Valentine : Regény

By Ernő Szép

The Project Gutenberg eBook of Valentine
    
This ebook is for the use of anyone anywhere in the United States and
most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions
whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms
of the Project Gutenberg License included with this ebook or online
at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States,
you will have to check the laws of the country where you are located
before using this eBook.

Title: Valentine
        Regény

Author: Ernő Szép

Release date: March 20, 2025 [eBook #75674]

Language: Hungarian

Original publication: Budapest: Singer és Wolfner, 1927

Credits: Albert László from page images generously made available by the Hungarian Electronic Library


*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK VALENTINE ***


SZÉP ERNŐ

VALENTINE

VALENTINE

REGÉNY

IRTA

SZÉP ERNŐ

BUDAPEST

SINGER ÉS WOLFNER IRODALMI INTÉZET R.-T. KIADÁSA

Minden jogot fenntartunk.

Copyright by Singer & Wolfner, Budapest, 1927.

Budapesti Hirlap nyomdája

– Csacsi, hisz így nem tudok inni!

S egyet loccsant a pohárban a könnyű málnapiros _refosco_, s úgy
megcsillant a lámpafénynél, mintha kacagott volna az a bor is avval a
kiscsikócsengő-hanggal együtt, ami az asztal fölött csilingelt.

Ennek a csacsinak mindig olyankor jut eszébe odabuktatni kézcsókra az
orrát, mikor az a kezecske kanalat visz a szájnyíláshoz vagy a poharat
hajtja vigyázattal fent a kényes crêpe-georgette fölött, mert arra még
egy harmatcseppnek se szabad esni.

– Te éédes. – Úgy húzza az é betűt a csacsi, hogy egész kis dallam, mire
kimondja az édest. És oda dűl megint avval a fekete homlokával a fehér
kéz felé s nézi, nézi megállott mosollyal és lankatag szemekkel, mintha
pityókos volna vagy pedig határtalanul álmos.

– No, hát engedje, ezt az utolsó kortyocskát. Nem bánt.

– Nem, nem… – olyan szenteskedve nyögi, de csak azt várja, hogy a pohár
föl merjen az abroszról kelni, avval hopp! rajtaütött megint az ajkaival
a poharat ölelő kézfejen. És olyat vihog, mint a betyár diák és üget a
széken hencegősen. Roppant örül a sikernek.

– Isten bizony! – a rouge úgy adja, mintha pityergésre hajlana, de
persze nevetni fog az is inkább, miután sikerült ennek a másik széknek
hirtelen hátra rukkolni s az édes piros itóka lecsúszott ügyesen azon a
világítatlan és lépcsőtlen bárzsingon.

Máris kapja vissza a széket maga alatt a könnyű rózsaság és leteszi a
poharat és leadja lassan a jobbkezét az elébe nyúló sötét tenyérre, mint
hogyha világos szirom hullana vaslapátra. S nevetős szemei lemerülnek
azokra az óriási férfiujjakra, akik egyenkint ágaskodnak és óvatosan
maguk közé pántolják a fehér kézfejet, melegen és ércesen.

[Illustration]

– Maga a legeslegnagyobb bolond ezen a világon.

Maga Kant se vette volna rosszabb néven ezen a helyen ezt a véleményt,
mint az én emberem, aki csukódó szemmel hajolt e felé a bortól vizes
szájacska felé s elandalodva hagyta rá hogy:

– A legeslegeslegvilágon.

Mert ez a hely egy rózsaszínű sarok volt a híres Danieli-hôtel
éttermében, Velencében…

A kosztoló szála már egészen üres volt, csak ez az egyetlen emberpár
szerepelt itt a Louis XVI. stilű paradicsomban. A kígyó hálistennek nem
volt jelen, hogy irigy nyelvét kinyújtsa rájok; csak az őrszemes
cameriere állott ott messzire a falnál a bejárat mellett és az is inkább
kifele nézegetett, mint befele. De varázsos édes az ilyen késő esti
magány egy étteremben azoknak, akik az ezerötszáz millió földi lélekből
senkire se kiváncsiak, csak egymásra. A csillárok a csöndben a maguk
eszméletlen ünnepét űzik a gyöngyfényű falakon. Ők, az az Ádám meg Éva a
sarokban, akik némán össze vannak fogózva kezükkel és nézésükkel, ők
idegen világításban derengenek, mintha extra hold sütné az ő
kikülönített kicsi világukat. Az alvatag fényű lámpa az asztalon,
amelynek ombréselyem ernyője a magnolia-fehérjéből felhangolódik a
kamélia pírjáig. És azok a túlzott azaleák, amelyek minden estére
frissen érkeznek Rómából a Pincio kertészetéből, mintha csudára most
hajtottak volna a karcsú kristály torkából, az ő udvarlásukra, úgy
hajtják a férfi meg a nő felé kettészakadt csomóval azokat a szederjesre
varázsolt lángszín fejeiket. És a különc kis flóra mellett saját
levegője van a kis asztalnak, egy kinyomozhatatlan vegyületű parfum, az
ott lappang azon a kezen, azon a selymen, azon az oldalt fésült sárgaréz
hajon; attól a parfumtől, amelynek _Mon âme_ az ábrándító párizsi neve,
nem győz a plastron fölfelé feszülni, hogy a maga lelkének a
tengerfenekére szíhassa, vagy még annál is mélyebbre. Fentről vagy
alantról vagy a falból vagy honnan alig igaz hegedűszó lopózott egy pár
perc óta hozzájuk; most elalélt egészen; és a csöndnél is nagyobb
csöndben gyönge madárhangocska nyilallik:

[Illustration]

– Jönnek.

Én nem is mertem jól odanézni, nem állok jót érte, hogy a fejük nem volt
egy pillanattal előbb összeragadva… a férfifej hátra kapódott és aztán
úgy csapta vissza a szemöldökére esett hajcsimbókot, mint a diákkorban,
mikor a könyvéből nézett föl.

A főfő cameriere siet oda feléjök, két pincérrel a háta mögött, a
blokján egyet hanyatt lapozva. Persze, hiszen ők szóltak öt perccel
ezelőtt, hogy fizetni akarnak.

A férfi fölragyog a mindig üdén mosolygó s mindig mélyen elmerült
nemzetközi képű főpincérre, ki diszkrét meghajlás után a két fülét
átadja rögtön a két halk szavazóbírónak és lehajtott fővel gyorsan
megszövegezi a plajbásszal az ítéletet. Míg ez a kurta tárgyalás
végbemegy, a férfi-vádlott a legbarátságosabban figyeli azt a fényhirat,
melyet a csillár vert a főpincér brijjantinos fésülésén, aközben pedig a
térde mellett ott szorongatja a kezében a vádlott-társa kezét, akár a
gyerek a fiaverebet, akit ő fogott és akit olyan nagyon jó minden
pillanatban érezni, hogy megvan, megvan és nem fogom elveszteni.

Az elnök úr, vagyis a főpincér meglett az írással, lekötelezetten bókol
a világos eton-nek meg a nehéz barna választéknak, s felfrissült
mosolylyal hátrál a blokkot maga mögé kanyarítva, mint ahogy már a
tizedik estén teszi, mióta ez a külföldi pár ezt a sarkot megszállotta,
csak ma véletlenül nem franciául, hanem angolul jut eszébe magát
ajánlani:

– Thank you, sir. Good night.

Tizenegy óra.

Oly türelmetlenül lesi a nagy fiú, hogy a karcsú fehér ujjak
beleszorítsák azt a cigarettet a hosszú zöld émail-szipkába; már gyufát
rántott elébe s ott tartja meredeken a kis beteg viaszszálat, aki rögtön
lekonyul, mikor meggyujtják.

– Menjünk haza, Tin.

Haza, fel a második emeletre, a loggiára, ahol a holdat szokták
tisztelni kettesben.

A cigarett tüzet kapott és a rouge-os szájacskából az első füst közt
melegen és édesen jön a sóhaj a férfi felé:

– Úgy szeretnék már egyszer a bárba lemenni.

– A bárba? – kicsit belecsudálkozott a szóba a férfi, mintha hirtelen
nem tudná, mi is az a bár?

– Nem is láttunk még itt semmit az életből. – Megcirógatta sürgősen a
férfi térdét. – Csak egy kicsit. Gyurka…

A férfi rátapasztotta a tenyerét arra a drága hizelgő kicsi kézre lenn,
és csak ingott a feje jobbra-balra az élvezettől, hogy ezek a kék szemek
mily angyali gyöngéden tudják a kérvényező hangocskának a pártját fogni.

– Te édes éhédes édes.

– Jó? – s máris libbent föl a székről a rózsaszín pillangó.

– Jó, jó… – hát hogyne volna jó, de milyen jó, hogy valami tőlem függ és
én megengedhetem neked, milyen jó, hogy nevetni hallak, mint a
karácsonyesti csengettyűt, milyen jó, hogy a világra jöttem és itt
leltelek és imádhatlak tégedet.

És mint az áldást, úgy adta a mosolygó vállakra azt a pehely
szürke-mókus keppet és aztán indulóban keppestől odakarolta s hajolt
lefele hozzá, s nyúlt a hetyke zöld szipka után: az most nagyon nem jó
helyen volt az alatt a két pici bajuszformára szabott rouge alatt.

– Vigyázz…

– Vigyázok.

Ahogy vigyázni szokott egész nap a templomokban is, mikor az összes
szentek és az összes angol öregasszonyok szemeláttára csókolja szájon
ezt a védtelen gyöngeséget.

– Mindig tönkretesz! – és már jön ki a préselt velencei tasakból a
tükrös aranyszelence meg az aranyos piros plajbász, korrigálni. Közben a
gonosztevő a jobb karral magához szorítja a szegény kis mártirt, úgy
viszi s nézi kimondhatatlan gyönyörűséggel ezt a cicamunkát. Nem tudom,
mennyiért nem adná, hogy az a villogó orrocska hogy megfeszül ott a
tükörben és hogy hogy iparkodik a felső ajak a crayon alatt lejebb és
lejebb húzóckodni.

Kész. Akkor aztán a nő, hogy még egy támadásnak ki ne legyen téve,
ügyesen elcsusszan a szorításból és kacagva szalad a szőnyegen előre, ez
a hosszúlábú legény az ajtó előtt tudja csak a lebbenő keppnek a szélit
elkapni.

No most rendesen kell viselni magukat a boldog gyerekeknek, ez már az
emberek világa. Szép komolyan, amint illik a nehéz renaissance-mennyezet
alá s a csendtartó márvány-oszlopok közé, úgy szállanak alá megmért
lépésekkel egymás mellett a félemeleti lépcsőn, leadva az alvadt vérszín
szőnyegnek a tekintetüket. Éppen csak hogy a kisujjukat merik összefogni
itt a fenyegető mondain tündöklésben, és azt is csak a keppnek a
diszkréciója mögött.

Végre most a hátuk mögött megsúghatom, kicsodák ezek a fiatal
velencések. Hogy magyarok, azt nem kell mondanom, hiszen már odafenn
méltóztattak a szavukat hallani. A szmokingot, akit Gyurkának hallottak
szólítani, Békász György nagyságos úrnak tisztelhetjük,
mellékfoglalkozására nézve mérnök; a főfoglalkozása szemmelláthatólag
az, hogy legalább a kezét érintse minden percben ennek a mellette
lábujjhegyen ereszkedő tündérnek. A tündér pedig az emberi világban úgy
szerepel, mintha a Poóy Palya nyugalm. min. tan. őméltósága tulajdon
leánya lenne, Poóy Valentine kisasszony… pardon nagyságos asszony, már
idestova két hete Békász Gyurkának a felesége. Milyen természetes ez
így, ugyebár, hogy egy nagy erős barna Ádám meg egy szépséges kis szőke
Éva együtt lejtsenek szorosan az egymás oldalán a lépcső szőnyegén, meg
a született virágos Földön. Olyan természetes és olyan szép és olyan
csodálatos dolog ez. Ó de még milyen csodálatos, ha tudnák! Mert ezt a
Békász Gyurkát még úgy hat héttel ezelőtt nem is tudom hirtelen hány
tenger választotta el attól, hogy ilyen édesen játszadozzon Poóy
Valentine-nel Velencében. Hírét se hallotta még hat héttel ezelőtt a jó
Békász Gyurka ennek a legeslegdrágább teremtésnek, pedig híres kis lány
volt Poóy Valentine, sem a Poóy Palyáék úri házának, bár ezt a házat is
éppen elegen ismerték Pesten is, Budán is. Jaj hát ez valósággal moziba
való, ahogy ez a pár cseléd összeteremtődött.

Igen, azt is úgyis el kell majd mesélni, hanem most már lent vagyunk a
Danieli fafalú iszodájában. Itt is csend van és elhagyatottság, csak
hátul a barman pultja előtt ül két bagolypápaszemes Harold Lloyd két
nyurga zongoraszéken, roppant belemélyedtek az üvegek etikettjeinek a
tanulmányozásába. A Danieli lakossága kint tanyázik a szomszédos
hallban, bőséges nádfauteuilökben, a kicsi márványasztaloknál, a táncra
való tisztás körül. Egy néger úr énekel banjo mellett a jazz-band
közepén ülve, az óriás szürke kandalló előtt, olyan odaadással, amilyet
ez a két tánc közt sziesztálva csacsogó társaság egyáltalán nem követelt
tőle. A mieink éppen csak hogy átfutották a hall vörös damaszt meredekei
alatt nyüzsgő gyöngysoros és plastronos népet, ott az ólommal szegett
üvegkockákon keresztül, azután Gyurka odaszólt a barmannek két
macedoine-ért és vitte Valentine-t hátra, hátra a sarokba, a lehető
legmesszebb a világtól.

[Illustration]

A kepp rózsálló velour bélése megint a szék hátát melengeti s B. Poóy
Valentine ábrándba mosódó szemmel, a fejével gyöngén ütemezve hallgatja
a banjo távol idegenből érkező pattogását. És édesen ocsúdik, mikor a
barman elébük szolgálja a hüsítőt s nevetve kapja be a szalmaszál végét
és belemegy az orrával a magas pohárba. Mint a kis gyerek.

Az ura még a jeget tördösi kanállal a macedoine-nak a színjátszó
vizében.

– Édes?

– Maga. – A drága hang a szalmaszálba szaladt, az pedig sértődve
fortyant egyet a lusta gyümölcsforgács közt.

Juj, visszakapta a fejét és kicsúsztatta a szalmaszálat.

Ezen egy métert kell kacagni.

Aztán az ember bekap egy bő kortyot és eltolja csalódottan a poharát.

– Auh! hogy lehet ilyen savanyúságot árulni.

– Nnh? – azon a szalmaszálon csudálkozik a nő; most éppen abban van,
hogy egy szem cseresnyét fel tudjon szúrni vele.

– A dzsem is el van csapva. A narancs is. Meg az a djatti, amit úgy
dicsértem… elmehettek koldulni, az összes dolcikkal együtt! Hogy nem
szégyellik magukat.

– Bolond, mit akarsz?

Odadűl a könyökén az ember az álmatag mosolygó kék szemek alá:

– Téged, Tin. Csak téged.

– Szívem.

– Itt van, igen. Itt a mellemben. Mit szeretnék én… a virágokat a
napsugarakkal megszorozni. Hát hogy tudjalak kiszámítani. Látod, mért
nem matematikus lettem.

A szőke haj majdnem ráesik a gesztenyehajra. S az a törékeny szó mint
elalvó babapötyögés hull a puha csücsörítésből:

– Mate mate ma te, ma… s holnap… akkor is te… mert csak te mindig míg
csak mindig mindig… szeretlek.

Hüh! nem szabad!

Éppen köhögött egy hegyeset az egyik Harold Lloyd; valami nagyon kutya
mixture-rel talált kikezdeni. S benézhetnek a hallból is minden
pillanatban. Vissza a fejekkel, úgy, lassan, szépen. Érd be vele te
megbabonázott emberfia, hogy újra birtokba veheted az asztal lábánál azt
a másik kezet, azt a másik meleg életet, azt az öt ragyogó testszín
körömélbe végződő boldogságos másik világrészt.

Valentine még utána súgta, mintha magyarul ez az ember nem is értene.

– Ik hou van je…

És még egyet zendült, azon a leggyöngédebb húron, amelyiket már nem
lehetett a hárfára húzni:

– Tjintah…

Azt teszi mind a kettő: szeretlek.

Hollandúl, meg a szumatrai bennszülöttek nyelvén. Mind a két igét ettől
a mestertől tanulta, ettől a Békász Gyurkától.

És a nagy tudós nem tud egy hangot válaszolni semmiféle nyelven, szegény
feje, csak nyelni tud egyet, mert a szíve ki akart szökni a gégéjén.

A Valentine ujjait olvassa lent a reszketeg kezében, hogy ott van-e mind
az öt hiánytalanul. Egész nap azt olvasta.

És lélegzik egy mélységeset és vad szemeket csinál és egy fenyegető
háh!-val feléje fúj, de finoman, akár a kezdő szellő.

Valentine megrezzen, kapkodja a pilláit, odább-odább leng a feje, a két
könyökét fellebbenti, úgy tesz, mintha el akarna szállani. Betanulta már
ezt a játékot.

– Jaj, nem nem, maradj itt, drága pelyhecském.

Mindig megbánja, hogy el akarta fújni, visszakapja a szökő kezet,
százegyet csókol rá örömében.

– Nézze már.

A hallban táncoltak. Az egész jazz működik, a középen egy féltucat frakk
meg szmoking ölelte a lamée-kat, a georgette-eket, a tafotákat, a
duvetine-eket, a kényes tangót hajlogatva tova. Emerről is, amarról is
új pár jött elő, a fehér karok föllengtek a fekete vállakra, pillanatra
veszteg maradtak a lábak és azután rá siklottak a sima zenére.

Gyurka is odanézett. Nem oda, hanem odább, túl a hall fényes
imbolygásán, a tejes május-éjbe, a Danieli előtt várakozó gondolák
ingatag lámpásaira és azok mögött a hórihorgas árbocokra, kik
szórakozottan nyúlkálnak erre-arra a csillagok közt válogatni, meg még
odább, messze, a holdsütött vízszínen lappangó szigetek felé.

Valentine-nek elbillent a feje, egy fogával az alsó ajkát megfogta
szórakozottan, a szabad keze lecsüngött az asztal szélére, így tartotta
a zöld szipkát, aki most magamagának cigarettezett.

A divatrövükön a szolgáló kisasszonyok a közönség előtt melódikusan
sétálnak a rájuk adott esti ruhákban, vonagló vállakkal, ideges
könyökökkel és alálankadt szemekkel, olyan kényességet affektálva,
mintha nem e világra való finomságok lennének. Igen, és ez az úri, sőt
nagyúri nép, amelyik a hall márványán tanyázik, az pedig olybá tünik a
köröskörül elhalkulva figyelő társaság közepén, mintha hivatásból
produkálná magát az óvatos, vontatott mozdulataival, mintha talán csak
az volna rábízva, hogy a ruhák csipke-ablakait, és ezüstszál-futamait
hangsúlyozza, meg a legideibb frakkszabást ismertesse hátulról, oldalt
és elülről, vagy netalán egy Rue de la Paix-i ékszerésznek a
gyöngysorait, a solitaire-jeit meg az asszir karpereceit sütkéreztesse s
kívántassa a csillárok fényében.

Oh nem, hisz olyan áhítattal, oly művészi sejtelembe nemesülve lépkedik
a tangot a néma párok, ennek a tüneteg, szüneteg dallamnak a halk
tanácsaira figyelve… sőt mintha taktusról-taktusra ők maguk költenék ezt
a zenét, vagy mintha ezt képzelnék; vagy talán a parfumös este hangulata
vált volna hangjegyekké valami varázslattól; vagy mintha arany vonalak
osonnának a lábuk előtt, tétova csalva őket, hisz maguk is úttalanok,
mint az ábránd, mint a szerelem, amely boldogság és boldogtalanság közt
akadozik, úgy mint a vörös meg a sárga rózsa közt a pillangó.

Ezek a szájak panaszolják a mosolyt, ezek a csípők a gyöngeséggel
kérkednek, ezek a szemek az édes unalomból a legédesebb ájulásba
vágynak, az eszméletet ezek mögött a homlokok mögött a gondolattalanság
arabeszkjei mulattatják. Alig hogy lépnek, alig hogy lélegzenek az
egymást öntudatlan kerülő párok. Félig élnek és félig álmodnak és
egy-egy lehelletnyit mintha meghalni szeretnének.

Békász Györgynek is aléltan hanyatlottak a szemhéjai, nem bírta követni
már azt a két angyalt, akik odakint szállottak, csillárfényen és
cigarettfüstön túl, üvegajtón túl, dülöngő árbocokon túl, messze, messze
a fátyolos csillagok közé. Úgy az ég felé rézsútosan, összeölelkezve,
mint a Giotto oltárképén egy templomban. Az a másik angyal, aki vele
tűnt el ott a violás fátyolok mögött a csillagos égben, az az angyal itt
ül mellette, itt ingadoz az elbájolt feje, mintha titkos légáramlat
himbálná gyöngéden, mint a kímélni való mákvirágot, itt van, igen, hisz
annak az angyalnak a fűtött selyem kezét göngyölgeti, tapogatja
újjról-újjra s ízről-ízre s annak a csuklóján csúszkál az ő keze fel-le
nyugtalanul és szinte testetlenül, a pulzus nyilallatai felett, akár az
elmerült primás keze a hegedű nyakán, mikor a Repülj fecském
pizzicatoján andalog. Csodálatos, hogy idelent is oly édes valóságban
érzi kettőjüket, pedig hisz odafent suhannak a végtelenbe, fuldokolva a
keblüket elöntő langy étherben, melynek a könnyűségével és üdvözítő
jóságos ízével nem lehet betelni s a szárnyaik hallható sóhajokkal
lendülnek együtt, valami méla zendület ütemeire. Csodálatos, mint mikor
az ember álmodik és álmában tudja, hogy most álmodik. Oh de fáj, hogy ez
az éberen érzett önkívület el fog szakadni, csak maradna még, még egy
kicsit, egy percet, ez a perc a mi örökkévalóságunk.

Mintha a csend elhalt volna a György feje körül. A hallban a hegedűs
leejtette a vonót a húrokról.

Valentine fellélegzett és halkan, szinte bánatosan nevetett az
élvezettől:

– Szép volt.

Györgynek kellett egy harmad perc, míg fel tudott ocsúdni s oda
lehellhette Valentine elé, hogy:

– De milyen szép…

Valentine kipillantott és a kezét akaratlan felkapta, mint a szinházban;
tapsolni vágyott az oszló pároknak, amint elevenedve, habozva, valami
kellemes sajnálkozással indultak a helyeikre.

Egy kis pirossipkás arab gyerek iszkolt át a tükröző tisztáson,
cigarettes tálcával. Éppen csak egy pillanatig maradt üres a márványalap
utána; két pár állott már a két szélén, vagyis csúszkált a fox-trot
könnyed szabályai szerint. Persze a jazz hívására. Új kotta volt a
pianinón, meg a hegedűs előtt, meg a dobos előtt, meg a néger előtt, aki
most a szájával kezelte a hangszerét, a hosszú pistont, a banjot
hátraküldve tartalékba a pianino tetejére a flóta meg a saxophon mellé.
S ez a hegedűs, aki még egy perccel ezelőtt oly álmatag arccal vezette a
tangót, most valami hetyke pózt vett és a fejét gépiesen ugratta
jobbra-balra a vonója rándulásai felett; a billentyűket tapogató
pápaszemes ifjú is, az a piruló kopasz fejű dobos is, meg a kipuffadt
képű néger is, egyetértőleg kapkodtak a fejökkel a hangjegyeikre nézve,
mintha jókedvre noszogatnák egymást, mintha valami stiklit terveznének
vagy mintha pazar muri várná valahol őket és arra hangolnák magukat, míg
itt ezt az unalmas fox-trott kottát végrehajtják.

A táncosnép pedig, mintha nem is ügyelne a muzsikaszóra, cseveg,
csuszkálva, futamodva s rögtön hátrálva, s elkerülve pár a másik párt és
ugyanakkor a harmadik párnak az útját keresztezve s egy negyediknek az
oldalához ütődve fordulatukban, mintha mind ezek egy kisebbfajta
korcsolyapályán osonnának es keringelnének, cikkcakkoznának
szórakozottan, integetve, köszönve, felelve, nevetgélve az ismerősökhöz
a pálmás háttérben köröskörül hullámzó, fecsegő vidám világba.

Valentine visszahúzta a nézését arról a skótnak látszó hosszú leányról,
akinek az agerathumkék ruháját kisérte s a kéztartását figyelte, hogy az
milyen helyes és milyen egyéni. György szemei megint odakint felejtették
magukat, messze, messzire. Valentine búcsút vett egy erős szippanattal a
cigarettjétől és azon volt, hogy hangtalan fújja ki a szipkából a
hamutartóba, hogy fel ne rezzentse Györgyöt, hogy így gyönyörködhessen
egy kicsit ezekben a mozdulatlanul kidagadt méla kókuszdió szemekben.
Hanem az ember meg szokta érezni, hogy ránéznek, úgye, hátha még az
üdvössége csillagai ragyognak reá. Oda fordult Valentine-hez és a
bámulásban elmosolyodott ajkai az örömnek azt az alig hallatszó gyöngéd
jelhangját adták, azt, ami úgy esik a fülünknek, mintha a mélyben az a
szív elnevette volna magát.

[Illustration]

– Maga hol járt?

– Tudod… egy kis idegen szigetre vitorláztam egyszer; munkásnép után
jártam. Csodálatos, te, Tin, milyen sötétség fogadott azon a szigeten…
azt hittem hirtelen, alkonyat van, pedig fényes délelőtt másztam fel a
parton. Az onnan volt, hogy köröskörül bezárják azok a dús bambuszok az
egész szigetet. Hát aztán kievickéltem valami mezőre, megállok, nézek,
keresek utat, fedelet, embert. Egyelőre egy mamlasz kis zebu mereszti
rám a szemét ott közel egy kókuszliget széléről. Indulok jobbfelé,
balfelé, kurjantok hegyeseket, lóbálom a fehér sisakom, majd csak
meghallanak, meglátnak. Csend. Csak egy pár papagáj rebbent fel és
káráltak ott nekem összevissza, mondhatom, ha nem járnak iskolába, hát
egy fél értelme nincs a beszédüknek. De mintha valami sikolyt is
hallottam volna közben, vagy egy kaccantást, vagy csak képzelődtem?
Nekivágok a kókuszosnak, hát éppen egy napsütött alléera találtam
bemenni; hanem tovább csak csend, egy lélek, egy jel sehol, a fasornak a
vége meg összefolyik, nem tudom, merre vagyok és hova lyukadok ki. Nem
tettem még húsz lépést barátom… pardon!

A mesemondó buktatta a fejét lefelé, egyidejűleg emelte azt a fogságos
meleg kis kezet és egy halaszthatatlan puszit ütött reá.

– Jaj, és mi történt, tovább! Hol a _cerrini?_

Elaludt a Valentine friss cigarettje.

– Cerrini, ecco! – György is rágyújtott Valentine után és egyszerre
jutott eszükbe a füstöt az egymás orrának irányítani. Persze kinevették
egymást a kölcsönös felsülésért és egy pár pillanatig a kék ködben nem
is látták az egymás csillogó szemeit és csillogó fogait.

– Tin…

– Itt vagyok. – Szétfújta s elűzte a füstöt a kezével.

– Tin, most itt járt egy fekete lepke és azt súgta a bal fülembe, hogy
maga nem is szeret engem.

– Pfuj.

– De egy fehér lepke is itt volt, az a jobb fülembe súgta, hogy
szeretsz. Hát melyiknek volt igaza?

– A fehér… fülednek. Folytassa már, butonc, az erdőben… húsz lépést
tett, vagy nem annyit?

– De, pontosan kérlek… és egyszer csak zsupsz, a nyakamba csapódik
valami hideg és vizes, de köröskörül a nyakam alá zuhan az a
nemtudommicsoda, amitől abban a szempillantásban a nyavalya majd kitört,
képzelheted.

– Noh…

– A fejem előre esett és alig bírtam az egyensúlyomat megtartani, olyan
hirtelen ért… odakaptam két kézzel, azt éreztem, mintha vadmacska vagy
kígyó zuhant volna a nyakamba s meg akar fojtani…

– Te jó istenkém.

– Félsz? édes édességem. Hát mi volt? Egy vézna kis koszorú, csupa kicsi
fehér virág, zöld hajtás közé dugdosva s az egész összevissza nyalábolva
valami friss vesszőkkel. Mi ez, állok, bámulok, azok a sötét fák ott
hallgatnak, mintha összeesküdtek volna, egy pötty kis rózsaszín fejű
madár repül keresztbe, úgy híjják rizsmadár, mert a teste viszont olyan
ragyogó szürke… de hát ez nem lehetett úgy-e? Csak bámészkodom ott a
kezemben avval a koszorúval, azt hittem, álmodom valamit… pssz, megint
hallom azt a vihogást, de határozottan, kétfelől is…

– C, c, de csuda kedves!

– Mi? S ha még azt láttad volna, hogy amint ott fülelek és tátom a szám
és lábujjhegyen előrébb megyek, puff! ott a másik koszorú a nyakamban.
Bekaptam barátom. Csupa víz volt az orrom, a szám, a szemöldököm. De a
lassot biztosabban dobni nem tudják azok az amerikai lókötők. Ez a
koszorú balfelől jött valahonnan. Arra szaladok, hát ahogy a fákat érem,
a másik felől kapom az áldást a nyakamba. Vagyis a fejemre, mert
futtomban ért a koszorú, rézsút megállt a hajamon. Most már kacagnak,
háromfelől, négyfelől, gyerekek vagy asszonyok… hopp, arra elől egy
pucér hátat látok a fák közül kibújni, megint eltünni, vissza. Gyerünk
csak, ezt elcsípem. Kettőt ugrok előre, tessék, a negyedik zöldség
sújtja a kopoltyúmat.

Valentine-nek hátra esett a kacagástól a feje:

– Jaj, hogy én ezt nem láthattam!

– Jól kinéztem barátom. A fülem hegyéig ért a nyári gallér. Ugráltam ott
összevissza s óbégattam, persze csupa jókedvemből, végre vagy tizenkét
fa mögül egyszerre bújt elő egy-egy helybeli dáma, a toalettjökre ne
légy kérlek kiváncsi; még két koszoru repül a fejembe, aztán nagy
gaudiummal nekem esnek és elkapják a két karom és ráhúzzák a többi
koszorút, mert mind hozta a kész koszorút a kezében…

Elbájolva húnyta le Valentine a szemét:

– Tündéri.

– Úgy-e, Tin… így fogadják azon a vad szigetecskén az idegent. Tudod az
az apró fehér virág, úgy hívják _melatti_, az az egyetlen virágjuk,
amelynek illata van és az is csak estétől reggelig illatozik; hajnalban
a hajukba tűzik, egész nap avval a parfümmel csalják a férfit maguk
után.

– Zsivány, hány után mentél egyszerre?

György a fenyegető zöld szipka elől kipillantott arra messze, nevetve s
merengve s úgy folytatta halkan, elfogulva, mintha valaki mástól
hallaná:

– Ott jártam az imént, Tin, teveled… ugyanazon az alléen, és azok a
lányok kisértek kettőnket a faluba, úgy mint akkor magamat. És igazoltam
magam előttük, hogy lássátok, ez az a lány, akinek a kedvéért vissza
kellett estére hajózni nekem, egyedül… mert már akkor tudtam, hogy téged
szeretlek, Tin. És most is hallottam, milyen szomorú dallal oszolnak el
megint a lányok a kókuszdiót leverni.

– Te, drágám.

– Elmenjünk majd egyszer oda, Tin, igen?

– Igen, igen! És én akasztok azoknak a lányoknak koszorút a nyakukba…
vagy inkább hattyúboát, mit gondolsz és összevissza fogom őket puszizni.

Nézd, mintha tányért ejtettek volna le mellette, majdnem felugrott a
székről Valentine, a poétikus elmerülésből. Vagy mintha hirtelen
rákiáltottak volna, úgy kapta fel a megrezzent fejét. Megijedt?

Oh, dehogy!

Csak egy Charleston-zenébe kapott odakint a banda.

A francia nép kelt fel ilyen varázsosan a Marseillaise hangjaira.
Pillanatok alatt teli volt a tisztás. Behallatszott egy-egy nádfauteuil
csikarása, amint a márványra csúsztatták sietségükben, akik már nem
tudtak elsők lenni s egynéhány nő hamarabb a márványra szökött mint a
partnere s a cipellőik lábujjhegyeltek idegesen és a fejük felkapta már
a taktust és a karjaik repesve várták, míg rácsúszhatnak a vállakra s
aztán elsodródhatnak ők is a többiek közé nevető szájakkal és nevető
szemekkel. Ettől a zenétől a csillár mintha melegebben ragyogna kint a
hallban és idebent a barban az egyik Harold Lloyd a pohara talpával, a
másik a könyökével meg a körmeivel kapkod az incselkedve bokázó taktusok
után. A néger szétvetett lábakkal áll a pódium szélén és belekurjant a
saxophonba, mint a dudájába a boldog csordás a mezőn.

Valentine olyan eleven lett; úgy könnyűzik a széken, a bokáit összeveri,
a szeme csak ragyog a hallba kifele s rázza lelkesen azt a nagy kezet a
térde mellett.

– Az én muzsikám, Gyurka! Hallja, a Valentine! Jaj, de boldogság, mi?

Az, az, de még micsoda boldogság ennek a Gyurkának. Éppen azt csudálja,
hogy ezek az emberek nem is sejtik, hogy az egyetlenegy imádnivaló cica
ide van őmellé beosztva s hogy tudnak más nőre nézni s hogy egyáltalán
örülni tudnak valaminek, szegények.

Önfeledten ejtegette Valentine a fejét, a vállai gyöngén inogtak, halkan
füttyentett egyet-kettőt a nótába s aztán oda kedveskedett a kis
hangjával Gyurkának:

– Elle avait un tout petit menton, Valentine, Valentine… – és rögtön
kiesett a muzsikából: – jaj, hogy ezt ilyen nyugodtan tudja nézni! Mégis
csak borzasztó valami, hogy maga nem táncol!

Gyurka oda akart harapni gusztusában a lepittyenő orrocskához:

– Tudod, angyalocskám… – és az öklével a combjára ütött, az egész hosszú
lábát elnyújtva feszesen az asztal alatt.

– Tudom, csak menjen azzal a falábával! – és félrehúzta a duzzogó fejét,
mert a torkán már egy icurka csengés felelt a György jókedvű
nevetésének.

Ezzel a faláb-trükkel ütötte el a dolgot otthon, Palyáéknál, mikor a
grammofont felkavarták egy ozsonna után a terraszon és egy mohó
hölgyvendég fel akarta húzni Gyurkát „egyet shimmyteni“. Annak Gyurka
komor arccal meggyónta, hogy Bukovinában ellőtték a ballábát és ezek a
mai géplábak elég kezdetlegesek, shimmyre gondolni se lehet egyelőre
velük. Nagyobb bizonyság okáért a rémült dámával meg is fogatta az acél
térdet, hogy az mennyire nem fogad szót, mikor hajlogatni akarják. A
háziak remekül szekundáltak hozzá s a megzavart honleány csak egy óra
mulva jött rá a fintára, mikor odakint a villa előtt Györgynek eszébe
jutott az árkot átugrani.

– Nini! Lali! Pá, pá! Gyurka, nézzen már arra! – s Valentine
visszalebegtette a kezét a hallba, ide a sarokba, ahol egy frakkos fiú
rugtatta feléjök a karját fascista módra s hajbókolt és tátogatta
boldogan a szemét-száját az üvegkockán keresztül.

György is odahajtotta a fejét és mosolygott nagy szeretettel. Fogalma se
volt róla, ki ez a kedves gavallér. Aki különben el is tünt rögtön a
sarki pálma mellől, miután fényjelt adott a szemével, hogy jön, jön, itt
lesz azonnal!

– Micsoda Lali ez, Tin, én úgy-e nem ismerem?

– Dehogysem, nem emlékszik?

– Nem én.

– A Gerbeaudban. Igaz, egy délután a szigeten is találkoztak, mikor a
MAC-ban voltunk.

Többet György nem is orientálódhatott, a Lali már libbent feléjük,
sürgősen visszacsapva a szivarzsebbe a zsebkendőt, amellyel a meleget a
homlokáról elütötte:

– Nohát, első dolog! Valika! Jó estét, első Valika! – kézcsók és
sarokösszeütés és: – Szervusz drága öregem, nohát elsők vagytok, hogy
itt vagytok, gratulállak, hát ez kérlek egyáltalán első!

Olyan örömmel és odaadással rázta Györgynek a kezét, hogy az egészen meg
volt hatva.

– Hát maga mit csinál Velencében Lali?

Lali nevetve székért ugrott:

– Zavarom kezitcsókolom azokat, akik el akarnak a világ elől bújni,
látja!

S leült és kedveskedve rájok nevetett:

– Egyébiránt fent voltunk montirozni Torinoban, a gépekkel
lekanyarodtunk egy-két napra, Lidózni… de Valika, hogy maguk itt vannak!
Tudja, hogy meg sem akartam ismerni? Direkt nézem, micsoda szenzációs
francia baba lappang a bárban! Nézd, hát nem Poóy Vali,
becsületszavamra! Barátom, a legeslegelső párizsi baba! Milyen gyönyörű,
drága Valika, te első jó Isten!

Összecsapta a kezét, úgy rajongott bele a párizsi baba hálás szemébe.
Valentine felkacagott és odaütött a szipkával a Lali körmeire s
Györggyel közölt egy rövid használati utasítást:

– Első jó Isten, hallja? Minden első Lalinál. Kérlek, saját kreációja.
Első pofa maga Lali!

Lali kómikus komolysággal kapta a nyakába a fejét és a szívére a kezét,
mint művész prezentálva magát Györgynek, aki a maga részéről elismerő
nevetéssel hajtott fejet az érdem előtt.

A Valentine-t, a zenét, odakint éppen frissen kezdték. Lalit mintha
megcsiklandozták volna:

[Illustration]

– Gyerekek… Valika! Válentinö! Csak átjönnek egy kicsit a hallba?
Különben a Tutyuékkal ülök, tegnap jöttek ők is, Montecarlóban voltak,
azután itt vannak Bőry báróék is, azt hiszem, oda látni… nem? Persze
most táncolnak, egy hete hogy itt sülnek, első lidóbolondok, no, Valika,
kérlek öregem, pam param parapparapparam!

Már libbent fel a helyéről és kinálta suttogó füttyel Valentine-nek a
vállait, és a két escarpinje mintha két eldobott cigarettlivégre
taposott volna, könnyedén.

Valentine epedő lehellettel esett a György szemébe:

– Istenkém egy charlestont… Gyurka! Nem bánja?

A rózsaperem alól kimosolygó két térde remegett a türelmetlenségtől.

A saxophon éppen kiscicanyávogást eresztett a pattogó, csengő
jazzhangászat közé.

– Hát hogyne, Tin, ha jól esik. Gyerünk át, gyerünk.

Olyan kedves és édes volt minden itt ennek a boldog embernek.

– Jaj, Gyugyu, drágám! – Éppen egy fordulatot próbált Lali pillanatra
félrekanyarodva; egy szerelmes pöttyet lophatott a György orra hegyére
Valentine, mikor felállottak.

Úgy dobogott a szíve a lépcsőn lefele Valentine-nek, mint felsős
kislánykorában, mikor szavalattal kellett előlépni az évzáró ünnepélyen.

– Micsoda first class publikum, ilyet én életemben nem láttam együtt.
Mondja Lali, nem a spanyol király volt az, aki felállott az előbb azzal
a gyöngyhímes fehér nővel?

– Melyikkel Valika? – Lali komolyan emlékezni próbált, de megcsapta a
nyilt hall-ajtóból az arcukat a zene s vígan összevillantak, mint valami
cinkosok és elfelejtettek gyöngyös ruhákat és koronás királyokat.

– Gyurka! Maga még nem is látott engem táncolni!

– Tudom, mennyit mulasztottam, Tin…

– Első kérlek alássan, első, oda leszel öregem, szavamra! – s már
csúszott előre Lali az ajtóban, Valival, a kezét arra a hajlékony
derékra illesztve, melynek a meleg selymét hizelegve megérinteni éppen
útban volt a György tenyere is.

Egy pillanat, ott állott egyedül az ajtóban, Valentine eltünt a szeme
elől. Szinte megijedt. Ott előtte most telepedett vissza az asztalhoz
egy angol házaspár, a pezsgős poharuk után nyúlnak, és üde hangulatban
fújkálnak egymásra; pirosak, fiatalok, egyikük se lehet több hetven
esztendősnél. György szemeiben a táncosnép úgy úszik körbe
pillanatonként változó női s férfi arcokkal, összehullámzó, lebegő fehér
és fekete vállakkal, hogy a nézése szinte megzavarodik és önkéntelen
támaszt keres a kezével, mintha nem állana szilárd talajon. Áh, ott van,
megvan! Ide lebbenti drága kezét a Lali nyakából, a keresztbe rezzentett
fejével, az elrántott ajkaival, a felkapott szemöldökével intim kis
szervuszt küld, és hajtja vissza harmonikusan a csillanó szőke fejét a
Lali füléhez. Gyurka nevet örömében és nyámmog valami mézeset magában
utána, nyujtja a fejét, félre, félre, hogy követni tudja azt a tündöklő
fehér ívet a Lali fekete hátán, amint szinte testetlenül lopóznak abban
a mozgó labyrinthusban. Most megint elenyésztek. De mintha még kedvesebb
volna Gyurka szemében ez a helyzet: lábujjhegyen ringatja magát és dűti
mint Sólyomszem a fejét előre, most, most, elcsíplek! Közben a szeme
belefut a négernek a kimeresztett nagy gyerekszemébe, az is így előre
nyomta a fejét, s hamar odakacsint a György szemébe s az ő tiszteletére
hápog vagy hármat azon a bolond saxophonon. No de nagyszerű, mért nem
láttad ezt, Tin? Ejnye, hol vagytok?

– Hopp, itt vagyunk! – oda pukkedlizett elébe Valentine, kézen hozva
Lalit, aki szinte húzatta magát. – Jaj de jó, Gyurka, de fényes!

Fellehelte György ajkára a pezsdülő friss kis élvezetét.

– Első, kérlek… – Lali pityókos gesztust röppentett a jobbkezével, a
ballal megsürgette a Valentine ujjait.

György, mint valami tekintély, komolyan biccentette le nekik az
elismerését:

[Illustration]

– Remekül táncoltatok gyerekek, nagyon szép volt.

– Várjál még öregem, csak most kezdjük!

– Ez a jazz, Gyurka, hát ez aztán passzió! Isteni, mit szól hozzá!

Egy betűt se szólhatott hozzá Gyurka, már elrántotta Lalit a vonó,
melynek a hangja a topánja alá sikamlott és Valentine, mint az uszó,
ráfeküdt a fejével a dallamra s elmosódó pillantással vett búcsút az
urától.

Mind a nőnek, aki György előtt elkörözött, meg az uraknak is, az összes
fiúknak és az összes bácsiknak, ebbe a szédülő mosolyba volt a szeme
fordulva, az arcokat egy közös öröm tartotta megszállva, a páronkint
fogózó karok, az odaadott vállak, az összeszorult kezek, az egymásnak
forduló mellek, mintha ellenséges széltől védenék egymást, vagy mintha
váratlan ájulat ellen keresnének oltalmat. És ezek a némult fejek titkos
rádiót hallgatnak együtt, valami varázsos értesülést nyernek az idegen
régiókból és azt Isten ments, hogy tovább adják valakinek a földön.
György a mellére fogott karjai alatt gyönge sóhajt érzett és ez
eszmélete fölött kis esti madár illant el, a bánat, az, hogy ő nem
táncos, hogy ez a mulatság, ez a szenvedély az ő életéből kimaradt. De
rögtön mosolygott is egyet ez után a pillanatnyi elbágyadás után. Sőt a
mosolyból kicsi híja, hogy hirtelen el nem nevette magát: egy tökkopasz
hájfej döccent ott előtte, aprókat fújt félre s a két halszeme buti
panasszal ott ragadt a György szemében, míg csak el nem fordult azzal a
mázsás táncosnőjével együtt. Komikusok voltak. És milyen komikus itt is,
hogy olyan józanul kelnek fel némely összebeszélt párok és közömbösen
egymás mellett gyalogolnak egy darabot, aztán mintha meghibbantak volna,
se szó, se beszéd, egymásnak esnek. Az ember az első pillanatban nem is
tudja, hogy birkózni akarnak-e vagy ölelkezni. Akik letették a táncot,
azok is némelyszer oly idegenül és életúntan bandukolnak haza az
asztalhoz. Legalább is így látja az ilyen laikus szem, mint a Györgyé. S
ez a laikus fül is, a tizedszer ujuló melódiát elejtve, annak a gyerekes
mulatságnak adja magát, hogy azt a sikálást hallgatja, amit a charleston
alatt a márványon űznek a lakktopánok, meg az arany, ezüst és beige
cipellők. Olyan furcsa ezt így fülelni. György még a szemét is lehúnyja
hozzá s szép lassan elképzel egy sereg vakbuzgó szolgálót, akik a
templomnak vagy múzeumnak, vagy fáraói palotának a kövét súrolják
szótalan, sóhajtalan, pihentelen, elítélve. Annál csodásabb aztán a kép,
amelyre kinyitja a szemét: az ékszertől csillanó dámák élvben és lázban
és a makulátlan ünnepi gavallérok, akiknek a plasztrongyöngyein, úgy
mint az elmerült szemén tűzcsík iramol a csillár alatti hajladozásban.
Igen és annál édesebb újra Valentine után nézni… ott hajtja vissza
ragyogó kicsi fejét, megállva, míg a Lalija félig elhajolva tőle, hátra
nyújtja a bal topánja hegyét és bágyasztott tekintettel igyekszik az
orra hegyét a Valentine orrocskája hegyével egy szintre rögzíteni. A
dobos, aki balkézre cintányérista, mintha Valentine-en felejtette volna
a szemét, ezért állt most meg a levegőben a cintányérral a keze; igenis
őt nézi! Sőt az a túlságos cípős úr is, ott közel egy asztal előtt, az
összesodort ujságjával mutatja Valentine-t a háta mögötti kandi
hölgynek. Ó, de szép volt… Valentine felindulva pillant körül és közben
könnyedén csusszan a ritmusba vissza Lalival, a tisztás közepe felé.
György él a pillanattal, amikor a Valentine szemét megkaphatja s oda
villant, híva, még a szája is tátogja sürgősen: gyere már, gyere…

[Illustration]

Valentine-nek az óvatos fordulatból alighogy moccan a feje, a fogai
csillannak s a szeme huncut nevetésén látni legjobban, hogy azt üzeni:

– Nem, nem.

És már eltünt szem elől. György kétfelé pillantott maga mellett: nem
vette-e valaki észre, hogy itt most ellentmondtak neki? Ilyen hiú az
ember. Aztán csóvált egyet a fején, de mosolyogva; mint mikor azt
mondjuk magunkban: ejnye, rossz gyerek! És asztalt keresett, hogy
legalább leülhessen arra a két-három percre, ami még a charlestonből
hátra van. De bizony egyetlenegy szabad asztalka nincs a hallban;
amelyik mellett nem ülnek, annak a tetején poharak, feketés csészék meg
retikülök jelzik, hogy csak táncolni szállott el a közönségük onnan a
székekből. Oly kényelmetlen így egyedül állani az ajtó mellett,
feltünően. És úgy érezte magát György egy pár pillanatig, mint valami
árva fiú, a muzsikáló, táncoló s angolul, franciául zsiboló
idegenségben. Valentine feje kétszer vonult el már előtte, mintha
ringlispil hozná s vinné tova megint a maga monoton keringésével, hanem
György hiába mosolygott oda s hiába leste Valentine szemeit: azok a
szemek elfelejtettek idepillantani, belemerültek a Lali hizelgő két
szemébe s kissé oldalt esve, gyöngén ingadozott a Valentine feje, mintha
drága kis bókokat élvezne.

Hogy lehet ebbe a haszontalan csúszkálásba így belebódulni. Györgynek a
tétova tekintete bejárta ezeket a táncos gavallérokat; roppant rájok
csudálkozott hirtelen, hogy micsoda szenvedélylyel, micsoda gyerekes
ambicióval űzik ezt a céltalan és kényelmetlen körbesomfordálást. Hogy
el nem únják és hogy el nem röstellik az ilyen férfiatlan tipegést és
csoszogást. Igaz, legalább a fele nem is vehető felnőtt embernek, ezek
azok az egy tipusú, könnyű, kedves úrfiak, akik mint a foxik minden
országban és minden földrészen feltalálhatók; azután akad ezek közt egy
pár arisztokrata biztosan, azoknak szent kötelességük minden lehető
mulatságot leszolgálni az életben, s lehetnek köztük urak a
diplomata-hadból, akiknek csak némely történelmi percben kell az
ünnepiesség nivóján tartani magukat, hát ezek mind nem felelősek a
komolytalanságukért. De hiszen akadnak azért ebben a táncos népben
jogászemberek, orvosok, netalán egyetemi professzorok és hát a többi is,
aki kereskedő vagy pénzember, az is családapa többek közt és tekintély a
maga területén, édes istenem, hogy respektálhatják az ilyet a gyerekei,
meg a diákjai, meg az alkalmazottjai, ha például látnák most őket
háttal, milyen hülyén nyitogatják szét a bokáikat; brrr, de ízetlen
valami! S valami visszatetsző volt a György szemében, hogy ily művelt
úriemberek ugyanavval a fejjel jönnek a táncba, amelyikkel egész nap
látnak, hallanak, gondolkoznak. Ezek az emberfejek mintha valahogy nem
volnának oda valók a vállak és könyökök groteszk rángatózása fölé;
ezeket a nappali fejeket legalább letehetnék a shimmy meg a charleston
előtt az urak és valami kedves pojácafejeket vagy afféle színes
léggömböket tehetnének a nyakukba, amilyeneket a mulatóhelyeken szoktak
osztogatni.

No, szerencse, hogy nem kell itt elhagyatva tovább morfondirozni, libeg
már vissza Valentine, a kezét most ejti alá a Lali lelépő kézcsókja
alól, ügyesen siklik két majdnem surlódó pár közt ide György elé.
Csakhogy megelégelte a kis mulatságot, csakhogy itt lehet már hagyni a
zenebonát.

Dehogy, szó sincs róla. Valentine csak ragyog elragadtatva, az orcái
kimelegedtek, a sebes lehelléstől alig tud beszélni:

– Gyugyu, de jó! Száz éve nem táncoltam!

György örül, a zsebkendőjét akarja rántani, hogy leszedje a rózsálló
homlokról azokat az icipici harmatcseppeket.

– Hagyja… – s hajlik vissza, kezét feladja megint a Lali vállára, ki
frissen liheg és a plasztront tolja befele a mellény alá, mert az egyik
felől ki talált onnan csúszni táncközben.

– De Tin, kis angyalom…

Nem is hallja Tin, a saxophont hallja, mely éppen egy csiklandósat
furulyált, a fejét mulatósan megrázza s a térdét buktatja bolondosan
előre, s a másikat hátra kapja s rögtön ezt a másikat előre s az elsőt
hátra.

Máris szökött volna, György csúszott egyet és elfogta nevetve a kezét:

– Gyerekek, elfáradtok.

– Oh! micsoda naiv férfiú! – Valentine ránevetett Lalira, s aztán bájos
kis grimasszal igyekezett az ujjait György kezéből kimenteni.

Lali, kellemesen pihegve, csak legyintett vidám jóakarattal, mint egy
champion. Elfáradni, egy kis charlestontől? A topánja orrával egy
taktust ütött, és rögtön lendült lábujjhegyen, helyből a muzsikába lépni
Valentine-nel. Ezzel szemben a jazz egy cintányér-csendülettel
megszakadt. Kis szünet, amit mindig röpke felháborodással fogadnak a
párok, míg belátják, hogy ezen már nem lehet segíteni s vidám
békességgel indulnak visszacsücsülni. György egy diszkrét bravót
kiáltott a friss zsivaj közt az elnöklő hegedűs felé s alig tudta
megállani, hogy jókedvében fel ne kapja a levegőbe Valentine-t, aki egy
nyűgös cicanyávogással panaszolta a hirtelen csalódást.

– Hála isten, mehetünk – és György hálásan fordult Lalihoz: – Köszönjük
pajtás a kedvességedet.

Vali kezecskéje tiltakozva repesett:

– Hogyisne! még táncolni fogok.

– És addig is – azt mondja Lali – ülünk egy kicsit legalább. Gyerünk
gyerekek, a Tutyuék asztalához. Ott vannak ni… ott, ott.

György arra se nézett:

– Nem ismerem őket.

– De, én ismerem, csak jöjjön. Nagyon net gyerekek, roppant jóba
vagyunk!

– Első. Első pofák. Első módon fognak kérlek örülni, csak gyere kérlek.

György el is mulasztott a Lali javallatára figyelni, annyira meglepte,
hogy Valentine hogy repes az odaülésért, a maradásért.

A keze után nyúlt, gyöngéden:

– Tin…

Csak ennyit szólt, mint egy gongütés, amely csendre hangol, amely mély
hangulatba hív, ünnepet igér, indító jelt ad álomútra. S kissé maga felé
húzta Valentine-t a kezénél fogva és a nehéz barna szemnek a csodálkozó
mosolya is csak az egyet beszélte: mi lelt téged, én szólok hozzád, aki
a mindenséged vagyok, én várlak, én akarlak, hol van akkor ez a hall,
meg ez az egész világ Lalistól, Tutyustól, jazzbandestől, minden
egyebestől… hát nem érted?

Nem érti, úgy látszik. Mögöttük a másik asztalnál most csúsztatja lefelé
a lorgnont egy kakadúképű begyes kis dáma a Valentine hajáról a térdéig.
Lámpalázasan simít egyet a megbámult ifjúság a szőke haján, felcsapja a
nevetését és maga felé húzza a György kezét:

– Isten bizony, mindig úgy szalad az emberektől. Odaülünk Tutyuékhoz.
Olyan jól érzem itt magam.

Lalinak integetni valója akadt valami felfedezett ismerősök felé; György
ráborította puhán a másik tenyerét is a Valentine nyugtalan kis kezére s
hajolt a fejéhez szinte fájdalmasan gyöngéd szavával:

– Vár a hold, Tin…

– Ne féljen, nem fog elszaladni.

Lali is odafordult újra, s belekapaszkodott a György karjába:

– Gyerekek menjünk. Mit szincerizálsz annyit, öregem.

György egy türelmes mosolylyal szépen kivette magát a Lali karolásából
és megint odahúzta Valentine kezét:

– Mi már fölmegyünk pajtás, sajnálom.

– Nixtralala, csak előre, kis szemérmes – és Valentine újra megrántotta
a György karját – alló!

Ez a két kéz könnyedén játszik, húzgálnak előre-hátra valamit, ami oly
hamar el tud szakadni, egy arany szálat, amelyik két szívet szokott
összekötni.

György komoly szemekkel igyekszik Valentine-t lebeszélni:

– Tudja, hogy programmunk van reggelre.

– Eltesszük holnaputánra.

– Ez az! – Lali csettintett az ujjaival és frissen riszálta a derekát,
azután rögtön ott volt a Valentine csipőjén a tenyere.

Ez az, ami megoldotta a súlyos problémát. Kitört a muzsika. A hall
ujjongva fogadta a szezón királynőjét, Valentine-t, amint újra
leszállott delejes lábujjai hegyével a billentyűkre, húrokra,
cintányérra. Mint a tüzes ékkövek, úgy tündökölnek az iramló taktusok,
mint a szerelmi diadal, úgy kacagnak mámorosan.

Valentine, meg Lali persze, az elsők közt voltak, akik belevetették
magukat az új charleston-rohamba, nekik föl se kellett kelni, csak egyet
szökkenni, máris a márványon voltak, mintha a szél kapta volna el őket.
Az egész társaság lázasan rebbent föl, apró örömsikolyokkal,
trallalákkal, füttyöcskékkel; itt-amott sürgősen koccantották vissza a
tálcára a pohárkákat és vibráltak a cigarettekkel a hamutartó felé,
melyet nem leltek ott az orruk előtt sietségükben s aztán uccu! a
párjukkal a forgatag közepébe. György utánuk lépett az övéinek, mikor
eliramodtak, még a távozásért akart volna picit kunyorálni, de csak két
méterről kapott már egy gyors kis leintést a Tin odalebbentett kezétől,
hogy: mindjárt, mindjárt, csak te maradj szépen.

Györgyben egy kevés utálat gerjedt, amint oda pillantott a jazz
művészeire, azok most mind valami bohóc grimaszt kaptak fel a képükre s
ültükben hideglelősen rázták a felsőtestöket; a néger a síkosra
borotvált nagy fejét jobbra-balra himbálta, mintha le akarná ejteni, s
egyúttal le-leroggyantotta térdeit és reszketve veregette össze;
alkalmasint a bikabődületektől állt bele a félsz, amelyekre ő maga
bujtogatta kitolakodott szemekkel a saxophont. A hegedűs
bele-belekerepelt a szájával valami badarat a zenébe, s felhajigálta a
vonót a levegőbe s a dupla saltóból eső vonót elkapva, a fájával a
kottaállványon, a hegedű hátán s a felkapott cipőtalpán kopogott
hadarva, úgy csúsztatta vissza aztán a vonót a húrokra, a taktusba
belevinnyogva, a cirkuszi bravúr után. És az a puffadt dobos ott a
lábával rugdal valami csengő szerszámot. A saxophon a bika után, most
egy merész kanyarodóval az egércincogással csiklandozza a füleket. Így
emelik a hangulatot és így alacsonyítják le a tisztelt és imádott zenét
az ember előtt. Legalább is ez előtt az ember előtt, a mi Györgyünk
előtt, aki félrerángatja a szájaszélét a burleszk hangoktól és azt érzi,
hogy csúfság és szentségtörés, amit ezek az újmódi cigányok művelnek,
igen, szégyen ezt itt hallgatni néki, ki Velencében a halhatatlan
művészeteken lelkendezik egész nap és akinek a szívén két égből szállott
fényes szárny repes és az egész földi létét folyton csak mennyországba
akarja felszöktetni. Jaj, de szeretné a pillantásával felbillenteni
onnét azokat a muzsikus majmokat, kipenderíteni ide a leskelődő
tengerbe, ott mutassák meg, milyen jókedvük tud lenni.

Csak már vihetnélek ebből a lármából, ebből a fülledtségből, ebből az
émelyítő parfum-ködből drága kis jószágom… hirtelen azt sejtette György,
mintha hosszú napok óta lenne már Valentine-től elszakítva, akivel öt
percnél tovább nem szoktak egymástól távol lenni. Egy pincér hátulról
neki sietett, majd elsodorta magával, azt se mondta pardon, csak rohant
avval a fontos szódabikarbónával a másik sarok felé. Ideges lett György.
Úgy kell itt ácsorogni néki, mint valami portásnak.

Előre lépett, a mellén keresztbe vette a karjait; Valentine ott járt két
lépéssel előtte; gondolta, no még egy kicsit várjunk, hadd táncolja ki
magát kedvére, legalább nézhetem addig ezt a lebegő tündér-alakját, ezt
a bűvös-bájos mosolyt az orcáin, ami pazarabbul világít az összes
velencei kristályoknál. Csak ide pillantana már, hogy egy
szemlágyulással, egy ajkmoccanattal vallani lehetne neki, hogy: imádlak.

Most körbe fordult Lalival és lábujjhegyre állott, állanak egy helyben
és a fejük táncol a lábuk helyett, affektálva, enyelgő dacocskával
ingatják, rezgetik egymás ellen a fejöket. De mulatságos. Mint valami
kis szinésznő. György képét kellemesen meglegyezte a hiúság. Észrevette,
hogy a közeli párok oda-oda kapják a szemüket Valentine-re, pedig itt
imbolyog három lépésre egy szenzációs indus hercegnő is, arany ingákkal
a fülében, céklaszín nagykendőbe sodorva, virágos bibor papucsban,
valami frizirozott európai gavallér karján. Sőt az indus csoda is mintha
tudomásul vette volna most Tint avval a fekete gyöngy-szemével. Ha
tudnátok, hogy ez a rózsatündér az enyém, hogy én kaptam ajándékba erre
az egész életre! Úgy szerette volna kinyújtani György a karját, s
szétkiáltani: nézzétek, az enyém, az enyém!

Megint köröztek egy kicsit Valentine meg Lali s megint egy helyben
maradtak, ringadozni, habozni. Nem jut eszébe erre pillantani Tinnek.
Pedig az embere milyen odaadóan nézi s milyen áthatóan. Mi ez? Rebben a
György szeme s mintha légycsípés érte volna, valami kis kellemetlenséget
érez. Lalinak a térde oda van az ő Tinje térdecskéjéhez ragadva. Ni, s a
combja… igen, az a Lali-féle fekete felső-lábszár oda simulgat, oda akar
tapadni a Tin rózsaszín szoknyájára, a combjára. György belepirult ebbe
a zavaros benyomásba. Lehet, hogy csal a szeme, vagy túlozza, amit lát;
és talán csak véletlen pillanat volt, ez a táncos had itt úgy
összeszorul néha, nem volt elég helye Lalinak a becsületes distanciát
betartani. György gyanakodva kapkodta maga körül a pillantását.
Összefutottak a szemében a pucér vállak, a karolások, a simulások, a
forgások és illeszkedések; egyik másodpercben úgy látta, hogy a combok
vigyázva húzódnak egymástól, a másikban úgy látta, hogy az egész
társaság össze van ragadva, mint a sardiniák a skatulyában. De hát a
többi párok talán mind házasok vagy szerelmesek. Nyugtalanul visszakapta
Tin felé a tekintetét. Valentine odább sodródott azóta; épp eltakarta
Lali a hátával György elől, valami nevetnivaló sietséggel kapdosva szét
az escarpinje ragyogó sarkait. György el is nevette volna magát a lázas
cipősarkok komikumától, ha nem fogja le hirtelen a szemét a Lali
jobbkeze, mely följebb találta csúsztatni magát hátul a Valentine
derekán, az egész tenyerével és mind az ujjaival külön feszülve arra a
Valentine hátára, arra a pihegő meleg selyemre. Mintha tapogatná, mintha
izlelni akarná azokkal a mohó ujjakkal és mintha suttyomban jobban,
jobban magához akarná szorítani ez a fiú a szentséges titkos kis
asszonyt. Hideg tiltakozás és forró türelmetlenség futott
keresztül-kasul a György idegzetén. Magasra húzta a fejét, toppantott, a
szája kinyílt önkénytelen. Majd hogy nem rákiáltott arra a fiúra: hé,
vigyázz magadra!

[Illustration]

– Auhh, excuse-me! – Györgynek a cipőjére ugrott egy kukoricapiros képű
lady, s félig mulatva, félig büntetve fordította vissza a fejét
Györgyre, mintha az okozott volna neki valami fájdalmat. György észre se
vette, hogy már az operációs területre lépett. Minden pillanatban
hátrább kellett húznia magát egy könyök elől, egy odaugró váll elől. Nem
mozdult a lába. Nem akarta Tint szem elől téveszteni. Szólni akart neki.
Ejnye, most erre fordult. Annak a buta saxophonnak valami köszörülést
vagy fűrészelést jutott eszébe imitálni s attól nem hallhatta volna Tin,
hogy szólítják. No most. Most meg Lalihoz beszél, mialatt gyengéden
hátrál azon a kis üresen maradt márványfolton. Oly otthoniasan, oly
bizalmasan fekteti a kezét a Lali nyakába. Nem lehet ezt tovább állani.

György előre hajolt, egy köhintés után odakiáltott a zenézés közt
óvatosan:

– Tin! Hallo!

Az a sugárzó szőke fej mintha nem tudná merről jöhet a hang, aztán
György felé vetődik, ránevet és a György könyörögve sürgető mimikájára
hunyorít egyet és elutasítja könnyelmű kis rázódással azokat a sóvárgó
szemeket:

– Áh, áh!

Nem jön. Már ide se néz. Nem érzi, hogy Györgynek a tekintete
odaszögeződik az arcára, követelően, szemrehányóan. A Lali szemébe néz
Valentine s kacag Lalira, az ott hányja-veti a fejét a Valentine arca
előtt és az is nevet, amint elkígyóznak a nagydob irányába. Valami
mulatságosat mondhatott Valentine-nek. Most bizonyosan kinevetik őt.

Minden pillanatban kap egy kis rosszaló grimaszt György a hölgyektől, az
uraktól, akik ott ellibegnek és ellihegnek előtte. Útban van, ki kell őt
kerülniök. Egy totyakos bácsi, kinek a nyelve is kibújt a szája szélére
a nagy igyekezetben, mint a levelet író cselédnek, odasurlódott
Györgyhöz, kiesett a ritmusból és aztán reszkető fejjel nézett vissza s
motyogott valamit György felé, amit György éppen úgy nem hallott és nem
figyelt, ahogy nem hallotta a zenét és nem látta az orra előtt cikcakozó
párokat és nem is látta már világosan ezt az egész csillogó-ragyogó
világot maga körül. Csak azt látta, hogy Valentine milyen görcsösen
tartja annak a Lalinak a kezét és hogy az a Lali az egész plastronjával
odafeszül a Valentine keblére, mert tökéletesen szembefordultak és most
nyakig összesímultak. Györgynek a fejebúbjára szaladt a melegség.

Türtőztetni szerette volna magát. A cipője talpával keményen kalapált a
márványon. Az ajkát harapta s hallotta, meghallotta a saját felindult
lélegzését. És hallotta, vagy hallani vélte a szivének azt az erős,
kínos dobogását is. És megérezte a húsa fájdalmát, amint a körmeit
vájta, vájta kegyetlenül a tenyerébe.

Valentine újra közeledett, osonva jött és egyszerre lassú tempóba
lankadt és a mosolygó orcáját félrehajtotta, Lalinak a képére,
lebocsátott szempillákkal.

Nem, ezt nem lehet tovább nézni.

– Pardon, – elintett a kezével egy elébe csúszó párt és három egyenes
lépéssel ott termett Valentine mellett:

– Valentine, kérem!

A zenébe feledkezett szépséges fejecske fölrezzent. Az ébredő szemek
csudálkozva néztek Györgyre:

– Tessék…

– Nem táncol tovább.

Valentine először Lalira pillantott, aki meglepetten engedte le a kezét
a táncosnője derekáról, aztán kissé ingerült nevetéssel kapta fel a
vállát:

– Ugyan és miért nem?

– Csak.

Lali kikapta a zsebkendőjét és meglegyintette hevült homlokát. Nem
értette a dolgot. Kedveskedve fölnevetett György szemébe:

– De kérlek, drága öregem…

A publikumnak el kellett őket kerülni. Nem szokás így megállani a
parketten. Valentine ideges mozdulattal küldte Györgyöt:

– Gyurka, hát mit akarsz? Engedj, csak még egy pirinyót… no, menj szépen
vissza, mit gondolnak itt!

Azt gondolhatták, hogy ez a gavallér lekéri a másiktól a táncosnőjét,
csak hát mért tart ilyen sokáig a kis mozzanat?

György mosolyt erőltetett és a hangját legyöngítette:

– Gyere, Tin. Elég volt ebből.

Lali félrerángatta a két vállát, úgy benne volt még a charlestonben.
Kétszer is kinyitotta a száját, nem tudott ebben az ismeretlen
helyzetben mit mondani. Csak nevetett, ártatlanul.

Valentine-nak a szeme előtt elandalodva, ringatózva úszkáltak a mosolygó
nőfejek. Türelmetlenül húzta fel a szájaszélét és a karja nyult már a
Lali válla felé:

– Még nincs tíz perce, hogy idelent vagyunk. No menjen, csacsi, hagyjon…

Györgynek erősen megsúrolták a hátát. Közelebb kellett dőlnie
Valentine-hez. Rekedten súgta a rouge-tól izzadó szájacska fölé:

– Ha nem jösz, itthagylak. Fölmegyek.

– Hogyisne menne már, – vigan rálegyintett a balkezével a György
karjára, a jobbkeze már helyezkedett a Lali hátán. – Lali, tovább! – És
elcsusszantak György elől.

Összeszorította a fogait, megfordult, emelt fejjel tartott a kijáratnak.

– Páchdon, cher monsieur! – egy nyurga, fakóbőrű s a szájba sodrott
bajuszkás úrnak kellett hirtelen a párjával György előtt megállani, a
könyökével akart György fölé bökni s lemosolyogta fölényes
fejcsóválással Györgyöt, amint sikerült mellette tovább evickélniök.
György megállott és a lengő gavallér felé lobbant a szeme, amitől az
rögtön másfele nézett.

Fölmegy egyedül, itthagyja Valentinet, azért is, igenis és majd csak
jöjjön fel, majd lesz számolás!

Az ajtóig ilyen határozott volt; ott elakadt a lába valamiben. Egy
gondolatban. Egy szívdobbanásban, ami fájt, mintha tüzes tüt szúrtak
volna a mellébe. Lenézett a lakkcipőire, melyek ártatlanúl ragyogtak fel
a szemébe. Mi lesz most. Most összeveszni azzal az aranyos édes
gyermekkel, aki tizenegy nap óta a felesége. Jóságos Isten, máris! Hát
máris vége van annak a tündérálomnak, amelyről azt képzelte, hogy egy
életen és egy örökkévalóságon át fog tartani. Egy félórája még milyen
felhőtlenül, milyen gyanútlanúl boldogok voltak. És ezután a harag jön,
a veszekedés, a széthúzás, az egymás kínzása, szívtelenségek… Hisz ebből
a más nyelvből még egy árva leckét nem vett életében. És miért, nem is
érti hirtelen, miért kell most valami csunyának, valami szerencsétlennek
következni. Ez a buta tánc. Ez a gyűlöletes jazz-band. Ez a fölösleges
fiú, aki ma este rájuk tört. Hogy tudja magához ilyen közel engedni,
hogy tud elfeledkezni hirtelen valakiről, akihez az egész életével,
minden porcikájával és minden lélegzetével tartozik. Talán ebben a
csábító, kábító levegőben valami mult hangulatába esett vissza, flirtjei
lehettek, könnyü, tünékeny elfogultságai egy-egy ilyen Lali iránt. Igen,
ennyi talán az egész és többet nem is fog ez a mai gyöngesége
jelentkezni. Nem, akkor nem is szabad itthagyni, hiszen elhamarkodott
büntetés volna. És nem is lehet itthagyni, hogy ez a cinikus fiú tovább
simogassa, s dörgölje magát a ruhájához. Nem, a világért sem, egy
perccel se tovább. Hiszen úgyis lerohanna erre a gondolatra
Valentineért, ha föl is liftelne most dacosan a szobájukba.

György visszafordult a táncosnép felé.

Ebben a pillanatban a csillár kristályai sorban sápadni kezdtek; a
hallra nyugtalan félhomály esett, a zene mintha megszeppent volna,
hirtelen lehalkult ah, ah és oh, oh hangok vihogtak mindenfelől; a
falakon óriási ferde árnyékok osontak és enyésztek, a dob tüzes
rózsaszín pofával mosolygott a félsötétségbe s hirtelen elővillogott a
tenger felőli sarokban a mennyezetre nyúló pálma, minden éles és nyúlánk
levelével. Abban a pillanatban, mikor a pálma dézsájába rejtett körtéket
felgyújtották, a csillár teljesen kialudt, a világító dobba pedig
beledöbbentett egy hatalmasat a dobos. György, amint káprázó szemmel
körülpillantott, a tapeurnek az ugráló két kezén skarlátpiros keztyűt
látott, a néger fejebubján meg gyüszünyi aranycilindert. Csavargatta
vele, mint a bolond a fejét és jobbra-balra lógó saxophonon furfangos
bugyborékolással támogatta azt az új nótát, amit most elkezdtek. Nem
volt ez nóta, hanem valami vad visszaélés a hangjegyekkel; pincsihangon
ugattak és kukorékoltak, gágogtak és hápogtak aprókat a zene közbe a
jazz művészei s a felvillanyozott táncosnép is alattomos kis
nyávogásokkal, huhogásokkal, nyerítésekkel gazdagította a hangversenyt.
Mintha meg akarnának bolondulni.

Györgyön végigreszketett valami borzasztó benyomás. A néger éppen
kiengedte a szájából a saxophon szopókáját és egész testét ráncigálva
kacagott, gargalizálást utánozva közbe-közbe, s a dobos, a hegedűs, a
zongorás, mind vele kacagtak és vele rángatóztak és reszkettették a
fejöket. Ezt azoktól a nyomorult rokkantaktól lesték el, most azokat
csúfolják és kacagják ki, kik otthagyták a srapnellzivatarban a
boldogságukat, az emberségüket! György dűlt előre, odarohanni… a
legnagyobb lelkierejével tudott csak az egyensúlyába visszaállani s
elszenvedni ezt a gyalázatos viccet.

És Valentine? Nem is kellett keresni, hol forgolódik. Éppen a tündöklő
dob előtt állott meg, a fejét rezgette keresztbe s Lali hozzáragadva,
nyújtotta Valentine arcába az ő rezgő fejét, mosollyal, lehunyt szemmel.
Meg akarja csókolni…

György pillanat alatt útat tört hozzájuk. Lerántotta a Valentine
csuklóját a Lali kezéből:

– Jőjjön innen, azonnal!

Valentine ajkáról halk kis sikoly futott elő.

Lali a tulajdon bokájára lépett ijedtében. Aztán a gallérja alá kapott,
a csokrot kellett hamar megigazítani:

– De öregem…

Egy vastag amerikai tántorgott el mellettük, rájuk röhögött és
kacsintott a missének vagy mistressének:

– Look here!

György egy vízszintes gesztussal félretanácsolta Lalit és hangosabban
szólt rá Valentine-re:

– Gyerünk!

Valentine magához tért. Dacosan nézett vissza a György elborult szemébe:

– Mit akar már megint. Én nagyon jól mulatok.

És kínos grimasszal igyekezett kirántani a kezét a Györgyéből.
Észrevette, hogy innen is, onnan is idenéznek, meg is állottak már
egynéhányan, összeintegetnek, mulatnak rajta. Azért se hagyja magát!

Valami gúnyos autósziréna hallatszik a pódiumról. Lali megembereli
magát, kedélyes és energikus próbál lenni. Visszalép:

– Kérlek, öregem, ne bomolj hát…

György ledörög rá:

– Takarodjon!

A saxophon malacröfögésbe kezdett. Füttyengetnek, susognak, kacarásznak
köröskörül. Pompás, egy műsoron kívüli féltékenységi match-et itt
végigélvezni!

Lalinak a lélegzet megáll a torkán, hátratámolyog. Valentine
kétségbeesve kap György karjához:

– Megőrült?

A néger leguggol, György felé dül a feje a saxophonnal, belevonít mint a
megrúgott kutya. A fejek hátraesnek a kacagástól.

Elordítja magát György; egy ugrással a pódiumon terem, a csillogó dudát
kikapja abból a subickos kézből, olyat húz a négernek a tarkójára, hogy
ez a guggolásból a pódium elé pottyan, egyenesen az orrára. A dobos
ugrik, menekülni akar, az is kap egyet a hátába, a dob egy rúgástól
bömbölve, zúgva vágódik a terembe, a hegedűs vonóval, hegedűvel
összecsapja a kezét, könyörögve sipít valamit a megvadúlt ember elé, de
megkapták a frakkja csücskét és odapenderítették a piros kesztyüivel
égre kapkodó zongoráshoz, aki csak azért ugrott fel, a szerencsétlen,
hogy a hegedűssel összegabalyodva, bukfencezzen alá a deszkáról a kemény
márványra, amint illik az egymásért élő-haló kamerádokhoz.

[Illustration]

A hallban a meglepett oh!-ok és au!-k és a kacarászó, pisszegő s ugratva
füttyengető, csettingető hangok helyett, a réműlet, a megrökönyödés
sikoltozott és kiabált zürzavarosan. A berohanó pincérek összeütköztek
azokkal az agyonijedt dámákkal és világfiakkal, akiknek az első ösztöne
a menekülés volt, mikor a dühödt gentleman karja a saxophonnal
fölemelkedett. Igy állhatott Sámson a filiszteusok elébe.

György a pódium szélére botlott, a megfeszült karja alatt majd összetört
az újjai közt ingázó hatalmas saxophon. A csillár hirtelen kigyulladt,
de Györgynek a szeme előtt vérpára úszott, azon keresztül nézett alá az
imbolygó, futkosó, gesztikuláló sötét és villogó népségre. A zúgó fülébe
belekáráltak és kerepeltek az embertelen idegen hangok; az ajkain morgás
remegett a még el nem csitult belső vihartól. Egy hölgy ott hátul a
sarokban felkapaszkodott a székre s tátott szájjal emelte feléje a
lorgnont. György oda nézett, ocsúdva rázta fel a lehullott haját és
keservesen elkacagta magát.

A zsivaj felcsapott a hallban. Egy vörösrépaképű angol, aki a négert
segítette talpra, felugatott Györgyre:

– Dirty dog!

Két pincér is fenn volt már a pódiumon; húzták, tuszkolták Györgyöt,
akinek végre eszébe jutott egyet rázni magán, amitől a pincérek akarva
nem akarva, leugrottak a pódiumról. György megint a pódium szélén
állott, kihúzta magát és lángoló arcával a felkapott öklök és a tátogó
szájak felé fordult. A szive megnyilallott mélységesen és mintha
háromfelé szakadna most, mint egy boldogtalan messze-messze árva föld,
amelyen búbánat, nyomorúság és kétségbeesés osztozkodik. Elvakulva
ugrott le hirtelen, egy gyűlöletes kifestett gavallért fejen sujtani, ki
valami érthetetlen franciaságot nyivákolt fel neki. Leugrott, a
saxophont lendítve s belefutott egyenesen a frakkos hoteldetektiv
karjaiba, aki most volt útban a pódium felé, Györgyöt leteremteni. Két
carabiniere állott a következő pillanatban a György két karjánál, két
ünneplő fekete csákós, piros pomponos jámbor képű parasztgyerek, mint ha
csak operai statiszták lennének, de roppant komoly harci dűhvel
segítettek a detektivnek kifele ráncigálni Györgyöt.

– Nyomorultak… galád, gaz férgek… hiénák… – alig birták a karját
lefogni, mert büntetni akart még, sújtani, zúzni, törni, irtani minden
hörgő szava nyomán, mindent és mindenkit, akit és amit háborult testi és
lelki szemei előtt látott. Míg csak rángatták, vonszolták, buktatták
előre, az ajtóig.

[Illustration]

A visongó s vihogó társaság közt, amely György vergődését kiséri, egy
dáma felkapott tenyerekkel áll megdermedve, mint a viaszbáb. Mosolyog.
Mosolyog az arc, mozdulatlan a bőr alatti parafintöméstől, a meredt
szemekben pedig a rémület, az elképpedés tükröződik. Az arcvonások sem
az örömnek, sem a fájdalomnak nem adnak választ.

[Illustration]

Egy pincér boldogan hajlongva biztosítja a megélénkülő társaságot, hogy
a rendőrségre viszik a signort:

– Alla prefettura!

Jó fertályóra mulva fölszegett fejjel lépett be György a Danieli régi
kapuján. Keményen előrenézve lépett el a portásszemélyzet előtt. Az
aranysipkás főportás felkapta a fejét a sürgönyökről, amelyeket a
pultján rendezgetett. Előrehajolt, valami közölnivalója lehetett ezzel
az úrral. De György már a hallnak a küszöbén állott. Most is szólt a
zene, egy féltucat pár ott foxtrotozott a ragyogó márványon. A
felepublikum még ott tanyázott az asztalkáknál, a legvidámabb fecsegésbe
merülve, úgy látszik az incidens csak jobban fölpezsdítette a
kedélyeket. Rögtön észrevették Györgyöt, aki jobbra-balra hajolva, sötét
és szúró tekintetével végigfürkészte a társaságot. A tánc pillanatra
megállott, a vonó is mintha gikszert adott volna s innen is, onnan is az
ajtóba fordultak a fejek, egy pár félrébb eső asztalkánál fölemelkedett
egy-egy úr, egy-egy hölgy a székről, hogy jobban láthassa a félelmes
ismeretlent, akinek olyan nehezen lehetett a kezéből a saxophont
kicsavarni. Egynéhány mutatóujj feléje célzott hirtelen s hallhatta,
hogy röppen az egyik asztaltól a másikhoz a lelkes kiáltás:

– Le voilà!

Meg azt a németet, aki nagy gaudiummal fedezte föl a társaságának a
visszaszabadult hőst:

– Schau doch, schau, den Muzzolini!

Az a téli piros képű dáma, aki felugrott volt a székre, mikor György a
pódiumról szembenézett a viharral, most is félig fölemelkedett az
ülésből, ott átellenben a falnál és boldogan rázta meg a fejét:

– Auh, the savage, the savage!

Nem is látott, nem is hallott ebből talán semmit a mi tüzelő arcú,
zakatoló szívű hősünk, sem annak a főrangú portásnak a szavát nem
hallotta, ki sürgősen utána eredt, és az aranyos sapkát levéve,
udvariasan, de határozottan ismételte már harmadízben a György válla
mögött, hogy a _direttore_ óhajt azonnal a signorral beszélni.

György megfordult és a portásról rávillogott az ünnepélyes ősz
direttore-re. Mert az is ott volt már. Úgy állottak előtte, mint az
üdvözlő szónokok, katonai és polgári részről.

– Hol a feleségem?

A direttore picit meghajtotta a fejét:

– Madame-ot fölkisérték a szobájába…

– Úgy? – György máris indult volna fölfelé.

– Igen, monsieur… az önök _numero_-ját pedig a legnagyobb sajnálatunkra
kénytelenek voltunk holnap reggeltől fogva új vendégnek kiadni.

György csak legyintett erre. Nem ért rá még ilyen csekélységekkel
törődni. Futott fel a lépcsőn. A portásifjak néma borzalommal
pillantottak utána. A zongora, meg a hegedű meg a piston mintha
felbátorodtak volna, amint György fenyegető alakja eltünt az ajtóból. A
dob meg a saxophon viszont nem akartak életjelet adni. Azok most valahol
borogatást kapnak a sebeikre szegények, a négerrel egyetemben.

A türelmetlen kopogtatásra a _cameriera_ nyitott ajtót György előtt.

Valentine ott ült a toilette-asztal előtt, arccal az ajtó felé. A fejét
a szék támlájára hajtotta, szeme le volt húnyva. A homlokát egy
összezsugorodott nedves zsebkendőcskével simogatta. Az ölében tartotta a
hatalmas odkolonyos üveget.

A szoba közepén pedig ott tátongott a felnyitott lakkos utazóláda.
Mellette a bőséges kerek kalapos bőrönd. A szekrények s a fiókok
mindenütt tárva-nyitva.

– Valentine! Mi az?

Valentine föl sem akart nézni a György szenvedélyes és nyugtalan
hangjára. A szája szenvedősen húzódott félre, avval a halk fáradt
nyöszörgéssel, amilyen az elcsitúlt zokogás után szokott hallatszani.

György elébe lépett és gyöngéden oda akart érni a Valentine zsebkendős
kis kezéhez, azon a piros homlokon:

– Mi bajod?

– Menjen! – elrántotta durcásan a fejét előle. Aztán a szobalányhoz
fordult, aki ott várakozott az utazóláda mellett és megparancsolta neki,
franciául, hogy folytassa a csomagolást.

György megállította a szobalányt, aki a Valentine szekrényéhez sietett.
Indulatosan kiáltott Valentine felé:

– Erre még ráérünk!

Valentine felállott. Intett a szobalánynak:

– Azt mondtam, hogy folytassa!

Erőset koccant az odkolonyos üveg, amint Valentine visszatette a
toilette-asztal üvegére.

– Igen, madame. – A szobalány mosolyogva kerülte ki Györgyöt és ment a
szekrényhez.

– Nincs csomagolás! – olyat toppantott György, hogy a szobalány
kiejtette a keze közül azt a három pár cipellőt, amelyeket felmarkolt.

– Avanti, signorina! – s a mutatóujjával az ajtó felé dirigálta György a
szobalányt, de olyan arckifejezéssel, hogy a cameriera jónak látta
mennél gyorsabb tempóban kívül kerülni az ajtón.

Valentine egy lépést tett György felé s lihegve nézett az arcába. A
zsebkendőcske nem is látszott ki az összeszorult ökléből.

Valentine se találta meg hirtelen a szavakat, amelyekkel Györgyre akart
támadni, Györgynek is veszteg maradtak a fölnyílt ajkai s a gégéjén
akadt a kitörni készülő hangja. A tüzelő tekintete oda ragadt a
Valentine felázott kék szemeire, melyeknek a pereme most piros volt,
mint a galambok szeméé s ezek a puha nedves szemek még jobban-jobban
kezdtek csillogni attól a két könnycsepptől, amely most futotta el őket.

A Valentine könnyei még nem mutatkoztak be Györgynek. Ezeket a szemeket
ő még csak el se képzelte, hogy sírhatnak is valaha. A György lelkének a
tolongó fellegein egy villámlás suhant keresztül. A fényes szerelemé… s
érezte, hogy enged a két feszes térde, s mintha ütést kapott volna a
mellén, oly fájdalmasat dobbant a szíve. Valentine elé lépett, a két
remegő kezét nyújtotta feléje:

[Illustration]

– Tin…

Valentine felkapta a fejét és hátralépett György elől:

– Semmi dolgom magával.

Györgynek lehullott a két keze az oldala mellé. A bámuló szemei megint
elborultak. Halkan, megdöbbenve szólott:

– Micsoda hangok ezek?

Valentine összecsapta a két kezét és behúnyt szemmel emelte a fejét fel
a plafondnak:

– Ilyen szégyent! Ilyen skandalumot! Ilyen csúnyaságot! Istenem!

Kétségbeesetten rázta meg a fejét. A hangját a zokogás fenyegette.

György némán állott pár pillanatig, míg sikerült a hangját halkra
fognia:

– Valentine. Én nem akartam ezt most elkezdeni. Az egész ügyet el akarom
tenni holnapra. Holnap majd elmondjuk egymásnak a mondókánkat. Ma este
még kimélni akartalak. Valentine, nézd…

Odament hozzá, gyöngéden szétvenni a Valentine görcsösen összekulcsolt
kezeit.

Valentine a szekrényhez ugrott, keserű, gúnyos kis kacajjal rántott ki a
fogasról egy mogyorószín kosztümöt, tartóstul:

– Kimélni! – Rácsapott a karján a kosztümre, hogy kettéhajtsa. –
Kimélni! Igazán, köszönöm! Aki ezt tette velem… aki ott tudott hagyni
magamra, hogy a föld alá süllyedjek gyalázatomban, a közt a nép közt,
aki nem látta hogy a falnak esem, mikor elkezd ott őrjöngeni, aki felől
ott fekhetnék elájulva most is azon a márványon, ha Lali meg a Tutyuék
nem locsolnak és nem dörzsölnek életre… jaj, az a röhögés… meghalok, ha
eszembe jut… az a szegény Lali hogy hozott fel a szobába… akinek
különben felelni fog, ne féljen!

Fenyegetően kapta fel a fejét Györgyre, s az utazóládához sietett,
idegesen beledobta a kosztümöt.

György nyelt egyet, mosolyt erőltetett és kurtán fejet hajtott:

– Nem félek kisfiam.

Valentine szétpillantott, nem tudta mit keres hirtelen, taszított egyet
az utazóládán a térdével, és felcsapta a két tenyerét a halántékaira:

– Jaajh. Hogy itt áll, hogy még a szemem elé mert kerülni… hogy még itt
kedve van gúnyolódni… hogy nem is tudja felfogni mit tett…

György nyugodtan, komolyan nézett a Valentine szemeibe:

– Azt tettem, Valentine, amit az ösztönöm követelt, amit az igazságom
diktált, amit a szívem parancsolt.

– Úgy? Nohát én is azt teszem! – És Valentine visszaugrott a szekrényhez
és egymásután három kosztümöt ráncigált le a fogasról.

György az útjába állott, mikor az utazóládához visszaigyekezett. Még nem
fejezte be a mondanivalóját:

– Hiszen érted tettem, akármit is tettem, miattad, hiszen láthattad…

Valentine nem engedte tovább beszélni:

– Engedjen! – a ládához sietett, gyorsan összehajtogatta a ruháit,
lehajolt, berakta a láda fenekére.

György utána lépett, le akarta csillapítani:

– Tin, hallgass ide…

Valentine már vissza is fordult, nagy ívben kerülte el Györgyöt,
megállott a szekrény előtt, először a fehérnemű közé kapott (amiben
semmi fehér se volt), azután más jutott eszébe s a cipellőkért hajolt
le, amelyek ott hevertek szanaszét a szőnyegen.

György megint előtte állott.

– Mit csomagolsz ilyen lázasan?

Valentine egy kiesett sámfát erőltetett vissza az egyik aranybrokát
cipellőjébe, idegesen, ügyetlenül. György újra megkérdezte, kicsit
türelmetlenebbül:

– Hova készülsz kérlek?

Valentine végre felkapta a fejét:

– Hova? Csak nem képzeli, hogy még egy napig itt maradok magával?

György csak bámult utána, míg Valentine az összenyalábolt cipellőkkel a
ládához ment. Kettőt leejtett, mire odaért. Az a sámfa megint kiugrott
az aranybrokát cipellőből.

[Illustration]

– Auh! – roppant bosszúsággal dobta be a cipellőket a ládába s
fölkapkodta azt a két leesett cipellőt és megint elkezdett a sámfával
vesződni.

György elűzött valami fekete gondolatot, mint a legyet, amelyik az
embernek a homlokára száll. Megint nyugodtan beszélt, sőt mosolyognia is
sikerült hozzá:

– Nem kell ittmaradni, Tin, annál kevésbbé, mert értésemre adták, hogy
holnaptól kezdve jogunk van más hotelbe menni.

– Hah! Kirúgtak! Hát persze!

– Ki, barátom. Azt hiszem, a legszebb lesz, ha kimegyünk az Excelsiorba.

Valentine kirántotta azt az akaratos sámfát és úgy dobta a cipellői után
a ládába, dühösen:

– A maga dolga, hova megy. – Hirtelen beléhajolt a ládába, valamit
elrendezni. Onnét a mélyből hallatszott aztán elváltozva, tompán a
szava: – Én tudniillik hazautazom.

Mintha nem is Valentine volna, akitől ezt hallja György. Áll, mintha a
szőnyegre ragadt volna a talpa s csak nézi mozdulatlan szemekkel
Valentine-t, amint a háta, válla, feje fölemelkedik a ládából és amint
szétnéz összehúzott szemekkel, az ujjaival egyet pattintva, míg eszébe
jut, hogy a kalapokat akarja összeszedni. Rögtön ugrik egy székhez, azon
ül egy mosolygó cerise-piros szalmakalapocska, aztán az ágyhoz libben, a
plumeaun szundikál, mint egy cica, egy szürke selyem kis kalap. Indul a
toiletteasztalhoz, ott is csüng a tükör tartórúdján egy fekete
kalapocska.

György két erős lépéssel Valentine előtt áll:

– Mi az, haza? Hova haza?

Valentine lekapja a kalapot, viszi mind a hármat a nagy bőrdobozhoz,
félreüti a doboz tetejét:

– A Trombitás-útra. Az anyámhoz.

Györgynek igen sokat kell most ebben a szobában közlekedni. Alig ért oda
a toilette-asztalhoz, azonnal kanyarodik a kalapos-bőrönd irányába.
Ráteszi a tenyerét arra a legfelső puha fekete kalapocskára:

– Egyedül akarsz hazamenni?

– Nem is magával!

Leguggol és elhelyezi gondosan egymás mellé a bőrdoboz alján a három
kalapját.

György vár, míg Valentine föláll, hogy a tekintetével a szemébe
suhinthasson:

– És ha én megtiltom?

Valentine már másfelé keresgél a szemeivel, a félvállát rántja könnyedén
és az éjjeli szekrény felé kezd sietni. Annak a tetején is álmodoz egy
halovány lila kalapvirág. Hátra se nézve felel, hetyke kis nevetéssel:

– Hö! Törődöm is én avval!

– Mit?

György, mint a párduc, olyat szökött. Megállott Valentine előtt, aki
szembefordult vele, megkapta a kezét, kalapostul:

– Hagyja, ha mondom, ezt a csomagolást…

– Az órám!

Tudniillik az a modern kis ellipszis-óra a Valentine csuklóján, amely
szintén beleszorult a György kezébe.

A lila kalapocska az ágyra repült, összelapulva, mint a kalarábélevél.

– Jőjjön csak, jőjjön csak egy kicsit… – György a fejével maga után
intette Valentine-t; a hangja szinte suttogott, de a szemei olyan
súllyal parancsoltak, hogy Valentine-nek akaratlanul is követnie kellett
Györgyöt.

– Üljön le, üljön ide, hadd beszéljek magával! – György elébe rántotta a
toilette-asztal előtti könnyű rokokó-széket.

Valentine kecsesen helyet foglalt.

– Tessék. Csak gyorsan kérem. Mit akar tőlem.

A lábait keresztbe kapta, átfogta két kézzel a térdét és dobolni kezdett
a cipellő talpával.

György észrevette a tükörben a plastronjára hullott csokrot, odakapott a
két kezével és gépiesen kezdte rendbehozni. Szinte fuldokolva beszélt,
mialatt minden erejével türelmet, önuralmat kényszerített magára.

– Azt akarom magától, kedves Valentine, azt akarom tudni, mit gondol
tulajdonképpen, mi jár a fejében… hiszen ilyesmit mégse lehet csak úgy,
meggondolás nélkül az embernek odavágni, hogy elmegyek és te maradhatsz
ott, ahol vagy…

– Persze hogy megyek! Nem is vagyok őrült, mint maga, hogy én itt holnap
az emberek közé kimenjek!

György keserves kínnal ráncigálta a csokor szárait, amelyek nem akartak
az összevissza reszkető ujjaknak engedelmeskedni.

– Az emberek, az emberek? Egyetlenegy ember van itt, akivel magának
törődnie kell és az én vagyok!

– C! – csak a nyelvével csettintett erre Valentine s már föl is libbent
a székről. Ott volt az étui-je a toilette-asztalon, kivett egy
cigarettet és harciasan nézett vissza a György ráfeszülő szemeibe, míg
az ujjai sebesen mángorolták a kőkeményre préselt karcsú kis Figarót.

György lankadtan ejtette le a kezeit a gallérja alól. A csokor éppen úgy
lógott alá kibomolva, mint az előbb.

– Mondd, Tin, mondjad csak… hát egy pillanatra nem jut eszedbe, hogy
ennek az egész ostobaságnak mégis csak te vagy az oka?

– Én? Miért? Mert egy kicsit táncoltam?

– És két kicsit és három kicsit és négy kicsit és minden kérésemre és
minden sürgetésemre, minden gyötrelmemre nem akarta abbahagyni!

– Nem hát! Nem tudom, hogy juthatott eszébe rögtön a mulatságomat
elrontani! És ott mindjárt a legvadabbúl, a legmodortalanabbúl az
emberre rátámadni. Ráncigálni az embert és ordítani, mint valami
berúgott napszámos. Hát mit gondol maga, mi vagyok én!

Fölkapta s erősen megrázta a cerrini-skatulyát. Remegett az ajkai közt a
cigarett, míg rágyújtott.

A György ökle belevágott a levegőbe.

– A feleségem vagy! És nem tűröm, hogy a feleségemet simogassák!

Valentine előre lépett György felé, felrántotta a fejét, roppant
sürgősen fújta ki a cigarettje füstjét.

– A szemem láttára, igen! Simogatni lehet, cirógatni, a pucér karjához
érni, nyomkodni lehet a kezét, az arcához lehet támaszkodni, a szájába
belelihegni…

– Hallgasson!

Valentine lábujjhegyen állott, a fejével mintha el akarta volna György
magasságát érni. És el volt a homloka fehéredve s az arca is, ahol csak
a festék a bőrének üde tisztaságát nem érintette.

Györgynek annál szenvedélyesebben zúgott a szava:

– Hol a szemérem belőletek! Nem szégyellitek magatokat?

– Kikérem magamnak ezt a hangot! És ne merjen rám így kiabálni… tudja?
Botrányt akar csinálni, megint, még nem volt elég neki!

Nem, nem volt elég Györgynek. A hirtelen csöndben hallani lehetett a
lihegését. A szemhéjai elfelejtették a föladatukat. Húnyás nélkül meredt
a szeme Valentine-re, aki a cigarettjével jobbra-balra kezdett a
toilette-asztalon hamutartó után kapkodni. Kissé letompult a György
hangja, de nem a szomszédok miatt való aggodalomtól, nem, inkább a
szívét markoló fájdalomtól:

– Hát semmi neked, semmi, hogy egy jött-ment idegen hozzád dörzsöli
magát? Meg sem érzed? Mi?!

A hamu leesett az asztalka üveglapjára. Valentine hevesen szippantott
egyet, az orrán, a száján egyszerre futott a füst elő s a füst közt a
Valentine habozó hangja:

– Micsoda ostobaságot povedál; ha hallanák, micsoda ostoba fogalmai
vannak. – Kezdte visszanyerni a fölényét, fölnevetett a György rendetlen
hajára. – A Lali! Csak dühöngjön erre a fiúra. Vegye tudomásul, hogy
Lali a legrégibb és legkedvesebb barátom.

– Azt láttam!

Valentine félretaszította a széket maga elől és a szekrény felé tartott:

– Igenis és tudja meg, hogy mindig boldog leszek, ha a Lalival
táncolhatok!

Kiakasztott még két ruhácskát. De mire megfordult, hogy a ládához vigye
őket, György éppen rácsapta a fedelet az utazóládára s szépen leült rá.
A hangja megint nekierősödött:

– Én pedig azt mondom, hogy ebben az életben többé táncolni nem fogsz.
Se Lalival se mással. Tudom istenem, hogy nem!

– De igenis, hogy táncolni fogok.

– Majd meglátjuk!

Valentine ott állott György előtt. Roppant keményet akart toppantani, de
persze az az energia a szőnyegen kárba veszett.

– Keljen föl erről a ládáról!

György válasz helyett föltette a jobb lábaszárát a bal térdére.

Valentine ledobta a lába elé a kosztümöket. Végigmérte Györgyöt és a
cigarettet a szájába kapta s nekirontott a fürdőszoba ajtajának. És úgy
bevágta maga után azt az ajtót, hogy attól vasúti karambolt álmodhattak,
akik ott jobbról és balról mellettük laktak, ha ugyan rögtön föl nem
ültek az ágyon.

György hallotta, hogy csörömpöl odabent Valentine az üvegjeivel és a
tégelyeivel. Egy perc mulva kivágódott az ajtó. Valentine megállott a
küszöbön. Két fürdőköpeny csüngött a karjáról le a földre. A kezében
akkora vörös szivacsot tartott, mint a tégla. Nyitott szájjal nézett egy
kis darabig Györgyre, ki kényelmesen hintáltatta a lábát és gyönyörködni
látszott a lakkcipője sikamló fényében.

Valentine fújt egy nagy adag füstöt, avval megfordult és szigoruan leült
az ágy szélére. Úgy látszik, itt megszakadt a rosszviszony.

[Illustration]

Kintről, az éjszakai csendből valamelyik közeli templomocska édes
óraütései csendültek. És elolvadtak egy távolabbi mélységes, merengő
toronyórazengésbe. Talán az _Orologgio_ kalapácsai szólaltak meg.

Valentine egész figyelmét odaadta annak az őszierdő-színű kis francia
rézmetszetnek, amelyik ott csüngött szemben a tapétán.

György pedig kipillantott a nyitott loggia-ajtón abba a kékséges,
csillagos velencei éjszakába. Györgynek elég volt a haragból. Felállott.
Odament szép lassan Valentine elé. A szemébe akart nézni.

[Illustration]

– Tin… igérd meg, hogy ezeket a lehetetlen táncokat nem táncolod többet.

Valentine unalommal húzta félre a fejét. Azután makacsul nézte tovább
azt a metszetet.

– Kérlek, Tin… azt kell mondanod, hogy: jó, nem fogok táncolni.

Valentine picit még hallgatott. Szippantott és rántott egyet a vállán.
Le nem vette volna a szemét a falról:

– Én mindig azt fogom csinálni, amit akarok. Nem engedek a programmomba
beleszólni.

Györgynek várni kellett egy pár lélekzetnyit, míg újra megtalálta a
csendesebbik hangját:

– Hol tanultad ezt a beszédet?

– Semmi köze hozzá. – Valentine felpattant az ágyról. – És kérem, most
már talán hagyjon békében.

Menni akart a felszabadúlt utazóládához.

– Dehogy hagylak. – György elfogta azt a kis kezet, amelyik az óriási
szivacsot szorította. A szivacs olyan kicsi lett a György újjai
markolásában, mint a legkisebb paradicsom.

– Engedjen kérem, dolgom van.

– Nem, dehogy, nem fogod az uradat ilyen kurtán-furcsán elintézni.
Maradj csak, ne siess csak.

Csak alig nyúlt a vállához, Valentinenek vissza kellett a paplanra
csücsülni.

György föltette a két öklét a csípőire:

– Az uraddal beszélsz, akinek az egész életeddel tartozol, minden
lélegzeteddel és minden gondolatoddal.

Valentine gúnyosan felkacagott a nagy szavakra.

György alig tudta a szavait a lázas agyában összeszedni.

– Hát elfelejted, hogy hűséget és engedelmességet fogadtál nekem Isten
és ember előtt, hát… hát nem tudod mi az, hogy asszony vagy… hogy a
házastársa lettél egy embernek? Nem tudod, mi az, egy embernek a
felesége lettél?

Valentine jókedvűen nézett a György égő szemeibe:

– Hogyne tudnám. Foglalkozás. Olyan, mint magának a mérnökség.

György nem kapott hirtelen levegőt. Nagyon vigyázott magára. Hátrább
lépett Valentine elől és a vidám kék szemekbe bámult:

– Mit akarsz, Valentine!

– Most már semmit. Azt akartam, hogy akihez férjhez megyek, csinos
legyen, pénze legyen és mulattasson.

György a keserű szívéből nevetett egyet rekedten.

– Úgy… csak ennyit akarsz attól az embertől, aki fölesküdött a te
boldogságodra, akinek minden ereje, minden terve, minden álma a tied és
nem az önmagáé, aki világot cserélt, mikor jegygyűrűt cserélt veled és
aki nem akar többé rajtad kívül nőt ismerni sem az életben, sem a
feltámadásban, aki a tied marad, ha ágyban fekvő beteg leszel, ha
leforrázod és összeégeted az arcodat, ha megbénulsz egy
autószerencsétlenségtől… Istenem, hogy mi az, ha meggondolom, hogy egy
férfi kiválaszt egyetlenegy nőt ezer és millió közül ezen a világon és
annak az egynek adja az egyetlen életét, a halálát, az örökkévalóságát.
Édes jó Istenem, ha ezt meggondolja az ember…

A lüktető homlokára vette György a kezét és a szeme lecsukódott pár
pillanatra. Valami kis szédülést érzett.

Valentine fölállott:

– Nohát még nem késő meggondolnia! Egyáltalán!

Ő már annyit nem gondolkodott a szón, amit a száján kiereszt, mint a
cigarettfüstön. Ő hadat izent, a szavai a harc puskalövései voltak.
Visszasietett a szivacsával, a fürdőköpenyeivel az utazóládához.
Felcsapta a fedelet.

György odaugrott hozzá s megkapta a karját:

– Nem fogsz elutazni!

– Nem enged el? Nem enged el azonnal?

– Nem! – a fürdőköpenyeket, a szivacsot elkapta György és messzire
hajította. – Itt marad. Akkor utazik, mikor én akarom.

– Semmi közöm magához többé… ne szorítson hát… miféle parasztság!
Neveletlen fráter!

György elengedte Valentine-t. Az a kerek aranykarperec ott szorult a
Valentine karján, ahová a György újjai feltolták. Ellipszis lett az
aranykarikából. Utána meredt a szekrényhez futó, lihegő Valentine-nek. A
lábai nem akartak mozdulni.

Valentine visszafordult, a két karja teli volt gyönge rózsaszín, halvány
lila, krém könnyűségekkel… a következő pillanatban ez mind odarepült az
utazóláda mélyébe: futó felhőcske, csapódó tajték…

György a szekrény felé szólt, kurtán, hidegen:

– Elmegy?

Valentine nem felelt többet, egy kis zsebkendőoszlopot döntött fel a két
kezével a szekrényben.

– Menjen.

Minden indulat nélkül hangzott ez a szó a György szájából, szinte
megfagyva. Rá se pillantott Valentine-re, ki odalépett, a zsebkendőket a
ládába tenni. Lehajolt, fölvette a szőnyegről a kosztümöket,
összehajtogatta őket, amilyen gondosan csak tudta, hogy mennél kevesebb
helyet foglaljanak el a ládában.

Segített Valentine-nek csomagolni.



Reggel hét óra.

A mi Györgyünk ott ül a Café Florian előtt, egy kis márványasztalnál,
egyedül. Egyedül, nemcsak annál az asztalnál, egyedül az egész
terraszon, egyedül az egész napsütött Szent Márk-téren.

Nappalra van öltözve persze, meg is borotválkozott szépen, s a rendesen
széjjelfésült haja még vizes a reggeli zuhanytól.

Egy perccel ezelőtt foglalt helyet ezen a vasszéken a Florian árkádjai
alatt, mint a kávéház legelső vendége. Vasárnap van. Nem divat
Velencében ünnepnap ilyen korán kelni, különösen a kényelmes idegennek.
Meg is csodálta a két oszlop közt javába nyujtózkodó pincér ezt az urat,
aki ilyen frissen kocog a Szent Márk-tér kövén egyenesen a Florian felé
s aztán oly sürgősen parancsol egy _espressot_ meg egy konyakot.

A Rialto tájékáról érkezett György, egy csöndes kis hotelből, ahova ma
reggel átvonult a podgyászával a Danieliből, miután a számlát és a
borravalókat elintézte. Ezen a hotelszámlán a többi közt egy
meglehetősen szokatlan tétel szerepelt: a saxophon, meg a jazz band
megrepedt nagydobjának az elég bőkezűen előirányzott reparálási
költsége.

Milyen símán ment ez az egész, milyen egyszerűen, jelentéktelenül, édes
istenem.

Nyugodtan, zaj nélkül, egymással egy szót se váltva, s rá se nézve
többet egymásra, versenyt szedték, hordták, csomagolták befele fönt a
Danieli szobájában ketten a Valentine holmiját. Egyetlenegyszer fordult
közben Valentine György felé, csak azért, hogy odadobja a lába elé azt a
szélesre vasalt férfizsebkendőt, amelyik odatévedt a női zsebkendőcskék
közé. Azt György udvarias mosollyal fölvette s elhelyezte rögtön a maga
szekrényében. Különben pedig most reggel, amikor a saját holmiját
csomagoltatta, a toilette-asztal lábánál fölfedezett egy görcsösen
összenyomott, alig szikkadt picike női zsebkendőt. Fölkapta, kis darabig
szórakozottan tapogatta, nézegette, s az orrához is emelte pillanatra,
megszagolni… aztán sietősen a belső zsebébe csúsztatta. Majd
visszajuttatja valahogy a tulajdonosához.

Késő éjszaka, mikor Valentine-nek a podgyásza a legtökéletesebb rendben
volt, György leszólt a portára, Valentine-nek a hatórás bécsi gyorshoz
való felköltése felől rendelkezni, azután magára hagyta Valentine-t a
szobában, diszkréten meghajolva feléje s halkan betéve maga után a
loggiára nyíló ajtót. Rágyújtott, a cigarettes szelencét a párkányra
tette s melléje a cerini-skatulyát, és oda könyökölt, a csillagokat
tanulni, vagy követni a hold ragyogó szemleútját a tornyok és tetők
felett, vagy a vénséges paloták stilus-árnyalatait tanulmányozni, vagy
messze és messze a kis sorsú szűk utcákban azokba az örökösen
kiakasztott tarka cihákba, gyerekingekbe talált beléfeledkezni, vagy az
alvó hotelből hallatszó különös koppanásoknak és köhintéseknek adta a
figyelmét, vagy talán emerről-amarról a maradék élet tüneteg hangjait
fülelte, füttyöt, visszhangos éji szót, csobbanást, bágyadt
szájharmonikát, szökevény kacajt, elhaló macskasiralmat. Vagy inkább a
szíve bölcsőjében azt a hánykolódó beteg csecsemőt, a szenvedést
nyugtatgatta, altatgatta, nem látván és nem hallván semmit maga alatt és
maga előtt az éjszakai Velence holdfényéből, árnyékaiból és gazdátlan
neszeiből… lehet, hogy le is húnyódtak a szemei végre, a virrasztásban
elalélt csillagokkal együtt.

Hanem reggel öt órakor a legfrissebben intézkedett a podgyász
leszállítása felől, vasúti jegy és hálófülke felől és a gondola felől, a
velencei pályaudvarhoz. És ő segítette be gyöngéden a gondolába
Valentine-t, s mosolyogva csókolt kezet és levett kalappal, vidám arccal
hajolt meg az induló gondola előtt. Még integetett is a kalappal
kedvesen a gondola után, mintha csak egy fölületes, kellemes
jóismerőstől venne búcsút. A gondola elkanyarodott. György még csak azt
látta, hogy az a zöldkalapos kis hölgy a gondola padján tükröt tart az
orrocskája elé s a kesztyűs ujjai közt óvatosan emeli a rouge-os arany
plajbászt az ajkaihoz. Így tünt el előle Poóy Valentine.

Mi lesz most? György a két öklére támasztotta halántékát, úgy bámul a
szemközti árkádok alá a homályba. Hát el fognak válni, természetesen.
Elválnak, mert nem egymáshoz valók. Milyen szerencse, hogy ez ilyen
hamar kiderült és hogy azonnal le lehet vonni a konzekvenciákat.
Mennyire nem neki való volna mindez, amit a tökéletlen házasságok felől
olvasott és hallott életében: csúf csetepaték, amikről az egész ház
beszél és könnyed kibékülések, hogy harmadnap új témákkal kezdődjék
megint a marakodás; rokonok, barátnők beavatkozása, társaságban,
idegenek füle hallatára való ideges összekapások, érdekből, kényelemből,
gyávaságból való együttmaradása két embernek, akik ki nem állhatják
egymást, az álmodott boldogság cinikus kinevetése s az otthontól való
menekülés lumpolásba, kártyára s korzóra, Gerbeaudba, látogatóba; a
programszerűen, harmonikusan kétfelé való élés, nem egymás, hanem _egy
más_ szerelmét ápolva, titokban, vagy a legteljesebb szabadsággal,
ország-világ előtt. De jó hogy ebből a levesből, amit másoknak egy
életen át tálalnak az asztalára, ő csak egyetlen cseppet érzett az ajkán
és rögtön leteheti a kanalat. Mit sejtette ő, mi mindent hozhat a
házasság a finomabbik világban, egy kényes, szeszélyes, felkapott szép
babával. Ő mint a faluszéli boldog gyerek, elkapta a másik gyereknek a
kezét és kacagva nekiszaladt vele a virágos gyepnek, sem útat, se határt
nem látva maguk előtt.

[Illustration]

Nohát vége. Gyerünk tovább. Könnyű májusi szellő osont át a téren,
felfújkálta az oszlopok mögött azokat a csikos vászonredőnyöket az
üzletek előtt, ott szemben Györggyel. Mintha a szabadság zászlai
repesnének. Györgynek vidám mosoly futott el a szemein, mohón szívta
magába az üde fuvallatot, felkapta könnyelműen a vállát, úgy mint
Valentine az éjszaka, s a száját összehúzta, kicsit csöndesen
fütyörészni. De jó is lesz megint innen elszökni, visszamenni Szumatra
szigetére. Vissza, elveszni munkában, teremtésben, elenyészni a
természet pazarságában és határtalanságában, azt a zabolátlan ős földet
idomítani, nevelni lázzal, hittel, szeretettel, de jó is lesz a művelt
európaiak közül a szigetvilág népe közé menekülni, kedvességet,
szelidséget tanulni tovább az úgynevezett vademberektől, azoktól az
alázatos, csendes, kellemes kis bőralma képü javánoktól. De édes lesz
ezt a ringató, altató méla zenélésüket hallgatni vacsora után, a
_bungaloja_ előtt, de szép lesz újra meséltetni őket, az ő gézengúz
tigriseikről, jókedvű elefántjaikról, furfangos majmaikról, bohó
teknőceikről. És azok a kis maláj napszámos leányok, akiket ő
büszkeségében nem akart észrevenni, milyen kecsesen tudják a hajukat
fonni s virággal megtűzdelni, s azt a finom, gyöngéd járásukat mintha
balletmestertől tanulták volna, s milyen igénytelenek szegénykék és
milyen engedelmesek. Némelyiket igen csinosnak lehet mondani, igazán…

Most valami nehezet érzett hirtelen György a mellében. Mintha márvány
levélnyomót tettek volna rá a szívére. Fölvette tekintetét a világos
kövezeten tovanyúló árnyékokról. A téren egy fasiszta-jelvényes fiú jött
át, hajdonfőtt, azzal a felduzzasztott göndör frizurával, amelyet
Olaszország kis katonáin, mesterlegényein és kispolgári ifjúságán lát az
ember. Egy kis kurtaszoknyás cigánylány sietett a fiú mellett, roppant
szapora szóval mesélt a fiúnak, a képébe fordulva. Mind a ketten
mutogatták a nevető fogsorukat és a szemeik csillogtak, mint a vadonatúj
cipőgombok. Eltüntek. György megmozdult a székén és nyugtalanul kapta
oldalt a fejét. Valentine-t kereste. A párját, aki nélkül egy lépést nem
tett most tíz napig Velencében, akit úgy megszokott maga mellett, mintha
kis gyerekkoruk óta egymáshoz tartoztak volna. Tin, hát hol vagy! Hisz
ez az egész valami buta rút álom, hogy egyedül vagyok, ebben a néptelen
idegenségben. A Szent Márk-templom előtt fent vannak az ünnepi piros
zászlók a karcsú rudakon, az óratoronyban most zendült egy áhítatos,
boldogító harangütés, hiszen ez a mi meseszép szerelmes Velencénk, úgy-e
Tin, hiszen mi most fönt rejtőzünk ketten a mi regényes dogepalotánkban,
én a legszerencsésebb martalóc doge, ki hajóival a legszőkébb,
legfehérebb kis dogaressát rabolta magának. Igen, a hatalmas doge most
ott csapkod és prüszköl a fürdőszobában és hallja a dogaressát dalolni
és átkacagni közbe hozzá, mert mindig ilyen vidáman ébred, mint a kis
gyerekek.

György megfogta a márványasztal szélét és fölemelkedett. Odafordult,
arra a Danieli felé. Egyszerűen haza akart szaladni Tinhez.

– Pardon, signor.

A pincér. A konyakot hozza meg az espressot. Az espresso miatt késett,
arra bizony sokáig kell várni. (Mint neve is mutatja.)

György visszaesett a székre. Lekönyökölt, a tenyerébe támasztotta
homlokát és kitágult szemmel nézett ennek a Szent Márk-térnek az örök
galambjai közé, melyek kezdték ellepni a kövezetet, jobbra-balra
lépegetve mind, a fejöket kapkodva szaporán és a szemeiket türelmetlenül
görgetve. A templom párkányairól, a paloták tetőiről szállton szállt
lefelé a galamb, az idegesebbje, a fiatalja, amelynek nem volt türelme
várni, míg feltünnek a németek meg a jámborabb amerikaiak, akik el nem
mulasztják, a kellő kodak-fedezettel, az adag kukoricával a
galambseregre rátámadni. A higgadtabb galambnép ott ült vagy sétifikált
halkan kurrogva, köröskörül a párkányon, az Orologgio vitézeinek a
vállán, a zászlórudak hegyében, meg a lámpákon, az árkádok alatt, az
aranyos cégtáblák peremén, mindenfelé. Egynéhány galamb a leghalványabb
remény nélkül, csupa illuzióból elkezdett annak a pipás öregnek a feje
fölött repkedni, aki már állást vett egy zászlótartó rúd előtt, a
nyakában a nagy kosarával és abban a sok-sok kicsi galambeledeles
papirzacskóval.

György elefelejtett az espressohoz nyúlni, a konyak is ott állott előtte
kóstolatlan, tüzes csillogással a napsütésben. Talán a galambok nyakán
hullámzó drágakő-fényesség kötötte le úgy a tekintetét, hogy az nem
akart onnan a tér közepéről elmozdulni? Igen; egy percig ott lebegett a
fényes galambok fölött, mint a sötét árnyék, az ő fájdalmas gondolata
vidám madarak felől és vidám vasárnapi sétálók felől és vidám fodor
selyem felhők felől, hogy milyen halálos idegenek ezek mind egy szenvedő
emberrel szemben. Mélyet sóhajtott. Az egyik kezének az ujjai tapogatni
kezdték a homlokát, szórakozottan. Egy ragyogó tavaszi emléket kerestek
azok a tétova ujjak a György forró homlokán. Mintha tegnap történt
volna. S elfut most előle, megfoghatatlanúl, annak az órának a tündéri
képe s belevész egy messze sötét pusztaságba.

[Illustration]

Mikor legelőször látta Valentine-t.

Az egy szépséges szép áprilisi délután volt.

Olyan meleg lett már az idén április elején, mint máskor májusban. Az
utca teli volt ibolyával, kankalinnal. Az egész város ablakai
mosolyogtak az örömtől. A fákon mindenütt, mindenütt kifele csavarodtak
a zöld levelek a bronz rügyekből. És a ligetben és a szigeten és a
Városmajorban nem birtak a verebek a jókedvükkel és a cinkék egész nap
lázasan szomszédoltak a gesztenyék, platánok népénél, ujságolni a friss
füvet, a kutyatejet, a margarétát, az ágyásokba kiültetett árvácskát, a
tornácokra kiakasztott kalickát. A budai lejtőkre mintha csudára zöld hó
hullott volna. A Dunapartok olyan ünnepien tündököltek, mintha minden
reggel husvétvasárnapra virradnának. És az idegen hajók olyan édesen
dudáltak, mintha nem lenne nagyobb boldogság a földön, azaz a vizen,
mint a Lánchíd alatt átbújni.

György azon a délután ott talált jönni a kis kétüléses kocsiján a
Margithídon, Budáról Pest felé. Katonaszekerek haladtak előtte.
Hátradűlt az ülésen és nagy türelemmel játszadozott a kormánnyal.
Fölnézegetett a csengető villamosvezetőkre s a nevetgélő fiatal népet
nézegette a híd járdáján és el-elpillantott a gyémántosan csillanó
Dunára. A Margitsziget kis hídján egy karcsú szőke lány jött fel, három
fiúval. A napsugár fényesebben tükröződött ezen a síma szőke hajon, mint
odalent a víz szinén. A szépséges szőke leány tenniszre volt öltözve. A
kurta szőke hajat átölelte egy fehér szalag. A Margithíd pallóján fiúsan
kezet fogott a gavallérjaival a leány és vidáman átszökellt a másik
oldalra, a villamosmegállóhoz. Éppen a György autója előtt osont el, még
rá is talált pillantani, kedves konfidenciával, mintha azt mondaná:
remélem, nem fog elgázolni, barátom? György keze pillanatra elengedte a
kormányt. Óh, ki ez, ez a tünemény? Utána fordult. A szőke leánynak a
gyönge széltől, vagy csak a sietéstől lebbent egyet a fehér szoknyája s
a nyakában az a könnyű kockás selyem sál. Mintha a tavasz divatos
tündére jelent volna meg a Földön, éppen ebben a szent percben és éppen
Pesten, a Margithídon. György hátra forgatta a fejét, mert a kocsija már
előrébb jutott. Mondhatatlan édes és fájdalmas nyilallás járt a szivében
és a fejét elfogta valami zengő szédület. Mintha ott járna egy diákkori
tavaszi napon Debrecenben, a Piac-utcán és ott nézne az ideálja után, a
legszebb és legbüszkébb szőke urikisasszony után, akit nem ismer, akinek
bemutatkozni soha reménye se lehet a szegény cétuslakó kollégiumi
gyereknek. Az az imádatos szőke teremtés jelent meg most a szeme előtt,
az a soha nem felejtett titkos, tilalmas első ideál. Ő az, az a
szőkeség, ezek az égkék szemek, ez a kápráztató mosoly, ez a lengedező
könnyűség. Most felszáll a villamosra, az első perronra. Budára megy.
Mint aki álmában cselekszik, úgy nem latolgatott és nem habozott György,
hirtelen kitért a sorból és visszafordította Budának a gépet a híd
közepén. (Amiért különben ott rögtön fel is írták.) A György kocsija
utána eredt annak a 4-es villamosnak. Istenem, a boldogság ragyogó fehér
pillangóját elfogni, még egyszer el nem engedni!

[Illustration]

A Fogaskerekűnél szállott le a szőke tündér, aki Györgyöt ilyen
bűverővel maga után parancsolta. Már borult a tavaszi délután, a tündér
jobban a nyaka köré csavarta a sálját és sietett, fel a Trombitás-útra.
György kocsija lassan követte. A tündér benyitott egy vadonatúj tömzsi
villa kapuján és suhant a fiatal fácskák közt a keramitos töltésen
fölfelé. Megneszelhette, hogy az az autó megáll a házuk előtt.
Visszafordította a fejecskéjét. György nem tudott, nem is akart a
karjának parancsolni, mely fellendült a kormányról, hogy rajongó
üdvözletet adjon a bűbájos jelenségnek.

Az a szőke tündér összehúzta picit a szemét, aztán pajtásosan odaintett
a kezével a lépcsőről. Hiszen ez csak egy ismerős fiú lehet.

És György, amint megint megfordult a kocsijával és leszáguldott a
Retek-utcába, úgy megnyomta a tülköt, hogy az majd kirepedt. Harci
riadót trombitált, a hódítást, a diadalt kürtölte széjjel a világra!

Másnap déli tizenkét órakor György megállott ott az előtt a villa előtt,
a Trombitás-út elején. A kapu előtt még egy autó állott, egy testes,
vadonatúj amerikai kocsi.

György becsengetett az előszoba-ajtón. Fekete sacco, szürke nadrág volt
rajta.

– Ennek a háznak az urával kívánok beszélni.

– Kit jelenthetek kérem őméltóságának?

– Békász György, gépészmérnök.

Az inas egy kis perc mulva kijött:

– Méltóztassék a hallban helyet foglalni.

Ebben a hallban az egyik fal tövében egy szép barok levelesláda, meg a
falon az a két régi Marastoni-arckép; egy mosolygó hajú, karpereces dáma
meg egy nagy, fekete selyemcsokros, ábrándos gavallér képviselik a
családi hagyományokat, különben az óriás bronz függőlámpa, meg a széles
gázkandalló, meg a sűrűn lécezett vitrin, meg az alacsony ében asztal, a
súlyos oroszlánfejes karszékekkel (amit mind együtt olyan kényelmes a
Chippendale nevével födözni) a legmodernebb, sőt a legmaibb hangulatot
adják. A romantikus, szelíd két arcképpel szemben, a másik falon már
egynéhány expresszionista vászon heveskedik, a kandalló felett pedig egy
hatalmas, repedezett sötét festmény uralkodik; jóformán csak a szürke
szakáll meg a fekete kereszt látszik a vászon szent eseményéből. Ezt a
klasszikus festményt különben egy főhadnagy hozta volt az olasz frontról
Pestre. Lehet a vászon alatt akármelyik olasz mestert emlegetni, azok
nem szoktak a sírjukban csuklani.

György izgatottságában felnyitott az aranyhálós asztalon egy antik
könyvfedelet, amelynek a sarkán Racine neve ragyogott. Gerbeaud-cukorka
volt benne, nem színdarab. Mert nem is könyv volt az, hanem bonbonos
skatulya. Mily kellemes csalódás.

György leült. Nézett a nagy ablakon át a boldog tavaszi égbe.

A harmadik szobában még az aktákat nyitogatta dr. Poóy Pál nyug.
miniszteri és aktív kormányfőtanácsos úr őméltósága, a Poóy Pál
Kereskedelmi R. T. vezérigazgatója. Egy-két gépírásos árkust be kell
most vinni magával arra a kis konferenciára a Nádor-utcai bankba. Ott
állott az íróasztal előtt a gyönyörű kék füstöt ontó La Coronaval a
szájában, a ragyogó monoklival a jobbszemén, elegánsan, üdén,
tükörsímára borotvált rózsaszín arccal és fényesre pomádézott és
lekefélt őszes hajával, meggyúrva a főváros legjelesebb masszőrjétől. Ma
kicsit későn kelt, mert hajnalban került haza egy vidám kis
férfivacsoráról. Az íróasztalon vár felnyitva a puha, könnyű
disznóbőr-táska, amelyről fantaziálhatnak a szegény laikus halandók a
járdán, hogy miféle országos érdekek szoronghatnak benne, mikor a belügy
meg a pénzügy előtt lelép az autóról az államtitkárszerű délceg úr és
gondolataiba merülve siet be a főkapun, észre se véve a portás stramm
tiszteletadását. Ezt a táskát most hat esztendeje vette a Gizella-téren
a Kereskedelemügyi közkedvelt vidám Palyája, akinek a kollégái az összes
emeleteken igen elszontyolodtak, mikor egy szép reggel bejelentette azt
az elhatározását, hogy nyugalomba fog vonulni. Igen, azóta mozog ennyit
Poóy Palya Pesten és Budán, mióta nyugalomban van. Azok közül a modern
magyarok közül való Poóy Palya is, akik táskát ragadtak, mikor minden
elveszett és felkaptak a konjunktúra szélsebes omnibuszára. Mondjuk
egyszerűbben: arra a villamosra, amelyik a Szabadság-tér felé szaladgál.
Ha valaha valami Baross Gábor-féle komolyság rádöröghetett volna is a
bájos Palyára, hogy a körmét reszeli az íróasztal mellett és jóízű róka-
vagy szoknyavadász históriákkal mulattatja az osztályt, 1920-ban bizony
a legnagyobb szigor is csak kalapot emelt volna neki, látva hogy fut
reggeltől estig avval a táskával a villamoson, a tőzsdelépcsőn, és
később a konflison, azután meg a kistaxin. És hogy repked a bankok
liftjein. És hogy nyargal a minisztériumba kora délelőtt, háromba is
egymásután. Palya dolgozott, de legalább három fejre valót. Megtanult
tőzsdenyelven, banknyelven, concern-nyelven. Arbitrázshoz, fedezethez,
prolongációhoz úgy ért, akár a Rotschildok. Zürichet jobban ismeri, mint
aki ott született. A kisujjában vannak az összes határidők. Tudja, mi a
textil és mi a benzol és mi a traktor. És tudja, mi a kávé, mi a
repceolaj és mi a sertés és mi a ló. (Mert az nagyon kezdetleges kis
tudomány, amit mi a Természetrajzban tanultunk.) Igen, Palya sokat
tanult és erősen tevékenykedett. Palyát mindenütt szeretik. Mindenki
megtesz neki mindent, minden hivatal és minden fórum. Az emberhez is
értett Palya, úgy mint a textilhez vagy a zlotyhoz. A Hungária-klubban
éppen úgy otthon van, mint az Országos Kaszinóban. Ezt a friss
Trombitás-úti villát dollárértékben vette most harmadéve egy elbukott
tőzsdehőstől. Hallották ugyebár azt a közmondást, amelyik azt mondja:
tud az valamit, aki élni tud. Bíz ezen egy kicsit elmerenghet az ember.
Poóy Palya például tud élni. Két szép gyermeket nevel, a gondtalanság
füstöl a kéményén, szegény nyelvtanárnak, korrepetáló diáknak,
kertésznek, kárpitosnak, cigarett-ügynöknek, piktornak ad kenyeret,
keresetet. (Most festeti a portréját.) Mindenkit elragad a
kedvességével, a jókedvével. Nem felejtkezik el a régi kedves
pajtásairól. Segít, ahol csak lehet. Öröm és áldás Palya mindenki
számára, akinek csak dolga van vele. Ötven esztendős mult, de csak
egypár perccel. Soha ilyen fiatalnak nem érezte magát. Ha így halad, azt
mondja, hetven esztendős korában a legvidámabb tacskó lesz. Az elmúlásra
nézve pedig szent meggyőződése, hogy úgyis kitalálnak valamit, mire neki
is meg kellene halni.

[Illustration]

Poóy Palya őméltósága magához vette a táskáját, (persze nem várt addig,
míg ez a hosszadalmas ismertetés íródott felőle) s kisietett a hallba,
ahol a bejelentett úriember várakozott. Valami ötletet hoz. Vagy
protekcióért bátorkodik hozzá.

György felállott és elébe lépett a ház urának.

Palya barátságosan rámosolygott a látogatóra:

– Mivel szolgálhatnék önnek?

György némi remegéssel kezdte, de mindegyik szavával biztosabb lett a
hangja:

– Méltóságos uram, tegnap délután megcsodáltam az ön gyönyörű leányát –
és… feleségül szeretném venni.

Palya hirtelen hátrább lépett. Megnézte a vendégnek a haját, a
nyakkendőjét, a cipőit. György bátran és figyelmesen nézett a Poóy Palya
csodálkozó szemébe. Bolondnak ne tartsa valahogy őméltósága.

– Ez nagyon kedves, mindenesetre, – Palya már nyugodtan mosolygott, –
dehát kicsoda maga tulajdonképpen?

– Békász György a nevem, méltóságos uram. Mérnökember vagyok. A korom
harmincnégy esztendő, református hiten vagyok. Egy hete jöttem meg
Szumatra szigetéről, ahol a holland kormány megbízásából dolgoztam nyolc
esztendőn keresztül.

– Hogy került ki abba a messze világba, kérem?

– Úgy kerültem oda, méltóságos uram, hogy nem akartam itthon lezülleni.
Volt egy kedves osztrák kollégám, akivel az olasz fronton együtt
rajzoltunk térképet, az az összeomlás után beajánltatta magát a bécsi
holland követséghez és kivándorolt Hollandiába, illetve lement a
szigetekre utat építeni, vasutat húzni, hidat verni. Levelezésben
állottunk egymással. Egy szép nap arról értesít, hogy megcsinálta az
utamat, mehetek én is, ha kedvem van, dolgozhatom, boldogulhatok. Öt nap
mulva Hágában voltam és öt hét mulva már ott állott a _bungalóm_ az ezer
szigetek csodálatos földjén. A szerződésem, amelyet a holland kormány
adott, most lejárt. Hazajöttem, az édesanyámat meglátogatni, körülnézni
egy kicsit itthon. Hollandia megújítja a szerződésemet, még pedig
tetemesen több javadalmazással. Meglátom, hogy visszamegyek-e, vagy
pedig itthon fogok elkezdeni valamit. Van egy kis tőkém is, méltóságos
uram, amit könnyen félretehettem nyolc esztendő alatt.

Ez már aztán ideálisan a Palya nyelvén hangzott.

– Mennyi az a pénz, kedves barátom?

– Vagy hatvanezer holland forint, méltóságos uram.

– Úgy. Üljön le kérem, foglaljon helyet. És hát például mivel
foglalkoznék Magyarországon? Van valami programmja?

– Nem tudnám még világosan meghatározni, méltóságos uram, mihez fogok
itthon nyúlni. Odakint a dzsangelekben igen sok olyan termény van,
aminek ezen a földön nagy hasznát vehetnénk és kvázi ingyen juthatnánk
hozzájuk, páfrányhoz, nádhoz, iszalagokhoz, amelyek ipari és
mezőgazdasági téren egyformán felhasználhatók, azután például gondoltam,
hogy orchidea-gumókat lehetne hazatelepíteni, meghonosítani,
keresztezni, továbbfejleszteni, úgy mint Hollandiában és Németországban.
Azon is töröm a fejem, hogy lehetne ennek az áldott magyar földnek a
borából, a gyümölcseiből és a gyümölcsízeiből exportot teremteni oda a
szigetvilágba, ahol erősen halad a kultúra s évről-évre rohamosan
gyarapodik a városi lakosság.

– Úgy, export. Import és export. Nagyon érdekes, kedves barátom, nagyon
szimpatikus théma. Magam is konyítok az efféléhez. Szivart vagy
cigarettet parancsol, öcsémuram? Tessék.

– Csak egy cigarettet. Köszönöm.

Palya vígan rántott gyufát a vendégének és lopva gyönyörködött a
határozott vonásaiban, az egészséges, kellemes barna képében. Az én
emberem vagy, gondolta magában.

– Hát aztán, kedves öcsém, mik is azok az ide szállítható gyarmati
cikkek, mégegyszer?

És Palya szakértő képpel bólogatott a György szélesedő magyarázatára,
kókuszdió-csemegéről és tetőfedni való nádról, és a papirgyártásra
alkalmas páfrányfélékről, iszalagokról.

– Papir, papir, nagyon érdekes. Magyarországnak nincs papirosa. Majd
beszélünk erről és mindenféléről eleget. Hát most méltóztassál egy
percet várni, kedves pajtás, hírt adok a feleségemnek, meg a lányomnak.

Indult, visszafordult az ajtóból mosolyogva:

– Mondhatom, engem már meghódítottál, édes fiam.

Egynéhány perc mulva kijött Palya, a karján hozva a feleségét meg a
tegnapi szőke tündért:

– Gyerekek, hadd mutassam be nektek Békász György urat. A lányomat
Valentine-nek hívják.

– Jé, – azt mondja a tündér, miután barátságosan lekezeltek Györgygyel,
– hát maga az, akinek tegnap olyan ártatlanul visszaintegettem?

Végignézte Györgyöt, kicsit elpirult és elnevette magát:

– Jaj de muris!

György nem igen értette, mi az a „muris“, de nagyon boldog volt, hogy le
nem harapták az orrát.

Egy hét mulva már vőlegényszámba ment a Palya házánál és egy hónap mulva
megtartották az esküvőt. A diszpenzációt huszonnégy óra alatt
megszerezte Palya a fiataloknak. Az nem is volt feladat egy Poóy
Palyának.

Eddig volt, mese volt…

Györgynek mosoly játszadozott az ajkán, amint fölemelte a fejét és
elnézte pár percig a szódavizes targoncával futó rongyos gyerekeket, meg
a sebesen guruló apró szemeteskocsikat. A Merceria felől tódultak a
térre a vasárnapi népek. Egy tagbaszakadt angol hölgy is feltünt a
templom előtt, a Baedekert lapozgatva.

György lepillantott a kezeire. Már vagy öt perce forgatja az ujján
öntudatlanul a karikagyűrűt.

Szent isten, mit fog most majd mondani az édesanyjának, annak a szent
asszonynak, aki Zsindelyesen lakik a háromablakos vén zöld házban. Akit
olyan meghatottan néztek a templomban, a violaszín ünneplőjében, amint
hangosan sírt az örömtől, a büszkeségtől…

Meg ez a gyűrű, hát evvel most mi történjen? Vissza kell küldeni,
alighanem azonnal. Györgynek semmi praxisa nem volt az efféle eljárások
körül. Most fog legelőször elválni életében. No, majd egy pár nap mulva,
Pesten. Még itt kell egy kicsit maradnia, míg a rendőrségen letárgyalják
az ügyét.

Ez a gyűrű, ejnye, hogy ez nem akar az ujjáról lejönni.



Hat órakor ül össze a poker-parthie. Háromszor egy héten. Már mint itt a
Poóy Palya-féle villa dohányzójában. Egy pohárka likőr, egy kis friss
pletyka (az urak ajkáról többnyire) s Palyáné már önti ki a zöld
asztalra a zsötonokat:

[Illustration]

– Hát, gyerekek, nézzünk utána a kenyérkeresetnek! – felkiáltással.

Palyáné őméltósága az az üde, kellemes, eleven mama, akinek a jelenlévő
Blézinek nevezett gavallér azzal bókolt egyszer, hogy más keresztnevet
kreáljon magának, mert így egyáltalában nem lehet a két Valit egymástól
megkülönböztetni. Tudniillik a mama, mint a ház vendégei kedélyesen
eldöntötték, a leányától örökölte a nevét, a szépségét, a karcsuságát, a
mosolygó ifjuságát. Ők Palyával annakidején a badeni tenniszversenyen
találkoztak, ahol is a páros döntőben Fräulein Valentine von Hertrich, a
Hofrat von Hertrich leánya került szembe Poóy Palya címzetes min.
fogalmazó urral, aki Badenben a magyar színekért állott ki a sikra,
illetőleg a groundra. Szembeállottak egy szett-re azon a badeni groundon
és aztán átléptek karonfogva az élet síma, szabályos, napsütött
groundjára. Ma, huszonegy esztendős házasság után, még mindig pompásan
érzik magukat egymással, bár egymás nélkül is pompásan érzik magukat.
Bécs szőke virága, Palyáné is mindig vidám volt és mindig kedves volt
akárcsak Palya, egy csapásra meghódította az I. és II. kerület úri
társaságát. Három esztendő alatt a bécsi asszonyka úgy beszélt magyarul,
hogy forradalomba kergethette volna valami feminista gyűlésen az
elnyomott budai fehérnépet. Ilyen ambiciói persze nem voltak Palyánénak.
Viszont ambiciója volt mennél többet eltanulni a szép magyar nótákból, a
Palya társaságában, aki híres volt arról, hogy minden nótát folytatni
tudott, amelyet elkezdett valaki, meg arról, hogy Berkes Bélának csak rá
kell nézni Poóy Palyára s Palyának csak rá kell nézni Bélára s Béla már
tudja, hogy ebben a szent percben miféle nóta lett esedékes. Palyánét a
Mac-beli tennisz érdekelte, meg a galamblövészet, meg az Opera,
különösen gála-estéken és sohasem hiányzott a tribünről a Concoursokon,
ahol a magyar lótenyésztésért és a magyar lovaglásért oly forrón
lehetett lelkesedni. A zongorázást a háború végén fölcserélte a
pingponggal, ez a háziművészet jobban megfelelt a temperamentumának. És
a divatnak is, természetesen. És már kezdő asszony korában erős
pokerista volt a szép Palyáné.

Négy esztendeje, mióta feljöttek a Bors-utcából ide a Trombitás-útra,
igen keresett lett a Palyáék poker-asztala a fővárosban. Ma mindössze
négyen ülnek le játszani a háziasszonnyal együtt, az ötödik tudniillik,
egy gömbölyded fiatalember, csak gíbici minőségben foglal helyet az
asztal egyik szögleténél. Egy féltucat ilyen zsengébbkorú gavallér be
volt osztva, kettőnkint, a Palyáné pokorjeire, de most ezalatt a pár hét
alatt elmaradoztak a fiúk, talán a szapora kártyaveszteség miatt (ma
bizony azokból a gyönge zsebpénzekből, meg a még gyöngébb fizetésekből
nem igen lehet rugdalózni) s talán amiatt a veszteség miatt is, ami
Valentine távozásával érte a lelkes fiatal hadat. Ifjabb Vali volt az a
csáb, amely a fiúkat ide vonzotta a poker veszedelmei közé. Mind
szerelmesek voltak kicsit Valentine-be. Valentine itt-ott egy percre
valami hangulatot érzett, ha diskurált valamelyikkel, de nem igen volt
meghatva a fiúk olvadó pislantásaitól, tán sohasem tudott volna
választani ezek közt az egyformán kedves gyerekek közt, akiket alapjában
véve nem tudott komolyan venni, aminthogy esze ágában sem volt sietni a
férjhezmenéssel.

Nézzék, már folyik is javában a csata: éppen most huzza maga felé Kokó
őrnagy a szép fehér kezével a kasszát, azt a csinosan felszaporodott
kék, sárga, piros színekben ragyogó csontcsomót, amelyben az egyes
szinek a huszonötezres, ötvenezres, százezres címleteket képviselik.
Kokó tüntető gyönyörrel csóválja meg a fejét ilyenkor, míg a
zsötonhalmocskát maga felé kanyarítja s a szája sarkában rezgő cigarett
mellett szinte áhítattal ismétli ezt az állítása szerint eredeti
Kokó-féle aforizmát:

– Nincs nagyobb öröm, mint szép asszonyoktól a pénzt elnyerni.

Ott ül a ház úrnője mellett. Aranyos, kedves fiú a Kokó, azzal a
minimumra csökkentett két bajuszkával, amelyek úgy hatnak, mintha csak
egy-egy sötét szalmiák-cukorkát nyomott volna az orra alá, tán hogy
azzal is jobban felderítse ezt a keserves, bús világot. A saccoja
szabása, a biztos izlésű nyakkendője s a harisnyája, mind hódító
cáfolata annak az ócska szájhagyománynak, hogy a katonatisztek nem
tudnak öltözködni. Kokónk, az uniformist letévén, a maga részéről nem
irattáskát csapott a hóna alá, nem, ő, mint a szépasszonyok kedvence,
figyelmesen és gyöngéd gráciával vette át a retikülöket, Ritzben és
Admirálban s hűségesen az ölében őrizte, míg a bájos tulajdonosnő vissza
nem tért az asztalhoz a parkettről. Különben Kokó maga is sűrűn pattan
fel a székről a szórakozás órái alatt, ami mindig csak öröm az egész
publikumnak, lévén Kokó őrnagy egyike a legemlegetettebb
charlestonistáknak. Persze befészkelte magát a Palya házánál, fényesen
mulattatja az asszonynépet és mindig ráér színházba, moziba, versenyre
kísérni Palyánét akár a gyerekekkel, akár a gyerekek nélkül, s ezzel a
nemes odaadásával erre az egész életre elbájolta a jó Palyát, aki bizony
a fontosnál fontosabb teendők közt nem mindig szakíthat időt az efféle
szende kis időtöltésre. Azok körül a fontos teendők körül pedig Palya
roppant használhatta a hű Kokót, mint afféle amatőr titkárt. El nem
mulasztotta megtanácskozni a jóeszű Kokóval az összes ügyleteket,
üzleteket, minden lépést és minden sor gépírást. Áldás a Palya házában
ez a Kokó, aminthogy áldás az ő üdesége s gondtalan arca köztünk ebben a
kedvetlen életben.

[Illustration]

Az a dáma, aki Kokó mellett jobbkéz felől, a háziasszonnyal szemben
gusztálja a nagy teknőckeretes pápaszemen az öt kártyát, egyetlen
pokerről sem késett még el Palyáéknál. Scholtz Terka méltóságos asszony,
a Palyáné legrégibb és legegyetlenebb barátnője. Valamicskével kevésbbé
fiatal, mint Palyáné, de roppant előkelő megjelenés, hosszú, mint a
koronaőrök; a Váci-utcán nem tudom kinek van még ilyen tökéletes finom
járása, s ha beülnek a Gerbeaud piros termébe délután s ha Terka
körülnéz szórakozottan a lorgnonnal a szeme előtt, grófnőnek hiszik,
akik nem ismerik, az érdekes arcú dámát és a vídáman csevegő szép szőke
asszonyt, aki mellette ül, őt is föltétlenül az arisztokrácia közé
sodorják. Gyermekkel nem áldotta meg az Isten; Terkának minden
boldogsága s minden szerelme az öltözködés meg a poker. A francia
kártyához is úgy ért, mint a francia selymekhez, meg a francia
parfumhöz. És mert oly brilliánsul játszik, megköveteli a szerencsétől,
hogy az szüntelenül a szolgálatára legyen. A legkomolyabb kétségbeesés
fogja el a fölényes Terkát, ha a parthie alatt veszteségbe kezd gurulni
s talán örökre hátat fordítana a háznak, ha csak egyszer is rá kellene
fizetnie a mulatságra a leszámolásnál. De Palyáné nem akarja őt
elveszíteni s még az őrnagy is úgy irányítja a forgandó szerencsét, a
legdiszkrétebb tapintattal persze, hogy a drága Terka okvetlenül egy-két
milliócskával gazdagabban térjen haza. De hát nem is fáj egy morzsát sem
a veszteség ennél az asztalnál senkinek, sem a pazar jószívű Palyánénak,
sem Blézinek például, az izgatott Terka másik szomszédjának, a
bohémkedélyű, jóképű, monoklis Blézinek, akinek virágzó kis bankirodája
van egy Dorottya-utcai emeleten.

A bankászat egész comme il faut ma már a társaság előtt, pláne mióta
egypár példány az arisztokrata ifjúságból, mégpedig a leghatásosabb
nevek viselői, bevonultak a nagyobb szabású elnökök és alelnökök mellé
tolmácsi, titkári meg egyéb reprezentáns minőségben. Blézi különben is
úgy veheti, hogy a Palyáné poker-asztalán abból a pénzből hagy itt egy
bizonyos százalékot, amit a Palyával való pajtási viszony hozott neki.
Palyi lendítette föl a Blézink kisded bankját a gavalléros
támogatásával. Átutalgatott neki kisebb bizniszeket, amilyenekből ő maga
már kinőtt és amellett Blézi mindig „benne van“ egy kicsit a Palya saját
akcióiban.

A Blézi szerencséiben pedig „benne van“ ez a bájos harmincéves csecsemő.
Dundi, aki ragyogó fehér vajalmaképével és mennyeien ártatlan kék
szemeivel boldogan mosolyog mindenkire, akár az a bölcsőben fekvő
angyali korosztály. Tündérit kellett volna mondanom inkább, a Dundi
stílusában, aki női szépségről, a Simon Arzt-féle cigarettekről, a
rádióról, a Bánk bánról és a mennydörgésről egyformán azt szokta
megállapítani, hogy: _tündéri!_ Azaz nem ennyire símán, mert hebegett és
a szót a feje rezgetésével és a szeme sűrű pillogásával adta ki,
rendesen megduplázva az első szótagot. Például: tü-tündéri. S még az a
burleszk mellékzöngéje volt a Dundi dadogásának, hogy a szó elé mindig
dadogott egy mássalhangzót, és pedig nem azt a mássalhangzót, amelyikkel
az az előirányzott szó kezdődött. Így beszélt: Zö-zö-zö me-menjünk a
Bristolba. Vagy azt kérdezte az embertől: tö-tö-tö vovoltál az ügetőn?
Ezeknek az előrebocsátott idegen mássalhangzóknak semmi rendje, logikája
nem volt, úgy hogy sokszor hirtelen kis fogadásokat kötöttek a
társaságban, hogy a mö-mö-mö vagy a pö-pö-pö után milyen mássalhangzóval
fog a szó kezdődni, amelyiket Dundi ki akar hozni. Hála Isten, ez a
súlyos nyelvhiba nem ártott a Dundi előmenetelének, mert egy csapásra
cégjegyző lett a Blézi bankjában, mikor ő is a banktudományra adta azt a
naiv babafejét. A komittensek is csókolnivalónak tartották a Dundi
beszédét. Hát nem szép, csakugyan, hogy valakinek minden szaván olyan
kitünően lehet mulatni?

[Illustration]

Dundi, mondom, nem vett aktív részt a játékban. Olyan jó gyerek volt,
hogy egy kukoricaszemet se tudott volna a barátaitól elnyerni. Ide
ragadt a pokerasztalhoz, nem annyira a kibici jutalék kedvéért, amit
Blézi leadott neki, valahányszor nyerni talált, nem, inkább a kisebbik
Vali miatt, hogy mennél többször és mennél tovább láthassa, bámulhassa
azokkal a szende kék szemekkel. Dundi is hordott a pokerhez friss
történeteket a mai déli Váci-utcai sétáról, vagy egy tegnap esti
vendégségből, de legtöbbször félig se sikerült elregélnie a cö-cö-cö
tütündéri eseteket, mert a társaság leült a zöld asztalkához s akkor
megszünt minden érdeklődés a külvilág iránt. A szünetekben, mikor
osztották a kártyát, Dundi folytatni kezdte az abbahagyott szerelmi vagy
párbajhistóriát, de egy-két mondata után a társaság belemélyedt a
gusztába s Blézi szeretettel leintette Dundit:

– Du-dundi, kérlek, most ne beszélj.

Egy hangulatos alkonyattal Dundi kint állott az emeleti terraszon a
drága kicsi Valival. A kiültetett jácintok felől oly édes, oly bódító
lehelletet hozott a szellő. Dundinak a szívét fölverte egy ismeretlen,
tüzes induló:

– Lö-lö-lö, – azt mondja, – Valika kérem.

És a rezgő pillái lecsukódtak.

– Mi az Dundi?

– Szö-szö-szö… – ugyebár sejthető, hogy nem azt fogja mondani, hogy:
szeretem magát Valika. Hiszen esz-szel kezdte. Szegény Dundi nem is azt
mondta, pedig ez egyszer sz-betüvel akarta folytatni. De ki talált a
szeme nyilni s úgy megijedt, hogy csak annyit tudott nyögdicsélni, hogy:
tü-tündéri.

És ennyiben maradt a Dundi vallomása, mindörökre.

Már egy órája dúl a poker. Palyáné veszít az első kiosztástól fogva,
mint rendesen, mert ő beugrik minden gyönge _pair_-nek és _deux
pair_-nek, mert nincs lelki ereje a kártyát eldobni: egy percig nem
tudná tétlenül nézni a küzdelmet. Szenved, ahogy jól is esik a játékban
szenvedni, de sohasem haragszik komolyan a pech miatt; félig nevetve
kiált egy _fuj tajkszl!_-t, mikor a kasszát kihúzták és büntetésből
megfricskázza az ügyetlen kártyát. Annál izgatottabb és elkeseredettebb
a szegény Terka, kinek ma megint rossz napja van. Most bukott meg egy
szép couleurrel a Blézi carréja ellenében, miután halálos elszántsággal
nyolcszázezret rölanszirozott. Másodszor kénytelen már Kokótól zsötont
„vásárolni“, egy-egy millió értékben. A poker-pápaszemét megtörli a füst
miatt, amit csaptak s meg nem állja, hogy szabad szemmel irigyen oda ne
hajoljon a Kokó rendberakott zsötoncsomói fölé:

– Kokó, maga ma megint agyonnyeri magát.

És erre Kokó lenéz a zsötonjaira és megtörten jelenti ki:

– Úgy kell nekem, minek játszom!

Dundi felhasználja a kis derült hangulatot, amit a Kokó bánatos arca
idézett elő s szenzációs szemekkel elkezd egy belészorult históriát:

– Gö-gö-gö mu-muszáj már előadni a nyö-nyö-nyö Te-tengerre magyar
ci-című zsö-zsö-zsö tü-tündéri történetet.

De már osztanak és Terka, ki röptében szedi el a kártyáját a Kokó
kezéből, maga is hebegésbe esve, visszautasítja a Dundi támadását:

– Ha-ha-hallgasson már Dundi. Azért vesztek, mert folyton beszél.

Aztán játszanak, halk hívásokkal és visszahívásokkal; s közben a néma
pillanatokban erősen hallatszik, amint nagyokat szippantanak a
cigaretteken és amint a székek meg-megreccsennek, a kártyások
önkénytelen feszengésétől. Hárman maradtak ebben a parthieban a
kasszáért küzdeni: Terka, Blézi, meg persze, Palyáné.

Palyáné diadalmas arccal mutatja a kártyáját:

– Drilling, három ász, nyertem!

– Majd legközelebb, drága Vali – Blézi szívbeli sajnálattal teríti le a
_full hand_-et. Két dáma, három tizes.

– Flush! – Terka ragyogva csap le rájuk, kirakva keményen az asztalra a
carreau kilencest, tizest, fickót, dámát és királyt. – No, csakhogy
egyszer én is húzok egy kasszát! – És olyan édeset lélegzik a kipirult
Terka, hogy majd elfújja maga elől azt a szép piros flusht. És frissen,
boldogan pillant Blézire meg Kokóra, kik egyszerre tolják szívélyesen
Terka elé a kasszát, amely felszaporodott vagy három millióra.

– Gyerünk gyerekek, ki oszt? – Palyáné mindig ilyen türelmetlenül várja
a friss kártyát.

– Én, én, rögtön! – Terka még egy tornyocskát emel sürgősen a kék
zsötonokból, aztán lelkendezve keveri meg a kártyacsomagot. De ott marad
a hüvelykújja a csomag tetején, mikor az első három lapot le akarja
Blézinek osztani:

– Nézd csak…

Valentine áll a küszöbön.

Palyáné, nem tudni ijedtében vagy örömében sikoltott-e fel.

Valentine keze lebbent egyet a társaság felé:

– Jónapot!

Palyáné felszökik a székről:

– Babukám… mi ez?

Nevetve rázza meg az üde szőke fejét Valentine.

– Semmi, babu. Hazajöttem! – és vigan szalad az édesanyját megölelni.

A fiúk a meglepetéstől kissé későn emelkednek föl a helyükből.

Terka már megrohamozta Valentinet, hátulról és ki akarja szedni a
Palyáné karjaiból:

– Add ide már, add ide már egy puszira a drága cicuskámat!

Elengedték egymást egy félpercnyi sírás-nevetés után anya és leánya;
Valentine felszökött a Terka nyakába s átesve a viharos csókokon:

– Pá, édes Kokó, pá, Blézi, Dunduska! Jaj de örülök! – ragyogva kezel le
a három gavallérral, akik összeütik a sarkukat, mint a huszárok, a
sarkantyúzengést lelkes nevetéssel pótolva.

[Illustration]

– Hogy van, hogy van, mö-mö-mö, hát hogy vannak, köszönöm, hát hogy
vagytok, fényesen köszönöm, nohát nagyszerű.

Palyáné csak most kezd magához térni.

– És Gyurka?!

Valentine kedvesen nevet:

– Otthagytam Velencében.

Palyáné nem tudja még, mit jelentsen ez. Várakozva nyilnak fel az ajkai.

– Otthagytam, igen. – És Valentine mint a tanítónő, ha a gyöngébbek
kedvéért valamit jobban meg kell magyarázni, könnyedén hajtja a fejét és
mosolygó szemeit végighordja mindnyájuk arcán.

– Elválunk.

Mintha valami készülő tréfát árult volna el, mellyel a barátaikat
akarják mulattatni.

Odalentről egy autótülök bágyadt búgása hallatszott.

Valentine fölvetette a fejecskéjét:

– Hát mit szóltok hozzám?

Ugy állott előttük, mint egy kis hős, akit meg kell csodálni, meg mint a
primadonna, aki kacéran pillant a tapsért a közönségre, mikor megjelenik
a szinpadon.

Palyáné lélegzett egyet és aztán ideges kis nevetéssel nézett
Valentine-ről a vendégeire. Kicsit el is pirult.

Valentine csak mosolygott rájuk kiváncsian, vigan és ártatlanul, mint a
gyerek. (Különben ebben a percben határozottan felnőttnek érezte magát.)

Terka felkapta a cigarettjét (letette az imént a dohányzóasztalra egy
testes zöldmárvány hamutartó szélére). Nagyot szippantott, valami
tapintatosat és kellemeset akart mondani, de a nyíló ajkain csak a füst
gurigázott elő. Jobb lesz megvárni, míg Palyáné szól egy szót.

A három gavallér csak nézte Valentine-t kedveskedő halk nevetéssel,
egyik a másikat várta, hogy megszólaljon. Ugylátszik, nem készültek
ebből a tárgyból. Csak Dundi szólalt meg aztán, neki volt a legkönnyebb
helyzete, mert a világon mindenre ráillett az ő egyetlen véleménye, az,
hogy:

– Gyö-gyö-gyö tü-tündéri.

Jó pajtások, gyöngéd, szerető szivek ezek itt; az ösztönük talán azt
diktálná, hogy meghökkent arccal, megdöbbent fölkiáltásokkal vegyék
körül a drága fiatal teremtést, és a becézés és a vigasz leggyermekibb
igéivel árasszák el a póruljárt női szívet, mint a tépésekkel a frissen
ütött sebet. Dehát istenem, érdeklődni, hogy hát hogy és miért, mi
történhetett, micsoda halálos sérelem érhette a tizenkétnapos kicsi
hitvest annak az embernek a részéről, akibe első látásra s első hallásra
olyan mélységesen beleszeretett. A szépséges, kényes, fölényes és
felületes kis Poóy Valentine! Nem, ez a téma mégis csak a
legeslegszűkebb családi kört illeti.

Palyáné visszanyerte a vidám arcát, a kedélyes hangját:

– Nohát babukám, nem is álmodtuk ezt az örömet. Jól utaztál?

– Pompásan babukám. Bécsből egy női félszakaszban egyedül jöttem.

Valentine kivett egy cigarettet a Figarós skatulyából és odahajolt az
égő gyufához, amelyet Kokó már eléje tartott.

Terka kacagva csapta össze a kezét:

– De hogy egyszerre megjelentél az ajtóban cicukám! Azt hittem, álmodom.
Hogy hogy föl nem verted ezt a házat az érkezéseddel! Hogy csináltad ezt
cicu?

Valentine nagyon meg volt magával elégedve:

– Ugy-e? Meg akartam lepni a társaságot. Már ki is csomagoltattam. És át
is öltöztem, látjátok. Me revoilá! – és knixelt, mint egy kisleány és
gráciával hajtotta mindnyájukhoz a fejét.

Kokó elbájolva simította végig a Valentine eton-jét:

– Gyönyörü vagy babuka. Szebb, mint valaha!

Blézi is örült, hogy már beszédesebb a hangulat:

– És hogy megfogta a nap, ni gyerekek, mint egy kis aranyszobor! Azt nem
merem észrevenni, hogy meg is hízott a baba…

Tökéletesen helyreállott a jókedv a dohányzóban.

Dundi a maga részéről csak odáig jutott, hogy: vö-vö-vö ha-hadd meséljem
el a csö-csö-csö Te-tengerre magyar… tudniillik Terka már nyugtalanul
keverte a kártyát az asztalnál; Palyáné is leült hirtelen, Blézi is a
széke felé gravitált és Kokó a hüvelykujjával kicsit oldalba bökte a
csiklandós Dundit:

[Illustration]

– Kérlek Dundi fossz meg bennünket az élvezettől.

Valentine kacagva tuszkolta Dundit a helyére:

– Tü-tündéri! Kérlek, csak folytassátok…

Otthagyta az asztalt, körülszökellt a dohányzóban, megsimogatta
szeretettel a bőrfauteuilök karját, az angol sportképek üvegét, azt a
kis aranyozott bronz táncosnőt, aki ott ágaskodott egy mahagoni
állványon a sorokban. Repesett a szíve, hogy itthon van, a régi, kedves
levegőjében. Kiszaladt, valami one step-et fütyörészve; eszébe jutott
lelátogatni a szakácsnéhoz. Hogy fog örülni a kedves, jó Jozefa, aki
tizenöt éve van a házuknál és úgy imádja Valikát, mint a mennyekből
leszállott angyalt.

Jozefa persze már hallotta, hogy a Valika hazaérkezett:

– Jézus Máriám segíts meg! – a nyakába hullott Valentine-nek és
nyögdicsélve csókolta, ahol érte, a haját, a vállát, a karjait.

– Kezeit csókolom, jaaj, drága cukrocskám!

A második szobalány, Matyi is berepült a szakácsné szobájába, a kezét
kapkodta, szinte térdre bukott, hogy a könyökét, a ruháját elérje a
csókjaival.

Valentine felkacagott és megrázta Jozefát:

– Mit sirsz, te bolond ember te! Nincs nekem semmi bajom.

Mert a Jozefa szemeiből potyogtak a könnyek és a feje sebesen rezgett a
zokogástól. Ez a Matyi úgy áll ott mellette, összekulcsolt kezekkel és
szepegő szájjal, mintha Isten tudja, micsoda szerencsétlenség történt
volna.

Valentine alig tudta a két hűséges teremtést a jókedvével
lecsendesíteni.

– Légy résen! Halló! – és egy harcias sípszó hallatszott a hall felől.

– Bürü, drága pofikám, halló! – már futott ki Valentine az öccséhez, aki
hatodosztályos gimnazista és elsőosztályú cserkész volt a budai
dzsangelekben.

Poóy Valentine meg Poóy Bürü cserkészörsvezető kezet ráznak, a
gyerekszivek édes ujjongásával ölelkeznek össze s mint két napsütött
virág ragyognak egymásra. Bürü még sebesen lélegzik a futkosástól; azzal
a kis sárga nyakravaló kendővel, az üde fehér-piros orcáival, kék
porcellán szemeivel, a selymes szőke hajával olyan a feje, mint egy
bájos bakfis leányé. (Igaz, hogy a haja kicsit több, mint a hasonló korú
leányoké.) Bürü körülugrándozta boldogan Valentine-t:

– Éljen, éljen, csuda dolog, jaj de örülök!

Valentine mégegyszer belecsimpaszkodott a Bürü nyakába:

– Hát még én, csakhogy megint látom, édes kicsi farkaskölyköm!

[Illustration]

Bürü kivételesen nem sértődött meg a farkaskölyökké való degradáláson.
Repesett a boldogságtól a szive. Mohón kapta meg a Valentine kezét,
amely az elcsúszott kendőt rántotta helyre a nyakán.

– Hát Gyurka? Hol van? Fent van?

És már ugrott, hogy felszalad a lépcsőn. A sípot újra kikapta a
zsebéből.

– Nem, nem Bürü, maradjon. Egyedül jöttem meg.

Bürü csalódottan ejtette le a sípot a kezéből:

– És Gyurka? Ő mikor érkezik?

Valentine elvesztette a biztonságát, amint ezekbe a meglepett
gyerekszemekbe nézett:

– Mikor? Nem tudom, még nem biztos… majd értesít.

Nevetve kapta karon Bürüt:

– No, ne legyen úgy megijedve; jőjjön, még nem is üdvözöltem Ágót. (Ago
von der Siegeshorn urat, a remek Dobermant, akinek külön villája volt,
fából, a ház mögötti kis park szögletében.)

De Bürünek valahogy nem jól esett a Valentine vidám nevetése. Nem
gondolt valami különöset, csak mintha árnyék szállott volna a
hangulatára. A lépcsőn megállott és zavartan pillantott Valentine-re:

– Jaj, igaz, nekem már menni is kell…

– Hova? Hiszen csak most jött haza!

– Igen, elkéstem, Lolóék várnak… megígértem. Jó munkát!

És a fonák köszöntés után már futott lefele a házfelügyelőékhez, a
motorbiciklijéért.

– Bürü, kis bolond!

Valentine utánacsodálkozott egy picit, aztán megfordult, sietett vissza,
föl a pokerhez. A lépcsőn pillanatra megállott. Még papát se látta.
Vajjon nem fog éppen így meghökkenve ránézni, mint most ez a csacsi
Bürü, az az aranyos, édes édesapa is, akinek a monokliján a boldogság
könnyei csúszkáltak, mikor a nászútra induló gyerekektől búcsúzott? Oh,
olyan vígan ugrom majd a nyakába – gondolta – s egy percig sem engedem,
hogy búsulni találjon!

Föl se pillantottak az asztaltól, mikor Valentine visszatért a
dohányzóba. Nagyon benne voltak. Kokónak a félarca ki volt dagadva egy
harapás szendvicstől, amelyet a mélységes meggondolásban elfelejtett a
fogai közt összemorzsolni. Odalent dühösen kezdett a Bürü motorja
puffogni. Áruljuk el már, hogy ifj. Poóy Pál ezt a becéző nevet azoknak
a nagyjelentőségű bürűknek köszönheti, melyekről oly szenvedélyesen
regélt farkaskölyök korában, mikor egyszer a nehéz budakalászi terepről
hazaérkezett.

Valentine odasétált a Terka háta mögé, átölelte a nyakát, adott egy halk
puszit a Terka kimelegedett orcájára s aztán illő némasággal kezdte
figyelni az izgatott dámának a titokzatos haditerv szerint cserélgetett
lapjait. Dundi nem birta már a hallgatást. Felállott, a szemeivel
odakunyerálta Valentine-t a teásasztalkához és boldogan suttogta:

– A zözözö lelegjobb alkalom a böböbö Tetengerre magyart iii előadni.
Szö szö szö tudniillik…

És végre szegény Dundi elmesélhette azt a friss csónakhistóriát, amely
persze szerelemmel és rémséges blamázzsal volt egybekötve. Valentine a
második mondattól fogva nem figyelt, egy csésze lehült teát
szürcsölgetett és csak mosolygott kitartóan a Dundi szemébe. Papára
gondolt megint. Milyen jó volna, ha kivételesen hazajönne most, ha
véletlenül korábban abbahagyná azt a bridge-t vagy chemin de fert a
klubban. Nagyon kívánta látni már az édesapját. Érezte, hogy sokkal
nyugodtabb lenne, ha már átesett volna a papával való találkozáson. Mert
egy pár perc óta valami nyugtalanságot érez, affélét, ami túlfűtött
szobában fogja el az embert, vagy amit érzünk, mikor sietni kell
valahova s nem tudjuk, hány az óra.

Dundi roppant hálás volt azért az ideges kis nevetésért, amivel
Valentine a szenzációs történet csattanóját fogadta. Azonnal másik
pletykát akart elkezdeni, hisz Vali a legjobb publikum, már majdnem két
hete nem hallott semmi pesti szenzációt. De Valentine gyöngéden az
asztalhoz tuszkolta Dundit:

– Majd máskor, Dunduska, dolgom van. Telefonoznom kell.

Hirtelen nagyon megkívánta, hogy Mazzinak a hangját hallja. Járay Mazzi
volt Valentinenek aránylag a legjobb barátnője. A tennisz zaja, a sok
tánc, a grammofon, a folytonos társaság közepett valójában csak perceket
töltöttek mindig kettesben, abban a csöndben, amiben két lélek igazán
megismerkedhetik és aztán két leánypajtás nélkülözhetetlenné válik
egymás számára. De most azt érezte Valentine, hogy nagyon-nagyon szereti
Mazzit és végtelen szüksége van rá, hogy egy rokon lénynek megsúgja az
ujságot, amely az életében beállott. Lábujjhegyen futott telefonozni.

Néhány perc mulva kicsit lehangolva lépett be megint a dohányzóba
Valentine. A Mazziék telefonja nem felelt. Persze, rögtön eszébe jutott
Valentine-nek, hogy Mazzi mesélte, hogy a korai melegre való tekintettel
az idén már május elején lemennek Földvárra. No még ma este írok neki –
gondolta Valentine aztán, s egy könnyű kis sóhaj után megvigasztalódva,
mohón csapott le a játékosokra:

– Gyerekek, beülök ötödiknek!

– Bravo, éljen! – Éppen vége lett egy játszmának, Kokó meg Blézi
egyszerre ugrottak székért. Helyet csináltak Valentine-nek Terka meg
Blézi közt. A játék friss tempóban, jókedvűen folytatódott. Csak
Valentine lett egyre halkabb, egyre szórakozottabb. Alapjában véve
sohase mulattatta a kártya, nem is tanulta el kellőképpen a poker
fortélyait; most pláne teljesen „kinn volt“ a játékból, mert Györgynek a
háznál való megjelenése óta felé se nézett a pokernek. Azelőtt is inkább
csak a többiek kedvéért játszott, meg kötelességszerűleg olyankor, mikor
az elfoglalt háziasszonyt kellett helyettesíteni.

Egy óra mulva, mikor a társaság leszámolt, Valentine mindnyájuknak
tartozott, még a könnyelmű Palyánénak is. Ma túltett az édesanyján a
figyelmetlen és hazárd játékával. Nevetve pattant fel a székéről:

– Babuka, kérem fizessen helyettem. Csak lirám van…

Valami ötmillió a differencia.

Dicséretére legyen mondva a könnyű kezű Palyánénak, hogy nem volt éppen
elragadtatva a Valentine kerekded kis veszteségétől. Akármilyen
gavalléros volt az anyagiak felől való felfogása, hébe-korba érzett
azért az ilyen percekben egy kis becsületes szívfájdalmat ezek miatt a
szétdobált milliócskák miatt, amelyeknek oly komoly, sőt sokszor
végzetes jelentőségük van odakint a világban. Természetesen a
legkedvesebben mosolygott Valentine-re, egy tréfás füttyentéssel
intézvén el az esetet, mintha csak annyit mondott volna: fékomadta,
ugyan belegurultál!

Hirtelen türelmetlen lett Valentine:

– Gyerekek, egy kis rendet kell még teremtenem a szobámban. Majd aztán
lejövök, úgyis itt maradnak ugye vacsorára.

S be se várva míg leszámolnak, kilopódzott a dohányzóból, hogy egy
percre se tarthassák vissza. Könnyebben esett így a lelkének, ha még egy
kicsit elodázhatja ezt az első csevegést az új helyzetben a
jóbarátokkal. Kezdte sejteni, hogy ez nem a legkönnyebb feladat lesz
nekik; se neki magának…

Pár perc mulva kedves vizit lepte meg Valentine-t, amint ott állott
tétován a halvány rózsaszínfalú leányszobában, az elrendezésre váró
kosztümjei, kalapjai közt. A pici japán selyempincse gurult be az ajtón,
mintha csak a szél fújkált volna befele egy vattacsomót. Most hozták fel
a házfelügyelőéktől, ahová Sipszi néha le szokott ereszkedni, mulattatni
magát.

– Sipszi! Édes lelkecském! Hogy elfeledkeztem róla!

És összevissza puszilta s a nyakába szorította a remegő kis állatot. A
Sipszi gyöngeségének sok volt az az öröm, amit az úrnője karjaiban
érzett; úgy nyiszogott, úgy nyögdécselt, mintha rosszul lenne; csuda,
hogy el nem ájult szegényke.

– Itt vagyok, látod, sohase hagylak el többet, egyetlenegy kicsi
szerelmem! – Valentine a szeme elé emelte a Sipszit, aki az
orrocskájával, a csillogó pici karmaival nyúlkált és kapaszkodott a
Valentine nevető képébe, míg oda nem simulhatott boldogan az orcájához.

[Illustration]

– Sírjál Sipszikém, olyan régen nem sírtál már egy picit! – a diványra
hengergette Valentine a kutyust, amelynek specialitása volt, hogy éppen
úgy tudott sírni-ríni, mint a csecsemők. Ezt a tudományt a
házfelügyelőéknél sajátította el, ahol kis baba feküdt a bölcsőben.

Mikor kimulatta magát a Sipszivel, Valentine felgyujtotta a villanyt,
mert már beesteledett; körülnézett a szobában: ejnye mit is akart… igen,
levelet fog írni Mazzinak, azonnal! Az aranyvirágos kinai levéldoboza
hiányzik az íróasztalkáról. Hol van? Persze, már átvitték azóta Pestre a
Délibáb-utcába, abba az ötszobás villalakásba, melyet még a Valentine
jegyessége alatt kezdtek berendezni Palyáék.

A kedvenc kis képét, azt a selyemre festett ibolyacsomót, azt is
levették a falról. Ő maga kivánta, hogy azt is vigyék oda.

A diványról is hiányoznak azok a pufók fodros párnácskái.

Jaj, a vitrinben sincsenek ott a kedves babái, a ragyogó Tündér Ilonái,
mesebeli princesszei, bolondos Pierette-jei, vézna modern Harlequinjei,
kiknek a hosszú karjait, lábszárait annyit kalimpáltatta kis unalmai
közt… a táncrendek még itt függenek benn a vitrin üvegfalán, a legrégibb
köztük három esztendős, és Valentine úgy érzi, mintha valaki másnak a
nagyon, nagyon régi, elmosódott emlékei volnának ezek…

Jaj, hát az ott… az éjjeli szekrénykén ott áll egy fotografia. Egy sugár
barna fiú, fehér ruhában, szörnyeteg nagy szalmakalappal a fején, a háta
mögött otromba sátor. Valentine lekapja onnan a képet és gyorsan beteszi
a szekrényke fiókjába. De meglátott ott egy másik fényképet, amelyen egy
farkaskutya kapaszkodik fel egy tüzértiszt vállára, valami barak előtt a
hegyoldalban. Idegesen betolta a fiókot. Rögtön kinyitotta megint,
kimarkolta a képeket (volt ott még három-négy darab) és az íróasztalka
legalsó fiókjába internálta őket. Az alatt a pillanat alatt, míg oda
betekintett, meglátott egy Kodak-fölvételt, amelyen György és ő állanak
mosolyogva a Citadella kopár udvarán. A könyvespolc tetején észrevette a
gyerekkori bársonymedvéjét, az ott figyelte Valentine-t a félrebillent
vaksi fejecskéjével. (Az egyik üvegszemét elvesztette a kalandosabb
esztendők alatt, a Borz-utcában.) Úgy megörült Valentine hirtelen a régi
jó pajtásnak. Megcsókolta, megnyomkodta a mellét; a medvécske valami
beteg nyöszörgéssel felelt, amitől a Sipszi megint sirdogálni kezdett a
divány sarkában és amitől Valentine-nek szíve váratlanul összeszorult az
ébredező drága, vidám kisgyerek-emlékek közepett. A medvét visszatette a
helyére. A feltünő ambicióval síró Sipszinek a szürét is kitette rögtön:
nem akart sírást hallani. S egyszerre oly végtelen rosszul esett ezt a
kifosztott, kihűlt leányszobát látnia. Lecsavarta a villanyt és
odaállott egy ablakba, nézte, bámulta lent a Retek-utca kigyulladt
lámpáit, a dombok felett leskelődő csillagokat, a Hűvösvölgybe futó
villamosokat, autókat. A Városmajor vadgesztenyéi meg voltak terhelve
virággal, idáig hozta egy esti fuvalom azt a könnyű, mézes illatot
róluk. Sportsipkás fiúk és olcsó piroskalapos lányok tünedeztek ott a
fák közt az utakon; egy lámpa közelében valami nyugdíjas bácsi tanyázott
a padon egyedül, az ujságját a lámpa felé tartotta s olyan erőszakosan
nyujtotta a nyakát, hogy olvasni tudjon. Valentine szeme ottragadt
egypár percig azon az öreg emberen. Egyszer csak megmelegedtek a
Valentine szemei s félig öntudatlan azt suttogta: szegény. A fájdalom
cirógatni kezdte a szívét, mint a doktor a beteg gyereknek az
arcocskáját.

Valentine betette az ablakot. Bántotta a fülét egy gyönge hegedűszó
valamelyik közeli villa felől. A virágillatot is rosszul esett éreznie.
A függönyt is összevonta az ablakon. Irritálták azok a virgonc
csillagok.

A társaságból, isten tudja miért, aznap senki se maradt ott vacsorára.
Palya se lepte meg a házat avval, hogy vacsorára hazajön. Palyáné,
Valentine és Bürü ültek csak az ebédlői asztalnál. Mikor Bürü
visszavonult a leckéi közé, anya és leánya még vagy félórát maradtak
együtt a vacsora után. A gyerek előtt persze szóba se hozták a nagy
ügyet. Azután Valentine meglehetős nyugalommal mesélte el az
édesanyjának a történteket. Amire aztán Palyáné darabig hallgatagon
küldözte a füstkarikáit a levegőbe. Valentine is megpróbált egy-két
füstkarikát elővarázsolni, de még messze mögötte volt a Palyáné
művészetének. Aztán könnyed kis nevetés közt szólt oda az édesanyjának:

– Remélem, babukám, csöppet sem ütközöl meg azon a kijelentésemen, hogy
ezek után a legrövidebb úton el fogok ettől az úrtól válni.

Palyáné szippantott, vállat vont, mosolygott:

– Babukám, ez a legegyszerűbb dolog a világon.

Azután mindjárt el is búcsúzott szépen a babukájától:

– Te is fáradt lehetsz babukám, képzelem. Majd reggel többet
diskurálunk.

Hanem másnap korán délelőtt jelentkezett Kokó, s elvitte Palyánét a
lovardába. Összebeszéltek volt egy kis kompániával, hogy ellovagolnak ma
Gödöllőre. Valentine még aludt. Nagyon nehezen húnyta le a szemét az
éjszaka. Félt a sötétben, mint valaha kicsi lány korában. Nagyon hamar
elszokott most az egyedülléttől. Kétszer is elsuttogta az estéli
imádságot. És aztán csodálkozva, kicsit ijedten hallgatta a sóhajait,
amelyek elsuhantak az ajkáról, mikor csukva tartotta a szemhéjait és
mozdulatlanul feszült az orcájával a párnára, hogy nyugodtan elaludjon.
Többször rajtacsipte magát, hogy szepegni kezd a szája. Csak mert olyan
nagy csönd van, és mert úgy el van ebben a sötétségben hagyatva. Talán
egy-két könnycsepp is esett a Valentine vánkosára. Az ilyen kis
gyerekeknek a szemükbe szokott a könny jönni, csupa gyöngeségből,
érzékenységből.

Palya papával délfelé találkozott Valentine. Palya gyöngéden a keblére
szorította a kicsi lányát. Megdicsérte a pompás színéért, érdeklődött a
velencei mulatságai meg az ott talált ismerősök iránt és minden percben
megveregette a Valentine megpirult orcáját és nem győzte ismételni,
mennyire örül, hogy láthatja az ő édes, gyönyörű kis cicáját. Szóval,
tapintatos volt, kedves volt. Valentine minden pillanatban várta, hogy
papa leül vele szépen és elkezdi töviről-hegyire kikérdezni. A vonaton
még a legkínosabb scénákra készült elő; általában drámainak képzelte az
efféle találkozást szülő és gyermeke között. Egy futó percig még azt
érezte Valentine, mikor Palya elköszönt és lement a kocsijához, hogy
talán jobban is esett volna neki, ha papa komolyabb hangulatban kezd el
ma beszélni s ha legalább egy bánatos szentenciát lead a leánya hirtelen
megszakadt boldogságáról, azután ha például a mai programja felől is
érdeklődik. Igaz, hogy Palya nagyon sietett, és csak ezért szorítkozott
arra az egyetlen kis megjegyzésre, mikor indult, hogy:

– Ejnye hát ezek a mai gyerekek…

No még jó, hogy ezt is olyan tréfás fejcsóválással mondta s aztán még
egy vidám búcsúcsókot intett a küszöbről. Valentine fellélegzett. Igen
jókedvűnek érezte magát. Semmi felhő nem tolakodott a szabadsága ragyogó
kék egére.

Istenem, mit is kezdjen ennek a végtelen szabadságnak az első pompás
reggelén? Igaz! Még öltözködés közben kisütötte, hogy a legérdekesebb
lesz most Csocsóval beszélni neki, még pedig ha lehet még délelőtt, úgy
se tudja hirtelen, mit kezdjen az idejével. A legsürgősebb szükségem van
a Csocsóra, igen – gondolta Valentine, – hiszen azt se tudom, hogy
érezzem magam itthon. És hogy kezdjek most az emberek közt viselkedni,
mint elvált vagy válófélben lévő asszony. Oh dehogy, hiszen ő még ott
nem tart. Neki még csak az a helyzete, hogy faképnél hagyta az urát. Jó
lesz egy-kettő átvenni az anyagot Csocsótól, aki kijárta már ezt az
iskolát.

Csocsó, a Szlovák báróék Csocsója, tavaly vált el az urától, egy
szolnokmegyei birtokostól, hathónapos házasság után. Ez a hat hónap
összeesett azzal az idővel, amely alatt az ura végleg elspekulálta az
ezerötszáz magyar holdját. Maguk Szlovák báróék még Ferenc József
ragyogó korszaka alatt tönkrementek. Palyáné most jobban ápolta mint
valaha a Szlovák-féle barátságot; azt ábrándozta, hogy ez az
összeköttetés jogot ad neki beljebb és feljebb kerülni az arisztokrata
had közé. Csocsó szaporán jött a házukhoz (ő is pokerista volt),
Valentinet az ő nyelvén „őrült édesnek“ találta, de valami behatóan nem
barátkoztak; kicsit más világ volt Csocsó is meg Valentine is.

Csocsóval szerencséje volt Valentine-nek. Most nyitotta ki a szemét, a
telefon az ágya mellett állott, friss kacagások között jelentette ki,
mennyire tébolyítóan örül a Vali fantasztikus megérkezésének és hát
azonnal fölkel és a legnagyszerűbb lenne kint találkozni az Augusztnál,
ott nincs ilyenkor senki és majd kipakolsz drága fiacskám, szervusz, egy
órán belül ott leszek mint az őrült és hát szervusz, nohát téboly és
szédület!

Félegykor aztán olyan mámorosan kapta a karjaiba Csocsó Valentine-t,
mintha a drága kis teremtés egyenesen valami tűzvészből menekült volna
meg:

– Hát hogy vagy, hát mutasd magad, hát fényes, oda vagyok, nem is
képzeled, káprázatos, Valikám, nohát megőrülök, esküszöm!

Nem volt kis feladat egy szónak a Csocsó ajkán a többinek elébe kerülni.
Legalább száz szóra nyitotta ki Csocsó egyszerre a száját; olyan lázasan
közölt minden semmiséget a világgal, akár a rikkancsok. Mikor Csocsó
első lelkesedése valahogy lecsillapult és leültek a hüvösvölgyi
cukrászat csöndes terraszán, Valentine elmesélte végre a szomjas
szemekkel figyelő Csocsónak az elviharzott szombat-éjszakát a Danieliben
egész odáig, mikor vasárnap reggel behajózta magát a podgyászával egy
gondolába.

– Bravo, nohát édes, nem is hiszed szívecském, hogy örülök, esküszöm,
fantasztikus! – és áthajolt az asztal fölött, odacuppantott egy
rouge-foltot a Valentine homlokára. Ha a retiküljében véletlenül van
valami rendjel, esküszöm, őrülten feltűzte volna a Valentine keblére.

– Szóval helyesled édes jó Csocsóm, hogy minden további nélkül
otthagytam a hős férfiút?

– Ezt a vadállatot? Légy boldog, kérlek, hogy ilyen gyorsan átestél az
ügyön. Tiszta téboly! Az ilyen paraszttól is menekülni kell, mint ahogy
én az én lehervadt gavalléromtól menekültem. Ismered a mondásomat:
szegény embert nem lehet szeretni. Őrület, parasztot sem! Szervusz
mókuci, esküszöm neked!

[Illustration]

Mialatt lehajtották azt a pohárka francia konyakot, Valentine megérezte,
hogy elpirult a homloka. Azt a paraszt szót mintha nem is lett volna
szabad hallani néki. A másik pillanatban letiltotta magában azt a
fölösleges kis zavart; azért is, fölényesen kacagott egyet:

– Apropos! Milyen buta dolog, hogy mindennek dacára Békász Györgyné ül
itt veled szemben Csocsókám. A nevem ezután is Békász Györgyné marad,
nem?

Picikét meghökkent, mikor ezt a nevet hallotta hangosan, vidáman az
ajkáról elröppenni.

– Szó sincs róla barátom. Őrület, a te neved ezután az, ami volt
ezelőtt: Poóy Valentine. Ha levelet írok neked, fiacskám, úgy fogom
címezni, hogy Poóy Valentine úrasszonynak.

– Igen, hiszen ez a helyes. Mi közöm ahhoz a rám kapaszkodott idegen
névhez többé! Lerázom, mint ruca a vizet.

– No látod, édes picikém.

– De Csocsóm, hát miért használják annyian az elvált uruknak a nevét?

– Miért? Gyávaságból, kérlek, majomságból, szamárságból, tiszta téboly!
Fantasztikus, mennyire nincs önérzetük a nőknek. Én visszavittem az első
nap, mint az őrült a Riglerhez a címerem vésetét és rendeltem ötszáz
névjegyet. Én báró Szlovák Csocsó vagyok, igazán nevetséges.

Valentine mohón leste, hogy megszólalhasson:

– És mondd, drága Csocsó, mondd csak… – odatette Csocsó elé a kezét,
amelyiken a keskeny karikagyűrűje ragyogott. – Ezzel meg mit csináljak?

– A jegygyűrűd, öcsikém? Azt szépen otthagyod az ujjadon. Én talán
lehúztam? Eszem ágába se volt, esküszöm.

És Csocsó is odafektette a maga jegygyűrűs kezét a Valentine keze mellé.
Valentine a jegygyűrű szomszédjára bámult, a középső ujjon egy tündöklő
zöld kőre, az úgy domborodott a Csocsó keze fölött, mint valami kis
teknősbéka.

– Engedj meg, Csocsóm, hát a gyűrűt miért hordod, mikor belül annak a
neve van, akiről hallani sem akarsz?

Csocsó kacagva pacskolta meg a Valentine kezét az asztalon:

– Kicsi szivem, látod, ezért vésik a nevet belül a gyűrűbe, nem pedig
kívül. Az a név el van temetve, marad a cím és a jelleg: az, hogy
asszony vagyok. Fantasztikus, nem akarom, hogy leánynak nézzenek.

Én ugyan nem hiszem, hogy Csocsó baroneszt olyan könnyen leánynak
nézhetné valaki. Még ma sem, amikor negyvenéves asszonyok is serdülő
leánykáknak öltöznek. Csocsónak a mozgásában, a szemei bátorságában, a
szineiben, a kalapja formáján, a szája festésén, a beszéde regiszterén
ott lappangott az a nüansz, amivel túlzás lesz az elégségesből. Ő nem
akart rikítani, isten ments, de a bravúrt kereste az eleganciában.
Mindössze egy retikülnek az anyagáról, egy ernyőfejről, egy csattnak a
nagyságáról, cipőcsillogásról van szó. S egy vagy két parfumcsöppről,
ugyebár. Mégis azt mondom, Csocsók, akik oly szivből kacagva ragyogtok
tova a bécsi-utcai kirakatok előtt, hogy a legjobban jártok, ha férjes
asszonyoknak néz az ember titeket (akár elváltatok, akár elfelejtettetek
elválni).

Valentine teli volt izgató kérdésekkel:

– És aztán, kérlek Csocsóm, hogy kezdi el az ember ezt a válást?
Sejtelmem sincs semmiről. Anyának kell az ügyvédhez menni, vagy papa fog
ebben a dologban eljárni?

– Nohát őrült édes vagy. Valika. Éppen olyan felnőtt ember vagy, mint
ők; szédület, dajkáltatni akarod magad? Kérlek, elmégy doktor Dúvadhoz,
a legangyalibb rablóvezér, elkisérlek holnap, ha akarod, ő volt az én
ügyvédem is, négy hét alatt elintézte az esetet, a legfényesebben,
tiszta téboly!

– Nagyszerű, köszönöm, édes Csocsókám, majd szólok neked. Igaz és
mondjad, drágám, hát az hogy lesz: járhatok most már garde nélkül,
egyedül, akármerre?

– No hallod, fiacskám! Elváltál, szabad vagy mint a madár.

Éppen ott sipított a fejük felett egy cinke. Valentine utána pillantott
az elnyilalló madárnak. Vajjon ez a szabad madár is elvált?

Csocsó szigorúan emelte Valentine-ra a mutatóújját:

– Jóelőre figyelmeztetlek, hogy ne engedj otthon a dolgaidba beleszólni.
Ezt őrülten vésd a fejedbe. Önálló vagy kutyukám. Nekem is rengeteg
bajom volt eleinte a tisztelt szülőkkel, fantasztikus, hova megy, mi
dolga van, hogy mert éjfélig elmaradni, mintha valami gyámoltalan kicsi
bébi volnék, direkt őrület! Még most is agyon macerálnak néha, kérlek.
No nem sokáig, esküszöm, így is úgy is ki fogok menni Párizsba.
Szédület!

És hátra nyújtózott a Valentine merengő szemei előtt és mind a két
kezével egyszerre csettintett és rajongva rázta meg a fejét:

– Aaa, kicsi babám, Párizs! Fény, szabadság, élet! Csak élni, élni,
fiam, őrület!

Aztán mohón könyökölt közelebb Valentine-hez és halk kis nevetéssel,
kedves cinkos pillantással nézett a Valentine szeme közé:

– Hát remek, hogy hazaszaladtál, Valika. Micsoda guszta kompanyon
leszel, esküszöm, te hiányoztál nekem. Te, szédület, még ma délután
fölhívlak, elviszünk este a Corsoba, valami fényes amerikai képet adnak.
Mozgósítani fogom Buksit is, tudod, hogy oda van érted, szédületes jó
pofa, esküszöm, meghal az örömtől, ha meghallja, hogy ott leszel,
őrülteket fogunk mulatni fiam, nohát fantasztikus!

Ebben a percben ugyan, őszintén szólva, a leggyöngébb ösztön sem ajánlta
a Valentine szívének ezt a ma esti jólmulatást. Csak hallgatta a Csocsó
tolongó mondatait, kicsit elkábulva; sok is volt mindezt a tanítást
egyszerre befogadni a fejébe.

És mikor elmentek az Augusztból, alig is merte kinyitni többet a száját,
egy jázminvirágot tépett az Auguszt kapujában, azt nézegette, s forgatta
az ujja közt elfogódottan. És amint Csocsó, heves búcsúvétel után
felpattant a 83-as villamosra, megállott Valentine ott a Retek-utcán és
hirtelen szorongással lesett Pest felé meg a Hűvösvölgy felé. Mintha
valaki megláthatta volna, hogy Csocsóval tárgyalt az Augusztnál. Mintha
félnie kellene. Mintha valami bűne volna.

Hála isten, az a valaki, aki most elébe toppanhatna s rátámadhatna,
olyan messze-messze van innen a budai Retek-utcától és nincs is
beleszólása többet az ő életébe.

[Illustration]

A Hungária előtt, a lépcsőn, egy magas, izmos fiatalember álldogál. Ott
áll szélről a legalsó lépcsőn, a vállával az oda kitett babérfa lombját
érintve. Azok a vendégek szoktak ezen mód a hotel előtt állani, kik a
megrendelt taxira, vagy az odaigérkezett ismerősre várakoznak, vagy azok
a külföldiek, akiknek véletlenül semmi tennivalójuk és nem tudják
hirtelen, hova, merre induljanak ebben a városban, ahol senkijök
sincsen. Szíves olvasó, Neked ebben a barna arcú komoly idegenben
remélem, nem lesz nehéz felismerni azt a Békász Györgyöt, akit a
legpazarabb reggeli világosságban láthattál ott tanyázni magában a
velencei Florian előtt.

Delet harangoznak Pesten és Budán. Mit vár itt ez az úr a lépcsőn, a
jövő-menő hotelnép mellett, rá se pillantva senkire, makacsul kifelé
nézve a Duna felé? Talán ez a kis májusvégi gyöngyeső tartja vissza,
mely a szeme előtt hulldogál a napfényben, szinte kacagva gyermeteg
örömében? Oh nem, nem úgy ismerjük ezt az urat, mint aki egy ártalmatlan
esőcskétől ne merne az üvegeresz alól elmozdulni s ettől vágna ilyen
keserves, morcos képet a szépséges, üde ragyogás közepett.

Az este jött meg György a magyar fővárosba, miután Velencében elég
szerencsésen átesett a rendőrséggel való baján. A rendőrbíró mindössze
valami takaros pénzbírsággal sujtotta, gondolván, hogy üdvösebb lesz
evvel is az államot gazdagítani, semmint nyolc napig etetni potyára a
Velencébe rándult pénzes külföldit. De még a szörnyű Tízek tanácsa se
vetette volna talán a kazamatákba a szerelmes fiatal férjet, mert egy
kicsit megbokrosodott a féltékenységtől.

Alighanem az a felindulás uralkodik még a mi Györgyünkön, amely most
délelőtt erőt vett rajta, idelent a hotel írószobájában, egy
hosszú-hosszú levélnek a sebes írása közben. Batáviába szólt a levél,
Györgynek ahhoz a bizonyos bécsi kamerádjához. Kiöntötte gyulladt
szívének minden fájdalmát az idegen égöv alatt élő rokonlélek előtt.
Elmesélte néki, micsoda sárba zuhant az álmai gyönyörű felhőzetéből. S
hogy keservesen megbánta, hogy hazajött, oh bár el tudta volna felejteni
ott a szelíd kókuszfák közt a virágos ákácokat, mindörökre! Eszedbe ne
jusson ide visszatérni, az isten szerelmére, mein theurer Edmund – azt
írta – Bécs is csak olyan lesz, mint Pest, meg mint az a Velence, meg
Párizs, meg ez az egész megbukott világ, ahol olyan nagy hűhóval folyik
az építés, a szépítés, csak azt az elveszett kis emberszívet nem jut
eszükbe a romok alól kikeresni. Parancsold a sarokba azt a rád-rád
támadó honvágyat és maradj barátom, maradj, ha nem akarod a világban és
a mi isteni származásunkban való hitedet visszahozhatatlanul elveszteni!
Egyébiránt pedig megírta György, hogy hamarosan jelentkezik majd a hágai
minisztériumban az új szerződésért, csak egynémely kis kötelezettségét
kell itthon elintézni.

Éppen ezeken az elintézni valókon tanácstalankodik most is, a Hungária
kapujában. Legelőször is folyamatba kellene tenni valahogy azt a
válópört. Kiféle arravaló jogászhoz forduljon Pesten, aki mennél
hamarabb lebonyolítsa ezt a kellemetlen ügyet? Nem volt még neki
világéletében ügyvéddel dolga. Teremtő isten, minek is ehhez a privát
esethez ügyvéd, meg bíróság? Beadvány, jegyzőkönyv, ítélet, mindenféle
szívtelen, rideg, indiszkrét papíros, idegen emberek, akik ezt a piruló
témát hangosan és szárazon tárgyalják, mint valami csődeljárást. Kinek
mi köze két szív boldog egyességéhez, vagy boldogtalan szakadásához.
Minek ennek a szétválásnak a legkisebb zajt is ütni? A kemény föld is
hangtalanul tud meghasadni szárazságkor és az ember azt is hallhatja
(azaz hogy nem hallhatja), hogy a hatalmas jégtáblák minden nesz nélkül
válnak ketté a folyón. És aztán mit is hányjon fel ez előtt az ügyvéd
előtt, micsoda okokat, érveket, amelyek a maga részéről is lehetetlenné
teszik a további együttélést? Itt se hűtlenség, se gyermekkel való bűnös
bánásmód, se családi viszálykodás, se valami kiáltó lelki rútság nem
forog fenn, amit a törvény rögtön elismer. A világ szemében annyi lehet
az egész ellentét, hogy a feleség charlestont táncol, a férj pedig
undorodik a charlestontól. Ez a kérdés talán nem is a bíróság elé
tartozik, talán inkább a párizsi nemzetközi tánctanítók egyesületének az
udvarias vezetősége át is hidalhatná ezt a mély szakadékot, egy könnyed
lépéssel, amellyel cserbenhagyja a világra rászabadított charlestont és
vele egy húron pendülő társait. Györgynek a homloka szigorúan
ráncolódott erre a játékos gondolatra. Nemcsak erről van szó, nem. Arról
van szó, hogy két világ került itt össze: a mai lány, meg a tegnapi fiú
világa. Ebből a két világból pedig nem tud egy világ lenni, mint ahogy
például hiába szorítod egymáshoz akármilyen préssel a fát, meg az
üveget, soha nem fog azok közt az adhesio beállani.

Tétován járt a György nézése kint a korzó sétáló népén. Most, hogy az
esőcske elakadt, hirtelen teli lett fenn a korlátnál meg lenn a
széksorok közt az út publikummal. Mintha mind ez a sok leány, asszony,
fiú, meg kicsípett bácsi innen a dunamenti kis utcákból futott volna
össze egy perc alatt. Oly mohón, oly friss zajjal siettek és forgatták a
fejüket, mintha valami édes, bájos ujság lepte volna meg a világot.
Buchwald néni nyugtalanul cikázott a két széksor közt a kétezeres zöld
szakaszjegyekkel, amelyekkel csak ülni lehet, de sehova nem jut el az
ember. Györgynek a szórakozott szeme megriadt egy beige-harisnyás
bakfistól, aki ott egy széken vakmerő szögben csapta keresztbe a lábát.
György elpirult hirtelen, megérezte. Elkapta a korzóról a szemét s
idegesen megszorította a botot a kezében. Annak a nehéz bambuszbotnak
aligha esett volna rosszul, ha oda lehet hirtelen sújtani valahova.
György e pár percig komoran fixirozta a szemközti fodrász üvegtáblája
alatt azt a díszmagyaros, császárszakállas szőke arszlánt és az nézett
vissza rá szelíden, enyhe kék szemeivel, mintha védené magát, hogy hát
pajtikám, bizony én nem tehetek semmiről. Azután visszafordította György
a fejét a korzóra s mintha csak most fedezné fel ezt az egész déli
divatot Pesten, úgy közibe bámult ennek a fecsegő, kacarászó
csődületnek. Mi van ma, ünnep vagy valami szépségverseny? Ezek a
nagylányocskák, asszonyocskák mint a girl-ök a színpadon, úgy
sétifikálnak fel-alá, úgy mutogatják itt magukat. Minden percben látni,
hogy előkapja valamelyik a kicsi tükrét, beleforgatni a fejét és
rúzsozni, púderozni magát. Nem is hallja az ilyen, amit beszélnek hozzá,
azt se tudja tán, ki lófrál ott az oldalán, hisz ez semmire, senkire a
világon nem gondol, egész nap egyéb gondja sincs, mint maszatolni magát.
Hogy ezt a teint-ellenőrzést, ezt a hiú szépítést ilyen nyiltan űzik,
minden diszkréció s a legkisebb zavar nélkül, valami megfoghatatlan.
Dehát én istenem, mit adjanak ezekre az úrfiakra, akik közül egy se
lepődik meg pillanatra sem az utcai bőrápolástól, óh nem, se csalódás
nem oson át a szemük tükrén, se semmi ünnep, semmi elfogódottság, semmi
regényes, nemes hangulat nem látszik a képükön, nem rezzen a hangjukon,
amint itt az életük édeni ajándékával, a Földünkön két száron suhanó
virággal, az Alkotó mentőötletével, avval a gyöngéd és melegséges és
véghetetlen Csudával társalkodnak: a nővel. Ezeknek az ifjaknak a
költészete, a lelküknek az álma oda van a nyakkendőjükre festve, meg a
kockás és csavaros csíkozatú harisnyájukra. Hogy fel vannak ezek a
nadrágok tűrve, bokán felül, mintha a falu sarában kéne csatakolniok,
ahol nincs palló. A modern harisnyát mutogatják, persze, vagy tán a
lábuk szárát? György borult szemmel mustrálta sorba, akit csak elfogott
a pillantásával; aki véletlenül az arcára nézett ott, észrevehette, hogy
rágja belül energikusan az állkapcsait. Haragudott. Haragudott az
ízetlen nyakkendőkre, a Buffaló-nyelvekre, melyek lefityegtek a fiúk
otromba vörös félcipőin, haragudott a haszontalan knikebokerekre,
melyekben egy pár kis gavallér a korzóra kilötyögött, haragudott
szörnyen arra az ártatlan szál gyufára, amelyiket egy géppel nyírt
bajszú vén gavallér figyelmesen egy hölgy cigarettje elé gyújtott; még
sokkal szörnyebben haragudott, mikor eszébe jutott, hogy ezeknek itt
semmi dolguk, csak a napot lopják, mikor az egész világ fárad és
kínlódik. Hogy lehet az, hogy déli tizenkét órakor egy fontos
nagyvárosban ennyi friss fiatalember ráér sétálni s udvarolni? Kik azok,
akik ezt elnézik, engedélyezik? Rohamos vágy ingerelte a György idegeit:
csak rájuk szeretett volna törni, jó nehéz ostorral és erős
kurjantásokkal valami munkára terelni az egész léha sokadalmat.

Lám, milyen szívtelenül, milyen tapintatlanul tudja valaki felfogni a mi
drága szép déli korzónkat, ha úgy el találták venni a kedvét a májustól,
Pesttől meg egy kicsit az egész élettől. Nem is pillantott fel egyszer
sem ez a szerencsétlen György a kékséges kék égre, pedig megenyhült
volna tán a kedélye azoktól a gyönge színű rózsa, viola csomóktól,
amelyek a festői korzó fölött merengtek, mintha az angyalok szórták
volna el odafenn a tegnapi virágjaikat. Hanem még csak a Várhegyre se
merte a szemeit emelni. Mintha az a hegy átlátszó lenne s oda lehetne
látni valahova, a távolabb Budára. Nem, arrafelé aztán igazán nem mert
volna tekinteni.

Egyszer csak a saját nevére ijed fel a mi szegény elmerült barátunk.

– Békász főhadnagy úr! Alázatos tisztelettel!

Ez is egy knikebokeres divatfi. Kicsike, vékony alak, a knikebokerben,
mintha az volna az ambíciója, hogy negyedik gimnazistának nézzék.
Györgynek fogalma se volt róla, kihez van szerencséje. A knikeboker
összecsapta a sarkát és a vadrucatollas zöld kalapját a térdéig
lekanyarította a fejéből:

– Szervusz, ragyogó Gyurikám!

– Bocsáss meg, kérlek…

– Nem emlékszel rám? Csete Pipi! Bukovina!

Á, persze. Csete Pipi. Hirtelen eszébe jutott Györgynek az az ügyes kis
ulánus hadnagy, akit hónapokig látott ott forgolódni Csernovitzban,
valami parancsnokságon. Kezet nyujtott:

– Igaz, látod. Szervusz.

Pipi jobbra rántott felsőtesttel, messze kitartott könyökkel lelkesen
rázta a György kezét, alig akarta elengedni.

– Hát ez ragyogó! Tudod, hogy nem is láttalak kérlek, mióta
leszereltünk? Rögtön rádismertem, ragyogó szemem van, apuskám.

– Igazán, kedves vagy, nagyon örülök. – Örült is, nem haragudott. Oly
jól esett hirtelen Györgynek valakivel beszélni, barátkozni egy falatot
ebben az elhagyatottságban. Meg is volt hatva, hogy ez a fiú nem
felejtette el, pedig jóformán nem is ismerték egymást, legfeljebb hogy
egypárszor összeütköztek Csernovitzban, ha György bement oda,
szolgálatilag.

[Illustration]

Csete Pipi megütögette szeretettel a György karját:

– Biztos nem is voltál Pesten, apuskám, mert már fölfedeztelek volna.
Vidéken éltél, mi?

György mosolyogva bólintott:

– Vidéken barátom. Holland-India vidékein. – És György elmesélte röviden
a kivándorlása történetét Pipinek, aki végig ragyogó! ragyogó!
felkiáltásokkal kísérte s a végin rajongva ölelte meg a György derekát:

– Ragyogó, kérlek, ragyogó! Hisz akkor tele vagy pénzzel, apuskám!

Györgyöt meglepte kicsit ez a naiv kitörés. Aztán elkomolyodva nézett
Pipire:

– Dolgoztam, pajtás, sokat dolgoztam.

Pipi azalatt fürgén szemrevételezte György öltözetét, meg is csípte a
nadrága szövetét a két ujjával:

– Ragyogóan elegáns vagy, apuskám. First class! Itt lakol persze, a
Hungáriában?

– Itt.

– Ragyogó, én is kérlek tegnapelőtt vonultam be, miután a Bristolból
némi nézeteltérések folytán netten távoztam. És hát most Pesten maradsz
örökre, remélem, apuskám? Ragyogó lesz!

György nem tudta visszatartani a kikívánkozó vallomást. Hiszen még nem
beszélt egy teremtett lélekkel itthon arról, amivel teli volt a feje meg
a szíve:

– Nem, kedves barátom. Elárulom neked, hogy nagyon nem jó dolog történt
velem, mióta hazajöttem.

– Csak nem mentél tönkre, apuskám?

György fájdalmasan mosolygott:

– De, körülbelül. Tudniillik meg találtam hirtelen nősülni. És most már
válok is, barátom. Hát csak jobb lesz nekem mennél gyorsabb iramban
visszamenni innen, a világnak a másik végére.

Pipi sokkal kedvesebb gyerek volt, semhogy az ilyen bús témákat
elmélyítse. György mellére tette a tenyerét (a vállát nem érvén el) és a
legragyogóbb jókedvvel kezdte vígasztalni Györgyöt:

– Szóval elváltál, apuskám. Ragyogó dolog. Az egész világ elvált,
apuskám. Én is csak azért nem váltam el, kérlek alássan, mert még nem
nősültem meg.

Nagyot nevetett a viccen Pipi s karonfogta Györgyöt, aki éppen letette a
lábát a lépcsőről:

– Gyere be már, apuskám, egy whiskyre, ide a bárba!

György szívesen fogadott szót; ez a zajos, virgonc fiú kicsit könnyített
a nehéz hangulatán. A hallban Pipi leadott egy bokáigérő hangos
kisztihandot, egy piroshajú hölgyecske felé, ki a nádszékben egy tarka
hetilapot olvasott és megbökte diszkréten Györgyöt:

– Láttad, apukám? Egy kis szinésznő-ismerősöm. Gigi. Ragyogó kis cica!

György, hogy elterelje a témát a ragyogó kis cicáról, meg a maga
históriájáról, azonnal a Pipi állapota iránt érdeklődött, mikor leültek
a hôtel kicsi bárjában:

– Hát te, kedves Pipikém? Mesélj már magadról is valamit. El is
felejtettem, mi voltál te civilben?

– Én, apuskám? Nem emlékszel, biztos neked is leadtam azt a ragyogó
viccet, amit Klobucsárral csináltam tizenháromban a nagygyakorlaton.
Megszólít, apuskám, kérdi mi vagyok civilben? Civilben tartalékos
zászlós vagyok, excellenc! Apuskám, az egész Dunántúl röhögött.

György is megnevette a „stramm“ feleletet, amin vidámabb időkben „az
egész Dunántúl röhögött“. És szeretettel fordult megint Csete Pipihez:

– És most mivel foglalkozol, kérlek?

– Leginkább avval a ragyogó tervvel, apuskám, hogy kimegyek
filmszinésznek Amerikába, Hollywoodba, kérlek alássan.

György bizonytalan hangon szólott:

– Ez, ez érdekes. Jó dolog.

– Jó? Remek, apuskám, ragyogó! Kérlek alássan mindennap útra készen
állok. Már megtettem apuskám az összes lépéseket. Részemről semmi
akadálya a szerződésnek, apuskám. Egyébként a Dácia-mozi főtitkárát
üdvözölheted bennem, miután beleégtünk tavaly egy kisded
garázsalapításba, amiben akkor vállaltam érdekeltséget, mikor mint
dilettáns tőzsdönc felrobbantam. Ragyogó volna majd egyszer a filmen
eljátszani ezt a karriert, kérlek alássan. Fizesd ki légy szíves ezt a
whyskit meg a cigaretteket, apuskám, mert most nincs apróm, a nagy meg
elfogyott.

Györgyöt mulattatta s meg is hatotta a Csete Pipi előadása, mely mint a
gyorsított fölvétel, úgy mutatott be néki egy elpuskázott életet.
Kimenet gyöngéden a vállára vert Pipinek:

– Fiatal vagy, semmi sincs elveszve kérlek, csak össze kell szedni
magad. Majd beszélgetünk, kedves pajtás.

Pipi fölnevetett a György komoly képébe:

– Csak ne hervadj úgy le, kérlek alássan, nincs itt baj, apuskám; ha
minden kötél szakad, megélek a charleston-tudományomból is.

Györgynek ideges grimasz futott el az ajkán. Aztán barátságos mosollyal
kezet nyujtott Pipinek:

– Viszontlátásra, szervusz.

– Szervusz, kérlek alássan, hát ragyogó Gyügyükém délben megérdeklődlek
a portásnál, együtt ebédelhetünk remélem, majd összebeszélünk valami jó
kis murit, apuskám.

És Pipi fecsúsztatta vígan a kezét a György derekára s meglöttyentette a
bőséges knikebokerszárakat a térdén. Egy kis örömcharlestont akart
fordulni Györggyel, amit azonban a mi szenvedőnk gyorsan elhárított, nem
kis ijedelemmel.

Csete Pipi még egy pajtási csókot intett Györgynek, a sarkát összevágva:

– Alázatos tisztelettel, dolgom van, rohanok, apuskám, el ne késsem a
váci-utcai sétámról. – És Pipi kiugrott a forgóajtón a nehéz
knikebokerben.

György egy percig utána mélázott. Apuskám… Azután leült egy lustálkodó
nádfauteuilbe a hallban tanyázó kül- és belföldi ismeretlenek néma
társasága közé. Nem tudja, mit csináljon ebben az órában. Ebédelni még
jókor lesz. A napra, az emberek közé, nincs kedve kimenni. El kellene
rögtön kezdeni ezt a kínos ügyét lebonyolítani. Tanács kellene,
tapasztalt, okos, hűséges jóbarátra volna szüksége. A régi pesti
cimboráit elvesztette, ez az új Pest olyan idegen néki, mintha Kamcsatka
fővárosában volna. Senkije sincs. Lehajtotta a fejét, elkezdett a
szőnyegen a botja hegyével rajzolgatni, kereszteket, hullámokat, szálló
madarakat, tízet meg százat egymás után. Utoljára egy nagy szívformát
húzott az ingadozó bottal. Hamar elpiszkálta, mintha attól félne, hogy
fölfedezhetik azt a szívet a szőnyegen…

[Illustration]

Másnap aztán már komolyabb dolga akadt Györgynek Pesten.

Déli tizenkét óra felé, mikor éppen az ágyra kirakott rajzait
rendezgette, kopogtattak az ajtaján.

Két úriember. Az egyik magas, huszáros tartású, ötvenes forma gavallér,
a másik talán huszonöt esztendős, ügyes kis alak, a gomblyukában az
Automobilklub jelvényével. Roppant komolyak. Békász György urat keresik.

– Én vagyok uraim. Parancsolnak?

Bemutatkoznak. Az idősebbik úr halk hangon, a kék szemeiben bizonyos
gyöngédséggel közli Györgygyel, hogy megbízójuk Horváth Lajos úr nevében
elégtételt jöttek kérni azért a szóbeli sértésért, amely kilenc nap
előtt történt a Danieli-hotelben, Velencében.

Aha, ez a Lali. El is felejtette, hogy a Lali a világon van.

György elkérte a szónok címét, avval a szokásos kijelentéssel, hogy a
segédei jelentkezni fognak.

Az urak távoztak, György pedig elfogódva forgatta egy darabig a
háromprédikátumos huszárezredesi névjegyet, ott állva a szoba közepén. A
fülébe csendült Valentine hangja, mikor megfenyegette, hogy ne féljen,
majd felelni fog Lalinak! Olyan messziről, messziről szól ez a hang,
messzebb, mint Velencéből; mintha csak egy álmodott nevetés emléke
volna; mintha csodálatos kagylózúgás járt volna a fülében, amely
hirtelen elalél és amely után megfoghatatlan bánat szokott az ember
lelkére szállani.

No most aztán felelni fog Lalinak. Egy percig rút émelyt érzett György:
micsoda tapintatlanság, micsoda durva tolakodás most őt felzavarni,
mikor pihenésre, feledésre van szüksége. Utálatos ez a buta
részletecske, ez a véletlen kis közeg, ez a Lali, hogy ez most
foglalkoztatni fogja magával.

Á, hisz csak annyi az egész, mint mikor az utcán az embernek valami
gizgaz tapadt a kabátjára. Lefricskázza az ember és már el is felejtette
mindörökre.

Berreg a szobai telefon.

A portáról jelentik, hogy dr. Csete Péter szerkesztő úr várja lent a
hallban a nagyságos urat.

Ejnye, de kapóra jöttél pajtás, gondolja György, most rögtön a nyakadba
sózom a lovagias ügyemet.

Fogta a vizitkártyát, lesietett a hallba Pipihez.

– Szervusz ragyogó Gyügyü, alázatos tisztelettel, – kétszer is
összecsapta Pipi a bokáját és még odaadóbban szorongatta Györgynek a
kezét, mint tegnap.

György megcirógatta a Pipi kezefejét, kissé zavarodottan:

– Kérlek, barátom, ne bérmálj meg engem evvel a Gyügyü névvel, azt én
túlszépnek találom a magam egyszerű személyére.

Pipi megint haptákba kapta magát és nevetve kapitulált:

– Ahogy parancsolod, apuskám. Szívem sugallatát követtem, kérlek, tudod,
hogy mindig szerettelek. Különben hogy vagy, apuskám, mi ujság?

– Gyere csak pajtikám, rögtön mesélek valamit.

Leültette Pipit a sarokba, elébe tárta az esetet, odatette a szeme elé
az asztalra a névjegyet.

– Á, az ezredes, remek, apuskám! A másik urat is ismerem, ragyogó
barátok vagyunk kérlek alássan! Remélem, rám bízod az ügyet, apuskám?

– Igen, pajtás, arra akartalak kérni, hogy légy szíves elvállalni a
dolog elintézését.

Pipi majd felugrott örömében:

– Ragyogó! Szavamra nem találhatnál ragyogóbb segédet Pesten, kérlek,
mint Csete Pipit. Kedvenc sportom a párbaj, apuskám, mondhatnám szakmám
kérlek alássan. Csak ebben a két esztendőben legalább ötven mérkőzést
vezettem.

– No, bravó, pajtás, annál kellemesebb.

– Apuskám, még ma érintkezésbe lépek Szabó Makival, first class
párbajsegéd és ragyogó pofa, holnap már leülünk ketten az ellenfél
segédeivel. Különben Horváth Lali is ragyogó jóbarátom, apuskám. Termem
van kérlek alássan, remek orvosaim, holnapután délután hatra ragyogó kis
kardpárbajt eszközlünk, első vérre kérlek alássan. A legnyugodtabban rám
bízhatsz mindent apuskám.

György kissé szórakozott lett, mikor a tárgyalást befejezte:

– Rád bízom, pajtás, a legnagyobb örömmel, intézz mindent a legjobb
belátásod szerint. Csak egyre kérnélek pajtás, hogy ne két, hanem három
nap mulva tartsuk meg ezt a párviadalt; remélem egy napi haladékot
kaphatok.

– Hogyne kérlek, akár egy hónapot. Paukolni akarsz, apuskám? Úgyis el
akartalak vinni paukolni.

– Nem, köszönöm, pajtás. Csak arról van szó, hogy holnap le kell mennem
vidékre, legalább egy napra, az édesanyámat meglátogatni. Ezt pajtás nem
akarnám elodázni.

– All right, apuskám. Szóval csütörtökön rendezzük. Hat órakor. Én
leszek a vezetősegéd, gyerekjáték lesz az egész, apuskám.

– Köszönöm, pajtás, végtelen kedves vagy, roppant hálás leszek neked.

Felállott, melegen kezet nyújtott Pipinek, akinek azonban még valami
megjegyezni való lebegett a mosolygó ajkain. György mintha kitalálta
volna:

– Bocsáss meg pajtás, igaz: nem járnak evvel az üggyel valami kis
előzetes kiadások?

Pipinek felragyogott a szeme:

– Épp kérni akartalak apuskám. Tudniillik Szabó Maki is gyöngén áll egy
kicsit mostanában és hát tudod apuskám, jönni-menni kell a segédeknek,
taxi, miegymás, különben nem engedünk túlnagy költségekbe berántani, a
legelső vívóteremben kihozzuk a heccet nyolc-tíz melomból, kérlek
alássan.

És látva, hogy György hirtelen nem érti mi az a _melon_, egy könnyed
gesztussal vidáman fordítja neki mindennapi magyar nyelvre:

– Tiz millió, csekélység öregem. Otthon vagyunk a vívóteremben.

György nagyon meg volt elégedve:

– Ha megengeded pajtás majd ebéd után a szobámban megírom a csekklapot,
legjobb lesz ha szíves leszel átvenni tőlem az egész költséget. Ugyis
megigérted, hogy ma szerencséltetsz ebédre.

Harmadnap délután, mikor György meg az édesanyja magukban maradtak a
tornácon, a megszomorított özvegyasszony rátette a kezét a György
kezére, mely makacsul próbálta kicsípkedni a kiütközött szálakat a régi
rózsaszín ozsonnázó abroszból.

– Érzem fiam, milyen nehéz a szíved. Tudod, azt mondta volna a mi öreg
papunk: ne vígasztalgassátok hiú szóval az embert se gyászában, se
fájdalmában, csak legyetek mellette csendes hűséggel.

– Oh, kedves édesanyám. – György csak letette a homlokát arra a drága
kézre, mely etette, mosdatta, öltöztette, fésülte valaha. Ezen a vén,
kopott, fekete padon, a délutáni kisvárosi csöndességben, amelyben csak
a ráérő szekerek messze nyikorgása, meg a szekér mellett sétáló csikónak
az el-elalvó csengője hallatszik, a György fáradt és érzékeny
hangulatában egy réges-rég elfeledett gyengéd kis játéknak az emléke
tért vissza a fejébe, valami bánatosan, varázsosan. Annak a kis
gyerekkori játéknak, amit ez az édesanya játszott vele, mikoriban az
imádságokra meg a szép versikékre tanítgatta. Most megint ott állott az
édesanyja térde közt és fölnézett az édesanyja arcába, ki a fejét
ingatva mosolygott le a kicsi fiára s a haját cirógatta lassan, és
kérdezgette s a kicsi fiú felelgetett szépen:

– Hol jártál báránykám?

– Az erdőn asszonykám.

– Mit ettél báránykám?

– Zöld füvet asszonykám…

Édes jó istenem, mind ez az élet és sors, idegenben való tanulás,
tanítás, küzdelem, azután a négy esztendős harctér és a szigetvilág
maláriája, a vadállatoktól való rettegés rossz éjszakái és ez a
szerencsétlen, bolondos házasság… mintha csak mese volna ez is, szomorú,
ríkató gyermekmese.

– Hogy sírtál báránykám?

– Me-e-e asszonykám.

A kicsi Gyurka akkor a gyönge ádámcsutkáját ütögette az ujjával, úgy
utánozta a barinak azt a gyámoltalan édes rívását. Most meg a nagy
György hang nélkül ejt két meleg cseppet a szeméből az anyai kézre s
érzi, hogy rezzen az a kéz és hogy fogja szorosabban az ő pihenő kezét
az asztalon.

Még egy fertály órája csupa elevenség, csupa hév volt ez az elgyöngült
nagy gyermek. Gazdák ültek itt a tornácon György körül, a jegyzőné
tekintetes asszony régi jó emberei. Jöttek, siettek jelenteni Györgynek
a hajlandóságukat mindahhoz az újhoz és hasznoshoz, amit György
hazaérkezésekor kommendált nekik a tavaszon, mikor a gazdák ráértek
napról-napra hallgatni az Operenciákról érkezett mérnök urat (akit
különben a fiatalabb gazdaemberek még mindig főhadnagy úrnak
tiszteltek.) Most már mind azt várta, hogy György itt marad Zsindelyesen
és vízvezetéket csinál a tanyákon, meg „esőmasinát“ hozat nekik a
szíkföldekre, meg köves, szellős fűtéses istállót épít a jószágnak, meg
azt a sok minden újmódi trágyát megszerzi a zsindelyesi határnak, amiket
a külföldeken kitanúlt. Reggel óta valóságos búcsújárást tartottak ebben
a csendes özvegyi házban. A polgármester, a városi mérnök, a Népbank
főemberei sorba vizitelték Györgyöt, komolyan és sürgősen tárgyalni a
Györgytől hetek előtt megpendített témák felől, útépítés, csatornázás,
fásítás, gyümölcs- és tógazdaság és hasonló, Zsindelyesen sohasem
álmodott tervek felől. Ezeket az embereket németek közé szorították a
háború alatt, ezek a francia frontot is megjárták. Ezek tudták, hogy nem
bolondság az, amit a világot járt Békász György mesélget nekik. Pénz
volt, kedv volt Zsindelyesen okosabb, gazdagabb, áldottabb világot
teremteni, csak az ötlet, meg szakértelem, meg a bátorság hiányzott
eddig. Györgynek a hite meg az energiája rájok ragadt a zsindelyesi új
emberekre. A polgármester meg a mérnök elujságolták Györgynek, hogy a
tőle proponált ártézi kút fúratását a távolléte alatt már
megszavaztatták, csak arra várnak, hogy tartósabban maradjon
Zsindelyesen, hogy az ő ellenőrzése mellett kezdjék el a munkát. György
megígérte, hogy hamarosan lejön Zsindelyesre, csak egy-két szabadalmának
az ügyét üti nyélbe Pesten. Feszült a tüdeje, ragyogott a szeme, mint a
repülőké, mikor emelkednek és az egek jótékony ízét kóstolják és azt
érzik, hogy az egész világot látják odalent, maguk alatt. Igen, azt
érezte György is, hogy ez a Zsindelyes is egy kis világ, hogy az életét
be fogja tölteni az a boldogság, hogy ennek a világnak adhatja az
erejét, a tudását, a becsvágyát, minden szeretetét.

[Illustration]

Hanem aztán, mikor a vendégek elköszöntek és csend lett a tornácon,
visszaszállott a bánat a György szívére, mint mikor a nehéz varjú, ha
megunta a kóválygást, oda repül megint a körtefára.

Alkonyodott szépen lassan. A szomszéd utcáról hallatszott már a hazafelé
vágtázó malacok szapora röffenése. Az özvegyasszony elmerült az ereszre
felfuttatott délignyitó nézésébe; a rózsaszin, piros, lila gyönge virág
mind lesütötte már a fejét, ráncosak lettek és fakók, mint az
összecsukott régi selyem napernyők. Egy vigyázatos, halk sóhaj futott a
tornácról a délignyitó virágjai közé, kiknek ősz lesz tavasszal is,
minden alkonyattal.

Az özvegyasszony megsímogatta a nagy fiúnak a fényes gesztenyehaját,
lehajolt hozzá suttogva:

– Bocsáss meg nekem, édes fiam.

György fölemelte fáradt arcát és mélységesen megindulva mosolyodott el,
amint az édesanyjának a szelíd, borult szemeibe tekintett.

– Mit bocsássak meg magának, drága, jóságos édesanyám? Talán azt, hogy
becsületes, igaz embernek nevelte a gyerekét?

Az özvegyasszonynak lassan lehunyódtak a szemei, bólintott, a remegő
szava lehellet volt inkább, mint beszélő hang:

– Azt fiam, azt… ha meg lehet bocsátani.



Csütörtök délután hat óra.

Egy Kossuth Lajos-utcai palotának az első emeletén végig le vannak az
ablakok függönyözve s a függönyökön át sárga lámpafény dereng a fényes
júniusi nappalba. Akik ott a másik oldalon jönnek-mennek a járdán és
feltekintenek a betegen sütő ablaksorra, találgathatják, vajjon valami
zárt ünnepélyt tartanak-e azon az emeleten vagy egy női ruhaszalónban
folynak a titokzatos próbák? Hogy is képzelnék a dolguk-bajuk után menő
szegény polgárok, a jámbor virágárus svábok, az irodából jövő
kisasszonyok, akik a Ferencrendi-templomba, vagy a dunaparti sétára
sietnek, hogy itt az utcai szilfák verebeinek boldog zsibolása közben és
miközben a rendőr lent áll az úttesten, gyilkosságra készülnek, fényes
nappal, a város kellős közepén.

Igen bizony. Az óriási vívóterem két végében, a két öltözőben most
göngyölik a komoly doktorok a vattát a két ellenfélnek, Békász György és
Horváth Lajos uraknak a nyakára meg a csuklójára. Az a doktor különben a
legrendesebben kitapogatta a György pulzusát, mielőtt a csuklót elkezdte
volna bandazsirozni, sőt a homlokát is megtapogatta s meg is kérdezte,
nincs-e láza a derék szál fiatalembernek, mintha nyugodtabb lélekkel
adhatna ki a kezéből egy tökéletesen egészséges férfiut, halálra
kaszaboltatni. György illendően megnyugtatta a doktort, hogy köszöni,
pompásan érzi magát; de a mosoly inkább melankólikus, mint könnyelmű
mosoly volt, amint a doktor arcát nézegette, ki olyan udvarias közönnyel
babrált vele, mint a fodrász vagy mint a cipőbolti segéd. Meg a
vívómestert, aki derült arccal járt-kelt az öltözők közt hangosan,
cigarettet kinálgatva, barátkozva, kedves rózsás kövér képével, mint egy
budai vendéglős a szeretett vendégei közt. Meg Szabó Makit, aki az imént
mutatkozott be Györgynek és lázasan segédkezett a doktornak. Meg aztán
Pipit, Csete Pipit, aki mint valami fürge bálrendező szaladgált ki-be,
öltözőből a terembe, teremből az ellenséges öltözőbe (csoda, hogy onnan
kartácstűzzel vissza nem riasztották), onnan az irodába, előszobába,
telefonfülkéhez, vissza a terembe, cikázásaiban vidám szervusz
apuskám!-okat kiáltva a terembe szivárgó ismeretlen gavallérok közé, meg
az irodából kukucskáló diákforma fiúk felé jóakaratú mosolyokat és
kézlegyintéseket rádiózva, el nem hanyagolva Györgyöt percenkint mohón
megölelni s megnyugtatni, hogy: Ragyogó kondicióban vagy apuskám! –
valamint a bandázson szakértelemmel egy-egy picit babrálni s aztán a
doktornak a vállára veregetni, meg a vívómesterre odarázogatni messziről
a fejét, lelkesen, mintha bátorítani kéne azt a pocakos bácsit s egyet
ölelni rajta hamar, ha összeütköztek, felkacsintva vidoran a szemébe,
mintha kérdené suttyomban: no, meg vagy elégedve velem, öreg mester?

Csete Pipi, ha nem is ünnepiesen, de legalább sportszerűen jelent meg a
mérkőzés színhelyén az ő sárgás-zöld knikebokerjében. Még egy
pillanatnyi vizit az ellenfél öltözőjében és futó felülvizsgálata a
kiválasztott pengéknek és Pipi egypár visszhangos köhentés után beugrott
a György öltözőjébe, ahol a mi hősünk keresztbevetett lábbal ült,
lassúkat szippantva cigarettjén és komolyan hallgatva a doktort, aki a
pesti orvostársadalom nyomorusága felől mesélt neki.

Maki a maga részéről csöndes konyakozásba volt merülve. Ott állott egy
szép üveg Hennessy a tálcán…

– Hát apuskám kezdhetjük a heccet. Ahogy mondtam kérlek alássan, _rajta_
után azonnal támadni, támadni, furt támadni apuskám, egy pillanatra ne
engedd kérlek alássan előre jönni, a Lali gyerek ismétlem, hamar ideges
lesz és aztán őrülten félti az orrát, az a gyengéje kérlek alássan. Kapd
be ezt a pohár konyakot, apuskám.

– Köszönöm pajtás, nem iszom. – György félremozdította a Pipi karját és
kibökött a fejével a terembe:

– Miféle urak ezek itt, pajtás?

– Ezek, kuncsaftok, apuskám, a legragyogóbb uriemberek, minden párbajom
végig gibicelik.

Szabó Maki is megnyugtatóan mosolygott Györgyre.

Pipi az ajtóból friss haptákkal üdvözölt egy ujonnan érkezett gibicet,
aki még gombolkozott, most jött a zuhany alól, a vívóleckéje után.

– Különben, – azt mondja Pipi – ha zavarnak apuskám, intézkedem, kérlek
alássan.

– Világért se pajti, csak maradjanak, ha mulatni akarnak.

Ezzel György kilépett a terembe.

Pipi még a hátába sugta:

– Csak szorítsd apuskám, ha baj lesz, ott állok, belevágok!

Lali is kivonult az öltözőből; a segédei, a doktorai mögötte.

György érezte, mikor a Lali sápadt fejét megpillantotta, hogy fut
valamiféle villámlás a szivén felülről lefelé. A két doktor félreállott
a két pengével, mind a ketten huzgálni kezdték a penge élén a kis
vattacsomójukat. Györgynek hirtelen meleg lett az arca s a békén
lebocsátott öklei megreszkettek az izgalomtól.

Igen, ennek a Csete Pipitől vezetendő, első vérig menő párbajnak az
izgalmától, amelyet Pipi gyerekjátéknak nevezett. György a műegyetemi
évek alatt kitünően megtanulta a vívókard forgatását. De a velencei
éjszaka után semmi dühöt, semmi gyülöletet nem érzett már az iránt a
táncos gyerek iránt. Eszeágában nem volt a Lali halálát kivánni, nem,
egyáltalán nem volt a Lali vérére kiváncsi. Látott elég vért négy és fél
esztendőn keresztül Lengyelországban, Bukovinában, Szerbiában és Asiago
körül meg a Piavénál. Mikor azok az urak megjelentek nála a Hungáriában,
kedve lett volna valami keserű dikcióval rájuk támadni, hogy hazafiakhoz
méltónak tartják-e könnyelmüen egymásra szabadítani két élni, dolgozni,
használni termett testvérüket, mert hiszen minden reggel olvashatják a
fájdalmas vezércikkekben, hogy testvérek vagyunk, akik magyarok vagyunk
és ennyi pusztulás, ennyi szenvedés és ennyi romlás után, a legszentebb,
legszerelmesebb kötelessége mindannyiunknak minden megértéssel,
odaadással, önfeláldozással a békét, a szeretetet megkeresni, hogy
megsegíthessük egymást, hogy meg tudjunk együtt erősödni, hogy ezt az
elejtett országot még egyszer fölemelhessük. Igenis, urak, ha jelent
igazán valamit a szivetek mélyén az, hogy magyarok vagytok és ha nem
merő naivitás és nem ásítani való laptöltelék a szemetekben mindaz a
keserves siralom, mindaz a didergő féltés és mindaz a nyöszörgő
epekedés, amivel reggelről reggelre hozzátok fordulnak megőszült,
megcsalódott bátyáitok, akiknek hosszú életük a mi boldogságunkért
lángolt el és akik nem tudnak, nem akarnak hit és reménység nélkül a
halál éjszakájába vándorolni! És meg szerette volna kérdezni György a
segédektől, hogy jut mindig idejük efféle affaire-ekkel elfoglalni
magukat s hogy mint érett emberek, nem röstellik-e, hogy ilyen
haszontalan lovagiaskodásnál asszisztáljanak, már amennyiben nem
gondolják komolyan a két testvérük közt való vérontást. Ő a férfias
munka s az elemekkel, fenevadakkal való küzdelem világából jön ide,
semmi türelme, semmi gusztusa hazugságnak, komédiának odaadni magát, ő
majd a maga részéről emberebbül és magyarabbul fogja ezt az esetet
rendbehozni.

De ebből az ideális mondanivalóból egy hangot nem adott ki György,
mialatt a Lali segédei előtte állottak. Az extravaganciából biztos
botrány lenne megint; Valentine persze megtudja majd és ki fogja
nevetni. Amellett még kínos is lehetne Valentine-nek, hogy futóbolond
számba megy Pesten az az ember, akivel nemrég a pap elé állott, egy
felejthetetlen szép májusi délelőtt… nem, Isten őrizzen ettől.

Most hát itt áll Lalival szemben a vívóteremben. Édes istenem, ennek a
Lalinak olyan fehér a melle, mint egy diákgyereknek.

Meghajtják egymásnak ünnepiesen a fejüket, György és Lali. György teljes
szemeivel, szinte barátságosan fogadta be a Lali lámpalázas pillantását.

Csete Pipi, mint vezetősegéd, állást vett a két féltől egyenlő
távolságra, jobbjában a pengével, baljával a derekához illesztve a hálós
vívósisakot. Suhintott kettőt a pengéjét kipróbálni, miközben egy röpke
szervuszt küldött valamelyik most fölfedezett „kuncsaft“ felé, aztán
egyet köhintve, mereven előre nézett és elkezdte hadarni, mint a diák a
leckéjét:

– Uraim önök a kiállás tényével tanuságot tettek bátorságukról és eleget
tettek lovagias kötelességüknek felkérem önöket béküljenek ki.

Itt szünetet tartott Pipi, de csak annyit, amennyit a zenében egy
negyeddel jelölnek. S azon nyomban folytatta, rá se nézve a felállított
felekre:

– Minthogy önök felhívásomnak eleget nem tettek…

György előre lépett, a jobbkezével mosolyogva elintette a doktort, aki
már közeledett avval a girbegurba sötét vívópengével (amelyről
lehetetlen az embernek arra a krajcáros bocskorszíjra nem emlékezni,
amit a falusi gyerek olyan élvezettel szokott a szájába gyömöszölni). És
odafordult Pipihez, aki már emelte a pici fejére azt az óriási zord
sisakot. Pipinek tátva maradt a szája meglepetésében, mikor György
szelíden, nyugodtan megszólalt:

[Illustration]

– Ha jól értettem, kedves barátom, békülésre hívtál föl bennünket.
Köszönettel fogadom a baráti szót és a magam részéről boldogan ragadom
meg az alkalmat, hogy jóvátegyem azt a meggondolatlanságot, hogy
fegyverrel a kézben álljak szembe egy derék jópajtásunkkal, akinek az
épségén a legkisebb csorbát is ejteni, úgy érzem, sem okom, sem jogom
nincsen.

Szabó Maki Pipire nézett, Pipi a vívómesterre pislantott, aki a sarokban
állott a falnak támaszkodva; a vívómester a huszárezredeshez fordúlt. A
huszárezredes Lalira bámúlt, aki el volt pirulva s jobbra-balra kapta a
fejét zavarában.

György pedig semerre se nézett, szilárdan indult előre s megállott egy
lépéssel Lali előtt.

– Kedves barátom, tudom, kettőnk közül én vagyok az, aki vétett a másik
ellen. Engedd meg, hogy barátaid előtt kifejezzem őszinte sajnálatomat a
történtek felett és hiszem, hogy megbocsájtod és elfelejted a veled
szemben való szamár viselkedésemet.

És erős lendülettel kezet nyújtott Lalinak.

Lali, mintha valami súlyos tenyeret érzett volna a hátán, amely előre
bíztatja, közelebb lépett, úgy adta a kezét Györgynek, kinyitott száján
talán egy korrektül megfogalmazott mondat lebegett, de abból a György
meleg szemébe tekintve, csak annyit tudott elsusogni:

– Szervusz, szervusz, kérlek… – és istentudja a György karizmainak az
energiája, vagy valami rejtettebb vonzás tette-e, hogy a kezet rázó
ellenfelek egyszerre csak összeölelkezve, állottak a vívóterem közepén.

A vívómester elővette a háta mögül a két tenyerét és nagyot bólintva,
olyan két tapsot hallatott, hogy hólyagpukkanásnak is megjárták volna.

– Bravo, bravo urak! – s megindultan pislogott György felé apró
nefelejcs-szemeivel.

(Ez a jámbor öregember egy karcolást se látott szívesen a vívótermében.)

György, ahogy Lalival elengedték egymást, emelt fővel körülnézett. A
kuncsaftok moccanás nélkül állottak ott a fal mellett sorakozva, akár a
fabuzogányok.

Csete Pipi már odadobta Makinak a sisakot meg a pengét és szaladt a
kibékült felekhez:

– Ragyogó, ragyogó, boldog vagyok uraim!

Kemény haptákot csapott és:

– Gratulállak apuskám, gratulállak apuskám! – – kapkodta a György meg a
Lali kezét és összevissza ölelte őket, a huszárezredeshez és a
vívómesterhez meg a falnál duruzsolni kezdő kuncsaftokhoz kapkodva
lelkesült verébfejecskéjével:

– Ezt vártam urak, szavamra tudtam, az én intencióm volt, kérlek
alássan!

Perc alatt egy csomóban állottak hangos jókedvvel a felek, segédek,
orvosok, vívómester és asszisztensei, meg egynéhány „kuncsaft“, akik
odajöttek és bemutatkoztak Györgynek. Persze már mindent tudtak és most
némi meghatottsággal néztek annak a hőbörtös szumatrai jövevénynek a
szemébe, aki a charleston miatt fel akarta forgatni a világot.

Az üveges irodafülkében egy rajongó nebulónak most jutott eszébe
tapsolni s éljenezni a terem irányába. Viszont egy páran rögtön
lepisszegték ott a zsufolt helyiségben. Az ifjú vívónemzedék izgatott
vitát kezdett, míg Csete Pipi az impozáns knikebokerben ki nem rontott
és haza nem zavarta a társaságot.

Szabó Maki pedig közben pálinkás poharakért szaladt be a vívómesteri
lakásba.

Ezen az éjszakán pedig a belvárosi vendéglő különtermében, ahol felek és
segédeik együtt dáridóztak (a békelakoma szimpatikus ötlete Csete
Pipitől származott), Szabó Maki könnyektől (meg egyéb folyadékoktól)
átázott hangon jelentette ki Györgynek, hogy ez volt a legszebb eset a
prakszisában és hogy hajlandó Pesten bárkit provokálni, akinek nem az
lenne a felfogása, hogy Békász György a legideálisabb lovag ezen az
egész gyáva pimasz világon. Pipi ragyogó tósztot vágott ki, tusst
adatott a bandával és aztán a búskedvű Györgynek a háta mögé ültette a
primást, aki a megfelelő hallgatókat húzta szordinóval a György fülébe,
míg a másik oldalról az elérzékenyült Lali egy-egy lágy pajtási puszit
mázolt a képére s nem győzte nyögdicsélni, milyen borzasztóan
boldogtalan volt amiatt, hogy azt a végzetes szerepet kellett játszania
a György tragédiájában.

[Illustration]

Záróra után, reggel öt órakor, mikor Györgygyel, meg Csete Pipivel a
Hungária felé zörgött a konflis, György átölelte a Pipi nyakát és
lehajtotta kábúlt fejét a Pipi fordítva feltett kalapjára, leragadó
szemmel, mosolyogva:

– Köszönöm édes pajtás ezt a kellemes éjszakát, köszönöm… tudod úgyse
birok mostanában aludni.



– Jónapot drága Valika, isten hozta!

Mómi, az ismert Cirlik Mómi hajolt elébe Valinak a Váci-utcai
flaszteren, hangtalan összetéve sarkait és Girardiját vigyázatosan
emelve le fejéből, hogy a haja simaságát egy szál is el ne zilálja
véletlenül. (Tudjuk, hogy Cirlik Mómi másodiknak jött be tavaly a
_Szinház És Élvezet_ elegáns-versenyén; Mómi szerint neki járt volna az
elsőség, de ebben az országban egy patricius-fiú nem húzhatta le
Pallavicini Gyurkát, az őrgrófot.) A Girardit ma tüntető sétára hozta
Mómi, ki hosszas megfontolás után szakított az idén a nyári szürke
kalapokkal, miután ez az arisztokrata divat már minden konfekcióssegéd
fejére ráragadt.

– Jónapot Mómika, de régen nem láttam.

– Hát még én magát, drága kicsi baba! – Mómi áhítattal lehellt egy
kézcsókot a Valentine karkötőórájára, mely pontosan félegyet mutatott.
De Mómi nem az órára volt kiváncsi, hanem közben a Valentine megpirúlt
arcocskájába és üdén mosolygó kék szemeibe lesett föl avval az extra kis
érdeklődéssel, ami benne van a legdiszkrétebb gavallér tekintetében is,
mikor először találkozik egy leányismerősével, akiből asszony lett. Mómi
kómikusan ijedt arcot csinált:

– Hogy mer ennyire szép lenni, Vali baba, hiszen ez már türhetetlen! Ha
én volnék a rendőrség, nem engedném az utcára: nem látja, hogy
veszélyezteti a forgalmat?

– Ugyan ne bolondozzon Mómi! – Vali felkacagott és önkénytelenül maga
körül pillantott. Hirtelen két köszönést is fogadnia kellett a másik
járdáról és három ismeretlen gavallért vett észre, kik ezen az oldalon
előttük mentek és éppen visszafordítják a fejüket, ott közvetlenül
mellette pedig egy nagy kövér férfiú állapodott meg hirtelen és aztán
úgy tett, mintha a Roth Margit ujdonságai bilincselnék le a figyelmét.

[Illustration]

Vali kicsit zavartan kapta vissza a fejét. Mintha valami más érdekelné
most őrajta az embereket, mint az untig emlegetett szépsége. Már mikor
befordúlt (ma legelőször a hazajötte óta) a Váczi-utcába, valahogy
kényelmetlenül érezte magát egyedül. Leánykorában a francia kisasszonya
nélkül sohase látták a Belvárosban. Az édesanyjával készült jönni ma
kommissiózni, de Palyáné reggel kimentette magát, gyöngélkedik. Azokat
az új fürdősapkákat, trikókat, papucsokat be kell már szerezni: otthon
minden nap élénkebben tárgyalják a nyaralást; meg a Pesslnél is dolga
van, a Weszelyhez is be kell szólni a húrozni adott raquette-ek miatt és
hát egyéb halaszthatatlanságok.

– Hát drága Vali baba, magát meg kell gratulálni, – azt mondja Mómi,
jókedvűen meghajtva fejét a Valentine orrocskája felé, mikor
visszafordult a kedvéért a Gizella-tér felé.

Valentine elnevette magát:

– Miért, talán mert elválok? Már maga is tudja, Mómika? És hát maga
olyan természetesnek találja, hogy az ember elválik?

– Ne mondja, hogy ember, Vali baba, az csúnya. Maga tündér, Valika.

– Köszönöm, Mómika.

– Még magamra is otrombának találom a tisztelt ember nevet. Igenis, azt
találom természetellenesnek, hogy egy drága tündér egész életére
egyetlenegy úrhoz tartsa magát.

Közben Móminak egynéhány kalapemelést kellett viszonoznia. Félhangon,
panaszos arccal adta vissza a szervuszokat; nem mindenkit vett szivesen
észre.

Valentine visszafordult Mómihoz:

– Mégis, hogy képzeli maga, Mómi, egy nő életét?

– Ahogy az enyémet, drága baba, aki itt a tisztelt földön a pillangók
után orientálódom. A pillangókat tartom a legokosabb tanároknak. Látott
már házas pillangót, drága Valika? Nem mindig egyedül röpködnek az
életben, oly tündérien habozva és álmodozva?

Oh nem. Valentine ma reggel is, a terraszról reggelizés közben utána
talált sóhajtani két friss tengerzöld pillangónak, akik szorosan egymás
mellett haboztak és álmodoztak az ágyások fölött.

Mómi pillanatra a Valentine háta mögé húzódott valami dámák elől, aztán
hozzáfűzött még valamit a bölcs tanításhoz:

– Persze, maguknak egy kicsit férjhez is kell menni, ezt be kell látnom,
drága Valika, és azt se mondom, hogy aztán később meg nem állapodhatnak
egy másik úrnál. Végre is el kell helyezkedni, hiába, szegény árva
babáknak.

Persze nem őnála. Ezt Mómi mindjárt igyekezett sejttetni azokkal a drága
elvált babákkal, akiket oly szivesen kisért a Váczi-utcai flaszteren.

– No nézze már, – azt mondja Valentine, mikor a sarkon fölnézett a
révedezésből, amely hirtelen elfogta, – el is néztem a Weszelyt. – És
kedveskedve ránevetett Mómira.

– Maga nagyon csábosan tud beszélni, Mómika! – s valami büszkeséget,
valami hiú repesést érzett, amint a nevezetes szép fiuval indult
visszafelé a mindjobban hangosodó Váczi-utcába. Kellemesen hatott a
fülére, a szemére a déli zsibongás; úgy ragyogtak az ékszerek a
kirakatokban, oly boldogan tekintettek elő az üvegek mögül a kitett
festmények, a díszbe kötött könyvek arany sarkai; a bronz szobrocskák, a
nyakkendők, dísztollak és fésük úgy mosolyogtak mindenünnen, a sima
kocsiút is mosolygott a nap alatt, a pneuk nyomai, mint valami levasalt
sötét csipkék csillantak föl, amint egy-egy árnyék keresztül sétált
rajtuk. Milyen édes az élet, milyen öröm ennek a szép világnak
nekiszabadulni, milyen könnyű, mennyire nem tartozik a tegnap a mára,
hát ki vigyázna fel itt, ki az, aki a lelkünkbe bekopogtatna és
követelőzhetne rajtunk?

A járda szélén egy fekete jambósipkás leánynak akad el a lába hirtelen,
kinyitja a száját és rábámul Valentine-ra. Két fiú közt jött, az egyik
az úttesten loholt mellette, leszorult a járdáról. A két fiú meglepetten
köszön. Valentine megismeri Veres Pálnébeli leánypajtását. Ni, Peterson
Nyuszi.

– Szervusz, Nyuszkó! – s odalebbenti vígan a kezét.

– Ppáh!

Az a Nyuszkó alig tudta csodálkozásában ezt a pá-t francia
baba-stilusban rouge-ozott szájacskáján kiadni. S mit kell neki rajta
úgy megbámulni? Még meg is áll, mintha csudát látna. S el se mosolyodik,
semmi öröm a szemében, csak buta kiváncsiság és abban a kiváncsiságban
mintha megütközés, vagy mi lappangott volna. Valentine rohamos jó
hangulata hirtelen elveszett; érezte rezzenni az idegességet az orcáin,
a karjain és pillanatról-pillanatra jobban lehangolódott. Mint mikor az
égő szalma szikrái virgonc mód röppennek felfelé s aztán sápadt
hamupelyhek ereszkednek alá bánatosan.

Mómi is kiesett váratlanul a kedves dédelgető, mulattató szerepéből.

– Haallatlan… – olyan érzékenyen nyögött, mintha legalább is a
tyúkszemére léptek volna. (Bocsánat, Mómika, a hasonlatért!) – Látta
baba ezt a Macskánszky grófot?

– Nem láttam…

– Zöld kalap van rajta. Júniusban. És akár decemberben! Hogy lehet ezt a
zöld kalapot az utcára hozni. Nézze, nézze ezt a sok ispánt vagy
micsodát a Váczi-utcában.

– Miért, hát mi a baj, Mómi? – Valentine nem valami hűségesen
érdeklődött, az ernyője kis örvös bulldogfejét nézegette.

– Mintha nyulat kergetni csődülnének a Belvárosba, ezekben a vadító zöld
kalapokban. Hol látott még egy nagyvárosban Európában ilyet? Hogy divat
szerint öltözött urak ezt a betyárságot csapják a fejükbe. Hiszen ez
valami szörnyűség.

Valentine még mosolyogni is elfelejtett a Mómi mélységes elkeseredésén.

Mómi összecsapta a keztyűjét.

– És egy Macskánszky gróf! Egy mágnás se érezze ezt a lehetetlenséget.
Kétségbe kell esni az embernek.

Oh, bizony, ha már a mágnások se tartják meg London százszor szent
parancsolatait. Hogy legyen az embernek még valami ambiciója, ideálja
ezen a világon, mikor a mágnásvilág ilyen cinikus tud lenni a Mómi
reszkető féltékenységével szemben minden anyag, szín, vonal, árnyalat és
harmónia iránt. Hiszen akkor nincs is miért élni az embernek.

– Ma különben is olyan szerencsétlen napom van, drága Vali baba.

– Ugyan, Mómi, mi történt magával?

– Az történt Valika, hogy most uzsonnához volt már muszáj öltöznöm, mert
ötig mindenféle dolgom van. Ezt a lilával szőtt barna kamgarnt kellett
fölvenni, úgy-e, tudja, hogy ez a fashion az idén külföldön délutánra.
Ehhez persze ez a matt selyem ing dukál, mondjuk ezzel a charmeuse
csíkokkal és ez a matt selyem nyakkendő, de ebben akkor persze nem
szabad annak a charmeuse csíknak lenni.

– No és? – Valentine iparkodott erre a fontos témára terelni a
gondolatait.

– No és keresgélek a nyakkendőim közt, de egy félóráig drága Valika, és
ami nyakkendő megy az inghez, a közt egyetlenegyet nem találok,
amelyikben ez a hülye charmeuse csík ott ne volna. Természetesen a
nyakkendő szine, selyme, minden menne, dehát akkor az ingben nem szabad
a charmeuse csíknak szerepelni, mert az aztán túl unalmas. És hát
véletlenül mind azt az inget, amelyikben nincs ott az a csík,
elhurcolták nekem a mosodába. És akkor megint elkezdtem a nyakkendőket
turkálni, tudja kérem, egy óra hosszat és hát nincs, ami megy, ne adj
Isten, nincs és nincs! Szóval az ing maradt és ezt a halvány pöttyös
nyakkendőt látja, az imént vettem meg hozzá a szamár fejemmel, ami még
most is fáj attól a dühös kutatástól, hiába szedtem be még otthon három
szem pyramidont.

– Szegény Mómika! – Valentine majdnem megsajnálta.

Szegény. Úgy hat most a bájos ifjú hölgy mellett, mintha a szivét öntené
ki, mintha epedezne, fohászkodna hozzá boldogtalanul. Pedig ilyen szép
gavallérnak nem is lehet olyan reménytelen a helyzete efféle
felszabadult asszonyka mellett, mit gondolnak? Oh, de milyet csalódik,
aki így messziről nézi a Váczi-utcában delenkint szépelgő és szenvelgő
Cirlik Mómit. Ez a déli udvarlás a programmjában van; a legodaadóbban az
elvált „babákat“ kisérgette, mert ez talán a legérdekesebb, mindenesetre
a legfelelőtlenebb; itt-ott komolyabb ábrándjai kerekedhettek, de az az
alattomos gyanum a mi csábító hírű Mómikánkkal szemben, hogy ő szendén
beéri mindig a regényes látszattal, az eredményért a lehető
legkevesebbet buzgólkodik. Ezzel már nem is terhelheti Mómi az idejét, a
figyelmét, mert ezt mind a saját maga legkötelezőbb személye foglalja
le. Először is hatkor kel, hogy félnyolcra kint lehessen az ő kis
aszfalt- és kátrányfedéltelepén (aminek az emlegetésével még soha senkit
nem untatott). Tizenegykor hazatér, lefürdik és öltözködik. Gallért,
nyakkendőt, kalapot szabatni (nem készen venni, ezért Londonban
megharagszanak), egy öltözet ruhát legalább hétszer próbálni a szabónál,
mindezt ebéd előtt; kora délután tárgyalásai vannak vállalatoknál,
ügyvédnél, banknál; kinéz egy órára megint az angyalföldi telepre;
estefelé legalább két órát alszik, hogy este friss legyen; a vacsorákról
pedig ő az első, aki megszökik, hogy frissen pöföghessen ki reggel a
telepre. Mit akartok szegény Mómitól, ti, irigy polgáremberek?

Ott jöttek el a fényképes kapualj előtt, ahol a zöldkalapos ifjúság
szokta ebben az órában a tegnapi s holnapi lovagias elintézéseket
letárgyalni. (Tán a lovagias felfogás teszi, hogy sétabot helyett
ezekkel a kis kutyakorbácsokkal járnak.) Valentine előtt összekapták a
fejüket, egy-kettő lerántotta a kalapot, Valentine megneszelte, hogy a
háta mögött azonnal izgatott suttogásba esnek mind a kis Tucat Tamások.
Siettetni kezdte maga mellett Mómit. Rézsut szemben, a Lechnertől
kilépett egy karcsú, vállas, barna uriember és elfordult a Gizella-tér
felé. Jaj. Valentine megállott és azt hitte, hogy ott nyomban a szíve
verése is megáll.

– Mi az, Vali baba?

– Semmi, csak azt hittem… – nem fejezte be, nevetett.

Mómi valamennyire felélénkült:

– Erről a kalapdologról jut eszembe Valika: hogy tetszett a _Green hat?_
Olvasta persze?

– Nem, csak hallottam róla. Jőjjön Mómika, sietek.

[Illustration]

Még egy kis vesszőfutáson kellett Valentine-nek keresztül menni. A
sarkon teljes számmal együtt ülésezett, vagyis állomásozott a
„Kristóf-térparancsnokság“. A mindennapos urak sorba nyujtogatták a
fejüket a közeledő Valentine elé, a szárnyon elhelyezkedett gentleman
füttyentett egy halkat, leadta díszkréten az első jó kritikát, aztán
megtörülte a monoklit és az erős napsütésben felhuzott szájjal
szemrevételezte cipőtől kalapig az üdítő jelenséget. A sorban azt mondta
valaki: ahá, hiszen ez a… csak annyit hallott Valentine, mert
tapintatosan elhallgattak az urak, annál feszültebb szemmel és
figyelemmel gusztálták meg a lesütött szemű szép teremtést, aki elhaladt
a sor előtt. Közben Mómit hangosan megszervuszozták ugyan, de a köszönő
félre, a legtanulságosabb öltözete dacára, pillantást se vetettek. (Igy
van, ha szép dámával sétál az ember.) A Valentine fülét két lépés mulva
vidám kuncogás ütötte meg; valamelyik gavallér szellemességet talált
ejteni. A zúgó fülével Valentine mintha elkapott volna egy szót:
Szumatra… vagy csak hallucinált? Meglehet.

Azok ott hátul már elcsöndesedtek. A Kristóf-térparancsnokság
testületileg utána merengett a megfoghatatlan kecsesen, szinte muzsikára
lépegető bűbájos madárnak. A kacagás meg a viccek a Kristóf-szoborról
szoktak visszaverődni; a sóhajt, az árva sóhajt, azt inkább lenyelték.



Valentine-nek pedig délután, mikor az iróasztal fiókjában lomolt, a
kezébe került a régi intézetbeli notesze. Az volt rányomtatva: Felsőbb
Leányok Jegyzőkönyve. Elkezdett lapozni benne. A vége felé látott egy
nyomtatást az oldal felett: Milyen figyelemreméltó könyveket olvastam?

Valentine fölvette a tollat és odaírta az elsápadt plajbászos sorok alá:

– Az élet könyvét.

És ahelyett, hogy leitatta volna az írást, egy csillagos könnycseppet
pocskolt oda az ibolyatintás betűi közé, melyek olyan idegesen ágáltak
egymás mellett, mint a szeizmográf-tű vonalai.

Később behozták az ozsonnát Valentine-nek. Ő már egy pár napja nem ment
le délután a terraszra, mikor a pokeristák összejöttek. (Mert mióta
ilyen meleg lett, ott folyt a kártyázás madárdal és virágillat mellett.)
Valentine kényelmetlenül kezdte magát érezni a bandában. Valahogy nem
találta meg a kontaktust a ház régi jóbarátaival; azelőtt oly könnyen
fecsegett velük, s olyan jóízűeket tudott köztük kacagni; most nem is
bírta már visszaképzelni a két hónap előtti kellemes órákat a
vendégeikkel; a társalgás (már amennyit a poker megengedett), mióta
hazajött, oly idegennek tetszett neki s oly szívtelennek minden, amit
itt mesélnek; elpillantott a lombokba néha s azt gondolta: mi közöm
mindehhez? s alig bírta belélopni a cigarettfüstbe s kilehellni az
orrocskáján a sóhajait, melyeket a nehéz rózsaszagos levegőből inhalált…
ha Terka, vagy az édes Kokó, vagy akármelyik kedves jó fiú gyöngéden
emelné rá a szemét, mikor itt-ott kettesben állanak meg a széles
terraszon, vagy lenn a kertben Ágót ugratni, futtatni, vakargatni; ha a
szemébe nézve szokatlan hanggal, mely az ember szívén visszhangzik,
megkérdezné: hogy érzed magad kedvesem, mondd meg mi jár mostanában
reggeltől estig a meleg homlokodban és mit álmodsz éjszaka vagy mit
álmatlankodol? Nem, a fő témájáról senkivel se beszél egy percig se, s
valami nyomasztó felleget sejt mindig a könnyed diskurzusai felett.
Milyen fárasztó minden szó így, s milyen fölösleges, édes istenem, akár
ki se nyissa az ember egész nap a száját! A fiúk különben kezdtek
ritkulni megint, az első napok után; nem találták Valentine-t abban a
kezes hangulatban, hogy visszamelegedjenek a Palya házához, úgy, mintha
semmi se történt volna. Valentine csak nagy kérésre állott oda az
ingujjas bajnokokkal a ping-pongasztalhoz, bágyadtan játszott és az első
harmincas után elvesztette a türelmét; táncolni pedig már egy pár nap
óta hiába hívták, Valentine azonnal leintette a grammofont (amelynek a
torkából oly ijesztően rotyogott egy saxophon, mikor a tánczenét
rákezdte). A fiúk látták, hogy Valentine ideges, hát aztán nem is
molesztálták. Egy-két fiú azért is maradt el a háztól, mert most hogy
Valentine szabad lett, mintha valami kis obligóval járna a Palyáék
kapuját nyitogatni; és hát a jólnevelt ember, aki nem akar frivol
látszatot kelteni, zavarba jön a barátai előtt, ha afféle megjegyzést
tesznek, hogy: hallom öregem, udvarolsz a szép kis Poóy Valinak! Mert
némely fiatal úrnak nem is az az álma, hogy elvált asszonyt vegyen el
feleségül. Meg aztán amúgy is már kezdtek elszállingózni Pestről öregek,
fiatalok pusztákra, Lillafüredre, Balatonra, meg Északi-tengerre.

– Matyi, várj csak… – Valentine felpillantott a szobalány után, mialatt
a félcitrom a savanyú könnyeit potyogtatta a teába a kicsi kéz erős
szorításától. Matyi visszafordult az ajtóból:

– Parancsol, Valika kisasszony?

(Kisasszony! Matyi tán a kedvében akar járni, hogy tovább is
kisasszonyozza, így igyekezvén a maga módja szerint tapintatosnak lenni
a Valentine uratlan állapotában; vagy csak rájár a szája a kisasszonyra,
hiszen egy napig se volt a szeme előtt Valentine, nagyságos asszonysága
rövid napjaiban.)

Valentine nem parancsolt semmit. Szinte önkénytelenül fogta vissza
Matyit. Hangot kívánt, emberi szót. Oly roppant egyedül érezte magát. A
Sipszijétől is elfordult ezekben a napokban a szíve; nem talált semmi
mulatságot ebben a szunyókáló, meg dörgölőző parfumös pincsiben (akit
György unalmas kis naplopónak nevezett egyszer). A Sipszi bohóc sírását
nem bírta már elszenvedni: olyasmit érzett, mintha a Sipszi az ő
fájdalmát csufolná ki.

– Mondd Matyi, mondjad kérlek… – hirtelen eszébe jutott, hogy Matyin már
egy pár napja valami lehangoltságot venni észre. – Hát aztán megvan a
fiúd, Matyikám… aki érted szokott jönni a kimenős délutánjaidra?

– A kérőm, kisasszony? Megvan, igenis. – Elmosolyodott és elpirult
Matyi.

– Mert mióta hazajöttem, nem láttam, hogy bejött volna a kapun.

– Igenis, itt volt, Valika kisasszony, szombaton is elmentünk a
nénimékhez Pestre.

– Szóval nincs valami baj köztetek.

– Nincs, kérem, amugy semmi baj se volna köztünk…

– Amúgy? Hát máskép? Volna valami panaszod, Matyikám? Látod, feltűnt
nekem, hogy nincs az a jókedved mostanában.

Matyinak a tekintete lecsúszott a Valentine szeméről a kis ezüst késre,
amellyel a vajat hasogatta a szelet kenyérkén. Kicsit vonakodva szólalt
meg:

– Tessék elhinni, Valika kisasszony, éppen elég oka van az embernek,
hogy bánatoskodjon, ebben a jelenlegi rossz világban.

– Hát mi történt veled… veletek.

– Hiszen semmi se, Valika kisasszony, kérem, Csak megint megcsalódtunk
egy kilátásban.

– Micsoda kilátásban, Matyikám?

– Tetszik tudni, Valika kisasszony, kilátásunkba volt kérem, hogy a
Gyuri hajójegyet tud venni, most a télen már nagynehezen megígérte neki
az apja, hogy megsegíti a kimenetelben…

Valentine elvette a findzsát a szájától s magasat lélekzett, olyan
szívdobogást kapott hirtelen.

– Gyurinak hívják?

– Igenis kérem, Valika kisasszony, Kaponya György.

– Igen. Nagyon jóképű fiú, ahogy kivettem messziről. Derék, csinos
gyerek.

– Óh Valika kisasszony, kérem, de milyen rendes, tisztességes
fiatalember, hogy nincs még egy Budapesten, tessék elhinni. Csak nincs
szegénynek szerencséje…

Valentine felpillantott a Matyi hangjára. Valami fényesség korcsolyázott
a szobalány két szemében.

– Azt kezdted mesélni, hogy az édesapja valamit ígért…

– Igenis, azt ígérte, hogy ha most a tavaszon eladja a házat, mert
kimennek a tanyára lakni, hát szóval, hogy a pénzből megveszi Gyurinak
azt a jegyet Amerikába.

– És hát nem adta el a házát, vagy mi?

– Dehogynem, eladta kérem, de tetszik tudni, Valika kisasszony, ahogy a
pénz a kezébe volt, rögtön megsajnálta.

– Már mint a pénzt, nem a Gyurit! Mi?

– Igenis hát, mert ilyen kutya parasztok, kérem. A másik két fia
lebeszélte, hogy inkább nekik vegyen földet és az öreg különben se
szíveli a Gyurit, mert elkivánkozott iparosnak gyerekkorában.

– Milyen iparos a… a kérőd? (A Gyurid, úgy akarta kérdezni Valentine.)

– A Gyuri? Nyerges- és szíjjártó-segéd. Nem tudja már vagy három éve
folytatni, nincs ennél az iparnál most sehol se munka, tetszik tudni,
Valika kisasszony kérem.

Nem tudta Valentine, bizony sejtelme se volt efféléről, hogy melyik
iparnál van munka s melyiknél nincsen. És talán most gondolt
világéletében először arra, hogy azokat a guszta sárga dámanyergeket,
meg a kecsesen ezüstözött lószerszámot ilyen iparossegédek csinálják. A
vitrin porcellánjai közé merengett, úgy kérdezte szórakozottan:

– Igen… és hát mivel foglalkozik ez a fiú most?

– Portás, odaát a Nagydiófa-utcában, olyan kicsi szállodában, tetszik
tudni, Valika kisasszony, kérem. Éjjeli portás. Úgy útálja szegény…

– És mondjad, Matyi… nagyon szerelmes vagy a… a te Gyuridba? (Jaj,
csakhogy ki tudta már mondani. De jó, de rossz…)

Matyi hirtelen lekapta a szemeit a Valentine érdeklődő, gyöngéden
mosolygó tekintete elől. Valentine nem értette, mitől ijedt meg ez a
lány egyszerre.

– No, mi lelt, mért nem felelsz?

– Mit tetszik énrólam gondolni, Valika kisasszony kérem. Én tisztességes
vagyok…

– Jaj, te bolond Matyi… – Valentine szívből felkacagott s aztán majd
hogy el nem sírta magát a megindultságtól, amint nézte, hogy csipkedi
ott előtte Matyi a fehér kötője fodrát, szemérmes zavarában.

– Hát hogy kérdezzelek. Nem szereted őt?

– Azt nem tudom, Valika kisasszony, kérem. Csak azt tudom, hogy nekem
már az élet se kell, hogyha tovább így kell várni, hogy sohase lehet
megesküdni…

– Dehát miért nem esküdtetek meg már, ha szeretitek egymást?

– Azért kérem, Valika kisasszony, mert nekem sincs annyim, hogy abból
szoba-konyhát vegyünk, meg bútort… négy éve már pedig, hogy a Gyuri a
kérőm lett… azért szánta rá magát, hogy elmegy Amerikába, hogy azt a kis
pénzt összedolgozza. – Matyi betette a szemét és megrázta keservesen a
fejét: – De nem birom én ezt már sokáig… úgyis nagyon könnyű meghalni
máma… tessék megbocsátani Valika kisasszony, kérem.

[Illustration]

És kifordult az ajtón Matyi, mielőtt ott Valentine előtt elpityeredett
volna.

Oly keserű lett egyszerre az a tea, meg ezek a mézédes
Gerbeaud-falatocskák a kis üvegtálon… tessék, itt van a vidám, helyes
szobacica, kinek a fiúk utána szoktak pillantani lopva… Valentine-nek
eszébe se jutott soha, hogy ez a Matyi valahol született egyszer és
ugyanaz a vérkeringés és eszmélet jár benne, mint őbennük, mintha az
ilyen Matyit valami bazárból szerezték volna be… s most az a meglepő,
bánatos rívás tör fel belőle, mint némely bőrbabából, mikor megnyomják a
mellét. Nem tud megesküdni, boldog lenni Matyi, valami hitvány kis pénz
miatt. Valentine hirtelen maga előtt látta azt a 73-as és 83-as megállót
a Széna-téren, a sok-sok-sok siető fiatal és nem fiatal
irodista-lánnyal, akiken észrevenni, hogy kalap, kosztüm mindig tavalyi
s mindig csak át van alakítva s oly kopottak a kis retiküljeik… mikor
fognak ezek mind férjhez menni? És ő, lám, gond és akadály nélkül
álmodozhatott, őutána kapkodtak a fiúk és őérte mintha az a mesebeli
lovag jött volna el a tengerentúlról, akire várnak a leányok minden
zongora meg talán minden írógép mellett…

Ez a szegény Matyi. Itt hagyta a szívét a szobában. Valentine keblét
ismeretlen nyugtalanság, melegség futotta át. Olyasmit érzett, mintha
talán illett volna le is ültetni most a Matyit, mikor mesélt, oda a
divány sarkára ni, egyszer kivételesen. Istenem, hiszen nem is látta
volna senki…



Egy pár nap mulva, ebéd után, mikor anya és leánya felállottak az
asztaltól (Bürü már elszaladt, papa pedig nem ért rá hazajönni ebédre),
Palyánénak eszébe jutott valami s visszatartotta Valentine-t, aki már
indult a lépcsőre, hogy szokása szerint egyet bolyongjon odalenn a
kertben, egyedül.

– Kérlek babukám, valami komoly dologról kell veled beszélnem.

– Miről babukám? Tessék.

– A nyaralásról. Legfőbb ideje, babukám, hogy eldöntsük már egyszer ezt
a kérdést.

Valentine elmosolyodott; valami komolyabbtól tartott:

– Istenkém, hát olyan sürgős az a nyaralás?

Palyáné szinte szigorúan biccentett Valentine felé:

– Igenis, olyan sürgős, babukám. És végre szeretnék a szándékaid felől
tisztában lenni.

– Semmiféle szándékaim nincsenek, babuka.

Valentine a legszelídebben szólott, sőt szerényen, tágra nyitott őszinte
kék szemeivel. De Palyáné hangja, mintha kicsit ingerültté válna:

– Azt látom, hogy nincsenek szándékaid. Éppen ez az, hogy már több mint
egy hete tárgyalunk és készülődünk és te babukám még nem döntöttél.
Hezitálsz.

– Én nem is hezitálok, drága babuka; egyelőre nagyon jól érzem magam
itthon. Gyönyörű idő van és imádom ezt a mi kedves kis kertünket.

Palyáné enyhe rosszalással rántott picit a fején erre a naív beszédre:

– Jól tudod, édes fiam, hogy nem a gyönyörű, vagy a nemgyönyörű időről
van szó, hanem arról, hogy június közepére már a tenger mellett illik
lenni az embernek.

– De kérlek, babukám, én a világért sem akarom, hogy miattam elkéssetek
a tengerről. Menjetek szépen, énvelem ne sokat törődjetek. Vegyétek úgy,
mintha… igen, hisz már az idén úgysem az volt a programm, hogy veletek
nyaralok.

– Nem, babukám. Ugyanezt mondtam éppen tegnap papának, mikor a dologról
diskuráltunk. Papa az, aki ragaszkodik hozzá, hogy velünk gyere. Az én
felfogásom szerint neked nem kell föltétlenül a szüleidhez tartani
magad.

Valentine-nek kis hideg érte a szívét, valahonnan. Az édesanyjának a két
szeme, mintha valami üvegfalon túlról csillogna rá, oly ismeretlenül,
rokontalanul. Izgalom melegítette meg a Valentine homlokát, egy eddig
elhessegetett sejtelem szabadult elő hangosan a száján:

– Annál kedvesebb, drága babukám, hogy ez a felfogásod. És én
megnyugtathatlak, hogy nem akarom hozzád kötni magamat. Nagyon jól
érzem, hogy kényelmetlen vagyok neked.

Palyáné piros lett ettől az utolsó mondattól. Soha még ezen a hangon
anya és leánya nem társalogtak ez alatt a födél alatt. Erős lélekzetet
vett; aztán elmosolyodott, úgy bólintott lassan Valentine felé, ki
fölindulva, merően nézett a Palyáné szeme közé:

– Hát babukám, ha azt érzed, az mindenesetre nagyon intelligens tőled. –
Felkapta a fejét idegesen a kandalló empíre-órájára, mely belébongott
puhán, visszhangosan a hirtelen csöndbe, szinte részvéttel és békítően.
Palyáné lépett egyet, mintha menni akarna. S aztán visszafordult
Valentine-hez, vállat vonva, könnyű kis nevetéssel:

– Szóval, tisztán látod a helyzetedet. Helyes, babukám. A magam részéről
tudtodra adom, hogy mi legkésőbb egy hét mulva megyünk Brioni szigetre.
Bécsből megírták nekem, hogy az idén ott van az egész osztrák
arisztokrácia. – Ez után az utolsó szó után néhány ütemnyi szünetet
tartott Palyáné, a szemhéjait ájtatosan lecsúsztatva. – Természetesen
nem kívánom, hogy itthon kuksolj és unatkozzál, babukám…

– Köszönöm, nem félek az unalomtól.

– Pardon, nem mintha bele akarnék avatkozni a hangulataidba, babukám.
Tudom, hogy azt kikérheted magadnak. Csak hát mit csinálnál itt egyedül
egész nyáron?

– Mit? Hát, kérlek, majd… kijárok szépen a MAC-ra, a tenniszre, ott
mindig van társaság.

Ebben a pillanatban jutott eszébe. De mire kimondta, már érezte
Valentine, hogy ez csak üres kifogás marad. Hirtelen ezer meg ezer
mérföldre képzelte magától azt a bájos, hangulatos szigeti grundot a fák
között, ahol mindig megpihennek egy-egy percre a fiúk, a lányok a fehér
kiránduló-hajóknak visszaintegetni. Ez a boldogság már elveszett az ő
számára.

Palyáné kissé türelmetlen lett:

– Ha megengeded, mégsem tartom formásnak, hogy így magadra maradj.
Határozottan nem a legjobb hatást tenné az ilyen látszat, mintha a
kedves szüleid itt felejtettek volna.

Valentine udvarias gesztussal készült valami hálás megjegyzést tenni, de
nem jutott szóhoz az erélyes Palyánétól.

– Azt akartam proponálni, babukám, hogy utazz el valami francia fürdőbe.
Például Vichybe. Igen előkelő. Az idén pláne nagyon felkapták. Nem is
drága, kérlek, tudod, a frank…

Valentine csak bámult a sebesen, hangosan magyarázó Palyánéra. Az
édesanyja ez, aki küldi, sürgeti, aki mennél messzebb akarja tudni
magától a gyermekét? Francia fürdőbe, vad idegenek közé. Mintha a mesék
mostohája állana előtte, ki a védtelen árvát az erdőbe kergeti, a
viharba. Belekapott az anyja szavába, szinte kiáltva:

– Egyedül? Egyedül menjek?

Palyáné nem tudott rögtön hangot adni. Rémület nézett reá a Valentine
szemeiből. Hanem aztán nyugodtan, sőt valami felületes jóindulattal
reagált:

– Miért ne? Azt hiszem, senki sem akadhat fenn azon, hogy egy elvált
asszony egyedül megy fürdőre.

Elvált asszony… asszony… Valentinenek a térdei meginogtak, pedig oda
volt az ajtó mellett a falhoz támaszkodva, kényelmesen. Szeretett volna
az édesanyja elé rogyni, felkönyörögni hozzá: jaj, ne beszélj így anyám
a gyönge kicsi lányoddal.

– Különben pedig nem szükséges, hogy egyedül eredj, babukám – azt mondja
Palyáné, – úgy hallom, Csocsó is Vichybe készülődik. Mehettek kettesben
Csocsóval. Milyen szerencse, látod.

A Valentine orcái tulipánpirosak lettek.

– Észrevehetted kérlek, hogy Csocsóval már nem érintkezem.

– Ugyan! Nem tudtam, hogy összevesztetek, babukám.

Valentine összeszorította a száját, nem kívánt magyarázkodni. Nem
vesztek össze, oh nem, inkább nagyon is jóba kezdett lenni Csocsó
Valentine-nel… hanem Valentine nem volt kapható többet, a leglázasabb
telefonok dacára sem, hogy Csocsóval meg a kompániájával elmenjen
valahova. Azt az egyetlenegy kirándulását a moziba, azt se tudták még
kiheverni az idegei, a lelke: a bántó érdeklődést, amivel a páholyt a
világos percekben a publikum vizsgálta, Csocsónak meg a fiuknak azt a
szabad beszédét, azokat az intim firtató s ajánlkozó tekinteteket,
amelyeket a drága fiúk a szemébe csúsztattak, a kezük szórakozott,
hosszas szorítását köszönéskor s az ujjaik vonagló simulásait azalatt,
meg Buksinak a kómikus szájrándulásait, orrcimpafeszítéseit és olvatag
szemeit a félsötétben az oldalánál, meg a tremolozó sóhajait az amerikai
vígjáték legkacagtatóbb jelenetei alatt… harmadnap azután már hallott is
egy mindenttudó nénitől a poker után egy fidélis kis megjegyzést a Buksi
iránt való szimpátiája felől… igen, és negyednap aztán nem kért többet
Csocsóból meg a buksizmusból.

Palyáné, úgy látszik, nem akarta a kérdéseivel molesztálni Valentine-t;
a karkötő órájára pillantott, indult kifelé:

– A te dolgod, mit csinálsz Babuka. Majd kitalálod magadtól is.

Valentine nem tudta tovább a kétségbeesése hangját visszatartani. A
hajára kapta a kezeit, úgy nyögött fel a plafond felé:

– Mi lesz velem, istenem!

Palyáné megfordult a küszöbön:

– Mit akarsz. Mi lelt egyszerre kérlek.

A sírás játszott a Valentine hangjában:

– Mit csináljak, anyám, mondd, hát mit fogok én csinálni.

Palyánét készületlenül érte a Valentine gyermeki kitörése. Pár lépést
tett visszafelé, az asztalhoz. Igyekezett a nehéz kérdésre a legkönnyebb
választ adni:

– Hát majd férjhez mégy. Férjhez fogsz menni, baba, magától értetődik.

– Kihez? – összecsapta a kezét Valentine s aztán eltemette a szemét a
két tenyerébe.

Palyáné felhúzta a vállát és elnevette magát:

– Azt bizony, babukám, csak a jósnőm tudná neked már most megmondani,
ott a Csengettyü-utcában.

[Illustration]

Valentine nem is igen hallotta az édesanyja szavát. A sötétben, a
befogott szemei előtt, senkit, senkit, senkit nem látott, nem is akart
látni… ilyen pillanatokban, ha fiúra, férfira próbált gondolni, mindig
csak az a Békász György-féle komoly, férfias fej kezdett a homályos
horizonon fölrémleni. Abból pedig csak az az egyetlenegy példány van a
világon. Leejtette a kezét az arcáról és könnytől elfutott szemmel
fordult az édesanyjához, aki éppen indulni akart megint:

– Anyám… hát addig mit csinálok ezen a borzasztó világon.

Palyáné egy csöpp hajlamot sem érzett most ilyen filozófiákhoz:

– Amit akarsz, édes babukám. Szépen kérlek, hogy nekem mennél kevesebb
fejtörést okozzál.

És ment ki.

Valentine lépett egyet. Fájdalmasan, szenvedélyesen kiáltott az
édesanyja után:

– Ti vagytok az oka, hogy Györgyöt otthagytam! Igenis, csak te vagy az
oka, megmondom!

Palyáné picit megrázkódott a támadásra. Egy-egy lassú lépéssel jött
vissza az asztalig, a mellére emelve a jobbkezét:

– Én? Hogy érted ezt, kérlek? És hogy használhatsz ilyen hangot az
édesanyáddal szemben. – Palyáné megfogózott a szék támlájában.

Valentine pedig úgy állott, felkapott fővel, a szivárgó könnyein át
elszántan a Palyáné szemébe nézve:

– Igen, az édesanyámmal szemben kellett volna több respektust éreznem,
jobban kellett volna tartanom tőle, az, félnem kellett volna tőled,
akkor biztosan nem követem el ezt a könnyelműséget.

Palyánénak remegtek az orrcimpái idegességében. A hangja felülkerekedett
a Valentine izgalmasan csengő szaván:

– Hogy az anyádat nem respektálod, édes fiam, azt talán jobban illett
volna ki nem mondanod hangosan; ami a könnyelműségedet illeti, arról
pedig saját magadnak felelhetsz, angyalkám, másokat ne próbálj a
tisztelt könnyelműségedért kérdőre vonni.

Valentine még előbbre lépett s keserüen és még erősebb hangon tört elő a
mondanivaló a szivéből (a könnyei egyenesen a parkettre csöppentek):

– Nem? Azokat sem, akik neveltek? Akik így törődtek a gyermekükkel?
Akiknek köszönhetem, hogy olyan lettem, amilyen vagyok?

Palyáné felnyilt száját kétszer is összecsukta, mielőtt megszólalt
volna. Az ujjai izgatottan doboltak a támla tetején. Végre idegesen
félrekapta a fejét és egy szép kis aranyrámás gyümölcs-csendéletnek
látszott mondani nyugalmat erőltető hanggal, kis mosolygó fölényt
biggyesztve az ajkaira:

– Ugy látszik, a szegény babuka még mindig szerelmes abba az úrba,
akitől olyan szeleburdi fejjel megszökött a nászútja közepén.

És gyorsan Valentinehez fordult, hogy a jelenetnek véget vessen már
egyszer:

– Köszönöm babukám, nekem éppen elég ebből az izgalomból, örülök, ha még
ezek után el fogok tudni aludni.

Hátat fordított Valentinenek és elvonult, most már visszavonhatatlanul,
a hálószobájába, az ebédutáni pihenésnek szentelni magát.

Valentine pedig a napos, tücskös, madaras kert helyett a beárnyékolt,
néma leányszobába ment, leesett arccal a párnácskák tarka habjai közé s
azokat a feje fölé szorítva, feküdt ott moccanat nélkül vagy egy óra
hosszáig.

Mikor azután fölkelt a diványról, fáradtan, száraz szemmel, kétszer is
megbotlott a szőnyegen, amíg a tükréig vánszorgott. (Úgy szédelgett a
feje a hosszú, hosszú vak gondolkozástól.)

– Jézusom! – a szívére kapta a kezét, úgy megijedt attól a Valentinetől,
aki kisírt szemével reá meredt a tükörből.

Mintha vérfoltok ülnének a két orcáján. Odakapott a képéhez. Akár valami
ragacsos sárba ért volna az újjával. Oh, utálatos. Az alsó ajkáról vörös
jégcsapok csüngöttek alá. Persze, a rouge meg az arcfesték, ami
szétmázolódott a sírástól. A haja összevissza ágaskodott a feje tetején,
mint azoké a csavargó gyerekeké, akik az utcán birkóznak.

– Pfuj milyen csunya vagyok! – Jól esett neki hangosan kimondani, mintha
ezzel valami büntetést mért volna magára.

Azok a Paprikajancsik a budai búcsúkon, azok is korrektebbül festenek,
mint ő ebben a percben. És aztán a szegény bohócok nem szépséget és
ifjúságot akarnak azzal a képük közepére mázolt piros naranccsal
hazudni, hanem becsületesen megnevettetik vele a publikumot a drága
garasáért. Valentinenek, míg émelyült grimaszok közben mosta le az
arcáról az odkolonnyal a festéket, eszébe jutottak a Váczi-utca déli
dámái, kiknek az ember messziről először a festését pillantja meg, csak
azután az arcukat, mintha az a piros vakolat egy méterrel előre jönne az
arcuk előtt. Valami szánalmas, hogy azok milyen komolyan viszik ott a
bőrükön a rikító festékréteget. Legalább elnevetné magát valami szegény
ember a járdán.

[Illustration]

Valentine önkénytelenül a rouge után nyult, mikor a képét
felszikkasztotta, a lemosott ajkait korrigálni. Hanem a tükörbe
mosolygott bágyadtan és visszatette a rouge-os tégelyecskét. Minek?
Kinek? Semmi kedve nincs mutogatni magát.

Valakinek azért is, éppen most kellene látni őt, így, arcfesték és rouge
nélkül. Annak a valakinek, aki neki a liliomról kezdett egyszer
beszélni, amely sohase profanizálja mennyei fehér teintjét, meg a
rózsaszín rózsáról, amely nem szokta a piros pipacs sikereit
megirígyelni.

Az íróasztalkán ott állott egy kis ügyetlen figura. Valami bronzból való
kezdő isten (olyan zöld, mint a mázos korsók, a régiségtől), aki
szétálló lábakkal ült egy állat hátán, amely farkas is, kutya is, majom
is lehetett. Békász György úr ásói vetették föl ezt az ősvilági kicsi
bálványt a jávai földön, valamely rengetegben; ő hozta el egyszer
ajándékba Valentine-nek. Most egypár napja fedezte fel Valentine: oldalt
feküdt a vitrin legalján. Először száműzte az íróasztalnak abba a
bizonyos fiókjába, a nem kivánatos fotográfiák közé. Másnap elővette, de
csak azért, hogy majd visszaküldi Békász György úr címére, úgyis el kell
már alkalmasint kezdeni az egymástól kapott emlékek diplomáciai
kicserélését. Igen, de hol lakik ez az ember most Pesten, ha ugyan még
itt tartózkodik? Dundi, aki rohant Palyáékhoz a György és Lali hö-hö-hö
tü-tündéri párbaját előadni (ami egész estére s még másnapra is
merengővé tette Valentine-t), Dundi nem tudott szolgálni a mérnök úr
címével Valentine-nek, megígérte, hogy utána jár, de mindeddig, úgy
látszik, ellustálkodta. Akkor másnap Valentine visszatette a vad istent
a vitrinbe, hogy mindenesetre a szeme előtt legyen. Ma délben pedig,
mikor a vitrinjét turkálta, hogy valami munkát adjon magának, fogta a
bálványt és odaállította a régi helyére, az íróasztalára. Mért ne álljon
ott? Ő ugyan nem fél tőle. Igaz, hogy ez minden percben Györgyre fogja
emlékeztetni, dehát annak is áll elébe, csak gyönge ne legyen soha az
ember. Aztán mindig úgy szerette ezt a mulatságos szörnyeteget ott látni
maga előtt; olyanformán hatott az, mint valami ijedt nebuló kidagadt
szemeivel, tátott szájával és két nagy lapátfülével.

[Illustration]

Valentine az asztalnál állott, felvette a bálványt, szórakozott
mosollyal nézegette oldalról, szembe, hátulról. Jól esett a hűvös bronz
a kezének. S aztán a csipkefüggönye rózsái, pávái közé bámult, a bronzot
önfeledten emelgetve a kezében, lassan, lassan. Györggyel azt beszélték
meg még Velence előtt, hogy elmennek majd nyárára autón a Hortobágyot
bejárni, meg a Sárrétet (a György láplakó őseinek a hajdani mesés
dsungeljét), azután meg elindulnak Északra, felhajóznak Izlandig,
megnézik Reikjavik főváros modern és szomorú, árnyékarcú lakosait… Mint
a felhőnek, aki egy kurta felhőnyi életben az egész világon szét tud
nézni, úgy kellene az embernek is egyetlen életében megismerni mind az
öt hazáját, az öt földrészt, a tengereket, a legárvább kis szigetet is
meglátogatni s úgy vinni el magával ennek a világnak az emlékét az
örökkévaló néma merengésbe. Oh, az a György de lázasan, de érdekesen
tudott idegen szokásokról, szépségekről beszélni, de csodálatos volt őt
mindig hallgatni, a szemébe merülve, mint Álomországba. Azt is mondta
György, hogy nem az _ént_ kell keresnünk, hanem a másik embert és minden
rendű és minden színű istenteremtésével próbálni kell egy kicsit együtt
élni, annak a lelkében, és aztán olyasfélét, hogy a végtelenségben
rejlik az a boldogság, amit keresünk a földön. Óh, hova lett ez a
végtelenség és hol van most csak egy morzsa kis boldogság?

Odakint a fasor alatt egy fekete lakk hintó gurult el, sötétkék függönye
félig le van húzva, a nap ellen. Látni ilyen zárt magánfogatokat a
legforróbb nyári napon is itt-ott az utcákon. Ebben az ismeretlen
hintóban mintha a gyász meg a bánat utaztak volna hangtalanul egymás
mellett…

– Segíts meg édes jó istenem, segíts meg engem! – Valentine a kebléhez
szorította a bálványt és becsukott szemmel kezdte hintáltatni fölötte
lecsüggesztett fejét.

A mamlasz kis jávai isten roppant meg lehetett tisztelve, hogy ilyen
művelt, modern lélek menekül hozzá megrendülésében.

Ma este (édes, langyos júniusvégi este) Györgyéknél csak egy vendég volt
vacsorára, Bori néni, Zsindelyes néhai állatorvosának az özvegye,
Györgynek a kedves keresztanyja. Odakint ültek az udvar belső sarkában,
az ócska filagóriában hárman, a virágos porcellán lámpaernyő gyöngéd
világánál, a földből nőtt kecskelábas asztal mellett. Ott egynéhány
görbe fájok volt, hűséges, régi háziállatok, melyek almával, szilvával
szolgáltak a jegyzőháznak. Egy darabon az udvar földjét szabad volt a
csibehúrnak ellepni, az a kedvenc sétáló, pihenő szőnyege a nevendék
liba-ruca népnek; s a lámpa rézsút aláfutó sugaraiban a kerítés mentén a
krumplivirág derengett, mint megannyi sárgás pici lampion japán
tetőcskék között.

A sötét csibehúr közt, vagy tán a szomszéd kertben, telegrafált
szorgalmasan a tücsök.

Bori néni, isten tudja hányadszor támadt rá vacsora előtt óta Györgyre:

– Nohát, hogy ilyen csuda ember lett az én rossz Gyurikámból. Te vagy az
lelkem, aranyom, csakugyan? Én csak azt hajtom magamban, álom ez, te
Bori, álom ez mind, hallod!

[Illustration]

Hol a vállát, hol a térdét veregette meg Györgynek, rácsóválva a fejét
boldogan, nevetősen.

György a fekete utáni cigarettjét szívogatta s gyengéd mosolyokkal
cirógatta vissza a Bori néni dédelgető kezeit. El ne felejtsem
megjegyezni, hogy Bori néni is vígan fúvogatta a füstöt a lámpaernyő
alá, szaporákat, laikus erőseket szippantván a György-féle finom
cigarettből.

György meg nem állhatott már egy bágyadt sóhajt, a hallgatag kerítés
felett elnézve, a fehér hold felé. (Az olyan tiszta fehér tud éppen
ilyen nyári este lenni, mintha egy felhajított hólabda ragadt volna meg
az égen.)

– Fáradt vagy fiam, úgy-e! – az édesanyja hajolt szelíden Györgyhöz. –
No, iszen ki is jutott máma neked, elhiszem lelkem.

György igyekezett derült arcot mutatni, amint az anyja felé fordult:

– Bizony, kedves anyám, egy napra tán elég is volt; kijöttem egy kicsit
a munkából, mióta idehaza vagyok.

– Nagy nap volt, csuda nagy nap is volt, barátom! – Bori néni
felcsóválta a fejét és a szép érzéstől behunyta mindig csudálkozó,
mindig mosolygó szemeit. – Csak gondoljátok el lelkeim, hát volt valaha
ilyen kukullórium Zsindelyesen?

Hát nagy nap is volt. Hát volt is _kukullórium_ délelőtt Zsindelyesen,
de milyen!

Aznap hetipiac is volt; a kaskás vásárló asszonyok, a nagyzsebes
kofaság, meg az aratáselőtti embervásár ténfergő napszámosnépe mind
versenyt szaladt oda, nagy zsivajjal a városháza elé, mikor az a
háromszögletű fúrótorony recsegve-ropogva szakadt össze az erőszakos
vízsugártól, mikor az végre kiszökött a föld alól, sisteregve, mint a
tűz és fehér habokat hányva, mintha valami eltemetett tenger akarna
hirtelen feltámadni s ebben a percben el akarná söpörni Zsindelyest, meg
az árva tanyákat, a falvakat köröskörül, az egész messzi vármegyét! A
hajdúk kirohantak a városháza kis kapuján a nagy rezes botokkal, hogy
talán veszett kutyát kell kergetni, az emeleten kicsapódtak az ablakok,
a piactéri boltokból kiszaladtak a vevők a boltosokkal, boltosnékkal
egyetemben; a harangozó mind a négy oldalon kikukucskált a kis ablakon a
toronyból, majdnem hogy a kötélhez kapott rögtön, a nagy veszedelemre.
Volt hűhó, kézcsapkodás, sivalkodás, a nagy tolakodástól alig birta
György a három emeletre szökő sugarat csővezetéssel, srófolással
megkötöztetni, míg a vadul süvöltő sörényes sárkányból tiszta ártézi víz
lett hirtelen, amely gőzölögve, nyugtalanul és izmosan lüktetett a
derékszögű csövön öt-hat méterre előre. Kacarászva, tapsolva, boldogan
visítozva szorultak félre az asszonyok, leányok a szikrázó cseppek elől,
nem győzték a képüket, a pruszlikjukat, a kezüket törülgetni; a munkások
ásóval-kapával hamarosan lefolyót csináltak a víznek az árokba, a csövön
meg ott mesterkedett a városi mérnök úr, míg a száját lejjebb
szállíttatta, úgyhogy a végin szépen megjuházva adta az áldott ivóvizet
a mélységes földnek a szilaj eleme. Kannákkal, korsókkal lepte el a
fehérnép a csuda csövet, az urak alig tudták kivárni, míg lehűl a viz,
hogy sorba kóstoljanak belőle; de azután olyan ragyogó szemekkel, olyan
méltányló fejbólintásokkal néztek széjjel, mintha legalább is a bánáti
újbort kóstolgatnák. A zsindelyesi kerekes kútakon bizonyosan leszalad a
lánc a hengeren, bánatában. György pedig már magyarázott lelkendezve az
előljáróknak, a nagy gazdáknak, meg a collstokos, kötényes iparos
embereknek, akik csendes figyelemmel kezdték körülvenni; városi
villanytelepről beszélt, a tanyákig, a falvakig való világításról, kis
gazdasági vasútakról, villanyos hajtással, ipartelepről, malomról,
modern műhelyekről, melyekben gyártást, üzemet, minden munkát mesés
könnyűséggel és elképzelhetetlen haszonnal el tud végeztetni majd ennek
a víznyomásnak az ősállati ereje és hatalma. Az emberek édeseket
sóhajtottak, a szemük mintha álomképbe merülne, amint azt az egyszerű,
rozsdás csövet nézegették, hogy ömlik, hogy szakad abból a szerencse,
csakugyan, esze ágában sincs elállani: s így fog előzuhogni nekik holnap
is, meg mindörökre. A leveses harang éppen rázendített a toronyban, s az
a harangszó mintha a zsindelyesiek napsütött hangulatát zengette volna.
Jóízűen megnevették azt a sátoros cigány embert, aki oda volt a cső
szája elé térdepelve s erőszakosan nyeldekelte a meleg vizet, amely
messzire freccsent az olajos képéről s csurgott lefelé vastagon a tömött
szakállából. A gyerekek – akik már elősereglettek a legutolsó kis viskók
tájáról is – víg lármával gázoltak térdig a vizes árokban. Ott hancuzott
köztük Szultán, Zsindelyes város megválasztott bolondja (kinek a Szultán
név azokkal a csikos pokrócrongyokkal együtt szakadt a nyakába,
amelyeket télen-nyáron féltékenyen összefogott a kiaszott kóró testén).
Boldog óbégatással ugrált, a rongyait széjjel lebegtetve, mint tépett
szárnyait valami nyurga, sötét madár, a hamis kölykök elől, akik persze
mind Szultánra paskolták azt a vadonatúj, drága ártézi vizet. Még most
is ott mulatnak tán, be nem telve az örömmel, hogy új patakot adott az
isten Zsindelyesnek.

Nem, nem ez a nagy nap okozta a György bágyadtságát most vacsora után…
hanem a semmi kis napok egymásután, amelyeknek nem volt meg az igazi
tartalmuk, szenvedélyük, életük. Igy volt minden este; nappal igyekezett
a technikus olvasmányainak adni a figyelmét, zsindelyesi jó ismerősök
gondjaival, kérdéseivel törődni, tanácsokat meg segítséget adni, aki
arra volt szorulva, s tervezgetni, kitalálni minden lehetőt, amivel ezt
a legszűkebb hazáját, ezt a Zsindelyest boldogíthatná; dehát mindez a
zsindelyesi feladat meg se kottyant az ő tetterejének és képzeletének,
ezeket a kis, sablónos alkotásokat, újításokat elvégezhetné
Zsindelyesnek akárki; a zsindelyesi problémák inkább csak a szívét
foglalkoztatták, nem az elméjét; igen, ha az a szív nem lenne túlontúl
elfoglalva más valamivel, amivel nem lehet előhozakodni az úri Casino
tornácán, a délutáni Víznéző-asztalnál (ahol tudniillik az
asztaltársasági urak nézik, de nem isszák a vizet), sem az özvegy anya
előtt nem akarózik Györgynek azt a valamit szóbahozni, pedig az özvegy
anya szívét is ugyanez a valami foglalkoztatja; de György ezt legfeljebb
sejti s attól tart, hogy a hangos tanakodás csak jobban elfelhőzné majd
az édesanyjának az érzékeny kedélyét. Igen, éppen az édesanyját kell
legjobban kímélni az élet árnyékától, őt nem szabad beavatni az embernek
a sötét kríziseibe, a csúf hánykolódásaiba soha, de milyen megdöbbentő
néha fölfedezni, hogy éppen az előtt a valaki előtt, akinek a vérző
testéről szakítottak le, akihez mégis a legközösebb közöm van itt a
földön, az édesanyám előtt nem nyitom ki soha a szám arról beszélni, ami
bennem a legüdvözítőbb, a legfájdalmasabb, a leghalálosabb, a
szerelemről…

Estére, mondom, mindig elvesztette György a nappali frisseségét,
érdeklődéseit, szórakozottságait: lehangolódott, szószegény lett,
türelmetlen lett, összevissza járkálta magában az udvart, meg-megállott
a vonat sipját és halkuló ropogását hallgatni… szeretett volna mint a
bolond nekiszaladni, némelyik alkonyattal, utólérni azt a vonatot… és a
kézimunkás özvegyasszonnyal üldögélve, némelyik pillanatban oly zavartan
érezte meg, hogy únja is így órákat tölteni az egyszerű asszony
közelében, akit pedig talán jobban imád a lelkében, mint itthon kis fiú
korában imádott. Elszokik a fiú az anyjától, idegen világot lélegzik
magába: csak egy gyermekkor van, amelnyek az anya a királynője; azután
azt a trónt megeszi a szú, nem lehet oda többé visszaültetni őt.

– Hallod – azt mondja Bori néni, miközben odakacsintott a komaaszonyra
és suttyomban megkönyökölte, – hallod Gyurikám, ugyan néztek ám azok a
fruskák ma délben is! Mikor ott bajoltál azokkal a srófokkal;
megállottak glédába, barátom, a patika előtt, éppen kijöttek korzózni.

– Igen? – György aléltan szólott és lenézett, a cigarettje hamvadása
érdekelte.

– A biz’ a fiam, csak legalább egyszer is oda pislogtál volna az
izgatott hölgyecskék közé! – Megint rebbent a könyökével egyet és újra
kacsintott a jegyzőné felé Bori néni, kinek ez a kedves szokása volt,
hogy a beszéde fontosabb momentumaira kacsintással hívta fel a figyelmét
a másiknak és meg-megbökte a könyökével a karját annak, akihez szólott.
Most huncutkodott Bori néni, hogy nem Györgynek magának, hanem az
édesanyjának adta a fény- és könyökjeleket. – Igen, kérlek, és pedig az
a pisze Puli volt a legizgatottabb, csak hihihizett ott nagy feltűnően,
de le nem vette volna rólad egy liter parfümért a szemét, Gyurikám!

– Pulinak hivatja magát, csak nem tán? – az özvegy jegyzőné felhúzta a
szemöldökét és belecsudálkozott a Bori néni vídám szemeibe.

– De bizonyisten Idukám, még nem is hallottad? Puli! Tavaly még beérte a
Polettal, de már úgy látszik, az idén az se sikkes, letette, akár a
szalmakalapot. Na, nem elég modern az etonhoz, vagy hogy mondjátok
odafel Pesten, Gyurikám?

– Itn, Bori néni. Itn.

– Mitn, te? Ii-tn? A kis cicám jobban tudná nyávogni, mint én!

György odanevetett szeretettel Bori nénire, ki hamar egyenesre kapta a
fejét, mert jelezni akarta a György arcán komolyan csüngő anyának, hogy
ni csak, figyeld, milyen jókedvet csinálok neki!

– De iszen kimondják ezek, lelkeim, attól ne féljetek! Olyan modernek
hallod, hogy akár Párizsba ki merném őket állítani. Micsoda, barátom,
nem találsz már ezek közt egy Boriskát, meg egy Idácskát se, mint mink
voltunk itt, fiam, a magunk idejében. Ez mind kérlek, Babszi, meg Pista,
meg Csuri, meg Fifi! Pincsinév kell nekik barátom, meg még a
juhászpuliról is leszedik a nevet maguknak. Frankó Puli, hallottál már
ilyet, mióta kisétáltál az állókából? Én uram, istenem!

Azt hitte volna az ember, hogy a szörnyűködéstől csapja össze a kezét
Bori néni, de nem, sőt kifutó jó kedvvel kacagott fel, elköhögve
kómikusan bosszankodó képpel a felét a kacagásnak, attól a
cigarettafüsttől, amit a gégéjére talált szippantani.

Az özvegy jegyzőné pedig mélabúsan ejtegette a fejét.

– Bizony, édes Borikám, nem ismer már rá az ember a világra.

– Miféle világra ismernél itt rá, Idukám? Hallod, ez is világ, amaz is
világ volt. Örülj, hogy ezt is láthatod, kérlek. Nincs igazam Gyurikám?
Amaz a miénk volt, emez ezeké a Fifiké. Semmi beleszólásunk barátom.
Firtatják ezek a mi régi módinkat? No látod, mit akarsz tőlük, kérlek!

Ez a szelid özvegyasszony nem akart semmit, legfeljebb egy-egy
hangulatnyit emlékezni, s elgyászolgatni magában azokat a régi, szép,
szemérmes, poétikus erkölcsöket. Gyámoltalanul nyilatkozott a Bori néni
támadására:

– De édes jó Borim, csak szebb volt az a mi világunk, mikor se festék
nem volt a nőkön, se a térdök nem látszott ki a szoknyából?

Bori néni cinikusan rántotta fel a két vállát egymásután, meglepő
hányivetiség tört elő a hangjában. (Talán csak erőlteti?)

– Mit tudhatom én azt, kedves lelkem? Tán csak csupa önzés az embertől,
ha azt hajtja, hogy így volt szebb, meg úgy volt tisztességesebb az a mi
drága szép világunk? Tudod, milyen helyesek kérlek, ezek a mai fruskák a
testhezálló kis kosztümökben, meg avval a pöttön kalapocskákkal a
fejükön? Bizony isten mondom, utánuk sóhajtok egyszer-másszor, irigylem
őket, barátom, kinevethetitek ezt a vén csacsi fejemet.

És sürgősen kacsintott és könyökölt újra, hogy elejét vegye a jegyzőné
minden szende tiltakozásának. Odaintett a György elmélázó feje felé,
mintha olyasmit akarna mondani, hogy: ne bánts csak, bízd rám csak, én
tudom, mit akarok!

– Bizony, szegény Idukám, – azt mondja aztán sajnálatos hanglejtéssel, –
elmehetünk, hallod, Kukutyinba avval a mi lejárt kis rövid eszünkkel,
hosszú hajunkkal. Tudod, hogy megfájul a szívem, nem restellem
megvallani kérlek, hogy az én fiatal asszony koromban még a bokánkat se
volt szabad kimutatni? Milyen formás lábom volt nekem is, kérlek, hiszen
megmondhatod, Idukám… bezzeg kinevetnének, ha máma kezdenék tüntetni a
szép lábommal, mi, Gyuri fiam? Pedig letromfolhatnék még egynéhány
lőcslábú modern hölgyet, akik kirakatják magukat a fényképész kapujába.
Jaj, gyerekek!

Legyintett és kacagott a nagy lemondásban Bori néni, szinte ráesett a
jegyzőnére, megölelte s odadörzsölte a homlokát ahhoz az ezüstös hajhoz.

György meghatott mosolygással nézte, hogy hull egymásra a múltnak
elsápadt két rózsaszála.

Bori néni nagyon belé akadt ebbe a témába.

– Osztán kérdem tőletek, csakugyan hát mért lett volna erkölcstelen
minékünk is akkor a lábunkat megmutatni a világnak? Itt van a parasztnép
ni, annak mindig szabad volt kurta szoknyába járni, annak az indiszkrét
veres strimflijét sose prédikálta ki a pap, no nem igaz?

– Szent igaz, Borikám! – az özvegy jegyzőnének nevetve kellett megadni
magát erre az okoskodásra.

– Hű, barátom, – Bori néni egész bele tüzesedett a témázásba, – ma meg
pláne selyem strimpflit húznak a gazdalányok is. Látjátok? Ugy recsegnek
el a pallón az ablakom alatt délután kettesbe Dóró Peszti, meg Husvét
Lidike, hacsak nem Cicának, meg Fifinek híjják már ezeket is. Jelzem
fiam, ennek a Dóró Pesztinek is le van a haja tavasz óta nyisszantva,
mint a bubis kisasszonyoknak. Mennek kérlek, a simi-kurzusra az
Ipartestület termébe. Megállok a múlt héten a járdán, néztem fel az
ablakba, lelkem, hát csak vihogtam ott magamba, mint a bolond,
ráncigálja nékik a Juki bandája és toszitják dühösen barátom azt a simit
előre-hátra, de tele, kérlek, a terem dugig vasalt réklivel, meg
ezüstgombos lajbival, nohát ez a modern Zsindelyes barátom, és még
képzeltem, micsoda parfümszag lehet odabe, hallod Gyurikám, mert ezek
már parfümöt is használnak, mióta ez az új világ van rajtunk…

– Ugyan, Bori néni, a paraszt lányok?

– Az fiam, hát, már mint a polgárlányok, mert annak tisztelik magukat.
No de megnevettem, halljátok, most vagy három esztendeje, mikor a Szent
László-patikus mesélte, hogy visszahozták neki a rezeda-parfümöt a
tanyáról, hogy azt mondja, becsapták őket, azért a drága pénzért olyan
szagot mértek nekik, amilyen van az ő kiskertjükben is dosztig, hát arra
kérlek, azt mondta a Szent László-patikus, jól van lelkem, csak jőjjenek
be holnap, másnapra aztán benzint csepegtetett nékik a parfüm közé, az
osztán megtette a hatást!

Bökött egypárat Bori néni sebesen a felderült arcú jegyzőné karján és
hatalmasan rákacsintott: nézzed már, hogy tud nevetni a te szomorú
pulyád!

[Illustration]

Győzedelmesen emelt fővel kivárta, míg György elneveti a magáét, azután
befejezte kedélyesen a zsindelyesi parfüm-tényállást:

– De így van, barátom, az egész városban, a gazdalánynak egynek se
kellett a tiszta rezeda, se gyöngyvirág, se orgona, abba mindbe
belekevernek a patikában nékik jódot, tormaszeszt, fogcseppet, minden
betegséget, úgy osztán imponál a parfüm az orruknak.

A tücsök is igyekezett a György kedvén könnyíteni, olyan hűségesen
kapargatta azt a vékonyszavú tamburáját. Mintha csak egyenesen ennek a
bánatba szorult léleknek a kedvéért virrasztana, hangászkodna késő este.
De amarrább, a gőzmalom tájékán békakoncert kezdődik ilyenkor, mikor úgy
elszenderedik minden Zsindelyesen. Ott húzódik el a kis Pókos patak,
annak a partján ülnek a békák a fűzfák alatt; azok űzik azt a szapora
szomorú hu-hu-huzást; ha fiatal az ember és boldogan álmodozik, édes és
hangulatos fuvolázásnak hallja, most meg György éppen azt figyelte
magán, hogy az embernek, ha sebesült a szíve, mennyire több hajlama van
erre a fájdalmas hüledezésre figyelni, mint a kedves, virgonc
tücsökszóra. Mert azok a békák csalódást, rémületet siránkoznak, hideg
életük misztikus szenvedését panaszolják fel éjszakahosszat a
holdvilágnak.

A jókedélyű Bori néninek pedig még mindig volt kacagni valója azon a
szomorúságon, hogy ő már nem érvényes itt, ebben az újmódi világban:

– Jaj, jaj, halljátok, nem borzasztó, hogy így kimaradtam a kombinéból,
meg abból a pojáca pizsamából?

A jegyzőné kicsit zavarba jött, aztán büntetőleg oda legyintett egy
kicsit a komaasszonya karjára, nevetve:

– Ejnye, édes Borikám, a cica karmoljon meg, hát mért nem veszed
magadra, vedd fel csak, ha úgy megkívántad!

– Fel is veszem, barátom, ne féljetek, csak még egyszer húszesztendős
legyek! Sose is bocsátom meg magamnak fiaim, hogy nem születtem legalább
harminc esztendővel későbben, higyjétek meg, kérlek! Hadd gyujtsak rá
már még egyre ebből a finom cigarettából, hallod, legalább ezzel az
eggyel modern vagyok, hogy dohányzok, mi, Gyurikám?

– Ebben aztán igazán semmi sincs, drága Bori néni. – György gyufát
rántott Bori néni elé s aztán kivett a skatulyából egy marékkal és
belédugdosta a cigaretteket a keresztanyja horgolt zacskójába. – Tessék,
ha ízlik Bori néni, legalább otthon is eszébe jutok róla.

– Köszönöm, édes Gyurikám, de valami remek gőze van, akár a meleg
habkóknak, ezt is onnan hoztad tán magaddal, arról az Indiákról?

– Nem éppen olyan messziről, édes Bori néni, csak a pesti hotelből.

Bori néni már készülődött, ugrált a cigarett a szájában, míg a kesztyűt,
napernyőt, zacskót összeszedte:

– Hát megmondhatnád Pesten, Gyurikám, hogy ide, a zsindelyesi trafikba
is ilyet küldjenek. Szörnyesztő barátom, hogy micsoda pelyvával
traktálják az embert a drága sok pénzért!

Hanem ezt az érzékeny sérelmét se volt hajlandó komolyan venni Bori
néni, úgylátszik, mert olyan szívből nevetett hozzá, olyan ártatlanul,
mint a gyerek. Ez a kedves, jó természete van Bori néninek. Végig fogja
nevetni az életet.

Ahogy végignevette a pallót, miután összevissza csókolták egymást a
kapuban az özvegy jegyzőnével, Bori néni még visszafordult volt a
komaasszonyára (a holdvilágnál is kacsintva):

– Hej, de szívesebben mennék én is simizni, mint aludni, mit gondolsz
Idukám!

György, amint visszafelé sétált az út közepén, a keresztanyját a
kapujáig elkísérvén meg-megemelte a fejét, azt a nótát figyelni, amelyet
a harmadik utcán vitt hazafelé valami csendes kedvű legény:

– A babám… igazán… és megint csak: a babáám… – ezt lehetett kivenni
belőle; bágyadtan szakadozott az egész nóta, mint az ökörnyál. Talán
idei nóta volt, talán még az apai nóták közül maradt fenn Zsindelyesen,
György bizony nem tudott ráismerni. Csak míg hallgatta, hallgatta az
álmodozó hangot, maga se vette hirtelen észre, hogy duruzsolni kezd ő
maga is valami idegen melódiát… igen, egyszer egy spanyol matróztól
tanult egy régi szép andalúziai népdalt; annak az első versét angolra
fordíttatta azzal a bánatos szemű spanyol fiúval, ő meg aztán a maga
módján magyar verset csinált belőle, úgy szerette dudolni néha, mikor a
tengert nézte magában:

[Illustration]

  Dávidot a királyságra,
  Jeremiást a sírásra,
  Engem azért teremtettek,
  Hogy tégedet szeresselek.

Harmadnap estefelé, mikor György megjelent a polgármesterék teáján (jó
későn ment, tudta, hogy ha nincs is kikiáltva Zsindelyesen thé
prolongé-nak az ilyen ozsonnai vendégség, a derék vendéglátó vidéki
familiáktól úgyse szabadúl az ember vacsora nélkül), hát persze, javában
dühöngött a charleston a szecessziós szalónban. Éppen ezt a dicső
látványt akarta György mennél későbben élvezni. Ami széket, asztalkát
lehetett, a falhoz toltak és zongorától az ebédlő küszöbéig, elég sűrűn
forgolódtak a lányok, asszonykák a zsindelyesi gavallér-haddal,
vakációra megjött diákokkal, jogászfiúkkal, nősülendő, meg még mindig
nőtlen városházi, bírósági, takarékpénztári urakkal vegyesen a fiatalabb
korosztálybeli férjekkel. Uniformis is szerepel egy a rendes kék zakók
közepett (a sötétkékséget itt-ott fehér nadrágok üdítik), az az
aranygombos zöld zubbony, a fekete bricsesz, lakkcsizma: a helybeli
csendőrhadnagy. Éppen áttáncol az ebédlőbe a gömbölyű kis sárgaruhás
partnerével, ott kényelmesebben zengetheti a sarkantyut. Amint György
körülköszönt a fal mellett üldögélő mamáknak, a sarokban nézelődő,
politizáló nehezebb uraknak, az ismerős táncosnépnek, akinek éppen
elkaphatta a tekintetét, a zongorás ifjú vagy egy percig halkabbra fogta
a lelkes kalapálást a billentyűkön s a csevegő gavallérok, a mohón
duruzsoló, nevetgélő táncosnők is megcsöndesedtek egy kicsit: az érdekes
vendég az egész szalonra valami ünneplő hangulatot parancsolt… azok a
zsindelyes-környéki előkelőbb földesúrfiak, akik netalán erre az
egyszerű polgárfira is a született fölényükkel nézhettek volna,
bármilyen hatásos is a megjelenése s bármire is vitte a közönséges
világban, azok amúgy sem igen keverednek a zsindelyesi társadalommal,
még a polgármester házát se felejtik el szépen kikerülni.

György egy-két percig udvarolt a polgármesternének, aki maga hozta neki
pihegve a csésze teát és roppant elszomorodott, hogy nem tudott csak két
fejletlen kis vajaspogácsát belediktálni arról a roskadozó süteményes
tálcáról. Azután odaállott a sarokba a politikus urak közé, kik mohón
rázogatták a György kezét: éppen azokról az óriási tervekről,
kilátásokról beszéltek, amelyekre György az ártézi víz feltörése után
rászabadította a fantáziájukat. Azóta felküldték a vizet Pestre vegyi
vizsgálatra, mert György kiszaglászta, hogy az ártézi forrás világításra
is alkalmas lesz, sőt hogy gyógyfürdő-alapításra is reményt nyújt, a
zsindelyesi Kossuth-kert tölgyei és juharfái árnyékában. Elujságolták
Györgynek, hogy a jövendő szép igéretei fejében mégis csak elszánták
magukat a tegnapi közgyűlésen az új városháza megépítésére (amit szintén
György ajánlgatott a városi embereknek, hogy munkát, kenyeret adhassanak
a nyomorgó, züllő dologtalan szegénységnek). Azután szépen letelepedett
György a mamák koszorújába, mert az idősebb asszonyok Zsindelyesen még
nem táncolnak, szerencsére; azok persze mind fel voltak vele, hogy a
szerény jegyzőfiúból miféle „nagyvilági jelenség“ lett, külföldinek
nézhetné az ember, komolyan, vagy azt lehetne hinni, hogy valami pesti
báró úrnak jutott eszébe lejönni a zsindelyesi piacon végigsétálni
délben, hacsak olyan hamar fel nem ismerné az ember az elegáns báró úr
orcáján a szegény jó Békász Miska bácsi vonásait. A hosszú szikkadt
doktorné, (kinek a két kulcscsontja felett szimmetrikusan egy-egy üreg
mélyedt, sónak és paprikának) ő rögtön franciául kezdett beszélni
Györggyel, de az első heves roham után visszahúzódott a biztonságosabb
magyar anyanyelv mögé. Különben a zsindelyesi mamák is, mint a világ
minden mamái, lassankint a lányaiknak adták vissza a figyelmüket, meg a
komolyabb számba menő táncosoknak, epekedő szemekkel lesve tekinteteket
és hangokat, amelyekből talán-talán már sejteni lehet, számítani, hogy
télire lakodalmas tánc lesz ebből a rogyásig gyakorolt különleges
charlestonból…

György összefonta a karjait a mellén, belémerengett a táncosnép monoton
keringelésébe. A vikszos padló gyengén, elmosódva tükrözte a lila,
fehér, zöld, rózsaszín és narancsszín ruhácskákat s a gavallérok sötét
és világos nadrágszárait. A fülébe kalimpált Györgynek az a szívtelen
charleston-nóta; nem is zene ez, csak valami gépnek a pontos zakatolása,
amely szabályosan forgatja az ő engedelmes eleven bábjait… azon az
alacsony zongorán látni az össze-vissza heverő kottákat, TIP-TOP, HALLO!
WHO, WHO? HULA-LOU s más efféle riasztó címekkel, nagy fehér szemű és
szájú üvöltő négerekkel és expresszionista rémületekkel a fekete meg
vörös kottafedeleken, mintha azt a szerencsétlen rajzművészt
pofoncsapták volna, attól látná ezeket a szétesett házakat és
ablakrepedezést. S aztán itt ebben a polgármester-házban is van egy
hatlámpás rádió, s ott áll a sarokban a grammofon egy piros politúros
kis állványon… hát mi különbség van még a szelid vidék, meg a veszett
nagyvárosok közt? Istenem, ezek a kisvárosi diákemberek, pláne a lányok,
a lányok, a szende, szemérmes és rajongó kisvárosi leánylelkek! György a
hangulataira emlékezett, az illuzióira, melyekkel a harctéren hegedűszó
mellett hazagondolt, hazavágyakozott Zsindelyes ártatlan világába, hol a
felvirult lányok halkkal énekelgetnek a Kossuth-kert alkonyatában,
karonfogva járva, vagy otthon a derékig érő hajukat fésülve s
felkoszorúzva Erzsébet királyné-frizurába; s elképzelte, hogy szavalnak
honleányi lázzal (és lámpalázzal) a nőegyleti estélyen; s hogy
zongoráznak érzékeny szép ábrándokat, amelyeknek a bágyadt kottáit már
csak a kisvárosokban látni… igen ezek meg itt, tessék, a charlestont
gyúrják, ugyanazzal a kurta hajjal, ugyanazokban a kurta, sikoltó színű
szoknyákban, ugyanazzal az elszánt nekifeszüléssel, ahogy attól a
nemzetközi társaságtól látta György először Batáviában, mikor hazafelé
iparkodott. Se lakzi nincs, se próbabál nincs, ünnep sincs, nem,
közönséges poros péntek van ma Zsindelyesen és táncolnak, mintha
napszámba kéne járni ezt a bájtalan és üdvtelen charlestont.

Ő nem táncol. Megfogadta, hogy nem fog táncolni. Azt érzi, hogy az
elesettek homlokát rugdossák azok, akik most ebben a világban táncolnak.

Háború volt. Háború… hát lehet azt elfelejteni? Nem igaz az? Azt
mondják, elmult. Mi jelent az, hogy elmult? Hogy már nem tartozik az
emberre, mintha meg se történt volna? Elmult. Milyen jó a világnak, hogy
ez a szava van. György ezt a szót nem akarja megérteni. Soha, soha, soha
nem mulik el az, ami megtörtént. Még egy álom se mulik el, hiszen az is
_történt_, hogy álmodtál… nem igaz?

Még most is, ha lefekszik éjjel és felmered a fekete plafondra, úgy
elijed és úgy elcsodálkozik. Ma is _másról_ beszélt mindenkivel ő is…
miféle felfoghatatlan szórakozottság, önfeledtség ül ezen a világon,
mint a köd. Ő nem gyilkolt. S most se tudja belátni, elhinni, elképzelni
sem, hogy a bajtársai, a gyerekkori játszótársai öltek, öltek, istenadta
életet vettek el, akár a fegyverek. Pedig ott játszódtak le a szeme
előtt az operációk a hadszíntéren. Úgy sejti azokban a feloldódott
percekben az éji sötétben az ágyán, hogy azóta mindig így el van a szeme
meredve s így fel van a szája nyilva, mint a bámész gyereknek, s várja,
várja, hogy ez az ájult világ mikor fog felocsudni s mikor kezdődik már
el az iszonyú emlékezés, a kéztördelés, a hörgő szörnyűködés…

A föld, a föld, a mostoha Niobe, nem akarja siratni gyermekeit.

Ez az imádott, áldott hazai föld mintha soha nem is álmodná, hogy érte
ezer és százezer zsenge szerelmes élet hanyatlott el most és az elaludt
századokban. Nem, a föld nem adja viruló orcáit a beteg gyásznak, nem,
mert nem engedi a nap, amely lesüt rá delejesen… meg az eleven szelet is
küldik valahonnét, hogy dudorásszon, susogjon bizalmasan
fűszálról-fűszálra, a madarakat, hogy frissen fütyörésszenek, hogy kedve
legyen a zöld életnek gerjedni, kelni megint, mohón piruljon a lucerna
virágja s a búza meg a rozs szárai hajladozzanak édesded álomban, mint
sejtelmes citeraszóra valami mesebeli lehunyt szemű hercegkisasszonyok.

Az édesgyökér édesen kérezkedik fel a földből, édesedik a szőlő, meg
mind az örökös gyümölcsök: édes a tehenek teje, kik terhes tőgyüket
estefele hazahozzák a füves legelőről. És édes, édes a gyermekek
kacagása…

Nyugodjatok halottak, feledjetek.

Mi volna bántani való, követelni való ezen a táncoló fiatalságon? Olybá
tünnek, mint az ártatlan gyerekek, mint az öntudatlan mosolygó virágok,
mint játszó nyulacskák a mezőn.

Györgynek a szívét mintha valami langy szellő simogatná. Meghatottságot
érez, amint elnézi ezeket az inkább kipirult, mint kipirosított helybeli
kisasszonykákat, mily kevés, mily tünékeny ez a kis könnyű életük, ez a
nevetgélésre s álmodozásra adott nyárelőjük; ezekben a ragadó, pirosló
kurta selymeikben György hirtelen pipacsféléknek képzelte őket, kiknek
holnap már fonnyadni kell, hiába süt olyan gyönyörűen a nap az égen. És
ugyanaz az egyetlen gondolat bujkál és virraszt ezeknek a nevetgélő
táncos lányoknak a titkos homlokában is, mint a mamák merengő szemében:
a férjhezmenés. A köteles és oly nehéz, oly bizonytalan férjhezmenés.
György valami zavart kezdett érzeni: itt ki van állítva, vagyis ültetve
közszemlére mintegy, a lányok szeme elé, akik férjhez szeretnének menni…
észrevette, hogy egy-egy pár idekapja feléje a fejét, róla diskurálnak.
Egyik-másik zsindelyesi kisasszony visszanézeget rá fordulatai közben,
elkapja a pillantását, mikor a Györgyével találkozott, de Györgynek nem
nehéz megérezni, hogy hangulattal, ábránddal felejtődtek rajta azok a
lányszemek; ő valami regényhősszámba mehet ebben a csöndes szük kis
világban; és aztán hallhatták félfüllel, hogy válófélben van, szóval úgy
vehetik, hogy szabad és istenem, melyik leányt lehetne letiltani róla,
hogy most álmodjon valamit esetleg… hisz végre ő is zsindelyesi fiú,
talán összehangolódik egy helybeli úrilánnyal, pláne hogy társaságba
kezd már járni s úgy látszik, mintha itthon szándékozna maradni… A
Frankóék Pulija, kinek olyan merész két huncutkája van, mint a spanyol
táncosnőknek, szinte követelőleg mosolygott oda már egypárszor a György
szemébe a leventéje mellől, kinek a fehér nadrágja talpallóval van a
sárga cipőre leszorítva… Talán nem is szép tőlem, hogy itt ülök,
hasztalan képzelődést gerjesztve mamákban és lányaikban, gondolta György
és lesütötte a fejét, mintha szégyelnie kellene magát; de még valami más
érzése is támadt, mint a kényelmetlenségé: hiúság és büszkeség lopózott
a szemébe, mert ide varázsolódott eléje egy mosolygó, ragyogó szőke
grácia, ki elhomályosította az egész szalón vonagló tarkaságát, óh,
mintha csak a Kohinoor gyémánt esne oda a zsindelyesi órás és ékszerész
szegényes kis kirakatába. Csak ő teremne most itt, nézne szét hódítóan a
szalón közepén és ő táncolna ennek a zongorának a szavára, hogy állanák
körbe néma csudálattal és ő fölállana, odalépne a tünemény mellé, kézen
fogná s úgy nézne végig a zsindelyesi leánykoszorún: lássátok, hát ez
_Ő_, drágáim én nagyon sajnállak…

Forróságot kapott a homloka, a két keze is megmelegedett hirtelen;
köhintett egyet nyugtalanságában és felállott önkénytelen. S szétnézett,
a remegő cigarettel az újja közt, mintha hamutartót keresne, pedig ott
állott a hamutartó egy elébe tett puffon.

– No jöjjön már egy kicsit csárlesztonozni, látom táncolhatna! – Frankó
Puli siklott György elé, izgatottan ránevetve s egyet pukkedlizve
kislányosan. – Nem vagyok kedves, hogy én kérem fel magát tisztelt
büszke gavallér? Úgy-e, ma úgyis az a divat, hogy a lányok udvarolnak a
fiúknak!

– Nagyon kedves, igazán… köszönöm… nem, nem kisasszony, nem táncolok…
bocsásson meg… – alig tudta már kikerülni György a Puli karját, az olyan
makacsul nyulkált a György dereka felé, mialatt Puli hivogatólag ingatta
a fejét és trallalázni kezdte azt az amerikai kottát, amelyet a zongora
lármázott.

A polgármesterné csattanósakat tapsolt a György háta mögött:

– Éljen, éljen! Táncoltasd meg Pulikám ezt a komoly moszijőt!

És mind a mamák nevettek és karban biztatták Pulit, aki pajkos jókedvvel
kapkodott a György keze után.

[Illustration]

A lányok meg itt is, amott is megállottak a gavallérjaikkal és vigan
integettek (bár kicsit irigyen) a szemükkel, a kezükkel Pulinak, hogy
csak szorítsa Györgyöt, ne hagyja!

– De kérem, nem tudok táncolni… lehetetlen…

– Ugyan, öt perc alatt megtanítom! Nem lehet a mai világban nem táncolni
kérem szépen, csak tessék jönni, egy-kettő!

Hiába minden kitérés, hátrálás, a vakmerő Frankó Puli előrántotta a
György hátradugott kezét, húzta kacagva a szalón közepére.

– Hallja? Milyen isteni zene! Erre a legkönnyebb lépni, meglássa…

A Valentine-t kezdte rá a zongora.

György alig bírt illendő gyöngédséggel szabadulni a Frankó Puli keze
közül. Nevetett kínjában, zavarában, mialatt egy-két ügyetlen
csusszanást tett kénytelenségből a Puli erőszakos húzgálása közben.
Végre szédülve visszahátrált a székéhez, hálás kézcsókkal megköszönvén a
kedves Puli önfeláldozását.

De ha valaki valahonnan messziről most ide nézett volna, az úgy láthatta
volna, hogy ez az úr szépen elvegyül a bűnös táncos világba
charlestonozni.

Ott, egy belvárosi kis utcában, a Hungária közelében, ott, a
fodrászüzlet sarkában, ül György a manikűrös kisasszony asztalkája
előtt.

Egy hete hogy feljött megint Zsindelyesről. Elfelejtette volt a hotelben
meghagyni, hogy a postáját hova küldjék utána. Kezdte már odalent,
Zsindelyesen, nyugtalanítani, hogy nem érdeklődtek-e utána levélben vagy
sürgönyben Hágából. De hiszen írhatott volna a Hungária postájára,
elküldték volna neki, ami a címére érkezett. Hanem egyéb is izgatta: az,
hogy netalán kereste valaki Pestről is, nem tudhatni ki, s micsoda
fontos ügyben esetleg. Azután meg Csete Pipit megbízta volt, hogy
keressen ügyvédet neki, aki szakszerűen a végére jár ennek az ő kényes
dolgának, s hátha már az ügyvéd tett is valami lépést és a legsürgősebb
szükség van az ő jelenlétére… de ezeket az érveket inkább már csak az
autón gondolta át György, mikor elindult az országúton Pest felé; otthon
egy nagyon meleg éjszakát áthánykolódott és akkor határozta el, hogy jön
vissza; azt érezte, hogy nem bírják az idegei ezt a csöndet és ezt a
messzeséget Pesttől (mintha a szumatrai rengetegek csöndje és messzesége
kismiska lett volna ehhez képest!), igen, mintha türelmetlenül várna rá
Pest, mintha hiányoznék onnan egy Békász György nevű úriember, mintha
isten tudja, mi történhetne az ő távollétében. A félbemaradt rajzait is
otthagyta a Hungáriában s hirtelen előfogta a lelkiismeretfurdalás:
dolgozni, dolgozni, hisz oly terméketlenül, oly hiába telnek a napjai! S
csak azt érezte minden percben, míg jobbról balra meg visszaforgott az
ágyán, meg mialatt felülve, a falnak hajtotta álmatlan meleg fejét, hogy
nincs otthon és hogy otthon kell már lennie; mintha otthonabb lehetne
valahol ezen a világon, mint ebben a megfeketült fedelű zsindelyes
házban, ahol a szomszéd szobában az édesanyja alszik csendesen…

És hát másnap reggel elindult.

A holland minisztérium nem érdeklődött; hiszen még le se telt a magyar
mérnök szabadsága. Pipi pedig (aki ragyogóan megörült Györgynek, meg a
taxitlan autónak) egy szóval sem említette az ügyvédet; György se
kérdezte s másnap szinte valami nyomás alól lélegzett fel, mikor megint
egész estig nem referált Pipi semmiféle ügyvéddel való érintkezése
felől. Mert az első két nap Pipi reggeltől estig gondját viselte
Györgynek, korzóra, strandfürdőre, nyári Gerbeaudba, színházba hurcolta,
alig engedte éjfél után a szobájába felmenni, a fáradt és hervadt kedvű
embert; harmadnap már eszébe jutottak egyéb relációi is és elengedte
Györgyöt a maga lábán kószálni, nézelődni Pesten, az autót kölcsönkérve
tőle, de ebédre meg vacsorára hűségesen jelentkezett a György asztalánál
a Hungáriában, alázatos tisztelettel.

Egy ilyen déli kószálásában a Dorottya-utcában, mikor a kirakatokat
nézegette (sokáig, mint általában azok, akiknek nincs vásárló
szándékuk), egyszer csak becsalták egy kapu alá azok a nagy
díszfényképek, amelyek ott üveg alatt sorakoztak. A társasági fotografus
kirakata volt az. Grófnők, grófok, angyalpucér csecsemők (akik alá
ugyancsak kegyelmes grófnevek voltak írva), követek, miniszterek,
bankárfélék, nagy színésznők, meg kevésbbé kötelező nevű előkelő
szépségek. György nem is ismerte az arcokat, a neveket… hanem egy
névtől, egy arctól aztán majdnem hogy odabukott a homlokával ahhoz a
nagy darab ragyogó üveghez. Úgy kapta vissza a fejét, mintha valami
lánghoz ment közel az arcával az ember. Igen: Poóy Valentine. Alá volt
írva rondírással a neve. A leányneve. Téli fénykép volt, Valentine kis
puha kalapban, figyelő, komoly szemekkel nézett a reá nézőre, oldalt
hajtva a fejét gyöngéden, a lágy szőrmegallérra, mintha annak az
állatocskának a finom, meleg bundájához akarna tapadni hűségével,
szeretetével. Ezt a képet ott is látta György, odahaza, a
Trombitás-úton…

[Illustration]

Azok, akik a kapu alatt kijöttek, bementek abban az egy-két percben,
törhették a fejüket, valjon mi lelte ezt az urat, hogy kisiet a kapu
alól s rögtön visszasiet, megáll, arrább lép, visszalép, szembefordul a
másik oldalra a kirakott képekhez, megint visszafordul, s úgy teszen,
mintha rövidlátó volna s lehajolva sorba olvasgatja a neveket arrább,
arrább húzódva, majd megint visszaáll az előbbi helyére, letörli a
fotografia előtt az üveget a tenyerével és az orrát is odanyomja az
üvegre, mint a vonaton, ha valami lebilincselő tájtól nem tudunk
elszakadni… pedig most igazán kevesebbet láthat, mint az előbb; árnyékot
kapott az üveg a szapora lehelletektől.

György nem tette volt a tárcájába a menyasszonya arcképét; hiszen
magával hordozta őt elevenen, melegen, s a hotelszoba asztalára se
állította ki, a személyzetnek mutogatni; neki magának nem volt szüksége
a papir meg a festék segítségére, hogy mindig maga előtt lássa, akit
szeret; úgyse látott más egyebet maga előtt, mint ezt az egyetlenegy
arcot, mint aki az utcai csillagász távcsöve előtt áll és az
esthajnalcsillagba merül belé, köröskörül pedig szürke, fekete az egész
mindenség.

Végre kijött a kapu alól. S azonnal visszafordult, hátra indult az
udvarba. Fölmegy a fényképészhez, elkéri, vagyis megveszi ezt a
fotografiát. Igen, de a fotografus megkérdi, kihez van szerencséje,
milyen jusson akar ennek a fényképnek a birtokába jutni? Mit mesélhet
neki! Oh nem, ez lehetetlenség. S aztán, ha ideadná, akkor is azt
kellene éreznie, hogy lopta a Valentine fényképét. S minek is jutott
eszébe megszerezni, hiszen ő nem emlékezni, hanem feledni akar, s arra
van szüksége, hogy ez az arc elhomályosodjon, elenyésszen előle. Talán
inkább arra kéri meg a fényképész urat, hogy legyen szíves ezt a képet
bevenni a kirakatából. Hogy ő ne csábulhasson ide holnap is, nézegetni…
dehát ilyen hóbortossággal igazán nem fog egy idegen ember elé állani.
Hát aztán végérvényesen kisétált az utcára, jellemesen elfordítva a
tekintetét az egész galériától…

Másnap délután meg az történt vele, hogy a Szervita-téren, mikor a
könyvkereskedésből jött ki, hirtelen elkáprázott a szeme; Valentine-t
látta felsétálni az autóbusz-megállónál az óriás cserebogár tetejére.
Úgy szökelt felfelé az a szőke lengeség a lépcsőn, mintha a
mennyországig meg sem akarna állani. Egy pillanatig látta az arcát
György, látta, vagy sejtette a Valentine kék szemeit, szőke haját,
fényes mosolyát. Káprázhatott a szeme a túlságos napsütésben. A másik
pillanatban hátraarcot csinált György és sietni kezdett a Kossuth
Lajos-utca felé; de félperc múlva visszafordult és megállott, azután
elkezdett szaladni a járdán, mintha zsebmetsző után vetné magát.
Utólérte az autóbuszt a Gizella-téren, de még a megállóhely előtt
abbahagyta az üldözést. Ott ült fent az a bizonyos szőkeség, csevegett
valami monoklis őszes dandyvel. Nem Valentine… s milyen jó, istenem,
hogy nem ő az! Ebben a mai divatjukban úgy hasonlítanak a nők egymáshoz,
nem csoda, ha ilyen tévedés esik az emberrel. Mit is csinált volna most,
ha csakugyan ő lett volna, aki odafent ül? S ha ő is észrevette volna?
Hogy kell vagy hogy illik viselkednie, hogy véletlenül találkoznának!
Gőgősen kétfele szoktak ilyenkor nézni, vagy köszönni kell hidegen,
netalán megállani néhány udvarias és felületes szóra? Haragban vannak
ők, halálos ellenségek ők, mint két rokon vagy két politikus? Vagy az is
megtörténhetne, hogy rémülten és boldogan futnának az egymás karjába, s
összecsókolnák egymást zokogva, a nyilt utcán? Óh, borzasztó vad és
ismeretlen ez az élet. Nyögött egy óhatatlan jajt ott a földalatti
lejáró előtt György, mint a lázas gyerek; lehet, hogy az az idős néni
meghallotta, azért nézett oda Györgyre, mikor indult a homályos
lépcsőzetre lefele.

Ezen az estén először engedett a Csete Pipi csábításának, aki mióta
György Pesten van, mindig ki akarta vonszolni vacsora után a nyáréji
mulató telepekre. Ma nagyon megkívánta csakugyan az éjféli hűvösséget,
nemcsak a városi meleg ellen, a fejének a folytonos forrósága ellen is,
amit az álmatlanságainak meg talán a sűrű tépelődésnek köszönhetett. Jól
is esett neki, csakugyan, az eszét a publikum zajongásával kábítani, meg
az ötpercenkint változó könnyű buta muzsikával, figyelni a pincérek
ünnepi lázát, a virágárúsnők megható erőlködését, akik összevissza
zarándokolnak a rózsacsokraikkal, a szegfűszálaikkal az urakhoz, akik
félve néznek, mikor a Természet legbájolóbb ajándokait nyújtják oda
nekik… meg elszórakozni Pipin, aki nagyon itthon látszott lenni e
villanyrózsás kert közepére tett szellős varietében, fel-felköszön és
kacsingat és nagyokat helyesel a fejével a vakító színpadocskán kuplézó,
meg tündéri mezekben ugrabugráló művésznőknek, akik nem e földről való
misztikus szép neveken szerepelnek és a programban mint Párizs kedvencei
s mint Montekarló gyöngyei vannak feltüntetve. A színpadról leszabadult
művésznők ott portyáztak a teremben; odalebegtették a kezüket Pipihez,
aki szervusz anyuskám!-mal üdvözölte őket s aztán sürgősen ajánlotta
Györgynek, hogy meghívja az asztalhoz a ragyogó cicát, mielőtt más
társaság rátenné a kezét. De György fagyosan mondott le már vagy
harmadszor a szerencséről, semmi kedve rátenni a kezét a cicákra. Nem
szabad kedves pajtás…

– Miért apuskám, ki tilthatja meg neked?

– Én magam, pajtikám.

– Talán megint szerelmes vagy valakibe, kérlek alássan?

– Talán… igyál Pipikém, szervusz.

Az éj folyamán megjelentek az asztalnál Szabó Maki, meg valami táncos
színész, aki túlboldogan üdvözölte Györgyöt.

– Szervusz, apuskám, azt hiszem már találkoztunk! – felkiáltással és öt
perc mulva koccintás közben megölelte Györgyöt és teli találatot
cuppantott a szájára, a barátság örök pecsétje gyanánt.

Négy órakor tért haza György. Alig aludt valamit; reggel félnyolckor már
odalent ült a Hungária kávéházában a külföldi lapjai társaságában.
Roppant lehangoltságban, unalomban mászkálta el a délelőttjét, örült,
hogy eszébe jutott végre a manikür, avval valami elfoglaltságot ad
magának vagy félórára. A feje kábult kissé, kábult maradt és még most
is, a manikűrös asztalkánál is émelyedett az éjszakai pezsgőtől. Nem
szerette a pezsgőt, még nem tanult bele.

Ez a kisasszony milyen figyelemmel, milyen odaadással nyisszantgatja az
ő erős körmei körül azt a bőrt a finom kis ollójával. Valami megindító,
valami kötelező, isten tudja, hogy ennek az idegen, dolgozó kéznek a
meleg fogásait érzi az ember az ujjain. Ez a manikürös kisasszony még
álmában is körmöket láthat, csak körmöt és körmöt, több fényes körmöt,
mint csillagot az égen. Dolgozik. És hallgat. Miken gondolkozhat? Mintha
illenék beszélni hozzá. Rossz így ülni, barátságtalanul. Cigarettezni se
lehet most, a másik kéz a melegvizes csészében ázik. Az asztalka
üveglapja alatt mindenféle külföldi ezüstpénzek szoronganak. Különös
ábrándvilág. Biztos emlékbe kapta a kisasszony idegen uraktól. Az ember
megkíván így az unalmas csücsülésben egy másik emberi hangot, egy női
hangot…

– Kedves kisasszony, mondja kérem, sok a dolog mostanában?

A kisasszony fölnéz, hálásan, szomorúan:

– Dehogy kérem, dehogy van sok dolog. Még kevés is alig. Ilyenkor már
nagyon sok közönség hiányzik a városból.

– Úgy, persze, nyaralnak.

– Igen. (A kisasszony újra a körmöket figyeli, úgy diskurál.) És aztán
tetszik tudni, nem úgy megy már a manikűr se, mint egy pár évvel
ezelőtt.

A kisasszonynak ráncok nyujtózkodnak a homlokán. Olyan jó, rendes arca
van. Az orcái mintha nem természetes rózsaszínűek volnának. Igen, lilás
ez a rózsaszín, az ablakon bevetődő napsugár világában. A szája ni,
milyen erősen be van azzal a ruzszsal húzva.

György szeliden, szinte bánattal szól:

– Ugyan kisasszony, hát már magának miért kell a festék? Hiszen olyan
kellemes arca van.

Felmosolyog, egy kis sóhajt nyel és visszahajtja a munkájára a fejét:

– Uraságod ugyebár azt gondolhatja, hogy kacérságból használok festéket.

– No, hiszen akkor se bűn kérem…

– Nem is… csakhogy tessék elhinni, hogy az ilyen leánynak, már mint
ilyen manikürkisasszonynak, nagyobb szüksége van erre a kicsi mázolásra,
mint azoknak a kacér úrihölgyeknek.

– Miért, kedves kisasszony?

Keféli sebesen a megkent körmöket, de habozás után mosolyogva magyaráz,
halkabban, a szemét föl nem vetve a kíváncsiskodó vendégre:

– Mit tetszik gondolni, a főnök úr nem adna túl rajtam rögtön, ha azon
sápadtan jönnék ide reggel üzletbe? Az urak nem nagyon szeretik kérem,
hogy ha valami fakó, kiéhezett kisasszony fogadja őket a
manikürasztalnál. Szabad a másik kezet?

György zavarba esett, amint a kisasszony arcát jobban megnézte. Bizony
édeskevés hús volt azon.

– Bocsásson meg kedves kisasszony, csak nem kell éheznie.

– No nem, hálaistennek, valamennyit csak összekeresünk… de mégis husikát
kellene enni a jó kinézéshez az embernek, nem azt a kávécskát mindig,
meg a főzeléket. És tetszik tudni, jó levegőn kellene lenni, sétálgatni
legalább eleget…

– Istenem, arra csak ráér, kedves kisasszony, nem?

– Nem mondhatnám kérem. Tetszik tudni, zárás után, estefele tánckurzusra
megyünk, a nővéremmel, azután már késő van, fáradt az ember, inkább
lefekszik.

– Tánckurzusra járnak? Ejnye, ne haragudjon kisasszony, hát miért muszáj
arra a haszontalan tánckurzusra menni?

– Miért kérem? Először is kell az a kicsi mozgás az ember tagjainak,
egész nap kucorog az ember itt a széken. Azután talán nekünk is jár az a
kicsi mulatság, bár egyszerű leányok vagyunk. Meg az ismeretségért,
tetszik tudni… hát az embernek a jövőre is kell gondolni, igaz kérem?
Mink Erdélyből jöttünk fel, a hugommal, elárvultunk kérem, ő
kalapszalónban van, együtt lakunk…

Úgy megállott megint György az utcán, mikor kilépett a fodrászüzlet
ajtaján, úgy megállott ott és úgy nézte a szemben ragyogó babakereskedés
kirakatát, ahol a kopasz, meg lakkal festett eton-hajú karakter-babák
mosolyogtak fürdőtrikóikban és kurta szoknyácskáikban, csupasz karjaikat
előre tartva, mint csupa pici Frankó Puli, aki mind az ő kezéért nyul:
gyere, gyere te bolond, miért nem akarsz charlestont táncolni? Szőke
baba is van köztük, annak világosabb az arca, mosolygóbb, édesebb. A
napfény úgy pártolja azt a felragasztott arany selyem hajacskát, olyan
vakító odanézni, olyan kellemesen kínos, olyan varázsosan
boldogtalanító.

*

– Ki az?

Palya kopogtatott.

– Nem zavarom? Jó reggelt, drága kis pintyőkemadár.

Valentine hamar az íróasztalka mappájába helyezett valami nagy
papirokat, azután sietett a papa gyöngéd ölelésébe.

– Világért se papa, nagyon kedves, hogy feljött.

A délceg Palya, friss, sárga gabardinben, vaskos vaddisznóbőr-kesztyüit
a balkezében fogva, kis adag rosszalással a hangjában, de csupa
gyönyörűséggel a mosolygó szemében veregeti meg a Valentine fehér
arcocskáját:

– Persze, mindig a szobájában kell megkeresni az én komoly kis
remetémet. El akarom csalni egy kis túrára, tudja, hogy most jobban
ráérek.

– Köszönöm papa…

– Nem? Már megint csak a fejét csóválja? Azt szeretném, ha maga vezetné
a kocsit pintyőkém, hiszen egészen kijön a gyakorlatból. Kimehetnénk
például Gödöllőre, Kassovitzéknél ebédelnénk, hogy megörülnének.

– Nem papa, tudja, hogy nem mozdulok ki szívesen.

Ó, hogyne tudná a jó Palya. Hiszen épp ez az, a Valentine állandó
komolysága, némasága s emberkerülése, ami a Palya napsütött hangulatának
is árnyékot ad mostanában és egyszer-másszor oly nem kedves órákat okoz
az ő borongáshoz nem szokott lelkének. Palyáné meg Bürü már második hete
vannak oda Brioni-szigeten, Scholz Terka, meg az édes Kokó társaságában
(aki ugyancsak Brionit találta kiválasztani nyaralásra az idén). Palya
pedig önfeláldozóan úgy döntött, hogy itt marad az elcsöndesült házban,
Valentine mellett, akit semmi áron nem lehetett rávenni, hogy elmenjen
valamerre nyárára. Gondolta Palya, hogy majd csak kedvet csinál az
elbánatosodott kis lányának és együtt aztán elruccannak Párizsba, vagy
valami angol hajóra, hol gyönyörködhet, mulathat, feledhet a szegény
kicsi baba, kinek oly üres lett az élete hirtelen. De nem, Valentine
hallani sem akart eddig az utazásról. Se vendéglátásba, se meghívások
elfogadásába, se színházbamenésbe, se Svábhegybe, se Gerbeaudba nem
egyezett bele, de oly konokul tért ki minden szórakozás és minden kis
kirándulás elől, mintha csak attól rettegne, hogy találkoznia kell
valakikkel, vagy talán csak valakivel, akinek a szeme elé kerülni valami
életveszedelem volna. A jó Palya, ki kezdte elhanyagolni a legényes
mulatságait, hogy az árva pintyőkéjét szórakoztathassa, ő meg mindennap
erőltette, amennyire tehette, hogy Valentine jöjjön-menjen, mutassa
magát a világban, s talán lappangott az ő fejében is valami váratlan,
véletlen, éppen nem normális találkozásnak a gyanuja; de nem lehessen
tudni, hogy a merész szellemű Poóy Palya megütközött-e valami nagyon az
efféle eshetőségen, vagy éppen kiváncsian tippelte magában egy esetleges
érdekes találkozás fejleményeit, sőt netalán, egy hazárd ösztönből,
iparkodott is elébe menni annak a tévelygő véletlennek, valami változást
várva, sejdítve, ami tündéri könnyen hozhat új orientációt ebbe az
állapotba… mert hát sehogyse jól van ez így, ahogy van.

A jó Palya fejcsóválva nézett a Valentine őszintén, mosolygósan
ráfüggesztett szemébe:

– Csak ezek a könyvek mindig, meg ez a sok kotta… hiszen megfájul bele a
szépséges fejecskéje. Szörnyűség, pintyőkém. – Olyan arcot alakított
Palya, mint aki roppant elszontyolodik.

– Dehogy, papa, ne féltse a becses fejecskémet. Borzasztó régen nem
olvastam semmi rendeset, szinte szégyellem magamat. Kimondhatatlan jól
esnek a könyveim. Meg a muzsika, papa… nem képzeli, mennyire boldogít az
a semmi is, amit még zongorázni tudok. Hiszen jóformán iskolás korom óta
nem gyakoroltam.

És szinte szerelmesen nézett oda az új kottáira (vagyis a régiekre),
melyek a diványon hevertek. Ezeket tegnap hozatta vissza a délibáb-utcai
lezárt lakásból és most nézte át őket, hogy rendben vannak-e. Grieg,
Schumann, Musszorgszkij, Chopin, Csajkovszki-füzetek voltak. És azon a
diványon egy vastag könyv is ki volt nyitva, meg az íróasztalon, meg az
éjjeli szekrényke tetején is mindenféle új könyvek feküdtek, egy széken
is ott felejtődött valami nagy Sven Hedin, majdnem a hegyéig magába
nyelve azt az elefántcsont papirvágókést.

Meglepve, meghatva nézte Palya ezt az ünnepi fényt a Valentine arcán.
Mintha csak egy rajongó fiatal tanítónő állana előtte. Keskenyebbnek
tetszett a Valentine képe, mintha kicsit megfogyott volna mostanában;
vagy csak attól látni soványabbaknak az orcáit, hogy a haját
elmulasztotta hetek óta megnyesetni, s a korrekt eton most laza,
vastagabb, oly fölületesen lekefélt puha szőkeség, akár a Bürü mindig
mohón növő haja szokott lenni. Palya melléje lépett és elcirógatott
egynéhány kilengő szálat oldalt, a Valentine haján:

– Nagyon szép dolog, babukám, a műveltség, meg a finom zene… de lássa,
nem egészséges ez a tisztelt kultúra, kicsi madaram. Olyan sápadt, mióta
fent kuksol a szobában. Már azt a kis kerti levegőt is elhanyagolja.

Valentine nevetve rázta meg a fejét a Palya kezének a lágy símogatásai
alatt:

– Szó sincs róla, papa, hogy elhanyagolnám. Mit gondol, ma reggel, már
hét órakor lent voltam pontosan jelentkezni a leckémre a
kertészsegédnél.

– A leckéjére? Csak nem kapálni tanul a pintyőke?

– Oh, még ott nem tartunk! Egyelőre csak a fülemet, meg a szememet kell
jól kinyitni; meg csakugyan, mint az a buti pintyő madár, úgy tátom
sokszor a csőrömet… nem is hiszi, papus, milyen csudálatos előadásokat
tud ez a szerény fiatalember tartani a nemesítésről, a keresztezésről, a
gyümölcsfanevelésről, a talajkeverésről, meg a virágnak, a fűnek a
betegségeiről, no meg az örömeikről is persze. Ez valahol München
mellett járt valami tanfolyamot.

– Brávó, nagyon érdekes lehet.

– Az, papa, nagyon érdekes! Én igazán kitünően mulatok…

Talán mégsem éppen megfelelőnek érezte a kifejezést, mert a mosolygó
tekintete Palya szemeiből oda szállott az ablakra, szinte mentegetőzve
valami távollevő előtt, vagy csak önmaga előtt… és aztán hirtelen
meggyöngülve, becsukott szemmel hajtotta bele az orcáját a Palya meleg
kezébe, engedelmesen. A jó Palya nagyon ellágyult:

[Illustration]

– Édes mézecském. Látja. Ugy szeretnék kitalálni valamit, hogy egy kis
szórakozással szolgálhassak magának. Ugy-e, hogy nincs jó kedved,
szegény kicsi szívem.

– Oh, igen, mért ne, papa… csak a fejem szokott néha megfájdulni…
kicsikét.

– Kicsikét, igen, kicsikém. Láttalak az ablakból most egy órája, mikor
jöttél a kertből felfelé, hogy húzgáltad a halántékodon fiam, ezeket a
gyönge kicsi ujjaidat… – és Palya megcsókolta sorba a Valentine üde,
chipre-t illatozó ujjait.

De azt nem látta volt Palya, mikor Valentine a fák közt tétova, lassú
útján elbágyadva támaszkodott ahhoz a nagy, sötét amerikai diófához és
át is ölelte a fának a derekát és odanyomta a fejét ahhoz a szürke
törzshöz, lehunyt szemmel és aztán megcsókolta azt a fát, öntudatlanul
szinte, s úgy maradt még egypár percig az orcájával a fának simulva,
mosolyogva, mintha elalélt volna. Ha az a fa el tudott volna indulni, s
Valentine járhatott volna mellette, súlyát átadva a vele karonfogva
sétáló erősebbiknek, hallgatag, tova mosódó tekintettel, álmodva félig
azokat a halk, halk szavakat, amelyeknek az emlékezetben susogó
visszhangját a hozsannás orgonák és az átkozódó tengerek nem tudják
elnémítani.

– Igazán, semmi, papa… – Valentine a homlokát letette a Palya kezefejére
s a nyugtalanul rebbenő hangjával meg akarta nyugtatni – csak hát ez a
bizonytalan állapot… anyát, ugy-e, nem akartam az ügyemmel molesztálni,
maga meg úgy el volt foglalva mindig, nem is mertem kérdezni… beszéltünk
egyszer az ügyvédről… nem tudom, történt-e már egyáltalán valami.

Nem mer fölnézni.

Palya sem akarja a kis lánya rejtegetett szemeit kutatni. Az ablakra
néz, bólint, azután a Valentine orcáját megveregeti hizelkedve:

– Óh, hiszen nem kergetett a tatár… hanem most aztán utána járunk, ne
féljen madárka. Utána fogunk járni. Az a bácsi már úgyis Pesten van,
hallottam…

Odasandított az éjjeli szekrényke felé a Palya monoklija; valamiféle
nagykalapos legény fotografiája volt ott megint felállítva.

És mikor lehajolt kezet csókolni, búcsúzni, a jó Palyának a monokliján
mintha valami kis huncutság mosolygott volna a Valentine pirba borult
arca előtt.



Milyen szerencse csukott konflist találni fényes, meleg, nyári délben,
ilyen félreeső budai állomáson. S micsoda szent titok rejtőzhet abban a
sötét mappában, hogy úgy meg vannak bokrozva mind a négy szélén a
szallagocskái s oly féltékenyen szorítja Valentine a hóna alá a mappát,
mikor beszáll és feladja halkan a címet a kocsisnak?

Pestre megy a konflis, amelynek diszkrét utasa hátrahúzódik a sarokban,
s nem kiváncsi a Lánchídon előre-hátra futó autókra, sem a Dorottya-utca
divatos publikumára. Nem, csöppet se kivánja, hogy lássák, hogy akárki
is észrevegye Pesten. Mikor utoljára kelt át Budáról, délelőtti
kommissiózásra, itt a Ritz előtt támadt rá egy elszánt kis ifjonc,
erőnek erejével le akarta kodakozni a Szinház És Élvezet számára s aztán
a noteszt kapta elő, hogy legalább intervjut adjon neki a nagyságos
asszony, isten tudja már micsoda országos kérdésben. Azóta rémülettel
gondol a Belvárosra.

Most pedig a Molnár-utcában áll meg a kocsija, az előtt a ház előtt,
amelynek az első emeletén a Kovách-szalon van, ahova Palyáné meg
Valentine sűrűn jártak fel ezekben az esztendőkben, mióta Otti néni,
Palyáné régi, kedves barátnője, ki már a háború végével berendezett a
lakásán egy kisebbfajta varrodát s oly gyorsan felvirágoztatta a jobb
köröknek dolgozó női szabászatát. Míg Kovách Arisztid, korán ny.
tábornok úr bágyadt kék zubbonyában elmerengte a hosszú délelőttöket a
Krisztina-téri kávéház ablakából, a méltóságos asszony dirigált,
fogadott, tanácskozott itt a Molnár-utcai üzemben, elevenen és
fáradhatatlanul, mintha soha ebben az életben egyéb beosztása nem lett
volna a világon.

Már vége volt a déli láznak, mikor Valentine benyitott a szalonba. Otti
néni kicsit idegesen tárgyalt egy kis gumilabda-termetű, bocibőrkalapos
úrinővel, aki már az ajtó előtt állott, távozásra készen. Csak egy
intim, szives pá!-val fogadta Valentine-t Otti néni, odaintett egy
aranyos hátú karszék felé, s visszafordult az izgatott hölgyhöz,
halkított szóval:

[Illustration]

– Könyörgöm, mégegyszer, drága nagyságos asszony, fogadja meg a
tanácsomat. A szilvakéket vegyük, meglássa, mindenkit el fog ragadni
benne!

– Nem, kedves méltóságos asszony, csak engedje, hogy a magam ízlését
kövessem, igen? Szóval maradunk a ciklámennél és kérem, méltóságos
asszony, csak mennél sűrűbb kalászokat a szoknyán lent és strassz is
legyen rajta, mindent ahogy mondtam, kedves méltóságos asszony.

Otti néni kurtán fejet hajtott, katonásan:

– Kérem, nagyságos asszony, ahogy parancsolja.

– És szombaton próbára jövök, méltóságos asszony. Jónapot, méltóságos
asszony.

Ugy látszik, jól esett a hölgynek a méltóságos asszony síma hangzásán,
mint a kellemes borotvaszíjon, a nyelvecskéjét fenegetni.

Otti néni nyögött egy tréfásat, mikor a nagyságos asszony után az ajtót
betette s aztán felüdülve sietett megölelni, megcsókolni Valentine-t.

– Babácskám, az isten hozott. Mennyire örülök neked. Nohát nem is
álmodtam, hogy ilyen kedves vizitem lessz…

Aztán a Valentine elkomolykodó szemeibe tekintve, kis érzékenységet
kapott, megölelte megint Valentine-t, gyöngéden:

– Oh, lelkem, kis babám…

Mindent tudott Otti néni, természetesen. Ha sohasem ismerte volna
Valentine-t, akkor is értesült volna rögtön az esetről, mint az összes
válásokról, amelyek Pesten megestek (sőt azokról is, amelyek esedékesek
voltak. Némelyik válás aztán el is felejtett megesni, miután itt a
szalon vendégei közt oly határozottan elintéztetett).

Valentine egy bátran szabadjára bocsájtott sóhaj után mosolyogva nézett
az Otti néni hűséges szemébe.

– Még mindig benne van a munkában, édes Otti néni… júliusban is! Már
elmehetne kicsit pihenni, igazán.

– Én majd csak legutoljára, babácskám! – odahúzott egy szép befőttszin
selyemszéket, visszaültette Valentine-t a karszékbe, s leült szembe
vele. – Látod, kis babám, még mindig van dolgunk elég, hála istennek.

– Látom, Otti néni. S azt is látom, hogy nem mindig csupa öröm a
kuncsaftokkal foglalkozni.

Otti néni jó kedéllyel nevetett:

– Bizony nem, babuskám, ugy-e most is észrevetted? Kérlek, Valikám, ez a
bolond kis gömböc kinézett magának valami mezőruhát, amilyet az
operettben látott a primadonnán, nohát neki is okvetlenül ezt a modellt
csináljuk! És hát látod, nem lehet neki megmagyarázni, hogy őt nem jól
öltöztetik az eleven szinek, úgy bele van abba a virító ciklámenpirosba
bomladirozva! A ciklámenben pedig kétszer olyan pufi lesz, mit csináljak
a szegény fejével. És aztán rimánkodhatok őnagyságának, hogy ez a sűrű
arany kalász pompás a színpadon, de az isten szerelmére, lehetetlen egy
privát társaságban… – Otti néni legyintett és lehangolódva nézett a
szőnyeg bágyadt rózsaszín ábrándországába:

– Látod fiam, ez az, ami megkeseríti az embernek a munkában való örömét.
Szépet és jót akarunk mindenkinek… és annyian kikérik maguknak!

Fölvette a fejét a csalódásaiból Otti néni s megint mosolyogva ragadta
meg Valentine kezét:

– Mi hozott hozzám, édes babácskám? Dolgoztatnál talán, szükséged volna
hirtelen valamire?

– Éppen ellenkezőleg, édes Otti néni… én dolgoznám, ha szüksége lehetne
rám a szalonnak, véletlenül.

– Mi-cso-da, kis baba?!

– Ugy-e, milyen kómikus. Csak ki ne kacagjon nagyon, drága Otti néni…
jaj, úgy szurkolok, tessék csak idenézni.

– Mutasd már, mi az, kis babám. Éppen kérdeni akartam, miféle komoly
paksamétákkal… áh, lám csak krokik!

– Igen, Otti néni, divatrajzokat próbáltam csinálni… – s elhallgatott
Valentine, engedte Otti nénit a pasztellfestékes, lenge, modern
nőalakokat sorba studirozni…

Igen, ezeket a lapokat dugta el a minap féltékenyen az íróasztal
mappájába, mikor Palya megvizitelte. Nem volt már elég a mohó lelkének
az olvasás, a muzsikálás, meg a növények közt való kiváncsiskodás,
szöszmötölés… Györggyel, a jegyességük elmélyedt napjaiban, mikor
kettesben várták a csillagokat az emeleti terraszon, úgy tervelgették,
hogy az egész életet, minden napját ennek az életnek, együtt fogják majd
tölteni, az egymás közvetlen közelében. György a természetről és
természettudományokról, a föld, a víz, a levegő titkairól mesélt
Valentine-nek, életbevágó feladatokról, amelyeknek most feszül neki az
emberi zseni, kedvet, hajlamot kezdett gerjeszteni Valentine-ben, hogy
érdeklődni tudjon majd azok iránt a tudományok iránt, amelyek kenyeret,
lelket, szárnyakat adnak az urának… és aztán összebeszéltek szépen, hogy
Valentine megtanul műszereket kezelni s mérnöki rajzok készítésében is
kicsit segítségére lesz Györgynek, hogy elfoglaltságot, mulatságot, ne
pedig unalmat találjon a párja közelében. Így aztán nem érzik majd a
társaság hiányát és nem szorulnak világi hiuságokra, hogy boldogok
legyenek e földön. Szépséges meséskönyvnek sejtette Valentine Györgygyel
az életet.

Hát aztán megszállotta Valentine-t a szentlélek: teremteni, létrehozni,
csinálni valamit, ami megmarad a valóságnak és eredménynek az álom
módjára elvesző hosszú napok után. A Veres Pálnéban elárult némi
képességeket a szabadkézi rajz terén és aztán egy-két évig gusztussal
festegetett, de aztán a ping-pong, meg a gramofon kizavarták az
amateur-hangulataiból. Most merészen fölkapott a régi kis ösztönére s
odafantaziált egy tucat modellt a Bürü rajzlapjaira, a Femina, meg a
Vogue legújabb mintái nyomán. Ezek a díszlapok kilószám feküdtek a
Palyáné könyvespolcán, a Hatvany bárónő s Proust könyvei mellett (a
franciának a regényei csak imitt-amott voltak felvágva, hogy Palyáné
adott esetben rajongani tudjon egy-egy részletért).

Valentine a szívére húzta kezét, izgatottan, mikor Otti néni az utolsó
lapot is figyelmesen megnézte.

– Istenem… érnek valamicskét ezek a naiv kisérletek, édes Otti néni,
mondja meg, de igazán.

– Megmondom, kis fiam, őszintén. – Otti néni visszaemelte a legalsó
lapot és a többi fölé tette s még egy pici percig szeretettel
lemosolygott arra a pávaszín modellre. – Tudod, kis Valim, nagyon
szimpatikusak ezek a te dolgaid. Érdekesek. Igazán.

– Csak nem jók… ugy-e? – Valentine nevetett, elpirulva.

– Nem, kedves szívem, azt nem mondom. Sőt jobbak talán művészileg, mint
amennyire ez a feladat kivánja. Hanem ezek még nem elég hasznosak, tudod
Valika, nem felelnek meg még a praktikus igényeknek. Látod, szivecském,
az ilyen hosszú szalagok lehetetlenek például a tánc miatt; a csüngő
csipke is éppen emiatt kissé helytelen a karon; ez a gyönyörű, magas
nyak hátul, hol is láttam, igen, ezen a rajzon ni, hát ez is túlzás kis
cicám: nem kérnek a dámák ebből a méltóságból. Tudod, Valikám, hogy ma
már a királynőkön sincs az az ünnepélyesség. Elég szomorú, kérlek.

Valentine ajkáról egy kis sóhaj szökött el, nem tudni, a királynők
miatt, vagy csak egy kis Poóy Vali miatt. A falon járt a tekintete:

– Azokat a kis modelleket ki festette, Otti néni?

– Azokat ott, fiacskám? Egy piktor felesége szállítja a krokikat a
műhelyemnek, már úgy három esztendeje. Nagyon jóravaló, jóízlésű
asszonyka. Látod, kis szívem, ezek a legfrissebb stilruha-terveink, az a
zöld egy Raquel, a nagyvirágos egy Szuzuki és az a negyedik egy Cyclamen
noir. Ezen például, meg a Raquelen alig van valami munka, nézd
babácskám, a legegyszerübb vonalak, csupa könnyűség, egy-egy lehellet…

Valentine visszavette volt a mappát az ölébe, szégyenlősen csukta be s
kezdte megkötni a bokrait.

– Édes Otti néni… úgy szeretnék én is ezen a világon csinálni valamit…
hogy érezzem, hogy én is érek itt valamit… hacsak annyit, mint egy
szakaszjegy…

– Oh, te drága babácskám. – Az Otti néni keze leszállott a bokron
babráló ujjacskákra.

– Olyan haszontalan, olyan léha az én életem, Otti néni… olyan üres…

– Csak ne bántsd magad, aranyos szívecském. Mingyárt vedd magadra minden
bűnét ennek a bolondos világnak. No, Valikám, kis fiam… hogy beszélsz
így, evvel a szent, kicsi száddal, hiszen be se vagy ma rúzsozva, no
nézd csak!

– Nem, Otti néni, leszoktam. – Alig tud szólni, minden szava után nyelni
kell egy keményet. – Fölösleges nekem rúzs meg festék. Ugysem igen járok
ki…

A szalon ajtaja nyílik, egy cingár leányka jött be, a karjára ragadt
dobozba bele lehetne dugni hat darabot, ilyen hitvány gyerekből. A
harisnyáján öt-hat helyen észreveszi Valentine azonnal a sietős, hosszú
varrásokat. A gyerek arra hajolt egy suttogó kezétcsókolom-mal, megy
hátra, befelé. Az első ajtón, amelyet kinyitott, belátni a soktükrös,
sokfüggönyös próbaterembe, a második ajtón belátni a villanysütött
műhelybe. A hosszú asztal mellett két sor nagy leány s dolgoznak, némán;
pillanatra mintha ájtatos apácák ülnének ott lehajtott fővel.

Valentine utánanéz még az eltűnt leánykának:

– Milyen sovány volt ez a gyerek, Otti néni. Tanuló leányka, persze.

– Igen, babácskám. Hirtelen talált nőni, tudod. Majd megkapja a kicsike
is a formáját.

Valentine mintha valami merengeni valót fedezne föl a lelkében:

– Mennyi lehet az ilyen kis leány fizetése?

Otti néni mosolyog és tanítja Valentine-t, a kezét szelíden cirógatva:

– Fizetést még nem kaphat, babácskám; csak jövőre, ha felszabadult. Most
a villamospénzt kapja a gyerek, meg hát persze a borravalókat…

– Persze, borravalókat… – most köszön ki az ablakból az első két
könnycsepp.

– Szenvedsz, látod, szegény angyalka… – s Otti néni rögtön odaveszi a
karjába s ringatja a Valentine fejét, mintha szépen el akarná altatni,
most éppen ebéd előtt.

Valentine nem akar sírni világért sem, beszél inkább, mesél, erőlködve,
még bele-bele is próbál nevetni picit:

– Tudja, Otti néni, olyan buta kis dolgok történnek az emberrel. Múlt
héten lent jártam így déltájban a házunk előtt. Ott tolja fel az utcába
a gyerekkocsit egy olyan kékfőkötős dada. Az a baba, mikor odanéztem,
úgy rám mosolygott. Édes csöppség! Odamegyek a kis kocsijához, a dada
még szépen visszabiccen nekem a fejével és meg is áll… a gyönyörű kis
baba mosolyog, mosolyog, nem tudom, mintha csak ráismerne az emberre…
csakúgy lubickol a szív az emberben… és hát csucsorítok a picinek és úgy
teszek c, c, c… az a bűbájos kicsi jószág felkacag rám a két cukros
fogával, meg a nagy pufók szemeivel és aztán ha! ha! csak úgy repked a
két kacsójával hozzám. Meg kell enni ugy-e? És hát kérem, Otti néni, az
a dada valósággal eltolt onnan a karjával, mikor hajoltam a pici
szentemet megpuszilni. Bitte, bitte, es ist nicht erlaubt, das Kind zu
küssen!

– Oh, szegény szívecském.

– És hozzá németül, drága Otti néni… valami olyan rútnak és oly
idegennek éreztem ott magamat. Nyikorgott az a kis vaskocsi, azt hittem,
elalélok a fájdalomtól… egész nap kedvem lett volna meghalni… és azóta
is…

– No, no, no! – Otti néni adott egy gyöngéd puszit a Valentine nedves
orcájára s aztán szigorúan megpacskolta a kacsóját a mappa fölött:

– Ilyen csúnyát, kis fiam, nem szabad a Kovách-szalonban beszélni… –
Nevetett Otti néni, Valentine helyett. – Meg ne halljam, kis cicám, még
egyszer ezt a szót erről a bimbó szácskádról…

S amint Valentine fölállott, szipogva s egy mosollyal fáradozva, Otti
néni két kezébe fogta a boldogtalan arcot. Vidor hanggal, s emellett
energiával, szinte férfiasan beszélt Valentine-hez:

– Azt akartam mondani, kis babám, nagyon örülök a derék ötletednek.
Roppant dicséretes, fiam. Tehetséged is van, Valikám, határozottan.
Fogadom, hogy hamar lesz eredményünk, csak abba ne hagyd, amit
megpróbáltál. Gyere el hozzám, kis szívem, gyere egypárszor, mikor csak
kedved lesz, majd instruállak kicsit.

– Köszönöm, édes Otti néni.

[Illustration]

– Dolgozni nagyon szép… hidd el nekem, babácskám.

Valentine lenéz a mappájára, az utolsó bokrot kötözi:

– Hiszem. Jó lehet az embernek…

Békász György megint más országot fedezett föl, új dsungellel
ismerkedik: az ember magányával.

Egyedül van ő éjszaka is, a banda közt, amelyet Csete Pipi a nyakára
szabadított, a Maki-féle puszipajtások közt, akiknek valójában még a
keresztnevüket se tudja, a potyázó nyári színészek közt, ifjú szerkesztő
urak közt (kik sohasem a szerkesztésről meg az ország sorsáról
beszélnek, csak szabóról, suszterről, cigarettekről, kártyás urakról,
forgalomban lévő kisebbrangú s rendfokozat nélküli művésznőkről). György
engedelmesen fuvarozza a bandát budai korcsmába, szigetre, ligetbe,
egyik táncpavillonból a másikba, gavalléroskodik a fiúkkal késő
hajnalig, örül, hogy pusztul az idő, de alig-alig hallja a beszélésüket,
mintha csak vatta volna mind a két fülében… nappal is, amikor aztán ez a
társasága sincsen (mert a legények alszanak vagy egyéb érdekeik és
mulatságaik közt cirkulálnak) s kiszáll cél nélkül a járdára vagy a
kocsiját fordítja jobbra-balra, szokatlan utcákba, kieső kerületekben,
nappal is mindig olyan nagy csendet sejt a városon, mint télen, mikor az
első komoly havazás után úgy meghalkul a villamos, meg a kocsizörej és a
járdák népe valami meglepő bágyadtságban, ámulatban látszik közlekedni.
Györgynek a tekintete meg-megragadt pince-műhelyek fölé mázolt fakó
neveken, nyitott ablakú mezzaninokon lámpa mellett, púpos tartással ülő
szabó-segédeken, beteges arcú, vén embereken, akik az emeleteken
lenézegetnek az ablakból, kofa-állomások züllött gyümölcsein,
szegénysorsú, fonnyatag virágain, öreg asszonyokon, meg kicsi lányokon,
akik valami ismeretlen rémülettel futnak a falak alatt, a délutáni
kiadásokkal, úgy híresztelve a lapcímeket, mintha segítségért
sikoltoznának… meg vakokat vett észre lépten-nyomon, akik magukra
hagyatva, tapogatóznak a balkézzel előre a levegőbe, meg sántát, sántát,
sántát látott, akik ezeket az erőszakos nyomorék lépéseket gyakorolják
itt az ember előtt, egy életen keresztül (néha két sánta úgy megnézi
egymást, mikor szembe jönnek), meg elkapták a György szemét a sarkon a
féllábú cipősubickolók, meg azok a selejtes alakok, akik a falhoz
támaszkodva, meg a járda szélén agitálva, rázzák a bajuszkötőt vagy a
cipőzsinórt a gondjaikba lógatott fejek elé. S azok az ütődött emberek
az utca népe közt, akik magányosan gesztálnak és hadarnak az orruk alatt
valamit, amire már nem kíváncsiak a bolondok házának a doktorai… oh, e
rendhagyó boldogtalanokért, meg minden égéses képű, varrott nyakú
szegény emberért, meg szegény asszonyért, meg mind az ismeretlen,
véletlen valakikért, akiknek pillantása odafutott az ember szemébe,
olyan bánatot, olyan felelősséget érez az ember hirtelen. Mintha
titkolnánk ezek előtt a nevünket, mintha bujkálnánk előlük a magunk
takarosabb életével, s mintha haragot tartanánk a szerencsétlenekkel,
hogy elnézünk róluk és soha, soha meg nem állunk megérinteni a kabátjuk
ujját, szólani hozzájuk, egy szót odaadni nékik, a mellünk mélységéből.
A szívünk, mint a dadogó, örökösen döcögtet valami hangot, valami igét,
amit egy életen át nem sikerül meglelni. Van-e jogunk itt a földön, ezek
közt a riadt nyomorultak közt, remélni, sóvárogni, álmodozni, célt és
boldogságot keresgélni magunknak, még csak egészségesen lélegzeni is,
vajjon?

A nőktől, a könnyed, szellős, varázsos nyári nőktől, fehérben,
rózsaszínben, tengerzöldben, a tündéri fehér cipellőikben, azoktól sem
akar ez a gyászos ember felüdülni. Mintha nem látná, vagy nem fogná fel
a szépségüket, oly közönnyel nézegeti, hogy szöknek fel, megfeszülő
karcsú lábszárukkal a villamosokra, hogy hullámoznak el a járdákon,
mohó, titkos kis thémáikkal, hogy özönlenek le a szigetre, mint egy
virágfolyam, azon a fia-Margithídon, meg milyen csodálatos, bájos képet
adnak a cukrászatok babéros terraszán, az összemosódó színeikkel, viruló
kalapocskáik alatt, mintha óriási arrangement pompázna ott, vagy
andalító ünnepi felhő ereszkedett volna le ide az épületek tövébe.
Itt-ott meg találja nézni egy szép leány (vagy asszony? nem lehet ebben
a kislányszoknyás nőtengerben disztingválni), megnézi az unott, csontos,
barnaképű urat a kormánynál és utána is fordítja a járdáról a fejét
pillanatra, vagy ha gyalog van György, fölvetődnek rá szép szemek,
gusztussal, önkéntelen… de neki mind e szép és csinos és üde, fiatal nő
mintha báb volna, vagy kép, semmi meglepetést, semmi hangulatot nem okoz
a tétova figyelgető sétálónak. Azt érzi ez a György, hogy ez a sok-sok
példány mind csak utánzat, mind nem az az egy édességes, boldogságos
_másik_, aki a szívünket hozta a teste csodálatos szekrényében a földre.
De hát vajjon mért kell ezt ilyen megrögzötten érezni néki, hogy ez a
többi mind hideg és üres és fölösleges? Nem kerülhetett az a szív, mint
a vándorserleg, hirtelen egy másik női kebelbe? Ha bekötött szemmel
indulna e tündérsereg közé s a kezét kinyujtaná, s az elsőt vonná
magához, amelyiknek a karját érintette… hiszen Valentine-t is oly
véletlenül, oly váratlanul találta az útjában. Se király, se kormányzó
nem mutat alá az alattvalók milliói közé, hogy: te ifjú, neked ezt a
kisasszonyt szemeltük ki, meg te: hajadon, neked emezt a legényt
javasolja a mi bölcseségünk, amely a ti boldogságtok felett
töprenkedett. Sem az égből nem akar zengő hirdetés hallatszani a földre,
hogy a legmagasabb Érzés és Törődés a sejtelmetlen halandó fiatalságból
ezt amahhoz és amazt ehhez utasítja, név és személy szerint. Hátha az
első volt tévedés és a második lenne az örökre szóló boldogság. Hátha
mindegy is, melyik, hátha babona, majomhit az, hogy keresni, válogatni
kell azt a másik szivet, összemérni a miénkkel, mint egyik kész cipő
talpát a másiknak a talpával; hátha mind egy tészta, mind egy sütet ez a
végtelen sok Évája a földi paradicsomnak, akár az egy pékségből
kihordott kiflik, csak fel kellene nézni s egy bájos, kedves, fiatal
leányalak után elindulni megint, igen, csak ki kéne már lábalni egyszer
ebből a letörtségből, ebből a tehetetlen epekedésből, búbánatból.
Csakhogy éppen ez a bódult kín, ez a valószínűtlen hiányérzet, ez a hiú
visszavárás, mely gyöngít, mint a betegség, ez nem engedi Györgyöt
talpraállani… ez a fájdalom, ami most vendégeskedik a lelkében, mintha
húga volna annak a régi fájdalomnak, ami Györgyöt foglyul ejtette
tizennyolc esztendős korában mikor az édesapja hirtelen meghalt, éppen a
György érettségije után. Hát mégis olyan mélységes mélyre tudott az a
fehér kezecske nyúlni, az élete gyökereit felszaggatni? Az apánkkal, meg
az anyánkkal is véletlenül kerültünk volna össze? Hiszen mi nem
választottuk meg őket előre az emberiségből, csakugyan s a szülők sem
ismerték azt a gyermeket, akinek a világrajöttéért sóvárogtak. Ha nem ez
az _én_, hanem egy tőlem elütő természet, más ész, más felfogás, egész
más lélek volnék, ha valami más forma foszlány szállott volna ide akkor
a Végtelen titkos ködeiből, hát azt a _másikat_ is éppen úgy elfogadták
volna gyermekük gyanánt, mint engemet. Mi hát az, ami olyan
élet-halál-közösség gyermek és szüleje közt, micsoda eszméletzavaró
rémület az, amit akkor érzünk, mikor az édesapánkat eltemetik: mintha a
tulajdon érzékeny testünket és a tulajdon drága szemünk világát ásnák el
a sötét föld alá. A kedves megszokás sérelme volna csak, gyöngeség,
önzés? Megtámadtatva sejtjük talán magunkat elbizakodott
biztonságunkban, hisz mi itt akarunk maradni, mindörökre, akár egyedül a
kihalt földgolyón. Ne bántsatok kétségek és kérdések, oh istenem, nem
lát az ember, a lét homályain keresztülnézni nem is elég a Nap
világítása nekünk s lám, olyan gyönge szemet is kaptunk, csak ezt a
megnyugtató köröcskét csináljuk a szemünkkel a végtelenből.

Úgy hiányzik Györgynek az a másik megismert lény, mintha a szó született
értelmében a hozzátartozója lett volna… néha affélét érez, mintha hűdött
volna a jobb oldala, mert annyit oda volt simulva, ragadva Valentine,
mikor karonfogva sétálgattak a budai kertben, a Bürü kiséretében tett
budakörnyéki kirándulásaikon, az erdei, mezei sétákon, meg Velencében…
megesett, hogy hátrapillantott azért egy elosonó leány után, egy illat,
egy hang, egy kalapforma rántotta hátra a fejét, meglepően,
megdöbbentően; aztán lehajtott fejjel ment tovább, figyelve, hogy
nyugosznak el lassankint a szíve vad lökései. S aztán előfordult, némely
óráján, hogy meg is állott így hátranézés után, ott ragadt a szeme
egy-egy szerelmes páron, amelyik távolodott, sietve, mintha boldog
virágos kapu felé igyekeznének; vagy odameredt egy közeledő párra néha,
fiura, leányra, kik lankadtan, elfogulva jöttek egymás mellett, mintha
nehéz, fojtott zenét hallgatnának útjukban. Hivatal után vár ott egy
leány a köruti sarkon, fiú jön, előre emeli a kalapot, a leány a kezét
kapja fel, elébe lép, azután a karjába illeszkedik és odaszorul a
vállával hozzá, felnézve az igénytelen fiatalember szájára, mintha
világmegváltó eszméket hallgatna s úgy megy rézsútosan, szinte viteti
magát, súlytalan, öntudatlan. (Szegény György is a minap karonfogta
Pipit a korzón, oly rosszul esett már ott neki lógázni a jobbkarját.) A
cukrászatok előtt is annyian vannak letelepedve kis asztalnál, ketten,
kettesben… meg az uttesten is elpuffog szemtelenül minden öt percben egy
autódaxli, a kosárban nyakig bele van süppedve egy női apróság,
kipirosított fejecskéjét üdén mutogatva, mint a hónapos retek. Hallotta
György a németektől, hogy náluk ezt a járművet Brautomobilnak nevezték
el… óh, milyen szívfájdalom ezt is annyit észrevenni.

Máskor meg éppen olyanokat vesz észre, mélabús kóborlásaiban, akik
egyedül járnak az alkonyat szerelmes mennyezete alatt, fiukat,
embereket, akik pártalanok, elhagyatottak. Akik a bezárt Nemzeti előtt
azon a flaszteros tisztáson ácsorognak, ábrándos kis
nyakkendőcsokraikkal, pálcikájukkal, nézelődve, merengve, mintha valami
tündéri megoldásra várakoznának itt; meg akik a kávéházi terraszon ott
ülnek a megmelegedett két pohár vizük előtt, ki-kinézve egy kellemesebb
nőalakra abból a vígasztalan ujságból; meg azokat a sapkás fiatalokat,
akik ott nyújtogatják a nyakukat a kiadóhivatal előtt, ahol a prágai meg
a barcelonai football-eredményeket kiragasztják, meg a hátratett
kezekkel sétáló, hervadtképű, örömtelen öltözetü magános embereket, akik
egyszer-másszor oly ámulva emelik fel a fejüket egy ragyogó, nevető,
délceg szép hölgy elé… valami testvéri hajlamot érez György, a megesett
szívével, összeédesgetni mindezt a szótlan, magános alakot, hogy menjünk
együtt, ahogy az árvaházi fiuk szoktak… És aztán este is, mikor
egyszer-egyszer elszánta magát egyedül vacsorázni valamelyik csöndes
vendéglőben, olyan részvéttel, olyan rokonérzéssel nézegetett át
észrevétlen a magukban gondolkozva üldögélő urakhoz, akik a megrendelt
fogást várják vagy az égő szivart figyelgetik a vacsora után és oly
hosszadalmasakat köhögnek néha… egy idős úrtól volt a legmélyebben
meghatva, ki valami feketetáblájú könyvet olvasgatott magában az étterem
sarkában, késő este… mért nem lehet az ilyen magukra maradt lelkekhez
közeledni az embernek, leülni szépen melléjük, beszélgetni, habozás és
zavar nélkül, úgy mint a hajón szokták a világok idegenjei. Lehet, hogy
egy második életben majd az ember szót fogad a tiszta ösztöneinek és
helyrehozza mind a durva mulasztásokat, amiket most elkövet.

Volt egynéhány olyan napja Györgynek, mikor az utcára jönni se volt
semmi kedve; jobban esett az egész délutánját odafent a szobája
csöndjében eltölteni. (Éjjel nagyon szomorú percei voltak, míg el nem
aludt: az árvaságot soha sehol olyan gyötrelmesen nem érezni, mint a
hotelszobában, a legkrisztustalanabb némaságban, amit csak a halk
liftnyöszörgések, rejtelmes járások és kattogások zavarnak, meg a
szomszéd szobából áthallatszó névtelen köhögés.) Volt egy új studiuma
Györgynek, amelynek ezeket a délutánjait szentelte: mit gondolnak? Kérem
a tánc dicső tudományát nyeli magába a mérnök úr, aki rendesen
trigonometriával és magasabb arithmetikával szokott mulatni. A hallnak
az ujságos fülkéjében fölfedezte a Tánc című folyóiratot, másnap
meghozatta visszamenőleg az egész évfolyamát; azután egy nehéz albumot
hozott haza a Váci-utcai könyvesboltból, amelynek a Tánc története a
címe… s minden tárcát és vasárnapi csevegést elolvasott odalent a
Hungária kávéházában, ha látta, hogy a táncról mesélnek neki benne. Hát
már beröpködte a képzelet szárnyain a legkülönbözőbb világokat és
századokat, értesült felőle, hogy a tánc együtt született meg az
emberiséggel, vagy talán még hamarabb; megolvasta, hogy az operák a
balletből erednek s a ballet az ókori vallásos szertartások hajtása,
hogy az éneket, az imádságot a tánc előzte meg a szentelt helyeken, sőt
megelőzte a trubadurok, igricek és samánok, a Homérok és Hafizok
malasztos, magasztos és mézes versét, mert a csaták fordulatait és a
szerelmes hódolat hajlékonyságait nem harsogó s nem lágyan zengő
igékkel, hanem gyengéd és szenvedélyes illegéssel-billegéssel, azaz vad
és ijedelmes és ádáz és ujjongó remegéssel és taglejtésekkel és
ugrándozással híresztelték, illetőleg fejezték ki. Sőt megtudta, hogy a
legősibb diplomáciai nyelvet is a tánc képviselte, lévén a követek
kiképezett táncosok, akik mimikával és gesztálással tárgyaltak a
másnyelvű emberevő fejedelemmel, ha békét, vagy ha háborút kellett
azokkal kötni. S kitudódott a György sürgős olvasmányaiból, hogy a
megváltó boldog zene is az édesanyját tisztelheti a táncban, mivelhogy a
legelső vad népek fiai, hadba való menetelésük alatt rithmikus
lépésekkel tartották a tér- meg a távközt a soraikban és aztán a
gyorsabb, vagy a lassabb menetet, meg a megállást, meg a szaladást a
csapat szélén haladó pucér leventék a combjaikra való csattantásokkal
dirigálták; az a hely persze sajogni kezdett egynéhány kilométer után,
egy élelmes harcos aztán erős bőrt kötözött oda magának és azt csapkodta
kedélyesen, huncútul kacsintgatva a többi szárnytisztes felé… így
született a dob… Meg aztán felidézték az olvasmányok a dervisek örjöngő
táncait, a babonás indiai táncorgiákat, az indiánok haditáncait, a
pestisek és éhinségek s minden fajta katasztrófák utáni táncos mániáját
népeknek, nemzeteknek; igaz, a tánc betegség is az emberiségben, hiszen
minden kórháznak van vitustáncosa… hanem boldogság és egészség is a tánc
a világon, az albumban ott az a sok elragadó kép a bájos, ünnepélyes,
poétikus mult és régmult táncokról… s aztán annyi szépségét, nüanszát
tárgyalják ezek a tanulmányok és csevegések a mai táncoknak is…
élvezheti is mindezt, aki ért hozzá.

S György lelki s testi szemei előtt és folyton magyarázta a Természet a
magáét: táncol a föld népe mindig és mindenütt, táncos lejtéssel szokták
kört járva a gabonájukat csépelni a szumatrai bennszülöttek, énekelve;
bokázik a pityókos ember a szekérúton hazafelé s megrántja a derekát,
összeveri a bokáját, megüti a tarkóját a magyar a vásárban a lacikonyha
előtt, jókedvében, már csak a piros kolbász sistergésére is… táncolnak a
kis gyerekek maguktól, s táncol a hab a Dunán, a láng a tűzön, a füst a
levegőben, a virág a szélben, a csillag a felhőben, a ló a lovas alatt,
a kecske a gyepen, a kígyó az orfeumban, az elefánt a cirkuszban, a
szitakötő, a szúnyog, az esti pille, mind táncolni próbál; még a tücsök
a mezőben, az is rajba gyűlik a megsült fű felett hopszasszázni… táncot
jár a darumadár, s táncolni gondol mind a veréb, mikor úgy ugrándoz, a
szárnyát emelinti s kapkodja a fejét az ágon, meg mind a fecske, mikor
andalogva keringet és feljebb-lejebb ingadoz és repes a szárnyaival…
szegényke talán sohase is repülne, csak jobban tudna táncolni, mint
repülni!

Hát csak az egy Valentine ne táncolna ezen a világon?

Békász György úr után tudakozódnak odalent a hallban. Ki az?

Poóy Pál úr őméltósága.

György megint el akart aludni; most jött be a fürdőszobából s
visszafeküdt, még egyet szunnyadni. Reggel vetődött haza, hét órakor.
Most déli félegy. Poóy Palya keresi… hacsak nem álmodik!

– Azonnal, mondják meg kérem őméltóságának, legyen kegyes öt percre a
hallban helyet foglalni.

És letette vakon a hallgatót. Az odaesett a készülék mellé, az éjjeli
szekrényen.

Istenem, Palya… mi ez? György, míg öltözködött, oly rohamosan, mint a
tűzoltó, joformán gondolkozni se tudott a feje el nem oszlott gőzétől
(két üveg franciát nyelt egymaga az éjjel), meg a szíve verésétől. (Úgy
rázkódott a melle, mint a rosta.) Valami vésztrombita hasított az agyán
keresztül. A válásról lesz szó! Állok elébe! Majd meglássuk, mit akar,
hogy kezdi; milyen fagyos lesz ez a jólnevelt úr, vagy micsoda
kíméletlen hangot vesz elő s miféle brutális szemrehányásokkal mer majd
rátámadni. Egy esengő csengés visszhangzik valahonnét a György ködös
lelkében, mintha a sötét vizen valami parti fény cikázna végig… de az
elszántsága, a hidegvére, biztonsága erősödik, míg a gallérját gombolja,
s a nyakkendőt szilárd ujjakkal sürgősen megköti. Szüksége lesz minden
energiájára, fölényére.

– Szervusz, Gyuri! – Palya fidélis vállonlegyintéssel otthagyott nevetve
egy másik gabardinos urat és siet György felé vidáman, mind a két kezét
nyujtva neki: – Nohát kérlek, téged is elég régen nem láttalak. – A
legfrissebb reggeli kedvvel nevet a szemébe s rázza meg a két kezét,
azután a két karján szorít egyet barátságosan. – Hogy vagy, barátom? Nem
zavartalak, kérlek?

– Köszönöm, dehogy, bocsánat… – György sehogyse tud hangot, szót,
frázist találni. Igyekszik szembenézni Palyával és valami elfogadható
arcot csinálni.

– Hallottam félfüllel, pajtás, hogy Pesten vagy, erre voltam, gondoltam,
megnézem már ezt a gyereket…

– Igenis… bocsánatot akartam kérni, hogy nem fogadtam azonnal… és hogy
itt a hallban… tudniillik két svájci úr volt fenn nálam, akikkel valami
találmányom dolgában tárgyalok.

Füllentett, tudjuk, a mi zavarba jött barátunk.

– Áh? Svájc? Gratulálok, Gyurikám. Fényes! Hát találmányaid is vannak?

György nem is akarta a találmányait említeni Csak a lump fölkelést
akarta fedezni s mint a megszeppent diák, az első kifogással rukkolt ki,
ami eszébe jutott.

– Igen… (folyton vergődött, hogy a Palya címzését kikerülje. Mit
mondjon: Palya papa? Azt többé nem lehet… vagy kedves bátyám? Uram?
Méltóságod? Nem tudja, mit kezdjen evvel a jókedvű emberrel.) Igen…
tudniillik két találmányon is dolgozom… az egyik a rotor-hajók
hydrodynamikai elveinek a repülőtechnikára való átvitele volna…

– Értem, sejtem! Kolosszális, kérlek. És a másik? Roppant érdekel.
Üljünk le talán ide, Gyurikám. Sohse beszéltél nekünk erről a dologról.

– Köszönöm… Nem akartam eddig előhozakodni vele… még ma sincsenek a
terveim teljesen kidolgozva…

– Az nem tesz semmit, fiam, fontos az idea, az pedig brilliáns. Szóval a
másik?

– A másik, hát a másik… kicsit unalmas így hallani…

– Dehogy, dehogy, sőt, Gyurikám. Ezek az ügyek engem, kérlek, mindig a
legbehatóbban foglalkoztattak.

– Igen, hát az a világür magasrezgésű elektromos hullámainak a
transzformálására vonatkozik… tudniillik mint gépész- és elektromérnök,
érdeklődöm…

– Én is, édes fiam, a legnagyobb mértékben. Kérdés, mi a célod azzal a
transzformálással? Gyujts rá, Gyuri fiam. Kicsit meghúzott ez a
kánikula. Nem vagy beteg?

– Oh nem, kisztihand. De… az egész valami szerény szakmabeli kísérlet,
vagyis magasfeszültségű árammá gondolom transzformálni… praktikus célja
van, olcsóbb áramtermelés…

– Ez az! Benne vagyok! Meg fogjuk csinálni, fiam. Ezt nevezed szerény
kísérletnek, barátom, ez zseniális! Korszakalkotó, kérlek! Hozz össze
azokkal a svájciakkal, majd én képviselem az érdekeidet, kérlek.

György lesüti a szemét. A svájciak kényelmetlenek neki. Nem is a
találmányain járnak most az ő heves gondolatai. Fölveti a fejét, nincs
már türelme, el kell kezdeni valahogy ezt a témát. Mélyet szippant a
cigarettjén, azzal vesz egy szíverősítő lélegzetet. Mosolyogni is
sikerül, amint halkabban megszólal:

– Mintha valami fontosabb kérdést kellene tisztáznunk először, ugyebár…
kérem.

Palya odacsillog a György szemébe, kicsit ráz a fején, nevetős arccal,
az ujjával összekötőjelet ránt a maga, meg a György melle közt:

[Illustration]

– Már mint mi kettőnknek, kérlek? Engedj meg, édes Gyurikám, nem üthetem
bele az orromat két embernek a legszorosabban vett magánügyébe.

Kínos. Úgy tesz, mintha nem is érintené a dolog. Az apa. Hát akkor miért
jött? Vagy micsoda érdeke lehet a másik felet itt zavarba hozni s
dadogásra kényszeríteni.

– Mégis, hiszen arról van szó, nemde, kérem, hogy a dolgot dülőre
juttassuk?

Palya bólint, kedvesen, a kezét a György térdére teszi:

– Nagyon helyes, hát juttassátok is, kérlek, dülőre, ha már egyszer
dülőre kell juttatni.

Mit csináljak már veled? György kettőt is szippant és a füstjét gondosan
elzavarja a Palya orra elől, míg egy újabb mondatot össze tud
kovácsolni:

– Gondolom, ilyen esetben tisztázni kell egyes kérdéseket, mindenesetre.

– Mindenesetre, édes fiam. – Palyának a hangja csupa gyöngédség, csupa
előzékenység. – Föltétlenül kívánatos, kérlek, hogy ha tisztázni való
kérdéseitek vannak, hát azokat tisztázzátok. Mindenesetre kérlek.

– Mindenesetre… mert azt óhajtom…

Nem tudja hirtelen folytatni. Oh, hiszen ha ki lehetne most nyögni, hogy
mit óhajt…

Palya annál folyamatosabban tud perorálni:

– Magam is, édes Gyurikám, hidd el szívből óhajtom, hogy minden
kérdéseteket tisztázzátok és hát a legtökéletesebben rendbe tudjatok
jönni a dolgotokkal.

És Palya a lift felé kapja a fejét; elegáns asszony lépett ki a
villanyfényes ketrecből. Palya utána köhintett komolyan és összevont
szemöldökkel kíséri a hölgy alakját a kapuig.

György tanácstalanúl, kínlódva figyeli a Palya derült rózsaszín arcát.
Fiam, sőt édes fiam és Gyurikám… ilyen napra legalább felfüggeszthetné a
mézes modorát! Ő nem tudja feltalálni magát ilyen simaszavú gentlemannel
szemben. Égetni kezdi már ez a símogatás, mintha lángok círógatnák!

– Hát azért gondolom, hogy mindnyájunknak kellemesebb volna, ha
barátságosan esnénk túl ezen a… minden részleten… ha bizonyos harmónia…

– Az, kérlek! A legszebb harmóniában kell, hogy végződjék a dolog, fiam.
Én a magam részéről boldogan leszek a segítségedre, kérlek. Talán
méltóztassál majd átfáradni hozzánk most valamelyik nap, ebéd után…

Hogy? Odamenni? Ezt a lehetetlenséget ilyen könnyen, ilyen egyszerűen
kimondják előtte… hogy ő még egyszer azon a Trombitás-úti vasrácsos
kapun betehetné a lábát? Alig tudott itt a széken egyenesen ülve
maradni. Gyötrelmes mosoly erőlködik az ajkain:

– De kérem, találkozhatunk… vagy talán nem tartózkodik Pesten?

– Ó, hogyne, fiam, itthon van a gyerek. Mi ketten, kérlek, a világ
legszebb helyén nyaralunk: Budán. Hisz éppen azért bátorkodtalak
invitálni, Gyurikám, hogy találkozhassatok, megbeszélhessétek a
problémátokat…

György szemében egyet rendül a világ, ragyogva, mintha tükörrel mennek
el az utcán keresztbe az ember előtt.

Palya levette a monoklit, meglehelli, a zsebkendőjét előveszi, törüli
figyelmesen az üveget:

– No igen, el akartok válni, gyerekek. Nem kellettek egymásnak, kérlek.
Nem illettek össze, természetesen. Nagyon egyszerű, édes fiam. Semmi
rendkívüli nincs benne. Majd aztán megtalálja a megfelelő párját az
egyik is, meg a másik is. Nem féltelek benneteket, barátom. Hát látod
nem lesz semmi kontroverzia köztetek, mehet kérlek minden a legsímábban
a maga útján. S amellettt a legjobb barátja maradhat az egyik tisztelt
fél a másiknak.

A monokli már ott ragyogott a jó Palya szemén. Felállott s bizalmasan
nevetett a György szemébe, amint szeretettel a vállára veregetett
félkézzel:

– Hát csak jelentkezz, Gyurikám, mennél hamarabb, ne félj, nem harapják
le az orrodat.

– Igen, jelentkezni fogok… Palya papa…

Mikor egy erős kézrázás után Palya becsusszant a forgóajtó szárnyai
közé, Györgynek a keze még kinyújtva marad ott az ajtónál, mintha tovább
kínálná… oh, istenem, ha Palya nem engedte volna most el ezt a
jobbkezet, ha magával vitte volna… ezt az egész kart, hogy egy drága
gyönge rózsaszín nyakat átöleljen.

Felszáguldott a szobájába. Három, négy, öt lépcsőt ugrott egyszerre.
Odabent össze-vissza hányta a könyveit, a rajzait, az ágyról a diványra
repítette a pizsamáját, a bőröndöt is lekapta a szekrényről, nem tudta
mit akar vele. Felrántotta az erkély ajtaját, kinyitotta a száját,
szinte rákiáltott a tündöklő Dunára! Vagy tíz percig járt, mint a
fölingerelt fogoly azon a három lépésnyi balkonon; aztán aaah!
belesóhajtott hangosan egy kis cserép muskátliba ott az erkély szélén és
úgy tartotta behunyt szemmel az arcát a puha, meleg virágocskák közt.
Hangtalan, szinte lopva, hogy fel ne ébredjen a muskátli, meg is
csókolta a bizsergető szirmokat. Azután bevitte a szobába a cserepet és
meglocsolta az üveg vízből a szikkadt fekete földjét…

Ebéd után pedig azonnal szabadságolta Pipit (ellátván őt egy kis
pénzmaggal), avval, hogy éjjel-nappal dolgoznia kell egy darabig valami
nagyobbszabású megrendelésen. És csakugyan nekikönyökölt még azon a
délután a kiteregetett terveinek. De minden öt percben az ablakhoz
szaladt. Meg a szekrényt nyitogatta. Fésülködött és kefélkedett. Másik
nyakkendőt kötött. Megállott a tükör előtt, a két szemére vett kezeivel,
abba a vak két tenyérbe nézve, ha ugyan betett szemekkel abból a
sötétségből is láthatni valamit. Még lábujjhegyre állogatott, s tapsolt
csodálatosan, aztán felkulcsolta a kezeit a plafond felé, hosszú
percekre. S aztán, mint a bolond, levágta magát a díványra, légzési- és
hasizomgyakorlatokat végzett, míg csak azt nem sejtette, hogy kimerült.
De nem merült ki, dehogy: amint felállott, azonal fejest ugrott a vetett
ágyba s aztán a két tenyerét szétterpesztve, a két lábát lassan,
ingadozva emelte a plafond felé. Tótágast állott, korrektül. A cipője
sarkát odafent összeverte háromszor.

Két napig bírta a várakozást. Harmadnap ebéd után telefonozott Palyának…

A jó Palya hangja kicsit bágyadtan csúszott a György fülébe:

– Hát édes Gyurikám, sajnos… Valentine hirtelen elutazott. Igen kérlek.
Mégis csak úgy gondolta kérlek, hogy elmegy valamerre… bizony, azt se
tudni még; majd megírja, hol van. És hát éppen ezért kérlek, nem is
kívánom, hogy ide fáradj pajtás, egyelőre talán el is odázhatjuk az
ügyet, úgy sincs sok értelme Valentine nélkül… no ugye. Hanem, hallo?
kérlek, én majd benézek hozzád, szeretnék már azokkal a svájciakkal
összejönni. Majd a körmükre nézek, ne félj semmit, Gyurikám…

György, mikor a telefonnak vége lett, a kezét a homloka felé emelte, de
az a kéz félúton odaesett a falnak. Éppen a csengőgombos üveglapra
tenyerelt.

Az emeleti szolga kopogott be Györgyhöz:

– Parancsol, nagyságos úr?

Mit parancsolna? Inkább könyörögne, a két ijedten bámuló szemével
rimánkodva látszik valamit kérdeni:

– Mi lesz velem?



Szeptember.

A liget fái már beiratkoztak az arany évadba, a budai dombokon itt-ott
kellemes, egészséges rezesség tünedezik, afféle, mint némely sportoló
asszony arcán; az utca tele van az őszibarack illatával, szerelmesebbek
a délutánok, mint májusban, korai lámpagyújtáskor a lombok, válogatott
leveleikkel, ígéző árnyaikat moccantják álomszerűen a világított, sápadt
járdán… Még az ilyen édes őszi estén azt merem hinni, különb gyönyörűség
éjfélig, meg éjfélen túl ezeken a járdákon vonulni, beléámulni a
flaszterra vetített falevelek megfoghatatlan merengésébe, szinte
szenvedve, ha kénytelenségből rálépett az ember a levelek szentséges
szép árnyékorcáira… igen, mint például beülni a nevezetes Butik
izgatott, forróságos, csak piros-fehér villanyocskáival kápráztató, de
semmi csodát és semmi ujságot nem igérő szűk hajlékába. De a Butikba már
szeptemberben siet az a publikum, amelyik Pesten is habit-ba, illetve
esti gyöngyeibe öltözik, mikor nyilvános helyre ruccan. A Butikot nagyon
szeretik a társadalom egyes rétegei, valamint a Butik is szereti ezeket
a rétegeket, már mint bizonyos nivótól fölfelé. Hiszen ezekért a
rétegekért nyitotta ki diszkrét boltajtaját, állította sorba a falhoz
intim, kicsi pamlagjait, asztalkáit a teremben, a vonzó madárfészeknyi
fülkéiben; ezekért a rétegekért tette oda a legdrágább jazzt a sarokba s
ápoltatja, mint valami teint-t, a tánc alá szolgáló parkettet.

[Illustration]

Éjfél felé jár, jó hangulatban duruzsol a társaság, a jazz, mintha
valami kis morfin-ájulatot muzsikálna, az új tangót andalogják a
mosolyos párok, ahány pár éppen megfér egymástól ezen a fukar parketten.

Itt van György is… Csete Pipivel van, persze, meg egy ponny
színésznővel, akit Pipi tukmált rá, remélvén, hogy György szenvedő
szívét megváltja majd evvel a gyöngéd baráti gondviseléssel. Egypárszor
elviselte már a szenvedő, hogy a vidám kis fitosságot elhívja Pipi
vacsorázni (azt állítván, hogy az úgy hozzátartozik a terítékhez, mint
az angol mustár), de a szinésznő-sarjadék György iránt való komolyabb
érdeklődése mindezideig hajótörést szenvedett, mint mondani szokás. A
családi nevét minden alkalommal frissen elfelejtette György, nem szokván
eleget a szeme Pesten a színlapokhoz, csak a keresztneve ragadt meg a
fejében. Tintinek hívták, élőszóval és nyomtatásban.

Mikor ma este itt letelepedtek az asztalkájukhoz, (amelyet előre
megrendelt Pipi), György egy pár percig elhallgatta ezt a Tintit, aki
nagy lázzal mesélte neki a próbák eseményeit, meg a kilátásba helyezett
nagyobb szerepei felől tájékoztatta odaadó bizalommal, mert hisz ez még
mind a legszigorúbb titok a színháznál. Pipi ezalatt erre-arra
szólogatott, ismerős asztalokhoz, meg át is kelt egynehány társasághoz
perces vizitekre. György tekintete a Tinti folyékony előadása közben
lehanyatlott a kicsi színésznő képéről a kezére, arra, amelyik ott
játszott az abroszon a pezsgőkeverő kanálkával. Tinti hamarosan
rajtacsípte Györgyöt a szórakozottságán s odakapott a kiskanállal a
barna ökölhöz, melyben a könnyű pohár állott az asztalon:

– Nem is figyel az emberre, nézd csak. Azt a buta gyűrűmet bámulja! – De
nevetett, nem haragudott. Egész életecskéjében nem tudott ilyen
rendesebb úriemberre megharagudni.

– Nagyon szép gyűrű, gyönyörű. – György gyöngéden igazolta a hanyagságát
s oda is nyúlt, megcirógatni az ujja hegyével a pöszmétényi solitaire-t.
– Vajjon mennyi az ilyen gyűrű értéke? (Csak hogy ne kelljen nehezebb
kérdésen gondolkoznia.)

Tinti vallott, mint a karikacsapás:

– Ajándékba kaptam, nem kérdezhettem az árát. De ennek édesem, tudom
pontosan. Tizenkét melont ér. Mert minden esetben három melont kapok rá
a zaciban.

(Tinti a Pipi, meg a Maki nyelvén beszél.)

– Hanem tudja, édesem, – és Tinti elvonta György kezét a pohárról –
milyen szimpatikus maga evvel az egyetlen vékony karikával? Az ilyen
férfi az izlésem, látja, aki nem használ ékszert. Még azt a
nyakkendőgyöngyöt se szeretem látni, nem férfias, igaz? A jegygyűrűt
különben imádom a férfiakon.

György már kihúzta az ujját a Tinti simogató kezéből. A pillantását is
félrekapta s aztán picit megcsengette a pezsgőspoharat, játékból:

– Erre mindenesetre jó az ilyen gyűrű az ember kezén… – s nevetett
egy-két gyönge taktust.

A pohár meg azt zengte neki halkan: Tin… Tin.

Szokta ezt a kis zenélést gyakorolni magányos vacsorái alatt, meg a
kávéházi terraszon, a Hungária előtt, mikor az ujság nyomtatását hiába
próbálta már követni s a Dunaparton előtte zarándokló villamosok
rakományát bámulta… tin… tin… mert várt, várt, mint az eszelős. A
szerelem ottmaradt a szívében, ahogy a gyűrű ottmaradt az ujján, igen és
úgy szorult a Valentine neve a szíve körül, mint ez a karika a balkeze
névtelen ujja körül… várt, remélt; egyik nap ha azt érezte, hogy no már
sikerül lemondani, megnyugodni, nem bánni, összecsukódni, kialudni,
befagyni: hát másnap kétszeres vagy százszoros türelmetlenséggel
követelőzik rajta az éhező-szomjazó szerelem. Palya egyre sűrűbben
talált a Hungária felé járni s Györgyhöz egy szóra felnézni, de folyton
csak tréfákat mondott és rejtélyeskedett, mikor a Valentine holléte s az
érkezésének az időpontja felől próbálta György faggatni… a féltékenység
ejtette meg a veszteglő embert és keservesebb kínt kóstoltatott vele,
mint a szigetek maláriája. Maradt, maradt; pedig hányszor eldöntötte,
hogy itthagyja ezt a gyehennát és rábízza az első dr. jurisra a válását,
csinálja az, ahogy akarja… azután mindig azt érezte, hogy ekrazitot
vinne el a testében, amely a világ túlsó szélén is felrobban majd benne…
s csodát várt minden másik reggelre, álomjelenetet, amelyben, mint az
elveszett kis testvérek, találnak valami gyönyörű kastélyos tájon
egymásra.

Ma különben megint az a gyönge, bolondos, magányos délutánja volt.
Órákig cirkált mindenfelé; estefele a Hunyady-téren találta magát;
fáradt volt, odadült egy benzinkúthoz; éppen szemben kellett lenni annak
a tánciskolának az emeleten, hogy György olyan keservesen sóvárogva,
bánkódva, képzelődve nézze sokáig azt az olcsó, naív életörömet az
ablakon átal; és ott fiúk jöttek, egy tucat vitatkozó diákféle, kicsi
jelvényekkel, azok aztán megállottak a téren ott közel és hát elkezdtek
charleston-lépéseket fitogtatni, mind egymástól külön ugorva bokázott és
nyujtogatta a féllábát, mintha megkergültek volna; György pedig figyelte
suttyomban az ügyességeiket, mohón, irigyen: a végén pedig mosolygott
utánuk, mikor továbberedtek kacagással és egymást hátbapüfölve, oh,
igen, szeretetet lehelt a gyerkőcök után, olyan eperédes szeretetet,
amilyen azok szivében érik, akik életükben a csalódással sétálnak
karonfogva.

Itt, a hiú Butikban, elkönyökölve Tinti őkicsinységétől (kinek Pipi
szerencsére valami most szerzett ragyogót kezd elmesélni), György
lankadtan, semlegesen nézeget a táncba (a bértáncos ifjú odamosolygott
egy párszor hozzá s ő diszkréten, gyengéden biccengetett neki vissza),
meg nézeget ártatlan idegenséggel az asztalkák felé, szinte valahogy
távolabb látva s halkabban hallva az extra népet, mágnásokat, vívókat,
vivőröket, lipótvárosi fiakat (kik szép számmal vonultak fel, már június
óta nem látták a grófokat), meg a dámákat, dámácskákat a mágnások
oldalán, akik felé Györgynek bizony nem volt elég orientációja, hogy
tudhassa, melyik grófnő s melyik csak mannequin, mert a szép társaság
valami irdatlan volt ez előtt a más felé nevelkedett ember előtt s hát
némely Tekla jobban is tud ragyogni, mint az igazgyöngyök… el volt az
esze foglalva s elmulasztott érdeklődni Pesten aziránt, hogy kicsoda ez
az úr, vagy kicsoda az a dáma… Az egész gyülekezetre csak úgy eszmélt
itt, mint olyan másvalamikre, kik nem tartoznak ahhoz az emberiséghez,
amelynek a sűrűségében ő vergődik, nem, ezek ünnepi kirándulók vagy
mifélék e világon, hogy csak nézegetnek és játszadoznak s ezeknek nincs
közük semmihez abból, ami fölött laboratóriumokban virrasztanak,
parlamentekben cigánykodnak, törvényszékeken kedélytelenkednek,
rendőrségeken sugdolóznak; nem tartozik rájuk a föld belében tolongó
tűz, sem a csillagok kémkedése, sem a pólusok iratlan hava, sem a
tengeren ólálkodó jéghegyek nem tartoznak őrájuk, sejtelmük se lehet
azok felől, úgy, mint nincs sejtelmük a mi mindennapi öngyilkosaink
felől, akik leugranak a Dunába. S egy messze-messze vizió vonaglott el
egy percre ezek előtt a falra meredő, borult szemek előtt: ilyen
négyszögű kis darab parkett, ahol ez a társaság táncol tovább, ha
elhaltak az erdők és elhullottak a hegyek, ha nincs világ, nincs ország,
ha elragadták, elmarcangolták mind a földet köröskörül, amit hazának
ismerünk, hacsak ennyi maradt nekik, ez a parkettnyi, nem látják, nem
sejtik, csak táncolni tudjanak tovább.

Észre se veszi, mintha hipnózisban ülne, micsoda szenzáció támadt ebben
a percben a teremben.

Susognak, halkakat kiáltanak, sőt füttyengetnek, emelkednek is,
nyujtogatják a nyakukat gavallérok és hölgyek egyszerre; a jazz elakadt
egy pillanatra s a táncosnép elbotol a lépésből a váratlan eseménytől.

– Nézd már édes apuskám! – Pipi megrázza a György könyökét. – Oda nézz
apuskám…

Most ül le az asztalkához, ott a sarokban a kicsi gázkandalló mellett az
a csuda, aki a Butikban megjelent: egy álarcos, kurta feketeszoknyás
másik nőalaknak helyet mutatva s nem véve tudomást az
ámulatról-bámulatról, amit okozott…

Ő maga is nő, persze s ő is olyan fekete selyem álarcot visel, az álláig
csüngő csipkével, a fején fekete csipkekendő s a ruhája végig csupa
fodros, csipkés fekete selyemruha, végig le a fekete selyem félcipellő
sarkáig, mert éppen ez az, ami a nem mindennapi hatást okozta, hogy
sarkig leérő hosszú ruha van a kecses mozgású, karcsú nőn; alighanem
igen fiatal, csinos teremtés lehet, olyan üde testszin villan meg a
fehér moll gallérkája felett… Különben a fülét se látni s a karjáról
lógó csipkék alatt is fekete glaszékesztyűszár fut felfelé. Puhatollú,
szürke legyezőt lebbent az arca, vagyis álarca előtt és talán jóízűt
nevet az álarc mögött, amint szétnéz kiváncsian a reá csodálkozó s
diszkréten zajló Butikban. A pincér egy percre eltakarja a hátával a
publikum elől, aztán siet hátra, ő is vihog jobbra-balra s csak rángatja
a vállait.

Pipi lefogja Tinti kezeit, aki tapsolni akart és majd felrepült a
pamlagról örömében:

– Gyerekek, ezt a heccet, nohát még életemben… nem is bírja szöveggel a
csodálkozását. Ez a hosszúruhás, legyezős hölgy, aki most hecc a
Butikban, lehetne persze valami bájoló húsz év előtti festmény a
kiállításon, valamelyik nemes francia piktortól, például Rippl-Rónaitól.

Mi ez? Álarcosbálról ruccant volna ide ez a rejtélyes kis donna, a
duennájával? Szeptember még nem a bálok hónapja. Talán valami attrakció,
mellyel a Butik tulajdonosa kedveskedik a publikumának? Táncosnők
lesznek, alighanem mindjárt kiállanak majd a parkettre. Hanem a
tulajdonos is tétován néz feléjük a sarokból és a két tenyerével adja a
zászlójeleket erre-arra, hogy fogalma sincsen…

Senki nem sejti, honnan röppenhet ide ez a bizar álom.

– Apuskám, itt valami fogadásról van szó! – Pipi szét is néz, úgy
terjeszti hangosan a tipjét: – Fogadás, a fejemet teszem rá apuskám!
Ragyogó dolog! Egy kis kontesz lesz…

– Valami megbolondult orfeumhölgyecske, – ez a György véleménye.

– Igen, reklámnak találta ki! Biztos valami bécsi! Nahát micsoda
maskura! – de azért Tinti kicsit irígykedve nézi a maskurát, aki csak ül
nyugodtan, legyezve magát, egy-egy halk szóval az egyszerű blúzos
kisérőjéhez fordulva.

[Illustration]

Már azért táncolnak, koccintgatnak, dudorásznak tovább; nagyobb
heccekhez is szokva vannak a Butik vendégei.

Pezsgőt, ásványvizet hozott az álarcos nőknek a pincér. A legyezős
dámácska az ásványvízből tölt, magának is, a másiknak is, koccint vele s
aztán mintha összevihognának. Bolondos két figura!

– Apuskám! Téged néz, figyelj csak kérlek alássan! – Pipi meglöki a
György könyökét.

– Ugyan.

– De édesem, a nőcske le nem veszi magáról a szemét, csakugyan! – Tinti
is erősen oda figyel.

– Tévedés lesz. – György már megint unatkozik; a mennyezet égőit
szeretné megszámlálni.

Pipi tovább lázít:

– Őrülten érdeklődik irántad apuskám, becsületemre! Nohát ragyogó,
gratulállak kérlek alássan.

– Majd hozzácsapom ezt a hólyagot, szemtelen! Bá! – le kell tartóztatni
megint a Tinti kezét, mert felkapta már féltékenységében a felfújt zöld
malacát az abroszról. Másik felől pedig Pipit kell Györgynek
pacifikálni, mert Pipi egyre harciasabban kacsingat és köhinget a
misztikus jelenség felé.

– Hívjuk meg őket, kérlek alássan, őrült sikerünk lesz, apuskám.

György csak legyint lankadtan. S az órájához nyúl. Jobb is lenne menni
tán innen; kicsit bántó, hogy most már őt is figyelik egy pár asztal
mellől.

Egyszer csak a legyezős, magaskesztyűs nő feláll, megfogja félkézzel az
álarc szélét, másik kézzel a szoknyát csipi, s emelt fővel megy
egyenesen hátra, hol nyitva van egy világos, kicsi fülkének a függönye.
Végig kisérik a szemükkel a Butik vendégei, mosolyogva, sőt utána
nevetnek itt-ott, egész szabadon. Egy dáma föllelkesedett váratlanul,
azt mondja:

– De milyen charme van ebben a kosztümben, nézzétek!

Egy erősen pirosképű gavallér pedig fölemelte az ujját és jóindulattal
szólította fel a suhanó tüneményt, hogy azt mondja:

– Le az álaaccal, uaim!

– Telefonálni megy, gyerekek, most hívja a bandáját. Mi lesz még itt
apuskám, meglátjátok, becsületemre! – Pipi nem birt az izgalmával.
Majdnem hogy utána szaladt az álarcnak.

Hát az lett, még pedig egy perc mulva, hogy a pincér oda lépett az
asztalukhoz és meghajolt György előtt:

– Ezt az urat kéreti a hölgy, hogy lenne szíves egy szóra befáradni a
fülkébe. Igen fontos ügyben. – És a pincér belekedveskedett a György
szemébe: – Nagyságos uram nagyon megnyerhette a hölgy tetszését…

Valami rémregénybe illene, ha nem a Butikban játszódnék a jelenet. Az
álarcos hölgy félrehivatja az ismeretlen urat, oda az összehúzott
biborfüggönyök mögé.

– Mit mondtam, nohát az én szemem, ragyogó! Rohanj apuskám! Te vagy a
nap hőse kérlek alássan. Irigyellek édes apuskám, nézd, hogy tudja már
mindenki…

György csak bámul a függöny felé. Roppant röstelli magát.

– Mégis csak pofa kell hozzá, nyilvánosan elcsalni valakit a
társaságomból! – Tinti megfogja a György kezét: – Azért se megy,
megtiltom.

– Hamar, hamar apuskám, kihűl! – Pipi már segíti fel Györgyöt, taszítja,
buktatja. Ej, de kellemetlen. Nézik. Nem lehet gyámoltalannak látszani,
nevetséges!

Mikor a függönyt kinyitja, az álarcos hölgyecske ott állt az asztal
előtt, még tartja a kemény selymet az arca előtt s mintha kéken
csillognának azok a megbújt szemek, amelyek abból reá leskelődnek.

– Tessék! – azt mondja György, egyet biccentve kurtán, komolyan, amint a
függöny szárnyát eleresztette maga mögött.

Egy-két siető lélegzet hallatszik az álarc szájnyílásán, azután egy
halk, óvakodó, habozó hangocska jön az álarc mögül:

– Tetszik… igenis, maga nagyon tetszik nekem.

És akkor lekapja a fekete glaszékesztyűt, azt a csipkés lárvát és
isszonyú nagyot kacag egy fehér-piros arc a György megrémült szemei
közé…

– Valentine! Valentine…

– Szép, hogy a nevem el nem felejtette! – s kezdi a nevető tünemény a
fekete csipkekendőt a hajáról lehúzni.

– Te vagy… te? – György mintha hanyatt akarna esni, megfogózik a függöny
szélében, hátralépve.

– Csak nem fog elszaladni mindjárt tőlem? Eressze el uracskám ezt a
függönyt, belátnak! Nem volna kedve mulatni velem is egy kicsikét? – A
csipkekendő lent van, a Valentine szőke, szőke haja zuhog le a fekete
selyem vállára, karjára, hátára…

– Valentine, lelkem… igaz ez?

– Ha nincs ellene kifogása Nagyságodnak. No, most üljön le szépen, vegye
úgy, hogy a vendégem. Hiszen az urak is meginvitálják a hölgyecskéket.
Mit iszik, kedvesem?

Kézen kell fogni a szédülő, remegő nagy legényt, úgy vinni a szűk
pamlagocskára, leültetni, mint aki rosszúl lett.

– Én meghalok, Valentine – annyit tud kinyögni, a homlokát érintve,
abból a homályos gerjedelemből, ami irgalmas dörgéssel és meleg özönnel
szokott az égből a földnek adódni lángoló nyári napokon.

– Dehogy, soha, soha többet… – és a pajzánkodó szépségnek is elalél a
hangja, ráteszi két kezét a György két öklére, a fejecskéje alá bukik, a
szája dideregni kezd… éppen most gyújtott rá pedig a legvígabban, a
leghetykébben a jazz odakint a Valentinere.

– Hol voltál… – mint az álomhoz, úgy fordul oda György, még fel sem
ocsúdva teljesen, a vállához hajoló, pihegő, meleg, drága elevenséghez.

Az hosszút, édeset lélegzik, fölveszi a fejét, feléje fordul ültében, a
szemét lehunyja, kinyitja, félig hunyva hagyja megint, úgy kezd neki
mesélni:

– Itthon… elbújtam előled… nem akartalak látni…

– Nem?

– Nem, nem, csak akkor, mikor így állhatok elébed, ahogy egyszer látni
kivántál, derékig érő hosszú hajjal… látod? Láttad? Most símogasd meg a
hajamat… úgy… nem unja a kezed a hosszú nyulkálást? – Olyan boldogan
nevet, mint a gyerek, akinek a jó kis csinyje sikerült.

– Megnövesztetted a drága szépséges kis hajadat… óh, Tündér Ilonácskám…

– Kerek három hónapig tartott… aztán nézz csak ide, Gyugyu… de jól
nyissa ki a szemét, kérem. Várjon, hadd álljak föl.

– Mi az…

– A ruhám. No nézze. Ez csupa fodor, a nyakán, a karján, meg a szoknya
végig. Szép divat, nem, kilencvenes évek! A Kovách-szalonban rendeltem.
Tudja milyen trükk van ebben a kosztümben?

– Tudom… te vagy, Tin, te vagy benne.

– No csak ne bolondozz. Ide nézzen, lássa?

Megfogta a karján a legalsó fodrot, egyszerre lerántotta róla.

– Jaj, hát ne szaggasd le!

– Sose féljen, bácsi. Látja? Ni. – Még egy fodrot kanyarít le hirtelen a
karjáról. Mint a bűvész.

Ahá! Hát kapoccsal vannak a fodrok odaszerkesztve…

– És most ide nézzen.

Lehajol, a hosszu szoknya aljáról tép föl egy fodrot; voilá! – s
elröpíti. Még egyet… harmadikat… a csipkefodrok úsznak, tétováznak a
levegőben, hisz oly könnyűek, mint a füst…

Valentine komplimentet tesz, szemérmesen és kacéran mosolyog Györgyre:

– Igy bokáig ér a szoknya, kérem. Kicsit feljebb érhet, igen?

György csak áll, néz még, mintha egész életével el akarna mosódni
azokban a várakozó kék szemekben, a kezét, mintha imádságra kapcsolná
össze s a feje bólint, csak az édes andalodástól.

– Helyes uram, amint jónak látja. – Szolgálatkészen bókol Valentine és
visszahajlik, még két fodrot pattogtat körbe s aztán tova lebbenti
magától őket. Ugy megörül a fekete selyemharisnyája a kellemes, ernyős
villanyfénynek.

[Illustration]

– Ime, most ott tartunk kérem, tíz év előtt, amilyen akkor volt a
szoknya hosszúsága. Maradjonígy?

– Igy… – György nyitja a karjait, támolyog Valentine felé. Hiszen még
meg sem ölelte…

Valentine hátralép, pózt vesz, mintha szpícselni készülne valami
nőegyletben.

– Uram, Önt elég gyakran megfigyelhettem, hogy szemérmesen lesüti a
szemét a szoknyáig nem érő tisztelt térdek láttára… s hallottam az ön
ajkáról megjegyzéseket, amelyekből arra kellett következtetnem, hogy Ön
nincs éppen elragadtatva a födetlen karoktól, meg az elül-hátul való
mély dekoltázstól, valamint a rouge-tól és a festéktől sem. Nos, Önnek
ezentúl csak parancsolnia kell, kedves uram…

Nem tud tovább szónokolni, már beleborult azokba a karokba, melyek a
beszéd alatt repesve kerülgették; nem tudja tovább a kacagását tartani,
a boldogságát… a könnyeit.

A függönyön túl halkan muzsikálnak, muzsikálnak… mintha a hegedüs
angyalok alakultak volna jazz banddé a paradicsomban.

Elég sokáig tartott, míg György annyira összeszedte magát, hogy a
Valentine ajkainak oda lehellte az ajkáról:

– Bocsáss meg, Tin…

Valentine emeli a fejecskéjét; mintha lassan nyíló szemeiből jönne a
susogás:

– Maga pedig ne bocsásson meg nekem… haragudjon még rám, jobban
szeretem… egy kicsit…

György behúnyja a maga szemét a rányíló csős menyország előtt:

– Szenvedtél, lelkem, te is? Sokat szenvedtél…

– Most fogom majd megmérni a boldogságommal…

– Te, te… te… te…

Addig tegezi, addig kínlódik szegény emberfia, hogy uj nyelvet
rögtönözzön, addig-addig, míg elbágyadva adja ki az egyetlen semmicskét,
ami a használt szókincsünkből eszébe talál jutni. Pszt, hallga…

– Pitymallat – azt mondja.






*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK VALENTINE ***


    

Updated editions will replace the previous one—the old editions will
be renamed.

Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright
law means that no one owns a United States copyright in these works,
so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United
States without permission and without paying copyright
royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part
of this license, apply to copying and distributing Project
Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™
concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark,
and may not be used if you charge for an eBook, except by following
the terms of the trademark license, including paying royalties for use
of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for
copies of this eBook, complying with the trademark license is very
easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation
of derivative works, reports, performances and research. Project
Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away—you may
do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected
by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark
license, especially commercial redistribution.


START: FULL LICENSE

THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE

PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free
distribution of electronic works, by using or distributing this work
(or any other work associated in any way with the phrase “Project
Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full
Project Gutenberg™ License available with this file or online at
www.gutenberg.org/license.

Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg™
electronic works

1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™
electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to
and accept all the terms of this license and intellectual property
(trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all
the terms of this agreement, you must cease using and return or
destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your
possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a
Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound
by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person
or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.

1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be
used on or associated in any way with an electronic work by people who
agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few
things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works
even without complying with the full terms of this agreement. See
paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project
Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this
agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™
electronic works. See paragraph 1.E below.

1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the
Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection
of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual
works in the collection are in the public domain in the United
States. If an individual work is unprotected by copyright law in the
United States and you are located in the United States, we do not
claim a right to prevent you from copying, distributing, performing,
displaying or creating derivative works based on the work as long as
all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope
that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting
free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™
works in compliance with the terms of this agreement for keeping the
Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily
comply with the terms of this agreement by keeping this work in the
same format with its attached full Project Gutenberg™ License when
you share it without charge with others.

1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern
what you can do with this work. Copyright laws in most countries are
in a constant state of change. If you are outside the United States,
check the laws of your country in addition to the terms of this
agreement before downloading, copying, displaying, performing,
distributing or creating derivative works based on this work or any
other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no
representations concerning the copyright status of any work in any
country other than the United States.

1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:

1.E.1. The following sentence, with active links to, or other
immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear
prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work
on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the
phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed,
performed, viewed, copied or distributed:

    This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most
    other parts of the world at no cost and with almost no restrictions
    whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms
    of the Project Gutenberg License included with this eBook or online
    at www.gutenberg.org. If you
    are not located in the United States, you will have to check the laws
    of the country where you are located before using this eBook.
  
1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is
derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not
contain a notice indicating that it is posted with permission of the
copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in
the United States without paying any fees or charges. If you are
redistributing or providing access to a work with the phrase “Project
Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply
either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or
obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™
trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted
with the permission of the copyright holder, your use and distribution
must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any
additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms
will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works
posted with the permission of the copyright holder found at the
beginning of this work.

1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™
License terms from this work, or any files containing a part of this
work or any other work associated with Project Gutenberg™.

1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this
electronic work, or any part of this electronic work, without
prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with
active links or immediate access to the full terms of the Project
Gutenberg™ License.

1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary,
compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including
any word processing or hypertext form. However, if you provide access
to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format
other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official
version posted on the official Project Gutenberg™ website
(www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense
to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means
of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain
Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the
full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1.

1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying,
performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works
unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing
access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works
provided that:

    • You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from
        the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method
        you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed
        to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has
        agreed to donate royalties under this paragraph to the Project
        Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid
        within 60 days following each date on which you prepare (or are
        legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty
        payments should be clearly marked as such and sent to the Project
        Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in
        Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg
        Literary Archive Foundation.”
    
    • You provide a full refund of any money paid by a user who notifies
        you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he
        does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™
        License. You must require such a user to return or destroy all
        copies of the works possessed in a physical medium and discontinue
        all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™
        works.
    
    • You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of
        any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the
        electronic work is discovered and reported to you within 90 days of
        receipt of the work.
    
    • You comply with all other terms of this agreement for free
        distribution of Project Gutenberg™ works.
    

1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project
Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than
are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing
from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of
the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set
forth in Section 3 below.

1.F.

1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable
effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread
works not protected by U.S. copyright law in creating the Project
Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™
electronic works, and the medium on which they may be stored, may
contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate
or corrupt data, transcription errors, a copyright or other
intellectual property infringement, a defective or damaged disk or
other medium, a computer virus, or computer codes that damage or
cannot be read by your equipment.

1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right
of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project
Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project
Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project
Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all
liability to you for damages, costs and expenses, including legal
fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT
LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE
PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE
TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE
LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR
INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH
DAMAGE.

1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a
defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can
receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a
written explanation to the person you received the work from. If you
received the work on a physical medium, you must return the medium
with your written explanation. The person or entity that provided you
with the defective work may elect to provide a replacement copy in
lieu of a refund. If you received the work electronically, the person
or entity providing it to you may choose to give you a second
opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If
the second copy is also defective, you may demand a refund in writing
without further opportunities to fix the problem.

1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth
in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO
OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT
LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied
warranties or the exclusion or limitation of certain types of
damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement
violates the law of the state applicable to this agreement, the
agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or
limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or
unenforceability of any provision of this agreement shall not void the
remaining provisions.

1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the
trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone
providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in
accordance with this agreement, and any volunteers associated with the
production, promotion and distribution of Project Gutenberg™
electronic works, harmless from all liability, costs and expenses,
including legal fees, that arise directly or indirectly from any of
the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this
or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or
additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any
Defect you cause.

Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™

Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of
electronic works in formats readable by the widest variety of
computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It
exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations
from people in all walks of life.

Volunteers and financial support to provide volunteers with the
assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™’s
goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will
remain freely available for generations to come. In 2001, the Project
Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure
and permanent future for Project Gutenberg™ and future
generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see
Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org.

Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit
501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the
state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal
Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification
number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by
U.S. federal laws and your state’s laws.

The Foundation’s business office is located at 809 North 1500 West,
Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up
to date contact information can be found at the Foundation’s website
and official page at www.gutenberg.org/contact

Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg
Literary Archive Foundation

Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread
public support and donations to carry out its mission of
increasing the number of public domain and licensed works that can be
freely distributed in machine-readable form accessible by the widest
array of equipment including outdated equipment. Many small donations
($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt
status with the IRS.

The Foundation is committed to complying with the laws regulating
charities and charitable donations in all 50 states of the United
States. Compliance requirements are not uniform and it takes a
considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up
with these requirements. We do not solicit donations in locations
where we have not received written confirmation of compliance. To SEND
DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state
visit www.gutenberg.org/donate.

While we cannot and do not solicit contributions from states where we
have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition
against accepting unsolicited donations from donors in such states who
approach us with offers to donate.

International donations are gratefully accepted, but we cannot make
any statements concerning tax treatment of donations received from
outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.

Please check the Project Gutenberg web pages for current donation
methods and addresses. Donations are accepted in a number of other
ways including checks, online payments and credit card donations. To
donate, please visit: www.gutenberg.org/donate.

Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works

Professor Michael S. Hart was the originator of the Project
Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be
freely shared with anyone. For forty years, he produced and
distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of
volunteer support.

Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed
editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in
the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not
necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper
edition.

Most people start at our website which has the main PG search
facility: www.gutenberg.org.

This website includes information about Project Gutenberg™,
including how to make donations to the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to
subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.