virradtak. Grafné magára vette fekete selyemruháját és
elvitte két fiát a templomba. Ha szigorúan tartotta is őket, egy kicsit
mégis büszke volt reájuk. A templom teli volt emberekkel. A padokban
egyforma feketeruhás, a naptól és a széltől kicserzett arcu, nehézkes
járásu, az örökös munka fáradalmaitól meghajlott csontu parasztok
szorongtak. Valamennyi arcon ugyanegy kifejezés: a munka aszkétáinak
komor fanatizmusa.

Az emberek ma talán a rendesnél nagyobb megilletődéssel hallgatták az
orgona zúgását. A májusi verőfény édesen sütött be a templomba, az
emberek mégis hideg borzongást éreztek, mintha a halál láthatatlan
angyalának közeledését éreznék. A szerb városból és dél felől, a
gránicról és Szirmiából különös és félelmetes hírek érkeztek. A „nagy
bolondság“ átragadt a szerbekre is. Abba hagynak minden munkát,
gyülekeznek, tanácskoznak, fegyverkeznek. Megint a régi hősi énekeket
éneklik, véres és tüzes álmaik vannak, bosszút emlegetnek, az ősi
örökségéből kiforgatott szlávság bosszúját, a népen lassankint valami
félelmetes mámor vesz erőt, a mámor a gyűlölet részegsége, a gyilkos
gyűlöleté, amely elsősorban a sváb telepesek ellen irányul. Mise előtt
megbeszélték ezeket a dolgokat, künn a templom előtt és a lelkük most is
tele van velük. Néhányan azt mondták: a császár! Majd a császár megvéd
bennünket! A császár? De ki védi meg ellenségeivel szemben a császárt?

Az istentisztelet véget ért és a fekete sokaság kiözönlött a napfényes
utcára, újabb vészhírekre éhesen. Grafnénak a két fiával meg kellett
állapodnia, mert a városi polgárőrség éppen ott parádézott előttük. Ez a
furcsa gárda a naplopók élcelődéseinek gyüjtő medencéje volt. A legények
hosszúszárnyu frakkot viseltek, a nadrágjukon tenyérnyi széles piros sáv
virított, a csákójukon pedig seprőnyi forgó ijesztgette az emberiséget.
Az egyik katona hórihorgas volt, a másiknak pocakján majd kipattant a
ruha, a harmadik kacsázva lépkedett. A banda, amely a nagydob
zsarnokságát nyögte, a Gotterhaltet játszotta, de olyan hamisan, hogy ez
már szinte felségsértésszámba ment.

– Na, ezek majd megvédik a várost a rácok ellen, – mondta Grafné, aki
igen lenézte ezt a nagy gyerekeknek való játékot.




II.

A girbe-gurba rácváros mellé, amely már a temesvári vilajet idejében is
ott állott a maga helyén és amelynek zeg-zúgaiban itt kallódott török
emlékek poshadnak, négy nyilegyenes, hosszu utcát tüztek ki a katonai
mérnökök: ott laknak a sváb telepesek. A németvárosnak nincs se titka,
se emléke, az józan, tiszta és nyilt, utcáit szabadon járhatja a szél és
a napfény. Ott trapban mennek a szekerek, mindig hajszolják egymást az
emberek, onnan terhek alatt görnyedő munkások lihegése, hordók kongása,
kalapácsok csattogása hallatszik. A rettenetes sietségükkel és a
brutális lármájukkal a németek fölriasztották és elkeserítették az egész
Bánságot, amely addig oly édesdeden sütkérezett virágos mocsarai között.

A németváros utcái sorszámozva vannak és a második számúban, a
templom-utcában, áll a Grafék háza.

Hosszu, sárga ház, a lakás tízszobás, ezekből azonban csak kettőt
használnak, a többi le van függönyözve és keresztvasakkal van elzárva.
Ott benn szomorkodnak kisérteties homályban Grafék remekbe készült
bútorai, bécsi porcellánja és drága ezüstje. Mert az özvegyasszony
mindig vásárol, hogy több legyen, de semmit sem használ, hogy el ne
pusztuljon. Az ő fölhalmozott kincsei szimbolumai, de nem eszközei az
élvezetnek, csak arra valók, hogy az emberek tiszteletét és irigységét
felköltsék.

Az óriás udvaron emeletes épület áll, olyan, mint a magtár, ott
tenyésztik a selyemhernyókat. Az elefántcsontszínü férgek tízezerszámra
legelésznek a polcokra rakott friss eperfalombon. A hernyópásztorok mind
szerb leányok; a keménykezü németek nem valók erre a finnyás
mesterségre. Reggeltől-estig szomorú szép sumadiai nótákat énekelnek a
leányok, törökverő hősökről és az aggódó édesanyjukról, – részben a
maguk mulattatására, de főleg _az asszony_ parancsára, aki a lakásba
áthallatszó hangokból meg tudja ítélni, hogy a maga helyén van-e minden
pásztorleány és hogy nem lopják-e a drága időt haszontalan trécseléssel.
Mert a selyembogár igen kényes jószág. Oly mohón eszi a levelet, mint a
tűz a faforgácsot, – Grafné szekerei reggeltől-estig hordják a friss
lombot az epres-tanyáról – ha éhen hagyják a férget, ha nedves, ha
hervadt vagy poros lombot adnak eléje, akkor fölágasodik mérgében,
elkékül, meghal és akkor nem lesz selyem. A halál az ő fegyvere, mint a
rabságba jutott királyleányé.

Férfi csak egy van a sok leány között, az öreg Mita, ő afféle
szerb-cigány keverék, de azért meg lehet bízni az erkölcseiben, mert egy
kicsit púpos, a hangja pedig olyan vékonyan szól, hogy ki sem rí a
leányok kórusából.

Napjában tízszer is megesik, hogy a leányok éneke egy ijedt gikszerrel
véget ér, Mita pedig katonásan kihúzza magát: jön az asszony. Kongó
katonaléptekkel megy végig a falépcsőkön, a szeme jobbra-balra villan, –
jaj annak, akinek osztályán valami rendetlenséget tapasztal. Most egy
veréb repül ki az ablakon, kis selyemhernyóval a csőrében és a következő
pillanatban Grafné már nyakon üti Mitát. A két esemény között okozati
összefüggés van, amennyiben az egerek és a verebek elleni védekezés Mita
hatáskörébe tartozik.

Az asszony meg volt róla győződve, hogy minden perc, amit az ember
tétlenül eltölt, bűn a világrend ellen, azért Jani fiát, mihelyt az
lekefélte magáról az országút porát, tüstént leültette az íróasztal
mellé, hogy elintézze az üzleti leveleket. Ezt a tisztet eddig több
józan üzleti érzékkel, mint ortografiai tudással, maga Grafné töltötte
be, mivel Mihályt amúgy is eléggé elfoglalta az epreskert és a
szőlőgazdaság. A hernyópolcok közé egyik fiát sem eresztette, persze nem
a hernyóktól, mint inkább a leányoktól féltette őket.

Jani tehát hétfőn reggel féltucat lúdtollat faragott, aztán lendületes
kurens írással papírra vetette a Hét svábokról elnevezett
szabadságegyesület alapszabálytervezetét. De aztán egyszerre eszébe
jutott Zorka, Manin Zorka és ekkor letette a tollat és a kertbe szaladt.

A kis kert, amelyet magas kőfal vett körül, a selyemgyár mögött volt. A
kert büszkesége egy mesterséges cseppkőbarlang volt, a barlang hűvös
homályában fehértestű rokokó-nimfa pihent a tükörfal előtt. A
puszpángbokrok valamikor szépen nyirott, zöld labirintussal vették körül
a barlangot, most azonban már elkorhadtak és megritkultak, a nimfa fehér
teste is rücskös lett a mohától, a tükör pedig úgy megvakult, mint az
öreg ember szeme és láthatólag nem is telt már semmi öröme a nimfa
képében. A barlangot Jani szépapja csináltatta, aki nem mint telepes,
hanem mint császári hivatalnok került ide és egész életében pepecselő és
kissé ledér hajlamú férfiú volt. A kolonistákkal való összeházasodás
folytán azonban a későbbi Grafokon is erőt vett a bánsági munkadüh. Jani
gyermekkorában nagyon szerette ezt az ünnepélyes kis szigetet a józan
város közepén. A templom közel volt és ha megkondultak a nagy harangok,
akkor érces hanghullámok viharzottak a kőfalak között. Ha nem szóltak a
harangok, akkor is úgy rémlett a fiúnak, mintha néma, nagy ércmadarak
ülnék teli a kertet.

Mikor két esztendő múltán újra belépett a kertbe, rögtön a hátsó
kerítés-falhoz sietett, kivett belőle egy meglazult követ és átnézett
Maninék kertjébe. Szerencséje volt, mert ott látta azt, akit keresett,
Manin szomszéd Zorka leányát. A muskátlik közt állott, kis öntözőkannát
tartott a kezében, de nem dolgozott, hanem a katicabogarat nézte, amely
a kezén mászkált.

– Zorka! – kiáltotta fojtott hangon Jani.

A leány elmosolyodott, fülig elvörösödött és rögtön odajött a falhoz.
Alkalmasint várta ezt a találkozást.

Óh, milyen gyönyörü szép leány lett Zorkából! Két esztendővel ezelőtt
még kissé esetlen és soványka volt, mint a vérbeli vizslakölyök, arca
pedig örökké pattanásos volt. De azóta deli szűzzé fejlődött. Janit
azelőtt is mindig a görög templomok bizánci szentképeire emlékeztette,
de most még jobban érvényesült szépségének idegenszerű, büszke és szelid
karaktere.

– Tudtam, hogy itt van, már tegnap hallottam Hofferéktól, – mondta
Zorka.

– Hát már nem tegeződünk? – kérdezte Jani.

– Ha akarja… és mivel szomszédgyerekek vagyunk…

– Nyújtsd át a kezedet, úgy mint akkor, mikor utóljára láttuk egymást, –
suttogta Jani.

A leány kissé kérette magát, de aztán átnyújtotta kezét a falrésen. Egy
félig kinyílt, szép piros rózsa volt benne. A fiatal úr a kabátjára
tűzte a virágot, azután sorra csókolta ujjait, amelyek olyan finomak és
fehérek voltak, hogy Grafné bizonyára megbotránkozott volna rajtuk. Mert
bizonyos, hogy dolgos leányzónak nem lehet ilyen keze.

Jani Bécsben is sokat gondolt a szomszéd-leányra, akit egy
regényeshajlamú ifjú szerelmére igen alkalmassá tett nemcsak a szokatlan
hangzású neve és a fekete haja, hanem az a körülmény is, hogy nemes
ember leánya volt. Verseket is írt hozzá, amelyekben sok szó esett
megőrülésről és öngyilkosságról, sőt egyszer éjnek idején, zivataros
esőben, hajadonfőtt szaladgált a Práterban, miközben hangos szóval
kiáltozta Zorka nevét és felszólította a cikázó villámot, hogy sújtson
le reá és vessen véget kínjainak. Ez azonban mégsem volt egészen komoly
dolog. Most azonban, miközben a téglalyukon keresztül érezte a valóság
meleg és édes lehelletét, komolyan megdobbant a szíve.

– Zorka, – mondta, – én egy szent elhatározással tértem meg a
nagyvilágból. Hogy nem fogok előbb nyugodni, míg édesapád bele nem
egyezik abba, hogy egymáséi legyünk.

Édesapát mondott, mert a zsarnoki apa stilszerü alakja minden szerelmi
regénynek, tulajdonképpen azonban nem félt Manin szomszédtól, csak a
saját édesanyjától.

– Ma megint elmegyek Hofferékhoz, – szólt Zorka. – Mi most együtt
hárfázunk a lyányokkal…

Nem folytathatták a beszélgetést, mert valaki Zorka nevét kiáltozta.
Manin volt. A szomszéd, egy göndörhaju, barna, szálas szép férfi,
lélegzet nélkül sietett a kertbe. Különben nagyon méltóságos viselkedésü
ember volt, ami természetes is, mert hiszen nemrégiben még Temesvármegye
szolgabírája volt, most azonban kipirult arccal, fiatalos fürgeséggel
szaladt végig a kavicsos úton.

– Zorka, Zorka, hamar, nagy dolog történt!

És már karjaiba kapta és összecsókolta a leányát. Jani megszeppenve
lapult meg a rés mellett.

– Mi történt, apa? – kérdezte Zorka ijedten.

– Nagy dolog! Egy nemzet föltámadt a sírjából! A mi nemzetünk! A mi
édesanyánk! A szerb nemzet! Karlócán megvolt a nemzeti kongresszus…
Kikiáltották a szerb vajdaságot. Vajdát is választottak.

– És mi lesz most? – kérdezte a leány, aki semmit sem értett az
egészből.

– Az lesz, hogy ezen a szent földön, amelyet annyi szerb vér öntözött,
megint a szerb lesz az úr!

– És mi lesz a németekkel? – kérdezte kis szünet után Zorka, aki
nyilvánvalóan Janiékat féltette az uj alakulástól.

– Jó szomszédaink lesznek, mint eddig is. Eddig a magyarok kormányoztak
itt, a jövőben a szerbek fognak kormányozni. A német szomszédoknak
mindegy lehet.

Zorka láthatólag belenyugodott ebbe a megoldásba és édesapja karján a
házba ment.

Jani elgondolkozva állott a fal tövében. Mi lelte Manin szomszédot? A
szolgabiró eddig mindig magyar ember számba ment, hiszen nemes ember
volt. A leányával is magyarul szokott beszélni. Most azonban, a karlócai
hírek hallatára, megpezsdült ereiben a forró szláv vére és ő
megmámorosodott tőle.

Ez mindenesetre olyan fontos esemény volt, amelyet a Hét sváboknak
nevezett szabadság-egyesület elé kellett terjesztenie. Úgylátszik, az
ország veszedelemben van és sürgős intézkedésre lesz szükség.

Jani vissza akart menni az írószobába, hogy magához vegye az
alapszabály-tervezetet, belülről azonban Grafné hangos perelése
hallatszott és a _naplopó, szamárság_ és _majd adok neki_ féle
kifejezésekből, amelyek sűrűn ismétlődtek az édesanyja monológjában,
arra kellett következtetni, hogy a titkos társaság alapszabálytervezete,
melyet az íróasztalán felejtett, illetéktelen kezekbe került. A
szabadság-társaság feje tehát mélyen meghajolva osont el az írószoba
üvegajtaja előtt és csak akkor lélegzett föl megkönnyebbülten, mikor már
becsapta maga után az utcai kaput.




III.

Eredetileg Lutz hadnagyhoz akart sietni, mert bizonyos volt, hogy az
egész városban a hadnagy veszi legkomolyabban a szabadság ügyét, de
aztán eszébe jutott, hogy Zorka most a Hoffer-leányokkal hárfázik és
azért repülő kabátszárnyakkal vágtatott a Hoffer-ház felé. Hirtelen
elhatározta, hogy a titkos társaság egy másik, bár lanyhább buzgalmu
tagját, Hoffer Tónit fogja beavatni a titkába.

Hoffer Tóni az édesapja építőirodájában dolgozott. Az öreg volt a
délvidék leghíresebb templomépítője. Tótországban és Rácországban is sok
szép templomot épített már. A Hoffer-ház udvara, amely majd akkora volt,
mint egy vásártér, most is teli volt toronynyi deszka- és
gerendarakásokkal, egypár száz munkás fürészelt, kalapált és tett-vett
benne, a fiatal Hoffer Tóni pedig plajbásszal a füle mellett, kipirult
arccal állott az udvar közepén és oláh nyelven káromkodott. Ezt a
nyelvbeli koncessziót mindenesetre azoknak az oláh fuvarosoknak tette,
akik csökönyös alázatossággal állottak körülötte.

Ez nem ér rá most hazát menteni, gondolta magában Jani.

A lakóház ablakából édes hárfazene szűrődött ki a munka rikácsoló
lármájába.

– Jani bácsi, Jani bácsi! – kiáltotta egy vékony hang.

Emeletmagasságban az egyik gerendapiramis tetején fehérruhás,
szőkeloknis kisleány állott. Bábi volt, négy közül a legkisebbik
Hoffer-leány. Ő is csinos, kecses és vidám volt, mint valamennyi nővére.
Most a zerge biztosságával szökdelt le a farakásról. Egyenesen Jani úr
nyakába ugrott és megcsókolta. Bábika még csak tizenkét esztendős volt,
még egészen gyermekszámba ment és senki sem akadhatott fenn a nagy és
forró barátságon, amelyet Jani iránt érzett. Hasonló szenvedélyes
barátságot érzett a fiatal Graf iránt a kisebbik Hoffer-fiú, a
tizenhárom esztendős Gyuri, aki vidám süvöltéssel robogott elő az
istállóból. A két gyermek láthatólag büszke volt reá, hogy tegeződhetik
egy nagy férfival, aki Bécset is megjárta már.

– Megjött a főhadnagy! Megjött Kolonics! Lóháton jött meg Pancsováról!
Reggelre tovább megy Temesvárra! – ujságolták nagy fontoskodva a
gyerekek.

Kolonics főhadnagy volt Emiliának, a legnagyobbik Hoffer-leánynak
vőlegénye. Még pedig második vőlegénye, amely körülmény némi foltot
ejtett a leány hírnevén. Az első Graf Mihály volt, özvegy Grafné azonban
akkoriban szétrobbantotta a kötést, mivel egyszer reggeli hatkor még
ágyában találta a fia menyasszonyát.

A gyerekek fölvitték Jani urat a nappaliba. Ott hárman hárfáztak együtt,
a középső két Hoffer-leány és Zorka. Olyan komolyan vették a leckéjüket,
hogy abba se hagyták a játékot, csak mosolyogva bólintottak loknis
fejükkel a vendég felé. Jani leült a két gyermekkel és áhitatos csendben
várta a játék végét.

Hofferékat tulajdonképpen mindenki kedvelte a városban, de azért
titokban sok pletyka kerengett róluk, mert a viselkedésük, sőt a
külsejük is más volt, mint a többi emberfiáé. Valami művészi bátorság,
melegség és lendület jellemezte őket. Az öreg Hoffer sok pénzt keresett,
de sokat is költött a gyermekeire, akiket úgy járatott, „mintha urasági
gyerekek volnának“ mondták a városban. Graf Jani azonban nagyon jól
találta magát ebben a házban és boldog volt, hogy Hofferék nem
éreztették vele, mennyire bántotta őket Grafné asszony viselkedése.

A hárfajáték akkor ért véget, mikor az öreg Hofferék és a mátkapár a
szobába léptek.

A vőlegény, aki a Blomberg dsidásainál szolgált, hosszú, kemény, szőke
pofaszakállú katona volt.

Kisült, hogy ők is tudnak már a karlócai eseményekről. De nemcsak ők,
hanem az egész város.

– A rácok és a horvátok gyülekeznek, Szerbiából is sokan jönnek, hogy
elfoglalják a Bánságot, – mondta aggodalmas arccal az öreg Hoffer. – Mit
fogtok csinálni, ti császári katonák?

A főhadnagy boldog tudatlanságában vállat vont.

– Nem fogjuk a fejünket törni, hanem azt fogjuk csinálni, amit
parancsolnak nekünk.

– Az a kérdés, hogy ki parancsol nektek? A bécsi, vagy a pesti
hadügyminiszter?

Kolonics könnyedén legyintett a kezével.

– Azt hiszem, az egész pesti svindli hamar véget fog érni… Kossuth és a
táblabírák…

Hofferné arca egyszerre vérvörös lett.

– És bennünket ki fog megvédeni? Bennünket és a gyermekeinket?

A főhadnagy csodálkozva nézett az asszonyra.

– Titeket? Nektek semmi közötök az egész dologhoz. Ami lesz, az a
magyarok ellen megy. Ti pedig németek vagytok.

– Persze, mi németek vagyunk, – hagyta rá Emilia, akit nagyon kínosan
érintett ez a vita.

Most megszólalt az öreg úr. Domború szép művészhomloka alatt ragyogott a
két szeme. A hangja pedig reszketett a visszafojtott fölindulástól.

– Igen, mi németek vagyunk. Mi németek vagyunk és úgy fogunk viselkedni,
ahogyan a német becsület kívánja. A becsület pedig azt kívánja, ha
békességben együtt éltünk a magyarokkal, hát álljunk melléjük a
veszedelemben is. Ha elhagynók őket a bajban, akkor nem volnánk
becsületes németek, hanem szedett-vedett csürhe.

Az öreg úr kiabálni kezdett és a nők megijedtek.

– De apa! – kérlelték.

De az öreg felbőszülvén a főhadnagy arrogáns mosolyán, még jobban
kiabált.

– Öreg ember vagyok, vén mesterember, de becsületemre mondom, hogy
fegyvert fogok, ha hívnak a magyarok. Ez a Gyuri kölyök még csak
tizenhárom éves, de ha ő is el akar menni, becsületemre mondom, én adom
kezébe a fegyvert.

Kolonics méltatlankodva emelte föl a fejét. A hosszúkás, szigorú és
lojális arca erősen emlékeztetett azokra a főhercegi arcokra, amelyeknek
képmása ott függött sok Kolonics-nemzetség vizitszobájában. (Znajmban
minden második embert Kolonicsnak hívnak és aki nem lesz közülök katona,
abból hivatalnok lesz.)

– Én azt hittem, hogy apámuram hű alattvaló, – mondta szemrehányóan.

– Vagyok is, vagyok is, vőm uram, – kiáltotta Hoffer, miközben mind a
tíz ujjával neki esett a sűrű, ezüst hajának. – Életem és vagyonom a
császáré, mert ő az én törvényes uram. De a lelkem nem a császáré, vőm
uram, a lelkem Istené és becstelenséget a császár kedvéért sem követek
el!

Az öreg érezte, hogy ebből a hangnemből már nem lehet folytatni a vitát.
Lerohant tehát az udvarba és ott kegyetlenül lehordott egy zsindelyest,
aki pipával a szájában hasította a fazsindelyt.

– A fejemre akarjátok gyujtani a házat, ti gazemberek, no de majd rendet
csinálok én köztetek!

Fölkapott egy lécet, hogy rendet csináljon vele, de a Tóni fia
kicsavarta kezéből a fegyvert. Igaz, az udvar négy sarkában ott volt a
tábla: Itt tilos a pipázás! – de azért húsz esztendő óta mindenki
pipázott az udvaron, maga az öreg Hoffer is.

A főhadnagy peckesen összecsapta sarkantyúit és elment a
huszárkaszárnyába, hogy Esterházy grófnál jelentkezzék. Nem mondta, hogy
eljön-e vacsorára.

A nagy vihart megelőző szél végigsüvöltött a Hoffer-házon és egy
pillanat alatt mindent fölborított. Emilia igen boldogtalan volt és
titokban haragudott édesapjára. Végre is egy császári katonatiszt, egy
_Ritter von_ csak jobban ért az effélékhez, mint egy építőmester? Ha
pedig Emiliának ez az eljegyzése is fölbomlik, akkor igazán elmehet
apácának…

A kis Gyuri fölugrott egy székre és magából kikelten kiabált, hogy éljen
Gossuth! Emilia, aki a kisebbekkel szemben anyahelyettesi jogokkal volt
fölruházva, le akarta pofozni onnan, de nem bírt vele, a fiú valami
démoni lázban égett, a székről a divánra, majd az asztal tetejére ugrott
és egyre éltette az ő Gossuthját. Pedig az utcai ablak is nyitva volt. A
többi leányok, Zorka is, védelmükbe vették Gyurit, ők alapjában véve
mind Gossuthisták voltak.

A hajsza csak akkor ért véget, mikor Hofferné bánatos arca megjelent az
ajtóban. Az anya lekváros kenyeret hozott a gyerekeknek. Különben is
igen ijedős természetű asszonyság volt, örökösen tűzvésszel, pestissel,
földindulással álmodott, de soha még semmiféle természeti csapástól nem
rettegett úgy, mint ettől az istenverte szabadságtól. Óh, hogy az ő
áldott jó ura is mindig kész volt minden szamárságra!

*

Graf Jani hazakísérte Zorkát Hofferéktól.

Az utcasarkon azt kérdezte tőle:

– Zorka, szereted a verseket?

– Ha szépek, – susogta Zorka, miközben az elefántcsontszínű bizánci arca
rózsaszínű lett.

– Én írtam hozzád egy egész füzetre valót. Negyvenhármat. A
negyvennegyedik tulajdonképpen a halálról szól, de azért azt is neked
írtam.

Valaki a fiatalember nevét kiáltotta. A Macskakovács szaladt utánuk.

Óriási nagy, kövér, de amellett csodálatosan fürge mozgású és szapora
beszédű német volt. A Macskakovács különben épp oly kevéssé volt kovács,
mint ahogyan nem volt macska; ő egészben véve csak egy Lauch nevü
korcsmáros volt. A furcsa nevét az öregapjától örökölte, aki
kovácsmester volt és akinek vagy nyolcvan esztendővel ezelőtt valami
nagyon mulatságos kalandja volt egy vörös kandurral. Az eset részleteit
ma már senki sem ismerte, de azért az Istenben boldogult kovács összes
leszármazottjaira rászáradt a gúnynév. A polgári nevükön senki sem
ismerte őket.

A Macskakovács azért fogta el Janit az utcán, mert éppen most érkezett
haza Zimonyból, ahol egyik adósát nyomorgatta. Pénzt ugyan nem kapott,
de a megpukkadásig teliszívta magát odaát nagyszerű és izgalmas
ujságokkal, amelyeken sürgősen túl kellett adnia.

Hogy azok odaát mind meg vannak háborodva. Azt mondják, hogy a császár
nekik ajándékozta a Bácskát és a Bánságot. Minden föld a szerbeké lesz,
föl Szegedig… Már készülődnek is, hogy által jőjjenek. Sok ezren vannak
már együtt. A granicsár-ezredekből százával szökik hozzájuk a legénység
és senki sem állja útját… Aranygalléros tisztek is vannak velük.
Rajacsicsot patriárkává választották és Szuplikácz generális a
vojvodájuk… Rajacsicsot ismerjük még verseci püspök korából. Hogy tud az
beszélni –! Lóháton jár a táborban, a kezében feszület, az oldalán kard.
Ha a régi rác dicsőségről beszél, akkor sírva fakadnak a nagybajszu
granicsárok. Ha meg a magyarokat emlegeti, akkor az emberek a fogukat
csikorgatják… Mert a szerb nemzet minden szörnyü nyomorúságának a gőgös
magyar az oka.

De egyebet is tudott a Macskakovács. Szerbiából, Boszniából százával kél
át a fegyveres nép a Száván. De még Montenegróból is jönnek ijesztő
külsejü martalócok, akik farkasokká vadultak a török háborúkban. És ezt
a prédára éhes, vérre szomjas csőcseléket a belgrádi osztrák konzul,
Mayerhoffer ezredes zudítja az országra. Ideát pedig császári tisztek
fogadják őket testvéri öleléssel…

A Macskakovács nem mondott el mindent, amit tudott, hanem köszönés
nélkül a faképnél hagyta Janit és két úr után szaladt, akiket az utca
túlsó során fedezett föl. Azokra érdemesebb volt ráijeszteni, mint
Janiékra, mert egyikük a polgármester, a másik a városbíró volt.

A fiatal pár folytatta útját, kényesen válogatva a gyalogjáró köveiben.

– Zorka, ha itt is kitör a revolució, mi lesz akkor velünk? – kérdezte
Jani.

– Reménylem, mi ketten nem fogunk hajba kapni, – válaszolt mosolyogva a
leány.

– És melyik párton lesz édesapád?

– A jó emberek pártján. Mert ő jó ember.

A fiatalok egyszerre összenéztek és fülelni kezdtek. Valahonnan ének
hallatszott. A piac felől. Sok ezer érces férfihang éneke. Valami
vérforralóan szilaj és meghatóan szomorú szerb nótát énekeltek.

Amint gyors léptekkel befordultak a nagytér sarkán, megpillantották az
éneklő sokaságot. Sok ezer szerb paraszt – mind egyforma bőrködmönt és
piros bocskort viselt – vonult végig a piacon. Néhány sötétruhás uri
ember vezette őket, egyikük szerb nemzeti zászlót vitt kezében.

– Hiszen ez édesapa! – kiáltotta Zorka meglepetten.

A tüntető tömeg vezére valóban Manin szomszéd volt. Hajadonfőtt volt,
ünnepélyes, szinte áhítatos léptekkel járt, arcát megszépítette a
lelkesedés.

Manin eddigelé nem sokat törődött azzal, hogy ő szerb eredetű ember.
Nemes ember és vármegyei tisztviselő volt, kétszeres ok arra, hogy
magyarnak vallja magát. A karlócai hírek azonban hősi mámorba ejtették
az egész délszlávságot és a mámor váratlanul pezsgésbe hozta Manin szerb
vérét is. A tépelődő emberek hirtelenül támadt energiájával beleugrott a
szerb mozgalomba és mivel renegát buzgalmával túltett a legtüzesebbeken
is, hamarosan a mozgalom élére került.

Graf Jani időközben fölfedezte a tömegben a szerb borbélyát, azt elfogta
és kivallatta, hogy mit jelent a csődület. A tüntetés a szerb püspök, az
öreg Popovits István ellen irányult, akit a borbély árulónak és a
magyarok spiónjának nevezett. A püspök bűne az volt, hogy magyar nyelven
vezette az anyakönyveit és hogy annak idején nem küldött követeket a
karlócai nemzeti szkupstinára. A tömeg ezért beverte a palota ablakait
és rongyokká tépte a magyar anyakönyveket, melyeket a megijedt papok
kiszolgáltattak neki.

A borbély, aki máskor maga volt a mosolygó, hajlongó udvariasság,
ezúttal félvállról, kevély és gúnyos hangon beszélt Janival. Végül
fölemelte a kezét és a szerb székesegyház tornyára mutatott.

– Látja, ott van a mi zászlónk! – mondta.

A toronyról nagy, piroskékfehér zászló lengett.

De hová lett Zorka? Az imént még itt állott Jani mellett. Halvány
arccal, fénylő szemekkel, egész testében remegve nézte a sokaságot.
Egyszerre azt mondta – szerbül mondta –: Istenem, beh szép ez! – és
nyomtalanul eltünt a tömegben, mint a búvármadár a nádasban.

Jani egy ideig még nézte a vonuló embereket. Úgy rémlett neki, mintha
csupa gúnyos vagy gyűlölködő arc fordulna feléje. Ezek a szerb
parasztok, fuvarosok és szatócsok, akik máskor a szegény emberek
tisztességtudásával köszöntötték a gazdag Grafné fiát, most, midőn egy
közös érzés és egy közös gondolat tette őket erősekké és gazdagokká,
bizonyos arisztokratikus kicsinyléssel nézték a fehérképü svábot az ő
furcsa köcsögkalapjával és malaclopó köpenyegével.

Janit egészen elszomorította a gondolat, hogy ez az éneklő sokaság olyan
könnyüszerrel el tudta őt választani Zorkától. Vajjon hol fogja
viszontlátni a leányt? Sarkon fordult és visszament a patika irányában.
Egyszerre szemben találta magát Holky doktorral és a patikussal. A kövér
kis doktor szemüvege izgatottan csillogott.

– Csakhogy megvagy, Jani! Tűvé tettük utánad a várost.

– Mi baj?

– A Macskakovács-korcsmába megyünk… Parasztgyűlés lesz az udvaron. A
svábjaink tudni akarják, hogy mi lesz. A külső város teli van
rémhírekkel. A szerbek már osztozkodnak a szőlőhegyen. Azt beszélik,
hogy szerviánusok lappanganak az erdőben. Éjjel megrohanják majd a német
várost és fölkoncolnak mindenkit.

Mikor Jani rátette kezét a Macskakovács kilincsére, azt hitte, hogy
cimborái lóvá akarják tenni a parasztgyűléssel, mert odabenn mélységes
csend volt. Mikor azonban belépett, az udvar zsúfolva volt emberekkel.
Némán ültek és álltak együtt, mintha halottas házban volnának. Többnyire
idősebb emberek voltak, a bánsági naptól kicserzett bőrü, a nehéz
munkától meghajlott vállu öregek. A fiatalok ilyenkor munkában vannak.

A parasztok társaságában ott látták a fehértemplomi Hallert is, továbbá
Heimot, Lutz hadnagyot és Hoffer Tónit. A hét sváb tehát együtt volt.
Néhányan az urak közül a gazdák meghívására jöttek ide. Mert a sváb
paraszt nem teszi mindig azt, amit az urak mondanak neki, de azért
mindig tudni akarja, hogy mit mondanak az urak.

Holky doktor, a kitünő szónok, megtette önmagát a gyűlés elnökének.
Hosszabb előadásba kezdett, amelyben a magyar szabadságmozgalom
jelentőségét fejtegette. Az emberek némán és hidegen hallgatták. Aztán
egyszerre félbeszakította egy érdes hang. Egy öreg paraszt állott föl
szóláshoz.

– Ezeket a dolgokat mi már hallottuk. Amit még nem hallottunk, azt kár
elmondani, mert úgy sem értenők meg, hiszen mi nem vagyunk tanult urak,
hanem szántóvető nép. Most arról van szó, hogy Szlavóniában gyülekeznek
a rácok és nálunk is mozgolódnak a szerbek. Az a kérdés, hogy mit
tegyünk mi német emberek? Erre feleljenek az urak, ha tudnak!

Igy szólt az öreg, azután társainak helyeslő fejbólongatása közepett
megint leült a lócára.

Ekkor Graf Jani jelentkezett szóláshoz. Miközben elszántan farkasszemet
nézett egypár száz jéghideg, komor és bizalmatlan szempárral, nagyjából
elmondta azt, amit ma az öreg Hoffer szájából hallott.

Azon kezdte, amit nem lehet elégszer ismételni, hogy ez a föld itt a
mienk. Apáink meghódították, nem a vérük, hanem a verejtékük hullásával.
Eddig a magyarok kormányoztak minket, mert ez Magyarország. Most jönnek
a szerbek. Azt kérdezitek, hogy mit tegyünk most már mi verseciek?
Tehetünk kétfélét. Tehetjük azt, hogy lehasalunk és megvárjuk, míg a
zivatar elvonul a fejünk fölött. Egy kicsit meg fognak rugdosni, de
nagyobb bajunk talán nem esik. Becsület nem lesz, de a kenyér megmarad.
Ma a magyar az úr, holnap a szerb, holnapután talán az oláh. Nekünk
mindegy, hiszen mi nem vagyunk nép, csak afféle idecsődült csürhe…

Egy kövér ember ült szemben Graffal. Annak arca paprikavörös volt,
miközben két öklével indulatosan kezdte döngetni a mellkasát.

– Az már nem igaz! Mi becsületes németek vagyunk!

Graf fölkapta a szót.

– Ha németek vagyunk, akkor tegyük azt, amit a német becsület kíván.
Békében ott ültünk a magyarokkal egy asztalnál, hát álljunk melléjük a
veszedelemben is. Német hűséggel, német bátorsággal.

Graf ismerte a maga embereit. Tudta, hogy többet mondania veszedelmes
volna; ezek előtt a legjobb ügyet is gyanussá teszi az ékesszólás. Még
csak ennyit mondott:

– Most elmegyünk néhányan a városházára és követelni fogjuk, hogy
szervezzék a nemzetőrséget.

Ekkor fölemelkedett egy szomorú arcú, sovány ember, afféle istenes kis
paraszt, aki a processziókat szokta vezetni és éneklő hangon kérdezte:

– Mért fogjunk fegyvert mi együgyű szántóvetők, mikor itt vannak a
császár katonái sok lovakkal és ágyúkkal?

Megint pár száz hideg és bizalmatlan szempár meredt Jani felé. Az
emberek előrehajoltak és tölcsért csináltak a tenyerükből, hogy jobban
hallják a választ.

– Megmondom, hogy mért – válaszolt Jani. – 1785-ben maga a császár volt
itt Versecen, II. József császár, 80.000 katonával, sok lóval és sok
ágyúval. De a császár elvonúlt a török elől és átengedte a várost az
ellenségnek. Hennemann Jakab azonban, egy verseci sváb ember, hetvenötöd
magával megvédte a várost. Ezért most is azt mondom: amit az ember
megtehet maga, azt ne bízza rá másra, még a császárra sem.

Ez az okoskodás egészen a svábok szája ize szerint való volt.

Lutz hadnagynak is volt egy indítványa. A szerb püspöki templomra,
miként kiki a maga szemével is láthatta, piroskékfehér zászlót tűztek
ki. Jó volna, ha válaszképpen magyar zászlót tűznének a katolikus
templom tornyára. Nem kihívásképpen, hanem hogy lássa a városban
lappangó csőcselék, hogy a németek résen vannak.

Az egész sokaság fölkerekedett és elvonúlt a szolgabíróság elé, hogy
zászlót kérjen. Másutt nem igen lehetett volna magyar trikolórt találni
a városban. A zászlót megkapták, azután Graf Janival, mint zászlóvivővel
az élükön, a plébánia-templomhoz vonúltak. Ez a fölvonulás nagyon
különbözött a tüntető menettől, melyet Graf ma a nagypiacon látott. A
svábok fekete csoportja komor csendben, nehézkesen csoszogó, hosszú
léptekkel ballagott a zászló után. Énekről szó sem lehetett; az ilyesmi
nem méltó komoly polgáremberekhez. Sőt mikor már a templom elé értek,
néhányan a forradalmárok közül úgy vélekedtek, hogy a dolgot mégis be
kellene jelenteni a plébános úrnak, nehogy utólag valami kellemetlenség
legyen belőle. Egypár perccel később az összegöngyölített zászló
kibukkant a legfelsőbb toronyablakból. Azután forogni kezdett, kibomlott
és virító színeivel ott lengedezett a fölbámészkodó emberek feje fölött.
Ugyanaz a szél mozgatta, amely a püspöki templom szerb zászlaját.

Az emberek úgy érezték, hogy most tenniök kellene valamit. Talán
kiáltozni? Végül egyikük levette a kalapját. A többiek mind követték a
példáját.




IV.

Néhány nap múlva már lejöhetett Temesvárról Vukovics Sebő alispán, akit
kevéssel ezelőtt megtettek kormánybiztosnak a szép Csernovics mellé,
hogy a felelős minisztérium nevében megeskesse a nemzetőröket. Akkoriban
minden a felelős minisztérium nevében történt, az elnevezés mindenkinek
hízelgett, mert mindenki úgy érezte, hogy a minisztérium neki is
tartozik némi felelősséggel.

Ezerkétszáz fölkelő hat kompániában vonúlt a német templom elé. A svábok
fegyvertelenül, ünneplő gunyában jöttek. Mivel az ég borús volt, sokan
piros vagy kék paraplit szorongattak a kezükben, mások pedig tarka
keszkenővel takarták le új kalapjukat, hogy meg ne ázzék, ami egészben
véve tisztes és békés benyomást tett.

A kompániák akkor már megválasztották összes tisztjeiket. A második
század kapitánya az öreg Hoffer lett, a hatodik század hadnagya Graf
Jani. A parasztok bizalma eredetileg a nagyobbik Graf fiú felé fordult,
mivel azonban Mihály még mindig ott tartott, hogy „ez az egész dolog
butaság“, tehát Jani öccsét léptették a helyébe, cum jure successionis.
Mert aziránt nem lehetett kétség, hogy a Hoffer-háznak és a gazdag
Grafné egyik fiának kijár az ilyen tisztesség. A többi tiszteket azonban
nem a tanúlt emberek, hanem a gazdák közül választották. Mert hiszen
szép dolog az, hogy az urak olyan sok mindent tudnak a világ folyásáról,
de azért mégis csak jobb megbízni az olyan emberben, aki megszokta, hogy
maga járjon a dolgai után.

A vármegyei urak, akik a kormánybiztos kíséretében jöttek, lengő piros
tollal a kalapjukon, kardosan csörtettek végig a Templom-utcán. Az urak
fanyarul nézték a templom előtt sorakozó fekete sereget.

– Hogy leszünk majd a svábokkal, ha komolyra fordul a dolog?

A svábok közt ugyanakkor gyanús sugdosás támadt.

– Hogy leszünk majd ezekkel az urakkal? Vukovics rác. Csernovics főispán
is rác, de maga Damaszkin szolgabíró is rác…

A kormánybiztos különben jól tudott beszélni az idevaló emberek nyelvén.
Azon kezdte, hogy fölemelt kezével a szomszéd ház ormára mutatott,
amelynek padlásablakán kaszapenge vicsorgott ki és azt mondta, hogy az
igaz polgár is legyen olyan, mint a jó kasza: kemény, tiszta és éles.
Kemény a munkában, tiszta a becsületben és éles a jogai megvédésében.

Ez tetszett az embereknek.

Midőn az új nemzetőrök letették az esküt, Dániel kanonok, aki egyházi
ornátusban állott a kormánybiztos mellett, magasra emelte kezében a
feszületet. A lövészbanda eljátszotta a Gotterhalte-t, a svábok a szép
dal hallatára a megszokott lojális melegséget érezték a szívük tájékán,
a megyei urak pedig megemelték vöröstollas kalapjukat. Csak a pap
fordult sarkon és ment be sietve a plébániára, mintha meg volna sértve.
Róla azt beszélték, hogy titkos republikánus.

Vukovics később végigment a hosszú embersoron és ekkor megakadt a szeme
egy rózsásra kimosdatott kisfiún, aki sapkájával a kezében, a
bársonyzekéje fölé kihajtott hófehér gallérral, boldogan, büszkén és
mosolyogva állott a férfiak között. A kormánybiztos a gyerek szépen
megfésült fejére tette tenyerét.

– Hát te mit akarsz itt, kis fiam? – kérdezte.

– Én a második kompánia dobosa vagyok. De dobom még nincs.

– Hány éves vagy?

– Most leszek tizenhárom.

– Mi a neved?

– Gyuri. A Hoffer építőmester úr fia vagyok.

– Majd küldök neked Temesvárról egy szép dobot. Aztán vitézül pörgesd,
ha jön az ellenség!

Az öreg Hoffer, mikor Kolonics főhadnaggyal az a bizonyos disputája
volt, a vita hevében megfogadta, hogy a kis Gyurit is besoroztatja.
Azóta igen megbánta már, hogy annyira elragadtatta magát, – mennyit
veszekedett az asszony! – de a becsületszó becsületszó és a fiával az
ördög sem bírt már.

A sereg már oszladozott, midőn egy temesvári fuvarosszekér csörömpölt
végig a főutca irgalmatlan rossz kövezetén. A kocsis mellett Holky
doktor ült. Az emberek tudták, hogy a doktor a nemzetőrök megbízásából a
temesvári főkommandónál járt és most kíváncsian fogták körül.

Holky fölugrott a bakra és a két karjával integetett.

– Hozom az ágyúkat, emberek!

– Hol vannak?

– A kocsiban, a szalma alatt…

Néhány mohó kéz a szalma alá nyúlt és hideg vasat érintett.

– Kettőt kaptunk! Két hatfontosat!

Ezeket az ágyúkat a temesvári Rukavina báró adta a versecieknek. Holky
doktort tavaly az a megtisztelés érte, hogy fölszúrhatta ő
excellenciájának meggyűlt ujját és ez az esemény kiválóan alkalmassá
tette arra, hogy most mint a nemzetőrök követje járúljon a főparancsnok
elé. A doktor olyan okosan, annyi hévvel és főleg olyan sokat tudott
beszélni, hogy a megszorult tábornok, bár a dolog semmiképpen sem
tetszett neki, végül is kénytelen volt engedni. Miután Holkyt
végigvezették a temesvári arzenál udvarain, ahol százas sorokban
unatkoztak és ásítoztak a pompás, új ágyúk, végül odaadták neki ezt az
ócska két vascsövet, amelyet talán még a Hunyadiak felejtettek a
fellegvárban.

A németek időközben kikaparták a szalmából a rozsdavörös ágyúkat.

– Amennyire értek hozzá, igen jó lövegek, csak meg kell őket puccolni
egy kicsit, – mondta Holky szakértően.

– Hát ezek is ágyúk? Hiszen még lafétájuk sincs! – kiáltotta valaki.

Holki azonban megvédelmezte ágyúit, amelyek iránt már bizonyos apai
gyöngédséget érzett.

– A laféta semmi! Azt farag nekünk akármelyik bognár… Én Temesvárott
kitapasztaltam a legújabb szerkezetű ágyútalpakat, majd én megmondom a
bognárnak, hogyan csinálja.

A Heim zsidó azalatt nagy szeretettel simogatta az ágyúkat. Ő már régen
elhatározta, hogy a tüzérséghez fogja magát beosztatni.

*

A hét sváboknak sok megbeszélni valójuk volt és mivel Graf Jani úgy
vélekedett, hogy a nevezetes napot valami rendkívüli formában illenék
megünnepelni, tehát alkonyatkor a fráternál adtak egymásnak találkozót.
A fráter egy vén remete, fönn lakik a széljárta hegytetőn, a házikója
ott van a fehér kápolna mellett, amelynek a fráter különben sekrestyése.
Nyaktörő sziklaút vezet föl a magasba, de azért mégis érdemes fölmenni,
mert, aki a remete háza mellett álló kis szőlőlugasból lenéz az alkonyi
pirban úszó bánsági rónára, az úgy érzi magát, mintha a világ feje
fölött trónolna. Mondják is, hogy amelyik svábnak ott fönn van a
szőleje, az mind gőgös és szófukar ember.

Hatan már együtt voltak, de a hetedik, a fehértemplomi Haller, sokáig
késett még.

A fiatalok beszámoltak egymásnak a tapasztalataikkal. Akinek csak komája
vagy adósa volt a környékbeli falvakban, az az utolsó héten kikocsizott,
hogy fegyverkezésre bírja a falusi svábokat. Lutz hadnagy és a
Szalvátor-patikus formaszerinti szövetséget kötöttek a dettai és a
zichyfalvi parasztsággal. Megfogadtatták velük, hogy elküldik a
legényeiket Versecre, mihelyt ott megszólalnak a lármaharangok. A
patikus nem győzte emlegetni, hogy Lutz milyen nagyszerűen tud beszélni
a falusi svábok nyelvén. Ezt senki sem nézte volna ki belőle. Kár, hogy
rossz a tüdeje, egyszer-kétszer vért is pökött útközben…

Heim elmondta, hogy édesatyja tegnap jött meg a krassói bányavárosokból.
Ott a németek már torlaszokat építenek a városok körül és reggeltől
estig durrognak a céllövő karabélyok.

Legjobban érdekelte a társaságot Hoffer Tóni elbeszélése. Ő és édesapja,
Vukovics Sebő ösztönzésére, elmentek a szerbek vezéréhez, Maninhoz és
ártatlan arccal fölszólították, hogy lépjen be szerbjeivel együtt a
nemzetőrségbe. Ez persze csak arra való volt, hogy kiugrassák a nyulat a
bokorból.

Manint szemmel láthatólag igen meglepte az ajánlat, amelynek
őszinteségében különben egy pillanatig sem hitt.

– Ki ellen fegyverkeznek az urak tulajdonképpen? – kérdezte ugyancsak
ártatlan arccal.

– Minden rendbontó és fölforgató ellen, – válaszolt az öreg Hoffer.

– Tehát elsősorban Kossuth és társai ellen? – kérdezte Manin gúnyosan.

Az építőmester arca egyszerre paprikavörös lett.

– Hát nem tetszik tudni, hogy Kossuth ő felségének minisztere és hogy
csak a király által szentesített törvényeket hajtja végre?

Ekkor beleszólt a fiatal Hoffer is.

– Manin úr, mi nem az ország, csak a mi kis városunk békéjét akarjuk
megvédelmezni.

– Fölösleges fáradság, – válaszolt Manin hidegen. – A központi szerb
odbor megbízta Stratimirovics hadseregét, hogy védelmezze meg a Bánságot
minden forradalmi kísérlettel szemben és Stratimirovics teljesíteni
fogja kötelességét.

A nyul tehát kiugrott a bokorból.

A szerbek közül senki sem lépett be a nemzetőrségbe. Gúnyos
hallgatással, fegyelmezett mozdulatlansággal figyelték a németeket.
Szerbiából és Szlavóniából azonban sűrűn jöttek hozzájuk a megbízott
emberek, Maninról pedig mindenki tudta, hogy már két ízben járt
Rajacsics udvarában.

– Hogy annak a derék Manin szomszédnak annyira fejébe ment a szerb
dicsőség! – mondta Graf Jani, miután végighallgatta Hoffer jelentését.

– Legjobb volna, ha valaki még ebben az órában agyonlőné. Ha holnap még
él, sok bajt fog szerezni.

Ezt a kis Lutz hadnagy mondta. Ő eddig összefont karokkal állott a lugas
előtt és elgondolkozva nézte a vérpiros égalját.

– Megbolondultál, Lutz? – pattant föl Jani. – Manin szomszédot
agyonlőni?

A hadnagy Graf felé fordította beesett, sárga arcát.

– Vér nélkül úgysem fog elmúlni ez a dolog. Ha ma sajnáltok megölni egy
embert, akkor holnap százzal álltok szembe.

Graf Jani elvben helyeselte, hogy vért kell ontani a szabadságért. A
vérontásnak azonban a roham mámorában kell megtörténnie. De így együtt
ülni a szőlőlugasban és nyugodtan megbeszélni, hogy Manin szomszédot meg
kell lőni, mint a vadkant, az még sem járja.

Végre megjött a hetedik sváb is, Haller. Lihegve mászott föl a lejtőn.
Hosszúcsövű vadászpuskát hozott magával, a vállán pedig nagy boros
kulacs és tarisznya függött. A különben oly jókedvű cimbora most nagyon
komolynak látszott.

– Honnan jösz? – kérdezték.

– Hazulról, Fehértemplomból… Az éjjel megint visszamegyek… Azért jöttem
csak, hogy elbúcsúzzam tőletek.

Haller kissé kifújta magát, aztán tovább beszélt.

– Odahaza most szükség lesz minden épkézlábú legényre… Az egész
határvidék fölzúdult és acsarkodik ellenünk… Hiszen tudjátok, hogyan
vagyunk mi ott: kis sváb sziget a rác víz közepén… A város tövében most
tábort vernek a rácok… A granicsárok tömegesen vonúlnak hozzájuk és
Szerbiából is folyton érkeznek a martalócok… Egész nyiltan mondják: ha
elegen lesznek, akkor megrohanják Fehértemplomot és kő kövön nem marad…
Tegnap ott járt a városunkban Stanimirovics, a szerb odbor kiküldöttje…
Ő a szerb bánság biztosának nevezi magát… Világos nappal bejött a
városba és nyílt utcán biztatta a szerbjeinket, hogy verjenek agyon
minden magyart és minden németet… Hát ilyen időkben tisztességes
embernek otthon a helye.

– És a császári katonaság? – kérdezte Lutz.

Haller lemondóan legyintett a kezével.

– Azokról kár beszélni. Dreyhan őrnagy, a fehértemplomi parancsnok, nem
tudja, hogy mit csináljon. A szerbek a császár nevében törnek reánk és
Dreyhan félti az előmenetelét. Nemrégiben utasítást kért a temesvári
főparancsnoktól. Rukavina báró azonban azt üzente vissza, hogy mindenki
cselekedjék tulajdon belátása és lelkiismerete szerint… Rukavina báró
ugyanis maga sem tudja, hogy mit csináljon. Ezek az urak egymás háta
mögé bújnak és egymás nyakába kanyarítják a felelősséget… Nem mernek
szembe szállani a magyar hadügyminiszterrel, de engedelmeskedni sem
mernek neki, mert hiszen nem tudni, hogy mit hoz a jövendő… A
multkoriban azt mondta Dreyhan őrnagy: ha a szerbek és a németek között
összeütközés lesz, akkor a császári hadsereg semleges marad. Hallottatok
már ilyet? Martalócok fenyegetik asszonyaink és gyermekeink életét és a
császár katonái semlegesek maradnak! Csak egy ember van, aki tartja
bennünk a lelket: Maderspach kapitány…

Lutz szeme fölvillant.

– Maderspach? Maderspach Ferenc Fehértemplomban van? Ő benne
megbízhattok. Ő nem fog meglapulni és nem fog megalkudni. Ha egész
Rácország föltámad, ő verekedni fog, még ha egyedül marad is…

– Nem fog egyedül maradni! – szólt Haller.

Haller azután kinyitotta a tarisznyáját és hét egyforma fapoharat tett
az asztalra.

– Ezeket nektek hoztam, hogy legyen a barátságunknak valami emléke.
Mindegyikbe belevágtam a gazdája nevét… Ezüst poharakat akartam hozni,
igazán nem sajnáltam volna tőletek az ezüstöt sem, de eszembe jutott,
hogy azoknak hamar lábuk kelne ilyen mozgalmas időkben…

Kiki kezébe vette a maga poharát. Ott állottak heten a hegytetőn,
fölöttük vérvörös volt az ég, alattuk a rét vizét is biboraranyosra
festette a búcsúzó nap. Úgy érezték magukat, mintha heten egy boldog
szigeten volnának, távol az élet veszedelmeitől és nyomorúságától. Graf
Jani, aki már mámoros volt, mielőtt még ivott volna Haller jó
fehértemplomi borából, elragadtatásában beszélni kezdett. És mivel az
élet megszokott képeit keveselte, a halál komor és nagyszerű képét
idézte föl.

– A barátságra iszom, a halált is túlélő barátságra! Holnap már olcsó
lesz itt a halál. Azért esküdjünk meg, hogy valahányszor egyikünk
meghal, az élők mindig összegyülekeznek ezen a helyen és poharat
ürítenek a meghalt jóbarát emlékezetére!

A hét sváb azután lement a városba, mivel Hallernek sietős volt az útja.
A búcsúzó jóbarát útközben megtanította őket egy német nótára. Régi,
egyűgyű nóta volt, a hét svábnak azonban igen tetszett, mert szövege
némileg visszhangoztatta azt a nagy nyugtalanságot és készülődést, amely
a Bánságot akkoriban betöltötte.

  Durch die Au, auf die Gau,
  Ins Land hinaus,
  Lasst unsere Banner wehen, –
  Ade, du liebes Vaterhaus,
  Ade, auf Wiedersehen.




V.

A Grafék házában reggeltől estig szólt a hernyópásztorok vontatott
éneke. A selyembogár most már alig evett valamit, csak idegesen mászkált
a rácson és rázta a fejét, a teste pedig áttetsző lett, ami annak a
jele, hogy közeledik a begubózás misztériumának ideje.

A gombolyítóban a szerb forrongásnak annyi látszatja volt, hogy Mita, a
púpos rác, épp olyan nyughatatlanul mászkált és csóválta a fejét, mint a
hernyók. Szólni ugyan nem mert, igen félt _az asszony_-tól, titokban
azonban arról álmodozott, hogy a szerb Vojvodina belőle is urat csinál,
talán még a púpos háta is kiegyenesedik tőle. Mert minden hernyóban él a
reménység, hogy egyszer pillangó lesz belőle.

Özvegy Grafné a személyének szóló bókot látott abban, hogy a kevély
gazdák hadnagyukká választották az ő Janiját és azért nagylelkűen szemet
húnyt némely idétlenségeken, amelyek mostanában megestek az országban.
Sőt bizonyos elnézéssel nyilatkozott még a konstitucióról is. Hiszen
igaz, hogy mindez hiábavalóság, de hát a férfiaknak mindig kell valami,
amire a pénzüket és idejüket költik. A boldogult Graf is ilyen volt,
mindenáron részvénytársaságot akart alapítani Versecen, egyszer
kádfürdő-, egyszer meg színházépítő-részvénytársaságot. És a konstitució
is olyan, mint a részvénytársaság.

Mialatt odaát a rácvárosban az atyafiak lelkesültek és hősi énekeket
énekeltek, addig a sváb nemzetőrök reggeltől estig a városi lövőházban
feküdtek és hunyorgó szemmel, a sok lövöldözéstől dagadt pofával
harapták el a patron csücskét. Sajnos, az ezerkétszáz nemzetőr közül
alig négyszáznak volt puskája, a többit kasza, vasvilla vagy egy-egy
ócska alabárd alatt exerciroztatta Lutz hadnagy.

Június elsején váratlan izgalom verte föl déli álmából Versecet. Híre
ment, hogy Stanimirovics a városban van. Stanimirovicsot a karlócai
odbor megtette a szerb Bánát teljhatalmú biztosává és azóta
fáradhatatlanul cikázott ide-oda a délvidéken, a vakmerőségével és a
vérengző ékesszólásával az őrjöngésig föllelkesítve a szerbeket.

Most skárlát szerviánus ruhájában ott állott a nagytér kőkeresztjénél,
ezer ködmönös ember között és dörgő hangon hirdette a gyilkolás és a
gyujtogatás igéit.

A nemzetőrök megpörgették a dobokat és futólépésben a piacra siettek;
mire azonban a puskatusával utat törtek maguknak a ködmönökön keresztül,
a lázító már nem volt ott. A hívei még idejében szekérre ültették és
megszöktették a földühödött svábok elől.

A nemzetőrök nem hagyták annyiban a dolgot, hanem vagy tízen szekerekre
kaptak és üldözőbe vették a szerviánust. Künn a pancsovai úton, egy
távol kocogó szekéren fölfedezték a piros ruháját és ekkor a nyári
hőségben izzó égbolt alatt hosszadalmas kergetődzés kerekedett a kocsik
közt, hepehupás dülőutakon végig.

Napestig makacsul egymás nyomában kelepeltek a szekerek. Akkorára a
svábok dühös szívóssága már annyira fölizgatta az odborbiztost, hogy
kiragadta kocsisa kezéből a gyeplőt és esze nélkül verte előre a fáradt
lovakat. Mikor már elérték a delibláti nagy homokpuszta szegélyét, az
egyik rác ló összeesett. Stanimirovics azonban még idejében be tudott
ugrani a svábok elől Izbistye granicsár községbe.

A falut kommandirozó tiszt fegyveres katonái élén fogadta a
nemzetőröket. Graf Jani, aki az üldözők között volt, megismerte a
katonatisztben azt a sárgaképű, gőgös hadnagyot, akivel nemrégiben
együtt utazott a temesvári postakocsin. Óvatos cserepár volt, nem merte
megvédelmezni Stanimirovicsot, de kiadni sem merte és végül úgy bújt ki
a felelősség alól, hogy az odborbiztost majd kellő kísérettel Pancsovára
küldi, Róth tábornokhoz, az csináljon vele amit akar.

Az embervadászok üres kézzel tértek haza és a szerb városban kárörvendő
arcok várták őket. A makacs svábok azonban úgy vélekedtek, hogy
Stanimirovicsot minden áron a vármegyei rögtönítélő bíróság kezére kell
juttatniok s azért öreg Hoffer vezetése alatt egypár tekintélyes
nemzetőrt átküldtek a pancsovai parancsnokhoz.

Róth, egy száraz, büszke és szigorú osztrák generális, igen rosszúl
fogadta a svábokat, szinte már gorombáskodott is velük.

– Az urak ne ártsák magukat olyan dologba, amihez semmi közük, hanem
menjenek haza és üljenek csak csöndben, tisztes polgárokhoz illően.

– Hogy üljünk csöndben, mikor a piacunk közepén gyilkolásra bujtogatják
a népet? – kérdezte Hoffer vérvörös arccal.

A generális igen furcsa választ adott.

– Stanimirovics úr odborbiztos. Önöknek fölöttes hatósága. Ha
engedelmeskednek neki, akkor nem lesz szó gyilkolásról. Ha azonban
renitensek, akkor megérdemlik sorsukat.

A verseciek elszörnyülködve néztek össze.

– A mi törvényeink semmit sem tudnak odborról, – mondotta Hoffer emelt
hangon. – Ki adhat egy szerviánus martalócnak hatalmat a polgárok
fölött?

A „törvény“ szót a tábornok kihívásnak vette. A bal arca idegesen
rángatódzni kezdett és a félbajusza dühösen táncolt Hoffer orra előtt.

– Önök ezt nem értik. De nincs is rá szükség, hogy megértsék. Ez
egyáltalában nem az önök dolga. Az önök dolga az engedelmesség. Azért
ajánlom, hogy hagyjanak föl ezzel a nevetséges katonásdi játékkal, mert
pórul fognak járni. A katonakard nem arra való, hogy mesteremberek és
parasztok oldalán csörömpöljön. Elmehetnek.

A kihallgatás véget ért. A nemzetőrök hazakocogtak és Pancsovától
Versecig mind azon vitatkoztak a kocsiban, hogy mit is kellett volna
válaszolniok a szigorú tábornoknak.

Négy hónappal később a történelem adott igen csípős választ Róthnak.
Róth volt ugyanis az az osztrák tábornok, aki egész hadseregével együtt
letette a fegyvert Ozoránál, a dunántúli mesteremberek és parasztok
előtt.

*

Özvegy Grafné a későnkelést a főbenjáró bűnök közé sorozta. Ő maga
fokozatosan tökéletesítette magát a koránkelés erényében és újabban már
odáig vitte, hogy hajnali három órán túl nem volt maradása az ágyban.
Hatig-hétig rendesen azzal telt az idő, hogy csellel és erőszakkal
talpra igyekezett állítani Jani fiát. Ennek az időbeosztásnak megvolt
Janira nézve az az előnye, hogy szabadon rendelkezhetett estéivel, mert
Grafné természetesen a tyúkokkal feküdt.

A kisebbik Graf fiú mostanában többnyire a hátsó kertben töltötte az
estét, millió csillag és Manin Zorka társaságában. A szép leány sokat
volt magában, mert Manin úr, azelőtt a tisztes és szolid családapák
mintaképe, újabban nem igen került haza éjfél előtt.

A nagy készülődés és várakozás, amely a tavasz óta lázban tartotta a
délvidéki szlávokat, ott pihegett a Zorka elefántcsontszínű bőre alatt
és ott tüzelt a bizánci mandulaszemében is. A hajdan oly tartózkodó
leány mostanában csodálatosan beszédes és merész lett. Mintha állandóan
édes mámorban élne. A nyár hevében ragyogó szépséggé érett és a szépsége
előkelő s idegenszerű volt, mint valami exotikus virág.

Egy este megint megszólalt a kőfalon túl a megbeszélt jel, a
tücsökcirpelés.

– Egyedül vagy? – kérdezte susogva a fiatalember.

– Egyedül!

Jani fölmászott a fal tetejére és a másik oldalon fölemelkedett a leány
sötét feje is. Ügyesen, mint a macska, kúszott fölfelé. Odafönn fészket
csináltak maguknak a vadszőlőindák közt és melegen összebujtak.

– Miféle sapka van a fejeden? És ez az aranyruha? – csodálkozott Jani.

– Szerb nemzeti ruha… Édesapa hozta Belgrádból… Tetszik?

– Hát Belgrádban járt? – kérdezte meghökkenve a fiatalember.

A leány azonban átsiklott ezen.

– Az utcán nem merem viselni, – mosolyogta, – nagyon föltünő… Csak
itthon…

– Zorka, – mondta Jani, hirtelen támadt enyhe szomorúsággal, – te olyan
szép vagy, olyan nagyon szép… Nem is tudom elhinni, hogy valaha az enyém
légy…

Zorka csendesen mosolyogva támasztotta arcát Jani vállára. A fiú
hirtelen magához kapta a keleti Madonna-fejet és szájon csókolta. Az
első csók. De nem telt benne gyönyörűsége, inkább valami szentségtörő
borzongást érzett.

A leány nem adta vissza a csókját, de nem is védekezett.

– Édesapád nemes ember, a szerbek vezére, – mondta Jani.

Zorka egyszerre beszédes lett. Meglátszott rajta, hogy ezt a dolgot már
töviről-hegyire átgondolta.

– Azelőtt édesapa nem adott volna neked, Jani, de most másképp van… Már
nem büszke arra, hogy nemes ember, inkább röstelli, hogy _magyar_ nemes…
Velem nem is törődik, csak a nemzettel, a szerb nemzettel… Mindig az jár
fejében, hogyan lehetne megnyerni a németeket és az oláhokat? Te most
mindent megkaphatnál tőle, mindent…

Hirtelen elharapta a szót és mosolyogva nézett Jani arcába.

– Zorka, árulót akarsz belőlem csinálni? – kiáltotta Jani, nem minden
színészi páthosz nélkül.

– Mit beszélsz árulásról? Rajacsics és Szuplikácz nem ellenetek, hanem a
magyarok ellen vezetik a népet… Mi közötök nektek a magyarokhoz? Azok
rossz emberek, Isten meg fogja őket verni…

– Mit vétettek neked, Zorka? Mért gyűlölöd a magyarokat?

Hogy föllángolt egyszerre Zorka! És hogy patakzott szép vágású szájából
a gyűlölet!

Óh, a magyarok! Nincs se istenük, se császáruk és minden más népet ki
akarnak irtani… Ha nem volnának magyarok a világon, akkor a szerbek
boldogan és szabadon élhetnének… Azelőtt a török miatt, most a magyar
miatt sírnak a szerb anyák… Zorka régente nem törődött a szerbekkel, de
most úgy szerette, oly forró, édes szánakozással szerette a nemzetét,
mint valami nagyon jó és nagyon boldogtalan kis gyermeket, aki árván és
rongyosan bolyong a világban… És ha arra gondolt, hogy a készülő harcban
megint a magyarok győzhetnének, akkor félelem és kétségbeesés fogta el,
akkor szeretett volna sírni, könyörögni, meghalni…

Jani csodálkozva és némileg elszomorodva hallgatta a leányt.

– Tudod-e, Zorka, – kérdezte aztán, – tudod-e, hogy most sok ezer magyar
nő épp így félti és siratja a maga szerencsétlen népét?

A leány meghökkenve nézett rá, de aztán hevesen megrázta a fejét.

– Nem, nem igaz, a magyar nők talán nem is tudnak sírni! Temesváron
láttam magyar nőket, a temesi gróf installációján, azok négylovas hintón
jártak és úgy pöffeszkedtek, mintha istennők volnának!

Janinak eszébe jutott valami.

– Ha te annyira szereted a szerbjeidet, hogyan lehetnél akkor német
asszonnyá? – kérdezte.

Zorka édes-ravaszul mosolygott, miközben buzgón babrálgatott Jani
kabátgombján.

– Az más. Egészen más. Nálunk a leány nem számít. Csak a fiú számít.

– Értem. A leány nem számít, azt akár föl is lehet áldozni a svábnak, ha
ebből valami haszon háramlik a nemzeti ügyre.

Zorka találva érezhette magát, mert hirtelen haragra fortyant és
szeliden nyakon ütötte a barátját, aki ezen úgy elkezdett nevetni, hogy
biztosan lefordult volna a falról, ha a leány meg nem kapja meleg két
karjával.

Egy barnahasu felhő tolakodott a hold elé és Zorka finom szerb ingvállát
kövér esőcseppek kezdték verdesni.

– Gyere a mi kertünkbe, átemellek, megbujhatunk a cseppkőbarlangban, –
susogta Jani, aki kissé becsípett Zorka nedves hajának illatától.

Nem, a leány nem akart. Mivel azonban még beszédje volt a
fiatalemberrel, fontos beszédje, nemes és gyermekes bizalommal a
lakásukba hívta. Manin sohasem jön haza éjfél előtt, a cselédleánynak
pedig kimenője van…

A sötétben tapogatózva, a saját merészségükön csodálkozva, mentek a
házba. Zorka gyertyát gyujtott és Jani kiváncsian szívta magába az
idegen lakás szagát. Ő itt még sohasem járt, ők gyermekkoruk óta mindig
csak a kertben találkoztak. A nappali szoba berendezése egészen németes
volt, csak a sarokban csillogott az arany szentkép, az örök mécses
fényében. Egy emberöltőn keresztül minden, ami szerb volt Maninék
életében, parányi lánggá zsugorodva pislogott a szoba sarkában.
Nemrégiben csak egy lehellet kellett volna, hogy örökre vége legyen. De
most megint erőre kapott a keleti tűz és fényével és hevével betöltötte
a lelkeket.

– Ülj le, hozok neked dulcsászt, – mondta Zorka.

De aztán egyszerre elhalványodva néztek össze. A folyosón ajtónyikorgás
és hangos beszéd hallatszott. Manin urat, aki többedmagával megint
valami éjjeli köruton volt, az utcán érte és hazazavarta a nyári zápor.
Zorka úgy megijedt, hogy hányni kezdte magára a keresztet, Jani pedig
két ugrással benn termett a sötét hálószobában, ahol – akár szégyen,
akár nem, – bemászott az ágy alá.

A férfiak – öten-hatan lehettek – bejöttek a nappaliba és miután a
házigazda kiküldte Zorkát, megtelepedtek a kerek asztal körül. Hamarosan
visszatértek valami korábbi beszélgetésükre.

– Hány biztos emberetek van? – kérdezte egy rekedt, mély basszushang.

– Minden szerb ember biztos, – válaszolt Manin. – Annyi erőlködéssel,
amennyivel a németek ezerkétszáz embert, mi kétezret is ki tudunk
állítani. Fegyverünk azonban most még kevés van.

Megint a basszushang beszélt:

– Fegyver is lesz. Hétfőn megkezdjük a fegyvercsempészést és ha a
fuvarosaid ügyesek, akkor a hét végén lesz kétezer szuronyos puskád.
Addig is tartsátok melegen az embereket. Ha üt az óra, akkor minden
szerbnek ott kell lennie. Aki ingadozik, aki habozik, az áruló. Van itt
egy kis lajstrom, tizennyolc jegyes ember neve van benne, azokra
különösen ügyeljetek.

A basszushang olvasni kezdte a neveket. Damaszkin szolgabíró. Dániel
kanonok. Öreg Hoffer. Azután hét név, a hét svábok neve… Első Graf Jani!

A fiatalember elpirult az ágy alatt és úgy érezte, hogy jelentkeznie
kellene. Mert ő nem a forradalmárok, hanem Zorka apja elől bújt az ágy
alá.

Manin csendesen mondta:

– Van ezek közt egypár becsületes ember is.

A basszushang dühösen felhördült.

– Mi az: becsületes ember? Ha édesanyám életét fenyegetik, akkor nem
ismerek becsületes embert! A nemzetem élete pedig drágább nekem, mint
édesanyámé!

Néhányan a szerb urak közül tüzesen helyeseltek. Manin azonban még nem
adta meg magát.

– Nem bizonyos, hogy okvetlenül szembe kell kerülnünk a németekkel. Azok
okos emberek. Most ugyan a magyarokhoz szítanak, de ha azt látják, hogy
nagy erővel jövünk rájuk és ha megértik, hogy a császár nevében jövünk,
akkor meggondolják magukat.

Jani most már tudta, hogy ki legyen a rekedt basszushang tulajdonosa.
Stanimirovics, az odborbiztos. Két vármegyén át kergették a svábok,
tegnap még halálra keresték és most megint itt ült a városban és
nyugodtan szívta kurtaszárú csibukját.

A fiatalemberen hideg szaladt végig. Ez a halál lehellete! Ha
fölfedezik, nem szabadul innen élve.

A sors azonban elnéző kedvében volt. Valaki az urak közül kinézett az
ablakon és jelentette, hogy a zápor elállott. Erre mind fölkerekedtek és
folytatták titokzatos éjjeli körútjukat a városban.

Zorka sápadt arccal, de mosolyogva osont be a szobába.

– Hál’ Istennek, csakhogy észre nem vettek! Mit beszéltek?

– Semmi különöset. Leginkább az időjárást szidták, – füllentette Jani.

*

A homokvidékről való fuvarosok ujságolták, hogy az alibunári
dombgerincen, alig néhány mérföldnyire Versectől, katonai tábort vernek.
A határőrvidéki zászlóaljak, mintha csak valami titokzatos parancsnak
engedelmeskednének, egymásután megszöknek a tisztjeik elől és
altisztjeik vezetése alatt Alibunárra marsiroznak, ahol Koics nemzeti
őrnagy viszi a kommandót. Tadics pedig, a hirhedt martalóc-vezér, furcsa
és vad külsejü szerviánus sereget csődít által a Dunán. Már-már azt
hitték, hogy az utolsó török hordával együtt a Kelet is örökre kivonult
a Bánságból, de most ime visszajött megint Belgrád felől, aranytól
csillogó ruhában, mocskos testtel és vérszomjas lélekkel.

A verseci templom-utca rossz kövezetén könnyü szekér csörömpölt végig, a
kövér sváb lovakat a Macskakovács hajtotta. Most rákiáltott Holky
doktor.

– Hová, szomszéd?

A korcsmáros megállította fogatát.

– Jőjjön velem, doktor úr. Megnézzük az alibunári rác tábort. Persze
csak messziről.

A doktor volt a város legkiváncsibb embere és az ötlet egészen
föllelkesítette.

– Nagyszerű lesz! De kerüljünk a házam felé, otthon van egy kitünő
messzilátóm, azt magunkkal visszük.

Elmentek a messzilátóért, aztán vidáman trécselve, kellemes izgalomban
kocogtak a határ felé.

Tíz felé megitattak valamelyik faluban és szóba ereszkedtek a
korcsmárossal, de az semmit sem tudott a rácokról. Azt mondta, nem is
fél tőlük, mert ő jól beszél szerbül és az olyan embert nem bántják.

Kissé álmosan és a vakító napfénytől káprázó szemekkel ügettek tovább.
Egy domboldalon haladtak föl és a doktor éppen egy pacsirta édes és
ostoba csiripelését hallgatta, mikor a Macskakovács ijedten
elvakkantotta magát. Vagy ötven lépésnyire tőlük, öreg nyárfák
árnyékában, egy csapat vörössapkás ember hüsölt.

– A szerviánusok! – kiáltotta a Macskakovács.

Dühös ordítozás hallatszott és két lövés dördült feléjük…

– Vissza, vissza az Istenért! – üvöltötte a doktor.

A kocsi megfordult és vágtatva haladt lefelé a lejtőn. A rácok
elmaradtak mögöttük. De azután valami rettenetes dolog történt. A kocsi
megbillent és a bennülők elsápadva látták, hogy egyik kerekük kiesett a
tengelyből…

– Hamar, a kereket! – ordította a Macskakovács, mialatt ágaskodó
lovaival vesződött.

A doktor leugrott a kocsiról és a kerék után futott. A martalócok
észrevették a balesetet és hosszú ugrásokban vágtattak lefelé a lejtőn…

– Hamar, hamar! – kiáltotta vacogó fogakkal a korcsmáros.

Holky valahogyan rendbe hozta a hibát. Ami azután történt, azt csak az
egy Macskakovács szájából tudták meg a verseciek. Ő úgy mondta el, hogy
a lovai, mielőtt a doktor még fölkaphatott volna melléje, megvadultak a
rácok ordítozásától és elragadták a kocsist.

A kocsi elvágtatott és Holky egyedül állott ott a kavargó porfelhőben. A
következő pillanatban már utólérték üldözői. A doktornak eszébe jutott,
hogy a szerbek nem bántják azt, aki a nyelvükön szól hozzájuk, azért
megemelte a kalapját és nevetve kiáltotta feléjük: testvérek, testvérek!

Egyik martalóc feléje sujtott a jatagánjával, de ő félreugrott és tovább
is kiáltotta, most már fisztulázó hangon: testvérek, testvérek! A kövér,
szemüveges férfi, aki nevetésre torzult arccal ugrándozott előttük,
olyan furcsa látvány volt, hogy a szerbek mind elkezdtek hahotázni. Az
egyik kacagó ember azután fejbe ütötte a nevető embert, a másik pedig
hahotázva keresztül szúrta. Holky doktor holtan vágódott el a poros
úton.

A Macskakovács később meg tudta fékezni a lovait és lassú lépésben ment
hazáig. A korcsmájában egypár sváb mestert talált még együtt, azoknak
elmondta a kalandját. Nagy hévvel beszélt, bizonyítgatta, hogy ő nem
tehet arról, ami történt, mással is megeshetett volna. A mesterek
végighallgatták, egyikük sem szólt egy szót sem, aztán mind kiitták a
borukat és hazamentek.

A korcsmáros az éjjel nem aludt semmit, korán reggel már künn volt az
utcán és akit elfoghatott, azt megállította, hogy elmondja neki a
gyászos ujságot. Most már dühös volt, azt mondta, szeretné látni, hogy
akad-e olyan komisz ember, aki őt vádolni merné, mert ő nem felelős
semmiért, ő nem tehet semmiről, ő egész életében tisztességes polgár
volt. Kiabált, fenyegetődzött, védekezett, pedig nem is vádolta senki.

Harmadnapra, mikor a nemzetőrök kivonultak a rétre, a Macskakovács is
ott állott a harmadik kompánia jobb szárnyán. Vadászpuska volt a vállán,
rezes kard az oldalán, két nagy pisztoly az övében. Mindenkinek föltünt,
hogy a nagy, erős ember mennyire összeesett és lefogyott.

Lutz hadnagy végigment a front előtt és a korcsmáros megszólította.

– Hadnagy úr, tessék a szomszédomnak megparancsolni, hogy álljon
közelebb hozzám. Ő mindig elhúzódik tőlem.

Ezen mindenki csodálkozott, mert a szomszéd ott állott, ahol állania
kellett. Mikor Lutz másodszor is arra jött, a Macskakovács megint
megszólalt:

– Hadnagy úr, ha itt görbe szemmel néznek reám, akkor haza is mehetek.

– Hát ha gondolja, – vonogatta vállát Lutz.

A nagy, kövér ember lehajtott fővel, tétova léptekkel ballagott
hazafelé. A kardját maga után húzta a porban, olyan furcsa és szomorú
alak volt, mint egy nagy gyermek, akivel a pajtásai nem akarnak
játszani.

Nem is vonult ki többet a nemzetőrökkel. Többnyire otthon ült,
egymagában az elárvult söntésben, mert a mesterek elkerülték a
korcsmáját.

*

Valamelyik külső utcai parasztház előtt szekér állott meg. A lovak csupa
tajték voltak és egész testükben remegtek, a sváb gazda pedig, aki egy
órával előbb kihajtott a kukoricaföldjére, ott feküdt a kocsiban, még
pedig fej nélkül.

A rákövetkező napokban titokzatosan eltünt emberekről kezdtek beszélni.
Német gazdák kimentek a határba, hogy a földjeik után nézzenek és
sohasem tértek vissza többet.

Azután gyalázatosan megcsonkított holttesteket találtak künn. Egy
asszony félig elszenesedett és két sváb gyermek keresztüllőtt tetemét…

Mindez olyan volt, mint egy rossz álom. A véres, mocskos és ostoba
középkor visszatért megint, hogy legázolja a jelent. Hát lehetséges ez?
Az emberek eltépelődtek ezen és egyszerre úgy látták, hogy a megszokott,
kedves vidék, a széljárta, világos bánsági róna, idegen és ellenséges
arcot vesz föl. Künn, a szőlők és a szántóföldek közt, józan déli
napfényben, a fogvacogtató rémület leselkedik.

Láthatatlan kezek kinyitották az ország déli kapuját és beeresztették a
Balkán szellemeit. A császár kapuőrei, a granicsárok, hivogatták és
uszítgatták őket. Egyelőre még az éj homályában rejtőzködnek, a
füzesekben és az árkokban bujkálnak, de ha elhangzik a parancsszó, akkor
fölpattannak és véres zivatart zúdítanak a városokra.

Ezekben a napokban megmozdultak a verseci szerbek is. Kétezren, urak és
parasztok vegyesen, Manin és Manuel urak vezetése alatt a városháza elé
vonultak. Nagy rendben, komor méltósággal jöttek. Azt követelték, hogy
sorozzák be őket a nemzetőrségbe. Egy hónappal ezelőtt kötéllel sem
lehetett volna szerb nemzetőrt fogni, most egyszerre kétezren is
jelentkeztek. Mindenki tudta, hogy az alibunári fiók-odbor parancsára
jöttek. Az ajánlatukat persze nem fogadták el, de a városban pánik
támadt.

Szinte furcsa volt, mikor egyszerre vidám ének harsogott végig a
temesvári utcán. Dettai legények vonultak a városba. Az apáik otthon
meghallották, hogy Versec veszedelemben van és igéretükhöz híven
elküldték a fiúkat. Ezüstgombos ruhát, jó csizmát viseltek és
mindnyájának volt szép vadászpuskája, teli kulacsa, tarisznyája. A
dettaiak gazdag emberek és szeretik, ha ezt mások is tudják.

A Szalvátor-patikus kalauzolta őket és útközben megtanította őket a hét
svábok nótájára:

  Durch die Au, auf die Gau,
  Ins Land hinaus…

Másnap megjöttek a szentandrási és a zádorlaki nemzetőrök is, templomi
zászlók alatt. Svábok, de akadt köztük sok oláh is. Harmadnapra Heim
zsidó két század idegenbeszédű, de jól fölfegyverkezett és kemény
tartású embert vezetett a városba. Ezek magyar zászló alatt jöttek,
egyébként pedig vingai bulgárok voltak.

Az egész délvidéket nyugtalanította Versec és Fehértemplom sorsa. Föl a
Marosig érezni kezdték az emberek, hogy ők tulajdonképpen összetartoznak
és egy szenvedélyes, forró érzelmi hullám idesodorta ezeket a
családapákat, hogy megvédelmezzék ismeretlen emberek gyermekeit.

A lidércnyomás, amely a német városra nehezedett, végleg engedett, mikor
a temesvári országút megdübörgött vonuló katonák léptei alatt. A bánsági
főkommandó, Rukavina báró, császári csapatokat vetett a városba. Először
a Rukavina-bakákat küldte, aztán magyar huszárokat, végül egy egész cseh
ulánus ezredet. A város teli lett egyenruhás emberekkel, most már a
svábok megint hangosak lettek, a rácváros pedig komor hallgatásba
merült.

Rukavina báró, mielőtt erre a lépésre határozta volna magát, előbb
utasításokat kért Bécsből. Onnan megint csak olyasmit mondtak neki, hogy
teljesítse a kötelességét. Se többet, se kevesebbet. A báró tehát
engedelmeskedett a pesti hadügyminiszter parancsának. Mivel azonban
mégsem lehetett tudni, hogy állandó marad-e ez az egész magyar alkotmány
és mivel a rácok mégis csak a császár nevében jöttek, tehát a báró
elhárított magáról minden személyes felelősséget és meghagyta a verseci
csapatok parancsnokának, hogy cselekedjék a saját szakállára. A báró
maga nem szándékozott kimozdulni az erős temesvári várból, hanem
semleges nézője kívánt lenni a kerekedő harcnak.

A verseci új kommandáns a Schwarzenberg-ulánusok ezredese, Blomberg báró
volt. Ő ugyan nem tartozott a kertelő és töprengő osztrákok fajtájához.
Egészséges, jóétvágyú lovasember volt, a csizmája sarkáig úr, szerette a
magyarokat és nyiltan hirdette, hogy ha megmozdulnak a szerbek, akkor ő
összeaprítja az „egész csürhét“.




VI.

Minden szombaton alkonyatkor csillogó lámpások bukkantak ki a
házkapukon, hogy imbolygó planétamenetbe verődve, a Konkordia felé
vonuljanak. A lámpások óvatosan lépkedő, fehérharisnyás, escarpinos női
lábak előtt világították meg a hepehupás kövezetet. Mert a szép d’Orsay
Maxi gróf, szavahihető hadnagyok szerint a hadsereg legjobb
valcertáncosa, minden szombaton táncmulatságot rendezett.

A polgárleányok, az akkori bécsi módit utánozva, mind soktunikás, fehér
tüllruhát varrtak maguknak és eleven virágkoszorút tettek a loknis
fejükre. A nyalka tisztek lovagias meghatottsággal táncoltatták meg a
rózsavíztől szagos ártatlanságokat, akiknek német prüdériája megpuhult a
forró és vérszagú levegőben. Ahány legényember volt a tisztikarban, azt
ezen a nyári farsangon lágy és édes kötelékekkel bogozta magához a
megszeppent város. A zord erkölcsű apák is ravaszul szemet húnytak, ha
Berta vagy Nelli órákig fecsegett-vihogott az ablaka alatt álló hadnagy
úrral, mert úgy érezték, hogy Berta vagy Nelli a kacérkodásával a haza
ügyét szolgálja.

Soha még katonáknak nem volt jobb dolguk, mint akkor a császáriaknak. A
külső utcákban is füstöltek a kémények és a legénység, mint mondani
szokás, borral mosdott és kolbásszal törülközött.

Hoffer Emilia vőlegénye, Kolonics főhadnagy, a Hoffer-házban kapott
szállást. Már megint jól megfértek az építőmesterrel, mert Kolonics arra
az álláspontra helyezkedett, hogy ő a szerbek ellen is szívesen harcol,
ha ez a parancs. Épp olyan szívesen, mint harcolt volna, teszem, a
magyarok ellen. Egy Kolonicstól már ez is szép.

Egy másik kvártélyos tisztje is volt a Hoffer-háznak: gróf d’Orsay Maxi.
Az öreg Hofferné eleinte igen bizalmatlanul fogadta a szép ulánust,
akinek grófi rangja már magában véve is furcsa és gyanus benyomást tett
az ő polgári lelkületére. A gróf modora sem volt éppen megnyugtató, mert
állandóan úgy viselkedett, mintha magánkívül volna örömében, hogy ő is a
világon van. Ezt az embert sohasem látták komolynak. Mindjárt első nap
beült a konyhába habot verni, mikor pedig megtudta, hogy Hoffer Nelli
kanári madara megszökött, tüstént lehúzta a csizmáját és fölmászott a
madár után a háztetőre.

A második Hoffer-leány, Nelli, élesnyelvű kis nő volt és közte és a gróf
között hamarosan csípős szócsata kerekedett. A gróf azt találta mondani,
hogy Nellinek olyan feje van, mint egy olasz pásztorfiúnak, mire a
nőiességében megbántott Nelli azzal vágott vissza, hogy a gróf úr feje
őt viszont egy ismerős vasalóasszonyra emlékezteti.

A gróf ekkor felöltözött parasztasszonynak, betört a mosókonyhába és
mindenáron vasalni akart. Midőn Hofferné ezért udvariasan, de igen
határozott hangon rendreutasította, – „a mi szerény polgári köreinkben
ez nem szokás, kérem alássan“, – a gróf megcsókolta az öregasszonyt és
ezentúl csak mamának szólította. Kolonics azt mondta róla, hogy bolond,
de hozzátette, hogy jó katona.

Gróf d’Orsaynak volt két kis kutyája, az egyiket Sniknek, a másikat
Snurnak nevezte és volt egy Linda nevű hátaslova, amelynek sárga szőre
úgy fénylett a napon, mint az arany. „Az én családom“, mondta. Nelli
magára vállalta a két kutya gondozását és Linda számára mindennap
kicsent egy darabkát a kulcsra járó cukros szelencéből. A hálás gróf
ezért egy négyszögletű monoklival ajándékozta meg. Azt mondta, hogy ez
bűvös monokli, ha Nelli a szemére teszi, akkor minden kívánsága
teljesül. A leány rögtön próbára is tette a monokli varázserejét, azt
kívánta, hogy a gróf vessen cigánykereket és d’Orsay az udvar közepén
cigánykereket hányt.

Junius 24-én nagy lakoma volt Hofferéknál. Az építőmester a születése
napját ülte és maga báró Blomberg, aki nagy súlyt vetett a civilek és a
katonaság jó egyetértésére, ott ült az asztalfőn. Az ezredes úr tréfás
pohárköszöntőjében „vitéz bajtársának“ nevezte a nemzetőr-kapitányt. Az
ulánus tisztek ajkukba haraptak, Hoffer pedig elpirult, mert hiszen jól
tudta, hogy a császári urak alapjában véve igen nevetségesnek találják a
bugrisok kardcsörömpölését.

Még asztalnál ültek, mikor váratlanul egy szurtos oláh paraszt
tolakodott be az ebédlőbe. Graf Jani, aki az asztal végén ült, fölugrott
és megölelte az oláht, mert megismerte benne a hét svábok egyikét, a
fehértemplomi Hallert.

Haller az ezredest kereste.

– Fehértemplomból jövök, – jelentette. – A várost körülvették
Stratimirovics emberei, azok lepuskáznak minden németet, akit künn
érnek, azért kellett parasztnak öltöznöm…

Haller elmondta, hogy mi járatban van. Két nappal ezelőtt Stratimirovics
szerb csapatai megjelentek Fehértemplom előtt és alkudozásba
bocsátkoztak Dreyhan császári kommandánssal. Dreyhan úgy találta, hogy
ekkora túlerővel szemben bűnös könnyelműség volna az ellentállás és
ellentmondás nélkül teljesítette a szerbek minden kívánságát. Átadott
nekik három ágyút, vagy kétszáz szuronyos puskát és harminc mázsa
puskaport. A városban állomásozó granicsárzászlóaljnak pedig, amely
föllázadt a tisztjei ellen, megengedte, hogy fegyveresen Stratimirovics
táborába vonuljon. A fehértemplomi polgárság későn vette észre, hogy
elárulták. A svábok tudták, hogy mi következik a kopasztás után, de nem
olyanfajta nép ez, amely békén várná a kést a torkára. Tegnap gyűlést
tartottak a városházán, ahol nagy izgalmak közepett elhatározták, hogy
maguk veszik kezükbe a város védelmét. Vezérükké egy Maderspach Ferenc
nevű császári kapitányt választottak és Maderspach mindjárt rettenetes
energiával ragadta kezébe a kormányt. Félreverette a harangokat,
fegyveres polgárok élén fölkereste Dreyhan őrnagyot és ráparancsolt,
hogy takarodjék ki a városból, azután főbelövetett néhány renitens
granicsárt és kitüzette a magyar zászlót a templom tornyára. Mikor
Haller elhagyta a várost, Maderspachék és Stratimirovicsék puskával a
kezükben néztek farkasszemet…

Blomberg arca elborult, miközben Haller jelentését hallgatta. Ezeknek a
katona uraknak annyira vérükben volt a szubordináció, hogy semmiképpen
sem tudták megérteni Maderspach viselkedését Dreyhan alezredessel
szemben, aki végre is fölebbvalója volt.

A katonai segítséget, amit a fehértemplomiak kértek, Blomberg báró nem
adhatta meg.

– Egy cúgot sem nélkülözhetek, – mondta. – Parancsom van, hogy küldjek
segítséget a déli bányavárosokba és holnap már csak ezer emberem lesz
Versecen. Pedig mindennap várhatjuk az alibunáriak támadását, akik
háromezren vannak, és magában Versec városában is van kétezer
fegyverfogható szerb férfi, aki nyilvánvalóan összejátszik az
alibunáriakkal.

Az ünnepi jókedvnek egyszerre vége lett, Hofferné hiába kinálgatta a
vendégeit, azok már sem enni, sem inni nem akartak.

Hoffer Tóni és Graf Jani lekísérték Hallert a kapuig, ott magára
hagyták, hogy rá ne tereljék a városban lappangó kémek figyelmét.

– A viszontlátásig! – mondták a verseciek.

Haller szomorúan rázta a fejét.

– Tízszeres túlerővel állunk szemben… A kutyáknak jó tüzérségük van és
Dreyhan odaajándékozta nekik a mi ágyúinkat is… Kolera is van a
városunkban és éhinség fenyeget…

A fehértemplomiak sorsa nagyon aggasztotta a versecieket. Csak egy ember
volt, aki nem vesztette el a jókedvét: gróf d’Orsay. Őt mostanában a
nagy kotillon izgatta, amelyet július elsején a Konkordiában akart
rendezni. El is küldött egy lovas embert Temesvárra, hogy hozzon onnan
kotillon-jelvényeket.

A bál napján, sötét hajnalban, az ezredes alarmot fuvatott és portyázó
útra küldte d’Orsay svadronját. Némi gyalogság is ment az ulánusokkal.
Délig még nem jöttek vissza a katonák és a városban azt beszélték, hogy
a Terézia-csatorna tájékán összetűzés volt.

Délután megjött a gróf legénye Temesvárról és Nelli rögtön nekilátott és
kibontotta a csomagot a kotillon-jelvényekkel. Igen el volt ragadtatva,
mikor legfölül egy arasznyi vörös papirorrot talált, hozzávaló nagy
okuláréval és lószőrbajusszal.

Azután egyszerre patkócsattogás hallatszott föl az udvarról.

– Megjött d’Orsay! – kiáltotta Nelli.

Már attól félt, hogy a bál elmarad…

A leány a nagy papirorral a köténye alatt leszaladt az udvarra. Egypár
fülig poros ulánus foglalatoskodott a paripák körül. Nelli megsimogatta
Linda izzadt nyakát.

– Hol van a gróf úr?

Egyik cseh mogorván az iroda felé mutatott.

Nelli az arcára tette az okulárét az orral és belibbent az iroda
ajtaján. Ott volt Kolonics és még néhány tiszt, valamennyinek az
egyenruhája szürke volt az országút porától.

A gróf is ott volt. Hosszan ott feküdt az ócska bőrdiványon és tágra
nyitott szemét az alacsony plafondra meresztette. A véres haja a
homlokába ragadt… Örökké jókedvű, pisze arcának most nagyon komoly,
szinte ünnepies kifejezése volt.

A fiatal d’Orsay gróf volt az első katonatiszt, aki elesett a bánsági
háborúban.

Künn, a Terézia-csatornán, különös és följegyzésre méltó dolog történt.
Ott három falu van egymás szomszédságában: az oláh Szentmihály, a magyar
Ürményháza és a sváb Zichyfalva. A három falu népe tüzes és makacs
hűséggel szított a magyarsághoz és ezért sokat kellett szenvedniök az
alibunári tábor portyázóitól. Mivel hírét vették, hogy a szerb sereg
döntő támadásra készül ellenük, valami heroikus őrültségre szánták el
magukat: a három falu parasztsága összefogott és a szentmihályi oláhok
vezetése alatt megrohanta az alibunári katonai tábort. A kaszásaik
megmászták a sáncokat és miután nagy vérfürdőt rendeztek a meglepett
granicsárok közt, megint hazavonultak a falvaikba. De aztán megijedtek a
saját vakmerőségüktől és segítséget kértek Versecről. Mire d’Orsay
ulánusai Szentmihályra értek, már lángokban találták a falut. A lovasok
megugrasztották a fosztogató szerbeket, közbe azonban d’Orsayt lelőtték
a lováról.

Most egyszerre kitünt, hogy a hóbortos grófot mindenki szerette.
Hofferné maga mosta le arcáról a megaludt vért és mivel a gróf fehér
ruhája éppen mosásban volt, halottas ingnek azt a hímzett mellű inget
adta rá, melyet öreg Hoffer viselt az esküvője napján. Az egész háznép
keservesen megsiratta, csak Nelli szeme maradt száraz. Különben igen
eszes leány volt, de most semmiképpen sem tudta megérteni, hogy mi
történt és nem is tudta, hogyan kell viselkednie.

Bár rettenetesen fáradt volt, nem tudott aludni az éjjel. Nyitott
szemmel feküdt ágyában és a négyszögletű monoklival babrálgatott,
amelyet egy idő óta – maga sem tudta, hogy miért, – a keblén viselt.

Éjfél után nem volt már maradása az ágyban. Fölkelt és miközben Emilia
csendes lélegzetét figyelte, óvatosan felöltözött és nesz nélkül leosont
az udvarra. A lépcsőházban két halkan vinyogó kis árnyék szegődött
hozzá: Snik és Snur, a gróf elárvult kutyái. Az iroda ablakából
világosság szűrődött a sötét udvarra, Nelli nem mert oda benyitni, mert
tudta, hogy ulánus altisztek virrasztanak a halott mellett és azok előtt
szégyelte magát.

Az istállóba ment. A lovak csendesen abrakoltak az istállólámpás gyér
fénye mellett, csak az egy Linda fordította fejét az ajtó felé. Mintha
várta volna Nelli látogatását. A legények mély parasztálmukat aludták. A
leány odament a lóhoz és átölelte nyakát. És amint arcán érezte az állat
meleg, selymes szőrét, valami végtelenül fájdalmas és mégis
kimondhatatlanul édes ellágyulást érzett, valami forró, nagy szánakozást
és ekkor elkezdett keservesen sírni.

*

Mikor a tisztek d’Orsay temetéséhez gyülekeztek, Nelli, az édesanyja
nagy rémületére, hirtelen kivált testvérei csapatjából és az izgalomtól
hófehér arccal odalépett báró Blomberg elé.

– Ezredes úr, – mondta hebegve és összekulcsolt kezekkel, – ezredes úr,
Snik és Snur most árvák…

A következő pillanatban vérvörös lett az arca, mert úgy érezte, hogy
valami ostobaságot mondott.

– Ezredes úr, a gróf úr kutyáinak most nincs gazdájuk. És mivel eddig is
én gondoztam őket és ha az ezredes úrnak nincs kifogása ellene és ha
megbíznék bennem…

Blomberg megértette, hogy mit akar Nelli.

– Snik és Snur az önéi, Nelli kisasszony.




VI.

Június tizenegyedikén korán reggel a kis Hoffer Gyuri katonai dobbal a
hátán ballagott végig a Pancsovai-utcán. Vukovics kormánybiztos nem
feledkezett meg igéretéről és egy szép pirosfehérzöldre festett dobot
küldött neki Temesvárról, egy igazi, nagy katonadobot. A fiú azóta
reggeltől estig dobolt az apai ház udvarán és ha az asszonyok már nagyon
ráúntak, akkor kikergették a rétre. Most is éppen ilyen járatban volt.

Útközben egypár magyar katonával találkozott, akik lószőrforgót viseltek
a csákójukon. Tüzérek voltak, a magyar kormány Aradról küldte őket, hogy
kioktassák a nemzetőröket. Az ifjú honvéd hadseregnek ők voltak Versecen
első képviselői. A tüzérek megállították a kis dobost és szóba
ereszkedtek vele.

Egyszerre egy ordítozó ember jött velük szemben. Szaladva jött a
szekér-úton, puskát tartott a kezében és kipirult arccal kiáltotta:

– Jönnek, jönnek!

A fekete veszedelem, amely hetek óta ott kóválygott a levegőben, ezen a
napsütéses nyári reggelen lezuhant a város nyakába. Az alibunári sereg a
város határában állott.

Hoffer Gyuri sarkon fordult, a piac felé szaladt és útközben a riadót
verte. Egyik ember átvette a másiktól a kiáltást: Jönnek, jönnek! A
harangok megkondultak, trombiták harsogtak és az utcák megteltek
magukból kikelt emberekkel. Odakünn, a vámnál, azalatt két szál
elkeseredett sváb lövöldözött a szerb előőrsökre.

Blomberg ezredes a _Két pisztoly_ előtt szállott nyeregbe. Előbb azonban
új fehér keztyűt húzott. Igen nyugodtan, szinte jókedvűen adta ki
parancsait. Az Esterházy huszárai és a dsidások sebes ügetve indultak a
vám felé, őket követték rohamlépésben a Rukavina-bakák és a vidéki
nemzetőrök. A verseciek közül csak két kompániát vitt magával az
ezredes, négy század a városban maradt, hogy előre megállapított terv
szerint megszállja a rácváros némely pontjait.

Mikor Blomberg ezredes megsarkantyúzta a szürkéjét, odaszólt Kolonics
főhadnagynak, aki mint adjutáns trapolt mellette:

– Tulajdonképpen nem kellemes dolog így verekedni. Háromszoros túlerővel
állunk szemben, a hátunk mögött pedig kétezer verseci szerb csikorgatja
a fogát.

Azzal szivarra gyujtott és egy condottiere-mosollyal vállat vont.

– Hát hiszen majd meglássuk…

A szerb városra halálos csend borult. Ajtók, ablakok mindenütt zárva
voltak. De a néma falakon keresztül is szinte érezni lehetett a
rettenetes, feszült várakozást, amely az emberek idegeit gyötörte.

Manin, aki az Uri-utcában lakott csupa német szomszéd között, nyugtalan
léptekkel rótta a szobákat. Zorka már egy órája ott térdepelt Szent
Száva képe előtt és izzó, követelődző áhitattal imádkozott a
győzelemért. A nappali szoba kerek asztalán ott feküdt a töltött puska,
mert Manin arra is gondolt, hogy a feldühödött svábok megrohanhatnák a
házát. Olykor odalépett az ablakhoz és a függöny mögé lapulva figyelte,
hogy mit beszélnek a ház előtt ácsorgó emberek. Most egy sebesült lippai
bolgár ment el ablaka alatt. A karját keresztül lőtték, de a kövérkés
ember szinte lángolt a dühös harci kedvtől.

– Minden jól megy! – rikoltotta. – A rácoknak hat ágyújok van, nekünk
csak kettő, de az aradi tüzérek remekelnek és első két lövésükkel már
megnyomorítottak két rác ágyút. Minden jól megy!

Manin megkapaszkodott a függönyben; szédülést érzett… Megengedheti
Isten, hogy a szerb zászló elbukjék?

Később nagy riadalom támadt az utcán. Vészes híreket hoztak és a
fölizgatott nép mindent elhitt. A miéink hátrálnak és a szerbek már a
városban vannak! Nem lehet bírni a szerviánusokkal, azok úgy harcolnak
mint az ördögök.

Manin valami édes melegséget érzett a szíve körül. Oh, hát van Isten!

Az idő rettenetes lomhán telt. Tizenegy óra felé közeledő
trombitaharsogást hallott. Egy ulánus-trombitás ügetett végig az utcán.
Olykor megállott és hangosan kiáltozott valamit. Most már olyan közel
volt, hogy Manin megérthette szavát.

– Az ezredes úr parancsolja, hogy minden puskás ember siessen ki a
csatatérre! A kaszások maradjanak a helyükön, de minden puskás ember
siessen ki!

Maninnak már a foga is vacogott a nagy izgalomtól… Most van a döntés
órája! Lehet, hogy az az egypárszáz puska, amely még a városban van,
megfordítja a csata sorsát! És akkor a szerb nemzet zászlóját, amely oly
dicsőségesen emelkedett a Bánát fölé, megint mocsokba tiporják… Hát
egyetlen elszánt szerb sem akad ebben a városban, aki betömné ennek az
átkozott lovasembernek a száját?

A dsidás most a háza előtt fújta a trombitáját. Manin kezébe vette a
puskáját, az ablakhoz lépett és célba vette a katonát. A lövés
eldördült. A katona csodálkozó arccal fordult az ablak felé, de aztán
előre ösztökélte lovát, amely most már erősen sántított. A cseh
sértetlen maradt, a golyó csak a lovát sebesítette meg. Két házzal odébb
a dsidás, mintha nem is ember, hanem masina volna, már újból belefújt a
trombitájába.

Manin a halálra rémült leányához lépett.

– Most imádkozzunk, Zorka! Mert ha ma nem győznek a mieink, akkor nekünk
végünk van!

S azzal letérdepelt a leányával Szent Száva képe előtt.

Néhány perc mulva azonban megint fölkelt és az ablakhoz sietett. Kivül
futó emberek lába alatt döngött a föld. Nemzetőrök voltak, akik a
csatába siettek. A dühösen rohanó embergomalyagban megismerte öreg
Hoffer galambősz fejét, Graf Jani kipirult arcát és a kis Gyurit, aki
futásközben is verte a dobját.

Mire Hofferék kiértek a város elé, a csata sorsa jóformán már el is
dőlt. Esterházy grófnak akkorára már sikerült megkerülnie az ellenséget,
a huszárai dühös ordítozással támadták hátba és vad rohamukkal
megbontották és elsöpörték a rácok hadi rendjét. Koics őrnagy
granicsárjai hátrálni kezdtek, Tadics szerviánusai közt pedig, midőn a
svábok szuronyszegezve rohanták meg őket, váratlanul pánik támadt és
eszük nélkül megfutottak. Ami azután következett, az már csak gyilkos
embervadászat volt, végig a szántóföldeken.

Graf Jani, aki az üldözés hevében egy kukoricaföldre tévedt, egyszerre
egy skárlátruhás szerviánussal találta magát szemben. Rásütötte a
pisztolyát, de nem találta el. Ekkor a rác fogta rá a fegyverét. Mielőtt
azonban lőtt volna, hirtelen megtántorodott és hátra vágódott: valaki
fejjel a két lába közé szaladt és fölfordította. Graf a kardja hegyével
megérintette a földön fekvő ember torkát, az pedig fölemelte üres két
kezét:

– Ne bántson, megadom magamat! – hörögte.

Jani most ismerte csak meg foglyát: Stanimirovics volt, az odborbiztos.

Az életmentője pedig, aki a nagy rácot a verekedő suhancok egy bevált
fogásával földre terítette, a kis Gyuri volt.

A békés kis város megtelt győzelmi mámorral. A verseciek mindössze
huszonegy embert veszítettek, négyet a sorkatonaságból és tizenhét
nemzetőrt, a szerbek közül azonban háromszázötvenen feküdtek künn a
földeken. Tadics, a szerbiai martalócok rettegett vezére is elesett. A
győzők százhetven rabot hajtottak a városba. Rabbá lett Stanimirovics és
rabbá maga Koics őrnagy is, az alibunári tábor parancsnoka. Három
zászlót, négy ágyút és néhány puskaporos szekeret is zsákmányoltak.

Az utcára csődülő nép kíváncsian nézte a foglyokat. A szerviánusok –
százhúszan voltak, – sötét arccal botorkáltak a szuronyok közt.
Ijesztően marcona alakok voltak köztük, most azonban a cifra keleti
ruhájukban szomorú, szegény emberek benyomását tették, akik nem igen
tudják, hogyan kerültek ebbe az idegen városba.

Másnap hosszú szekérsor kocogott Temesvár felé. A szekereken együtt
ültek azok, akiknek ezen a napon legtöbb okuk volt a szomorkodásra és a
vígságra: a szerb hadifoglyok és a verseci nemzetőrök ifjúsága. A
rabokat ajándékul vitték a temesvári császári főkommandónak, részint
tiszteletből, részint okos számításból, mivel Versecen nem igen tudtak
volna mit kezdeni ezzel a százhetven nagyétű martalóccal.

A temesvári bürgerek a cilinderüket lengették a verseciek felé, a
krinolinos hölgyek pedig virágokkal dobálták őket. Mert a finnyás és az
unalomig tiszta német városban, amely szerette, ha Kis-Bécsnek nevezik,
az öregebb emberek ugyan mind kemény feketesárgák voltak, de az ifjúság
magyar érzelmü volt. A vár háromszoros sáncövén belül a megkoppasztott
nimbusu balkáni sasok már kissé komikus benyomást tettek a bevonulás
alkalmával.

A városi tanács különben megvendégelte a svábokat és a lakomán megjelent
a szép Csernovics is, a temesi gróf és sárgakeztyűs kezével
végigparolázott a nemzetőrtisztekkel.

Vukovics Sebő kormánybiztos olyan volt, mintha sok bort ivott volna, ő
megölelte és megcsókolta Graf Janit és azt mondta:

– Sok ilyen svábot a hazának!

Mire Graf Jani merész bókkal válaszolt:

– Mi pedig sok ilyen rácot kivánunk, amilyen a tekintetes alispán úr!

Az általános lelkesedés megihlette a császári tiszteket is. Egy gyilkos
horda megtámadott egy német várost és a császári katonaság meg a lojális
polgárság viribus unitis visszaverte őket; ez végre tiszta munka volt,
amely ellen a bécsieknek nem lehetett kifogásuk. A tiszt urak jóindulatú
elismerést mutattak, amilyen a hadi virtus nagybérlőihez illik, ha szóba
ereszkednek az iparkodó kisbérlőkkel, báró Rukavina főparancsnok pedig
újabb két darab hat-hat fontos ágyút, hétszázötven karabélyt és kétszáz
kapszlis puskát utalványozott ki a versecieknek, „nehogy kénytelenek
legyenek császárukat és hazájukat a békés munka eszközeivel megvédeni“.
Ő excellenciája ugyanis tudta, hogy a verseci nemzetőrség kétharmada még
mindig csak kaszás had.

A verseci legények szekereikbe pakkolták a fegyvereket, a kalapjukat meg
a lószerszámot fölbokrétázták a temesvári dámák virágaival, azután
szilaj jókedvükben dalolva és lövöldözve hazafelé trapoltak a zöldelő
nádasok között.

Jó volt sietniök, mert különben megeshetett volna, hogy a főkommandó
megint elszedi tőlük a fegyvereket. Báró Rukavina ugyanis másnap, midőn
véletlenül keresztül ment a parádés termén, megint megnézte a
hadizászlókat, amelyeket a verseciek ragadtak el a szerbektől és ekkor a
tekintete megakadt egy kétfejű sason. A három zászló közül kettő szerb
trikolór volt, cirilbetűs felírással, a harmadik azonban fekete-sárga
császári standár.

Ő excellenciája most már érdeklődni kezdett a fogoly főtisztek sorsa
iránt és megtudta, hogy az alibunári sereg két vezérét, Koics őrnagyot
és Stanimirovics odborbiztost a vármegyei statáriális bíróság már
kihallgatta, mint hazaárulókat elítélte, sőt már fel is akaszttatta a
megyeház udvarán.

Különös volt, hogy a két szerencsétlen a siralomházban nem a magyarokat,
hanem az osztrákokat átkozta. Azt hajtogatták, hogy a császáriak
megcsalták őket.

Báró Rukavina ezekután sejteni kezdte, hogy a verseci csata még sem volt
olyan tiszta munka…

*

Időközben Blomberg ezredes, a verseci győző, ugyancsak megutálta frissen
szedett babérait. A rabtranszport indulása után a falvakban portyázó
huszárok elcsíptek és az ezredes elé hajtottak egy bujdosó szerviánust.
A fogoly azt állította, hogy hadi titkokat tud, de azokat egyedül csak
báró Blombergnek hajlandó elárulni.

Midőn a báró a Két pisztolyban levő szállásán négyszemközt maradt a
megkötözött martalóccal, ez bécsi kedélyességgel köszöntötte:

– Szervusz Blomberg!

Az ezredes az aranyfejű botja után kapott, amelytől annyira rettegtek az
ulánusai, de amint a szurtos fickó szeme közé nézett, egyszerre
elhalványodott.

– Az Istenért, Berti, csak nem te vagy?

– De bizony én vagyok!

A pirosfezes, törökplundrás szerviánus gróf Nugent Albert volt, tavaly
még a bécsi udvari bálok délceg előtáncosa, mostanában Jellachich bán
segédtisztje.

– Gratulálok a győzelemhez, – mondta kesernyésen a gróf. – Igazán
pompásan csináltátok. Mária Terézia-rendet azonban aligha fogsz ezért
kapni.

Az ezredes még mindig nem hitt a szemének.

– Ember, hogyan kerülsz te ebbe a ruhába?

– Ne szóld le a gunyámat, akármilyen furcsa is, ez most a legelőbbkelő
ruha: a császár uniformisa.

Blomberg a két keze közé fogta a fejét.

– Jézus Mária, ebbe bele lehet bolondulni! Mit csináljak most már veled,
te szerencsétlen?

Nugent vállat vont.

– Attól függ, hogy kinek a katonája vagy. Ha Kossuthé, akkor ajánlom,
hogy lövess főbe haladéktalanul… Ha azonban még mindig a császár
katonája vagy, akkor oldozd meg a kötelékeimet, mert nagyon fáj a karom.

Az ezredes fölvett az asztalról egy ezüst jatagánt – ezt a fegyvert
tegnap még Tadics vajda viselte övében – és megszabadította Nugent-t a
kötelékeitől.

A gróf első dolga volt, hogy szivart kért.

– Mi most abban a bolond helyzetben vagyunk, hogy ellenségekként állunk
szemben egymással, – mondta, miközben rágyujtott, – és a legbolondabb a
dologban az, hogy mind a ketten a császárt szolgáljuk.

Blomberg dühösen vágta a sarokba az ezüst jatagánt.

– Én ezt az egész dolgot nem értem és nem is akarom érteni, – morogta. –
Mondják meg nekem, hogy hol van a császár tábora és én odamegyek és
cafatokra vágatom magamat az én uramért. De álarcosbált én nem játszom
és rébuszokat én nem oldok meg.

Nugent az ezredes vállára tette a kezét.

– Szegény öregem, – mondta – most egy császári trónus, a Habsburgok
trónusának megmentéséről van szó, ennek a kedvéért többet is kell
reszkiroznod, mint álarcosbált játszani és rébuszokat megoldani… Azt
kérdezed tőlem, hogy hol a császár tábora? Sehol és mindenütt. A
császárhűség ma a hegyekben és az erdőkben lappang, a vadak és az
emberevők között bujdosik… Bécsben, Pesten, Olaszországban a demokraták
az urak. A nép megbolondult és inkább hallgat egy csomó obszkurus
szájhősre, mint koronás urára. És mi nem gázolhatjuk el ezt a bandát,
mert ma még az ő kezében a hatalom. De ez nem tart már sokáig! A köd
szét fog oszlani és mink, akik most egymásra lövöldözünk, megint egy
zászló alatt fogunk harcolni: a császári zászló alatt.

– Köd, köd! – ismételgette Blomberg leverten. – Most még kevésbbé tudom,
hogy hová kell mennem, mit kell tennem.

– Maradj a helyeden és tartsd szárazon a puskaporodat. Egy hét mulva,
vagy egy hónap mulva talán már levetjük az álarcot és akkor egymásra
fognak ismerni, akik összetartoznak.

– És ha közbe megint megtámadnak ezek a szerencsétlen rácok?

– Akkor védd meg a bőrödet, hogy gyanút ne fogjon a magyar kormány.
Tovább azonban ne menj, egy lépéssel se tovább, mint okvetetlenül
szükséges. A fő az, hogy időt nyerjünk.

– De hiszen ez förtelmes! Most már tudom, hogy a szerbek a császár
emberei és azért alkalomadtán mégis kartácsokkal lövessem őket?

Nugent a vállát vonogatta.

– Ez bizony szomorú, de elkerülhetetlen. A nagy ügy áldozatokat kiván.
Én csak két komoly és szent dolgot ismerek ezen a világon: a vallásom és
a császárom. Ami azon kívül van, arra fütyülök. A császárom koronája
mindennel fölér, százezer ember életével is.

– Százezer jóhiszemű, ártatlan ember életével is?

– Aki háborúban elesik, az mind jóhiszemű és ártatlan ember.

Az ezredes tépelődve járt fel-alá.

– Ebbe bele lehet bolondulni. A vérengző rablók a császár emberei. Ez a
békés, derék nép pedig, amely egyebet nem tesz, mint a maga tűzhelyét
védeni, ez a nép rebellis.

Nugent elgondolkozva nézte a szoba mennyezetét. Aztán hirtelen eldobta a
szivarját.

– Barátom, mi katonák vagyunk, nem filozófusok! Hát ne is filozofáljunk!
A történelem géniusza olykor megengedi magának azt a tréfát, hogy
fejetetejére állítja a világot. Erről mi nem tehetünk. Nekünk úgy kell
fordulnunk, hogy mindig a talpunkon álljunk. Ezt mindenki úgy csinálja,
ahogyan tudja. Én nem segíthetek rajtad, csak egy jó tanács erejéig:
vigyázz, hogy Kossuthék bele ne ugrassanak olyan mélységekbe, ahonnan
lehetetlen visszatérned.

Egy órával később gróf Nugent – most már polgári ruhában és egy rác
fuvaros szekerén ülve, – elhagyta megint a várost.

*

Manin úr azalatt a nagy izgalomtól betegen ült a lakásán. Egyre várta a
katonai őrjáratot, amely a kaszárnyába fogja vinni. Midőn azonban
harminchat óra is elmult már a merénylet óta és még sem törődött vele
senki, némileg megnyugodott és este rendes időben aludni ment. Azzal
vígasztalta magát, hogy a nagy események elterelték róla a figyelmet.
Amit ő tett, az nem is volt olyan nagy dolog. Ha megfizeti a ló árát és
még vagy tíz forint borravalót ad a trombitásnak, akkor minden rendben
lesz.

Egyszerre fölriadt álmából. Azt álmodta, hogy a város fekete bikája
óriás bikacsordát vezet a háza ellen. A megvadult szörnyetegek
leeresztett fejjel, irtóztató erővel rohanják meg a kapuját… Az ablakok
alatt pedig a szarvak egész erdeje várakozik és készülődik…

Manin fölriadt és megkönnyebbülten sóhajtott föl: óh, hiszen csak álom
volt! De mi az? Most is hallja a bikák dühös bömbölését, a háza most is
megremeg rohamuknak szilaj erejétől… Pedig ébren van!

Kiugrott ágyából és remegő kézzel kapta magára virágos hálóköntösét… Az
ablak faredőnyein keresztül kilátott az utcára: az egész úri-utca
feketéllett és hullámzott az emberektől. Kaszás, vasvillás sváblegények
voltak, de sok ulánus és cserepár is ordítozott a tömegben. A kapun
baltás emberek dolgoztak fáklyafény mellett és egy fehérfrakkos
katonatiszt vezette és irányította az ostromot. Manin megismerte Lutz
hadnagy fakó arcát.

– Ez a halál! – mondta magában a szolgabíró. Azzal fölkapta ágya mellől
a puskáját és kirohant az udvarra. Nagy recsegve-ropogva éppen akkor
szakadt be a kapu… Manin keresztül bukott a hátsó kerítésen, miközben
elvesztette a két papucsát. Mezítláb surrant végig a Grafék sötét
kertjén. Megint kerítés rekesztette el az útját. Ezen is keresztül
mászott.

Most már a plébánia kertjében volt. Ha innen ki tudna jutni az utcára,
akkor talán a rácvárosba menekülhetne, ahol megvédelmeznék a vérei…

A kőfalhoz közeledett, de aztán rémülten tántorodott vissza. A falon
fekete emberfejek bukkantak föl, majd emberek ugráltak be a kertbe. A
vadászat lázában rikoltozó hangok és rohanó lábak dobogása verte föl a
kis kert csendjét… A szőlőfal rostélyán vörös tűzfény táncolt végig…

– Itt kell lennie a kutyának, itt kell lennie!

Valaki puskatussal széthajtotta a lombos málnabokrokat és az árnyékban
guggoló Manin rémült tekintete találkozott Lutz hadnagy izzó szemével.

– Hadnagy úr… – könyörögte Manin.

Egymásután két lövés dördült el és Manin szó nélkül elnyult a bokrok
közt. A virágos hálóköntösén gyorsan szivárgó fekete folt terjedt szét.

A nép azalatt beözönlött Manin házába és mindent összerombolt.
Fölmásztak a háztetőre is, ahol a vörös fáklyafényben dühös majmokként
garázdálkodtak és reggelig tartó szívós munkával sikerült a házat üres
és csonka rommá változtatniok.

*

A nagyobbik Graf fiúnak, Mihálynak, reggel valami dolga akadt a hátsó
kertben és igen elcsodálkozott, mikor a cseppkőbarlang kőnimfája mellett
egy másik márványalakot is látott. Zorka volt, Manin Zorka. Egy ingben
volt szegény és ájultan feküdt ott. Sohasem tudódott ki, hogyan jutott
oda. Mihály a karjára vette és bevitte édesanyjának, aki rögtön ágyba
fektette és élesztgetni kezdte.

Estére megjött Graf Jani Temesvárról. Ő már az utcán hallotta, hogy
Manin szomszédot megölték.

– Hol van Zorka? – kérdezte a házba lépve.

– A zöld szobában, – mondta édesanyja.

Mivel senki sem tartotta vissza, Jani besietett a zöld szobába.

Zorka teljesen felöltözötten ott kuporodott egy kis zsámolyon, hófehér
arcát a falnak fordította, a karcsú teste szabályos időközökben
előre-hátra ringott, mint az óra ingája, közbe a keleti siratóasszonyok
vontatott éneklő hangján mindig csak ezt ismételgette: Apa – jaj, apa!

Jani megrettenve és elszomorodva nézte a leányt. Kimondhatatlanul
sajnálta és meg volt róla győződve, hogy ennek a látványnak gyötrelmét
ősz hajjal is érezni fogja még. Megszólította, könyörgő és alázatos
hangon, de Zorka nem vett róla tudomást. Mikor pedig megfogta a kezét, a
leány egész testében remegni kezdett, majd hirtelen fölemelkedett és az
alvajáró bizonytalan és makacs lépteivel kiment az udvarra, ki az utcára
és megindult a nagytér felé. Közbe pedig egyre hallatta rettenetes
üvöltő panaszát: apa – jaj, apa, – Jani mellette futott, beszélt hozzá,
rimánkodott neki, de megérinteni már nem merte.

A piac tulsó végén rozsdavörös nagy ház állott. Zorka belépett a
kapuján. Vissza sem nézett Janira, aki megállott a küszöbön. A ház
Manuelé volt, a szerbek másik vezéréé.




VIII.

Báró Blomberget, ha kitette lábát az utcára, kalapjukat lengető, ragyogó
arcú, hangos emberek vették körül. A nehezen melegedő svábok most lobogó
lánggal égtek és ez a tűz megvilágította a „verseci győző“ útját.

Az öreg Hoffer valami furcsa dolgot mondott:

– A báró úr nemcsak az alibunári rácokat, hanem a verseci németeket is
legyőzte.

– Hogy-hogy a németeket? – csodálkozott az ezredes.

– Az alibunáriak a császár nevében gyilkoltak és raboltak… Ettől nagyon
megfájdult embereink szíve, mert a sváb a császárjában mindenekelőtt a
gyermekei és a vagyona védelmezőjét látja. A svábjaink már kezdtek
megvadulni… De most megint a császárra esküsznek.

Az ezredes szigoru redőkbe vonta homlokát.

– Én nem ismerem a föltételes császárhűséget.

Hoffer csendesen bólintott galambősz fejével.

– Persze, persze. De nehéz azt kívánni tőlünk, hogy kivetkőzzünk emberi
természetünkből.

Nap-nap után vidéki parasztküldöttségek jöttek Versecre, távoli
granicsárfészkekből való ködmönösek, akik olykor megkötözött szerb
izgatókat is hajtottak az ezredes elé. Azok hírül hozták, hogy az
alibunári sereg szétoszlott és eltünt a föld színéről, táborhelyén már
csak kóbor kutyák marakodnak. És Fehértemplom alól is elkotródott az
ellenség egy éjjel. A granicsár kompánia, amely annak idején föllázadt
és kivonult Fehértemplomból, most le akarta tenni a fegyvert Blomberg
előtt.

A délszláv vér mámoros föllángolása megint véget ért. A verseci csata
után a nagy fényből és a nagy forróságból semmi sem maradt vissza a
szívekben, csak a gyűlölet hideg és fekete pernyéje.

Mindenfelől hívták, biztatták, sürgették a verseci sereget, hogy
vonuljon le a határőrvidékre és tiporja el a lázadás utolsó zsarátnokát.

Végül is nyeregbe kellett ülnie Blomberg ezredesnek. Csak a cseh
ulánusokat és a Zsivkovics-féle cserepárokat vitte magával, a
Rukavina-bakákat, akiknek sváb tisztjei telve voltak harci kedvvel,
továbbá a magyar huszárságot, amely rettenetesen gyűlölte a rácokat,
otthon hagyta, a nemzetőröknek pedig megtiltotta, hogy kimozduljanak a
városból.

A hírek, amelyek a büntető expedició útjáról érkeztek, forrongásba
hozták a verseciek vérét. Osztrák copf! – kiáltották a Konkordia
elkeseredett törzsvendégei, akik egy hét óta mind nagy stratégákká
lettek.

A jó svábok azt várták, hogy a kommandáns mennydörgő istenitéletként fog
végigrobogni a lázadó tartományon, Blomberg báró pedig kétségbeejtő
lassúsággal, orrával a mappákat túrva, fölösleges hadmozdulatokkal és
túlzott óvatossági rendszabályokkal ölve az időt, vonult le a Dunához.
Aki ellenség lappangott a falvakban, az csigapostán is elmenekülhetett
előle. A magyarérzelműek ujjongó hódolatát hidegen és szárazon
elhárította magától.

Az egész expedició olyan furcsa benyomást tett, mintha nem is katonaság,
hanem a lovasított osztrák bürokrácia tartana körmenetet a határon. Ezek
a masinaemberek valami értelmetlen ritus szabályai szerint beszélnek és
mozognak és nem vesznek tudomást arról, ami körülöttük történik. A
szívük talán cserzett bőrből való, a koponyájuk pedig rubrikás
papirossal van teli zsúfolva.

Blomberg ezredes portyázó útjának az lett eredménye, hogy az örökké
végletekben kalandozó szerb fantázia újra áttüzesedett a hittől és a
reménységtől.

– A császár mégis velünk van! – susogták egymás fülébe a boldog titkot.
– Velünk van és nem engedi meg, hogy a katonaság bántsa hű
granicsárjait.

Most már bevallották, hogy hibát követtek el, midőn megtámadták
Blomberget. A katona csak katona és köteles megvédeni a maga zászlaját.
Az áruló magyarokat és a renitens svábokat azonban nem köteles
megvédeni.

Rajacsics patriárka váratlanul Pancsován termett. A nagyszerü demagóg
mennydörgő haraggal és maró gúnnyal vágott végig a kishitűeken, akik
kételkedni mernek a szent szerb zászló győzelmében. Künn a falvakban a
papjai megint feszülettel a kezükben hirdették a gyűlölet evangéliumát.

A megszégyenített lázadók egész dühe a magára hagyott Fehértemplom ellen
fordult. Julius vége felé megint megszólaltak odalenn a vészharangok, a
fehértemplomi szőlőkben és kukoricaföldeken szerviánusok rajzottak és
orgyilkos lövések dördültek.

Báró Blomberg lakásának küszöbét reggeltől-estig segélytkérő
fehértemplomiak tartották megszállva. Némelyik svábnak, akit nagyon
sokáig megvárakoztattak, a fejébe szökött a vére, a _Két pisztoly_
kapuja alatt kétségbeesett orditozást lehetett hallani, hogy ez
istentelenség, a báró úr a fürdőkádban ül, a tisztjei ostáblát játszanak
a kávéházban, négy-öt mérföldnyire innen pedig asszonyokat gyilkolnak és
sebesülteket égetnek a martalócok.

Augusztus első napján Blomberg ezredes némi csapatokat küldött
Fehértemplom felé, hogy „kikémleljék az ellenség pozicióit“. Mert a
szerbek akkor még hivatalos ellenségek voltak. Le Gay alezredes, aki az
expediciót kommandirozta, a határváros helyén fegyveres tábort talált. A
svábok földsáncokat hánytak föl városuk körül és a lövészeik, a híres
fehértemplomi céllövők, akik békés napokban össze szokták nyerni a
délvidéki „lövésznapok“ ezüst serlegeit, most piros szerviánus fezekre
lőtték be magukat.

Egyetlen ember oroszlánbátorsága és sugalló ereje katonákat nevelt a
vincellérekből és szatócsokból. Ez az ember Maderspach Ferenc volt.

Maderspach rögtön azt követelte a városba vonuló császáriaktól, hogy
rohanják meg közös erővel a Lokva-hegységben levő rác tábort. Le Gay
igen huzadozott a vállalattól, mivel – mint mondta, – „nem volt kellő
utasítások birtokában“, de a kíséretében levő huszár- és
Rukavina-tisztek dühös türelmetlenséggel követelték a támadást és így az
alezredes is kötélnek állott.

Éjnek idején föllopódzott a kis sereg a hegyekbe és harmatos hajnalon
rajta ütött az ellenséges táboron. A szerbeknek hatezer emberük állott
lenn Vracsevgájon, alig egy mérföldnyire a várostól és így a lokvai
rácok álmukban sem gondoltak arra, hogy megtámadhatnák őket. Valami
ünnepük volt, éppen tábori misét tartottak az erdei nagy tisztáson – az
aranyruhás papok vastag füstölőket lengettek a térdeplő sokaság felé, –
midőn a bokrok közül eldördült az első sortűz. Az ünnepi ájtatosságot,
mint valami föllobogózott gályát, összetörte és elmerítette a gyűlölet
mennydörgő orkánja. És délben a fehértemplomiak halálra fáradtan, vértől
mocskosan, mint győzők vánszorogtak vissza városukba.

Fehértemplomban ordonánc várta Le Gayt és az alezredes, miután elolvasta
báró Blomberg parancsát, nyugodt arccal kijelentette, hogy ő most csak
megabrakoltat, azután haladéktalanul haza vonul. A rémülettől sápadt
arcok fordultak feléje. Védelem nélkül hagyja a várost, miután a lokvai
vérfürdővel az őrjöngésig felbőszítette a szerbeket? Hiába könyörögtek,
sopánkodtak és káromkodtak a svábok, az alezredes fölvette hivatalos
ábrázatát és hidegen mondta: parancs – parancs!

A polgárok most már csak arra kérték, hogy vigye magával asszonyaikat és
gyerekeiket. Ismerték Stratimirovics legényeit, tudták, hogy mit
várhatnak azoktól, ha kezükbe esik a város.

Alkonyatkor gyászos népvándorlás indult meg a verseci úton. Le Gay
alezredes fejét érdemrendekkel ékes mellére csüggesztve kilovagolt a
városból. Végtelen hosszú szekérsoron, nagy batyúk között szorongva
jajgató asszonyok és siránkozó gyerekek követték. A Fehértemplomban
visszamaradt férfiak némán és mozdulatlanul állottak a földsánc tetején
és sokáig bámultak az úton elvonuló porfelhő után, miközben görcsösen
szorongatták utolsó reménységüket, a céllövő „stucnit“.

A verseci svábok szíve és háza, amelyet máskülönben olyan gondos zár
alatt tartanak, megnyilt a bujdosók előtt. Özvegy Grafné is
kiszellőztette a lefüggönyözött parádés szobáit és két sokgyerekü
fehértemplomi családot ültetett beléjük. Mert ha azok a Hofferék el
tudnak látni egy családot, akkor Graféknál megfér kettő is.

*

Másnap éjjel Graf Jani teljes hadnagy-fölszerelésével kimászott az
ablakon – a kapukulcs mostanában édesanyja párnája alatt volt – és
óvatosan kiszökött a német szérüskertek alá. Ott vagy százötven
fegyveres legény várakozott a csillagos éjszakában. Köztük volt a
Szalvátor patikus, Hoffer Tóni és Heim zsidó is. A nemzetőrség ágyúi
közül két hatfontosat szalma alá dugva kiloptak az aradi tüzérek. A
csapat Fehértemplomba indult. A készülődés titokban folyt, a legények
féltek Blomberg ezredestől, de még inkább a saját szüleiktől.

Az indulás pillanatában egy öreg asszonyság bukkant ki a kazlak közül.
Heimné asszony volt, aki a fiát kereste.

– Hát igazán elmégy, Poldi? – kérdezte szelíden és szomorúan.

Heim, aki szerette a marcona tüzért adni, láthatólag igen elrestelte
magát bajtársai előtt.

– Hiszen mondtam, hogy megyek!

Heimné Graf Janihoz fordult:

– Graf úr, ne tessék azt hinni, hogy nekem valami kifogásom van az önök
társasága ellen. Sőt örülök, hogy a mi Poldink az önök társaságában van.
De mégis azt hittem, hogy mivel Poldi egyetlen fiú és az egyetlen fiút
nem szokás katonának vinni –

– Mama, maga ehhez nem ért! – mondta Heim zordonul.

Janinak eszébe jutott, hogy milyen baj lenne abból, ha az ő édesanyja is
neszét venné a dolognak és azért nyakra-főre elindította a csapatot.
Mélységes csendben haladtak az elővéd nyomában. A granicsár falvakat,
amelyek sűrű facsoportjaik alatt úgy aludtak a holdvilágos sikságon,
mint a fekete zivataros felhők, nagy ívben elkerülték. Már jó messzi
jártak, mikor egy arasznyi gyerek bukkant föl a férfiak között. A kis
Hoffer Gyuri volt. A fiú neszét vette a készülődésnek és titokban utánuk
szökött a dobjával. Jó ideig az útszéli bokrok között lappangva követte
őket, mint valami ragaszkodó kis kutya, most azonban már
előmerészkedett. A Tóni bátyja pofonokat igért neki, de azután
megcsókolta és megengedte neki, hogy mellette marsirozzon.

A nap már fölkelőben volt, mikor megpillantották a fehértemplomi
földhányásokat. Ekkor kibontották a zászlójukat és harsogó kórusban
énekelni kezdték a hét svábok együgyü nótáját:

  Durch die Au, auf die Gau,
  Ins Land hinaus,
  Lasst unsere Banner wehen, –
  Ade, du liebes Vaterhaus,
  Ade, auf Wiedersehen.

A sáncokon puskás emberek pattantak föl, akik a szemük fölé emelt
tenyerük alól kémlelték a csapatot. Azután egyszerre rikoltozás és
szaladgálás támadt. Az öröm, a meglepetés, a meghatottság valóságos
vihara rázta meg a kis várost. Az első ember, aki megölelte Graf Janit,
Haller volt. A nagy fölindulástól úgy eltorzult az arca, mintha
rettenetesen haragudnék.

– Ugye mondtam, hogy nem kell őket hívni? Ugye mondtam, hogy maguktól is
eljönnek? – ordítozta magából kikelten.

Akkor sem örülhettek volna jobban, ha maga Szent Mihály arkangyal vezeti
városukba az égi seregeket. Ők már azt hitték, hogy a szomszédság
föladta, eltemette és elfelejtette őket. És most, ime, ennyi sváb legény
kötötte a városuk sorsához a maga fiatal életét!

A templomnál Maderspach kapitány előtt defiliroztak. A vasember szeme
akkor ragyogott föl igazán, mikor megpillantotta a csapat közepén döcögő
két ágyút. Ő eddig három kis kályhacsővel védekezett Stratimirovics
ellen, akinek tüzérségét osztrák tisztek kommandirozták.

*

Másnap hajnalban a szerbek megint ágyúzni kezdték a várost. Császári
pattantyúsaik voltak, akiknek az akkori osztrák fölfogás szerint kilenc
esztendeig kellett szolgálniok, hogy kész tüzérek legyenek, most kitünt
azonban, hogy a nemzetőrök, bár csak egy-két hónapig forgolódtak az
ágyúk körül és a tüzérségi szakkifejezéseket sem igen ismerték, jobban
lőnek.

A vracsevgájiak végül szuronyt szegezve próbálták a sáncokat. A
granicsár sorgyalogság szárnyain szerviánusok vágtattak, balkáni
csatadalokat üvöltöző, a dühös lelkesedéstől őrjöngő emberek. A
nemzetőrök hideg és preciz sortüze azonban megállította és visszadobta a
tarka embergomolyagot. Maderspach kitört földhányásai mögül és kergetőbe
vette a hátrálókat. A svábok elkeseredése, életükhöz és vagyonukhoz való
ragaszkodásuk, vakmerőséggé és kegyetlenséggé változott át.

Heim, aki nem akart tétlenül vesztegelni ágyúja mellett, fölkapta egy
elesett nemzetőr szuronyos puskáját. Az országúton egy sebesült
szerviánus feküdt, egy kövér, öles ember. Graf Jani az üldözés dühében
keresztül akarta szúrni a kardjával.

– Ne bántsd szegény ördögöt! – kérlelte Heim.

A földön vonagló ekkor rájuk sütötte hosszú pisztolyát. Heim
megtántorodott és Graf karjaiba szédült. Fakó arccal, kimeresztett
szemekkel bámult barátja arcába.

– Mondd meg anyámnak, mondd meg édesanyámnak –

Nem beszélt többet, mert vér ömlött a szájából. Egy órával később már
csak öten voltak a hét svábok. Holky doktor után a Versecről való Heim
tüzér is meghalt.

A rácok támadásai szinte napról-napra megismétlődtek. Gyakran éjszaka
is, miután egy-két órai komor csend borult a fáradt városra,
megkondultak a vészharangok, puskák ropogtak, tűzfény csapott föl és az
utcák visszhangzottak a futkosó és ordítozó emberek lármájától.

Augusztus 5-én Stratimirovics, a szerbek fővezére, levelet küldött a
városba, amelyben tisztes kapitulációt ajánlott a sváboknak. Maderspach
megigérte, hogy másnap fog válaszolni. Válaszolt is. A válasza az volt,
hogy kicsapott a sáncai közül, megrohanta a szerb tábort és miután nagy
zavart és vérengzést okozott, sietve visszavonult megint maréknyi
hadával.

A vracsevgáji kommandót mérhetetlenül felbőszítette a fehértemplomiak
csökönyössége. A város félig romban hevert, kolera is pusztított benne,
az agyonfárasztott és kiéhezett svábok alig tudtak már állani lábukon és
Maderspach mégis a megvadult nemzetőrök helyeslő ordítozása közepette
kergette vissza a jelentkező parlamentereket. A nagy garral megindult
szerb mozgalom megfeneklett ezen a kis sváb szigeten.

Augusztus közepe felé Maderspach egy hű oláh embere hírül hozta, hogy
19-ikére általános roham készül a város ellen. Mayerhoffer császári
ezredes, a belgrádi osztrák konzul és gróf Nugent a szerb táborba
érkezett, velük több törzstiszt, most azok vették kezükbe a vezetést.

Maderspach tudta, hogy emberei nem bírhatják sokáig a rettenetes
fáradalmakat és újra segítséget kért Blomberg ezredestől. Vukovics
kormánybiztos is megjelent Versecen és a magyar hadügyminiszter
parancsát adta át az ezredesnek, hogy induljon Fehértemplomba.

Augusztus 19-ikén hajnalban a báró valóban nyeregbe szállott és a serege
javát elindította délnek. Csigalassúsággal marsirozott, végül azonban
mégis csak Fehértemplom alá érkezett. A város fölött sűrű füstfelhő ült,
az ágyúk dörögtek, a harangok kongottak: az ütközet még javában folyt.

Báró Blomberg ezredes ekkor megállította csapatjait, pihenést vezényelt
és három egész órán át tétlen szemlélője volt a polgárság
élethalálharcának.

Az embereknek, akik összekulcsolt kezekkel könyörögtek neki, hogy
vezesse támadáshoz pihent seregét, ennyit mondott csak:

– Nem lehet, nem szabad!

A csata végül is a szerbek futásával végződött.

Ezen a napon a kis Hoffer Gyuri is megsebesült. Először csak a dobját
lőtték keresztül, midőn azonban fürge bakugrásokkal szaladt a hátráló
rácok után, egy granicsár puskatusával fejbe ütötte és a fiú élettelenül
terült el a tarlón. A bátyja, Hoffer Tóni, karjaiba kapta és oly
gyászosan üvöltött, mint a halottat sirató komondor. A gyerek azonban
csak ájulásban volt és a Szalvátor patikus hamar magához térítette
megint. Gyuri rögtön a dobja után érdeklődött és azt mondta, hogy
egyszer már egy ló is megrúgta és az jobban is fájt.

Midőn Maderspach takarodót fuvatott, a kvártélyukba vonuló verseci
nemzetőrök közvetlenül Blomberg seregének frontja előtt mentek el.
Ilyenkor ők már nem igen játszottak katonásdit, mindegyikük úgy
marsirozott, ahogyan éppen jólesett neki. Az egyik pipával az agyarában
bandukolt, a másik véres karját kötözgette, miközben fogaival tartotta a
kendő csücskét. Most azonban a vezér, Graf Jani, éles orrhangon
kommandirozott valamit:

– Pihenj!

Ez azt jelentette: nem tisztelgünk az ezredes előtt.

És a civilruhás, furcsán fölfegyverkezett, lompos bugriscsapat gőgösen
félrefordított fejjel vonult el a könyökkeztyűs, láncokkal, rojtokkal és
címerekkel teliaggatott tarka lovasok előtt.

Kolonics főhadnagy megpillantotta a csapatban jövendő sógorát, ki a
bekötözött fejű kis Gyurit cipelte a karján.

– Mi történt a gyerekkel? – kérdezte.

Hoffer Tóni sötéten mérte végig a főhadnagyot.

– Megsebesült, – mondta szárazon.

– Az Istenért, hogy vihetitek magatokkal ezt a gyereket?

– A katonák nem óhajtanak meghalni a hazáért, hát megteszik a gyerekek,
– morogta Tóni keserűen.

Báró Blomberg még aznap hazavonult a lovasaival és cserepárjaival.

*

Augusztus 23-ik napján fordulat állott be Fehértemplom sorsában. A
haláltusáját vívó kis sváb fészeknek vendége érkezett: maga a Patrona
Hungariae. A Védőasszony egy háromszínű selyemlobogóról mosolygott alá,
amelyet vidáman lengetett a szél ezer ifjú katona pirossapkás feje
fölött.

Délben rohanó nemzetőrök lármázták föl a pihenő várost. Jönnek a rácok!
A verseci úton jönnek. Maderspach maga sietett a sáncra. A szőlőhegyről
katonai csapat vonult le a völgybe. Vörös sapkát viselnek, tehát
kétségtelenül szerviánusok… Feltünő azonban, hogy szurony csillog
puskájukon és hogy példás rendben masiroznak.

Maderspach kezében megremegett a messzelátó.

– Mintha magyar zászlójuk volna…

Egy puskalövésnyire a torlasztól megállapodott a zászlóalj. A csapatból
ketten kiváltak és a svábok felé közeledtek. Egy fiatal tiszt és egy
trombitás. Az egyenruhájuk magyaros szabású volt.

– A város kommandánsával van beszédem! – kiáltotta magyarúl a tiszt,
miután elhangzott a trombitajel.

Maderspach eléje lépett.

– Én vagyok!

Az idegen, egy karcsú, előkelő külsejű és leányosan szép fiú, fülig
elpirult.

– Ön Maderspach Ferenc őrnagy?

– Hát ismeri a nevemet?

– Hogy ismerem-e? Egész Magyarország ismeri és csodálja a hősök hősét.

– Mért nevez engem őrnagynak? Hiszen látja, hogy kapitány vagyok.

A hadnagy elmosolyodott.

– Mi magunkkal hoztuk az ön őrnagyi kinevezését.

Azután bemutatta magát.

– Fáy Gyula hadnagy vagyok. Ez a csapat a kilencedik kassai
honvédzászlóalj. A nép vörössapkásoknak nevez minket, mi pedig rajta
leszünk, hogy becsületet szerezzünk a nevünknek. A magyar kormány őrnagy
úr parancsnoksága alá helyezett minket és mi boldogok vagyunk, hogy nem
érkeztünk későn.

Ime, az ország északi határáról önként eljött ezer ember, hogy élete és
vére árán megvédjen egy kis sváb fészket, amelynek tegnap még a nevét
sem ismerte.

A kemény Maderspach – életében talán először – ellágyult, midőn
összeölelkezett a vörössapkások hadnagyával.

– Legfőbb ideje, hogy megjöttek az urak! – mondta.

*

A verseci garnizon tisztjei tegnap még kicsinylően mosolyogtak, midőn a
honvédzászlóalj keresztülvonult a városukon. Ezek a magyar önkéntesek jó
részben uriemberek, hivatalokból és főiskolákból verődtek össze. Sőt azt
beszélik, hogy egész csapat kispap is van a közlegények közt. Hogyan
lehet köztük rendet tartani, ha még botozni sem szabad őket? És hogyan
állják majd a tentanyalók a tüzet?

A császáriak élcelődése azonban elhallgatott augusztus harmincadik
napján, mikor az egész verseci garnizonnak alkalma nyílott, hogy
páholyból kényelmesen végignézze a vörössapkások csatáját.

Vukovics kormánybiztos rá tudta venni Blomberg ezredest, hogy élelmi
szekereket eszkortáljon Fehértemplomba. A báró még mindig fázott attól,
hogy nyiltan ellene szegüljön a magyar kormánynak és úgy gondolta, hogy
a profuntszállítást talán nem fogják rossz néven venni Bécsben. A
verseci sereg délután kelt útra és az éjszakát egy faluban töltötte.
Reggel, midőn az ezredes éppen nyergeltetni akart, erős ágyúzást hallott
Fehértemplom felől. Ott már megint verekedtek. Az ezredes ekkor szivarra
gyujtott és föl-alá kezdett sétálni a falusi templom előtt. Egypár
parasztgyerek tátott szájjal leste, hogy mihez kezd most a fényes
katona. Blomberg sétája igen sokáig tartott, mert Fehértemplomban még
délben is bömböltek az ágyúk.

Ekkor csend lett és az ezredes most már megfuvatta a trombitákat. Még
mindig elég jókor érkezett, hogy szemtanúja legyen a honvédek döntő
szuronytámadásának. Az öreg katona elámult, midőn a vörössapkások
szilaj, szinte már vidám halálmegvetését látta.

– Teufelskerle! – mormogta elgondolkozva.

A szerbek egyik osztálya Blomberg seregének frontja előtt vonult el.
Alig száz lépésnyire voltak a Rukavina-bakáktól és a diszciplina
vasbékóiban vonagló katonák a fogukat csikorgatták tehetetlen dühökben.

De egész váratlanul éles kommandószavak csattantak föl a prófuntos
szekerek mellett. Egy fiatal cserepártiszt, Lutz hadnagy, szuronyt
szegeztetett és fejjel beleugrott a csatába. Példáját követte Krausz
kapitány két Rukavina kompániával.

Báró Blomberg kerek piros arca szederszínű lett.

– Állj! – ordította. – Aki megmozdul, azt főbelövetem!

– Nohát lövess főbe engem is! – csattant ki Kollmann őrnagyból a
visszafojtott méreg.

Kardot húzott és a többi Rukavinákkal rávetette magát az ellenségre.

Az ulánusok és a Zsivkovicsok mozdulatlan falként állottak tisztjeik
mögött. Ez volt a császári hadseregben a nyílt szakadás első jele.

Késő délután visszakerültek az üldözésbe belefáradt századok. Blomberg
ezredes azonnal útra kelt velük Versec felé, a főbelövésről azonban nem
esett több szó.

Egy héttel később, szeptember hetedikén, az a hír érkezett Versecre,
hogy Maderspach a vörössapkásokkal véres szuronycsata után elfoglalta a
vracsevgáji tábort. A szerb sereget szétugrasztotta, Vracsevgájt pedig
porrá égette.




IX.

A császári garnizónok olyan céltalan és titokzatos életet éltek a
Bánságban, mint a levágott emberfej az arab mesében. Magukban vegetáltak
és homályosan emlékeztek vissza, hogy valamikor egy hatalmas testhez
tartoztak. Blomberg ezredes parádés rukkolásokkal és vizitákkal zaklatta
a legényeit, olykor egy rozsdás kengyel miatt nagy patáliát csinált a
front előtt és úgy tett, mintha nem hallaná, hogy egypár mérföldnyire a
várostól ágyúk morognak.

A valóságban azonban a „verseci győző“ betege volt a mérges titoknak,
amely a lelkében gennyedt. Szerette volna, ha valami nagy földindulás és
égszakadás következik be, valami világfölfordulás, amelybe fejjel
belevethetné magát és amelynek vérözönében megint tisztára moshatná a
maga zászlóját.

A Fehértemplomról haza került polgárőrök óvatosan elkerülték a
katonatiszteket, szemmelláthatólag titkolództak is előttük, mintha attól
félnének, hogy a császáriak kikémlelhetnék az ő együgyű hadititkaikat. A
báró kerülő úton tudta meg, hogy a svábok éjnek idején patrulokat
járatnak a rácvárosban, az országutakat őrzik, sőt – ilyen
szemérmetlenség! – a császáriak kvártélyait is figyelik.

Szeptemberben úgy látszott, mintha az ég meghallgatta volna a katona
imádságát. Híre érkezett, hogy Jellachich bán negyvenezer emberrel
átlépte a magyar határt és egyenesen Pest-Budának siet, hogy véget
vessen Kossuth és a nagyszájú táblabírák garázdálkodásának. Végre egy
ötlet, egy elhatározás, egy tett, amelyet katonaember is megérthetett!

Báró Blomberg egyet sajnált csak: hogy ezt a becsületes lépést éppen
Jellachich József tette meg. Ő nem sokat tartott a szép Jellachichról, a
„lovagias bánról“, a „horvát Szent György-vitézről“, aki azzal imponált
az udvarnak, hogy császáribb volt a császárnál és akibe mostanában
szerelmes volt az egész osztrák arisztokrácia hímje épp úgy, mint
nősténye. Ez a Jellachich a Napoleonfaló bécsi kongresszisták
iskolájából való kardcsörtető bel’esprit volt, majdnem olyan jól
szónokolt, mint maga Kossuth és sajáttermésű, gyönge verseket szavalt
katonáinak a tábortűz mellett. Most kisajátította és a vállára vetette a
horvát népmozgalmat, mint valami lovagi drapériát.

Hamarosan kitűnt azonban, hogy Jellachich színvallása nem tisztázta még
a helyzetet. A bán pátronusai nem merték még elégetni maguk mögött a
magyar hajókat, a főherceg-palatinus Kossuthékkal maradt és császári
magyar ezredeket masiroztatott a császári horvát ezredek ellen. Az
álarcos komédia tovább folyt, az emberek úgy viselkedtek, mintha a
horvát betörés valami furcsa félreértés eredménye volna csak, amit okos
kimagyarázás útján még el lehetne simítani.

A Blomberg-féle fekély azonban hirtelen kifakadt, még pedig olyan
förtelmes és fájdalmas módon, hogy hosszú ideig, talán évszázadok mulva
is, nyoma lesz még a svábok emlékezetében.

Jellachich elszántságának és Blomberg ezredes határozatlanságának az
lett eredménye, hogy a szerb tűzvész újabb lángot vetett Versec
tőszomszédságában. Két mérföldnyire a várostól, Lagerdorf községében,
befészkelte magát az illir-bánáti granicsárezred. A lagerdorfi portyázók
gyilkolva és gyujtogatva száguldoztak a falvakban, a férfinépet magukkal
hurcolták, egy árva falut pedig, Udvarszállást, amelynek szegény
napszámosnépe az „uralkodó“ magyar fajhoz tartozott, kifosztottak és
porrá égettek. A verseci szőlőkben és szántóföldeken megint titokzatos
veszedelmek leselkedtek és néhány sváb gazdának, aki a termése után
nézett, nyoma veszett.

Egy nap nagy futkosás és izgalom támadt a városházán.

A lagerdorfi kommandó levélben fölszólította a versecieket, hogy
küldjenek követeket, „akikkel megbeszélhetné a békés megegyezés
föltételeit“. A svábok egyébként nem szoktak válaszolni az ilyen
levelekre, ezúttal azonban közbevetette magát Blomberg ezredes és
szeptember 24-ik napján hajnalban harminc verseci polgár kocsira ült és
kikocogott Lagerdorfra. Mindnyájan öreg emberek voltak, a munkában
megrokkant, csendes vérű, óvatos beszédű kereskedők és gazdák.

A lagerdorfi táborban két fényes egyenruhájú császári törzstiszt fogadta
őket: Mayerhoffer ezredes és gróf Nugent. A verseciek kissé meglepődtek,
mikor ott találták az ő Blomberg ezredesüket is, Kolonics főhadnagy
kíséretében.

Mayerhoffer vitte a szót. Igen udvariasan beszélt a svábokkal, akiket
kedves földieinek nevezett, biztosította őket rokonszenvéről,
hivatkozott kipróbált császárhűségükre, végül pedig fölszólította őket,
hogy szolgáltassák ki fegyvereiket és csatlakozzanak a „szerb-osztrák“
hadsereghez, amely esetben nem lesz semmi bántódásuk.

A svábok nevében báró Blomberg válaszolt.

– Azt hiszem, ezek lojális föltételek, amelyeket habozás nélkül el kell
fogadnunk, – mondta.

Mayerhoffer azonban kiváncsi volt az öregek véleményére is. Azok csak
hümmögtek, állukat dörzsölték és egymásra meresztették hideg
halszemüket. Végül megszólalt egyik:

– A dolog mindenesetre megfontolást érdemel… a végső szót azonban a
városi magisztrátusnak kell kimondania, amely föntartotta magának a
döntés jogát… azért legjobb volna, ha mi most hazamennénk és jelentést
tennénk az otthoniaknak…

Mayerhoffer ezredest bosszantotta ez a nehézkesség.

– Menjenek hát haza. De ha negyvennyolc óra alatt nem kapok kielégítő
választ, halomra lövetem Versecet. Megértették?

– Meg! – bólongattak az öregek és azzal tisztességtudóan elköszöntek és
fölkapaszkodtak szekereikre.

– Azt hiszem, Verseccel rendben vagyunk, – mondta Mayerhoffer.

Blomberg ezredes fejét rázta.

– Én pedig meg vagyok róla győződve, hogy a harminc ember között
egyetlen egy sincs, aki a fegyverletétel mellett volna. Ha békét
akarnának, akkor rögtön megállapodhattunk volna, mert tudom, hogy a
városi tanács szabad kezet engedett nekik.

Mayerhoffer ezredes arca pulykavörös lett.

– Velem ugyan ne komázzanak a disznófülü burgerek! Az adjutánsod azonnal
vágtasson be a városba és hozza ki az ulánusokkal a verseciek hat
ágyúját! Akkor majd észbe kapnak a svábok.

A fekély kifakadt… Blomberg idegesen dobta el égő szivarját.

– Kellemetlen dolog, kutya kellemetlen dolog, – morogta.

– Ez parancs!

– Kinek a parancsa?

– Vedd úgy, hogy a császári hadügyminisztériumé!

Gróf Nugent, aki végighallgatta a beszélgetést, az ulánusezredes karjára
tette kezét.

– Kedves öregem, ez a döntés órája. Mint annyi más derék katonának,
neked is választanod kell, hogy a császárodat, vagy Kossuthot akarod-e
szolgálni.

– Ördög vigye Kossuthot az egész fiskális-csürhéjével együtt, – mordult
föl Blomberg.

Azzal odaszólította Kolonicsot és parancsokat adott neki. A főhadnagy
nyeregbe szállott és elvágtatott a sváb szekerek nyomában.

Blomberg az óráját nézte.

– Délben itt lesznek az ágyúk!

A granicsár legénység igen megörült a hírnek, hogy olcsó szerrel
megkapja az ágyúkat, amelyekkel a svábok már annyit alkalmatlankodtak
neki. Ez a kicsi, de kitünő tüzérség volt a verseci nemzetőrség ereje.

Miután elharangozták a delet, Blomberg ezredes türelmetlenkedni kezdett.

– Nem értem Kolonicsot, ő különben olyan megbizható, mint a halál.

Végre két óra felé egy fülig piros ulánus-káplár vágtatott végig a
falun. Levelet hozott Blomberg ezredesnek. A levélben, amelyet nyeregben
írt az adjutáns, ennyi volt:

„A nemzetőrök ellene szegülnek a parancsnak. Vérontás nélkül nem
vehetjük el az ágyúkat. Kérek további parancsokat. _Kolonics
főhadnagy._“

Blomberg káromkodni kezdett. Hallatlan szemtelenség! Azok a burgerek
tisztára megbolondultak… De most már nem lehet tovább kedélyeskedni,
most már a császári hadsereg tekintélyéről van szó.

És megírta parancsát:

„Önnek kötelessége, hogy az ágyúkat haladéktalanul, minden
rendelkezésére álló eszközzel hatalmába kerítse és Lagerdorfra
szállítsa. _Báró Blomberg ezredes._“

A káplár sarkantyúba kapta lovát, a három törzstiszt pedig hallgatagon
sétált föl-alá a faluvégi jegenyefák alatt. Olykor a verseci várhegy
felé néztek, amelynek sötét kupja keményen furódott bele a ragyogó kék
égbe. Azután sarkon fordultak, ugyanazzal a mozdulattal félrerugták a
kardjukat és tovább sétáltak.

– Keményfejü nép, nagyon keményfejü nép, – mondta Mayerhoffer ezredes.

– Na igen, – hagyta rá gróf Nugent, – de rendes katonasággal szemben?
Nevetséges!

– Ismerem Kolonicsot, – biztatta bajtársait az ulánus-ezredes. – Ha bele
is pusztul fél Versec, ötre itt lesznek az ágyúk.

Öt óra elmult és az ágyúk még nem voltak itt. Hatkor megint egy
ulánus-altiszt érkezett.

– Gazember, hol vannak az ágyúk? – ordította Blomberg.

A cseh megint levelet hozott.

„Helyzetünk kritikus. Valószínű, hogy nagy véráldozatok árán sem tudnánk
célt érni. Kérünk parancsot, hogy ilyen körülmények között
megreszkirozzuk-e a támadást. _Kolonics főhadnagy._“

Báró Blomberg piros arca fakó lett. Nem is válaszolt bajtársai
kérdéseire, hanem a hátas lova után ordítozott. Öt perccel később a
kövér ember galopban repült a várhegy felé.

*

Midőn Kolonics főhadnagy délelőtt a városba érkezett, először is a
kaszárnyába lovagolt, ott nyeregbe ültette az első ulánus-svadront,
azután a katolikus temető elé vonult, ahol az ágyúk állottak. A
nemzetőrök éjjel-nappal őrizték kis battériájukat és most éppen Graf
Jani cúgja volt szolgálatban. Hoffer Tóni és a Szalvátor-patikus
kijöttek a temetőbe, hogy meglátogassák Jani barátjukat és most hárman
ott ültek a kápolna árnyékában és a vanilia-likőrt kóstolgatták, melyet
a patyikus hozott magával.

Egyszerre egy paraszt nemzetőr toppant az urak elé.

– Graf úr, viszik az ágyúkat!

Néhány ulánus éppen azzal bíbelődött, hogy lovakat fogjon az ágyúk és a
puskaporos szekerek elé. Kolonics pedig ott állott a temető kapujában,
szolgálati ábrázattal, peckesen, hozzáférhetetlenül.

– Mit akartok az ágyúinkkal? – támadt rá Hoffer Tóni a sógorra.

– Az ezredes úr parancsolta, hogy vigyem hozzá az ágyúkat.

– És hol van az ezredes úr?

– Lagerdorfon…

A fiatalemberek elképedve néztek össze.

– A rácoknak viszitek az ágyúinkat? – kiáltotta Hoffer. – De hiszen ez
őrültség! Ez gazság!

Kolonics arca elfehéredett.

– Válogassa meg a kifejezéseit, – mondta, kezét a kardja markolatára
téve. – Ön tudja, hogy szolgálatban vagyok és ilyenkor vakon kell
teljesítenem föllebbvalóm parancsát.

– Én is szolgálatban vagyok, – válaszolt Graf Jani, – és nekem az a
parancsom, hogy őrizzem az ágyúkat.

A ravasz patikus közbe vetette magát.

– Ez hiábavaló disputa, uraim. Legokosabb lesz, ha ide hívjuk
Mihailovics urat. Ha ő kiadja az ágyúkat, akkor ám vigyék el
békességben.

Mihailovics volt a hatodik kompánia kapitánya, igen kemény és eszes
ember hírében állott és a verseci csata óta a nemzetőrök őt tekintették
főparancsnokuknak. A patikus vállalkozott rá, hogy maga megy el a
kapitányért. El is szaladt rögtön, a sarkon azonban balra fordult, a
német templomba rohant és parancsot adott, hogy verjék félre a
harangokat.

Két nemzetőr-kompánia, a Mihailovicsé és öreg Hofferé, a lövőházban
volt, azok rohamlépésben siettek a temető felé.

Kolonics sejteni kezdte, hogy ügyetlen volt. Most már elugrasztotta a
hadnagyát, hogy szólítsa fegyverbe az egész helyőrséget. Mivel mind a
két fél időt akart nyerni, hosszú disputa fejlődött a nemzetőrtisztek és
az ulánus-főhadnagy között. A svábok a jogi alapjukra hivatkoztak.
Négyet az ágyúk közül Rukovina bárótól kaptak. Azokat egyedül csak a
temesvári főkommandánsnak adhatják vissza. Hát tessék megmutatni
Rukovina irott parancsát! Kettőt pedig a lippai és a szentandrási
nemzetőrökkel együtt vettek el a rácoktól. Szuronyrohammal vették el, a
császáriak nem segítettek nekik.

A helyőrség már kivonult. Az ulánusezred a Temető-utcában sorakozott, a
Rukovina-bakák pedig a temető fala mellett állottak föl. Azonban benn, a
temetőben, már ezerkétszáz sváb nemzetőr vetette meg a lábát.

Kolonics megelégelte a hosszú szóbeszédet:

– Utoljára kérdezem, kiadják az ágyúkat, igen vagy nem? – kiáltotta
emelt hangon.

– Nem! – ordította száz, a dühtől, a keserűségtől, a csökönyös
elszántságtól eltorzult arcu ember.

– Ulánusok előre!

Ez a parancs a cseheknek szólott, akik már egy órája ültek az ágyúk elé
fogott lovakon. Ekkor egy óriás termetü sváb rohant az első ágyú elé,
kantáron ragadta a nyerges lovat és egy szörnyű ökölcsapással földre
vetette az ulánust. A dühöngő ember a nagyobbik Graf fiú volt, a
békavérü Mihály, aki eddig oly mélységesen lenézte a nemzetőrök
katonásdi játékát.

És ugyanakkor egy éles női hang süvöltött végig a temetőn:

– Emberek, ha oda adjátok az ágyúkat, akkor mi asszonyok kiseprűzünk
titeket a városból!

Özvegy Grafné hangja volt. Az asszonyság a Mihály fiával éppen a
megboldogult Graf sírjánál járt – ma volt a halála évfordulója – és mind
a ketten véletlen szemtanui voltak az eseményeknek.

A nemzetőrök időközben már kifogták a lovakat az ágyúkból és
kituszkolták az ulánusokat a temető kapuján. Az aradi tüzérek
egy-kettőre megtöltötték és császáriak felé irányították az ágyúkat, a
nemzetőrség is tüzelésre készen állott.

A császári tisztek összegyűltek a front mögött és tanácskozni kezdtek.
Eléggé kiismerték már ennek a népnek természetét és tudták, hogy az
ágyúkat most már csak rettenetes mészárlás árán szerezhetnék meg.
Egyikük sem merte a felelősséget vállalni és végül is abban állapodtak
meg, hogy újabb parancsot kérnek ezredesüktől.

Addig is, míg Blomberg parancsa megjött Lagerdorfról, a katonák és a
polgárok fegyverrel kezükben néztek farkasszemet. Időközben a temető elé
csődült a város asszonynépe is. A krinolinos, loknis burgerlyányok,
halvány arccal és könnyes szemmel nézték az ulánus tiszteket. Mi lett az
ő délceg táncosaikból, a verseci nők lovagias védőiből? És az egész
város népe forró szeretettel és fájó rettegéssel nézte az ágyúkat, a
pompás kis vasszörnyetegeket, amelyek vidám dörgéssel kergették vissza a
félelmetes martalóc-seregeket. Az ágyúkhoz volt kötve az öregek vagyona,
a fiatalok élete és a nők becsülete. És ezeket az ágyúkat akarták a
gyűlölt ellenségnek kiszolgáltatni a császár katonái!

Az idegfeszítő várakozás órákig tartott. Ezekben a rettenetes órákban
megváltozott egy város népének gondolkozása. Amit apáik nagynak, jónak,
magasztosnak ismertek, az a hatalom most megfoghatatlanul gonosznak,
kiszámíthatatlan módon kegyetlennek mutatta magát.

Végül megjött a lagerdorfi lovas.

Kolonics elolvasta az ezredes parancsát, azután odaadta a kapitánynak.

„Minden rendelkezésére álló eszközzel!“ Ez egészen világos.

A haditervük kész volt. A Rukovina-bakák megkerülik a temető falát és
betörnek a felső kapun, két ulánussvadron ezalatt a nyeregből leszáll és
megrohanja az innenső kaput.

– Csunya munka lesz! – gondolta magában Kolonics.

A kapitány odalovagolt Kollmannhoz, a Rukovinák őrnagyához és közölte
vele a tervet. Az őrnagy mellett ott állott Krausz kapitány és Lutz
hadnagy.

Kommandószavak harsantak el. A Rukovinák első glédája térdre
ereszkedett, a második vállhoz emelte a puskát.

– Nem értettek meg! – mondta az ulánus-kapitány.

Megint odalovagolt az őrnagyhoz, hogy közölje vele a tervet.

– Nektek meg kell kerülnötök a temetőt!

– Mi tudjuk, hogy mi a kötelességünk! – kiáltotta az őrnagy helyett Lutz
hadnagy.

Ő is, a másik két bakatiszt is feltünően sápadt volt. Most sem mozdultak
a helyükről, a szuronyaik a lovasok felé meredeztek. Benn, a temető
kapujában, égő kanóccal állottak a tüzérek, a temető kőfalán pedig
puskacsövek jelentek meg.

Az ulánustisztek összenéztek.

– Biztos vagy te benne, hogy a Rukovinák nem pártolnak át a svábokhoz? –
kérdezte a kapitány.

– Abban ugyan egy percig sem vagyok biztos, – válaszolt Kolonics.

Az ulánusok érezték, hogy elvesztették a csatát, mielőtt még az első
lövés eldördült volna. Ha most támadnak, mészárszékre viszik embereiket.
Ebből nemcsak szerencsétlenség, de rettenetes gyalázat is lesz.

Ekkor küldték Lagerdorfra a másik postát.

Az ellenfelek még késő délután is mozdulatlanul és véres szemmel
méregették egymást. Mint két szarvasbika, amelynek összehorgolódott az
agancsa, sem egymásba kapni, sem egymástól szabadulni nem tudtak.
Estefelé már annyira belefásultak az ideggyötrő várakozásba, hogy
egyikük sem bánta volna, ha végül megtörténik az, amitől annyira féltek
és eldördül az első lövés.

Egyszerre könnyű hullámzás támadt a svadronok közt: a templomnál az
országút porától szürke lovas ugratott elő. Az ezredes volt. A svábok
arca is földerült. Most, hogy a verseci győző joviális és
tiszteletreméltó alakját látták, mégis csak azt kellett hinniök, hogy ők
is, a katonák is, valami förtelmes félreértés áldozatai voltak.

A magisztrátus urai, akik dél óta ott ácsorogtak a Temető-utcában,
panaszokkal és szemrehányásokkal vették körül báró Blomberget. Hogy az
ezredes úr teremtsen rendet és adjon elégtételt a polgárságnak. Mert az
csak nem lehet, hogy ő, aki a rácok ellen vezette a versecieket, most ki
akarja őket szolgáltatni a közös ellenségnek?

A báró úgy segített magán, hogy előkereste megint arisztokratikus
gőgjét, amelyet a háború kezdetén szögre akasztott. Neki ne
alkalmatlankodjanak, ő tudja, hogy mi a kötelessége és a legokosabb
borpancsolótól sem fogad el tanácsokat…

A becsületes, ráncos emberi ábrázatok, amelyek csodálkozva meresztették
reá szemüket, úgy fölizgatták az öreg katonát, hogy minden érthető ok
nélkül ordítozni kezdett. Kikéri magának, hogy őt Kossuth Lajos
paprikajancsijának nézzék, mert ő a császárnak esküdött hűséget, nem
Kossuthnak és azért ne is számítsanak rá többet a verseciek, ő a
kisujját sem mozdítja meg a város védelmében…

Mélységes, fülledt csend támadt. Aztán a magisztrátus urainak sorában
megszólalt egy harapófogóképű, sovány, öreg sváb. Mekegő hangon
kérdezte:

– De a zsoldot tovább is fizessük, mi?

A fukar öreg megtalálta a báró szívének sebezhető pontját. A verseciek
ugyanis a temesvári főkommandóval kötött megállapodásuk szerint nemcsak
kvártélyt és ellátást, hanem zsoldot is adtak a város védelmére rendelt
katonaságnak.

Blomberg arca vérvörös lett.

– Nem kell semmi, – bömbölte. – Nem maradunk ebben az átkozott
fészekben. Elmegyünk, még ma elmegyünk!

Képtelenség is lett volna, hogy a katonák a történtek után
visszatérjenek megint polgári kvártélyaikba.

A báró tehát óvatosan visszafelé kezdte terelgetni a maga császári
királyi szarvasbikáját.

Már alkonyodott, mikor a helyőrség kimarsirozott a városból. Az utcán
csapatosan állottak a burgerek. Egypár hónappal ezelőtt megmentőjükként
köszöntötték Blomberg ezredest, most megkönnyebbülten sóhajtottak föl,
hogy végre megszabadulhattak tőle.

Senki egy rossz szóval sem merte illetni a katonákat, az ulánus-ezredes
később mégis úgy emlékezett vissza a rövid marsra, amelyet a főtértől a
temesvári útig tett, mint valami rettenetesen fájdalmas és lealázó
vesszőfutásra. Semmitmondó utcai jelenetek vérig sértő szimbólikus
jelentőséget nyertek. Graféknál éppen nagytakarítás volt és mikor az
ulánus-lovak patkói megcsattantak a ház előtt, egy csapat vihogó
vászoncseléd szaladt a kapu elé, seprűvel a kezében. Blomberg
elhalványodott, mikor a seprüs gárdát látta, úgy gyanította, hogy ez
valami előre rendezett csúfság.

A patika előtt egy kis siheder kiáltott utánuk:

– Kolonics bácsi, hová lovagoltok?

Hoffer Gyuri volt. A kíváncsisága őszinte volt, de Kolonics főhadnagy a
fogát csikorgatta és elfordította arcát.

Már közel jártak a vámhoz, midőn egy mezítlábos szolgáló szaladt utánuk.
A _Két pisztoly_-szálló kis tramplija volt. Egy csomagot hozott a
kezében és egyre Blomberg legényének nevét kiáltozta.

– Vencel, Vencel, maguk itt felejtettek valamit!

Vencel, aki a vezetéklovakkal volt, átvette a csomagot. A feketesárga
nagy zászló volt benne, amely addig a parancsnok szállásán lengett.

– Mert ez most már nem kell itt, – magyarázta naiv jóhiszeműséggel a
leány.

– Eine schäbige Geschichte! – csikorgatta fogát az ezredes.

Már öreg este volt, mikor a kis sereg kiért a nagyrét nádasai közé. A
vizi vad nagy szárnycsapkodással rebbent föl előttük. Amerre a cseh
lovasok vonultak, a réti sárban cupogó, makacs léptekkel követték őket a
Rukovina-bakák. Blomberg a katonai fegyelem meglazult, de még mindig
elég erős kötelén vonszolta maga után ezt a kedvetlen csapatot.

Az ezredes a göncölszekerét nézte, amely szinte vakítóan tündökölt a
bársonyos égboltozaton, mikor megszólalt mellette az adjutánsa.

– Az emberek fáradtak. Reggel óta nyeregben ülnek…

– Hát háljanak meg a gazemberek itt a pocsolyában, – morogta az ezredes.

Mikor a csehek kicsiholtak, egypár száz lépésnyire tőlük fölvillantak a
nádasban a Rukovinák tábori tüzei is. A bakatisztek közül azonban senki
sem jött át vizitába az ezredeshez.

– Azok odaát őrszemeket állítottak, – jelentette Kolonics, aki fehér
lovasköpenyegében, hosszúszárú pipával jött ki a nádasból.

– Az sohasem árt, – vélekedett az ezredes.

– Csakhogy az őrszemeket nem az út felé, hanem velünk szemben állították
föl. A tisztjeik nem is alusznak, hanem együtt ülnek a legénységgel.

Vajjon mibe fő a fejük?

Most már Blomberg is őrszemeket állított a nádasba és megparancsolta,
hogy a legénység fele virrasszon karabéllyal a kezében… A két császári
csapat hajnalig ott feküdt a nádasban és bizalmatlanul, ugrásra készen
leste egymás lélegzetét.

Hajnalban lovas futár kereste az ezredest. Temesváron már megtudták,
hogy mi történik idelenn és Vukovics kormánybiztos vehemens
ékesszólásának sikerült az ingadozó császári főkommandót rávennie, hogy
Blomberg ulánusait Makóra vezényelje, a Rukovina-bakákat azonban hagyja
meg Versecen… A főkommandó megint igen óvatos formában fogalmazta meg
parancsát: „A magyar királyi kormány körében fölmerült az óhajtás…“ „… a
további intézkedések ezredes úr belátására bizatnak…“

Az ezredes átküldte a parancsot Kollmannak, a Rukovinák őrnagyának. A
két csapat kétfelé vált és rögtön útra kelt, a lovasok észak felé, ahol
fekete felhők gunnyasztottak a sikságon, a bakák dél felé, ahol a
verseci várhegy kúpja a fölkelő nap fehér fényében úszott. Az ulánusok
mogorva csendben lovagoltak, a Rukovinák azonban vidáman énekeltek.
Pedig a bakáknak nem volt okuk vigadni, mert aki tisztjei közül túlélte
a háborút, az a kufsteini vár börtönében penészedett meg, a lovasoknak
pedig nem volt okuk szomorkodni, mert báró Blombergből tábornok lett, a
tisztjei is mind soron kívül előléptek.




X.

A svábok barrikádokkal vették körül Versecet, a német részt még külön
torlaszövvel is elválasztották a rác várostól. Az országutak
betorkolásánál kis földvárakat hánytak föl – ők ezeket redutoknak
nevezték – és azokban állandó őrséget tartottak.

A redutokba az asszonyok hordták az elemózsiát és néhanapján egész
pikniket rögtönöztek. Az általános fölfordulás közepett a németek sokat
engedtek prüderiájukból.

Egy nap Graf Mihály jelent meg a pancsovai úton levő redutban, melynek
Jani öccse volt a kommandánsa.

– Győztek a mieink! – rikoltotta már messziről. – Szétverték a horvát
bán seregét, Jellachich maga Bécsbe futott, Róth generális egész
seregével magyar fogságba jutott!

Szeptember 24-ike előtt Graf Mihály még csökönyös fekete-sárga volt, de
most már ő is, az öreg asszony is, _Gossuth_-ra esküdött. Ez azonban nem
annyira Kossuth, mint inkább a bécsi intézők érdeme volt.

A sváb legények örömükben táncra kerekedtek, aztán zászlók alatt
bejárták a várost, minden utcasarkon elsütögették puskáikat és
furulyaszó meg dobpergés mellett újból és újból kihirdették a nagy
ujságot, amelyről különben már az egész város tudott.

Valahányszor Graf Jani kommandirozta az őrséget, a kis Hoffer Gyuri
rendszerint elhozta a redutba Bábikát. A két gyermek nagy és forró
ragaszkodást mutatott a nemzetőrhadnagy iránt és igen büszke volt annak
barátságára. Bábi, aki mindenről tudott, ami a városban történt, főleg
azért járt ki a redutba, hogy kedve szerint kibeszélhesse magát. Senki
sem hallgatta olyan odaadással az életről és az emberekről nyilvánított
nézeteit, mint Graf Jani. Igen szókimondó kisleány volt és ha olyan
dolgokról beszélt, amelyek kívüle estek a gyermekszoba gondolatkörének,
akkor kiválóan naiv arcot csinált hozzá. Jani gyakran nem tudta, hogy
megérti-e Bábi azt, amit mond, vagy nem érti.

– A mi Nellink most olyan halvány és csendes, mintha nem is húsból és
vérből való leány, hanem fehér árnyék volna… Sokat jár a bajor apácákhoz
és ha mama megengedné és ha nem volna a két kutya, Snik és Snur, akkor
maga is apáca lenne. Mama azonban nem engedi és a kutyákkal is baj van,
mert az apácák azt mondták, hogy oktalan állatoknak nincs helyük a
kolostorban.

– Emiliának most nem szabad viselnie a jegygyűrűt, amit Kolonicstól
kapott. Apa nem engedi, azt mondja, hogy Kolonics egy rongy. De azért
mégis viseli, de nem az ujján, hanem a keblén, a ruhája alatt. Emilia
egészen svarcgelb, nagyon szidja Kossuthot, de csak a gyerekszobában,
hogy apa ne hallja. Mama azt mondta Emiliának: édes leányom, ha bánatod
van, akkor fogd a vasalót vagy a főzőkanalat, attól meggyógyúl a szíved…

Manin Zorkáról is beszélt, bár a szép szerb leányt – Isten tudná miért,
– igazában soha sem szenvedte.

– Zorka mostanában Manueléknál lakik és nem jár sehová sem. Olyan fehér
és olyan hideg, mint egy kőszobor, hanem igaz, hogy nagyon szép. Azt
mondják, hogy azon az éjtszakán, mikor megölték édesapját, nagy
ijedtségében elfelejtette a magyar és a német beszédet és most csak
rácul tud. Azt a furcsa szokást vette föl, hogy soha sem néz az ember
szemébe, hanem elnéz a feje fölött…

*

Mayerhoffer ezredes, akit hihetetlenül felbőszített a svábok
viselkedése, októberben megrohanta a várost. Granicsárjainak harci
kedvét föltüzelte a hír, hogy Blomberg elvonúlt és hogy Esterházy
huszárai Torontálban vannak.

A szerb sereg ezúttal is szekereken érkezett a város alá. Ezek a
szekerek csodálatosan mozgékonnyá tették a rác haderőt, a szekeresek
nagyon jól manövriroztak, mindig pontosan követték a sereg mozdulatait,
ott voltak, ahol szükség volt rájuk, soha zavar vagy torlódás nem támadt
köztük.

A második verseci „csata“ lefolyását így jellemezte a kis Hoffer Gyuri:

– Nem is volt csata, mert a rácok túlkorán elmentek megint.

A granicsár zászlóaljak, amelyek a lombardiai harctereken nem egyszer
dicsőségesen verekedtek, a verseciek első sortüzére megtorpadtak, sarkon
fordultak és vad rendetlenségben elmenekültek.

Valami érthetetlen okból pánik tört ki köztük. De ezek a mindent
elsöprő, esztelen pánikok újabban napirenden voltak a szerb seregben.

Egypár császári tiszt erőlködött, hogy megállítsa a szaladó
embertömeget, az átkozódásuk, ordítozásuk és vagdalkozásuk azonban
hiábavaló volt és midőn már veszedelmesen közeledtek feléjük a Rukovinák
szuronyai, ők is hüvelyébe csapták kardjukat, fölkapaszkodtak a
szekerekre és dühösen elvágtattak. Üldözni nem lehetett őket, mert a
versecieknek nem volt lovasságuk. A granicsárok közül mindössze hárman
estek el, a verseciek közül senki sem sebesült meg.

Az osztrák-szerb sereget – mostanában már ez volt a hivatalos
elnevezése, – a közeli napokban még lealázóbb kudarc is érte. Hogy
némileg talpra állítsa megint a legénység önbizalmát, megtámadott egy
árva sváb községet, Zichyfalvát, amelynek egész helyőrsége egy
bakaszázad volt, Lutz hadnagy kommandója alatt.

A német azonban mérges hörcsögként pattant ki eperfalombos falujából, a
Rukovinák és a kaszás nép dühös rohama visszaverte és megfutamította a
granicsárokat.

A zichyfalvai győzelemnek azonban nagy ára volt. Lutz hadnagynak
rejtélyes módon nyoma veszett az ütközetben. Csak harmadnapra találtak
rá egy kukoricaföldön. Ott feküdt holtan, egyik kezében véres
zsebkendőt, a másikban egy ronggyá tépett szerb zászlót tartott. Néhány
lépésnyire tőle egy granicsár káplár feküdt, Lutz kardpengéjével a
szívében. Mind a ketten tágranyitott, csodálkozó szemmel bámúltak föl a
kék bánsági égboltozatra, mintha azon töprenkednének, hogy miért is
kellett nekik ilyen fiatalon meghalniok. A hadnagyon nem találtak
semmiféle sebet, őt hirtelen támadt tüdővérzése ölte meg.

– Pedig hányszor mondtam neki, hogy kímélje magát! – sopánkodott a vén
katonai felcser.

Az utolsó időben, amióta nagyon meggyötörte a betegsége, a szegény Lutz
keresve kereste a katonai halált, a csaták szeszélyes istene azonban
sajnált tőle egy becsületes puskagolyót.

A parasztok a templomukba vitték a hadnagyot és onnan temették. Graf
Jani is kijött a városból, hogy utolsó útjára kísérje barátját. Mivel a
halott semmiképpen sem akarta kiereszteni megmerevedett kezéből a
zászlót, Graf kérésére vele temették ezt a jelvényt, amelyet ellobbanó
életének utolsó erőkifejtésével ragadott magához.

A hét svábok most már csak négyen voltak.




XI.

Bécsben egy beteg öreg úr naiv és reszkető betükkel odarajzolta
keresztnevét egy okirat alá és lenn, a távoli Bánságban, máról-holnapra
százezer embernek megváltoztak a fogalmai a becsületről és az életről.
Megjelent az októberi manifesztum.

Báró Rukovina most végre megtudta, hogy mit kell tennie: becsapta
Temesvár várkapuját, mérges borzként belevette magát a bástyák
téglaalagútjaiba és azt mondta, hogy ő most már nem ismer semmiféle
magyar kormányt. A svábok is megtudták, hogy ők kicsodák. Eddig jóformán
lépésről-lépésre mentek a császáriak után, de a katonák hirtelen
elugrottak mellőlük és ők most azon vették észre magukat, hogy „vakmerő
felségsértők és lázadók“.

Eddig csak dél felől fenyegetett a szerb veszedelem, de most már északon
és keleten is égő falvak tüze világította be a hosszú októberi
éjszakákat. Észak felől a Temesvárból kicsapó császári helyőrség, kelet
felől pedig az oláh-bánáti granicsárok agyarkodtak a sváb városok ellen.

Mióta híre érkezett, hogy a temesváriak befészkelték magukat a közeli
Csákován és hogy támadásra készülnek Versec ellen, a nemzetőrök egy
része a temesvári országúton töltötte az éjszakákat. A legények töltött
karabéllyal lesték a portyázó császári lovasokat, közbe pedig az
égboltozaton föl-föllobbanó meteorrajokat nézték. Úgy tetszett, hogy a
bánsági svábság is ilyen gazdátlan szikraraj, egy széthulló égitest
elszabadult törmelékei.

Egy hideg éjszakán – a szerb Dunáról süvöltve fújt a csipős Koszova szél
– furcsa menet közeledett a verseci barrikádok felé. Egypár lovasember,
két hintó és egy nagy ekhós szekér. A lovasok valami ódivatú
huszármundért és Mária Terézia-korabeli cukorsüvegcsákót viseltek.
Nagybajszú, kövér és szigorú emberek voltak. A svábok megismerték, hogy
vármegyei huszárok. A négyes fogatban négy tekintélyes úr ült,
mindegyikük ezüstkupakos tájtékpipát tartott a keztyüs kezében.

A nemzetőrök belevilágítottak fáklyáikkal a hintóba.

– Kik az urak? – kérdezte Graf Jani katonáspeckesen.

– Mi vagyunk Temesvármegye! – hangzott el az önérzetes válasz.

Ezt egy nagyszakálu, villogó szemü öreg mondta, akinek félig oroszlán-,
félig rókaarca volt.

– Én vagyok Turányi, második vicispán. Ez itt mellettem a főjegyző,
szemben a két úr a főügyész és a tiszti orvos. A bakon a patvaristám ül.
A másik hintóban van az asszonynép, az ekhós szekéren meg a vármegyei
levéltár.

A vármegye megszökött a svarcgelb Temesvárról és Versecre tette át
székhelyét. Akkoriban senki sem ülhetett nyugton az országban, a szlávok
északnak, a magyarok délnek özönlöttek és a vármegyék után forspontos
szekerekre kapott a kormány is.

– Az urak mit strázsálnak itt? – kérdezte a vicispán.

– A városunkat őrizzük, hogy fejünkre ne gyujtsák őfelsége katonái, –
mondta Graf.

– Eddig ugyan jól őrködtek, az egész ország a megmondhatója, – bólintott
a vicispán.

Azután a mellette ülő főjegyzőhöz fordult:

– A rácokból nem fog osztrákokat csinálni Bécs, de a svábokból máris
magyarokat csinált.

Időközben odaérkezett a második fogat is, az asszonyoké. Egy fiatal nő,
aki nagyon unhatta már a kocsikázást, kiszökött a hintóból és nagy
galléros köpenyegével nekifeküdvén a szélnek, odavitorlázott az urakhoz.

– Hol vagyunk, apus? – kérdezte.

– Ez már Versec, lyányom, – válaszolt Turányi alispán, – ezek az urak
pedig Versec védői.

Barna, bársonyos tekintetü lelkes nagy szempár simogatta végig Graf Jani
arcát.

– Én ismerem önt, uram, – mondta a leány. – Láttam önt Temesváron, mikor
a szerviánus-rabokat eszkortirozta. Ön az a nemzetőr-hadnagy, aki
elevenen elfogta a rác Stanimirovicsot. Nemde, úgy van?

A néhai volt odborbiztos elfogatásában a főérdem ugyan a kis Hoffer
Gyurié volt, aki most ökölbe szorított kezekkel és fülig betakaródzva
aludt otthon, Jani azonban nem látta helyénvalónak a hosszas
magyarázkódást és ennyit mondott csak:

– A nevem Graf János!

A bársonyos tekintetü leány régi és kedves ismerőse volt Janinak. Az
ország akkoriban teli volt egy kőnyomással, amely Hungária asszonyt
ábrázolta. A kép nem volt valami művészi alkotás, Hungáriának azonban
szakasztott olyan leányosan fenkölt, rajongó és kedvesen fontoskodó arca
volt, mint a vicispán szép leányának.

– Szállj kocsiba, Kamilla, mert indulunk! – mondta az alispán.

Turányi Kamilla azonban úgy érezte, hogy még mondania kell valamit. A
szemében fölcsillant a mámoros tűz, amely akkoriban annyi szép női
szemet tett szebbé.

– Engedje meg, Graf hadnagy úr, hogy emlékül adhassam önnek ezt a
nemzeti kokárdát. Lehet, hogy soha sem fogjuk egymást viszontlátni ez
életben, mert hiszen nem tudjuk, hogy mily zivatarokat hoz a holnap. De
ha kedvezne nekünk a szerencse és viszontlátnók egymást, akkor erről a
kokárdáról fogom önt megismerni. Azért kérem önt, viselje mindig a
honszerelem jelvényét.

Azzal leszedte kebléről a kokárdát és odatűzte Graf Jani mellére. Olyan
kecses és meghatott méltósággal tette, hogy a körülálló savanyu svábok
közül egyiknek sem volt kedve nevetni. Mind úgy érezték, hogy ez több,
mint egy fiatal leánynak és egy fiatalembernek magánügye.

Grafnak később eszébe jutott, hogy mégis meg kellett volna csókolnia a
leány kezét. Hiszen gondolt is reá, mikor a formás, fehér kéz ott
babrált a kabátján, közel az arcához, de az átkozott sváb szégyenérzete
megint megbénította akaraterejét.

Ha Jani attól félt, hogy Turányi Kamilla balsejtelme beteljesül és hogy
nem fogják egymást viszontlátni az életben, akkor hamarosan kellemes
csalódásban lett része. Reggel ugyanis, mikor éhesen és fáradtan, a
kokárdával a mellén hazacsörtetett, Kamilla kisasszonyt ott találta
szülei háza udvarán, kosárral a karján, száz tolakodó baromfi közepett,
amely kodácsolva és verekedve kapkodta a fejére hulló takarmányt. A
vicispán úr pedig pipázva sétált fel-alá a zöld szobában és valami
végzést diktált körmölő patvaristájának.

Egész Versecen a Graf-háznak voltak a legmagasabb szobái és a városi
tanács, amely tudta, hogy mi dukál egy vicispánnak, ide kvártélyozta be
a tekintetes urat. A Grafné tizenkét szobája közül tíz különben is
üresen állott, amióta hazamentek a fehértemplomi bujdosók.

Jani úgy találta, hogy Kamilla kisasszony nappali világítás mellett még
inkább Hungária, mint fáklyafénynél. Valami kecses és megható méltóság
jellemezte a leány egész valóját és midőn most Grafné csirkéit etette,
az ember egy allegórikus jelenetre gondolhatott volna: „Hungária
asszony, mint a nemzeti baromfitenyésztés ügyének patronája“.

Kamilla honleányi rajongása – mert honleány volt a lábahegyéig – forró
és szent fényével bevilágította Grafék házát. Még Grafnét is
lefegyverezte, az pedig tüskés asszonyság volt és ki nem állhatta „az
ilyen mókákat“. Most azonban csendes élvezettel hallgatta, ha a
kisasszony előtte érthetetlen, de elragadó energiáju és csodás-muzsikáju
Petőfi-verseket szavalt, sőt segített is Kamillának kokárdákat varrni a
nemzetőrök számára. Mert Kamilla megfogadta, hogy nem pihen meg előbb,
míg a hon minden polgárának szíve fölött ott nem virít a szent három
szín. Graf Jani első pillanatban mindenét, minden gondolatát, érzését,
emlékét és reményét letette Kamilla lába elé. Még a szegény Manin Zorka
képét is… A vicispán kisasszony szépsége, amely olyan idegenszerűen
magyaros volt, csodásan meghatotta és föllelkesítette. A nagy epedő
honvágy, melyet a magyarság után érzett, most Kamilla felé fordult. És
mivel előre tudta, hogy ez a szerelme is reménytelen lesz, a hősi
halálról álmodozott, amely akkor éri utól, mikor az ellenségtől
elhódított zászlót leteszi Kamilla lábai elé. A dolog gyakorlatilag nem
látszott megvalósíthatónak, de álomnak mégis édes volt.

*

November első napján a kitaszított és gazdátlan sváb város egy új, ifju
naprendszer vonzási körébe jutott.

Trombitaszóval és dobpergéssel magyar katonák vonultak a városba.
Elsőnek a szegedi 3. honvédzászlóalj két kompániája masirozott egy
Földváry Sándor nevü, félszemü kapitány kommandója alatt, azután
csongrádi és vásárhelyi lovas és gyalogos nemzetőrök érkeztek. A sereg
vezére Damjanich János alezredes volt. A svábok elkedvetlenedtek, mikor
kitudódott, hogy ez a Damjanich rác ember, hozzá még stásai granicsár.
Lóháton jött a gyalogosok közt és körszakállas, lapos és széles
ábrázatán, amely úgy ringott a katonái feje fölött, mint a rác szentkép
a processzióban, a komor erő és a szláv titokzatosság kifejezése ült.

Mindenki rettegett tőle és mindenki rajongott érte. Egypár nap múlva már
azt mondták a svábok: Ez a mi emberünk! Ő nem hasonlított azokhoz a
császári katonákhoz, akiket a verseciek ismertek. A taktikázó huzavonát,
a felelősségtől való félelmet híréből sem ismerte. Minden szava egyenes,
találó és kemény volt, mint a kalapácsütés, minden cselekedete gyors,
ellenállhatatlan és rettenetes, mint a mennykőcsapás. Az emberek
ösztönszerűen megérezték benne az erőt és az elszántságot. Damjanichcsal
ellenkezni annyi volt, mint meghalni.

Egypár nappal később, midőn Graf Jani éppen a Szalvátor-patikában
pálinkázott, még egy fantasztikus lovascsapat jött a temesvári út felől.
Vagy száz kanászkalapos, cifraszűrős, kékgatyás parasztember. Jócsontu
paripákon ültek, mindnyájának volt duplacsövü puskája, karikása és
kulacsa és mindnyájának pipa volt a szájában. Az urak kiszaladtak a
patikából. Soha még ilyen furcsa parasztokat nem láttak. Volt köztük
bikanyaku, fiatal vasgyúró, volt javakorabeli férfi és volt
tiszteletreméltó öreg is, aki varkócsban viselte a haját a halántéka
fölött, a lovát azonban mind pompásan ülte meg, a nézése mindnyájának
bátor, a tartása meg úri volt.

A csapat élén egy igen jóképü atyafi poroszkált. A patika előtt
megállította szép sárgáját, tisztességtudóan megbillentette kalapját és
megkérdezte, hogy hol van Damjanich alezredes kvártélya.

Az urak útbaigazították.

– Honnan jöttek, atyafi és kik maguk? – kérdezte Graf Jani.

– Ki innen, ki onnan jött, magam Szögedéből, a nevem meg Rózsa Sándor.

Tulajdonképpen Rauzsa Sándort mondott, nagy önérzettel megnyomván az
alföldön oly rettegett nevet. A híres haramiavezér volt, aki engedelmet
kapott a kormánytól, hogy táborba szálljon. A nagy világfölfordulás
közepett ez is megeshetett: a rablók és gyilkosok előjöttek
búvóhelyeikből, hogy megvédjék a polgárok életét és vagyonát a császár
katonái ellen.

Harmadnapra Damjanich alezredes már portyázó útra küldte Rózsa
Sándorékat Csákova felé. Tudni akarta, hogy meddig nyomultak már délnek
báró Rukovina csapatjai. Az alezredes azonban nem bízott túlságosan a
betyárok igazmondásában, azért megkérte a nemzetőrséget, hogy adjon a
magyarok mellé két, a vidékkel ismerős németet.

Hoffer Tóni és Graf Jani vállalkoztak a kalandos útra. Mind a ketten
kereskedők voltak és mivel az üzleti útakat akkoriban leginkább lóháton
szokták megtenni, a kereskedők jó lovasok hírében állottak.

Korán hajnalban útra keltek, száz lovas, az alföld leghírhedtebb
útonállói és lókötői, velük Versec két legvagyonosabb és legkényesebb
ifja. Rózsáék igazi betyártempóban lovagoltak, azaz galoppban,
időközönkint, hogy pihentessék a paripáikat, lépésben. A magyarok
magukban talán megmosolyogták a németek lovaglását, egyébként azonban
igen tisztességtudóan bántak velük, meg is vendégelték őket paprikás
szalonnával és törkölypálinkával.

Csákován megtudták, hogy a német aznap, mikor Damjanich Versecre
érkezett, visszakotródott észak felé. Damjanichnak már akkor is az volt
a híre az osztrák táborban, hogy nem jó szomszéd. A verseci őrjárat
rövid pihenőt tartott, majd tovább vágtatott észak irányában. Vojtek
alatt egy császári csapattal találkoztak, amely alighanem hasonló
járatban volt, mint ők. Elég furcsa ármádia volt a császári is: fél
ulánus svadron és vagy öt-hatszáz kaszával és baltával fegyverkező
bocskoros oláh. A temesváriaknak volt rá gondjuk, hogy föllázítsák ezt a
népet is, amely eddigelé békésen megült falvaiban. Az oláhok
megtorpadtak a verseci lovasok láttára, Rózsa Sándorék is megállapodtak.
Damjanich alezredes kiadta nekik a szigorú parancsot, hogy megütközni
semmi körülmények közt nem szabad, a kaszás embereknek pedig, ha nem is
kaptak hasonló parancsot, semmi kedvük nem volt verekedni.

Hoffer Tóni elővette a messzilátóját és az ellenséget mustrálta. Az oláh
kaszások élén egy hosszú dzsidás tisztet látott, aki ugyancsak
messzilátót tartott az öklében és nagy figyelemmel nézett vissza
Hofferra. A tiszt Kolonics főhadnagy volt. A két fiatalember nem beszélt
többet egymással az életben, nem is tudódott ki soha, hogy mit gondoltak
ők akkor egymásról, nem lehetetlen azonban, hogy mind a ketten
megbotránkoztak egymás társaságán.

A portyázók megtudták azt, amit Damjanich tudni akart és délután már
visszatértek megint a városba. A két ifjú ember Rózsa Sándor oldalán
lovagolt végig a főutcán és mi tagadás benne, igen jólesett nekik, hogy
az egész város látta őket ebben a társaságban.

*

Graf Jani és barátai honvédbált rendeztek a Konkordiában. Úgy mondták,
hogy a honvédek tiszteletére, de azért a Turányi Kamilla bálja lett
belőle.

Graf magára vette a legjobbik kabátját és bekopogtatott a vicispánékhoz,
hogy meginvitálja őket a bálba. A tekintetes úr ott ült a szobában,
pipával a szájában, okuláréval az orrán, dézsába hűtött borral a keze
ügyében és holmi aktákat nézegetett. Kamilla tépést készített és két
ifjú hadnaggyal társalgott, aki vizitába érkezett. A vicispánt nem
zavarta a fiatalok beszélgetése, sőt ellenkezőleg, szerette, ha a füle
mellett duruzsolnak.

A tisztek közül az egyik Fáy Gyula volt és a vörössapkásoknál
„vitézkedett“, a másik, egy Resser nevű pozsonyi fiú, a
Württemberg-huszároknál „állott“. Fáy feltünően szép, ábrándos, barna
ifjú volt és egy magyar tipusú arkangyalra emlékeztette Graf Janit. A
huszár komor, sápadt, lobogó szemű ember volt, a haját a homlokába
fésülte és republikánus füzeteket hordott a zsebében.

Midőn a tisztek megtudták, hogy a jövő héten bál lesz, ugyanazon ötletük
támadt és szinte egyszerre elkérték Kamilla kisasszonytól a magyar
füzértáncát. Ez a tánc, sokatmondó figuráinak sorozatával, az együtt
eltöltött élet jelképies extraktuma volt.

Mielőtt a kisasszony még válaszolhatott volna, megszólalt Graf is,
merészen mondván:

– Tulajdonképpen magam is ilyen szándékkal bátorkodtam idejönni…

Ebben a pillanatban árnyék vetődött a szobába, egy széles nagy
katonatiszt lépett be, aki elfoglalta az üvegajtó egész nyílását. A
fiatal tisztek fölpattantak székükről, a vicispán pedig levette fejéről
a rojtos sapkáját.

A katonatiszt Damjanich alezredes volt.

Azért jött, hogy valami intézkedést kérjen Turányitól a megyei
forspontok dolgában.

– Alezredes úr, – szólt később Kamilla, – kérem önt, hogy legyen bíró
egy vitás kérdésben. Ez a három úr a füzértáncomat kéri és mivel egyiket
sem óhajtom mellőzni, elhatároztam, hogy öntől kérem a döntést.

– Mikor lesz a bál? – kérdezte mélyzengésű orgonahangján Damjanich.

– November nyolcadikán, – mondta Graf Jani.

– Akkor nem lehet. Nyolcadikán este aludni fognak a tisztjeim. De
kilencedikén este már ráérnek mulatni.

Az alezredes Kamilla felé fordította széles, lapos kalugyer-arcát,
amelynek oroszlánnyugalma mögött ott lappangott szörnyű ingerlékenysége.

– Az ilyen szép delnőnek csak a legderekabbik katona méltó táncosa.
November kilencedikén meg fogom önnek mondhatni, hogy ki a legderekabb
az urak közül.

Damjanich, akiben megvolt a vadászó és harcoló ősember minden éleslátása
és ravaszsága, akkoriban a portyázóival már körültapogatta a temesvári
hadtest előretolt hadállásait és már tisztában volt a császári
főkommandáns katonai és emberi mivoltával. Tudta, hogy Rukovina tábornok
alapjában véve óvatos filiszter, akinek mindenhez van bátorsága, csak
éppen ahhoz nincs, hogy kitegye magát a kudarc veszedelmének. Mint a
csigabiga, csak féllábbal mer kilépni biztos várából és a versecieknek
nincs is miért félniök tőle. A császári vezéreknek az volt a bajuk, hogy
nagyon sok volt a veszteni valójuk; a magyaroknak pedig sok volt a
nyerni valójuk.

Damjanich most már hozzálátott, hogy Rukovina szeme előtt elpusztítsa
annak szerb szövetségeseit. Ezt a szándékát félelmetes sietséggel és
véres energiával vitte keresztül.

Versecet akkoriban megint két rác tábor zaklatta, az alibunári és a
lagerdorfi. Alibunáron újabban sok csapatot vont össze Szuplikác,
Lagerdorf pedig, amelyet azért erősítettek meg a granicsárok, hogy a két
testvérvárost, Versecet és Fehértemplomot elvágják egymástól, a délvidék
rémévé nőtte ki magát. A tábor a balkáni barbárság és gyűlölet erős vára
volt. A szerb parasztok énekekben dicsőitették a lagerdorfi hősöket,
akik szívós irtóháborút folytatnak minden ellen, ami magyar vagy német.
A portyázóik rabolva és pusztítva kalandoztak a széles délvidéken és a
déli Koszova-szél gyakran égett szagot és hullabűzt hozott a városba.

November nyolcadikán, sötét hajnalon, Damjanich váratlanul kiosont a
városból és Lagerdorf felé sietett. Két gyalogos századot, egy kompánia
sváb önkéntest, fél huszár-svadront és száz Rózsa Sándor-féle lovast
vitt magával. A svábok éjfélkor még nem is tudták, hogy ki fognak
marsirozni. Az alezredes parancsára öt nemzetőr-kompániának a pancsovai
útat kellett őriznie, ha netán támadást próbálnának az alibunáriak.

Midőn már a hátuk mögött volt a város, a várhegy déli lejtőjén egyszerre
három pásztortűz csillant föl az őszi szürkületben.

– A kutyáknak spionjaik vannak a városban, – morogta Damjanich.

Úgy is volt, ahogyan mondta, mert mikor Lagerdorf alá érkeztek, már ott
várta őket a falu előtt az egész szerb sereg, hadi rendbe sorakozva.

Ezen a napon nem főztek ebédet a német városban, az asszonyok a
templomban imádkoztak, a férfiak pedig fekete rajokban ellepték a hegy
gerincét és élesen figyeltek a Karas völgye felé.

Délig távoli ágyúzást hallottak. Olyan halkan morogtak az ágyúk, mint a
bőgölyzümmögés. Délután óriás, fekete füstfelhő emelkedett a síkság
fölé… A felhőnek olyan formája volt, mint a szálló denevérnek.

Ekkor mozgolódás és kiáltozás támadt a városban:

– A magyarok fölgyújtották Lagerdorfot!

Mielőtt még bealkonyodott volna, már visszajött a kis sereg. A tisztek
arca ragyogott, a legénység vidám énekszóval marsirozott a városba.
Hetven szerb rabot, ágyúkat, zászlókat és sok szekérre való szuronyos
puskát hoztak magukkal.

Turányi vicispán ott állott a Templom-utca gyalogjáróján, az izgalomtól
remegő, kipirult arcú Kamilla a karjába kapaszkodott.

Damjanich, aki olyan volt a nagy lován, mint egy egyenruhás rác püspök,
odaterelte szürkéjét a gyalogjáró szélére.

– Estére táncolhatnak, kisasszony, – mondta.

– És kié legyen a füzértánc? – kérdezte Kamilla.

– Be kell érnie a sváb nemzetőrhadnaggyal.

– Ő volna a legderekabbik a három közül?

– Azt egy szóval sem mondom. De a másik kettő nem táncolhat, mert
elesett.

– Mennyi a veszteségünk? – kérdezte elboruló arccal a vicispán.

– Négy halott, köztük két tiszt és tizenöt sebesült.

– És a rácoké?

– Körülbelül kilencszáz halott és hetven fogoly.

Az alezredes szalutált és megsarkantyúzta lovát.

A lagerdorfi csata a szabadságharc egyik legvéresebb ütközete volt.

A szegedi nemzetőrök, akik arról voltak nevezetesek, hogy nagyobbrészt
idősebb férfiak és szinte kivétel nélkül családapák voltak, a félszemű
Földváry vezetése alatt hallatlan erővel és vadsággal rohanták meg a
granicsárokat. A szerbek elkeseredett szuronycsata után visszahúzódtak a
falujokba, de itt meg Elek százados két vörössapkás kompániája támadta
őket hátba. A kilencesek Vojvodinc felől érkeztek és egy gépkerék
pontosságával dolgoztak össze a verseciekkel. Ez különben természetes
volt, Damjanich rendeleteit betű szerint szokták teljesíteni, mivel
minden írott parancsa mögött ott állott a láthatatlan klauzula:
„Különben főbelövetem önt.“

Most már pánik ragadta meg a szerbeket, rémült gomolyagokba verődve
futottak, de a huszárok és Rózsa Sándor megvadult legényei egy részüket
a Karasba szorították, a többit pedig órákon át tartó gyilkos hajszában
verték a legelőkön és tarlókon végig.

A vörössapkások a lagerdorfi templom lépcsőjén megtalálták Fáy Gyula
hadnagynak holttestét. Senki sem tudta, hogyan került oda egyedül. Ez a
gyerekhadnagy a bataillon kényeztetett kedvence volt és midőn a legények
meglátták förtelmesen megcsonkított holttestét, annyira földühödtek,
hogy nem adtak többet pardont, a rabokat is fölkoncolták és azt a hetven
szerbet, akit Versecre hoztak, csak a saját testükkel tudták megvédeni a
szegediek.

A Bánság fölött, mint a csaták titokzatos és ijesztő bálványa,
fölemelkedett Damjanich óriás alakja. Damjanich neve e naptól fogva
híres lett az országban.

A svábok visszafojtott lélegzettel és az izgalomtól sápadt arccal
hallgatták a Lagerdorfot megjárt önkéntesek elbeszéléseit. Ilyen
hadviselésről eddig fogalmuk sem volt. A tisztek mindenütt elől.
Damjanich maga minden percben kockára tette mindenét, hogy mindent
megnyerjen. A félszemű Földváry nevetve dicsekedett, hogy őt nem fogja a
golyó és mindig a támadó front előtt rohant. A császári legénység
parancsszóra ment tűzbe, de ezek a honvédek úgy verekedtek, mintha a
háború az ő személyes ügyük volna. A legénység mindenféle hadicseleket
eszelt ki. Midőn a kilencesek beérkeztek a faluba – így beszélik, –
fordítva tették föl vörös sapkájukat, hogy szerviánus feznek lássék és
rácul kiáltották oda a granicsároknak:

– Itt vagyunk, testvérek, ne féljetek!

A granicsárok egy pillanatig azt hihették, hogy szerbiai segítség
érkezett és csak akkor ábrándultak ki rettenetesen, mikor a
vörössapkások sortűze már földhöz vágta első glédájukat.

Rózsa Sándorról pedig azt beszélték, hogy tizenkét szerbet ölt meg a
maga kezével. Való igaz, hogy a betyárok szilaj halálmegvetéssel
harcoltak. Rózsa Sándor, akit a kommandáns személyesen megdicsért, igaz
betyárhumorral mondta:

– Jól esik verekedni, mikor nem kell félni a csendbiztostól.

A csata estéjén azért megtartották a bált a Konkordiában.

Nevezetes, hogy abban az időben mennyit táncoltak az emberek. A
honvédbálok szent bachanáliák voltak, ahol összevegyűlt és egymást
lángra lobbantotta a férfiak és a nők forradalmi mámora. A szabadság égő
máglyájába mindenki beledobta a legjavát annak, amije volt, a férfi a
bátorságát, a nő a szépségét. „Otthon maradni“ gyávaság lett volna
férfinak, nőnek egyaránt. Valami anyáskodó nagylelkűség és pazarlási
vágy szállotta meg a nőket, a férfiakat pedig, akik nem hittek a
holnapban, siralomházi mohóság hevítette.

Turányi Kamilla sem maradt otthon. Eljött, a Honderü nemzeti divatja
szerint öltöztetve, a két elesett ifjú fájdalmas és forró emlékével a
szívében. Midőn édes áhítattal és csodálatos könnyedséggel lejtette a
magyar táncokat, köréje csődült az egész vendégsereg. Ez nem is volt
közönséges tánc, hanem a magyarság büszke önimádásának valami ősi,
kecses szertartása.

A táncosa azonban, Graf Jani, nem örülhetett diadalának. A karjai között
tartotta a leány karcsú, meleg testét, de érezte, hogy a lelke száz
mérföldnyi távolságban van tőle. Szinte sajnálta, hogy ő is nem kapott
golyót a Karas mellett, – hiszen igazán nem rajta múlott, – akkor
legalább az övé lett volna valami abból az édes és forró epedésből, ami
Kamilla minden pórusából áradozott.

Hofferék a leányaik közül csak Emiliát hozták el. Emilia ugyan váltig
könyörgött, hogy hagyják otthon, ő ragaszkodott svarcgelb jegyeséhez és
úgy érezte, hogy árulást követ el, ha honvédekkel táncol, – Hofferné
azonban nem teketóriázott sokat, egypár nyaklevest igért neki és Emilia
könnyes szemmel magára kapta fehér mullruháját.

A magyar tisztek valahogyan neszét vették, hogy Emilia multján
fekete-sárga folt éktelenkedik és a szőke leány, aki bús
martirmegadással járta a polkát, annyira fölizgatta a férfihiúságukat,
hogy valósággal körülrajongták. Turányi Kamilla mellett Hoffer Mili lett
a legünnepeltebb táncosnő és – mi tagadás benne, – ez a körülmény
alkalmas volt arra, hogy némileg kibékítse a leányt a rebellis
nemzettel.

Ha a polgárok nem láttak még olyan csatát, mint a lagerdorfi volt, a
Konkordia-belihez fogható mulatságot sem igen láttak még. A fiatal urak
életkedve, amelyet délelőtt megfagyasztott a szálló golyók zizegése,
most megindult és forró orkánban szinte már a fellegekig csapott. Az
élet megint tündöklő fényben világított, szebben és kivánatosabban, mint
azelőtt bármikor.

Damjanich alezredes, aki szolgálati dolgokban oly irgalmatlan szigorú
volt, most kedélyes apaként csibukozott a sarokasztalnál és elmélázva
nézte az ifjúság boldog tombolását. Ha egyik beborozott tisztje
hozzálépett, csendesen összekoccintotta vele poharát.

Hajnalban a fiatal tisztek és a fölhevült báli vendégek, urak, hölgyek,
összekapaszkodva, a szállására kísérték a vezért. A nemzetőrök zenekarát
is magukkal vitték. Damjanich nyugodt, kissé nehézkes léptekkel
ballagott a maga útján, hatalmas testével is kiválva a tömegből,
körülötte, mögötte trombitáló, rikoltozó, kacagó sokaság gomolygott.

Mikor a piactérre értek, itt is, ott is megmozdúltak a szerb házak
ablakfüggönyei és a résen szomorú, álmatlan arcok kandikáltak ki. És
akadt szerb, aki a _nagy Renegát_ alakját látva, keserű büszkeséggel
susogta:

– Egy rácnak kellett a magyarok élére állania, hogy leverjék a rácokat!

December 12-én Damjanich ezredes – a lagerdorfi győzelem meghozta neki
az előléptetést, – egy oroszlánugrással rávetette magát az alibunári, –
károlyfalvi kettős táborra, ahol ötezer granicsár állott fegyverben.

Az ezredes Gergely őrnagyot Alibunár alá küldte, maga pedig a
szegediekkel és a kassai vörössapkásokkal megrohanta a károlyfalvi
földsáncokat. Három órai eredménytelen harc után a félszemű Földváry
kapitány kezébe vette a zászlót, amelynek szalagját szép szegedi
asszonyok hímezték, és senkivel és semmivel sem törődvén, egy vallási
rajongó valószínűtlen vakmerőségével bement a sáncok közé. Egész sortűz
fogadta, érthetetlen módon azonban megint nem kapott lövést. A honvédjei
persze a nyomában voltak.

Gergely őrnagy azalatt már Alibunárt ágyúztatta. A rác túlerővel azonban
semmiképpen sem tudott megbirkózni. Délfelé már az alibunáriak támadták
és lépésről-lépésre visszaverték a magyarokat. Egy Lippay nevű
huszárfőhadnagy egy fél svadronnal megattakirozta és megállította a
magyar ágyúk felé rohanó granicsárokat. A támadását ugyan visszaverték,
de Lippay rögtön a másik félsvadronja élére állott és újra nekiugratott
a rácoknak. Csodálatos makacssággal ismételte meg támadásait, úgy, hogy
a verseci fuvarosok ráértek biztos helyre vontatni a hatfontosokat.

Délután egyszerre riadalom támadt a granicsárok közt: Károlyfalva felől
megjöttek a menekülők, akiket Damjanich akkor már kivert utolsó
futóárkukból is. Porlepte, véres, szepegő és halálra fáradt emberek
gomolya nyüzsgött az úton.

A menekülők rémült hebegéséből megértették az alibunáriak, hogy a nagy
Renegát jön és hozza a rettenetes vörössapkásokat. A dél felől vágtatva
közeledő orkán úrrá lett az embereken. A szerbek harci kedvét
megfagyasztotta, a magyarokét lángra lobbantotta. A magyarok Damjanich
nevét ordítozták és megtörtént a különös eset, hogy a granicsárok, akik
eddig vitézül nekimentek honvédszuronynak és huszárkardnak, most ijedten
meghátráltak egy név elől.

Alibunár Gergely kezébe esett, mielőtt még Damjanich megérkezett volna,
a szerbek pedig fölhúzódtak a meredek dombhátra. Azonban azt, akitől
menekülni akartak, már nem tudták elkerülni, mert a dombháton
fölbukkantak Damjanich lovasai és a szerbek azon vették észre magukat,
hogy az egymásba fogó honvédzászlóaljak bekerítik őket. A
granicsártisztek összeszedték legényeiket és kétségbeesett
szuronyrohammal kitörtek a hajtóláncból, azután Pancsova felé vonúltak.

Már akkor bealkonyodott és az égő város tűzfénye világította meg a
csatatért. A lobogó vörös fényben a huszárok lovas démonok módjára
rohanták meg a menekülőket. Itt is, ott is ujból meg ujból összeverődött
egy-egy ellentálló csoport, de a lovasság újból és újból szétugrasztotta
és legázolta őket.

Damjanich, miután megsemmisítette a szerb sereget és elpusztította
Alibunárt, nem tért vissza Versecre, hanem Torontálba vonult, hogy Kiss
Ernő hadosztályával egyesüljön. Másnap esett meg a híres jarkováci
éjjeli támadás, mikor az álmában meglepett vezér egy szál ingben pattant
nyergeletlen lovára és félmeztelen legényei élén verte vissza az éj
homályából előbukkant ellenséget.

A verseciek Tedeummal ülték meg az alibunári diadalt.

Mialatt Dániel kanonok könnyes szemmel és kissé mekegő hangon zengte a
Seregek Urának dicsőségét, Graf Jani, aki a nemzetőrtisztekkel ott
térdepelt az első padban, egyre csak Turányi Kamilla fanatizált szép
Hungária-arcán legeltette szemét. A magas ablakon keresztül egy napsugár
belévillant a templom homályába és gyöngéden körülremegte a leány
alakját. Minden, ami az embert összekötheti Istenével, ebben a
pillanatban ott ragyogott Kamilla arcán.

Graf Jani lelkébe ekkor egy elhatározás hullott bele, olyan váratlanul,
mint egy arany meteor. Mise után meg fogja kérni a vicispán leányának
kezét! Bolondság, igaz, de a világ most ugyis tótágast áll, a téli
levegő teli van mámorral és tiszavirág-mohósággal, meglehet, hogy a nagy
fölfordulás közepett éppen Jani ölébe hull a nagy kincs… Megörült az
elhatározásának és meg is ijedt tőle. És rögtön kemény esküvéssel és
becsületszóval hozzá kötötte magát.

A kanonok az oltárról beszédet intézett a nemzetőrökhöz. Szavaiban olyan
fanatikus, mámoros szabadságvágy izzott, hogy a fölizgatott fiatalok
mise után egy ágyú talpára ültették a főurat és ujjongó diadalmenetben
tolták haza a plébániára.

Graf Jani azalatt hazakisérte Turányi Kamillát. Sápadt arccal lépkedett
a kisasszony oldalán. Egypárszor már megköszörülte a torkát, de beszélni
még sem mert.

– Valami bánata van önnek, hogy ilyen hallgatag? – kérdezte Kamilla.

– Egy komoly dolgot kell önnel közölnöm, nagysám.

A kisasszony egy megszeppent oldalpillantást vetett Grafra, majd gyorsan
mondta:

– Előbb hadd közöljek én önnel egy komoly dolgot… Én ma este esküszöm…
Ma este hitvese leszek Lippay főhadnagynak…

Mintha egyszerre száz hatfontosat sütöttek volna el Graf Jani füle
mellett…

Lippay volt a huszárfőhadnagy, aki a hősiességével megállította az
alibunári granicsárokat és megmentette Gergely őrnagy négy ágyúját.
Ezekben a napokban a város visszhangzott az ifjú tiszt dicsőségétől.

– Hát szereti? – kérdezte Jani olyan siralmas hangon, hogy maga is
megijedt tőle.

– Van magyar nő, akinek szíve nem fordulna a hősök hőse felé? – kérdezte
viszont Kamilla, ég felé emelve rajongó szép szemét.

*

Lippay, aki svadronjával a pancsovai utat őrizte, csak későn este jött
be a városba. A templom előtt nyeregből ugrott és mialatt a trombitás a
lovát fogta, ő úgy, ahogyan volt, fülig porosan, borotválatlanul és
tábori ruhában, örök hűséget esküdött a vicispán leányának.

Az egész násznép csak öt-hat ember volt. Ott állottak együtt a hideg,
sötét templomban, néhány viaszgyertya szelíd fénye mellett és olyan
komoly és megindult arcot csináltak, mintha nem is lakodalomról, hanem
valami titokzatos és szomorú értelmü szertartásról volna szó.

Lippay főhadnagy egy negyed órával később, fél lábával már a kengyelben,
megcsókolta ifjú hitvesét és galopban visszarepült megint a
svadronjához. A nászéjszakáját künn töltötte a tarlókon, távoli tüzekre
figyelve, amelyek fölvillantak a fagyos téli éjszakában. Reggel künn
érte a parancs, hogy ő is siessen Torontálba és így egyelőre nem is
látta viszont Kamillát.

Az ujdonsült Lippayné élete semmiben sem változott. Az ideje javát most
is azzal töltötte, hogy tépést készített és nemzeti kokárdákat varrt.
Olykor azonban egy-egy percre ölébe tette a munkáját, egy pillanatig
maga elé bámult és ilyenkor valami édes mosoly csillant föl ajka szélén.

Hogy mikor és hogyan egyezett meg olyan gyorsan a főhadnaggyal, azt
sohasem tudta meg Graf Jani. Lippay nem udvarolt Kamillának, valószínű
azonban, hogy az alibunári csatában azért verekedett olyan csodálatos
hősiességgel, mert tudta, hogy ezzel az attakjával Kamilla szívét
hódítja meg.

A fiatal férj csak ujév után, január 4-ik napján került vissza Versecre.

Ezúttal nem a hetyke svadronja élén jött, hanem egy parasztszekér hozta,
szalmaágyon, pokrócok alatt. A jobbik térde keresztül volt lőve. Vele
együtt a világ legszomorúbb hadserege vonult be a városba, halálra
fáradt, a rettenetes téli hidegben didergő, véres rongyokba burkolt,
egymást vonszoló, megtört, szomorú férfiak tömege. Kiss Ernő megvert
seregének romjai… Azelőtt való nap volt a pancsovai csata.

Kiss a császári hadseregben nevelkedett katona volt. Az elavult hadi
szabályok ismeretét és felelősségének tudatát vasbékóként hurcolta
magával. Benne semmi sem volt a forradalmi vezérek fantasztikus
ötletességéből, rendületlen önbizalmából és könnyed merészségéből; az
ifjú honvédhadsereg, amellyel Damjanichék csodákat tudtak művelni, az ő
kezében szokatlan, nyers és megbizhatatlan fegyver volt. Kiss nem tudott
győzni, ő _csak_ meghalni tudott.

A város halálos csendben, visszafojtott lélekzettel fogadta a bús
vendégeket. A balszerencse rettenetes diadalmenete volt. Eddig vakítóan
sütött a hadi szerencse napja, de most váratlanul fekete lett az
égboltozat és a szemhatáron ijesztő veszedelmek villámlottak.

Turányi Kamilla pedig végre visszakapta ifjú hitvesét. Most azzal
töltötte mézesheteit, hogy az ura rettenetes sebét kötözgette és hogy
hideg borogatást rakott a sebláztól izzó homlokára.




XII.

Damjanich váratlanul visszajött Versecre.

Mint tábornok és mint a bánsági hadtest kommandánsa jött vissza. Némi
csapatokat is hozott magával.

A svábok arca megint fölragyogott. Most már nem a ráctól, de a pokol
légióitól sem félünk!

A tábornok azonban nem állott szóba senkivel a polgárok közül, hanem
mogorván elzárkózott és napestig dolgozott vezérkari tisztjeivel.

Január 17-ik napján nemzetőrök járták be a német várost és idéző
cédulákat adtak be a házakba. A városi tanács tagjait Villám őrnagy, a
sváb nemzetőrség tisztjeit pedig Maderspach ezredes kérette magához
sürgősen.

A fehértemplomi oroszlán már két hete a városban volt, de senki sem
látta, mert betegen feküdt Fuchsék házában.

Húsz nemzetőrtiszt, köztük Graf Jani, csapatba verődve bekopogtatott
Maderspach szállásán. Az ezredes ágyban feküdt. Amióta nem látták,
csontvázzá aszott, a szeme pedig sötét tűzben égett, mint valami halálra
sebesült ragadozó állaté.

– Jőjjenek közelebb, uraim, egészen közel, mert nem bírom már hanggal
sem, – kezdte fáradt mosollyal.

A svábok szorosan körülvették ágyát és húsz aggódva figyelő szempár
függött a beteg száján.

– Damjanich tábornok úr parancsából beszélek önökhöz… A tábornok úr úgy
vélekedik, hogy önök szeretnek engem és hogy hisznek nekem.

– Akár a szentírásnak! – mormogta Mihajlovics százados, a többi pedig
csendesen bólintott.

Maderspachot erős köhögési roham fogta el. Miután megint lélegzethez
jutott, tompa hangon folytatta:

– Odafönn nagy dolgok történtek… Önök talán nem is tudják, hogy új, ifjú
császár lépett a trónra? A magyarok dolga rosszra fordult. Windischgrätz
herceg elfoglalta a fővárost, a magyar kormány Debrecenbe futott, az
ország osztrák kézen… Csak Erdélyt védi még Bem tábornok.

– És Görgey? És Görgey hadserege? – kérdezte egyszerre tíz megrémült
hang.

– Görgey hadseregének nyoma veszett… Belevette magát a behavazott északi
hegyek közé és senki sem tudja, hogy mi lett belőle ebben a rettenetes
téli időben… Ilyen körülmények között a kormány elhatározta, hogy összes
csapatjait összevonja az alföldön. A Bánságot föladjuk. Holnapután
hajnalban útra kelünk és egy szál magyar katona sem marad a Bánságban.
Ez az, amit el kellett önöknek mondanom.

A húsz sváb arca egyszerre vérvörös lett, a következő szívverésre meg
elfehéredett… Valami rettenetes súlyú veszedelem, amely eddig ott
kóválygott a fejük fölött, most hirtelen lezuhant, sötétséget,
pusztulást, halált borítva reájuk.

– Ez… ez lehetetlen! – hebegte valaki.

– Úgy van, ahogy mondom: föladjuk a Bánságot. Versecet és Fehértemplomot
is… Vérző szívvel tesszük – Damjanich napok óta betege ennek a
gondolatnak – de meg _kell_ tennünk! Az alföldön koncentráljuk minden
erőnket, hogy leszámoljunk az osztrákkal… Ha győzünk, akkor visszajövünk
megint. Ha nem győzünk, akkor úgyis minden mindegy.

– És mi lesz ezzel a szerencsétlen várossal? – kérdezte Mihajlovics.

– Ez az, amiről beszélnünk kell. Theodorovics tábornok húszezer emberrel
közeledik Pancsova felől. Aznap, mikor Damjanich kivonul a temesvári
úton, Theodorovics be fog vonulni a pancsovai vámon. Ha önök ellent
akarnának állani, az nemcsak ostobaság, hanem bűn is volna, mert
mérhetetlen nyomort zúdítanának népükre… Önök polgárokból lettek
katonákká, szükséges, hogy most megint békés polgárokká legyenek.
Damjanich tábornok, mielőtt elvonul innen, föl fogja oszlatni az önök
nemzetőrségét. Ágyúikat és az összes fegyvereket, amiket Rukovinától
kaptak, el fogja kobozni. A tábornok úr parancsa, hogy önök hódoló
küldöttséget menesszenek Theodorovics elé… Megértették? Ha Damjanich
tanácsolja, akkor bátran megtehetik! Theodorovics végre is császári
tábornok és ha önök békés polgárokként járulnak eléje, akkor
becsületbeli kötelessége, hogy megvédelmezze önöket a saját martalócai
ellen is.

– Engem azonban föl fog köttetni, – mormogta az öreg Hoffer keserű
mosollyal.

– Igen, tudom, vannak itt urak, akik erősen kompromittálták magukat.
Őket Damjanich tábornok magával viszi a magyar táborba és míg ő kardot
visel az oldalán, addig nem lesz bántódásuk. Holnap még ráérnek
határozni és készülődni, holnapután reggel útra kelünk.

– Én megyek! – mondta Hoffer.

– Én is! – szólt Graf Jani.

– Én is! Én is!

Mihajlovics keményvágásu arcán egy könnycsepp szaladt végig.

– Ez hát a vége? – kérdezte halkan.

A beteg ezredes hirtelen felkönyökölt párnáin. A szeme ragyogott,
meglepő erővel kezdett beszélni. Eddig úri német nyelven beszélt, de
most a délvidéki svábok parasztdialektusán szólalt meg.

– Ez nem a vég, emberek, ez új dolgok kezdete. Véssétek az eszetekbe, a
magatokéba és a gyereketekébe, amit most mondok, – mert utoljára szólok
hozzátok. Eddig mint vendégek éltetek itt az ajándékföldön, de most
vérrel fizettetek meg érte, akár ezer évvel ezelőtt a magyarok, most már
elmondhatjátok: ez az ország a miénk, itthon vagyunk!

Nem tudott tovább beszélni. Rettenetes köhögési roham fogta el. Félig
eszméletlenül esett vissza párnáiba.

A svábok pedig, a hideg svábok, egyszerre úgy érezték, mintha valami
boldogító nagy dolog történt volna velük, forró ár csapott a hűvös
vérükbe, könnyes szemmel vették körül a beteg ezredest, mindegyikük meg
akarta érinteni a kezét.

Maderspach megtört szemmel feküdt ott.

– Menjetek, emberek, elég volt! – lihegte.

Másnap vastag hófelhők torlódtak össze az égboltozaton és délben is
olyan sötétség volt, hogy gyertyákat kellett égetni a boltokban. Mogorva
készülődés, szívszaggató búcsúzkodás mindenütt, mintha az egész város
siralomházban ülne.

A nemzetőrség még egyszer, utóljára kivonult a templom elé és letette
Rukavina adta fegyvereit Villám őrnagy előtt. Az ágyúikat és puskaporos
szekereiket is elszedette tőlük Damjanich. A Mihajlovics-féle hatodik
kompánia azonban, amely még a régi polgárőrségből alakult, megtarthatta
a céllövő stucnikat.

A polgárok közül sokan végrendeletet írtak, majd bezárkóztak a házakba
és titokzatos munkába fogtak. Vermeket ástak, titkos fülkéket vájtak,
ahol elásták és befalazták pénzüket és értéktárgyaikat. Hiszen tudták,
hogy Theodorovics seregében hatezer prédára éhes szerviánus marsíroz.

Az öreg Hoffer mester pincéjében is megnyílt egy lyuk, amely magába
szívta a ház minden aranyát, ezüstjét, Kossuth-bankóját és az aranynál
is kedvesebb fegyvereket. Délben az öreg úr, aki egyedül dolgozott a
pincében, kőmüves-kanállal a kezében, porosan és meszesen megjelent az
udvaron.

– Gyerekek, van még egy kis helyem, – ha valakinek valami eldugni valója
van, csak ide vele!

Bábika könnyes szemmel odakínálta neki a porcellánfejü babáját, melyet
három esztendővel ezelőtt kapott Bécsből. Ezt nagyon féltette a
rácoktól. Az apja egy percig habozott, de aztán levitte a babát a
pincébe. Minden kincs végre is annyit ér, amennyire a gazdája tartja és
Bábinak egy milliót is megért a babája. Az öreg úr nagy művészettel úgy
elfalazta, elkente és beporozta a fülkéjét, hogy szeme legyen annak a
martalócnak, aki a nyomára akad.

Damjanich tábornok parancsára a polgármester és egypár városi főember
már korán reggel kocsira kapaszkodott, hogy eléje menjen Theodorovics
tábornoknak és bejelentse a város meghódolását. Damjanich semmiképpen
nem akarta, hogy haszontalan vérontás legyen. A sváb urak azt hitték,
hogy a szerb sereget Pancsován találják és igen meglepődtek, mikor az út
felében, Károlyfalván, már szerezsánok fogták körül a kocsijukat.
Theodorovics tábornok Alibunár romjai között várta őket. Szigorú és
rosszkedvü volt; egy császári tábornok, aki rebellisekkel áll szóba, nem
is lehet más.

– Tudomásul veszem, hogy Versec föltétlenül meghódol. A továbbiakat majd
megtudják. De most nézzenek körül. Látják ezeket a romokat? Ez a renegát
munkája volt és önök segítettek neki a munkájában. Nos, jegyezzék meg
maguknak: ha Versecen egyetlenegy lövés esik az én bevonuló katonáimra,
akkor holnap ilyen lesz az önök városa.

A verseciek szerettek volna mindjárt hazamenni, de ezt nem engedték meg
nekik. Majd holnap a szerb sereggel. Alamuszi arccal ődöngtek tehát a
szerb katonák közt, akik megvető és gyűlölködő pillantásokkal méregették
őket.

Másnap reggel útra kelt Damjanich háromezer emberével. A tábornok maga
vezette a visszavonulást. Az arca sárga volt, a szeme vérben forgott,
gyilkos rosszkedvében volt, mint az oroszlán, akit elzavartak a prédája
mellől. A környezete pisszenni sem mert és vágtató sietséggel
teljesítette dübörgő hangon kiadott parancsait. Az is dühítette a
vezért, hogy a fehértemplomi kompániák, amelyeknek még az éjjel
egyesülniök kellett volna az ő seregével, még most sem érkeztek meg.

– Van egy okos ember a huszáraltisztek között? – kérdezte Damjanich.

A württembergek hamarosan eléje ugratták Jónás strázsamestert. A hatvan
esztendős öreg, aki végig verekedte már fél Európát, szürke, száraz és
kemény volt, mint a tölgyfadonga.

– Kend maga mellé vesz tíz huszárt az öregek közül. A fonógyárnál van
egy korcsma, ott beülnek kendtek. Ki ne mozduljanak onnan, míg meg nem
jönnek a fehértemplomiak. Ha megjönnek, kend elhozza őket utánam. Ha
kell, a felhők hátán, ha kell, a föld alatt, de elhozza utánam. Két
legényt pedig lóhalálába előre ugraszt, hogy jelentést tegyenek nekem.
Megértett kend?

– Megértettem, vitéz generális úr!

Damjanich észrevette a városbírót, aki egy csapat elszontyolodott vén
emberrel állott a gyalogjáró szélén.

– Jó egészséget kívánok, – szólt oda a tábornok. – És tiszteltetem a
rácokat. Úgy mulassanak itt, hogy egyszer még mi is visszajövünk ide.

A trombiták megharsantak és Damjanich serege döngő léptekkel és csattogó
patkókkal kivonult a városból. A svábok bús csapatokban, mint az ázott
csókák, állottak a házaik előtt és elborult arccal bámultak a katonák
után. Ezeknek a szuronyaival és ágyúival együtt Magyarország is kivonult
innen.

A sereg nyomában vagy száz hintó gördült és szekér döcögött, telve olyan
emberekkel, akik valami okból nem óhajtottak Theodorovics tábornok
szemébe nézni. Elől a bújdosó vármegye, melynek négyes fogatán Turányi
vicispán uram keleti flegmával szívta a pipáját. Egy másik kocsin
Kamilla hozta a sebesült urát. Maderspach ezredes is ott volt a szomorú
menetben, tétova tekintete egyre a borús égboltozatot vizsgálgatta,
mintha a felhők közt kanyarodó utat keresné. Egypár nappal később, mikor
Zsombolyára értek, a fehértemplomi hős már meg is találta az utat, amely
kivezet a harcok és fájdalmak világából.

Az öreg Hoffer a családjával Szegedre készült futni. Ott egy komája
lakik, annál megbújhatnak, míg a véres zivatar elvonult a Bánság fölött.
Nelli nem ment a családdal. Hosszú könyörgés után megengedték neki, hogy
a verseci apáca-kolostorban maradjon, ahová a jámbor szüzek befogadták a
két kutyáját is.

Az öreg úr csak a feleségét meg a két nagyobbik leányát vitte magával,
Hoffer Tónit, Bábikát és a kis Gyurit Graf Jani hívta meg a maga
kocsijára.

A hosszú kocsisor lassan döcögött előre az úton. Mikor a menekülők már a
nagy láp befagyott nádasai közé érkeztek, hirtelen megrekedtek az elől
haladó hintók. A kocsik összetorlódtak, a fuvarosok pedig káromkodtak.
Ott elől valami baj történt… Most egyszerre megzendült a nádas,
vérfagyasztó diadalordítás hallatszott, mintha ezer kiéhezett farkas
rohanná meg a juhnyájat. Hosszúpuskás, piros süveges, vadképü férfiak
szaladtak a kocsik felé.

– Szerviánusok! – kiáltotta száz halálra rémült ember.

Egypár lövés dördült. Kemény öklök belekaptak a gyeplőkbe. Az asszonyok
sikoltoztak, a gyerekek sírtak. A menekülő kocsik Knicsanin szerb
seregének kezébe estek.

Theodorovics nem volt afféle szerb guerillavezér, hanem császári királyi
tábornok, azért az osztrák haditudomány törvényei szerint és az összes
óvatossági rendszabályok alkalmazásával óhajtotta megszállani az
ellenséges várost. Egész éjszakán át keményen marsíroztatta katonáit,
egyes csapatokat óriási kerülő utakra küldött, reggel pedig, mikor
fölkelt a nap, a minden oldal felől érkező zászlóaljak vashálóként
vették körül a várost. A fölvonulás igen jól sikerült, a vashálón csak
egyetlen rés volt, az, amelyen át Damjanich tábornok egész serege
nyugodt marstempóban és egyetlen puskalövés nélkül elvonult Moravica
felé.

A belgrádi Knicsanin, mint a vasháló egyik része, hétezer szerviánussal
érkezett Zichyfalva felől. A vezért igen bosszantotta, hogy Damjanich
kisiklott a körmei közül, midőn azonban megtudta, hogy az elfogott
szekereken magyar törzstisztek, vármegyei urak és verseci főemberek
ülnek, némileg megvigasztalódott megint. Azonnal parancsot adott, hogy a
foglyokat kísérjék vissza a városba, fél órába is beletelt azonban, míg
az összetorlódott szekereket meg tudták fordítani. A bús menet már
megindult, midőn újabb zavar és lövöldözés támadt. Az országút árkán
huszárok ugrattak át és karddal nekiestek a rác eszkortnak.

Ha Knicsaninnak az volt a szívevágya, hogy szembe kerüljön
Damjanichcsal, akkor a kívánsága hamarább teljesült, mint remélte volna.
A magyar tábornok ugyanis, mikor Moravica alatt hirét vette, hogy a
kocsik az ellenség kezébe estek, visszafordult megint és förgetegként
megrohanta Knicsanint. Damjanich ezzel a csatájával – ezt az ellenség is
elismerte – lovagi kötelességet teljesített a verseciekkel szemben.

Mialatt fönn a dombon az ágyúk dörögtek és a vörössapkások szuronyt
szegezve támadtak a szerviánusokra, a huszárok újra megfordították a
hosszú szekérsort és kardlappal ösztökélve a lovakat, galopban vitték ki
a kocsikat a tűzvonalból. Az ütközet eltartott délutánig. Mikor a
szekerek már régen biztonságban voltak, Damjanich tábornok úgy
vélekedett, hogy a további verekedésnek nincs már célja, azért gyorsan
és simán visszavonta zászlóaljait a tűzből és a korai téli alkonyban
észak felé marsirozott. A befagyott nádasban hatszáz szerviánus
holtteste mutatta, hogy merre járt a Renegát.

A szekerek megmenekültek, de Graf Janié nem volt köztük. Ő némi késéssel
pakkolta kocsira a Hoffer-gyerekeket, az egyedüli versecieket, akiknek
szemmel láthatólag örömük telt az egész fölfordulásban, mire aztán kiért
velük a temesvári útra, már szemben találta magát a granicsár
előörsökkel. Jani sietve visszafordult és a fonógyár felé hajtott. A
nagy kőhidon kellett volna átmennie, hogy kijusson a városból, de a
hidat is megszállották már a szerbek. Theodorovics tábornok összevonta a
vashálót, most már senki sem menekülhetett a városból.

– Mi lesz most? – kérdezte Hoffer Tóni.

– Édesanyámhoz visszük a gyerekeket, aztán lesz, ami lesz, – válaszolt
Graf Jani.

Egy csapszék mellett hajtott el, amely egypár lépésnyire volt a
kőhidtól. A házból klárinét visítása és mulatozó emberek lármája
hallatszott. A Kossuth-nótát fújták éppen. A kapu félig nyitva volt, az
udvaron egy Württemberg-huszár állott és egypár vezetéklóval
veszekedett.

– Ezek a szerencsétlenek még nem tudják, hogy a rácok már a városban
vannak! – ijedezett Jani.

Megállította a kocsit és berohant az ivóba. Vagy nyolc vén huszár ült a
hosszú asztal körül, az asztalfőn Jónás strázsamester uram, félrevágott
csákóval, pipával a szájában a boros üveggel a kezében. Mögötte a
cigányklarinétos, aki teli pofával fújta a vitéz urak kedves nótáját.

– Strázsamester úr, – kiáltotta Jani – a rác bekerítette a várost!

Jónás hidegen mérte végig a németet, azután feleletképpen megkopogtatta
az asztalt.

– Hé, csapláros, még egy itcével.

– Ha lóra ülnek, talán még kimenekülhetnek a szőlők felé, – magyarázta
Jani.

Az öreg Jónás vasvillaszeme szinte keresztüldöfte a fiatalembert, mikor
pipával a fogai közt azt mondta:

– Ne ártsa magát az úr a katonák dolgába!

Aztán fölkelt és két tenyerét összecsattintva, cikornyásan és
méltósággal kezdte járni a verbungost.

Jani elképedve nézte, majd sarkon fordult és kisietett az utcára.

– Azok odabenn megbolondultak! – mondta Hoffer Tóninak.

A kőhíd felől éppen akkor vonult be harsogó zeneszóval a péterváradi
granicsár-ezred. Jani a lovak közé vágott és hazahajtott.

Otthon Hoffer Tónival ketten beültek a zöld szobába és csendesen
szivarozgatva hallgatták az utcáról beszűrődő neszt. Órákon át ütemes
katonaléptek remegtették meg az ablakokat. Most dudaszó és eserhangú,
szomorúan vontatott ének hallatszott: ezek szerviánusok. Aztán megint a
szerezsán dzsidások véget nem érő patkócsattogása hallatszott. Végül
tompa dübörgéssel jöttek az ágyúk és lőszeres-kocsik. Összesen harminc
ágyú vonult el a ház előtt. A város megtelt katonákkal, a terek és utcák
zsúfolva voltak fegyveres férfiakkal és az utakon még egyre újabb
csapatok érkeztek.

Ebédután bevonult Theodorovics tábornok is, fényes lovascsapat kísérte,
a lovasok közt volt Mayerhoffer ezredes és gróf Nugent is. A német város
halálos csendben, meglapulva és visszafojtott lélegzettel fogadta a
győzőt. A rác várost azonban boldog riadalom verte föl, a keserűség és
félelem, amely hónapokon keresztül összehalmozódott a szerbek szívében,
most lángoló diadalmámorban lobbant el, a házak pedig hirtelen
kivirágoztak a zászlók tömegétől.

A főtéren szerbruhás hölgyek várták a szabadítót. Egy karcsu leány,
akinek büszke szépsége mindenkit elragadott, ezüst tányéron sót és
kenyeret nyújtott a vezérnek. A leány Manin Zorka volt.

Midőn a vezérkar végigvonult a temesvári utcán, valami különös dolog
adta elő magát. Ott volt mostanában a Macskakovács csapszéke. A sváb
korcsmáros hónapok óta csak maga iszogatta a saját borát, mert szegény
Holky doktor halála óta, melyért a közvélemény a Macskakovácsot tette
felelőssé, mindenki elkerülte a korcsmát. Ez persze nagyon fájt a
korcsmárosnak, leginkább azonban az fájt neki, hogy egykori kenyeres
pajtása, Radl borbély is elpártolt tőle. Nem is vett részt sem az elmult
nyár harcaiban, sem a nemzetőrök parádéiban, csak otthon gunnyasztott
mindig, miközben irtóztatóan lesoványodott és szomorúan eltöprengett az
emberiség, de főleg Radl borbély hitványságán.

Midőn most a korcsmája mocskos üvegajtója mögül végignézte a szerb
ezredek bevonulását, egyszerre elhatározta, hogy meg fogja mutatni
Radlnak és az egész világnak, mennyire félreismerték őt. Az ötlet
hóbortos volt, de olyan erővel csapott a korcsmáros lelkére, hogy nem
tudott neki ellentállani. Bement a hátsó kamrába és gépiesen magára
vette nemzetőr-ruháját. Magára akasztotta duplacsövü puskáját, széles
nagy kardját, két pisztolyát, sőt a profuntos tarisznyáját és a hadi
kulacsát is. Azután kiállott az ajtó elé. Éppen akkor haladt el a
korcsma előtt Theodorovics tábornok a kíséretével. A Macskakovács
arcához emelte fickóra töltött puskáját és a fényes lovasok közé
duplázott. A generálisban ugyan nem esett kár, de a fiatal zászlós, aki
mögötte lovagolt, véresen bukott le nyergéből. A következő percben tíz
szurony járta át a Macskakovács testét. A korcsmáros szörnyet halt de
amit akart, azt mégis elérte, mert ezentúl már sem Radl borbély, sem
senki más fia nem mondhatta róla, hogy gyáva ember.

Délután behallatszott a városba Damjanich ágyúinak dörgése és hamarosan
megjöttek Knicsanin stafétái is. Theodorovics tüstént segítséget küldött
a szerviánusoknak, de a segítségben nem volt köszönet, mert mialatt
Damjanich tovább vonult észak felé, a szerb tüzérség valami tévedés
folytán Knicsanin seregét támadta hátba.

Egyszerre harci lárma kerekedett a város déli végében is…

A várost már tizenkétezer szerb szállotta meg és Jónás őrmester még
mindig ott mulatott legényeivel a kis korcsmában. Egyre-másra jöttek a
svábok, akik vacogó fogakkal rimánkodtak és könyörögtek a huszároknak,
hogy hordják már el irhájukat, a strázsamester azonban pokrócgorombán
elzavarta őket és tovább folytatta a mulatozást. Különös, de való, hogy
a várost ellepő rácok még délután sem vettek tudomást a huszárokról.
Pedig hallaniok kellett a lármát, alkalmasint úgy vélekedtek azonban,
hogy a mulatozók az övéik közül valók.

Délután három felé lövöldözés hallatszott a zsidótemető tájékáról. Jónás
strázsamester ekkor kirúgta maga alól a széket és talpra ugrott. Az
egész ember megváltozott. Elkomorodott arcán és kemény tekintetén
meglátszott, hogy most már vége a tréfának és mulatozásnak.

– Megjöttek a fehértemplomiak! Lóra, legények!

Az udvaron nyeregbe szállottak és miután a szepegő kis szolgáló kitárta
a kaput, pisztollyal a kezükben kiugrattak az utcára. A kőhíd teli volt
szerviánusokkal, azok háttal fordultak a huszároknak és a zsidó temető
felé lövöldöztek, ahol a fehértemplomiak máriás zászlója lobogott. Jónás
emberei keresztülvágtattak a hídon, miközben pisztolyukat a meglepett
szerbek közé sütötték. Öt perccel később már egyesültek a
fehértemplomiakkal.

Valószínü, hogy Jónás őrmester nem is volt az a könnyelmü bolond, akinek
Graf Janiék tartották, hanem igen jól tudta, hogy mit művel. Tudta, hogy
csak úgy törhet ki a verseci egérfogóból, ha hasznára fordítja a nagy
zűrzavart, melyet a fehértemplomiak megérkezése okozni fog. Azért nem is
mozdult ki a korcsmájából, míg nem hallotta a fehértemplomi puskák
ropogását. A nagyszerü hencegése pedig, mellyel fittyet hányt egy egész
ellenséges hadseregnek, arra való lehetett, hogy huszáraiban a lelket
tartsa. A strázsamester példája olyan hatással volt a legényekre, hogy
nem mertek félni.

A fehértemplomiak három óra után érkeztek Versecre. Egy honvédzászlóalj,
a Hunyady-huszárok egy svadronja, nyolc ágyú és egy kis önkéntes csapat,
amelynek Haller, a hét svábok egyike volt hadnagya. A kis sereget
Hrabeczky őrnagy kommandirozta.

A város határában egy pihenő granicsárcsapattal kerültek össze, azt
megtámadták és szétverték, azután lengő zászlókkal és vidám
trombitaszóval bevonultak a Theodorovics-féle vashálóba. Azt hitték,
hogy a város még Damjanich kezében van. Csak akkor kaptak észbe, mikor
az alarmirozott ellenség mindenfelől körülfogta őket.

Theodorovics tábornok és az osztrák tisztek lóra kaptak. A tábornok
tajtékzott dühében.

– Egy embernek sem szabad megmenekülnie közülök! – ordította.

A szerb tüzérség, vágtató szerezsánok közt, dübörögve repült végig a
városon. A svábok szájról-szájra adták a gyászos ujságot: Magyarok
vannak a városban, a szerbek most vágják őket halomra!

A letepert város mozogni és vergődni kezdett… A toronyban megszólalt a
lármaharang, – soha sem tudódott ki, hogy ki verte félre… Az óvatos,
hideg svábokat valami hősies őrület kerítette hatalmába. A legények
előszedték az elrejtett fegyvereket és semmivel sem törődve, rohantak a
szorongatott magyarok segítségére.

Az öregeket rémület szállotta meg… Hiszen ez nyilt szószegés! A tanács
két órával előbb még békét kért és meghódolást igért Theodorovicsnak!

De a megvadult legényekkel nem bírt senki. Vagy százötvenen
összeverődtek a fonógyárnál és hátba támadták a fehértemplomiakkal
verekedő szerbeket. Graf Jani és Hoffer Tóni kommandirozták őket. Mikor
a lármaharang megkondult, az öreg Grafné ugyan rájuk zárta a kaput, de
ők az ablakon keresztül szöktek ki.

A magyarok, akik a zsidó temetőben vetették meg lábukat, észrevették,
hogy segítség érkezett. Elkeseredett rohammal áttörték a szerb frontot
és sikerült a svábokkal egyesülniök.

A téli éjszakában még sokáig villantak puskalövések a temető körül,
Theodorovics azután egyszerre azon vette észre magát, hogy emberei a
puszta sírköveket lövöldözik. A hősies kis csapat eltünt az éjszakában.
Úgy kell lenni, hogy Theodorovics mesterséges hálójának szálai
összegubancolódtak és az ellenség kisiklott valami résen.

Damjanich tábornok megparancsolta Jónás strázsamesternek, hogy hozza
utána a fehértemplomiakat, ha kell a felhők hátán, ha kell a föld alatt.
Nem tudni, hogy melyik utat választotta Jónás, de bizonyos, hogy a
csapat másnap már egyesült Damjanich seregével. Még huszonhárom szerb
hadifoglyot is hozott magával.

A hét svábok közül csak ketten vonultak be Damjanich táborába. Hoffer
Tóni és a fehértemplomi Haller. Graf Janinak nyoma veszett az
ütközetben. A barátai csak arra emlékeztek, hogy lövést kapott a
vállába.




XIII.

A föloszlatott sváb nemzetőrség tisztjeinek meg kellett jelenniök
Knicsanin előtt, hogy számot adjanak a békeszegésről. Nagyobbrészt
idősebb gazdák és mesteremberek voltak, akik alázatosan állottak meg a
hatalmas vezér előtt.

Ami tegnap történt, az persze őket is igen fölháborította. A baj csak az
volt, hogy az igazi bűnösöket nem lehetett elcsípni, mert azok most már
Damjanich seregével marsíroztak… Aki a nemzetőrök közül a városban
maradt, az akár tíz tanuval is bizonyítani tudta, hogy nem volt semmi
köze a vérengzéshez.

Knicsanin sok jóakarattal hallgatta a svábok mentegetődzését.

A szerbiai martalócok vezére – igazi neve Petrovics István volt, a
Knicsanin nevet a szülőhelye után kapta – egyáltalában nagyon kellemesen
szokta meglepni az embereket, akiknek dolguk akadt vele. Föltünően szép
szál férfi volt, kitünően beszélt németül, jobban, mint a bánsági svábok
és nagy súlyt vetett arra, hogy őt művelt és udvarias embernek ismerjék.
Knicsanin különben a szerb fejedelemség államtitkára volt.

– A tegnapi nap nekem körülbelül nyolcszáz emberembe került… Önök
ismerik az én szerbjeimet: derék, jó nép, csak kissé szenvedélyes… A
megölt testvérért bosszút állani szent kötelesség… A vérbosszú nálunk
quasi nemzeti intézmény és az urak be fogják látni, hogy én nem igen
tehetem túl magamat a nép ősi szokásain, ha talán nem is helyeslem
azokat… Szóval: valami elégtételre lesz szükség. Hogy mifélére, az majd
elválik. Az urak azonban megbízhatnak bennem. Rajta leszek, hogy
kíméljem a városukat.

A vezér egy lajstromot vett a kezébe.

– Úgy látom, hogy néhányan a tiszt urak közül otthon maradtak?

– Négyen betegek, – jelentette Mihájlovics kapitány.

– Ön is beteg? Nekem úgy tetszik, hogy sántítva jár.

– Térden rúgott a ló, – mondta a kapitány vérvörös arccal.

Knicsanin éles tekintete sorban megpihent minden egyes emberen.

– Ön kötést visel a kabátja ujja alatt? – kérdezte egy idősebb embertől.

– Mészáros vagyok és tegnap kissé megöklelt egy megvadult bika…

A szerviánus mosolygott.

– Hát urak, csak vigyázzanak az egészségükre! Most azonban nem fárasztom
önöket tovább.

A svábok hazamehettek.

Knicsanin magában örült, hogy ez a felületes vizsgálat nem derített ki
semmit. Ha a svábok elárulták volna magukat, akkor egypárat főbe kellett
volna lövetnie, de azzal az ügy el is lett volna intézve. Ő azonban nem
vérre, hanem egészen más valamire áhítozott.

A szerviánusokat, akikkel betört az országba, kezdettől fogva az a
reménység tüzelte, hogy balkáni szokás szerint föl fogják prédálni a
gazdag sváb városokat. Eddig azonban csak nyomorékká lőtt embereket és
hosszú halotti lajstromokat küldözgettek haza Szerbiába, zsákmányt csak
édes-keveset. Most végül, mint győzők vonultak be egy ellenséges
városba. Ha az emberek most sem kapják meg azt, amiért által keltek a
Dunán, akkor vége lesz Knicsanin becsületének…

A császári tisztek undorodtak ettől a dologtól. Ujabban különben is
nagyon kiábrándultak már szerbiai szövetségeseikből és amióta herceg
Windischgrätz letiporta a magyar rebelliseket, ők már csak félvállról
beszéltek Knicsaninékkal. Azt azonban mégis belátták, hogy a városnak
lakolnia kell a békeszegésért, tehát megengedték a prédálást.

A német város kifosztását bürokratikus körülményességgel készítették
elő. A rablás trombitaszóra kezdődik és tisztek és altisztek felügyelete
mellett három óráig tart. A kit azontúl még rabláson érnek, azt a
patrulkommandánsok főbelövetik.

Január huszadikán délelőtt három óra alatt koldussá lett egy város. A
szerviánusok mellett a péterváradi granicsárezred katonái is buzgón
részt vettek a förtelmes munkában, föl kell azonban jegyezni, hogy a
német ezredekből az utolsó kutyamosó is méltóságán alulinak tartotta,
hogy a fosztogatók közé elegyedjék.

Mikor fölharsant a trombitajel, tízezer fegyveres ember rohanta meg a
szepegő polgárházakat. Sok rabló csapatot verseci szerbek kalauzoltak,
akik szerviánus ruhába öltöztek és bekormozták a pofájukat. Leginkább az
asszonyokat vallatták, azokról föltették, hogy hamarább fogják elárulni,
hová rejtette a gazda a pénzét.

A martalócok fölkutatták és földúlták a házakat a pincétől a padlásig.
Ahol kocsit, lovat találtak, ott befogtak és szekérre hánytak mindent,
ami a kezük ügyébe esett. A szerviánusok főleg a fényes holminak estek
neki. A rézedényt – akkoriban a sváb gazdasszony büszkesége – mind
elvitték, az aranykeretü képeket tucatjával tűzték szuronyra, a fali
órát a láncánál fogva vetették vállukra… Ha az egyik rablócsapat
elvonult, már jött a másik és üvöltöző mohósággal tallózott tovább a
romok között. Minél jobban múlott az idő, annál dühösebbek és
türelmetlenebbek lettek. A betegeket kidobálták az ágyakból, hogy
átkutathassák a matrácokat. Olykor összevesztek a prédán, akkor
rettenetes ordítozás és lövöldözés támadt. Törtek és zúztak, hogy az
embereket az elrejtett pénz kiadására kényszerítsék. Végül, mikor már
nem találtak semmit, amit elvihettek volna, a kártevés kedvéért törték
össze a bútorokat és hasították rongyokká a kelméket. A pincékben pedig,
a fosztogató katonák ősi szokása szerint, kifolyatták a bort.

Az utcák kövezetét is hamarosan ellepte mindenféle cifra lim-lom. A
fosztogatók mindent magukkal vittek, ami a kezük ügyébe akadt, amit
azonban később alkalmatlannak vagy értéktelennek ítéltek, azt
összetördelték és elszórták.

Három kimondhatatlan hosszú órán keresztül visszhangzott a város a
rablók dühös ordítozásától és a meggyötört emberek sikoltozásától. És
egész idő alatt három fényes ruháju katonatiszt sétált föl-alá a
Templom-utcában: Theodorovics tábornok, Mayerhoffer ezredes és a délceg
gróf Nugent. Nyugodt léptekkel mentek, szivarozgattak és csendesen
beszélgettek, titokban pedig talán gyönyörködtek is a saját férfias
egykedvűségükben.

A fosztogatás megkezdésekor özvegy Grafné egyedül volt otthon a két
Hoffer-gyerekkel. Mind a két fia, Jani és Mihály, eltünt az este. Jani
és Hoffer Tóni a lármaharang első szavára puskát ragadott és elrohant,
Mihály egy ideig még haragos bikaként toporzékolt az udvaron, mikor
azonban a lövöldözés zaja mind hangosabb lett, egyszerre ő is megvadult,
nekivetette rettenetes vállát a kapunak, amelynek kulcsát a gondos anya
őrizte köténye alatt, kifeszítette az ajtót és eltűnt a téli est
homályában. A kis Hoffer Gyuri is utána akart szaladni, de őt már fülön
fogta az asszony és egypár anyai nyaklevessel sikerült lelohasztania a
kölyök harci tüzét.

Reggel benézett hozzájuk Mihajlovics, a nemzetőrkapitány. Ő korán künn
járt a zsidó temetőben, ahol a robotosok már akkor összehordták és sorba
fektették az elesetteket. Sok ismerős arcot látott köztük, még több
idegent, de sem a Graf-fiúkat, sem Hoffer Tónit nem találta meg.
Valószínü, hogy együtt vannak a sváb legényekkel, akik keresztül törtek
a rác hajtóláncon és Damjanich után iramodtak.

Grafné most már főleg Mita miatt mérgelődött. A púpos rácnak, aki a
gazdaságban az ő jobbik keze volt, hajnal óta nyoma veszett. De hiszen
kerüljön csak elő a kis haszontalan!

Künn az utcán trombitaszó hallatszott, azután puskatussal betaszították
a kaput és vagy húsz, vadképü szerviánus rohant a házba. Egy darócruhás,
szőrösképü, rettenetesen mocskos kis törpe vezette őket.

Egy öles nagy szerezsán, akinek öve teli volt tüzdelve pisztolyokkal és
késekkel, a jatagánjával Grafné arca előtt hadonászott.

– Ide a pénzzel, asszony, vagy elvágom a torkodat!

– Nekem nincs pénzem, – felelt Grafné.

– A leggazdagabb asszony Versecen! – visította fisztulázó hangon a
törpe.

Az öregasszony vállat vont.

– Az én vagyonom a házam és a földem. De pénzem nincs.

– Egy kocsira való ezüstje van! – rikoltotta a törpe.

A lakásba szaladt, a többiek a nyomában. De bár bejárták és fenekestül
fölforgatták mind a tizenkét szobát, egy cukorfogót sem találtak meg a
Grafné ezüstjéből.

A vörösköpenyeges szerezsán dühbe jött. Megragadta és csavarni kezdte
Grafné két karját.

– Megmondod már, hol az ezüst?

Az asszony azonban nem vallott. Hideg gyűlölettel nézett farkasszemet
kínzójával, de nem adott hangot. A katona szeme ekkor megakadt a kis
Bábikán, aki sírva kapaszkodott Grafné ruhájába. Most már a kis leányt
kezdte vallatni.

– Kutya, lelketlen kutya, hát mit tud ez a gyerek? – sziszegte Grafné.

– Ő semmit sem tud, de annál többet tudsz te. És te majd beszélni fogsz,
ha nyomorékká teszem a leányodat.

A kis Gyuri nem bírt tovább magával. Lángvörös arccal, fölemelt ököllel
rohanta meg az óriást.

– Ne bántsd a hugomat! – kiáltotta.

A szerezsán arcul ütötte és a kőkemény ököltől megeredt Gyuri orravére.
A fiú most kiszaladt az utcára, hogy segítséget hívjon. Három
törzstisztet látott a kapu előtt, csendesen és közömbösen szivarozgatva
sétáltak a templom felé.

– Tiszt urak, kérem, jőjjenek hamar, – kiáltotta Gyuri – a katonák
odabenn nőket kínoznak.

A tisztek azonban nem vettek róla tudomást, hanem nyugodtan tovább
mentek. A gyerek ekkor kiterjesztett karokkal állotta el útjokat.

– Kérem, a katonák nőket kínoznak!

– Takarodj kölyök, – morogta kedvetlenül az egyik tiszt.

Gyurinak a fejébe szállott a forró vére. Ez az a pillanat, mikor a
gyerek a földre vágja magát, ordít és toporzékol és nem bánja, akármi
lesz is. Csakhogy Gyuri nem vágta magát a földre, hanem rikácsoló hangon
kiáltotta:

– Én nem vagyok kölyök, hanem nemzetőr vagyok. Én ott voltam
Fehértemplomnál és megsebesültem, mikor önök futottak… Ön is futott,
Mayerhoffer ezredes úr, a szürke lován… Mi pedig kergettük; én a
dobommal; mert én vagyok a harmadik kompánia dobosa…

– Nem tudott tovább beszélni, a sírás elfojtotta hangját. Fuldokolva
visszaszaladt megint a házba, az asszonyokhoz. Odabenn már szörnyű
dúlást műveltek a martalócok. A vörösköpenyeges szerezsán a fejébe
vette, hogy ő mint gazdag ember fog innen elmenni és Grafné konok
hallgatása mérhetetlenül felbőszítette. Úgy érezte, hogy ez az asszony
megfosztja őt jogos tulajdonától. Hogy megszólaltassa az asszonyt,
mindent dirib-darabra tört, amit nem akart elvinni. A berakott
bútorokat, az altwien porcellánt, a családi képeket, három nemzetség
munkásságának gyümölcseit, a polgári jómód kevély szimbolumait. Még a
velencei csillárokat is letépte a mennyezetről. Grafné csak akkor
szisszent föl, mikor szekretárjának titkos fiókjaiból kiszórta
megboldogult urának emléktárgyait.

A többiek azalatt lepedőkbe kötözgették a zsákmányukat és óriás batyukat
hordtak ki a kapu alá. A szerezsán azonban még mindig az ezüstöt
kereste. A törpével ketten csákányokat találtak a kamrában, azokat
levitték a pincébe és ahol üresen kongott a fal, ott bontani kezdték.
Három-négy lyukat vájtak már dühös buzgalmukban, de semmit sem találtak.
Grafné, akit arra kényszerítettek, hogy világítson nekik, egy megvető,
gúnyos mosolyt harapott el…

Végre, végre letelt a három óra! Künn megszólaltak a trombiták, a
martalócok a hátukra kapták batyuikat és az óriás teher alatt
tántorogva, elhagyták a házat. Csak azok odalenn a pincében nem láttak
és nem hallottak semmit, hanem a fáradtságtól lihegve tovább dolgoztak…

Hoffer Gyuri kiszaladt az utcára. A három katonatiszt, akivel az imént
összetűzött, megint arra sétált.

– Most is szabad még rabolni? – kérdezte sötét és kihívó arccal.

Az egyik tiszt megállott.

– Nem szabad, – mondta. – Aki a trombitajel után fosztogat, azt
főbelövik.

– Akkor tessék főbelövetni azokat, akik nálunk a pincét ássák!

A tiszt magához intette az őrjáratot, amely döngő léptekkel marsírozott
az utca túlsó során és maga vezette a cserepárokat Grafék házába.

Odalenn a pincében szikrát vetett a kő a csákányütések alatt. Grafné
most már nem mosolygott többet – a lámpa remegett a kezében – a rablók
ezúttal jó nyomon voltak…

Egy kő hullott ki a falból, halk csörrenés hallatszott. A szerezsán
belenyúlt a lyukba és egy nehéz ezüst kannát húzott ki belőle. Hirtelen
kikapta az asszony kezéből a lámpát. Hideg ezüst és meleg arany fénye
csillant meg az üregben. Megvolt a kincs! A szerezsán keresztet vetett
magára, a törpe pedig remegni és ficánkodni kezdett túlnagy
boldogságában…

Ekkor egy éles kommandóhang szólalt meg a hordók közt.

– Halt! Ki az udvarra!

A szerezsán csodálkozva fordult meg. Egy törzstiszt állott előtte,
kivont karddal kezében. A pincegádort fehérkabátos katonák lepték el. Az
engedelmességhez szokott szerezsán kiegyenesedett, szalutált, majd szó
nélkül fölment az udvarra.

– Oda a falhoz! – kommandirozta a tiszt.

A martalóc most kezdte csak érteni, hogy miről van szó. Valamit
hebegett, hogy ő nem tudta, ő nem hallotta…

– Fogd be a szádat! – rivallt rá a tiszt. Azzal az őrjárathoz fordult. –
Gyorsan!

Hat puskacső fordult a vörösköpenyeges óriás felé. Annak zord arcán most
egyszerre valami különös, lágy vonás jelent meg. Olyan volt, mint egy
nagy fiú, aki sírni szeretne, ha nem szégyelné magát.

– Jaj, ne bántsák ezt a szegény embert! – kiáltotta Grafné.

De a lövések eldördültek és a vörösköpenyeges lezuhant a fal mellé, oda,
ahol nyáron a Grafné porcsinrózsái nyílnak.

A tiszt hüvelyébe csapta kardját, hűvösen szalutált és nyugodt léptekkel
elment. Az arcán látszott, hogy ő most egy igazságos és férfias tett
emlékét viszi magával. Ezzel a tettével megszabadult a kellemetlen és
lealázó érzéstől, amely a fosztogatás elrendelése óta üldözte.

– Hová lett a másik rác? – kérdezte Gyuri.

Igaz, a törpe még a pincében lappangott. Grafné a két gyerekkel
lesietett a pincébe. Jó ideig szólongatták, keresték, míg végül a
gyerekek megtalálták a hordók mögött. Ott guggolt reszketve, kezében az
ezüst kannát szorongatta; mikor a lámpával az arcába világítottak,
szemében rémület vibrált.

Az asszony haragosan kapott az ezüst kanna után, de a törpe bozontos
szakállát érte és a szakáll a kezében maradt. Most már a korom alatt is
megismerte ezt a pofát: Mita volt, a púpos kis Mita.

– Tudtam, hogy te vagy! Jössz ki mindjárt! – rivallt rá az asszony.

A púpos ember kibújt odujából, mint az engedelmes kis kutya. Odafönn az
udvaron még láthatta az ő szerezsán barátját, akit a katonák a lábánál
fogva vonszoltak ki az utcára.

És ekkor megszólalt a púpos Mita.

– Asszony, – mondta, – asszony, én egy szegény ördög vagyok. Én azt
hittem, hogy most elérkezett az én időm. De most látom, Isten úgy
akarja, haljak meg olyan szegényen, ahogyan születtem.

– Mit kezdjek most már ezzel a féreggel? – kérdezte Grafné.

Az istálló felől bőgés hallatszott. A borjas tehén bőgött, amelyet a
rácok valahogyan itt felejtettek.

– Julcsa ma még nem kapott enni, – mondta Mita aggodalmas arccal.

– Eredj és etesd meg! – parancsolta szigorúan az asszony.

Mita szaladt az istállóba.

És ettől kezdve megint rendesen végezte a maga dolgát a házban, mintha
semmi sem történt volna.




XIV.

Graf Jani golyót kapott a zsidó temetőben. A jobbik karja ronggyá lőve
csüngött a válláról, a vér dőlt belőle. Egyik honvéd egy nagy sírkő mögé
ültette és átkötötte karját a seb fölött.

– A kutyák láncos golyókkal lőnek, – morogta.

Ez a szerviánusok találmánya volt: két-három ólomfickót rézdróttal
összefűzni.

Eleintén nem nagyon fájt a sebe és Jani ráért elolvasni a sírkő
felírását. _Leop. Heim junior._ Az öreg Heim tehát hazahozatta szegény
Poldit Fehértemplomról… Most golyó pattogott a kövön, – Jani
ösztönszerűen behúzta a fejét, – a Poldi sírköve azonban jó kő volt és
megvédte a jóbarátot.

Fölötte és alatta a meredek lejtőn szakadatlanul tűzlángok csaptak ki a
sírok mögül. Olykor úgy rémlett Janinak, mintha ismerős arcokat látna a
kavargó füstben. Graf Mihály sietve taszítja a vesszőt a puskacsövébe, a
teve-specerájos, a dalárda első tenoristája, most lövi ki puskáját,
Hoffer Tóni pedig a szeme fölé emelt tenyere alól keres magának újabb
célpontot.

Egyikük sem vesz tudomást a sebesült Janiról, valamennyi lángol a dühös
buzgalomtól, valamennyinek arcát valami idegen, kaján vonás torzítja el.
Kurta vakkanásokkal szólanak egymáshoz: A hídon – azt a pocakos
gazembert! Bravo, megkapta a magáét!

Midőn már egészen besötétedett, a lövészek parancsszóra integetni
kezdtek egymásnak, hogy föl az útra, emberek, mindenki szaladjon föl! A
legvadabbak egyszer-kétszer még elsütögették a puskáikat, aztán a sírok
közt bukdácsolva, ők is a többiek után húzódtak. A halottjaikat és a
sebesültjeiket magukkal cipelték, Graf Janit is ösztökélték, hogy föl az
útra!

Odafönn a huszárok azalatt rést találtak a granicsár zászlóaljak között
és a magyar sereg gyorsan kisiklott a nyitott kapun. Az alföldi lovasok
csodálatos tájékoztató ösztönükkel, a sakkjáték lóugrásai szerint
haladva, keresztül vezették a csapatot a várost bekerítő szerb
seregeken. Jó darabig együtt marsiroztak egy szerezsánosztállyal, a
rácok barátságosan át is kiáltoztak hozzájuk, de nem ismerték föl az
ellenséget a sűrű sötét éjszakában.

A téglavetőkön túl már szabad volt az út. A sortüzek ropogása, a
szerviánusok ordítozása és a szerezsánlovak dobogása mindjobban
elhalkult, a magyar sereg, mint a mérgét kiadott zivataros felhő,
gyorsan és némán vonult végig a behavazott rónán, maga mögött hagyván a
várost, égő házaival és tomboló embereivel.

Graf Jani ezalatt nehéz fejjel tántorgott az utóhad nyomában. Most már
rettenetesen fájt a sebe. Egy honvédtiszt azt mondta neki, hogy üljön
kocsira, de a szekerek valahol elől jártak. A verseciek nem tudták, hogy
Jani megsebesült, ők a megrekedt ágyukat tologatták és emelgették nagy
hórukkolással és igen mulattak azon, mekkorát fog káromkodni generális
Theodorovics úr, ha majd a haditudomány szabályai szerint elfoglalja az
üres zsidó temetőt.

A sebesült most már egészen elmaradt a sereg mögött. Folyton érezte
ujjain az alápergő, forró cseppeket. Tisztában volt a sorsával. Egy
ideig még cél nélkül tántorog a fagyott göröngyökön, azután majd leül az
árokpartra, szép csendesen elalszik, holnap reggel pedig két láb vastag
hópaplan alatt fog feküdni. Mert az északi szél megindult és vastag
hócsomókat vágott szemébe.

Egyszerre, nagysokára, kutyaugatást hallott. Valamibe beleütközött:
kerítés vagy házfal lehetett… Azután megbotlott és elesett a puha hóban.

– Hát így is jól van, – gondolta magában.

A kutyacsaholás mind dühösebb lett. Most lámpafény bántotta a szemét.
Majd emberi beszédet hallott… Nem tudott szólni, se mozdulni, de azért
mindent megértett, amit mellette beszéltek. Oláhul beszéltek.

– Nézd, egy halott ember… Nem halott, mert folyik a vére… Ezt a németet
én ismerem… Világíts az arcába! Ez Graf… A Grafné fia a Templom-utcából…

*

Valami kétségbeejtően fárasztó álomlátás gyötörte a beteget. Azt
álmodta, hogy sötét csatornában fekszik, a csatorna olyan szűk, mint a
kályhacső. Mérföldes távolságban parányi kis fénypont csillog, csak
akkora, mint a tűszúrás a hólyagpapiron, ott van a csatorna kijárása. A
beteg olykor összeszedi minden erejét és a nyilás felé kezd kúszni. Utja
rettenetes fárasztó, mert börtöne olyan alacsony, hogy a könyökére sem
tud támaszkodni. Olykor lángoló harag fogja el azok ellen, akik
idezárták, dühöngeni és tombolni kezd, szét akarja feszíteni gyalázatos
börtönének falait. Az ereje azonban hamar elhagyja, lihegve lehunyja
szemét és várja a végét. Mikor magához tér aléltságából, megint a
csatornában van és reménytelenül tolja előre összezúzott tagjait a
fénypont irányában.

Egyszer egy emberi alakot lát a csatornanyilásban. Egy női alakot.
Mosolyogva hajlik be a lyukon, feléje nyujtja kezét, biztatja,
szólongatja. Oláh asszonyka, piros kendő van a fején, hímzett inget
visel, az arca azonban a kis Hoffer Bábikáé…

Végül sikerül megfognia a feléje nyujtott kezet… Még egy erőlködés – a
beteg karja rettenetesen sajog bele – és a sebesült boldogan fölsóhajt:
kívül van, kimenekült a förtelmes tömlöcből!

– Feküdj nyugodtan, Jani bácsi, – szól Bábika.

– Még mindig álmodom, – mondja a beteg és lehunyja fáradt szemét.

Pedig most is érzi még ujjai között a kisleány hűvös, kemény
gyermekkezét.

Később megint fölébred, és most már tudja, hogy igazán ébren van. És
Bábika mégis ott ül mellette, piros kendővel fején, hímzett oláh ingben.
A feje fölött pedig paprikafüzér lóg a kormos mestergerendán.

– Te vagy az, Bábika?

– Én vagyok.

– Mért öltöztél oláh fátának?

– Mindent elmondok, csak feküdjél csendesen. Te megsebesültél a zsidó
temetőben.

– Mikor volt az?

– Öt nappal ezelőtt.

– Én azt hittem, öt esztendővel ezelőtt!

– Az öreg Mitru szedett föl éjjel a tanya előtt. Jó szerencse, hogy a
kutya fölugatta az öreget, különben megfagytál volna a hóban.

– És most hol vagyok?

– A Manuel úr tanyáján. Mitru a Manuelék csősze.

– Akkor elvesztem. Manuel a verseci szerbek vezére.

– Mitru azt mondja, sehol sem lehetnél nagyobb biztonságban, mint itt,
mert Manuel maga nem jár ki télen a tanyára, a portyázó rácoknak pedig
eszükbe se jut, hogy ellenséget keressenek a főrác házában.

– És a csősz nem fog elárulni?

– Mitru oláh ember és azt mondja, hogy ő nem ártja bele magát a
háborúba. Ő a fiával együtt neutrális. Az öreg különben ismerte
édesapádat. Azt mondja, hogy a megboldogult Graf bácsi mentette meg az ő
fiát.

– Erről én nem tudok.

– A kis Mitru – aki különben maga is már öles oláh ember – a maga
idejében egy pár csizmát lopott a verseci vásáron, édesapád akkoriban
városbíró volt és ötven botot veretett reá… Az öreg Mitru azt állítja,
hogy a fiából ez az ötven bot csinált tisztességes embert és ezért nagy
hálával gondol szegény Graf bácsira.

Ez egészen rávallott az oláh észjárásra.

– De hogyan kerülsz te ide, Bábika? És mért öltöztél oláh fátának?

– Azt is elmondom. Mitruék igen derék oláhok, de asszony nincs a
házuknál, azért egész télen sült tökön és mamaligán élnek, az pedig nem
alkalmas betegkoszt… Három nappal ezelőtt az öreg csősz bejött a városba
és addig ácsorgott a házatok előtt, míg végül meglátta Gyurit. Valami
okból azt képzeli, hogy Gyuri a te öcséd és elmondta neki, hogy te itt
vagy a tanyán és hogy asszonyra volna szükség, aki főzne rád és ápolna a
betegségedben.

– És édesanyám téged küldött, Bábika?

– Dehogy küldött! Nem is tudja, hogy itt vagyunk. Ha tudná, akkor
biztos, hogy maga jönne ki a tanyára, abból pedig feltünés és baj
lehetne… Inkább nem is szóltunk neki. Rólam azt hiszi, hogy megszöktem
Moravicára, a Tóni bátyám betegágya mellé. Ezt Gyuri hitette el vele,
mert én nem tudok füllenteni, mindjárt elvörösödöm.

– És miféle ruha van rajtad?

– Az öreg Mitru meghalt unokájának ruhája. Azért adta reám, hogy feltünő
ne legyen, ha a ház körül járok.

– És ha megszólít valaki? Hiszen te nem tudsz oláhul.

– Már meg is szólított valaki. Egy granicsár hadnagy, aki erre
marsirozott a katonáival. Én jelekkel mutattam neki, hogy néma vagyok.
Azt mondta: kár ezért a helyes fruskáért.

– És hol aludtál az éjjel? – kérdezte Graf Jani.

– Az ágyad mellett, a földön. Mitru ideadta a subáját, egy kicsit
szagos, de azért jól lehet rajta aludni.

– És ki kötözte be a sebemet?

– Doktor Traurig úr… Gyuri hozta ki… Jó, hogy a doktornak van egy
páciense Paulison – az odavaló pópát szerencsére szájon rugta a ló – így
feltünés nélkül kijöhet a városból… Mert a rácok nagyon vigyáznak a mi
embereinkre. De Gyuri úgy csapja be őket, ahogyan akarja, akkor jön ki,
amikor kedve van… Mindent hoz, amire szükségünk van, orvosságot,
ennivalót, Mitrunak pálinkát és dohányt…

A kis leány fölkelt.

– De most már eleget beszéltél. Megyek és a tyúkleves után nézek.
Vacsorára azt kapsz.

– Hát tudsz te tyúklevest főzni, Bábika?

– Egyebet is tudok. Otthon nekem is konyhainspekciót kellett tartanom.
Édesanyánk ilyenekben nem érti a tréfát. Hogy egyedül ne légy, beküldöm
Gyurit.

Gyuriért nem kellett messzire mennie, a fiú ott kuporodott az
ördögcérnabokrok között és néma izgalommal figyelte a cinkéket, amelyek
csipogó rajokban röpködtek a fiatal fák között és éppen csak egy fát
kerültek el nagy ravaszul: azt, amelyet Gyuri lépesvesszőkkel tüzdelt
teli. Gyuri ugyanis nemzetőrből visszavedlett megint kis fiúvá. Ő ugyan
azt állította, hogy az enyves fával csak az ellenséget akarja tévedésbe
ejteni, a valóságban azonban egy szép stiglic még mindig jobban
érdekelte, mint a legszebb szerviánus.

A fiú nevetve és sírva csókolta össze beteg barátját, azután leült a
Bábika helyére és verseci ujságokat kezdett mesélni.

– Az édesanyád jól van, csak nincs a házában egy ép szék, amelyre
leülhetne, mert a szerviánusok mindent diribdarabra törtek… Mindenkit
koldussá tettek a fosztogatók és Theodorovics tábornok most még
hadisarcot követel a németeken, különben főbe löveti a városi tanácsot,
azt mondja… Nálunk most szerb kormány van és minden szerbül megy…
Nikolsi lett a rendőrigazgató… Ez a Nikolsi egy rác szatócs, akinek
olyan pofája van, mint a buldogkutyának… Maguk a szerbek is utálják. A
rendőrlegénység ötven szerviánus martalóc, két ágyúval szoktak
kirukkolni… A német templom előtt nagy akasztófát állított föl a
rendőrség… A zsidó házakat mind porrá égették és az öreg Heim
selyemgyára is leégett… A mi házunkat is felgyújtották, de csak a fél
teteje égett le, mert a katonaság megengedte a szomszédoknak, hogy
eloltsák a tüzet… A zsidó házakat is meg akarták menteni a svábok, de
ezt már nem engedte meg nekik a hatóság… Frombach mészárost, aki
résztvett az éjjeli harcban, fölismerték a városban és agyonlőtték az
utcán… Másokat is megöltek… A rácok különben azt mondják, hogy az igazi
haddelhadd csak holnap kezdődik, mert akkor jön a városba Rajacsics
patriárka, az pedig olyan pap, hogy nyersen eszi meg a svábokat…

Bábika félbeszakította fivérét. Nekigyűrkőzve, a tűztől kipirult arccal
hozta a betegnek a tyúklevest.

*

Traurig doktor a régi germánok Loki istenéhez hasonlított. Hat láb
magas, sápadt, sovány ember volt, a bolyhos haja lángvörös volt és
tűzszínű volt a mellét verdeső szakálla is. Ijesztően rángatta a
bozontos szemöldökét, hozzá kajánul szokott vigyorogni.

Megjegyzendő, hogy a doktor démoni külsejét a természet tréfás
szeszélyének köszönhette, mert a valóságban a világ legbecsületesebb és
legpuhább szívü embere volt. A gyerekeket nem is tudta becsapni a
rettenetes külsejével, azok tudták, hogy a doktor bácsi zsebe mindig
teli van cukorral.

Midőn eljött megint a tanyára, egy arasznyi hosszú árpacukrot nyomott
Bábika kezébe és kiküldte a szobából. A leányt ugyan sértette, hogy a
doktor őt gyerekszámba veszi, de azért jóizűen elszopogatta a cukrot.

– Nincs semmi baj, – mondta Traurig, miután megnézte a sebet. – Egy kis
operációra azonban szükség lesz… Holnap majd túlesünk azon is. A
Szalvátor-patikus fölajánlotta, hogy asszisztálni fog nekem.

– A golyót akarod kivenni? – kérdezte Graf Jani.

– Azt már kivettem. Nem is egyet, hanem hármat… Igazán szeretném tudni,
hogy mit gondolnak a szerviánusok, hogy egész ólomgerezdeket lőnek bele
az emberekbe.

Jani gyanakodva nézte a barátját.

– Amputálni akarod a karomat?

A vörös doktor tőle telhető nyájas arcot vágott.

– Igenis, éppen arról van szó… Holnap túlesünk rajta, azután nagyon
hamar rendbe jöhetsz.

Jani elboruló szemmel bámulta a mestergerendán lógó paprikafüzért.
Csonkakaru lesz, – fél ember. Érdemes így élni?

– És ha nem amputáltatom a karomat? – kérdezte halkan.

– Ezt nem mondod komolyan! Te végre is művelt ember vagy… A karcsontod
annyi szilánkra tört, hogy sohasem forrhat össze többé. Ha nem vágjuk
le, akkor üszkösödni fog a seb és a többit a laikus eszeddel is
elképzelheted.

– Hát akkor csinálj velem, amit akarsz.

A doktor valami ideiglenes kötést rakott a sebre – holnap úgyis ki kell
megint bontani – és jóéjszakát kívánt.

– Mit mondott Traurig bácsi? – kérdezte Bábika.

– Nincs semmi baj, – füllentette a fiatalember.

– Hála Istennek! Mi már attól féltünk, hogy nyomorék maradsz. Az pedig
nagy kár volna.

Másnap azonban nem jött el sem a doktor, sem a patikus, sőt harmadnap
sem mutatták magukat. Helyettük Hoffer Gyuri jött ki a tanyára.

– Mi volt tegnap este? – kérdezte a kíváncsi Bábika. – Vörös tűzfényt
láttunk a város fölött és a harangok még későn este is szóltak.

– Fáklyásmenet volt Rajacsics patriárka tiszteletére… Az egész rácváros
meg volt bomolva… Úgy fogadták a patriárkát, mint valami prófétát vagy
szentet… Zászlókkal és muzsikával mentek eléje, a nép letérdepelt, sírt
és énekelt és a patriárka mindenkit megáldott az erkélyről… Első dolga
különben az volt, hogy elcsapta és kolostorba csukta a rác püspököt, az
öreg Popovicsot, mert áruló és a magyarokkal tart…

– És Traurig miért nem jött ki? – kérdezte Jani.

Gyuri a homlokára ütött.

– Igaz, a legfontosabb dologról megfeledkeztem! Az történt, hogy
huszonhárom német polgárt vasravertek és Zimonyba vittek… Köztük van
Dániel kanonok, Traurig doktor és a Szalvátor-patikus is…

– A sors nem akarja, hogy mint nyomorék éljek, – mondta magában Graf
Jani.

Holky halála óta Traurig volt a városban a német doktor. Ugyan volt ott
még két szerb doktor is, de azoknak az volt a hírük, hogy dühös illirek
és ha Graf rájuk bízta volna magát, alkalmasint az akasztófára juttatták
volna, amely ott ágaskodott a német templom előtt.

Valamihez azonban kezdenie kellett, mert a tört karja gyalázatosan fájt
a Traurig ideiglenes kötése alatt.

– Elhívom a csonttörő Gábort, – indítványozta az öreg Mitru.

– Ki az?

– A varadiai uraság számadó juhásza. Valami mestersége van, amivel úgy
összeforrasztja a tört csontot, hogy az csuda. Igaz, hogy inkább csak
parasztembereket szokott gyógyítani, de meglehet, hogy az urak csontján
is fog a tudománya.

Janit már úgy megpuhította a betegsége, hogy egy szóval sem ellenkezett.
Egy dolog azonban mégis nyugtalanította.

– És ha elárul a juhász?

– Azt nem teszi, mert magyar ember, – nyugtatta meg a vén oláh.

A kis Mitru az éjjel átloholt Varadiára és hajnalban már magával hozta a
csonttörőt. Ez egy furfangos képű és tudákos beszédü parasztember volt.
Miután megnézte Jani szétroncsolt karját és a kőkemény parasztujjaival
rettenetesen meg is tapogatta, olyasmit mondott, hogy az orvosdoktori
előmunkálat nem lévén célirányos, egy pár új csizma áránál olcsóbban nem
vállalhatná a csontforrasztást. Előzetes fizetséget azonban nem kívánt.

Annyi önhittséggel beszélt és olyan biztosnak látszott a maga dolgában,
hogy Jani nem merte elküldeni. Pedig nagy kedve lett volna hozzá,
annyira elgyötörte az öreg a sületlen beszédjével és a kiméletlen
kezével.

Valami hibának kellett lenni doktor Traurig diagnózisában, mert Jani
karja egészen úgy kezdett viselkedni, mintha meg akarna gyógyulni. A
beteg most már elhagyta ágyát. Ha kívül tiszta volt a levegő, akkor
napközben, Mitru subájával a felkötött karja fölött, a behavazott
kertben sétált. Olykor megbújt a gyerekekkel az ördögdérnában és
izgatottan leste a röpködő stigliceket, amelyek még mindig
következetesen elkerülték Hoffer Gyuri lépvesszőit. Titokban némi hálát
is érzett a verseci szerb _odbor_ iránt, amely elfogta és Zimonyba vitte
a doktort és a patikust, mert ha azok még szabadon járnának, akkor
biztos, hogy az orvosi tudomány szabályai szerint tőből levágták volna
félkarját.

*

– Te, Manin Zorka férjhez ment!

Ezt Bábika ujságolta Graf Janinak.

– Ki vette el?

– Egy vad szerviánus. Sáricsnak hívják. Valami vajda Belgrádból, úgy
beszélik, hogy rokona a rác fejedelemnek… Gyuri látta, azt mondja,
Sárics volt az első szerb, aki tizenkilencedikén bevonult a városba…
Tegnap volt a lakodalom. Azt mondja Gyuri, soha életében nem látott még
szebb mátkapárt… Sárics ruhája csupa arany volt, az övében ezüst
pisztolyokat viselt… Zorka is rác nemzeti ruhában ment a templomba.

Bábika elhallgatott és figyelmesen nézte Graf Jani arcát.

– Fáj, amit mondtam? – kérdezte.

– Nem fáj, – válaszolt a beteg mosolyogva. – Hanem te, Bábika, te olyan
arcot csinálsz, mintha nagyon örülnél Zorka szerencséjének.

– Örülök is. Attól féltem, hogy még mindig szereted.

– És ez neked kellemetlen lett volna?

– Hogyne, hiszen én azt szeretném, ha engem vennél feleségül.

Nem első eset volt, hogy Bábika megdöbbentette és zavarba ejtette
barátját az ő nagyszerü őszinteségével.

– Hallod, hány esztendős vagy te tulajdonképpen? – kérdezte Jani.

– Tizenhárom múltam.

– Akkor jó egypár esztendeig ráérünk még erről beszélni, – szólt a
fiatalember bizonyos apai szigorúsággal a hangjában.

– Hiszen ráérünk, ráérünk, csak az a baj, hogy te minduntalan más
valakibe szeretsz. Egyszer Manin Zorkába, azután megint Turányi
Kamillába.

Ennek a párbeszédnek az lett a következménye, hogy Graf Jani rosszul
aludt az éjjel. Bábika most is ott feküdt az öreg Mitru subáján és
halkan pihegett mély gyermekálmában, Graf Jani azonban a kis ablakon
besütő holdat nézte és elgondolkozott.

Reggel elmondta a kis leánynak éjjeli elmélkedésének eredményét.

– Te nagyon okos és nagyon jó kis leány vagy, Bábika. Megmentetted az
életemet és én nem is tudom, hogyan fogom neked meghálálni… De most már
elvégezted a munkádat. Nekem nincs többé szükségem ápolásra. Ami kell,
azt elvégezhetik Mitruék is…

– Mitruék nem tudnak főzni, csak mamaligát, – kiáltotta Bábi
diadalmasan.

– Majd szerzünk valami parasztasszonyt. Neked azonban vissza kell menned
a városba. A tisztesség úgy kívánja.

– Nem megyek, – mondta Bábi igen határozott hangon.

– Menned kell. Föltétlenül szükséges.

Bábi arca vérvörös lett, a szemébe könnyek gyűltek.

– Nem megyek, nem megyek és ezerszer nem megyek! Ha pedig kikergetsz
innen, akkor sem megyek a városba, hanem kiszaladok a pusztába,
lefekszem a hóba és ott maradok, míg meg nem fagytam, vagy föl nem
faltak a farkasok. Isten engem úgy segéljen!

Graf Jani ismerte az ő barátnőjét, ha az egyszer a fejébe vesz valamit,
akkor senki sem bír vele, legföllebb csak az egy édesanyja, de Hofferné
asszonyság olyan fegyelmi eszközökkel rendelkezik, amelyeket Jani még
sem vehet igénybe. Egyelőre tehát nem is feszegette tovább a dolgot.
Titokban, a lelke legmélyén, talán valami bűnös elégtételt is érzett,
hogy Bábika nem hallgat a józan ész szavára. Nagyon nehezére esett
volna, ha magára maradt volna a rideg kis tanyán.

*

Hoffer Gyuri majd mindennap hozott valami érdekes ujságot.

A verseci szerbek nemzeti őrcsapatot alakítottak és most épp úgy
exercíroznak és célba lövöldöznek, mint nyáron a svábok. Csakhogy ők nem
piros-fehér-zöld, hanem piros-kék-fehér zászló alatt rukkolnak ki. A
svábok pedig most épp olyan gúnyos vigyorgással mustrálják a kardjukkal
csörömpölő polgártiszteket, mint tették a rácok elmult nyáron, mikor még
a hét svábok csörtettek végig kevély harci díszben a Templom-utcán.

Azután megint valami nagyszerü ujságot hozott a gyerek. Hogy Versecen
most kétféle kormány van, az _ogrisni odbor_, amelyet Rajacsics
patriárka nevezett ki a császár megbízásából és a _Temeser
Central-Comité_, amelyet a temesvári főparancsnokság küldött a városba
ugyancsak a császár nevében. Az egyik szerbül, a másik németül bocsátja
ki rendeleteit. A két hatóság nem ismeri el és bitorlónak nevezi
egymást, mindegyik megtiltotta már a polgárságnak, hogy a másiknak
engedelmeskedjék és mindegyik dörgő rendeletekkel igyekszik a másikat
összetörni.

A temesvári császári főkommandó legújabban azt a maliciát eszelte ki,
hogy elvezényelte a városból a szerb csapatokat és német helyőrséget
küldött oda. A német katonatisztek – csak azért is! – tüntetve
fraternizálnak a sváb polgársággal. Tegnap pedig a Central-Comité által
kinevezett Bezirks-Stuhlrichter katonai segítséggel szétkergette a
moravicai rác odbort… A szerbek nem tudnak hová lenni nagy
keserűségükben és akadnak köztük, akik – csak azért is! – már Kossuthot
is dicsérik.

Egy éjjel erős déli szél támadt.

Reggel a tanyai kertből egy pintyőke buzgó csattogása hallatszott. A hó
elolvadt, a verseci várhegy fölött fényes, fehér tavaszi felhő ült.
Gyuri már korán reggel kijött a tanyára. Szaladva jött, arca lángolt.

– Győzelem, győzelem! A magyarok mindenütt győztek! Görgey, Damjanich,
Klapka, Bem, hajaj! Az egész ország a magyaroké… Csak nálunk vannak még
császáriak, de ők is pakkolnak már, mert jön Bem generális! Bem már
Temesben van. Tegnap hoztak a városba egy granicsár káplárt, akit
megvagdaltak Bem huszárjai. Vivát Bem!

A fiú meg volt háborodva. Tapsolt, táncolt, kiabált, mindenkit megölelt
és megcsókolt, Graf Janit, Bábikát, az öreg és a kis Mitrut is…

– Öltözz, Bábika, hazamegyünk! – kiáltotta Graf Jani.

– Jöhetsz, – bíztatta Gyuri, – bátran jöhetsz, senki sem mer bántani. Az
osztrákjaink most nagyon békés kedvükben vannak.

Bábika sietve magára kapta megint a kisasszony-ruháját, azután hárman
elindultak a városba.

Világos nappal mentek végig a pancsovai utcán. A középen a felkötött
karú nemzetőrtiszt, mellette a két gyermek. Az izgalomtól halvány
arccal, de fölemelt fejjel, csillogó szemmel vonultak be a városba.
Tudták, hogy őket senki sem merészli bántani, mert láthatatlan
hadseregként marsíroz a nyomukban a győzedelmes magyarok híre.

Özvegy Grafné éppen az udvarán állott és a púpos Mita szegény fejét
szapulta. Midőn megpillantotta a fiát, haragosan elvisította magát:

– Oh, te haszontalan!

Hozzásietett, megölelte és könnyek között kiáltotta:

– Te haszontalan! Te haszontalan!




XV.

Debrecenből olyan hír érkezett, amelytől hideg szaladt végig minden sváb
ember gerincén: az országgyűlés kimondta az elszakadást az ausztriai
háztól.

Ezt a trónusdöntögető, rettenetes elszántságot nem értették meg odalenn.
Hiszen ők is háborogtak és harcoltak, de mindig csak az igazságtalanság
ellen, sohasem a császár ellen. Az igazságtalanság: a bécsi miniszterek,
a kamarilla, az osztrákok, a szerbek. A császár maga áldott szívű, nemes
úr, aki szereti népét, csakhogy eltitkolják előtte, hogy mi történik
Magyarországon. Ha föl lehetne menni Bécsbe, szétlökni a minisztereket
és generálisokat, bemenni a császárhoz, letérdepelni előtte, azt mondani
neki: itt vagyunk, uram, ismerj ránk, csinálj rendet, mert így nem mehet
tovább! – akkor minden jóra fordulhatna még. De letenni nem lehet a
császárt.

A svábok egypár napig olyan leverten jártak-keltek a városban, mintha
minden házban halott volna.

Időközben csoda történt Versecen: a két ellenkormány, a szerb _Odbor_ és
az osztrák _Central-Comité_ kibékült egymással, legalább látták a
főnökeiket, amint együtt söröztek a vendéglőben. Mert jöttek a magyarok.
Jöttek, a megtorlás ádáz vágyával a szivükben. A föld már remegett a
lovaik patkója alatt, az északi láthatáron már villámlottak a karjaik.
Most jó lesz a Rukavina- és a Rajacsics-féle alkotmányt szétsrófolni és
ládákba pakkolni, hogy itt ne érjék a magyarok.

És megint mozogni kezdett az egész délvidék, mint a delibláti
homokhegyek a bőjti szelek idejében. Akinek oka volt, hogy elkerülje a
magyarokkal való leszámolást, az kocsira ült és sietve a gránicra
menekült. A bozontos szőrü kis szerb lovak alig tudták elvontatni az
odbor irattárát, a terebélyes császári tisztviselőket és Rajacsics
nagyszakállú pópáit. A szerb nemzetőrséget föloszlatták, háromszáz
verseci szerb azonban, aki semmiképpen sem akarta letenni a fegyvert, a
granicsár századok nyomában Fehértemplomra vonult. És egy éjszakán
nyomtalanul eltünt a marcona szerviánus gárda is, amely eddig csendőri
szolgálatot végzett a városban.

Május elsején Grafék háza előtt egy kofferekkel megrakott szekér
döcögött el, a kocsiban egy férfi és egy nő ült. Jani tekintete megakadt
az asszony halvány és szomoru arcán, azután a kalapjához kapott: Manin
Zorka volt. Később megtudta, hogy ez volt az utolsó üdvözlés, amit a
szép Zorkával a földi életben váltott, mert Sárics hazavitte a feleségét
Szerbiába.

Május harmadikán megjöttek a magyarok. Puskalövés nélkül megszállották a
várost.

A szerbek, okulván az osztrák uralom némely tapasztalatain, ezúttal nem
fogadták őket nagy ellenszenvvel. De azért keserűen mondták egymásnak:

– Az utolsó magyar, akit láttunk, a szláv Damjanich volt és az első
magyar, akit most látunk, a szláv Vysocky.

A lengyel légió marsirozott Bem hadseregének élén…

A magyar hadak szakadatlan áradatban hömpölyögtek keresztül a városon,
le a határőrvidékre, ahol az ellenség még megvetette a lábát.

Egy nap nagy örömujjongás támadt az utcán: a kvártélyos honvédek
kirohantak a házakból és körülvettek egy szürke kis lovast, aki
pirostollas kalapot viselt és fekete paripán ült.

– Bon jour, mes enfants! – mondta a lovas.

Benyomott arcán, amelyben két maliciózus kis porcellánszem csillogott, a
condottiere-nembánomság, a jószívűség és az elmésség kifejezése ült.

– Bem apó! Vivat Bem! – kiáltották a katonák.

A tábornok alig pihent meg a városban. A szenvedélyes játékos mohó
türelmetlenségével sietett Orsova felé, hogy ujra találkozzék az ő
peches partnerével, Puchner tábornokkal, akitől egy ízben már mindent
elnyert, amit katona csak veszíthet. Ezt a harlekin-generálist ő kiverte
Erdélyből, Puchner hadserege azóta Oláhországban lappangott, most
Magyarországba készül betörni, de itt is szemben fogja magát találni a
gonoszul mosolygó Bemmel.

A magyar sereg nyomában megtértek a sváb bujdosók is. Hoffer Tóni,
Haller, Graf Mihály, – mind a hárman lesoványodtak, megbarnultak,
némileg elvadultak és igen jókedvűek voltak. A Hoffer-család is
visszajött Szegedről. A Hoffer-leányok mind meghíztak, mert a szegedi
gazdáik, akiknek szíve igen megesett a hontalan svábokon, nemcsak
szívesen látták, de erőszakkal is tömték őket.

Bábika örömkönnyek közt vetette magát soktagú családjának karjaiba, öt
perccel később azonban már azzal a kijelentésével döbbentette meg
édesanyját, hogy talán jó volna, ha ő egyelőre még Graféknál aludna,
mert Janinak nincs még egészen rendben a karja és nem lehet tudni, hogy
mikor lesz reá szüksége.

Egypár nap múlva a Szalvátor-patikus és Traurig doktor is megtért a
zimonyi rabságból. A verseci szerbeknek az a nagylelkű ötletük támadt,
hogy küldöttséget menesztettek Zimonyba és kegyelmet kértek a sváb
foglyok számára. A vállalkozásuk félig-meddig eredménnyel is járt,
amennyiben a zimonyi kommandó tizet a huszonhárom rab közül szélnek
eresztett.

A legfontosabb eredmény mégis az volt, hogy a gyűlölet, amellyel a
verseci svábok és szerbek farkasszemet néztek, most egyszerre
megenyhült.

Traurig doktor első útja Grafékhoz vezetett. Igen meghökkent, midőn
szemben találta magát Janival.

– Mi van a karoddal? – kérdezte.

– Nehezen mozog még… Egy kicsit kurtább is lett…

– Ki gyógyított? – kérdezte a doktor gyanús arccal.

– A csonttörő Gábor.

– Ismerem a mihasznát. Igazán nem hittem volna, hogy egy művelt ember,
mint te, szóba áll afféle rosszhírű kuruzslóval.

Nem vesztegettek több szót az esetre. Graf Jani azonban észrevette, hogy
a doktor némileg meghidegült vele szemben…

*

Egy tündöklő májusi estén azok négyen, akik még életben voltak a hét
svábok közül, megint együtt ültek fönn a kápolna-hegyen, a fráter
szőlőlugasában. Hét fapohár állott az asztalon, háromnak azonban nem
volt már gazdája. A jóbarátok az elesettek emlékére ittak, azután
összekoccintották a poharakat, a bőbeszédü Holky doktor, a fanatikus
Lutz és a lelkes Heim borát pedig a földre öntötték. A föld mohón itta
föl az illatos italt.

Azután megeredt a beszélgetés.

– Károlyi alezredes rohammal elfoglalta Fehértemplomot… A szerbek
keményen védekeztek… Különösen a verseci szerb nemzetőrök verekedtek
hősiesen… Háromszáz verseci közül halva maradt nyolcvan… Perczel
tábornok azalatt elfoglalta Pancsovát, a bánsági lázadás főfészkét… Bem
pedig megint kiverte a szerencsétlen Puchnert Oláhországba… Most már
magyar az egész Bánság!

Erre megint összeütötték a fapoharakat, előbb azonban a távollevő
cimboráiknak is töltöttek.

Szóba került azután, hogy a honvédkommandó kivánságára a sváb nemzetőrök
ujra fegyvert fogtak. A tisztek a régiek maradtak, csak Mihájlovics
kapott őrnagyi rangot. Egy újabb bánáti honvédzászlóaljat is alakítanak.
Két napja folyik már a toborzás a városban és eddig már fölcsapott
háromszáz verseci sváb, köztük sok családos ember is.

– Engem nem vettek be a rossz karom miatt, – szólt Graf Jani. – A Mihály
bátyám azonban belépett. Az édesanyánknak persze nem szabad még róla
tudnia.

Ekkor a fehértemplomi Haller és Hoffer Tóni bevallották, hogy ők is
fölcsaptak honvédeknek. Mind a kettőt hadnagyi ranggal sorozták.

Egypár nap mulva Bábika lélekzet nélkül rohant Grafékhoz.

– Nincs itt Gyuri? – kérdezte. – Mert hajnal óta eltünt.

– A dobját is elvitte? – kérdezte Jani.

– Elvitte.

– Akkor a honvédek után szökött. A sváb honvédbataillon ma reggel
marsirozott ki a városból.

– Apa nagyon haragszik. Ha megkerül, biztos, hogy megveri.

*

Graf Gyuri azonban csak augusztus közepén került meg. Édesapja nem verte
meg, mert a gyerek ijesztően rossz színben volt, annyira lesoványodott
és elgyöngült, hogy alig tudott állani a lábán. A Tóni bátyja és Graf
Mihály hozták, azok is inkább csavargókhoz hasonlítottak, mint
honvédtisztekhez.

Hofferné rögtön ágyba fektette a kisebbik fiát.

– A dobomat is elszedték, – panaszkodott Gyuri.

– Az osztrákok szedték el? – kérdezte Bábika résztvevően.

– Oh nem, a muszkák…

Hoffer Gyuri Világosnál vesztette el a dobját.

A szabadság összeomlott abban az órában, mikor a Bánságban a
legmagasabbra csaptak a lángjai. A vakító tűzből, amely egy esztendeig
izgalomban tartotta Európát, semmi sem maradt meg, csak fekete füst,
hideg romok, korom, rettegés, gyász. A déli honvédseregek szétoszlottak
és szétfoszlottak, mint a hajnali köd. Itt is, ott is fölébredt
alvajárók siettek távoli szülőföldjük felé, kiábrándult emberek, akik
úgy emlékeztek vissza az elmúlt hónapokra, mint valami fantasztikus
álomra. A lovagias vezérek börtönben ültek. A kimerült nemzet aléltan
feküdt a földön és szörnyű és förtelmes álmot látott: azt álmodta, hogy
egy dúltarcú, tétova tekintetű őrült térdepel a mellén. Haynau…

Fekete, fullasztó gyász borult a sváb városokra és falvakra is. Egy báró
Caballini nevű őrnagy jelent meg a délvidéken, mint teljhatalmú császári
vizsgálóbiztos. Ennek az elegáns, blazirt olasznak alapjában véve minden
mindegy volt, – bánta is ő a magyarokat és a szerbeket! – de tudta, hogy
miféle szerep vár reá és jól megjátszotta az irgalmatlan, szigorú
katonát. Szemlét tartott a svábok fölött, – hihetetlen, hogy ezek az
alázatos bugrisok fegyvert mertek fogni! – és százszámra küldte őket a
császári hadsereg strafkompániáiba.

Hoffer Tóni és Graf Mihály mint közlegények mentek Itáliába. A
fehértemplomi Hallerre, – akit valaki denunciált, – nagyon fájhatott a
vizsgálóbizottság foga, de Haller nem került elő többet, ő eltünt a
szerencsétlen temesvári csata viharában.

Graf Janit egyelőre nem bántották. Javára írták, hogy az utolsó
harcokban már nem vett részt. Még többet használt neki, hogy Caballini
akkor már éhes volt és unta a sok kérdezgetést és irkálást.

– Hányan vannak még künn? Ketten? Azok menjenek a pokolba!

A második Frombach János volt.

*

Olyan hal is van, amely másodszor is bekapja a horgot, amelyről egyszer
már megszabadult.

Egy őszi éjszakán valaki megzörgette Graf Jani ablakát. A fiatalember
kinézett a sötét utcára.

– Ki az?

– Én vagyok, szomszéd úr, én, Frombach János. Arról van szó, hogy három
bujdosó magyar életét kell megmentenünk… Számíthatunk magára, szomszéd
úr?

– Hogyne!

– Jó lovakra volna szükségünk, hogy hamar levihessük őket a szerb
határra.

– Tüstént fogatok.

– A zsidótemetőnél várjuk. Siessen, mert olyan három emberről van szó,
akit biztosan fölakasztanak, ha elcsípik őket.

– Akkor nem viszek kocsist, hanem magam hajtok.

Félórával később a Grafék csikói már ott toporzékoltak a temető előtt.
Az őr vityillójából hat férfi osont ki: Frombach, az öreg Tangel András
és Ferenc fia és három parasztsubás ember.

A subások fölkapaszkodtak a kocsiba, Frombach pedig a bakra ült, Graf
mellé.

Ebben a pillanatban egy éles hang süvöltött föl az éjszakában.

– Halt!

Jani a csikók közé vágott. Két puskalövés villant föl a sötétségben.

– Rosszul lőnek, mint rendesen, – mondta az egyik subás.

A kocsi előrevágtatott a fehértemplomi úton.

Hamar lekanyarodtak az országútról és dülőutakra tértek. Frombach
láthatólag úgy ismerte a vidéket, mint a tenyerét.

Sötét hajnalban Palánka mellett elérték a nagy Dunát. Frombach a szájába
tette a két ujját és nagyot füttyentett. Nagysokára válasz érkezett a
palánkai kis sziget lombos partjáról. Halk evezőcsapások, – egy csónak
közeledett a part felé. A csónakban szerviánusok ültek.

Nevezetes, hogy a szerbiaiak, amilyen lelkesedéssel segédkeztek eleinte
a magyar szabadságharc elfojtásában, épp annyi buzgalommal segítették
elő később a magyar szabadságharcosok szökését. A csónakosaik a Duna
több pontján állandó révszolgálatot tartottak fönn a szökdöső magyarok
számára.

A három subás magyar közül az egyik Graf Janihoz lépett.

– Ön bajnak és veszedelemnek tette ki magát, hogy megmentse az
életünket. Pedig ön a nevünket sem ismeri, csak annyit tud rólunk, hogy
magyarok vagyunk és hogy üldöznek bennünket.

– Annyi éppen elég, – vélekedett Jani.

– Nem jutalmazhatjuk meg önt, de engedje meg, hogy megöleljem önt. A
nevem Czecz tábornok.

A második subás is megcsókolta a két svábot.

– Én Figyelmessy tábornok vagyok.

A harmadik bujdosó Stein tábornok volt.

A két verseci ott maradt a parton, míg a szerb csónak a menekülőkkel el
nem tünt a palánkai sziget mögött.

– A faluban van egy korcsma, ott megreggelizhetnénk, – indítványozta
Frombach.

A tervük azonban kútba esett. A parton egypár lovaskatona és nagy csapat
gyalogos jött feléjük.

– Verseci dragonyosok, – mondta Frombach. – Föllármázták a granicsárokat
és most értünk jönnek.

Úgy is volt. Egy dragonyos hadnagy, pisztollyal a kezében, a kocsi mellé
ugratott.

– Önök Versecről jönnek?

– Onnan.

– Hol vannak a rebellisek, akiket idefuvaroztak?

Jani az ostora hegyével a Dunára mutatott. A széles folyón, már közel a
szerbiai homokhegyekhez, parányi csónak usztatott lefelé.

– Azok már jó helyen vannak.

– Jól van. Önök is jó helyre fognak kerülni.

Leszállították őket a kocsiról és mindkettőjüket megkötözték.




XVI.

Az öreg hegy odafönn egyet aludt és mikor egy tündöklő tavaszi napon
újból fölébredt és lenézett a völgybe, úgy rémlett előtte, mintha
odalenn valami megváltozott volna.

A múlt héten – vagy régebben volt? – a nádasban kopjás vademberek
kergették a bölényt. Másnap parányi lovasok jöttek észak felől, sokan
voltak és úgy nyüzsögtek a Ludason, mint a vándorhangyák. Ott lovat
áldoztak az ő ázsiai istenüknek. Tegnapelőtt megint dél felől jött
valami félholdas sereg, ezek asszonyokat is hoztak magukkal nyurga
tevéken. Úgy megtelepedtek, mintha örökké itt akarnának maradni, de
hamar megeredt az északi szél és attól a tarkán virágzó déli nép fakulni
és fonnyadni kezdett, majd párává foszlott. Tegnap újabb vendégek
jöttek, azok azonban lándzsa helyett kapát hoztak a vállukon…

A föld is olyan, mint az égboltozat. Csakhogy odafönn felhők, odalenn
meg emberek vonúlnak. Olykor megdörög az ég és olykor furcsa hangokat
hallani a földről. „Dicsőség – gazdagság – szerelem – élet…“ A hegyről
tekintve, úgy látszik, mintha minden ember és minden felhő másféle
volna, de azért mégis mind egyforma. Hogy milyenek a maguk valójában, az
talán sohasem fog kitudódni, mert nagyon is hamar elhordja őket az esti
szél.

Valami változás történt a völgyben. A nagy mocsár, ahol tegnap még zúgó
nádasok közül ezüstös víztáblák bámúltak föl az égre, ma fekete, zöld és
kénsárga kis kockákra van osztva. Ott most szántanak, lucernát és repcét
növesztenek az emberek. A város is szétterpedt tegnap óta, piros
kucsmás, fehér házgombák burjánoznak mindenfelé a hegy lábán. A város
közepén új nagy templom fúrja hegyes tornyait a levegőbe, a távolban
pedig vékony gyári kémények füstölnek. A Ludas felől pöfékelve jön a
nagy gyermekek új játékszere, a vasút.

És a halk zümmögésből, amely az emberkasból a szellős magasságba
szűrődik, megint a régi hangok hallhatók: „Gazdagság – szerelem – élet…“

*

Ezen a virágzó tavaszi napon hangos társaság kapaszkodik fölfelé a
kápolna-hegy lejtőjén. A boldog kamaszkorban levő ifjúság előre rohan,
mint a megvadult kecskenyáj, a megfontoltan vonuló derékhadat a szülők,
dadák és kis gyermekek alkotják, egészen hátul jön nagyapa és nagymama.
Nagyapa úgy szuszog, mint a gőzeke.

– Hány stáció van még? – kérdezi, miközben megáll és leveszi kalapját.

– Már csak kettő, ótata.

Ezt egy vékony, szeplős arcú, csinos kis leány mondja, aki egész úton
hűségesen kitartott nagyapó mellett. Azután hozzáteszi:

– Kapaszkodjék a karomba, ótata, majd én vezetem.

– Te fruska, tudod-e, hogy én száztíz kiló vagyok? – kérdezi nagyapa.

Most megszólal a nagymama is:

– Bábika, eredj te csak előre a fiatalokkal, majd én ótatával maradok.

A kis leány a fejét rázza:

– Nem, én itt maradok, mert fogadásom van Nellivel. Nelli azt mondta, ki
van zárva, hogy ótata föl tudjon mászni a hegyre. Én azt mondtam, hogy
igenis föl tud mászni.

Nagyapó úgy tett, mintha meg volna sértve, de ez csak ürügy volt, hogy
megint megállhasson és kifújhassa magát egy kicsit.

– No nézd, a kis haszontalanok, fogadnak reám, mint egy versenylóra.

– Mint egy úrlovasra! – mentegetődzik Bábika. – Tíz tábla csokoládét
tettem ótatára. Hát csak előre!

Ómama elkezd nevetni. Ez a szemtelen kis fruska, akit az ő nevére
kereszteltek Bábinak, nagyon mulattatja. De különben is szeret nevetni
és ez meg is látszik gömbölyű arcán.

A kiránduló had előőrsei időközben már följutottak a kápolnához. A
suhancok ott fönn ugrándoznak és visítanak a hegytetőn, kalapjukat a
levegőbe dobálják és gúnyosan biztatják az elmaradozókat. Ezek mind, az
egész majális, nagyapó gyermekei és unokái. A sváboknál még a
hétgyermekrendszer divik és aki a családalapítók közül sokáig él, annak
jó memóriája legyen, hogy számon tudja tartani a nyáját.

– Mikor járt itt utoljára, ótata? – kérdezi a kis Bábika, aki a saját
bevallása szerint „borzasztóan“ szeret beszélgetni.

Nagyapó megáll.

– Lelkem, az régen volt. A nagy revolució után, mikor itt jártak a
szerviánusok…

Az öreg hirtelen elhallgat és megfogja Bábika állát:

– Mit nevetsz, kis haszontalan?

A kis leány fülig elvörösödik.

– Igazán nem nevettem, ótata…

Pedig nevetett. A fiatalok mindig elmosolyodnak, valahányszor a
revolucióról meg a szerviánusokról hallanak. Az öregek annyit, de annyit
és annyit beszéltek már erről, hogy nem lehet megállani nevetés vagy
ásítozás nélkül.

Bábika, hogy kivágja magát a bajból, perfidül föláldozza tulajdon
édesapját:

– Apa azt mondja, hogy a revolució nem volt olyan nagy dolog, mint a
filloxera. Mert a filloxera tízezer hold szőlőt pusztított el, a
szerviánusok pedig nem csináltak akkora nagy kárt.

– Te, Bábika, – mondja nagyapó, – mondd meg tisztelt apáduradnak, az én
drága fiamnak, hogy ne nagyon emlegesse azt a filloxerát, mert maholnap
a fiatalok épp úgy össze fognak nevetni a háta mögött, mint ő szokott
nevetni, mikor mi a szerviánusokat emlegetjük…

Végre fönn voltak a hegytetőn. A fiatalok kinyittatták a fráterrel a
kápolnát, azután bádogkoronákat tettek a fejükre és térden állva
körülcsúszkálták az oltárt. Ott az a szokás. Aki megteszi, annak a
hegytetőn lakó Boldogasszony valami kívánságát teljesíti. Eleintén igen
komolyan csinálták, de később az egyik fiú elkezdett vihogni, a jókedve
átragadt az egész kompániára, úgy, hogy Bábika szigorú édesapja – ő volt
az, aki családi estéken a szerviánusokat a filloxerával szokta
letromfolni, – leszedte fejükről a koronákat és az egész társaságot
kizavarta a templomból. Remélhető, hogy a hegytetőn lakó Boldogasszony
nem haragudott meg a vidám hadra; az azonban nem baj, ha nem is
teljesíti kívánságaikat, mert az ilyen fiatal nép úgyis csak
ostobaságokat tud magának kívánni.

A társaság rövid pihenő után nekivágott a várhegynek. Nagymama is velük
tartott, – az öreg asszonyság még igen fürge volt, – ótata azonban azt
mondta, neki elég volt, ő most leül a fráterhez egy pohár hegyi borra,
egy óra múlva, ha visszajönnek a fiatalok, ott találják.

– Kell magánál hét fapohárnak lenni, – mondta nagyapó a fráternek.

A sekrestyés arca földerült.

– Megvannak. Hibátlanul megvannak. Az elődöm, az öreg Péter, nagyon a
lelkemre kötötte, hogy vigyázzak reájuk.

A régi szőlőlugas már nem volt meg, a filloxera azt is elpusztította. A
kecskelábú asztalt tehát odaállították a szabad ég alá. Nagyapó egyedül
ült az asztalfőn. Körülötte hat üres szék állott. Sorra vette a
poharakat, elolvasta mindegyiknek fölírását, azután megtöltötte borral
és mindegyiket odaállította a helyére.

– Holky doktor… Lutz hadnagy… Heim Poldi… A fehértemplomi Haller… Hoffer
Tóni… A Szalvátor-patikus…

Az utolsó poharat, amelybe a Graf Jani név volt vésve, maga elé
állította. Mert nagyapót Graf Janinak hívták.

A hét svábok közül már csak ez az egy élt. A sógorát, Hoffer Tónit, két
esztendővel ezelőtt ütötte meg a guta, a Szalvátor-patikus pedig elmúlt
télen hagyta itt örökre a patikáját.

Tegnap egyszerre eszébe jutott Janinak, hogy még egyszer, utoljára, föl
kell mennie a kápolna-hegyre. Úgy érezte, hogy a meghalt cimborái várják
odafönn a verőfényes, szellős magaslaton.

A dolog azzal kezdődött, hogy Graf Mihály, aki a feleségével, –
született Hoffer Emiliával, – a régi Hoffer-házat lakja, valami
átalakítást csináltatott a pincében. A kőművesek egy befalazott lyukat
találtak a pince alapjában. Azt hitték, hogy kincs van benne, de csak
egypár hasznavehetetlen ócskaságot találtak. Két régi pisztolyt, egy
csomó penészes Kossuth-bankót és egy porcellánfejü játékbabát.

Mikor nagymama – született Hoffer Bábi, – megpillantotta a
porcellánbabát, egyszerre mosolyogni kezdett, a szeme azonban könnyes
lett.

– Édes Istenem, hiszen ez az én Lili-babám, amelyet befalaztak, hogy meg
ne találják a szerviánusok!

Szegény Lili-baba negyven esztendeig feküdt földalatti búvóhelyén,
valószínüleg azt hitte, hogy a szerviánusok azóta mindig Versecen vannak
és egyebet sem tesznek, mint őt keresni. Alkalmasint azért is feküdt
olyan csendben, hogy el ne árulja magát. A nagymama úgy találta, hogy a
babája nagyon megváltozott, egykor rózsás kis pofáján zöld foltok
éktelenkedtek, a ruhája pedig fakó ronggyá lett. De Lili-baba is úgy
találhatta, hogy úrnője sem a régi már. Szőke, karcsu gyermekleányból
őszhaju, terebélyes nagymama lett.

Az öreg Graf Jani sorra megérintette poharával az asztalon álló
fakupákat.

Maga előtt látta őket megint, mind a hatot, ifjan, lelkesen, lármásan, a
szabadságtól mámorosan. Nem az lett a szabadságból, amit ők reméltek, az
emberek nem lettek általa sem jobbak, sem okosabbak, hanem megmaradtak
annak, aminek születtek: embereknek. De nagyszerű előjoga az ifjúságnak,
hogy reménykednie szabad az örök emberi természet megváltozásában.

– Isten hozzátok, édes cimboráim!

A régmúlt idők árnyékai sorra megjelentek előtte és ő mindegyiket
köszöntötte.

– Isten hozzátok, három magyar generálisok, Czecz, Figyelmessy és Stein!

Azok negyven esztendővel ezelőtt szerencsésen átszöktek a határon, a
megmentőik azonban a temesvári várbörtönbe jutottak. Graf Jani három
esztendeig ült. Keserves három esztendő volt, de a szabadulás órája
mindent elfelejtetett vele és mindenért kárpótolta. Mert a nyíló
börtönajtó előtt ott várta öreg Hoffer, a boldogan és meghatottan
mosolygó, a tizenhatéves szüzzé serdült Bábika leányával. Graf Jani
ebben a pillanatban tudta, amit Bábika maga már jó egypár esztendővel
ezelőtt is tudott, hogy ők férj és feleség lesznek.

Együtt esküdtek Graf Mihállyal, aki a feketesárga szerelméből kigyógyult
Hoffer Emiliát vezette oltárhoz.

– Isten hozzád, öreg Hoffer apám és Isten hozzád Grafné édesanyám!

Özvegy Grafné már régen ott pihent ifjan meghalt ura oldalán. Mikor a
selyembogárba beütött a fekete halál és végleg elhallgatott a gombolyító
zúgása és a kis hernyópásztorok éneke, az asszony nem bírta sokáig a
tétlenséget. Amióta meghalt, fényesebbek a csillagok az égen,
alkalmasint alaposabban folyik most odafönn a tisztogatás munkája.

– Isten hozzád, Nelli sógornőm! És titeket is köszöntelek, Snik és Snur!

Szegény Nelli nem jött ki többet a kolostorból. Fiatalon halt meg és
csak kevéssel élte túl a kutyáit. A tisztelendő nővérek egy négyszögletü
monoklit találtak a halott nyakán és senkinek sem volt bátorsága, hogy
azt elvegye tőle.

– Isten hozzád, Manin Zorka!

A szép Zorka nem jött vissza többet Magyarországba. Egy délszerbiai
fészekben élte le napjait, büszkén és szomorúan. Ő szegény egy
történelmi félreértés áldozata volt: azt hitte, hogy a vér köteléke
erősebb, mint a megszokott környezeté.

– Isten hozzád, Hungária-fejü Turányi Kamilla!

Kamilla különben ma is él még Budapesten, mint egy fényes nevű halott
özvegye. Az ura, miután mint közlegényt besorozták a császári
hadseregbe, nagyszerű karriért csinált a katonaságnál és az udvar kedves
emberévé lett.

– Isten hozzád kis Mita, Isten hozzád öreg Mitru és hozzád is, csonttörő
Gábor!

A pupos kis rác, miután meggyőződött róla, hogy Isten semmiképpen sem
akar belőle gazdag embert csinálni, holta napjáig kutyahűséggel
szolgálta Grafékat. Az oláh Mitru Grafék tanyáján halt meg, mint
béresgazda, hivatalát a kis Mitru örökölte utána. Csonttörő Gábor
azonban ma is él, – úgy mondják, hogy van már vagy száz esztendős és a
hatóságok gyakran büntetik meg mint javíthatatlan kuruzslót.

– Isten hozzád katonák gyöngye, Damjanich, kit vérei a nagy Renegátnak
neveztek! Téged is köszöntelek oroszlánszívű Maderspach! És titeket
mind, ti vörössapkások és szerviánusok, honvédek és granicsárok, akik
egykor oly bősz haraggal csaptatok össze és akik most oly békésen
feküsztök a fehérre meszelt oszlopok alatt, a verseci nagy
tömegsírokban.

Nagyapó egymásután a földre öntötte hat pohár borát. A hetediket megitta
és ekkor így szólt:

– Neked is jó éjszakát, egykori Graf Jani! A te napjaid meg vannak
számlálva és ma utóljára ittál a fapohárból. Neked már csak egy dolgod
van a földön: készülnöd kell, hogy tisztességes emberhez illően,
fölemelt fővel és nyugodt szívvel távozhass a világból.

A kápolna felől vidám lárma hallatszott. A kirándulók énekelve jöttek
vissza a vártól.

– Nézd, kit fogtunk el a várhegyen! – mondta Bábi-nagymama.

Azután hirtelen elhallgatott és figyelmesen nézett az ura arcába, ahol
valami gyanusat látott. Ő nagyon tudott olvasni erről az arcról.

Egy erős, nagy, kissé komor és szórakozott tekintetü férfit hozott
magával. Hoffer Gyuri volt. Gyuri mint szeszgyártulajdonos, gőzmolnár,
gabonakereskedő és szőlőhegybirtokos négy embernek való munkát végzett
és tíz embernek való vagyont szerzett már. Társaságba nem ért rá menni,
üdülni úgy szokott, hogy nyakába vette a hegyeket és sorra járta a
szőleit. Egy ilyen útján fogták el a kirándulók.

Fönn, a magas várromot még sütötte a vörös esti fény, de lenn, a város
már alkonyba borult. Sok száz vékony füstsáv szivárgott föl a
háztetőkről. Dél felől valami zizegő, csipős szél indult meg. Megint a
Koszova. Bábika-nagymama föltűrte urának gallérját, Graf Jani pedig
megfogta az asszony gömbölyü karját és azt mondta:

– Gyerünk haza!

És mentek, a napfényes, hűvös magasból a homályos, meleg mélységbe.

– _Vége_. –




Jegyzetek.

_(A jegyzetekben néhány rövid felvilágosítást talál az olvasó a
regényünkben szereplő személyekre és a regény hátterét alkotó történelmi
eseményekre vonatkozólag. A római számok a megfelelő fejezetekre
utalnak.)_

III. A máj. 17-iki szerb tüntetésről, mely Versecen az 1848-as mozgalmak
kezdetét jelentette, így ír _Milleker_ Bódog, _Versec szab. kir. város
története_ című érdemes művében, melyből regényünk legtöbb történeti
adatát merítettük: „… nagy tömegben gyültek össze a szerbek Kumanovics
vezérlete alatt a püspöki lak előtt, hangos fenyegetéssel követelvén a
magyar nyelven szerkesztett keresztelési anyakönyvnek kiadását, melyeket
összetéptek és szétszórtak. Néhányan a csődülők közül piros-kék-fehér
zászlót tűztek a székesegyház tornyára…“

Popovits Istvánt, a magyar érzelmü szerb püspököt, Rajacsics patriárka
később megfosztotta méltóságától és kolostorba záratta.

IV. Csernovics Péter, akiről több ízben szó van, temesi gróf és főispán
volt, az 1848-iki szerb lázadás alkalmával pedig mint kormánybiztos
szerepelt.

Vukovics Sebő temesi alispán 1849-ben a Szemere-kormányban
igazságügyminiszteri tárcát vállalt.

A verseci sváb nemzetőrség, melynek a régi „polgár-gárda“ alkotta
magját, 6 századból, összesen 1200 emberből állott.

V. Stanimirovics Demeter egykor verseci kereskedő volt, majd Szerbiába
vándorolt ki, ahonnan a szerb lázadás kezdetekor visszajött
Magyarországba. Itt a karlócai központi bizottság a „szerb Bánát“
biztosává nevezte ki. Őt bízták meg az alibunári tábor szervezésével is.
Ennek a vakmerő és véresszájú embernek nagy része volt a délvidéki
szerbek föllázításában.

A Holky-doktor gyászos esete, melyet ebben a fejezetben elbeszéltünk,
egészben véve ilyen formában él a verseci nép ajkán, a neveket azonban
megváltoztattuk.

VI. D’Orsay Miksa gróf jun. 1-én esett el a szentmihályi csetepaté
alkalmával; ő volt az első tiszt, aki a szabadságharcban halálát lelte.

VII. Az első verseci csata jul. 11-én volt.

Koics „nemzeti őrnagyot“ és Stanimirovics Demeter odborbiztost, akik a
svábok fogságába estek, mint hazaárulókat jul. 19-én akasztatta föl a
temesvári rögtönitélő-bíróság, a vaskezű Vukovics Sebő sürgetésére.

Manin, akit mint a verseci szerbek vezérét szerepeltettünk, egyebekben
költött alak, a verseci csatával összefüggésben elmondott események
azonban történelmi valóságon alapulnak, csakhogy az események szomorú
hőse Kumanovics szolgabíró volt. _Milleker_ forrásmunkájában így mondja
el az eseményeket: „11-én délelőtt, midőn a város előtt vívott csata
leghevesebben folyik vala, a harctérről egy dsidás trombitást küldének a
városba, azon paranccsal, hogy a nemzetőrségnek és a lakósságnak még
fegyverképes embereit a küzdtérre hívja ki. A trombitás – mint beszélik,
– kürtölve és kiáltozva vágtat vala az Uri-utcán végig, midőn Kumanovics
maga, ott létezett házából, reálőtt azon szándékkal, hogy a katonát
ártalmatlanná tevén, a segélycsapat kiküldését megakadályozza. Azonban
csak a lovát sebesíté meg. A fölingerelt nép elkeseredésében a katonai
hatóság szemeláttára s részben támogatva a katonák által, ostrom alá
vette Kumanovics házát, azt nagy részben lerombolta. Kumanovics
menekülni akart, de az őt kereső fölingerelt nép utólérte a róm. kath.
plébániával szomszédos kertben, ahol egy puskalövés leterítette.“

VIII. A rettenthetetlen bátorságú Maderspach Ferenc, Fehértemplom
nagyszerű védelmének szervezője, cs. kir. kapitányból lett
honvédőrnaggyá. Fivére volt M. Károly ruszkabányai birtokosnak, akinek
feleségét Gröber százados tudvalevőleg megvesszőztette.

Blomberg báró ezredes, a Versecen állomásozó Schwarzenberg ulánusok
parancsnoka, már aug. 19-én azt mondta az óriási szerb túlerővel szemben
kétségbeesetten védekező fehértemplomi polgároknak, midőn segítséget
kértek tőle: „Ich kann und darf nichts thun!“

A kassai 9. honvédzászlóalj, a később oly nagy hírre jutott
vörössapkások, aug. 22-én vonúltak be a szerbek által ostromlott
Fehértemplomba. A délvidéken ekkor az a különös helyzet állott elő, hogy
a magyar kormánycsapatok a bánsági németségért ontották vérüket, míg a
császári haderő azért harcolt, hogy a svábokat szerb uralom alá hajtsa
és szerb tartományt csináljon a temesi grófságból és a Bácskából.

IX. A verseci „ágyú-affér“, melynek folyamán a város védelmével
megbízott Blomberg báró a sváb nemzetőrök ágyúit felsőbb parancsra ki
akarta szolgáltatni a lázadó szerbeknek, egészben véve úgy folyt le,
ahogyan ebben a fejezetben elmondottuk. Blomberg báró 1850-ben
vezérőrnaggyá lett és másodosztályú vaskoronarendet kapott. Kraus
százados, a két Rukavina-század parancsnoka, „mivel csapataival nem
vonult Temesvárra“, hét évi várfogságot kapott.

Mayerhoffer ezredes, akiről több ízben szó van, a szabadságharc kezdetén
belgrádi osztrák konzul volt, amely minőségben sokat buzgólkodott a
Knicsanin-féle expedició szervezése érdekében. Később tábornok és
temesvári főparancsnok lett.

Nugent Albert gróf a horvát bán megbizottja volt.

XI. Rózsa Sándor, a sokat emlegetett alföldi haramiavezér, november
elején érkezett Versecre, száz lovas betyár kíséretében. A lagerdorfi
véres csatában (nov. 9.) annyira kitüntette magát, hogy Damjanich
dicsérően megemlékezett róla jelentésében. A csata után 2000
szarvasmarhát harácsolt a szerb falvakban, két hét múlva pedig
„különféle kihágások miatt“ föl kellett oszlatni csapatát.

XII. Történelmi tény, hogy Damjanich, miután már kivonult a városból,
csak azért ütközött meg Knicsanin seregével, hogy egérútat biztosítson a
menekülő magyarérzelmű polgárságnak. Az _Erlebnisse eines k. k Offiziers
im österreichisch-serbischen Armee-Korps_ című munka szerzője azt mondja
erről a csatáról: „Damjanich a magyar érzelmű lakosság irányában
lovagias kötelességet teljesített.“

Miután Theodorovics hadserege már régen elfoglalta és megszállotta a
várost, a szájhagyomány szerint néhány beborozott Württemberg-huszár még
duhaj mulatságot rendezett egyik csapszékben. Csodálatos, de való, hogy
a huszárok később keresztül tudták magukat vágni az ellenség tömegén és
valamennyien elmenekültek.

Damjanich elvonulása után, miután Versec városát már elözönlötték a
szerbek, lengő zászlókkal megérkeztek a fehértemplomi magyarok, hogy
Damjanich seregéhez csatlakozzanak. A hírszerző szolgálatuk nem lehetett
valami kitünő. „Néhánya azon verseci nemzetőröknek, kik fegyvereiket
megtartották vala, elkapatva a harcvágytól, hozzájuk csatlakozott. Ez a
csapat ott mérkőzött meg a szerviánusokkal a Meszics partján, a zsidó
temető közelében, és levervén az útjokat elállókat, szerencsésen
egyesült a fehértemplomiakkal.“ (Milleker.)

XIII. Az osztrák-szerb hadvezetőség által engedélyezett három órai
„szabad prédálás“ 1849 jan. 20-án volt.

XIV. A szerb rendőrigazgató, aki Hoffer Gyuri elbeszélése szerint
akasztófát állított a katholikus templom elé, Risztics Miklós volt,
népies nevén Nikolsi, Riszticsnek, a későbbi szerb miniszterelnöknek és
régensnek édesapja.

XV. A három bujdosó magyar tábornok, Figyelmessy, Stein és Czecz
megszöktetése, történeti tény. Három verseci polgárt ezért várfogságra
ítéltek.






*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK A HÉT SVÁB ***


    

Updated editions will replace the previous one—the old editions will
be renamed.

Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright
law means that no one owns a United States copyright in these works,
so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United
States without permission and without paying copyright
royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part
of this license, apply to copying and distributing Project
Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™
concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark,
and may not be used if you charge for an eBook, except by following
the terms of the trademark license, including paying royalties for use
of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for
copies of this eBook, complying with the trademark license is very
easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation
of derivative works, reports, performances and research. Project
Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away—you may
do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected
by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark
license, especially commercial redistribution.


START: FULL LICENSE

THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE

PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free
distribution of electronic works, by using or distributing this work
(or any other work associated in any way with the phrase “Project
Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full
Project Gutenberg™ License available with this file or online at
www.gutenberg.org/license.

Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg™
electronic works

1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™
electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to
and accept all the terms of this license and intellectual property
(trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all
the terms of this agreement, you must cease using and return or
destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your
possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a
Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound
by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person
or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.

1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be
used on or associated in any way with an electronic work by people who
agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few
things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works
even without complying with the full terms of this agreement. See
paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project
Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this
agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™
electronic works. See paragraph 1.E below.

1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the
Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection
of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual
works in the collection are in the public domain in the United
States. If an individual work is unprotected by copyright law in the
United States and you are located in the United States, we do not
claim a right to prevent you from copying, distributing, performing,
displaying or creating derivative works based on the work as long as
all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope
that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting
free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™
works in compliance with the terms of this agreement for keeping the
Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily
comply with the terms of this agreement by keeping this work in the
same format with its attached full Project Gutenberg™ License when
you share it without charge with others.

1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern
what you can do with this work. Copyright laws in most countries are
in a constant state of change. If you are outside the United States,
check the laws of your country in addition to the terms of this
agreement before downloading, copying, displaying, performing,
distributing or creating derivative works based on this work or any
other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no
representations concerning the copyright status of any work in any
country other than the United States.

1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:

1.E.1. The following sentence, with active links to, or other
immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear
prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work
on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the
phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed,
performed, viewed, copied or distributed:

    This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most
    other parts of the world at no cost and with almost no restrictions
    whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms
    of the Project Gutenberg License included with this eBook or online
    at www.gutenberg.org. If you
    are not located in the United States, you will have to check the laws
    of the country where you are located before using this eBook.
  
1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is
derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not
contain a notice indicating that it is posted with permission of the
copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in
the United States without paying any fees or charges. If you are
redistributing or providing access to a work with the phrase “Project
Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply
either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or
obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™
trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted
with the permission of the copyright holder, your use and distribution
must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any
additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms
will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works
posted with the permission of the copyright holder found at the
beginning of this work.

1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™
License terms from this work, or any files containing a part of this
work or any other work associated with Project Gutenberg™.

1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this
electronic work, or any part of this electronic work, without
prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with
active links or immediate access to the full terms of the Project
Gutenberg™ License.

1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary,
compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including
any word processing or hypertext form. However, if you provide access
to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format
other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official
version posted on the official Project Gutenberg™ website
(www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense
to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means
of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain
Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the
full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1.

1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying,
performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works
unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing
access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works
provided that:

    • You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from
        the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method
        you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed
        to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has
        agreed to donate royalties under this paragraph to the Project
        Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid
        within 60 days following each date on which you prepare (or are
        legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty
        payments should be clearly marked as such and sent to the Project
        Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in
        Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg
        Literary Archive Foundation.”
    
    • You provide a full refund of any money paid by a user who notifies
        you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he
        does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™
        License. You must require such a user to return or destroy all
        copies of the works possessed in a physical medium and discontinue
        all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™
        works.
    
    • You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of
        any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the
        electronic work is discovered and reported to you within 90 days of
        receipt of the work.
    
    • You comply with all other terms of this agreement for free
        distribution of Project Gutenberg™ works.
    

1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project
Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than
are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing
from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of
the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set
forth in Section 3 below.

1.F.

1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable
effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread
works not protected by U.S. copyright law in creating the Project
Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™
electronic works, and the medium on which they may be stored, may
contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate
or corrupt data, transcription errors, a copyright or other
intellectual property infringement, a defective or damaged disk or
other medium, a computer virus, or computer codes that damage or
cannot be read by your equipment.

1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right
of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project
Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project
Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project
Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all
liability to you for damages, costs and expenses, including legal
fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT
LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE
PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE
TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE
LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR
INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH
DAMAGE.

1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a
defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can
receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a
written explanation to the person you received the work from. If you
received the work on a physical medium, you must return the medium
with your written explanation. The person or entity that provided you
with the defective work may elect to provide a replacement copy in
lieu of a refund. If you received the work electronically, the person
or entity providing it to you may choose to give you a second
opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If
the second copy is also defective, you may demand a refund in writing
without further opportunities to fix the problem.

1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth
in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO
OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT
LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied
warranties or the exclusion or limitation of certain types of
damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement
violates the law of the state applicable to this agreement, the
agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or
limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or
unenforceability of any provision of this agreement shall not void the
remaining provisions.

1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the
trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone
providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in
accordance with this agreement, and any volunteers associated with the
production, promotion and distribution of Project Gutenberg™
electronic works, harmless from all liability, costs and expenses,
including legal fees, that arise directly or indirectly from any of
the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this
or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or
additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any
Defect you cause.

Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™

Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of
electronic works in formats readable by the widest variety of
computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It
exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations
from people in all walks of life.

Volunteers and financial support to provide volunteers with the
assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™’s
goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will
remain freely available for generations to come. In 2001, the Project
Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure
and permanent future for Project Gutenberg™ and future
generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see
Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org.

Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit
501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the
state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal
Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification
number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by
U.S. federal laws and your state’s laws.

The Foundation’s business office is located at 809 North 1500 West,
Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up
to date contact information can be found at the Foundation’s website
and official page at www.gutenberg.org/contact

Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg
Literary Archive Foundation

Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread
public support and donations to carry out its mission of
increasing the number of public domain and licensed works that can be
freely distributed in machine-readable form accessible by the widest
array of equipment including outdated equipment. Many small donations
($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt
status with the IRS.

The Foundation is committed to complying with the laws regulating
charities and charitable donations in all 50 states of the United
States. Compliance requirements are not uniform and it takes a
considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up
with these requirements. We do not solicit donations in locations
where we have not received written confirmation of compliance. To SEND
DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state
visit www.gutenberg.org/donate.

While we cannot and do not solicit contributions from states where we
have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition
against accepting unsolicited donations from donors in such states who
approach us with offers to donate.

International donations are gratefully accepted, but we cannot make
any statements concerning tax treatment of donations received from
outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.

Please check the Project Gutenberg web pages for current donation
methods and addresses. Donations are accepted in a number of other
ways including checks, online payments and credit card donations. To
donate, please visit: www.gutenberg.org/donate.

Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works

Professor Michael S. Hart was the originator of the Project
Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be
freely shared with anyone. For forty years, he produced and
distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of
volunteer support.

Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed
editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in
the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not
necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper
edition.

Most people start at our website which has the main PG search
facility: www.gutenberg.org.

This website includes information about Project Gutenberg™,
including how to make donations to the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to
subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.