Véres napok, cári rabok = From president to prison

By Ferdynand Antoni Ossendowski

The Project Gutenberg eBook of Véres napok, cári rabok =
    
This ebook is for the use of anyone anywhere in the United States and
most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions
whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms
of the Project Gutenberg License included with this ebook or online
at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States,
you will have to check the laws of the country where you are located
before using this eBook.

Title: Véres napok, cári rabok =
        From president to prison

Author: Ferdynand Antoni Ossendowski

Translator: Aladár Sajó

Release date: April 29, 2025 [eBook #75987]

Language: Hungarian

Original publication: Budapest: Franklin-Társulat, 1927

Credits: Albert László from page images generously made available by the Polona digital library


*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK VÉRES NAPOK, CÁRI RABOK = ***


OSSENDOWSKI

VÉRES NAPOK, CÁRI RABOK

*

FROM PRESIDENT TO PRISON

FORDÍTOTTA SAJÓ ALADÁR

FRANKLIN-TÁRSULAT KIADÁSA, BUDAPEST

FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.




BEVEZETÉS.

Ossendowskinak, a világszerte ismert lengyel írónak ez a harmadik
könyve, amely magyar fordításban jut a közönség kezébe. Míg már
megjelent művei (Állatok, emberek és istenek; Ázsiai titkok, ázsiai
emberek) részben kényszerű, részben önkéntes ázsiai utazásain és
barangolásain szerzett tapasztalatairól számoltak be, ez a könyve az
örökké emlékezetes japán-orosz háború idején lejátszódott és a háborúval
szorosan összefüggő eseményeket tárja az olvasó elé. És pedig úgy
azokat, amelyek a háborút megelőzték és okozták, mint azokat, amelyek a
távoli keleten a rettenetes orosz kudarc nyomában jártak.

A lengyel író nagyon tevékeny és az első sorokban küzdő részese volt a
háborút megelőző, azzal párhuzamosan haladó és a háborút követő
eseményeknek. A távoli keleten együtt dolgozott a hadvezetőséggel a
harctéri diadal érdekében, a nagy vereség után pedig az ő elszántsága,
leleményessége akadályozta meg, hogy a megsanyargatott és megcsalt
katonák elkeseredése meg a kudarcokat minden áron szépítgetni, bűnüket
elleplezni iparkodó kormánykörök és cári reakcionáriusok makacssága
révén sok helyen polgárháború vérbe ne fojtson mindent és mindenkit.
Ennek jutalmául veszedelmes forradalmárnak mondták a tehetetlenségük
miatt szégyenben maradt hivatalos körök, amelyek börtönbe vetették,
bíróság elé állították és másfél évi fegyházra itélték. Ezt a büntetést
ki is töltötte.

Ezt az egész történeti folyamatot írja le megkapó részletekkel
Ossendowski ebben a könyvben. Megelevenednek benne a háború rémségei, a
japán agyafúrtság megkapó bizonyítékai, látjuk az orosz katonai körök és
a polgári igazgatás rettenetes bűneit, látunk ide-oda kapkodást a
veszedelem pillanatában bátor és elhatározott cselekvés helyett,
bünbakkeresést és nemtelen bosszúállást mindenkin, aki megértve a kor
intő szavát, szembe mert szállni a hatalmonlevőkkel. Az orosz börtönök
lakói, a szibériai fegyházak rémségei támadnak föl előttünk, hogy
megborzadjunk a sok gonoszság láttára és szánakozva gondoljunk azokra a
szerencsétlenekre, akiket zsarnoki önkény taszított a pusztulásba.

Ossendowskinak ez a könyve egy darab élet sok bajjal, szomorúsággal,
szenvedéssel és fekete gyásszal, de mindezen átszűrődik az isteni
gondviselés és a mindent kibékítő örök igazságszolgáltatás ereje.

Budapest, 1926 május.

_A fordító._




ELSŐ RÉSZ.  A FRONT MÖGÖTT.


ELSŐ FEJEZET.  A vihar első jelei.

Primitiven erőszakos hatalmának a határát az orosz óriás a hideg
Szibérián keresztül évszázadokon át tovább terjesztette a fölkelő nap
melegében fürdő vidékek felé, míg végre eljutott egy kedves, erdős
félsziget déli csúcsáig, ahol a Csendes-Óceán hullámai a magasba nyúló
Szikhota-Alin-hegység lábát nyaldossák. Az óriás éppen azon a helyen,
ahol ez a hegylánc a tengerből kiemelkedik, határőrséget létesített és
mint megszaporodott hatalma kőből való jelének, a Vladivosztok, «a
keleti birodalom uralkodónője» nevet adta neki.

Az óriás magatartása idővel kissé lecsiszolódott és amikor alattvalói
engedelmesen hozzásímultak és ott a világtól elzárva a határlakosság
szerény életét folytatták, amely minden nélkülözés mellett sem volt
minden öröm híján, fővárosuknak «a Kelet gyöngye» nevet adták, amely
nevet a város meg is érdemelte, amíg el volt zárva a világtól, amíg
emberkéz el nem tépte a kagylóhéjat, amelyben a gyöngy rejtőzött.

A félsziget, hogy bejegyezhessék a világtörténelem évkönyvébe, a
Muraviev-Amurszki nevet kapta és a vizet, amely keleten és nyugaton a
partjait áztatta, az ország két nagy folyójának nevéről Usszuri-öbölnek
és Amur-öbölnek keresztelték el. Ezek az öblök szinte újjai annak a
tengeri kéznek, amelyet a földrajztudósok «Nagy Péter öble» néven
ismernek és amely az Óceánnak Japán-tenger néven ismert karjához
tartozik.

A félsziget legvégső csúcsán keskeny tengerszalag, az Aranyszarv nyúlik
be a szárazföldbe. Vladivosztok e kis öböl nyugati partján terjeszkedett
szét, de a keleti parton is van egy városrész, amelynek Egersheld a
neve. Terraszosan kapaszkodik föl a város a hegy oldalán, amelyet magas
csúcsok koronáznak és ezek tölgyerdeiben fácán és nyúl lakik a királyi
tigris helyett, amely már évekkel előbb elhagyta ezt a helyet. Ezt a
képet nyujtotta Vladivosztok, amikor 1903-ban először kerestem föl
Oroszország keleti hatalmának e középpontját.

A város lakossága oroszok, kínaiak, japánok és koreaiak tarka vegyüléke
volt és ehhez néhány, kevés európai csatlakozott.

Egyik korábbi könyvemben, amelynek «Ázsiai titkok, ázsiai emberek» a
címe, elmondtam egyet-mást Vladivosztok életéből, leírtam a környékén
tett kirándulásaimat és a város mögött levő országrészben végzett néhány
fontosabb munkámat. 1903 decemberében éppen a különféle expediciókon
gyüjtött szénpróbák megvizsgálásával voltam elfoglalva. És akkor a
távoli Keleten sokat jelentő és aggasztó események történtek.

Azokon a vidékeken tulajdonképpen csak akkor kezdett a helyzet
kiélesedni, amikor az oroszoknak sikerült koncessziót szerezniök a felső
Jalu mentén levő erdők kihasználására. A felső Jalu északnyugati határa
Koreának Mandzsuország felé. Vladivosztokban azt rebesgették, hogy a
főengedményes Bezobrasov, a cár fővadászmestere, akiről tudták, hogy
hatalmas befolyása volt az akkori orosz politikára. Beszéltek arról is,
hogy Witte gróf pénzügyminiszter szembeszállt Bezobrasovnak a
Jalu-ügyben folytatott politikájával és tevékenységével, de be kellett
adnia a derekát, mert a cári család néhány tagja szintén a koncesszió
részvényesei közt volt.

Vladivosztokban, oly közel a Tumen folyóhoz, amely Korea északkeleti
határa, rendszerint jól voltak értesülve az emberek mindenről, ami ebben
a dekadens államban történt, amelyet évszázadok óta a kínaiak és
japánok, sőt időnként az északi tunguzok is zsarnoki módon nyomorgattak.
Nemsokára híre jött annak, hogy a japánok, akik a Jalu-koncesszióban a
kezdetét látják Korea annektálásának Oroszország által, nagyon aggódnak
és egyre idegesebbek, annál is inkább, mert az a másik megegyezés, amely
tulajdonképpen csak azt engedte meg a muszka birodalomnak, hogy
Mandzsuországon át kiépíthesse a kínai keleti vasutat, a valóságban
lehetővé tette neki, hogy uralkodjék az egész Heilungkiang északi
tartományon és részben a Kirin és Fengtien nevű két déli tartományon is.

Ez az aggodalom ürügyül szolgált Japánországnak arra, hogy fegyveres
csapatokat küldjön a Jalu-völgybe és ily módon tiltakozzék az oroszok
szándéka ellen és megakadályozza koreai területnek az engedményesek
által való megsértését.

Az első összeütközés, amely villámszerűen rávilágított az egész
helyzetre, 1903 nyarán történt. Kartsev hadnagy parancsnokságával, aki
rokonságban volt az udvari arisztokrácia valamelyik tagjával,
Port-Arthurból, amely Oroszország délmandzsuországi flottabázisa volt,
egy orosz hadihajó haladt a Jalu torkolatához fabecslőkkel,
felügyelőkkel és egy csapat erdei munkással, nagyobbára az Amur- és
Usszuri-vidékről való kozákkal. Amikor egy japán őrjárat meg akarta
akadályozni, hogy a koreai parton kiköthessenek, Kartsev azt a parancsot
adta embereinek, hogy a japánokat lövőfegyver használata nélkül verjék
vissza és ezzel megkezdte az ellenségeskedést abban az első nagy
szárazföldi háborúban, amely egy európai és egy ázsiai nagyhatalom közt
tört ki. A japánokat visszaverték. Azután egy ideig ismét csönd volt.

Ez a csönd azonban csak látszólagos volt. A vladivosztoki japánok
titokzatos viselkedése, tanácskozásaik a kínaiakkal és koreaiakkal, a
japán sajtó harcias hangja és különösen az orosz hatóságok
sürgése-forgása, mindez arra vallott, hogy közel a háború.

A vihar első hírnökeként Bezobrasov jelentkezett. Szemleutat tett,
amikor is megvizsgálta a kínai keleti vasutat, Port-Arthurt, Dalnyt és
Vladivosztokot. A fővadászmester sokat tanácskozott a távoli Kelet
katonai hatóságaival és a vasúti mérnökökkel. Amikor megint elutazott
nyugatra, Pétervárra, azt a benyomást hagyta hátra, hogy valami nagyon
kellemetlen dolog fenyeget.

Azután mint a kormánykörökből való második előkelő látogató a
pénzügyminiszter, Witte gróf érkezett hozzánk. Miután visszatért a
fővárosba, híre jött, hogy a cárnak alaposan lefestette a Japánországgal
való esetleges háború szembetűnő veszedelmeit, ama háborúét, amelyet
Mandzsuország idegen területén kell végigharcolni, ahová tulajdonképpen
nem volt más út, mint minden csapat- és anyagszállításra egyetlenegy
hihetetlen hosszúságú egysínpárú vasútvonal. És számításba kellett venni
még azt is, hogy a távoli Keleten még mindig nagyon hiányosan volt
szervezve a hivatalnoki kar.

És végül eljött még A. N. Kuropatkin tábornok, a hadügyminiszter.
Megszemlélvén Port-Arthur és Vladivosztok katonai támaszpontokat, az
Aszkold cirkálón Japánországba utazott, ahol a kormány nagyon szívesen
fogadta és készségesen megmutatta neki a hadseregét és a flottáját.
Annyira megnyugtatta őt mindez, amit látott, hogy tele bizalommal
érkezett vissza Vladivosztokba. Amikor a zászlóshajó parancsnoki hídján
állva hurrá!-val üdvözölték őt a tengerészek, abba az irányba mutatva,
ahol a fölkelő nap szigetbirodalma volt, ezt mondta:

– Nemsokára ott leszünk fiúk!

Szent-Pétervárra visszatérvén, Kuropatkin tábornok határozottan
szembeszállt az óvatos Witte aggodalmával és Bezobrasovtól szorongatva
személyének egész súlyával ennek imperialista terveit pártolta. A
hadügyminiszternek halvány sejtelme sem volt arról, hogy Japánországnak
már megvolt az új Shimose-puskapora és nem is álmodta, hogy ott, mint
valami operában, ójapán lovagi fölszereléssel ellátott sereget
parádéztattak előtte és öreg hajókat mutattak neki, amelyek mintha
egyáltalán ki se tudtak volna mozdulni a kikötőből.

Kuropatkinnak Vladivosztokból történt elutazása után a városban mindenki
háborúról beszélt és a japán lakosok egyébként oly titokzatos arcán
örökös gúnyos mosoly ült. Így mosolygott a borbély, a szabó, a suszter,
a kereskedő és a mosónő, valamennyi egyformán mosolygott, mert osztoztak
vezéreik elpusztíthatatlan bizalmában, hogy a fölkelő nap lobogóját nem
lehet legyőzni se szárazon, se vizen. Tudták, hogy állnak a dolgok
valójában, mert sokan közülük katonai kémek voltak, tehát a
legalaposabban tájékozottak hadseregük fényes fölszereléséről és
derekasságáról.

Mivel időnként a Muraviev-Amurszki-félszigeten vadásztam és fölkerestem
nehány szomszédos szénbányát, az erdőségből gyakran kimentem az őt
körülölelő két tengeröböl partjára. E parti vidékek csaknem lakatlanok
voltak; csak hébe-hóba lehetett egy-egy magános kínai vagy koreai
halászkunyhót látni. A partok mögött szűzi őserdő terült el, amelyen
fejsze vagy nagy vadászkés nélkül alig lehetett áthatolni. Az öblökben
hajó ritkán mutatkozott, kivéve olykor nagy dzsunkákat, amelyek
tőkehallal tele, rákrakománnyal vagy csempészett áruval jöttek ide.
Évenként egyszer azonban a különben itt szokásos csönddel szemben
rendkívül élénk az élet; ilyenkor ágyú- és torpedólövőgyakorlatra
hadihajók érkeznek ide és a sárga halászok hajói mint valami gonosz
szellem megszállta helyről elmenekülnek. Mihelyt azonban a flotta megint
eltávozott, visszatérnek és jogukkal élnek.

A hadügyminiszter elutazása után egyszerre más lett az élet az öblökben.
Most ezeken a vizeken gyakran cirkáltak orosz torpedóhajók és
ágyúnaszádok, ellenben a ráncos vitorlájú háromárbocos kínai és koreai
dzsunkák egyáltalán nem mutatkoztak többé, mert féltek a hadihajókkal
való találkozástól.

Amikor 1904 egyik őszi napján nyírfajdkakast vadászva kimentem az
Usszuri-öböl partjára, nagyon érdekes és jellemző látványnak lettem a
tanuja. A nap már leáldozott az öböl túlsó felének erdős hegyei mögött
és a tenger tükrét rózsaszínűre meg aranyosra festette be. Egyszerre
csak egy kis földnyelv mögül sajátságos külsejű hajó bukkant elő. A víz
felületétől egészen az árbocok félmagasságáig az egész hajó
szénakötegekkel és kaoliangszárak (kínai cukornád) csomagjaival volt
megrakva és betakarva. Különösen föltűntek nekem az árbocok és azok
elhelyezése, mert a bennszülöttek hajóéinál jóval ferdébbek voltak és
határozottan az volt a látszat, mintha kábelek tartották volna abban a
helyzetben.

– Leplezett torpedóhajó? – kérdeztem magamtól és leültem, hogy alaposan
megfigyeljem a különös hajót. Csak nagyon lassan haladt előre két kis
vitorlájával, amelyek olyan ügyetlenül voltak az árbocokon elhelyezve,
hogy igazi tengerész nyilt tengeren ilyen módon sohasem vonta volna föl.

Növekvő bizalmatlanságom megokolt voltát bizonyította az, hogy egyszerre
csak fénysugár villámlott ki a szénakötegek közül, majd kialudt és ismét
újra fölvillant. Kétségtelen, hogy szabályszerű jelzésről volt szó, ami
mindenesetre kissé különös módon történt, mert nyilván kis villamos
fényszórót használtak. Gondosan szemügyre vettem a partot és csakhamar
válaszjeleket vettem észre, amelyeket tőlem mintegy ezer lépésnyire levő
helyről adtak. E megfigyelésem közben a nap teljesen leáldozott,
sötétedni kezdett és a tenger felől ködfal nyomult lassan előre. A
növekedő sötétséget átfúrva a szememmel, láttam, hogy a szénakötegeket
és a kaoliangcsomókat a hajóról bedobták a tengerbe. Fokozatosan föl
lehetett ismerni a kémények, a parancsnoki híd és az ágyúk körvonalait
is, sőt meglepetésemre az ágyúknál fény is villant föl. Megfigyelő
helyemen egyelőre természetesen mozdulnom sem lehetett. Láttam, hogy az
újra fölszított tűz füstje vöröses gomolyban röpült el a kéménytől.
Nehány óráig vártam ezen a helyen, amikor a hajócsavar tompa, lassú
munkáját, majd egy kis csónak evezőinek pacskolását hallottam és ez a
csónak kikötött nem messze attól a meredek partrésztől, ahol én a bokrok
közt kuporogtam. Nehány szakadozott japán vezényszó hatolt a fülemhez.
Ezt gondoltam:

– Háború! Oroszországnak már megvan a háborúja!

És a vadon félreeső helyein később is gyakran akadtam jeleket adó
japánokra, kínaiakra és koreaiakra. Ezekben a napokban egészen világossá
lett előttem, hogy a távoli Kelet e legnagyobb erősségét, ezt a
sztratégiailag oly fontos várost kémhálózat fogja körül és hogy a
sárgabőrűek ellenségesen leselkedő szeme mindent kikutat.

Decemberben azután az egész orosz távoli Keleten mint a futótűz
elterjedt a hír, hogy japán torpedóhajók megtámadták az orosz flottát,
amely teljesen sztratégiátlanul Port-Arthur kikötőjében össze volt
zsúfolva és ez a hír hihetetlenségével megrendítette Vladivosztok orosz
lakóinak addig sziklaszilárd bizodalmát. A templomokban tartott ünnepies
istentiszteletek után kihirdették a cár kiáltványát, amely bejelentette
a hadiállapotot. A város lakossága, amelyet a japánok váratlan támadása
fölrázott, napról-napra harciasabb lett. Az utcán, a színházban, sőt
otthon, a családi körben is egyre ezt a hencegést lehetett hallani:

– A sárga gazembereket a sipkánkkal fogjuk megfojtani!

A levegő tele volt a bosszúállás hirdetésével. Minden foglalkozást a
háttérbe szorított az az egyetlen időtöltés, hogy kilessék és falják a
harctér legújabb híreit.

A nyugalom kis ideje után egészen váratlan fordulatot vettek az
események: a Liaotung-félszigeten szenvedett vereség arra kényszerítette
az orosz seregeket, hogy északra vonuljanak vissza és így Port-Arthurt
kitegyék a japánok ostromának. Hogyan ostromolták és hogyan foglalták el
a mikádó csapatai ezt a legdélibb orosz támasztópontot, annak drámai
történetét mindenki ismeri. Port-Arthur eleste lehetővé tette a japán
vezérkarnak, hogy seregeit Mandzsuország déli részén partra tehesse, a
nélkül, hogy ott ellenállástól kellett volna tartania. Közben még egy
másik végzetes szárazföldi harc is volt éppen szemben Wiyuval, a Jalu
folyó mellett, pedig Bezobrasov és császári üzletbarátai arról
álmodoztak, hogy e folyó partjain az orosz hatalomnak új előörsét fogják
megteremteni. A Wiyu és Chiu-Lien-Ch’eng mellett vívott szerencsétlen
csata után az orosz sereget egyik vereség érte a másik után.

E bevezető hadi operációk folyamán egyre szembetűnőbb lett az eléggé
ismert orosz lomposság és minden alaposság hiánya. Mandzsuország
térképén 1900 óta katonai térképészek dolgoztak, de nem ismervén az
ország nyelvét, megbocsáthatatlan tévedéseket követtek el, amelyek
később vagyon- és véráldozattal kegyetlenül megboszulták magukat.

A legnagyobb botlás a következőképpen történt: Az egyik tiszt nehány
katonával egy bizonyos területrészen dolgozott és valamely falut be
akart írni a térképbe. Egy bennszülöttől megkérdezte tehát a falu nevét.

– Pu tung te (nem értem), volt az itt mandarin-kínai nyelvet beszélő
kínai vagy mandzsu felelete.

A tiszt erre beírta a térképbe Putungte falut. Ez olyan gyakran
megismétlődött, hogy végül Mandzsuország orosz vezérkari térképe tele
volt spékelve faluval és tanyával, amelynek egyformán Putungte volt a
neve és olyan labirintus lett belőle, hogy az orosz hadvezérek még a
háború végén sem tudtak belőle kievickélni. Grippenberg, Kuropatkin,
Stackelberg és mindahány generális csak volt, drágán fizette meg ezt a
hanyagságot. Az orosz vereség azonban, amelyet a haditerv
előkészítésében és megvalósításában tanusított ilyen és hasonló
lomposság okozott, Ázsiának új harci erőre való rettegett fölébredése
után egyszersmind első nagy veresége lett az egész fehér fajnak.

Vladivosztok várparancsnoka, Voronek tábornok a háború kezdetén meghívta
a város nehány lakóját az erődök megszemlélésére, amelyek arra voltak
rendelve, hogy a birodalom legszélsőbb keleti határát megvédjék
Japánország támadása ellen. A befagyott Aranyszarv jegén át vezették
társaságunkat az orosz szigetre. A katonai mérnökök ott építették a
legerősebb erődítményeket, amelyeknek Nagy Péter öble és az Usszuri-öböl
felé kellett a várost megvédeniök. Az Amur-öböl oldalán a várost erődök
védték, amelyek a város és a First folyó torkolata közt épültek. Az
erődítményeket csak nagyon fölületesen mutatták meg nekünk. Masszív
sáncok, betonkupolák külsejét és lőréseket láttunk, amelyekből itt-ott
nagy ágyúk csövei nyúltak ki. Voronek tábornok és adjutánsai nagyon
dícsérték ezeket az erődöket és határozottan állították, hogy fontos
szerepük lesz ebben a háborúban.

Amikor nehány hónappal később rövid szolgálati úton Mandzsuországból
ismét visszaérkeztem Vladivosztokba, világossá vált előttem, hogy a
katonai hatóságok az erődöknek miért csak fölületes megszemlélését
engedték meg. Erről egy japán cirkáló hajóraj megérkezése világosított
föl, amely Uriu admirális parancsnoksága alatt az Usszuri-öböl felől
közeledett és nehány gránátot küldhetett büntetlenül az Aranyszarvba, a
nélkül, hogy az orosz sziget erődei bármiképpen is eltalálták vagy
akárcsak megzavarhatták volna. Ekkor aztán kijelentették, hogy a védelmi
berendezés még tökéletlen és a nehéz ágyúk még nincsenek helyükön.

Azok, akik a harctér közelében éltek, bizonyára nem kételkednek abban,
hogy az orosz kormány és a helyi katonai és polgári hatóságok maguk
okozták a nagy nemzeti összeroppanást Mandzsuországban és hogy a
kormánykörök nagyon is megérdemelték azt a büntetést, amely évek multán
a bolsevista forradalom alakjában Oroszországra zúdult. Csakhogy a
büntetés egyszersmind és még sokkal súlyosabban a nemzetet is érte mint
egészet. Pedig ennek semmi köze sem volt a kormány bűnéhez.


MÁSODIK FEJEZET.  Karddal a nép ellen.

Kevéssel azután, hogy ebben a várban időztem, fölszólítottak, hogy a
harctér számára rendezzek be Karbinban központi laboratóriumot. Azt
kívánták, hogy ebben azután nemcsak a keletkínai vasút és az
Usszuri-vasút, hanem a vezérkar számára is dolgozzam.

Legelső és legfontosabb föladatomnak a környéken föltalálható nyersanyag
alapos tanulmányozását tekintettem, hogy olyan helyi gyári
vállalkozásokat javasolhassak és rendezhessek be, amelyek az illető
gyártmányok szállításától tehermentesítenék az egyetlen, túlhosszú
vasúti vonalat és ezzel csapat- és municiószállításra alkalmasabbá
tennék. Hiszen határozottan esztelen eljárás volt az, hogy abban az
időben, amikor a legénység és hadiszer szállítása terén napról-napra
többet kívántak a vasúttól, négy-hatezer mérföldnyi vasúti úton hozzanak
olyan nyersanyagot és készgyártmányt, amit ott lehetett előállítani.

A főhadiszállás és kínai keleti vasút igazgatósága mindjárt
tevékenységem elején igen fontos gazdasági kérdésekkel állott elém.
Elméleti következtetéseim kipróbálására laboratóriumra volt szükségem és
hogy ennek számára megszerezzem a kellő segéderőt és anyagot, a
legsürgősebben Pétervárra kellett utaznom.

Éppen abban a pillanatban érkeztem a fővárosba, amikor az 1905. évi
forradalom kitört. Mivel a cári város minden társadalmi rétegével,
amellyel iskolába jártam és egyetemi tanulmányaimat végeztem, jó
viszonyban voltam, hamarosan bizalmas és alapos tudomást szereztem az
eseményekről. Kétségtelen volt, hogy forradalom szövődött, de csak
bizonyos tekintetben elhatárolt forradalom. A liberális intelligencia
indította meg, azután a szocialista csoportok is támogatták, amelyek
Oroszország minden kül- és belpolitikai kényszerhelyzetét forradalmi
mozgalmak szítására és terjesztésére használták föl.

A háborúban szenvedett vereségek a kormány bűnös hanyagságát
bizonyították. A kormány csak azért tarthatta magát, mert a titkos
rendőrségre és a vasfegyelemben tartott hadseregre támaszkodhatott. E
két hatalmi tényező segítségével elnémított minden tiltakozást a
tehetetlen miniszterek és tartományi kormányzók ellen, akik gonosz
túlkapásokkal maguk ellen ingerelték a népet.

Ennek a forradalomnak talán a százmillió orosz paraszt részvétele és
segítsége nélkül is némi állandó javulás lett volna az eredménye, ha nem
lett volna titkos rendőrség. Ennek a szervezetnek mindenütt ott voltak a
kémjei. Közülök sokan liberális érzelmet színlelve lopódzkodtak be a
forradalmi körökbe, sőt néha vezetőszerepet vállaltak és összeütközést
provokáltak a fegyveres erővel, amire azután a kormány kegyetlen
megtorlással élt. Ilyen összeütközéskor sok forradalmárt megöltek és a
kémek besúgása alapján a mozgalom sok vezetőjét letartóztatták. A
bíróság, a zsarnoki kormánynak mindenkor engedelmes eszköze, azután
halálra, sok évi szibériai száműzetésre vagy börtönbüntetésre ítélte
őket.

A politikai titkos rendőrség vagy ochrana az 1905. évi forradalomban
különösen nagy tevékenységet fejtett ki. Kémeik közül ketten, az
egyiknek Azev volt a neve, befurakodtak a forradalmi intelligencia
vezető köreibe, ahol nagy befolyásra tettek szert, míg Gapon ortodox
lelkész munkáskörökben tudott magának hasonló befolyást és hasonló
helyzetet biztosítani. Azev, akire senki nem gyanakodott, a művelt
társaság legveszedelmesebb forradalmárait szolgáltatta ki a
rendőrségnek. Gapon az egész forradalmi mozgalmat úgy irányította
Szent-Pétervárott, hogy összeütközés történjék a fegyveres hatalommal,
aminek azután a forradalom vereségével kellett végződnie.

Gapon 1905 január 9-én, Trepov tábornok városparancsnokkal, a pétervári
csapatok főparancsnokával egyetértve és vele állandóan érintkezve a cári
palota előtt levő térre hazafias fölvonulást szervezett, amely az ő
vezetésével kérvényt akart átadni az «atyuskának».

Akkor Szent-Pétervárott időztem és a tragédia egy nagy részének
szemtanuja voltam. Sok ezer gyári munkás, diák és az intelligenciához
tartozó ember hullámzott az utcákon, oszlopokba sorakozott és végül
rengeteg tömeggé egyesült, amely lassan és ünnepiesen haladt előre a
város főútján, a Nevszky-Proszpekten. Egészen elől a menet élén görög
keleti papi ruhában, kezében aranykereszttel Gapon ment. Mögötte
szentképeket és a cár meg a cárné képét vitték. A tömeget, amely egyre
hazafias dalokat és imádságokat énekelt, láthatólag mély tisztelet
hatotta át és a legtökéletesebb fegyelmet és rendet tartotta fönn
soraiban.

Amikor a nagy emberfolyam, amely végigáramlott a Nevszky-Proszpekten, a
Morszka- és az Admiralitás-utca elágazásához érkezett, ezeken át
szétterült a Sándor-téren, ahol a hideg ködben a téli palota sötét
tömege magaslott föl. Gapon a kezében iratott lobogtatott: a népnek a
Romanovok fejéhez intézett kérvényét, amely a népképviselők egybehívását
kérte, hogy ezek résztvehessenek a kormányzásban. Az államot, így szólt
a nép kívánságának megokolása, csak alkotmányos kormányforma védheti meg
a háború gonosz végétől, a szégyentől és a pusztulástól.

A tér szemben levő oldalán föllépésre készen nehány gárdazászlóalj
állott. Ez a fegyveres erő tisztességes távolságban tartotta a békés
tömeget, amely csöndesen viselkedett, míg Gapon egy kis csapat
polgárembert a palota felé vezetett, hogy az őrségtől engedelmet kérjen,
hogy a nép kérvényét átadhassa a cárnak. Ekkor a katonák hirtelen és
figyelmeztetés nélkül sortüzet adnak a tömeg feje fölött. A Sándor-tér
jeges, havas fáinak ágai közt golyók fütyülnek és tompán nekivágódnak a
Szent-Izsák katedrális pompás oszlopainak és márványhomlokzatának.

A népmozgalom ideális érzelmű vezetői természetesen nem tudták, hogy
Trepov tábornok a helyőrségnek kiadott titkos parancsban ezt írta:
«Január 9-én nem kell takarékoskodni a patronnal».

A nép szétvált és hátrált, de hátulról a mitsem sejtő tömegek előre
iparkodtak, úgy hogy emberi testeknek szinte gyilkos tolongása támadt. A
tömeget csakhamar vad pánik fogta el. Minden irányban szétrebbent. A
helyzetet még mindig föl nem ismerő csoportok közül nehányan ijedten
sikoltozva egyenesen a katonák felé futottak. A tisztek ekkor kardot
rántottak. Egyik sortűz a másik után remegtette meg a jeges levegőt. A
megöltek és megsebesültek sötét testei közt embervér vörös virága
terjengett a hóval borított földön. Sok sebesültet kímélet nélkül
halálra taposott a félelemtől korbácsolt tömeg.

A lövöldözés jóideig eltartott. Csak akkor lett vége, amikor a
Sándor-térre szolgáló két utca kiüresedett. Irtózatos látványt nyujtott
a tér a cár palotája előtt, ama cáré előtt, akinek minden kiáltványa e
szavakkal kezdődött: «Szeretett népemhez». Halomban feküdtek mindenütt a
halottak, köztük nem csupán férfiak, hanem nők és gyermekek is, akik
mind azért jöttek ide, hogy hazájuk boldogsága és becsülete érdekében
kérvényt nyujtsanak át imádott uralkodójuknak.

A tér másik végén ellenben Trepov tábornok beszédet intézett a derék
zászlóaljakhoz és uralkodójuk nevében megköszönte a szolgálatot, amelyet
neki tettek.

E végzetes nap estéjén barrikádokat emeltek Szent-Pétervár utcáin.
Feleletül a gárdacsapatok ropogó sortüzére egész éjjel és a következő
két napon egyre hallhatók voltak a forradalmárok egyes lövései.
Valamennyi gyári munkás sztrájkolt; a közúti vasút, a vasút, a posta,
sőt négy kormányiroda is megszüntette működését.

Gapont azonban sehol sem lehetett látni a barrikádokon. Nyomtalanul
eltűnt. Csak később tudódott ki, hogy a titkos rendőrségnek fizetett
ügynöke volt és mint ilyen, gazul abba a végzetes válságba kergette bele
a forradalmi mozgalmat. Az általa elkövetett árulás után az idealista
forradalmárok sorait rohamosan megritkította az akasztófa, Min,
Rennenkampf és Trepov tábornokok büntető osztagainak tevékenysége és az
orosz bíróságok ítélete, amelyek – kutyahűséggel engedelmeskedve a
kormány parancsának – Szibériát és a börtönöket az igazság ellenére
megtöltötték a cári kormány bűnös zsarnokságának ez új áldozataival.

De Gapon nem kerülte el az igazságszolgáltatást. A forradalmárok a
végsőig üldözték; végül kézre is kerítették és a kis Terioki finn város
egyik magános külvárosi házában fölakasztották. Rutenberg mérnök
hajtotta végre az ítéletet.

Az a hír, hogy a cári gárda lemészárolta a békés kérvényezőket,
végigterjedt az egész óriási orosz birodalmon, elhatolt Lengyelországba,
a Pamirhoz és a Csendes-óceánhoz. Határtalan volt az intelligens
társadalmi rétegek elkeseredése és kétségbeesése. A parasztok azonban
közömbösek maradtak.

A januári mészárlás után a forradalmi tevékenység fészkei ellen való
harcban szenvedélyesen résztvett az orosz városi lakosság salakja, mert
pénzt kapott a rendőrségtől és azt mondták neki, hogy a «forradalom
hydrájának» kivégzéséről van szó. Sok városban és városkában a művelt
rétegekhez tartozó embereket és nem orosz polgárokat meggyilkoltak. Az
emberiség alja, amely az orosz börtönök poklában nyert oktatást és
amelyet a titkos rendőrség megfizetett és védett, büntetlenül
megölhetett mindenkit, aki veszedelmesnek látszott a fehér cár
kormányára nézve, aminthogy később ugyanezek az elemek agyonverték a
vörös cárok, Lenin és Trocki kormányának ellenségeit, embereket
kiraboltak és egész városrészeket, amelyekben lengyelek, tatárok,
örmények vagy zsidók laktak, elpusztítottak.

A rettenetes emlékű pogromok ideje volt. «Pogrom» a mennydörgés orosz
megnevezése. Aki átélte azt az időt, amikor az egész országon
végigsöpört a pogromok ama vihara, sohasem felejti el. A helyi hatóságok
és a központi kormány hallgatag jóváhagyásával egész városokat
gonosztevők és volt fegyencek önkényének szolgáltattak ki. E
megnyomorgattatás hatása egyre sürgetőbbé és általánosabbá tette azt a
kívánságot, hogy alkotmányos kormány alakuljon és bocsássák el a bűnös
kormányhivatalnokokat.

Január 10-én szállómból a Nevszky-Proszpekt felé mentem. Nagy tömeg
tolongott a gyalogjárókon. Bár bizonyos izgatottságot határozottan észre
lehetett venni, mégsem kellett nyugtalanság kitörésétől tartani. Sőt
meglepett, hogy kevesebb rendőr volt az utcán, mint amennyit egyébként a
fővárosban látni lehetett. Mialatt ezen töprengtem – éppen a katolikus
Szent Katalin-templomhoz érkeztem – az előttem haladó emberek hirtelen
megálltak és mindjárt riadtan szétrebbentek; a szemben levő gyalogjáróra
futottak vagy sikoltozva elrohantak a kocsiúton. Még mindig nem
értettem, mi történt tulajdonképpen, míg végre a proszpekten kissé
távolabb egy csapat katonát láttam fölfejlődni és kettős láncot alkotni
az utca szélességében az egyik házsortól a másikig. Mindjárt ezután két
sortűz zúgott végig a proszpekten. Egy gyászba öltözött nő szótlanul
összeesett és mozdulatlanul fekve maradt; egy férfi, aki vérző fejét
szorítgatta a kezével, ijesztően kidülledt szemmel rohant el mellettem;
egy iskolásfiú sántikálva és fájdalmában jajgatva könyveivel egy
mellékutcába menekült. Nehány lépésnyire előttem tántorogni kezdett egy
kis leány, aki kosarat cipelt és hanyatt esett. Kis kerek kenyerecskék
gurultak ki a kosárból. Ma is látom még, amint egyikük fekve maradt egy
vértócsában.

Mikor a rövid bódultságból, a véres jelenet következményétől magamhoz
tértem, egyedül voltam a gyalogjárón. A lövöldözésben éppen szünet
állott be. Mégis szorosan odalapultam a házfalhoz és megkezdtem a
visszavonulást. A legközelebbi sarkot csakhamar elértem és biztosságban
voltam. E rejtekhelyemből új sortüzeket hallottam a városháza tornya és
az Annicskov-palota felől. A Nevszky-Proszpekt hamarosan kiürült és
kihalt. Ekkor megjelent a rendőrség, gyorsan összegyüjtötte az
elesetteket és sárga homokkal hintette be a vértócsákat, mialatt az
utcasarkokon őrjáratok helyezkedtek el. Időről-időre lövést lehetett
hallani.

Szent-Pétervár főutcáján ilyen drámai módon akasztottak meg a hatóságok
minden forgalmat és így tanították meg a közönséget arra, hogy
tartózkodjék az összecsődüléstől.

Mikor tizenhárom évvel későbben, 1918-ban a legnagyobb fokra hágott a
bolsevista terror, megint hasonló jeleneteknek lettem a tanuja. Akkor is
hirtelen katonák bukkantak elő és lelőtték az embereket, csak az volt a
különbség, hogy az ilyes dolog a cár uralma alatt mégis csak alkalmilag
történt meg, a bolsevista időben pedig olyan gyakran, hogy végül egészen
megszokta az ember. Ha valaki 1918-ban elment hazulról, ezt kérdezte:

– El lehet ma menni a Nevszky-Proszpektre vagy lövöldöznek?

– Persze, hogy lövöldöznek, volt gyakran a válasz, de mégis oda mehet,
mert ma csak az utca bal oldalát lövik, a jobb oldalán tehát sétálhat.

Oroszországban így bántak, így bánnak és így fognak bánni a hatóságok a
néppel, mintha csak jogtalan csorda lenne, amely hozzá van szokva a
kegyetlen elnyomáshoz. A jelszó megváltozott a bolsevista idő óta, de a
kormányzati rendszer ugyanaz maradt. Alapja a törvénytelenség és
erőszak. Az ilyen rémuralom megszokását szinte rákényszerítették az
oroszokra, amikor három évszázadon át Dzsingiz-khán és utódai igájában
nyögtek, ama tatár hódítókéban, akik véres kézzel engedelmességre
szorították azt a rengeteg birodalmat, amelynek határait nem is
ismerték.

Kevéssel azután, hogy Szent-Pétervárott kitört az első forradalom,
üzleti ügyben néhány napra Varsóba kellett utaznom, ahol nagyon rövid
idő alatt utólért a forradalom.

Lengyelország, amelyet százötven évvel ezelőtt fölosztottak Oroszország,
Ausztria és Poroszország közt, Varsóban szenvedett legtöbbet a pétervári
uralom keménységétől. Az európai sajtóban gyakran lehetett a pogromok
vagy a zsidók tömeges lemészárlása ellen szóló heves cikkeket és
tiltakozásokat olvasni. De Lengyelország megkínoztatása ellen egyetlen
újság sem hallatta a szavát. A varsói citadellában a titkos rendőrség
időnként sok száz lengyelt lövetett agyon, mert tiltakozni merészeltek
az orosz hatóságok igazságtalansága ellen, azok ellen, akik bezárták a
templomokat és lengyel iskolákat, fogsággal büntették az anyanyelv
használatát, akik a lengyel írókat, tudósokat, újságokat és egyáltalán a
művelt lengyeleket állandóan zaklatták és ama hírhedt szállítmányokkal
egész sereg lengyel embert küldtek szibériai számkivetésbe.

Amikor az 1905. évi forradalom híre eljutott Varsóba, sok lengyel ember
azonnal azok pártjára állott, akik alkotmányos kormányt kívántak.
Azonkívül még Lengyelország számára önkormányzat megadását is kérték. Az
oroszok válasza itt is terror volt: letartóztatás, bebörtönzés, száműzés
Szibériába és sok ezer lengyel ember halálos ítélete. Ha három lengyel
összetalálkozott, a rendőrség ezt «forradalmárok összeverődésének»
mondta és rájuk lőtt. Hangos beszéd vagy harsogó kacaj forradalmi
jelenségnek számított és elegendő oknak a büntetésre.

Varsóba érkeztemkor a Krakovszkie-Przedmieszcie-úton levő
Brisztol-szállóban szálltam meg. Amikor az első délelőtt tizenegy órakor
sétálni mentem, a város közepe, amely máskor csupa zajló élet, különösen
megváltozottnak tűnt föl. A boltok, vendéglők és kávéházak zárva voltak,
közúti vasút nem járt, csak a nagy forgalmi utak voltak tele
embertömegekkel. Mintha az egész lakosság ez utcán lett volna, ahol
nyugodtan és látszólag békésen hullámzott föl s alá.

Egyszerre csak a zamek, a régi lengyel királyi palota felől kiáltozás és
lódobogás hallatszott. Amikor megfordultam, izgató, veszedelmet hirdető
látvány tárult elém: teljes vágtában harci formációban egy huszárcsapat
közeledett az utcán. A hideg levegőben megcsillantak a görbe kardok, a
lovak és az emberek lehellete szinte gőzfelhőbe burkolta a
lovascsapatot. A huszárok a gyalogjárón vágtattak végig és a kocsiútra
kergették az embereket. Aki nem tért ki jókor, azt legázolták. A
kardlappal súlyos csapásokat osztogattak, vad katonakáromkodás kísérte
az ijesztő munkát. Amikor az egész embertömeget a
Krakovszkie-Przedmieszcie közepére kergették, egy távolabbi utcából
másik lovascsapat fordult be és kivont karddal nekiment a tömegnek. Az
üldözöttek összevissza futkostak, fölmásztak a lámpaoszlopokra, az út
egyik oldaláról átrohantak a másikra, a lovak közé szorultak, legázolták
őket és a katonák megverték.

Nem tudtam kiszabadulni az emberek kavargásából, akik, hogy a lovasok
elől menekülhessenek, szinte őrülten majd az egyik, majd a másik irányba
tolongtak. Míg hirtelen, mintha valami kötelék oldódott volna föl, amely
addig a kavargó tömeget körülfogta, ez olyan gyorsan szétoszlott, hogy
már nem tudtam magamat idejében elszánni a menekülésre, mert ott, tőlem
csak csekély távolságra, lesujtásra kész karddal egy huszárt láttam
felém vágtatni.

– Meg akar ütni: ez a gondolat villant át az agyamon. Gyűlölet lobogott
lelkem mélyén. Gyorsan zsebembe nyúltam és megfogtam a browningomat.

– Nem hagyom magamat megütni: kiáltotta bennem valami.

Ez mintha azonnal megnyugtatott volna. Még egy pillanat és a katona
utólért. Már elővettem a revolveremet, amikor a huszár lova megcsúszott
a sikos kövezeten és lovasát maga alá temetve, elesett. Jobbról és
balról katonák vágtattak. De az útca nemsokára üres lett, zavartalanul
átmehettem rajta és befordultam egy mellékutcába.

Varsóban gyakran játszódtak le ilyen jelenetek. Kínjainkkal nem
lármáztuk tele a világot, mert bíztunk jövőnkben és kitartottunk
bosszúnk napját remélve, ama bosszúét, amely el is jött 1920-ban, amikor
saját országunk szívében föltartóztattuk és megvertük a vörös hadsereget
és így vérünkkel váltottuk meg a szabad lengyel állam újjászületését.

Az 1905. évi forradalom egyre terjedt és elhatolt Dél- és
Kelet-Oroszországba. Mikor délen a Kaukázus vitéz, szabadságszerető népe
is föllázadt és a távoli Keleten a fegyveres erővel szolgaságban tartott
mongol törzsek egymással szövetkeztek és közös védelemre szervezkedtek,
akkor a trón közelében hivataloskodó kormányférfiak egy kis csoportja
fölfogta a helyzet komolyságát és azt ajánlotta a cárnak, adjon az
oroszoknak alkotmányos kormányt. A cár azonban a túlzó monarchistákra
hallgatott. Az alkotmánypártiaktól megtagadta a támogatást és óhajukra a
nagyon liberálisoknak látszó udvari emberek elbocsátásával válaszolt.

Ez volt a felfogás a cári udvarban mindaddig, míg S. J. Witte gróf, akit
a cár nem kedvelt, akinek azonban nagy volt a befolyása a hivatalnoki
karban és a népben is, liberális alkotmányos kormányforma érdekében
szállt síkra.

Oroszországot tehát az 1904. és 1905. év szerencsétlenséget hirdető
hónapjaiban egyszerre két oldalról fenyegette romlás: egyfelől az egyre
jobban előrenyomuló japán hadsereg, másfelől a forradalom részéről,
amely alapjaiban rázta meg az államot.


HARMADIK FEJEZET.  Olajat keresek.

Pétervári utamról 1905 márciusában megint vissza tértem Karbinba. Ámbár
ott éppen újabb hírek terjedtek el az orosz hadihajóknak Port-Arthur
előtt történt megsemmisítéséről, mégis mindenütt kitünő volt a hangulat.
Még mindig Oroszország végleges győzelmében bizakodtak az emberek és
sokat reméltek az új ezredektől, amelyek szüntelenül jöttek nyugat
felől.

Mialatt laboratóriumom megszervezését és berendezését befejeztem, még
sok más összegyülemlett munkával is végeznem kellett. Egy vezérkari
parancs a többi közt arra utasított, hogy kutassak ki valami, itt a
Keleten megszerezhető olajat, amelyet a tüzérség, a hadi teherkocsik és
vasúti kocsik számára kenőszerül és egyszersmind szappan készítésére is
lehetne használni. A kérdést hamar megoldotta az a fölfedezés, hogy a
szojababból készült olaj a kívánt tulajdonságokkal rendelkezett. Ezt a
babot olyan mesés mennyiségben termesztették Észak-Mandzsuországban,
hogy még a rengeteg katonai szükségletet is kielégítette. Karbinban
gyárat rendeztem be és szerveztem, amely olajat és szappant készített
hideg eljárással és ezzel nagyon egyszerű és gyors módon akkora tömeget
lehetett gyártani, hogy födözte a harcterület egész szükségletét és így
ennek az anyagnak Európából ideszállításától megszabadította a vasutat.

A mandzsuországi tavasz alatt, amelyet a nyár korán szokott fölváltani,
egészen lefoglalt ez a meglehetősen nagy munkát adó új föladat. Az első
fecskékkel együtt Európából új katonacsapatok érkeztek. A katonák,
mintha sportkirándulásra jöttek volna, fehér-, kék- és rózsaszínű
zubbonyt viseltek, ami Karbin egész környékét, mintha tarka virággal
hintette volna tele. Kedves látvány volt ez a sok világos folt a rét
sötétzöld és a Mandzsuországban oly dús bokrozat alapján.

Amikor azonban ezt a tarka színpompát áttelepítették a liaoyangi harci
frontra, nagyszerű célul szolgált, amely megkönnyítette a japán
tüzéreknek és gyalogosoknak a lövést úgy, hogy gyakran egész századokat,
sőt zászlóaljakat lekaszálhattak. Csak ez ijesztő, drágán megfizetett
tapasztalat után vették észre, mennyivel célszerűbb a japán katonaruha
az oroszénál, mert a japánok a khaki ruhát viselték, amely a terep
barnás hátterén jól megvédte őket a fölismerés ellen. Ekkor egyszerre
mindenki a végzetes tarka zubbonyok színének megváltoztatását kívánta és
a kívánság eljutott a laboratóriumomba is. Csakhamar ráakadtam egy olyan
eljárásra, amellyel az e vidéken rendkívül nagy mennyiségű lignitből
vagy baranaszénből olyan festőanyagot lehetett nyerni, amely a
katonavászonnak semleges színt adott.

Időközben mindegyre több szojababolajat követelt az én falánk
szappangyáram. Mivel ez az olaj a karbini piacon akkoriban elegendő
mennyiségben nem állott közvetetlen rendelkezésre, elhatároztam, hogy
útnak indulok olyan vidék kikutatására, ahol elegendő mennyiségben
található és ahonnan könnyen szállítható Karbinba. Asszisztensemmel és
két kozákkal délnyugati irányban a Szungari-folyón fölfelé utaztam. Úgy
gondolkoztam, hogy ha ezen a vidéken nagy babültetvényeket és
olajkészleteket találnék, a kínaiak az olajat egyárbocos dzsunkáikon a
folyamon könnyen lefelé szállíthatnák. Azzal biztattak, hogy
Hszin-Csung-Fu vagy Petuna szomszédságában nagy szojaültetvényeket fogok
találni; ez nagy kereskedelmi csomópont ama hely közelében, ahol a
Szungari a Kirin-hegységből kilépve, elhajlik kelet felé. A
«Pogranicsuik» gőzösre szálltunk, hogy odautazzunk.

A Szungari löszrétegeken, azon a Kínát jellemző termékeny sárga talajon
át vágott magának utat, amely északi omladékporból, a Gobi-sivatag
futóhomokjából, a tavaszi ásatások iszapjából és növények meg kis
állatok elrothadt anyagából tevődik össze. Amikor a rohanó sárga folyam
sodra ellen fölfelé haladtunk, gyakran láttunk a parttól hatalmas sárga
agyagdarabokat letöredezni, néha bokorral, sőt virággal együtt és az
árban elsülyedni, amely azután az aknamunkájával szerzett földrészt
elvitte magával északra, hogy távolabb lefelé segítsen a homoktornyok
képződésében vagy lerakja künn a tengeren az Amur torkolata előtt.

_Fu-Dchia-Tien_, Karbin kínai kikötője és Petuna közt sok kis helység
mellett haladunk el; rendszerint csak nehány agyagszínű _fang-tze_
(kínai kunyhó) volt bennük és az elmaradhatatlan templom, amely a part
közelében árnyas fák alatt állott.

Ha gőzösünk ide-odakígyózó útvonalán a part mentén haladt, a kínaiak
gyakran kirohantak agyagházaikból, kíváncsian megbámultak bennünket és
egytagú, érthetetlen szavakkal adták egymásnak tovább megfigyeléseiket.
Ha olykor-olykor valamelyik nagyobb falunál kikötöttünk hogy tüzelőfát
szerezzünk a gép számára, jól fölfegyverzett orosz katonák jöttek a
hajónkra és a födélzet hosszában őrségként helyezkedtek el. Mikor
egyiküktől megkérdeztem, hogy e látszólag oly csöndes helyeken mi az oka
e nagy óvatosságnak, ezt felelte:

– A Szungari mentén sok falu hunghucbandák főhadiszállása vagy
rejtekhelye. Ezek a mandzsu rablók igazán nagyon veszedelmesek, mert
nagyon jól vannak fölszerelve, rendkívül jól működő kémszolgálatuk és
kitünő szervezetük van. Meglehetősen gyakran megtámadják a gőzösöket,
különösen, ha ezek pénzt és fegyvert szállítanak. Veszedelmes fickók
ezek a kínaiak, uram és bennünket ki nem állhatnak.

Nem válaszoltam. Pedig nagyon érthetően megmagyarázhattam volna a
katonának, miért nem szeretik a kínaiak az oroszokat, ha az 1899. évi
blagovescsenszki tömeggyilkosságról akartam volna beszélni. Akkor
Gribszky tábornok, az Amur-tartomány kormányzója több mint háromezer
kínait – férfit, nőt és gyermeket – a vízbe fullasztott. Megparancsolta
nekik, hogy távozzanak az orosz területről és azonnal menjenek az Amur
túlsó partjára. Hogy parancsa teljesítésének minden halogatását
megelőzze, katonáival a rohanó mély folyamba kergettette a tehetetlen
embereket, aminek természetes és várt következménye az lett, hogy
valamennyien belefulladtak. Éppen oly kevéssé kedveltethette meg az
oroszokat az a bánásmód, amelyben általában részesítették a kínaikat
Mandzsuországban. De természetesen céltalan volt, hogy mindezt
megmagyarázzam a katonának, hiszen ez a derék ember úgysem értette volna
meg, hogy nem orosz embert is becsülni lehet, mennyivel inkább tehát
olyan népet, amely nem hadakozva mutatja meg értékét. Orosz ember csak a
gyöngét ismeri, akit megvet és kínoz és az erőset, akitől fél.

Többnapi hajóútunk alatt vadászvérem ugyancsak forrni kezdett, ha a
korai reggeli órákban és esti szürkületkor megfigyeltem a vadkacsák
rajait és trombitáló ludak ékalakú rajait, amelyek tavaszi vándorútjukon
északnak tartottak. Rendszerint kényelmesen és alacsonyan röpültek és
hangjuk nem árult el gyanakodást. Még a ludak és hattyúk súlyosabb
szárnycsapásait is meg lehetett különböztetni a kacsák gyorsabb
ritmusától. Nem féltek, mert Sziám és Birma mocsaras dzsungeljeiben
semmi veszedelmet nem ismertek; most azonban olyan csábító
etetőhelyekhez közeledtek, ahol a halál leskelődött rájuk. Odaát, a
vasúttól keresztezve, azok a mocsarak voltak, ahol leshelyen meglapulva
vadászok várták megérkezésüket és ahol e tavaszi hetekben nem egy madár
megsebzett mellel és törött szárnnyal tántorgott le a földre.

Már a legelső madárcsapat megpillantásakor elhatároztam, hogy mihelyt a
munkám engedi, megint vadászni fogok. Sohasem keltem útra sörétes puska
vagy golyós fegyver nélkül és az Usszuri-vadászterületen való hosszabb
időzésem megtanított arra, hogy itt keleten csak szánalmas dilettáns az
a vadász, akinek háromszáz patronnál kevesebbje van. Ennek következtében
tizenkétkaliberű Sauer-puskát, Henel-fegyvert és háromszáznál több, sőt
sokkal több patront vittem magammal.

Petuna is olyan egyforma _fang-tze_ falu volt, aminőt a part mentén
mindenütt láttunk. Az egyedüli különbség az volt, hogy több volt a ház,
szűkebben egymáshoz voltak szorítva és széles utcákat és fasorokat
alkottak, amelyeken kínaiak és mandzsuk – férfiak és nők, meztelen
gyermekek – valamint kaoliangszárral meg babbal és liszttel teli
zsákokkal jól megrakott kordék tolongtak; köztük még disznók és csirkék
nyüzsögtek és mindenütt piszok, kimondhatatlan piszok! Egy szabad tér
egyik oldalán nagyobb, kétemeletes ház állott kínai módra hajlott
tetővel. A bejárat fölött két nagy árboc emelkedett hosszú zászlóval,
amelyen egész sor kínai írásjel volt és azt jelezte, hogy ez a «yamen»,
a taotai és az alája rendelt kis rendőrcsapat hivatalos helyisége.

Mivel a taotaitól bizonyos okiratokat kellett megszereznem, elmentem a
yamenbe. Mikor beléptem, kék nadrágba és rövid kék kabátba öltözött
nagy, szélesvállú kínait láttam a főépület közepén levő emelvényen ülni
éppen szemben a főkapuval, amelynek befestett fája azonban mindezt
elrejtette a künn elhaladók kíváncsi tekintete elől. Azon az emberen
fekete hullámos szegélyű furcsa vörös kötény volt. Közönbösen rám
pillantott és folytatta munkáját, nagyon különös és nyugtalanító
munkáját; ugyanis téglaporral és olajjal egy hatalmas, nehéz kard
széles, görbe pengéjét tisztogatta. Az emelvény előtt kis asztal állott,
amelynek mellső részére fekete hieroglifával ellátott két vörös
posztódarab volt akasztva. Valamivel távolabb oldalt öt kínai térdelt;
nyakuk nagy, súlyos kalodába volt beszorítva, kezük hosszú gerendához
volt kötözve és lábuk lánccal volt megbilincselve. Leszorítva a nehéz
fagallér súlyától, kíváncsian pislantottak felém, fecsegtek, sőt
hangosan nevettek. Egyikük egyszer vagy kétszer valamit kérdezett a
kardos óriástól, aki dörmögve és közömbösen felelt.

Nemsokára megjelent a taotai, alacsony vékony emberke fekete selyem
felső ruhában, fején a szokásos szolgálati kalappal, amelyet
rangjelzésül egy vörös gomb és egy pávatoll díszített. Amikor a tolmács
szerepét betöltő kozák elmondta neki kívánságomat, a hivatalnok a vörös
asztalra mutatott és bőbeszédűen elmagyarázott valamit a tolmácsnak,
miközben mosollyal vagy meghajlással gyakran felém fordult.

– A taotai bocsánatot kér; azt mondja, hogy csak félóra mulva állíthatja
ki az okiratot, mert most legelőször ezeket a hunghuc rablókat kell
elítélnie, akiket tetten értek. Tekintse csak meg kérem a vörös
asztalterítő föliratát. Nagyon velős: «Gazember, reszkess!» A kínai
igazságszolgáltatásnak jól kipróbált eszköze a megfélemlítés.

– És ki az az ember ott a karddal? – kérdeztem, ámbár magam is
megfelelhettem volna rá.

– Az a hóhér, – felelte a kozák. Ezeket a szegény ördögöket bizonyára
lefejezik, mert hallottam, hogy egyik azt kérdezte a hóhértól, vajjon
egy csapással le tudja-e választani a fejet a törzsről.

Míg a kozák velem beszélt, a taotai átolvasott és pecsétjével látott el
nehány írást. Azután szapora udvarias hajlongással megint beszélni
kezdett. Tolmácsom így szólt:

– A taotai meghívja önt a bírói tárgyalásra, az ítélet végrehajtására.

Ez a meghívás azonban nem nagyon csábított. Sajnálkozás nélkül
visszautasítottam és azt mondtam, hogy félóra mulva visszajövök.

Időközben a helység főutcáján sétálva alaposabban szétnéztem. Tarka
összevisszaságban mindenféle bolt, vendéglő, megszálló tanya,
opiumbarlang, játékbarlang váltakozott. Az utca mindkét oldalán hosszú
sorban magas és alacsony póznák voltak, tele a legváltozatosabb formájú
vörös és fekete írásjelekkel, mindenféle árú és amaz iparosok
készítményeinek dicséretével, akiknek műhelye tárva-nyitva az utcán
volt.

Látható volt ott pékműhely vagy inkább cukrászda, ahol nehány félig
meztelen kínai gőzmetélt-félét vagy man-t’out és más nyalánkságot
készített. Piszkos és bűzös lyukakban suszter, szabó, lakatos és
üstfoltozó dolgozott. Kissé távolabb napsütötte fal mellett két borbély
folytatta az iparát; egyikük kanálformájú beretvával levakarta egy
csöndesen bóbiskoló páciens fejéről és arcáról a szőrt, míg a másik
kínai copfot mosott, befont és a végét fekete bojttal díszítette.

Egy kövér öreg kínai óriási fekete keretű pápaszemmel, tudós voltának
kétségbevonhatatlan bizonyítékával, méltóságteljesen ült egy kis asztal
mögött, amelyen a szokásos írószer feküdt: tuskő, íróecset, egy csomag
írópapiros és a jellegzetes hosszúkás borítékok közepükön széles vörös
csíkkal. Hivatásos író volt és kérvényt írt a hatóságokhoz és
magánlevelet azok számára, akik sohasem voltak beavatva az írásművészet
titkaiba. Méltósága egyátalán nem akadályozta meg abban, hogy hangos
szóval ajánlja szolgálatát és föltétlen sikert igérjen.

Másik asztalnál egy orosz ült, aki hosszú szürke felsőruhába volt
öltözve és szintén pápaszem, a tudományosság és fontoskodás ama jele
volt az orrán. Meghallgatta a szenvedők panaszát, a nélkül, hogy
részletesebben kikérdezte volna őket vagy éppen külső fizikai
vizsgálatot végzett volna, kihirdette a diagnózist, megmondta a
gyógyszer árát és ráncos mumiakezével kis fiókból előkotorta a mágikus
porocskákat és pilulákat.

E változatos utcai jelenetek hatása alatt csaknem egy óra hosszáig
sétálgattam, mielőtt visszatértem a yamenhoz. Mikor ismét beléptünk oda,
borzalmas látvány tárult elénk. A hóhér még mindig az emelvényen volt és
mint előbb, a kardját tisztogatta, ezúttal azonban olyan foltoktól,
amelyek eltávolításához nem kellett olaj és téglapor. Közvetetlenül a
bírói emelvény előtt, ijesztő látnivaló, tevékenységének áldozatai
feküdtek.

Nemsokára megjelent a taotai; az ünnepies hivatalos föveget most már
közönséges fekete kalappal cserélte föl. Kedves mosolygással átadta
nekem az iratot, amely a pekingi kerület különböző hatóságainak
jóakaratát és védelmét kérte számomra. Mihelyt a kezemben volt a kívánt
hivatalos ajánlat, azonnal elhagytam ezt az ijesztő helyet; azon törtem
a fejemet, hogy ugyan mit értenek ezek a kínai hivatalnokok «jóakarat és
védelem» alatt.

Sem a városban, sem a környékén nem találtam elegendő babolajat, de
megtudtam, hogy hol találhatok. Ezért csak másfél napig maradtam
Petunában, hogy lovakról gondoskodjam és ezalatt a gőzösön laktam, amely
a hadsereg részére marhaszállítmányt vett föl. Így alkalmam nyílt arra
is, hagy az egész várost és közvetetlen környékét bebarangoljam és így
tájékozódást szerezzek arról, milyen a vidéken a kilátás az aratás
eredményére.

A város közelében a Szungariba ömlik az Arany Nonni, amely
mellékfolyójával, a Tolóval együtt a nagy Khingan hegyláncának keleti
lejtőiről jön. A Nonnitól és a Szungaritól nyugatra e hegység irányába
nyúlik el a Gobi-sivatag egy félig kiaszott keleti nyúlványa, legelőül
szolgálva nagy marha- és juhnyájaknak, amelyeket a Kara-Khorebin mongol
tözs őriz. Ámbár messzire elterjedő sivatagi homok hatol be ebbe a
vidékbe, mégis nehány folyócska fut rajta keresztül és eléggé
átnedvesíti úgy, hogy hellyel-közzel nagy kiterjedésű zöld legelő
látható. A Mandzsuország és Mongolország közt levő egész határterületnek
talán legjobb legelői a Tolo és Shara Muran folyók közt vannak.

Petunában a tipikus kínaiak és mongolok közt azonnal föltűntek nekem a
lapos arcú és keskeny fekete ferdeszemű, óriási alakú kara-khorchik.
Gömbölyű fejüket rövid, sörtés haj borítja, lábuk a folytonos
lovaglástól meggörbült.

Üzleti ügyeim közben megismerkedtem a város leggazdagabb kereskedőjével,
akitől mindenféle érdekes dolgot tudtam meg a kara-khorchikról.
Elmondta, hogy ez a törzs gyakran előrenyomult egészen a Nagy Falig,
amely az északi barbárok támadása ellen védi Kínát. Az ég hatalmas fiai
nem egyszer féltek attól, hogy ez a harcias törzs esetleg Pekinget is
veszedelembe sodorhatja, de a kara-khorchik akkor szerencsére északnak
fordultak és nyomtalanul eltűntek a Nonni és a Khingon-hegy közt
elterülő pusztaságban és sivatagon. Csak később, a tizenkettedik
században, amikor Kínában a Szung-dinasztia uralkodott, tértek ismét
vissza és tűzzel-vassal pusztították az országot. Abban az időben volt
ez, amikor a tunguzok nagy törzséből származó barbár khitanok hordái
észak felől fenyegették Pekinget. A khitanokkal közeli rokonságban levő
vad khorchik óriási alakjai voltak az elővéd és gyilkolva meg rabolva ők
nyomultak be elsőknek a Nagy Fal mögött levő vidékekre. Han népének
lakott területeit vadul dühöngve elpusztították és a megrémült
uralkodókat arra kényszerítették, hogy a tiltott városban levő régi
lakóhelyüket elhagyják és Nankingban, a Jangce mellett új székhelyet
alapítsanak. Ekkor azonban barbár hordák új hullámai csaptak már át az
országon és elűzték a khorchikat és khitanokat: a kintatárok váltották
föl őket Kína gazdag vidékeinek birtokában, de csak azért, hogy a
meghódított ország régi civilizációja győzedelmeskedjék rajtuk és
eltűnjenek a nagy kínai néptengerben. Nyomuk sem maradt, de arra
ösztökélték a kínaiakat, hogy a Nagy Falat kijavítsák, sőt hogy az
északról jövőben fenyegethető betörés miatt meg is erősítsék.

A városban töltött második napon meglehetősen drágán lóról és vezetőről
gondoskodtam és másnap kevéssel napkelte után elindultam Petunából, hogy
a Szungari jobb partján kelet felé utazzam. Azt a hírt kaptam ugyanis,
hogy a Hszi-La-Ho folyócska és a La-Liu-hegység lábánál levő hasonló
nevű város közt elterülő vidéken kiterjedt babültetvényeket fogok
találni, valamint sok malmot is, amelyben a benszülöttek olajat és
bablepényt készítenek.

Petuna fölött a folyó mentén ritkább volt a lakosság. Olykor órák
hosszáig lovagoltunk anélkül, hogy házat láttunk volna. Sőt néha attól
féltem, hogy éjjelre nem jutok födél alá, de ez az aggodalmam
szerencsére fölöslegesnek bizonyult; napnyugtakor kis tanyát, magas
szilfák erdeje mellett levő nehány parasztházat pillantottunk meg.

Erre az éjjelre itt megszálltunk. Vezetőnk a legnagyobb fang-tzehoz vitt
bennünket; a szokásos hosszú lakóházak egyike volt egyetlen vékony
deszka-válaszfallal, amely a belső résznek körülbelül harmadát konyhának
és lakóhelynek választotta el. Ebben volt a jellemző alacsony
agyagkemence a nagy tálalakú vasserpenyővel, amely a kása és a
főzelékleves megfőzésére, bab- vagy szezámolajban való esetleges
sütésre, a man-t’ou gőzölögtetésére és mindenféle más konyhai célra
szolgált. A vasserpenyő alatt megszárított kaoliangszárakkal és a
folyóból kihalászott fával rakott tűz égett, a füst pedig egy csatornán
távozott, amely agyagtéglából készült lapos födél, a k’ang alatt vonult
el és a ház külső részén kupalakú kéménnyel nyúlt a szabadba. A konyhai
tűz elvonuló gázai által fűtött k’ang egyszerre két célt szolgál: nappal
közönséges kályha föladatát teljesíti, éjjel még a családi ágy terhét is
magára vállalja. Egyetlen bútordarabot sem láttam, kivéve egy
szalmatakarót, amely a piszkos k’angra volt terítve; nehány fatál és
edény, két vödör és egy fejsze volt az egész házfölszerelés.

A kínai háziúr az asszonyokat szólította elő. Szavára két öreg asszony
és egy fiatalabb teremtés bukkant elő, valamennyi csúnya és rettenetesen
piszkos. Nagyon mogorvák voltak és lenéző hallgatás volt a válasz
kérdéseinkre. A k’angról lesöpörték a port, teát készítettek, azután
megint eltűntek. Lefeküdtünk a k’angra és ezzel kegyelemre
kiszolgáltattuk magunkat a k’ang régi lakói egész seregének, amely
rohamos, vérengző támadásával ijesztő éjjelt szerzett nekünk. Végtére is
kapitulálni voltam kénytelen és várva-vártam a reggelt teli
aggodalommal, hogy ha a nap megkésnék, vérveszteségemnek rossz
következménye lehetne. De a nap pontos volt és megszánva bennünket, a
vérrel jóllakott ellenséget odujába kergette, ahol egész napon át új
éjjeli támadásról álmodhatott. De még akkor is, mikor teljesen
visszavonulva a csatatérről már az országúton voltam, még nehány
ellenséget födöztem föl, amely belekapaszkodott az oldalunkba és csak
veszekedett rázással tudtunk tőle megszabadulni.

Tovább lovagolva a Szungari-part mentén, sűrű fűzbokrokat láttunk,
amelyek a folyó felől elfödték az utat a szem elől. Egy helyen
homokzátony nyúlt messzire be a folyóba. Ott a bokrok csúcsán át olyan
látvány tárult elém, amely egészen föllelkesített. Fekete nyüzsgéssel
rengeteg lúdcsapat födte a homokzátonyt. Lehetetlen volt a számukat
megbecsülni, de sok ezer állatnak kellett lennie. Az éjjelt nyilván ezen
a vidéken töltötték és most táplálékot kerestek a homok hasadékaiban és
a kis víztócsákban, amelyeket az apadó folyó hagyott hátra vagy a
földnyelv mentén a sekély vízben fiatal halivadékra vadásztak. Sokféle
ludat lehetett látni. Fölfedeztem köztük a közönséges vad ludat (Anser
cinereus), a gyepi ludat (Anser segetum), a rozsdás ludat (Casarca
rubra), amely Mongolországban és Tibetben gyakori, a korallszínű
lámamadarat (Casarca rutila), az indiai vagy kopasz ludat (Anser
indicus), a tengeri ludat (Bernicla torquata) és a búvárludat (Mergus
merganser). Közelben a vizen sok vadkacsa nyüzsgött, köztük a tőkés
kacsa (Anas boscas), a vörösnyakú kacsa (Fuligula farina) és a csörgő
kacsa (Neltion crecca). Egy csapat ezüsthattyú mint fehér tajték uszkált
messzibb künn a folyón. Az éneklő hattyú (Cygnus musicus) és a
galambhattyú (Cygnus olor) két jólismert változatához tartoztak.

Mint déli és keleti Szibériában, itt Mandzsuországban is furcsán hatott
a vadszárnyasok e keveréke. Nemcsak azok a fajták voltak köztük, amelyek
rendesen résztvettek az északnak irányuló nyári vándorlásban, hanem
valamiféle okból közéjük keveredtek és a hosszú légi utazásban
résztvettek a tisztára déli vidékekhez tartozó válfajok is.

A nap már a szemhatáron állott, amikor rejtekhelyünkről ezt a
madártársaságot megfigyeltük. A madarakon már észre lehetett venni az
elröpülést megelőző ismert ideges nyugtalanságot. A homokzátonyon levő
ludak egyes csoportokra kezdtek szétoszlani; az öreg tapasztalt gunárok
mint vezetők az élre álltak, míg a többiek a V-alakú raj szárvonalaiban
totyogtak vagy kiabálva a legjobb helyekért veszekedtek, azaz a két szár
szabad végének közelében levő helyekért, ahol könnyebben lehet repülni.
A madarak fejüket emelgették és a vörösaranyosan izzó napkorong felé
nyujtották ki hosszú nyakukat és így készülődtek az elutazásra. A
vezetők mély trombitaszavával és a többinek civakodó hangjával volt tele
a levegő. De a jelet az elröpülésre más oldalról adták meg. A hápogó
kacsák kezdték és hirtelen fölrepültek. Szárnycsapásuk, amely eleinte
izgatottan és gyorsan korbácsolta a vizet, azután lassúbb lett és
kimértebb, kedvet adott az útitársaknak a repülés folytatására észak
felé, amerre évezredeken át öröklött ösztön csalhatatlanul mutatta meg
nekik az utat.

Erre aztán utánok a hattyúk mozgatták meg nagy, méltóságteljes
szárnyaikat, erős, tollas mellel végigszántották a vizet és mindig
nagyobb körökben magasabbra és magasabbra emelkedtek, míg mintha egészen
mozdulatlanul állottak volna ott fönt az alacsonyan vitorlázó
felhőfoszlányok közt, amelyek – a napfényben fehéren világítva – maguk
is nagy vándormadarakhoz hasonlítottak. Amikor a hattyúk elég magasra
emelkedtek, északnak fordultak mint valami élénk hullámokkal hintázó
szürke folyam, amely az északi Jeges-tenger felé törekszik. Nehány
pillanat mulva tompa trombitálással és lármás szárnycsapással a ludak
röpültek föl: kiigazították rajaikat és a többiek mögött gyors
röpüléssel ékalakban hasították a levegőt.

A homokzátony csöndes volt és kihalt. De még jó ideig nem tudtam levenni
a szememet az északi irányban eltűnő tört vonalakról, mert mindig
sajátságos izgató élvezetet nyújt nekem e pompás jól röpülő madaraknak
látása és megfigyelése, amelyek a lomha, mérges kobra és a vérszomjas
tigris indiai mocsaraiból óriási vándorútra kelnek a Jenisszei, az Ob és
a Lena torkolati területének távoli lápjai és az északi Jeges-tenger
partjai felé. Erre a röpülésre atavisztikus ösztön kényszeríti őket,
amely erős, mint maga az élet és elpusztíthatatlan, mint a halál,
ösztön, amely a hideg tájékokra hajtja őket, ahol életerős és minden
tekintetben derék utódokat költhetnek ki és nevelhetnek föl. Ezek a
ludak, kacsák és hattyúk, e mindig visszatérő kényszerűségnek engedve,
minden tavasszal sok ezer mérföldet tesznek meg; semmi sem tarthatja
őket ettől vissza. Sem éhség, sem hidegség, sem zuhogó eső, sem hóvihar,
a halál sem tudja föltartóztatni a vándorló tömegeket, amit az ember
küld föl a levegőbe és nem tudja útjukból eltéríteni ösztönük és
rendeltetésük e rabszolgáit. A vándorutak, amelyeken járnak,
valószínűleg már sok millió év óta ugyanazok és ők éppen úgy ismerik,
számukra éppen oly világosan fölismerhetők, mint az ember számára a
gyalogösvény és az út.

Az exotikus madarak, amelyek ezekben az északi vándorlásokban
résztvesznek, mindig különös hatással voltak reám. Amikor
Mandzsuországban vagy Szibériában vadásztam, gyakran láttam indiai
ludakat, amelyek a sarki vidékekre utaztak vagy visszatértek onnan, ahol
tulajdonképpen nem érezhették magukat otthonosan. Gyakran töprengtem
azon, hogy ugyan mi kényszerítette a nap és a homok e szárnyas kedvelőit
a megismétlődő veszedelmes röpülésre. Ellenállhatatlan természeti
kényszer, amely a faj megjavítására törekedett és ezért arra
kényszerítette a madarakat, hogy északon erősebb és ellenállóbb
utódoknak adjanak életet és ezzel fajuknak új erőt adjanak, amely szembe
tud szállni a trópusok sorvasztó és romboló befolyásával? Vagy talán az
utazás erőfeszítésének, sok nehézségének és veszedelmének csábítása
sarkalta különös teljesítményre ezeket az exotikus nyugtalan
teremtményeket? Olyan lények voltak, aminőket az emberek közt is
találunk, lények, akiket vállalkozásuk sikere szerint «bolondoknak» vagy
«zseniknek» mondunk? Ki tud ezekre a kérdésekre felelni?

Ha megtudnám különböztetni egymástól a rajokban a különösen vállalkozó
kedvű és tragikusan szép madarakat, amelyek a reggeli és az esti
szürkület titokzatos félhomályában tovarepülnek, mindig szívesen
lemondanék a levegő Kolumbuszainak, Vasco de Gamainak, Manendezeinek,
Stanleyjeinek és Nansenjeinek lelövéséről. De, sajnos csak akkor ismer
rájuk az ember, amikor a sás vagy a kardliliom közt vérfoltos testükre
akad, ha holtan feküsznek a földön, az idegen és ellenséges elemen.
Néha, miután vadászszenvedélyem áldozataivá lettek, megsajnáltam a
szegény állatokat. Lelki szemem előtt föltámadtak azok a vidékek,
amelyeket útjukon látniok kellett. Láttam a Nílus sárga szalagját, a
királyi Theba romjait a templomok minden kövében, minden
oszlopcsarnokban megörökített titokzatos áldásaival és átkaival. A sűrű
párába merülő indiai lapályok vakító napsugarában a benareszi pagodák
csipkéje, az allahabadi minarettek és Delhi skarlátvörös kapuja volt
látható. Platánok, szilfák és tamariszkok közt megjelent a délkínai
templomok hajlott teteje és láthatóvá lettek a Jangce-Kiang mentén
elszórt komor városok. És messzi vidékek földje és vize fölött hullámzó
sorokban vonultak el e gyönyörű madarak seregei. Csillogtak a napfényben
és hullámvonalban úgy lebegtek a levegőben, mint vénasszonyok nyarán az
ökörnyál.

Ám ezek a látomások hirtelen eltűntek, mintha nem is lettek volna; mert
amikor a fűzfabokrokon át az elhagyott homokzátonyon kémlelődtem,
egészen a közelemben egy új, alacsonyan röpülő lúdraj tompa
trombitálását és hatalmas szárnycsapását hallottam. Önkéntelenül
fölemeltem a fegyveremet, hogy a vezérgúnárt nehány lábnyi távolságból
leszedjem, nem törődve azzal, hogy golyóm valami szárnyas idealistának
vagy vakmerő hódítónak élete fonalát vághatja ketté. De hirtelenül
visszatartott valami. Fölemeltem a fejemet, a fegyvert lassan
lebocsátottam és álmodozva néztem, hogyan tűnik el a madárraj a
szemhatáron. Amikor már eltűnt, megfordultam és folytattam a magam útját
az ár ellen.

Mialatt az út a folyó hajlásait követte, balfelől szojaültetvényekkel
kevert nagy kínai kaoliang-, köles- és búzaföldek terültek el. A
szántóföldeken és a kis tanyák és a folyótól bizonyos távolságra magas
fák árnyékában szétszórva épült fang-tzek közt levő ültetvényeken
mindenütt kínaiak és mandzsuk dolgoztak.

Hosszú napi útunk vége felé, körülbelül délután négy órakor, az útnak,
amely itt teljesen elárasztott területrészen vitt át, rendkívül
fáradságos szakaszára érkeztünk. Az út lyukakkal és árkokkal teli
mocsárrá változott, amelyekben lovaink folyton megbotlottak és
besülyedtek, úgy hogy végül tetőtől talpig sárga iszappal befecskendezve
olyanok voltunk, mint valami frissen modellált agyagfigura. Ilyen
állapotban nehány khorchinnal találkoztunk, akik óvatosan lépegető
tevéken hintáztak felénk. Vezetőnknek elmondták, hogy a La-Linen télen
rendkívül nagy havazás volt és a hegyekben lezúdult felhőszakadások
következtében most nehány kisebb folyó annyira megdagadt, hogy
elárasztotta a szomszédos területet. Egyideig ezen az elárasztott
területen lovagoltunk, miközben egyre eltévesztettük az utat és olykor
valósággal beleragadtunk a sárga, borzasztó agyag pocsolyájába. A mélyen
fekvő mezőkön itt-ott kaoliangrönkök, búzatarlók és fűzfabokrok
kapaszkodtak ki a vízből, míg a magasabban levő száraz részeken élénk
élet folyt. Ide, hogy a bokrok közt menedéket keressenek, nyulak, egerek
és a földlápok egyikére vörös rókák menekültek a víz elől, amely
elöntötte barlangjaikat. Az elárasztott terület fölött szalonkák, nevető
sirályok (Vanellus cristatus), gázlómadarak (Actitis hypoleucus) és más
sirályfajták (Gallinugo) röpködtek ide-oda, időről-időre leereszkedtek a
vízből kinyúló valamelyik sziklára vagy bokorra, de azonnal ismét
folytatták szüntelen röpülésüket.

Fáradtságos gázolás után éppen napnyugtakor egy dombláncolathoz
érkeztünk, ahol az út megint száraz lett. Ott egy kis erdő szélén
ötven-hatvan házból álló falut láttunk. Hszi-La-Ho volt, az a hely,
amelyet kerestünk. Mialatt feléje tartottunk, kiterjedt szojababföldeken
haladtunk át. A falu szélén jellegzetesen hosszú épületet pillantottunk
meg, azt az épületet, amelyben a babot kisajtolni szokták.

A falu előljárója nagyon barátságosan fogadott bennünket. Elolvasván a
taotai hu-chaoját, meglehetősen tiszta házban szállásolt el bennünket és
tanácskozásra hívta össze a kereskedőket, hogy babolajnak Karbinba való
szállítását megvitassuk. Hamarosan szerződést kötöttem a falu lakóival
és az előljáróval megállapodtam, hogy ő a szomszédos kerületekkel is
kössön hasonló szerződést.

Miután másnap még megszemléltem az olajmalmokat, arra az időre, amit a
tegnapi fárasztó út után pihenőül kellett adnunk a lovainknak, vadászni
mehettem. Magammal vittem Miklós kozákot és északi irányban az árterület
szélére mentem, ahol szalonkát és más vízimadarat láttam. Jó ideig
alacsony, csenevész tölgyekkel benőtt dombokon vándoroltunk. Hangos
kiáltással és nagy zajjal színpompás fácánkakasok és szerényebben
öltözött tyúkok röpültek föl gyakran előttünk és gyorsabb dobogásra
késztették vadászszívünket. Ezen a napon azonban egyetlen madarat sem
vihettem haza, mert mindannyi tőlem nagyon messzire röpült föl, nálam
pedig csak finom szalonkasörét volt.

A szerencse különben sem mosolygott reánk. A falutól két-három
mérföldnyire lehettünk, amikor meglehetősen mély szakadék alján magános
házat vettünk észre, amely előtt két fölnyergelt ló volt cölöphöz kötve.
Miután még körülbelül száz lépésnyire haladtunk, kezében karabéllyal két
kínai rohant ki a házból, ügyesen lóra pattant és elvágtatott a szakadék
túlsó vége felé, ahol egy úthajlásnál eltűnt. Kevéssel utóbb egy
távolabbi dombon ismét előtűntek. Ott megálltak és figyelmesen
vizsgálgatni kezdtek bennünket.

– Hunghuc őrjárat, – sugta aggodalmasan a kozák. Vissza kell fordulnunk.

Ilyen körülmények közt természetesen vége volt a vadászásnak, hiszen
könnyen e kínai brigantik kezébe juthattunk volna, akik az orosz-japán
háború alatt a man-tzukkal szemben, ahogyan az európaikat nevezték,
nagyon kegyetlenül viselkedtek.

Amikor megtudtam, hogy ugyanakkor délután a szomszédos T’un-Hszi faluból
tojással és csirkével megrakott dzsunka indul útnak Fu-Chia-Tienbe,
vezetőnknek megparancsoltam, hogy a lovakkal menjen vissza Petunába, én
pedig embereimmel erre a hajóra szálltam. A gyors utazás vízmentében
Karbinba nagyon kellemes volt. Ott azonban meglepetés várt.


NEGYEDIK FEJEZET.  Munka az erdőben.

Karbinba visszatérve ott találtam a nagy vezérkar táviratát, amely
tudtomra adta, hogy a Szent-Szaniszló-kereszttel tüntettek ki és
vegyészeti ügyekben a nagy vezérkar szakértőjévé neveztek ki. Ezekkel az
örvendetes hírekkel együtt azonban olyan megbízást is kaptam, amelynek
teljesítése csaknem az életembe került. Mivel mandzsu területen
egyetlenegy szénégetőtelep sem volt, a vezérkar azt a parancsot adta,
rendezkedjek be akkora tömegű faszén készítésére, amekkorára a katonai
műhelyeknek szükségük van. Erre a célra kihasználás végett külön
erdőrészt jelöltek ki nekem.

A Szungarival csaknem párhuzamosan halad délnyugat felé a kis
Khingan-hegység egyik déli nyúlványa, a Chang-Kuan-Tszai-Lan-hegylánc. E
hegylánc déli lejtőjének nagy erdőterületein, a kínai keleti vasút kis
Udzimi állomásának közelében volt a rendelkezésemre bocsátott erdőrész.

Még aznap, amikor a megbízást kaptam, elmentem jövendő tevékenységem
helyére, hogy általános képet szerezzek magamnak róla.

Udzimiben nem volt más, mint egy nagyon kis állomási épület a
távíróiroda és a vasúti hivatalnokok számára, továbbá egy hosszú
téglaépület, amely a vasúti munkásoknak és nehány kozáknak lakásul
szolgált. Közvetetlenül az állomási épület mögött volt a sűrű erdő. Két
kozákkal eltűntem benne. Korhadt fák, főként fenyők, sűrű, csaknem
áthatolhatatlan cserjéssel valóságos dzsungellé nőttek össze. Az
állomány épületfának kevéssé volt alkalmas, de szénégetésre teljesen
megfelelt a kívánságunknak.

Széles ösvényen belovagoltunk az erdőbe. Az útnak egyik mélyebb nedves
helyén lábnyomokból azt következtettem, hogy az út meglehetősen élénk
forgalmat bonyolított le. Végül egy tajtékzó kis folyóhoz jutottunk el,
amely vízesésekkel dübörgött le a hegységből. Ennek a partján a szerény
nagyságú kaoliang- és babföldekkel körülvett kis Ho-Liu falu volt.
Hátrább a sötétzöld erdő tovább kapaszkodott a hegyre.

Mivel a fa kivágásához és szétdarabolásához sok munkásra volt szükségem,
elhatároztam, hogy ebben a faluban nézek munkaerő után. De a parasztok,
akik a Daourt mandzsu-törzshöz tartoztak, visszautasították az
ajánlatomat, ellenben késznek nyilatkoztak arra, hogy házaikban szállást
adnak a munkásainknak. Ez is nagy hasznunkra volt, mert munkánk
megkezdésére közvetetlenül az erdő szélén ellátást biztosított nekünk.

Másnap visszatértem Karbinba és mindjárt hozzáfogtam a vállalkozás
megszervezéséhez. Ez a munka legelőször Fu-Chia-Tien kínai városba vitt,
ahol ennek az északmandzsuországi új előretörekvő orosz vasúti
csomópontnak bennszülött lakossága a legsűrűbb zsúfoltságban lakott. Az
emberek a nagyon is gyorsan növekedő telep nyersen elkészült házaiban és
szállásaiban laktak; a szegényebb részekben a legnyomorúságosabb és
legundorítobb kunyhó és barlang volt a lakásuk. Régóta ismert tény volt,
amely különösen ezekben a háborús napokban volt észrevehető, hogy
jólöltözött embernek nem tanácsos e város bizonyos negyedeinek
fölkeresése, ahol a Karbin környékén garázdálkodó hunghucbandáknak a
főhadiszállásuk volt, vagy legalább is kémekkel és hírszerzőkkel
rendelkeztek. Ez a hely akkor, az orosz-japán háború idején, külsejére
nézve csak óriási falunak látszott. Csak a yamen fölött levő zászlók
adták meg neki egy igazi helyi kormány székhelyének jelentőségét. A
város szánalmas külseje ellenére a valóságban mégis nagyon mozgékony
kereskedelmi csomópont és nagy politikai jelentőségű hely volt. Mikor
tizenhat év multával, 1921 nyarán Mongolországból történt menekülésem
után megint visszatértem ide, alig ismertem rá a városra. A «falu»
helyét négyemeletes házak, egész utcasorok szép boltokkal, színház, a
taotai impozáns palotája, templomok, nagy üzletházak foglalták el és sok
más, ami hozzátartozik a nagyvároshoz; az embertömegtől nyüzsgő utcákon
bérkocsikat, automobilokat és riksákat lehetett látni.

Megkaptam egy Tung-Ho-Szhan nevű kínai kereskedő címét, aki a
vasútigazgatóságnak szükséges munkásokról szokott gondoskodni. A
boltjában találtam és megegyeztem vele, hogy már másnap reggel háromszáz
famunkást küld Udzimibe. Amikor arra a figyelmeztetésére, hogy munkást
csak az ő közvetítésével szerződtessek, kissé gúnyosan mosolyogtam,
komolyan óvni kezdett:

– Azt ne higyje valahogy, hogy ezt csak a profit vágyáért ajánlom önnek!
Egyáltalán nem! Ha az ön számára munkásról gondoskodom, csak olyan
embert küldök, akit mi vagy más megbízható cégek személyesen ismerünk és
jellemükért jótállhatunk. Ha azonban csak úgy átabotába szerződtet
munkást, könnyen hunghucra akadhat és akkor se vége, se hossza a bajnak.

Megegyeztem Tung-Ho-Szhannal még abban, hogy magam két nappal későbben
megyek Udzimibe, miután a munkások ott már berendezkedtek. Azután
mindjárt hozzáláttam a szükséges technikai asszisztensek megszerzéséhez
és sikerült is kettőt a kínai keleti vasúttól elszerződtetnem. Az
egyiknek Kazik, a másiknak Szamszonov volt a neve. Mindketten az Ural
bányaterületéről származtak és gyermekkoruk óta jól ismerték a
faszénégetés módját. Fiatal volt még mindkettő, de teljesen ellentétes
jellemű. Kazik csaknem óriás volt. Nem emlékszem, hogy valaha is
szélesebb vállú és hatalmasabb mellkasú embert láttam volna, kivéve
mongolországi útitársamat, az «agronómot», akiről arról az utamról írott
jelentéseimben megemlékeztem. Kazik nagysága ellenére mozgékony volt; az
alakja, mint egy csomó hajlékony bőrszíj. Mozdulata ügyes volt és gyors;
kék szeméből temperamentum és bátorság sugárzott; arckifejezése csaknem
mindig nyílt és derült. Szamszonov ellenben tömzsi ember volt világos
göndör hajjal, nagy álmodozó szemmel és finom melankolikus
arckifejezéssel. Mindkettő az első pillantásra megtetszett nekem, úgy,
hogy mindjárt megkértem a vasútigazgatóságot, bocsássa őket a
rendelkezésemre.

Szolgálati vasúti kocsimban mindjárt másnap együtt Udzimibe utaztunk.
Útközben megtudtam, hogy Kazik lelkes vadász és így, mivel magam
némiképpen már ismertem a sűrű mandzsuországi «taigát» (őserdőt), sok
közös vadászörömet reméltem. A vadonban nemcsak kellemes társ, hanem
föltétlen szükségesség is a megbízható kísérő. Beszélgetésünk folyamán
az is kiderült, hogy Kazik és Szamszonov már régóta ismeri egymást és
szoros baráti viszony van köztük.

Amikor asszisztenseim velem szemben már valamivel kevésbbé ügyeltek a
formaságra, Szamszonov egyszer félrevont és a következő vallomást tette:

– Uram, egy év óta nős vagyok és az elválás feleségemtől nagyon
nehezemre esik. Arra kérem, engedje meg, hogy mihelyt az üzem teljes
erővel fog dolgozni és lakást kaphatunk, feleségemet ide hozhassam
Udzimibe.

A szép fiatalember szemének könyörgő tekintetére, amit még nyomósabbá
tett ajkának reszketése, azonnal beleegyeztem a dologba. Ugyanakkor
azonban határozottan megfigyeltem mást is. Szamszonov nagyon halkan,
szinte suttogva beszélt velem. Amikor egyszer váratlanul megfordultam
észrevettem, hogy Kazik az arcát elfordította ugyan tőlünk, de mégis
nagyon nyujtogatta a nyakát abban az iparkodásban, hogy kitudhat valamit
a kocsi másik végében folytatott beszélgetésünkből. Hirtelen úgy
éreztem, hogy valami mély lelki szenvedés van e két fiatalember közt,
akit a sors mellém rendelt.

Szamszonovval tovább beszélgetve csakhamar megtudtam, hogy feleségével
Karbinban ismerkedett meg, ahol a vasút egyik irodájában gépírónő volt
és hogy az ismerettséget Kazik, gyermekkori barátja közvetítette.

– Kazik is nős? – kérdeztem.

– Ó nem, – felelte Szamszonov élénken. – Kazik nem fog olyan fiatalon
megnősülni, mint én.

– Miért nem?

– Mert Kazik nagyon büszke, – suttogta a fiatalember, aki közben
óvatosan barátja felé kémlelődött, – ő nagyon becsvágyó és sokat kíván
az élettől.

– Ezt nem egészen értem. Nem adhatna bővebb fölvilágosítást?

Ezt kértem tőle, mert Szamszonov célozgatása nagyon fölkeltette
érdeklődésemet.

– Kazik egyszerű munkás fia, de azt mondta, sokra akarja vinni az
életben. Buzgalommal tanul, szüntelenül dolgozik és ahol csak
lehetséges, előre törekszik. Igazán nem tudom, mikor alszik.
Megesküdött, hogy gazdagnak, tudósnak és a legjobbakhoz hasonlónak kell
lennie. Szerinte a feleség csak akadályozhatná terveinek megvalósítását.
Ezért nem akar megnősülni.

Szamszonov ez utóbbi szavaknál lehorgasztotta a fejét és sóhajtott.
Ezzel végződött a beszélgetés.

Nehány óra mulva Udzimi állomásra érkeztünk. Kocsimat lekapcsolták a
vonattól és egy melléksínre tolták. Mindjárt megérkezésemkor egy Szhum
nevű alacsony, sovány kozákaltiszt jelentkezett nálam azzal, hogy
Karbinból kapott távirati utasításra védőlegénységet kell állítania
munkaterületünk részére; Liszvienszko altiszt nyolc kozákkal már
Ho-Liuba ment és ott várja parancsaimat. Szhum altiszttől azt is
megtudtam, hogy kínai munkásaim már megjöttek. Egy részüket a lakosoknál
szállásolták el, a többi számára pedig már megkezdték fűthető k’angokkal
ellátott fészerek építését.

Nemsokára Ho-Liuban voltunk, ahol a községi előljáró házában szálltunk
meg, aki arról is gondoskodott, hogy fölszerelésünk a közelünkben kapjon
helyet.

A falu bejáratánál a már öregedő, vöröshajú Liszvienszko kozák várt rám.
A Szent-György-kereszt díszítette, amit az 1900. évi boxerlázadáskor
szerzett, amikor Linievics tábornok alatt az Amur-hadsereg egy orosz
különítménye derekas munkát végzett Tiencsinben és résztvett a Peking
ellen való előnyomulásban. Az altiszt nyolc kozákja ideiglenes
szállásommal szemben foglalt állást és fegyverrel tisztelgett nekem.

Még az este kiválasztottam a faszénégető kemencéknek alkalmas helyet és
Kaziknak meg Szamszonovnak kiosztottam a munkájukat. Az előbbinek az
volt a föladata, hogy rendbe hozza a kemencék helyét és megépítse a
kemencéket. Szamszonovnak pedig a fák kivágására és a kemencékhez
szállításukra kellett fölügyelnie.

Mindjárt a munka kezdetén tisztában voltam azzal, hogy mihelyt a
közelben levő, könnyen elérhető fákat kivágtuk, keskenysínű vasutat kell
építenünk az erdőbe.

Amikor a megérkezésemet követő első este megírtam Karbinba jelentésemet
és közben átgondoltam vállalkozásunk kiterjesztésének terveit, már
fejszecsapást, munkások kiáltozását és lezuhanó fák recsegését
hallhattam és megelégedésemre láttam, hogy már első nekifutásra jó volt
a startunk.

Amikor Karbinból megjött a válasz, amely az erdei vasút kérdésének
megvitatására Karbinba szólított, nehány kemence már üzemben volt a
munkahelyünkön. Egyelőre közönséges Ural-kemencék voltak, aminők egykor
csaknem az utolsó fáig fölfalták az urali ipari kerület erdeit. Én, a
vegyész és nemzetgazda, bűnös barbárságnak tekintettem az Uralban
alkalmazott pazarló eljárást, amely csak nagyon hiányosan értékesítette
a fát. Elhatároztam tehát, hogy megpróbálom egy téglakemence
megszerkesztését, amely szüntelen tüzelést tesz lehetővé és nem engedi
veszendőbe menni a melléktermékeket, minő a fakátrány, hanem
fölszabadítja katonai célokra. Mint hallottam, az Udzimit követő
legközelebbi vasúti állomás mellett kínai téglagyár volt, úgy hogy
könnyen meg lehetett szerezni a szükséges téglát.

Az Ural-kemencék elkészítésével együtt hozzáfogtak ahhoz is, hogy
munkás-barakokat és asszisztenseimnek valamint kozákjaimnak házakat
építsenek. A házak közönséges kínai fang-tzek voltak, csakhogy a k’ang
helyett európai mintára igazi kályhájuk és konyhájuk volt.


ÖTÖDIK FEJEZET.  Dráma a szénégetők közt.

A vasút és a nagy téglakemence építésére való készülődés miatt
körülbelül két hétig Karbinban kellett maradnom. A munka
előrehaladásáról Kazik naponta távirati jelentést küldött és így
megtudtam, hogy vállalatunk egyre nagyobbodott, hogy már negyven
Ural-kemence dolgozott és naponta harminc tonna faszenet szállított,
hogy a törzskar és a munkások már elfoglalták az új szállást és
hozzáfoghattak az új vasút építéséhez, mert már megérkezett tizenkét
mérföldnyi régi sínanyag, egy régi lokomotív és tíz lapos szállítókocsi.

Udzimibe visszatértemkor az az öröm ért, hogy Ho-Liuba saját
mellékvonalunkon utazhattam. Az igaz, hogy a ki nem kavicsozott vonalon
ugyancsak csörömpölt a lokomotív, amiért csak nagyon óvatosan
haladhattunk. Amikor a folyóhoz közeledtünk, alig ismertem rá Ho-Liura,
mert a régi mellett új, nagyobb falu keletkezett. Hosszú, szalmafödelű
szállások voltak itt a kínaiak számára, itt volt az én házam a magasba
nyúló kályhacsőkéményekkel és verandával, amelyet frissen ültetett
mandzsuországi komló indáival futtattak be és köröskörül telepek és
raktárak szénnel, élelmiszerrel és szerszámmal, míg kissé távolabb az
asszisztensem által épített egész sor kemence füstölgött.

A mandzsuriai dzsungel, ez a sűrű fa- és bokorvadon, amely erdei
magányát vadszőlő, komló és más élősdi sűrű szövedékével védelmezi meg
betolakodók ellen, mintha az emberek támadása elől ijedten a hegyek felé
hátrált volna úgy, hogy csak csupasz sárga földet hagyott maga után. Az
erdő jelentékeny távolságra ki volt vágva és elégtétellel állapítottam
meg, mily jogosult volt az a gyors elhatározásunk, hogy vasutat építünk.
Első pillantásra látni lehetett, hogy már néhány hét mulva messziről
kell majd a fát a kemencékhez szállítani.

A raktárfészerek tele voltak faszénnel, a nedvesség ellen nagyobb fák
héjával befödve, nagy szénraktárak voltak azonkívül még a szabadban. Már
megkezdhettük volna a másutt sürgősen szükséges faszén elszállítását, de
meg kellett várnunk, míg a vasúti pálya eléggé meg van alapozva.

Szamszonov mindjárt ezen az első délutánon teára hívott meg a házába. A
verandán, amely szintén frissen elültetett komlóval volt díszítve, egy
még nagyon fiatal nő, Vera asszony, Szamszonov felesége fogadott.
Férjének teljes ellentéte volt. Míg a férj sápadt melankolikus arcú
ember volt, szomorúan álmodozó szemmel, amely fölött lágy hajfürtök
omlottak kecsesen a homlokra, a felesége a vasegészség mintaképe volt.
Élénk színű arcáról jókedv sugárzott, ez villámlott fekete szeméből és
nevetett élveteg ajkán.

Bevezettek a lakásukba. Kis előszobájuk és két szobájuk volt. Az
agyagfal, a padló és a mennyezet bizonyára meglehetős vigasztalan hatást
tett volna, ha nem segített volna ezen az asszony mindent földíszítő
keze, aki a kínai agyagkunyhóból, a vasúti kocsiból, a hajókabinból, sőt
a fegyházi cellából is kedves fészket tud varázsolni, ha ott kénye-kedve
szerint tehet-vehet. A padlót kínai terítő födte és művirággal,
képeslevelezőlappal és fényképpel díszítve ez borította a falat is.
Színes posztódarabok takarták a magakészítette székeket és padokat, míg
bambusznádból és üveggyöngyből készült élénk tarka függöny, ezzel a
tarkasággal kellemesen ellentétes fehér abrosz, amelyen ragyogó szamovár
és kínai vázában mezei virágokból kötött bokréta állott és sok más
apróság tökéletesítette a csodaművet, amely barátságos otthonná
változtatta az agyagkunyhót.

Szamszonovék otthonos lakásában kedves estét töltöttem el. Sok
mindenféléről beszélgettünk. Még sokkal kellemesebb lett volna az est,
ha nem nyugtalanítottak volna bizonyos megfigyelések, amelyek
akarva-nemakarva a homloktérbe tolakodtak és azt a három személyt
illették, aki velem szemben – igen hármat, mert időközben odajött a
szélesvállú Kazik is.

Mialatt ennek a három embernek európai és ázsiai utazásaimról beszéltem
és azokról a különös emberekről, akikkel találkoztam, láttam, hogy Kazik
összeszorította az ajkát és a szeme izzott.

Arcvonásai bizonyos határozottságot, de egyszersmind alattomosságot is
mutattak. Végre kipattant:

– Igen, önnek jó dolga van. Utazhatik és jókor megtanulta, hogy mit
érdemes megfigyelni. Kényelmes módon egyre többet tanul és ezeket az
ismereteket azután helyzetének újabb megjavítására használja föl. És mi?
Nekünk, parasztok és munkások gyermekeinek ahogy éppen megy, minden
segítség nélkül kell ismereteinket és az emberek becsülését
megszereznünk. Szociális igazságosság ez?

– Hogyan tudhatja és állíthatja, hogy én kényelmes módon szereztem meg
ismereteimet? – kérdeztem meglepetve és elbámulva ezen a kifakadáson.

– Ezt persze nem tudom, – felelte, – de nem is önt személyesen értettem.
Csak általában beszéltem arról az osztályról, amelynek a születés és a
nevelés kedvezőbb helyzetet biztosít. Önt nagyra becsülöm, de irígylem
és gyűlölöm is. Én is meg fogom szerezni mindazt, ami a tudás és
műveltség által kedvezőbb helyzetbe jutott osztály tulajdona és szintén
sokat fogok elérni. Majd megmutatom, mit tudok és hogyan tudok élni.
Olyan életet fogok élni, aminőt egyikük sem látott!

Nőtt a csodálkozásom. Mi adta az Ural e fiának ezt a tudás és műveltség
után való mohó vágyat és olyan élet megkívánását, amellyel minden
élvezetet fenékig habzsolhat? A feleletre kíváncsian ezt kérdeztem tőle:

– Csak azért törekszik komoly ismeretekre, hogy élvezetekben tobzódó
életet élhessen?

– Természetesen, – felelte habozás nélkül. – Gyermekkoromban teli
vágyakozással kémlelődtem uralmágnásaink palotáiba, amelyekbe nem volt
szabad belépnem. Már akkor megesküdtem, hogy egyszer nekem is palotával
kell bírnom és pedig még sokkal pompásabbal, mint a mágnások bármelyike,
mert én magam, egy munkás fia leszek a tulajdonosa és a fölépítője is!
Amikor persze gondolkodtam a dolgon, beláttam, hogy mint munkás sohasem
gazdagodhatom meg és hogyha valami szerencsés véletlen következtében
valaha mégis gazdag lennék, hiányoznának az ismeretek a helyes
kihasználására. Elhatároztam tehát, hogy buzgón tanulni fogok és alapos
képzettségű ember leszek.

Míg Kazik így beszélt, arra gondoltam, hogy az élet legnagyobb örömét,
amiről ez a vasúti alantas hivatalnok álmodozott, valójában nem egyedül
a tudás adja meg. Kell, hogy az embernek az ismereteken kívül
mindenekelőtt veleszületett érzéke legyen a szép iránt, amely adományt
még a legnagyobb buzgalom és a legtöbb tudás sem tudja pótolni. E
meggondolásomnak azonban nem adtam hangot, mert semmiképpen sem akartam
lelohasztani a fiatalembernek lelkesedését a munkás előretörekvésért és
meg voltam győződve arról is, hogy az élettapasztalat idővel kevésbbé
önző célok felé fogja terelni a jövendőről szőtt álmait.

Mialatt Kazik e vallomása elhangzott, föltűnt nekem, hogy Vera asszony
egyetlen egyszer sem vette le róla a szemét és arca jobban kipirult,
mint máskor. Csak néha-néha vetett futó pillantást férjének közömbös –
szinte azt mondhatnám: unatkozó – arcára és egyszer szinte
észrevehetetlen fájdalmas mosoly suhant át az arcán, miközben szeme egy
pillanatra elfátyolozódott.

– Ahá, összehasonlítást tesz, – gondoltam.

– Nagy célokról álmodik, – szólt közbe a fiatal asszony, – de el fogja-e
érni?

– Igenis! – Felelte Kazik.

A rövid szó szinte kihívásként hangzott. Vera asszony csintalanul
mosolyogva kérdezte:

– És akkor majd kikeresi és feleségül veszi a világ legszebb,
leggazdagabb és legkedvesebb asszonyát?

– A legszebbet és legkedvesebbet, – igen, válaszolta, – de nem a
leggazdagabbat. Pénzre nem lesz szükségem.

Ebben a pillanatban új megfigyelést tettem. Kazik rövid pillanatra
keményen az asszony szemébe nézett. Meleg tekintete mintegy vizsgálva
végigfutott az asszony egész alakján. Azután álmodozva elnézett valahová
a szoba sarkába. Vera asszony pedig idegesen végigsímította a haját és
nevetett, de azt hiszem kissé hangosan és kényszeredetten.

Világosan láttam, hogy a véletlen ismét olyan emberek életküzdelmét
tárja elém, akikhez tulajdonképpen semmi közöm sincs és olyan események
szemtanujává akar tenni, amelyek magukban véve jelentéktelenek és
kicsinyesek, ennek a három embernek az életében azonban végzetes
jelentőségűek és eldöntik boldogságukat és sorsukat. Ezek az emberek,
akikkel közös üzleti érdekek véletlenül hoztak össze, teljesen
ismeretlenek maradhattak volna nekem vagy legalább is olyan emberek,
akik nem érdemelnek meg közelebbi érdeklődést. A sors másként akarta.

Mihelyt annyira voltunk a szárnyvasutunkkal, hogy téglát tudott
szállítani, megkezdtük az új kemence építését. A munka, hála azoknak az
ügyes kínai munkásoknak, akiket Tung-Ho-Szhan küldött Karbinból, gyorsan
és jól haladt.

Szívesen kihasználtam az erdő közvetlen közelségét és gyakran mentem
vadászni. Rikov nevű fiatal kozák kísért, aki jó vadász és fáradhatatlan
gyalogló volt. A környék nagyrészét bejártuk. Kirándulásaink folyamán
átmentünk az erdőfödte vízválasztón is és az észak felé folyó és
Szanszingnál a Szungariba ömlő Mutan völgyében is jártunk. A folyó
baloldalán a daourmandzsuk néhány faluja, jobboldalán néhány tunguz falu
volt. Föltűnt, hogy míg a mandzsuk külsőleg teljesen olyanok, mint a
kínaiak és laikus szem valóban nem is tudja őket egymástól
megkülönböztetni, addig a tunguzok tisztán megőrizték jellemző faji
jellegeiket. A tunguz sokáig vadász és harcos nép volt. Elődeik az
elmúlt századokban nem egyszer adtak okot Peking urainak északi
határerődítményeik aggodalmas megvizsgálására azzal a hírrel, hogy a
tunguz törzsek falvaiban mozgolódás vehető észre.

A Mutan folyó mellett levő falvak e lakói nagyon ügyes és mozgékony
szálas, szélesvállú emberek voltak és önérzetesen, nyugodtan, de
amellett határozottan barátságosan viselkedtek. Falvaik meglehetősen
szánalmas hatást tettek és házaik inkább romokhoz, mint lakható helyhez
hasonlítottak, jóllehet tele voltak coboly-, szkunksz-, nyest-,
hermelin-, róka- és mókusbőrrel, amit vadászaton zsákmányoltak és
Ninguteben szoktak eladni kínai kereskedőknek és külföldi bevásárlóknak.

A Mutan völgyétől keletre a Kentei-Alin meglehetősen terjedelmes
hegylánca nyúlik el. Messzibb dél felé kezdődik a Loye-Lin nevű hegység.
A Loye-Lin mögött körülbelül harminc-ötven mérföldnyire van a koreai
határ és itt Hunchun kínai határállomás volt a legközelebbi város.
Loye-Lin és a koreai határ közt a háború alatt az egész vidék állandóan
nyugtalanította az orosz hatóságokat. Mindenki jól tudta, hogy ott kínai
hunghucok egész bandái rejtőzködtek, amelyeknek vezére Chang-Tszo-Lin
hírhedt bandita volt, de csak a háború után derült ki, hogy ez a hunghuc
vezér bandáival együtt a japánok zsoldjában állott, akik azzal bízták
meg, hogy az orosz seregek kiterjedt keleti oldala mentén földerítő és
nyugtalanító meneteket végezzen.

A Mutan-völgyben nagy kaoliang- és árpaföldeket láttunk. A folyó és
mellékfolyóinak partját sűrű bokrok nőtték be, amelyekből közeledtünkre
sok fácán és néha szürke fogoly is röpült föl. E vad szárnyasokból
annyit zsákmányoltunk, hogy Ho-Liuban mindig gazdagon el volt látva az
asztalunk. A vadászás magában véve nem volt éppen érdekes, mert a
madarak akkora tömegben röpültek föl, hogy a lövés unalmasan könnyű
lett.

Sokkal inkább csábított bennünket a Kentei-Alin hegység, amelynek
lábánál kis szarvasok nagy csapatait láttuk; nagyobbaknak a nyomát a
folyóparton fedeztük föl. Rikov és én ponijainkon kétszer lovagoltunk a
hegyekbe. Első kirándulásunk nem volt nagyon sikeres; szarvasnak még
csak a nyomát sem láttuk. De a napot mégis jól kihasználtuk, mert
kacsákat lőttünk, amelyek a hegyi tavak parti nádasaiban és
bokrozataiban sürgölődtek. E közben két érdekes megfigyelést tettem.
Amikor egy-két helyen sűrű mogyoróbokrokon kellett magamat átverekednem,
többfelől fölröpülő madarak erős szárnycsapását és kiáltását hallottam.
Bár a hang ismerősnek tetszett, mégsem tudtam micsoda madárról van szó.
Végre, amikor éppen kijutottam a sűrűségből, egy hosszúcsőrű sötétbarna
madár röpült el előttem. Miközben lőttem, kétkedve kérdeztem magamtól:

– Csak nem erdei szalonka?

Amikor a madarat fölemeltem, láttam, hogy valóban közönséges erdei
szalonka volt, az első, amely Mandzsuországban a szemem elé került.
Addig sohasem hallottam arról, hogy ez a madár otthonos a mandzsuországi
erdőségekben. Azután még egyideig portyáztam a sűrűségben. Mivel azonban
minden madár nagy távolságban röpült föl, csak kettőt tudtam közülük
lelőni; a sűrű bokrok közt és a nagy fűben csak nagynehezen lehetett
rájuk akadni.

Másik felfedezésem egészen más természetű volt. A Kentei-Alin-hegység
teljesen vadon jellegű. Ennek legjobb bizonyítéka az, hogy a kínaiak ott
ginszenget kutatnak, azt a titokzatos gyógyító növényt, amely csak a
világtól félreeső hegyi erdők tisztásainak vadságában és az őserdőben
nő, ahol a dzsungel királya, a tigris uralkodik és őrzi a mágikus
gyökeret. Természetesen arra számítottunk, hogy vagy semmi emberi nyomot
nem találunk, vagy csak keveset. Mégis igen nagy mennyiségben voltak
láthatók – és micsoda nyomok! A mocsaras partokon és a hegyi vizek
homokzátonyain sok patkónyomot találtunk, sőt egy helyen éppen az imént
elhagyott, még egészen ki nem aludt tüzet, amelynél tisztára lerágott
csontok és hsziao-mi-tzu dara maradványa mellett japán betűkkel
megjelölt lovassági patront és japán fölírású üres konzervdobozt
födöztem föl. Mit jelentsen ez? Miféle emberek csatangoltak itt a mi
telepünk szomszédságában és honnan jöttek? Jóideig nem kaptunk választ e
kérdésekre.

Egyik következő vadászkirándulásunkon, amelyet Kentei-Alin előhegyeibe
tettünk, Rikov és én nagy vaddisznókondára akadtunk, amelyben körülbelül
ötven állat volt és őrült rohanással dél felé tört át a sűrűségen.
Lövésünkre a legelső állatok egyike elterült. Éppen azzal voltunk
elfoglalva, hogy a sonkáját kivágjuk, amikor a kozák hirtelenül
fölvetette a fejét és ijedten kérdezte:

– Hallotta? Ez golyó volt és nem is messzire tőlünk!

Abbahagytuk a munkát, hogy füleljünk. Nemsokára messziről sortűz
ropogását hallottuk és a fák ágai közt a golyók jól ismert fütyülését.
Az egyik golyó közvetetlen közelünkben egy fatönkről szilánkot hasított
le.

– Ránk céloznak! – mondta Rikov. – Ezek a fickók lesznek a patkós
lovasok. Semmiesetre sem hunghucok. Talán a mi őrjárataink egyike?

Amikor Kaziknak és Szamszonovnak elbeszéltem élményünket, szentül meg
voltak győződve, hogy azokkal a hunghucokkal volt dolgunk, akik a
szomszédos erdőkben csatangolnak. Elhatároztam, hogy jelentést teszek a
vezérkarnak és más dologgal kezdtem foglalkozni.

Ugyanaz este ellenőrző útra indultam a legközelebbi kemencéhez.
Visszajövet a munkásbarakkok és asszisztenseim lakásai közvetetlen
közelében vitt az utam. E házak mögött bokros terület volt le egészen a
helységen keresztül haladó kis folyócska partjáig. Amikor a folyócska
mentén haladtam, a túlsó partról halk beszédet hallottam és fölismertem
Kazik hangját. A félhomályban hamar fölismertem az alakját is és láttam,
hogy élénk taglejtéssel Vera asszonynak magyarázgatott valamit, aki a
parti lejtőn ült. Bár meglehetősen sötét volt, tisztán meg tudtam
különböztetni a fiatalasszony összekuporodott alakját. Halk és
szívettépő zokogását hallottam. Kazik kis szünetet tartott. Ekkor
Szamszonovné elfojtott, könnyekbe fúló hangon ezt kérdezte:

– A magad boldogságát tehát annyival többre tartod, mint az enyémet,
bármennyire szeretlek is?

Kazik egy pillanatig néma maradt, azután érdesen így felelt:

– Én is szeretlek, de nekem először szabad életet kell magamnak
kiküzdenem. Kell, különben nincs nyugtom és boldogságom. Most csak az
vagyok, ami az urad is. Akkor azonban egészen más valami leszek!

– És igazán ez az utolsó szavad? – kérdezte a fiatalasszony
kétségbeesetten.

– Igen! Volt a férfi kemény és határozott válasza. El kell felednünk
érzelmeinket mindaddig, míg kiküzdtem magamnak az életemet.

Nem tévedtem tehát: e három személy közt csöndben olyan tragédia
szövődött, amely minden pillanatban katasztrófával járhatott és
megsemmisíthette minden boldogságukat. Éreztem, hogy tisztalelkűek
voltak, de a kérlelhetetlen végzet keze szakadék felé kormányozta őket.

Másnap, amikor az erdőben fölülvizsgáltam a munkát, Szamszonovval
találkoztam. Sápadt volt, a szeme meg átvirrasztott, vörös. Szokatlanul
szótlanul és egészen mechanikusan mutatta meg nekem a kivágott fát;
azután elment. A kemencéknél Kazikkal találkoztam. Komoly volt és
elgondolkodó. Amikor beszélt, hangjának reszketése elárulta belső
izgatottságát. Arra a kérdésemre, hogy mi van vele, hosszabb habozás és
gondolkodás után így felelt:

– Kínos beszélgetésem volt Szamszonovval. Őszinte voltam, de most már
sajnálom. Megmondtam neki az igazat; semmi rossz vagy becstelen dolog
nincs benne. De Szamszonov nem hisz nekem és a legsötétebb gyanú kíséri.

A sapkáját lekapta a fejéről és mint valami dühös kis fiú a földhöz
vágta.

– Vera asszonyról beszéltek? – kérdezém.

Sokkal izgatottabb és sokkal haragosabb volt, semhogy meglepődött volna
a kérdésemen. Tehát habozás nélkül felelt:

– Igen, hiszen szeretnie és gyűlölnie bizonyára mindenkinek szabad! Csak
azon fordul meg a dolog, hogy ne viselkedjék az ember aljasul, áruló
módra vagy gonoszul. Szamszonovot nem fenyegeti veszedelem. Hiszen csak
dolgoznia, tanulnia és küzdenie kell, mint nekem és akkor bizonyára még
jóval előttem eljut az élet nagy, széles útjára. De ő csak átkozódik és
olyan dolgokra gyanakszik, amelyek nincsenek és soha nem is lesznek.
Csupa gazságra gyanakszik, uram, a legnagyobb gazságra!

Immár nem kételkedhettem többé, hogy két asszistensem élete veszedelmes
fordulatot vett, de nem állott módomban, hogy segítsek rajtuk.

Két nap mulva táviratot kaptam, amely Karbinba szólított, ahol
körülbelül egy hétig volt dolgom. Amikor megint Udzimibe érkeztem,
meglepett és kissé bosszantott is, hogy egyik asszisztensem sem jött oda
elém. Azonnal tovább utaztam Ho-Liuba, ahol a szolgálati kocsimban
nemsokára megjelent Kazik. Nagyon sápadt volt és szeme lázas tűzben
égett. Hóna alatt mindenféle irattal megtöltött táskát szorongatott.
Szárazon és egészen hivatalosan tette meg jelentését. Meglehetősen
zavaros volt, amit mondott és izgatott szétdúltságát világosan mutatta
az a mód is, ahogyan idegesen simítgatta a szemöldökét és a láztól
kicserepesedett ajkát nyalogatta.

Amikor kinyitotta a táskát, hogy megmutasson néhány iratot, észrevettem,
hogy a papiros közt browning rejtőzött. Kazik egy székre tette a
fegyvert és az iratokat átadta nekem. Mialatt ezeket átolvastam,
egyszerre csak lövés dördült el. Forróság csapott az arcomba.
Fölugrottam és a kimondhatatlan rémülettől szinte megmerevedtem. Kazik
halotthalvány arcát láttam, aki tágra meresztett szemmel kétségbeesve
bámult rám. Tehetetlenül gúnyos mosoly torzította el az ajkát és látni
engedte véres fogát. De figyelmem nem időzött ennél az ijesztő álarcnál,
hanem azonnal Kazik mellére terelődött. Vörös ing volt rajta, amelyen
egyre nagyobbodó sötét folt terjeszkedett. Mikor visszanyertem
önuralmamat és Kazikot egy támlásszékhez cipeltem, a szőnyegen már
rosszat sejtető vértócsa képződött. Ollóval fölvágtam Kazik ingét és
megállapítottam, hogy a golyó a bal mellén a szív fölött hatolt be.
Mivel nem lehetett látni, hol távozott a golyó testéből, bizonyára a
lapocka alatt megakadt. A bal karja hideg volt, mintha megbénult volna.
Gyorsan szükségköteléket tettem rája és az állomásra telefonoztam, hogy
rögtön értesítse a legközelebbi kórházat. Szerencse, hogy éppen az előző
héten a Vöröskereszt kórházat rendezett be a tőlünk második vasúti
állomáson. Már néhány óra mulva betegszállítókocsi érkezett meg és
elszállította Kazikot. Másnap megoperálták és eltávolították a golyót.
Kazik hosszú heteken át küzdött a halállal. Mivel az átlőtt tüdőben
tuberkulózis keletkezett, őszig a kórházban kellett maradnia és akkor az
európai Oroszország egyik állami kórházába szállították. Mikor később a
karbini vasúti állomáson utoljára láttam, szánalmas látványt nyújtott;
bal karja teljesen megbénult és hidegen, mozdulatlanul lógott le. A
fájdalom szüntelen kínja, amit el kellett szenvednie, világosan látható
nyomott hagyott hátra sovány, csaknem átlátszó arcán. Köhögött. Mikor a
vonat elindulása előtt elbúcsúztunk egymástól, úgy mosolygott, mintha
szégyelné magát.

– Most vége álmaimnak!

Próbáltam megnyugtatni és fölbátorítani, de ő csak a fejét rázogatta:

– Nem, uram, vége! Nyomorék vagyok. Már csak egyetlenegy dolog menthet
meg engemet.

Elnézett fölöttem, mintha végtelen messzeségbe tekintene, azután lassan
hozzá fűzte:

– A halál, csak a halál!

Elfoglalta a helyét. Még csak egy pillanatra láttam sápadt arcát, azután
eltűnt. Sohasem láttam többé és nem is fogom többé látni, mert egy év
mulva megtudtam, hogy Kazik, mivel mint nyomorék nem tudott keresethez
jutni és szerény megtakarított pénzét régen elköltötte, magárahagyottan
és szegénységben tüdővészben meghalt a kórházban.

Még ma sem, amikor ez a különös ember szinte élve áll lelki szemem
előtt, még ma sem tudok kielégítő feleletet adni arra, hogyan történt az
a végzetes esemény a vasúti kocsimban Ho-Liuban. Amikor Kazik az
operáció után a kórházban feküdt, azt erősítgette, hogy véletlenül
meglökte a revolvert, amely a földre zuhant és elsült. De ha
emlékezetembe idézem Kaziknak halvány, szétdúlt arcát a szerencsétlenség
előtt, akkor föl kell vetnem a kérdést: nem lett mégis öngyilkos? Kazik
magával vitte titkát a sírba.

Szamszonovék házikójában már néhány héttel Kazik balesete után megint
boldog és békés élet volt. A fiatal férj derültebb és élénkebb volt,
mint azelőtt és Vera szemében egyre nőtt. Kazikról sohasem beszéltek.
Mikor egyszer rá akartam terelni a beszédet, azonnal más tárgyra tértek
át. Ez is határozottan megmutatta, hogy az önfenntartás kegyetlen,
kíméletlen törvénye mennyire uralkodik állaton és emberen. Ameddig Kazik
erős, életvidám és – veszedelmes volt, mindaddig szerették és gyűlölték.
Amikor azonban gyöngévé és esendővé tette a kegyetlen golyó, a többiek
gondolatában és érzésében nem játszott többé szerepet, félretolták, mint
valami széttört, elhasznált tárgyat, amelyet már senkisem használhat.

– Szegény Kazik, – gondoltam gyakran, – mi lett büszke terveidből,
merész álmaidból? De hát nem kellett volna-e éppen a te becsvágyó
lelkednek vad kétségbeeséssel szembe szállnia a halállal?

Igazán megkönnyebbültem, amikor meghallottam, hogy ez a szegény ember,
aki nyomorék lett és gyógyíthatatlanul beteg volt, meghalt. A halál
véget vetett kínjainak, törekvésének és reménytelen kétségbeesésének;
bizonyára lecsöndesítette szüntelen vágyódását az után, aki oly gyorsan
és könnyen elfeledte.

Szamszonov néhány hét mulva lemondott az állásáról és feleségével
visszatért Karbinba. Az asszony megunta az életet künn a vadonban, ahol
kemencéim harcban állottak az őserdővel és elragadták a faóriásokat.
Különös szerencsétlenség éppen így ragadta el Kazik életét. Az ember
szíve nagyon közönyös, részvétlen és kemény tud lenni. Új asszisztenseim
akadtak és telepünk, mint előbb, tovább folytatta pusztító munkáját.


HATODIK FEJEZET.  A tigris és más vadak.

Ezalatt a kozákom, Rikov naponta az erdőben portyázott.
Vadászzsákmányával együtt mindig valami érdekes kis újságot is hozott. A
Kentei-Alinon gyanús külsejű lovasokkal találkozott; többször rálőttek,
sőt egyszer átlőtt vadásztáskával tért vissza. Az erdeinkben
garázdálkodó fegyveres bandákról tett távirati jelentésemre sokáig nem
kaptam választ; végre azonban nagyobb kozákcsapatot küldtek nekünk,
amelynek a Kentei-Alin előhegységébe tett földerítő expediciói váratlan
eredménnyel jártak.

A kozákok néhányszor kis hunghuc-csapatokkal ütköztek össze és néhány
rablót megöltek vagy foglyul ejtettek. Ezek a kis csapatok nagyobb
bandához tartoztak, amelynek főhadiszállása a foglyok vallomása szerint
a koreai határ közelében volt. Legfőbb vezérük a már említett
Chang-Tszo-Lin volt, aki mint kiderült, a japán vezérkar zsoldjában
állott. A kozákok első portyázásai után a hunghucok egyelőre csaknem
teljesen eltűntek a szomszédságunkból. De egy éjjel hirtelen arra
riadtam föl álmomból, hogy lakóhelyül szolgáló kocsimban széttört üveg
csörömpölt. Füleltem, de semmi folytatása nem volt a dolognak. Másnap
reggel, amikor a szabadba mentem, észrevettem, hogy az egyik ablakot
összezúzta egy a szembe levő kocsifalba fúródott fegyvergolyó.
Sárgarézgolyó volt, amelyet nagykaliberű karabélyból lőhettek ki.
Eleinte sehogysem tudtam a dolog nyitjára jönni és azt hittem, hogy
talán a kínaiak hadat üzentek Oroszországnak. De csakhamar megtudtuk az
igazat. Chang-Tszo-Lin, a hunghucok vezére Fengtien és Kirin tartományok
kínai kormányzóival egyetértésben járt el és ezek kormányzósági
fegyverek szállításával támogatták. Miután mindez kétségtelenül
bebizonyult, Mandzsuország alkirályának orosz diplomáciai közbelépésre
le kellett mondania és távoznia kellett Mukdenból.

Ho-Liu községi előljárója, amikor éjjeli kalandomról értesült,
fölkeresett és könyörögni kezdett, hogy ne jelentsem be az esetet a
hatóságoknak. Attól félt, hogy a hunghucok esetleg a község lakóin
bosszulják majd meg magukat és engem is megtámadnak. Hozzátette, hogy a
rablók már úgyis dühösek rám, mert nyakukra hoztam a kozákokat. Engedtem
a községi előljáró kérésének, de ama figyelmeztetésére, hogy telepünk
szomszédságában a bennszülöttek közt is határozottan bizonyos ellenséges
érzés vehető észre, mindig résen voltam és revolver nélkül sohasem
távoztam hazulról.

A hadseregtörzs időközben egyre nagyobb tömegű faszenet követelt tőlem.
Ez nem okozott volna gondot, ha a vasútigazgatóság szintén nem csigázta
volna föl követelését és azt nem követelte volna, hogy minden vasúti
műhelyt faszénnel kell ellátni. Ezeknek a növekvő követeléseknek csak
nagynehezen tudtam eleget tenni. Az Ural-kemencéken kívül nemsokára
teljes üzemben volt három nagy téglakemence, egy negyedik pedig
épülőfélben volt beljebb az erdőben. A kemencék szomszédságában már
minden fa ki volt vágva úgy, hogy vasútunknak ugyancsak sok dolgot adot
a fának a távolabbi helyekről való odaszállítása. El kellett rendelnem,
hogy a távolabbi erdőrészekbe még egy új szárnyvasutat építsenek. Mindez
arra kényszerített, hogy folyton új munkásokat szerződtessek.

Mivel a munkaerőben való egyre növekvő szükségletünk kielégítésében nem
bízhattuk magunkat többé kizárólag Karbinra, végül szerződtetnem kellett
minden munkást, aki Ninguteben, Imienpoban és Kirinben kapható volt.
Asszisztenseim mindenkit szerződtettek, aki munkát keresett és eközben
bizony nem sokat törődtek ajánlással vagy biztosítékkal, amit ily sok
munkás ily gyors alkalmazásával nem is lehetett megszerezni.

Naponta fölkerestem minden munkahelyet és személyesen győződtem meg a
munka haladásáról. Mikor egyszer az erdő szélén ügyeltem egy kemence
építésére, egyik közeli bokorból éles kiáltással fekete örvös rigó
(Turdus torquatus) röpült föl. Mivel sörétes puskám velem volt, célba
vettem és lelőttem. A kínaiak, akiket a legártatlanabb dolog is föl tud
lelkesíteni, bámulatuk jeléül a magasba feszítették hüvelykújjukat és a
zsákmányért a bokrok közé rohantak. Ettől kezdve a munkások alig hagytak
nyugton. Később valahányszor az erdőben fegyveremmel valamely
munkáscsoport közelébe értem, üres üvegekkel, konzervdobozokkal stb.
odatódultak hozzám, ezeket fölhajították a levegőbe és taglejtéssel arra
kértek, hogy lőjjem le. Mindig nagy hatással volt rájuk, valahányszor
szétzúztam az üvegeket és átlyukasztottam a dobozokat; lelkesedésükben
tapsoltak és örömükben ugráltak, mint a kis gyerek. Ajánlatosnak
tartottam, hogy ezt a mulatságot sohasem tagadjam meg tőlük, mert
lövőmutatványom egyúttal jó figyelmeztetés volt az esetleg a munkások
közé keveredett hunghucoknak.

Mindenféle apróbb dolog kétségtelenné tette, hogy munkásaink közt
valóban volt néhány ilyen briganti. Liszvienko egyszer fegyverleletről
számolt be nekem és ezzel együtt néhány emberünk megmagyarázhatatlan
eltűnéséről. Végre már oda jutottunk, hogy a kemencéket már egy
pillanatig sem mertük védelem nélkül hagyni és éjjel-nappal kozákokkal
őriztettük. És e mellett újra és újra ez a komoly kérdés nyugtalanított:
mit használna tulajdonképpen a kínai csőcseléktömeggel körülvett kis
katonacsapat, ha a hunghucok eltökélik műveink elfoglalását?

Egyik vasárnapon a sín mentén baktattam, hogy egy jó messze levő
szakaszon dolgozó munkásokon szemlét tartsak. Velem volt célzó
messzilátóval ellátott Henel-karabélyom. Forró és derült déli idő volt.
Sehol egy emberi lélek. A vasúti pálya, mintha két fal közt haladt volna
keresztül a hallgatag, mozdulatlan erdőn. Egyszerre csak előttem mintegy
száz lépésnyire mozgást vettem észre a bokorban. Egy vadkant láttam,
amint, hogy kijuthasson a vasúti pályára, a sűrű vadszőlőfonadékkal
küzdött. Kidolgozván magát végül a sűrűségből, fölkapaszkodott a vasúti
töltésre és a sínek közt egyenesen felém tartott. Amikor azonban
megpillantott, hamar megfordult, hogy megint eltűnjék a védő erdőben.
Abban a pillanatban, amikor oldalával állt felém, rálőttem és úgy
eltaláltam, hogy legurult a töltésről. Amikor óvatosan odamentem
hozzája, már kimúlt. Pompás példány volt és amikor estére a
barakktáborba szállítottuk, megállapítottuk, hogy csaknem ötszáz fontot
nyomott. Szép nagy agyara volt, amely mint két sarló kunkorodott az
orrmánya fölé.

Azon a vasárnapon, amelyen ez a szokatlan vadászszerencse ért, Rikov
fölnyergelte a lovát és kilovagolt, hogy egy egészen más természetű
vadászélménye legyen. Elindulása előtt nem láttam és csak másoktól
hallottam, hogy a hegységbe iparkodott. Egyszerre csak Liszvienko
altiszt azt jelentette nekem, hogy Rikov lova lovas nélkül, megizzadva
és széttépett kantárszárral visszajött az erdőből. Mivel nem találtuk
meg mindjárt, gazdag jutalmat tűztem ki annak, aki fölfedezi. De úgy
eltűnt, mint a kő a vízben. Csak három nap mulva kaptunk irányítást új
kutatásra, amikor ugyanis egy kínai koldus azzal jött hozzánk, hogy a
Ho-Liu egyik kis mellékfolyójának közelében egy orosz katona holttestére
akadt. Liszvienko szó nélkül lóra ültette a koldust, maga is nyeregbe
szállott és megparancsolta a koldusnak, hogy vezesse oda a halotthoz.
Két kozákkal hozzájuk szegődtem. Különös vezetőnk, akit ugyancsak
szokatlan módon vittünk magunkkal, sokáig az erdőn keresztül vezetett
bennünket. Amikor végre megpillantottuk a Kentei-Alin sziklás csúcsát,
lekászálódott a lóról és a bokrokat kezdte vizsgálgatni. Többször
ide-odajárt egy mocsaras helyen, amely bokrokkal és magas fűvel volt
benőve, majd a folyó partjához dolgozta át magát, majd ismét visszatért
a tisztáson át, míg végre megállt és magához intett bennünket.

Odaérkezvén, ijesztő, megrendítő látvány tárult a szemünk elé: a
teljesen széttiport és hellyel-közel föltépett földön Rikov feküdt,
szürke katonazubbonya egy rongy volt és csupa vér. Első pillantásra
láttuk, hogy koponyája szét van zúzva és hogy arca teli van
állatkaromtól származó mély sebekkel. A vadállat nyilván előbb még
irtózatosan megkínozta az áldozatát, mert karjának és lábának minden
csuklója ki volt ficamítva. Mivel Rikov holtteste mellett nem találtuk
meg sem a sapkáját, sem a karabélyát, hanem csak egy vadászkést láttunk
széttépett jobb keze közelében, kétségtelen volt, hogy a tigris első
támadása más helyen történt és hogy a rettenetes küzdelem itt fejeződött
be. A holttest közelében megvizsgáltunk minden talpalatnyi területet és
meg is találtuk körülbelül ötven lépésnyire a sapkát, valamivel távolabb
pedig a halott összetört karabélyát. Most körülbelül elképzeltük, hogyan
játszódott le a rettenetes dráma ebben az elhagyatottságban, ahol nem
lehetett segítséget remélni. Világos, hogy a tigris Rikovot meglepte a
támadásával úgy, hogy nem volt ideje a lövésre, hanem karabélya agyával
kellett nekimennie a fenevadnak és akkor eltört a fegyvere. Nagy úton
leírhatatlanul vad küzdelem nyoma volt látható: a széttiport föld és
megalvadt vér a leveleken és a földön tisztán megmutatta a kozák rémítő
utolsó útját.

Már föl akartuk tenni a holttestet az egyik lóra, amikor Liszvienko
elgondolkozott és ezt kérdezte:

– De mért van még itt a keze mellett a kése? Nem az az ember volt ő,
akitől míg kés volt a kezében, bántódás nélkül szabadulhatott az
ellenség. Még egyszer körülnézek itt a közelben.

Intett az egyik kozáknak, akivel együtt, lövésre készen tartva a
fegyvert, eltávoztak. Mialatt a másik kozák és a koldus segítségemre
volt, hogy Rikov holttestét rákötözhessem a tartaléklóra, Liszvienkónak
és társának a sapkáját még egy pillanatig láttam a bokrok közt
ide-odamozogni. Azután teljesen eltűntek. De már nemsokára
odaszólítottak magukhoz. Fogtam a karabélyomat és odarohantam. Amit
láttam, fölülmúlta minden várakozásomat. Kis tisztáson letiport magas
fűben egy kimúlt tigris feküdt. Bundáját több helyen késszúrás járta át.
Kétségtelennek látszott, hogy már nehány nappal előbb adta ki a páráját.
Amikor a kozákok megfordították, tisztán láttam, hogy mi vetett véget a
küzdelemnek. A tigris hasa föl volt vágva. Belének egy része a fűben
feküdt. A fenevad, miután sebeiből sok vért vesztett, otthagyta a
küzdelem helyét és ellenfelétől ide vánszorgott, míg ez összezúzott
csontokkal és a vadállat rettenetes fogaitól szétmorzsolt koponyájával
azon a másik tisztáson lehelte ki a lelkét.

Liszvienko részvétébe örömteljes büszkeség vegyült.

– Derék legény volt, mondá, igazi kozák!

Rikov holttestével és a tigris bőrével szomorúan tértünk vissza
Ho-Liuba. Az esetről rövid szolgálati jelentést írtam és még aznap este
Karbinba szállíttattam Rikov holttestét. Vele utazott Szhum altiszt és
egyik embere, hogy Rikov előljáró tisztjének jelentést tegyenek az
esetről és részt vegyenek pajtásuk temetésén.

Miután Rikov holttestét Udzimiban átadtam a vasútnak és visszatértem
Ho-Liuba, valaki kopogott szolgálati kocsim ajtaján. «Szabad!» –
kiáltásomra egy nekem ismeretlen orosz munkás lépett be. Az
Oroszországban nem ritka ama típushoz tartozott, amelyben egyesül a
szláv, a mongol és a cigány keveréke: öreg ember sűrű ősz hajjal, amely
kemény, mint a sörte, tüzes, átható fekete szemmel, nagy sasorral és
húsos vörös ajakkal. Furcsa neve volt: Zvon vagy Csengetyű és fölügyelő
volt az egyik szénraktárban. Asszisztensemtől később megtudtam, hogy
szorgalmas, lelkiismeretes munkás volt. Amikor belépett, peckesen
katonamódra megállott és ünnepies hangon elbocsátását kérte. Amikor
kérésének oka iránt érdeklődtem, habozott és valami érthetetlenséget
mormogott.

– Halljuk, nyiltan beszélj! – szóltam rá bizonyos szigorúsággal.

– Arról van ugyanis szó, hogy valahányszor új munkát vállalok, sorsot
vetek, hogy megtudjam, minden kedvező lefolyású lesz-e…

– Nos és?

– Nagyon rosszak az előjelek. Megkérdeztem a kőjóslatot és három
halálesetet jósolt. Kettő, Kazik és Rikov már meghalt…

– Kazik nem halt meg, – vágtam közbe, mert akkor még élt.

– Meg fog halni, – suttogta az öreg teljes meggyőződéssel. Az ő sorsa
felől is megkérdeztem a jóslatot és azt felelte, hogy meg fog halni.

– Mit akarsz mindezzel mondani? A magad életéért aggódol?

Egy pillanatig gondolkodott, azután halkan így felelt:

– Persze, hogy aggódom, hiszen mindenkit elérhet a halál. Mi idegen,
furcsa országban vagyunk és kozákjaink nem védhetnek meg bennünket, mert
kevesen vannak. De én nem azért jöttem ide uram, hogy elbocsátásomat
kérjem, hiszen ezt az assziszensektől is megkaphattam volna…

– De hát mit akarsz? – kérdeztem kissé türelmetlenül.

– Azért jöttem, hogy óvatoságra intsem önt uram, mert a kövekből azt
olvastam ki, hogy nemsokára veszedelembe jut. Ha idejében el nem
határozza magát arra, hogy innen eltávozzék, akkor talán ön lesz, uram,
a harmadik.

– Köszönöm a figyelmeztetést és a tanácsodat, – feleltem és
kézszorítással búcsúztam tőle.

Másnap hallottam, hogy már el is távozott Ho-Liuból. Mivel most már
jelenléte nem emlékeztethetett az esetre, figyelmeztetését és az egész
históriát hamar elfeledtem.

Kevéssel ezután szolgálati kocsimban vasutunk egyik új szárnyvonalán
utaztam. Magammal vittem Liszvienkót, két kozákot és katonaszolgát. Az
új pálya és az újonnan megkezdett erdei munka megszemléléséből csak
akkor tértem vissza, amikor a nap már leáldozott a hegyek mögött. Ekkor
hirtelen sortüzet hallottam, amelyet azonnal egy második sortűz
követett. Szemügyre véve a fölöttünk levő sziklás hegyhátat, nehány
lovast födöztem föl, aki leszállt a lóról és kocsimra és egy, a vasúti
munkások számára készült kunyhóra lőtt. A kozákok és a szakácsom
mindjárt az első sortűzre kirohantak a szabadba és azoknak a régi
katonáknak ügyességével és nyugalmával, akik már megszokták a harcot a
hunghucokkal, viszonozták a tüzelést. Nehány elfojtott kiáltás
hallatszott és láttuk, hogy egy-két fickó összerogyott és legurult a
meredek kopasz sziklán. A többi erre visszavonult a hegyhát gerincére.
Erre kocsimba futottam és gyorsan elővettem Mauser-pisztolyomat
fatokjával együtt, amely ráerősítve a pisztoly nyelére, ezt tízlövetű
öntöltő karabéllyá tette. Azután embereimhez mentem, akik a hegylejtő
egyik oldalán födözékben feküdtek és cél után néztem. Hirtelen jó cél
kínálkozott egy kínai alakjában, aki fehér lovon egy szikla mögül
lovagolt előre. Nyilván ő volt a vezér, mert a két oldalról feléje
vonuló többi brigantinak taglejtésekkel mintha parancsokat osztogatott
volna. A leáldozó nap utolsó sugaraiban élesen kirajzolódott az alakja.
Liszvienko, aki figyelmesen vizsgálta őt, odasúgta nekem:

– Ezzel végzünk!

– Hát rajta! – feleltem és céloztam.

Csaknem egyszerre dördültek el lövéseink. Ló és lovas összerogyott. Erre
a hunghucok, akiket lövéseink szüntelenül üldöztek, megrémülve
visszavonultak. Elesett vezérüket magukkal vitték.

E banditák szemtelen vakmerősége következtében a vezérkarhoz intézett
nagyon határozott hangú jelentésben rámutattam annak sürgős
szükségességére, hogy Ho-Liu és Udzimi vidékét meg kell szabadítani
ezektől a hunghuc-bandáktól. Előterjesztésemnek lett is eredménye: két
nap mulva a legközelebbi nagyobb állomásról egy kapitány vezetésével
erős kozákcsapat érkezett, amely egészen a Kentei-Alinig rögtön
megkezdte az erdők átkutatását.

A különítmény azonban csak kis briganti-csapatokat talált és ezeket mind
elfogta. Ilyen esetben azután a foglyok átvételére és elítélésére a
legközelebbi kínai kormányhivatalnokot szólították föl, aki kellő
őrséggel és hóhérokkal érkezett. A foglyokat egymáshoz bilincseltette,
Imienpóba hurcoltatta és teketória nélkül valamennyit kivégeztette.

A brigantik elszállításuk előtt egy éjszakát a munkások egyik
szerszámkamrájában töltöttek el. Késő este odajött hozzám Liszvienko és
azt indítványozta, nézzük meg a foglyokat.

– Meglátja uram, mifajtájú emberek ezek. Bár tudják, hogy holnap reggel
a hóhér levágja a fejüket, a legnagyobb nyugalommal játszanak, nevetnek
és tréfálkoznak. Ezek fából vannak, de nem emberek.

Undorral és haraggal kiköpött. Mikor a fészer ajtaját kinyitottuk, a
hunghucok, akiknek lába súlyos fakalodába volt szorítva, füstölgő
olajlámpa mellett a földön kuporogtak; dominót játsztak, tréfálkoztak és
enyelgéseiket vad taglejtéssel kísérték. Beléptünkkor rövid, gúnyos
pillantást vetettek reánk, azután azonnal megint folytatták a nyilván
nagyon mulattató szórakozást. Liszvienko, aki értett kínai nyelven,
«akasztófahumorukból» lefordított nekem néhány mutatványt.

Egy hájas, duzzadt vörösképű fogolynak testalkata sok anyagot adott,
hogy társait megnevettesse. A hóhérnak, úgymond, alighanem sok baja lesz
az ő nyakával, mert egy csapással nem bírja átvágni; a többinek a
nyakával azonban hamar fog végezni, mert sovány és összeaszott mint a
füstölt hal.

Másnap reggel tanui voltunk annak, ahogy ezek a megátalkodott bűnösök
nyakukban súlyos lánccal Udzimibe indultak, ahonnan a vesztőhelyre
tették meg utolsó útjukat.

A kozákoknak és a kormányhivatalnokoknak a rablók ellen irányuló közös
föllépése után hajlandó voltam azt hinni, hogy vidékünk megszabadul a
rablók további alkalmatlankodásától. Sajnos, tévedtem. Alighogy a
kozák-csapat eltávozott, azt jelentették nekem, hogy egy hunghuc-banda
mélyen benn az erdőben megtámadott, kirabolt és fölgyujtott egy kis
liszt- és babraktárt. A kozákokra csaknem naponta rálőtt a láthatatlan
ellenség, amely mindenütt leselkedett, bokrok mögött, sziklák mögött,
sőt olyan rejtekhelyeken is, amelyek az erdei munka és a telepünk
közvetetlen közelében voltak. Kevés emberünkkel nem lehetett elfognunk
ezeket a gazembereket, akiknek vakmerősége minden sikerükkel nőtt.


HETEDIK FEJEZET.  Erdei tartózkodásom vége.

Kocsilakásomban az új orosz vereségekről szóló újsághíreket olvastam,
amikor belépett Liszvienko, köszönt és kérdezte:

– Uram, szabadna valamit jelentenem?

– Csak rajta, – volt a válaszom.

– Rossz hírek, uram! Azt hiszem, most már tudom, mi a titka a hunghucok
támadásának és a sok bajnak, amit nekünk okoznak.

Közelebb jött és súgva folytatta:

– Minden nap minden őrséget fölkeresek. Mikor ma reggel a Ho-Liu partján
az új fatermelőhelyre lovagoltam, patkolt ló dobogását hallottam.
Mindjárt utána lovast pillantottam meg, aki gyorsan a hegynek lovagolt.
Bár kínai sapka és _ma-kua-cu_ (rövid kabát) volt rajta, alatta mégis
vörös nadrágot és sarkantyús lovaglócsizmát viselt és karabélya is volt.
Meg vagyok győződve, hogy japán lovaskatona volt.

Erre a hírre fölugrottam és kétségemet fejeztem ki a megfigyelés
helyessége iránt.

– Nem uram! – mondta Liszvienko a legnagyobb határozottsággal, – nem
tévedtem, sokkal jobb a szemem, semhogy tévedhettem volna. Elhatároztam,
hogy még ma utánajárok a dolognak, mert pontosan emlékszem, mely irányba
lovagolt a japán. A hegység ama szakaszán néhány kis kínai
opiumültetvény van. Azokat fogom kikutatni.

– Kit akar magával vinni?

– Senkit, mert a fiatal katonák kifecseghetnék a dolgot a kínaiak előtt
és így meghiusíthatnák tervemet. Egymagam megyek, mintha vadászni
indulnék.

Egy pillanatig gondolkodtam, azután azt mondtam, hogy vele tartok. Ennek
láthatólag nagyon megörült.

– Így sokkal kellemesebb lesz a dolog. Alázatosan köszönöm uram!

Erre azután a folyón át belovagoltunk az erdőbe. Kis idő mulva a bokrok
közt végigkanyargó mocsaras úton egy ló patkónyomát láttuk.

– Csak utólérhetném! – mormogta a nyomot követve Liszvienko. – Még
egyszer nem menekülne, mint ma reggel, amikor nem mertem lőni, mert
féltem, hogy elriasztom a madarat. Ha még egyszer találkozom vele, vége
van!

Egymás mögött lovagoltunk az erdőben, figyelmesen vizsgálódtunk magunk
körül és időről-időre megálltunk, hogy hallgatódzunk. Semmi sem mutatott
emberi lény jelenlétére. Valahol rigó szólalt meg, az erdő mélyéből
harkály kopácsolása hallatszott ki hozzánk és köveken keresztül szép
békésen egy patakocska csobogott csacsogva.

Az erdőben megtett hosszú út után két kínai kunyhóra bukkantunk,
körülöttük mákföld volt, amelyen nagy, napraforgószerű szalmakalapban
két kínai dolgozott. Odalovagoltunk hozzájuk. Liszvienko azt kérdezte
tőlük, nem járt-e erre mostanában valaki? Úgy látszik, nagyon fontos
feleletet kaphatott, mert csillogott a szeme, amikor lovát azonnal a
tisztás másik oldala felé irányította, ahol ismét az erdő sűrűjébe
jutottunk be. Csak itt állította meg a lovát, hogy elmondja, amit a
kínaitól hallott. Amikor közvetetlenül ezután ismét egy tisztásra
jutottunk, amelyet nem régen tűz harapott ki az erdőből, ösztönszerűleg
éreztem, hogy valahonnan figyelnek. Az altiszt mögött lovagolva még arra
sem volt időm, hogy tisztába jőjjek ezzel az érzéssel és reagáljak rá,
mikor hirtelen fegyverdurranás tépte szét az erdő csöndjét és idegeink
feszültségét. Liszvienko kezét csípőjére szorította és káromkodva
lemászott a nyeregből. Hogyan jutottam magam egy fa mögé, amelytől födve
körülnézdelődhettem, nem tudom. Nem nagy távolságban, éppen a tűzrágta
tisztás átellenes szélén egy japán lovaskatonát födöztem föl, aki éppen
egy patronhüvelyt távolított el a karabélyából. Még mielőtt újra
tölthetett volna, egyetlen lövéssel leterítettem. Csaknem ugyanebben a
pillanatban jobbról még egy lövés dördült el. Ott teljes vágtában egy
második lovast láttam elillanni. Bár jó messze volt tőlem, mielőtt
végleg eltűnt, Henelemmel néhányszor mégis utána lőttem. Miután egyideig
semmi sem zavarta a csöndet, óvatosan átvizsgáltam a környéket és ekkor
rátaláltam az elesettnek fölnyergelt lovára, amely fához volt kötve.
Odavezettem Liszvienkóhoz, aki a földön ült és tenyerével még mindig
csípőjét nyomogatta, amely vérzett. A seb óvatos megvizsgálása nem
hagyott kétséget az iránt, hogy a csípőcsont szétzúzódott. A sebet,
ahogyan lehetett, bekötöztem és a sebesültet nagynehezen nyeregbe
emeltem és visszakísértem a kocsimhoz Ho-Liuba.

Ho-Liuból tehát még egy áldozat jutott a vöröskeresztes kórházba és így
teljessé vált a Zvon által megjósolt trio. Az altiszt vérmérgezést
kapott és nagy szenvedés után meghalt.

A Ho-Liuban levő kozákokon most Szhum altiszt Udzimiből vette át a
parancsnokságot. Az esetről tett jelentésemre egész svadron dragonyost
küldtek hozzánk, akik végigkutatták az egész Kentei-Alint, valamint a
Loye-Lin hegyláncot is. A dragonyosok portyázás közben harcba keveredtek
több nagy hunghuc-bandával, amelyeket megsemmisítettek. A svadron ezután
visszatért a Mutan-völgyébe és egészen Mingutáig átkutatta a vidéket, de
az egész körúton egyetlenegy japánra sem akadt. Ettől kezdve aránylag
nyugalom volt a mi kis világunkban. A kínaiak szófogadóbbak lettek és
jól dolgoztak. Semmi sem árulta el a banditák jelenlétét, akik eddig
tulajdonképpen több nyugtalanságot és rendetlenséget okoztak, mint igazi
veszedelmet.

Ezeket a békésebb állapotokat néhány természettudós barátom, aki a
katonai szolgálattól rövid időre szabadságoltathatta magát, arra
használta föl, hogy engem meglátogasson és velem a környékbeli erdőkbe
néhányszor kiránduljon. Mivel társaim nem voltak vadászok, vándorlásunk
teljesen békés jellegű volt, de mégis rendkívül érdekes, mert a
mandzsuországi erdőkben tett e kóborlásunk alatt az ott otthonos flóra
és fauna egész sereg különös képviselőjére akadtunk.

Barátaim egyike egyszer megállott egy kis mocsár szélén, ahol csaknem
minden bokorban szalonka rejtőzött és egy kis csomó mohát kezdett
figyelmesen vizsgálgatni. Miután hosszú ideig minden oldalról alaposan
megfigyelte, ezt mondta nekünk:

– Ez itt nagyon ritka mohafaj, amely állítólag csak a Himalaya északi és
déli lejtőin található és «szent mohának» nevezik, míg növénytani
elnevezése: «Cassiope tetragona». A buddhisták vallási célt szolgáló
gyertya készítésére használják; a mohából gyertyabelet sodornak, amelyet
kátrányba vagy viaszba mártanak és szantálfával, vaniliával vagy
sáfránnyal szagosítanak. A moha természetes tapló!

Egy darabot tűzön megszárítottunk és megfigyeltük tulajdonságait. Az
első szikra, amelyet úgy csaltunk ki egy kődarabból, hogy késsel
ráütöttünk, meggyujtotta ezt a sajátságos tüzelőanyagot, amely azután
lassan tovább parázslott, míg egészen elemésztődött.

Másnap amikor mély, sűrűn beárnyékolt szakadékon haladtunk át,
botanikusunk örömkiáltással hirtelen lehajolt és gyökerestül kitépett
egy növényt. Hosszú, egészen hegyes fogazott levele volt, némileg
hasonló a fehér sziléhez. Megtisztított gyökere szinte nyugtalanítóan
hasonlított az emberi alakhoz. Tisztán kivehető volt a fej, a nyak, a
törzs, a láb és a kéz. Ekkor egyszerre ráismertünk arra a meseszerű
ázsiai gyökérre, amelynek a kínaiak «ginszeng», a mongolok «fatit», a
perzsák «mandragora» nevet adnak, latin neve pedig «Panacea genseng».

Megkóstoltuk a gyökeret és úgy találtuk, hogy íze, mint a gyömbéré,
borsosan erős és a nyelvet csípte. Az egész szakadékot és a szomszédos
hegylejtőket is átkutattuk, de még egy példányt nem tudtunk fölfedezni.
Sikertelen fáradozásunk bizonyította, mily nehéz lehet ennek a
remeteéletet élő növénynek gyűjtése, különösen ha tekintetbe vesszük,
hogy e növény szomszédságában ott leselkedik még a tigris támadásának
veszedelme is. A hívő buddhistának és Laoce követőinek, amikor e mágikus
gyökér keresésére indulnak, számolniok kell még egy másik találkozással
is, a drága növényt védelmező gonosz démonnal való találkozással.

Néhány nap mulva a Chang-Kuan-Tszai-Lan keleti kapaszkodóira rándultunk
ki. Éppen napnyugta előtt köves úton haladtunk, amely egy kis folyó
szeszélyes kanyargását és hurokjait iparkodott követni. Egyszerre csak
az izzadó lóéhoz hasonló szag ütötte meg az orrunkat és ez a szag
gyorsan erősödött és egyre undorítóbb lett. Mintha valami varázslat
visszahelyezett volna a Kaukázusban, a Fekete-tenger partvidéke mentén
tett egykori utamra, amikor egyszer ugyanezt a szagot éreztem. Akkor
fölfedeztük, hogy a bűzt egy féreg okozta, amely a «Julus»-fajhoz
tartozik. Tejes-rózsaszínű volt, a hossza körülbelül négy hüvelyk és
rothadó levelek közt tanyázott. Ha a «Julus» veszedelmet szimatol,
néhány csöpp folyadékot választ ki, amelyből ez a rendkívül átható és
kellemetlen szag áramlik és arra szolgál, hogy a féreg ellenségeit,
madarat, vakondot és kígyót, elriassza.

A Kaukázusban azt az utat Abaza N. S. doktorral együtt tettem meg és
tőle hallottam, hogy a madár elkerüli azt a helyet, amelyet a «Julus»
ily nagyszerűen gyártott mérges gázával védelmez. Barátom és tanítóm,
Zaleszki professzor is talált néhány ilyen férget; megvizsgálta az
általuk kiválasztott folyadékot és mosusznak mondta. Ennek a mosusz nevű
nedvnek, amelyet bizonyos csúszómászók és különböző rovarok bizonyos
fiziológiai úton produkálnak, nagyon kellemetlen szaga van, ameddig
friss; csak ha hosszabb ideig állott a levegőn, lesz aromatikus
minőségű, ami az illatszeriparban kiváló helyet ad neki. Zaleszki
professzor, aki páratlan alapossággal és gyakran eredeti módon vizsgált
meg mindent, még azt is megtette, hogy a Julus-nedvből illatszert
készített. Ha nem is tudott versenyre kelni Houbigant, Coty és Piver
gyártmányaival, másrészt azt sem lehetett hallani, hogy az emberek
elkerülték volna azt, aki az ő illatszerét használta.

Minthogy már a mandzsuországi «Julus» védőterületén voltunk,
hozzáláttunk a rovar fölkutatásához. Végre egy fiatal szilfa kérgébe
kapaszkodva találtuk meg. Nagyon hasonlított kaukázusi rokonához, de
rózsásfehér hátán néhány barna folt volt. Mivel az alacsonyrendű lárvák
e nagytehetségű képviselőjének, sajnos, nem tudtunk megfelelő úti
alkalmatosságot fölajánlani és tartanunk kellett attól is, hogy a vele
való túlságos benső érintkezés nagyon is tisztességes távolságban tartja
tőlünk az embereket, nem zavartuk tovább vándorló illatszer- és mérges
gázgyárának üzemét, hanem tovább mentünk.

Barátaim e kirándulás után még néhány napig nálunk maradtak. És az
utolsó napon a hunghucok megint eszünkbe juttatták, hogy még élnek. Egy
kínai, aki Karbinból jött, hogy elhozza a munkások bérét, nyomtalanul
mindörökre eltűnt. Ugyanekkor egy rablóbanda a fatermelőhely egyik
messzieső zúgában megtámadott egy munkásbarakkot, megsebesítette az ott
őrködő kozákot és a kínai munkások minden megtakarított pénzét
elrabolta. Ennek az lett a közvetetlen következménye, hogy körülbelül
kétszáz ember elbocsátását kérte és Karbinba kellett utaznom, hogy új
munkásokat keressek és ismét kérjem katonai födözetünk megerősítését.

Karbinba érkeztemkor mindjárt föltűnt, hogy úgy hivatalnoki, mint
magánkörökben bizonyos ideges nyugtalanság van. Az eddigi reménykedés és
a háború győzedelmes végébe vetett hit szemlátomást megrendült. Ennek a
nagy csomópontnak orosz kolóniája államának hatalmában bízva bizonyos
lelki nyugalommal fogadta a csapásokat, amelyeket a Port-Arthurban
elzárt flottára mértek a japánok és abban bizakodott, hogy a szárazföldi
hadsereg majd csak kiköszörüli a csorbát. A hazafias közönség még akkor
is nyugodt maradt, amikor a japánok közvetetlenül Port-Arthur erődei
előtt megtorpedózták és elsülyesztették a «Petropavlovszk» cirkálót és
vele együtt halálát okozták a vitéz Makarov admirálisnak, akit nem csak
mint bátor és derék tengerésztisztet becsültek honfitársai, hanem, akit
mint sarki kutatót is ismertek. A lakosság bizalma csak akkor kezdett
ingadozni, amikor az orosz haderő vereséget szenvedett
Chiu-Lien-Ch’engnél, a Jalu mellett és a hosszú orosz front mindkét
szárnyát állandóan hátrább kellett vonni. A japánok Liaotung félszigeten
Chinchounál erős állásokat hódítottak el az oroszoktól és most
megkezdték azt a kiszorító manövert, amely Fok tábornokot a Port-Arthur
felé való visszavonulásra kényszerítette. Kuropatkin tábornoknak most
már Liaoyang mellett összehúzódó csapataitól a vár amúgyis el volt már
vágva. Bár az orosz sajtó és Kuropatkin hadseregparancsai még mindig
büszke és bizakodó hangon beszéltek, a lakosság mégis félénk
bizonytalansággal és nagy aggodalommal várta az első nagyobb csatát a
három japán sereg ellen, amely Oku, Nodzu és Kuroki parancsnoksága alatt
Liaoyang ellen nyomult.

Éppen a Wa-Fang-Kou mellett vívott csata után érkeztem meg Karbinba. A
japánok megállították Stackelberg gróf tábornok hadtestét, amely
áttörést kísérlett meg, hogy Port-Arthur segítségére legyen. Mindenütt
fölháborodva beszélték, hogy Stackelberg gróf elvitte magával a frontra
a feleségét, hogy forró napokon egyáltalán nem hagyta el szolgálati
kocsiját és úgy tette kellemesen hűvössé, hogy hideg vízzel állandóan
locsoltatta a katonákkal. Ilyen vezértől persze nem lehetett nagy
győzelmet várni. Amikor a japánok, amit előre lehetett látni, hadseregét
megállították és megsemmisítették, a gróf csak éppen hogy el tudott
menekülni Kuropatkin seregéhez.

Ezután az újabb balsiker után keleten nagyon nyomott volt az orosz
polgári lakosság hangulata, az újságok és a vezérkar azonban tovább
folytatta a közönség megcsalását és tévútra vezetését úgy, hogy a
lakosság nagyon nagy része elől rejtve maradt a valóság a harctéri
eseményekről. Kuropatkin haderejének megerősítésére Mandzsuországból
naponta friss csapatok érkeztek. Nem nagyon lelkesíthette őket az, hogy
Karbinban minden kórház annyira tele volt betegekkel és sebesültekkel,
hogy a hadvezetőségnek állandóan új kórházakat kellett berendeznie. Még
iskolákat is bezártak és épületüket kórházi célra foglalták le.

Miután a városban elvégeztem a dolgomat, visszatértem Udzimibe. Ott
mindent úgy találtam, ahogyan eltávozásomkor volt, de Szhum altiszt
bizalmasan azt jelentette, hogy a szomszédságban megint sok
hunghuc-banda bukkant föl, sőt kitudódott, hogy álruhába öltözött japán
katonák is vannak köztük. Erre a figyelmeztetésre elhatároztam, hogy
könnyelműen nem merészkedem ki többé munkaterületünkről. Ezt annál
könnyebben fogadhattam meg, mert most már nem volt vadásztársam.

Visszatértemkor nagyon megörültem annak a látványnak, amelyet a telepünk
nyujtott. Vállalatunk már igazi iparteleppé nőtte ki magát, amely
körülbelül ezer embert foglalkoztatott. Két vasúti vonalon szállították
a fát. Az igazgatóság és a hivatalnokok épületei, a munkásbarakkok, a
raktárak és a fészerek egész város voltak, amely itt az erdőben a
földből nőtt ki az azelőtt teljesen ismeretlen Ho-Liu falu mellett. Ez
maga pedig már csak külvárosa volt az én faszénvárosomnak.

A sors azonban nem akarta, hogy még sokáig örvendhessek új városomnak.
«Senki sem tudja, mi vár rá holnap.» Azt gondolom, hogy ez az igazság
igazolja legjobban az optimizmust és az altruizmust, ebben van
tulajdonképpen az élet nagy varázsa, éppen abban, hogy az élet mindig
rejtély marad.

Ebben az összefüggésben sohasem fogom elfelejteni azokat a szavakat,
amelyeket egykor egy fogolytársam mondott, amikor együtt töltöttük ki
büntetésünket, én forradalmár üzelmekért, ő pedig azért, mert
fölgyujtotta egyik ellenségének a házát:

– A holnap sohasem hasonlít a mához. Ha ma nehéz az élet, holnap
ugyanezt az életet könnyebben tudjuk elviselni. Ha a holnapi nap
rosszabb, akkor már ma hozzászoktunk kissé a súlyosságához úgy, hogy a
megrosszabbodástól nem szenvedünk túlságosan. Ha azonban a holnap
valóban jobban telik el, akkor pompás napunk lesz.

Akkoriban nem volt kedvemre az az életbölcseség, amit ez a sokévi
fogságra elítélt ember hirdetett és magára alkalmazott; ma azonban
érzem, hogy igaza volt.

Mintha tegnap lett volna, úgy emlékszem 1905 július 20-ára, amikor a
magam életén éreztem annak a föntebb közölt elmélkedés élén idézett
közmondás jelentőségét. Reggel félöt óra volt, amikor valaki kocsim
ajtaján kopogtatott. A legényem ajtót nyitott. Megnéztem, hány óra és
hallgatóztam, hogy mit beszélnek. A legény bejött és jelentette:

– Egy kínai van künn, aki egészen elfulladt a futásban és azonnal
beszélni szeretne önnel uram.

– Jőjjön be.

Egy munkás lépett be, aki izgatottan és tört orosz nyelven az egyik
kemencénél történt szerencsétlenségről tett jelentést.

– Amikor a szén kiszedéséhez fogtunk, az asszisztens két munkással a
kemence tetején volt. A tető hirtelen beszakadt alattuk és a tűzbe
zuhantak. Jőjjön igazgató úr, jőjjön gyorsan, mert mindenki elvesztette
a fejét!

A kínai arca olyan igaz rémületet és kétségbeesést mutatott, hogy meg
voltam győződve, hogy igazán valami rettenetes dolognak kellett
történnie. Kiugrottam az ágyból. Miután a legényemet utasítottam, hogy
Udzimiből kérjen telefonon orvost és egészségügyi személyzetet, kabát és
fegyver nélkül a kínai után siettem. A falu egészen csöndes volt. A
faszénraktárak mellett álló egyik kozákőr előtt elhaladva, odakiáltottam
neki, hogy az altisztet és a többi kozákokat küldje a szerencsétlenség
helyére. Magasszárú csizmát húztam volt a nadrágomra és fehér ing volt
rajtam, amelynek bal mellzsebében kicsiny, de meglehetősen vastag
jegyzőkönyv volt.

Amikor körülbelül fél mérföldet futottunk és egy kanyarodónál elmaradt
mögöttünk a város, két kínaira akadtunk, aki a pálya közelében a földön
kuporgott. Fölállottak és vezetőmtől kérdeztek valamit, amit nem
értettem meg. Alighogy felelt, fölugrottak és szorosan mellettünk velünk
futottak. Hirtelen és a legcsekélyebb figyelmeztetés nélkül mindketten
karon ragadtak és a földre akartak teríteni. Hiába kiáltottam rájuk,
hogy bocsássanak el, szótlanul csak annál jobban szorítottak és
megkettőztették fáradozásukat, hogy elbuktathassanak. Nem is sejtettem,
mit akarnak velem, míg egyszerre azt láttam, hogy kínai vezetőm
hátrafordul és magasra emelt késsel nekem ront. Mivel karjaim
leszorítása a védekezés minden lehetőségétől megfosztott, tehetetlenül
kellett a szúrást várnom. A szúrás szerencsére a jegyzőkönyvet érte,
amely annyira elvette az erejét, hogy csak éppen a kés hegye nyomult a
mellembe. Erre minden erőmet összeszedve, nagyot löktem úgy, hogy
kiszakíthattam magam a két fickó öleléséből, de ugyanebben a pillanatban
a munkás megint megszúrt és most meglehetősen súlyosan megsebesített a
kezemen. Szabaduló kísérletemnek mégis sikere volt, ámbár a két első
támadó a lábát annyira összefonta az én lábammal, hogy egyelőre csak a
felsőtestem lett szabad. Amikor, hogy egészen megszabaduljak tőlük,
vadul ütöttem-vertem őket, lábamnak rabsága is engedett. Akkor azonban
ismét azonnal a munkás ellen kellett fordulnom, aki késével újra
megtámadott. Minden erőmmel úgy gyomron rúgtam, hogy fájdalmában nagyot
kiáltva összerogyott; a kést kiejtette a kezéből, a fejét belevágta a
sínbe és legurult a vasúti töltésről. E közben a másik kettő megint
támadásra készült és újra megkísérelte karom lefogását, de másodszor is
sikerült jobb kezem kiszabadítása. Az egyiket öklömmel úgy ütöttem
állon, hogy eszméletlenül hanyatt esett. Ütésem ereje azonban engem is
földre rántott és keresztben áldozatomra buktam.

Társainak sorsán okulva harmadik támadóm szerencsémre elfutott és meg
sem kísérelte, hogy cinkostársainak segítségére legyen. Estemben a lábam
szerencsétlenségemre egy sín alá kerültés annyira megrándult, hogy
elájultam, később kiderült, hogy csípőízületem veszedelmesen
kificamodott.

Szhum és kozákjai bizonyára már néhány perc mulva rám találtak. A vasúti
árokból szerzett hideg vízzel megint magamhoz térítettek. Azután két
katona a karabélyán visszavitt a kocsimhoz, ahová meglehetősen siralmas
állapotban érkeztem meg. Szhum, miután megbilincseltette azt a két
embert, aki nálam feküdt, kozákjaival a harmadik rabló fölkutatására
indult. Valahol a bokrok közt föl is hajszolta ama nyomok segítségével,
amelyeket a vasúti töltéskor való visszavonuláskor hagyott hátra.

Amikor az áltatásomra kieszelt üzemszerencsétlenség áldozatai számára az
orvost és az egészségügyi embereket kértem, természetesen nem is
álmodtam, hogy ezzel magamról gondoskodtam. Kificamodott csípőm
csakhamar köteléket kapott és bekötözték mellem és kezem sebét. Szhum
visszatértére várva mozdulatlanul feküdtem és utasításokat adtam
asszisztensemnek, mert az orvos azt mondta, hogy a jobb ápolás végett
még aznap magával visz Karbinba. Szhum visszatérvén, ezt jelentette.

– Az a kínai, aki a sínre bukott, ott veszett; az állkapcsa
összezúzódott és néhány foga kitört. A második, aki a töltésről
legurult, nem tud fölülni. Azzal a fickóval együtt, akit a bokrok közt
fogtunk el, egyik barakkban őrzik. Már elküldtem a kínai
kormányhivatalnokért és megüzentettem neki, hogy hozzon magával hóhért.

A hóhérnak azonban már csak az egyikkel volt dolga; a másik még aznap
belehalt sérülésébe.

Udzimiben így végződött a tevékenységem. Többé nem tértem oda vissza;
Karbinban több hétig ágyban kellett feküdnöm és amikor fölkelhettem,
mankót kellett használnom, mert állandóan fájdalmam volt. A lábamban és
a csípőmben érzett csúz alakjában még később is sokáig kínzott a
hunghucokkal folytatott küzdelmem.


NYOLCADIK FEJEZET.  Jajkiáltás.

Mihelyt annyira amennyire tehettem, karbini laboratoriumomba mentem,
ahol asszisztensemnek, egy mérnöknek jelentése szerint sok fontos munka
és föladat halmozódott össze. A vezérkar és a vasútigazgatóság sok
különböző szénfajtából egész rakás mintát küldött nekünk, amit
Észak-Mandzsuország mindenféle helyén kínaiak szedtek össze. Bár
mérnökeimnek és a fiatal vegyészeknek már segíthettem a vegyelemzésben
és más munkában, mégis nagyon kifárasztott a munka.

A legnagyobb figyelemmel kísértem a frontról érkező híreket. A liaoyangi
nagy csata első napjai gyanús csöndben teltek el. Kuropatkin tábornok
főhadiszállásának hadseregjelentései beszéltek ugyan mindenfélét
különböző sztratégiai mozdulatokról, de a csata igazi lefolyásáról semmi
vagy csak nagyon kevés fölvilágosítást adtak. Kínai szolgáim azonban
titokban azt jelentették nekem, hogy az oroszok az egész fronton
visszavonultak és a japánok nyugat felől átkaroló mozdulatra
készülődnek, hogy az oroszok mögött elvágják a vasúti vonalat és
elfoglalják Karbint.

Ugyanazon a napon egy barátom, aki vadászkirándulásról tért vissza,
elbeszélte, hogy a Szungari partján, a várostól nem messze erődítmények
építését látta. Egészen világos, úgymond, hogy a hadvezetőség ezzel
bizonyos eshetőségekre készülődik és szavai többé-kevésbbé
megerősítették azt, amit kínaiaim jelentettek.

Nemsokára már elcsüggesztő hírek kezdtek átszivárogni, hogy tudiillik
Kuropatkin és a törzskara Mukdenbe költözködött és a hadsereg az egész
fronton visszavonul. Végre hivatalos hadseregjelentést adtak ki, amely
lakonikusan közölte, hogy a hadsereg sztratégiai okokból állást
változtat és «hátra koncentrálódik» Mukden felé. De a valóságot nem
lehetett tovább is eltitkolni. Amikor a városban híre terjedt,
határozott pánikot okozott a lakosság körében. Később érkezett pontosabb
jelentések hírül adták, hogy az orosz veszteség húszezer főre emelkedett
és az oroszok, ámbár nagy veszteség érte a japánokat is, nagyon kedvező
és jól megerősített állások föladására és egészen új védelmi vonal
elfoglalására kényszerültek. Mivel mindezen fölül Mukdenben nem
rendelkezett a hadvezetőség megfelelő kórházakkal, a sebesülteket mind
tovább északra, Karbinba kellett szállítani.

Mily világosan emlékszem arra a szomorú reggelre! Napkeltekor távoztam
hazulról és a laboratóriumhoz vívő rendes utamon átmentem a székesegyház
előtt levő téren. A nap éppen fölkelőben volt, de az éjjel árnyai még
ott kuporogtak a háztetők szögleteiben, a templom nagy oszlopai mögött
és a teret szegélyező bokrokban. A város központjának átkozottul
göröngyös kőburkolatán még nem hallatszott kocsizörgés. De éppen amikor
a tér túlsó felére értem, valami hirtelen megállásra és fülelésre
kényszerített.

Valahonnan, mintha a túlvilágról jöttek volna, csupa kínt és
kétségbeesést eláruló hosszan elnyújtott jajkiáltások hatoltak a
fülembe, mindig tisztábban voltak hallhatók és egyre sűrűsödtek. Tovább
mentem azzal az érzéssel, hogy valami kiolthatatlanul rémületes dolognak
kell történnie. Amikor a teret övező sövényből kijutottam, meglepődve
egész sor fehér sátrat láttam, amelyen a vöröskeresztes lobogó
lengedezett. Éjjelen át nőttek ki itt a földből, nyilván mert éjjel
akkora tömegű sebesült érkezett, hogy a karbini kórházakban már nem
jutott nekik hely. Ezekből a sátrakból, a sebesültektől jött a
szívettépő jajkiáltás. A kezdődő nappal tompa fényében szótlanul és
gyorsan ide-odasuhanó orvosok és ápolók világos alakjai a fehér,
vérfoltos köpenyben nyugtalanítóak voltak. Itt-ott eltűntek a sátrakban
és halottakat hoztak ki; hosszú, lapos teherkocsira rakták őket, azután
megalvadt vérrel véges-végig bemocskolt gyaloghintóikkal tovább mentek
egy másik sátorutcába ugyane munka folytatására.

Bár ama szomorú reggel óta sok év mult el, úgy emlékszem rá, mintha csak
tegnap lett volna, az emberi kínszenvedés és kétségbeesés ama tanyája,
ahol a háború vérvörös kísértetének pazar kezével szétszórt vetést
arattak le, még mindig ijesztő világossággal áll előttem.

Tudom, hogy a háború elkerülhetetlen jelenség a népek fizikai életében;
de rémítő jelenség, amely megtorlásért az égre kiált. Ámbár a tett
embere vagyok és szemtől-szembe láttam a háborút – olyan célokért,
amelyeket megértettem és amelyekért nyugodt lelkiismerettel áldozhattam
föl magamat – mégis összeszorul a szívem, ha látom, miként kergetik az
emberek tömegeit vakon a halál torkába, olyan tömegeket, amelyek nem
értik meg a háborús célokat és nem lelkesednek értük. Hiszen sokszor
anyagi okokból viselnek háborút, Mammon bálványért, aki számtalan
áldozatot és tengernyi vért követel az emberektől, ellenszolgáltatásul
azonban csak sebeket oszt és megcsonkítja őket, sőt túlgyakran
megfosztja őket az élet harcának fegyverétől, a kéztől és a lábtól.


KILENCEDIK FEJEZET.  A hegyi ördögök.

Bár még nagyon sántítottam és szerencsétlenségemre valóságos barométerré
lettem, aki érzékenyen reagáltam az időjárás minden változatára, a
mandzsuországi helyzet következtében mégsem maradhattam sokáig tétlen.
Közelgő vihar, a légnyomás növekedése vagy csökkenése, minden hirtelen
hőmérsékletváltozás, eső és hideg szél – megsérült csípőmben mindez
többé kevésbbé heves fájdalmat okozott. De a háború megkívánja a magáét;
engem arra kényszerített, hogy hamarább hagyjam abba a kúrát, mint
ahogyan az orvosok helyesnek mondhatták.

Néhány nappal a liaoyangi vereség után azt a megbízást kaptam, keressek
Karbin környékén szenet, minden fölkutatott telep szenét alaposan
elemezzem és állapítsam meg, vajjon használható-e lokomotív fűtésére. A
megbízás teljesítése sürgős volt, mert Oroszország a Liaoyang mellett és
a Liaotung-félszigeten szenvedett veresége következtében több jó
szénbányát elvesztett, elsősorban a nagyon kiadós és értékes fuszhuni
bányát. Azonnal rendelkezésemre bocsátottak két tapasztalt bányászt,
fúrómunka-speciálistákat, egy jó fúrógépet és harminc kínai munkást.
Egész expedicióm egy kis gőzösre szállt mindennel, amire szüksége volt,
mint élelmiszerrel, szivattyúkkal, szerszámmal, piroxilinnal és nagyobb
készlet épületfával, mert a Karbin fölött levő folyóvidéken ezt nagyon
nehezen lehetett volna gyorsan kellő mennyiségben megszerezni.

Amily gyorsan csak lehetett, elintéztem mindent, ami az Udzimi-művekben
kifejtett tevékenységem végleges lezárásához még szükséges volt; a
fiatal mérnöknek, akit utódommá neveztek ki, átadtam a megkívánt
okiratokat és elláttam őt a munka folytatásához szükséges
útbaigazítással. Magam az orvostól kaptam alapos tanácsokat; port adott
és kenőcsöt és egyre dörmögte, hogy vállalkozásom a lábamba kerülhet,
mert véleménye szerint nálam a kificamodott ízület krónikus gyulladása
kezdődik.

A szénkutatást Karbintól körülbelül tizenöt mérföldnyire kezdtük meg
olyan helyen, ahol alacsony, kopasz dombok ereszkednek le a folyóhoz;
jegyzőkönyvemben ugyanis azt a följegyzést találtam, hogy ott a kínai
keleti vasút építésekor szenet találtak. Mikor technikai segítőimmel
szemlére indultam, a dombok közt mély sülyedésekben nemsokára olyan
helyekre jutottam, ahol vékony szénréteg jelentkezett. Már régóta
barangoltunk és a nap már leáldozni készült a hegyek mögött, amikor mély
szakadékba jutottunk, amely az egész hegyláncot két részre osztotta. Bár
már violaszínű árnyak kezdték behálózni a szakadékot, mégis
elhatároztam, hogy behatolok és meredek oldalait, ha mindjárt
fölületesen, megvizsgálom, nem találok-e talán ott arra a helyre, ahol
néhány évvel ezelőtt szenet bányásztak. Benn a szakadékban egyre sűrűbb
szürkület vett körül bennünket. Valami láthatatlan rejtekhelyről
kígyószerűen ködszellemek kúsztak ki, egymásba folytak és hullámzó
függönyt alkottak, amely elzárta előttünk a szakadékot. Egyszerre
bizonyos távolságban apró fényszikra pislákolása látszott és egy
pillanat mulva elfojtott kiáltás hallatszott. Az egyik bányász
megszólalt:

– Itt a szakadékban egy fang-tzenak kell lennie.

Tölcsért formált a kezéből és hangosan kiáltotta:

– Eh-ho! Mantzu, gyere ide!

De csak a visszhang felelt. Tovább mentünk és csakhamar tűz maradványára
bukkantunk, amelyben kis széndarabok még parázslottak, a nagyobbak
ellenben már kihűltek és nedvesek voltak a víztől, amelyet kevéssel
előbb önthettek rá, hogy a tüzet eloltsák.

– Valaki sietve eloltotta a tüzet, – súgta az egyik bányász. – Úgy
látszik, az uraságok nem akartak váratlan vendéget fogadni.

Feszülten figyeltünk, de a legcsekélyebb hang sem mutatott valami emberi
lény jelenlétére.

– Ugyancsak jól elbujtak, – mondta nevetve Ruszov, az egyik bányász.

Mivel gyorsan sötétedett, elhatároztuk, hogy visszafordulunk. Amikor
elhagytuk a szakadékot, egy kínai talyigának, ama különös
alkalmatosságok egyikének utálatos nyikorgását hallottuk, amelynek
fatengelye együtt forog a kerekekkel és a rakomány egész súlya
közvetetlenül a két tengelyágyra nehezedik. A zajt követve csakhamar egy
kínai fuvarost pillantottunk meg, aki durván csapkodta négy ponniját,
amely nagyon erőlködött, hogy rengeteg rakomány kaoliongszárat vontasson
át a csak Mandzsuországban található úgynevezett országutak gödrein és
lyukain. A kegyetlen kocsis, amikor megkérdeztük, hol lehet szenet
találni, megigérte, hogy másnap reggel jó jutalomért megmutatja a hegyek
közt a régi aknákat. Elhatároztuk tehát, hogy az éjszakát a közeli
faluban töltjük, ahová a kínai iparkodott kaoliang-rakományával. Úgy
terveztük, hogy napkeltekor fölkeressük vele az elhagyott szénbányákat.

Kalauzunk a maga házában az elkerülhetetlen k’angon helyezett el
bennünket, ahol a bolhák azonnal elleptek bennünket, ami igaz, hogy
ezúttal csak javunkra vált. Ide-odahánykolódtam a kínhelyen és a
szememet sem tudtam lehúnyni, ellenben derék bányászaim, akik már régen
hozzászoktak ehhez a mandzsuországi veszedelemhez, az igazak álmát
aludták. A k’ang végében házigazdánk hortyogott családtagjainak
harmonikus kíséretével. Nem tudom, hány óra volt, amikor a házőrző kutya
ugatni kezdett. Közvetetlenül ezután halkan kinyílt az ajtó és
meglapulva három kínai osont be. Mivel karabéllyal és késsel voltak
fölfegyverkezve, amit a hátukon hordtak, mindjárt azt következtettem,
hogy ezek hunghucok. Loppal végighaladtak a k’ang hosszában, az alvók
mindenikének az arcát fürkészték és kezükkel jeleket adtak egymásnak. A
kormos olajlámpa vörös fényénél jól megfigyelhettem őket és tisztán
láthattam, hogy nem sok jót igérő, gonosz arcú idősebb emberek voltak.

Miután minden embert és minden tárgyat végigmustráltak, vetköződni
kezdtek. Karabélyaikat a velem szemben levő sarokba támasztották és
levetették a hosszú felöltőt úgy, hogy csupán a kínaiak szokott nadrágja
és kékszínű rövid kabátja maradt rajtuk. Azután az ajtó mellett levő
fabakra ültek és suttogni kezdtek. Bár hármunknak, akik jó Mauserokkal
és Nagan-revolverekkel voltunk fölfegyverkezve, ezek a váratlan vendégek
tulajdonképpen nem lehettek veszedelmünkre, mégis szemmel kísértem őket.
Az óvatosság bizonyára helyénvaló volt. A ho-liui támadás óta
természetesen nem szívelhettem ezt a fajzatot. Az volt a tervem, hogy
inkább mindjárt elfogom a fickókat és átadom a gőzösünket őrző
kozákkíséretnek.

Tudtam, hogy ez lövöldözés nélkül nem fog menni, tehát hozzáláttam a
támadás kieszeléséhez. De egy körülmény váratlan fordulatot adott a
dolognak, ami halomra döntötte minden sztratégiai tervemet. A k’ang
közepén kis láda állott, Gorlov, az egyik bányász volt a tulajdonosa és
három csésze, kanál, egy skatulya cukor és egy doboz volt benne. Este
teáztunk és a ládát nyitva hagytuk ott a k’angon. A hunghucok egyike
vizsgálódás közben észrevette a cukrot és piszkos kezével belenyúlt.
Villámgyorsan fölkaptam az egyik csizmámat, amely ott hevert a lábamnál,
minden erőmmel odavágtam a fickóhoz és kiáltoztam:

– Takarodj te tolvaj! Ébredjetek, ébredjetek!

Társaim fölugrottak. Nem tudták ugyan, hogy mi történt, de mindjárt
előkapták fegyvereiket. E hirtelen fordulatra a hunghucok a
leggyorsabban kirohantak az ajtón és kutyaugatástól kísérve
elmenekültek, a nélkül, hogy fölszerelésük megmentését megkísérelték
volna. Ilyen módon három karabély, három töltényöv, három kés és a
szokott fekete posztóövvel ellátott ugyanennyi hosszú kínai felöltő
birtokába jutottunk. A kést és a ruhát gazdánknak ajándékoztuk és
hajnalhasadáskor az ő vezetésével, karabéllyal fölfegyverkezve a
szakadékhoz indultunk.

A kínai egyenesen egy elhagyott tárna szájához vezetett, amelyet a
lecsúszott föld és kő részben betemetett. Mivel ilyen gyorsan
megtaláltuk, amit kerestünk, Ruszovot azonnal visszaküldtem a faluba,
hogy ott lovat szerezzen, gyorsan a gőzöshöz lovagoljon és munkásokat,
szerszámot és a bányabejáratot elzáró szikla fölrobbantásához szükséges
piroxilint hozzon. Időközben kettőnknek a kínai még néhány régi
aknabejáratot mutatott; tehát egyszerre több helyen kezdték meg a
kiaknázást. A fokozatosan lefelé haladó bejáratok egynémelyikében
gerendákból és dorongokból készült falburkolat maradványait találtuk.
Kalapáccsal és csákánnyal nehány mintát szereztünk és künn a szabadban
úgy láttuk, hogy alighanem barnaszén (lignit), nagyon hasonló ahhoz,
amit az Usszuri-vidéken találtam.

Már nehány órája a szakadékban voltunk, amikor a hegyoldalon mászkáló
kínai izgatottan hozzánk futott azzal a hírrel, hogy a távolabb levő
aknanyílások egyikéből füstöt látott kiszállni. Azt gondoltam, hogy a
széntelep ég, aminek nem nagyon örültem, mert az ilyen tűz a vájást
nagyon veszedelmessé, sőt talán lehetetlenné teheti.

A megjelölt aknához közeledve valóban vékony füstoszlopot láttam belőle
kiemelkedni. Szaga után ítélve nem lehetett szén, hanem csak fa füstje.
Kézenfekvő volt tehát az a következtetés, hogy valakinek a folyosóban
kell lennie. Ekkor visszaemlékeztem arra a hirtelen eloltott tűzre,
amelynek a maradványát előző este láttuk és szükségesnek láttam, hogy
tovább firtassam a dolgot. Kíváncsian besiettünk az aknába. Elég magas
volt ahhoz, hogy egyenest járhattunk benne, csak a fejünket kellett
kissé lehajtanunk. Nemsokára sötétben voltunk. Folytattuk útunkat és
hogy el ne szakadjunk egymástól, időre-időre gyujtót gyujtottunk és
egymást szólítgattuk. Hirtelenül fülsiketítő csattanás, amelyet a
visszhang valóságos menydörgéssé növelt, állított meg bennünket.
Másodszor, harmadszor, sőt negyedszer is ismétlődött a robaj.

– Lőnek! – kiáltotta Gorlov, kínaink pedig üvöltve a kijárat felé
rohant.

Gorlovot fölszólítottam, hogy oroszul és kínaiul kiáltsa be a tárnába,
bárki van benne, hagyja abba a lövöldözést és jőjjön ki hozzánk. Az
egyetlen felelet új sortűz volt, amely azonban szintén nem tett kárt
bennünk. A bánya lakói nyilván nem mertek a főútra kiállani és hogy
elijesszenek bennünket, valamelyik mellékaknából lövöldöztek.

Amikor a bejáratnál megint összetalálkoztunk, Gorlov ezt kérdezte a
kínaitól:

– Hunghucok ezek?

– Ó nem – válaszolta meggyőződéssel a kínai. A mi szomszédságunkban
fölbukkanó hunghucok messziről jönnek, beportyázzák a vidéket és megint
elmennek. Egyikük sem lenne elég vakmerő, hogy bemerészkedjék ebbe a
barlangba, hol sok gonosz szellem és a «Ta-lung» (nagy sárkány) lakik.
Ezek az emberek bizonyára «mao-tzek» – majd hamar kijavította:
«külföldiek», hogy ezzel az udvariasabb szóval pótolja az előbbi
lenézőbb elnevezést, amely Észak-Mandzsuországban általában használatos.
És aggódva pillantott felénk, vajjon nem haragított-e meg az
elszólásával?

– Megvárjuk Ruszovnak és a többieknek a megérkezését, – szóltam oda a
bányászhoz. Meg kell oldanunk ezt a titkot és ki kell füstölnünk a rókát
a vackából.

Míg a megerősítésre vártunk, az aknabejáratnál őrködtünk, hogy a gonosz
szellemeket és a sárkányt megakadályozzuk fészkük elhagyásában. Egy idő
mulva a folyosó mélyében új sortüzek hallatszottak. Az akna nyílásán
kifütyölő golyók elárulták, hogy foglyaink ki akarnak jönni. Nehány
lövéssel válaszoltunk. Megint csönd lett. A lejtős akna ama részében,
amelyet áttekinthettünk, senkit sem láttunk.

Gorlov, hogy elűzze a várakozás unalmasságát, meglehetősen körülményesen
megmagyarázta a kínainak, hogy a vad, ami a csapdánkba került, semmi
esetre sem lehet gonosz szellem vagy sárkány.

– Ide hallgass Han ország fia, – így kezdte és óriási vörös kezével ott
hadonászott a kínai orra alatt, nincs itt gonosz szellem vagy valami más
mesebeli lény; mert ha a szellemeknek karabélyuk lenne, már háromezer
évvel ezelőtt nem lett volna a földön egyetlen kínai sem. A gonosz
szellemek már régen kipusztították volna őket! Érted?

A kínai megértette a beszéd értelmét és méltányolta a benne foglalt
állítást. Megmutatta kifogástalan nagy sárga fogsorát és megelégedetten
biccentett a fejével. Kétségkívül jobb szerette, ha karabéllyal
fölfegyverzett emberekkel van dolga, mint megfoghatatlan és minden
tekintetben alattomos szellemekkel.

Csak kevéssel dél előtt hallottuk közeledő emberek hangját és
megismertük Ruszov mély basszusát. Mindjárt ezután maga is megjelent két
kozákkal és tíz kínai munkással, aki piroxilint, ásót, csákányt és
szivattyút hozott.

– A csata előtt valamit ennünk kellene – mondta Gorlov. A nap már
magasan áll.

Ebédünket, kenyeret, teát és konzervet, hamar elfogyasztottuk, mert alig
vártuk már, hogy a tárna titkának nyitjára jussunk. A kínaiakat egy
öregebb munkás felügyelete alatt biztosnak látszó helyen hagytuk, mi
öten külföldiek pedig megint a tárna szájához mentünk. Elsőnek Ruszov
mászott be és dörgő basszusával megadásra szólította föl a földalatti
erőd ismeretlen védőőrségét. Szabadságot biztosított nekik és
esküdözött, hogy nem azért akarunk behatolni, mert őket üldözzük, hanem
csak a széntelepet akarjuk megvizsgálni. Miután mindezt kínai nyelven is
elmondta, ismét kimászott a tárnából és a bejárata előtt egy kőrakás
mögött húzódott meg. Odabenn nehány percig ismét csönd volt, míg ismét
és ezúttal több ember ordításával kísérve, sortűz dördült el. Úgy
látszott, hogy hegyi szellemeink támadást akarnak megkockáztatni. Erre
azzal feleltünk, hogy hosszabb ideig gyorstüzelést indítottunk a
tárnába. Abból, hogy most a hangok nagyobb távolságból hallatszottak,
azt lehetett következtetni, hogy láthatatlan ellenségünk visszavonult.

– Mit kezdjünk ezekkel az uraságokkal? – kérdezte Ruszov. Meddig
várjunk, hogy kijönni kegyeskedjenek?

– Már nem sokáig, felelém. Mondd meg nekik, hogy ha a fegyvereiket benn
le nem teszik és a leggyorsabban ki nem jönnek, fölrobbantom a folyosót
és tűzijátékkal meg ágyúdörgéssel nagyszerű temetést rendezek nekik.

Ruszovnak nagyon tetszett ez a megbízás. Ezt az új figyelmeztetést
vigyorogva kiáltotta be a tárnába, de csak azzal az eredménnyel, hogy a
mélyből megint sortűz ropogott felénk.

– Gorlov, fogd a legkisebb piroxilintöltést, lásd el gyutaccsal és
gyorsanrobbantó Bickford-zsinórral és mint a hegyi szellemeknek szóló
első figyelmeztetést, hajítsd be a járatba.

A gyakorlott aknász egy pillanat alatt teljesítette a parancsomat. A
piroxilin elkábító dörgéssel fölrobbant és a tárnabejáratból, mint
valami óriási ágyúnak a szájából kődarabokkal és földdel vegyes por-,
gőz- és gázfelhőt vetett ki.

– Csak kis kostoló volt! – ordította Ruszov. Gyertek ki, különben öt
perc alatt örökre elzárjuk előletek a kijáratot! Csak gyorsan, ti rókák!

Taktikánk sikerrel járt. Egy hang nemsokára tárgyalni kezdett velünk. A
láthatatlen barlanglakó első kérdése ez volt:

– Kik vagytok?

– Vagyunk, akik vagyunk. Először ti mondjátok meg, hogy _ti_ kik
vagytok? – kiáltotta vissza Ruszov.

– Mi georgiaiak vagyunk – volt a meglepő felelet.

– Miért laktok, mint a róka, barlangban? – kérdezte Ruszov tovább.

– Ejnye, mert a kedvünk tartja – felelte a mélyből jövő hang és
kihallottam belőle azt a rejtett nevetést, amely a Kaukázus fiait
jellemzi.

– Kijöttök-e vagy pedig élve eltemessünk-e titeket, mert nekünk meg így
tartja a kedvünk? Kérdeztem.

Rövid szünet után közelebbről hallatszott a felelet.

– Meghagyjátok a szabadságunkat vagy el akartok fogni? Ha elfogásunkra
kísérletet tesztek, magunk robbantjuk föl a folyosót!

– Hiszen tulajdonképpen mindannyitoknak börtönben a helye, mondám.

– Ó nem, de bizonyos félreértések történtek, volt a válasz és a georgiai
hangjából megint kiéreztem azt a gúnyos mellékzöngét.

– Ha fegyvereiteket benn hagyjátok a tárnában és megigéritek, hogy békén
maradtok, tőlünk ugyan elmehettek, ahová akartok.

– Jól van, kijövünk.

– Tudom, hogy a georgiai szótartó, kiáltottam még befelé, tehát bízom
bennetek.

Lövésre készen vártunk. Néhány perc mulva a sziklák közt kis fekete
báránybőrsüveggel födött fej tűnt föl, éles szemével végigvizsgált
bennünket, azután gyorsan visszahúzódott. Eltűnőben ezt kérdezte:

– Miért van nálatok karabély?

Élesen feleltem:

– Gyertek ki vagy fölrobbantom a tárnát!

– Maga fene keménylegény, válaszolta a georgiai. De hát mit tehetünk?
Talán nem szegi meg az igéretét.

Hét ember jött ki libasorban a tárnából. Magas karcsú emberek voltak,
akik ezüstveretű bőrövvel ellátott testhezálló fekete kabátjukban
meglepő látványt nyujtottak, aminek hatását arcuk elszántsága még
erősítette. A kozákok gyorsan megmotozták őket, de állták a szavukat és
nem hoztak ki magukkal fegyvert.

– Mehettek, mondtam annak, aki legelsőnek jött ki, de ne zavarjatok
bennünket a munkánkban. Jobb is lesz, ha nem mentek be többé e tárnák
egyikébe sem. Könnyen beomolhatnak és nem eresztenek ki többé
benneteket.

A fiatal georgiai, akinek vakmerő, nemes arcából tüzes szem villámlott,
mosolyogva két szabályos fehér fogsort mutatott és szólt:

– A hunghucoktól félve itt kerestünk menedéket.

Lesütötte a szemét, ajkának megrándulása visszafojtott nevetést árult
el.

– Igen, teljesen értem! Hét ilyen djighitnek (lovag vagy harcos) minden
esetre félnie kell a hunghucoktól! A georgiaiak nem hősök.

A fiatalember fölkapta a fejét, az arca vérbe borult. Már valami éles,
kihívó választ akart adni, amikor pillantása az enyémmel találkozott,
mire kacagni kezdett. A többi georgiai félrenézett, nehogy követnie
kelljen vigyázatlan társa példáját.

– Tehát elmehetünk?

– Egyszer már megmondtam.

– Köszönjük szépen, mondta a fiatal georgiai és gyorsan odajött hozzám.
Krisztov a nevem, Krisztov herceg.

Kezet adott. Keskeny, de erős kéz volt. Megszorítottam és megmondtam a
nevemet. Azután itt a vadonban egyik társa a másik után megismételte a
társadalmi udvariasság e ceremóniáját. Majd megfordultak és nyugodtan
távoztak.

Azonnal hozzáfogtak a georgiaiak hagyatékának átvizsgálásához. A
kozákokat őrségül a tárna bejáratánál hagytuk. Olajlámpánk világánál az
egyik mellékjáratban egész kis fegyverraktárt, két zsák élelmiszert és
egy láda töltényt találtunk.

Az, hogy itt georgiaiakkal találkoztunk, magában véve nem volt különösen
meglepő. E harcias nép embereivel akkoriban elég gyakran lehetett
találkozni az orosz távoli kelet városaiban. Több oka volt annak, hogy a
georgiaiak ily messzire távoztak hazájuktól. Ez a törzs mindig
szabadságszerető nép volt; a kaukázusi orosz hatóságok zsarnoki uralma
Georgiában gyakran fölkelést és forradalmat okozott, aminek az lett a
következménye, hogy az orosz bíróságok a szabadon született hegyi lakók
közül sokat Kelet-szibériába száműztek.

Az orosz ellenzéki pártokban mindig voltak a radikális tanokat követő és
támogató georgiaiak. Csak olyan nevekre kell hivatkoznunk, mint
Tzeretelli herceg, Ramisvili és Cheidze, hogy megmutassuk, mily
jelentékeny szerepet játszottak forradalmi körökben a georgiaiak.

A vérbosszúnak hagyomány által megszentelt törvénye volt a másik ok,
amely hozzájárult a Szibériába száműzött georgiaiak számának
növeléséhez. Ennek jellemzésére elmondok egy esetet, amely állítólag
valóban megtörtént. Egy georgiai bepörölte a szomszédját, mert
megsértette. A tárgyalás napján a panaszos kötelességszerűen megjelent a
bíró előtt, de a vádlott hiányzott, mire a bíró megbízta a rendőrséget,
hogy sürgősen állítsa elő. A rendőrök eltávozása után a panaszos
gúnyosan csóválgatta a fejét és így szólt a bíróhoz:

– A rendőrség nem ér célt. Nem fog eljönni.

– Ugyan miért nem? kérdezte bosszúsan a bíró. Kényszeríteni fogják, hogy
eljőjjön.

– No, akkor már hozniok kell, dörmögte a georgiai.

– Miért?

– Mert ma reggel agyonütöttem.

Szibériának önkéntelen georgiai telepesekkel való benépesítésében végül
még egy másik ok is segített, nevezetesen a georgiaikkal született harci
szellem, amely a szomszédos törzsek és falvak megtámadására kényszeríti
őket, hogy lovat, marhát, sőt asszonyt raboljanak. A Kaukázusban mindig
szokás volt az ilyen rablójárat és a djighitek jó alkalmat találtak
vakmerő lovasszellemük bebizonyítására.

A szabadságot szerető georgiaiak rendszerint nem sokáig bírják a
fogságot vagy a munkakényszert. Valami úton-módon mindig sikerül
megszökniök és a városok minden lehetséges rejtekhelyein meghúzódniok,
ahonnan azután új vakmerő rablójáratra indulnak. Az orosz-japán háború
idején keleten egy kizárólag georgiaiakból alakult, nagy sikerrel
dolgozó banda bukkant föl, amely réme volt nemcsak a japánoknak, hanem a
kínai lakosságnak, sőt kis orosz csapatokat is megtámadott, különösen
azokat, amelyek hadianyagszállítmányokat kísértek. A távoli kelet minden
városában tekintélyes georgiaiak birtokában vendéglők, szállók és
csapszékek voltak, de ezek egyszersmind menedékhelyül szolgáltak ama
földieik számára, akiket a törvény és a rendőrség üldözött. Mivel ezek a
georgiaiak csaknem mind régi nemes családból származtak, a djighit
sohasem vetemedett közönséges lopásra és magános fegyvertelen embert nem
támadott meg. A georgiaiak minden rablójáratának harccal és vérontással
kellett végződnie. Ez a körülmény természetesen nem nagyon csábította az
orosz rendőrséget arra, hogy kikezdjen az elszánt «hegyi ördögökkel». Ez
okból a fogságból megszökött georgiaiak rendesen sokáig örvendhettek
szabadságuknak, amelynek csak akkor lett vége, ha valami egészen különös
balsiker megint fogságba juttatta őket vagy ha valamely üldözőjüknek
golyója véget vetett kalandos életüknek.

Nem kételkedtem, hogy azok az emberek, akiket a barlangból
kilakoltattam, e veszedelmes alakok közé tartoztak, akiknél a régi
hagyományok iránt való regényesen lovagias érzék oly különös módon
kapcsolódik össze közönséges banditasággal. Gyanúm teljesen jogosultnak
bizonyult, mert amikor visszatértem Karbinba, azt hallottam, hogy hét
főnyi georgiai banda megtámadott egy tábori postakocsit, több embert
megölt és jelentékeny összegű pénzt rabolt. A karbini rendőrség
kiderítette, hogy a banda vezére Krisztov herceg volt, aki megugrott a
vladivosztoki börtönből és már régóta keresték.


TIZEDIK FEJEZET.  Az elátkozott tó.

A következő napokat kora reggeltől késő estig az elhagyott tárnák
megvizsgálásával töltöttem el. Kutatásom arról győzött meg, hogy itt
teljesen rendszertelenül folytatták a bányamunkát, a különböző telepek
tervszerű kiaknázása tehát lehetetlenné vált. A hibásan elkészített
járatok, amelyek sok helyen be is omlottak, a praktikus kihasználást nem
engedték meg. Azonkívül a szén is fiatal volt és nagyon laza, ami
lokomotívfűtésre szintén teljesen alkalmatlanná tette és azt is nagyon
megnehezítette, hogy nagy veszteség és költség nélkül lehessen
elszállítani. Ezeket a széntelepeket tehát a mi célunkra nem vehettem
figyelembe, ami arra kényszerített, hogy a Szungarin tovább fölfelé
haladjak.

A Nonni folyó torkolatánál befordultunk ebbe a folyóba és áramlatával
küzdve lassan északnyugat felé haladtunk. Mintaszerűen megmívelt
kaoliang-, árpa- és szojababföldek szegélyezték mindenütt az arany Nonni
partját. Mindenütt falvakat láttunk, szürkésbarna fang-tzek tömegét,
amelyek, mintha száraz agyag szabálytalan halmaza lettek volna.

A gőzhajó kapitánya, aki már bejárta a Nonnit, azt mondta, hogy a Nonni
egyik nyugati mellékfolyójának, a Tolonak torkolatához közeledünk. Ez a
kisebb folyó északkeleti határa a Gobi-sivatag gyér növényzetű keleti
nyúlványának; a sivatag közelségét már elárulták a por- és homokfelhők;
időnként elsötétült az ég és a nap, köröskörül minden egyhangú sárga
színű lett. A futóhomok helyenként utat tört magának a folyót szegélyező
sziklákon át és kisebb-nagyobb homokzátonyok alakjában kinyujtotta ujját
a folyóra.

Egy falunál, ahol utunkat meg akartuk szakítani, a kapitány a
partképződés következtében alkalmas helyen állott meg. Mihelyt a gőzös
ki volt kötve, Ruszovot néhány kínaival beküldtem a faluba, hogy több
szekeret béreljen, amelyen a Tolo mentén a szárazföldön folytathatjuk
utunkat. Arról értesültem ugyanis, hogy ezen a vidéken tekintélyes
széntelepek vannak. A környékbeli falvakban azonban egyáltalán nem akadt
kibérelhető kocsi, úgy, hogy Ruszovnak a legközelebbi városba,
Hszin-Chaoba kellett mennie, ahonnan hozott is hét darab nagy, zörgő és
csikorgó mandzsuországi parasztszekeret, de ezeket, úgy látszik, még
soha meg nem kenték.

Ezeken az alkalmatosságokon indultunk el a Tolo partján. Utunk egy mezei
úton vitt, amelyet a sok használat hihetetlenül fölvágott és a nyugati
szél által a Gobiról idehozott futóhomok helyenként betemetett.
Szeptember vége felé járt az idő. A napnyugtakor gyakran fölkerekedő
hideg szél már a télről beszélt. Odaát a Nagy-Khingan csaknem fekete
hegylánca mögött az ősz hideg északnyugati viharai tomboló hevességgel
már őszi munkájukat végezték, a sivatag homokját vetették el, míg itt a
hegylánc keleti kapaszkodóin egyelőre csak susogva jelentette be
érkezését a tél és figyelmeztetett embert, állatot a fölkészülődésre.

A közeledő télre megszívlelendően figyelmeztettek azok a szárnyas
hírnökök is, amelyek kitrombitálták a hírt, hogy az északi mocsarak és
vízfolyások már téli gúnyát öltenek és itt az ideje, hogy minden
szárnyas teremtmény délre menjen. Szenvedélyes lelkesedéssel figyeltem
újra a madarak vándorútját és vágyódva kacsintottam a bőrburokra,
amelyben sörétes puskám rejtőzött. Alig vártam már az őszi vadászás
napjait.

A Tolo és a Nonni összefolyása közelében egy kis faluban ütöttünk
tábort. A Nagy-Khingan meglehetősen magas keleti nyúlványai csaknem a
folyópartig értek. Ez előhegységek közt levő völgyekből és szakadékokból
sok kis folyócska és patak ömlött a Toloba és magas fűvel benőtt
mocsaras lapályon, amelyből csak szétszórt bokros parcellák emelkedtek
ki, egész vízhálózatot alkottak.

Többször át kellett haladnom ezen a mocsáron, amikor azokhoz a hegyekhez
mentem, amelyeknek meredek oldalain szénerek mutatkoztak. A szén olyan
minőségű volt, hogy fúrásokat rendeltem el, mert meg akartam ismerni a
telepek vastagságát és irányát és a kibányászható szénmennyiséget.

Míg Ruszov és Gorlov a fúrást ellenőrizte, én a környékre kirándulásokat
tettem. Mivel fájós lábamtól nem lovagolhattam, kocsin kellett utaznom.
Rendesen magammal vittem a gőzös kapitányát és kíséretül egy kozákot.
Bebarangoltuk a Tolo és a Chor, a Nonni egy másik mellékfolyója közt
elterülő lapályt, amelybe a Nagy-Khingan két alacsony, csaknem kopasz
előhegysége nyúlik bele. Mindenütt nagy kaoliangföldeken haladtunk át.
Ezek közt meglehetősen jómódúnak látszó falvak voltak szétszórva,
amelyeknek partját sűrű tölgycserjés és nádas nőtte be. E sűrűségben
rengeteg sok fácánra akadtunk; szinte rájuk léptünk és nem tehettünk
mást, mint hogy megálltunk és végignéztük, hogyan dolgozták át magukat a
földre lapulva a füvön és bokrokon és elfutottak.

Amikor észrevettük, hogy maguktól nem akartak fölröpülni, a kozákunknak
a vadászkutya szerepét osztottuk ki. Körülbelül kétszáz méternyire előre
küldtük a bokrok közé, ahonnan hangos kiáltozással vissza kellett jönnie
hozzánk. Ez használt. A fölriasztott madarak bennünket megpillantva
merőlegesen fölrepültek és így jó célul szolgáltak. Sokszor napokon át
ezzel a pompás vadhússal etethettük embereinket és nagyszerű asztali
örömet szerezhettünk nekik, akik nagyon szerették a húst, de nem volt
módjuk e költséges kedvtelés kielégítésére. Mi magunk kis idő mulva
meguntuk ezt az ételt és a fácánhúst, amely íztelennek tűnt föl nekünk,
nem tudtuk többé megenni. Nemsokára abbahagytuk tehát a fácánvadászatot,
annál is inkább, mert nem volt nagyon érdekes még ott sem, ahol gyakori
ez a madár.

Nem messze a Chor torkolatától a hasonló nevű tóhoz értünk. Csaknem
teljesen nád és káka lepte el, ahol pedig mélyebb volt a víz, tavirózsa
és kis vízinövények leveleinek szőnyege borította. A kacsák és ludak
költözködése alatt egy este olyan megfigyelést tettünk e tónál, amely
nagyon meglepett bennünket és megfejtésén ugyancsak törtük a fejünket. A
megtett napi úttól elfáradt madarak seregei ott keringtek a tó fölött és
világosan fölismerhető volt az a szándékuk, hogy éjjelre ott akarnak
megpihenni. Mihelyt azonban a víztükör közelébe jutottak, a helyett hogy
leszálltak volna, figyelmeztető kiáltozással fölrugaszkodtak és a folyó
felé röpülve eltűntek. A legjobb akarattal sem tudtuk megmagyarázni,
mely ok késztetett minden madarat arra, hogy egyformán lemondjon az itt
való pihenésről. Nagyon megörültünk tehát, amikor a tó mellett levő kis
faluban, ahol megszálltunk, váratlanul megkaptuk a rejtély megfejtését.

Egy legenda adta meg, amelyet szállásadó gazdánk, egy öreg mandzsu
mondott el, amikor fegyvereinket vizsgálgatta és elbabrálgatott velük.
Az öreg elbeszélése, ahogyan a kapitány lefordította, körülbelül így
szólt:

«Régesrégen – olyan régen, hogy még a nagyapám sem emlékezett már rá –
rettenetes éhinség volt Kínában. A városokban és a falvakban ezrével
haltak meg az emberek, csak itt, a Chor és a Tolo közt nem szedett
kegyetlen vámot a kérlelhetetlen halál. Ezt ez a vidék a tónak
köszönhette. Tavasszal és ősszel kacsák, ludak, hattyúk és más
vándormadarak rengeteg tömegei érkeztek ide. Tavasszal délről és
délnyugatról jöttek, ősszel ellenben lefelé röpültek a Nonni völgyében
vagy délkeleti irányban a Szungarin fölfelé. Hogy kipihenjék magukat és
élelmet keressenek, mindig hosszabb időre megálltak a mi tavunkon; mert
akkor még tömegével volt itt hal és tápláló vízinövény. Abban az időben
a mi vidékünkön még Buddhát tisztelték jámbor alázatossággal. A
buddhizmus, mint tudjátok, nem engedi madár és hal húsának az élvezését.
Az éhinség éveiben délről egy kínai kereskedő jött ide. Látta a sok
madarat és halat és gúnyolódva hitünk parancsain, rábeszélte a népet,
hogy az éhinség elkerülése végett használja föl az élelem e gazdagságát.
Az emberek megfogadták a tanácsát: nagy hálót készítettek, nagyobbat,
mint aminőt valaha is láttak a Szungarin és a madaraknak pedig sok
mesterséges csapdát állítottak. Az így elfogott halakkal és madarakkal
táplálkoztak elődeink az éhinséges években és az egész tóvidék valóban
nem szenvedett szükséget. Amikor azonban az éhinség véget ért, a
Nagy-Khingan hegylánca mögött levő országból egy egészen sárgába
öltözött lámaszerzetes jött ide. Megkerülte a tavat és minden házba
bement; azután visszatért a partra, vékony pálcákat egyforma hosszúra
vágott és két-két lépésnyire beszúrta a földbe, míg az egész vizet be
nem kerítette. Mindenik pálcára egy darab vörös posztót erősített,
amelyre szent ige volt írva. Miután a tavat ilyen varázskörrel vette
körül, a láma összecsődítette az embereket és így szólt hozzájuk:

– Buddha Szakya-muni, a nagy mester nem kívánta halálatokat. Szótlanul
nézte bűnötöket. De hogy érthetően megmutassa, mennyire bosszantja őt
az, hogy parancsait megszegtétek, megparancsolta: tavatokban halnak ne
legyen többé ivadéka, madár többé ne szálljon le a vizére.

Azóta a chori tóban nem él meg a hal. Néha a folyó felől úsztak halak
beléje, de mindannyiszor vagy azonnal visszafordultak vagy pedig
elpusztultak az elátkozott vízben. Így van a madarakkal is. Kacsa, lúd
és hattyú néha órákig Chor fölött kering, de a mérges gőzők miatt,
amelyek a láma átka óta emelkednek föl a tóból, sohasem meri egyetlen
madár sem a vizet mellével megérinteni».

Így az öreg mandzsu. Békés, gondtalan tudatlanságában nem kellett a
fejét törnie, valóban a láma átka tartotta-e távol a tótól a madarakat
vagy talán a rossz gőzök átok nélkül is visszariasztják a madarakat a
pihenéstől és élelemkereséstől. A keleti ember nagyon szereti a mesét és
ezért jobban megfelel neki az a poétikus gondolat, hogy a levegő hajósai
nemzedékről-nemzedékre Buddha parancsát követik, amikor elkerülik ezt az
elátkozott vizet. Nekünk azonban kénytelen-kelletlen a tudományosabb, de
egyszersmind banálisabb magyarázatot kell elfogadnunk, azt tudniillik,
hogy a mandzsu által említett mérges kipárolgás a tó természetes,
fokozatos elhalásától származik. Ezt az elhalást bizonyos
bakteriumfajtáknak rothasztó tevékenysége okozza, amelyek minden állati
életet elriasztanak.

Akármi volt is az oka annak a jelenségnek, a következményét alaposan
megéreztük. A tó körül sehol nem akadtunk vadra. De azért a Tolo
mocsaras partján, körülbelül hat mérföldnyire attól a helytől, ahol
fúrásainkat végeztük, mégis volt néhány érdekes vadászélményünk. Első
ízben egy szombati estén mentünk oda. Szekerünket a kínai kocsissal a
mocsár szélén hagytuk, mi pedig nagy vízkatlannal, csészével, teával,
sóval, cukorral és kétszersülttel a magas fű és nád közé mentünk. Egy
órával voltunk még virradat előtt, de amikor megfelelő leshelyet
kerestünk magunknak a mocsár mentén, már hallottuk a ludak izgató
trombitálását. Elhelyezkedtünk és vártuk a nap keltét, amely, mintha
nagyon is késett volna.

Bár azon a reggelen nagyon magasan röpültek a madarak és csak kevés
zsákmány kínálkozott, szerencsémre mégis nem mindennapi kettős lövést
csináltam. Egy magában röpülő nagy lúdpár közvetlenül az imbolygó magas
fű fölött surrant el és pompás célul szolgált, amit azonban mindketten a
kapitány csakúgy, mint én mind a négy tölténnyel eltévesztettünk.
Bosszúsan mindjárt újra töltöttem, a folyón keresztül még kétszer a
madarak után lőttem és – le is szedtem őket.

Este jóval csúnyábban bánt el velünk Diana. Az idő összeesküdött az
istennővel, hatalmas zápor szakadt ránk és kikergetett leshelyünkből.
Felhőszakadásszerű esőben egész éjjel ide-odakóboroltunk az elárasztott
földön. Kerestük kínai fuvarosunkat, akinél ott hagytuk élelmiszerünket,
de teljesen eltévedtünk és iránytű hiányában mindig körben mozogtunk.

A kapitány minden órával pogányabb lett, a kozák pedig olyan
szívrehatóan sóhajtozott, hogy szánalmat kezdtem érezni iránta. Mivel
azt hittem, hogy valahol fájdalmat érez, nem minden aggodalom nélkül
megkérdeztem:

– Mi a baja?

– A cukromat a zsebembe dugtam. Elolvadt és most akárhová nyúlok,
mindenütt ragadok.

– Hogy az ördögbe!… – zsörtölődött a kapitány, – még csak ez kellett!
Cukrozott kozák!

Bár nagyon fáradtak voltunk, hangos hahotára fakadtunk.

Valahogy elmúlt ez az éjjel is. Virradatkor, amikor inkább halottak
voltunk, mint élők, végre megtaláltuk a kocsinkat és bölcs öreg
kormányzóját, aki üdvözlésünkre és életrekeltésünkre sistergő tűz fölött
teával telt nagy üstöt tartott készen.

Egy óra múlva, miután ruhánkat kissé megszárítottuk, megint kocsin
ültünk és visszatértünk a faluba, ahol munkatelepünk volt.
Megérkezésünkkor, sajnos, kiderült, hogy segítség nélkül nem tudtam a
kocsiról leszállni és csak a legpokolibb fájdalmak közt tudtam jobb
lábamat és megdagadt csípőízületemet mozgatni. Körülbelül egy hétig a
piszkos kínai fang-tzeban a hátamon kellett feküdnöm és
meggondolatlanságom következményét kellett gyógyítgatnom.
Próbafúrásainkkal időközben kedvező eredményt értünk el. A megvizsgált
területen becslésem szerint négy, körülbelül hat láb vastag széntelep
volt és a kiterjedése elég nagy volt arra, hogy a kibányászását
ajánlhassam.

Földerítő utam ezzel célt ért. A munka folytatása a vasútigazgatóság és
a vezérkar műszaki osztályának föladata volt.


TIZENEGYEDIK FEJEZET.  Forradalmár kötelességből.

Leleteinkről szóló részletes jelentéssel és beteg lábbal, amely
napról-napra több fájdalmat okozott, nemsokára megint úton voltam a
Szungarin lefelé. Mindjárt Karbinba érkezésem után jelentést tettem,
azután ágyba feküdtem. A hunghucoknak, georgiaiaknak, ludaknak és más
vadászkalandoknak befellegzett. Ehelyett naponta meglátogatott az orvos,
aki csak a fejét rázta és kellemetlen következetességgel mindig ezt
vetette a szememre:

– Maga bolond, igazán bolond! Ilyen ízülettel legalább három hónapig
ágyban kellett volna maradnia és utána még hat hónapig mankón kellett
volna járnia, e helyett erre a buta expedicióra megy, vadászik, bőrig
ázik és meghűl.

– De doktor úr, – tiltakoztam, amikor egyszer örökös bírálgatása
kihozott a sodromból, – de doktor úr, ha tudná, milyen pompás
kettős-lövéseket tettem ludakra! És gondolja meg, hogy cukrozott kozákot
is láttam!

A kezével jellemző mozdulatot tett a homloka felé és távozóban ezt
dörmögte:

– Magának elmeorvosra van szüksége!

Arról azonban lemondtam, hogy ilyen specialista kezeljen, mert
zsörtölődő háziorvosom maga is talpra tudott állítani. Bárha vadászásra
még nem gondolhattam, a laboratóriumba mégis eljárhattam. Kevéssel
ezután azt a hivatalos értesítést kaptam a vezérkartól, hogy a Szent
Anna-rendjellel tüntettek ki keresztezett kardokkal.

Egyik barátom meglátogatásakor, aki rendkívül jól volt értesülve
mindenről, ami pétervári kormánykörökben és a harctéren történt, sokat
hallottam a főparancsnok ellen irányuló intrikáról, a vezérkar tagjainak
nézeteltéréséről és civakodásáról és a hadsereg ellátása terén
tapasztalható hihetetlen visszaélésről. Egy ismert és derék
ezredparancsnok, akivel jó viszonyban voltam, bebizonyította nekem, hogy
néhány hadtestparancsnok sok ezer katonát szándékosan a biztos halálba
kergetett, csak azért, hogy Kuropatkinnak és az ő közvetítésével
Szent-Pétervárnak véres csatákról küldhessenek részletes és megragadó
jelentést és hogy maguk jutalmat kapjanak, amiért ilyen komoly harcokban
vettek részt. Egyszerű parasztok, munkások, fiatal egyetemi és
felsőiskolai diákok, a katonák egész szürke tömegének életét
lelkiismeretlenül föláldozták, hogy néhány ember kitüntetéshez,
jutalomhoz és hírnévhez jusson.

Ellenben igazi hadisiker érdekében nagyon keveset dolgoztak. Semmi sem
történt, hogy fokozzák annak az egyetlen vasúti vonalnak a
szállítóképességét, amely a legénység és a hadianyag kipótlását végezte.
A hadseregnek szánt, szabályszerű élelmiszer- és ruhaanyaggal megtelt
egész tehervonatok eltűntek, ellenben silányabb ruha és cipő, nedves
liszt, romlott hús és kenyér, romlott konzerv és avas szalonna tömegével
érkezett. Csakúgy szórták a nemzet pénzét, amely becstelen hivatalnokok
és tisztek zsebében tűnt el. A katonáktól megvonták, ami megillette
őket, mintha senkinek sem jutott volna az eszébe, hogy ők védelmezték
vérükkel Oroszország érdekeit a távoli keleten. Szóval: megszégyenítő,
gyalázatos gaztett folyt a szemünk láttára és végig kellett néznünk,
hogy derék emberek testét és életét miként adták el hiú dicsőségvágyért
meg azért, hogy néhányan minden jóban tobzódó életet folytathassanak.

Ezek a dolgok annyira fölháborítottak, hogy már nem türtőztethettem
magamat. Amikor egyszer a vasúti klubban fölszólalt egy orosz «hazafi»,
kifakadtam. Hosszú, heves beszéddel feleltem, amelyben a kormány szemére
hánytam, hogy más országok kárára akar területeket elfoglalni és
elárulja a saját népét, amelyet a dinasztia önző becsvágyának
kielégítésére a halálba kerget. Hivatkoztam a lengyelek, lettek, esztek,
finnek, tatárok, örmények, georgiaiak, kirgizek és más népek sorsára,
amelyeket szerencsétlenségükre erőszakkal kebeleztek be az orosz
birodalomba, elrabolták önrendelkezési jogukat és amelyekkel a pétervári
császári politika meglehetősen keveset vagy semmit sem törődött.

Beszédemnek egészen váratlan volt a hatása. Mindjárt bizottság alakult
és szavazással elhatározták, hogy Kuropatkin tábornoknak és a központi
kormánynak táviratot küldenek, amely az eddig tétlenül eltűrt
közigazgatási visszaélések megvizsgálását és megszüntetését követeli. A
táviratban rámutattunk arra, hogy a mostani állapotok és eljárások
fönntartása esetén a háború semmiképpen sem végződhetik szerencsésen és
ezt az állítást a következő adatokkal támogattuk: 1. A szállítás és az
ellátás rendkívül fogyatékos és már kezdettől fogva nincs gondosan
megszervezve; 2. a Mandzsuországban folytatott orosz politika annyira
fölingerelte a kínaiakat és a mandzsukat, hogy azon a területen, ahol
erős ellenfelet kell legyőzni, az egész nagy népesség csaknem kivétel
nélkül oroszellenes érzelmű; 3. a legfőbb hadvezetőség könnyelműen
kockára tette a katonák életét olyan hadműveletekkel, amelyeknek semmi
sztratégiai értékük vagy hasznuk nem volt és 4. a hadügyi igazgatás
minden ágában tapasztalható visszásság meggyöngítette a hadsereg
harckészségét.

Ezt a táviratot velem együtt nagyon sok előkelő polgári hivatalnok és
más tekintélyes személyiség írta alá, köztük azok is, akik később velem,
mint politikai foglyok börtönben ültek. Mivel sok honfitársam szibériai
ezredben szolgált és azok közt volt, akik itt idegen országban olyan
ügyért estek el, amely tulajdonképpen nem tartozott rájuk, sőt inkább
ellenükre volt, teljesen jogosultnak láttam magamat a távirat
aláírására. Úgy éreztem továbbá, hogy a tiltakozásra följogosít az a
körülmény, hogy ennek a kormánynak és nekem idegen céljainak magam is
fölemésztő és veszedelmes szolgálatot tettem és ezzel annyira
megrongáltam az egészségemet, hogy akkor bizony nem tudhattam, vajjon
egyre jobban fájó lábammal nem maradok-e éltem fogytáig nyomorék. Elég
az hozzá, meg voltam győződve, hogy én, aki magam lelkiismeretesen
teljesítettem állásom kötelességét, ugyanezt joggal megkívánhatom
másoktól is.

A távirat, mint értesültünk, nagy hatást tett Szent-Pétervárott, ámde
alapos vizsgálat elrendelése és végrehajtása helyett kormánykörökben
csak arról beszéltek, hogy bennünket le kell tartóztatni és a közeli,
kis Szanszing erődbe kell internálni. Horvat D. L. tábornok, a kínai
keleti vasút vezérigazgatója azonban, aki letartóztatásunkkal sok
nélkülözhetetlen munkatársát vesztette volna el, tiltakozott minden
efféle intézkedés ellen és megmentett bennünket. Persze ettől kezdve
szemmel tartott bennünket a politikai rendőrség, a titkos szolgálat,
amelyre a kormány azt a föladatot bízta, hogy gondosan figyelje meg
azokat a nagyállású hivatalnokokat és hasonló állású embereket, akik a
kormány politikáját ellenzik és akadályozza meg ellenzéki érzelmük
érvényesítését.

Néhány nappal ez esemény után Nyugat-Mandzsuországban kellett
szolgálatilag néhány katonai telepet fölkeresnem. A szibériai expresszen
nyugat felé haladva egyre több katonavonattal találkoztunk, amely a
Kuropatkin utódjává kinevezett Linievics tábornoknak szállított friss
csapatokat. Kuropatkin a rettenetes mukdeni katasztrófa után, amely az
oroszok 140,000 emberébe került, elbocsátását kérte.

De még veszedelmesebb és izgatóbb más események is készülődtek, amelyek
alapjaiban rázták meg a mindenféle heterogén elemből fölépített óriási
államépületet és eltérítették a közönség figyelmét a keleti
összeroppanástól. Forradalom közeledett! És a sors úgy rendelte, hogy
szerepem legyen ebben a már kezdődő, hatalmas tragédiában.
Állásfoglalásom belső okaira később visszatérek; a külső okok kivétel
nélkül kényszerítők voltak. Az orosz keleten ismertté tette a nevemet
több útleírásom, munkálkodásom, tanári működésem és különösen az a
távirat, amely tiltakozott a hadvezetés fonákságai ellen és nekünk
aláíróknak egyrészt a hatóságok ellenséges érzületét, másrészt azonban a
polgári lakosság, az alantas tisztek és a katonák rokonérzését és
becsülését szerezte meg. A főparancsnok törzskarával való
együttműködésemmel, amely szerencsére mindvégig sikeres volt, közelebbi
érintkezésbe jutottam a legfőbb hadvezetőség sok tagjával is, aki bár
némiképpen félt tőlem, mert ismerte a háborúról és bizonyos
tábornokokról vallott nézetemet, mégis becsülte a munkámat és számított
a szolgálatomra.

A dolgok csak néhány hónappal később fejlődtek ki. Először az
Oroszország történetében oly gyakori rettenetes és megbocsáthatatlan
véres események forgószelébe sodródtam. Szerencsétlen Oroszország!
Európa és Ázsia mint valami nemzetközi szemétdombra, itt rakta le más
fajok és nemzetek legrosszabb elemeit, azután mindent vékony kultúrréteg
alá rejtett, amelyen a romantika néhány kék virágocskáját ültették el.

Ha ma visszapillantok életem ez eseménydús részének történeteire és
eszmemeneteire, későbbi tapasztalatokon okulva látom, mit nem kellett
volna vagy mit kellett volna másként tennem. Éppen ezért kissé nehéz,
hogy akkori magatartásomat minden részlet pontos és hű leírásával és a
tollamat irányító gondolatok és érzelmek tárgyilagos ismertetésével
okoljam meg. Ilyen helyzetben természetesen megvan az a hajlandóság,
hogy az elmúlt események leírásába önkéntelenül más nézeteket
csempésszünk be. De hogy lehetőleg igaz képet nyujtsak, őszintén arra
fogok törekedni, hogy elbeszélésemben a leglelkiismeretesebben amaz évek
tényleges eseményeihez, érzelmeihez és gondolkodásához tartsam magamat.




MÁSODIK RÉSZ.  A FORRADALOM SODRÁBAN.


TIZENKETTEDIK FEJEZET.  A Fekete Százak.

Nyugati irányban folytatott utamon mindenütt a nép magatartásának
határozott megváltozását vettem észre. Előbbi fejezetekben már
megemlítettem, mennyire megrosszabbodott a távoli kelet orosz
népességének, sőt a katonáknak és a tiszteknek hangulata is, ennek a
hangulatváltozásnak azonban eleddig nem volt komoly következménye.

Az útitársaimmal folytatott beszélgetésből kiderült, hogy a haszontalan
és céltalan vérontás ellen tiltakozó karbini táviratunk, ha
jelentékenyen tompítva is, de egész Oroszország érzelmeit tükrözte
vissza. Hiszen magának Oroszországnak a hangulatáról csaknem semmit sem
tudtunk az izolált frontvidéken, ahol hamis hírekkel áltattak bennünket
és olyan cenzuraháló vett körül, amelynek szemein át nyugatról semmiféle
kedvezőtlen jelentés nem tudott átsiklani. Csak így magyarázható meg,
hogy Mandzsuországban az oroszok közt újra nagy lett a reménykedés,
amikor a szerencsétlen, mindenfelől intrikával körülvett Kuropatkin
tábornokot mindhárom hadseregének mukdeni rettenetes veresége után végre
visszahívták Pétervárra és helyét a már meglehetősen idős Linievics
tábornokkal töltötték be. A parancsnokságban történt e változás keleten
új tápot adott a _reménynek_, amely az orosz ember szívében amúgyis
gyakran minden igazi ok nélkül föllángol, hogy azután a legcsekélyebb
csalódásra azonnal ismét kialudjék.

A nyugatról jövő útitársak szerint magában Oroszországban a legkisebb
illuziót sem táplálták már az emberek. Mindenki elveszettnek látta a
háborút. Gyűlölték a cárt és kormányát, a cárt különösen alakoskodó
politikája miatt, amelynek az volt a célja, hogy «szeretett népét» bűnös
módon kijátssza. Miután a japánok az orosz flottát elpusztították, az
egész nép legkülönbözőbb rétegeinek képviselői kérvényt írtak, amelyben
tehetetlenséggel vádolták a kormányt és parlament összehívását kívánták.
Ez az okirat a következő figyelmeztetéssel végződött:

– Ó cár, ne habozzál! A nemzeti katasztrófa e retterettes órájában
Istennel és Oroszországgal szemben kimondhatatlan nagy a felelősséged!

Válaszul e kérvényre a cár megigérte, hogy dekretumot fog kibocsátani,
amellyel összehívja a parlamentet. De amikor erre a nép szenvedélyes
izgatottsága kissé lecsillapodott, megint halogatta ezt a tervet. Csak
amikor később alattvalóinak hangulata a népharag új kitörésében
nyilvánult meg és az egész nép forradalmi szövetkezetek és pártok
zűrzavarában élt, egyezett bele a parlament összehívásába, de ama
csaknem mindent eltörlő fenntartással, hogy a népképviselet csak
tanácskozhatik, de törvényhozó joga nem lesz.

Ugyanekkor mindenütt rendkívül tevékeny volt a politikai rendőrség. A
száműzés és a halálítélet napirenden volt. Ennek az erőszakoskodásnak az
lett az eredménye, hogy a tiltakozás jeléül és a nagy orosz parlament
általános óhajának támogatására általános sztrájk készülődött, amelyben
részt kellett volna vennie minden vasút, gőzhajó, gyár és iroda,
valamint a posta és táviró alkalmazottainak. Láttam, hogy a forradalom,
amelynek megszületését átéltem az év elején, időközben megérett. Ezért
siettem állomáshelyemre visszatérni. De a sztrájk még útközben meglepett
és akkora nehézséget okozott, hogy csak éppen eljuthattam ismét
Karbinba.

Itt azután megtudtam, hogy a sztrájk következtében Oroszország és
Szibéria néhány városában az egyik részen munkások és egyetemi
hallgatók, a másik részen a rendőrség és a katonaság közt harcok voltak
és barrikádokat emeltek. Az egész óriási birodalomban hirtelen
baljóslatú csönd lett. A kormány kémei és hóhérlegényei észrevették ezt
és nagyon jól tudták, hogy mit jelent, de a rendőrség, a csendőrség és a
cár tehetetlen volt vele szemben; ezt nem lehetett megfogni és a cár
fegyverei és géppuskái sem tudtak rája lőni.

A cár végre, persze csak pénzügyminiszterének, Witte grófnak sürgetésére
elhatározta, hogy enged. Kiáltványt bocsátott ki 1905 október 17-én,
amely parlamenti formát adott a kormánynak. De a dumát megteremtő
dekrétum úgy volt megfogalmazva, hogy ennek a sürgősen szükséges
intézménynek jelentőségét, befolyását és hatalmi körét, mindenek
csalódására már eleve korlátok közé szorította.

A cár kiáltványa valóban nem is elégített ki senkit. A reakcionáriusok
dühöngtek, mert a kormány engedett; a forradalmárok elkedvetlenedése nem
enyhült, mert a kiáltvány nem gondoskodott a politikai foglyok
amnesztiájáról és nem szabályozta a földosztás keservesen sürgős
kérdését, ami pedig óriási jelentőségű volt az orosz nép nyolcvanöt
százalékát kitevő parasztokra nézve.

A cár ukázával való ez az általános elégedetlenség nagyon gyorsan
megnyilvánult a két ellenséges táborban. Úgy a reakcionárius elemek,
mint a forradalmárok szervezkedni kezdtek. Elkerülhetetlennek látszott
köztük a nyílt harc. Már utamon észrevettem a szervezetek
megalakulásának első jeleit, amelyek félreérthetetlenül elárulták, hogy
a jövőben milyen módon óhajtanak tevékenykedni.

A reakció az úgynevezett «Fekete Százak» megszervezésével kezdte,
amelynek jelszava ez volt: «Monarchia, orthodox hit és orosz
nacionalizmus». Soraiban különös keveredéssel képviselve voltak a
legkülönbözőbb néposztályok, a legkülönbözőbb szociális nézetek és
műveltségi fokok. A «Fekete Százak»-hoz tartoztak a legelőkelőbb
arisztokrácia tagjai, mint a Volkonszky, Uchtomszky és Mestcserszky
hercegek, továbbá Bobrinszky gróf, Dubrovin dr., Zamyslovszky és
Bulatszel ügyvédek, Vosztorgov lelkész és Makari érsek, másrészről
azonban sok volt fegyenc is valamint a nagyvárosok legutolsó
söpredékének, az orosz emberiség amaz aljának képviselői, amelyet Maxim
Gorki oly poetikusan leírt és idealizált; e legalsó szociális rétegek e
típusai mellett ismert tudósok voltak találhatók, mint Martensz és
Janjoull professzorok. Az októberi kiáltvány után a «Fekete Százakat»
egyetlen nagy szervezetbe foglalták össze, amely az «Orosz Nemzet
Szövetsége» nevet választotta és tiszteletbeli elnöke – II. Miklós cár
lett! Úgy a minden oroszok cárja, mint a trónörökös, Alexisz cárevics a
keblén viselte e szövetség jelvényét, amely állam lett az államban és
sok véres gaztettet követhetett el büntetlenül.

Mivel az Orosz Nemzet Szövetsége a forradalom és gyermeke, a parlament
elnyomását tűzte ki föladatául, azzal vádolta a birodalom nemorosz
népét, a lengyeleket, a georgiaiakat, a letteket, a zsidókat és sok más
leigázott népet, valamint az intelligencia nagy részét is, hogy az egész
országban liberális és forradalmi eszméket terjesztenek.

Szervezkedtek a forradalmárok is, akikhez az intelligencia, a
munkásosztály és a különféle hivatások szövetkezeteinek legkiválóbb
képviselői tartoztak. Nagyjában két szervezetet teremtettek, nevezetesen
először a «_Szövetségek Ligáját_» és másodszor a «_Munkásképviselők
Tanácsát_», olyan szövetséget, amely a legradikálisabb forradalmi
eszméket és célokat képviselte és elnöke a jogász Khrusztalov-Noszar
volt.

Az Orosz Nemzet Szövetsége óriási összegeket költött harcoló csapatokra,
amelyek kiszabadult fegyencekből, gonosztevőkből, koldusokból alakultak,
olyan egyénekből, akik rendes foglalkozás és kenyérkereset nélkül a
nappalt sötét lebujokban, az éjjelt a nyilvános kertekben vagy az éjjeli
menedékhelyeken töltötték és gyakran rendőri fölügyelet alatt álltak.
Ezek a csapatok a nagyobb és kisebb városokban csakhamar annyira
garázdálkodtak, hogy 1905-ben a pogromok mint valami véres szökőár,
végigzúdultak néhány száz vagy még több orosz városon és szerencsétlen
lakosságán, négyezer halottat és több tízezer sebesültet hagyva maguk
mögött.

A pogromok lefolyására jellemző a Tomszk városban történt mészárlás. Ez
október 20-án történt és nekem Szkorokhodov A. A. úr, a későbbi
dumaképviselő mondta el részletesen. A város lakói, hivatalnokok,
tanárok, tanítók és diákok a városi színházban gyülekeztek össze nagy
számban, hogy örömüket fejezzék ki a cár kiáltványán, amely az országot
az új alkotmánnyal ajándékozta meg. Mialatt a színházban a lakosság e
fontos politikai tény jelentőségét fejtegető beszédeket hallgatta, künn
legalacsonyabbrendű munkásokból, a Tom dokkjainak teherhordóiból,
elbocsátott fegyencekből, sőt a városi börtönnek külön erre a napra
kiszabadított lakóiból menet alakult, amely végigvonult az utcákon. E
durva, részeg, aljas emberek közt ott voltak a politikai rendőrség
ügynökei, akik szították ezeknek az embereknek a gyűlöletét az
intelligencia ellen és bosszúra biztatták őket. A menet élén a cár képét
és néhány templomi zászlót vittek. Amikor a csőcselék, amely
bunkósbottal, késsel és más gyilkoló szerszámmal volt fölfegyverkezve,
Makari püspök háza elé érkezett, az erkélyen megjelent a «szent öreg
ember», megáldotta a menetet és nyomatékosan hazafias kötelességükre
figyelmeztette az embereket, más szóval: arra a föladatukra, hogy a cár
korlátlan uralkodói hatalmáért küzdjenek.

Ennek a lelkésznek áldása után a csőcselék egyenesen a színházhoz ment
és megrohanta az ott összegyűlt intelligenciát. Irtózatos vérfürdőt
rendeztek. Azokat a keveseket, akiknek sikerült az utcára menekülniök,
ott csípték el, lebunkózták, agyonlőtték vagy a tömeg mulattatására a
folyóba dobták. E nap rémítő eredménye ezerkétszáz halott volt. Az
áldozatok közt volt Klionovszki kitünő lengyel mérnök is, akkor a
szibériai vasút vezérigazgatójának asszisztense.

Makari püspököt személyesen ismertem. A bizánci szentképekre emlékeztető
aszkéta arcú, kicsi, sovány öreg emberke volt; de ő, egy szibériai
paraszt fia, csak nagyon kevés képzettséget szerzett és teljesen foglya
volt a cárizmus és az orthodox egyház gondolatmenetének. Az Altaiban
folytatott, egészen különös térítői tevékenysége tette a nevét ismertté:
a bennszülötteket lerészegítette és ilyen állapotukban keresztelte meg
őket. A tomszki vérfürdő után gyorsan emelkedett a hierarchiai létrán;
érsek lett és néhány év mulva a szent szinódus, a legfőbb orthodox
egyházi tanács tagja és végül megkapta a moszkvai metropolita
méltóságot. Mint e legfőbb egyházi hivatal viselője a világháború idején
kegyvesztetté lett a cárné előtt, mert más előkelő egyházi méltóságokkal
egyetemben arra akarta a cárt rávenni, hogy váljék el a feleségétől,
akit az orosz arisztokrácia néhány befolyásos tagja meggyűlölt.

Az Orosz Nemzet Szövetségébe tartozó szervezetek azzal a véres, minden
jogot és törvényt arculcsapó módszerrel, amely Tomszkban a maga egész
rettenetességével érvényesült, a cár, a hit és a haza nevében követték
céljaikat. A forradalmi és liberális csoportok hasonló módon feleltek;
ezeknél is az orosz lélek destruktív eleme, az orosz romboló vágy
kerekedett fölül.

A liberálisok és a forradalmárok csakhamar belátták, hogy az
intelligencia és a városi munkásság ereje nem elegendő arra, hogy
hathatós parlamenti ellenőrzés javára gyökeres rendszerváltozást
erőszakoljanak ki a kormánytól és a cártól. Nemsokára tisztába jöttek
azzal, hogy a politikai harc forgatagába föltétlenül magukkal kell
rántaniok azt a rendkívül erős népréteget, amelyet semmiféle a cárhoz hű
hadsereggel sem lehet megfékezni: az orosz parasztokat. A propaganda
mint a szalmakazalba vetett tűzcsóva, lángra lobbantotta a száz
milliónál több írástudatlan, elnyomott és kétségbeesett emberek nagy
tömegét.

Az egész vidék azonnal lázongani kezdett. A forradalomból parasztháború
lett. E félig rabszolgák, akiket fölizgattak, hogy maguk keressék meg
igazukat, megrohanták a nagybirtokosok birtokait, kifosztották a
lakóházakat, elhurcolták a búza- és lisztkészletet és elhajtották a
marhát; sok esetben maguk vették át a birtok kezelését és azt mondták,
hogy most övék a birtok. Az orosz nép tömegeinek a legjobb alkalom nyílt
arra, hogy szabad folyást engedjenek romboló, gonosz ösztöneiknek.

Később Manuilovóban, Pavlovics S. M. úrnak a pétervári kormányzóságban
levő birtokán a magam szemével láttam, mekkora pusztítást okozott e
vidéken a parasztok fölkelése. A pompás, történelmi birtok, amelyen sok
emlék volt az egykor ott élő legnagyobb orosz történetírótól,
Karamzintól, teljesen föl volt dúlva. A bútort darabokra hasították,
pótolhatatlan festményeket szétvagdostak, nagy tükröket összetörtek. A
könyvtár könyveivel örömtüzet gyujtottak a kastély előtt. A fölkelők
telivér lovaknak keresztülvágták az inait, vadászkutyákat
fölakasztottak, a nemes fajtájú tenyészmarhát és értékes díjazott juhot
pusztán a húsáért levágták. Különösen borzalmas volt a garázdálkodás a
balti tartományokban, ahol a lett parasztok megtámadták, gyilkossággal
és gyujtogatással rémítették földesuraikat, a német lovagrendből
származó német bárókat, akik e nyugati területeknek az oroszok által
történt meghódítása következtében a cár uralma alá kerültek.

Ennek a véres kegyetlenkedésnek és pusztításnak alapja az orosz néplélek
sajátossága volt, az a különös lelki állapot, amely egyforma volt minden
orosz emberben, akár a cárellenes forradalmi és liberális pártokhoz
tartozott, akár pedig a cár pártján álló reakcionárius «Orosz Nemzet
Szövetségéhez». Mindkét párt magatartása egyformán mutatta meg az orosz
jellemet. Ugyanezt a jelenséget figyelhettem meg néhány évvel később, a
Németország és Ausztria ellen viselt háború folyamán, amikor az orosz
seregek Lengyelországban, Kelet-Poroszországban és Galiciában a
legkegyetlenebbül mészároltak és a legvadabbul fosztogattak, amiben
buzgó részük volt még a legelőkelőbb és legműveltebb családokból
származó tiszteknek is. Ennek az ázsiai, harciasan kegyetlen nomád
szellemnek undorító megnyilvánulását láttam később a szovjeturalom alatt
lefolyt orosz testvérharcban. A vörösek és a fehérek versenyre keltek a
vérontásban, a sok nemzedék munkájával megszerzett vagyon
elpusztításában és kegyetlenségben, meg bűnös gazságban egyik a másikat
fölülmulni igyekezett.

Nem tudom, hogy a két párt közül melyik volt a gonoszabb, melyik a jobb.
De tudom azt, hogy beszennyezve testvéreik és amaz ártatlan nemzetek és
törzsek vérével, amelyeket kegyetlen végzetük előbb az orosz császárság,
majd a szovjetköztársaság zsarnoki uralma alá hajtott, egy napon
valamennyiüknek oda kell állaniok a mindenható bíró trónusa elé.

De térjünk vissza az első forradalomhoz. A parasztok fölkelése nagy
csapást jelentett a cári kormány hadseregére, mert a hadseregben és a
flottában szolgáló sok parasztfiú révén természetesen sok lázadást és
forrongást okozott a fegyveres erőben is.


TIZENHARMADIK FEJEZET.  A forradalom szolgálatában.

Karbinban már forrt minden. Sok egyesületbe tömörültek az emberek. Ezek
közt tagjainak képzettsége és szociális állása folytán a
legjelentékenyebb és leghatalmasabb a «Vasutas Szövetség» volt, amelynek
tagjai műszaki szakemberek, igazgatósági hivatalnokok és különféle
osztályú munkások voltak. Az «Orosz Nemzet Szövetsége» megszervezésére
ugyanekkor a politikai rendőrség ügynökei érkeztek Karbinba és a
szövetség vezetőivé a város egyik legjelentékenyebb kereskedőjét,
Jerofciev kapitányt és néhány papot tettek meg. Hozzájuk csatlakozott a
vasút műszaki és igazgatósági törzskarának több tagja.

Eltelt egy hónap anélkül, hogy bármiféle kísérlet történt volna
forradalmi cselekedetre. Az egyesülések egyelőre azzal voltak
elfoglalva, hogy tagjaikat politikai és szociális kérdésekben és a
közjogban meg polgári jogban kioktassák.

E közben nagy változások történtek a harctéren. A háború elmult. A
Linievics tábornok parancsnoksága alatt maradt hadsereg hazaszállítására
várva Szupingkai mellett táborozott, amely vasútállomás félúton van
Mukden és Changchun között. A nagy, tranzkontinentális, Szibériát
átszelő vasútvonalat azonban a szüntelen csapat- és hadiszerszállítás
nagyon megrongálta. A vasút szakadatlan használata nem engedett időt
javítgatásra, aminek természetszerűen kocsihiány lett a következménye,
amit az Uraltól nyugatra még vasúti sztrájk is súlyosbított. Ez annyira
megakasztotta a forgalmat, hogy legalább a szibériai állomásokon
fönnakadtak volna a katonaszállító-vonatok, ami azután a hiányos ellátás
következtében forrongást, fosztogatást és harcot okozott volna.
Linievics tábornok tehát a seregét Szupingkaiban visszatartotta és a
katonákat a rendes vonatokon kisebb csoportokban küldte haza.

A hadsereg időközben értesült a béke megkötéséről, ami hála Roosevelt
Tivadar amerikai elnök közvetítésének, Portsmouthban történt meg és
türelmetlenül várta hazaszállítását Oroszországba. Ennek halogatása
annyira fölháborította a katonákat, hogy néhány ezredben lázadás
keletkezett, ami sok gondot és bajt okozott a legfőbb hadvezetőségnek.

Bár Karbinban az első hetekben aránylag nyugodtan folyt az élet, mégsem
maradhattunk tétlen szenvedői annak a nagy tragédiának, amely az
osztrák-német határ és a Csöndes-óceán partjai közt elterülő hatalmas
orosz színpadon játszódott le. A karbini «Vasutas Szövetség» 1905
november 23-án a moszkvai «Szövetségek Ligájának» központjától táviratot
kapott, amely november 24-nek éjjeli egy órájára valamennyi vasúti,
posta- és táviró alkalmazott általános sztrájkját tűzte ki. A sztrájk
célja a következő követelések támogatása volt: eltörlése a
halálbüntetésnek, amelyet eddig a rendkívüli haditörvényszékek
korlátlanul szabtak ki; a hadiállapot megszüntetése a birodalom ama
részeiben, ahol a lakosság élete a katonai főellenőrzés következtében a
rögtönítélő hatalom kezében volt.

A távirat megérkezésének napján a vasutas-klub helyiségeiben nagy
általános gyűlés volt, amelyen a megnyitóbeszédet egy lengyel ember, a
kínai keleti vasút egyik legrégebben szolgáló mérnöke, Novakovszki Ignác
mondta. Megmagyarázta az egybegyűlteknek a Vasutas Szövetség
tiltakozásának jelentőségét és rámutatott a kormány bűnére, amely véres
polgárháborúra kényszerítette az orosz nemzetet és az orosz birodalomba
bekebelezett népeket. A gyűlés, felbuzdulva a megkapó, erőteljes
beszéden, elhatározta, hogy általános vezető választmányt választ és
megbízza a távoli kelet ellenőrzésével és igazgatásával. A szavazással,
amiben résztvettek a Mandzsuországban lakó európaiak és Vladivosztoknak
meg a többi keletszibériai városnak a dolgok folyásáról táviratilag
értesített képviselői, Novakovszkin és rajtam kívül még a következő
lengyeleket választották meg:[1] Szasz-Tiszovszki V., Juszcynszki M.,
Ceglarszky E. és Koszlovszki A. A megválasztott oroszok közt voltak:
Lepeszhinszky V., a kínai keleti vasút vezérigazgatójának adjunktusa és
Dreyer K. a legfőbb üzemvezető. A választmánynak mindössze ötvenhat
tagja volt.

Egy órával a gyűlés szétoszlása után a választmány megtartotta első
ülését, amely végrehajtó direktóriumot választott. Megtörtént, hogy rám
egy tiszteleti hivatalt ruháztak, amely későbbi időben sokkal több bajt
okozott nekem és sokkal több áldozatot kívánt tőlem, mint amennyit
önként valaha is vállaltam volna. De azok közt, akik bizalmat szavaztak
nekem és képességeimnek, nem akadt egyetlen próféta sem, aki csak
féligmeddig figyelmeztethetett volna, mi lesz a két legközelebbi évben a
dolgok lefolyása «Az orosz távoli kelet kormányzó választmányának
elnökére» nézve.

Első hivatalos ténykedésem az volt, hogy táviratot küldtem Linievics
tábornoknak, a hadsereg főparancsnokának, Ivanov N. J. tábornoknak, a
hadtápigazgatás fejének és Horvat D. L. tábornoknak, a kínai keleti
vasút vezérigazgatójának. Közöltem velük, hogy a választmány átvette
mindennek az adminisztratív ellenőrzését, ami az országban történik,
elrendelte a vasúti utasszolgálat megszakítását és egyúttal intézkedett
a katonai vonatok megszaporítása iránt, hogy a katonákat minél
gyorsabban európai Oroszországba lehessen szállítani, hogy ott megvédjék
a nép jogait és szembeszálljanak a kormány bűnös cselekedeteivel. Az
építő tevékenység azonnal megkezdődött és e különös «sztrájk» idején,
minden várakozás ellenére mindenki háromszor-négyszer többet dolgozott,
mint máskor.

Kevéssel a táviratok elküldése után meglátogatott egy segédtiszt, akit
külön ezért küldött Linievics tábornok Karbinba és tudtomra adta, hogy
előljárójának meggyőződése szerint csakis a választmány tudja
megakadályozni a hadsereg föllázadását; Linievics tábornok teljes
bizalommal van a választmány iránt és számít arra, hogy eredményesen
hozzá fog járulni a súlyos helyzet megmentéséhez. Erre az üzenetre a
hadsereghez kiáltványt intéztünk, amelyben rámutattunk arra, milyen a
helyzet Oroszországban és mi a kötelessége polgártársainknak, a
katonáknak. Az eredmény az volt, hogy lassanként helyreállt a nyugalom
az egész hadseregben és befolyásunk naponta növekedett, különösen mert
siettetni tudtuk a hazaszállítást és javulást értünk el a szállásaikban
visszamaradt csapatrészek ellátásában, a hadsereg egészségügyi
szolgálatában és a katonákkal való általános bánásmódban is.

Ezek a sikerek megnyerték a többi választmányok tetszését, amelyek a
távoli kelet más csomópontjain működtek és arra indították őket, hogy az
egész országban a mi választmányunkat ismerjék el vezetőül. Ennek
következtében Kelet-Szibériának rengeteg nagy része a mi ellenőrzésünk
alá került; a mi igazgatásunk a mandzsuországi északi határtól egészen
az északi Jeges-tengerig, az Amur és az alsó Primorszk területén át
keletre egészen a koreai határig terjedt és magába foglalta
Mandzsuországnak ama részét is, amely a hadseregek utolsó harcvonalától
északra terült el.

E területek előbbi orosz kormányhatalmának főképviselői is elismerték
teljes hatalmunkat, ami például világosan kiderült abból, hogy Linievics
tábornok minden fontosabb ügyben kikérte a mi véleményünket és minden
hadseregparancson, amelyet kibocsátott, az ő aláírása mellett ott volt
az enyém is. Horvat tábornok is alkalmazkodott ahhoz, hogy a
választmányunk föléje van helyezve és a nagyobb és kisebb városok
vezetőségei is készségesen alávetették magukat a mi ellenőrzésünknek.
Csak Ivanov tábornok, bár nyiltan nem tiltakozott, látszott olyannak,
mint aki magatartását jövendő események valamiféle titkos ismeretére
alapítaná. Később megtudtuk, hogy ez az alakoskodó tábornok, aki azt
mondta, hogy velünk együtt akar dolgozni, ugyanakkor összeköttetésben
volt a politikai rendőrséggel és az «Orosz Nemzet Szövetségével» és
ezzel az összeköttetéssel egyenetlenséget óhajtott szítani a
választmányunkban.

Működésünk ötödik napján mérték az első csapást a tekintélyünkre.
Választmányunknak a fele, a munkásság képviselői, kilépett a
szervezetből azzal, hogy nincs kedve együtt dolgozni az intelligenciával
és saját bizottságot akar alakítani. Mivel az a kísérletem, hogy
megegyezésre jussak ez új szervezkedés vezetőivel, kudarcot vallott, nem
tehettem egyebet, mint azt, hogy működésének területét pontosan
megszabtam. Átengedtem neki a vasúti műhelyeken és raktárakon való
főfölügyeletet és pontos megegyezéssel köteleztem, hogy semmiképpen se
avatkozzék bele a főválasztmányt megillető jogokba. A munkásbizottság
elnökévé egy európai Oroszországból való lakatost, bizonyos Ivanovot
választottak. Zaremba ezredes, lengyel ember, aki a karbini rendőrségnek
volt a feje és adjunktusa, a német Ziegler kapitány bizalmasan közölte
velem, hogy Ivanov a politikai rendőrség titkos ügynöke és szoros
összeköttetést tart fenn az «Orosz Nemzet Szövetségével». Azért
szerezték meg neki mostani állását, hogy a távoli keleten polgárháborút
szítson. Arra kell rábírnia a hadsereget, hogy vegyen részt a dolgozó
tömegeknek harcában az intelligencia ellen és ezzel adjon okot a
kormánynak, hogy büntető expediciót küldhessen a távoli keletre.

A tervet jól kifőzték. Annak a magát mindig föltaláló ravaszsaágnak volt
a műve, amely a cári kormányt jellemezte és változatlan formában él vele
most a szovjetkormány is. Tisztán láttam, mekkora veszedelem fenyeget.
De akkor még fiatal voltam és tapasztalatlan. Az igaz, hogy volt egy
olyan tulajdonságom is, amely egy ideiglenes kormány elnökének – az
egymást rohanvást követő események ezzé változtatták a választmányunkat
– nagyon hasznára volt: merész voltam. A vakmerőség, amellyel egyenesen
nekivágtam minden dolognak, nemsokára jó szolgálatot tett nekem.

Egy napon választmányi tagtársaim egyikével, Vlaszienko fiatal vasúti
tisztviselővel kocsira ültem, amelybe Nizan nevű pompás arabs szürkém
volt befogva. Olyan okos és megfontolt volt ez a ló, mint maga Ben
Akiba. Hogy miért éppen Vlaszienkót vittem magammal, ennek oka nagyon
egyszerű és érthető: három látogatásra készülődtem, amelyek a szokásos
névjegyleadáson és udvarias magyarázgatáson kívül esetleg a meggyőzésnek
kézzelfoghatóbb eszközeit is megkívánták. Ezekkel pedig Vlaszienko
ugyancsak rendelkezett. Láttam őt egyszer egy viharos választmányi
gyűlésen, amelyen egy csoport munkás zavart akart kelteni. Vlaszienko,
mikor már nem tudta tovább hallgatni a munkások unalmas és ostoba
tiltakozását, öklével hirtelenül akkorát ütött az asztalra, hogy ennek
letörött az egyik sarka. Már akkor az járt a fejemben, hogy ez az ember
nagyon hasznos segítőtársam lehetne, ha valamikor arra kerülne a sor,
hogy valakit nagyobb erejű bizonyítékkal kell jobb belátásra bírni.
Vlaszienko altiszt volt a pétervári lovasgárdában és ismert volt
bikaerejéről.

E meggyőző kísérővel egyetemben indultam látogató utamra. Elsőnek
Jerofeiev kapitányt kerestük föl. Amikor meglátott, gyanút keltően
zavarba jött. Kertelés nélkül a szemébe mondtam, tudom, hogy mint az
«Orosz Nemzet Szövetségének» elnöke micsoda aknamunkát folytat és
ismerem cinkostársait is és mesterkedésének célját.

– Azért jöttem, hogy személyesen figyelmeztessem, mi következménye lehet
önre nézve a magatartásának. Ne kényszerítsen arra, hogy a következményt
nagyon is kellemetlenné kelljen az ön számára tennem.

– Ugyan mi fenyegethet? Ugyan mi fenyegethet? – kérdezte meglehetősen
foghegyről.

– Az uram, hogy forradalmi törvényszék elé kerül és – ne haragudjék – a
kötél – feleltem nyugodtan.

Szertartásos udvariassággal búcsúztunk el egymástól. Távozóban még ezt
mondtam:

– Kapitány úr, mi nem tréfálunk! Ez a látogatás csak bevezetés. Én
Azrael angyalának szerepét játszom. Isten önnel!

Hasonló módon folyt le látogatásom Chisztiakov kereskedőnél, a Fekete
Százak második vezérénél. Chisztiakov látogatásomat és
figyelmeztetésemet nagyon nyugodtan fogadta. Amikor elmentünk, ezt
dörmögte:

– Hiszen majd meglátjuk.

– Persze, hogy majd meglátjuk, de akkor utoljára láttuk egymást –
felelte talpraesetten Vlaszienko.

A harmadik látogatás már izgatóbb volt. A munkásbizottság elnökét a
lakásán találtuk víg poharazgatás közben három elvtárssal. A
viaszosvászonnal leterített asztalon sok vodkás üveg, kolbászhéj és más
afféle festői csendéletet alkotott. Beléptünkre mind a négyen
fölugrottak. Nagyokat fujtattak, de nem annyira az izgatottságtól, mint
inkább a megivott vodka miatt.

– Ivanov úr, ön a politikai rendőrség ügynöke és itt keleten
polgárháborút akar szítani. Ebbe bele akarja vonni a hadsereget, hogy
tönkre tegye egész működésünk sikerét. Pontosan tudok mindent és be is
tudom bizonyítani a munkások ítélőszéke előtt. Három napot adok önnek,
hogy mindörökre elhagyja Mandzsuországot. Ha ezt az időt föl nem
használja, letartóztatják és…

– … fölkötik – fejezte be a mondatot Vlaszienko hangos tenorja, mialatt
egy pillanatig azon gondolkoztam, hogyan folytassam.

Ivanov szeme villámokat szórt. Hirtelen mozdulatot tett az ágy felé. De
Vlaszienko fürgébb volt és egykettőre hatalmába kerítette a revolvert,
amely a vánkos alá volt rejtve. Szép nyugodtan kinyitotta a závárzatot,
kivette a töltényeket és a zsebébe csúsztatta. A fegyvert azután
jólelkűen visszatette a helyére és udvarias meghajtással így szólt:

– Bocsánatot kérek!

Ivanov és vendégei félre nem érthetően összenéztek. Titokban már a
zsebembe nyúltam, ahol a browningom volt, de Vlaszienko átvette
ellenfeleink megnyugtatásának szerepét. Lehajolt és egy fapadot olyan
elegánsan és könnyen emelt föl, hogy a négyes meghunyászkodott.

– Amint mondtam, három napot adok a meggondolásra! – ismételtem és
Vlaszienkóval távoztam ennek a cári ügynöknek a barlangjából, ahol
bőséges italozás közben bűnös terveket kovácsoltak. Másnap megtudtam,
hogy a munkásbizottság – az úgynevezett «Kis Bizottság» – új elnök
választására készült, mert Ivanov eltűnt. Kétségtelen, hogy a
fenyegetődzésem és Vlaszienko érvei, legalább ideig-óráig,
elriasztották.

Az új elnöknek azonban nem sikerült a munkástömegek megnyugtatása, talán
meg sem próbálta. A következő napokban gyakran láttam a «Kis Bizottság»
által kiadott proklamációkat, amelyek arra bizgatták a katonákat és a
matrózokat, hogy «minden tisztet öljenek meg, vagyonukat osszák szét és
támadják meg a városokat, a gyűlölt intelligencia és burzsoá
székhelyeit».

Ezek a proklamációk, mint nekünk táviratilag jelentették, sok szibériai
városban észrevehető hatást tettek a munkásságra, különösen
Vladivosztokban, Habarovszkban, az Amur mellett levő Nikolajevszkban és
Blagovescsenszkben, ahol a munkásság egyenesen ellenséges indulatúvá
vált és elszakadt a mi központi választmányunktól. Nikolajevszkben a
csőcselék vad bandái, nagyobbára megszökött fegyencek, akik az Amur
torkolatánál halászvállalatoknál dolgoztak, kifosztották munkaadóik
raktárait és házaikat fölgyujtották; Blagovescsenszkben részeg
aranybányamunkások csapata megtámadta a bankot és be akart hatolni a
páncélhelyiségbe, ahol az aranyrudakat őrizték; Linievics tábornok azt
írta nekem, hogy a karbini csoport proklamációi visszhangra találtak a
hadseregben is; szigorú haditörvényszéki vizsgálat és ítélet volt a
következménye.

A dolgok olyan szerencsétlenül alakultak, hogy választmányunk hirtelenül
két különböző ellenséggel találta magát szemben. Az egyik nyugatról jött
a szívük mélyéig reakcionárius Meller és Rennenkampf tábornokok büntető
expediciója alakjában, akik el akarták fojtani a szibériai forradalmat
és az Ural és Tranzbaikáliaközt levő nagy területen haditörvényszékkel
sok száz embert kötélhalálra vagy agyonlövésre ítéltettek. Rennenkampf
tábornok már a mandzsuországi határhoz közeledett.

Második ellenségünk éppen az a Kis Bizottság volt, amely polgárháborút
akart kierőszakolni és meg akarta mérgezni a hadsereg erkölcsét, hogy a
forradalom hatásos támogatására képtelenné tegye. Kettőjök közül
föltétlenül ez az ellenség volt a veszedelmesebb, mert világos volt,
hogy csak némi siker esetén is anarchia lenne a közvetetlen eredménye és
pedig a legrettenetesebb anarchia, mert az orosz távoli keletet
elárasztó legvadabb, legelvetemültebb és legkegyetlenebb egyének
kerekednének fölül.

Számolnunk kellett még azzal a lehetőséggel is, hogy ha erőnk megbénul
vagy más szerencsétlenség ér, a két ellenséghez még egy harmadik is
csatlakozhatnék: a hadsereg. Ha a katonák hazaszállítása, amit most mi
intézünk, valami okból összeroppant volna, a hadsereg nekünk rontott
volna és az egész munkássággal és városi lakossággal együtt vérözönbe
fojtotta volna a központi választmányt. De akkor katasztrófa várt volna
a hadseregre is, mert az anarchikus állapotok teljesen megakasztották
volna az élelmezés rendszeres pótlását.

Az események ilyenformán arra kényszerítettek bennünket, hogy az egész
távoli keleten megvédjük a jogot és a rendet, azt a rendet, amelyet a
cár minden hatósága és a legfőbb hadvezetőség már nem tudott
fönntartani. Tulajdonképpen tehát három fronton kellett harcolnunk, ami
fáradhatatlan tetterőt, bátor elszántságot és tervszerű eljárást kívánt.

Első akciónk Rennenkampf tábornok ellen irányult, akinek útját Szibérián
és Tranzbaikálián át a kegyetlenségének áldozatul esett forradalmárok
holttestei jelölték meg. Az egész keleten elterjesztett táviratokban
rettenetes büntetést igért a központi választmánynak és «forradalmi
kormánynak» mondta, amely nem számíthat kegyelemre. A tábornok
fenyegetődzése az egész távoli keleten izgatottságot és rémületet
okozott. Pánik fogta el nem csupán a Kis Bizottságot, hanem néhány
választmányi tagtársamat is, aki azt tanácsolta, robbantsuk föl a vasúti
hidakat, hogy a határ átlépése után Rennenkampf tábornok előbbre jutását
megakadályozzuk. Amikor egyre sürgetőbben követelték ezeket az
intézkedéseket, arra kértem Linievics tábornokot, hogy a katasztrófa
elhárítása végett kísérelje meg ő Rennenkampf megállítását. Linievics
nagyon jól látta, micsoda veszedelem fenyeget és parancsot adott ki,
amely szerint a közeledő büntető csapatnak Tranzbaikáliából vissza kell
vonulnia. Ez érzékeny csapás volt az ellenpártra, mert a kegyetlen
tábornok tisztjei már kutatgatni kezdtek és összeállították ama
forradalmár vezetők névsorát, akiket haditörvényszék elé kell állítani
és amit egészen természetesnek találtak, agyon kell lőni. Sajnos, az én
nevem, minden betűrenddel ellentétben, minden lisztán az első helyen
volt.

Ebben az ügyben élénk levelezés folyt Linievics tábornok és Rennenkampf
tábornok közt, akit operációi számára kiváltságos hatalmi jogkörrel
ruháztak föl. Senkisem tudta megjósolni, hogyan fog végződni a dolog,
amikor egyszerre csak egy egészen váratlan esemény egészen különös módon
véget vetett ennek a hatásköri viszálynak. A Rennenkampf parancsára
agyonlőtt egyik vasúti hivatalnok fia bombát dobott a tábornok vasúti
kocsijára. Bár a tábornok akkor véletlenül nem volt ott és így semmi
baja nem történt, az esetből mégis tisztán láthatta, hogy Szibériában
mily veszedelemnek van kitéve. Engedett tehát Linievics ama
fölszólításának, hogy térjen vissza európai Oroszországba és ezzel
megmentette választmányunkat a bennünket nyugat felől fenyegető
veszedelemtől.

Legközelebbi harcunkat a Kis Bizottság ellen folytattuk. Ez a bizottság
mindinkább anarchista módon dolgozott és harci erejét gyarapította az,
hogy a politikai rendőrség és a Rennenkampf-különítmény tisztjei
titokban nagyon használható embereket bocsátottak a rendelkezésére.
Megszaporodott továbbá az Orosz Nemzet Szövetsége harci csoportjainak
ama tagjaival, akik nyugatról érkezve szocialistáknak adták ki magukat.
Mindez arra mutatott, hogy a Kis Bizottság harci osztály fölállításán
dolgozott, amelynek az lett volna a föladata, hogy az állami és a
szociális rendet az orosz távoli keleten fönntartó intelligenciát és
burzsoát megrohanja.

Nagyon nehezen tudtuk kisütni, hogyan boldogulhatnánk a Kis Bizottság
tagjaival és híveivel, akiket szinte megszállt a föllázadás szelleme
minden szociális rend ellen. De az okos Novakovszki, egy méltóságteljes,
fehérhajú úr, akit mindenki becsült, aki vele érintkezésbe jutott,
megtalálta ennek az útját is. A vasúti munkások közt volt sok lengyel,
lett, német, olasz és kínai ember. A nem orosz európaiak nagyobb
kultúrájuk révén természettől fogva elleneztek minden anarchiát és ebben
nem akarták a Kis Bizottság programmját támogatni. Az okos Novakovszki
ezt a körülményt használta ki. Összehívta a nem orosz európai munkásokat
és az ő segítségükkel a Kis Bizottság hívei körében szakadást idézett
elő. Ugyanekkor azon igyekeztünk, hogy a kínai munkásokat a kínai
hivatalnokok, a nyugateurópaiak kisebb csoportjait pedig a többi államok
hivatalos képviselői révén a rend fenntartása érdekében dolgozzuk meg.
Fáradozásunk eredménnyel járt. Megelégedéssel láttuk, hogy a Kis
Bizottság igazgatósága, csupa anarchista, támogatóinak és követőinek
nagy részét elvesztette; remélhettük tehát, hogy a legközelebbi
választáskor a szavazást úgy irányíthatjuk, hogy nehány lojálisabb tagot
be fogunk választani az igazgatóságba.

Úgy látszott, hogy miután az erről az oldalról fenyegető nehézségekkel
annyira-amennyire megbirkóztunk, a veszedelem megszűnt. De nem sokáig
örülhettünk sikerünknek, mert máris új ellenség jelentkezett és pedig a
saját szövetségünkben. A tagjaink sorában levő köztársaságiak,
monarchisták és szocialisták ugyanis váratlanul viszálykodni kezdtek,
ami azt mutatta, hogy szervezetünk törékeny volt. Csak később tudtam
meg, hogy ellenségeink hatoltak be a táborunkba és ők szították ott az
egyenetlenséget. Tevékenységünket mindazonáltal csüggedés nélkül
folytattuk, de most már a sok civódással, intrikával és végtelen
akadékoskodással szemben, amellyel az ellenzék a választmány hatalmi
állásának megrendítésére törekedett, csak a legnagyobb nehézséggel
dolgozhattunk programmunk megvalósításán. Minden legjelentéktelenebb
intézkedés előtt fárasztó beszédek, javaslatok és ellenjavaslatok egész
áradata zúdult reánk. Mivel most hatvanhárom tagja volt a
választmánynak, a «Kis Parlament» (ezt a nevet adtam neki) e vitái
természetesen sok drága időt elfecséreltek. Az ellenzék szabotálása
következtében egész sereg sürgős ügy függőbben maradt. Én természetesen
tisztában voltam a bennünket körülvevő veszedelemmel és tudtam, mit
jelentene, ha a polgári hatalom kicsúsznék a kezünkből és minden a káosz
felé haladna.

E fenyegető fordulat láttára államcsínyre határoztam el magamat. Nehány
idősebb és tapasztaltabb hivatali kollegámmal, nevezetesen
Novakovszkival, Lepeszhinszkyvel és Dreyerrel történt tanácskozás után a
legközelebbi ülésen azzal vádoltam meg a választmányt, hogy rosszakaratú
obstrukciót folytat és a testületet, mint ilyet föloszlatottnak
jelentettem ki; új végrehajtó-bizottságot választunk, amelyben a
föloszlatott választmánynak csak öt vezető tagja kap helyet és ezek
fogják a távoli keleten tovább irányítani a szociális és a közélet
bizonyos ügyeit. Erre a gyökeres intézkedésre sok bizalmi nyilatkozatot
kaptunk Karbin és Vladivosztok külföldi lakosságának köreiből.
Természetes, hogy új személyes ellenségeket is szereztünk, de
egyszersmind ismét gyorsan és hatásosan cselekedhettünk.

Linievics tábornok is helyeselte a dolgok ilyetén fordulatát. Ivanov
tábornok ellenben, aki az «Orosz Nemzet Szövetsége» céljaihoz vonzódott,
most nyiltan kezdett ellenünk intrikálni, amennyiban míg egyfelől
nagyobb ellenállásra tüzelte a Kis Bizottságot és a reakcionárius
csoportokat, másfelől egyremásra küldte Pétervárra a táviratokat,
amelyek Linievics tábornok elbocsátását és a mi ötös-bizottságunk
letartóztatását sürgették. Kénytelenek voltunk tehát Ivanov tábornokkal
közölni, hogy a mesterkedése nyomában járó elkeseredés következtében
élete ellen irányuló terrorista merénylet esetén semmiféle felelősséget
nem vállalhatnánk. Tudtuk ugyanis, hogy Vlaszienko, akit az olvasó, mint
a volt központi választmány nagyon energikus tagját már ismer, több
elszánt embert gyűjtött maga köré, akik csak megfelelő alkalomra vártak,
hogy a reakcionárius Nadarov, Batianov és Ivanov tábornokokat, valamint
Fiedorenko csendőrezredessel az élükön a politikai rendőrség ügynökeit
is lepuffantsák. Mivel Zaremba ezredes és Ziegler kapitány, a karbini
helyi rendőrség vezetői a vladivosztoki rendőrfőnökkel egyetemben
támogattak bennünket az ügynökök kikutatásában, nagyon jól tudtuk, kik
annak a kémkedő társaságnak a tagjai úgy, hogy ezeket némiképpen sakkban
tarthattuk. Ivanov tábornok valóban megfélemlíttette magát és nem
mozdult ki többé jól őrzött házából.

Ugyanekkor éber figyelemmel kellett kísérnünk a hadsereg állapotát is. A
hadsereget tagadhatatlanul demoralizálták a Kis Bizottság és a
reakcionárius csoportok ama számtalan kiáltványai, melyek arra izgatták
a katonákat, hogy öljék meg a tiszteket, gyujtsák föl a polgári lakosság
házait és álljanak bosszút a kormányzó ötös-bizottságon. E veszedelem
elhárítására is eszközt találtunk abban, hogy megértéssel
alkalmazkodtunk a Mandzsuországban visszamaradt katonák lelki
állapotához. Tudtuk, hogy a legénységnek voltaképpen nincs más
kívánsága, mint az, hogy minél hamarább visszatérhessen Oroszországba.
Ezt használtuk ki a katonákhoz intézett kiáltvánnyal, amelyben
fölszólítottuk őket, legyenek bizalommal az ötök iránt, akik főként
azért vállalták a nyugalom és a rend fönntartását a távoli keleten, hogy
a hadsereget minél gyorsabban és a szállítás és ellátás lehető
legkedvezőbb föltételei közt küldhessék haza. Nagy költségtől sem
riadtunk vissza, mert a fűthető vasúti kocsik sürgős elkészítésével
megbízott munkásoknak rendkívül sokat fizettünk és a nagyobb vasúti
állomásokon élelmező-telepeket rendeztünk be. Fölügyeleti jogot
gyakoroltunk a frontterület igazgatásán és a főparancsnokot meggyőztük
annak szükségességéről, hogy bíróság elé kell állítani azokat a
tiszteket és hivatalnokokat, akik a hadsereg ügyeinek elintézésében
visszaélést követtek el. De mindenekelőtt mégis az volt a legfontosabb,
hogy a hazaszállító vonatok számát szaporítsuk. Erre irányuló kiterjedt
tevékenységünkkel nem csupán azt a veszedelmet hárítottuk el, amely a
hadsereg részéről fenyegetett bennünket, hanem még nyereségre is szert
tettünk, mert figyelmen kívül hagyva azt, hogy a hazautaztukban Karbinon
áthaladó katonák hangosan lelkesedtek a mi bizottságunk munkájáért,
Linievics tábornok is elismerést kapott Szent-Pétervárról az új
hazaszállító szolgálat kitünő haladásáért.

Most hát megint nyugalom volt a távoli keleten. Tudtuk, hogy
Oroszországban és Szibériában elfojtották a forradalmat és hogy az
ideiglenes kormányok vezetőit agyonlőtték vagy fölakasztották. Csak mi
öten voltunk immár teljes hatalmunk és cselekvő szabadságunk birtokában.
Mivel föladatunk megoldottnak látszott, nem akartuk folytatni hivatali
működésünket és elhatároztuk, hogy föloszlatván szervezetünket, kiki
visszatér korábbi foglalkozásához. Nagy elégtételünkre szolgált, hogy
Linievics tábornok, amikor erről a tervünkről értesült, arra kért
bennünket, ne valósítsuk meg szándékunkat, mert félt a kíméletlen
csendőruralomtól, amely bennünket fölváltott volna és a hadseregben új
nyugtalanságot és új általános zavart okozott volna.

– Folytassák a munkájukat, – unszolt bennünket, – föltétlenül
szükségesnek tartom ezt és azért vállalom önökért a felelősséget.

Megmaradtunk tehát a hivatalunkban, ámbár a cári bosszú kísértete
fenyegetőzve ott volt a szemünk előtt és ez a kísértet bizony nem volt
puszta ködkép.


TIZENNEGYEDIK FEJEZET.  A felelősség terhe.

Egyre sűrűbben kaptunk névtelen leveleket, amelyek arra figyelmeztettek
minket, hogy állandóan közeledik a bennünket a reakcionáriusok és
anarchisták részéről fenyegető veszedelem. Tudtunkra adták, hogy
Szent-Pétervárott már kimondták ránk a halálos ítéletet vagy
figyelmeztettek bennünket, hogy ezen meg ezen a napon merényletet fognak
ellenünk elkövetni. Ennek következtében mindig föl voltunk fegyverkezve
és Vlaszienko az embereivel ott volt mellettünk mint testőrség. A
válságos napok azonban elmultak a nélkül, hogy valami komoly bajt ért
volna. De gyakran észrevettem, hogy titokban mindig a nyomomban járnak;
a közelemben minduntalan titokzatos egyének bukkantak föl, akik valami
világosan nem látható okból azon voltak, hogy jelenlétüket
elpalástolják.

Csak egy-két nap alatt is sok minden történt, amiből láttam, hogy a
nekünk küldött figyelmeztetések megokoltak voltak. Egyszer, amikor az
irodámban ültem, csörömpölés hallatszott mellettem, mintha követ
hajítottak volna be az ablakon. A szemben levő falon ugyanakkor egy
fehér hely volt látható, ahonnan a vakolat lehullott. A merénylő nyilván
nem volt jó céllövő, különben jobban találhatott volna. Akkor azonban
két lyuk helyett hármat fúrt volna. Hasonló dolog történt Lepeszhinszky
irodájában is. A vasúti klub épületében tartott bizottsági ülések
egyikéről egyszer este tíz órakor kiszólított egy szolga, aki átadta egy
úr névjegyét azzal, hogy az illető nagyon fontos dolgot akar velem
közölni. Lementem a fogadóterembe, de ott nem volt senki. A szolgálatban
levő fölügyelő hivatalnok azt mondta a kérdezősködésemre, hogy várt reám
egy úr, aki azonban kiment a terraszra, hogy rágyujtson. Én is oda
mentem, de ott sem találtam senkit. E helyett azonban az épület előtt
levő bokrok közt elrejtőzködő nehány alakot vettem észre. Most már
tudtam, miféle látogatókról volt szó, zsebemből kivettem a revolveremet
és feléjük tartottam. Ki tudja, még mi történt volna a hóval födött
bokrok közt, ha Vlaszienko, aki meghallotta, hogy künn vagyok, két
társával ki nem jön és rettenetes ordítással arra a helyre nem rohan,
ahol én voltam. Ettől megijedve kereket oldottak a bokrok közt leselkedő
fickók. Vlaszienko harmadmagával üldözte őket, de a vasúti klub épülete
előtt levő szabad tér déli részének kunyhói és fészerei közt sikerült
látogatóimnak eltűnniök.

Vlaszienko dühöngött, amikor visszatért, mert a menekülők egyikében
fölismerte az anarchista Ivanovot. Jelentést tett a bizottságnak és
engedelmet kért a reakcionárius csoportok előttünk ismert vezetőinek
letartóztathatására, mert azt remélte, hogy náluk megtalálja a politikai
rendőrség anarchista ügynökét.

Nehány nap mulva, amikor otthon dolgoztam, hirtelenül égett szagot
éreztem. A szolgámnak megparancsoltam, nézze meg, nincs-e tűz valahol?
De még mielőtt távozott volna a szobából, a padló hasadékaiból füst
gomolygott elő. A szolgával azonnal a pincébe siettem, ahol nagy rakás
égő kaoliangszárat találtam. Nehány vödör víz elég volt a tűz
eloltására.

Más városrészekben elkövetett merényletek már nagyobb kárt tettek és
különösen az a merénylet, amellyel az ismeretlen gyujtogató az egyik
hivatali épületben akkora tüzet okozott, hogy a pusztító lángok elől a
tűzoltóság csak nagynehezen tudott egy faházakból épült egész városrészt
megmenteni.

A jókor fölfedezett pincetüzet követő reggelen fölkeresett Ziegler
kapitány és tudtomra adta, hogy megbízható értesülése szerint még egy
második merényletet fognak elkövetni a házam ellen, tehát legyek résen.
Az ötös-bizottságbeli társaim unszolására elhatároztam, hogy
megszívlelem a figyelmeztetést. Ettől kezdve fölváltva barátaimnál
laktam és senki sem tudta, melyik lakásban töltöm a következő éjszakát.

Mindent egybevetve: meglehetősen idegölő időt éltünk, kiváltképpen
azért, mert a helybeli merényleteken fölül Pétervárról hírek érkeztek,
amelyek szerint a cári kormány mindenütt sikeresen legyűrte a
forradalmat és most a mozgalom fővezetőit kezdi elfogni, hogy sorozatos
bírósági tárgyalásokon elítéltesse őket. A pör eredménye előre volt
látható. Azt beszélték nekünk, hogy Kelet-Szibériába már úton vannak a
vizsgálóbírák és ezzel összefüggésben a politikai ügynökök az egész
távoli keleten titkos utasításokat kaptak.

Ezek a veszedelmet hirdető értesítések nagyon megijesztették a Kis
Bizottságot. A munkások legkiválóbb vezére és agitátora megszökött
Mandzsuországból, egyúttal azzal vádolt meg bennünket, hogy mi
vonszoltuk bele a munkásságot a forradalomba és ilyen módon minden
felelősséget azokra akarta közülünk ráhárítani, akik amúgyis erősen
exponálva voltunk. A Kis Bizottság nehány tagja még Ivanov tábornokhoz
is elment, hogy lojalitásáról biztosítsa őt és segítségét kérje. A
tábornok ezt meg is igérte és kijelentette, hogy mindenért a központi
választmányt fogja felelősségre vonni. Ugyanakkor a Szövetségek Központi
Ligájától, amelynek vezetői most Moszkvában rejtőzködtek, táviratot
kaptunk azzal a fölszólítással, hogy hivatalosan oszlassuk föl a távoli
kelet forradalmi kormányát, ellenben nemhivatalosan működjünk tovább,
mint titkos szervezet, amelynek az a föladata, hogy továbbra is
befolyásolja keleten a dolgok folyását.

Ezeknek az eseményeknek elmondásakor olyan tisztán emlékszem
bizottságunk utolsó ülésére, mintha csak tegnap lett volna. Minden
körülmény megvizsgálása és európai Oroszország politikai helyzetének
pontos mérlegelése után, arra az eredményre jutottunk, hogy valóban föl
kell oszlatnunk a szervezetünket, de a Kis Bizottság szervezetét is.
Ámde hogyan vehetjük rá a Kis Bizottságot föloszlásának kimondására? Ez
volt kétségtelenül a legnehezebb kérdés. Nagyon is jól tudtuk, hogy mi
akkor sem menekülünk a pétervári kormány bosszúja elől, fontosnak
tartottuk azonban, hogy ne szenvedjen több ember, mint ahánynak a
szenvedése elháríthatatlan. Úgy láttuk, hogy a Kis Bizottságot eddigi
tevékenysége alapján nem lehet túlságosan súlyosan megvádolni. De
megtudtuk, hogy a bizottság néhány kiválóbb tagjának elmenekülése után
az anarchista és gonosztevő elemek kerekedtek fölül, akik a mi
bizottságunk föloszlása esetén olyan politikát folytatnának, amely
vérrel árasztaná el az egész országot és a pétervári kormány rettenetes
megbosszúló intézkedéseit vonná maga után.

Már hajnali két óra volt. Mi öten még egyre azon tanakodtunk, hogyan
lehetne a Kis Bizottság működését a legkönnyebben megszüntetni?
Egyszerre csak egy eszmém támadt. Elhatároztam, hogy megvalósítom, bárha
még nem voltam egészen tisztában, hogy ez a megvalósítás tulajdonképpen
hogyan fog menni. Társaimnak azt mondtam, hogy azonnal tárgyalni akarok
a Kis Bizottsággal és eltávoztam az ülésteremből. Telefonoztam a
lakásomra. Kocsisom, Nikola, egy fiatal jóeszű legény kocsimon és szürke
Nizam lovammal már nehány perc mulva az épület elé hajtott.
Megparancsoltam, hogy vigyen a Kis Bizottság főhadiszállásához. Gyorsan
hajtva végigzörögtünk az alvó város utcáin, átvergődtünk a vasúti
műhelyek közelében levő negyed összevissza tekergőző utcáin és végre
megálltunk egy hosszú, régi barakk előtt, ott, ahol a Kis Bizottság
ülésezni szokott.

A piszkos ablakon át meglehetősen sok embert láttam odabenn. Nagy asztal
körül ültek és élénken vitatkoztak. Lábújjhegyen közelebb lopódzkodva,
fölismertem az Orosz Nemzet Szövetsége helyi elnökét. Nikolának
meghagytam, hogy maradjon az ablaknál és kísérje figyelemmel a szobában
történendőket; ha majd benn a szobában leveszem a sapkámat, akkor ő künn
ide-odafutkosással, kiáltozással, lármázással csapjon akkora zajt,
amekkorát csak tud.

E fölkészülődés után belöktem az ajtót és beléptem a szobába.
Megjelenésem annyira meglepte a bennlevőket, hogy mindannyian
fölugrottak és teljesen megzavarodva várták, mit fogok tenni. De egy
ember, aki mélyen a szemére húzott sipkával az asztal mögött állott, már
nehány pillanat mulva fölkapta az előtte levő iratok közé rejtett
revolvert és rám sütötte. A golyó mögöttem a falba fúródva közvetetlen
közelemben röpült el. Nikola jött most a segítségemre. Öklével verdesni
kezdte az ablakkeretet, föl- s aláfutkosott, topogott, dörömbölt,
kiáltozott, szóval: nagyszerűen föl tudta kelteni azt a látszatot,
mintha egész tömeg állna künn a támogatásomra. A bennlevők erre szinte
megmerevedtek. A revolveres emberre mutatva, kiadtam a parancsot:

– Kötözzétek meg! Embereim körülállják a házat, senki sem menekülhet!

Két munkás lefogta azt az embert, elvette a revolverét és szíjjal annak
rendje és módja szerint összekötözte a kezét. E közben Nikola folytatta
odakünn a zajongást. Parancsszavát és kiáltozását csaknem szünet nélkül
lehetett hallani, mintha egyidőben több ember össze-vissza lármázna. A
revolverhős megkötözése után az asztalhoz léptem és határozott hangon
így szóltam:

– Üljenek le! A szövetségek központi ligája megparancsolta valamennyi
forradalmi szervezet föloszlását. A központi választmány már
teljesítette a parancsot. Azonnal föl kell oszolnia a munkásbizottságnak
is. Szövegezzenek meg tehát azonnal megfelelő határozatot, hogy magammal
vihessem. Aki fél, hogy felelősségre vonják, fusson el mindjárt holnap
olyan messzire, amennyire csak tud.

A rövid nyilatkozatot, amit diktáltam, ellenvetés nélkül leírták. A
jelenlevők mindannyian aláírták és ráütötték a pecsétjüket. Amikor az
okirat a zsebemben volt, odafordultam ahhoz az emberhez, aki rám lőtt és
megparancsoltam, hogy hozzák közelebb. Csak most ismertem föl benne az
anarchista Ivanovot. Erre ismét az asztal mellett levő emberekhez
szóltam:

– Mindannyian maradjanak ülve és addig meg ne mozduljanak, míg
embereimet, akik künn lövésre készen állnak, vissza nem vontam. Maga
Ivanov velem jön. Kövessen!

Távoztam és Ivanov követett, aki ilyen módon megvédett az esetleg
hátulról történő lövések ellen. Belöktem a kocsimba és Nikolának
megparancsoltam, hogy a lehető leggyorsabban hajtson a központi
bizottsághoz.

Félóra mulva Ivanov már börtönben ült, ahol Zaremba ezredes vigyázott
rája. Társaim ugyancsak meglepődtek, amikor megmutattam nekik a Kis
Bizottság lemondó okiratát.

Mivel reánk nézve nagyon fontos volt, hogy gyorsan és megszakítás nélkül
érintkezhessünk a távoli kelet más városaival, ülésünket ezen az éjjelen
a táviró-hivatal közvetetlen közelében, a keleti vasút rengeteg
igazgatósági épülete jobb szárnyában tartottuk. Bizony nem volt könnyű
minden ügyünknek gyors lebonyolítása és eleitől fogva el voltunk
készülve arra, hogy egész éjjelen át dolgoznunk kell, ha el akarjuk érni
célunkat. Kevéssel virradat előtt egy rendőr kiáltozása és fütyülése
riasztott föl a munkánkból. Az ablakhoz siettünk és onnan nagy tűz
fényét láttuk, amiből megtudtuk, mi volt a riadó oka. Az ajtóhoz
futottunk, hogy megtudakoljuk, mi ég, de az ajtót meglepetésünkre
kívülről zárva találtuk. Amikor végre sikerült az ajtót betörnünk,
rémületes látvány tárult elénk. A nagy épület középső részén a háztető
alól és az ablakkeretek mögül rettenetes sistergéssel nagy lángnyelvek
csaptak ki. Sűrű füstfelhők kezdtek ránehezedni az egész épületre. A
nagy belső udvaron már nem juthattunk keresztül. Egy északi
mellékkijáraton kellett az utcára sietnünk, azután meg kellett kerülnünk
az épületet, hogy a széles keleti homlokzat előtt levő térre juthassunk,
ahol nagy embertömeg torlódott össze. Most már lángban állt az egész
óriási irodai épület, amely teljes tíz acre területet foglalt el.
Nyilvánvaló volt, hogy egyszerre több helyen gyujtották föl. Az éhes
lángok szétrágták a tetőgerendákat. A tető kezdett bedőlni. Az épület
egész belseje, mintha fehéren izzó olvadt anyaggal lett volna tele,
borzalmasan fénylett.

Bár a tűzoltóság lázasan dolgozott, végül nem tehetett mást, mint azt,
hogy a tüzet az épületre korlátozza és megakadályozza átharapódzását a
szomszédos házakra. Nem egy helyen látni lehetett, hogy az erős
vastartók meghajlanak és íróasztalok, aktaállványok és pénzszekrények
értékes és nagyobbára pótolhatatlan tartalmukkal a tűztengerbe zuhannak.
Izzó kődarabok a magasba lökődtek és a levegőben karabélylövéshez
hasonló dördüléssel szétrobbantak.

Valahol a nézők tömegében verekedő legények nekiestek egy csoport vasúti
hivatalnoknak és ütlegelni kezdték. De nemsokára elegendő rendőrség
érkezett, nyomában Vlaszienkóval és embereivel. Több embert elfogtak és
ezekről kiderült, hogy volt fegyencek. E gazfickók egynémelyikének
zsebében az Orosz Nemzet Szövetsége karbini helyi csoportja elnökének a
levelét találták, aki nyilván e gonosztevők segítségével akarta
folytonos üldözéssel a vasúti hivatalnokokat megfélemlíteni.

Három napig dühöngött a tűz, míg a kínai keleti vasút óriási
igazgatósági épületéből csak néhány külső fal maradt meg. Megbízhatóan
sohasem derült ki, ki volt a gyujtogató és miért történt a gyujtogatás.
A valóságot senki sem tudta kideríteni. A cár kormánya persze a központi
bizottságra szerette volna a felelősséget áthárítani, de erre nézve még
a kegyetlen II. Miklós csendőrei és bíróságai sem tudtak helytálló
bizonyítékokat szerezni.

Bárki részesített is bennünket e szomorú búcsú-ovációban, hivatali
működésünknek most már vége volt és ezzel összeroppant a forradalom
legutolsó támasza is. Az általam oly tragikomikusan föloszlatott Kis
Bizottság emberei elrejtőztek, mert féltek, hogy mint mozgalmunk minden
vezetőjének, nekik is helyt kell állaniok cselekedeteikért. Titkos
nyomdákban röpiratok készültek, amelyek azzal vádolták a központi
bizottságot, hogy a dolgozó tömeget forradalomra csábította és ezzel a
kormány büntető intézkedéseinek szolgáltatta ki. Nem volt nehéz annak
kikutatása, hogy ezeket a gyalázkodó nyomtatványokat monarchisták és a
politikai rendőrség ügynökei készítették. Központi bizottságunk teljesen
tisztában volt azzal, mily bosszút áll rajta a pétervári kormány. Tagjai
szétszóródtak; az egyik elutazott, a másik egyszerűen lemondott a
hivataláról, magánfoglalkozásához tért vissza.

Azok a szervezetek tehát, amelyek a háborút követő zűrzavaros időszakban
az orosz távoli keleten a dolgok irányítói voltak, megszűntek. De a
régebbi hatóságoknak, amelyeknek személyzetét a forradalmi átalakulások
megfélemlítették, még nem volt meg a bátorságuk, hogy régi jogaikat
érvényesítsék és működésüket folytassák. A felelősségérzet e hiánya a
városokban és a hadseregben azonnal kellemetlenül érezhető volt. Ennek
következtében különböző városok hatósága és a legfőbb hadvezetőség is
sürgős előterjesztést tett a központi bizottság vezetőinek. Arra kértek
bennünket, hogy ne hagyjuk ily hirtelen abba működésünket, amely úgy a
katonai életre, mint a polgári lakosságra szabályozó befolyással volt és
az egymással torzsalkodó néprétegek közt sikerrel játszotta a közvetítő
szerepét. A főparancsnokság fázott attól is, hogy a csapatok
hazaszállításáért ismét maga vállalja a teljes felelősséget, mert
régebbi tapasztalatai alapján attól kellett tartania, hogy a katonák nem
bíznak benne és megint lázongani kezdenek.

Az általános helyzet súlyossága valóban szerepünk további vállalását
kívánta tőlünk. Másfelől azonban az okosság és a logika egyre
nyomatékosabban arra bíztatott, hogy ezt ne tegyük. Ennek az lett az
eredménye, hogy előbbi hivataltársaim közül csak kevesen válalkoztak
arra, hogy újra a politikai színpadra lépjenek. Ezek a kevesek
Novakovszki, Szasz-Tiszovszki, Czaki dr., Dreyer és Lepeszhinszky
voltak. Néhány újonnan hozzánk társult emberrel elhatároztuk, hogy
munkásszövetséget létesítünk, amely tagjait és lányszövetségeit a
meglevő ipari és kereskedelmi szakmai szervezetekből és a nyilvános
irodákból fogja toborozni és igazgatósága irányítaná az ország polgári
életét.

A dolgozó lakosság kész volt ez új szervezet elismerésére, de a
monarchisták megint közbeléptek, amennyiben újra megkísérelték a tömegek
véleményének megmérgezését és fölizgatását ellenünk. A helyzet
tisztázására a szövetség igazgatósága kiáltványban sürgősen fölszólított
mindenkit, hogy maradjon nyugton, folytassa a munkáját és kihirdette,
hogy az igazgatóság minden intézkedéseért teljes felelősséget vállal. A
kiáltványnak nagyon jó hatása volt, rendes és produktív életet
teremtett, amely 1905 december 2-től 1906 január 16-ig tartott Később,
pörünk folyamán megtudtuk, hogy ezt a sikert még a csendőrségnek és az
állami ügyészségnek is el kellett ismernie, hiszen ezek a hatóságok azt
jelentették Pétervárra, hogy a központi bizottságnak, valamint a
szövetségnek a tevékenysége államfenntartó jellegű volt. Ugyanez volt
Linievics tábornok nézete is, aki céljai számára továbbra is
fölhasználta szervezetünk tekintélyét és befolyását. Mivel ezeket a
jelentéseket Pétervárott nem látták éppen szívesen, a csendőrség és az
államügyészség vezetőit elbocsátották, Linievics tábornok pedig
végtelen, kellemetlen írásbeli vitába keveredett a hadügyi és a belügyi
minisztériummal.

Súlyosan megpróbált vidékünkön eközben rövid időre szokatlanul nyugodt
élet folyt, nem nagy örömére az Oroszországból kiküldött monarchistáknak
és kémeknek, akik semmit sem óhajtottak annyira, mint azt, hogy zavargás
legyen, mert ez ürügyet és alkalmat adott volna megtorló intézkedésre,
amivel egyelőre várniok kellett. Hogy céljukat elérjék, nagyon ravasz,
de éppen olyan lelkiismeretlen tervet kovácsoltak. Az Orosz Nemzet
Szövetsége megegyezett a Karbin szomszédságában és Mandzsuország más
nagy városaiban garázdálkodó hunghuc-bandákkal és titkos védelmet igért
nekik. Ennek az eljárásnak a következménye katonai és vasúti raktárak
megtámadásában csakhamar mutatkozott is. Több anyagszertárt kifosztottak
és fölgyujtottak. Erre panasz ment Pétervárra, hogy a munkásszövetség
káros befolyása következtében a katonák elhanyagolják kötelességüket és
ők okozzák ezt a kárt és bajt az államnak. Más besugások még arra az
állításra is vetemedtek, hogy a munkásszövetség vezetői fölbérelték a
hunghucokat, mert ezek segítségével a külföldre menekülés lehetővé
tételére pénzhez akarnak jutni.

Hunghuc-bandák Karbinban megrohanták saját szövetségi tagjainknak,
Szasz-Tiszovszkinak és Golcovnak a házát, feleségeiket megölték és a
lakást kirabolták. A banditák bántatlanul kereket oldhattak és sohasem
lehetett a nyomukra jutni. Hailarban és Csicsiharban is hasonló támadás
érte ottani alosztályaink vezetőit, akik közül néhányan életüket
vesztették. A hunghucok engemet is áldozatul szemeltek ki, amikor
egyszer a vladivosztoki vonal egy kis állomásán, ahol szervezetünk egyik
helyi szakaszának megvizsgálása végett időztem, támadást intéztek a
vasúti kocsim ellen. A banda a vagon ablakain és oldalfalain át több
sortüzet adott, de mert véletlenül senki sem volt a kocsiban, a golyók
nem találtak el senkit. Amikor néhány óra mulva az állomás közelében
levő egyik kis falut átkutattuk, sikerült a banda vezérét elfognunk egy
vasúti hivatalnok házában, aki az Orosz Nemzet Szövetsége egyik
testvéregyesületének aktív tagja volt.

A hunghucok merényletet intéztek vasúti hidak ellen is. A merényleteket
meghiusítottuk, de a monarchistáknak jó alkalmul szolgáltak annak
hangoztatására, hogy a munkásszövetség el akarja pusztítani a vasúti
hidakat, mert összeütközést akar kierőszakolni a Szupingkaiban maradt
hadsereggel. A cáristák más módon is intrikáltak. Az orosz távoli kelet
minden városában csakúgy hemzsegtek a büntetett előéletű egyének; a
háború részint európai Oroszországból, részint Sanghájon át a keleti
kikötőkből még nagyobb számmal csábította oda a gonosztevőket. A
cáristák ezekkel a gonosztevőkkel is szövetségre léptek. A városok kellő
közepén mindenféle gaztett történt: megrohanták a házakat, az utcán
megtámadták a járókelőket és gyujtogattak. És mindezt olyan vakmerően és
ügyesen végezték, hogy a bűnösöket nem lehetett fölfedezni.

– Ez nem hunghucok műve, – mondta Ziegler. – Biztosan tudom, hogy a
tettesek georgiaiak, örmények vagy más kalandorok a Kaukázusból, tisztán
fölismerem a munkájukat.

Bebizonyult, hogy Zieglernek teljesen igaza volt, amikor a kolchisi
hegyláncok rabló fiaira gyanakodott. Magamnak is bizonyítékkal
szolgálhattam erre.


TIZENÖTÖDIK FEJEZET.  Az eltünt zsák.

December 22-ének reggelén történt. Úton voltam és áthaladván azon az
útrészen, amely Prisztant, Karbin kereskedelmi negyedét Novigoraddal, a
hegyen levő új városrésszel köti össze, lefelé mentem a nagy szabad
térre, ahol rendszerint a kínai színház ütött tanyát. Ezen az úton
tulajdonképpen csak kicsiny piszkos szállások, bárok és olcsó korcsmák
voltak, amelyeket georgiaiak és örmények tartottak fönn. Ha jól
emlékszem, a neve is ez volt: georgiai út. Reggel kilenc óra volt. Az út
üres volt, csak két alak haladt előttem körülbelül száz lépésnyire, egy
ember nagy bőrzsákkal és egy katona vállára vetett fegyverrel.

Egyik nem nagy bizalmat keltő vendéglő ajtaján egy pillanatra
kikandikált egy georgiainak a feje és azonnal ismét eltűnt. De már a
következő pillanatban az ajtó szélesen kitárult: magas, sovány kaukázusi
ember lépett ki rajta. Gyorsan végigsietett az úton, míg a két előttem
haladó embert utólérte. Ekkor még nem láttam semmi gyanús dolgot. A
georgiai egyszerre csak megállott, kémlelődve körülnézett és egy
ugrással nekitámadt a zsákos embernek. Kés villámlott. A georgiai
magához ragadta a zsákot és a meglepett katona szemeláttára, mint a
szél, a piac felé vágtatott.

A katona csak akkor kapott észbe, amikor a georgiai már bekanyarodott a
piactérre. Utána futott. Én azonnal hozzáláttam az üldözéshez. A
piactérre érve láttam, hogy a georgiai rohan, mint az üldözött vad; a
lába, mintha nem is érte volna a földet. A katona futás közben többször
megállott, mintha lőni akart volna, de úgy látszik ezt nem merte
megtenni, mert attól tartott, hogy más valakit talál el. Az egyik sarkon
néhány katona el akarta állni a menekülő ember útját. Erre ez a zsákot
villámgyorsan átdobta egy élő sövényen, kést ragadott és eltünt a kis
kínai boltok egyikében. Innen egérutat nyert a piac mögött levő alacsony
deszkabódék és szűk utcák labirintusába, ahol nyomtalanul eltünt üldözői
elől.

E közben a kíváncsiak körülfogták a katonát és faggatták, hogy mi
történt. Elmondta, hogy a banknak egyik pénztári hivatalnokát kísérte,
akinek háromszázezer rubelt kellett volna átadnia egy gőzös
kapitányának.

– Meg is kell gyorsan néznem, mi lett a pénzes zsákkal, – jutott
hirtelen az eszébe. – Éppen ezen a sövényen dobta át.

A többiekkel együtt én is átfurakodtam a sövény egy keskeny nyílásán és
itt azután orosz kisemberek nagyon jellemző beszélgetését hallgattam
végig. Nem messze a sövény mögött nagy kád állott, amelyben két erős
orosz asszony fehérneműt mosott.

– Jó reggelt, – mondta a katona.

– Jó reggelt, katona.

– Láttátok a zsákot?

– Mi már nagyon sok zsákot láttunk életünkben, – mondta nevetve az egyik
asszony.

– Azt is, amelyik itt beröpült?

– Azt is.

– Hol van?

– Hol volt? Hiszen ezt akarod megtudni? – kérdezte megint nevetve az
egyik mosónő.

– Igen, ha éppen jobb szereted a kérdést így föltenni.

– Valaki zsákot dobott át a sövényen, – kezdte az asszony a
magyarázkodást.

– Ezt nagyon jól tudom, de mi történt azután? – kérdezte türelmetlenül a
katona.

– Ha tudod, minek kérded? – felelte az asszony, aki föltűrte a ruhája
újját és ismét mosogatni kezdett.

– Hát felelj, egészen fül vagyok, – sürgette a katona, akit a
nyugtalanság kínzott.

– No jó, hát elmondom. Valaki egy zsákot dobott át a kerítésen, – kezdte
most a másik asszony, – akinek lángvörös volt a haja és meglehetősen
szemtelennek látszott. – A zsák ide esett a csöbörbe.

Erre mindketten hahotázni kezdtek.

– A csöbörbe? – ismételte a katona, aki gondosan szemügyre vette a
csöbröt, bár az első pillanatra látni lehetett, hogy csak néhány
nyomorúságos ruhadarab volt benne.

– Igenis, a csöbörbe! – mondta még egyszer a vöröshajú.

– És most… most már nincs benne, – jajgatott a katona és a két keze közé
temette a fejét.

– Bizony, most már nincs benne!

– Miért? – kérdezte kétségbeesve a katona.

– Azt mondta, nincs ideje, hogy reád várjon, te tökfilkó! Elröpült.

A hallgatóság hangosan kacagni kezdett és a nagy hahotázásba teljesen
beleveszett a mosónők nevetése és a katona káromkodása. Ebben a
pillanatban egy rendőr került elő. Egyenesen a mosónőkhöz ment és
szigorúan rájuk szólt:

– Hát elröpült? Kivel? Csak hamar, ki vele!

Az asszonyok egy kissé megszelídültek. Az egyik pillanatnyi gondolkodás
után így felelt:

– Még egy másik asszony is volt itt, Gusziev Katalin. Az vitte el a
zsákot és hazament, hogy elrejtse.

A rendőr, a katona és az egész tömeg elindult a megjelölt ház felé,
amely a bekerített tér egy másik sarkában állott, de bizony nem találták
sem Gusziev Katalint, sem pedig a «röpülő» zsákot. A zsák és az asszony
eltűnt és nem is került elő. A későbbi kutatások is eredménytelenek
maradtak. A városban csakhamar elfelejtették a zsákhistóriát. Csak két
ember, akinek életében nagy változást teremtett, nem tudta elfelejteni:
egy gyászba öltözött asszony, aki a megölt pénztári hivatalnok sírján
gyászolt és az ostoba katona, akinek figyelmetlenségeért egy évig
börtönben kellett ülnie.


TIZENHATODIK FEJEZET.  Elnökből fogoly.

Eközben egyre sűrűbb felhők gyülekeztek a szemhatáron. A monarchisták
intrikája folytán a hadsereg napról-napra ellenségesebben viselkedett.
Azt kívánta, hogy büntessék meg azokat a vasúti hivatalnokokat, akik
«mindörökre Mandzsuországban akarják visszatartani a csapatokat».
Azoknak a vezetője, akik ilyen módon akartak bosszút állani a
munkásszövetségen, Batianov tábornok volt, aki Pétervárott és az
udvarban jelentékeny befolyással rendelkezett. Ez a tábornok azt
ajánlotta a főparancsnoknak, hogy küldjön Karbinba büntető expediciót.
Linievics tábornokkal folytatott nagyon kedélyes tanácskozás után
sikerült is előljáróját e terv jóváhagyására rábírnia. Már másnap úton
is volt különítményével Karbin felé. A Szupingkaitól északra levő vasúti
állomások hivatalnokai Batianov tábornok vonatát akadálytalanul tovább
engedték, mert a tábornok a legelső állomások egyikén fölakasztatta az
állomási előljárót, aki azt mondta neki, hogy a munkásszövetség külön
engedelme nélkül különvonatot nem bocsáthat tovább.

Mihelyt ezt megtudtam, telefonon érintkezésbe léptem Linievics
tábornokkal. Teljes egy óra hosszáig tárgyaltam vele és rámutattam a
tervezett eljárás veszedelmességére és beláthatatlan következményére.
Linievics végre engedett és távirattal azonnal visszarendelte
Batianovot, aki azonban nem törődött fölöttese parancsával, hanem
folytatta az útját észak felé.

Így tehát saját belátásunk szerint kellett cselekednünk. A viszonyok
ravasz eljárásra kényszerítettek bennünket és főként arra, hogy ne
vesztegessük el az időt. Vlaszienkót a legsürgősebben elküldtük a
Szungarin áthaladó vasúti híd túlsó felén levő második állomásra azzal a
megbízással, hogy ott várja meg Batianov tábornokot és mindent rendezzen
el a fogadására. Ugyanekkor elrendeltük, hogy a híd túlsó oldalán egy
darabon szedjék föl a síneket, mihelyt Vlaszienko ott keresztül utazott.
Mikor Vlaszienko kijelölt helyére ért, újra táviratot küldtem Linievics
tábornoknak és nyomatékosan kértem, küldjön ki rögtön egy nagyrangú
törzstisztet, aki Batianov tábornokot még útközben utólérje és átadja
neki a rögtönös visszatérésre fölszólító parancsot.

A helyzet drámaisága talán jobban szembetűnik, ha az események további
lefolyását főként Vlaszienko saját szavaival és ama táviratok szövegével
mutatom meg, melyeket a pályáról küldött nekünk. Vlaszienko első üzenete
így szólt:

– Itt vagyok, várom Batianovot és az ön parancsait.

Erre munkásosztagot küldtünk ki a hídon túl szétrongált pályarész
rendbehozatalára. Néhány óra mulva Vlaszienko ezt jelentette:

– Batianov vonata itt van. Beszélgetek a tábornokkal, aki itt nyugodtan
megvárja a pálya rendbehozatalát. A Linievics törzstisztjét hozó vonat
félóra mulva érkezik ide.

Telefonoztunk a hídnál levő szakaszmérnöknek, vizsgálja meg, vajjon
minden rendben van-e és igenlő választ kaptunk tőle. Csaknem ugyanekkor
ezt táviratozta Vlaszienko:

– Legyetek készen a vendég fogadására.

Két óra mulva lokomotivot láttunk közeledni, amelyhez egyetlenegy kocsi
volt kapcsolva. Éppen a karbini pályaudvar főkijáratával szemben lökődve
megállott. A tábornok úr méltóságteljesen kiszállott luxuskocsijából és
szigorúan körülnézett. Szeme csakhamar megakadt egy fölfegyverzett
munkáscsapaton, amely Vlaszienkóval az élén feléje közeledett. Batianov
még egy vizsgáló tekintetet vetett maga köré, azután ezt kérdezte:

– Hol van a vonatom, hol van a különítményem?

Vlaszienko nyájasan mosolyogva, így felelt:

– A vonatja, tábornok úr, ebben a pillanatban visszafelé megy
Szupingkaiba, Excellenciád egyedül fogja folytatni az útját.

– De hová? – kérdezte most már kissé megütközve a tábornok.

– Mandzsuország határa felé és azután tovább Csitába, – felelte a
feszesen álló volt huszár.

Úgy hangzott, mintha mindez teljesen rendben lenne és a tábornok
Vlaszienko vidáman csillogó szemében olyasvalamit is észrevett, ami
elvette kedvét a tiltakozástól. Egy pillanatig még habozott, azután
sarkon fordult és visszaült a kocsijába. A gép nagy hajtókerekei lassan
forogni kezdtek nyugat felé, hogy a tábornokot örökre elvigyék
Mandzsuországból. Köztünk hátramaradottak közt bizonyára nem volt senki,
aki sajnálta volna elutazását. Mihelyt nem volt már szükség a
szertartásos ünnepiességre, Vlaszienko szívből nevetni kezdett és
elmondta nekünk az esetnek nem ismert részletét:

– Amikor Batianov megérkezett az állomásra, ahol reá várakoztam,
közöltem vele, hogy a pályát éppen javítják, de nemsokára készen lesz.
Közben figyeltem, jön-e már a törzstiszt vonata. Mihelyt e második vonat
füstjét a távolban megláttam, embereimnek megparancsoltam, hogy a
tábornoknak a szerkocsihoz csatolt kocsiját tervünk szerint kapcsolják
el a többitől. Ugyanebben a pillanatban fölugrottam a gépre és
megparancsoltam a gépésznek, hogy teljes gőzzel induljon útnak. A vonat
többi része a katonákkal ilyenformán az állomáson maradt. Azonkívül a
tábornok adjutánsát a délről jövő vonat beérkezte előtt nagyon
szövevényes telefonbeszélgetésbe sikerült belekevernem az északra levő
legközelebbi állomással úgy, hogy a szegény ördögöt egymagam elfoghattam
és ide hozhattam.

Másnap, amikor Batianov Mandzsuti mellett már átkelt a határon,
hallottam, hogy esküdt ellenségünk, Ivanov tábornok a haját tépte
dühében, mert semmit sem tudott arról, hogyan fogadtuk Batianov
tábornokot és így nem nyílt alkalma a cári udvarban nagybefolyású
előkelő tiszt megsegítésére. Mihelyt kémjei részletesen kitudakolták,
milyen módon bírtuk rá a tábornokot útitervének megváltoztatására,
titkos jegyű táviratot menesztett Pétervárra, amelyben Linievics
tábornokot «a tiszteletreméltó és nagyérdemű tábornok» ellen szőtt
összeesküvésben való bűnrészességgel vádolta meg.

Sajnos, ez a távirat, amit később meglehetősen kellemetlenül kellett
megéreznünk, nagyon mély hatást gyakorólt Pétervárott. Mivel a
frontcsapatok hazaszállítása most már csaknem teljesen befejeződött,
Linievicset visszahívták Pétervárra és Ivanov tábornokot tették meg
Mandzsuország főparancsnokának.

Mihelyt az öreg Linievics, aki barátságosan elbúcsúzott tőlünk, valóban
eltávozott, Ivanov éreztetni kezdte velünk a hatalmát. Első
cselekedeteinek egyike névrokonának, az általam elfogott anarchista
Ivanovnak a szabadonbocsátása volt. Ez még aznap elhagyta Karbint.
Búcsúzóul nekem és az egykori központi választmány többi tagjának
udvariasan néhány sort küldött, amellyel arról biztosított bennünket,
hogy mihelyt II. Miklós bíróságai akasztófára juttatnak bennünket,
jelenlétével meg fog bennünket tisztelni. Később kiderült, hogy jóslása
közel volt a megvalósuláshoz és pedig abban az időben, amikor ő, e nem
nagyon barátságos levél írója, hóhér volt Tranzbaikáliában. Ez az
anarchista, aki oly jól értett az orosz munkástömegek befolyásolásához,
eredetileg öt évig ült gyujtogatésért fegyházban. Azután a politikai
rendőrség ügynöke lett, mert ez a szolgálat hozzásegítheti az embert
valamihez és végül megtétette magát hóhérnak.

Arra a hírre, hogy bíróság elé állítják azokat a tiszteket, akik a
vladivosztoki forradalmi választmány tagjai voltak, Vladivosztokban nagy
utcai tüntetést rendeztek, amely nagyon nyugtalanította nemcsak a
katonai hatóságokat, hanem a munkásszövetség ottani helyi csoportját is.
Erre fölszólították a mi választmányunkat, hogy azonnal küldjön
Vladivosztokba megfelelő embert, akivel megvitathassák a szükséges
intézkedéseket abban a veszedelmes helyzetben, amelybe ez a mindenféle
zavargás ellen különben vértezett messzi keleti főváros jutott. Mivel
régebben magam is Vladivosztokban éltem és a legjobb viszonyban voltam a
lakóival, a választmány engem rendelt ki oda. A legközelebbi, még aznap
kelet felé induló vonathoz szolgálati kocsit kapcsoltak, amelyen
Vladivosztokba utaztam, ahol nagyon válságos eseményeknek lettem
szemtanuja.

1906 január 9-én reggel hét órakor érkeztem meg Vladivosztokba, ahol a
helyi választmány tagjai azzal a hírrel fogadtak, hogy a város
forradalmi szövetségei különösképpen meg akarják ünnepelni mai
évfordulóját annak a napnak, amikor a cári gárda a pétervári téli palota
előtt lemészárolta a munkásokat. A forradalmárok körmenetre készülődnek,
amelyen tiltakozni fognak a régi reakcionárius kormányrendszer
visszatérése ellen.

Már megérkezésem után félórával a forradalmi csoportok vezetőivel
tanácskoztam. Hiába beszéltem, hogy ne tüntessenek, nem hallgattak rám.
Ragaszkodtak ahhoz, hogy a cár uralmi rendszerével való eredményes
szembeszállásra nincs más eszköz, mint utcai barrikádharc fegyveres
kézzel vagy pedig fegyvertelen forradalmárok halála az orosz városok
utcáin. Az áldozatok elfolyó vére akkora hatással lesz más nemzetekre,
annyira megmozgatja emberiességüket, hogy föllázadnak II. Miklós bűnös
uralma ellen és iparkodnak annak véget vetni. Megrendülve kellett
látnom, hogy az az elhatározás, amelybe ez a népelem tompa
kétségbeesésében és a cár közeledő bosszújától félve, beleélte magát,
megváltoztathatatlan.

A vezetőkkel folytatott eredménytelen tanácskozás után azonnal a
várparancsnokhoz, Kazbek tábornokhoz mentem, aki az egész város igazi
ura volt. Mérsékelt intelligenciájú georgiai ember volt, akinek minden
becsvágya arra irányult, hogy karriert csináljon. Mivel a tüntetés
teljesen békés jellegűnek igérkezett és vezetői elhatározták, hogy a
tömeget minden kihágástól és zavargástól visszatartják, semleges
magatartásra próbáltam rábírni a tábornokot. Mialatt fejtegetésemet
végighallgatta, sokatmondó mosoly játszadozott az ajka körül. Ezt
észrevevén, így szóltam hozzá:

– Tábornok úr, az ön lovagiasságától és belátásától függ Vladivosztok
sorsa!

Csaknem önkéntelenül csúsztak ki a számon e szavak és amikor már
kimondtam őket, kissé nagyzolóknak tűntek föl, de a jövő bebizonyította,
hogy igazat mondtam.

A tüntető menet tizenegy órakor komoly szótlansággal jött lefelé a város
főutcáján, a Szvetlanszkáján. Minden utcasarkon új résztvevők
csatlakoztak hozzája. Az orthodox katedrális előtt az élen haladó
csoport megállott és csakhamar körülvette a fölzárkozó embertömeg.
Mindenki levette a sapkáját és imádkozott azoknak a lelke üdvösségeért,
akik a forradalomban estek el. Az emberi gomolyag ezután újra
szétoldózott. A menet megint útnak indult. Időnként ezt a kiáltást
lehetett hallani: «Alkotmányt kérünk! Parlamentet kérünk!» Egyébként
semmi nem szakította meg a nyugalmat és a példás rendet, amellyel a
menet a várparancsnok székháza előtt a pályaudvarra vivő utca felé
haladt. A tömeg nyugodtan vonult végig ezen az utcán, sőt mivel a
hatóságok nyilván nem akadályozták meg a továbbhaladást, derült kedvűnek
látszott.

A menet élén Wolkenstein Zsófia asszony haladt, akit a munkásszövetség
és a forradalmi csoportok más vezetőivel Lankovszki dr. és Piotrovszki
mérnök követett.

Wolkenstein Zsófia nevének megemlítésekor egy már nem fiatal asszony
szelíd, kifejező és szeretetreméltó arca áll előttem. Fekete hajába már
sok szürke szálat font az idő. Barna szemében és friss ajkán kínzó,
fájó, gondokkal teli reménytelenség, amely e forradalmárnő életének
tragédiájáról beszél.

Húsz éves diákleány volt, amikor forradalmi meggyőződése a terroristák
közé sodorta és arra kényszerítette, hogy részt vegyen a III. Sándor cár
élete ellen irányuló merényletben. Halálra ítélték, de az ítéletet
kegyelemből életfogytig tartó börtönre változtatták. Miután néhány évet
már kitöltött a slüsszelburgi rettenetes fogház egy magáncellájában –
Pétervártól körülbelül negyven mértföldnyire keletre a Ladoga-tó mellett
– messzire, nagyon messzire, az átkozott, gyilkos Szakhalin-szigetre
száműzték, amelyről «Ázsiai titkok, ázsiai emberek» című könyvemben
részletesebben írtam. Ott jó angyala lett a börtönlakóknak, akiken
orvosi tanáccsal, betegápolással, de lelki vigasztalással is segített.
Még a sziget hivatalnokai is becsülték e rendkívüli nő nemes
tulajdonságait és magatartása, valamint érdemei elismeréseül
kieszközölték neki, hogy súlyosan megrongált egészsége miatt
Vladivosztokban lakhassék.

Ez a Wolkenstein Zsófia haladt tehát szomorú, minden szívet megnyerő
mosollyal az ajkán a tüntető menet élén. Annak az unokájától, akit
darabokra tépett egy forradalmár bombája, mert az orosz népnek nem
akarta megadni a legegyszerűbb emberi és polgári jogokat, most ugyane
jogok megadását akarta kérni. A gondtól lesujtott nő ebben a pillanatban
elkeseredve talán ezt gondolta:

– A Romanovok semmit sem tanultak és semmit sem felejtettek.

Ezt az elmélkedést hirtelenül géppuska zakatolása riasztotta el. A hideg
levegőben golyók fütyültek. De csak egy pillanatig. Azután elnémult a
tüzelés. A tömeg vad pánikkal minden irányban szétrebbent, átfutott a
pályaudvartéren, a közeli épületekben keresett védelmet vagy a
mellékutcákba menekült. Két halott maradt az utca kövezetén. Az egyik
Wolkenstein Zsófia volt, az a nő, akinek életét teljesen betöltötte az a
vágyakozás, hogy az orosz népet a rabbilincsből kiszabadulva láthassa.
Kifogástalanul tiszta lelkiismerettel távozott ebből az életből, de
magával vitte az undort is eme hitvány hivatalnoklelkektől, akik mohón
előretörtető kapaszkodásuknak mindent föláldoznak, ami másnak szent.
Ahogyan élt, az első sorokban harcolva, úgy is halt meg. A másik halott
egy tíz éves iskolásgyerek volt.

Kazbek tábornok, hogy előbbrejutásának útját egyengesse, ezt táviratozta
ezen a napon Pétervárra küldött jelentésében:

– Felséged hű katonái az én parancsnokságommal rengeteg tömegű
ellenséges izgatót szétszórtak.

Az élet azonban maga bosszulja meg a bűnös alávalóságot: ez a világon
uralkodó kifürkészhetetlen, örök igazságosság alapelve.

A pánik az egész városba szétkergette a tömeget. Villámgyorsan
szájról-szájra járt a hír, hogy a katonák rálőttek a menet fegyvertelen,
békés résztvevőire. Eljutott az Orosz-sziget erődeibe és az Arany Szarv
hajóira. A katonák közül sokan, a tengerészek mindannyian forradalmi
érzelműek voltak. A matrózok tehát mihelyt meghallották, mi történt,
fegyvert fogtak és a jégen át a városba rohantak, míg a katonák a sziget
egyik erődjére a forradalmi lobogót tűzték ki. Csak egyetlen ezred,
amely nem régen jött Oroszországból, engedelmeskedett a törzskar
parancsának.

Kazbek tábornok, amikor megtudta, hogyan állnak a dolgok, ennek az
ezrednek azt a parancsot adta, hogy az ágyúkat irányítsa a városra és a
hajókra. Igen ám, csakhogy a föllázadt katonák kezében levő ütegek és a
hajóágyúk az első lövésre rögtön válaszoltak. Gránátokat lőttek a város
néhány helyére és az erődökre, amelyek a város fölött levő kapaszkodókon
és magaslatokon voltak elrejtve. Több helyen tűz támadt és különös
hevességgel pusztított a kínai üzleti negyedben. A tűz csakhamar
végigharapódzott a japán városrész szűk utcáin, ahonnan a
Szvetlanszkajához és a város közepéhez hatolt tovább.

A lángtengerben, az összeomló házak kaoszában és a mindent beborító
füsttömegekben, mint vad sakálok, emberi bandák garázdálkodtak. A városi
lakosság söpredéke, a monarchista-szervezetek tagjai és hunghucok
verődtek össze e bandákban. A hunghucok, akik a hegyekből és az Amur
partjától jöttek, egyre nagyobb számban kerestek és találtak is a
fővárosban rejtekhelyet. Néhány városrészben utcai harc folyt. Ezekben a
napokban óriási volt a halottak és a sebesültek száma. A
szerencsétlenség és a gyalázatosság ez óráiban szabad útja volt a régen
rejtegetett gyűlöletnek, a bosszúállásnak, a rablás és gyilkolás
vágyának, minden bűnnek. Amikor beköszöntött az est, Vladivosztok
háromnegyedrésze romhalmaz volt. A lassanként csökkenő tűz visszfénye
ott vonaglott az égen. A hold világát, amely a várost hideg ezüstfénnyel
vonta be, csípős füst sűrű felhői fátyolozták el.

Amikor késő este visszatértem szolgálati kocsimhoz, még mindig hallható
volt az örjöngő tömeg vad kiáltozása, a fegyverek ropogása, a bedölő
házak robaja és a városban cirkáló őrjáratok ideges fütyülése.

Január 12-én visszatértem Karbinba, ahol már mindenki tudott a
vladivosztoki katasztrófáról. Jelentést tettem a szövetség
választmányának, azután Ivanov tábornokhoz mentem, hogy értesítsem a
vladivosztoki eseményekről és figyelmeztessem arra, hogy ha taktikai
hibát követne el, ugyanez a sors érheti Karbint is. A tábornok azonban
nem akart engem fogadni, miért is üzenetemet az adjutánsára kellett
bíznom azzal a kéréssel, hogy közvetítse a főnökéhez.

Lakásomhoz visszatérve, ott találtam a rám várakozó Zaremba ezredest és
Ziegler kapitányt. Miután kikérdeztek a vladivosztoki szerencsétlenség
részletei felől, Zaremba ezredes látszatra csak úgy mellékesen
megjegyezte:

– Ne feledje, hogy szolgálati kocsija útra készen mindig rendelkezésére
áll.

– De hiszen nem is akarok sehová sem utazni.

– A legsürgősebben tanácsolom, utazzék el. Rossz idők várnak reánk, –
tette hozzá Ziegler.

Amikor kérdezősködni kezdtem, csak sokat mondó pillantás volt a felelet.
Látogatóim kezet szorítottak velem és eltávoztak. Két nap látszólag
teljes csöndben mult el. Január 16-án korán reggel Ziegler kapitány
megint eljött hozzám. Szakadozott mondatokkal ezt súgta:

– Két órakor dél felé indul egy vonat… Megfogom parancsolni, hogy az ön
kocsiját kapcsolják hozzá… Az Istenért, meneküljön… Utazzék el, mindegy
hogy hová… Többet nem mondhatok… de menjen el!

Kirohant a szobából, a nélkül, hogy visszanézett volna.

Beláttam, hogy valami nagyon komoly esemény készülődhetik. Meghagytam
tehát a szolgámnak, hogy kis kézitáskába csomagolja össze az utazáshoz
legszükségesebb dolgokat. Azután Novakovszkihoz mentem, aki egészen a
közelemben lakott. Tanácsot akartam tőle kérni, hogy viharos
forradalmári pályánk többi részesének értesítése után, esetleg vele
együtt elutazzam.

Kopogtattam Novakovszki ajtaján. Jó sokáig senki sem felelt. Végre
kinyílt az egyik ablak, eleinte csak nagyon kevéssé, de egy pillanat
mulva annyira, hogy barátom öreg szakácsnője óvatosan kidughatta rajta a
fejét. Rosszat sejtve, az ablakhoz siettem és megkérdeztem:

– Mi a baj? Történt valami?

– Pszt! – susogta és reszketett félelmében és izgatottságában, – pszt! a
gazdámat tegnap éjjel letartóztatták és börtönbe vetették!

Rögtön bérkocsiba ültem és sorjában elhajtattam egykori hivatali
kollégáimhoz, de már egyiket sem találtam otthon. Hasonló módon
valamennyit elfogták. E pillanatig már csak én voltam szabadon. Csak
most értettem meg Zaremba és Ziegler látogatásának igazi jelentőségét,
különösen pedig az ideges sietséget, amit a kapitány ma reggel
tanusított.

Most mégis lemondtam minden kísérletről Karbin elhagyására. Sőt az
egyedüli helyes eljárásnak azt tartottam, ha ott maradok, hogy
bebörtönözött társaimért megtegyek minden tőlem telhetőt vagy hogy
tevékenységünk következményét velük együtt viseljem, bármi legyen is az.
Éjfélig vártam otthon a dolgok további kifejlődését. Ebben az időtájban
dolgozószobám iróasztalánál ülve, az ablakon át egy katona arcát és
csillogó szuronyát pillantottam meg. Fölugrottam és átmentem a
hálószobába, de ott is ez a látvány tárult elém. Künn minden ablak előtt
egy katona állott. Alighogy arra a következtetésre jutottam, hogy az
egész házat megszállták, megszólalt a csengetyű. Szolgám ijedt kiáltása
volt a felelet. Kardcsörgés és sarkantyúpengés hallatszott. A tornácon
néhány csendőr és a politikai rendőrség néhány ügynöke jelent meg.

Mindenekelőtt alaposan átkutatták az egész házat. Ezt követte a
letartóztatás jegyzőkönyvének elkészítése a szokásos részletes
kérdésekkel: tudok-e írni és olvasni, megvagyok-e keresztelve és több
ilyenféle. Egy órával később, mintha örökre szólna, tompa csattanással
bezáródott mögöttem a katonai fogház egyik cellájának vasajtaja. A
közepén levő kis rácsos nyíláson egy katonaőr tartott szemmel.

Ötvenhárom napig az orosz távoli kelet elnöke és íme most fogságban!
Elnökből fogoly: rövid, de szomorú élméményekben és izgatottságban
nagyon is gazdag pályfutás.


TIZENHETEDIK FEJEZET.  «Ez tilos! Lövök!»

A cellám nem volt éppen nagy. Hossza négy lépés, szélessége három. Erős,
boltíves mennyezete volt és olyan alacsony, hogy a kezemmel szinte
megérinthettem, de amikor ezt megpróbáltam, a künn álló katona olyan
hangon, amely mintha csak az ember megfélemlítésére teremtődött volna,
rám ordított:

– Ez tilos! Lövök!

Nem bántottam hát a mennyezetet, hanem az ablakkal kezdtem
foglalatoskodni, amely nem volt nagyobb egy négyzetlábnál, de erős
vasráccsal és kívül annyira bedeszkázva, hogy a fekete éjjeli égnek csak
keskeny szalagját és néhány csillagot láthattam. Nyugodtan és
részvétlenül bámultak le rám, éppen úgy, mint szabadságom idején, amikor
a Szikhota-Alin szakadékaiban vadásztam, amikor a Japán-tenger csöndesen
hullámzó vizén cirkáltam vagy Párizs vidám élénkségű bulevárdjain
kóboroltam, ami mind annyira távolinak tűnt föl, mint az
«életfogytiglaniak» cári palotája Szakhalin celláiban. Gondolataimból
kizökkentve megint megszólalt az őr:

– Ez tilos! Lövök!

– Mi tilos! Gondolkozni?

– Nem szabad az ablak közelébe jönni. Ha megteszi, lövök – felelte a
katona.

Láttam, hogy bizony kissé korlátozott lesz a szabadságom. Leültem tehát
a keskeny vaságyra és a mennyezetről lelógó, füstölgő olajlámpa
világánál a falakat kezdtem viszgálgatni. Be voltak ugyan meszelve, de
rettenetesen piszkosak, repedezettek és foltosak voltak és számtalan
fölírás éktelenítette el őket. Az egyik sarokban, közvetetlenül az ágy
fölött nagy, nedvesnek látszó folt volt; úgy éreztem, mintha jeges
lenne. A lyukas tetőn nyilván víz folyt be és a mandzsuországi tél
kemény hidegében még itt benn is megfagyott.

– Tilos a falhoz nyúlni, – mordult rám az őr.

– Lő?

– Igenis – mondta, – az előírás szerint.

– Bölcs előírás, jegyeztem meg.

A katona nem felelt. Szemét, mint előbb, a nyílásra meresztette és
aggodalmas tekintettel tovább figyelt.

Még mindig rajtam volt a bundám és a sapkám. Mikor levetettem, a csontig
átjárt a tűrhetetlen hideg és annyira reszkettem tőle, hogy a bundámat
megint föl kellett vennem és így beburkolódzva lefeküdten a nem nagyon
csábító ágyra. Csikorgott és meghajolt a súlyom alatt és mintha a
teherért bosszút akart volna rajtam állni, egy eltörött vasrúdja az
oldalamba fúródott. A kemény vánkosból nedves gőz és átható, savanykás
szag áradt ki. A katonai gyapjútakarónak is irtózatos szaga volt és a
nedves hidegben egészen vizesnek látszott.

Tágra nyílt szemmel feküdtem az ágyon. Nem gondoltam semmire, csak az az
érzés szorongatott, hogy a katona szeme állandóan rám meredt. Mikor a
teljes belső üresség tudatára jöttem, e nekem teljesen szokatlan
lelkiállapot okát kezdtem kutatni. A magyarázatot nem volt nehéz
megtalálnom. A szervezetem minden új pillanat bizonytalanságát
ösztönszerűleg megérezte. A katonai fogházak e legszigorúbbjába és
legkomorabbjába, ebbe az utálatos barlang-cellába zártak, amelynek falai
nedvesek és jegesek, amelynek csak egyetlen, apró ablaka volt és azt is
beszögezték deszkával. Tudtam, hogy minden pillanatban az udvarba
kisérhetnek, ott a fal mellé állítanak és nehány nikkelgolyót eresztenek
belém. Azt is nagyon jól tudtam, hogy Ivanov tábornok semmi
lelkifurdalást nem érezne, ha így egyenlítené ki a számlát. Ilyen
helyzetben volt-e valami célja annak, hogy egyáltalán gondolkozzék az
ember? Megint abbahagytam tehát a gondolkodást és fásultan a piszkos
mennyezetet bámultam, míg a hidegtől fájt minden tagom.

Nemsokára azonban öntudatra ébresztett egy új ellenség. Csapatostul
nyomult előre és olyan elkeseredéssel támadott rám, mintha az Orosz
Nemzet Szövetsége fekete százai közé tartozott volna és Ivanov tábornok
küldte volna ellenem azzal a paranccsal, hogy ne kegyelmezzen.
Kétségbeesve küzdöttem ezzel az ellenséggel és az egész idő alatt
csodálkoztam, mert az őr nem kiáltott rám, hogy ez is tilos. Az őr
azonban beérte azzal, hogy védelmi harcomat szótlanul végignézte.

Nagy és kis egységekből alakuló csapatokat láttam a falon előnyomulni
olyan formációkban, amelyek valamely jól vezetett flottagyakorlat
sztratégiájára emlékeztettek. Mint a hullámokat hasító büszke
dreadnought, lassan és méltóságosan jöttek a nagy példányok, míg a
szárnyakon a földerítést és védőszolgálatot teljesítő torpedóhajók és
rombolók mintájára a kicsinyek rajai sürögtek. Ez a gyalázatos ellenség
kétségtelenül nagyon megelőzte a korát, mert a modern hadviselés ismert
eszközeit ellenem már akkor fölhasználta: mindkét oldalról támadott és
olyan bűzzel árasztott el, aminőt utálatosságra nézve nem tud fölülmulni
semmiféle modern mérges gáz. Még a levegőből is vesztemre tört, mert
fölmászott a mennyezetre és abból a kedvező állásból, mint a bomba,
egyenesen rám zuhant.

– Hallja csak! – szóltam a katonához, ennek a cellának túlsok a lakója,
számomra nincs már itt hely.

– Tilos a beszéd. Én… kezdte és szünetet tartott.

– … lövök, – fejeztem be helyette a mondatot. Nem bánom, de akkor ezekre
a betolakodókra is lőjjön.

A katona elfordult. Hallottam, hogy elfojtottan nevetett. Mikor a kis
rácsnál ismét megpillantottam az arcát, már nem volt olyan veszedelmes,
sőt csaknem barátságossá lett.

A hajnali szürkület végre belopódzott a cellába. A lámpa, amely fekete
koromfátyollal vonta be az egész helyiséget, halálküzdelmében még egyet
lobbant, azután kialudt. Támadóim abbahagyták éjjeli rajtütésüket és
visszavonták rajaikat. Az őrt cellám ajtaja előtt fölváltották.
Trombitaszó hallatszott. A folyosón katonacsizmák nehézkes kopogása
döngött végig. Járás-kelés zajával kiáltás, nevetés, rövid éles
vezényszó és pléhedény csörömpölése folyt össze. Az az idő lehetett ez,
amikor a katonák a teáskannával visszatértek az őrszobába. Újra hangos
vezényszót hallottam, mire a katonák a reggeli imába fogtak:

– Uram! Mentsd meg népedet…

Itt, ahol igazán csak a Mindenható tudta megmenteni a borzalmas börtönbe
bezárt embereket, egészen külön értelmük volt ezeknek a szavaknak.

Bár szomjas és éhes voltam, nem akartam kérni, nem csupán büszkeségből,
hanem azért is, mert az örökös «Ez tilos! Lövök!» már a könyökömön nőtt
ki.

Fölkeltem és négy lépést ide, négy lépést oda, föl- s alájártam a
cellában. Mindig az a medve jutott az eszembe, amelyiket a pétervári
állatkertben figyeltem meg, amikor ketrece egyik sarkából megszakítás
nélkül a másikba csoszogott, a fejét nagy kétségbeeséssel ide-odalóbálta
és kicsiny, véres szemével kérdő tekintetet vetett maga köré.

– Alighanem ilyen vörös az én szemem is, hiszen egyáltalán nem aludtam,
– gondoltam és akaratlanul mosolyognom kellett.

Új őrzőm fiatal, karcsú, szőkehajú legény volt, akinek mosolygó arcáról
meglepetésemre irántam való jóakaratot olvastam le. Miután egy ideig
föl- s alájártam, végre szédülni kezdtem a folytonos megfordulástól.
Hogy magamhoz térjek, a piszkos fal irkafirkáit kezdtem olvasni.
Legnagyobb részét esetlen, az írásban kevéssé gyakorlott kéz írta.
Akárhány csak káromkodás volt és durva kiszólás. Akadt néhány szerelmes
vers is. Figyelmemet csak egy fölírás kötötte le erősebben és keltett
bennem vadul hullámzó, bizonytalan gondolatokat. Valami hegyes
szerszámmal karcolták bele a vakolatba. A cellának valamelyik
ismeretlen, most már halott lakója véste itt be a világnak szóló utolsó
kétségbeesett üzenetét. Így hangzott:

– Egy óra mulva agyonlőnek… El fogok tűnni, de itt leírt szavaim
megmaradnak. Mit is ér tulajdonképpen egy emberélet?

Gondolatok és érzelmek viharos áradata zúdult reám. Ebben a zűrzavarban
egy érzelem kezdett előre nyomulni és sűrűsödött mindjobban azzá a
gondolattá, hogy a huszadik század emberi társadalmában sohasem hoznának
többé halálítéletet, ha a törvényhozóknak és a bíráknak néhány napon
keresztül azt kellene átélniök, amit az elítéltnek kell éreznie ilyen
fölírásokkal ellátott cellában. Nem volna-e másrészről lehetséges, hogy
a gonosztevő, aki a törvény szerint rászolgált a halálra, ha ezeket az
egyszerű, titokzatosan ijesztő föliratokat olvassa, keserves könnyeket
ontana gaztette miatt és mindörökre lemondana a bűnről? Nem
tisztulhatna-e meg akkor a szíve és a lelke olyan módon, amit a
büntetőtörvény és a logikusan és igazságosan, de egyszersmind hidegen és
részvétlenül gondolkodó bíró még nem ismer? A fölirat, amely bennem e
gondolatokat ébresztette, tovább élt, ellenben az írója valahol a
katonai temető valamelyik sarkában már régen a sírjában pihent, amelyet
nem ékesít kereszt és ahol nem sír és nem gyászol senki. Pedig hát, aki
ezeket a szavakat fogsága cellájának falába véste, bizonyára szintén
hagyott hátra embereket, akikre keserves gyászt borított a halála és
akik híven megőrzik az emlékét, mert jó volt hozzájuk és ők szerették.

A katonai fogház 5. számú cellájában eltöltött azon az első reggelemen
már közel voltam ahhoz, hogy elődöm föliratához én is hozzáfűzzem a
magamét. Ettől csak az az aggodalom tartott vissza, hogy megint azokat
az unosuntalan szavakat fogom hallani, amelyek reám, de arra is, aki
kimondta, olyannnyira lealacsonyítók voltak:

– Ez tilos! Lövök!

Az órámra néztem: kevéssel hét óra előtt volt. Körülbelül egy óra mulva
a tornácon bizonyos mozgást vettem észre, beszélgetésnek egyes
töredékeit hallottam. A katona arca a rácstól eltűnt. A zárban kulcs
csikordult meg. A cellámba lépett Miller államügyész és Fiedorenko
csendőrezredes. Az államügyész hivatalos hangon ezt adta tudtomra:

– Önt Ivanov tábornok parancsára tartóztatták le és tábori katonabíróság
elé kerül.

– Mikor lesz a tárgyalás?

– Az igazságügyminiszter rendkívüli körirata értelmében a tárgyalás az
ön jelenléte nélkül fog lefolyni, – mondta az ezredes, miután előbb
aktái közt lapozgatott.

Nagyon is jól ismertem ennek az eljárásnak súlyos jelentőségét. Egész
Oroszország nyögte a sok független katonai bíróság, az úgynevezett
«expressz ítélőszékek» véres erőszakoskodását, amelyek csakis
forradalmárok elítélésével foglalkoztak és közülük sok ezret halálra
ítéltek. Úgy éreztem, hogy eláll a szívem verése és mintha jégdarab
lenne a mellemben. De leplezni tudtam izgatottságomat és erőszakolt
nyugalommal kérdeztem:

– Szabad a családomnak levelet írnom?

Az államügyész sokat mondó pillantást vetve az ezredesre, azt felelte:

– Arra még mindig elég ideje lesz.

Azután mindketten elmentek. Mögöttük nagy csattanással záródott be az
ajtó. A kulcs megint megcsikordult a zárban. A katona arca, amely most
igazi szánalmat mutatott, újra megjelent a nyílás mögött.

Ellenszenves látogatóim eltávozása után, reggelire egy csésze teát és
egy szelet fekete katonakenyeret hoztak. Délre egy tányér
káposztalevest, egy tányér fekete darát és egy darab kenyeret kaptam.

A lábam, amely a hunghucokkal Udzimi mellett folytatott harcban
kificamodott, estefelé tiltakozni kezdett a fűtetlen szoba ellen és
elviselhetetlen fájdalmat okozott. Képtelen voltam tovább lábon lenni és
lefeküdtem az ágyra. Mikor az őr behozta a vacsorámat, egy tál darát,
teát és a rendes kis darab kenyeret, nem tudtam fölkelni. A csípőm úgy
megdagadt és annyira fájt, hogy nyögtem és sziszegtem, mint valami dühös
kígyó. Az 5. számú cella ajtajánál egymást fölváltó őrök szerencsémre
nem tiltották meg a nyögést is úgy, hogy megmaradt legalább az az egy
vigaszom, hogy ebben a tekintetben szabad folyást engedhettem
érzelmeimnek.

A második éjjelen sem aludtam, mert mint az előzőt, ezt is harcban
kellett eltöltenem ellenségeim flottájával és csapataival, de most
külsőre hatalmasabb, mindazonáltal kevésbbé kellemetlen
szövetségestársak: hosszú csupasz farkú, nagy, vöröses-szürke patkányok
még meg is erősítették őket. A padló peremén levő lyukakból és
hasadékokból mindjárt családostól bujtak ki és csakhamar elfoglalták az
egész padlót. Úgy viselkedtek, mintha mindjárt kezdettől fogva
fegyverszünetet kényszerítettek volna rám, mert félelem nélkül az
ágyamra ugrottak meg a padra, ahol a kenyér és a dara maradéka feküdt.
Tiltakozásommal csak keveset törődve, olyan természetességgel
lakmároztak, mint valamely elsőrangú szálló éttermének vendégei. Ha
sziszegéssel el akartam őket riasztani, csak sovány feleletet
nyívákoltak és fénylő fekete szemüket egy pillanatra rám szegezték.

Csak akkor szegtem meg a fegyverszünetet és kezdtem nyílt támadást,
amikor az egyik, nyilván különösen vállalkozó kedvű és vakmerő dög a
székről az ágyamra ugrott és engem szemével hipnotizálva, az arcom felé
közeledett. Hangos csatakiáltással nekiestem az ellenségnek. Mint az
érett körte a fáról, úgy potyogtak le a patkányok az ágyamról és
zuhantak a padlóra, ahol minden irányba szétrebbentek. De csakhamar
visszatértek és elárulták azt a szándékukat, hogy ágytakarómat
szétosztják maguk közt, a kenyeremet egészen megeszik és az arcomat
közelről tekintik meg. Ez már mégis csak több volt a soknál. Tehát
tüzérségi harcra tértem át, az egyik csizmámat a legsűrűbb csoportba
hajítottam, a másikat pedig olyan hatásosan küldtem utána, hogy hatalmas
nyivákolás igazolta lövéseim találatát. Erre azután valamennyi eltűnt a
búvóhelyén. Csak időről-időre suhant át cellámon valami titokzatos
sötétség és figyelmeztetett, hogy az ellenség kémei még mindig
dolgoztak. Ez a háború a rettenetesen undorító patkányokkal mindaddig
tartott, míg csak az 5. számú cellában voltam.

Fogházi életem második napján kiderült, hogy künn levő barátaim nem
hagytak cserben. Az ebéd után az a szőke legény volt őrségen, akivel már
megismerkedtem. Észrevettem, hogy sokáig szótlanul állott és gondosan
megfigyelte a folyosót. Azután hirtelen elkapta a tekintetemet és pszt!
jelzéssel összehajtogatott papirosocskát hajított be a rácson.

A szabadság világából valaki hírt adott nekem arról, hogy állanak a
dolgok e pillanatban. Az «in absentia» megtartott bírósági tárgyalás
komédiája már véget ért. Agyonlövésre ítéltek bennünket. Mindennek vége.
De Ivanov törzskarában nézeteltérés támadt. A tisztek egy nagy csoportja
kikelt az ítélet ellen és sürgősen új bírósági tárgyalást követelt, még
pedig nem az «expressz ítélőszék», hanem rendes katonai bíróság előtt.
Ezt a követelést sokan támogatták a polgári körökből.

– Ne essék kétségbe, folytatta az ismeretlen író, az ön érdekében
táviratokat küldtek Pétervárra; Ivanov tábornok igaz, hogy elfogta és
megsemmisítette az első táviratokat, de megtaláltuk a módját, hogy
kijátszhassuk a cenzuráját.

Ez a biztatás még adott némi reményt, igaz, hogy nagyon keveset, mert
Ivanovnak, akinek korlátlan felhatalmazása volt, tiltakozással nem sokat
kellett törődnie, akármelyik percben kivitethetett bennünket a cellából,
agyonlövethetett és az egész kérdést «fait accompli»-vel intézhette el.
A cárok idejében ez nagyon gyakori eljárás volt, amit utódai, a
szovjetek is sűrűn gyakorolnak; van rá példa 1924-ből Dudkievic elnök
agyonlövésében, ami fölháborította az egész civilizált világot.

Kínzó gondolataimhoz, éjjeli ellenfeleimhez és az irtózatos fájdalomhoz,
amit lábamban éreztem, most még egy új ellenség csatlakozott, valamennyi
közt a legkegyetlenebb és legkönyörtelenebb: a halálfélelem. Fölugrottam
és lélekzetemet visszafojtva lestem a történendőket valahányszor kissé
hangosabb beszéd hatolt hozzám a folyosóról, fegyvercsörgés hallatszott
vagy az ételemet hozták. Már nem volt elég akaraterőm, hogy nyugodtan
megvárjam, mi lesz; mindannyiszor sietve rendbehoztam a nyakkendőmet és
a ruhámat, mintha ki kellene mennem, hogy örökre elhagyjam ezt a
világot. Óráról-órára, percről-percre vártam teli félelemmel a halál
hírét.

Két hosszú napig nem kaptam kívülről újabb hírt. A fölvigyázó végre
zsemlyét és kolbászt hozott, amit kívülről küldtek nekem. A két
legutolsó napon halálfélelmemben és kétségbeesésemben egyáltalán semmit
sem tudtam enni és ehhez a csábító csemegéhez sem nyúltam volna hozzá,
ha azt nem reméltem volna, hogy benne a tápláléknál kedvesebb dolgot
kapok. Úgy tettem tehát, mintha enném. Zajosan egyik darabot a másik
után törtem le a zsemlyéről, amíg rá nem jöttem, hogy valóban kis
selyempapír-gombolyagocska van belerejtve. A papírgombolyagot a
legnagyobb óvatossággal kisimítottam és ezt olvastam:

– A táviratok megérkeztek Pétervárra.

Egy szóval sem több. A halálfélelem tehát megmaradt, hiszen helyzetem
tulajdonképpen nem javult. Damokles kardja tovább is a fejem fölött
függött. Mert, ha a táviratoknak Pétervárott lett is volna sikerük, a
felelet megkésve érkezhetik Karbinba, hiszen Ivanov tábornoknak nem
kellett várakoznia, ha az ítéletet végre akarja hajtani.

Még egy nap telt el ezzel a gyötrelmes várakozással. Este, amikor a
fogházban minden elcsöndesedett, a folyosóról beszéd és léptek zaját
hallottam. Mindjárt ezután ki is nyílt az ajtó. Ivanov tábornok lépett
be, mögötte a fogházszolgálat kapitánya.

– A halál… cikkázott át a fejemen, a vég!

Az öreg kapitány jelentést tett:

– Tábornok úr! 5. számú cella, Ossendowski politikai fogoly,
agyonlövésre ítélve.

– Ezt senkisem kérdezte öntől, kapitány úr, – förmedt rá a tábornok.

Többet nem szólt, megfordult és elment. Hallottam, amint a szomszédos
cella ajtaja is kinyílik, de hiába füleltem, nem tudtam megérteni, hogy
ott mit mondott a kapitány.

– Bizonyára még ma éjjel végeznek velem, gondoltam.

Az éjszaka csak nem akart véget érni. Csönd volt a fogházban. Csak az
őrök fölváltása a folyosón járt valami kevés zajjal. Az udvarról
időről-időre fölhallatszott hozzám az őrök kiáltása:

– Vigyázz! Vigyázz!

Éjjeli kínzóimnak nyomát sem láttam. Szétdúlt állapotomban valahogy az
jutott az eszembe, hogy megértik szenvedésemet és szánalomból békén
hagynak. A bódultságtól nem éreztem fájdalmat a lábamban, elmult az
éhségem, el a szomjúságom. Négy óra hosszáig ültem egy helyben szememet
az ajtóra meresztve, mindig várva, hogy kinyílik és belép valaki, aki
eljön értem, hogy utolsó utamra kísérjen. A legnagyobb feszültséggel
füleltem minden legkisebb hangra.

Végre a kínszenvedés e hosszú éjszakáját is fölváltotta a nappal, amely
túlfeszített idegeimnek nem kevésbbé lett fájdalmas. Mikor ennek az új
napnak az alkonyatán elfásult kétségbeeséssel megint ilyen haláltváró
éjszakát láttam magam előtt, egyszerre csak belépett a cellámba a
fogházparancsnok és tudtomra adta, hogy át kell költöznöm a 11. számú
cellába. Ez nyilván nagyon rossz jel volt, mert jól tudtam, hogy a
fogházakban más cellában szokták elhelyezni a halálra ítélteket, hogy a
kivégzésre előkészüljenek. Az átköltözés nem volt körülményes: csak a
sapkámat meg a kabátomat kellett magamra vennem és követtem a
parancsnokot a folyosón át új szállásomra.

Sem én, sem más sohasem tudja elmondani, mit éreztem, amikor kinyílt az
új cella ajtaja és Novakovszki, Lepeszhinszki és a központi
választmányból három másik kolléga fogadott nagy örömmel:

– Hurrá! – kiáltotta jókedvűen, mint mindig, Lepeszhinszki. Witte[2]
elrendelte az expressz ítélőszék ítéletének megsemmisítését és
megparancsolta, hogy rendes katonai bíróság elé állítsanak bennünket.
Ott nem ítélnek bennünket halálra!

Ez, miután öt napig szüntelenül a kivégzésemre vártam, bizony nagyon jó
hír volt!

Később gyakran elgondoltam, mennyire relatív a boldogság fogalma. Egész
életünkben küzködünk, a végsőig megfeszítjük minden szellemi és testi
erőnket, hogy anyagi jólétet szerezzünk és jó helyet a társadalomban.
Mindig zúgolódunk és állandóan életviszonyaink megjavulására áhítozunk.
Ekkor hirtelenül valami katasztrófa ér bennünket, aminek következtében
csak egy hajszálon függ az életünk. Ekkor azonban egyszerre a legnagyobb
boldogságnak érezzük helyzetünk legcsekélyebb megjavulását is. Így
voltam én is 1906 január 22-én. Csak most tudtam meg igazán, mit jelent
az élet, most tudtam meg, hogy sok dologról teljesen hamis a fogalmunk.


TIZENNYOLCADIK FEJEZET.  Tárgyalás előtt.

Hatodmagammal voltam a 11. számú kis cellában, amely tulajdonképpen csak
két lakó számára volt rendelve. Bárha csak kevés helyünk volt és a
lakásunk nagyon piszkos is volt, vigaszul mégis megvolt most a
reménység. Most egyszerre fölülkerekedett bennünk az élniakarás és vele
a vágy emberibb életfeltételek után.

Mindenekelőtt rendbehoztuk a szállásunkat. Vizet, szappant, törlőrongyot
és papirost adattunk magunknak és fölsúroltuk a padlót, ami valószínűleg
sohasem történt meg vele, mióta csak lerakták; megtisztítottuk a falakat
és a mennyezetet; elfogtuk a poloskákat és kegyetlenül megöltük. Azután
a patkányok ellen indítottunk háborút. Első intézkedésünk az volt, hogy
rongydarabokkal betömtük a lyukakat, amelyeken ezek a vöröses-szürke
állatok a padló alól kibujtak. A rongy persze nem tudott ellenállni a
rabló rágcsálók hegyes fogainak, de eredményes eljárást sikerült
kitalálnunk. A cella kitakarításakor fönn a kályhán nehány üvegcserepet
találtunk. Ezt finom szilánkokká morzsoltuk szét és a rongydarabokakal
együtt a lyukak eltömésére használtuk; egy-egy réteg rongyra mindig
egy-egy réteg szétzúzott üveget raktunk és tüskésdrót-akadályunkkal már
nem tudott megküzdeni ellenségünk aknamunkája.

Ez azonban csak mechanikai kisegítőszer volt, már pedig nekem, a
hivatásos vegyésznek más fölfogásom volt a hadviselésről. Célunk
érdekében tehát hasznosítani akartam a tudományomat is. Ez csakhamar
sikerült. Mivel a lábam még mindig nagyon fájt, az orvos kevés kinint
adott. A fogházban ugyanis csak két orvosságot rendelnek: kinint és
ricinuszolajat. Ebből a kininből oldatot készítettem és átitattam vele a
rongydarabokat, amelyekhez a kiállhatatlan keserű íz miatt többé nem
nyúltak hozzá a patkányok. Ez a szer, összekötve a zúzott üveggel amaz
állatok számára, amelyeknek nem volt ízlésük, föltétlenül biztossá tette
a barrikádunkat. Azóta sem láttuk, hogy ellenségeink előbujtak volna
lövészállásaikból.

Megmosott, fényesre dörzsölt ablakunkon át sokkal élénkebben mosolygott
ránk a napsugár. Megint szépnek láttuk az életet. A hideg 5. számú
cellában való tartózkodás, az alvás nedves ágyon közvetetlenül a fagyos
fal mellett és azoknak a napoknak lelki kínja észrevehető nyomokat
hagyott rajtam. Lábam állapota annyira rosszabbodott, hogy az orvos a
fogház kórházába akart szállíttatni. Mivel azonban nem akartam megválni
társaimtól, addig könyörögtem, míg az orvos ott hagyott náluk a
cellában. Ott ápolt, amennyire csak lehetett. Egyszer azonban, amikor
megdagadt lábamat és csípőízületemet megvizsgálta, mégis aggodalmasan
rázta a fejét:

– Ha tovább így megy, le kell vágnunk a lábát.

A vadász- és vándoréletben megedzett szervezetem azonban az orvos
aggodalma ellenére is elég erősnek bizonyult a baj leküzdésére. Miután
két hétig mozdulatlanul a hátamon feküdtem, megint fölülhettem, sőt
kissé ide-odajárhattam a hat ágy közt, amely csaknem egészen elfoglalta
a cellánkat.

Ez idő alatt szinte senkisem törődött velünk. Mindenki mély hallgatásba
burkolódzott úgy, hogy az volt az érzésünk, mintha teljesen
megfeledkeztek volna a létezésünkről.

– Ez jó jel, – mondta Lepeszhinszky. Az a bugris Ivanov talán
lecsillapodik vagy talán elvisznek innen bennünket, avagy az a jó
gondolata támadt, hogy kitörte a nyakát. Akkor azután a bíróság ítélete
sokkal enyhébb lesz.

Tulajdonképpen egyikünk sem várt valami sokat az ítélet enyheségétől.
Mindannyian el voltunk készülve, hogy legalább is száműzni fognak
bennünket Irkutszk vidékén túl a sarki tundrák valamelyik büntető
telepére. E vad vidékekre mindig életfogytig száműzték az elítéltet. De
a soha meg nem haló remény még akkor is az amnesztiába kapaszkodhatott
bele, amit talán megadnak akkor, ha a cárnak fia születik vagy valami
más szerencsés esemény történik az állam életében. Ezért mindnyájan
imádkoztunk, vajha Miklósnak sok férfi-utódja lenne; de egyébként is
egészen komolyan hittük, hogy némi alappal remélhetünk politikai
amnesztia révén általános tisztogatást, ha mindjárt ideig-óráig a
monarchista reakció kerekedik is fölül, mert Oroszországban minden
gondolkodó ember már régóta követelte az általános amnesztiát és az
átmeneti balsikerben bizonyára nem tévesztette szem elől a mélyen
gyökerező vágyódásnak eme célját.

– Hát legrosszabb esetben államköltségen elutazunk északra, hogy talán
később megint visszatérjünk, – vigasztaltam társaimat. Azon a vidéken
még nem jártam és nagyon szeretném látni.

– A száműzés nagyjában jobb a fogháznál, – fűzte hozzá Lepeszhinszky, –
mert legalább valamennyire szabadon mozoghat az ember és nem zaklatja
folyton szuronyos katona, csendőr vagy államügyész.

– Vagy ő excellenciája Ivanov tábornok, – dörmögte Novakovszki, aki ezt
az embert, aki annyira megkínzott bennünket, mélységesen gyűlölte. Én
legalább sokkal szívesebben találkoznám a jakutszki taigában akár
naponta Taptyguine[3] tábornokkal, mint ezzel az Ivanovval, mert a másik
bizonyára tisztességesebben bánik az emberrel.

Ivanov szakállas arcára gondolva dühöngött az öreg.

Később megint kaptunk a városból katonák és polgári fölügyelők által
becsempészett híreket. Megtudtuk, hogy a katonai bíróság nagyon
erőlködik, hogy ellenünk szavahihető tanukat szerezzen, hogy a bírákat
már kinevezték és egyátalán mindent előkészítettek már a nyilvános
tárgyalásra. Barátaink azt is megírták, hogy a munkásszövetség két jó
ügyvédet bízott meg a védelmünkkel, aki már dolgozik az ügyünkben és
mentőtanukat is talált. Közölték velünk továbbá, hogy a bírák egyike
nemsokára előzetesen ki fog bennünket hallgatni.

Egyszer aztán megjelent a fogházparancsnok és tudtunkra adta, hogy
katonai födözettel kihallgatásra kell mennünk. Katonák fölszegezett
szuronnyal és csendőrök kivont karddal vettek körül bennünket és így
kellett a fogházból végigballagnunk az egész városon, mintha rettenetes,
közveszedelmes gonosztevők lettünk volna. Amikor a városháza, a bank és
a vasúti igazgatóság ideiglenes irodai épülete előtt haladtunk el,
hangos üdvözlő szóval a hivatalnokok nagy serege köszöntött bennünket.
Asszonyok zsebkendővel integettek és virágot szórtak ránk. A leégett
vasúti igazgatósági épület előtt levő téren munkásküldöttség várt
bennünket és forradalmi dallal köszöntött, amelynek két sora így szólt:

  Áldozatai a harcnak, mit megvívtunk a jogért,
  A nemzetnek szabadsága, becsülete s híreért.

A csendőrök, akiknek nem nagyon tetszett a rokonérzés e megnyilvánulása
és talán támadástól is tartottak, karddal szétkergették a tömeget.
Kevéssel odább azonban, a piac közelében egészen másként fogadott a
város lakosságának alja, amelyet nyilván a monarchisták fölbéreltek,
hogy átkozzanak és szidalmazzanak bennünket. Rekedt, a vodkitól
fátyolozott hangon ezt ordították a tömegből:

– Halál a forradalmárokra! Akasztófára velük! Állítsátok a falhoz!

A kiabálás egyre nőtt. Még követ is hajítottak reánk, de mivel a katonák
sűrűn körülfogtak bennünket, közülünk senki sem sebesült meg. Itt is
megbizonyosodtunk arról, hogy a politikai rendőrség tervszerűen
támogatja a vezető monarchistákat, mert azok a csendőrök, akik nehány
perccel előbb olyan erélyesen szétkergették a munkásokat, most beérték a
dobálódzók figyelmeztetésével. Csak a városi rendőrség vezetői, akik még
nem régen a mi vezetésünk és befolyásunk alatt voltak, nem nézték
tétlenül ezt a visszaélést. Zaremba ezredes és Ziegler kapitány a
csirkefogók ellenséges tüntetésére elkészülve, a piac közelében egyik
udvarban, titokban lovasrendőröket tartottak készenlétben és ezeket most
kivonultatták, hogy fütykössel szétkergessék a fekete százakat.

Mikor végre a vizsgálóbíró hivatalához érkeztünk, kellemetlenül lepett
meg bennünket, hogy az illető bírósági tisztviselő nem volt más, mint
Fiedorenko ezredes, Ivanov tábornok jobb keze. Megkezdődött a
kihallgatás. Abból, ahogyan ezt Fiedorenko végezte, kiderült, hogy
mindenáron azt akarta bebizonyítani, hogy a központi választmány és a
munkásszövetség választmánya a pétervári munkás- és katonatanács
utasításai és parancsa szerint cselekedett, amely szervezetet a cári
kormány a legelszántabban üldözte és 1905-ben tagjai közé tartozott
Bronstein Leó is, akit jobban ismernek Trocky néven. Fiedorenko olyan
kitartással magyarázta félre minden feleletemet és olyan makacsul
iparkodott a munkás- és katonatanáccsal való összeköttetésünket
bebizonyítani, hogy végre is meguntam és türelmetlenül ezt mondtam:

– A központi választmány és a munkásszövetség választmánya fönnállásának
egész ideje alatt jelentéseket adott ki, amelyekből ön, ezredes úr
megláthatta volna, hogy mi a moszkvai Szövetségek Ligája utasítására
teremtettük meg szervezetünket. Szervezkedés után, mivel
Mandzsuországban és a távoli keleten egészen különlegesek voltak az élet
viszonyai, munkánkat saját irányelveink szerint folytattuk. Meg vagyok
győződve arról, hogy ha azt az eljárást, amelyet mi itt keleten
rendszeresítettünk, alkalmazták volna európai Oroszországban is, II.
Miklós cár kormánya most már nem léteznék, de a politikai rendőrség sem,
amelynek képviselőjéhez szólok most. Ha másfelől, itt a távoli keleten a
pétervári munkás- és katonatanács elvei és módszere szerint jártunk
volna el, ennek kétségtelenül véres káosz lett volna a következménye,
amely magával sodorta volna a hadsereget és a városokat és mindenekelőtt
elnyelte volna önt, ezredes úr és önnel együtt a régi uralom minden
vezető személyiségét. Önök mindannyian egy oroszországi véres forradalmi
aratás magvetői. Ezt, kérem, jegyezze meg magának és ne fáradozzék
abban, hogy itt az előzetes vizsgálat folyamán az ellenünk hangoztatott
teljességgel alaptalan vádak számára támaszokat keressen. Amit tettünk,
szabadon tettük és mindenek szemeláttára, nem titkoltunk el semmit és
nem is akarunk semmit sem eltitkolni.

Társaim, akiket én utánam hallgattak ki, ugyanilyen értelemben
vallottak. Ez után az első kihallgatás után még nehányszor kihallgatásra
kellett mennünk Fiedorenkohoz, aki nem törekedett arra, de a képessége
sem volt meg, hogy tárgyilagosan és logikusan gondolkodó bíró legyen.
Elkísértek bennünket az államügyész elé is. Azután a hivatalos eljárás
értelmében még a törvényszék előtt is meg kellett jelennünk, ahol
megkaptuk a vádiratot és följegyezték tanuink névsorát.

Végre 1906 március 18-án megkezdődött az igazi pörös eljárás. Teljes öt
napig tartott. Ivanov tábornoknak valóban sikerült nagyon terjedelmes
vádat és hatalmas pöranyagot összehoznia. Ezzel meg akarta győzni
Pétervárt a szervezet rendkívül veszedelmes jellegéről, amelyet ki akart
végezni, hogy sikeres és hű szolgálatáért elismerést és jutalmat kapjon.


TIZENKILENCEDIK FEJEZET.  Az ítélet.

Ivanov tábornok minden rendelkezésére álló eszközzel azon mesterkedett,
hogy lehetőleg szigorú ítélet érjen bennünket. E végből Moszkvából
kiküldette Koroskin ezredest, a leghírhedtebb hadbírák egyikét és
tanácsadóul legbizalmasabb segítője, Fiedorenko ezredes mellé osztotta
be.

Ugyanakkor azonban irántunk barátságos érzelmű hatalmak sem pihentek.
Ezek közt volt elsősorban az öreg Linievics tábornok, akit visszahívása
után Pétervárott egy tényeket megállapító bíróság elé idéztek és ott a
védelmünkre kelt annak hangoztatásával, hogy az anarchisták és más
szervezetek okozta elégedetlenséggel és kavarodással szemben a központi
választmány segítsége nélkül nem tudta volna keleten a polgári élet
rendjét és a hadsereg fegyelmét fönntartani.

Horvat tábornok, a kínai keleti vasút vezérigazgatója volt a másik
előkelő személyiség, aki Pétervárott a mi javunkra vallott. Ő nagyon jól
tudta, hogy az ötvenhárom napos forradalmi kormány mily nagy mértékben
járult hozzá a távoli kelet állami rendjének fönntartásához.
Állásfoglalásában a leghatározottabban támogatta őt Kerbedz lengyel
mérnök, akit Oroszország legkiválóbb vasúti mérnökének ismertek és
nemcsak Witte gróffal állott baráti viszonyban, hanem orosz
kormánykörökben is igen nagy befolyása volt.

A mellettünk és ellenünk állást foglaló elemek a pör folyamán
elkeseredetten küzdöttek egymással és minden lehetséges nyomást
fölhasználtak, hogy befolyásolják azokat a különböző kormányhivatalokat,
amelyektől a bírák függtek.

A pör kezdetének napján, Karbinban végsőig feszült volt a hangulat. Az
utcákon lovas és gyalogos őrjáratok voltak láthatók. Amikor bennünket
lovasoktól körülvéve kocsin a bírósági épületbe szállítottak, a
fogháztól a bíróságig terjedő út mindkét oldalát katonák és csendőrök
sorfala szegélyezte. Az utcákon éppen úgy fogadtak bennünket, mint a
városon át tett első utunk alkalmával: a hivatalnokok és a munkások
üdvözlő kiáltással és virággal, a monarchisták átkozódással és
fenyegetődzéssel.

Végre a bírósági épületben voltunk. Beléptünk a tárgyaló-terembe és a
vádlottak padjára ültünk. Mint főbűnös én ültem a főhelyen. Mellettem az
ősz, komoly, okos Novakovszki ült. Őt követte Lepeszhinszki, Kozlovszki,
Szasz-Tiszovszki, Tichino és a többi, mindössze huszonketten. Nagyon
nagy hallgatóság volt jelen, közte különféle szervezetek képviselői, a
külföldi konzulátusok, a sajtó és külföldi cégek tagjai, a hadsereg és
sok város kiküldöttjei az egész távoli keletről. Megkezdődött a nehézkes
és fárasztó tárgyalás. Meg kellett ismételnünk mindazt, amit már az
előzetes kihallgatáskor a vizsgálóbírónak mondtunk el. Amikor a tanukat
szólították elő, a mi embereink buzgón és makacsul védelmeztek
bennünket, míg azok a tanuk, akiket a vád állított ellenünk, terhünkre
kevés meggyőző dolgot tudtak elmondani. Csak a vasúti nyomdának két
megvesztegetettnek látszó szedője erősítgette, hogy a központi
választmány a szociáldemokrata párthoz tartozó szervezet volt, ami azt
jelentette volna, hogy közvetetlen összeköttetésben voltunk a pétervári
munkás- és katonatanáccsal is, amelynek vezetői mind tagjai voltak annak
a pártnak. Legnagyobb meglepetésünkre csak a tárgyalás folyamán tudtuk
meg, hogy Kozlovszki ügyvéd valóban tagja volt e pártnak. Ez a
leleplezés láthatólag kedvezőtlen hatást tett a bírákra. Ha ez ki nem
derül, bizonyára sokkal enyhébb lett volna az ítélet.

Március 23-án vége felé járt a pör. A vád képviselője azt indítványozta,
hogy a lehető legnagyobb büntetéssel, nyolc évi kényszermunkával
sujtsanak bennünket. Ügyvédeink a védőbeszédekben arra hivatkoztak, hogy
nincs elég terhelő anyag, mire a vádló válaszában megint csak a
legnagyobb büntetés kiszabását kérte. Ezt azzal az állítással iparkodott
támogatni, hogy a központi választmány bomlasztó, anarchista-szervezet
volt, amely az államnak nagy erkölcsi és anyagi kárt okozott.

– Tiszteletreméltó bírák, – folytatta a beszédét, – ne engedjék magukat
félrevezettetni ezektől az obszkurus emberektől, akik nagyobbára nem
orosz származásúak. Hallottuk védőiknek ama fejtegetését, hogy a távoli
keleten a központi választmány vette a kezébe az állam rúdját és hogy az
általa megteremtett rend huszonegy millió rubelt mentett meg a kormány
részére. Nem vonom kétségbe ezt a megállapítást és hajlandó vagyok
helytállónak elismerni. De uraim, gondoljanak arra, hogy a központi
választmány éppen azért volt oly veszedelmes és az ma is, mert
megtanította a forradalmárokat arra, hogyan kell a központi kormány
tekintélyét sutba dobva önhatalmulag cselekedni és hogyan kell az állam
hajóját kormányozni. Ennek a központi választmánynak a tevékenysége ő
felsége a cár kormányával szembeszálló jövő forradalmaknak mintául fog
szolgálni!

Ez súlyos elszólás volt az államügyész részéről. Mert, hogy szónoki
képességét fitogtassa és a maga államhű érzelmét mutogassa, olyan
véleményt mondott rólunk, amely védelmünk leghatásosabb tényezője lett.
Védőink mindjárt ki is használták az ellenfél kisiklását és a vádló
szavait sajátmaga ellen szegezték, hogy megcáfolják azt az állítását,
mintha mi anarchista módon garázdálkodtunk és az államnak nagy kárt
okoztunk volna.

A bírói emelvényen elnökükkel a középen a katonai bíróság öt tagja ült.
Mögöttük II. Miklós cár arcképe alatt, kényelmes székeken Ivanov
tábornok és a törzskara, közte Fiedorenko ezredes foglalt helyet. Mikor
egyik ügyvédünk befejezte a beszédét, amelyben jól kiaknázta magától az
államügyésztől odavetett mentő anyagot, egy-két bíró arcán futó mosoly
volt látható, míg az államügyész félreismerhetetlen zavarral az aktái
fölé hajolt és lapozgatott bennük, mintha valami fontos adatot keresne,
amit még elfelejtett megemlíteni.

– Nincs más mondanivalóm, – dadogta az államügyész és okiratait
begyömöszölte az aktatáskájába.

– Mi is kimondtuk az utolsó szót, – jelentették ki ügyvédeink.

A bíróság elnöke így szólt hozzánk:

– Mielőtt a bíróság kihirdeti a döntését, a vádlottaknak joguk van, hogy
még egyszer nyilatkozzanak.

Elsőnek nekem kellett szólanom és rövidre fogtam a mondókámat.
Beszédemet e szavakkal fejeztem be:

– Az államügyész igazlelkűen tevékenységünk államfönntartó jellegét
bizonyítgatta. Most tehát az itt levő bírák és tábornokok
becsületességére hivatkozom és arra kérem őket, igazolják azt az
állításomat, hogy ha abban az időben, amikor a forradalmi szenvedélyek
kirobbantak, a központi választmánynak nem sikerült volna a központi
hatalmat a maga kezébe vonnia, önöket uraim, katonáik golyója megölte
volna vagy a megdühödött anarchisták lámpavasra húzták föl volna önöket.
Csupán ezt kérem a bíróságtól és azoknak a lelkiismeretétől, akik a
vádlottak padjára ültettek bennünket.

Utánam sorjában fölszólalt mindenik társam. Nagy figyelemmel hallgatták
Novakovszkit, amikor külön erre a tárgyalásra európai Oroszországból ide
jött bírák okulására, akik nem ismerték a mi helyi viszonyainkat,
részletesen fejtegette a távoli kelet állapotát; mert Pétervárott vagy
Moszkvában senkinek halvány sejtelme sem volt a forradalom kitörését
megelőző itteni állapotról, a különböző társadalmi rétegek viszonyáról
és a lakosság gondolkodásmódjáról.

A tárgyalás körülbelül este nyolc órakor ért véget. A bírák
visszavonultak tanácskozásra. Éjfél felé, tehát négy óra multán, amely
idő – mint később megtudtuk – nagyon viharosan folyt le, megint
megjelentek a bírák, hogy kihirdessék az ítéletet. Engemet, a forradalmi
kormány elnökét tizennyolc hónapi várfogságra ítéltek és nem számították
be azt a két hónapi vizsgálati fogságot, amit már a katonai fogházban
leültem. Novakovszki egyévi várfogságot kapott, a többiek pedig rövidebb
büntetést, kivéve Kozlovszkit és Lepeszhinszkit, akikkel mint
határozottan forradalmi és szocialista alakulatok tagjaival külön
foglalkozott a bíróság. Az egy-egy évi várfogságra szóló tulajdonképpeni
büntetésen kívül Kozlovszki még két évi, Lepeszhinszki egy évi
mellékbüntetést kapott. Mindent egybevetve, kegyelmes ítélet volt, ha
kegyelemről lehet beszélni olyan dologban, amit egyáltalán nem lett
volna szabad bíróság elé terelni és megbüntetni.

Mint fölsőbbrendű foglyok, akik mások voltunk, mint a többi katonai rab,
tértünk vissza celláinkba. A várfogságot az orosz büntetőtörvénykönyv
«tisztességes őrizet» külön névvel, latinul «custodia honesta», jelöli
meg. Különleges kiváltságok jártak vele. Így például a maga ruháját
viselhette az elítélt, hazulról ételt és könyvet hozathatott és minden
nap sétálhatott a fogház udvarán. Mivel Karbinban nem volt vár,
kíváncsiak voltunk, mennyiben élhetünk majd ezekkel a kiváltságokkal.
Horvat tábornok talált erre megoldást azzal a Pétervárra küldött
indítványával, hogy Karbinban, ahol nagyon sok politikai fogoly volt,
ezek számára külön fogházat rendezzenek be.

A Bolsoiproszpekt északi végén kibéreltek egy magánházat. Rácsos ablakai
voltak és jó erős ajtai. A katonák és fölügyelők számára megfelelő
helyiségeket rendeztek be és az egész házat a meglehetősen tágas
udvarral együtt magas deszkapalánkkal vették körül. Már kevéssel
elítéltetésünk után új szállásunkon voltunk, ahol önkéntelen ott
tartózkodásunk idejére, ahogyan éppen lehetett, berendezkedtünk.
Hazulról ruhát, fehérneműt, könyvet, munka- és írószert küldettünk
magunknak és gondoskodtunk az étel rendszeres szállításáról. Így
lassanként beleszoktunk az új életbe.


HUSZADIK FEJEZET.  Az «El Dorado»-fogházban.

A karbini ideiglenes politikai fogház más börtönökhöz képest igazi
«Dorado» volt. Szobáink tágasak voltak, tiszták és nagy ablakjuk lévén,
eléggé világosak is. Novakovszki és én egy cellában voltunk elhelyezve,
amelyben berendezkedtünk a ránk kimért büntetés nagy idejére. Így
gondolkoztam:

– Mivel tizennyolc hónapot kell itt eltöltenem, amennyire csak lehet,
gondoskodnom kell kényelmemről, nehogy a tétlenség és korlátozottság ez
ideje káros hatással legyen reám.

Mindenekelőtt elhozattam a lakásomról könyveimet és azokat a tudományos
följegyzéseket, amelyeket az orosz távoli keleten való különböző utamon
és a vladivosztoki meg karbini laboratóriumokban tettem. Megszakítás
nélkül egész nappalokat és éjjeleket munkában töltöttem. Az első három
hónapban szakadatlanul írtam. Miller államügyész engedelmével varsói és
pétervári szaklapoknak egész sor cikket küldtem, amelyek a szén, a
petróleum és az arany kémiájával foglalkoztak, küldtem továbbá néhány
vegyitechnikai tanulmányt különféle keletázsiai termékről, minő a
növényi olaj, kereskedelmileg értékesítendő trágyaszer, jódtartalmú
tengeri lúg és végül kínai és japáni bronzokról is írtam nehány cikket.
A lengyel lap szerkesztője, Mikleszevszki B. dr. volt, nemrégen
Lengyelország kultuszminisztere, aki cikkeim alá, a név mellé
odanyomatta ezt a kissé szokatlan címet is: «Politikai fogház, Karbin».
Talán én vagyok a világon az egyetlen ember, akinek szakcikkei ilyen
aláírással jelentek meg.

Abban az időben sokat olvastam. A többi közt áttanulmányoztam a jeles
autodidaktának, N. A. Morozovnak két művét, aki a schlüsszelburgi
politikai fogház egyik magáncellájában eltöltött huszonöt év alatt igen
széleskörű ismereteket szerzett. Amikor 1905-ben kiszabadult, csak
egyetlen csomagot vitt magával, amelyben három vaskos kézirat volt: «A
vegyi elemek időszakossági törvényének új magyarázata», «Az
apokalipszisz csillagászati alapja» és egy kötet költemény tele
reménységgel és életörömmel. Ezek a könyvek nagyon érdekesek voltak és
rendkívül lekötötték a figyelmemet nemcsak természettudományi, hanem
pszichológiai tekintetben is, mint olyan ember művei, aki teljesen el
volt zárva a világtól és egészen a maga gondolataiba merült és bizonyos
titokzatos-prófétai ihlettség fogta el.

Nemsokára magamon is észrevettem, mekkora jelentősége volt erre az
emberre nézve az elzártságnak. Abban a helyzetben vagyok, hogy
összehasonlíthatom azokat a tapasztalatokat, amelyeket két különböző
fajtájú elzártságom időszakában szereztem. Az 1920. évben négy hosszú
téli hónapot szakadatlan egyedüllétben egy szibériai erdőben töltöttem,
ahol egy a vihartól kidöntött fenyő gyökerének a tövében meghúzódva
vártam a tavaszt. Magamra hagyatva és csakis a magam erkölcsi és fizikai
erejére utalva, határozottan éreztem, mily hamar ébredt föl bennem ismét
az ősember – a vadász, halász és harcos – az egyszerű ember, akinek
minden idege erősen megérzi a természet hatalmát és szépségét és aki
egyszersmind lépten-nyomon látja Isten, a Teremtő mindenütt jelenlevő
bölcseségének bizonyítékait, akinek láthatatlan keze vezeti és intézi a
legkisebb élő lény nyomát is.

Életemnek az erdőben töltött e hónapjai alatt nagyon megváltoztam és ezt
a változást magam is figyelemmel kísérhettem. Az az ésszerű, fölületes
viszony, amelyben mint modern tudományos ember a természettel voltam,
akkor megszünt. Egyre feszültebben figyeltem az engemet körülvevő élet
gazdagságát; homályos, zavart keltő, szorongató benyomásokat csak
nehezen és gyakran csak misztikus átformálással tudtam elhárítani.
Lassanként megéreztem és megláttam a dolgok belső életét és valami
telepatikus szervfélét alkottam magamnak, aminővel, a mi időnk
kultúrembere csak ritkán rendelkezik.

A magárahagyatottság egy másik faját 1906. évben ismertem meg, amikor a
karbini fogházi cellában saját embertársaim közepette voltam
elkülönítve. Akkor, amikor eleinte csak a hallgatag, a szentírás
tanulmányozásába elmélyedt Novakovszki volt a társam, egy más lelki
átváltozás győzedelmeskedett rajtam. Fokonként meg tudtam érteni az
egész lelki folyamatot, amely valamely gondolat kikristályosodását
megelőzte. Mialatt Morozov és más tudósok és írók könyveit olvastam,
csaknem élve láttam magam előtt őket és a környezetet, amelyben műveiket
alkották. Túléber szellemem minden gondolatot és minden lelki
megmozdulást végig kísért; az őket ösztönző erő és akarásuk, mintha
bennem lakoznék, irányított engemet is ugyanama cél felé; az ő
kételkedésük kínzott és az ő lelkesedésük lángja hevített.

Nehány évvel később szerencsés véletlen megengedte, hogy ezeket az
átéléseimet Morozovval és tőle függetlenül Verhaeren ismert belga
költővel beszélgetve, ellenőrizhettem. Verhaeren művei fogságom ideje
alatt felejthetetlen pillanatokkal ajándékoztak meg.

És akkor az volt a benyomásom, hogy nem tudatosan, de előre láttam
jövendő sorsát ezeknek az embereknek, akiknek lelke olyannyira tisztán
állott előttem, hogy tanulmányozhattam, mint a magamét. A csöndes
fegyházi cellában eltöltött napokban azonban még nem voltam ez
impressziók jelentőségének teljes tudatában; ezért nem is gondoltam
arra, hogy ezeket a megfoghatatlan lelki élményeket, még nem létező
dolgoknak e szemem előtt elsuhanó árnyékát rendszeresen följegyezzem.
Amikor azonban később az alkotás új lelkesedésében lángoló Verhaerent az
utcán elragadta a kegyetlen halál és a sors szörnyű igazságtalansága, a
vak véletlen durva erőszakossága miatt a legkeserűbb érzelmeket hagyta
hátra, akkor eszembe jutott egyik korábbi látomásom: fekete, bajt
hirdető felhők borították a nagy költő halotthalvány arcát, ami lelkem
mélyén szörnyű jelenségként merült föl és napokig kínzott a cellámban,
ahol nagy, szakadatlan időközökben gyakran semmi mást nem hallottam,
mint az őrök egyhangú kiáltását:

– Vigyázz! Vigyázz!

A legapróbb részletességgel emlékszem arra, hogy egy látogató napon
egyik barátom fölkeresett és azt a hírt hozta, hogy minden elő van
készítve a fogságból való szökésemre és arra, hogy biztosan eljussak
Japánországba. Hasonló tervvel állottak Lankovszki dr. és Piotrovszki
mérnök elé, akik Vladivosztokból jöttek hozzánk, valamint karbini
hivatali társam, Czaki dr. elé is. Azért fáradoztak annyit az
érdekünkben, mert nem volt alaptalan az a félelem, hogy a pétervári
kormány nem fogja beérni a ránk mért aránylag rövid szabadságvesztéssel,
hanem azokra, akik a legnagyobb tevékenységet fejtették ki és hozzá még
lengyel származásúak voltak, mellék- és pótbüntetést fog kiszabni.
Lankovszki, Piotrovszki és Czaki dr. fölhasználta az alkalmat és
eljutott Japánországba. Később a Havai-szigetekre mentek, ahonnan Czaki
dr. Argentiniába vándorolt. Piotrovszki 1920-ban Szovjetoroszország
ellen harcolva Lengyelországban életét vesztette.

Barátaim kétségbeesésére nem akartam megszökni. Ezért az
elhatározásomért nagyon meglakoltam, de mégsem bántam meg, mert csak így
nyílt alkalmam a kifürkészhetetlen emberi nyomorúság és az emberi
csupasz lélek megismerésére; megtudtam, mit jelent a mások megértése, a
megbocsátásra való készség és a nyugodt gondolkodás. Ilyen tapasztalatok
után már nem azt mondjuk: «ez jó ember» vagy: «ez rossz ember», hanem
egyszerűen: «ez ember, akit az élet kedvező vagy kedvezőtlen áramlata
sodort magával».

Önkéntelenül és anélkül, hogy eladdig Gautama Buddha tanait olvastam
vagy csak hallomásból is ismertem volna, magamtól jutottam arra a
következtetésre, amit a nagy tanító oly poétikusan és bölcsen e
szavakkal fejezett ki:

– Ember! Magasabbra emelkedhetsz Indra istennél és mélyebbre zuhanhatsz
az iszapban mászó féregnél.

A cellámban maradtam tehát és a hallgatag és elgondolkodó Novakovszkival
közösen folytattam a különös, nekem felejthetetlen életet. Bár társamtól
nem kérdeztem, mégis tudtam, hogy ugyanazt élte át, amit én, hogy
azonban minden képzeletit elutasító és magába zárkózott természete miatt
nem akart belső élményeiről nyilatkozni.

Néhány héttel később, még e misztikus élmények hatása alatt, álmatlanság
kezdett gyötörni. Ez talán nem is egészen találó megjelölése annak az
állapotnak, amelyben voltam. Az álmatlanság többé-kevésbbé beteges
állapot, amelyben az az ember van, aki noha fáradtnak érzi magát és
álomra vágyik, mégsem tud aludni. Én ellenben nem éreztem szellemi
fáradtságot, nem is óhajtottam az alvást, hanem a napnak huszonnégy
órájából rendesen tizennyolcat olvasással vagy írással töltöttem el. A
mellett szellemem friss és képzelőerőm rendkívül élénk maradt. Az alvás
megkívánásával együtt megszűnt az étvágyam. Nem tudtam enni se húst, se
halat, se közönséges kenyeret, úgy hogy hazulról kellett küldetnem
gyümölcsbefőttet és kétszersültet. Egyideig csakis ezzel éltem és reggel
meg este még egy-egy pohár erős teát ittam. Napi adagom végül már csak
egy doboz körte vagy őszi barack, négy darab kétszersült és két pohár
tea volt.

Szellemileg és lelkileg teljesen egészségesnek éreztem magamat, de
elgyöngültem és lesoványodtam. Sokáig sohasem mentem ki a szabadba,
aminthogy egyáltalán arra törekedtem, hogy lehetőleg keveset mozogjak.
Szokásos reggeli testgyakorlatomról már régen lemondtam. Gyermekkorom
óta végeztem ezt és a 11. számú cella nagyon szűk viszonyai közt is
folytattam. Ki tudja, mi lett volna ennek a kísérletnek vége, ha testi
állapotom különös, rendkívüli föltünő megváltozása arra nem
kényszerített volna, hogy orvos tanácsát kérjem. Az első dolog, ami
szöget ütött a fejembe, az volt, hogy a hajam és a szakállam rendkívül
gyorsan nőtt, ami arra kényszerített, hogy hetenként nyiratkozzam és
naponta kétszer beretválkozzam. De késő este még a beretválkozás után is
olyan volt az arcom, mintha napokig nem látott volna beretvát. Ez a
jelenség egy hónapig tartott. Akkor aztán hízni kezdtem vagy – hogy
pontosabban fejezzem ki magamat – ijesztően fölpuffantam. Az arcom
viaszos sárga és csaknem kerek lett, az ajkam vértelen, a kezem és a
lábam mindig hideg és időnként, mintha a szívem összehúzódott volna a
mellemben, amikor is kimondhatatlan aggodalom érzése fogott el.

– Valami nincs nálam rendben, – gondoltam. – Beszélnem kell az orvossal,
hiszen nem akarok a fogságban meghalni.

Az orvos még aznap eljött, alaposan megvizsgált és életmódom iránt
érdeklődött.

– Két hétig ne dolgozzék, egyék többet, járással és szabadgyakorlattal
annyit mozogjon, amennyit csak lehet, különben senki sem tud önön
segíteni és akkor csak egyféleképpen végződhetik a betegsége!

Engedelmeskedtem és új életmódot kezdtem. Ládába zártam könyveimet és
kézirataimat, a tintatartót becsuktam és kimentem a szabadba. Már nyár
volt. Cellám magányában alig vettem észre a jöttét. A fogház udvara
piszkos volt és rideg, tele építőanyag törmelékével, ami azóta maradt
itt, hogy a házat fogházzá építették át. Mivel nem szeretem a céltalan
munkát, a tervtelen sétálást és a haszontalan mozgást, elhatároztam,
hogy az orvos által elrendelt mozgást a magam és fogolytársaim javára
használom föl. Néhány fiatal foglyot fölszólítottam, hogy segítsen és
hozzáfogtam az udvar kitisztításához. Ennek megtörténte után néhány
kerti ágyat készítettem és borsót meg paradicsomot ültettem bele.
Gyakorlatilag értékesítve a műtrágyáról végzett tanulmányaimat egyik
fölügyelő útján műtrágyát szereztem. A fölhasznált trágya erős
növekedésre serkentette lusta növényeinket és örvendetes terméshez
segített bennünket. Egy másik ágyban virágot neveltünk és később innen
állandóan virágbokrétával láthattam el az asztalomat.

Gondos diétával és ésszerű életmóddal lassan visszaszereztem az
étvágyamat és aludni is tudtam. Nemsokára megint tudtam tornászni, ami
fokozatosan visszaadta izmaim régi rugalmasságát és erejét. Ezt
bebizonyította a legerősebb foglyokkal folytatott sűrű birkózásom, amit
még néhány katonával is gyakoroltam, ha a fogházparancsnok és a
szolgálatban levő tiszt egy pohár borra vagy egy játszma billiárdra
elódalgott a szomszédos vendéglőbe. Ez az életmód végre visszaadta
rendes egészségemet.


HUSZONEGYEDIK FEJEZET.  Novakovszki bombája.

Ezek a hetek, amelyeket közeli érintkezésben töltöttem el a fogház más
lakóival, nem egy érdekes megfigyelésre és különös élményre adtak
alkalmat. Novakovszkival volt az első élményem. A nyugodt, komoly öreg
úr lelki hangulata nagyon megváltozott. Mindig izgékonyabb és idegesebb
lett. Velem szemben azonban mégis mindig barátságos és jóságos maradt,
mert én érezvén, hogy ez a kikényszerített együttélés egyazon helyen
kemény próbára teszi az idegeket, állandóan arra törekedtem, hogy
ottlétemet lehetőleg ne is vegye észre és amennyire csak lehet, ne
zavarjam. Csak akkor beszéltem, ha Novakovszki kezdte a társalgást,
kerültem a szobánkban minden rendetlenséget, minden zajt és keveset és
nesztelenül mozogtam. Mivel Novakovszki éppen így viselkedett, jól
megfértünk egymással. De a cellánkon kívül történő minden csekélység
borzasztóan fölizgatta ezt az öreg embert. Az őr kopogó léptei annyira
kihozták a sodrából, hogy nekirohant az ajtónak, az öklével döngette és
kiordította:

– Ti pribékek! Először beledugtok bennünket ebbe a kőzsákba, azután még
itt sem hagytok bennünket békén!

Összeszidta a katonákat és a foglyokat, ha az udvaron jártak-keltek;
állandóan panaszkodott, hogy rossz a kenyér, amit a fogház konyhájából
kapunk. Egyszer éppen, amikor nagyon rosszkedvű volt, az államügyész és
a csendőrök ezredese megszemlélte a fogházat. Már ennek a puszta híre is
úgy hatott Novakovszkira, mint a toreador vörös kendője a dühös
andaluziai bikára.

– Hóhérok! Gyilkosok! Rablók!

Dörmögte és nagyokat fújt dühében. Hallottuk, amint egymásután
nyitogatták a cellaajtókat. Végre mi is sorra kerültünk.

– Van-e panaszuk a bánásmód miatt? – kérdezte az államügyész, aki mögül
előre kandikált az ezredes vörös, mosolygó arca.

Hallgattam, de Novakovszki jónak látta, hogy ne kövesse a példámat.
Kifakadt:

– Először is az a panaszunk, hogy jogtalanul elzárva tartanak bennünket,
pedig békés és művelt emberek vagyunk.

A két tisztviselő nagyon meglepődött és egy pillanatig szótlanul bámult
Novakovszkira. Végre megszólalt az államügyész:

– Ezért mi semmiképpen sem vagyunk felelősek. A bíróság ítéletén mi nem
változtathatunk. Rám csak azok a panaszok tartoznak, amelyek mindennapi
életükre vonatkoznak.

– Hát ide nézzen, micsoda kenyeret adnak itt nekünk! – kiabálta
Novakovszki és odatartotta a kenyeret az államügyész orra alá. – Talán
az sem tartozik önre, hogy tisztességes kenyeret kapjunk?

Az államügyész vizsgálgatva nézte a kenyeret, megszagolta, megtapogatta
és átadta az ezredesnek, aki szintén megnézte, megszagolta,
szétmorzsolta, azután visszaadta Novakovszkinak.

– Igen, – mormogta.

– Mit igen? – kérdezte szigorúan az öreg úr.

– Ez kenyér, – felelték a tisztviselők.

– Nem «kenyér», hanem gyalázatos kenyér, – pattant ki Novakovszki. –
Követelem, hogy indítsanak vizsgálatot.

– Jól van…

Ez volt minden, amit az államügyész még mondott. Köszönt és az
ezredessel együtt távozott.

Alighogy távoztak, Novakovszki kezében kerek kenyérszeleteivel az ajtó
mellé húzódott és lesben állott ott, mint a macska az egérlyuk előtt.
Amikor az előkelő urak a fogházparancsnok és a szolgálatban levő tiszt
kíséretében a lépcső fordulójához érkeztek, Novakovszki fölrántotta az
ajtót, kirohant a folyosóra és a diszkuszdobó klasszikus állásába
helyezkedve, ezzel a kiáltással: «bomba! bomba!», az előkelő uraságok
után hajította a kenyeret. A hatás tökéletes volt és meglepő:
államügyész, ezredes, parancsnok és néhány mögöttük haladó őr nagy
rémülettel, egymást vadul taszigálva iparkodott le a lépcsőn, hogy a
dühöngő öreg «bombája» elől meneküljön. Csak a szolgálatban levő tiszt
nem vesztette el a fejét, megvárta míg az elhajított kenyérszelet
ugrándozása megszűnt, azután fölvette a földről és a lépcső korlátján
áthajolva az elmenekültek után kiáltotta:

– Csak kenyér, egészen közönséges kenyér!

– Ó nem, nem közönséges kenyér, hanem gyalázatosan rossz kenyér, –
kiáltotta feléje Novakovszki.

E csínytevésért a fogház irodájába idézték az öreg urat és én
türelmetlenül vártam visszaérkezését. Várakozásom és aggodalmam ellenére
mosolyogva jött vissza. Minden haragját, amely gyakran csak a
természetellenes elzártság okozta idegesség következménye, minden rossz
kedvét otthagyta az irodában.

– Nos, hogyan végződött a dolog?

– Az államügyész nagyon szigorú arccal azt kérdezte tőlem, mit
kiáltottam, amikor a kenyérszeleteket utána dobtam. Azon volt, hogy
lehetőleg félelmetesnek lássék és ezzel kendőzte azt, amit gyors futása
következtében a tekintélyéből vesztett. Ártatlan arccal ezt feleltem
neki: «Amikor a kenyeret elhajítottam, azt kiáltottam oda önnek, hogy
elfelejtette magával vinni a kenyeret, amire pedig a vizsgálat végett
szüksége volt és hogy inkább bombához hasonlít mint kenyérhez.» Persze
egészen mást kiáltottam és egyszerűen meg akartam ijeszteni ezeket a
cári pribékeket. De hát valahogyan ki kellett magyarázkodnom. Most majd
bizonyára jó kenyeret kapunk és ami még örvendetesebb, az államügyész
többé nem kukkant be hozzánk. Ez mindenesetre nagy vigasz.

Bizonyára senkisem gondolta volna, hogy éppen a nyugodt, hallgatag,
gondolataiba mindig mélyen elmerült Novakovszki fogja így megtréfálni
ezeket az embereket. Éppen ilyen meglepő volt az eset végső eredménye:
ettől kezdve igazán jó kenyeret kaptunk és az államügyész többé nem
látogatott meg bennünket.


HUSZONKETTEDIK FEJEZET.  Jövők-menők.

Fogházunkban állandóan nőtt a lakók száma. Egyre új foglyokat hoztak,
részint már elítélteket, részint pedig még csak vizsgálati fogságban
levőket. Mivel a munkásszövetség föloszlatása után már semmi sem tudta
megakadályozni a forradalmi csoportok garázdálkodását, a távoli keleten
mindennapi esemény volt a terror, a zavargás, a szembeszállás az
államhatalommal, valamint, hogy forradalmi célra pénzt szerezzenek, a
kormánypénztárak ellen intézett merénylet. Ezeknek a foglyoknak a
jelenléte és csüggetegsége valamennyiünkre csak nyomasztó volt, mert –
ezt nem szabad lekicsinyelni – a fogházak lakói mindig nagyon könnyen
fölizgulnak. Mihelyt valamelyik fogházban elterjed például az a hír,
hogy egy halálraítélt is van a falak közt, azonnal megváltozik a
hangulat. Mindenki szinte betegesen csak erre tud gondolni, érzése csak
ezzel foglalkozik és ez a lelkiállapot gyakran nagyon hamar teljes
kétségbeeséssé és valódi őrületté változhatik.

Emlékszem, hogy egy reggelen egy Arszeniev nevű csinos, szőke
fiatalembert hoztak be. Lehetett vagy huszonöt éves, de álmodozó kék
szeme mégis mély szomorúsággal volt tele. Még aznap tárgyalták az ügyét.
Halálra ítélték. Egyszerű volt az esete. Bűnét nagyon megérthette
mindenki, aki ismerte az orosz életet. A testvérét, aki forradalmár
volt, Blagovescsenszkben agyonlőtték a csendőrök, mire Arszeniev, hogy
megbosszúlja magát, a csendőrök parancsnokát lőtte le és Karbinba
menekült. Itt fölismerték és elfogták.

Arszeniev este kilenckor tért vissza a tárgyalásról. Celláról-cellára
ment és mindenik fogolytársának az arcát élesen és furcsa kutató módon
vizsgálgatta. Amikor a mi cellánkba jött, gondosan betette az ajtót, a
szemünkbe nézett és ezt susogta:

– Halálra ítéltek. Valószínűleg már ma éjjel kivégeznek, mert hamar
akarnak a dologgal végezni. Akarnak-e segíteni életem megmentésében?

– Természetesen! – biztosítottuk mindketten.

– Köszönöm, – súgta meghatottan. – Szeretném, hogy ha majd a vacsorát
hozzák, az egész fogházban lehetőleg nagy lármát csapnának. Használjanak
föl minden legkisebb alkalmat a zavarkeltésre. Ezzel lekötik a
fölvigyázók figyelmét, én pedig azalatt cselekszem.

Távozása után Novakovszkival bejártuk a cellákat és kioktattuk a
foglyokat, miként kell a lármázásban részt venniök. Nem is kellett külön
ürügyet keresnünk, mert azok a foglyok, akiket nem hazulról élelmeztek,
véletlenül éppen akkor este olyan kelkáposztalevest kaptak, melyben
néhány férget találtak. Valahol megkezdődött a lárma, amely nőttön-nőtt
és mint az égiháború szétterjedt az egész fogházban. Káromkodtak,
ordítottak, ököllel döngették az asztalt, az ajtót; hangosan kiáltozták,
hogy a fogházparancsnokkal, a szolgálatban levő tiszttel, az
államügyésszel, sőt magával a cárral akarnak beszélni. Ha kétszáz
ideges, magából kikelt ember kezd ilyen zenebonába, rettenetes zaj lehet
belőle. Megnyugtatásunkra előrohant az egész törzskar le egészen az
utolsó katonáig és a konyhai segédig. Az utcán megállottak az emberek és
meglepetve hallgatták a fogházból kihatoló kiáltozást. Az udvaron már
nem volt senki, a megrémült őrök még a bejáratok elzárásáról is
megfeledkeztek. Csak azok az őrök maradtak a helyükön, akik a magas
deszkapalánkon kívül vigyáztak.

Arszeniev alaposan megfigyelte a dolgok fejlődését. Amikor a
fogházvezetőség és az egész hivatali személyzet a legnépesebb cellában
volt, ahol a legnagyobb zajt is ütötték, Arszeniev észrevétlenül az
udvarra osont, ahol nesztelenül fölmászott a fafalra és a tetejéről
kémlelődni kezdett. Alig két lépésnyire háttal állott neki egy őr, aki a
látszólag föllázadt fogház legfölsőbb ablakaira bámult. A kerítésen túl
egy darab sík terület volt, amelyet dudva és sűrű bokrozat borított.

Arszeniev mint a villám átvetette magát a kerítésen. Éppen a meglepett
katona mögött ugrott le, aki ijedtében a fegyverén babrálgatott, sőt
izgalmában el is ejtette. A menekülő már a bokrok közé vette be magát,
amikor az őr lőtt és fütyült, hogy odaszólítsa a többi őrt. Arszenievnek
sikerült elmenekülnie. Nyomtalanul eltűnt, a katonát pedig bíróság elé
állították és ügyetlenségeért négy hónapi fogságra ítélték. A vakmerő
szökevény sorsáról soha többé nem hallottam. Végképpen sikerült-e
megszöknie a hatóságok elől, amelyek most bizonyára kettőzött
buzgalommal hajszolták? Vagy talán mégis elcsípték és kivégezték? Mint
olyan ember, akit már egyszer elítéltek és különösen mint megszökött rab
természetesen nem várhatott kegyelmet. Arszeniev álmodozó és szomorú
szemét nem feledem.

Ennek a rabnak szökése sok kellemetlenséget okozott a
fogházvezetőségnek, amelyet keményen megdorgáltak. Bennünket, foglyokat
is megbüntettek. Egy hétig nem volt szabad sétálnunk. A cellák ajtait is
lezárták úgy, hogy ezentúl az egyes cellák közt lehetetlen volt az
érintkezés. Az igaz, hogy ezek az intézkedések sem tudták
megakadályozni, hogy fogházunknak még egy másik lakója is, mint a
kámfor, nyomtalanul eltűnjék.

Volt a foglyok közt egy még csak tizenhét éves legény, akinek az arca
olyan csinos és finom volt, mint valami fiatal leányé és éppen ezért
mindenkinek kellemesen föltűnt. Hosszú, fürtös haja is oly lágy volt és
finom, mint egy asszonyé. Kosztenko volt a neve, táviróhivatalnok és
valami neki idegen ügybe keveredett, amiért északi Szibérikába való
száműzésre ítélték.

Egyszer vasárnap, amikor sok vendég volt a látogatóhelyiségben, odajött
egy fiatal leány is, aki Kosztenkót akarta látni. A leány kis csomagot
adott át neki, maga pedig letévén kalapját és köpenyét, az ablakhoz ült
és a szép fiatal legénnyel hangosan nevetgélt és beszélgetett. Amikor
megszólalt a látogatás végét hirdető csengetyű, a foglyok visszatértek
celláikba, a látogatók pedig sorjában eltávoztak és az ajtónál a
fölügyelőnek megmutatták igazoló iratukat. A fogházparancsnok, amikor a
látogatók eltávozása után irodájába menve áthaladt a fogadó-helyiségen,
észrevette, hogy a fiatal leány még mindig ott ül az ablaknál,
Meglepetve ezt kérdezte tőle:

– Mit keres még itt?

– Nem mehetek el. Kosztenko elvitte a kalapomat és a köpenyemet.
Felöltözött, a haját női módra megfésülte és kiment. Nekem azt mondta,
hogy meg akarja tréfálni fogolytársait, de néhány perc mulva visszajön.
Most várom, hogy visszajőjjön.

– Mi minden történik itt, – dörmögte a parancsnok. – Maskarádé a
fogházban! No, majd befűtök a fölügyelőknek!

Csengetett és megparancsolta, teremtsék elő Kosztenkót. Az egyik
fölügyelő ijedt arccal csak nagysokára jött vissza és jelentette:

– Nagyságos uram, Kosztenko foglyot sehol sem találják. Bizonyára
megszökött.

Azonnal alapos kutatást rendeztek, de Kosztenkóra nem tudtak ráakadni.

– Hol van az igazoló irata? – förmedt rá a parancsnok a leányra.

– A köpenyem zsebében volt, – felelte sírva a fiatal leány. – Kérem,
térítse meg az elvitt holmim értékét. Szegény leány vagyok és nagyon meg
kell dolgoznom, hogy megélhessek. Az ön foglya lopott meg, panaszt fogok
tenni.

Ám a sírás nem használt. Az a hivatalnok, aki az eset megvizsgálására
érkezett, a 3. számú cellába küldte a leányt és mivel sírása ellenére is
gyanúsnak találták a szökés előkészítésében, ott kellett maradnia
mindaddig, amíg Kosztenkót keresték. Két hétig tartották fogva és
ezalatt keservesen panaszkodott, mekkora kárt okozott neki az a
«gazember fogoly», ahogyan Kosztenkót nevezte. Tizennégy nap mulva sem
került elő Kosztenko és ekkor a leányt szabadon bocsátották. Abban a
pillanatban, amikor a fogházból távozóban elbúcsúzott Kosztenko néhány
barátjától, élénk tüzes szemével kacsintva, ezt súgta:

– Most már alighanem Sanghájban van…

Kalap és kabát nélkül egészen jókedvűen távozott, mert megvolt az a
boldogító tudata, hogy megmentett egy emberi életet, még pedig olyan
életet, amely neki nagyon drága volt. A foglyok, akik Karbinban
maradtak, még sokáig emlegették.

Történtek azonban kevésbbé sikeres szökési kísérletek is. Egyik este
három munkást szállítottak be hozzánk. Kevéssel azután, hogy celláikban
elhelyezték őket, bementek a mosóhelyiségbe, ahol egy pillanatig
sugdolóztak. Azután a konyhán keresztül kirohantak az udvarra, ott
átmásztak a kerítésen és vaktában futni kezdtek. Egyszerre több őr lőtt
rájuk. Mindhárman elestek. Amikor a katonák és fölvigyázók az
elesettekhez érkeztek, kettejük már meghalt. A harmadik a lábán kapott
sebet. Két hónappal később szökés miatt bíróság elé állították és hat
évi kényszermunkára ítélték. Ilyen események időről-időre, egyszer víg,
máskor nagyon szomorú módon szakították meg a fogház csöndjét.

Lassanként tevékeny részt kezdtem venni a fogház életében. Mivel
lakótársaim közt fölfedeztem néhány fiatalembert, akinek semmiféle
iskolai képzettsége nem volt, azt ajánlottam Novakovszkinak, hogy
rendezzünk be valani iskolafélét. Az ő segítségével csakhamar
osztályokat alakítottam az írás, olvasás és számolás tanítására.
Történelemre, irodalomra és természettudományra is oktattuk a foglyokat.
Előadásainkon megjelentek a felügyelők és a katonák, sőt a parancsnok és
asszisztensei is, akiknek legtöbbje csak nagyon hiányos képzettségű
ember volt. Mindig meglehetős figyelem kisérte előadásainkat. A foglyok
szívesen jöttek hozzánk és a tisztelet, mit eleinte tanusítottak,
nemsokára élénk vonzalommá változott. A fogházvezetőség előtt is nagy
volt a tekintélyünk. Ebből az volt a hasznunk, hogy ha valamely fogoly
szökése miatt vagy más okból megbüntették az egész fogházat,
Novakovszkit és engem nem ért a megrendszabályozás, nekünk tehát akkor
sem kellett életmódunkat megváltoztatni vagy korlátozni.

Rendkívül érdekes megfigyelni ezeknek az embereknek lelki életét, akik a
négy falhoz kötve, kénytelenek voltak együtt élni. Komoly és jól nevelt
emberek gyakran nevetséges kicsinységeken kaptak hajba, például azért,
mert az egyik nagyobb darab kenyeret vagy húst vett ki magának, mint
amekkora megillette. Néha annyira megharagudtak egymásra, hogy
akárhányszor arra sem lehetett őket rábírni, hogy kezet fogjanak. Ez
nagyon jellemző jelenség, amit a fogház rendellenes életmódja idéz elő.
Elkeserítő az, hogy mindennapi legszorosabb összeköttetésben kell élni
olyan társakkal, akiket önként nem választott volna ki az ember magának.

Egy napon heves, csaknem tettleges civakodás támadt két mérnök közt és
elkeseredett ellenségek maradtak, még pedig nehány kis cica miatt! A
fogház konyhájában volt egy öreg macska nehány nagyon kedves kis
cicával. Az egyik fogoly, egy mérnök a cicákat a közös cellák egyikébe
vitte át, amelynek körülbelül húsz lakója volt és magára vállalta a
cicák gondozását. Egyik reggelen egy másik mérnök, aki hamarább ébredt
föl, mint a kollegája, csészében tejet és kenyeret adott reggelire az
állatkáknak. Mikor a cicákat gondozó mérnök fölébredt és látta, hogy a
társa a földön térdelve a reggeliző kis macskákat figyeli, heves
szemrehányást tett neki. Azzal vádolta, hogy jogtalanul furakodik a
gondozó szerepébe, hogy amit tesz, nem más mint az «anarchista elv»,
amely szerint a magántulajdon szent jogát nem kell tiszteletben tartani,
hogy eljárása hűtelen és becstelen. Vita támadt, amibe beleszólt még egy
harmadik is, aki végül el is tulajdonította a kis cicákat. Azóta a két
mérnök örökre engesztelhetetlen ellenséggé lett.

A fogház-kaszárnya celláiban kialakuló viszonyok erősebbek az
embereknél. Lakóikat kivetkőztetik eredeti mivoltukból és
lealacsonyítják őket. A legtöbben teljes közömbösséggel viseltetnek
minden iránt, betegesen és szótlanul elgondolkoznak, ami teljesen megöli
a lelki erőt. Vagy pedig hirtelen dühöngésféle fogja el őket; ilyenkor
nem képesek dühüket mérsékelni, teljesen megfeledkeznek kedvtelésükről
és az Isten hasonmására teremtett ember méltóságáról.

Eszembe jut a következő eset. Romlott húst kaptak a foglyok és mérgezés
tünete közt az egész fogház megbetegedett. Ellentétben azzal, amit várni
lehetett volna, senki nem tiltakozott e fölháborító dolog ellen. Az
emberek lelkileg annyira eltompultak és testileg annyira elgyöngültek,
hogy már a tiltakozásra sem volt elég erejük. Egy más alkalommal
ellenben, amikor – a forró nyár közepén – nem csináltattak meg azonnal
egy kitört ablakot, olyan lázadás támadt a foglyok közt, hogy minden
cellába szuronyos katonát kellett állítani.

Az ilyen lelki kitörés hatását gyakran magamon is észrevettem. Sohasem
fogok elfelejteni néhány ilyen esetet, amely fogságom alatt történt.

Csak egyetlen példát említek meg. Bár cellám ajtaja sohasem volt
elzárva, tehát amikor csak akartam, kimehettem akár a folyosóra, akár a
konyhába vízért vagy teáért vagy az udvarra, hogy kis kertünkből
paradicsomot vagy babot hozzak avagy hogy sétáljak, mégis megesett, hogy
néha napokig nem mozdultam ki a cellámból. De valahányszor valami
nagyállású hivatalnok látogatása előtt valamennyi cella ajtaját
lezárták, azonnal egy tucat ok arra indított, hogy távozzam a cellából.
Mihelyt a zárban a kulcs fordulását hallottam, odarohantam az ajtóhoz,
öklömmel döngettem és rászóltam az őrre, hogy nyissa ki az ajtót, mert a
konyhából vizet és fát kell hoznom.

Azt hiszem, hogy általános szabadságkorlátozás idején minden kis előjog
elvesztését sokkal kínosabban érezzük. Az elviselhetőnek küszöbét sokkal
hamarább lépjük át; szinte úgy áll a dolog, mintha tiltakoznék ellene az
egész szervezet, amely öntudatlanul a személyes szabadságot a legnagyobb
boldogságnak, az emberi élet sérthetetlen alapföltételének érzi.

Egyszer délután, amikor különösen erősen hatott reám a fogságbeli
érzelmek apálya és dagálya, a fogházirodába szólítottak. Egy tiszt és a
vasúti igazgatóság egyik ismerős hivatalnoka várt ott. Beszélni akartak
velem. Mikor beléptem, fölállottak és egy okiratot meg egy vörös
bőrkötésű kis tokot adtak át nekem. Egyszersmind tudtomra adták, hogy
ezt a nagy kitüntetést Kuropatkin tábornok eszközölte ki számomra
Pétervárott ama szolgálatok elismeréseül, amelyeket – természetesen még
mielőtt a forradalmi kormány elnöke lettem, mint ahogyan a tiszt
óvatosan hozzáfűzte – a hadseregnek tettem.

Az első pillanatban nem igen tudtam, hogyan viselkedjem. Azután a
bosszankodás kerekedett bennem fölül. Azért tehát, mert a hadsereget
tüzelőszerrel láttam el, megjutalmaztak; későbbi szolgálataimért,
amelyekkel a hadseregtől távol tartottam az anarchiát és az ellenséget,
majdnem agyonlőttek és íme most a «kőzsákban» elzárva tartottak.

– Attól a kormánytól, amely jobb kezével jutalmat nyújt át az embernek,
a bal kezével pedig rázárja a fogház ajtaját, nem fogadhatok el
kitüntetést!

E kijelentés után meghajoltam és eltűntem.

Ez az esemény mindörökre megfosztott annak a lehetőségétől, hogy a
cártól kitüntetést kapjak. De ezt sohasem bántam meg, sőt inkább
szívesen hivatkoztam tréfásan arra, hogy II. Miklóssal feszült
viszonyban vagyok, jóllehet a cár hogy kibékítsen, két évre ingyen
lakást és ellátást, sőt a tetejébe még egy rendjelet is fölajánlott.

Napok, hetek és hónapok multak el. Általában véve egyenletesen és
csöndben telt el az élet a fogságban; az egyhangúságot csak
olykor-olykor szakította meg valami előre nem látott izgalmas dolog,
valami rendkívüli esemény. Időről-időre az a riasztó híresztelés járta,
hogy a sok sikerült szökés kellemetlen módon a fogházunkra terelte a
pétervári előkelő hatóságok figyelmét és ezért a karbini politikai
fogház föloszlatását és lakóinak más keletszibériai fogházakban való
szétosztását követelik. Ezt a követelést bizonyára jóval gyorsabban
teljesítették volna, ha Horvat tábornok nem érvényesítette volna a
befolyását, hogy intézetünknek fönntartását elviselhetőbb
életföltételeivel igazolja és biztosítsa. Meg voltunk azonban győződve
arról, hogy büntetésünk leteltéig nem maradhatunk Karbinban.

Időközben, különösen a más városokból érkezett foglyok révén, egyre
növekedett épületünk lakóinak a száma. Az egyik csapattal egy érdekes
személyiség is jött, akinek Feklin volt a neve. Altiszt volt az egyik
szibériai ezredben, résztvett 1900-ban Kínában a boxer-háborúban és
Peking fölszabadításában. Később, az orosz-japán háborúban mindvégig a
fronton volt, ahol nagyon bátran viselkedett és több megsebesülés után
megszerezte a Szent György-kereszt valamennyi osztályát. A csuvasok
derék törzséhez tartozott, amely a Kama-folyó és az Ural-hegység közt
lakik.

A frontról visszatérvén beleszeretett egy gazdag kereskedő leányába.
Mivel a leánynak szintén tetszett a bátor, sok kitüntetéssel ékesített
harcos, csakhamar jegyesek lettek. Ekkor egy politikai tüntetésen
fölszólalt Feklin is. Éles politikai beszédben szigorú bírálatot mondott
a hadseregbeli állapotokról. Persze elfogták és valami ürüggyel egyik
fogházból a másikba cipelték, míg végre a mi karbini vendégszerető
házunkba érkezett.

Feklin, bár nem volt nagyon intelligens, sokat és szívesen beszélt.
Fecsegésével mindent elárult és így nemsokára az egész fogház, a
fölügyelők és a katonák is tudták, hogy őrülten szerelmes a
menyasszonyába, de hogy egyszersmind nagy féltékenység is gyötri, mert
nem volt egészen biztos abban, vajjon várni fog-e reá a leány.
Másrészről bizakodva várta, hogy a bíróság hamarosan szabadon bocsátja.
A szerencsétlen fickó gyakran egész éjjeleken át jajgatott és zokogott,
mint valami vigasztalhatatlan gyerek.

E bajon kívül még egy különös betegség is kínozta Feklint, valami
ismeretlen bőrbaj, amit akkor szerzett, amikor rövid ideig az Ural-vidék
egyik fogházában időzött. Amikor megmutatta a hátát, szinte
megdermedtem, mert az egész hátát sötétkék mintázat födte, amely
akantuszdíszítéshez vagy a befagyott ablak jégvirágjához hasonlított.
Hívtuk a fogházorvost, de ő sem hallott még soha ilyen infekcióról és
nem is látott még ilyet. Hosszú ideig vizsgálta és figyelte Feklint, a
városból más orvosokkal is tanácskozott és végül bakteriológushoz
fordult. Ez kisütötte, hogy valamiféle moszat fertőzte meg, amely a
bőrön hatolt be, gyorsan terjedt és sok szenvedést okozott. Most, hogy a
baj oka kitudódott, könnyű volt a gyógyítás. Ez gyorsan is ment úgy,
hogy Alexei Feklin néhány hét mulva megszabadult attól a növénykerttől,
amelyet a hátán magával cipelt.

Feklin ügye végre tárgyalásra került. A pör két napig tartott és nagyon
szomorúan végződött. A vádlottat az északi Amur-vidékre száműzték.
Kétségbeesésében úgy zokogott a szerencsétlen, mint a gyerek és a falba
verdeste a fejét. Egyre ezt kiáltotta:

– Soha, soha nem látom többé az én szeretett Máriámat!

Három nappal hosszú reménytelen útja előtt a fogházirodába szólították.
Belépett, meglepődve megállott, tántorogni kezdett és ájultan roskadt
össze. Mikor magához tért, könnyezve, de boldogan mosolyogva ott látta
maga mellett a menyasszonyát, aki mindenüt kereste, míg végre
megtalálta. Másnap eljött a fogházba az orthodox lelkész és az
összegyülekezett foglyok előtt összeeskette a gazdag kereskedő derék
leányát azzal az emberrel, akit polgári jogaitól megfosztottak és a
tundrákra száműztek. A Feklinnel kötött házasságával önként lemondott
polgári jogairól és vele vállalta a száműzetést. Mekkora önmegtagadást
és lemondást követelt ez a lépés, csak az érti meg, aki maga is évekig
élt ebben az északszibériai kietlenségben.

Nászútjukra a fogolyszállító-kocsin indultak, amely kelet felé vitte,
majd az Usszuri-vasúton Haborovszkba szállította őket. Onnan kocsin és
gyalogszerrel kellett tovább haladniok arra az északi vad, elhagyatott
helyre, amelyet a bíróság otthonukul rendelt, hogy ott a mocsarak és a
bennük elkorhadó erdők közt építsék meg fészküket és arra az életre
neveljék föl utódaikat, amelyet mostohájuk, Justitia őméltósága jelölt
ki számukra.

Szerelmük bizonyára erős volt és tiszta és le tudta győzni a legnagyobb
fáradalmat is. De szegényes hajlékukban nem fogja-e fölkeresni a
betegség és a mindenen áthatoló északi fagy, hogy eloltsa tüzüket és
vele együtt elfojtsa e két tüzes lélek életének lángját is? A fogházban
sokáig nem tudták elfelejteni Feklint és az ő Máriáját. Amikor vihar
bömbölt és az ablakhoz vagdosta a kavargó havat, gyakran fölsóhajtott
egy-egy fogoly és észrevehető meghatottsággal kérdezte:

– Ugyan mit csinál most Alexei és Mária? Vajjon élnek-e még?

De erre a szívbemarkoló kérdésre nem tudott felelni senki.


HUSZONHARMADIK FEJEZET.  Visznek a fegyházba.

Aggodalmunk nagyon is jogosult volt. Pétervár egyre makacsabbul sürgette
a karbini politikai fogház bezárását és a már elítéltek átszállítását a
távoli kelet szabályszerű büntető intézeteibe. Befolyásos barátaink,
akik előre látták a dolgok elkerülhetetlen kifejlődését, legalább azt
iparkodtak elérni, hogy a vladivosztoki várba szállítsanak át bennünket,
ahol már internálva volt központi választmányunk ottani helyi
csoportjának több tagja, köztük V. L. Horvat mérnök, Horvat tábornoknak
testvére. Ebben a dologban hosszas iratváltás folyt Karbin és Pétervár
közt. Ez idegessé tett és nagyon elkedvetlenített bennünket.

1907 március volt. Novakovszkinak és a többinek, akit egy évi fogházra
ítéltek, már csak két hetük volt hátra. Persze, hogy semmi kedvük sem
volt arra, hogy fogolykocsin most még egyszer Vladivosztokba vagy más
szibériai városba utazzanak és azoknak az utcáin új és még gyalázatosabb
börtönbe kergettessék magukat. Egy napon aztán fölrobbant a bomba:
tudtunkra adták, hogy Durnovo reakcionárius belügyminiszter rendeletére
minden várfogságra elítéltet büntetése kitöltéséig fegyházba kell vinni.
A miniszter azért intézkedett így, mert azt akarta, hogy a kormány
ellenségei ez intézetek pokoli életének megkóstolásával annál
súlyosabban érezzék büntetésüket.

A parancson nem lehetett változtatni. Kétségbeesés fogott el bennünket,
mert hallomásból tudtuk, hogy mily rettenetes, csupa szenvedés-életet
élnek e börtönök lakói. De ennek a kellemetlen fordulatnak is megvolt a
maga komikus része. Novakovszki, amikor elolvasta a proklamációt, amely
nekünk szerencsétleneknek tudtunkra adta az elcsüggesztő hírt, szünet
nélkül pogányul káromkodott. Orák hosszáig futkosott a cella egyik
végétől a másikig és ezt dörmögte:

– Ekkora bolond! Ekkora bolond!

– Ki a bolond? – kérdeztem végül.

– Én – felelte és megállott előttem, én pedig meglepetve bámultam rá. Én
vagyok a bolond, mert én magam építettem a prisztani fegyházat. És most
engemet zárnak bele! Hát nem a sors iróniája ez, az élet gonosz tréfája?

Dühösen kiköpött és fujtatva, mormogva tovább folytatta vándorlását.
Nevetnem kellett. Ezzel a fegyházépítővel valóban nem űzhetett volna az
élet rosszabb tréfát.

Novakovszki szerencsére elkerülte fogházi életének e komikusan végzetes
befejezését. A politikai foglyok átszállítására olyan sokáig
készülődtek, hogy addigra Novakovszkinak és a többinek letelt a
büntetése. Ezt a kis csoportot 1907 március 23-án szabadon bocsátották
és visszatért a külvilágba, ahol a cári hivatalnokok és csendőrők új
zaklatása várta.

Most magamra maradtam a cellámban. Az ősz, hallgatag Novakovszki hajlott
alakja kezdetben nagyon hiányzott nekem. Gyakran összeszorult a szívem
az utána való vágyódásban, de csakhamar különös, tompult közömbösség
fogott el és érdektelenül viseltem el mindent, ami bennem és rajtam
lejátszódott. Mintha egyidőre kitöröltek volna az élők sorából, mintha
letargikus állapotban lettem volna és csak időnként ébredtem volna
öntudatra, hogy mindjárt utána még mélyebb álomba merüljek, amelynek
sötétjét nem derítette föl kedves álom vagy a régi életre való
visszaemlékezés. Ez az állapot csak a fogoly életében lehetséges. Ez
magyarázza meg azt, hogy a sok évi szabadságvesztésre elítéltek a
legtöbb esetben a maguk akaratából nem tudják magukat munkára rászánni;
az az ösztönös érzés hatalmasodik el rajtuk, hogy az az időpont, amikor
az állami és társadalmi közösségből való kizárásuk véget ér, oly
elérhetetlen messzeségben van, hogy életüknek e holt részét csak
passzivitással tudják megjárni. A munka a fogságban nem más, mint üres
szalma csépelése. A fogság irtózatosan demoralizáló hatása éppen az,
hogy az az ember, aki átment ezen a letargikus állapoton, szabadon
bocsátása után nem tudja magát beletalálni a rendes életbe.

Igazán nem tudom, ki szenved többet az orosz fogságban, az egyszerű vagy
a művelt ember. Míg amaz hamarább ellustul és gyűlölködővé lesz, ennél
könnyen veszedelmesebb jelenségek mutatkoznak, amelyek egész lelki
akaratát veszedelembe sodorják. Különösen a kétségbeesésnek ama, szóval
már ki sem fejezhető állapotaira gondolok, amelyekben értelmetlennek
tűnik föl az élet és a munka értéke olyan időben, amikor annyi
igazságtalan ítéletet hoznak, annyi embert fosztanak meg jogtalanul a
szabadságától, a rendes életföltételektől és ezzel együtt attól a
lehetőségtől is, hogy továbbra is emberiesen érezzen, gondolkozzék és
cselekedjék. Ámbár aránylag rendkívül kedvező viszonyok közt töltöttem
el tizennégy hónapot fogságban, mégis észre kellett vennem magamon ezt a
változást. És amikor végre kikerültem a «kőzsákból», még sokáig nem volt
elég erőm, hogy egészen megszabadítsam magamat ama gonosz idő
utóhatásától.

Elbeszélésem folyamán észre fogja venni az olvasó, hogy alaposan
megismertem a fogságot, mélyen belenéztem sajnálatraméltó, szerencsétlen
lakóinak a lelkébe, tehát jogosult vagyok arra, hogy kimondjam még azt
az egy gondolatot, amelyet befejezésül hozzá akarok fűzni ehhez a
témához.

Előljáróban ismerjük be, hogy a modern társadalom szervezetéből önként
következik annak szükségessége, hogy azokat az embereket, akik nagyon is
tág teret kívánnak a maguk egyéniségének és nem tudnak hozzásímulni a
társadalom berendezkedéséhez, mint valami tűzfészket kiközösítsék. De
miért kell a törvények segítségével szörnyetegeket csinálnunk ezekből az
emberekből, akikben végre nem él más, mint a rombolás vágya és a
gyűlölet? Adjatok nekik lehetőleg rendes életföltételeket, egyhangú
napjaikat töltsétek meg munkával és tanulással, társalgási órákkal,
amikor alkalmuk nyílik arra, hogy okos, megértő emberekkel
megvitathassák a dolgaikat; próbáljátok meg és ébresszétek föl szívükben
minden elkövetett tévedésük üdvös megbánását, utálatát és keltsétek föl
a szégyenérzetet; gyógyítsátok és erkölcsileg változtassátok meg őket ne
csak szavakkal és a közönséges fogházi rendszabályokkal, hanem úgy, hogy
a fogház rácsai mögött töltött kényszeréletüknek a javulásra irányuló
tartalmat adtok. Gondoljatok erre a felebaráti szeretet és az
igazságosság nevében! Gondoljatok erre saját biztosságtok érdekében!
Tartsátok szem előtt Oroszország irtózatos példáját! Mennyi ártatlan és
drága vért ontottak ki az utolsó két évben ott a fegyházak, a száműzetés
telepein, a pribékek és hóhérok országában és ez a vérfolyam csak újra
arra ösztönözte a «kőzsákok» egykori lakóit, hogy bosszút álljanak
azokon, akik kínjaikat okozták, de éppen úgy az ártatlanokon is, akik
szótlanul eltűrték mások gazságát.

Április első napjaiban – még hat hónapom volt hátra – egyik reggelen hét
óra körül nagy lapos kocsira rakták kevés holminkat. Minmagunkat a
«Fekete Máriá»-nak nevezett hírhedt orosz fogházi kocsiba gyömöszöltek
be és úgy vittek a fegyházba, amely Karbin kereskedelmi negyedében volt.

A rácsos ablakokkal ellátott, óriási vörös téglaépületet magas fal vette
körül, amelynek sarkain előreugró kerek tornyocskákból katonák őrizték a
négyszög oldalait. Más őrök a bejáratnál állottak vagy a fal mentén
végeztek őrszolgálatot. Amikor tompa robajjal becsapódott mögöttünk a
vasrácsos kapu, borzalmas előérzet, leírhatatlan vágyódás vett rajtunk
erőt.

Az udvaron is állott néhány revolveres és kardos őr. Egy csapat fogoly
mosogatóvízzel telt nagy vödröket cipelt el mellettünk. Egy rácsos,
ketrecszerű bekerített helyen, amely az udvar közepén volt berendezve,
hogy benne a foglyok mozoghassanak, nehezen, ingadozó léptekkel
csoszogott egy fogoly; vastag lánc volt a lábán, amely minden mozdulatra
nagyot csördült.

Egy tekintélyes külsejű idősebb asszony fölügyelete alatt az épület
egyik mellékszárnyából éppen egy szakasz női fogoly jött ki. Szennyes
ruhával voltak megrakva és nyilván a mosókonyhába mentek. Az egyik
asszony megszólított. Már idősebb nő volt, meglehetősen nagy és sovány,
sötét arcából fenyegetődző fekete szem csillogott reám. Amikor mellettem
elhaladt, odahajolt hozzám és ezt súgta:

– Talán öngyilkos akar lenni? Növényekből készült biztosan ható mérgem
van. Csak keveset kell belőle a teájába tenni.

Nem feleltem. Mély levertség fogott el.

– Ha szüksége lesz rá, jusson eszébe a nevem. «A fekete Daria» a nevem…
Nagyon jó, erős méreg.

A fölügyelőnő keményen rákiáltott az ácsorgása miatt, mire tovább
baktatott. Sokáig kellett az udvaron várnunk, míg a parancsnok
irodájában jegyzékbe vették minden holminkat, okiratainkat és
fényképeinket. A főépületből egy sereg fogoly jött ki, hogy az udvaron
sétáljon. Nem sokat törődve a fölvigyázók kiabálásával és ütéseivel,
körénk tódultak és mindenfélét kérdeztek.

– Ah! rikácsolta egyikük, egy vaskos fickó, akinek a karja a térdén alul
ért. Polgártársak – a nagytekintetű intelligencia! Ahá! Ti bedugtatok a
fegyházaitokba, mert néha kissé megcsíptünk benneteket. De amint látom,
most egymást kezdítek fölfalni. Nem rossz ez, polgártárs!

E szavakkal oldalba bökött, míg a többiek ugyanazzal az utálatos
bizalmaskodással társaimat kezdték gúnyolni és kézzel kezdték őket
megdolgozni. Rövid pillantást vetettem arra az emberre. Gonosz, sápadt
arca volt, a szeme és a füle ferde, mint a denevéré.

– Mi a neved? – kérdeztem.

– Amire megkereszteltek – felelte gúnyos nevetéssel és karját a tarkómra
téve, hozzáfűzte: Pajtás, ne fujd föl magad!

– Hagyj békén mert megkeserülöd – válaszoltam nyugodtan, de nagyon
határozottan. Nem szeretem az otromba bizalmaskodást és az ostoba
tréfát.

– Mi közöm ahhoz, hogy mit szeretsz, mit nem? – felelte és megint át
akarta fogni a tarkómat.

– Nesze hát!

Nagyot sujtottam az állára úgy, hogy összerogyott. Társai, akik gyorsan
visszavonultak, ezt dörmögték:

– Ejha, ez kemény dió!

Alaposan megfélemlített új ismerősem meglehetős nehezen állott ismét
lábra és szótlanul a ketrecbe ment sétálni.

– Ez Mironov volt – magyarázta nekem az egyik fölvigyázó. Alaposan
helybenhagyta, no de lesz is most tekintélye előtte.

Egy óra mulva a cellámban voltam, amelynek csak egy kis ablaka volt
fönn, a mennyezet közelében és éppen négy láb hosszú volt. Föl- s
alájárva arra gondoltam, hogy mily jellemző módon üdvözöltek a
fegyházban: méreggel és verekedéssel. Mint a fegyházban szerzett első
benyomást ezt írtam be a jegyzőkönyvembe:

– Itt vagy le kell mondani az életről vagy pedig minden erőt összeszedve
harcolni kell, hogy megközelítően embermódra élhessünk.

Ámbár a karbini, vladivosztoki, nikolajevszki és habarovszki fogházakban
szerzett emlékeim és benyomásaim immár szakadatlan szenvedéssel teli,
kegyetlenül egyhangú élet egységes képévé folytak össze, e komor
háttérből mégis, mintha vakító villám vetné rá a fényét, különös alakok,
szenvedéllyel és erővel teli jelenetek, szerencsétlen lelkek
kétségbeesett küzdelmei emelkednek ki, amelyek néha kínjukban meghatóan,
máskor pedig tettükben csaknem elnyomóan hatnak.

Fantasztikus és titokzatos végzet sodort engemet ezekbe az emberiség
söpredékével teli «kőzsákokba», ebbe az ellenmondásokkal teli különös
világba, ebbe az életbe, amely az orosz fegyházak négy falán belül
mindig és mindenütt egyformán játszódik le, a páriák e csordáiba, az
eltompult orosz közömbösség és kegyetlenség ez áldozatai közé.

A helyi véletlen vagy az irányadó hivatalnokok személyisége csak nagyon
kis részben nyomja rá a bélyegét erre az életre, hanem főként az orosz
lélek nyilatkozik meg benne. Azért úgy akarom leírni, mintha egyetlenegy
helyen láttam volna és éltem volna át. Hogy félreértés ne támadjon, még
egyszer utalok arra, hogy egyesíteni fogom elbeszélésemben azokat az
eseményeket, benyomásokat és tapasztalatokat, amelyeket a büntetésem
letelte előtt még lakóhelyül kijelölt különböző fogházakban szereztem.
Mindezeket az élményeket a mindenütt és mindig újra föltűnő ugyanegy
alapok köti össze egymással: e kitaszítottak életének tragikuma, vad,
megható tragikum, amelynek néha mégis szép és derült része is van.




HARMADIK RÉSZ.  A FEGYHÁZBAN.


HUSZONNEGYEDIK FEJEZET.  Börtönfalak mögött.

Mivel «várfogságra» voltunk elítélve, minden fogházban, ahová bennünket
elcipeltek, megvolt az a nagyon becsülendő előjogunk, hogy egymagunk
külön cellában lakhattunk. Ez a cella mindenütt teljesen egyforma volt:
vastagfalú komor és piszkos lyuk, erős vasajtó, kis rácsos ablak fönn a
mennyezet alatt, ágy, szék, asztal és láda a holmink számára.

Mi politikai foglyok a főépület egyik külön szárnyában voltunk
elhelyezve és velünk egészen másként bántak, mint a fogház közönséges
lakóival. A mi cellánk ajtaját nem zárták el. Egy bűnügyi fogoly volt
mellénk rendelve, aki cellánkat, cipőnket és ruhánkat tisztogatta és
főzött is nekünk. Az ételünk jobb volt, mint a közönséges fogházi koszt
és az irodában kellett az árát megfizetnünk azzal a pénzzel, amit
hazulról küldtek nekünk.

Minden fogházban, ahol hosszabb ideig kellett időznöm, mindenekelőtt két
főfeladatot végeztem el: kitisztítottam a cellámat és amennyire
lehetett, mindent rendbe hoztam benne. A karbini fegyházban kis készlet
cementet fedeztem föl, amit a raktárban egy kádban felejtettek. Ezzel a
cementtel meglehetősen nagy, tömör vízmedencét készítettem az udvar ama
részében, amely a séta számára volt kijelölve. A medencét megtöltöttem
vízzel és ebbe a mesterséges tóba vízinövényeket tettem, amelyeket az
egyik fölügyelő feleségétől kaptam ajándékba. Azután néhány rákot és két
kis teknősbékát tettem be a medencébe. Ez a rögtönzött akvárium nem egy
kellemes órát szerzett nekünk. A halak és teknősbékák megfigyelésével és
etetésével gyakran elűztük a fogság unalmát. A kis állatok idővel
annyira megszelídültek, hogy a kezünkből ettek.

Második főfoglalkozásom a tanítás volt. Az igazgatóságtól engedelmet
kértem a nagy, közös cellák meglátogatására, amelyekben néha közel
kétszáz fogoly volt együtt. Ott mindenféléről beszélgettem és
vitatkoztam, hogy ilyen módon kiragadjam az embereket a szomorú sorsukon
való töprengésből és tiszta és üdvös gondolatok csiráját plántáljam a
szívükbe. Emlékszem, hogy az 1. számú cellában, ahol száztíz
legveszedelmesebb, életfogytig tartó fegyházbüntetéssel sujtott,
láncravert gonosztevő volt elzárva, gyakran az emberiség néhány nagy
jótevőjének életéből beszéltem el részleteket és hogy elbeszélésem éppen
olyan hatással volt a hallgatóságomra, mint a rendes föltételek közt élő
emberre, aki a fogházat valami egész idegen, messziálló dolognak
tekinti.

A foglyok lassanként becsülni és tisztelni kezdtek, mert tudták, hogy a
hivatalos hatalommal való visszaélést vagy valami tilos cselekedetet nem
tűrök el tiltakozás nélkül és hogy mint Mironovnak, másnak sem maradok
adós a felelettel, ha bizalmaskodni kezd velem. Karbinban és néhány más
fogházban mindezért a foglyok sztarosztájává vagy főnökévé választottak
meg. Ezt a sztarosztai állást nemhivatalosan elismerik úgy a fogházi,
mint a bírósági hatóságok. A foglyok előtt tekintélye van és hallgatnak
a szavára. Köztük és a fölügyelők közt ő a közvetítő, egyszersmind döntő
bírónak ismerik el a fogházon belül történő viszályokban.

Új szállásomon berendezkedvén, megint rendszeresen dolgozni, sokat
olvasni és írni kezdtem. A többi közt folytattam e könyv legfontosabb
adatainak följegyzését is. Közben rögtönzött kertecskénkben sétálva,
tornászva, a foglyokkal beszélgetve és nekik fölolvasva töltöttem el az
időt.

Cellám ablakából végighallgathattam a második emeleti két közös cella
foglyainak a beszélgetését. Fesztelen beszélgetésük sajátossága e cellák
fölkeresésére indított. Ekkor szomorú csupaszságban állott előttem a
foglyok egész élete. Megtanultam megérteni lelki megmozdulásuk apró
változatosságát és résztvettem nyomorúságukban, kétségbeesésükben,
reményükben és örömükben. Segíteni, vigasztalni próbáltam őket, szívükbe
reménységet iparkodtam csöpögtetni, életre akartam kelteni eltompult
lelkiismeretüket és arra törekedtem, hogy lépésről-lépésre új életre
vezessem őket.

Az öregebb fegyencek gyakran kinevettek, bár általában jól szíveltek és
szívesen beszélgettek és vitatkoztak velem. Gyakran megajándékoztak.
Többnyire kenyérből nagyon ügyesen készített kis szobrokat adtak,
amelyek a fogházi életből vett egész jeleneteket mutattak be: láncravert
férfiakat, akik zsákban szenet vagy követ cipelnek, szökevényeket az
erdőben tűz mellett, amelyen üstöt melegítettek (ez a téma különösen
izgatta a fantáziájukat) és más effélét. Néha más ajándékot is kaptam,
például éles, keskeny kést, fűrészt a vasrács átvágására, kis üvegcse
mérget, hajból font óraláncot és hasonló más dolgot.

Egy este tíz óra tájban, amikor a cellámban írtam, inkább éreztem,
semmint láttam, hogy valaki óvatosan és zajtalanul kinyitotta az ajtómat
és mint az árnyék besurrant. Azt hittem, hogy tévedek és azért oda se
néztem a dolognak. De egy pillanat mulva lélekzetvételt hallottam.
Megfordultam és Mironovot pillantottam meg, aki ferde szemével szótlan
kérést kifejező tekintettel bámult rám.

– Mit akarsz? – kérdeztem és hogy minden eshetőségre készen legyek,
fölállottam.

– Engem rendeltek ki a politikai osztály kiszolgálására. Láttam, hogy
még nem alszik, hát bejöttem. Bizonyára haragszik rám, mert amikor
megjött, olyan csúnyán viselkedtem. Kérem, bocsásson meg.

– Nem haragszom reád. Régen elfelejtettem mindent.

– Köszönöm, – mondta örvendezve. Szabad valamit kérnem?

– Szabad hát. Halljuk!

– Engedje meg, hogy ameddig dolgozik, itt maradhassak a cellában.

– Minek az neked? kérdeztem meglepetve.

Mironov fölsóhajtott és fölmutatva a fegyház ama részére, ahová egy kis
ablakon át föl lehetett látni, így szólt:

– Ön nem tudja, hogy ott fönn, ahol mi lakunk, pokol van, valóságos
pokol. Hatodik éve, hogy ebbe a pokolba bekerültem. Ez a cella itt
egészen más; más a levegő, nem tudom miért, de még a csupasz fal is
egészen más. Nekem most a folyosón kellene aludnom. Kérem, nagyon kérem,
engedje meg, hogy a cellában maradjak, amíg dolgozik. Két hétre vagyok
ide szolgálatra beosztva. Azt hiszem, hogy itt új kedvet kapnék az
életre.

Egész éjjel beszélgettem Mironovval. Beszélt az életéről, hogy matróz
volt egy kereskedelmi hajón, több irtózatos bűnt követett el, néhányszor
megszökött a fogságból, elcsípték, megkorbácsolták és végre mint
megrögzött gonosztevőt életfogytig fegyházra, a börtönök nyelvén:
«örökre» ítélték el. E mellett mindig valódi szerencsétlen flótás volt,
mert balsorsának egy részét szerencsétlen körülmények véletlen
összetalálkozása okozta.

Ez után az első találkozás után Mironov megszokta, hogy minden este a
cellámba jőjjön. Ilyenkor csöndesen ült a ládámon, ruhát foltozott vagy
cipőt javított és mindenfélén elmorfondirozott; különös látvány volt,
amikor ez a viharvert fegyencarc mosolyogni próbált vagy a homlokát
ráncolta. Bár az olvasásban és az írásban általánosságban nem
zavartattam magam általa, mégis kötelességemnek tartottam, hogy
vendégemmel naponta beszélgessek. Ha Mironov tanult tőlem valamit,
másrészről én is hasznot húztam ebből az ösmeretségből.

Mindenekelőtt megtanított «a fogházi dróttalan táviratozásra», mely
lehetővé teszi a foglyoknak, hogy a falon vagy a kályhacsövön kopogtatva
szavakat vagy egész mondatokat közöljenek egymással. Hogy ennek az
üzengetésnek a titkát megőrizzék, minden fogházban más távirati abécét
használnak. Ennek a titkos jelzésnek a segítségével egész sor drámát és
szerelmi történetet ismertem meg és Mirovval, amikor nem ő szolgált ki,
tovább társaloghattam.

A fegyencek zsargonját is megtanultam Mironovtól és most már tudtam,
hogy a fölvigyázót «ment»-nek nevezik, a fogság «kiecha» (kiechka a
kicsinyített alakja), a kés «feder», a lakás «haza», a revolver
«szhpayer»; tudtam, hogy az ölésre azt mondják «lefűrészelni», a
szökésre «röpülni», a méregre meg azt, hogy «tej», a hamis útlevél «arc»
és megtanultam még sok más dolgot. Mindezt jól megőriztem az
emlékezetemben és a jegyzőkönyvemben.

Különösen tetszett egy kifejezés, amely a Volga vidékéről származott el
a fogházakba abban az időben, amikor még folyami kalózok sűrű bandái
voltak az urak az ország közlekedésének e fővonalán. Ezek a kalózok
kirabolták és meggyilkolták a kereskedőket, akik drága keleti árút
hoztak Perzsiából vagy a Kaukázusból; elegendő erejük volt arra, hogy
még a Moszkvából ellenük küldött sorkatonasággal is harcba
bocsátkozzanak. A nemzeti irodalom ezeknek a brigantiknak a vezérét,
bizonyos Sztenka (István kicsinyítése) Razint idealizálta és hősként
tüntette föl, aki azért harcolt, hogy a parasztokat kiszabadítsa a
nagybirtokosok rabszolgaságából.

Valahányszor Sztenka Razin valami veszedelmes expedicióra készülődött,
ezzel a kifejezéssel szokott élni: «Szaryn da na kiechku!» Kihallatszik
ebből úgy a tatár, mint a kalmük nyelv és van is benne része mindkét
nyelvnek. Ennek a mondatnak kettős értelme van: a rablónak ezt jelenti
«ölj és menj a fogságba», a fegyenceknek pedig «törd szét a vaspálcákat
és szökjél meg a fogságból». Amióta Mironov tanítványa voltam, tudtam,
hogy valahányszor ezt a kifejezést hallottam, szökés készülődött.

Az ének nagy szerepet játszik a fogságban. A kedvelt dalok nagyon
különfélék, vigak és szomorúak és gyakran válogatott, kifejező
hangszétosztással többszólamúan adják elő. A foglyok egész lelküket
beleviszik az énekbe. A különösen tehetséges énekest általánosan nagyra
becsülik. A legkedveltebb dal így kezdődött:

  Bár a nap nevet a tiszta kék egen,
  Sötét cellámban csak éjjel van velem…

A fogházi dalokat érdemes volna szeretettel megvizsgálni és tudományosan
elemezni. Az orosz történelem minden korszakának nyoma, az orosz
birodalmat alkotó sokféle nép dalainak motivuma, különböző mongol
törzsek mondavilágának befolyása és különösen a temperamentumosan
szentimentális cigányzene határozott nyoma megtalálható bennük. Szomorú
jelentősége van annak a ténynek, hogy fegyenc vallásos vagy jámbor dalt
sohasem énekel.

– Mi el vagyunk átkozva – mondják, az Isten nem hallgatja meg a mi
imánkat.

Rettenetes tragikumról beszélnek ezek a szavak és pedig annál is inkább,
mert titokban minden egyes fogoly áhítattal, de szinte reménytelenül
emeli szemét Isten felé, azzal a kétségbeejtő érzéssel, hogy csak az
Isten tud rajta segíteni, más senki.

Munkám és a fogház életének tanulmányozása közben meglehetősen gyorsan
teltek el a napok. Éreztem, hogy magáncellám falain túl egészen más élet
főtt és forrt, az a «pokol», amelyről Mironov beszélt. Egyelőre még nem
tudtam minden titkos rejtekhelyre behatolni. Ehhez idő kellett és
kedvező körülmények. De a lárma, amely sohasem szűnt meg a főépületben
és az udvaron, a lánccsörgés, az őrök és a fegyencek irtózatos
káromkodása, a szakadatlan vigasztalan zaj, amely együtt járt a bezárt
emberek életével, végre is borzasztóan megtámadta idegeimet; elfojtott
haraggal láttam mindezt és mindegyre kihozott a sodromból; ez az idegen
élet néha mázsás súllyal nehezedett reám. A fogság ez ellenséges,
vigasztalan világa csak gyűlöletet és ami még rosszabb, kétségbeesést
keltett bennem.


HUSZONÖTÖDIK FEJEZET.  Szabad társaim.

Egyszer éppen ilyen lelki nyomottságban uborka- és
paradicsomültetvényünk mellett sétálgattam, amikor észrevettem, hogy
valami mozog a levelek közt. Kutatni kezdtem az okát és egy fiatal
verebet fedeztem föl, amelynek a szárnya megsérült. Bár nem tudtam,
honnan jött a madár és miképpen sebesült meg, mégis, mert magam is meg
voltam fosztva a szabad mozgástól, nagy szánalmat éreztem iránta.
Hazavittem a cellámba és bekötöztem a sebét. Miután a szárnyát erősen
odakötöztem a testéhez, az ablakdeszkára tettem a verebet. Az a kis
háló, amit a legyek – Karbinban valóságos csapás – távoltartására az
ablak elé feszítettem, a verébnek ugyanaz volt, mint nekünk embereknek a
fogház áthághatatlan fala. Kis skatulyában fészket készítettem neki,
vizet és ennivalót tettem melléje és eltávoztam. Visszatérvén, mint
valami iskolásgyerek, úgy megörültem, amikor észrevettem, hogy a
kenyérből csipegetett, mert most már biztosra vettem, hogy meg fog
gyógyulni, bár még nem tudtam, vajjon fog-e még valaha röpülni is.

Kis cellatársam nehány nap alatt egészen megszelídült. A kezemből evett
és csipogásával akarta velem megértetni, hogy az ablakról az asztalra
szeretne jutni. Egy-két nap mulva elhatároztam, hogy leveszem róla a
kötést Mihelyt megszabadult tőle, zajosan örömét fejezte ki, nagyott
ugrott, a szárnyával csapkodott és röpülni próbált. Ez a kísérlet az
első napon sikertelen volt, a második napon már át tudott libegni az
ablakdeszkáról az asztalra, mindössze az a baleset érte, hogy
fölfordította a tintatartómat. Fokozatosan egyre ügyesebb és
fesztelenebb lett. Nemsokára vídám körrepülést végzett fönn a mennyezet
közelében és élénksége, csiripelése az egész cellát betöltötte.

Ennek a fogolytársamnak a társasága igazi lelki vigasz volt számomra.
Mély hatást tett rám az, hogy mily fogékony volt lelki hangulatom iránt
és ezt a megérzését mily élénken tudta kifejezni. Ha jó kedvem volt, a
veréb mintha megbolondult volna. A vállamra röpült meg a fejemre,
pajkosan felém vagdosott a csőrével és ott ugrált előttem az írópapiron.
Ha azonban, ami gyakran megesett, szomorú voltam és lesujtott, a madárka
hallgatagon és mozdulatlanul ült az ablakdeszkán és rám bámult. De
egyetlen bátorító pillantásomra vagy hívó szavamra fölkerekedett és az
asztalomra repdesett, ahol azután azzal a világosan fölismerhető
szándékkal, hogy engem fölvídámítson, ide-odaugrált és csiripelgetett.
Már hajnalhasadáskor föl szokott kelteni úgy, hogy a cellában
röpülgetett vagy csipogva az arcomra ült és türelmetlenül arra unszolt,
hogy keljek már föl és adjak neki reggelit és friss fürdővizet.

Igazán okos kis teremtés volt. Ismerte és megértette az embereket,
mintha fénylő kis fekete szemével a lelkük mélyére látott volna. A
fegyházparancsnokot, aki fölügyeleti útján hetenként egyszer a cellámba
jött, szerette. Mihelyt belépett, félreismerhetetlenül barátságosan
üdvözölte őt a kis veréb; az asztalra röpült és ott mulatságos módon
ugrálgatva a látogató sujtásos karhajtókája közelében iparkodott magának
kedvező helyet biztosítani. Ha ellenben az államügyész jött, egészen
másként viselkedett. Ilyenkor rendesen elbújt a fészkében és csöndben
ott maradt. Ha az ügyész hosszabb ideig maradt a cellában, a veréb néha
kiült az ablakdeszkára és szárnyát szétterpesztve haragosan és
krakélereskedve szidta a kelletlen vendéget. Mihelyt azonban becsukódott
mögötte az ajtó, szárnyas barátom megint vidáman röpülgetni kezdett és
leplezetlen örömet mutatott.

Mikor már biztos lehettem afelől, hogy a veréb egészen jól van és elég
erős, elhatároztam, hogy szabadon bocsátom abba a világba, amely
méterrel mérve oly közel volt, a valóságban azonban oly elérhetetlen
messze nekünk, akik nem kísérhettük el. Levittem az udvarra, ahol
csaknem az egész fogház összegyűlt, hogy szerencsés utat kívánjon a
verébnek. Alighogy kezem szabadon eresztette a szárnyát, fölemelkedett a
magasba, mint a sapkájától megszabadított sólyom, amely zsákmányát
kutatja. A fegyház falán túl levő fák felé röpült. Bár sohasem tért
többé vissza, mégsem haragudtam rája, hiszen tudtam, hogy a szabadság,
amelyet most visszakapott, minden élő lény legföbb joga és legértékesebb
java.

Fogságom hosszú ideje alatt állatokkal nem egy érdekes és kedves
barátságot kötöttem. Volt a barátaim közt macska, kutya, patkány,
teknősbéka, hal, tyúk és egy pók. Minden állatot könnyen meg lehet
szelídíteni, ha helyesen meg tudjuk vele értetni, hogy mit akarunk tőle
és ha szívesen megadjuk neki, amit tőlünk kíván. Arra a meggyőződésre is
jutottam, hogy az állatoknak még egy hatodik – telepátikus – nagyon
élésen kifejlődött érzékük van.

A szemtelen, falánk és ravasz patkány például aránylag hamar megszelídül
és az ember barátjává válik. De, hogy az igazat mondjam, még akkor is
egész viselkedése csupa önzés; csak a maga javával törődik és csak ennek
érdekében tesz az embernek némi diplomáciai engedményt. Az én cellámban
volt egy patkányfészek. Mivel ezt a lakótársat nem szeretem, be akartam
tömni a lyukát. Ekkor fölfedeztem, hogy az egész telep egy anya és öt
fia. Az anyának özvegynek kellett lennie, mert sohasem láttam más kinőtt
állatot, amely a férje lehetett volna; azonkívül, ahogyan én láttam, az
özvegynek éppen oly szomorú és levertséget eláruló volt az arca, mint
aminő az özvegyeknek szokott lenniök. Hat szürke alaknál több sohasem
suhant a homályban cellámon át.

Egy este, amikor mindannyian kijöttek a lyukukból, kísérletképpen nagyot
dobbantotttan a lábammal. A patkányok egy-kettőre visszahúzódtak a padló
alá. De az öreg már egy pillanat mulva már ismét kidugta az orrát és
nagyóvatosan kibujt. Szép lassan mindjobban eltávolodott a lyuktól.
Ekkor halk kiáltást hallatott, mire két kis fejecske tűnt elő a
szemhatáron. Mikor újra dobbantottam, újra eltűntek, de az özvegy
ezúttal a ládám mögé bujt. Mikor megbizonyosodott arról, hogy semmi baj
nem történik, újra jelt adott, amely ismét előre csalogatta a
fiatalokat, de ezeket lármázással még egyszer visszakergettem. Az öreg
ekkor már nem jelent meg, de úgy éreztem, hogy valahonnan figyel engem
és szeretné kitudni, mit akarok tulajdonképpen. Mivel egyelőre semmiféle
új fordulatot nem várhattam, egy darabka cukrot dobtam a padlóra. Az
anya azonnal előbukkant, hatalmába kerítette a cukrot és eltűnt vele az
odujában. Mikor közvetetlenül azután megint megjelent, egy második
cukordarabot vetettem neki oda. Ilyen módon egymásután hat cukordarabbal
gazdagítottam az éléskamráját; neki és mindenik gyermekének jutott
egy-egy darab. Ettől az estétől kezdve ilyen módon naponta kétszer
élelmeztem a patkányt és ezzel a szolgálattal váratlan eredményt értem
el. A fiatalok egyelőre sohasem voltak láthatók. Csak az özvegy állított
be minden reggel és este, hogy átvegye a porcióját. Máskor sohasem
láttam. Ha etetésre jött és én nem vettem mindjárt észre, fölmászott a
ládámra, ott a hátulsó lábára támaszkodott és halk, szerény hangon szólt
valamit hozzám. Mihelyt azután kirukkoltam a szokásos hat darabka
kenyérrel, cukorral vagy sonkával, egyik darabot a másik után elvitte az
odujába és tizenkét órára megint eltűnt.

Egyik este váratlanul megint az egész család jelent meg. Az özvegy
vezette a menetet és egy pillanatig sokat jelentő pillantással rám
nézett, mintha ezt akarná mondani:

– Úgy-e megértesz?

A gyerekek nagyon tisztességtudóan és igazi katonás rendben követték az
öreget. A menet áthaladt a cellán és az ajtó alatt egy kis nyíláson
kibujt a folyosóra. Kisvártatva megint megjelentek, elvonultak előttem
és megint bebújtak a lakásukba. Ez idő óta minden este megismétlődött ez
a parádé, ami arra késztetett, hogy kikutassam kirándulásuk célját.
Megfigyeltem, hogy vizet keresve a folyosó hosszában a mosdóhelyiségbe
futottak. Az anya nyilván már nem szoptatta kicsinyeit, tehát el kellett
őket vezetnie itatni.

Nehány héttel később mindörökre eltűnt a család. A barlang kiürült.
Biztosra vettem, hogy az anya már fölnevekedő gyermekeit olyan helyre
vitte, ahol nagyobb volt a kultúra, mint itt a fegyházban, hogy ott a
kis patkányok jobb kiképzésben és nevelésben részesüljenek.

Az özvegy a velem való érintkezésben azzal mutatta ki önzését, hogy soha
nem látogatott meg, ha azt a maga anyagi szükséglete nem kívánta. Nagyon
is megértette, hogy a családját nem szívesen láttam a lábamnál, az
ágyamon vagy a ládámban és ebbe nemcsak belenyugodott, hanem mert jó
fizetést adtam neki, szinte szerződéses engedményeket tett nekem, még
pedig kihurcolkodása napjáig. Be kell ismernem, hogy nagy megértést is
tanusított a hangulatom iránt, mert ha nyomott kedvben voltam, az
élelmét gyorsan és zajtalanul szállította el, mintha nem akarná
gondolataimat megzavarni. Ha azonban jobbkedvű voltam, éppen ellenkezően
viselkedett: vidáman nyivákolt, a falatot, amit neki adtam,
ide-odacibálta és dobálta, miközben nem éppen kecses, de mégis nagyon
mulatságos módon ugrálgatott.

Ha beszámolok állati barátaimról, néhány szóval meg kell emlékeznem egy
varázslóról is, aki bejutott a cellámba, ahol otthonosan berendezkedett.
Ez egy nagy sötétsárga pók volt fekete kereszttel a hátán. Hogyan jött
be, nem tudtam. Lehet, hogy a ruhámon a kertünkből hoztam magammal. De
mivel már itt volt, az ablak egyik sarkában kifeszítette a hálóját és
leste a zsákmányt. Mivel előre láttam, hogy biztos éhhalál vár rá – mert
az én ablakhálómon át nem juthatott be hozzám légy – és más foglyoktól
azt hallottam, hogy a pók nagyon szórakoztató cellatárs, az udvaron
fogtam neki legyet és a hálójába dobtam, míg végre attól kezdtem félni,
hogy megpukkad a túletetéstől, különösen, mert az ő fajtájának annyira
szükséges mozgásban nem volt része, hiszen az erdőben ugyancsak sokat
kell küzködniök a pókoknak az élelmükért.

A pókom határozottan rendkívüli teremtmény volt. A magatartásából
egy-két napra meg tudtam jósolni, szép idő, vihar vagy eső lesz-e. Ezt
azzal mutatta meg, ahogyan a hálójában ült. Vihar előtt ugyanis
valamennyi lábával jól belekapaszkodott a hálóba és még külön szálakkal
is odakötözte magát. Ha eső közeledett, valamennyi lábát testének alsó
részén összehúzva a háló egyik sarkában gömbbé zsugorodott össze. Ha
ellenben száraz, meleg időre volt kilátás, a lábait amennyire csak
lehetett, kinyújtotta és csak két, sőt esetleg csak egy lábbal
kapaszkodott a hálóba. Gyakran elgondolkoztam azon, vajjon köszvény
bántja-e a pókot vagy talán olyan baleset érte őt is, mint engem
Udzimiben, hiszen én is nagyon érzékenyen reagáltam az idő minden
változására.

De még hihetetlenebb és még különösebb volt a pók viselkedése akkor, ha
szomorú voltam vagy hazavágyódás fogott el. Bár velem szemben
rendszerint egészen közömbösnek mutatkozott, olyan időben ideges
izgatottság határozott jeleit lehetett rajta észrevenni.
Ide-odafutkosott a hálójában, mintha magára akarta volna terelni a
figyelmet. Amikor látta, hogy ez nem használ, a hálóját hintázni kezdte
és leereszkedett róla.

Egy napon a fejemet a két kezem közé temetve, komoran tépelődve ültem az
asztalomnál. Szomorúság fogott el, gondolataim a távolban időztek,
messzire a fogházfalaktól és Ázsiától. Hirtelenül úgy éreztem, hogy
valaki gondosan figyel; körülnéztem, de senkit sem láttam. Amikor a pók
felé néztem, seholsem tudtam fölfedezni. Nem volt a hálójában, de másutt
sem az ablakban. Mivel beköltözése óta most tűnt el először,
átvizsgáltam a falakat és az egész helyiséget, míg végre ráakadtam.
Éppen előttem ült az asztalon, ahová a mennyezetről ereszkedett le egy
fonálon és egy ív fehér papiron kötött ki, amely könyveim közt feküdt.
Két legelső lábát fölemelve felém tartotta és éreztem, hogy titokzatos
szeme kutatgatva néz reám. Mozdulatlan figyelemmel ült a helyén és
közbe-közbe megcsillant a selyemfonál, amelyen leereszkedett. Szigorú
tekintete és fölemelt lába valami haragos tanítóra emlékeztetett, aki
megszidja a tanítványát és önkéntelenül nevetnem kellett ezen a
csodálatosan megváltozott teremtményen. Csak ekkor mozdult meg
nehézkesen tanítóm súlyos teste, amennyiben néhány lépést hátrált.
Azután a legügyesebb akrobatává változott és selyem kötelén megint a
magasba mászott. A pók néhány perc mulva láthatólag megnyugodva és
kibékítve megint a hálója közepén ült és szép időt jósolt. Mindjárt
kimentem és néhány legyet fogtam neki azért, mert kiragadott szomorú és
nyomasztó gondolataimból. Nyilván, hogy bebizonyítsa, mennyire jólnevelt
és egyáltalán nem kapzsi, jó ideig nem nyúlt hozzá egyetlen légyhez sem.

Ha most minderre visszagondolok, úgy látom, hogy ilyesfajta megfigyelést
csak az az ember tehet, aki hónapopokra, sőt évekre teljesen elszakadt a
közönséges élettől. Ebben az egyedüllétben minden legkisebb dolog
fölkelti a a magára hagyott ember figyelmét, aki érzelmi életének,
idegrendszerének és eszének túlérzékenysége következtében nem egy dolgot
jobban megérez és megért, mint a közönséges ember.


HUSZONHATODIK FEJEZET.  «Szaryn da na kiechku.»

A fogház alszik. Könnyű álom, amelyből gyors az ébredés, bocsátkozott le
a foglyokra, hogy megnyugtassa őket, akik piszkos gyapjútakaróval vagy
egyszerűen csak a szürke fogolyköpennyel befödve végig nyujtózkodtak a
faágyon vagy a lócán. Lánc csörgése, lakat zakatolása már nem hallható.
A különös csöndet csak a folyosón sétáló őr hangos léptei szakítják meg.
Lépteinek ritmikus zaja néha-néha elhal. Halványuló körvonalai
belefulladnak a sötétségbe, hogy néhány pillanat mulva megint
előtünjenek a folyosó megvilágított végében, amelynek rácsos és elzárt
ajtaja mögött a fogház szerencsétlen lakói alszanak vagy azon törik a
fejüket, hogyan lehetne megszökni. A foglyok rettenetes káromkodása, a
felügyelők szitkozódása és a vasbilincsek csörgése egyidőre elhal.

Csönd van az 1. számú cellában is, amely szemben van az én kis
ablakommal. Kicsiny parázsló lámpa, amely csak kevés világosságot, de
annál több kellemetlen szagot terjeszt, komoly félhomályt teremt. Az
ajtó mellett a sarokban nagy vasvödör van; a «paraszha», amely a fegyház
leggonoszabb kínja. Fegyenc-községünknek körülbelül száz
legveszedelmesebb fickója fekszik a falak mentén levő falócákon. Ezek a
fickók az úgynevezett «Ivánok», megrögzött gonosztevők, olyan emberek,
akik évek óta alaposan megismerték Oroszország valamennyi fogházát, a
szibériai tél fagyos hidegségét, a «katorgát» vagy kényszermunkatelepet,
Zerentouit, Akatouit és Onort.

Az 1. számú cellában ma este későn tértek nyugovóra, mert az őrök
fenyegetődző figyelmeztetése ellenére még jóval éjfél után is
kártyáztak. A cella lakóinak egyike, Drujenin Bazil, még most sem aludt.
Kezét a feje alatt keresztezve, a hátán feküdt és tágra nyílt szemmel
bámulta a fénykarikákat, amiket a lámpa a piszkos mennyezetre vetett.
Valamit makacsul forgatott a fejében és időről-időre fölvidult az arca,
mintha reménysugár villant föl volna az agyában. Végre mintha egy
gondolat megragadta volna. Egyszerre csak felült és ezzel fölkeltette
azokat a lármás szellemeket, amelyek láncában lakoztak. A körülötte levő
lócákról álmodó társainak dörmögése hallatszott, nagyobbára
összefüggéstelen, érthetetlen szavak, de néha ijesztően érthető és
összefüggő szavak is.

Drujenin fülelve és várva sokáig ült egy helyben. Végre, kevéssel
hajnalhasadás előtt, a falon keresztül alig észrevehető zaj
jelentkezett, amely tekervényes kerülő úton hatolhatott ide. Meg is
ismétlődött. Drujenin mosolygott. Megismerte barátjának, Lapin Eliának
ismert jeladását, aki «vasban» töltötte ki büntetését egy földalatti
cellában. Bazil a maga bilincsével hármat ütött a falra, mert barátjával
tudatni akarta, hogy hallgatja. Azután, most már tisztábban hallotta a
minden fogolynak ismerős kopogtatását: egy hangos, öt halk és ismét két
hangosabb ütés. Ez volt a «Szaryn da na kiechku» titkos jele.

Drujenin megelégedetten mosolygott és megint kinyujtózkodva a lócán,
erőset ütött a falra. Azután megint csönd lett. Drujenin, miután
bilincsének egy utolsó csörömpölésével oldalt fordult, mintha elaludt
volna.

Keleten nemsokára pirkadni kezdett. Új nap, a fegyháznak új napja
kezdődött. Az őr csöngetyűvel jelt adott, a lépcsőházba futott és ezt
kiáltotta:

– Ki a paraszhával! Előre!

Azok a foglyok, akik még nem vesztették el minden érzéküket az
engedelmesség iránt vagy akik az erősebb akarattal szemben való
ellenállásban erkölcsileg gyöngébbek voltak, fölkeltek és kivitték az
undorító vasvödröket. Ezzel egyidőben megélénkült a konyha, ahol a
konyhai szolgálatra kirendelt fegyencek teavizet készítve vagy a
«balandat», a levest föltéve, réz- és ónüstökkel csapkodtak. Ez az
üstkongás, a hús szétvagdosása, a nevetés, a kiáltozás és az
elmaradhatatlan káromkodás akkora zajt ütött, hogy senki sem tudott
tovább aludni. Az egész házban mindenki fölkelt, nagyot nyujtózkodott és
megmosdott, persze mindent borzalmas átkozódás szüntelen áradatában.
Senki nem imádkozott, senki nem vetett keresztet.

Drujenin is fölkelt és csörgő bilincsével a szoba közepére ment, hogy
láncát szíjjal odakösse az övéhez. Harminc éves, zömök, de erős és
hajlékony ember volt. Nem volt éppen csinos, de merész tekintetű, barna
szeme volt, amely sohasem pislogott és arcának valami álmodozó
kifejezést adott, amelynek megfontolt állandó komolysága gyakran a
vadállat éberségére figyelmeztette az embert.

Az őr néhány pillanat mulva kizárta az ajtót és a foglyok lemehettek a
konyhába teájukért és kenyerükért. Miután a forró itallal és a fekete
fogházi kenyérrel visszatértek, szótlanul ettek és ittak. Azután
eltették a csészét és kis csoportokba álltak össze. A többség kártyázni
kezdett, ami persze nem ment civakodás nélkül, sőt össze is verekedtek.
Mások újságot vagy a használattól egészen szétrongálódott könyvet
olvastak. Néhányan levelet írtak olyanoknak, akik talán már nem is éltek
vagy talán csak a levélíró képzeletében léteztek. A levél többnyire
szerelmes levél volt. Három georgiai félreült a többitől és szomorú és
hazavágyódással teli rövid mondatokat súgtak egymásnak.

– A Kaukázus most igazi paradicsom lehet, vélte az egyik.

– Ott most fehér vagy rózsaszínű virágdísz minden. A hegyek kapaszkodói
tele szilva- és cseresznyefával, folytatta tele vágyódással a másik.

– Este, amikor a nap lenyugszik, minden csöndes, olyan csöndes…
Hazatérnek a nyájak – mondta a harmadik, aki nagyot sóhajtva kezébe
temette a fejét.

Egy másik fogoly odakiáltotta neki:

– Ugyan ne sóhajtozzatok ti kaukázusiak! A ti sóhajtozástok nélkül is
majd meggebed az ember a honvágytól. Az ördög vigyen el benneteket!

A georgiak csak a fejüket nyujtogatták, mint a ragadozó madarak.

A helyiség legutolsó sarkában kártyázás közben civakodás támadt, mert az
egyik játékos csalt. Az elkerülhetetlen verekedésben kés is dolgozott.
Az őrség csakhamar a kórházba szállított két sebesültet. De hamar
elfelejtették az egész dolgot és mindennek megint olyan színezete volt,
mintha itt örökös rend és nyugalom lenne. Az egyik ablakdeszkán egy
fehérhajú öreg ember ült és egy még alig tizennégy éves fiú és
galambokat etettek, amelyek bátran a kezükre és a vállukra röpdöstek.

A céltalan és a mindenütt meglevő, mindenűvé elhatoló lármával teli
nappalnak elnyomó terhe alatt a foglyok egyre szomorúbbak és
csöndesebbek lettek. Csak az öreg, tapasztalt Ivánok nem vesztették el a
jókedvüket. Ezek az edzett vén filozófusok mindig készen voltak arra,
hogy a szabadságnak csak néhány napjáért is föláldozzák az életüket.
Tulajdonképpen csak e múló öröm reménysége tartotta bennük a lelket,
amely örömet, mint jól tudták, csakis saját testi erejükkel, a maguk
bátorságával és találékonyságával szerezhetik meg. E célra valami
rejtekhelyen, amelyet csak ők ismertek, mindig raktáron tartottak
savakat a tégla és a vakolat megporhanyítására, piroxilint
falrobbantásra, mérget, fűrészt és kést. Semmivel nem törődve és
szívesen kockáztatták az életüket, de éppen olyan készségesen kioltották
mások életét is, különösen, ha «ment»-ről (fölvigyázó) vagy «apportirozó
kutyáról» (árulóról) volt szó.

Gondolatokban elmélyedve és nyilván a körülötte folyó életről teljesen
megfeledkezve föl- s alátopogott Drujenin a cellájában. Nemsokára
mindannyian sétára indultak és az udvarnak a szabadban való mozgásra
rendelt, magas kerítéssel körülvett része, amely ketrechez hasonlított,
csakhamar nyüzsgött a sok embertől. Az emberek futkosni kezdtek,
kergetődztek, rongyból készített labdával dobálództak, ostáblán
játszottak és kártyáztak. Drujenin járkálás közben odament az öregebb
Ivánok egyikéhez, akivel néhány szót váltott. Azután otthagyta és mintha
várna valakit, meghúzódott a ketrec egyik sarkában.

Néhány pillanat mulva kijött Lapin Elia és belépett a karámba. Kezén és
lábán az a súlyos bilincs volt, amelyet különös büntetésül raknak rá a
gonosztevőkre. Ólomszínű arcán ravaszság és fáradtság ült, amit a sűrű
szemöldök alól kivillanó fenyegetődzően szúrós szem még csak erősebbé
tett. Ingadozó léptekkel szétterpesztett lábbal mozgott. Láncravert
lábát olyan nehezen emelgette, hogy nagy, erős háta egészen belegörbült.
A nélkül, hogy bárkivel szóba állott volna, egyenesen Drujeninhez ment
és ezt súgta neki:

– A «haj» (fűrész) megvan?

– Igen.

– Jól van, a mosdóhelyiségben át kell fürészelni a rácsot. Érted?

Drujenin biccentett, elment és a többi fogoly közé keveredett, de az
egész idő alatt nem vette le a szemét az őrről. Amikor biztos volt
abban, hogy nem figyelik, odasettenkedett a kerítés egyik cölöpéhez,
lustán neki támsazkodott és az újjával babrálgatni kezdett rajta. Hogy
mozdulatait elleplezze, még közelebb húzódott a kerítéshez és a cölöp
oldalán levő hasadékból hosszú, keskeny fűrészlapot vett ki. Miután ezt
a blúzába rejtette, egykedvűen fütyörészve ő is sétálgatni kezdett.
Lehetőleg föltűnés nélkül a kerítés ama részéhez közeledett, amely a
gonosztevők ketrecét az udvarnak a politikai foglyok számára rendelt
részétől elválasztotta és halkan ezt mondta nekem:

– Pajtás, ha ma éjjel hallasz valamit, ne törődjél vele és ne is szólj
senkinek egy szót sem.

– Szaryn da na kiechku?

Igent intett a fejével és elment.

Drujenin a népből való ama közönséges emberek közé tartozott, akiket az
orosz rendszer szinte arra kényszerített, hogy gonosztevőkké váljanak.
Eredetileg egyszerű paraszt volt, aki a szibériai prémvadász mesterségét
űzte. Egyszer, amikor szokott vadászkirándulásáról az erdőségből
visszatért, a rendőrség elfogta és azzal vádolta, hogy része volt egy
postaküldönc megtámadásában. Bár semmi más nem szólt ellene, csupán az a
körülmény, hogy éppen azon az úton járt, ahol a támadás történt és
fegyver volt nála, a bíró a vizsgálat egész idejére mégis fogságban
tartotta. Drujenin, amikor egy évi hasztalan várakozás után látta, hogy
ügyének gyors tárgyalására semmi reménye sem lehet, megszökött, az őt
üldöző két katonát megsebesítette, megint elfogták és most már valóságos
bűntett miatt zárták el.

Mikor én megismerkedtem vele, már öt évi fogság volt mögötte. Időnként
nagy kétségbeeesés fogta el. Kétségbeesésében azután mint az ingerelt
vad, megtámadta a fölügyelőket és ezért mindannyiszor nehéz vasban
kellett bizonyos időt eltöltenie. A vad düh e kitöréseinek ellenére is
szerették a fogházi hivatalnokok, mert máskülönben udvarias és
magábavonult volt. Sőt a fogház parancsnoka egyszer azt mondta nekem,
hogy meggyőződése szerint ez az ember téves ítélet áldozata és
igazságtalanul ül a börtönben.

Egy forró nap után, amely mint mindig tele volt lármával, végre beállott
az estszürkület és meghozta a hűvösséget, aminek élvezését a cellákban
persze nagyon kellemetlenül befolyásolták a füstölgő lámpák. Vacsora
után hirtelenül hangos, éles és hosszan elnyujtott füttyöt hallottunk.

– Ez Lapin – susogta az egyik Iván és sokat mondóan társaira kacsintott.

– Akkor készülődnünk kell, mondta egy másik, miközben az ajtóhoz ment és
ezt kiáltotta ki a folyosóra: Zene és színház!

Erre, mintha katonai vezényszóra történt volna, valamennyi cellában
egyszerre énekelni kezdtek. Majd nagy lábdobogással és mindenféle őrült
lármával táncra kerekedtek. Ez volt a «zene» és amikor a fölügyelők
csöndre intették a foglyokat, megkezdődött a «színház», azaz
gyalázatosan szitkozódtak, hangosan civakodtak, a sztarosztát és a
fegyházparancsnokot hívták, aki «megnyúzza a foglyokat» és
szükségtelenül még jobban elkeseríti az életüket, mert még az ártatlan
éneklést és táncolást is megtiltja nekik. Ez a szitkozódás és civakodás
egészen tíz óráig szakadatlanul tartott a fogház egész emeletén.

Drujenin nem vett részt a zavargásban, megvető mosolygással nézte végig
azt a céltalan zenebonát. Mikor a lárma elült, a fogházparancsnokhoz
közeledett és őszinte hangon ezt mondta:

– Parancsnok úr kérem, vetesse le rólam a bilincset. Nézze, egészen
kisebesedett tőle a lábam és a kezem! Nem fogok többé alkalmat adni,
hogy megbüntessen.

A parancsnok, aki észrevette, miként viselkedett Drujenin a zavargás
alatt és azt gondolta, hogy ezzel a kis diplomáciai sakkhúzással
lecsillapíthatja az izgatottságot, amely az egész fegyházat a hatalmába
kerítette, Drujenint a kovácsműhelybe küldte, hogy ott levegyék róla a
bilincset. Nemsokára lánc nélkül jött vissza a boldog ember. Szeme
csillogott az örömtől.

Mikor két fegyenc neki készülődött, hogy a paraszhaért a mosdóhelyiségbe
menjen, az egyikhez Drujenin így szólt:

– Te itt maradsz! Megértettél? Majd én megyek helyetted!

Amikor a másik fegyenccel a mosdóhelyiségbe érkezett, valamit súgott a
többi cellákból már odaérkezett embereknek, mire mindannyian nagy
lármával kimosták a vödröket és úgy jártak-keltek, lökdösődtek az
edények közt, hogy csak úgy zúgott minden a lármától. E közben Drujenin
átfűrészelte a mosdóhelyiség ablakán levő vékony vasrudakat. Ezzel
elkészülvén, fölugrott az ablakdeszkára és óvatosan körülkémlelődött,
nincs-e valaki a közelben? Azután a másik oldalon leugrott a földre.
Éppen az ablak alatt régi, már hosszú idő óta nem használt gödör volt,
ahol az egyes épületek fűtőfőcsövei futottak össze.

Az az ember, aki Drujeninnel jött, megint összeillesztette a rácsrudakat
úgy, hogy csak alapos vizsgálattal lehetett észrevenni a rajta okozott
sérülést. Paraszhaikkal nemsokára valamennyien visszamentek celláikba.
Mivel névsort mindig csak étkezés idején olvastak, Drujenin eltűnését
csak másnap vehették észre. Cellatársai óvatosságból mindazonáltal bábút
készítettek Drujenin ruhájából, a lócájára fektették és takaróval
befödték.

Drujenin mihelyt földet ért, vigyázva félretolta a gödör korhadt
deszkafödőjét és lebocsátkozott a gödörbe. Kezével a szélébe kapaszkodva
a lábával tapogatódzott, míg megtalálta annak a csatornának a száját,
amelyen a csövek áthaladtak. Azután óvatosan lemászott, bebújt ebbe a
szűk alagútba és tovább mászott benne. Oldalával végigdörgölődzött a
falakon, fejét odaütötte a piszkos mennyezetbe. Időnként halvány fényt
látott beszűrődni. Ezeken a helyeken még óvatosabban haladt előre, mert
tudta, hogy ez a fény valamely padló hasadékán hatolt át, amely esetleg
olyan helyiségben volt, ahol hivatalnokok tartózkodtak. E helyek egyikén
a deszkázat közé dugott kis fadarabba ütötte bele a fejét. Erre
megállott és halkan kopogtatni kezdett a padlódeszkákon. A kopogtatásra
egy lábbilincset viselő embernek lassú, nehézkes léptei voltak
hallhatók. Rekedt hang ezt susogta:

– Előre! Még nem vett észre senki semmit!

Ez Lapin volt. Ezt a folyosót a földalatti cellában való fogsága idején
kutatta ki és a fal felé mellékaknát vájt. Mint a vakondok túrta a
földet, hogy egyik fogolytársa elmenekülhessen az őt itt fenyegető halál
vagy őrület elől. Maga nehéz bilincse miatt nem használhatta a
szabadságba vivő ezt az utat, de ez nem tudta megakadályozni abban, hogy
a fogolytelep valamely ismeretlen tagja számára ne folytassa az ásást. A
szerencsés véletlen úgy akarta, hogy ennek a szökésnek a jelöltje nem
volt más, mint barátja és régi fogolytársa Drujenin vagy «Vaska»,
ahogyan a többiek rendesen nevezték.

A fegyenc, akinek hosszú büntetést kell kitöltenie, mindig a szökés
lehetőségéről álmodozik és a kínálkozó alkalomra állandóan előre
készülődik. Titokban meglazítja a fal tégláit, átfűrészeli a
padlódeszkát, lassan és nagy fáradsággal rácsrudakat vág át, fűrészért,
késért vagy azért a rövid feszítővasért, amit a fegyencek «elvtársnak»
neveznek és a zárak fölpattantására szolgál, mindent megad, amit csak
kívánnak, sőt néha «szhpayer» vagy revolvert is tud magának keríteni. A
szökésre való e készülődés nem egy régebbi lakónál rögeszmévé válik,
gondolata és keze állandóan e cél érdekében dolgozik. Nincs hivatalnok,
aki annyira ismerné a fogházépület berendezését és tervrajzát, mint az
Ivánok. A legalaposabban ismernek minden csak némileg is fölhasználható
búvólyukat, ismerik az épület minden titkos üregét, különösen pedig a
föld alatt levőket, mert ezekből könnyebben lehet aknát ásni, amelyen a
fogház falai közül kijuthatnak a szabadba.

Különböző fogházakban való vándorlásomban gyakran láttam a fegyenceknél
mindenféle «kőzsákok» bámulatosan pontos tervrajzait. Nem csupán a külső
falakat a szökés legalkalmasabb kiindulópontjától elválasztó helyiségek
mérete volt rajtuk följegyezve, hanem meg volt jelölve a kiásandó föld
mineműsége is, hogy kemény-e vagy porhanyós, homokos vagy köves, nedves
vagy száraz.

Drujenin miután megállott Lapin cellája alatt és Lapin arról
biztosította őt, hogy minden rendben van, tovább mászott, hogy
megkeresse azt a melléktárnát, amelyet Lapin készített a számára.
Barátja nagyon alapos útbaigazítást adhatott neki, mert nem követte el a
hibát, hogy valamelyik elágazó oldalcsatornába lépjen be, hanem
egyenesen a főúton haladt előre úgy, hogy az alagút fenekén fekvő,
aszbesztbe és rongyokba beburkolt legvastagabb csöveken mászott végig.
Amikor az én cellám alatt haladt el, halk kaparászást hallottam, de mert
nem kísérelte meg, hogy velem beszéljen, én sem adtam neki jelt.
Bevallom, szívem mélyén azt kívántam, bárcsak sikerülne a vállalkozása
és gondolatban azt számítgattam, hány métert kell még megtennie a
korlátig, amely valamennyiünket elválasztott a szabadságtól. Minden
idegem megfeszült, a lélekzetem szinte elállt és az izgatottságtól
egészen hideg lett a kezem.

Drujenin egyre tovább mászott. Nemsokára eljutott a kisebbik alagúthoz.
Ebben csak néhány lábnyira haladt, amikor fejével neki ment az épület
alapfalának. A kezével óvatosan végigtapogatta a falat, míg rátalált a
lyukra, amit Lupin csinált. Ebből a nyílásból kiindulva a kerítésfal
alatt még keskenyebb vakondokút vitt ki az útra. Ez az átjáró sokkal
szűkebb volt, annyira, hogy a szökevény csak hason fekve és
ide-odakígyózva juthatott benne előbbre. Csak nagyon lassan mozoghatott,
mert kevés levegőt kapott. Minden újabb erőfeszítés újra elgyöngítette.

A szíve már vadul dobogott, már azt hitte, hogy szétpattan a feje,
amikor valamivel tágasabb helyre ért, ahol legalább térdelni tudott.
Tapogatódzni kezdett, hogy megtalálja a deszkákat, melyek Lapin állítása
szerint azért vannak ott, hogy megakadályozzák a föld beszakadását és
hogy a folyosó torkolatát szabaddá lehessen tenni.

Ott jobb volt a levegő. Drujenin megpihent és fülelt. Azt hitte,
álmodik. Halotti csönd volt. Amikor megbizonyosodott arról, hogy kedvező
a pillanat, óvatosan eltávolította a deszkákat és kezével lyukat vájt a
vékony földrétegbe, amely egyedül választotta el a külvilágtól és
mindentől, ami ott künn reája várt. Mikor a lyukon lassan kidugta a
fejét és a vállát, az éjszaka egét látta maga fölött, amelyet itt nem
korlátoztak a fogházfalak. Egy ugrással künn termett a lyukból és éppen
hozzá akart látni, hogy a legteljesebb mértékben éljen az újra
megszerzett szabadsággal, amikor a külső őrök egyike elkiáltotta magát:

– Fogjátok meg! Fogjátok meg!

Éles fütyülgetés vegyült az odasiető katonák lármájába és Drujenin még
föl sem eszmélhetett és kést sem ránthatott, hátulról földre teperték és
bilincset raktak a kezére. A fogházparancsnok vezetése alatt egész sereg
fölügyelő és katona állta körül. Szétzúzott reménységével hamar
visszavitték. Nemsokára a fogház irodájában volt, ahol jegyzőkönyvet
vettek föl szökési kísérletéről, amely ismét vasbilincset szerzett neki.

Amikor halotthalványan, reszkető ajakkal és kínos kétségbeesést eláruló
tekintettel megint az 1. számú cellába lépett, senki nem szólt hozzá,
mert mindenki tudta, mit érezhet ez az ember, akit amikor már csak egy
lépés választotta el a sóvárgott szabadságtól, visszalöktek a gyűlölt
tömlöcbe és akinek lelkét most reménytelen kétségbeesés tartotta fogva
éppen úgy, mint kezét a bilincs. Drujenin egyenesen a lócájához ment és
a megszokott lánccsörgéssel terült el rajta. Sokáig mozdulatlanul
feküdt. Csak amikor azt gondolta, hogy a többiek mind alusznak, temette
a fejét a kezébe és arcát belefúrta a vánkosba, hogy elfojtsa a
reménytelen kín kitörő jajgatását.

Másnap a cella egész lakossága sokat jelentő hallgatással várta, hogy
Dujenin elmondja meghiusult szökésének részleteit. De a lesujtott ember
csak egyetlen rövid mondattal könnyített magán:

– Malaika az «apportírozó kutya» (áruló)!

A fogságban villámgyorsan elterjedt a hír, hogy a tatár Malaika, az 1.
számú cella egyik lakója árulta el a szökés tervét a hivatalnokoknak és
hogy ezért jutalmul egyelőre szakácsnak teszik meg a hivatalnokok
osztályán, később pedig visszakapja szabadságát. Az 1. számban és több
kisebb cellában csoportokban álltak az emberek és nagykomolyan
tárgyalták a dolgot. Végre megint helyreállt a nyugalom. Ekkor azután
Drujenin olyan közömbösen, mintha valami adomát mondana el, elbeszélte
sikertelen vállalkozásának történetét.

A foglyok a megszokott időben, látszatra csak úgy mint máskor, sétára
indultak, de a fölügyelők avatott szemét nem kerülte el az, hogy valami
titkos izgatottságtól reszket az egész tömeg. Mikor a fegyencek a
sétaketrechez menet áthaladtak az udvaron, a fölügyelők konyhájából
előbukkant Malaika. A jégveremhez akart menni. Az emberek egy pillanat
alatt körülfogták és mintha barátságoasn incselkednének vele, a ketrec
felé lökdösték. Malaika, aki eleinte nagyon megijedt, látván, hogy az 1.
számú cella Ivánjai közül senki sincs a tömegben, megnyugodott. De a
következő pillanatban elsápadt, mert a vén bűnösök egész bandáját
kijönni látta az épületből. Éppen kiáltani akart, hogy a fölügyelők
valamelyikét az őt fenyegető veszedelemre figyelmeztesse, amikor egy
fegyenc kabátot dobott a fejére, abba ügyesen belecsavarta, míg a
többiek körülállták és így elrejtették a kívül állók szeme elől.

Egy pillanat mulva levették róla a kabátot. Malaika megrémült: Lapin
állott előtte és a reszketőre olyan tekintettel nézett, amely kötetekre
valót beszélt.

– Te félsz – szólt hozzá Lapin, mert tudod, mit tettél és mi vár rád, te
kutya áruló!

Egy pillanatig gondolkozott, azután folytatta:

– Kést döfhetnék a szívedbe és megölhetnélek, de adok egy módot a
megmentésedre. Ide hallgass! Ha el tudsz jutni oda a második falig,
senki nem fog hozzád nyúlni; ha nem…

Lapin be sem fejezhette a mondatot, mert Malaika már rohanni kezdett;
mint az őrült átdolgozta magát a fegyencek tömegén és hangosan kiáltozva
a fölügyelőket hívta. De még mielőtt Malaika messzire juthatott volna,
egy óriási fegyenc, «Szhilo» vagy «a harkály» rárohant a tatárra, aki
futás közben kést rántott, hogy védekezzék. De Szhilo gyorsabb volt:
bilincsbe vert, hatalmas karjait a tatár feje fölé emelte és akkora
erővel sujtott le rája, hogy áldozata, mintha villám sujtotta volna,
összerogyott.

A fogház egész hivatalnoki serege egy-kettőre a tragédia helyén termett.
Malaika holttestét a kórházba szállították. A szótlan Szhilót földalatti
cellába kísérték, hogy ott várja meg a vizsgáló tisztviselő
megérkezését. A foglyokat mind bekergették és az egész épületben minden
cellaajtót bezártak.

Így szokott ez mindig történni. A fegyencek által kimondott ítéletet
mindig végrehajtják. A foglyok társadalma mindent megbocsát, csak az
árulást nem.

Ugyanaz este meglátogatott Mironov. Hosszú hallgatás után óvatosan
kérdezte:

– Sztaroszta, nem az árulás a legnagyobb becstelenség a földön?

– De igen – feleltem röviden.

– Bizony igaza van – mondta amikor cellámból távozott.

De ezzel még nem ért véget a «Szaryn da na kiechku». Néhány nap mulva a
sétaidőben bilincs nélkül láttam Drujenint. Külseje azonnal föltűnt:
olyan sápadt, hogy szinte átlátszónak tetszett, a szeme lángolt, mintha
belső tűz csapna ki belőle.

Odaléptem a karám kerítéséhez és megkérdeztem:

– Mi van veled?

– Így nem tudok tovább élni. Fogytán az erőm.

E lakonikus és nekem érthetetlen felelet után elfordult és föl- s
alájárva Lapinnal kezdett beszélgetni. Lapin egyszerre megállott és
nagyon figyelmesen hallgatta, amit a barátja mondott. Azután nyilván
Lapin maga magyarázgatott neki valamit, miközben, mint észrevettem,
loppal a külső fal egyik helyére mutatott.

Nemsokára megtudtam, hogy mindez mit jelentett. Amikor vége volt a
sétaórának és a foglyok visszamentek a fogházépület felé, két ember,
Lapin és Drujenin kiosont a tömegből. Eleinte senkisem törődött ezzel. A
fölügyelők csak akkor kezdték őket szólítgatni, amikor már a
kerítésfalnál voltak. Lapin hirtelen előrehajolt és két kezét neki
támasztotta a falnak. Drujenin villámgyorsan a hátán termett, a társa
ugyanabban a pillanatban egész hosszában fölegyenesedett és ezzel a
magasba lökte Drujenint, aki félkezével elkapta a fal peremét. Egy
pillanatig ide-oda himbálódzott, még a másik kezével is
megkapaszkodhatott és most mászott föl igazán.

Még egy pillanat és már a fal túlsó felén lett volna. De a sors
irígyelte tőle ezt a kicsinyke időt. Két vagy három lövés dördült el,
golyók kopogtak a falon. Drujenin kinyújtózkodott. Testén reszketés
futott át. Azután hangtalanul lecsúszott a földre, ahol arccal lefelé és
kitárt karokkal már ott feküdt Lapin.

Ez a két ember már végképpen befejezte szomorú életét. Most igazán
kiszöktek a börtönből. Senkisem tudja őket elfogni és újra a fogság
gyötrelmeivel megkínozni.


HUSZONHETEDIK FEJEZET.  Fogházi jelenetek.

A nagy közös cellában az írás nehéz mesterségére oktattam a rabokat.
Egyikük különös gonddal rajzolgatta az átkozott betűket. Szalov Simon
volt a neve. Öreg ember volt hosszúfürtű ezüstös hajjal és szakállal,
mint valami bibliai patriárka. Valójában pedig már többszörösen
megbüntetett gyujtogató volt.

Tanítás közben egyszer csak jeladás hallatszott a folyosóról.
Kisvártatva egy csapat ember állott meg a cella rácsos ajtaja előtt.
Köztük volt a büntetőbíró, a rendőrfő és néhány más nagyobbrangú
tisztviselő. Mikor belépett, a fogház parancsnoka megparancsolta, hogy
valamennyien álljunk föl. Ezután odasúgott valamit az egyik őszülő,
előkelő külsejű tisztviselőnek, akinek a kabáthajtókáján levő sávok nagy
rangról beszéltek. Ez az úr erre így szólt hozzám:

– Köszönöm, hogy a foglyokat tanítja. Ezzel nagy érdemet szerez.

– Az én véleményem szerint ez nem valami különös érdem, hanem egyszerűen
csak kötelesség, amit a kormány helyett teljesítek, amely nem törődik a
fogházi élet e részével, – feleltem és meghajoltam.

Az előkelő tisztviselő keményen rám nézett és csak úgy általánosságban,
anélkül, hogy egy bizonyos személyhez intézte volna szavait, ezt mondta:

– Ebben a fogházban még sok másféle javításra is szükség van.

Utólag kiderült, hogy a látogató Sirinszky-Sikmatov herceg volt, az
egész orosz börtönügy főfelügyelője, aki akkor a távoli kelet büntető
intézeteit vizsgálgatta. Okos és liberális ember hírében állott, aki
tetteivel igazolta is jó hírét.

A herceg megkérdezte a foglyokat, nincs-e valami panaszuk a bánásmód
ellen. Mint rendesen, most sem felelt senki, mert ilyen nagyrangú
vizsgáló tisztviselőnek sohasem panaszkodnak a foglyok, akik inkább a
maguk szakállára folytatják a harcot jogaikért és kiváltságaikért. Mikor
azonban a herceg aziránt érdeklődött, nem akar-e valaki a bírósághoz
kérvényt benyújtani, az egész társaság köréje tódult és ügyetlen kézzel
piszkos papirdarabokra írt mindenféle kérvényt nyujtottak feléje.
Nehezen érthető, miért ismétlik meg mindannyiszor ezt a komédiát, hiszen
ezekkel a kérvényekkel egyátalán nem törődnek. Átnyujtásuk ceremóniáját,
aminek fogházi zsargonban «volinka» a neve, mégis változatlanul
megismételtetik. A herceg titkárja összegyűjtötte az átnyújtott iratokat
és belegyömöszölte aktatáskájába.

A főfelügyelőhöz utolsónak Szalov, a tiszteletreméltó patriárka
közeledett. Titokzatosan, szívreható módon mondta el a hercegnek, hogyan
került börtönbe és a leglogikusabban magyarázgatta, hogy ő, Szalov nagy
bírói tévedésnek az áldozata. A patriárka szava és hangja olyan
őszintének tetszett, hogy esete élénken érdekelni kezdte a herceget.
Figyelmesen hallgatta és végre egészen odalépett Szalovhoz, akitől
mindenfélét kérdezett és jegyzeteket írt zsebkönyvének egyik lapjára.
Szalov annyira nekibuzdult a beszédnek, hogy karjával izgatottan
gesztikulált. Könnyben úszó szemét törülgette és a mellét verdeste.

A herceg, miután följegyezte az eset legfontosabb részleteit, odafordult
a büntetőbíróhoz és így szólt hozzá:

– E tiszteletreméltó öreg pörének aktáit magam szeretném áthúzni.

– Amint excellenciád parancsolja – felelte a büntetőbíró.

– A Mindenható százszorosan fizesse meg, – mondta mélyen meghatva
Szalov, aki megragadta a herceg kezét, hogy megcsókolja. Fizesse meg az
apának, a jótevőnek, a szerencsétlenek oltalmazójának, az ártatlanul
szenvedők védőangyalának…

A patriárka hangosan zokogott.

Sirinszky kissé meghajolt felénk és kíséretével együtt távozott. Még
negyedóra sem telt el, a parancsnok nagyon izgatottan végigrohant a
cellákon és azt kérdezte, nem találta-e meg véletlenül valaki a herceg
tárcáját, amelyben minden pénze és valamennyi okirata benne volt.

Senkisem találta meg. Mikor a megdöbbent és haragos herceg távozóban a
fogház udvarán át a nagy rácsos kapu felé tartott, valaki egyik
másodemeleti ablakból éppen a távozó főfelügyelő úr lába elé ledobta az
üres tárcát. Mialatt a herceg lehajolt, hogy a tárcát fölvegye,
valahonnan elhangzott a kiáltás:

– Chiu! Chiu!

Erre életre kelt a bestia, amely ott szunnyad minden fogoly keblében.
Mindenfelől ez a kiabálás süvített végig a levegőn, amellyel a fegyencek
megvetésüket és gyűlöletüket fejezik ki a hivatalnokok iránt. Csak akkor
tért vissza a nyugalom és a csönd, amikor a vaskapu becsukódott az
előkelő méltóság mögött.

Később megtudtam, hogy nemcsak a «tiszteletreméltó öreg» volt az, aki
lehajította az üres tárcát, hanem hogy Sirinszky a szállójába érkezve
észrevette, hogy pénzén és iratain kívül a fegyenceknél maradt az órája
láncostul és nyakkendőjének brilliáns tűje. Persze a hivatalnokok közül
senki nem is sejtette, ki volt tulajdonképpen a tolvaj és eleitől kezdve
biztosan tudta mindenki, hogy a megindított vizsgálatnak nem lesz
eredménye, hiszen a foglyok, akik mindent el tudnak lopni, még ha akkora
is, mint egy lokomotív, természetesen nagyon könnyen el tudnak rejteni
olyan csekélységet, mint aminő a pénz és az ékszer. A fogházban százféle
rejtekhely van a téglák közt, amelyek mozgékonyak, mint a zongora
billentyűje, a padlódeszkák közt, amiket fűrésszel meghasítanak, azután
kenyérrel megint összeragasztanak és sok más helyen.

Szalov a «tiszteletreméltó öreg», a bibliai patriárka ilyen alávaló,
gyalázatos módon köszönte meg az igazán legjobb akaratú főfelügyelőnek
azt a melegszívű érdeklődést, amelyet ügye iránt tanusított. Néhány
évvel később, amikor már régen megint szabadságnak örvendtem, véletlenül
egy újságcikken akadt meg a szemem, amely arról szólt, hogy elfogtak egy
Sirinszky herceget, aki egy kis város legtekintélyesebb polgáraitól
pénzt kölcsönözgetett, de sohasem fizette meg. Elmondta a cikk azt is,
hogy a vizsgálat eredménye szerint a herceg szélhámos volt, akinek nem
volt joga a hercegi cím használatára.

Amikor kissé elgondolkoztam ezen az újsághíren és azon csodálkoztam,
miért is keltette föl az érdeklődésemet, hirtelenül eszembe jutott az 1.
számú cella és Szalov megható bibliai alakja, amint a mellét verdesi és
előkelő jóakarójának a kezét csókolja.

– Ahá vén akasztófáravaló, bizonyára megszöktél és az ellopott igazoló
iratok mögé bujtál!

Egészen megelevenedett előttem tanítványom, a patriárka, amint cinikus
gondatlansággal a herceg szerepét játsza, miután «fogházi főiskolánk»
néhány előadásán megfelelő (de nem éppen bő) előképzettséget nyert.

Az egyik fogházban egy nagyon régi ismerőssel találkoztam. Újonnan
érkezett georgiaiak csapatában bukkant föl. Mikor ezek személyi
adatainak az irodában történt fölvétele után sétára az udvarba jöttek,
egyikük felém jött és nevetve mondta:

– No hallja, nem szép, ha az ember ennyire megfeledkezik régi
barátairól. Krisztov herceg vagyok.

Valamikor régen ismertem ugyan ilyen nevű embert, de nem tudtam
visszaemlékezni, hogy ennek a családnak éppen ezzel a tagjával
találkoztam volna valahol.

– Sajnos, nem emlékszem önre. Pétervárott találkoztam néhány
Krisztovval…

– Ezt a Krisztovot – válaszolta szívből nevetve, – máshol mutatták be
önnek.

Eközben huncutul a társaira pillantott, akik széles vigyorgással
tekintettek reám.

– Igazán nem emlékszem, ismételtem meg újra.

– Hát egészen elfelejtette a djighiteket, akik a Szungari-vidék régi
szénbányájának aknájában voltak és akiket mint a rókát piroxilinnel
füstölt ki a barlangjukból.

Erre egyszerre eszembe jutottak azok a hegyi szellemek, akikkel, miután
ránk lőttek, meglehetősen gorombán bántam el. Nevetve feleltem:

– Igen, igen, most már fölismerem.

– Most mindannyian megint összetalálkoztunk, – mondá Krisztov, én,
Gogio, Navadze és ön! Igazán különös találkozás!

– Bizony különös. – De mi hozta önöket ide? – Bizonyára valami
«félreértés», mint aminőről akkoriban beszélt.

– Hm, – mormogta Krisztov. – Azzal vádolnak bennünket, hogy Karbinban
támadást szerveztünk egy pénztárhivatalnok ellen.

– Egy pénztárhivatalnok ellen, aki katonai fedezettel pénzeszsákot vitt
a folyóhoz és megölték? A zsákot átdobták egy sövényen és ott
nyomtalanul eltűnt? – Egészítettem ki találomra a szavait.

– Igen. Hallott az esetről.

– A magam szemével láttam az esetet, sőt arra is emlékszem, milyen
külsejű volt a támadó.

Pillantásom végigfutott Krisztov magas, karcsú alakján. Mosolygott,
lesütötte a szemét és így szólt:

– Furcsa dolgok történnek ezen a világon.

Mindannak ellenére, ami köztünk a Szungari mellett történt és ama
szerepe ellenére, amelyet Krisztov játszott a pénztárhivatalnok
megtámadásában, szoros barátságot kötöttem a Kaukázus e fiaival.
Lényükből, amely a természet gyermekeinek igazi, szabadságszerető lénye
volt, a hegyilakók nyers ereje és egészséges frissesége, örök napfény
melege és vakmerő bátorság sugárzott. De barátkozásunk nem tudta őket
rávenni arra, hogy sokáig maradjanak. Megszöktek, még pedig olyan módon,
amelyet érdemes elbeszélni.

Egyszer meglehetősen késő este új foglyot hoztak a cellába, amelyben a
georgiaiak laktak néhány Ivánnal együtt, akik életük felét
fogházról-fogházra vándorolva töltötték el. A jövevény körülbelül
huszonöt éves lehetett. Magas, nyúlánk alakjából nagy testi erejére
lehetett következtetni, de csöndesen viselkedett és nagyon bátortalannak
látszott. A cella lakói egyáltalán nem fogadták barátságosan.

– Ez még csak «csuka» (aki először van fogságban), mormogták. És ezt
közénk, igazi fegyencek közé teszik?

Rukla, a lókötő, egy óriási fickó, akinek a teste mintha gránitból lett
volna kifaragva, ezt súgta:

– Mutassuk meg neki, milyen agyagból van gyúrva az igazi fegyenc.

A cella lakói mind fölállottak és körülfogták a «csukát», aki szerényen
és mozdulatlanul ült lócájának a szélén. Csak a georgiaiak maradtak
ülve. A fiatalember hirtelenül fölkapta a fejét és szemét félig
lehúnyva, büszke és éles hangon megszólalt:

– Kivel akartok ti kikezdeni? – Velem, Demeterrel, a sólyommal?

Fölállott és büszkén kiegyenesedett.

– Próbáljátok meg, de jól gondoljátok meg a dolgot!

E szavak után lehajolt és bámulatos könnyűséggel és ügyességgel
fölemelte a legnehezebb lócák egyikét. Terhét támadóinak feje fölött
forgatva, folytatta:

– Megöllek benneteket, ti tacskók, mert nem ismertétek meg a sólymot!

És hangosan kinevette megfélemlített támadóit. Kivülről egy fölügyelő
szitkozódva bekiáltotta a rácson:

– A verekedés tilos!

A sólyom egy rövid pillanatig a fölügyelőre tekintett, azután a lócát
odavágta az ajtóhoz, amely a dobás erejétől ropogva megreszketett. A
fölügyelő füttyjelére rögtön ott termett több katona. Együtt beléptek és
fölszólították a sólymot, kövesse őket egyik földalatti cellába. Nem
ellenkezett és egykedvűen, öntudatosan távozott. A küszöbön még egyszer
megállott, hogy ezekkel a gúnyolódó szavakkal búcsúzzék:

– Éljetek boldogan! Olyan nagy vezér, mint én, nem lakhatik férgekkel
együtt!

Emelt fővel és kemény, katonás léptekkel haladt végig a folyosón. A
cellában maradt foglyok meglepődött hallgatásba merültek, míg végre
Rukla ezt mondta:

– Hát ez a sólyom volt? Hiszen még egészen fiatal!

Valaki felelt:

– Az egész Ural-vidéken három éven át reszketni kezdett mindenki, ha
csak a nevét emlegették a sólyomnak, mintha a valóságos ördögről lett
volna szó. Senkisem tudta elfogni. Oroszország minden vidékén
fölbukkant, egyszer itt, egyszer ott.

És erre elbeszélték egymásnak a banditák e fejedelmének különböző
tetteit.

A földalatti cellában töltött néhány nap után megint abba a cellába
vitték vissza, ahol Krisztov lakott a többi georgiaival. Most nagy
tisztelettel fogadták őt a foglyok.

– Így már rendjén van a dolog, vigyorogta, így már jobban megértjük
egymást.

A következő napokban többször együtt voltam ezzel a rablóvezérrel,
beszélgettem vele és tanulmányoztam őt. Nagyon udvariasan beszélt,
mozdulatai kimértek voltak és választékosak, sohasem változott meg
különösképpen a hangulata, hanem mindig tökéletesen egykedvű volt. De ez
az egykedvűség, mint a ketrecbe zárt tigrisé, tisztára külsőséges volt.

Megfigyeltetek-e valaha fogoly tigrist? A pompás vadállat fönséges
nyugalomban fekszik, hatalmas talpát lustán kinyújtja, fejét királyi
büszkeséggel egyenesen előre tartja. Világossárga szeme megrebbenés
nélkül valahová a messziségbe révedez, nem látja sem a ketrec vasrudait,
sem az ápolóját, sem a csodálkozva bámészkodók tömegét. Ha
beryll-szemének fekete pupillarése néha véletlenül az embert éri, ez úgy
érzi, mintha az állat egyenesen keresztülnézne az emberi alakon és
valahol mögötte jó messze a végtelen őserdőt látná meg, amely után
legbelsejében vágyódik.

A sólyom éppen ilyen tekintettel nézte társait, a fölvigyázókat, a
fogházat. Vad, fékezhetetlen lelke szabadság után sóvárgott. De mi
rejtőzött mögötte? Mindenekelőtt mire vágyódott? Veszedelmes kalandra,
ami tevékeny és tüzes természetének nélkülözhetetlen életszükséglet
volt? Vagy talán virágzó cseresznyekertet látott álmaiban és benne őt,
fiatal forró szívének bájos szerettét?

A sólyom cellájába visszatérvén, először is teljes nyugalommal alaposan
szemügyre vette valamennyi társát, végre odament a georgiaiakhoz, akik
szemmelláthatólag legjobban tetszettek neki és velük sugdolódzott.

– Nem volna kedvetek megszökni?

– De bizony, – felelte Krisztov a maga és társai nevében, – hiszen a
bíróság nem fog velünk nagyon barátságosan bánni.

– Hát akkor ide figyeljetek!

Sokáig tanácskoztak és vitatkoztak. Vacsora után a sólyom odament minden
cellalakóhoz, keményen a szemébe nézett és mindenik előtt megismételte a
következőt:

– Az a tervem, hogy a georgiaiakkal együtt megszököm. Már ma hozzáfogunk
a munkához. Ti segítsetek és fogjátok be a szájatokat!

Még az éjjel megkezdték a készülődést. A sólyom a padló egyik helyén,
ahol valaki a deszkát már régebben átfűrészelte, lyukat ásott, ruháját a
lócáján a takaró alatt hagyta és bemászott a nyílásba. A cellában levő
foglyok nemsokára egy éles kis ásó kaparászó zaját hallották. A sólyom
fáradhatatlanul ásott és csak akkor szakította meg a munkáját, ha a
padló halk megkopogtatásával tudtára adták, hogy az őr a cella ajtajának
közelében van. Még virradat előtt két zsákot töltött meg kiásott földdel
és ezt deszkaágya alá rejtette. E vállalkozás legnehezebb része persze
az volt, hogy azt a földet a nap folyamán elszállítsák a cellából. Egyik
részét a paraszhába tették, amit azután a két legerősebb fogoly vitt ki
és úgy tett, mintha nagyon könnyű lenne a terhük. A hátramaradt földet a
foglyok a zsebükben vitték el, amikor sétálni mentek és az udvaron
óvatosan szétszórva betaposták a földbe.

Ez az ásás tovább folyt éjjelről-éjjelre. A sólyom a külső fal alapja
felé és a fal alatt ásta ki a folyosóját. Azután ferdén ásott fölfelé
egy vízelvezető csatorna felé, amely a folyóhoz szolgált. Az ásás
napról-napra nehezebb lett, mert odalenn egyre érezhetőbb lett a levegő
hiánya. Ámbár az emberek kis időközökben fölváltották egymást, mégis
mindig teljesen kimerülve jöttek ki az alagútból.

Két georgiai már néhány nap mulva olyan rossz színben volt, hogy alig
ismertem rájuk. Az arcuk megfakult, a szemük gyulladt volt. Kezük
reszketése is elárulta, mily hihetetlenül sokat kívánt tőlük a
vállalkozásuk. Krisztov, amikor megkérdeztem tőle, mit jelent mindez,
beavatott a dologba. Mindent elmondott arról, ami készülőben van és arra
is megkért, hogy abban az esetben, ha a vállalkozás halálát okozná,
továbbítsam egy levelét.

A georgiaiak csakhamar annyira elgyöngültek, hogy nem tudtak tovább
dolgozni. A sólyomnak tehát egymagának kellett folytatnia az igazi
földmunkát. A többiek csak abban segíthettek neki, hogy a földet az
alagútból kiszállították és elrejtették a padló meg a lócák alatt. De
végül már a sólyom ereje is fogytához közeledett. Egy éjjel megint
visszamászott az alagútba és magával vitte a két zsákot, amely kötéllel
volt egymással összekötve, mint ahogy a paternosztermű vödörjeit
végnélküli lánc köti össze. Egyre előbbre mászott, míg az alagút végéhez
jutott, ahol az előbb általa ott elhelyezett villamos zseblámpa
világított. Laposan a hasán elterülve kis ásójával a finom fekete földet
nyesegette és üggyel-bajjal betöltötte a zsákba, amely a dupla kötél
innenső oldalán volt, azután jelt adott és nemsokára ott volt mellette
az üres zsák, amelyet meg kellett töltenie. Jó sokáig folytatta ezt a
munkát. De mindig nehezebben lélekzett és ásója egyre lassabban mozgott
a nedves földben. Félig eszméletlenül nem érezte, hogy megeredt az orra
vére és összevegyült az izzadsággal, amely homlokáról és arcáról
csöpögött.

Hirtelenül úgy érezte, mintha valaki nagyot ütött volna a fejére. Meg
akart fordulni, hogy egy második ütés ellen védekezzék, de mintha valami
fojtogatta volna. Levegő után kapkodott. Hörögni kezdett.
Halálfélelemmel kimeresztette a szemét, de nem látott mást, mint az
alagútnak azt a legvégső részecskéjét, amely a villamos lámpa fényében
feküdt előtte. Odafönn a foglyok ezt súgták egymásnak:

– Mégis csak fenegyerek ez a sólyom! Már mióta dolgozik anélkül hogy
visszajönne!

A földdel telt kis zsákok, amelyek a padló lyukán át bukkantak föl az
alagútból, a többiek előtt titokzatosnak és határozottan ijesztőnek
tüntették föl azt az embert, aki odalenn ásott és hihetetlen
akaraterejének e néma tanuit visszaküldözgette.

Krisztovnak végre föltűnt, hogy szokatlanul nagy idő telt el azóta, hogy
a sólyom legutoljára adott jelt a zsák visszahúzására. Megrángatták a
kötelet. Nem jött rá felelet.

– Levegőhiány miatt alighanem elájult – mondta Krisztov. – Ki kell őt
hoznunk.

Az egyik georgiai, miután segítőkötelet erősített a lábára, bemászott a
folyosóba és kiszabadította a sólymot, aki mihelyt visszanyerte
öntudatát és kissé magához tért, azonnal megint visszabújt az alagútba,
amelynek végén feléje világított a szabadság kis zseblámpája.

Csaknem egy hónapig tartott ez a vakondokmunka, míg végre a folyosó
eljutott a fogház fő lefolyó-hálózatáig, amely künn a vízelvezető
csatornában torkolódott. Még nagyon élénken emlékszem arra a nevezetes
éjjelre, amelyen irtózatos lárma riasztott föl az álmomból. Szétvagdalt
lócák ropogtak, dühös emberek kiáltoztak és ordítottak, fölügyelők
szólítgatták egymást és fütyültek és a hosszú folyosók nehéz
katonacsizmák dobogásától visszhangzottak. Ámbár mindez a természetesség
benyomását tette, az avatott fül mégis mindjárt kiérezte a zavargás
mesterkéltségét. Azt gyanítottam tehát, hogy szökést kíséreltek meg. Nem
csalódtam: a zenebonát a georgiaiak szervezték, akiknek rendelkezését az
egész fogház teljesíteni szokta. Míg a többiek így lármáztak, azalatt a
sólyom Krisztovval és annak társaival megszökött a börtön falai közül.
Igaz volt, amit a fogházak e fejedelme megérkezése napján mondott: nem
tudott férgek közt élni.

Tudtuk, hogy a szökevényeket nem fogták el, mert másnap a foglyok
sétaideje alatt a falon át kis hordó vodka röpült be a fogház udvarára,
egyik oldalán a sólyom aláírása, a másikon pedig a «Kaukázus» szó volt.
A vodka azonban, sajnos, nem maradt a foglyok kezén, mert a fölügyelők
egyike elcsípte a hordót és az igazgatósági irodába vitte.

Ez volt a lovagias georgiaiaknak és előkelő vezérüknek, egyszersmind a
hírhedt rablóvezérnek, a «fogházak fejedelmének» búcsúzó névjegye.


HUSZONNYOLCADIK FEJEZET.  Kupido hatalma.

Mindenütt, ahol férfiak és nők egymás mellett élnek, a nagy városok
forgatagában vagy távoli tengerek magános szigetein, de sőt a fogházi
cellákban is, ahol éjjel-nappal lánccsörgés hallható, elrejtőzködve és
kitartással mindenütt ott leselkedik emberi zsákmányára a kis szerelmes
Kupido. A legártatlanabb arccal lövöldözgeti nyilait és nem törődik
azzal, boldogságot és örömet vagy szenvedést és bánatot osztogat-e.

Ugyanazzal a nemtörődöm természetességgel, amellyel bejárja a nagy
világot, behatol a jól elzárt és gondosan őrzött fogházakba is,
amelyekben vastag falakkal és szűk rácsrudakkal egymástól elválasztott
férfiak és nők kétségbeeséssel és vágyódással teli életüknek terhét
cipelik. Közelről sohasem beszélhetnek egymással, csak nagyritkán
kiálthatnak oda egymásnak messziről néhány szót. De a fogházban ezen a
téren is nagy a leleményesség.

A kis vadász egyátalán nem válogatós. Ő csak a szívet nézi és
éppenséggel nem törődik azzal, ha a szív birtokosa kissé szerencsétlen
külsejű. Nem sokat okoskodik, hanem mint akármelyik elsőrangú vadász
kilövi biztosan találó nyilait áldozataira, még akkor is, ha az arcuk
szeplős vagy himlőhelyes, ha bandzsitanak vagy foghíjas ferde a szájuk.

Egy este, amikor a cellámban írtam, az udvarról hirtelenül lármát,
foglyok és nők örömteljes kiáltásait hallottam; egész éjjelen át nem
szűnt meg a fütty és a falakon áthatoló távirati jelzés.

Mintha az egész fogház elvesztette volna a fejét. Mindenfelől hallhatók
voltak a kopogtatott jelek és annyira összegabalyodtak, hogy lehetetlen
volt az egyes táviratok megkülönböztetése és kisillabizálása. Végre
elkábulva a szűnni nem akaró fütyüléstől és kopogtatástól, lefeküdtem.

Másnap reggel megkaptam mindennek a magyarázatát. Nagyobb csapat, csupa
hosszabb szabadságvesztésre ítélt nő érkezett. A földszinten
szállásolták el őket, éppen az Ivánok cellája alatt, ahol, mert ez volt
az épület legnépesebb helyisége, vándor-egyetememet szoktam fölütni.

Mialatt kertecskénk néhány virágát öntözgettem, az életnek nevezett
dráma egy nagyon furcsa és hatásos, pedig egyátalán nem mesterkélt
jelenetének voltam a tanuja. Néhány női fogoly az ablakban ült, ahonnan
egészen hangosan trécselt a fölöttük levő emelet férfiaival. Komolyan
hangzott, amit mondtak és világosan kiérezhető volt belőle a szomorúság
és a kétségbeesés. Életükről és fogságuk okáról mondtak el részleteket –
badarságot ponyvaregényekből! Csalódott szerelem és féltékenység; részeg
férj erőszakossága; anyagi gond; szeszélyesség; félelem a maguk és
gyermekeik éhhalálától; elkorcsosodás; természetes hajlamosság a bűnre;
elégedetlenség az élettel vagy bizonyos lelki elfajulás, ami borzalmas
és gyógyíthatatlan betegségnek tekintendő. Ezeket a nőket
szerencsétlenség, gyöngeség és alantas ösztönök serege hajszolta a bűn
útjára, amely azután a fegyházban végződött. Mintha csak gyónnának,
szomorúan és őszintén beszéltek mindezekről a dolgokról; néhányan sírtak
és a kezüket tördelték. Az egész jelenet annyira meghatott, hogy sokáig
tartott, míg visszanyertem lelki nyugalmamat.

Sűrűn láttam, hogy az Ivánok cérna- és zsinegvégekből összekötözött
zsinóron levelet, cigarettát, cukrot, szappant és más kis ajándékot
bocsátottak le a nőknek. Alulról hasonló módon szállították föl a nők
válaszát és az ajándék viszonzását, kis tükördarabot, szalagot, dohányt,
sőt néha kis darab csokoládét vagy más cukorkát.

Amikor ebéd után bementem az 1. számú cellába és fölszólítottam a
foglyokat, hogy üljenek le, mert iskolai előadást tartok, az egyik
fogoly odajött hozzám és őszinte hangon így szólt:

– Sztaroszta, ma más dolgok járnak a fejünkben és… itt! (A szívére
mutatott.) Nők jöttek a fogházba. Nekünk ez boldog napunk. Ezekben az
irtózatos kőzsákokban, ezekben az ezerszer átkozott helyiségekben
elbódultan, szomorúan élünk. Nekünk nincs holnapunk, nincs reményünk. Ha
csak e nők hangját halljuk, úgy érezzük, mintha a külvilág friss, tiszta
levegőjének fuvalma hatolna be hozzánk. Fölmerül előttünk szülőföldünk
képe, látjuk családtagjainkat, akiket pedig sohasem fogunk viszontlátni.
Ebben a kietlenségben egyedüli vigaszunk a nő.

Zavartan mosolygott és súgva hozzáfűzte:

– Sztaroszta, ma nincs kedvünk tanulni!

Elnevettem magamat és már éppen távozni akartam, amikor a cella
legöregebb fegyence, egy Boicsov nevű póstarabló, falábával felém
kocogott. Hetven éves ember volt, arcát eléktelenítette az elátkozott
Szakhalin-sziget Kain-jele, a fölhasított orrlyuk, amit jószívűen
befödött sűrű, bozontos bajusza és csaknem a szeméig fölhatoló
pofaszakálla.

Óriási termete és kora ellenére is bikaereje volt.

– Üljön le – dörmögte. – Szeretnék magával beszélni.

Sokáig hallgatott. Végre rámutatott a fegyencekre, akik ott tolongtak az
ablak körül, hogy a zsinór segítségével, minek a fogház nyelve a
«telefon» nevet adta, a nőkkel szórakozzanak. Súgva kérdezte:

– Sztaroszta, megérti ezt?

Mert nem feleltem, még halkabban folytatta:

– Pedig csupa fölnőtt ember, egyikük-másikuk már öreg és mégis úgy
viselkednek, mint az iskolásgyerekek.

Elhallgatott, megtömte a pipáját, azután rákezdte:

– Nem ezek az emberek hibásak, hanem a fogság. Mivel itt nincs részük az
életnek semmi örömében, kétségbeesetten a semmi után kapkodnak, mint a
hal a szárazon a víz után, mint ahogyan a madár a nyilt ég felé
törekszik és a virág a nap felé hajlik. Hol van itt az igazságosság?
Ilyen formájú büntetéssel akarják a lelket megtisztítani és
meggyógyítani? Az emberiség jóvá nem tehető nagy bűnt követ el. Mi csak
hamu vagyunk, amit a szeméttel kivisznek. Az emberek személyes
boldogságot és gazdagságot hajszolva vadul rohannak az élet széles
országútján. Aki valami véletlen vagy pillanatnyi gyöngeség
következtében térdre bukik, a többiek kíméletlenül elgázolják,
letiporják és porrá tapossák. Ha ez a por szemükbe és torkukba hatol és
mindent bekérgesít, akkor lerázzák, összesöprik és a kőzsákokba töltik.
Azt hiszik, hogy ezzel mindent megtettek, ami kell. Egyre új porfelhőt
kavarnak föl, mindig akadálytalanabbul rohannak tovább az élet útján.
Hová futnak? A szakadék – a bosszú napja felé!

Lángolt az öreg rabló szeme, nagyokat fujtatott, a szavak élesen és
metszően ömlöttek a szájából. Figyelmesen hallgattam Boicsov
kifakadását, mert nagyon is világos volt, hogy az orosz fogházi lakosság
általános véleményét mondta el. Rémülettel gondoltam akkor a
katasztrófára, melynek be kell következnie, ha ezek az emberek, akik
ilyen nézetet vallanak, valamikor egyszerre kiszabadulnának a börtönből
és kielégíthetnék bosszújukat.

A sors, sajnos, úgy akarta, hogy szemtanuja lehessek ennek az emberi
számítás szerint alig lehetséges eseménynek. Akkor volt ez, amikor a
bolsevizmus megnyitotta a fogházak kapuit és az «emberport» régóta
táplált bosszújának kielégítésére szólította föl. A félrevezetett tömeg
fölfogta az óra ritka kedvező voltát és vad mámorában egész
vérfolyamokat ontott ki; mint valami mindent megsemmisítő, gúnyosan
nevető orkán elpusztította az egész nagy birodalmat.

A fogház torzító tükre nem egy máskülönben nagyon triviális eseményt
egészen furcsa képben tüntetett föl. Míg nő csak nagyon kevés volt, a
férfiak száma közel ötszázat tett ki. Ezeknek mindenike azt szerette
volna, hogy az asszonyok valamelyike egyesegyedül vele beszéljen. E
miatt természetesen féltékenységi jelenetek és civakodások támadtak,
amelyek elintézésében nemcsak az ökölnek, hanem a késnek is jelentékeny
szerep jutott. Míg ez a «járvány» a fogházi kórházat egészen megtöltötte
páciensekkel, addig másfelől jótékony hatása is volt a nők
megérkezésének: megtisztította a levegőt attól az utálatos káromkodástól
és szitkozódástól, amely máskor éjjel-nappal hallható volt. A férfiak
halkabban, mérsékletesebben beszéltek, abbahagyták egyátalán nem finom
és nem tisztességes nótázásukat és lemondtak éppen ilyen egyértelmű
elbeszéléseikről és vicceikről is. Egy csapásra törődni kezdtek a
külsejükkel, gondozták magukat és már csak ritkán lehetett találkozni
valakivel, aki nem mosakodott meg, csak félig volt fölöltözve vagy nem
fésülködött. Az egész fogház mintha megváltozott volna.

A magam szemével követhettem néhány szerelmi drámát, amely ebben a
különös környezetben lejátszódott. Egy esős napon, amikor a cellámban
ültem, a következő beszélgetést hallgattam ki:

– Mindent elmondtunk egymásnak Katalin – mondta az emeleti cellából
hozzám hatoló érces, komoly hang. – Olyan jól ismerjük egymást, mintha
hosszú éveken át együtt éltünk volna.

– Igen, ez igaz, – felelte egy női hang. – Neked jó szíved van, amely
megérti másnak bánatát.

– Katalin, tudd meg, hogy három évre ítéltek el és már csak két hónapom
van hátra.

– Te szerencsés vagy, – sóhajtotta Katalin, – nekem még két évig kell
itt ülnöm és még sok szenvedés vár rám.

– Mi nekünk két év? Mihelyt künn leszek, azonnal dolgozni kezdek. Hiszen
ács vagyok és értem a mesterségemet. Most, hogy megismertelek, nem fogom
régi életmódomat folytatni, amikor, hogy gyorsan meggazdagodjam,
mindenféle meggondolatlanságot követtem el. Egészen más ember lett
belőlem és becsületes munkával akarom megkeresni a kenyeremet.

– Jóravaló, derék ember vagy Pál, – felelte halkan a nő.

Egy ideig csönd volt. Nyilván mindketten gondolataikba mélyedtek el. De
én úgy éreztem, hogy a beszélgetés még egyátalán nem ért véget és hogy
egy vagy két szó el tudná dönteni a jövőjét ennek a két embernek, akinek
szíve egymásért dobogott.

– Katalin, – szólalt meg végre ismét csaknem félénken a férfihang.

– Itt vagyok, Pál.

– Ide hallgass, mondok valamit. Az élet kegyetlenül bánt velünk és
börtönbe juttatott bennünket. Elszenvedtük bűnünknek, a törvényszéki
tárgyalásnak és a büntetésnek kegyetlen kínját. Lehetséges, sőt nagyon
valószínű volt, hogy egész életünkre elveszett lelkek lettünk volna,
hogy a szégyen, mert fegyházban ültünk, arra kényszerített volna
bennünket, hogy megrögzött gonosztevők legyünk. De Isten azt akarta,
hogy találkozzunk egymással és most minden megváltozott. Most
segítségére lehetünk egymásnak, hogy megtaláljuk a szabadság életébe
vivő utat és ebben az új életben elfeledjük a kiállott szenvedést. Te is
annyira vágyódol erre, mint én?

A nő sokáig nem felelt és akkor is habozva, alig hallhatóan:

– De hogyan?

– Légy Katalin a feleségem! – felelte halk, megindult hangon a férfi és
ünnepiesen, mintha a templomban beszélne. – Megértesz? Ha elhagyom a
fogházat, engedelmet fogok kérni, hogy feleségül vehesselek.

– De hiszen én csak két év mulva szabadulok, – suttogta kétségbeesetten
a nő.

– Nem baj, – hallatszott csupa örömteljes bizakodással. – Várok rád és
dolgozni fogok, hogy csinos otthonunk legyen, ha kijösz.

– Köszönöm, Pál. Az Isten fizesse meg, – súgta a nő könnybe fúló hangon.
– Jó, tiszta szíved van… Odaadom érted az életemet… Azt hittem, itt
fogok meghalni, de te Pál, segítettél rajtam és új reményt adtál…

– Kész a teavíz! Előre, a konyhába! – ordította valaki.

A beszélgetés megszakadt, de a fogház kápolnájában két hónappal később
egyszerű ünnepség volt, a büntetését kitöltött Rozanov Pál esküvője
Gulajev Katalinnal. Lakoma nem volt és a szertartás után a fiatal férj
eltávozott a vaskapun, amely nagy robajjal csapódott be mögötte, míg a
felesége visszatért a cellájába, ahol elgondolkozva és békében várta
jövendő boldogságát. A férj ennivalót és kis ajándékokat hozott neki és
örömtől csillogó szemmel mutogatta neki kemény, a munkától kérges kezét.

– Ez a két ember már nem fog elromolni, gondoltam örömmel és
megelégedetten. Az asszonyt nem fogja tönkre tenni a fogság és a rá való
emlékezés csak mint régen elmult gonosz álom fogja éjjelenként
kísérteni.

Ez a pár, amelyet ilyen különös módon hozott össze a szenvedés, később
talán nagyon boldog volt és annyi megpróbáltatás után meg volt védve az
élet csekélyebb bajai ellen.

Mihelyt a férfi és a női foglyok a «táviró» és a «telefon» segítségével
megismerkedtek egymással, megkezdődött a fogházi szerelmeskedés második
szakasza: szemtől-szembe akarták egymást látni. Amikor idejutottak, az
öreg foglyok találékonysága segített rajtuk. Csakhamar fölfedeztem, hogy
valami úton-módon mindannyian tükörüveget szereztek maguknak. Fönn a
férfiak e csodaüveg cserepeit azokra a tükrökre állították be, amelyeket
lenn a nők az ablakrács rudai közt kinyujtottak és megkezdődött a
szemle. Mosoly, valóságos kacérkodás és flört kezdődött. Nevetve és
sóhajtozva csókot dobtak egymásnak és par distance annak rendje és módja
szerint egymásba szerettek.

Saját megfigyeléseim és foglyok elbeszélése alapján tudom, hogy a
fogházi szerelmi regényekből nem egy nagyon boldog és tartós házasélet
származott és jól megállta a «szabad élet» kemény megpróbáltatásait.

A fogház szerelmi történetei azonban nem végződtek mindig ilyen
szerencsésen. Emlékszem különösen egy esetre, amely több tekintetben
érdekes. Egy nyári napon egy nőt hoztak a fogházba, akiről azt
beszélték, hogy családi tragédia juttatta a kőzsákba. Megölte a férjét
és önként jelentkezett a bíróságon. A vizsgálat idejét egymagában,
egyescellában töltötte el. Gazdag kereskedő-családból származott a
nagyon szép, karcsú, magas asszony, akinek kedves, de nagyon szomorú
arcát dús, lágy szőke hajkorona vette körül. Mivel sötétkék, tágra
nyitott szeme mindig bizonyos bámuló kifejezéssel meredt maga elé,
amikor legelőször láttam, azt hittem, hogy szellemileg nem teljesen
normális és még ma sem vagyok egészen tisztában azzal, így volt-e vagy
sem. Megnyerő modoráért és mert valaki ezért a kiváltságért a fogház
parancsnokát dúsan kárpótolta, megengedték neki, hogy egész nap a
sétahelyen járkálhasson. Gyakran láttam ott föl- s alá járni; mélyen
elgondolkozva az egyik sarokból a másikba ment, majd szomorúan
mosolygott valamin, ami nyilván mindig újra az eszébe jutott.

A foglyok eleinte mindenféle kérdést kiáltottak feléje és szerettek
volna vele megismerkedni, de ő csak a rácsos ablakokat és a mögéjük zárt
embereket nézte teli rémülettel és néma maradt.

– Büszke, – mondták a foglyok és többé nem törődtek vele.

Szokott sétáján egyszer odament hozzája a fogházparancsnok és sokáig
elbeszélgetett vele. Az asszony, akinek oly sokáig nem volt alkalma,
hogy magához hasonló társadalmi állású emberrel beszélhessen, ennek
láthatólag megörült és élénken csevegett. Sőt egyszer szívből és
hangosan kacagott. Ez lett a szerencsétlensége. A foglyok az ablakrácson
át szikrázó szemmel nézték a látszólag meglehetősen jókedvű párt. Amikor
a parancsnok eltávozott, a gyalázkodás és szidalmazás egész özönét
zúdították a szerencsétlen asszonyra, aki halálra rémülten otthagyta az
udvart és a cellájába futott.

Amikor másnap a kimenő óráiban a férfiak ketrecükben járkáltak, az
ismeretlen nő a nők karámjába ment. A férfiosztály kerítéséhez
közeledett, ott büszkén kiegyenesedett és szomorú, de dallamos hangon
így szólt a foglyokhoz?

– Miért szidtatok engem tegnap? Ugyan miért?

Eleinte zavart hallgatás követte ezt a kérdést, de hirtelenül odarohant
a kerítéshez egy Nikoladze nevű georgiai és dühösen ráförmedt az
asszonyra:

– Velünk szemben büszke vagy, de azzal a hóhérral, a parancsnokkal
szemben nem!

E szavak után követ dobott feléje, amellyel mellén találta. A fiatal
asszony megtántorodott és kezével a szívéhez kapott. A politikai foglyok
segítségére siettek, míg a közönséges bűntettesek nyomban visszahúzódtak
a kerítéstől. Megbosszulták magukat. Úgy látszott, mintha most már
senkisem törődött volna az áldozattal. Csak egy figyelemreméltó kivétel
volt.

Egy újonnan érkezett fogházlakóról, nagyon veszedelmes fickóról,
helyesebben: ragadozó madárról volt szó. Éles szemével, vakmerő
profiljával és büszke, öntudatos magatartásával olyan is volt valóban,
mint a ragadozó madár. «A sas» nevet adták neki és az Amur-vidéket
terrorizáló egyik rablóbandának volt a vezére. Keze, lába vasra volt
verve és a halálos ítéletét várta, de a bíróság nem tudott hamarosan
dönteni, mert még vizsgálat folyt különböző városokban, amelyekben a
rabló véres nyoma mutatkozott.

«A sas» magáncellában ült. Órák hosszáig állott ott, kezével az
ablakrácsba kapaszkodott és úgy nézett le a szép asszonyra, aki föl- s
alá járt az udvaron. «A sas» még a merénylet napján a második emeleti
folyosón összetalálkozott a georgiaival és akkora lendülettel hajította
őt le a fogház lépcsőjén, hogy a kaukázusi a legközelebbi
lépcsőfordulónál néhány tört bordával terült el. A megbilincselt rab ezt
kiáltotta a georgiai után:

– Nesze neked a sastól azért, ahogyan hölgyekkel bánsz!

Azután nyugodtan elment a konyhába a teavízért.

A csinos asszony megtámadása a női foglyokat is fölingerelte, akik
szintén megütköztek az ujonnan érkezett női fogoly magatartásán.
Ingerelni kezdték őt, mindenképpen gúnyolták és csipkedték. Néhány
régebbi fogoly még tettleg is megtámadta és alaposan helybenhagyta. Erre
az igazgatóság a második emeleten adott neki külön cellát. Ettől kezdve
többé nem volt látható. Nem ment az udvarra sétálni és nem ment vízért a
konyhába. «A sas» hiába kutatta a vasrácson át. A fegyencek hiába lesték
a büszke nő megjelenését. Hiába várták az alkalmat, hogy «Chiu! Chiu!»
kiáltással gyűlöletüket és megvetésüket fejezzék ki iránta, aki a
fogházvezetőség különös kegyének örvendett. A szomorú asszony, mintha
eltűnt volna, bár mindenki tudta, hogy még mindig a fogház falai közt
van.

Azután egy viharos éj szakadt le. Villámok szakadatlan sora tépte szét
az eget elfödő felhők kárpítját. A mennydörgés végigbömbölt a komor
fogházépületen és még ijesztőbbé tette, mint aminő már amúgyis volt.
Mintha az egész természet megriadt volna és a foglyok lelke valami
borzalmasat várva, megremegett.

«A sas» a fekete eget bámulta és a rajta keresztülcikázó villámokat
figyelte. Végre elment az ablaktól és cellájában föl- s alájárkált. A
nélkül, hogy észrevette volna, mint a vadállat a ketrecében, egyre
gyorsabban és gyorsabban topogott ide-oda. Egyszerre csak megállott és
kinézett sarki cellájának oldalablakán, amely félmagasságig deszkával
volt leszögezve. Rendes körülmények közt nem sokat törődött ezzel az
ablakkal, mert csak tíz lábnyi széles szűk folyosóra szolgált, amely ezt
az épületet elválasztotta a szomszéd épülettől és ennek az ablaka
szintén be volt deszkázva. Meglepetésére azt látta, hogy az éppen
szemben levő ablak, amelyről hiányzott a szokott faburkolat, most fehér
függönnyel volt letakarva és a függönyön keresztül valamelyik cellából
fény szűrődött ki.

«A sas» figyelmesen átnézett, mert odaát a függönyön emberi árnyék tünt
föl, amelynek keze a fej közelében mozgott. Az illető személy egyszerre
csak az ablakhoz közeledett. «A sas» most már látta, hogy nő árnyékáról
volt szó. Fölmászott a lócára, hogy arcát az ablaküveghez szoríthassa.
Mivel a deszkák útjában voltak, hatalmas kezével letépte a
megrozsdásodott kampókról. Mikor megint az ablakhoz ment és áttekintett
a kivilágított ablakra, látta, hogy az a nő lassan kivette hajából a
tűket, a haja lassanként fölbomlott és mint valami lágy köpeny elomlott
a vállán és a mellén. Örömében és meglepetésében önkéntelenül
fölkiáltott, mert aki odaát volt, nem lehetett más, mint az a nő, akit a
fegyencek annyira bántalmaztak.

Láncának csörgésével mitsem törődve kinyitotta a fogoly az ablakát, az
ablakpárkányra ült és bár az árnyék már régen eltűnt, még sokáig
átbámult az átellenes fal kivilágított négyszögére. Amikor már azt
gondolhatta, hogy a szemben levő nő lefeküdt, énekelni kezdett. Énekelt
a hatalmas folyamról és a rablók fürge hajójáról, véres harcról,
üldözésről és szerencsés megmenekülésről; azután panaszosabb hangon a
fogházi életről és végezetül hangosabban és ércesebben álmokról énekelt,
amelyek vágyak maradnak, szerelemről, amely már halott. Eredeti és
meghatóan szép volt a rabló éneke. Mintha a lelke énekelt volna és
hatalmas hullámként odacsapódott volna a fogház falához.

A végtelen dallam hirtelen megszakadt és a rabló most fütyülni kezdett.
Domború mellkasából, amely az erdő és a folyam levegőjéhez volt
hozzászokva, mély reszkető, melankólikus hangok törtek elő. Erejük és
ércességük egyre növekedett és szenvedélyes tűztől izzó melódiába
csaptak át. E fütyülést hallgatva, egyszerre megértettem a pacsirta
énekét, amely saját dalától elkábulva se lát, se hall.

Ezt érezte az asszony is ott a cellában. A rabló lenyügöző akaratereje
az ablakhoz csábította. Kissé félretolta a függönyt és megpillantotta a
rabló arcát, amely csodálatról, szerelemről és vágyódásról beszélt.

A fütyülés elnémult. Megbilincselt kezét az asszony felé nyújtva, «a
sas» ezt susogta:

– Nem tudok élni, ha nem látom. Nem tudok!

Az asszony nem szólt. A férfi folytatta:

– Olyan ember, mint én, talán jobban és áhítatosabban tud szeretni, mint
a szabadságban élők!

– Szomorú vagyok…

– Mi bántja? Könnyítsen a szívén, én mindent megértek, magam is sok
kegyetlenül súlyos dolgot éltem át és… szerelmes vagyok, – felelte «a
sas» melegen és lelkesedve.

Az asszony talán először és utoljára elbeszélte élete történetét. Nagyot
sóhajtva, így fejezte be:

– Ó, csak egy napra lennék szabad, hogy láthassam a lánykámat, akkor
aztán még a halált is elviselném.

«A sas» megfeszülten gondolkozott, azután ezt mondta:

– Miért a halált? Majd én alkalmat teremtek, hogy megszökhessék. Ezért
azután néha-néha gondoljon «a sas»-ra és imádkozzék érte.

– Alkalmat a szökésre? Nekem? – kérdezte a nő, aki nem hitt a fülének.

– Igen, – volt a válasz. – Terjessze elő azt a kérését, hogy szombaton
vezessék a fölügyeleti hatóság elé. Ehhez joga van, törvényes joga és a
teljesítését nem tagadhatják meg. A többit majd elvégzik mások.

– Ha mindezt megteszi értem, soha, soha nem felejtem el és ártatlan
gyermekem imádságát bizonyára meghallgatja az Isten.

Az ellenőrző útján közeledő fölügyelő végét szakította a beszédnek.

A következő két napon kora reggeltől késő estig vígan fütyörészett «a
sas»; eközben gyakran a szájába tette két újját és hosszú, éles füttyöt
hallatott, ami nem volt más, mint útbaigazítás a csínyre, amelyre
készülődött. A második délutánon a séta ideje alatt a fogház falán át
láthatatlan kéz követ dobott be, amelyen ez a rövid, de fontos üzenet
volt: «Minden kész».

A fölügyelő szombat este bement a nő cellájába és közölte vele, hogy
kívánsága szerint a fölügyeleti hatósághoz fogja kísérni. Az asszony nem
tért többé vissza a fogságba. A nyugtalan kapkodás és az elnyomott
izgatottság, amely a következő éjjelen át a fogház irodájában
uralkodott, világosan elárulta, hogy valami rendkívüli dolognak kellett
történnie. A parancsnoktól néhány nap múlva megtudtam, hogy az asszonyt
kísérő fölügyelőt rablók támadták meg és elvették a fegyverét, a
fölügyelőt megkötözték, a száját fölpeckelték, azután egy deszkarakás
alá szorították, ahol csak másnap akadtak rá. Az asszony eltűnt és
mindeddig nem akadtak a nyomára. A vizsgálat kiderítette, hogy időközben
otthon volt, magával vitte kis lányát és tovább szökött.

«A sas» két hétig nagyon elgondolkozó, de egyszersmind nagyon boldog és
büszke is volt. A nagyhatalmú vezér bandájának megbízható tagjai a
fogházon kívül nyilván kéznél voltak és ezekre föltétlenül számíthatott,
hogy parancsait végrehajtják. A pöre ezután nemsokára tárgyalásra
került. Halálos ítéletre volt elkészülve. De az a szép nagyszemű szomorú
asszony leánykájával együtt bizonyára imádkozott érte, mert a bíróság
minden várakozás ellenére enyhítő körülményeket látott és csak négy évi
súlyos börtönre ítélte el.

Mikor elvezették, hogy másik fogságba költözködjék, mintha esküdni
akarna, ünnepiesen mélyen meghajolt valamennyi fogoly és tisztviselő
előtt és így szólt:

– Kitöltöm a büntetésemet, azután fölkutatom őt, mert nélküle nem
élhetek.

Csak ketten tudtuk a fogházban, kire gondol: Mironov és én. Mironov, a
«sas» barátja, tőle magától tudta meg, nekem pedig az egész eseményt sok
más részlettel együtt Mironov mondta el. Mi ketten nem árultuk el a
titkot: Mironov azért nem, mert fogoly volt és én, mert tanuja voltam e
férfi égető szívbéli gyötrelmének és szerelmének, amely
szenvedélyességében és ösztönös erejében fönségesen szép volt.


HUSZONKILENCEDIK FEJEZET.  Kopogtat a halál.

Megtudtam, hogy Szhilót, azt a fegyencet, aki az áruló tatár Malaikát
agyonütötte, ügyének tárgyalására bíróság elé állítják. Mindenki
biztosra vette, hogy mint halálraítélt fog visszatérni.

Az egész fogház elcsöndesedett. Mindenki csak fojtott hangon beszélt,
mintha attól tartott volna, hogy fölriaszt valami gonosz szellemet,
amely az épületben kísért. Akárhányat valóságos aggodalom kerített a
hatalmába, amely csak még hatalmasabbá tette azt a kívánságot, vajha
mindettől jó messzi lehetnének.

Sétaidő alatt a foglyok kívülről, a főbejárat felől egyszerre csak
kocsizörgést hallottak. Feszülten füleltek és amikor a kapu kinyílt,
Szhilo meggörnyedt alakját látták belépni, akit bilincseinek súlya most
még jobban összetört. Fegyveres kísérettel az udvaron keresztül lassú,
szinte habozó léptekkel ment az igazgatósági iroda felé. Amikor a
sétakarám mellett haladt el, futó pillantást vetett pajtásaira, de szó
nélkül tovább ment. Ám a fegyencek nagyon jól megértették, mit mondott
az a pillantás: a rémület és kétségbeesés néma kiáltása, hangtalan,
szenvedélyes segítségkiáltás volt. Szhilo elernyedtsége, összetörtsége
mintha a többiekre is átragadt volna. Az egyik ezt suttogta:

– Most mindennek vége.

– Halott ember – toldotta meg egy fiatal, vöröshajú fegyenc. – Estig
talán még belekapaszkodhatik abba a reménybe, hogy a kormányzó nem
erősíti meg az ítéletet… de majd éjjel… ó! Pajtások, irtózatos, nagyon
irtózatos, ha valakinek ilyen haláltváró éjszaka gyötrelmeit kell
átélnie!

Nemsokára megjelentek az Ivánok és bementek a megbilincselt foglyok
számára rendelt külön ketrecbe. Libasorban haladtak, visszataszító,
szinte ijesztő menetben – a legutolsó Szhilo volt. Most már ismét
uralkodott magán és mint máskor, emelt fővel haladt és mindenkinek a
szemébe nézett. Mironov és Boicsov mellett elmenve, ezt mondta:

– Tehát holnap.

– Már hallottuk.

– A bírák ma egyszersmindenkorra végeztek az ügyemmel… Elítéltek…

A vén, tapasztalt fogházi farkasok csaknem önkéntelenül kérdezték:

– Nos és?

– Akasztófa, súgta Szhilo.

Gyorsan elfordult és mint máskor, egykedvűen iparkodott ide-odajárni. De
valami visszahúzta a többi ember közelébe, mintha félt volna
gondolataival egyedül maradni.

– Az ügyvéd, aki védett, jól végezte a dolgát. Azt mondta, jogosan öltem
meg az árulót. És az ítélet kihirdetése után megigérte, hogy kegyelmi
kérvényt ír az érdekemben.

Mironov kissé bizonytalanul és anélkül, hogy szemébe mert volna nézni az
elítéltnek, így szólt:

– A halálos ítéletet súlyos börtönre fogják átváltoztatni.

– Föl fognak kötni – felelte Szhilo meggyőződéssel. – Ha ma estig nem
hallok valamit, végem van. No, elvégre egyszer valahogyan csak meg kell
halni.

Hangja érdessé és bizonytalanná vált, de azután ismét összeszedte magát,
bátran fölvetette a fejét és rákezdett a rablódalra:

  Egy lógó kötél, egy rúd és két cölöp –
  Ez, rabló, minden óhajtott örököd…

Tovább azonban nem tudott énekelni. Megfordult, a karám közepe felé
indult, ahol egyik csoporttól a másikhoz ment és mindig ugyanazt mondta:

– Ma este meghallom a végérvényes döntést. Nagyon jól tudom, lógni
fogok.

Míg ezt mondta, kérdően és szenvedélyes feszültséggel nézett
rabbarátainak szemébe, akiktől ellentmondást várt vagy a remény és a
vigasz valami szavát óhajtotta hallani. Azután megint visszatért
Mironovhoz és újra rákezdte:

– Ma éjjel fölkötnek. Úgye, te is azt hiszed?

Mironov a szemébe nézett kissé gondolkodott és ezt súgta:

– Ide hallgass, Péter! Hiszen a telegráf útján egész éjjel
beszélgethetünk. Ez majd megkönnyíti a dolgodat. Mit szólsz hozzá?

Szhilón hideg borzongás futott végig. Nem felelt, hanem elfordult és
elment. Erőltetett mosoly egy pillanatra elleplezte arcának valódi
kifejezését, de ez is azonnal eltűnt. A másik ketrecből odaszólt neki az
öreg Jude Ruzia:

– Péter! Péter!

– Mit akarsz? – kérdezte feléje közeledve az elítélt.

Ruzia óvatosan körülnézett és ezt súgta:

– Kenyeret adok neked, amiben van valami.

– Micsoda? – kérdezte Szhilo.

– Revolver. Használd, amikor odavisznek. Talán sikerül a szökés. Mit
kockáztat a halálraítélt? No… és ha ebben a harcban elveszted az
életedet?… Még mindig jobb, mint az akasztófa!

– Ide vele! – sürgette Szhilo.

Ruzia duzzadt kabátjából óvatosan kihúzta a kenyeret és odanyújtotta
Szhilónak. Ez azonban hirtelenül visszahúzta a kezét.

– Nem tudom elfogadni, Ruzia; nem akarom. Az én időm lejárt… Most már
nem segít semmi, itt a vég.

Úgy hangzottak ezek a szavak, mint a végérvényes, megváltozhatatlan
halálos ítélet. Ekkor éppen Szhilo mellett a földre esett a labda,
amellyel az egyik fogoly játszott. Szhilo gyorsan lehajolt, fölemelte és
minden erejével a magasba dobta. Amikor a szíjból készült játékszer a
legmagasabban volt, Szhilo fölkiáltott:

– Röpülj el, röpülj el örökre!

Mikor a labda visszahullott a karámba, Szhilo láncaival odavánszorgott
és megint olyan magasra dobta, amennyire csak tudta. És megint utána
kiáltotta:

– Röpülj el!… Megajándékozlak a szabadsággal! Menekülj!

A labda másodszor is a kerítésen belül zuhant a földre, mire Szhilo
láncravert lábával nagyot rúgott rajta és elment.

– Elég! Unom már az egész dolgot!

És szótlanul cellájába vonszolta láncait.

Vége volt a sétaórának. A fogságban csönd volt, csak az elítélt
láncainak csörgése és nyugtalan, nehézkes lépteinek zaja hatolt végig az
egész második emeleten. Szhilo szüntelenül föl- s alájárt. Végre, amikor
megbizonyosodott arról, hogy az őrök utolsó fölváltása éjfél előtt
megtörtént, lefeküdt. Valahol tizenkettőt ütött az óra. A foglyok
megborzongtak és hallgatództak, de Szhilo nem mozdult. Azután hirtelenül
gyors kopogó jelek sora járta át a falakat.

– Ez Szhilo – suttogták a cellákban.

Az elítélt szóról-szóra ezt táviratozta:

– Mironov, Mironov, már éjfél van és még nem tudom, hogyan döntött a
bíróság! Rettenetesen félek… Mi vár reám?… Meg kell halnom? Lehetséges
ez?

Mironov szomszédságában az egyik fegyenc a kezét tördelve följajdult:

– Krisztus, könyörülj meg rajtunk!

Mironov határozott, kemény ütésekkel ezt felelte:

– Ilyen az élet. Ma még itt vagyunk és holnap eltűntünk. Egyszer
mindenikünknek meg kell halnia, Péter.

– De már nagyon későre jár és hajnalhasadáskor eljönnek értem és
elvisznek. Lehetséges ez? Ó Istenem!

– Ne csüggedj el, Péter! Ne félj! Előbb-utóbb valamennyiünknek ez a
sorsa, valamennyiünknek.

– De mégis úgy félek… rettenetesen félek… és mitől?

A kopogtatás megszűnt, de a bizonytalanság irtózatában az egész fogház
még sokáig fülelt. Az elítélt cellájából többé semmi sem hallatszott.
Csak a városból hallatszott be kutyaugatás és bizonytalan, soha meg nem
szűnő éjjeli zaj. Az égen nagy fekete felhőfoszlányok vonultak észak
felé és köztük a hold időnként lepillantott a fogház komor, fenyegetődző
tömegére.

– Meghalok félelmemben. Segítsetek rajtam valahogy! – üzente Szhilo még
egyszer az elítélt jelbeszédével.

Mironov most nem felelt.

– Alszik? Mi van vele? – kérdezte türelmetlenül az egyik fegyenc.

– Pszt! – sziszegte az öreg Boicsov.

És megint füleltek, még feszültebben, mint előbb, mert Szhilo szinte
megvadulva küldte egymásután a jeleket; a szavak egymásba folytak,
akárhány nem is volt befejezve. Kegyetlen halálfélelem kínjában
segítséget könyörgött valakitől. Egyszerre csak félbeszakította őt
Mironov, aki valami nagyon kemény tárggyal ütött a falra:

– Péter, hallasz? – kérdezte. – Jól figyelj! Keserves, ha meg kell
halni, a nélkül, hogy védekezhetnék az ember. De hát legalább játszd ki
őket és – tedd meg magad.

A foglyok mind visszafojtották a lélekzetüket. Szhilo néhány pillanatig
hallgatott, majd ezt kérdezte:

– Mondd meg hát, hogyan?

Az egész fogház megint fölfülelt. Mironov az előbbi biztos, erős
kopogtatással csak ezt az egy szót felelte:

– Üveg!

Mindenki elhallgatott. A fegyencek egyre feszültebben figyeltek, de
egyelőre nem hallottak mást, mint az éjszakába sülyedt háztenger
vigasztalan, egyforma hangfoszlányait, amelyek tajtékzó hullámként
nyaldosták a szigetüket. Végre azonban csörömpölést hallottak, amit
félreismerhetlenül üvegtörés okozott – azután ismét csönd.

Új nyugtalanítás: az őrség fölváltása. Katonák és fölügyelők kiáltása.
Fegyverzörgés. Végig a folyosón lábdobogás. Mikor ismét csönd lett,
megszólalt Mironov:

– Szhilo!

Semmi válasz. Megismétlődik az előbbi jel, de gyorsabban, izgatottabban:

– Szhilo! Szhilo!

De az elítélt nem jelentkezett.

– Most már mindennek vége! – nyögte Boicsov. – Isten irgalmazzon meg a
lelkének!

Az öreg fegyenc szavaiba belevágott Mironov fékevesztett kopogása, aki
egyre a barátját szólítgatta.

Rettenetes éjjel volt, amely még ma is irtózatos álomként fekszi meg az
emlékezetemet. Aki a maga bőrén még nem érezte a fogság idegromboló
hatását vagy nem volt halálra ítélve, talán azt hihetné, hogy
egyben-másban túloztam, amikor megkíséreltem ennek az izgató éjjelnek a
leírását. De mindezeket a lelki izgalmakat a valóságban még ezerszer
erősebben éreztem, mint ahogyan bármelyik olvasóm átérezhetné; Szhilo
kétségbeesése ijesztően közelről érintett, hiszen alig néhány hónappal
előbb hasonló dolgot éltem át én is. Egész éjjel ébren feküdtem és lázas
fejemet a tenyerembe szorítottam. Úgy éreztem, mintha részvét,
kétségbeesés és gyűlölet morzsolná szét a szívemet és mindörökre
megmérgezné a lelkemet.

Nem tudom, meddig feküdtem ebben az állapotban, csak azt tudom, hogy
egyszerre kiugrottam az ágyamból, kipillantottam az ablakon és künn a
beköszöntő nappal első megcsillanását láttam. Alighogy visszatértem az
ablaktól, a napfölkeltét megelőző órák mély csöndjébe hirtelenül gyors
kopogó jelek új vihara zúgott bele.

– Én vagyok, Szhilo! Megkegyelmeztek! Igazán megkegyelmeztek!… Amikor az
őrséget fölváltották, elvittek az irodába, hogy közöljék velem a
kormányzó táviratát, amely büntetésemet életfogytig tartó börtönre
változtatta. Éppen az imént tértem vissza a cellámba. Kegyelem!… Élet!…

Mintha méhkasban lettünk volna, olyan zsongás kezdődött. A foglyoknak a
szerencsés fordulatra érzett örömteli izgalma utat tört magának.

Mikor a parancsnok napi szemleútján végigjárta a cellákat, a foglyok
arra kérték, rendezzen istentiszteletet a fogház kápolnájában. Bár nem
vagyok orosz-orthodox hitű, én is elmentem a misére, mert azt vártam,
hogy egész rendkívüli ünnepségben lesz részem. Nem csalódtam.

Szhilót az imádkozó foglyok első sorában pillantottam meg. Szenvedélyes
odaadással imádkozott, széles mozdulattal vetett keresztet, letérdelt és
az oltár előtt egyre hajlongott. Mikor fölkelt és az oltári szentségre
emelte tekintetét, mély hit és meghatott hála sugárzott ki a szeméből.
Szinte érezte az ember, hogy ez a gonosztevő, aki még röviddel ezelőtt a
halálvárás minden pokoli kínját állotta ki, ebben a pillanatban közel
volt Istenhez, a legfőbb bíróhoz. Folyton a keresztre nézve sírt és
állandóan ezt a szót ismételgette:

– Élet… élet!…

A fogoly vezeklők izgatottságtól és örömtől sugárzó szemmel figyelték
láncravert társukat, aki elragadtatásában nem hallott és nem látott
semmit abból, ami körülötte történt. Csak most szabadultak meg ezek az
emberek az utóbbi napok terhétől, az életet mintha _valamennyien_ újra
megkapták volna. A vigasztalásnak, bátorításnak és reménykeltésnek
okosan megválasztott szava ezeket az elveszett, megkínzott lelkeket e
pillanatban bizonyára könnyen kiragadhatta volna a bűnözés karmából. De
hiszen itt a nyomor kloakájában voltunk, az emberiség ama söpredéke
közt, amellyel senkisem törődik és lelki életük iránt senkisem
érdeklődik.


HARMINCADIK FEJEZET.  Találkozás az anyámmal.

A fogság megrontja az embert, napról-napra, óráról-órára lassan
megmérgezi. Romboló ereje olyan, mint a tavasszal megdagadó folyó, amely
észrevétlenül tép le és ragad magával jégdarabot jégdarab után. A parton
álló szemlélő csak akkor veszi észre a veszedelmet, amikor a fölülről
megpuhított és alulról szétrágott jég ropogva hirtelenül megreped és az
áramlás megragadja az olvadó jégtömböket, a falánk tengerbe sodorja és
az egész folyót jégcserepek és tajték kaoszává változtatja.

A fogságban az emberi tulajdonságok hasonló módon szakadnak el a
világgal és az emberekkel való organikus összeköttetéstől, magukra
hagyatva ellenállhatatlan áramlásba sodródnak, amely a kétségbeesett
embert valami ismeretlen szakadék felé kergeti, talán dühében
szörnytettre vagy igazi, gyógyíthatatlan őrületbe, avagy öngyilkosságra
kényszeríti.

Lesujtó világossággal emlékszem fogságom egy ilyesfajta időszakára,
amikor rabja voltam a kétségbeesésnek és egész lelkemmel az ilyen élet
teljes céltalanságát éreztem. Egész környezetem tökéletesen idegen volt
nekem és nem törődtem vele; közömbösségem és fáradtságom következtében
csak mintha sárga függöny mögött láttam volna. Éppen ilyen idegen volt
nekem minden ember, akivel érintkeztem; nem értettek meg engem és olyan
életet éltek, amelyet én éppen olyan kevéssé értettem meg. Mintha
lépten-nyomon a sarkamban lett volna valami és rossz tanácsokat súgott
volna, szavakat, amelyeket gonosz és kegyetlen végzet sugalmazott.

Fogházi életem első éve után egyre gyakoriabbak lettek ezek a időszakok.
«Sárga napok» nevet adtam nekik és szinte betegesen féltem tőlük.
Közeledtüket rémülve megéreztem, ha cellám minden sarkából és a padló
minden hasadékából is az elkedvetlenedés sárga szeme meredt reám és mohó
csápjait kinyújtotta felém a kétségbeesés.

E «sárga» időszak egyikében különösen szerencsétlen voltam és úgy
éreztem, hogy kitartásom és akaraterőm végére jutottam. Attól féltem,
hogy megőrülök vagy gyógyíthatatlanul búskomor leszek. Ekkor
kétségbeesésem legrettenetesebb óráiba mintha egyszerre világos
fénysugár világított volna bele; érthetetlen, váratlan derült bizakodás
lepett meg. Nem tudtam, mi ennek az oka. Csak azt tudtam, hogy valami
végérvényesen meggyógyított és megnyugtatott.

Egy hét mulva a fogházi irodába szólítottak. Feketébe öltözött nőt
láttam ott, de a rossz világítás miatt nem tudtam fölismerni. A
parancsnok halkan így szólt hozzám:

– Látogatóba jött az anyja. Magukra hagyom önöket.

Kiment. Anyám csak most engedte át magát e fogházi viszontlátás örömének
és fájdalmának. De erőslelkű volt és hamar visszanyerte önuralmát.

Pétervártól idáig egymagában tette meg a végtelen hosszú utat, hogy
elbúcsúzzék tőlem, mielőtt testvéremmel, akinek az orvosok külföldi
kúrát ajánlottak, elutazik. Anyám tudta, hogy második gyermeke, a fia,
nem kevésbbé volt beteg – lelkibeteg a vágyódástól és a belső harcoktól
– és ezért nem tudott arra a nagy útra kelni, mielőtt őt nem látta és el
nem búcsúzott tőle. Egy napra érkezett, miután tizenkettőt vonaton
töltött el. Még ugyanaz éjjel vissza kellett indulnia az egész ázsiai és
európai Oroszországon át.

Egész nap vele maradtam, mert hála a parancsnok jóakaratának, a cellámba
jöhetett. Amikor belépett, nem tudott érzelmein uralkodni.
Kétségbeesetten sírt, ahogyan csak anyák tudnak sírni. Remegő ajkáról
végre a következő szavak röpültek el:

– És miért? Miért?

Ó anyám, akkor nem tudtam neked megmagyarázni, miért vették el életemnek
két legjobb évét, mert magam sem tudtam, mindezt nem értettem. Amennyire
tőlem telt, megnyugtattam.

Megosztottam vele fogházi ebédünket, amelyet még paradicsommal és
kertünk más termékeivel egészítettem ki. Teát adtam neki és részletesen
elmondtam a forradalom lefolyását és leírtam, milyen az életünk a
fogságban. Eközben meg akartam vele értetni, hogy ez az egész idő rám
nézve nem volt haszon nélkül, hiszen buzgón dolgoztam és befejeztem nem
egy munkát, amely a kenyérkereset nyomása alatt befejezetlen maradt
volna és valószínűleg sohasem készült volna el. Megmutattam neki új
irodalmi és tudományos kézirataimat és elmagyaráztam jövendő terveimet.

Anyám figyelmesen meghallgatott, de közben az egész idő alatt tett-vett
a cellámban. Amennyire csak lehetett, csinosan berendezte, rendbe hozta
könyveimet és kijavította a ruhámat. Amikor a lámpa égett és anyám
kedves arcát ott láttam az asztal fölé hajolva, visszaálmodtam
gyerekkoromat, amelyben nem volt se fájdalmam, se gondom. Mély
szomorúság fogott el. Sírni szerettem volna és kérdezni, ahogyan anyám
kérdezte:

– És miért, miért mindez?

Anyám nyilván megérezte szomorú gondolataimat, mert gyorsan fölkapta a
fejét és a szemembe nézett. Kezemet megragadva, határozott, csaknem
szigorú hangon ezt mondta:

– Mindent ki fogsz állani. Ki fogsz tartani…

Ebben a pillanatban az volt az érzésem, mintha most először érteném meg
igazán anyám lelkét, büszke és erős lelkét, amelyet nem tud megalázni
semmi sem. Akkor láttam, mit adott a lengyel nőknek hazánknak az oroszok
által történt elnyomása és nyomorgatása. Anyám mint fiatal leány átélte
az 1863. évi szabadságharc véres idejét; apját akkor agyonlőtték és
anyjának, mivel az orosz kozákok üldözőbe vették a szabadságharcosok
hozzátartozóit, hosszú heteken át az erdőben kellett rejtőzködnie. Látta
ama szerencsétlen fölkelők százainak halálát; látta, hogy a
Lengyelország szabadságáért harcolók százait megbilincselve szibériai
számkivetésbe kergették; látta, korbácsütésekkel miként kínozták a
kozákok a fölkelők anyáit, feleségeit és leányait. Mivel vagyonát a
kormány elkobozta, neki, aki jóléthez és kényelemhez volt hozzászokva,
éveken át nélkülözés és a legszomorúbb viszonyok közt kellett élnie. De
fáradhatatlan szorgalommal és vasakarattal el tudta végezni a közép- és
felső iskolákat. Atyámmal néhány évig folytatott házasélete után
özvegységre jutva, megint harcolnia kellett a létért és maga teremtett
magának kereseti forrást mint egy iskola igazgatója, amelyet ifjúságunk
fölnevelésére alapított és önállóan vezetett.

Ez a kemény, gyakran tragikus és mindig harcos élet tette naggyá és
erőssé anyám lelkét. Érezte, hogy szembe tud szállni a sors minden
forgandóságával. Bizalmát átcsöpögtette belém is és már gyermekkoromban
szívembe plántálta a lengyel hazám föltámadásába vetett megingathatatlan
hitet.

Anyám körülbelül tíz óra tájban hagyta el a fogházat. Megáldott,
önuralommal és bizalommal teli csöndes mosollyal elbúcsúzott, azután
nyugodtan és elszántan távozott.

A parancsnok, bár semmiképpen nem kértem, személyesen kísérte ki a
vasúti állomásra és gondoskodott, hogy a Pétervárig tizenkét napig tartó
utazáson jól legyen ellátva.


HARMINCEGYEDIK FEJEZET.  Furcsa szentek.

Ámbár a fogház népe nagyban és egészben nem emelkedett túl a szürke és
egyforma átlagon, olykor-olykor mégis nagyon furcsa alakokat lehetett
látni, minőkkel a közönséges életben sohasem találkozhatunk.

A «fekete Dáriáról», akivel mindjárt a fegyházba érkezésemkor
találkoztam, már megemlékeztem. Ez a méregkeverőnő nagyon különös
teremtés volt. Sötét pillantása mindig a földet kereste, mindig valami
füvet tépett le, a fogház udvarán növő gyökeret vagy növényt ásott ki,
mindig nagysietve tett-vett és minden szóval fukarkodott.

Mivel nagyon messziről hozták ebbe a fogházba, hozzája sohasem jött
látogató, mint a többi fogolyhoz. De azt hallottam, hogy időről-időre
honvágy fogja el és ilyenkor a legközelebbi holdtöltekor az ablakhoz
ült, kövek közt valamiféle füvet morzsolt szét és eközben titokzatosan
sziszegte:

– Jőjj! Jőjj!

Az a hír járta, hogy e szellemidézést követő legközelebbi vasárnapon a
látogatás ideje alatt megjelent egy cigányasszony, aki kis ajándékokat
és nyalánkságot hozott és az egész időt, míg ott maradt, azzal töltötte
el, hogy a tenyérből jósolt és régi piszkos kártyából jövendölt.

Akkor is történt egy ilyen látogatás, amikor én voltam a fogházban. A
fekete Dária titokzatos távirójával odaidézte a cigányasszonyt, aki a
földre kuporogva minden női fogolynak megjövendölte a sorsát. A
fogházigazgatóságnak ez ellen nem volt kifogása, mert a fölügyelők és
más hivatalnokok feleségei is szívesen fölhasználták a vén boszorkány
mindentudását. A cigányasszony végre valamennyi női fogoly kiváncsiságát
kielégítette, kivéve Dáriáét, aki mint mindig, most is komoran és magába
zárkózottan várakozott. Miután a többiek elmentek, a prófétanő egy
darabig még ülve maradt és valamit mormogott. Azután új kártyacsomagot
vett elő és a fekete Dáriának kezdett jósolni. A kártyát többször újra
megkeverte és megint kirakta, mintha nem bíznék benne és meg akarná
ismételni a próbát. Végül hátrafordult és így szólt Dáriához:

– Egy hét mulva szabad vagy… már egy hét mulva!

Dária meglepetve nézett rá és mintha nem hitt volna a fülének,
megismételte:

– Hogy egy hét mulva szabad leszek?

– A kártya mondja, a kártya sohasem csal, – felelte a cigányasszony és
még hozzáfűzte: – Mutasd a bal kezedet!

A zsebéből ugyanekkor kis üvegecskét vett elő, a benne levő folyadékkal
megmosta Dária tenyerét és a tenyérvonalak hálózatát kezdte
vizsgálgatni.

– No látod, – sziszegte, – ez itt a fájdalom, a szenvedés vonala. Egy,
két… két vonal keresztezi. Ez azt jelenti, hogy mától számítva még két
éjjel fog elmulni. Akkor szabadulsz! Ide nézz! A vonal tisztán és
egyhuzamban halad a kisújjadig. Egy hét mulva szabad vagy!

A szolgálatban levő fölügyelő mondta ezt el nekem. Dária, akihez kérdést
intéztem, megerősítette a fölügyelő elbeszélését. Bármilyen különösnek
tűnjék is föl azok előtt, akik csak természettudományi alapon tudják
nézni és megérteni a világot: Kalzanból éppen egy hét múlva irat
érkezett, amely jelentette, hogy véletlenül kiderült, hogy egészen más
személy követte el azt a gonosztettet, amiért Dária ült a fogházban. A
bíróság ezért elrendelte Dária szabadonbocsátását, annál is inkább, mert
a fogságban már eltöltött évekkel leülte az egész büntetést, amit más
bűneiért mértek ki rája. Másnap a fekete Dária szabad volt.

Távozásával a fogházunk rendkívül furcsa tanácsadót vesztett el, akinek
nagy volt a befolyása a női fegyencekre. Egyébiránt minden orosz
fogháznak, amelyben női fegyencek vannak, megvan a maga fekete Dáriája,
akire a többi női fogoly bizonyos tisztelettel és meglehetősen babonás
félelemmel tekint.

Sztaroszta minőségemben gyakran találkoztam Dáriával. Hasonlóképpen
sűrűn találkoztam egy másik, a fogházakban egyáltalán nem ritka
típussal, amelynek képviselője az én esetemben egy bizonyos Szhutkov
volt, akit általában «könyvtáros» néven ismertek.

Életének története rövid volt és szomorú. Félig művelt ember és régebben
valami intézet hivatalnoka volt. Valami kisebb vétség miatt
letartóztatták és rövid szabadságvesztésre ítélték. A fogság
elviselhetetlen keménysége, a szégyenérzet és a hazavágyódás szökésre
kényszerítette. Elfogták és most már három évet kapott, de újra
megszökött, hogy a tetejébe még három évet kapjon. Szhutkovból, aki
alapjában véve csöndes és szerény nyárspolgár volt, így lett állandó
fogházlakó. Azzal a hatással szemben, amelyet a fogházi élet nagyon sok
emberre gyakorol, Szhutkov csöndes és szerény maradt. Csak szinte
őrültségszámba menő olvasásdüh fejlődött ki benne.

Egymásután egész napokat töltött a fogház könyvtárában, átböngészett
minden fajtájú könyvet, folyóiratot és újságot és szabályos időközökben
újra rendezte a könyveket a polcokon és mindannyiszor valami új rendszer
szerint. Míg egyszer tartalmuk szerint rendezte a könyveket, máskor
nagyságuk vagy táblájuk színe szerint sorakoztatta, de megesett az is,
hogy például a tábla vastagsága volt a rendezés alapja. Mivel a
legkülönbözőbb városokban volt elfogva és mindenféle fogházban ült,
egész sor ilyen intézet könyvtárát ismerte és valamennyit «átrendezte.»
Ezért mindenütt jól ismerték és szeretetreméltó, csöndes modoráért,
előzékenységéért és jólelkűségéért szerették is. Elvégezte a foglyok
levelezését és megírta életének történetét. Szerelmi verseket is írt,
sőt egy tízfölvonásos tragédiát, amellyel Shakespearet akarta lepipálni.
A hivatalnokok mindig teljes jóakarattal, sőt bizonyos tisztelettel is
voltak iránta. Ha egy-egy kudarcot vallott szökése után katonák és
rendőrök kíséretében visszatért, barátságos mosollyal üdvözölték és így
szóltak hozzá:

– Megint meglátogat bennünket Szhutkov úr? No, ez derék dolog. Ön nélkül
a legnagyobb rendetlenség lett volna a könyvtárunkban.

– Ó Istenem, igen! – sóhajtotta fontoskodó arccal a könyvtáros és
mihelyt az irodában beírták személyi adatait, megint hozzáfogott
nélkülözhetetlen rendező munkájához.

Rengeteg könyvcímet ismert és agyába a legkülönbözőbb tudományágak
megemésztetlen ismerete volt begyömöszölve. Nagyon büszke volt tudására,
amit olvasással szerzett és néha arra is rávetemedett, hogy a maga külön
elméleteivel állott elő, amelyekben persze a legmulatságosabb módon
hetet-havat összehordott. De sohasem vitatkozott. Ha olyan emberrel
találkozott, aki többet tudott, mint ő, akkor egyszerűen elment, mintha
megsértették volna és attól kezdve készakarva kerülte az illetőt.

Idővel több ilyen könyvtárossal ismerkedtem meg. Tipikus, az elkülönítő
fogházi élet következtében tökéletes monomániákusokat láttam bennük és
gyakran csodálkoztam, miért zárták be ezeket a jólelkű, ártalmatlan
bolondokat. Állítólag igazán megtörtént, hogy egy ilyen könyvtárosnak,
akit szökése után a rendőrség elfogott és az őrségre vitt, ott a
jegyzőkönyv fölvétele után ezt mondták:

– Látja, megint elfogták. Kérem, menjen el a fogházba és adja ott át ezt
az okiratot. Elhisszük, hogy ez súlyos dolog, de hát a törvény így
akarja.

Erre a könyvtáros engedelmesen fogta az iratot, amely az ő elzárásáról
intézkedett, félénken mosolyogva meghajolt és elment. Miután az egész
városon átballagva, alaposan végignézte a kirakatokat, megjelent a
fogházban, átadta az okiratot, amely egy cellahely elfoglalására
jogosította föl és egyenesen a könyvtárba ment, ahonnan később megint
megszökött, hogy újra elfogják és a könyvek közé zárják.

A könyvtárosok rendszerint szeretik a vallási dolgokat és a vallásos
embereket. Ebben a tekintetben Szhutkov sem volt kivétel. Legbizalmasabb
két barátja Gruszhko és Nikolov volt. Mindig együtt sétálgattak és
halkan és komolyan fontos világnézleti és vallási kérdésekről
vitatkoztak. Bár kiderült, hogy teljesen ellenkező nézeten voltak,
sohasem civakodtak, hanem mindig tisztelték egymás véleményét. A
vitatkozást olyan nyugalommal és olyan akadémikus fegyelmezettséggel
folytatták, aminő a fogházfalakon kívül még nagyképzettségű emberek közt
is ritkaság. Egyszer, amikor mi, a politikai osztály foglyai, teáztunk
és a kertünkben termett ribizkét élveztük, odajött hozzánk az intézet
parancsnoka és azt kérdezte, nem mennénk-e a következő vasárnap a
városba a templomba. Szhutkov és Gruszhko kérte ezt a kedvezést és mivel
az államügyész fölhatalmazta őt az engedelem megadására, másoknak is
megengedheti, hogy azzal a két emberrel a templomba menjenek. Társaim
közül ketten éltek az alkalommal, hogy rövid időre kiszabadulhatnak a
fogház falai közül és vasárnap reggel csatlakoztak a templomba induló
csapathoz.

Már kettőre járt az idő. A parancsnok már nyugtalankodni kezdett, amikor
a templomjárók végre visszaérkeztek és pedig, a politikai foglyok és
Gruszkho kivételével, valamennyien részegen. Társaim a következő
fölvilágosítással szolgáltak: Amikor együttesen kijöttek a templomból,
férfiak és nők fogták őket körül, akik mindenféle fölkiáltással
részvétüket fejezték ki és végül süteményt, kolbászt és tojást hoztak
meg vodkával kedveskedtek, minek a katonák sem tudtak ellenállni. A
barátságos kínálgatásnak egyesegyedül Gruszkho nem engedett és ez a
hosszú fehérszakállú, tiszteletreméltó aggastyán nem is ivott egy
csöppet sem.

Szhutkov és barátai az erős italból akkora mennyiséget fogyaszthattak,
hogy visszatérésük után az általuk kilehelt alkoholgőztől elkábulhatott
mindenki, aki velük ugyanegy szobában lakott, de még az is, akinek a
cellája más folyosón volt. Máskülönben hogyan lehetett volna
megmagyarázni azt a különös eseményt, ami ezután történt! Mivel e
titokzatos mérgezés folyamán néhányszor komoly zavargás és verekedés
támadt, az igazgatóság az egész épület alapos átkutatását rendelte el,
mert azt hitte, hogy valaki kis hordócska vodkát hajított át a falon,
amit aztán a foglyok lefoglaltak anélkül, hogy a fölügyelők észrevették
volna. De mint már ilyen esetben legtöbbnyire történni szokott, nem
találtak semmit. Lassanként helyreállt az általános nyugalom és a rendes
mederben folytak tovább a dolgok.

A következő vasárnapon hasonló eset történt és a következő három héten
is megismétlődött ugyanez a história, míg végre egyszer közvetetlenül a
templomból való visszatérésük után az egyik irodába terelték a jámbor
növendékeket és ott a legalaposabban megmotozták őket. És ekkor olyan
természetes magyarázatára akadtak annak a titokzatos, hihetetlenül erős
hatásnak, amit az alkoholgőz a foglyokra gyakorolt, hogy a leggyorsabban
megtiltották a vasárnapi templomlátogatást a városban. A jámborok közt
ugyanis egy vodkacsempészt födöztek föl és pedig éppen – a
tiszteletreméltó Gruszhkot! Mikor rászóltak, hogy vetkőzzék le,
rendkívül megdöbbent, de a hivatalnokokat nem tudta rávenni, hogy ettől
az őt feszélyező eljárástól megkíméljék. Amikor a fogolymez lehámlott
róla, kiderült, hogy dereka köré tekintélyes nagyságú hajlékony
gummitömlő volt csavarva, amely vodkával volt tele.

Most, hogy leleplezték, mindent bevallott. Mialatt künn a templom előtt
a tömeg megvendégelte és megajándékozta a foglyokat és a kísérő
legénységet, ennek a vendégszerető tüntetésnek a szervezői nagyügyesen a
legerősebb pálinkával töltötték meg Gruszhko tömlőjét. A fogságba
visszatérvén, Gruszhko az erős italt fölhigította és jelentékeny
haszonnal eladta a fegyenceknek. Természetes, hogy e jámbor
zarándoklások igazi jellegének megismerése után vége lett a
tivornyázásnak. Gruszhkót büntetésül hosszú időre földalatti cellába
zárták.

A könyvtáros másik barátja Nikolov Mihály volt. Ennek két évi
fogházbüntetést kellett leülnie azért, mert folyton csavargott és
állandóan változtatta a nevét és igazoló iratait. A már öregedő,
kistermetű vézna ember mindig meghajolva és mélyen elgondolkozva járt.
Éppenséggel nem kellemes, éles, kiaszott arcvonásai voltak, amivel
furcsa ellentétben volt nagy, elgondolkozó fekete szeme. Mély, vontatott
basszushangon beszélt és sohasem mosolygott. Ez a csöndes, komoly ember
sohasem volt az útjában senkinek és semmiképpen sem tűnt föl.

Csak csodálni lehetett az orosz törvények érthetetlen gondosságát,
mellyel olyan embereket, minő Nikolov, fogházbüntetéssel sujtott.
Hozzája hasonló emberrel Oroszországban nagyon is sűrűn lehetett
találkozni. Az ország rengeteg kiterjedése, a mongol nomád vér
keveredése és az elégedetlenség az általános életföltételekkel, mindez
közrejátszott, hogy az orosz népben szinte beteges nyugtalanság
keletkezzék, amely minden polgári szabályozottság és nyárspolgárias
állandóság megvetésével párosult helyváltozás, a vándorélet rendellenes
megkívánásában, szóval csavargásban nyilvánult meg. Mivel a rendőrség
megtiltotta, hogy az emberek nyomós ok nélkül nagyon is sűrűn utazzanak
egyik helyről a másikra, ezeknek a modern nomádoknak gyakran meg kellett
változtatniok a nevüket és ennek következtében egyre-másra új és más
igazoló iratokról is gondoskodniok kellett. Gyakran valamelyik meghalt
országúti vándortársuk iratait használták föl erre és ennek
következtében olykor azt kellett bizonyítgatniok, hogy még nem haltak
meg, amit pedig az akták állítottak.

Miből éltek tulajdonképpen ezek a csavargók? Úgy tettek, mint a madár:
fölcsipkedték, ami éppen kínálkozott. Az orosz parasztok
«keresztülvándorlóknak» vagy «utasoknak» nevezték őket és ételt meg
szállást nem tagadtak meg tőlük soha. Ezt azután a vándorok valamiféle
munkával fizették meg, mert tulajdonképpen mindannyian értettek kissé a
szabósághoz, cipészséghez vagy a gyógyítgatáshoz. Ez utóbbiak mindenféle
beteget csodaszerekkel, ráolvasással, mágikus füvekkel és a cigányoktól
ellesett varázsmondásokkal kezeltek.

A véletlen világosított föl arról, hogy miféle ember volt tulajdonképpen
ez a Nikolov. Egyszer két másik fegyenccel a mosdóhelyiségbe jött,
amikor éppen én is ott voltam. Velem egyáltalán nem törődve, folytatta a
nyilván már a cellában megkezdett beszélgetést:

– Az imádkozás bizonyára jó, de nem minden imádkozás hatol el az
Istenig, nem mindenik, ó nem!

– Mondd meg nekünk, hogyan kell hát imádkozni? – kérte őt komolyan
kísérőinek egyike, egy sápadt, sovány arcú és szomorú szemű ember.

Nikolov, mivel már esteledett, meggyujtotta a helyiség közepén függő
lámpásban a gyertyát, azután mély hangján lassan beszélni kezdett:

– Ha nehezetekre esik az imádkozás, akkor elmétek nem követheti pontosan
a szavak értelmét és csak úgy ledaráljátok, a nélkül, hogy értenétek. Az
ilyen imádság nem ér semmit, mert útközben, amikor az ég felé megy,
elfogja az ördög, aki fekete seregével mindenütt, még a templomban is
leselkedik reánk. Az imádkozásnak olyan áhítatosnak kell lennie, hogy
minden egyes szava beleégesse magát a szívbe és a lélekbe; nem elég, ha
ajkunkról elröppennek a szavak, hanem az egész test minden idegének, a
vér minden csöppjének, minden lélekzetvételnek át kell azokat éreznie.
Csak mi tudjuk igazán, hogyan kell imádkozni, csak mi. Megtanítlak rá
benneteket… de ne áruljátok el a titkot!

Abbahagyta a beszédet, hozzám jött, mélyen meghajolt és ezt súgta:

– Sztaroszta, te megérted azoknak az embereknek a kínját és vágyódását,
akik itt élnek. Minden, ami vigaszt nyújt és megkönnyebbülést szerez
nekik, Istennek tetsző jó cselekedet. Ne csodálkozzál sztaroszta és ne
beszéld el senkinek, amit most látni fogsz.

– Jól van – feleltem.

Nikolov egy bronzkeresztet vett le a melléről és a rajtalevő láncon a
falra akasztotta. Miután négyszer keresztet vetett, letérdelt,
homlokával a padlót érintette és ismét fölegyenesedett. Ezt a meghajlást
még sokszor és egyre gyorsabban ismételte. E közben könyörögve
szüntelenül ezt az egy mondatot hangoztatta:

– Krisztus, könyörülj meg rajtunk!

A fegyencek szoborszerű mozdulatlanságban állottak és tágranyitott
szemmel bámulták az imádkozót. Csak az ajkuk mozgott hangtalanul.
Nikolov egyre jobban elsápadt, szája kinyílt, lihegve lélekzett és szeme
még nagyobb volt, mint máskor. Végül talpra ugrott, a helyiség közepére
futva és még mindig ugyanazokat a szavakat ismételve, körben kezdett
körülfutni. A kört mindegyre szűkebbre vonta, míg végre egy helyben
olyan gyorsan forgott maga körül, hogy a borongós félhomályban, mintha
két arcot és négy kezet láttam volna. Egyre őrültebben forgott, úgy hogy
végre már csak átlátszó árnyéknak tetszett, amely egyszerre beleolvadt a
sötétségbe. A gyors forgással járó légvonat kioltotta a gyertyát.
Mindjárt utána tompa zuhanást hallottam. A másik kettőnek
megparancsoltam, hogy gyujtsanak ismét világot és Nikolov segítségére
siettem, aki eszméletlenül feküdt a padlón.

Szeme mereven kitágult, a szája habzott, nehezen és hörögve lélekzett és
még most is rekedten, alig hallhatóan ismételgette:

– Krisztus könyörülj meg rajtunk!

Néhány perc mulva Nikolov már megint a padon ült elfulladva ugyan, de
mégis képes volt arra, hogy folytathassa barátainak kioktatását:

– Így kell imádkozni, csakis így! Akkor imádságtok a Teremtő trónusához
fog elröpülni. Mi tudjuk ezt, de azt is tudjuk, hogy a mindennapi élet
lármájában, az élet zajában, tudatlan emberek közt nem lehet így
imádkozni. Elmenekülünk tehát az emberek elől és éjjel titokban magános
házakban vagy a hívők lakásaiban jövünk össze és ott imádkozunk…

Most egyszerre tisztában voltam ezzel az öreggel, aki olyan titokzatos
befolyással volt mindenkire, aki vele érintkezett. Ahhoz a szektához
tartozott, amelyet az orthodox egyház mint a «keringők» szektáját ismer.
Ez a szekta eredetileg Bizáncból jött és minden valószínűség szerint
ugyanegy származású az izlám táncoló derviseivel, akikkel Krimben,
Trapezuntban, a török Kis-Ázsiában és Rest meg Teherán közt északi
Perzsia moséiben találkoztam.

Ugyanebben a fogházban volt egy másik ismerősöm is, Szuvorov Maxim, egy
vén fegyenc. Mindig hallgatag volt. Még ma sem tudom, miért jött
tulajdonképpen egy napon a rácsos kerítéshez és kezdett velem
beszélgetni. Beszédmodorában és hangjában volt valami lebilincselő, ami
a szívbe hatolt és amiből arra lehetett következtetni, hogy belső
szükségét érzi a beszédnek.

– Ma uram rettenetes napom van, bűntettem évforduló napja. Régen
történt, hiszen már tizenkét éve vagyok fogságban. Tizenkét év! Nagy
idő!… Úgye?

Hallgattam, hogy el ne térítsem gondolatmenetétől. Egy pillanat mulva
folytatta:

– Uram, ön fiatalember és aligha emlékszik arra az időre, amikor teával
és selyemmel megrakott hosszú szánkókaravánok haladtak lassan a tágas
szibériai hómezőkön. Kiachtából Irkutszkba mentünk velük, ahol a
fővámház és a nagy cégek gyűjtőraktárai voltak. Minden fuvaros vagy
jamszcsik két szánra ügyelt. Láttam néha ötszáz szánból alakult
karavánt, amelyet tehát kétszázötven ember kísért. Keserves élet volt,
mert éjjel-nappal talpon voltunk. A szánkón aludtunk és a rettenetesen
hideg hóviharban és dühöngő északnyugati szélben a lelkünkig átfagytunk.
Időről-időre megálltunk, hogy a lovakat pihentessük és megetessük.
Ilyenkor fölváltva őrködtünk, mert értékes volt a szállítmányunk és
tudtuk, hogy az úton mindig bandák ólálkodtak, amelyek a szánkóink
rakományát éppen olyan nagyra becsülték, mint mi.

Azokban a falvakban, amelyeken áthaladtunk, a parasztok olyan ipart
folytattak, amelynek a szelíd «fehér» ipar nevet adták. Ezek a fickók
egészen fehérre öltözve a hóban feküdtek, amelytől nem lehetett őket
megkülönböztetni. Ha azután éjjelre valamelyik karaván pihenés végett
megállott, odamásztak és átvágták a szíjakat, amelyekkel a tea és a
selyem a szánkóhoz volt kötözve. A fuvarosok álmosan és nem is sejtve,
mi történt a rakományukkal, indultak útnak, míg a hátul haladók
valamelyike észrevette, hogy az előtte levő szánkók egyike az
utonállóknak gazdag aratást potyogtatott el.

Szuvorov cigarettára gyujtott és kis ideig mélyen elgondolkozott. Azután
folytatta elbeszélését:

– Még messzebbre kell visszatérnem. Szüleimnek rajtam kívül még egy fiúk
volt, Gregory, aki katona lett, de szolgálati idejének kitöltése után
nem jött haza. Később azt hallottuk, hogy megnősült és Tranzbaikáliában
élt.

Egyik utunkon én voltam a karaván utóvédje. Mivel nagyon sötét éjszaka
volt, egyre hátra-hátranéztem, mert rablótámadástól tartottam. Egyszerre
csak gyanús zajt hallottam. Körültekintve, a legutolsó szánkóm mögött
egy fehér árnyat láttam fölbukkanni, amely azonnal ismét eltűnt.
Kiáltásomra több társam odasietett, megvizsgálta a szánkót és úgy
találta, hogy az egyik szíj át volt vágva és egy csomag selyem
hiányzott. Mivel éppen egy órával előbb egy nagy falun jöttünk
keresztül, meglehetős biztossággal hihettük, hogy az ott lakó parasztok
lestek meg bennünket. Elhatároztuk tehát, hogy megbüntetjük őket. Ezt az
elhatározást csaknem kétszáz főnyi, csupa erős és tapasztalt emberből
álló csapatunk olyan alaposan valósította meg, hogy a falu sokáig
megemlegethette.

A rendőrség elfogott bennünket, vizsgálat indult meg és ekkor megtudtuk,
hogy amikor a falun bosszút álltunk, tizenegy paraszt az életét
vesztette, köztük egy bizonyos Szuvorov Gregory is. Kértem, mutassák meg
nekem ennek az embernek a holttestét és a saját testvéremet ismertem föl
benne. Azon a napon elhatároztam, hogy még hátralevő életem nagy részét
fogságban fogom eltölteni, hogy levezekeljem bűnömet és bocsánatot
nyerjek az Istentől. Bár a bíróság csak egy évi börtönre ítélt bennünket
– mert a folytonos rablótámadás következtében bizonyos
kényszerhelyzetben voltunk – a szökés gyakori megkísérlésével és a
hivatalnokokkal való nyílt szembeszállással mégis tizenkét évre sikerült
a büntetésemet meghosszabbítani. Még három évem van hátra, míg letelik
az a tizenöt év, amit bűnömre büntetésül szabtam ki magamnak. Ma van
testvérem halálának az évfordulója. Ki tudja, nem én magam öltem-e meg
őt?

A fogház mártirhistóriáinak még egy másik lapját is megmutatta nekem.
Ebben az esetben is olyan ember lelke mélyére pillanthattam, aki a maga
szigorú bírája volt. Az emberi szenvedés rettenetes könyvének hány ilyen
oldalát olvastam a fogházban, mennyi ilyen történetet hallottam, amiről
nem tud senki, csak az, aki hivatalból jegyzőkönyvet írt róla.

Egy este, amikor oktató előadást tartottam a fegyenceknek, észrevettem,
hogy az egyik sarokban egy csoport ember nagyon figyelmesen hallgatta,
nem az én előadásomat, hanem egy szikár, napsütötte, rendkívül kifejező
arcú férfi suttogását. Az a meglehetősen félreérthetetlen kérdésem,
vajjon nem vagyok-e terhükre, szemlátomást zavarba hozta őket. Egyikük
csakhamar odajött hozzám és így szólt:

– Ne haragudjál sztaroszta, de ez az új fogoly, ez a csuka, nagyon
érdekes dolgokat beszél és mivel már holnap reggel megint máshová viszik
el, szívesen hallgatjuk, amit csak mond, mert olyan madarak, mint mi,
nagy hasznát vehetik. Gyere sztaroszta és hallgasd meg, mit mond. Minden
nagyon érdekes.

Erre mi mást tehettem, abbahagytam a tanítást és fölszólítottam a
«csukát», beszéljen olyan hangosan, hogy mindannyian megérthessük, de
először foglalja össze a számunkra röviden mindazt, amit ott a sarokban
levő csoportnak már elbeszélt. Erre a fölszólításra a csuka a terem
közepére jött, elfoglalta az én helyemet és folyékonyan és nagyon
szemléltetően a következőt beszélte el:

«Kamcsatka partján éltünk sokáig egy kis halász- és vadászfaluban.
Hering- és lazachalászással foglalkoztunk meg fókára vadásztunk. Egészen
jó sorunk volt, de nem annyira azért, mert munkánk a tengeren nagyon jól
fizetett volna; igaz ugyan, hogy szereztünk vele valamit, de nagyon
fárasztó volt, mert a mi hajóink rosszabbak voltak, mint az alaszkai
amerikaiaké és a hokkaidói meg hondai japánoké. Kedvező helyzetünknek
inkább ez a magyarázata:

Hazamenet egyszer lassan délfelé cirkáltunk a part mentén. A szél olyan
gyönge volt, hogy alig fujta föl a vitorlát. Ugyancsak kínlódtunk az
evezőkkel, mert hajóink szinte az elmerülésig gazdag heringzsákmánnyal
voltak teli. Ekkor az apám a parton egy szénaboglyát pillantott meg. Ez
nagyon meglepett bennünket, mert a legközelebbi falu ötven mérföldnél is
messzebb volt. Elhatároztuk tehát, hogy kikötünk és végére járunk a
dolognak.

A szénaboglya mögül, amikor közeledtünk hozzája, néhány japán rohant
elő, megbámult bennünket és lövöldözni kezdett ránk. Mi mindössze
tizenöten voltunk. Mihelyt valamennyien parton voltunk, megkezdődött a
csata. A japánok túlnyomó erőnk hatása alatt csakhamar az erdőbe
húzódtak vissza, mi pedig hozzáfogtunk a szénaboglya kikutatásához.
Kiderült, hogy a japán fickók ott egy hajót húztak ki a partra és
szénával elleplezték. Valóságos kincseskamarának bizonyult, mert tele
volt a legfinomabb fóka-, fekete róka- és cobolybőrökkel, amit a japánok
a bennszülöttektől pálinkáért, dohányért és puskaporért cseréltek be.

Ez a lelet volt igazi szerencsénk megalapítója, mert lehetővé tette,
hogy két nagy hajót vásárolhattunk, amelyekkel most már egészen másként
folytathattuk a tengeren a vadászatot, mint azelőtt. A Bering- és az
Okhocski-tengeren cirkáltunk, de nem azért, hogy fókára vadásszunk vagy
hogy heringet és lazacot fogjunk. Japán lobogóval jó messzire kimentünk
a tengerre. Ha a japán kalózok, csempészek és orgazdák, abban a hitben,
hogy mi is azok vagyunk közeledtek hozzánk, levetettük az álarcot,
megtámadtuk őket és elvettük tőlük az egész cókmókot, amit
törvénytelenül szállítottak ki Oroszországból, valamint a pálinkát is,
amit becsempésztek, hogy Kamcsatka békés, ostoba bennszülötteit
lerészegítsék és megmérgezzék.

Kitünő üzlet volt ez, pajtások, nagyon érdekes, meglehetősen sokat
hozott és nem járt nagy kockázattal, mert az óceán elnyelte a harc és
tevékenységünk minden nyomát. Igaz, hogy néha egy-két japán golyó a
hajónkba talált vagy valamelyikünk a tengerbe zuhant, de ezt bele
kellett számítani az üzemi költségbe és ha valaki ilyen nagy hasznot
hajtó vállalkozásban vesz részt, akkor bizony el kell készülve lennie
némi kockázatra is. Ne felejtsétek el pajtások, hogy a kamcsatkai
partokon tisztességesen meg lehet élni és mindig könnyű módon meg lehet
szerezni az élethez szükséges dolgokat. Azon legyetek, hogy oda
juthassatok. Az elszánt, erős embert ott mindig szívesen látják.
Emlékszem egy szökevényre, aki Szakhalinról jött át hozzánk… de azt
hiszem, jobb lesz, ha erről nem beszélek, mert ez a történet csak
engemet érdekel.»

– De csak rajta, pajtás, beszéld el! Kérlek, mondd el még ezt is!

Ezt kiabálták össze-vissza és én észrevettem, hogy a csuka, aki
elgondolkozott, kissé sápadtabb lett és egyszerre eltünt minden
élénksége.

«Ám legyen – folytatta némi vonakodás után. – Eljött hozzánk, de nem
egyedül, hanem egy fiatal asszonyt hozott magával. Kicsi, nyílt csónakon
tették meg az utat az Okhocski-tengeren át, azután a part mentén
haladtak, míg a mi falunkhoz érkeztek. Bátor, erős emberpár volt. A
férfi egész nyáron át künn járt velünk a tengeren. Kitűnő lövő volt, a
késsel meg úgy bánt, mint senki más. De egy csetepatéban
szerencsétlenségére megsebesült és nemsokára meg is halt. Beleszerettem
az asszonyba és feleségül vettem. Együtt jártunk tengeri expediciónkra
és nem volt nálamnál boldogabb ember. Nekem ebben az időben sohasem
áldozott le a nap. Mindig mosolyogtam és a szívemben mindig öröm volt.
Minden új napért újra hálát adtam az Istennek.

Négy évig éltem így, míg egyszer egy fiatal kereskedő jött a falunkba.
Megvásárolta egész zsákmányunkat és Vladivosztokba vitte. A feleségem
megtetszett neki. Úgy látszik, utat is talált a szívéhez. Ha a tengeren
voltunk, néha sóhajtozni hallottam, sőt éjjel sírt is. Egyszer, amikor
megint tengeri útról tértünk vissza, mindjárt az első éjjelen
nyomtalanul eltűnt a faluból. Mindjárt tudtam, mi történt és egyenesen a
kereskedő lakására mentem, de ott csak azt tudtam meg, hogy ő is eltűnt.
Az a gyanúm, hogy a hajója nem indult el, helyesnek bizonyult.
Kétségtelen, hogy lóháton szöktek meg. Üldözőbe vettem őket és…»

A csuka hirtelen rémült kiáltást hallatott, elvágódott és jajgatva,
nyögve fetrengett a földön. A fogház kórházában csak nagynehezen tudták
eszméletre téríteni. Valamennyien éreztük, hogy borzalmas, elnyomó
élénkséggel tárultak a kalóz szeme elé azok az események, amelyek akkor
játszódtak le, amikor a hűtlen asszonyt a fiatal kereskedővel együtt
utólérte, azt a két teremtést, aki kioltotta életének napját és megölte
szívében az örömöt.


HARMINCKETTEDIK FEJEZET.  Három halott.

Az a fogoly, aki a politikai osztályon takarított, reggel, amikor a
cellámba jött, ezt mondta:

– Sztaroszta, hallottad, hogy mi történt? Tegnap este három új fogoly
érkezett és az Ivanok cellájában adtak nekik helyet. Az Ivanok, mint már
szokták, mindjárt nekiláttak az új jövevények megveréséhez és
kifosztásához. Kettőt közülük alaposan elpáholtak, a harmadik azonban
úgy helybenhagyta valamennyiüket, hogy ma reggel aligha tud csak egyikük
is fölkelni. Mint a forgószél, úgy dühöngött a cellában.

– És most mit csinál? – kérdeztem és eszembe jutott az első
beszélgetésem Mironovval.

– Most a priccsen ül, fütyürészik és olyan mulatságos dolgokat beszél,
hogy az Ivanok csakúgy gurulnak a nevetéstől.

Ebéd után elmentem az illető cellába, hogy lássam a jövevényt, akiről a
fogoly olyan drasztikus leírást adott. A többiek közt ült és nyugodt,
dallamos hangon olyan históriácskákat tálalt föl hallgatóinak, hogy ezek
egészen odavoltak a nevetéstől. Óriási, szélesvállú, kissé hajlott alakú
ember volt, hatalmas, impozánsan domború mellkassal. Éppen annak a
mulatságos történetét akarta újra elmondani, hogyan került fogságba.

– Hazatérvén Lengyelországba, azt hallottam, hogy Szibériában jól
fizetik a vasúti munkásokat, hát elindultam a világnak abba a részébe.
Nemsokára kis pénzt rakhattam félre és már arról álmodoztam, hogy öreg
szüleimnek kis darab földet veszek és velük együtt élek Szibériában.
Lakatos vagyok. Hogy gyarapodhassak, a vasúti műhelyben végzett munkán
fölül maradt szabadidőmben még a városban is dolgoztam és elvállaltam
minden munkát, amellyel jövedelmemet megnövelhettem. Egyszer vasárnap
kimentem a pályaudvarra, hogy lássam a keresztülhaladó expresszt. Egyik
elsőosztályú kocsiból előkelően öltözött úr szállott ki, körültekintett,
azután felém tartott. Megkérdezte, ki vagyok, mi vagyok és amikor
meghallotta, hogy itt dolgozom és házam van, nagyon megörült és arra
kért, hogy vigyázzak egy kézitáskára, míg egyik barátja majd eljön érte.
Figyelmeztetett, hogy legyek nagyon óvatos és huszonöt rubelt adott a
szolgálatomért. Nagyon megörültem, a koffert hazavittem és később
odaadtam annak az úrnak, aki érte jött. Ez hetenként többször
megismétlődött és szép hasznot hajtott nekem, de mint becsületes fogoly
a szavamat adom nektek arra, hogy nem is sejtettem, mi ennek a dolognak
a nyitja. Az igaz, hogy néhány hónap mulva nagyon kínos módon adták ezt
tudtomra. A rendőrség és a csendőrök egy este behatoltak a lakásomba,
mindent átkutattak és megtalálták a táskát, amit éppen aznap délután
bíztak rám és mint ők mondták, lopott holmival volt tele. Letartóztattak
és bár a bíróság előtt a legenergikusabban védekeztem, bűnösnek mondtak
és félévi fogságra ítéltek. Ezt az igazságtalanságot persze nem
tűrhettem nyugodtan, mert igazán sejtelmem sem volt, hogy az én
lakásomat tolvajok rejtekhelyül használták föl. De minden kérésem és
tiltakozásom eredménytelen volt. Erre elhatároztam, hogy megszököm.
Átmásztam a falon, de vesztemre őrjárattal találkoztam. Harcba
keveredtem a katonákkal, az egyiket agyonütöttem, a másikat súlyosan
megsebesítettem. Ezért azután nyolc évre ítéltek.

– Igen, gyakran így történik, jegyezte meg sajnálkozva az egyik fogoly.

– De nem szabadna így történnie, mondta ingerülten a lengyel és
kiegyenesítette hatalmas vállát. – Én ebbe nem nyugodhatom bele és nem
is akarok belenyugodni. Hányszor szöktem meg, hány embert öltem meg… és
miért? Nevetséges semmiségért, amely belejátszott az életembe és a bírák
igazságtalansága és közömbössége miatt!

Később személyesen is megismerkedtem a fogház ez új lakójával.
Vierzbicki Tamás volt a neve. Emberfölötti erejű, de a mellett
gyermetegen naiv és szelíd ember volt. Sűrű beszélgetésünk folyamán
rájöttem, hogy ez a kolosszus, akiben hozzá egyáltalán nem illő lélek
lakozott, mély kétségbeeséssel volt tele, olyan kétségbeeséssel, amely
könnyen elvehette az eszét.

– Hogy hat hónapra vagy nyolc évre ítéltek-e el, az nem fontos. A baj
az, hogy abban a pillanatban, amikor bezárult mögöttem a fogház ajtaja,
elvesztettem embertársaim becsülését. Öreg szüleim sírtak, mikor
megtudták, mi történt velem, de nem bocsátottak meg nekem, hanem úgy
elfeledtek, mintha már nem is élnék. Ó, uram, az orosz bíróság megölte a
lelkemet. Tudja, hogy ez mit jelent? Egy tiszta és becsületes lelket. És
ezt megbocsássam? Nem, soha! Soha!

Az utolsó szavaknál akkorát ütött öklével az asztalra, hogy a többi
fogoly azt hitte, hogy most velem akar éppen úgy elbánni, mint ahogyan
az előbb velük bánt el. Néhányan már segítségemre akartak jönni. De e
kitörés után az óriás csak még közelebb húzódott hozzám és sírni
kezdett.

– Ezzel ugyan kegyetlenül bántak – mormogta Boicsov és nagyot sóhajtva
folytatta: – Mindig igazi fegyenc marad és kínzóinak még sok dolgot fog
adni.

A Vierzbickivel együtt behozott többi fogollyal is megismerkedtem. Az
egyiknek Barabaszh volt a neve. Intelligens, feketehajú és sötétszemű,
csinos fiatalember volt; sötét arcbőre kreol külsejűvé tette.
Jövendőbeli fogolytársaival történt első ellenséges összeütközése óta,
amikor az öreg Ivanok annyira bántalmazták és kifosztották, Barabaszh
állandó aggodalomban élt; minden legkisebb lármára reszketni kezdett és
mint az üldözött vad, idegesen tekintgetett körül.

Ugyan mi juttatta ezt a szegény ördögöt a fogházrács mögé? Története
rövid, egyszerű és szomorú. Segédkönyvelő volt egy bankban. Egyik
vizsgálat alkalmával kiderült, hogy az egyik könyvből bizonyos összeg ki
volt radirozva és a pénztárból hiányzott tizenegy rubel. A vizsgáló
hatóság előtt Barabaszh megesküdött, hogy nem ő vette el a pénzt, de
tiltakozása nem használt. Vizsgálati fogságba tették és ügyének bírói
elintézéseig nem hagyhatta el többé a fogházat.

Határozott fölvilágosítást sohasem kaptam arról, vajjon Barabaszh ezt a
rá nézve annyira végzetes tizenegy rubelt valóban elsikkasztotta-e vagy
sem. De hallottam állhatatos erősködését, hogy nem ő vitte el és a magam
szemével láttam szüntelen félelmét környezetétől és égő szégyenérzetét,
láttam szenvedését és végül halálát a fogságban. Tragikus végénél,
mintha vérrel bemocskolva azt a végzetes tizenegy ezüstdarabot láttam
volna és csengésükből e szavakat hallottam volna ki: «Bűntett,
bűntett!»… de a pénz nem árulta el, ki volt tulajdonképpen a bűnös.

Az egész idő alatt, mialatt Barabaszh türelmetlenül várta a
végtárgyalást, míg végre a halál szabadította ki a fogságból, a vizsgáló
hatóság egyáltalán nem sietett, hogy döntsön az ügyében, mert ugyan ki
törődött Oroszországban e szegény kitaszítottak szenvedésével!

A csoport harmadik tagja egyszerű, írástudatlan, hosszú szakállú paraszt
volt, akinek bozontos haja mélyen lelógott a homlokára. Mivel a fejére
szíj volt csatolva, falusi suszternek gondoltam és ez is volt. Sohasem
tudtam meg, miért került a kőzsákba. Lehet, hogy részegen vagy
féltékenységből a kelleténél jobban használta azt az éles, rövid kést,
amellyel a bőrt vagdosta a parasztcipők számára. Ezzel sohasem tudtam
tisztába jönni és csak föltevésekkel élhettem. Már meglehetősen öreg és
mogorva legény volt; sohasem nevetett, mindig komor gondolatokba mélyedt
és rendszerint csöndesen viselkedett.

Egyszer mégis megembereltem magamat és megszólítottam, mert azt akartam
neki tanácsolni, hogy mozogjon kissé a szabadban. Észrevettem ugyanis,
hogy a lócáját soha el nem hagyta. De csak a fejét rázta és ezt
dörmögte:

– Hagyj békén. Nekem már semmi nem használ és semmi nem árt. Halálra
vagyok ítélve.

– Ez lehetetlen! – mondám, mert tudtam, hogy még mindig a végtárgyalást
várja.

– Egy jósnő megmondta, – felelte mély meggyőződés hangján, – hogy
harminchat nap mulva meghalok. Még csak harminc van hátra… azután
mindennek vége!

Nagyot sóhajtott, a falnak fordult és megint hallgatott.

Egyszer a sétaidőben néhány fölügyelő és a parancsnok bement a bűnügyi
fegyencek karámjába és vizsgálgatni kezdte a foglyokat, mert a fogházi
irodából eltűnt bizonyos iratokat kerestek. Az egyik fölügyelő rárivalt
Vierzbickire:

– Előre, levetkőződni!

– Légy oly jó és beszélj velem udvariasan. Nem vagyok marha, hanem ember
és az embert meg kell becsülni, – felelte a lengyel, akinek arca lángba
borult.

– Te akarod nekem előírni, mit tegyek, te akasztófáravaló! Vetköződjél
le és pedig rögtön!

– Nem vetkőződöm le, – felelte határozott hangon, minden szótagot
keményen megnyomva Vierzbicki. – Sohasem voltam tolvaj és senkinek sem
engedem meg, hogy másodszor is megfosszon a becsületemtől. Megértettél?

– Vetkőztessétek le és kutassátok ki! – harsogta az alparancsnok.

A fölügyelők nekimentek Vierzbickinek, aki azonban a ketrec egyik
sarkába húzódott és úgy védekezett, mint a kutyáktól megtámadott vadkan.
Támadói csakhamar olyan szánalmas állapotban voltak, hogy vissza kellett
vonulniok és segítséget kellett kérniök. Amikor az igazgatósági irodából
más hivatalnokok és karabéllyal ellátott katonák érkeztek, Vierzbicki
ordítani kezdett:

– Pajtások, elég volt a hallgatásból és a kutya-engedékenységből.
Hallgatásunk csak megerősíti őket igazságtalanságukban és
engedékenységünk a legnagyobb szégyenünk. Pajtások, ne hagyjuk magunkat
ezektől az emberektől bántalmazni!

Ezek a szavak gyujtottak, mint a puskaporos hordóba hullott szikra. A
fegyencek fenyegetődző ordítással megrohanták a kerítést és kitépték a
széles kerítésléceket, míg mások követ és tégladarabot kapkodtak föl. És
már folyt is a harc. A fölügyelőket hatalmas ütésekkel és kőzáporral
hamarosan kiverték a ketrecből. Ekkor hirtelenül megjelent a parancsnok,
aki észrevette a lázadást. Látván a helyzet komolyságát, a kezével jelt
adott, mire a fölügyelők azonnal az épület falain belül biztos helyre
húzódtak, a katonák pedig, akik az igazgatósági iroda mellett
gyülekeztek össze, sortüzet adtak be a karámba.

Barabaszh, aki vad félelmében a ketrec egyik sarkából a másikba
futkosott, kétségbeesetten fölkiáltott, összerogyott és nem állott föl
többé. Vierzbicki úgy terült el, mint a kivágott tölgy és karját, mint
nagy erős ágat maga elé nyujtotta. Befejezetlen káromkodással az ajkán
hanyatt esett a suszter is és így megcsalta mindkettőt, a bíróságot és a
cigány jósnőt. Néhány megsebesült fegyenc bicegve és véresen a karám
egyik sarkában keresett védelmet egy téglarakás mögött, míg mások kővel
és fadarabokkal tovább hajigálták a katonákat. A levegőbe lőtt második
sortűz után csönd lett. A fegyenceket egyenként vezették ki a ketrecből
és megbilincselve a cellába szállították.

Az ezután beállott baljóslatú csöndben a fölügyelők eltakarították az
elesettek holttesteit. Azután megjött a vizsgáló-bizottság,
jegyzőkönyvet vett föl és megint eltávozott. Nem hagyott hátra mást,
csak új kínt és szenvedést ez emberpor számára, amelynek ezúttal majdnem
sikerült a kőzsák minden bajától megszabadulnia.


HARMINCHARMADIK FEJEZET.  Szabad vagyok, de megvetnek.

Többféle fogházban való hányódtatásom után végül ismét Karbinba vittek
vissza. Ott sok régi ismerősre akadtam, aki éppen úgy élt, mint régente.
Fogolytársaim időközben tovább ápolták főzelékes- és virágkertemet és
most, hogy az első fegyházamba visszatértem, pompás paradicsom üdvözölt.

Csak az akváriumot hanyagolták el. A víz idővel elpárolgott és sűrű
iszapréteget hagyott hátra a fenéken. A teknősbékák elvándoroltak, de
senkisem tudta, mikor és hová. Mikor a cementmedencét kitisztogattam,
kiderült, hogy faásóm nem tudott megbirkózni az iszappal. Néhány vödör
vízzel iparkodtam tehát a lerakódott iszapot megpuhítani. Ez nemsokára
sikerült is és megint az ásóval kezdtem dolgozni. Ugyancsak meglepődtem
– alig hittem a szememnek – amikor egyszerre csak azt láttam, hogy a
mélyebb és nedvesebb rétegekből kis rákok és halak mászkálnak ki és
úszkálni kezdenek az iszapos vízben. Egynémelyiküket még én telepítettem
be az akváriumba. Még éppen jókor jöttem, hogy megmenthessem őket, mert
nemsokára kiszáradt volna a még meglevő csekély nedvesség is és az
állatok elpusztultak volna.

Már csak egy hetem volt hátra a fogságban! Különös nyugtalanság fogott
el, amely napról-napra növekedett. Öröm volt ez? Türelmetlen vágyódás a
szabadságra? Ezzel sohasem voltam teljesen tisztában, mert ezt a rajtam
uralkodó érzelmet nem tudtam elemezni. Az is lehet, hogy bizonytalanság
vagy éppen félelem fogott el most, amikor két év multán, olyan szünet
után, amely a mai napig is sötét felhőként nehezedik reám, visszatérni
készültem a mindennapi élet harcába. A rémülettel határos érzéssel
töprengtem azon, hogyan tudok egyáltalán ismét emberek közt élni, miután
ennyi irtózatos nyomorúságot és kínt láttam. Most más szemmel láttam
mindent, más világításban, minden sokkal erősebben hatott reám és a
dolgok mélyebb értelmét gyorsabban és jobban fogtam föl.

Végre elérkezett 1907 szeptember 23! A fogház parancsnoka reggel nyolc
órakor bejött a cellámba és tudtomra adta, hogy szabad vagyok. Erre
bejártam a foglyok helyiségeit és elbúcsúztam ismerőseimtől. A foglyok
szótlanul megszorították a kezemet és nagyon különböző érzelemmel néztek
rám, de szemükben az irígykedés legcsekélyebb jelét sem lehetett
fölfedezni.

Legutoljára a forradalmi időbeli ama társaimtól búcsúztam el, akik még
továbbra is a fogságban maradtak, azután a fogház kapujához mentem,
amely már nyitva volt, hogy kibocsásson. Abban a pillanatban, amikor
kiléptem, még egyszer visszafordultam, hogy utolsó pillantást vessek az
udvarra. Minden ablakból félreismerhetetlen érdeklődéssel és
rokonérzéssel halvány foglyok néztek utánam.

A kapu dörögve becsapódott mögöttem, de dübörgését túlharsogta a
forradalmi dal, amelyre a politikai foglyok gyujtottak rá:

  Áldozatai a harcnak, mit megvívtunk a jogért,
  A nemzetnek szabadsága, becsülete s híreért,
  Ne sírjatok testvérek, kik élünkön haladtatok,
  Bárha kegyetlen bús válás gyásza is ül rajtatok.

A kapunál egész sereg barátom várakozott reám. Egyikük pompás táskát
adott át nekem. Fölirat volt benne, amely elmondta a forradalmi időben
szerzett érdemeimet és a távoli kelet minden néprétegéből több mint
hatezer ember írta alá.

Ámde az élet szereti a drámai feszültséget és mindig eljátsza az
ellenjelenetet is. Ebben ezúttal egy rendőrtiszt tündökölt, aki az
államügyész hivatalos írását kézbesítette nekem, amely szerint három
napot adnak ügyeim elintézésére Karbinban, azután azonnal távoznom kell
a távoli kelet területéről.

E határidő leteltével már vonaton ültem Pétervár felé. Megint egyedül
voltam, mert a körülöttem levő emberek nem ismerték az életemet, nekem
pedig nem volt kedvem, hogy a szívemet átjáró dolgokról beszéljek velük.
Nem értettem, hogyan lehet olyan gondtalanul nevetni és tréfálkozni és
hogyan lehet olyan semmiségekkel foglalkozni, mint ahogyan ezek az
emberek tették. Éreztem, hogy egészen más világból jöttem, amelynek
komorsága kitörülhetetlen nyomot hagyott hátra a lelkemben.

Szemem előtt fölbukkant Vierzbicki, Mironov, a sas, Lapin, Barabaszh és
politikai fogolytársaim arca. Mint valami filmen, úgy követték egymást
emlékezetemben fogházi életem véres, drámai és megható jeleneteinek
képei. Mindenik kép tiszta volt és szomorú, mint a könny.

Amikor megijedve e képek elevenségétől, megint magamhoz tértem és
körültekintettem, észrevettem, hogy a vasúti kocsi ablaka előtt nyílt
vidék panorámája vonult el és hogy a kerék zakatolásába és a tovasiető
vonat dübörgésébe az emlékezetemből önkéntelenül más zajok és más képek
áramlottak át, képek, aminőket nem egyszer láttam az emberpor
sivatagában és amelyek még teljes hatalmukban tartották egész lényemet.

Az egész utazáson sokat gondolkoztam az oroszokról. Hiszen most nem a
nagy városok forgatagában, abban a mozgalmas életben láttam őket,
amelyben a környezet és más befolyás sokat közülük egészen átformált és
arra kényszerített, hogy úgy viselkedjenek, mint más nemzetiségbeli
emberek, most csupasz, minden mesterséges lepeltől mentes lelküket
láttam. Szenvedésben és kínban látszik meg csak az igazi ember. A
közönséges napi életben sohasem lehet az álarcot egészen letépni.

Úgy érzem, hogy a földön az orosz a legtragikusabb ember. Lelkében
mélyen gyökerező bajban, búskomorságban szenved, amely – bárha olykor
nem is érzi – állandóan megmérgezi és erejét fogyasztja. Mintha
születésének első pillanatától kezdve súlyos teherként érezné a
végzettől rámért sorsot.

Az orosz ember gondolkodását és lelki világát tisztán kifejezi három
orosz közmondás. Egyik nagyon régi mondásuk így szól:

– Ne mondd, hogy koldusbotra, fegyházba sohasem juthatsz.

Ha egy igazi orosz embert megkérdezünk, hogyan megy a sora, sohasem
fogja azt felelni, hogy «jól» vagy «rosszul», hanem csak ezt fogja
válaszolni: «nicsevo», ami szószerint azt jelenti: «semmi», a valóságban
azonban itt az az értelme: «hát csak úgy középszerűen» vagy «semmi
említésre méltó nem történt». Azzal a szóval azt akarják kifejezni, hogy
az illetőnek a sora se nem jó, se nem rossz, de mégis magába rejti azt a
gondolatot, hogy tulajdonképpen jól megy a sora. Ha azonban ezt nyíltan
megmondaná, akkor babonás volta miatt a sors valami közeli megtorlásától
kellene félnie. Ha viszont kijelentené, hogy rosszul megy a sora,
beismerné azt a baját és még szorosabban kapcsolná magához. Ha azonban
minden «nicsevo» neki, akkor nem szenved és nem fél. Ezért hálás az
Istennek, akihez állandóan rövid és egyszerű imádsággal könyörög, nem
mint fiú az apjához vagy szolga az urához, hanem mint a rabszolga a
mindenható zsarnokhoz.

És van-e a «nicsevo»-nál valami jobb a rabszolga számára, aki meg van
győződve arról, hogy sohasem és semmi áron sem szerezheti vissza
szabadságát, a rabszolga számára, aki nem remél semmit, hanem csak új
elnyomástól fél? Ameddig nem fél, az elnyomás elmarad, addig minden
«nicsevo» és ez szerencse.

Mialatt a vonaton ezek a gondolatok foglalkoztattak, ismét eszembe
jutott annak a fegyencnek a filozófiája, akiről egyszer régebben már
beszéltem:

– Soha ne essél kétségbe, mert a holnap mindig jobb, mint a ma. Ha az
élet ma szomorú és nehezen elviselhető, akkor a holnapi nap súlyosabb
megpróbáltatásait kevésbbé fogjuk érezni, mert már hozzászoktunk a
szenvedéshez. És ha sokáig tartanak a rossz napok, végül egész valód a
halált fogja óhajtani úgy, hogy az, ami rendszerint mindennek ijesztő
végének látszik, a legrosszabbnak, ami az embert érheti, valami nagyon
kívánatossá válik. Ha pedig egy rossz nap után holnap némi könnyebbség
követ, már ez maga is nagyon boldoggá fog tenni. A holnap mindig jobb,
mint a ma!

A tett embere, a harcos természet persze azt ama rabszolga
világnézetének tekinti, aki önálló akarat és becsvágy nélkül, teljesen a
végzet hatalmában, céltalanul és vakon botorkál az élet útján. Az
átlagos orosz ember számára azonban, aki az országában uralkodó
kormányzati rendszerek alatt mindig keserves életet élt, ez a
rabszolgavilágnézlet, bármily különösen hangzik is, valóságos megváltás.

A harmadik népies kifejezés a gyakran használt «avosz» szó, amit nagyon
nehéz lefordítani.

– Lesz-e időd, hogy a szénát még az eső előtt a csűrbe szállítsd? –
kérdezi valaki az orosz parasztot.

«Avosz», ez lesz a felelet, amivel körülbelül azt akarja mondani:
«talán». De ez a magyar szó, amely legközelebb jár az orosz fogalomhoz,
mégis bizonyos reális okokra céloz, amelyek kedvező vagy kedvezőtlen
irányban befolyásolhatják a szándékot. Ha valaki azt mondja, hogy:
«talán», akkor figyelembe vesz úgyszólván minden eshetőséget, úgy az
anyagiakat, mint a pszichológiaiakat. Az «avosz» ellenben valami
végzetszerűre utal, amit mély, csaknem ijesztő titok föd, valamire, ami
hasonlít a Karmahoz vagy a megszemélyesített bosszuló Fatumhoz. Az
«avosz» olyan formula, amely az embernek ismeretlen és ellenséges
hatalmak akaratából való teljes függését fejezi ki.

Azt az ingatagságot, amelyet az orosz az élettel szemben mutat, talán
ezzel a hagyományos és mindent átjáró nemzeti formulával lehet
megmagyarázni. Miért fárassza az ember valami eszményért való harcban a
testét és a lelkét, amikor a végzet előbb-utóbb mégis csak azt fogja
tenni, ami előre elhatároztatott és emberi befolyás nem tudja
megváltoztatni?

De az orosz lelkivilágnak nem ezek egyedüli különlegességei. A
szánalomra méltó oroszra nagyon könnyen hat minden külső befolyás. Példa
volt erre a sok gonosztevőiván, akivel találkoztam, valamint a fogházak
lakói közt levő valamennyi ismerősöm. Az álmodozó orosz lélek néha neki
rugaszkodik és ilyenkor csodálatos és egyszersmind ijesztő is tud lenni.
A kellő pillanatban kiejtett szó megnyugtathatja és békéssé teheti, mint
aminő a csöndes őszi alkonyat vagy lobogó lángra lobbanthatja, amely
vérrel borít el mindent.

Nagyon kevéssé ismerik az orosz ember lelkét. Évszázadokon át arra
vágyódott, hogy kifejezhesse magát és hogy megértsék. De nem ismerték
népüket sem a varégok, a régi Oroszországnak északról jött első urai,
sem a tatárok, akik háromszáz éven át tartották leigázva a muszkákat.
Tulajdonképpen nem értették meg őket a félig külföldi származású cárok
sem, valamint a művelt oroszok sem, akik igazi külföldiek voltak és
sokszor ellenségesen viselkedtek saját népükkel szemben, amely még
inkább a régi idők, szokások, hitelvek és ideálok felhői közt élt. És a
szovjeturaknak egyátalán nincs gyökerük és gyanútlanok, ők, akik a
szabadság csalétekével elcsábították és megcsalták az orosz lelket, hogy
Oroszországot jogtalan hatalom bilincsébe verjék, elrabolják a nemzettől
utolsó reménysugarát, Istenben való hitét és kitegyék azoknak a pokoli
kínoknak, amelyekhez hasonlót nem ismer a világtörténelem.

Ha több bölcseséggel és őszinte szeretettel gondoznák az orosz nép
lelkét, bizonyára az áldozatkészség és az idealizmus csodáival tudna
szolgálni. De magára hagyatva a gonoszra hajlik. Gonosztetteinek forrása
a kétségbeesése és kimondhatatlan vágyódása valami után, amit maga sem
ismer, maga sem tud leírni. Ez a tény nagyon jellemzően nyilvánult meg a
fogházivánoknál; láttam köztük olyanokat, akiket csakis ez a két
átkozott vezető, a szenvedés és a kétségbeesés irányított és
kormányzott.

A két világrészen, Ázsián és Európán át történt hazautazásom alatt
tulajdonképpen egyik órát a másik után ilyen dolgokon való töprengéssel
töltöttem el. Különösen sokat foglalkoztam fogházi életem drámaibb
eseményeinek összeállításával és rendezésével, mert az volt a tervem,
hogy ezek alapján regényt írok, amely – mint reméltem – utat talál majd
a belátó oroszok szívéhez és általuk némiképpen megjavul a kőzsákokban
sínylődő sok fogolynak a sorsa. De bár komolyan elhatároztam, hogy
mihelyt Pétervárra érkezem, hozzáfogok ehhez a munkához és el is végzem,
mégis három évig tartott, míg le tudtam győzni a kormány folytonos
áskálódását és olyan életviszonyokat teremthettem magamnak, amelyek
munkám befejezéséhez megadták a kellő nyugalmat és lelki szabadságot.

Első reményem az volt, hogy a fővárosban sok régi ismerőssel és baráttal
fogok találkozni, akiket egyetemi életemben szereztem és különösen, hogy
viszontláthatom az anyámat. De közvetetlenül a megérkezésem után
megtudtam, hogy az anyám a testvéremmel az Uralba utazott és komolyan
beteg.

Mivel forradalmi életem alatt magamnak kellett megfizetnem az
ellátásomat, csaknem minden megtakarított pénzem elfogyott. Azonnal
munka és megélhetés után kellett tehát néznem. Eleinte régi tanítómnál
és barátomnál, Zaleszki Szaniszló professzornál laktam, aki rendkívül
szívesen fogadott. Nemsokára arról értesültem, hogy a műegyetemen
megüresedett egy segédtanítói állás a technikai vegyészet számára és
hogy versenyvizsgálat alapján fogják betölteni. A jelentkezett tizenegy
pályázó közül a benyujtott tudományos munkák alapján kettőt bocsátott az
intézet szűkebb választásra. Az egyik én voltam.

Még három próbaelőadást kellett tartanom, mielőtt a választmány
véglegesen határoz. A döntés az én javamra szólt. Az intézet erről
jelentést küldött a közoktatásügyi miniszternek. Megdöbbenésemre most
kaptam az első ízelítőt arról, hogy mit várhatok a hivatalos köröktől. A
miniszter, aki ismerte életem folyását, megtagadta a választás
megerősítését és ezzel lehetetlenné tette alkalmaztatásomat.

Újra megkezdtem a munkakeresést. Mindenütt kopogtattam, de mindig azt
felelték, hogy szívesen alkalmaznának, de lehetetlenné teszi az a dolog,
hogy politikai fogoly voltam. Időközben teljesen kifogytam minden
pénzből. Zaleszki professzor és a tomszki műegyetem fáradozása és
ajánlása, mely utóbbi helyen kezdtem meg mint a természettudományok
tanára tanítói pályafutásomat, hiábavalónak bizonyult.

Végre is lemondtam arról a kísérletről, hogy mint tudományos munkás és
tanító kapjak alkalmazást és egyszerűen mint fővegyész egy
anilinfesték-gyárba állottam be. Megkönnyebbült szívvel láttam neki a
munkának, de buzgalmamban nagy taktikai hibát követtem el. Mivel láttam,
hogy a gyárban alkalmazott vegyi eljárás részben fogyatékos, javításokat
és változtatásokat ajánlottam a gyártulajdonosnak. Bár ennek nagyon
megörült és fizetésem megjavításával a megelégedését is kifejezte, ez a
megváltozott tevékenységem mégis szorosabb érintkezésbe hozott a
munkásokkal. Ennek az lett a következménye, hogy a munkások egyike, aki
a politikai rendőrség kémje volt, rám ismert. A rendőrségnek azt
jelentette, hogy egy nagyon sokat tudó gyanús előmunkás dolgozik a
gyárban, megparancsolták, hogy a gyárból bocsássanak el.

Kínosan érezni kezdtem, hogy a fogságból történt elbocsátásommal még nem
ért véget a büntetésem. Megint munka és kenyér nélkül voltam. Állást
keresve megint keresztül-kasul bejártam a várost, de minden eredmény
nélkül. Zaleszki professzor szerencsére tovább is buzgólkodott az
érdekemben és így megtudta, hogy egy kievi aszfalt- és tetőfedőgyár
vegyészt keres, aki nem csupán a műszaki üzemet vezetné, hanem a
gyártáshoz szükséges javításokat is ki tudná dolgozni.

Mivel annyi pénzem már nem volt, hogy Kievbe utazhassam,
kénytelen-kelletlen meg kellett válnom fegyvereimtől, amelyek annyi éven
át hű kísérőim és szolgáim voltak. Ezeknek az árán utaztam el délre.

A gyár tulajdonosa mindjárt első pillantásra rossz hatást tett reám.
Egyátalán nem tetszett. De mert munkára volt szükségem, nem sokat
törődtem az arcával, hanem aláírtam a szerződést és munkához fogtam.
Első föladatom az volt, hogy kitudjam az aszfaltnak és a
kőszénkátránynak olyan összekötését, amely tűzálló és rugalmas, mint a
gummi, tehát jól használható tetőnemez impregnálására, valamint villamos
kábel izolálására és hasonló dolgokra.

Egy hónapig dolgoztam minden erőmet megfeszítve. Végre sikerült a kívánt
összekötést megteremtenem és mert tűzálló volt, az «Aflammit» nevet
adtam neki. Még nagyon jól emlékszem, mily megelégedetten és boldogan
tértem haza azon az estén, mert elgondoltam, hogy ötezer rubel külön
honoráriumot fogok kapni és a gyártás nyereségének tíz százalékát. Ennek
örömére este elmentem az operaházba, ahol Boito «Mefisztofelesz»-e
került színre és amikor aludni tértem, arról álmodtam, hogyan fogom
reggel kenyéradó gazdámnak a találmányomat megmutatni. Úgy éreztem, hogy
most végre visszatértem a megbecsült, tudományos munkásság biztos
útjára.

Másnap reggel mindjárt a reggeli után a laboratóriumomba mentem, hogy
jegyzeteimet, jelentésemet, a költségvetést és az anyagpróbát magamhoz
vegyem és a gyár ura elé terjesszem. De ahelyett, hogy egyszerűen és
könnyen learathattam volna munkám sikerét, egyszerre csak
katasztrófával, az akkori viszonyok közt engem valósággal megsemmisítő
ténnyel állottam szemben. Valaki föltörte íróasztalom fiókját. Minden
iratom eltűnt. Azonnal a gyári irodába mentem, hogy a tulajdonossal
beszéljek, de ott azt mondták, hogy előző este Pétervárra utazott és egy
hétnél előbb nem jön vissza.

Mikor megérkezett és elmondtam neki, mi történt, mosolygott és azt
mondta, hogy naiv és nem éppen gondos ember vagyok. Arca elárulta, hogy
ő maga bizonyára nem volt naiv és gondatlan és ő volt az az ember, aki
engem megrabolt. Egy csöppet sem volt megsértve, amikor ezt a szemébe
mondtam, hanem győzedelmesen mosolyogva ezt felelte:

– Erre önnek nincs bizonyítéka, én ellenben Pétervárott
szabadalmaztattam az «Aflammit»-ot. Ezen nem lehet változtatni. Ez a
küzdelem a létért.

Első fölháborodásomban izmom erejét akartam kipróbálni ezen a közönséges
tolvajon, mert hiszen az ököl is a létért való küzdelem fegyvere. De még
mielőtt ide jutott a dolog, mint valami kísérteties jelenség, egyszerre
csak föltűnt előttem a komor fogházépület és benne azoknak az alakjai,
akik azért kerültek a kőzsákba, mert a következményekkel nem törődve
fölháborodásuk és bosszúvágyuk első impulzusának engedtek.
Visszaborzadtam ettől az arctól, megfeszült izmaim elpetyhüdtek, ökölre
szorult kezem kiengedett. Hideg, szemtelen szemébe néztem annak az
embernek, aki ellopta szellemi munkám gyümölcsét, állhatatosan és
keményen néztem reá mindaddig, míg nyugtalankodni kezdett és ekkor
folyton szemmel tartva őt, hangosan és érthetően ezt mondtam:

– Maga közönséges tolvaj. A leggyalázatosabb módon megbántott egy
embert, aki nem vétett önnek, sem egyetlen embertársának és aki hosszú
kínos hónapokat töltött fogságban. Maga tudja ezt és kihasználta, mert
meg van győződve arról, hogy a bíróság előtt nem tudok igazamhoz jutni.
De Isten, a pártatlan bíró nem fogja ezt magának megbocsátani. Lelki
szemem látja, hogy maga egy év leforgása előtt meg fog halni és odaáll a
legfőbb bíró ítélőszéke elé.

Megfordultam és eltávoztam. Annyira kábult voltam, annyira undorodtam
ettől a fickótól, hogy még fizetésem hátralevő részét sem kértem tőle.
Szobát nyittattam magamnak egy olcsó szállóban és megint állás után
kezdtem szaladgálni. A következő napokon minden iparvállalatot
fölkerestem, köztük déloroszországi cukorgyárakat és vegyésznek
ajánlkoztam, de forradalmi multam mindenütt eltorlaszolta az utamat.
Végre egy rendőrtisztviselő keresett föl a következő kellemes közléssel:

– Az ön volt munkaadója, az aszfaltgyár tulajdonosa arról értesített
bennünket, hogy ön politikai fegyenc. Ha biztos állása lenne, szemet
húnyhatnánk kievi tartózkodásán, de mivel nincs állása, a kormányzó
ezennel tudtára adja, hogy Kievet huszonnégy óra alatt el kell hagynia,
különben a pétervári hatóságok rendelkezésére fegyenckocsiban Pétervárra
szállítjuk.

Mélyen lesujtva és kétségbeesve, mert csaknem minden pénzemből
kifogytam, még az éjjel távoztam Kievből. Szállóbeli számlám és a
pétervári vasúti jegy megváltása után mindössze hét rubelem maradt.


HARMINCNEGYEDIK FEJEZET.  Lesz még szőlő, lágy kenyér…

Ismét Zaleszki professzorhoz mentem. Az ember furcsa egy teremtmény.
Régebben, amikor Zaleszki professzornál laktam, minden habozás nélkül
elfogadtam meghívását ebédre vagy vacsorára, mert tudtam, hogy régi
barátom és jóakaróm vendégszeretét viszonozhatom. De amikor helyzetem
megjavulásának nagyon csekély reményével és csaknem pénztelenül Kievből
tértem vissza, nagyon érzékeny lettem. Úgy éreztem, hogy csak terhére
vagyok Zaleszkinek, betolakszom csöndes otthonába, kihasználom őt és
hogy ilyen körülmények közt lelkiismeretlenség lenne tőlem
vendégszeretetének fölhasználása.

Ezért egész életmódomat megváltoztattam. Sohasem voltam gazdag, de
mindig elegendő eszközzel rendelkeztem arra, hogy művelt emberhez illő
életet folytathassak; mivel ugyanis már tizenhárom éves korom óta
dolgoztam, tudtam hogyan kell a munkát megfogni és hozzá voltam szokva.
De mióta a fogság megbélyegzett, mintha a megélhetés minden szerszámát
kicsavarták volna a kezemből, magam pedig gyönge és képtelen lettem
volna arra, hogy a magam erejéből és a magam lelkiösmeretes munkájával
segítsek magamon. Minden reménységet megölt bennem a cári kormány
bosszúja és azoknak a gyávasága, akik munkaadással segíthettek volna
rajtam, de féltek a rendőrségtől.

Hét rubelem volt és vigyáznom kellett minden kopekre, mert Zaleszkitől
semmit nem akartam elfogadni. Korán reggel, amikor a professzor még
aludt, távoztam a házból és azt az üzenetet hagytam neki hátra, hogy
ebédre és vacsorára nem tudok visszajönni. Egyik gyárból a másikba
vándoroltam, egyik irodából a másikba, de számomra nem akadt munka
sehol. Anyámnak nem írtam, mert nem akartam neki fájdalmat okozni és nem
akartam nyugtalanítani. Olyan korcsmában étkeztem, ahol csak tizenöt
kopekot kellett fizetnem az ebédért. Ilyen módon töltöttem el több
napot. Mikor este hazaértem, mindig nagyon bizakodóan viselkedtem és a
professzorral szemben a lehető leggondatlanabbnak és legvidámabbnak
mutatkoztam.

Egy este valamivel előbb érkeztem haza, mint a professzor, aki azonban
már néhány perc mulva szinte berohant az előszobába és azonnal engem
szólított. Odasiettem és szinte megdöbbentett rendszerint nyugodt öreg
jóakaróm, aki szerteröpülő fehér hajfürtjeivel és az izgalomtól csillogó
szemmel jött elém:

– Olvassa! Olvassa!

Egy esti lapot nyujtott felém. Rámutatott egy vörös ceruzával megjelölt
hírre, amely arról szólt, hogy volt munkaadómat, az aszfaltgyár
tulajdonosát a Nevszkiproszpekten szélütés érte és meghalt.

– Maga varázsló! – mondta Zaleszki, miután a hírt elolvastam. Maga
megjósolta a halálát és úgy látszik, nagyon sürgős volt neki, hogy a
jóslást megvalósítsa.

Ez azonban anyagi helyzetemen nem változtatott. Másnap reggel, mint
rendesen, újra bejártam a várost. Ezen a napon történt valami, ami egyre
reménytelenebbé váló, szenvedő lelkemre új csapást mért. Az utcán
véletlenül találkoztam két ismerősömmel, aki úgy tett, mintha nem vett
volna észre. Amikor mégis odamentem hozzájuk, egyikük ezt mondta:

– Ne álljon meg és ne beszéljen velünk! A rendőrség annyira figyelemmel
kíséri azokat, akik politikai foglyokkal vagy a kormány ellenzékének
vezetőivel valamiféle érintkezésben vannak, hogy ha rajtakapnak
bennünket, amint önnel beszélünk vagy ha egyátalán beismerjük, hogy
ismerjük önt, komoly bajba juthatunk. Nagyon sajnáljuk, de bizonyára
belátja, hogy magunkkal és a családunkkal kell törődnünk.

Ezzel elsiettek, anélkül, hogy csak egyszer is visszapillantottak volna.

Valóság tehát: mindenki kerül, mint valami megbélyegzett embert, mint a
bélpoklost. Az emberek félnek tőlem. Ez a fölismerés egyre szörnyűbbé
tette lelkem kétségbeesését. Csak nyomort láttam magam előtt. A
rendőrség e rendszeres leselkedésének láttára, kinek van kedve nekem
munkát adni? Mintha életem útján keresztben átmászhatatlan falat
építettek volna.

Mikor ezen az estén Zaleszki professzor dolgozószobájában az újságokat
nézegettem, a szemembe ötlött egy hirdetés, amely szerint egy bizonyos
Rasz úr új folyóiratot ad ki és még nehány munkatársra van szüksége.
Elhatároztam, hogy azonnal fölkeresem és fölajánlom a tollamat. Mindjárt
útnak is indultam. A szerkesztőségben jólelkűen mosolygó, kövér, ravasz
és öntudatos úr fogadott. Így üdvözölt:

– Ó, már hallottam önről!

Mivel biztosra vettem, hogy mindenkit így szokott üdvözölni, egy
pillanatig sem gondolkoztam azon, hogy ugyan honnan ismeri életem
folyását, hanem mindjárt rátértem látogatásom üzleti céljára.

Két szippantás közt, amit vastag szivarjából tett, ezt mondta:

– Írjon valami vidámat, valami szatirikusat. Én első pillantásra
meglátom, kiben mi lakozik és úgy látom, hogy önben sok a humor.

– Rendben van. Mikor hozzam el a kéziratot?

– Holnap délután két órakor. Hétfőn fogom kifizetni, mert «Hajnalpír»
című folyóiratom első száma vasárnap kerül forgalomba az újságárusító
helyeken. Folyóiratom valóságos forradalmat jelent napjaink
zsurnalisztikájában, valóságos forradalmat, mert kiváló, egészen
rendkívüli munkatársak szegődtek mellém!

Késő éjjelig dolgoztam, míg kész lett a vidám, szatirikus tárca. Mindent
kinevettem benne: éhségemet, kétségbeesésemet; az életet, sőt a halált
is. Csak aki igazán éhezett, írhatott ilyen fölületes és sekély dolgot.

A kiadó el volt ragadtatva, nekem azonban még két napig várnom kellett a
tiszteletdíjra és mindössze negyven kopekom volt, hogy addig
megélhessek.

Végre itt volt a hétfő. A «Hajnalpír» szerkesztőségébe siettem. Az ajtó
tárva-nyitva volt és a házmester éppen a mindenütt szétszórt papirost
söpörte ki a szobákból, amelyekből minden bútordarab eltűnt.

– Hol van Rasz úr? – kérdeztem.

– Megszökött anélkül, hogy csak egy kopekot is fizetett volna, felelte
hatalmas káromkodással.

Kitántorogtam az utcára és az újságárúsítóknál érdeklődtem ama heti
«Hajnalpír» iránt, amely állítólag akkora változást jelent a főváros
zsurnalisztikai irodalmában. Senkisem tudott róla. Később hallottam,
hogy Rasznak megengedték egy hetilap kiadását és hirdetések fejében
pénzt gyűjtött, de egyszerre eltűnt és nem hagyott mást hátra, mint
sok-sok kéziratot, köztük egyet ezzel a címmel: «Vidám gondolatok
szomorú dolgokról».

Két napig nem ettem. Az egész idő alatt a parkokban és a sétahelyeken
kóboroltam, nem gondoltam semmire és semmire sem vágyódtam. Ha
olykor-olykor az eszembe jutott valami, mindig ezt ismételgettem:

– Most megértelek titeket! Igen, most már értem!

Észrevettem, hogy gondolataim egyre a fogsághoz tértek vissza, mindig
azok körül forogtak, akiket az élet kegyetlen kíméletlenséggel végképpen
tönkre tett, amikor aztán minden gondolatuk az éhség, a gyűlölet és a
bosszú.

A kényszerű koplalás e napjaiban mindig csak késő este mentem vissza
Zaleszki professzor lakására, amikor a házigazdám már aludt. A harmadik
napon, mint rendesen a fölkelés után, a parkba mentem. Ott leültem egy
padra és teljesen elfásulva bámultam magam elé. Hintók, teherkocsik és
automobilok haladtak el előttem; emberek kavargó tömege hullámzott a
szemem előtt; nevetés, vidám trécselés, harangszó és madárcsicsergés
ezer más hanggal határozatlan zúgássá és morgássá olvadt össze. Nagyon
is tisztában voltam azzal, hogy nekem mindehhez semmi közöm sem volt és
mintha egy más világból füleltem volna erre a zajra. Szemem előtt
elsuhant Drujenin árnyéka; önkéntelenül megirígyeltem, mert széttörte a
bilincset, amely az élet kínpadjához láncolta.

Egy vidám fiatalember ült mellettem a padon és egy leánnyal
tréfálkozott, akinek a szeme boldogságtól ragyogott. Azt hittem, hogy
csak idegen vagyok azok közt, akik körülöttem vannak. Úgy éreztem, hogy
ők bizonyára nem látnak és hogy mint láthatatlan lélek időzöm körükben.
Abból a másik világból, amelyben egykor anyám nálam volt, hirtelenül ez
a figyelmeztetés hatolt a fülemhez:

– Fiam, nem fogsz összetörni, ki fogsz tartani!

Önkéntelenül mosolyogtam és hangosan ezt mondtam:

– De hiszen látod anyám, hogy nem tudok kitartani, nem tudok!

A fiatalember meglepetve rám nézett és így szólt:

– Mit tetszett kérem mondani?

Nagynehezen fölálltam és cél nélkül, minden határozott gondolat nélkül
elvánszorogtam. Sejtelmem sem volt, hogy hol és meddig futkostam e
felelet nélkül hagyott kérdés elől. Csak a föltűnően hideg légáramlás
térített magamhoz.

Körülnéztem: a Neva egyik hídján voltam. Megálltam és a híd karfájára
dőltem. A nap már letűnt a szemhatáron és a folyóra torkoló utcákon és
csatornákon mind előbbre mászott a sötétség. A gyomrom táján
kellemetlenül csikaró éhséget, a mellemben irtózatos ürességet éreztem.
Mintha nem lett volna se szívem, se tüdőm, mintha a kétségbeesés emésztő
dühöngése csak üres teret hagyott volna a mellemben.

A korláton át a folyót néztem. Tajtékzó haraggal tiltakozva az ellen,
hogy gránitfalak közé szorították és kőhullámtőrökkel meghasogatták az
útját, mélyen alattam és rohanva sietett a tenger, a szabadság felé.
Dühében verdeste a hídoszlopokat, veszett haraggal rohant neki a
kőkockáknak, de tajtékzó örvényben visszapattant és ide-odakígyózó
áramlatok zavaros tömegévé lett.

Ez a látvány hirtelen elhatározást ébresztett bennem. Egy utolsó
erőszakos cselekedettel meg akartam szabadulni annak az uralkodó
hatalomnak a gyötrelmeitől, amely e hidat építette és alattvalóit e
kőalapzathoz hasonlóan széttörhetetlen láncra verte.

Féllábamat már a korlátra emeltem és éppen lendületet akartam magamnak
adni a vízbeugrásra. Úgy gondoltam el a dolgot, hogy a folyó sodra a híd
alatt azokhoz az uszályokhoz fog ragadni, amelyek gerendákkal és
deszkákkal terhelten körülbelül száz méternyire lejebb voltak kikötve. E
hajók alatt hamar elmerülök és a vasmacskák meg láncok szövetsége fogva
tart. Akkor aztán megszabadultam minden testi és lelki gyötrelmemtől.

Még egy pillanat és a vízben vagyok. De éppen ebben a pillanatban
velőtrázó kiáltás hallatszott mögöttem. Megrettenve hátranéztem. Még
láthattam, amint egy szegényesen öltözött ember, aki olyan volt, mint a
megtestesült kétségbeesés, villámgyorsan átmászott a híd korlátján és a
vízbe ugrott. Azonnal átfutottam a hídnak a vízmentére néző oldalára,
ahol mentőkészülék volt elhelyezve és néhány nagy parafalabdát meg egy
mentőövet ledobtam a vízbe.

A vízbeugrott ember tehetetlenül vergődött a folyó sodrában és
valahányszor fölvetődött, karjával vadul csapkodott és a megfulladás
kétségbeesésében ijesztően segítségért kiáltozott. Most észrevette a
mentőövet, amely tőle néhány méternyire úszott és ügyetlen, teljesen
tehetetlen mozdulatokkal iparkodott hozzá eljutni. Ekkor azonban a
folyamrendőrségnek a hídőr figyelmeztető kiáltozására útnak indult egyik
mentőcsónaka kihalászta a halálraszánt embert a vízből. Halványan,
reszketve és a rémülettől egészen magánkívül guggolt a csónakban.

Amikor a csónak partot ért, lefutottam és szemébe néztem a
megmentettnek, aki mintha közeli pajtásom lett volna. Hiszen együtt
álltunk a halállal szemben, csak éppen hogy ő hamarább rohant a karjába.
A szemében meglepetésemre az élet akkora megkívánását láttam, akkora
örömet megmenekülésén, hogy szinte hallani véltem diadalmi kiáltását,
mert visszatért az emberek közé, az élet forgatagába és a létért való
küzdelembe.

Most már nem éreztem éhséget és elhagyott a kétségbeesés. Csak arra
gondoltam, mit kell most tennem és mi lesz most velem. De bíztam abban,
hogy az Isten nem enged elpusztulni, aminthogy azt sem engedte meg, hogy
ez a másik szerencsétlen emberfia a komor kétségbeesés pillanatában
véget vessen az életének.

Elhagytam a hidat és visszamentem a park felé. Egyszerre csak villamos
fényreklám ragyogó betűi mindegyre e szavakat csillogtatták felém:
«Coillou cigarettahüvelye». Nem is tudom miért, de jól megjegyeztem
magamnak a cég címét és fölkeresésére elindultam a város másik végére. A
gyári iroda már zárva volt, de sikerült a kapust meggyőznöm, hogy sürgős
ügyben azonnal beszélnem kell az igazgatóval. Néhány perc múlva az
igazgatósági szobában álltam egy vöröshajú, halvány ember előtt, aki
nagy íróasztalnál ült.

– Mit óhajt?

– A gyár igazgatójával van szerencsém beszélni?

– Igen, – felelte és figyelmesen végigmért.

– Ne haragudjék kérem, mert az irodai órákon kívül jövök önhöz, de
kénytelen vagyok, mert munkát keresek.

– Nincs betöltendő helyünk, – dörmögte. – De különben is miért jön éppen
hozzánk? Specialista talán a mi szakmánkban?

– Nem tudom, miért, de valami arra kényszerített, hogy ide jőjjek, –
feleltem és életemről meg legutóbbi élményeimről beszéltem neki.

Végül, hogy véget vessen a beszélgetésnek, szánakozva ezt mondta:

– Sajnos, vegyész számára nincs munkánk.

– Bocsánatot kérek, mert zavartam, – mondtam szinte suttogva és
fölkeltem, hogy távozzak. De az igazgató visszatartott:

– Kérem, várjon még egy pillanatig. Mindjárt visszajövök.

Csakhamar vissza is tért egy másik úrral, aki, mint kiderült, a gyár
tulajdonosa volt.

– Főnököm olyan munkát ajánl föl önnek, amelyet a saját kockázatára
kellene elvégeznie. Ezt ne feledje.

– Miről van szó? – kérdeztem reménykedés és csüggedés közt hányódva.

– Egyik velünk versenyző cég cigarettahüvelyt gyárt olyan vattabetéttel,
amely elnyeli a nikotint. Az előállítás módját titkolja. Ha ön valami
hasonló eljárást tudna a számunkra kidolgozni, ötszáz rubelt fizetnénk
érte és azonkívül még tíz évig évente ezer rubelt. Mit szól hozzá? De
ismétlem, hogy akár sikere lesz, akár nem, minden laboratóriumi költség
önt terheli.

Az igazgató kérdőleg nézett reám s nyilván kiváncsian várta, vajjon el
merem-e fogadni az ajánlatot. Mindjárt tudtam, miféle vatta szükséges a
mérges nikotin elvezetéséhez.

– Van okom hinni, hogy sikerrel megoldom a föladatot, – feleltem,
ámbátor magatartásom aligha fejezett ki nagy bizakodást. Hirtelenül nagy
gyöngeség fogott el és félig ájultan rogytam a mögöttem levő székbe.

– Mi történt? Mi baja? – kérdezték a gyárosok megdöbbenve, miközben a
kezemet dörzsölgették és vízzel itattak.

– Ájulás fogott el.

– Hát beteg? – kérdezte az igazgató.

Anélkül, hogy akartam volna, büszkeségem helyett az őszinteségem felelt
és ez csúszott ki a számon:

– Éhes vagyok!

A két gyáros valóban nemeslelkű, előkelően gondolkodó ember volt. Nem
mulaszthatom el nevük megemlítését, mert sokkal nagyobb köszönettel
tartozom nekik, mint amekkorát együttmunkálkodásunk napjaiban
kifejezhettem. Egyikük Coillou Ferenc úr, a másik Shaplignin W. A. úr
volt.

Mivel pénzt nem akartam tőlük elfogadni, három napig etettek és ápoltak.
Azután Zaleszki professzor laboratoriumában mindjárt munkához fogtam és
megkezdtem a kísérletezést. Elméleti föltevéseim a gyakorlatban
helyeseknek bizonyultak. Olyan vattát készítettem, amely a nikotin
huszonöt százalékát elnyelte. Zaleszki tanárt megkértem, vizsgálja fölül
az eredményt és adjon róla szakértői véleményt. Mivel vizsgálata
megerősítette állításaimat, még aznap megkaptam hivatalos szakértői
véleményét. Ezt és a vattát, amelynek tetszetős, rózsás színt adtam,
azonnal elvittem a gyárba.

Sőt a városi vegyi laboratórium, amikor a vattámat megvizsgálta, arra az
eredményre jutott, hogy harminc százalék nikotint tud elnyelni, tehát
tíz százalékkal többet, mint amennyit a konkurrens cég vattája. Már
másnap gazdag ember voltam, mert a cég azonnal kifizette nekem az ötszáz
rubelnyi díjat és még ötszáz rubelt mint az első évi fizetés felét. Ez
nemcsak másnapra, hanem sok napra biztosította az életemet és most már
kellő nyugalommal és megfontoltsággal nézhettem valami állandó és
kielégítő kereset után.

Később valahányszor a laboratóriumban vagy íróasztalomnál dolgoztam, azt
hittem hogy túl vagyok életemnek legizgatóbb és legnehezebb
megpróbáltatásain.

Álmodni sem mertem volna, hogy a világ legféktelenebb és
leghihetetlenebb szenvedélyeit megtestesítő állatokkal, emberekkel és
istenekkel fogok valamikor szemben állni; hogy még egyszer át kell
vándorolnom a keleti országok mocsarain és labirintusain és a
legfurcsább kalandokat fogom átélni. Nem is sejtettem, hogy sorsom
rendelése szerint magával fog sodorni a modern őrület és perverzitás
legvadabb forgataga és hogy az egymást kölcsönösen megsemmisítő, harcoló
tömegekből a véletlen kegyes hulláma fog kiragadni és ki fog vetni a
megmentő partra, úgy ahogyan vagyok, egész testtel és lélekkel, nem
félve harctól és küzdelemtől és azzal a legbensőbb meggyőződéssel, hogy
az élet fönséges ajándéka a Mindenhatónak.




Lábjegyzetek.

[Footnote 1: Charles Seignobes, a párizsi egyetem bölcsészeti
fakultásának tanára «L’Histoire politique de l’Europa contemporaine»
című művének orosz kiadásában (II. kötet 522–523. oldal) részletesen
olvashatók azok az okok, amelyek miatt a lengyelek résztvettek az 1905.
évi forradalomban.]

[Footnote 2: Witte J. S. gróf lett, most a miniszterelnök Pétervárott.]

[Footnote 3: A medve orosz népies neve.]




TARTALOM.

I. RÉSZ. =A front mögött.=

  I.  A vihar első jelei  7
  II.  Karddal a nép ellen  15
  III.  Olajat keresek  24
  IV.  Munka az erdőben  40
  V.  Dráma a szénégetők közt  45
  VI.  A tigris és más vadak  57
  VII.  Erdei tartózkodásom vége  66
  VIII.  Jajkiáltás  76
  IX.  A hegyi ördögök  79
  X.  Az elátkozott tó  90
  XI.  Forradalmár kötelességből  96

II. RÉSZ. =A forradalom sodrában.=

  XII.  A Fekete Százak  105
  XIII.  A forradalom szolgálatában  112
  XIV.  A felelősség terhe  125
  XV.  Az eltűnt zsák  135
  XVI.  Elnökből fogoly  138
  XVII.  «Ez tilos! Lövök!»  148
  XVIII.  Tárgyalás előtt  158
  XIX.  Az ítélet  164
  XX.  Az «El Dorado»-fogházban  168
  XXI.  Novakovszki bombája  174
  XXII.  Jövők-menők  177
  XXIII.  Visznek a fegyházba  187

III. RÉSZ. =A fegyházban.=

  XXIV.  Börtönfalak mögött  197
  XXV.  Szabad társaim  202
  XXVI.  «Szaryn da na kiechku»  209
  XXVII.  Fogházi jelenetek  221
  XXVIII.  Kupido hatalma  231
  XXIX.  Kopogtat a halál  244
  XXX.  Találkozás az anyámmal  250
  XXXI.  Furcsa szentek  254
  XXXII.  Három halott  268
  XXXIII.  Szabad vagyok, de megvetnek  273
  XXXIV.  Lesz még szőlő, lágy kenyér  283

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

OSSENDOWSKI

EMBEREK, ÁLLATOK ÉS ISTENEK

FORDÍTOTTA SAJÓ ALADÁR

Nagyobb feltűnést régen keltett könyv, mint Ossendowski hatalmas
útleírása oroszországi s tibeti kalandjairól, a forradalom és
ellenforradalom véres harcairól. Szenvedélyes viták, tudományos harcok
támadtak e könyv körül, amelyek az egész világ közönségét
foglalkoztatták. A vita végleges eredményre nem vezetett, egy lényeges
ponttól eltekintve, amelyben a tudományos körök és az olvasók véleménye
egyformán találkozott, hogy Ossendowski könyvében az irodalom izgató,
érdekességében soha nem hanyatló, költői szépségeivel meglepő hatalmas
művel gazdagodott.

FRANKLIN-TÁRSULAT KIADÁSA

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

OSSENDOWSKI

ÁZSIAI TITKOK, ÁZSIAI EMBEREK

FORDÍTOTTA SAJÓ ALADÁR

Az «Állatok, emberek és istenek» méltó párja, bizonyos értelemben vett
folytatása Ossendowskinak ez a másik könyve. Az embernemjárta Ázsia
idegen világát deríti fel, rejtelmes embereit, különös szokásait
magyarázza meg a vérbeli írónak lélekbe látó megfigyeléseivel, költői
leírásaival, izgalmas elevenségével. A könyv nagyszerű értékei, amelyek
vetekednek a legjobb regények szépségeivel, mindenkép indokolttá teszik
a világhírt, amelyet Ossendowski rövid pár év alatt kivívott magának.

FRANKLIN-TÁRSULAT KIADÁSA

FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.






*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK VÉRES NAPOK, CÁRI RABOK = ***


    

Updated editions will replace the previous one—the old editions will
be renamed.

Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright
law means that no one owns a United States copyright in these works,
so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United
States without permission and without paying copyright
royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part
of this license, apply to copying and distributing Project
Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™
concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark,
and may not be used if you charge for an eBook, except by following
the terms of the trademark license, including paying royalties for use
of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for
copies of this eBook, complying with the trademark license is very
easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation
of derivative works, reports, performances and research. Project
Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away—you may
do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected
by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark
license, especially commercial redistribution.


START: FULL LICENSE

THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE

PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free
distribution of electronic works, by using or distributing this work
(or any other work associated in any way with the phrase “Project
Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full
Project Gutenberg™ License available with this file or online at
www.gutenberg.org/license.

Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg™
electronic works

1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™
electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to
and accept all the terms of this license and intellectual property
(trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all
the terms of this agreement, you must cease using and return or
destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your
possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a
Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound
by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person
or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.

1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be
used on or associated in any way with an electronic work by people who
agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few
things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works
even without complying with the full terms of this agreement. See
paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project
Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this
agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™
electronic works. See paragraph 1.E below.

1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the
Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection
of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual
works in the collection are in the public domain in the United
States. If an individual work is unprotected by copyright law in the
United States and you are located in the United States, we do not
claim a right to prevent you from copying, distributing, performing,
displaying or creating derivative works based on the work as long as
all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope
that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting
free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™
works in compliance with the terms of this agreement for keeping the
Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily
comply with the terms of this agreement by keeping this work in the
same format with its attached full Project Gutenberg™ License when
you share it without charge with others.

1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern
what you can do with this work. Copyright laws in most countries are
in a constant state of change. If you are outside the United States,
check the laws of your country in addition to the terms of this
agreement before downloading, copying, displaying, performing,
distributing or creating derivative works based on this work or any
other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no
representations concerning the copyright status of any work in any
country other than the United States.

1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:

1.E.1. The following sentence, with active links to, or other
immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear
prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work
on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the
phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed,
performed, viewed, copied or distributed:

    This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most
    other parts of the world at no cost and with almost no restrictions
    whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms
    of the Project Gutenberg License included with this eBook or online
    at www.gutenberg.org. If you
    are not located in the United States, you will have to check the laws
    of the country where you are located before using this eBook.
  
1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is
derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not
contain a notice indicating that it is posted with permission of the
copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in
the United States without paying any fees or charges. If you are
redistributing or providing access to a work with the phrase “Project
Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply
either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or
obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™
trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted
with the permission of the copyright holder, your use and distribution
must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any
additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms
will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works
posted with the permission of the copyright holder found at the
beginning of this work.

1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™
License terms from this work, or any files containing a part of this
work or any other work associated with Project Gutenberg™.

1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this
electronic work, or any part of this electronic work, without
prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with
active links or immediate access to the full terms of the Project
Gutenberg™ License.

1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary,
compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including
any word processing or hypertext form. However, if you provide access
to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format
other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official
version posted on the official Project Gutenberg™ website
(www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense
to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means
of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain
Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the
full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1.

1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying,
performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works
unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing
access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works
provided that:

    • You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from
        the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method
        you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed
        to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has
        agreed to donate royalties under this paragraph to the Project
        Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid
        within 60 days following each date on which you prepare (or are
        legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty
        payments should be clearly marked as such and sent to the Project
        Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in
        Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg
        Literary Archive Foundation.”
    
    • You provide a full refund of any money paid by a user who notifies
        you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he
        does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™
        License. You must require such a user to return or destroy all
        copies of the works possessed in a physical medium and discontinue
        all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™
        works.
    
    • You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of
        any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the
        electronic work is discovered and reported to you within 90 days of
        receipt of the work.
    
    • You comply with all other terms of this agreement for free
        distribution of Project Gutenberg™ works.
    

1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project
Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than
are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing
from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of
the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set
forth in Section 3 below.

1.F.

1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable
effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread
works not protected by U.S. copyright law in creating the Project
Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™
electronic works, and the medium on which they may be stored, may
contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate
or corrupt data, transcription errors, a copyright or other
intellectual property infringement, a defective or damaged disk or
other medium, a computer virus, or computer codes that damage or
cannot be read by your equipment.

1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right
of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project
Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project
Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project
Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all
liability to you for damages, costs and expenses, including legal
fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT
LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE
PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE
TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE
LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR
INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH
DAMAGE.

1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a
defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can
receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a
written explanation to the person you received the work from. If you
received the work on a physical medium, you must return the medium
with your written explanation. The person or entity that provided you
with the defective work may elect to provide a replacement copy in
lieu of a refund. If you received the work electronically, the person
or entity providing it to you may choose to give you a second
opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If
the second copy is also defective, you may demand a refund in writing
without further opportunities to fix the problem.

1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth
in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO
OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT
LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied
warranties or the exclusion or limitation of certain types of
damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement
violates the law of the state applicable to this agreement, the
agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or
limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or
unenforceability of any provision of this agreement shall not void the
remaining provisions.

1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the
trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone
providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in
accordance with this agreement, and any volunteers associated with the
production, promotion and distribution of Project Gutenberg™
electronic works, harmless from all liability, costs and expenses,
including legal fees, that arise directly or indirectly from any of
the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this
or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or
additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any
Defect you cause.

Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™

Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of
electronic works in formats readable by the widest variety of
computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It
exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations
from people in all walks of life.

Volunteers and financial support to provide volunteers with the
assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™’s
goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will
remain freely available for generations to come. In 2001, the Project
Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure
and permanent future for Project Gutenberg™ and future
generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see
Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org.

Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit
501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the
state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal
Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification
number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by
U.S. federal laws and your state’s laws.

The Foundation’s business office is located at 809 North 1500 West,
Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up
to date contact information can be found at the Foundation’s website
and official page at www.gutenberg.org/contact

Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg
Literary Archive Foundation

Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread
public support and donations to carry out its mission of
increasing the number of public domain and licensed works that can be
freely distributed in machine-readable form accessible by the widest
array of equipment including outdated equipment. Many small donations
($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt
status with the IRS.

The Foundation is committed to complying with the laws regulating
charities and charitable donations in all 50 states of the United
States. Compliance requirements are not uniform and it takes a
considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up
with these requirements. We do not solicit donations in locations
where we have not received written confirmation of compliance. To SEND
DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state
visit www.gutenberg.org/donate.

While we cannot and do not solicit contributions from states where we
have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition
against accepting unsolicited donations from donors in such states who
approach us with offers to donate.

International donations are gratefully accepted, but we cannot make
any statements concerning tax treatment of donations received from
outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.

Please check the Project Gutenberg web pages for current donation
methods and addresses. Donations are accepted in a number of other
ways including checks, online payments and credit card donations. To
donate, please visit: www.gutenberg.org/donate.

Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works

Professor Michael S. Hart was the originator of the Project
Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be
freely shared with anyone. For forty years, he produced and
distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of
volunteer support.

Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed
editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in
the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not
necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper
edition.

Most people start at our website which has the main PG search
facility: www.gutenberg.org.

This website includes information about Project Gutenberg™,
including how to make donations to the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to
subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.