Kenyér

By Ernő Szép

The Project Gutenberg eBook of Kenyér
    
This ebook is for the use of anyone anywhere in the United States and
most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions
whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms
of the Project Gutenberg License included with this ebook or online
at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States,
you will have to check the laws of the country where you are located
before using this eBook.

Title: Kenyér

Author: Ernő Szép

Release date: March 17, 2025 [eBook #75651]

Language: Hungarian

Original publication: Budapest: Légrády Testvérek, 1917

Credits: Albert László from page images generously made available by the Hungarian Electronic Library


*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK KENYÉR ***


KENYÉR

IRTA

SZÉP ERNŐ

BUDAPEST

LÉGRÁDY TESTVÉREK KIADÁSA

LÉGRÁDY TESTVÉREK NYOMÁSA, BUDAPEST.

Aki fölemelted e könyv cimlapját, türd kérlek ezt az egynéhány sor
irást, amit a cimlap és a könyv lapjai közé csempészek. Érezném a
mulasztást, ha nem jelezném itt, mi mindent nem találsz ebben az
ugynevezett könyvben, amely háború idejében termett. Az emberiség
fájdalmának lefolyása, a földi boldogság sötétlő megoldása: a halál és
az élet átmenete a halálba és minden ember és minden óra nincsen benne s
a magas értelem és a mély lélek válasza mindenre, minden ami kötelessége
volna betüknek, hiányzik ebből a szegény összevissza könyvből. Amit
ujságpapiron elbirnak és engednek az idő kényei s amit egy penna
körülmények, idegen szempontok, szüknél-szükebb közösségek, a
hasztalanság szégyenült tudata, unalom, megtört veszteglési vágy közös
ködéből kiszúródva mivelhetett, az van csak itt a számozott lapokon
Előtted, mindent tudó s érző olvasó. Fogadd megbocsátással, ha szabad
hogy kérjelek. Azokra az eseményekre, dolgokra, melyek árnyékát e
lapokon találod, talán nem is emlékszel már és én elengedem, hogy
emlékezzél azokra s kivánom is Neked, hogy tudd azokat elfeledni s e
lapokat is feledd el kérlek, mert a lapokat könnyebb is elfeledni, mint
a napokat. Békét kivánok Néked és szép időt, életet, nehéz örömöt és
könnyü szenvedést, mindent úgy, ahogy Néked a legjobb. Tisztelőd, bámuló
s odaadó hived:

_e könyv szerzője_.




A SZIV ALBUMÁBA

Ne hidd, nem igaz. Semmi nem igaz, ami történik és amit ugy hinak:
valóság. Ne hagyd lebeszélni magadat. Ami történik, az mind véletlen, az
nincs rendben, ahhoz semmi közöd, mert az lehetetlen. Nem igaz, amit
látsz, nem igaz, amit hallasz, nem igaz, amit mondanak neked, nem igaz,
amit Te mondsz másnak, nem igaz, ami fáj, nem igaz, ami utáltat és
kétségbe ejt. Ami igaz, az mind csak jó és szép, mert csak jót és szépet
akarunk, mert csak jóért és szépért jöttünk, mert csak jó és szép, ami
kell nekünk. Olyan jó és olyan szép és olyan drágalátos finom minden,
ami igaz, hogy itt csak belepné a por és elsorvadna a melegtől és
széttépődne a széltől és megfagyna a hidegtől és összetörne a lármától.

Az mind el van téve nekünk reggelre, mikor kipihenve felébredünk és a
rózsázó napsütésben a friss csendben magunk körül nézünk. Egy csuda nagy
fehér sziv dobog értünk mindnyájunkért a határon, ameddig ellátunk,
mikor a szemünk fölé homlokunkhoz illesztjük tenyerünk egyenes ernyőjét.
Ott kezdődik az igazság, ahol az allée összeér, ahol a két sin
egybecsuszik, ahol a mező leszalad, ahol az égi kékség lejön, mert
lekivánkozik, mert kiváncsi, mert hajlik arra, ami lennről ajánlja
magát.

Nem az arcod igaz, hanem a fényképed igaz, amely ünnepélylyel néz mindig
és amelynek homlokára nem jön ránc. A felhők szinezése igaz, amit látsz
és sehogy se tudsz a szinek neveivel elnevezni. A pitypalatty igaz, amit
hallasz és nem tudsz elkapni a markodba. A gondolat igaz. A képzelet
igaz. A szórakozottság igaz. Az önfeledtség igaz. Az álom igaz.

Honnan van remény? A sziv tudja, mi igaz, azt várja. A várakozást
nevezték el reménynek. Csalódásnak nevezik a csalást, amit a jogtalan
valóság üz velünk. Fájdalomnak nevezzük azt a birálatot, amit a
tisztában lévő sziv gyakorol a valóság felett. Életnek nevezi az ember
azt a meglepetést, azt a türelmet, azt a fáradalmat, azt a készülődést,
azt a vitát, azt a csodálkozást, azt az időtöltést, azt a különbséget,
ami a valóság közt van, meg a közt, amit elhagytunk volt s ami felé
igyekezünk vissza.

Egy sóhajnyira van ez a messzeség. Egy rövid sóhaj van csak köztünk és
jövőnk között. Egy sóhajnyira vagyunk saját magunktól. Vagy egy
éjszakányira. Holnap véletlenül és váratlanul itt lesz minden, ami a
miénk. Reggelre. Ajándékot kapunk, előre jön ami olyan messzi vár,
segitséget nyerünk hozzá, valami tulzás fog történni, csoda, ami éppen
olyan természetes lesz, amilyen csodálatos minden, ami természetes.
Reggelre a tenger idecsap és felfalja a forró gonoszságot. A barlangok
és szakadékok öt világból ideugrálnak és bekapják mind az ostobaságot,
hiuságot, gyülöletet és hazugságot. A felhők zengedeznek ezen szavakkal:
Ide nézzetek, milyen érdekesek vagyunk! Az ég legmagosabb közepén
büvészet lesz, száz szivárvány jön fel egyszerre, egymás mellé vonódnak
és csavarodnak és cikkcakkoznak és forgolódnak egymás körül és olyan
erős szinök lesz, mintha lángolnának. Ugy oda lesz a világ, hogy
mindenki minden szerszámot elejt és csak bámul és a fájdalmasok, akik
jajgatnak, a jajt csodálkozásukban elnyujtják és édesen huzzák: jaaaaj
és szemeikből a tüzelő büvös világitás kiszikkasztja a könnyeket és az
emberek a jobbkezükkel végigsimitják homlokukat és mindent elfelejtenek.




A KUTYA MEG A VERÉB

Ma reggel a város határában megállottam egy fa előtt s eltöltöttem ott
egy pár percet a mai napból és életemből. Megállottam, mert jól esett
elnéznem egy fehér kutyát, aki a fa körül ugrándozott ugatva. A fán egy
veréb ült, a kutya a verebet ugatta. A veréb nyugtalankodott,
le-lepislogott és másik ágra ugrott, de nem repült el. A kutya meg
felugrott, kapkodta a fejét, nézte a verebet és követelően hangoztatta:
hau, hau, hau! Mikor a kutya nagyot ugrott, olyankor a veréb idegesen
csipogott egyet és magasabb ágra szökkent. A szamár kutya elvakultan
folytatta ezt a kilátástalan üldözést és a csacsi veréb hizelgett neki
avval, hogy ijedezett. Mintha eszébe se jutott volna, hogy el is
repülhet a fáról és mintha nem is látná, hogy a kutya nem tud fölugrani
a fa tetejébe. A tavasz fekete fáján, a titokzatos rendetlenséggel
nyujtózó ágakon pici zöld pontok vidultak, mintha ebben a pillanatban
ugrottak volna elő, hogy mulassanak a kutya meg a veréb hercehurcáján. A
kutya meg a veréb harcoltak tovább, egyik a földön, másik a fán, lehet,
hogy nem is komolyan csinálták, csak játszottak, lehet hogy a veréb csak
ugratta a kutyát s lehet, hogy a kutya csak enyelgett a verébbel.

Az ágak közt az ég bámult és fényeskedett, szürke charmeuse-felhők
boritották, olyan szürkék, mint a távol tenger hullámai s a friss
zölddel futtatott fekete mező fölött teremtő szellők édes és meleg
Golf-árama járt. A bujkáló nap esőt jelzett, langy, könnyü tavaszi
záport, az ilyen engedékeny levegőben az emberi sziv kezes lesz minden
olyan érzéssel szemben, amely nem fér össze az élet érdekeivel:
remények, vágyak szöknek vissza a sziv hasadékain s minden
szabályozatlan s kiirtatlan óhajok, amelyek együttvéve az ugynevezett
egyéni boldogságot jelentenék. Egy pillanatig arra gondoltam, hogy a
kutyának meg a verébnek milyen jó dolguk van a világon, akik itt reggel
eljátszanak s a puszta létezés örömét bennük az értelem és a sziv
szörnyü közelharca tönkre nem teszi. S felnéztem a verébre s lenéztem a
kutyára s bocsánatot kértem tőlük pillantásommal azért a gyöngeségért,
hogy irigylem őket. Egyszer csak a veréb a legfelsőbb ágacskára ugrott,
azt mondta: rrrrr, s elrepült.

Egy pár lépésre a fától, az árok partján pedig egy vak ember ült és a
kezét nyujtotta előre és énekelt egy éneket, amelynek szövegét és
zenéjét ő maga szerezhette abból az alkalomból, hogy a jó isten elvette
a szemevilágát. A kalapja az ölében ült, az üregével fölfele és rézpénz
látszott a kalapban. Erre sok katona jár, a katonák hullatják belé a
pénzt. A vak koldus énekelt:

– Az a boldogságos szép Szüz Mária segélje meg magakot…

– Őrizze meg életeket, két lábakot, karjakot…

– Nézzenek csak egy szegény keserves világtalant, nézzenek…

– A mindenható kegyelmes Uristen ne engedje elragadni szemeket…

– Békességet, boldogságot, szép családot, nyugodalmas álmakot…

– A szépséges fényes Szűz Mária áldja meg a kedves szíveket…

A tavaszi szellő járt a vak koldus körül és gyér szürke hajszálai
föl-fölrezzentek koponyáján s hajlongtak jobbra-balra.

A fehér kutya nyitott szájjal, lelkendezve elfutott a vak koldus előtt,
a feje nyugtalanul fordult fölfele, az ég minden irányába, az elröpült
verebet kereste.




NYAKKENDŐK

Engedj egy percig a kirakat előtt állanom drága jó olvasó s te egész
világ, engedd, hogy minden dolgodtól nehéz szivemet a ragyogó nappal
játszó nagy üveg felé forditsam s odaadjam szemeimet a tavaszi
nyakkendők tarka vonzásának. Csak egy percig, mert sietek, s az idők
kábulatában egy-egy percre tudom ellopni magam néha, hogy az örök föld
göröngyeit megnézzem, egy elrebbenő verébre fölfigyeljek, tanuja legyek
a hullám egy vonaglásának a folyó szinén, megrendüljek a csillagok
jelenlétén este és elfogadjam a hold sütését lelkemen. Nézd, uj
nyakkendők. Vagyis a régi nyakkendők. Saison elején a frissen
kispekulált szineket, formákat kitárják a kirakatokba. Itt vannak
megint. Most is. Akik méltatni szokták a divatlevélben, hol vannak? Akik
válogatni szokták s a tükör előtt lusta, gyöngéd babrával megkötni
szokták, hova lettek és hol vannak? Hányan viselhetnek még nyakkendőt? A
nyakkendők itt függenek, ni, itt virágoznak és bokrosodnak minden igény
és izlés számára a kirakat hüvös és ájult rendjében, a nyugvó kalapok
közt, a vizszintes rézrudacskákról lehanyatló zsebkendők közt, az ingek
fehér jégmezői közt, a kirakat sarkába dült sima sétabotok közt. Milyen
kényes gond a kirakatban. Európa kifogástalanul fölöltözik, mint az uri
öngyilkos.

A nyakkendők selymei habozva mosolyognak. Egyik nyakkendőben csikok
futnak párhuzamosan, a másikban pettyek ugrálnak, a harmadikban apró
karikák köröznek, a negyedikben rhombusok hatolnak egymásba, ebben itt
hullámvonalak ölelkeznek össze-vissza, abban szabálytalanul
changeant-foltok terjengenek, emebben meg valami virágok ismétlődnek, de
nem hasonlitanak egyetlen élő virághoz sem, a szeszély, az unalom, a
merengés, a honvágy, az álom kertjében nőnek ezek a nyakkendőbe szőtt
virágfajták, amelyek az ember mellén szoktak volt diszleni, mint
pavillonjai s jelzőzászlói minden szép és fájdalmas határozatlannak,
amely a nyakkendő mögött, az ember mellében nyüzsög. (Most az emberek
végig begombolkoztak és elzárták teljesen keblüket, mert meg kell
halniok.)

Istenem, minden boldogságról lemondtunk volna, csak annyi időt kaptunk
volna s annyi nyugalmat, hogy körültapogassuk életünket s közel
hajoljunk magunkhoz s összenézhessünk s elmondjuk meglepetésünket. Oh
szép lett volna utánajárni annak is, mit jelentenek a nyakkendők ábrái,
miért olyanok, amilyenek és miért ilyenek, miért és mit akarnak vajjon?
És mit dadognak a guirlandeok az asztalfutón és mit sóhajtoznak
szaggatottan a himzések és csipkék mintái és mit álmodnak az ágyteritők
végtelen pazar uborkái és elvarázsolt halvány szivei és mit dübörögnek,
amikor utazunk, a vasuti kocsi falán a tapéták, amelyeknek egyforma holt
levelei oly végtelenül és értelmetlenül nőnek, bomlanak, remegnek s
folynak szét mozdulatlanul felejtődött tekintetükben?

Micsoda földöntuli parkból csempészték ide magukat a szőnyegek és hol
vannak, hol, azok a dolgok, amelyeket a barok rajzok ábrázolnak? Hol
fogjuk élni azt az időt, amely alatt megbeszéljük, hogy láttunk és
éreztünk? Hol jövünk majd össze, hogy elmondjuk végre egymásnak mindazt,
amit magunkban beszéltünk összeragadt ajkakkal, hang nélkül az életen
véges-végig. Szegény Bergson, Páris gondolkozója, egy pillanatra a te
pergamentből való arcod futott el emlékemben, neked az a foglalkozásod,
hogy ember vagy. Miről beszélsz vajjon ma Párisban?




MIKOR AZ EMBERT ÖSSZETÉVESZTIK

– Géza! Szszervusz!

Egy jobbkéz jött a jobbkezem felé s egy mosolyra kinyilt arc
világosodott a szemembe. Az este volt, a mozgalmas járdán, a lámpa
alatt. Kiváncsian néztem vissza a középkoru zászlós arcába, láttam, hogy
nem ismerem. De a keze már kiterült a kézfogáshoz, elvettem,
megszoritottam.

– Géza… nem te vagy?

A mosoly visszavonult a zászlós arcán, a hangja leszállott, örvendő
szeme elidegenedett.

– Nem én vagyok, fájdalom.

A lendületes jobbkéz lassan kiment az én jobbkezemből, a zászlós még
nézett a szemembe és sürgősen mondta:

– Pardon, összetévesztettelek. Azt hittem egy barátom…

– Ha megengeded, ebben a percben barátok voltunk – feleltem volna
ismeretlenemnek, ha ilyesmiket fecsegni szokás volna köztünk emberek
közt.

Köszöntünk, elsiettünk egymás elől s mentünk egyik erre, másik arra.
Mentem és nem lévén egyéb foglalkozásom mint a képzelődés, Gézának
képzeltem magam. Vajon mi vagyok, ha Géza vagyok? Mi a családi nevem?
Kit szeretek? Mik a vágyaim, milyen terveim vannak, milyen karakter
vagyok, mi a legnagyobb bajom és mire vagyok büszke és miféle emlékekkel
állok meg hirtelen a szoba közepén este, egyedül, mikor le akarok
feküdni.

Géza. Oly rokonszenves és bánatos dolog, hogy arcomat összetévesztették
az ő arcával. Milyen véletlene a véletlennek, hogy nem az ő fejébe
hullatta a felhőknek és a tengereknek gondját, hanem ide az enyémbe.
Vagy ki tudja. Lehet, hogy magában ő is minden a világon, csak nem szól.
Lehet, hogy hangja is hasonlit az én hangomhoz. A cigarette-et biztosan
egyforma tempókkal szivjuk. Könyeink tökéletesen egyformák, ha Géza is
könyezett már az életben.

Géza! Egy honvédzászlós, vékony barna férfi, lefelé szoktatott bajusza
van, harminchat-negyven éves lehet, nagy ezüsttel rendelkezik, barátod,
ma este megörült, mikor meglátott Téged, kezét nyujtotta Feléd s meg
akarta kérdezni, hogy vagy és talán ki akarta beszélni magát Veled. A
viszontlátás mosolyát, amely énrám sütött, az izmos kézfogást, amely
engem üditett, tovább kell adnom Neked, és elinditom innen az emberek
feje fölött, a pályaudvaron és a vidékeken tul, északra, délkeletre vagy
délnyugatra, Géza, hol vagy, merre jársz?




GONDOLATOK, AMILYENEK MINDENKINEK ESZÉBE JUTHATNAK

Mivel vigasztalhatnám a pesti éjszakázókat? Megkérem a jó istent, hogy
mácius 16-tól fogva minden éjjel egy órakor fujja el a holdat, csavarja
le a csillagokat és gyujtsa föl a napot.

*

Sok szegény becsületes éjszakai démon, aki a mulatóhelyeken kereste a
kenyerét, most kénytelen lesz az erény utjáról letérni.

*

A tavaszi offenziva le fogja gázolni Ibolyaországot.

*

Az angolok három oceánon nem birnak a német tengerészekkel. De egy kanál
vizben meg tudnák fojtani őket.

*

Kiki a maga szempontjából nézi a háborut. Egy idegenforgalmi
tisztviselőtől azt hallottam, hogy a háboru: holtszezón.

*

Az égen függő felhők alatt és az erdők, hegyek, folyók között a virágos
földön az emberiség néha ugy tünik szemembe, mintha egy kiállitáson a
publikum közt pánik támadt volna.

*

Dióhéjban a legérdekesebb történetet sem szeretem ugy, mint a dió belét.

*

Végre a hollók és a varjak fogják figyelmeztetni az entente-ot, hogy
elég volt már az emberáldozatokból.

*

A művészet épp ugy nem változik meg a háboru után, mint a természet és a
gyermek.

*

Szeresd felebarátodat, de ne ugy mint tenmagadat.

*

A női divatot meg lehetne rendszabályozni egy nagyon egyszerü
törvénynyel: a szép nők öltözködjenek egyszerüen, a nem szép nők
öltözködjenek olyan drágán és ragyogóan, ahogy kedvük tartja.

*

Európa a háboru alatt: egy cilinder, amelyikre ráültek.

*

Az élet mindig csak egy nap. Egy napot pedig ki lehet birni.

*

Jön a nyár. Sokféle rózsa nyilik körülöttünk. Kerti rózsa, vadrózsa,
pünkösdi rózsa, ojtott rózsa, labdarózsa, bazsarózsa és sapkarózsa.

*

Az emberek szenvedéseikben megérzik a halál szükségességét.

*

– Kivánom, – mondták egy harctérre induló katonának, – hogy egy
hajaszála se görbüljön meg.

– Akár mind meggörbülhet, – felelte a katona, – szeretném, ha szép
göndör hajam lenne.

*

Nagyon nehéz egyiptomi cigarettához jutni. Általában nem lehet jó
cigarette-et kapni. Nagyon megszorultak a dohányzás kéjencei Európában.
Lassankint ráfanyalodnak az ordináré békepipára.

*

Nincs folyton háboru, nem igaz. Mig alszunk, béke van.




AZ ÉLET DOLGAI

Messina kikötőjében megállott az oceáni gőzös. Ott rostokolt déltől
estig. Anyagot vett föl: szenet, krumplit, és embert. Egyforma fekete
kőszenet, egyforma barna krumplit és egyforma barna embert, sokat,
sokat, olasz kivándorlókat. Két esztendő előtt volt, a világnak halkabb
zürzavarában, amit békének hivnak. Édes tavaszi nap volt. Az égszinkék
ég alatt ott hevert a parton a romlásnak kőből való viziója, a
megdermedt katasztrófa: Messina. Kiszállottunk a partra és elsétáltuk a
délutánt az összeesett város utcáin a törmelék közt, a boldogan kinőtt
giz-gaz közt s a szórakozottan legelésző kecskék közt. A nap megsütötte
a kettéhasadt paloták szobáinak tapétáit. A templomok lebukott
tornyaikkal, felszakadt tetőikkel, félig állva és félig ledülve
hallgattak üresen isten és ember nélkül. A szinház nyitva volt, pedig
nappal volt, a homlokzata földig hiányzott. Egy öreg ember ült a szinház
előtt egy nagy kőkockán, az utolsó előadás jegyeit árulta emlékbe tiz
centesimoért. Az Aidát adták utolsó este. Rhadames még az öltözőjében
volt előadás után, mikor a földrengés jött. Ott halt meg. A világos
szinpadon szakadt szuffiták lógtak: alkonyi felhők a Nilus fölött. Az
orchesterben a csend játszotta gyászzenéjét.

Messina házai mind meg voltak törve, elhasadva, felrugva, leomolva.
Némelyik hatalmas épületből csodálatos pagodát emelt a kéjenc pusztulás,
az ő érthetetlen épitészi izlése szerint. Messina kétségbeejtő volt.
Ezek közt a romok közt nem volt semmi a nemes és buja Pompeji pogány
gyászából, itt nem lebbentette a szél a tógák emlékét, mint a Forum
Romanum oszlopai közt, itt nem sóhajtott megtisztelően a történelem, itt
nem érte az ember ajkát az örökkévalóság lehellete. Messina nyomorult
volt, sivár, borzasztó. A mi világunk szerencsétlensége, a jelen
ünnepélytelen tragikuma. Csend volt. Semerre egy ember. Az összeesett
város végéről, valami barak-albergo felől jött gyönge citera és ének,
olasz dal, amely édes és muló, mint a szörp.

Akkor már negyedik éve hevert igy Messina. Még egy házat vissza nem
épitettek. Még az utcákról a törmeléket el nem hordták. Csak annyit
végzett a környék szegény népe négy év alatt, hogy széjjelhurcolta az
ajtókat, a keritéseket, a butorokat, a lépcsők karfáit, az épületek
csatornáit, csöveit, minden használható limlomot. És azóta se foghattak
semmihez Messinában. Hiszen háborut csináltak Olaszországban. A bajt
otthagyták, menekültek a nagyobb bajba. Egy város pusztulását
gyógyitották meg száz meg száz város gyászával. Ha majd ez a fekete
varázslat elszáll Európáról, az olaszok is elcsendesülnek és
széjjelnéznek otthon és megint észreveszik Messina romjait. Milyen jó
lett volna inkább Messinát felépiteni.

*

„Juniusban megpendül a kapa, kasza“ – igy kezdődik egy régi vidám
rigmus. Most alig tudnak hallatszani a junius hangjai a szépséges,
gavalléros magyar mezőn. A háboru keserü zugása lenyomja az élet édes
zenebonáját. A földön olyan minden, mint valaha tavalyelőtt, a kisarjadt
füvek mind zöldek, a kutyatej sárga és kék a szapora kigyóhagyma. Csak a
föld népe nem olyan, mint volt, feketekendős fehérnép jár és hajladozik
a földön, meg kifakult zöld ruhában idegen mezők átplántált rabjai,
muszkák, szerbek, meg magunk katonái fáradt kékszürke testi ruhájukban,
lábbadozók és egészségesek, akiknek napszámját a piacon a hirdetőtáblán
állapitják meg, a lábbadozóét három koronában, az egészségesét négy
koronában.

Sokkal kisebb volt a napszám, emlékszem, mikor még több volt a földre
való ember, vagyis emberanyag. A városi és falusi piacokon ilyenkor kora
nyáron vasárnap reggelenkint a harangok zengő zugása alatt csődült
csendesen a nép, mig a piac teli nem lett. Gazdák és szegények egyforma
tiszta, szépen ráncolt vasárnapi fehérben és pitykés fekete ujjasokban
együtt forgolódtak és szorongtak és déli harangozásig ott zümmögtek a
kék ég fehér bárányfellegei alatt, amelyek tudományosan
Cirro-Cumulusoknak neveztetnek s amelyek a földre nézve alkalmatos szép
időt igérnek és a léleknek gyöngéd mulatságot adnak.

Az ilyen vasárnapi csődületet embervásárnak hivták, de mintha nem az
embert vásárolták volna ott a gazdák, mintha inkább az emberek mind
kedvet és nyugalmat vásároltak volna ott a piacon, legalább ma olyan
derült szinben látom viszont emlékezetemben az embervásárt, amely
egyszer csak mintha parancs jött volna, indult, tódult és özönlött be a
depó udvarára, hol bort, sört és pálinkát mértek.

A földön a kapa koccant, a kasza pengett és szikrázott a napon, mikor
állott a földön és a kaszakő csuszkált egyik oldalról a másikra. A
csobolyóban kotyogott a viz, az ostor nagyokat cserdült a bölcsen sétáló
ökrök felett, egy-egy tavalyi kazal árnyékában kómikus siránkozással
széjjelhuzódott a huzómuzsika, az emberek, legények s legénykék
danolásztak, a leányok itt-ott sivalkodtak örömükben, hogy nem hagynak
békét nekik. A rejtőzködő fürjek kurtákat furulyáltak, fönn a fecske
csipett bele a csöndbe csőrével és a barázdabillegető sötéten és fehéren
finom mozgásokkal nézegetett körül a göröngyről, mint egy báli gavallér
és a tücsök kitartóan ciripelt, mint a citerás, akit a nyári helyiségbe
szoktak szerződtetni.

Olyan szép kisérete volt a mezei munkának. Alig hallok belőle valamit
most juniusban, tücsköt is alig hallok, pedig semmi baja a fülemnek. Ha
beszélhetnék az angol miniszterekkel, sok mindent tudnék nekik mondani.
Ó, ha elfogadnák föltételeimet, de most rögtön.

*

Fém ragyog a sarokban, a főispáni hivatal egyik szobájában.
Szórakozottan egy rakáson együtt mindenféle vidám és fáradt, izmos és
elaggott, közönséges és finom holmi. Levesmerőkanál, cinkpohár,
bádogtepsik, falióra ingája, rézmozsár, mozsárütő, egy nagy vörösrézüst,
függőlámpa láncai, függönyrudak és két gömbsuly sárgarézből, horpadt
cukortartó, cigarettetárca, melynek csak a sarkai rongálódtak el, egy
megfeketült serleg, s kicsi ezüstkancsó, melyben szegfüszeget vagy
cukkerlit tarthattak, ócska, görbe kard, gyertyatartó, kilincs és
ablakzár, minden, emlékek néma társasága, melyen elpillant az ablakon
beszuródó napsugár és Erdély aranykorára gondoltat… és a mai csendes
kőházak felé sóhajttat, halk, nemes lakások nyilnak ki a szimpátia
gyöngéd kopogtatására, hol bánat, gond, szeretet és rajongás lakoznak.

Ez a fém idegyülik a sarokba és vándorol innen tovább és gyülik megint.
A városból és a környékről küldözgetik a családok, amelyek gazdagok és
amelyek nem is gazdagok. Isten nevében küldik és a maguk nevét nem
küldik a holmival. A hivatalszoba levegőjében a sarokban rendetlenkedő
tárgyak felett mintha ott kiáltanának a kemény kérelem betüi: Fémet a
hadseregnek! És messze távol vár a nagyokat horkanó és nagyokat ásitó
háboru.

Ez az összevissza ezüst, réz és cink holmi régiségboltok és zálogházak
portékájához hasonlit és a szegénységet, a rejtett és fájdalmas
szegénységet juttatja az ember eszébe, oh nem, gazdagságot, valami dicső
zálogházat és a lelkek drága szineit, amelyek itt ezeken az uri és
szegénysorsu fémeken csillannak: a remény aranyossága, a jóság ezüst
fénye és a gyász sápadtsága…

*

Érdemes mindent megnézni, érdemes megnézni a zeneműkereskedés kirakatát
is, ahol a kiakasztott kották fedelei versenyt kiáltoznak nagy
betüikkel. Itt vannak az ujonnan szerzett operette-ek füzetei mellett és
fölött és alatt a háboru felszaporodott kottái. Szép elnézni őket annak
is, aki nem érti e hadikottákat, s aki rekedt és nem dalolhat, vagy aki
mai szenvedélyeink s kalandjaink felől hallgatni szeret legjobban, csak
valami bájos és ártatlan tulvilági népeknek vágyakozna majd kiönteni az
emberi szivet. Vagy ha ott se lehetne, a temetőn tul is hallgatni s ugy
járni szépen az örökkévalóság csendes sikságán, hátratett kezekkel,
hallgatva végesvégig, mert annyi hallgatni valója van az embernek. Jaj,
a kották, igaz. Mennyi mindenféle cim összevissza. Estére indul az
ezred. – A két faláb. – Ott ahol a Dnyeszter vize zug. – Nem mehet a
háboruba. – A térkép. – Csak egy éjszakára küldjétek el őket. – Nagy
arany, nagy ezüst. – Rózsák a csákón. – Engemet is besoroztak katonának
(Gyárfás Dezső képével a cimlapon.) – Ha majd egyszer mindenki
visszajön. – Hurrá fiuk, ma utoljára. – Ha majd megint civilek lehetünk.

Gondolom ez volt a legkelendőbb anyaga két esztendő hadidalainak.
Szerzőik Budapest kedvenc dalszerzői. Jobbadán az uri világ használja el
itthon e hadizenét, a katona odakinn a baj mezején, a régi hazai nótákat
énekli és templomi zsoltárokat reszkettet, megjuhászodván lelkében. De a
muló idők kottáit itt a kirakatban összeverődve látni érdekes. A
cimeikből ki lehet venni, melyik jelent meg előbb, melyik később. A
legfrissebb kotta körülbelül az, hogy: Ha majd megint civilek lehetünk.
Engedd meg, nyugtalan olvasóm, hogy e kottákról felpillantva, a
háborunak közel járó dicsőséges végét hirnököljem. Mert milyen hadi dal
jöhetne még ez után?

*

A bolygó halászbárkák népe olajmezőket vett észre és sok-sok döglött
halat látott uszkálni a tengeren Skagerraknál. Nagy csata lehetett itt,
– gondolták és vitorláikkal tovább vonszoltatták magukat. Vajjon meddig
tartja a tenger szine az olajmezőket? A felfordult halakat a hullámok
elhintálják magukon messze-messze, mig valamerre a part kavicsos
homokjára nem csusztatják őket, vagy a végtelen távolságban lassan
széjjelszedődik és megsemmisül romlandó szép testük. Ezüst és gyöngyház
hasukon cicázik a napsugár és oldalaik a vizben fátyolozottan csillannak
csodálatos changeant szineikkel és szinte anyagtalanul vékony és kéjes
és gyengéd uszonyaik elhalva usznak velük bűbájos haloványságukban.
Szemük, a gyerekes, bánatos és ostoba halszem mered kereken és éppen ugy
nem ért semmit a halálból, mint az életből nem értett semmit.

*

Egy óra után, persze éjjel, becsukják a kávéházakat. Mindenki hazamegy.
Oh nem, nem megy haza mindenki. Nehéz dolog az. Nem lehet azt csak ugy
egyik napról a másikra megszokni. Nagy megpróbáltatás az, hazamenni
éjszaka egy órakor. El tudom képzelni. Hát hova mennek? Sehova. Ott
maradnak. A kávéházat bezárták, de a kávéház terraszát nem zárták be.
Azt nem is lehet bezárni. Az a járdán van, a levegőn. Kiülnek, egy pár
asztalt körülülnek, üldögélnek, beszélgetnek, hallgatnak. Szép tavaszi
éjszaka van, engedékeny. Világit nekik az utcai lámpa. Mit fogyaszt egy
óra után ez a kávéházi közönség? Friss levegőt fogyaszt, ami nem kerül
pénzbe, de viszont nem is árt annyit a szervezetnek. Sokáig elülnek kint
e kedves makacsok és nem veszik rossz néven a szellőt, meg az eget, mert
azzal az illuzióval ülnek ottan, hogy kávéházban vannak. És a járdán meg
az uttesten föl és alá sétálgatnak bohó kis társaságok, amelyek a
mulatóhelyek édeneiből számüzettek. Lebegő piros köpenyeges delnőcskék,
akikben a pezsgő bizsereg még, kacarásznak, hátracsapott kalapu éji
udvarlók karján, sietnek s nem mennek sehova, járkálnak az ég alatt.
Mosolyt nyitó látvány. Mint valami groteszk rousseaui leckeóra. Mint egy
széltől összeszedett garden-party. Egy szép sárga lampion függ magosan,
magosan fölötte. Talán valamelyik ugrifüles női kalap alól föl is
pillant két kékszinnel aláfestett szem a lampion felé s a karminnal
tulzott ajkak meglepetten kinyilnak s vidáman szólnak:

– Nini: hold.

*

Kis facipőket árulnak már a bazárban. Milyen egyszerü. Milyen ügyes.
Milyen helyes. Milyen olcsó. Drága a bőr, drága nagyon. Azt mondják a
cipészek, szivesen csinálnak cipőt, csak bőrt adjon hozzá az ember.
Ilyen világ van. Mennyi gyerek fog facipőben járni. Holland báj illan a
facipők felett a bazárban, a békének és az idegenek kedvességének
tengeri illata. A kattogás, kalapálás, ami a facipők hangja, az orfeum
kellemes programmjára emlékeztet, könnyü, kecses ugrálásra, vidám
zenére, kavargó, pettyes szoknyácskákra, piros napernyőre, s bájos zöld
tájra, amely a táncosnő mögött vidult a hátsó diszleten, szélmalommal és
a szélmalmon tul a mezőben messze egy fehér hajócska vesztegelt.
Magyarországon is kopogni fog a facipő. Akiknek nagyon fájna hallani,
nem hallják majd, messze temették el őket.

*

A hét bádoghordót hogy guritják előre-hátra, hogy döngetik, hogy
körülüvöltözik. Ime az ujságokban ma a hét bádoghordó legyőzte hét
ország háboruját. A riport régi jogaiba lépett. A hét bádoghordó
pazarabb borzalom a határtalanul zugó háborunál. A hét bádoghordó ez már
az élet, a béke. Az emberek, az ugynevezett olvasók, eszik az ujságot
napról-napra. Valakitől azt hallottam: legalább mig ezt olvasom, nem
olvasok a háboruról.

Az asztal előtt ülök, papiros fehérlik előttem, penna szorul a
jobbkezemben. Mesterségem szerint iró volnék az emberek között. Minden
érdekel a világon és mindenért felelősnek érzem magamat. Mondjuk, hogy
rám parancsolták, hogy irjak valamit én is a bádogosról és hét
hordójáról. (Petőfi, Tompa és Kerényi leültek költői versenyre hajdan,
hogy a falusi lakot megénekeljék.) A tollam hegyét nézem, vár, céloz, a
tintától nedves és a sötét nedvességen vékonyan végignyilallik a
napfény. Kezdek magamban alkudni a szavakkal, az emberekhez kell
szólanom.

No irjunk.

A hét bádoghordóról kell irnom. Szeretnék őszinte lenni és igyekeznem
kell ugy irni, ahogy az emberek eltürik az irást. Az emberek… nekik
foglalkozni kell ezzel a dologgal, akármit érezzek és képzeljek én. Én
ezt a hét bádoghordót nem akarom elhinni. Én azt hajtom magamban mélyen
és némán, mint a nyilallás: nem is igaz, nem is igaz. Az emberek
orvosok, akiknek a hét bádoghordó tartalmát boncolni kell. Az emberek
rendőrtisztviselők, akiknek meg kell vizsgálni alaposan a tartalmat. Az
emberek fotografusok, s lefotografálják. Az emberek vizsgálóbirók,
akiknek meg kell állapitani és jegyzőkönyvet kell fölvenni. Az emberek
szomszédok, akik vallanak. Az emberek hozzátartozók, az emberek
érdeklődők és kiváncsiak és félők és borzadók. Az emberek áldozatok és
gyilkosok. A bádogos is ember volt. Én is ember vagyok. Hátha láttam én
is ezt a bádogost szemtől-szembe valamikor. Hátha mellettem ült a
villamoson. Hátha a könyökömmel megütöttem véletlenül valahol, vagy a
lábára találtam lépni s szóltam hozzá: pardon. És ő rám nézett, a
szemembe. Hátha tüzet kértem tőle s az ujjaink hegye összeért. Hátha
köhögött mellettem valahol s lehellete belém lopózott. Mit lehet tudni.
De elhiszem? És elhiszem, amit olvastam felőle? Tudok udvarias
mosolylyal köszönni ismerősöknek, ha én igazán hiszem, ami Cinkotán
történt? Tudok egy orgonavirágot türelmesen szagolni, ha tudok ilyen
dologról? Nem zavar ez a cinkotai hét hordó senki mást privát életének
kötelességeiben és szórakozásaiban? Ilyen földi valóság meggyőződésével
lehet vajjon az oltár elé állani esküdni rózsaszin áhitattal? Nincs
benne vajjon minden teremtett lélekben ugyanez a maradandó kisérlet,
amely tiltakozik és tagad, ez az igazságnál igazabb cáfolat, ez a makacs
védekezése a közérzetnek, ez a rejtelmes illuzió, ami a jelen pillanatot
lázasan gyömöszöli szines fátyolaiba, ez a feltakaratlan honvágy, ami az
életen végig milliószor huzza föl a felső szemhéjat és a szemgolyót
fölfelé görditi, az égen terjengő felhők felé.

A hét bádoghordóról kellene irni. Elszántan és az élet egész
nyomoruságával gondolok oda. Ami eszembe jut róla, azt kéne leirni. A
szivemet győzedelmes fájdalom nyomja el. Hirtelen, nem tudom miért,
hogyan, egy valamikor végighallgatott orgona-hangverseny emléke zendül a
fájó sziv mögül valahonnét. És a sipok csengő, zengő, esengő, zugó, bugó
és harsogó száz hangja közt felébred és előjön tompán, mélyen,
megrendülten és epedően és panaszlón és álmodón és boldogan és
boldogtalanul a Vox Humana.




M. A. E.

Furcsa és szivemnek végtelenül rokonszenves kis ujság volt most a
kezemben, nagyon kevesen ismerhetik a szakembereken kivül. A kis lapnak
a cime: M. A. E., vagyis a Magyarországi Artista Egyesület hivatalos
közlönye ez. Különös olvasni az artistáknak a hivatalos közlönyét, ennek
a komolyan beosztott rovatait, szabályos fekete betüit a hirekben és
sorokban, amelyek az artisták lapjában is épp oly egyenesen állanak s
oly ridegen sorakoznak, akár a Csemegi-féle Törvénytárban. A lap
vezércikke most a mulatóhelyek zárórájával foglalkozik, aztán
jegyzőkönyvi kivonat jön valami gyülésről, aztán egyesületi hirek,
halálozások, mindenféle. E bohó grimaceokkal mosolyért vándorló könnyü
lényeknek fontos és pedáns frontmögötti világa van itt az ujságjukban.

Az utolsó és leghosszabb rovat ebben a lapban egy ábécérendbe szedett
névsor, amely fölé ezt nyomtatták: Magyar artisták a harcmezőn. Vagy
százötven név. És minden név egy ember. Egy artista. Elfuttattam a
szemem a listán, a mindennapiatlan vidám és fantaszk neveken, Erős
Mukin, Roland Róberten, Rosée Jenőn, Picard Jeanon, Herrgotti
Stanislauson, Tacianu Sándoron és aztán a Maxikon és Jaqueson és Lacin
és Izsón és aztán a sok-sok rendes Ferenceken, Lajosokon, Mártonokon és
Mórokon és Edéken és Sámueleken. Akiknek a vezetéknevük is őszinte,
törődött polgári nevek, Novák, Pintér, Szepesi, Steiner, Tamási, Weisz,
minden, mintha cégtáblákról pottyantak volna ide, meg iparos műhelyek
ajtajáról. Ezek is a csatába mentek, az artisták.

Vajjon kinek van joga azt gondolni: mi közöm hozzá? Kiben lehet annyi
gőg, hogy ezeknek a népeknek lebegő élete egy pillanatig se
alkalmatlankodhasson érdeklődésük előtt. Az én lelkem felhőjében mind
átbukdácsolnak ők, mert ember vagyok. Tüzevők, tótágast forgók,
kengyelfutók, dzsiggelők, büvészek, zenebohócok, trapezbajnokok,
mülövők, kardnyelők, gyorsszámolók, iskolalovarok, Herkulesek,
oroszlánszeliditők és kutyaidomárok, gyorsszobrászok, utazó
brettliszinészek, éjféli balletmesterek, akrobatatáncosok, jellem- és
szalonkómikusok, népdalénekesek, hasbeszélők, bábjátékosok,
nőimitátorok, hangszer- és madárutánzók.

És minden excentrikusok, zsonglőrök, ekvilibristák, hipnotizőrök,
gondolatolvasók, csodabuvárok, árnyjátékosok, xilophon-zsenik és
twoo-stepp-fenomének, pantomimikusok és cnok-aboutk, sodronyművészek és
ördögi biciklisták és minden Pierrot-k és Harlequinek, akik Európában
jelmezeik s trükkjeik nélkül, kékkel körülfestett szemek nélkül s fehér
keztyük nélkül a nappal világitásában mint katonák működnek a háboru
végzetes manégeében.

Minden ilyen test magával vitte a háboruba tudományát, birtokát, egész
világát. Hányan hanyatlottak el már vajjon? Minden testben volt valami
gesztus, hang, valami raffinement, valami furcsa, vidám, szép, meglepő,
ami csak ő benne magában volt s nem hagyható fiura, se jótékonycélra, s
ami a világgal nem egyezett, ami más volt s egyetlen. Oh az ő bájos
nemzetköziségük, a csodálkozás áh-ja, a mosoly gyönyörü néma betüje, a
nevetés hegyi forrása s a taps gyermekes lázadása volt az ő közük
mindenkihez a világon. És a mostani világmozgalomból csak a halálhoz
volt közük, aki a háboruból és az életből elszökteti az embereket, ami a
legérdekesebb tünet az egész konfliktusban s éppen ezért erről
beszélgetünk a legkevesebbet. Az embernek meg kell halni civilben is
egyszer, az eddigi tapasztalat szerint. A bohócoknak is meg kell
halniok. A bohócok a békében, régen és mindig, hogy ugy mondjam:
előszeretettel pingáltak az arcukra halálfejet, emlékszel?




HATAN A KUPÉBAN

Egy darabig csak öt utas volt. A hatodik ülésen egy köpenyeg ült. A
lámpaernyőt összehuzták odafenn s a tiszti kupét a hálószobák gyöngéd
sötétsége tisztelte meg. A kapitány inditványára, aki a legnagyobb rang
volt, az üléseket kihuzták, hogy kiki jól hátradülhessen s a lábakat
kölcsönösen át lehessen rakni egymás ülésére. Egy diákarcu hadnagy csak
kuporgott és nyögdicsélt a maga ülése előtt.

– Schwach bist junger Mann – mondta a kapitány.

– Das nicht kommen will – erőlködött az üléssel és a némettel a hadnagy.

– Schwach, schwach – nevetett a kapitány. Végre kihuzódott az az ülés
is. A lábak felnyultak, megkeresték a maguk helyét és békén egymásra
tevődtek. Derekak, fejek kitapogatták s kidörzsölték maguknak a pamlagon
a legmegfelelőbb helyzetet. Mindenki rézsut feküdt, a legkülönbözőbb
szögeket alkotva végtagjaival. Valaki átölelte a két karjával maga
fölött a pamlag kiálló fejtámasztóját, ugy pihent el. A test a
legnagyobb szükségben s nyomorban is kéjenc, s minden raffinement-t
előszed, hogy jól érezze magát. A legrövidebb és legkényelmesebb estéli
imádság hangzott el: egy sóhaj. Egy cigarette égett még. Valaki már
hangosan lélekzett. A vonat rázódott jobbra-balra és mintha hátrafelé
vitt volna, pedig előre ment. Odakinn esett az eső. Szaggatott vékony
vonalakat huzgált a sötét ablakra kivülről s egy-egy esőcsepp görbén
remegett lefelé az üvegen, mint a köny szokott az arcon. Egymásután
mindenki elaludt.

Egyszer csak állt a vonat, sip, kalapálás, ajtócsapkodás, s emberi lárma
hallatszott. A folyosón sürü, erős lépések.

– Itt van egy hely – mondta a kalauz, félretolta az ajtót, felnyult a
lámpához, világosságot csinált. Egy nagy, testes főhadnagy állott az
ajtóban.

– Bocsássanak meg az urak. Nem szivesen zavar az ember senkit.

– Kérem, kérem.

A lábak elhuzódtak, a köpönyeg fölment a podgyásztartóba, a hatodik hely
szabad lett. A kalauz kiment. A folyosón állottak, jártak s egy-két
hátizsák hevert. Egy kadét a folyosó ablakának fordulva zümmögött egy
szövetséges hadi dalt, amelynek a szövegéből ennyit tudok:

  Rosa, wir fahren nach Lods,
  Der Hindenburg kommt auch dahin,
  Und oben fahrt der Zeppelin,
  Rosa, wir fahren nach Lods.

A főhadnagy a kapitánynak alázatosan bemutatkozott, a többi uraknak a
nevét mondta meg és szervusz, szervusz, szervusz. Leoldta a kardját, a
karja nehezen mozgott.

– Megállottam volna a folyosón is, de már négy napja jövök a reumámmal.

– Hová mégy?

– A káderemhez, onnan Pöstyénbe. Még tizennégyben szereztem Szerbiában,
de nem törődtem vele, jobban is lettem, a télen megint kijött, nem birom
már. Nem szivesen mondja az ember, hogy fáj, de már nagyon kinozott. Itt
van a jobb vállamban, meg a karomban.

A vonat megy, idebenn beszélgetés indul.

– Alles ist voll – mondja a kapitány. Die Zivilisten sitzen auch so eng.

Kinn, messzire egy zöld szemafor fénylik, mint a remény zöld csillaga,
hogy valaha, valamikor lesz egy világ, amelyen nem lesznek se katonák se
civilek, csak csupa emberek.

A főhadnagy ráismer egy másik főhadnagyra, hogy együtt jártak iskolába.
Ennek a főhadnagynak sápadt arca van s ugy néz, mint egy rajongó
hegedüművész. Elevenedik a beszélgetés, mindenki szól, társalog,
cigarette-ek gyulnak megint s a félsötétben fehéres tüzzel égnek.
Volhyniáról, az olasz frontról, Staniszlauról, Csernovicról folyik a
szó.

A sapkákon rézplakettek függenek, zöld köpenyegek, gyulai táskák, kardok
a podgyásztartóban, lábszárvédős és csizmás lábak, olyan a rózsaszin
plüssel butorozott elsőosztályu fülke, mint egy fedezék. Mintha egy
fedezék vonulna itt tova az éjben, az ellenségesen lármázó kerekek
fölött. Nem messze Budapest és erre-arra alszanak a csöndes alföldi
városok. Valaki a sarokban az izzadt ablakra a mutatóujjával egy á betüt
ir, s rögtön eltörli. Talán azt akarta irni: álom.




NEFELEJCS, ÁRVÁCSKA

Illik talán már megköszönni a jó Istennek a virágokat. Itt vannak. Az
idén is feldugták drága fejecskéjüket. Hozzájuk kell hajolni, tapogatni
kell őket s szivni és szivni szép szagukat, hogy elhigyje az ember, hogy
igazak. Virág ezen a világon. Virág és világ. Milyen ócska és minden
verselő diáktól és rigmusban levelező cselédtől fölfedezett és
kizsákmányolt rim. Ember és tenger, ez is ugy rimel. Micsoda össze nem
pászoló dolgok rimelnek itten az ég alatt. A határtalan örök tiszta viz
és ez a szegény, nevetséges kis szörnyeteg, ez a forró, gonosz,
boldogtalan apróság, az ember. Világ és virág. Hol lehet szebb föld,
mint a Földön, melyik másvilágon vannak szebb kulisszák és csodálatosabb
szőnyegek, mint itt körülöttünk erdők, hegyek s lábunk előtt virágok.
Abban a menyországban talán, amelylyel szenvedő korok biztatják egymást,
abban talán nincs ilyen diszités, mint e világon, lehet, hogy az oda
megtértek lábai puszta homokon járnak vagy unalmas hideg jégen, mint a
pazar viszontagságok után megérkezett sarkutazók lábai. A boldog
másvilágon nincsen szépség, mert nincsen rutság, nem kell szivárvány,
mert nincs sóhaj, nem kell felhő, mert nincsen emlék, nem kell illat,
mert nincs gyötrelem, nem kell énekes madár, mert nincs zokogás, nem
kellenek virágok, mert nincsen élet.

Itt vannak a virágok. Istenke virágai a vidéki csöndes kertben, az
ágyásokon és az ágyások körül a bokrokon. Mintha régi divatu, friss,
tiszta és bájos ruháikban vizitbe jöttek volna össze, mind a maga
kedves, egyszerü illatával parfumözve és szép szeliden ülnek, ragyognak
ártatlan vidámságukban s orcáik virulásával és édes illatozásukkal
tereferélnek. Itt a tömzsi labdarózsa, az ábrándos viola, a hüvös és
izléses tazetta, itt a csodálatos három testvér: a szent fehér liliom, a
regényes sárga liliom és az excentrikus lilaszin liliom. Itt a
szorgalmas és csinos boglár, itt a vérmes és szégyenlős bazsarózsa, itt
a cifra és cinikus császárszakáll, mintha azt rikitaná: én szinésznő
akarok lenni!

Én mindet szeretem és mindnek imádója vagyok, mig élek és csodálkozom
csodálatosságukon és jól esik nézvén a virágokat felőlük gondolkoznom és
nem gondolkoznom semmit se, csak nézni. Az ágyás két szélén két hosszu
sorban nefelejcs meg árvácska. Egyik sor nefelejcs, a másik sor
árvácska. Pici kis kék bokrok fogóznak össze végig. Egy-egy remek
csillagocska minden nefelejcs-virág az apró bokron. Az árvácskák hárman
négyen állanak egy-egy kis csapatban, igy sorakoznak végig, mintha
játszani készülnének valamit. És igy hallgatnak elbájolva mind
alacsonyan a földön a virágok, a sziv kis barátnői. Mindenki szereti a
virágokat, még az ugynevezett rossz emberek is szeretik a virágokat,
csak a virágárusnők nem szeretik a virágokat, mert élni kell nekik a
virágokból. Ők viszont szeretik a szép tapétákat, amelyek a jómódu
polgári házak ablakain át láthatók és szeretik a hagymás rostélyos
illatát s a libapecsenye illatát, amiket éreznek az étteremben, ahová
bejárnak virágkosarukkal. Nekik is van tehát a világon szép és finom
jelenség, ami által ábrándozni lehet.

Nefelejcs, nefelejcs, mindig odaejtődik a tekintetem a pici nefelejcsek
közé és az árvácskákon is végig-végig utazom pillantásommal. Oly sokan
vannak. Tapsifüles bársonyleveleik sárgák, violaszinüek, kékesek és
feketék, tiszta feketék. A legtöbb árvácska fekete. Szépek, bársonyból
vannak, nem tudnak felmosolyogni a napra, feketék. Csak ők látszanak
bánkódni, valami elvarázsolt hangulatban gyászolnak itt a kedves
társágban, mintha éjszaka lenne nekik. A nefelejcsek körül növendék
darazsak keringenek, meg fürge, szemtelen repülő bogarak,
le-leereszkednek, szivogatják, csipkedik a nefelejcset. Rongálják.
Tönkre akarják tenni. A fekete árvácskák meg annyian vannak és olyan
feketék.




ADYT BÁNTJÁK

Népszerűnek látszik ezekben az éjféltől éjfélig fájó napokban a költőt
piszkálni, csufolni, sértegetni. Nem új divat az emberek közt. Poétát,
verselőt kifigurázni szabad és kedves ipara volt mindig élclapoknak,
humoristáknak, komikus szinészeknek. Avult és nem is valami gonosz
mulatság ez. Fájdalom, az örökkévalóságtól rendelkezésünkre bocsájtott
drága, ritka költővel is megeshetik, hogy játszhatnak vele, mint a
matrózok az elfogott albatrosz-madárral, s kinozhatják és rongálhatják.
Oh különösen most, mikor Európa internálta az emberi szellemet, most
édes a költőbe betörni. Milyen potyázás. Milyen luxus. Milyen
vakmerőség, mégis, milyen vakmerőség.

Kinek lehet joga a költőt kérdezni és a költőt feleltetni. Kinek lehet
igaza a költővel szemben? A költőt bántani! A végtelenség megfigyelőjét
helyéről leráncigálni. Megvakitani akarni azt a fényforrást, amely
csillagokat szór a ködbe. Lövöldözni az isten repülőjére, aki a tornyok
és a felhők között vergődik szélben és hidegben egyedül. Csodálatos
ellenkezése az egyforma embereknek az olyannal, aki egyetlen.
Gyógyithatatlan durcássága és rosszasága a földeritetlen úton, oly
nyomasztó végzetek alatt múló teremtményeknek azokkal a barátokkal
szemben, akik azért jönnek elébük, hogy szépséget nyujtsanak nekik,
szépséget, ami oly kellő balzsam a bajjal, jajjal és halállal traktáló
életnek.

Milyen félreértés. Milyen átkozott csalódás a költőnek az ő boldog
szenvedése, ami mindenért van és mindenkiért. Oh hogy ezt az irtózatos
meglepetést csak az elmulás korrigálja és feledteti.

Istenem, aki bántja, mit gondol, s akik bántják, mit gondolnak? Ők
beteszik zsalugátereiket és azt mondják éjszaka van. Ők villanyt
gyujtanak a sötétben és azt mondják süt a nap. Ők azt képzelik, a költőt
le lehet beszélni, ők azt hiszik, a költővel világot lehet csereberélni,
ők azt remélik, a költőt lehet legyőzni és lefőzni. Ők azt hiszik,
bántják, vagy csak érintik is a költőt?

A természetből való a költő s úgy el akarnak vele bánni, mint bánnak a
természettel is. A földet hasgatják, roncsolják, a gyepet leszakitják
róla, a bokrokat elfujják, az erdőt felrugják. Szegény emberek. Az
anyaföld mindebbe meg nem rendül, egy-kettőre elfelejti. A hold
mosolyog.

De szép volna irni. Nem való most. Firkálni szabad csupán és egyet-egyet
sóhajtani. És egy tengert, az egész lelket, fedővel befödni. Csak
szeretném, ha találkozna szemem a világ költőinek szemeivel, akiket
zavarnak, vagy akik hallgatnak. Mint a csillagok ha összeragyognak, ha
távol vannak is egymástól és megismerik egymást, hogy összetartoznak ők.




SZEMEK, ARCOK

Nem lesz olyan messzirelátó messzilátója a történetirónak, hogy
visszanézhetne ebbe a mai világba és látná rajta az eleven embereket,
akik most itt mozognak és akiken ez az idő végiggázol. A történetiró
látja majd az okokat és a következményeket, látja mi ment tönkre, mi
virágzott, mi maradt el, mi fejlődött, mi hogy változott, miből mi lett
és minden hogy áll. Ő majd olvas. De ő nem látja a testszint és nem
hallja a hangokat. A háboru apró és egyformáknak látszó kis eszközei:
emberek. Bámulatos adomány van bennük, démoni átok, tündéri szerencse,
végtelen tehetség, kimondhatatlan génie: az élet. Élnek. A történetiró
nem fogja látni ezeket a szemeket és arcokat például ma, 1916 május
19-ikén. Egy tiszt, aki szabadságát tölti itthon, a kávéház előtt ül,
néz. Milyen a szeme? Bámész, szórakozott, idegen. A gyermek néz ilyen
hihetetlenül a panoráma ládájába, ahol csodadolgokat lát a lyukon, de
tudja, hogy a való világ a háta mögött van. Egy másik tiszt beszélget
egy idős civillel. Az idős ur beszél. A katona néz rá és hallgatja és a
két szeme egy pillanatban mély meglepetéstől világosodik. Ez a tekintet
azt mondja: Milyen sértés az reám nézve, hogy te másról beszélsz nekem,
mikor háboru van és az én életem olyan sürgősen bizonytalan. Egy
harmadik tiszt nyugodt, komoly, s ha nőt pillant meg, erősen fölkapja a
pilláit. Van olyan, aki mintha nem szeretne itt semmit látni, a földet
nézegeti járásközben. Vannak, akik nyiltan, derülten néznek,
gondtalanul, mintha nem történne semmi különös, vagy mintha ami
történik, csupa öröm lenne. Vannak, akik ugy járnak háboruból békébe és
vissza, mint levegőváltozásra. Látni szemeket, amelyek mindent
kérdeznek, látni szemeket, amelyek semmire nem felelnek. Látni a szentek
nagy és fáradt szemeit, látni gyengült tekinteteket, amelyekből a
csalódás többé ki nem takarodik, látni biztos és vakmerő szemeket, látni
mindig figyelő és kapkodó tekinteteket. Látni sok-sok szemet, amelyek
ugy tünnek, mintha megnőttek és kikerekedtek volna, amelyek fölnyiltak,
pedig azelőtt is nyitva voltak, s meggyógyultak, pedig nem voltak
betegek. Látni mindhalálig elrévedt szemeket.

Látni Jézus gyengéd és fájdalmas fehér arcait, látni vassá vált arcokat,
látni megvénült és kiszikkadt arcokat, látni kövérré és pirospozsgássá
lett arcokat. Látni katonaarcokat, amelyeknek odakinn is megmaradt a
polgári szinük és egyformaságuk. Igazodj el az emberek közt és mondd rá
egyre, hogy ez az, akit az isten a saját képére teremtett.

Látok és hallok mindig mindenkit. Nemcsak katonákat, az igyekvő
boltosokat, üldögélő néniket, maguknak szenvedő és rajongó müvészeket,
egyet üző hivatalnokokat, türelmetlenül vagy türelmesen muló asszonyokat
és a fehér tenniszre siető bakfisokat és szórakozott gyermekeket. Nézem
az élvezetet és az elitélt szegénységet és a lebeszélhetetlen
csüggedtséget és a reményt, amelynek az özönviz óta ilyen évadja nem
volt. Ha a reményt most mint a virágokat össze lehetne szedni és
koszoruba letenni az Uristen lábai elé. Ha mint a füvet le lehetne
kaszálni és boglyákba emelni. Ha mint a vizet rá lehetne bocsátani egy
lapályra. Mennyi mindent látok, mintha az alkonyat tökéletes tiszta
világitásában néznék körül mindig. Mennyit lehetne mondani.




SZEGÉNY EMBER, GAZDAG EMBER

Egyszer valamikor egy istállóban láttam játszani valamit jókedvü
béresektől. Uj ember került közéjük, idegen pusztáról való béres, annak
a kedvéért vették elő ezt az ő játékukat. Azt mondta valamelyik:

– Nahát komé most meg eljátsszuk a szegény embert, gazdag embert. Tudod
ezt a játékot?

– Nem én, sose is hallottam.

– Hát azér.

Előhoztak két lócát, két bornyukötelet. Kikészitettek egy nagy csupor
vizet meg egy szép karéj kenyeret. Kérdik az uj embert:

– Melyik akarsz lenni komám a kettő közül, a gazdag ember?

– Jó, leszek a gazdag.

– No feküdj fel erre a lócára.

Az uj ember végigfeküdt az egyik lócán, a másik lócán végigfeküdt egy
másik béres szegény embernek. A két lócát hosszában egymás mellé tolták,
a két embert arccal egymásnak forditották és a bornyukötéllel lekötözték
a lócára a gazdag embert is, a szegény embert is, csak a kezök maradt
szabadon. A gazdag embernek odaadták a szép karéj kenyeret, a szegény
embernek elébe tették a nagy csupor vizet. Akkor azt mondták a gazdag
embernek:

– Na most komé falatozzad azt a jó kenyeret, oszt a szegény embernek ne
adj egy harapást se, magad edd meg az egészet. Akármilyen szépen
könyörög a szegény ember, te csak azt mondod: nem adok én!

Jó. A gazdag ember elkezdte enni a kenyeret. A szegény ember nézte,
megszólalt:

– Hallod-i te gazdag ember, adjál a szegénynek is egy kis kenyeret.

– Nem adok én.

A gazdag ember ette a kenyeret, megint megszólalt a szegény ember:

– Adjál már egy kis kenyeret, az Isten is megáld.

– Nem adok én.

Harmadszor is kéri a szegény ember:

– Küzködtem, szenvedtem, igen megéheztem, szánj meg már te gazdag ember.

– Nem adok én.

Megint csak elkezdi a szegény ember:

– Három napja éhen vagyok, mindjár éhen halok. Áldjon meg az én Istenem.
Ha egy harapást adsz, ezerszer áldjon meg.

– Nem adok én.

Már a karéj nagyon lefogyott. A szegény ember ujra csak rimánkodik:

– Ó te gazdag ember, hogy van szived elnézni kinjaim? Annyit pofázol,
bele se fér már a hasadba. Nem áll meg torkodon a falat, mikor társad
éhen marad? Kérve-kérlek szánj meg már, pusztitson el a bogár.

– Nem adok én.

Megette az egész karéj kenyeret a gazdag ember. Akkor a szegény ember
felvette a földről a nagy csupor vizet, a szájához emelte. Azt mondják a
gazdag embernek:

– Most osztán gazdag ember kérdjed meg a szegény embert, adna-i egy kis
vizet a csuporból?

Kérdi a gazdag ember:

– Adsz-i egy kis vizet szegény ember abból a csuporból?

– Adok én, adok én – szólott kegyes hangon a szegény ember, telivette a
száját vizzel, izibe szembeköpte vele a gazdag embert. Egymásután szivta
a csuporból a vizet és csak ugy fujta a gazdag ember képébe, akár a
vizipuska.

– Elég már, elég már, ne izélj te – tiltakozott a gazdag ember, behunyta
a szemét, kapkodta a fejét, hánykolódott, káromkodott, rugdalózott, de
nem hagyhatta ott a játékot, mert azért kötözték meg bornyukötéllel. Az
egész nagy csupor vizet végigszenvedte szegény gazdag. A béresek ott
ültek szép körben a földön, ugy nézték. A pipát mind kivették a
szájukból, mert ha ki nem veszik, magától esett volna ki, olyan nagyon
kacagtak.




A CSIRKEKOLERA

Édes májusi nap. A barna tyukot megfogták, beültették a kosárba. A kosár
feneke lágy rongygyal meg volt ágyazva, huszonegy fehér tojás nyugodott
benne. A tyuk elkezdett ülni a tojásokon a kosárban a tornác sarkában.
Ott ült reggeltől estig, estétől reggelig a kosárban, mintha onnét nőtt
volna ki. Ugy ült, mintha gondolkozna és mintha a nagy világnak
ellensége volna. Minden neszszel és minden mozdulattal szemben elfogult
volt. Gyanakodó volt. Ideges. Kedélytelen. Gyáva és felfuvalkodott volt.
Gonosz volt. Hallgatagon ült nap mint nap s ami hangot adott ritkán,
komor és beteges változata volt a kotkodácsnak.

Huszonegyedik napra a szakácsné odatette a fülét a kosárra és hallotta,
hogy a tojásokat gyengén kopogtatják belülről. A töretlen tiszta fehér
tojásból egyéb hang is jött, halovány csipogás. Aznap a tojások hegye
megtöredezett, mint mikor a kávéházban a nagyságos ur a kis kanállal
veregeti. A kis csirkék kezdtek kikelni. Gyengén, nedvesen és az élet
friss ájulatával keltek föl és a tojáshéjat otthagyták összetöredezve a
kosár fenekén. Amelyik már lábra állt, azt gyengéd női kezek vitték a
konyhába és puha pihébe tették. Mikor mind kikeltek s lábon voltak, a
tyuk végérvényesen elhagyta a kosarat és másnap, harmadnap a kis
udvarban tipegtek már össze-vissza sárgán, könnyedén, észtelen pici
fejükkel és finom fürdetett lábacskáikkal, mint valami tünde liliputi
ballerinák, vagy mint elkallódott nagy mimóza-pelyhek a fuvalomtól
sodortatva. A nagy barna tyuk mindig köztük volt, mellettük volt, utánuk
és előttük járt, mint egy mama, mint egy tanerő, mint egy lelkész, mint
egy juhász, mint egy parancsnok. Tekintete bizalmasabb lett és ujra a
rendes hangnemben kotkodált a pici sárga csibék pi-pi-pije közt, ami ugy
hangzott, mint a folytonos, édes apró sipolás.

Napjában többször vidáman étkezett a társaság. Őrölt és megdarált
köleskásából s kukoricalisztből kevert, vizzel higitott reggelit,
ebédet, uzsonnát, vacsorát. A tyuk szigoruan kapkodta fejét az étkezések
alatt. Mindenki más passzióval nézte a kicsi csirkék táplálkozását, a
család, a konyha népe, a kutyák, a macskák, a fák, amelyek lehajtották
zöld lombjaikat, hogy árnyékot adjanak nekik és maga a nap is az égen,
amely csak azért is a fa alá sütött és melegitette és világitotta a
csirkék sárga selyem testecskéit. Délután hat órakor, mikor még az este
távol van, pláne a régi időszámitás szerint csak öt óra van és az egész
világ javában folytatja hivatását, a barna tyuk kotkodácsolt szaporán és
hitta, vitte, kergette hazafelé, a tyukól felé a csibéket. Lefeküdtek. A
csibék sipoltak, a tyuk hallgatott, a csibék is elhallgattak.

Igy éltek és vidultak és gömbölyödtek és nőttek nap-nap. Némelyik már
kezdte elveszteni a gyermekkor sárga pihéjét. A konyhában már
ábrándoztak jövőjük felől, párja már megér három koronát, négy koronát,
hat koronát s mindig többet és többet fognak érni. Már háromhetesek
elmultak.

A minap egy kis csirke reggel nem akart fölkelni. Bágyadtan sipitott és
aztán el is hallgatott. Hasmenése volt. Nem evett. A görcs rángatta.
Megkapta a csirkekolerát. Délre már hat-hét kis csirke volt kolerában.
Honnét jön a csirkekolera, a kert szelid veteményeiből, a porhanyó
szürke földből, a drága jó levegőből, a csodálatos kék égből, honnan? A
szél hozza? Az isten küldi vagy kicsoda? A sors pancsolja láthatatlan
laboratóriumának lombikjai közt?

Három csibe megdöglött első nap. Másnap öt csibe hullott el. A háznép
sürgősen orvosolni próbálta a bajt. Timsós vizet, karbolos oldatot adtak
a csirkéknek. Nem ért semmit. Nincs orvosság a csirkekolera ellen.
Harmadnap hét döglött meg. Elrejtették tetemeiket a szemétdombba. Nagy
bánat volt a háznál. Tegnap estére mind elpusztult. Az utolsó csibének
megnéztem a holttestét. Egy kendőben feküdt a konyhában az asztalon.
Teste fehér volt és szürke, mert már nőtt volt a tolla. Gyenge tollazata
borzas és merev volt, mintegy vihartól meggyötörve és fagytól
összehuzva. Szemei le voltak zárulva és szemhéjai kékek voltak. A husa
összeaszott. A lábacskái felhuzódva, a kis karmai felgörbülve és
széjjelállottak és szurósak voltak és idegenek és fenyegetőek, mint
valami ragadozó madáré. Rossz illata volt. A halálé volt.




UNOD,

igen? Nem érdekel már egy csöppet sem? Oh, magam is unom, de nem most
untam meg, se tavaly, untam mielőtt kitört. Untam, hogy ilyen
mesterséges szerencsétlenség fölött fog majd zajongani sokáig az emberi
társaság az isten csodálatos világán, ahol körülöttünk természet és
bennünk lélek van. Röstelltem kiváncsinak lenni, rajongani, történelmi
levegőt szivni, kortársnak lenni és nagy idők tanujává emelkedni azon az
áron, hogy akár egyetlenegy Jánosnak is levágják a féllábát. Oh az olyan
háborut szerettem volna, amelyikben teremtett embernek semmi baja nem
esik, az olyan háborut, ami csupa fényes játék és huncut ünnepély lett
volna, az olyan háborut vártam és vágytam volna, az olyan boldog
háboruba el se mentem volna, csak néztem volna messziről, mint az
emberek minden majálisait.

Szóval te már unod, nem érdekel az egész dolog és nem törődöl vele. Te
ugy teszel, mintha már nem is lenne háboru. Bocsáss meg, hogy ki is
mertem ejteni ezt a szót. Tudom hogy unalmas vagyok vele. Sejtem, hogy
ellenszenves és szamár dolog felhozni, hogy háboru van. Tapintatlanság
lehet, mit tudom én. Egy szivet tudok, amely mindig üzemben van, azaz
dobog és nem vágyik leszokni az istenadta érzésekről. Háboru van. Kitört
dacára annak, hogy untam a kitörését és tart dacára annak, hogy unod
már. Szép volna, ha attól, hogy te unod már a bénát nézni, a bénának
visszanőne a levágott lába. Szép volna tőle, amint szép tőled, hogy unod
őtet.

Most már nem mondod rá: szegény. Mert unod. Miért dörzsölöd le a
lábbadozó honvédet a villamos lépcsőjéről. Ezt nem tetted volna 1914
augusztus hónapban. Akkor az ilyen befáslizott lábu katona dicső
sebesült volt, hős. Most lesurolod és legyőződ a villamosról. Pedig
érdemei és szenvedései éppen olyanok ennek is, mint akit áhitattal
néztél husz hónappal ezelőtt. Elfelejtetted mennyi fiatal férfit
megvakitottak a háboruban? Ők nem felejtették el. Ők talán megszokták,
de fájdalom, nem szokták le az ő vakságukat. Szép volna, ha attól, hogy
te már szemet hunysz az ő sorsuk fölött, nekik fölnyilna a szemük.

De nem. Ők ma is vakok. És vakok maradnak a halál virradatáig. Ők, ha
reggel az égre néznek, feketét látnak, s ha a fehér falra néznek,
feketét látnak, s ha a templom fényüző oltára felé néznek, feketét
látnak. Ha anyjuk áll előttük, vagy feleségük, vagy gyermekük, vagy az
orvos, vagy a felügyelő: ők csak feketét látnak. Az az ifju, akinek a
jobbkezét levágták, soha nem fogja a szivére szoritani jobbkezét, hogy
azt mondhassa: De nagysád, esküszöm hogy…

Ha unod tudni, hogy ez vagy az a tiszt Szibériában van hadifogságban, ő
nem jöhet azért haza. Te nem gondolsz rá, de ő tovább is a nemzet
nevében, a te nevedben vár, óhajtozik és sóhajtozik és ölelő karjai a
sovány levegőt ölelik.

Megszoktad, beletörődtél, s tul vagy már rajta, hogy mi történik
Európával, a huszadik századdal, s az emberrel, embertársaiddal, akiket
egy isten buktatott fel egy örök sülyesztőből, a látás, indulatok és
beszéd csodálatos megbizatásával. Oh mennyire lehetünk még ez után a
háboru után boldogok vagy micsodák e földön, mindannak az emlékével ami
történt hazánkkal és idegen országokkal. Vagy te el fogod felejteni
mindezt? Elhányod a tanulságokat? Magadba szálltál volt és megint
kihurcolkodol magadból, mint egy szükségbarakkból? Minden megdöbbenést
leszokol? A nyers életöröm, a könnyü ambiciók, a felületes elvek
lerázzák magukról mindazt a terhet, önvádat, kiábrándulást, keserüséget
és gyógyulást, amivel ez az ugynevezett háboru traktált bennünket?

Háboru van. Éppen olyan, mint az első hónapban. A katonákra, akiket
békében embereknek hivnak, élessel lőnek. Ma is elesik egy-egy katona.
Unod hogy ilyen együgyü dolgot mesélek? Lenézel? Kinevetsz? Ha szép
fogad van, szivesen nevettetem ki magamat. Aki ma elesik, annak a halál
éppen olyan meglepetés, mintha a legelső ütközetben esett volna el. És a
halál a háboru huszadik hónapja után is éppen olyan hideg és örök, mint
volt az első napon. Ha minden napra csak egy pillanatot alapitanál,
amelyben azokra gondolnál, akik sóvár életüket egyszerre kilélegzik a
harctéren vagy a hadikórházban. Ha tudnák szegények, hogy unod már.
Bocsáss meg nekik és nekem is, hogy még mindig háboru van. Nem én
csináltam. Én nem voltam kiváncsi rá. Te csináltad, mert te kiváncsi
voltál.




TIZENNYOLCÉVES KATONA

A bal felső karja meg a bordázata közt vékony fekete könyv szorul.
Index. Az Egyetem-térről jön, az egyetemen volt beiratkozni. De még nem
egyetemista, mert most vakáció van, tavaly meg még gimnázista volt.
Most, ahogy ő magát kifejezi: menetszázadista. Katonaruha van rajta, bő
és szigoru egyforma posztó, minőt rajongó ifju szerzetesek és
gyermekapácák öltenek fel egész életükre. Ez a posztó ezen a fiun
kék-szürke, a nap már félig-meddig elvette a szinét. Bőrből való öv
ráncolja a bluz derekát, baloldalt izmos kés csüng róla fekete
vastokban. A bluz két karján alul sárga stráf szalad körbe.

A tizennyolc éves katona lábán vastag, puritán sárga cipő van, az alsó
lábszárán csavaros vászon lábszárvédő, amilyenben Stanley vándorolt a
Kongó vidékén. Lábaszára vékony, mint szüz leányé, karjai is vékonyak,
de lába is, karja is szivós, mint a kötél. Arcának bőre gyengéd, bajusza
nincsen, de oly hatalmas epekedéssel kivánkozik kifelé belülről, csoda,
hogy a sima epidermis vissza birja tartani. Az arc vonásai még nem
fejeződtek be, mégis váratlan férfiasság van ezen az arcon. Sovány és
barna az arc, a napsütés olajosan fénylik az orcák közepén.

A szemek érintetlenül komolyak és vidámak, a tekintet egyenes, mint a
nyil futása. A fej mintha villamerőre fordulna, a jobbkéz mereven repül
fel a sapka szélihez, a balkéz lerándul a kés tokjára: szalutált. Szemei
egészen s kifejezés nélkül vetődnek a tiszt tekintetébe. A hadapródot,
zászlóst, ifju hadnagyot, akiknek kitüntetések világitanak a mellükön,
ártatlan irigy hódolattal nézi meg, mint a kicsi diák néz a nagy diákra,
aki az Olympiádról jött haza rudugrásból, uszásból, nyujtóból kapott
érmeivel.

Nem siet, nem sétál, egyformán és biztosan megy. A kofa előtt megáll,
tanakodik, apró barackot vásárol, zsebrerakja. Se nem gyermek, se nem
ifju. A gyermekkor és az ifjuság mint a hinta két kötele hintálják
életét. A gyakorlótéren alázatos és pontos, néma és hangos, üde mint egy
pásztorjáték szereplője és gép mint a gép a gyárban. A szünetben, mikor
fáradtnak kellene lenni, beáll a Ki a napos? nevü játékba és leguggol a
bakugrás sorába. Az óvodai szigoruságu futólépésbüntetésnél komoly
nézéssel, feltartott fejjel végzi kurta, gyors lépéseit, mellére emelt
öklökkel, számolva magában és minden negyedik lépést erősen toppantva. A
villamosban, mikor hazamegy, a bluz zsebéből elővesz egy Magyar
Könyvtár-füzetet. Nothnagel: A halálról. Ez a füzet cime. Tizenöt
krajcár ilyen füzet. Olvas. Nem hallja, mikor a sapkás munkásleány elébe
áll: Hova tetszik. Késéssel veszi észre, hogy előtte áll a munkásleány,
szórakozott karral emeli elő bérletjegyét, fel nem néz a füzetből.

Odahaza hegedüje van. Gyakorolt volt sokat délutánonkint, jobblábával
egyenletesen tapodva, szinezés nélkül s korrektül játszotta kedvenc
darabjait: Beethoven Berceuse-ét s az Alla Turca-indulót egy
Mozart-kottából, amelynek födelén régi, nemes, halovány metszett
betükkel van kinyomtatva: Entführung aus dem Serail. Magyar dolgozatait
időrendben sorakoztatva eltette. Növénygyüjteménye is megvan. Négy
évesek a leragasztott virágok, már elérték üdvözült szineiket és tartják
hervadáson tul való illatukat. Mértani testei is megvannak, csak az
oktoéder hiányzik. Arra ráült véletlenül, az tönkrement. A
lepkegyüjteménye már elporlott, szétzüllött.

Tizennyolc éves. Álma, étvágya tökéletes. A nőkre nem igen néz az utcán,
olyanok most szemeinek, mint a képek s mint a képzelet. Uralkodó
szenvedélye, dühe és rajongása: a football.

Halál, te nekem barátom lettél, utmutatóm, tanitóm, vezérem, lelkiatyám,
doktorom és megváltóm vagy nekem. Halál, tisztellek, egyetlenegy vagy,
akit tisztelek. Kérve kérlek, könyörgök, esenden esdeklek előtted: ne
bántsd ezt a fiut.

Ne nyulj a tizennyolc éves fiuhoz. Ne keritsd el őt misztikus és unalmas
apró eszközeiddel, lövedékkel, gázzal, bacillussal. Ne engedd, hogy
szerszámaid csak meg is rongálják őt. Jaj, ne bántsd. Ragadtasd el
szivemet, tégy csodát, tégy boldoggá: kiméld meg őt. Tapsolni fogok és
meglepő kellemetes versekben fogom dicséretedet énekelni, hárfám isten
gyanánt fog magasztalni, ámbrát és rózsafelleget terjesztek lábod elé:
ne nyulj hozzá.

Utállak és utáltatni foglak, ha bántod, ha elgázolod részegségedben.
Gyalázatos fintorokkal, szemérmetlen mutatásokkal fogok arcodba nézni,
ha bántod. Förtelmes szidalmakat nyállal vágok szemedbe, ha bántod. Az
élet bájoló tündére szökdécsel az ő lelke friss gyepén. Halmok várják az
ő életét: menyegző, diploma, tizéves találkozó, apaság, a munka sikere,
utazás, jólét, nyugalom. Tudomány. Emlék. Bánat. Bölcseség. Hadd keljen,
haladjon halomról-halomra. Járasd. Játszasd. Szórakozz rajta. Azután,
végre lekonyul fehér kis feje, sovány szárai megtörnek: leesik. Akkor
tedd vissza a katulyába, mint a fiu a bazári gépfigurát, amely felhuzva
lépked, táncol, handabandázik és mikor lejárt benne a rugó, lassul,
megáll. Engedd őt Halál végig mozogni. Élni.




A NÉPEK IRKÁJA MEG A FÖLDABROSZ

Én bámészkodtam nagy szemekkel és csodálkoztam untalanul mindenen, mikor
még a csodálkozás nem volt szégyen, a boldognak titulált gyermekkorban.
Eszembe jutnak irkáim, amelyekbe az első elemiben irtam az egyes
betüket, azután szavakat és végre egész mondatokat a tábláról másolva,
hová a tanitó ur szabályos és élvezetes krétairással elébünk irta a
népszerü hazafias költemények egy-egy sorát, vagy az oktató és
erkölcsnevelő közmondásokat. Jó dolga van az embernek, ha igy a
többiekkel együtt azt irja, amit leirtak előttünk és rossz dolga van az
embernek, ha fejből ir, vagy pláne szivből.

Sokféle irka volt divatban a gyerekek közt. Emlékszem a Király-Irkákra,
melyeknek fedelén egy-egy elmult magyar király állott páncélban vagy
palástban, koronával a fejében és jogarral a markában. Emlékszem a
Történelmi Irkákra, ezeknek a fedelén egy-egy legendás jelenet volt a
históriából, Vajk megkereszteltetése, gróf Szapáry Péter az eke elé
fogva, Mátyás király mint favágó, Zrinyi Miklós kirohanása, Kinizsi Pál
a három halott törökkel táncol, Dobó Katica forró ólmot önt az ostromlók
fejére, satöbbi dolgok. Emlékszem a Népek Irkájára, szépfajta irka volt,
sokat vettem belőle emlékszem. Egy irkának a fedelén a magyar nép volt,
egy takaros, cifra magyar legény egy szép pártás leányzóval ketten.
Szinezett rajz volt. Másik irkán az olasz legény és olasz leány
állottak, magos pántlikás süvege volt az olasznak és lapos kendő a leány
fején. A spanyol legény meg a spanyol leány nagyon cifrák voltak,
szemben állottak egymással, az egyik térdük fel volt emelve és a
kezükben kicsi kerek tepsit vagy mit tartottak.

A franciák, az oroszok, a bolgárok, a tiroliak, a svájciak, a németek, a
hollandusok vagy németalföldiek, az angolok, a svédek, a románok, a
szerbek mind-mind ketten voltak, ifju férfi és ifju nő, mind a maga
nemzeti viseletében, szinesen és vasárnapi tisztaságban és minden
nemzetbelinek az arca közepén pirosság volt apró piros pontokkal
pontozva. Tetszettek nekem mind a népek, mert más-más érdekes öltözetben
voltak és mind fiatalok és csinosak voltak és mert nem foglalkoztak
semmivel, csak szépen kiöltözködtek és mutogatták magukat. Nem tudtam,
mi legyen az a boldogság, de azt érezhettem, hogy a népek mind boldogok.
Merengtem mindenfelé és gyönyörködtem bennük.

Egyszer egy délben ott marasztottak az iskolában tintalevesre,
papirgaluskára. Azt hiszem, azért zártak be, mert rossz voltam. Az
elhagyott osztályban a csöndben arra voltam utalva, hogy magamban
szemlélődjem és szórakozzam. Miután a tanitó ur asztalán és a padok
alatt semmi érdekeset nem láttam, a falra akasztott óriási földabrosz
elé állottam és elkezdtem nézni a világot és néztem. Ott volt az egész
világ, mind az öt földrész a kék tengerben. A tenger tetszett nekem,
mert tiszta kék volt és egyforma volt mindenfelé és olyan nagy volt,
hogy azt gondoltam, hogyha a térkép még nagyobb lenne, a tenger is még
tovább menne a falon. Csak a beléhuzgált léniák meg az össze-vissza
beletett nyomtatott szavak nem tetszettek nekem a tengerben és a
tüskésdisznóhoz és összerágott eperfalevélhez hasonló szigetek sem
tetszettek nekem benne, féltem, hogy fáj a tiszta kékségnek ez a sok
lénia, betü és erőszakos foltok, amelyek hasogatják és szurkálják. És
elbámultam az öt földrészen, hogy milyen összevissza vannak, milyen
otrombák és rendetlenek és szakadozottak köröskörül. Olyanok voltak a
földrészek meg a szigetek, mint a szétmarcangolt állatbőrök, mint valami
széjjelszakadt és elhányt foltos szőnyeg, mint a rongyok. Gondoltam,
talán a tenger valamikor majd eltakarja mindet. Az is eszembe jutott,
hogy minket egyenes irásra és egyforma éneklésre és minden rendességre
oktatnak és a világ meg ni, milyen rendetlen.

Felállottam a pad szélére, odahajoltam, rátenyereltem a földabroszra és
fölfedeztem Európát és Európában Magyarországot, a mi hazánkat.
Megörültem. Hazánk nagyon, nagyon tetszett, mert olyan szép formája
volt, mint az egész kenyérnek, meg mint egy koszorunak. Csak éppen
balkéz felé nem tetszett, hogy nincs olyan barna sürüség, balkéz felé a
kenyér duca kifutott, a koszoruból hibázott. Ez fájt egy kicsit. Még
csak Izland szigete tetszett, mert magában volt messzi a tengerben,
olyan volt, mint a régi spongya az iskolában és ugy figyelt távolról a
világ felé. A többi ország mind csunya volt, semmi értelmük nem volt.

Semmihez nem hasonlitottak, csak össze-vissza kapkodtak és kerülgették
egymást és szoritották egymást és mintha mindenütt némán harapdálták
volna egymás szélét. Sokáig bámultam az országokat, mert nem nyitották
ki az ajtót és mennél tovább bámultam, annál furcsább és ijesztőbb lett
a sok idegen ország köröskörül. Mért nem olyan mind, mint Magyarország,
gondoltam, hiszen ez olyan szép, egyszerü és könnyü, mintha megölelünk
valakit. A többi ország meg milyen rongyos és szurós. Nincsenek még
készen talán? Mindnek ilyennek kéne lenni, mint Magyarországnak, körül
kéne gyalulni vagy ásni őket, hogy mind ilyen koszoru legyen és ami hely
köztük üresen marad, oda majd kék tenger jön vagy be kell ültetni csupa
eperfával vagy pöszmétével, mert mind a kettőt szeretem.

Igy gondolkoztam, de azután megint az egész világot kezdtem nézni és
szorongva, borongva láttam, hogy az egész milyen össze-vissza van. Nem
tudtam mit gondolni, senki se beszélt még nekem arról, miért van ez igy.
Emlékszem, hogy nagyon rosszul esett akkor a földabroszra nézni, tán
gyanakodtam már, tán sejtettem valamit, tán éreztem, tán előre láttam
mindent már akkor, mit lehet azt tudni.




1916 JULIUS 13.

Egy tündöklő ellenség lobbant fel az ember ellen. A nap. Elkábit,
legyöngit, főz, hervaszt, el akar altatni és nem adja az álmot.
Felforralja a fejet és megfájitja, hogy az észt harcképtelenné tegye.
Kótyagossá teszi a szellemet és lealázza a lelket. Elmázolja vigyorogva,
mint egy barbár, azt az ideális képet, amit a mesterek kévékkel, virágos
kosarakkal és erős és vidám némberekkel pingáltak, aminek neve volt:
Nyár.

A muszka fogoly elhajitja tányérsipkáját, levetkezte agyagszinü bluzát
és piros ingét és semleges felsőtestével meggörnyed, feje lekushad, ugy
jár a mezei munkában. A föld örök rabja, ember, aki lesujtva
verejtékezik verejtékével az ég alatt, az alacsony földre ragadva mindig
egy lábbal és nincs megengedve derekának, hogy egyenes legyen. A madarak
elalszanak. A fák unják magukat. A fü elsáppad és lesoványodik. A virág
megbánja vidámságát, magába borul, émelyedik és elvénül. A szunyog kél
és a légy jön hatalmas rokonai ellen, a teremtett barom és az ember
ellen. Reszketteti a ló husát és az ökör szügyét és véres sebeket áskál
rajtuk és zug és zenél vékonyan és gonoszul és nekimegy az ember nemes
arcának és megint nekimegy és ujra nekimegy és csipésével és hangjával
kerülgeti és üldözi, mintha meg akarná bolonditani.

A város falai tüzelnek és ablakai fénylenek mint a lángok. A hitvány ló
minden lépésnél meg akar állani a kocsival. A villamosok zugva sietnek
némán és mozdulattalan szenvedő rakományukkal. A kirakatok eszméletlenül
merednek az utcára. A járókelők fényes, panaszos arccal mennek,
megöregedett lassusággal, ostoba figyelemmel, unalommal vagy ájulattal
néznek előre. Valami nagyon nehezet visz minden ember: az életet. De nem
is érzik. A meleg lebeszéli az életet bennük. A gond nem tud magáról, a
gondolat lemond, a fájvalom, az irtózat, a sajnálat, a remény, a szándék
és az emlék mind magán kivül van. A százszorszép szavakból, amelyek az
ember nyelve alatt vannak, a csodálatos tehetségekből, amelyek az ember
lelkében álmodoznak, egy brutális és nyavalyás nyilatkozat lesz, egy
tehetetlen nyögés: öh. Az emberek közt egy mártirarcu katona megy a
járdán, bottal, végtelen lassan és az aszfaltot nézi lépései alatt a
megmaradt élet csalódásával.

Valami folyik és folyik a világon s mintha eszmélet és jaj nélkül folyna
már. Mintha senki nem intézné már, mintha senki nem gondolna már reá,
mintha magától lenne és menne ok és bánat nélkül. Mintha a fegyverek
maguktól müködnének vagy elhallgattak volna azok is és az ellankadt
emberek öntudatlanul hajolnának egymásra és dülnének el s a halál
vizszintjén mintha jóféle meglepetés frissitené őket, mint mikor
árnyékba és hüvösbe jutunk.

A halálos nyárból elhagyatva néz föl az égbe a Niobe-arcu Föld.




A CSÓK

Az éjszaka láttam a csókot a nagyköruton, egy órakor, mikor a csengő
gombját megnyomtam a hotelem kapuján. Az ember, ha becsönget,
visszafordul az utca felé, néz egy fél percig, mig a portás előjön a
kaput kinyitni. Egy konflis zajlott el az elhagyott kövezeten, a
konflisban egy katona meg egy nő ült. Az ülés közepén ültek mind a
ketten, egymás felé voltak fordulva, a fejük szembe nézett egymással s
az orruk hegye egymásnak támaszkodott. A katona csókolta a nőt. A
katonának kemény fekete sapka volt a fejében, a nyakán a rangjelzést nem
láttam, mert el volt fordulva, csak annyit láttam, hogy fiatal és
katona. És hogy csókol. A nő is fiatal volt. Egy fiatal férfi, meg egy
fiatal nő. Egy ember meg egy asszony. Egy fiu meg egy leány. A katona
balkarja a nő nyakán ment félkörbe. Ajkaik fedték egymást. Nem
mozdultak. A csók tartotta fejüket. A lámpával szemben vitte el őket a
kocsi, a nőnek az arcát láttam a csók alatt, két szeme be volt téve, s
az arca fehér fényben vonult el és mintha meg lett volna fagyva s mintha
be lett volna balzsamozva. A hold fenn volt az égen, éppen a nagykörut
fölött állott, a sötétkék égen haloványkék felhők látszottak mint
emlékek s a csillagok teljes számmal képviselve voltak. A konflis előre
kalapált a kövön, utána néztem, a két fej meg nem moccant. Vitték a
csókot.

Mikor megpillantottam őket, egy drogeria előtt volt a konflis, aztán
jött egy kézmü- és divatáru-üzlet, azután egy kapu és fölötte egy nagy
névtelen fogorvosi cégtábla, azután egy kávéház jött, azután utcasarok,
azután másik utcasarok, azután zeneműkereskedés, azután harisnyaáruház,
azután nem tudtam már kivenni, miféle bolt. Mindnek a redőnye a földig
le volt huzva.

A csók tartott a drogeriától a harisnyaáruházig, de már előbb
kezdődhetett s még a harisnyaáruháznál se vették széjjel a fejüket. Csak
én vontam vissza már tekintetemet, mert a kapu már kinyilt volt s az
éjszakai portás ott állott mögöttem és szántszándékkal köhögött,
célzatosan.

Bementem, a kapu gyönge s nehéz ütődéssel betevődött mögöttünk, a portás
ideadta a kulcsot és egy nagy árkus papirosra felirta a költést. Nem a
költést gondolom, ami a költők óriási sziveiből támad, s forró homlokuk
mögött ég mint a pokol s didereg mint a tenger fehér habjai. Nem a
költészetet értem, hanem a költést, amit az éjszakai portás egy számmal
bejegyez s a szolga reggel a bejegyzett órában jön, kopogtatja az ajtót
és költi felfele az embert.




GÖRBÉN MEGY A LÓ

– Hol van a kocsis?

– Itt vagyok – mondja egy szürkeruhás asszony, aki a falnál áll a
konflis mellett a standon. Odatámaszkodott volt a falhoz, a két kezét
hátratette és a két tenyerével nyomta a falat. Előjön, leüti a
taxizászlót, felül a bakra.

– Menjen kérem ide meg ide.

Indit, megyünk. A Rákóczi-utra fordultunk ki. Az asszonynak a háta
előttem megy a bakon. A Rákóczi-utat sokat láttam életemben, ennek az
asszonynak a hátát sohasem láttam, azt néztem. Görbe a háta. A nyaka
sovány, a csigolyák fölött be van esve. Sovány, fakó haja fel van huzva
a kalapja alá. Fekete szalmakalapja van, nagyon széles a karimája.
Árvaházi leányok, intézeti vak leányok s idős német nevelőnők hordanak
ilyen kalapot nyáron. Egy kicsit félre van a kalap a fejében ennek a
nőnek, átszurta kötőtüvel. Mennyi hiuság lehetett benne, mikor a
kalapját feltette és a tüt keresztbe szurta? Nézett a tükörbe? Nem
hiszem, hogy ne nézett volna valami tükörbe, mert nő. De az ő női
hiuságát csak azokkal a fehér szemecskékkel lehetne megmérni, melyek a
gyógyszertár mérlegén gurulnak, amikor a grammnál kisebb sulyt kell
megállapitani. Ez a női kocsis. Vagyis kocsisné. Hogy szólitják?
Kocsisné? Nem hallottam még. Valószinü, hogy sehogyse szólitják, csak
azt mondják neki: Hallja! Nézze! Mondja! S ha az utca beszél hozzá, azt
mondja neki: maga. És azt mondja neki: majd megmutatom én magának! És
azt mondja neki: majd elbánnak magával a rendőrségen!

Lassan haladunk. A ló görbén megy. Az asszonynak a két könyöke mindig
hátraugrik. Rángatja a száját a lónak. A ló olyankor még lassabb lesz.
Az asszony emeli a gyeplőt, lecsapkodja a ló farkára, aztán megint
meghuzza a száját. A ló csak görbén megy, csak lassan megy. Villamosok
zugnak, csengnek, autó puffog, fiakker pattog, mentőautó vonit,
stráfszekér dübörög, postakocsi zördül össze-vissza, az asszony némán
harcol a lármában. Szólok valamit a hátának, nem hallja. Miért ült a
bakra ez az asszony? Az ura helyett hajt, gondolom. Az ura elment a
háboruba, él-e, hal-e, talán mindegy már az asszonynak, talán az urának
magának is mindegy már, talán csak nekem magamnak nem tud mindegy lenni.
A ló csak görbén kocog. Szelid hullámvonalat csinál a kocsi utja a
kövezeten, tudom, hogy elmulik mindörökre mögöttünk ez a vonal, tudom,
hogy nem marad nyoma, tudom, hogy senki sem lohol a kocsi után, hogy
krétával meghuzza az utját. Ilyen hosszu hullámvonalat a gyermek szokott
rajzolni, mikor magában szórakozik s ugy sejtem a végtelenség szándéka
az, ami olyankor a gyermek kezét vezeti.

A ló nem akar egyenesen menni. Kezdő. A ló nem megy magától egyenesen.
De miért megy görbén? Jobbra huz és balra huz, valamely öntudatlan
szabályossággal. Ezt honnan tudja? Talán a habozás, vagy a lemondás van
ennek a lónak csekély agyában, talán a cél nem kell neki, talán minden
percben megpróbál kitérni a messzi végzet elől, mert nem tudja, hogy nem
lehet. Az emberek tudják és egyenesen mennek előre, csak a részegek
mennek ilyen görbén, mert részegségükben elfelejtik. Az asszony csak
huzgálja a ló száját. A ló meg-megáll. Nem unalmas már ez a dolog az
olvasónak? Az utasnak nagyon is. Bevergődünk a Rákóczi-utról egy
mellékutcába, ott már inkább lehet szólni az asszonynak.

– Ne huzza a ló száját, akkor azt hiszi, meg kell állni.

– Mit csináljak vele? – fordul hátra az asszony. Roppant kedvetlen az
arca.

– Ostorral hajtsa.

Az asszony előrefordult, igy felel:

– Akkor megszalad.

– Szóljon neki. Hogy hivják a lovát?

– Nem tudom én. Nincs ennek neve.

A ló megint meg akar állni. Az asszony szenved.

– Csapja meg az ostorral. Csettintsen neki.

– Nem tudok még csettinteni, kérem.

Hanem kikapja az ostort a tartójából, megsuhogtatja, megrázkódik a bakon
szenvedélyesen és nekiereszti a gyeplőt és lesujt az ostorral a lovára:

– Gyü nyomoruság, gyü!




VOLT, HOL NEM VOLT,

volt a világon ugynevezett béke, ha még emlékezne rá valaki. Oh, az
borzasztó és értelmetlen idő volt. Emlékszem, láttam börtönépületet,
tébolydát, klinikát, mulatóhelyet. Emlékszem, láttam szikkadt, agg
jobbkezet reszketegen előnyulni egy krajcárért. Emlékszem, hogy vakok
mentek karonfogvást a hidon átal. Emlékszem, hogy láttam sánta kicsi
fiut és pupos leányt. Emlékszem, hogy láttam az utcán szellemes embert
előre köszönni egy ostobának. Emlékszem, az erkélyen könyökölt az
unalom, az ablakon kinézett a szomoruság, a függönyök mögött temetkezett
a zokogás. Emlékszem, mennyire meglepődve néztem körül sokszor és nem
csudáltam volna, ha egy sereg angyal leszárnyal hirtelen az égből,
segitséget adni a világnak. Azt, hogy soha se jön ilyen segitség, azt
nagyon csudáltam.

Emlékszem a békére, mikor megismertem az ember sorsát. Néhanapján az a
gyanum jött, hogy ez itt alkalmasint a pokol, nem pedig az élet. Mert
hallottam volt prédikálni, hogy van pokol és az ember a pokolban fizet
meg a gyönyörüségekért. Gondoltam, a gondviselés olyan finoman
csinálhatta, hogy az ember előre megyen át a pokol büntetésén, aztán jön
majd az élete, az aztán olyan édes lesz, mint a puncs. Mennyivel
kellemetlenebb is lenne forditva, gondoltam, hogy megkeseritené a drága
szép életet az, hogy utána menni kell a pokolba.

Egy nap még annál a pokolnál is rosszabb világ jött. Arról már nem is
tudtam mit gondolni, csak sejtettem, hogy az emberek unják a poklot,
nyugtalanok és nagy hühóval igyekeznek szabadulni belőle.

De azért abban a régi rossz világban sok minden kedveset és kellemetest
láttam. Emlékszem a csemegeüzletre például, téli estén, milyen kivánatos
tolongás volt a márványpult előtt, milyen egészséges sietség volt a pult
mögött, milyen frissen világitott a kirakat az utcára, hal havon
tapodtunk s a magosból hópelyhek ereszkedtek s a szinház előtt három
fehér gömb ragyogott. És piroshátu szalonna és izmos barna kolbász és
hajnalszin karcsu angolnák és ezüstözött tengeri halak és halvány
pástétomok kinálkoztak a kirakatban, köröskörül mosolygó hideg almával,
alvó szőlővel és varázsosan elnyomott déligyümölccsel és lepecsételt
üvegekkel, amelyekben idegen zamat és melegség várakozott és függő
madarakkal, akiknek tollazata nyugodt és tarka volt, mint a csendélet
pingált madarainak s haláluk oly könnyü lehetett, mint életük. És
hámozott dió és héjatlan mogyoró és nemes mandula és rózsás pogácsa
süritette a portékát. És fordultak be és ki az üveges ajtón a népek,
nőtlen urak, nagyságos asszonyok, szobaleányok s mind olyan friss
hidegségben és kellemességben tüntek elő, mint az üzlet husai és
gyümölcsei. És fiatal pár állott oda a kirakat elé, sürgős szemlére és
besiettek az üzletbe és örvendezni látszottak. És ők és az egész zajló
csemegeüzlet a havas estén olyan hangulatot tettek, ami eszébe hozta az
embernek a boldogságot, azt a nemtudommit, ami felől ifjonnan folyton
képzelődtünk.

Talán éppen abban a csemegeboltban voltam ma, amelyiknek a jó érzése a
régi világból bennem felejtődött. A csemegebolt portékája, ami annak
idején igazán ennivalóan kedves volt, most szinte életuntan néz az
emberre. Kevés és gyenge minden, ami nem hiányzik. Egy férfi vacsorálni
valót csomagoltatott. Mikor a vékonyka sertéskarmonádlit lekapták a
mérlegről, az urias kinézésü ur igy csinált: c, c. S mikor a sajtocskát
megmérték, megint igy tett: c, c. hm. Aztán odament egy kosárhoz, kivett
belőle egy szép nagy őszibarackot.

– Mennyibe kerül ez a barack? – kérdi.

– Ötven fillér.

– Ötven fillér, höhh, egy barack – mondta a férfi és feltartotta a
kezében és felnézett rá és megcsóválta a fejét és boszuságában
mosolygott. És e pillanatokban ruházat nélkül képzeltem őt, mint ahogy a
barackon nincs ruha s azt gondoltam, hogy igy állott meg és igy nézett
föl Ádám az édenkertben s igy mosolyodott el s igy ingatta fejét
elragadtatásában, mikor megcsodálta a remek gyümölcsöt.




FÜST

Az ember bemegy a trafikba. Sok mindent kapni a trafikban: napilapot,
élclapot, szinházi lapot, gyufát, meggyfaszopókát, irodalmi folyóiratot,
cigarette-papirt, cigarette-hüvelyt, postautalványt, levelezőlapot,
bélyegeket és okmánybélyegeket és váltót s levélpapirt és művészlapot,
Magyar Könyvtárt, Milliók Könyvét, öngyujtót, noteszt, pecsétviaszkot,
nyakkendőszoritót és gummisarkot. Lehet, hogy még egyebet is, csak nem
jut eszembe, nagyon szórakozott vagyok mindig amiatt, hogy a katonák
meghalnak a háboruban.

Az ember bemegy a trafikba, ahol ennyi mindenfélét kapni, de az ember,
Shakespeare és Cervantes hőse, a képzelődő balga a trafikban is olyasmit
kér, ami nincsen. Cigarettát kér. Cigaretta nincs a trafikban. Az ember
bámul, kimegy a trafikból, megáll a járdán. Egy francia nagy férfiu egy
könyvében azt irta, hogy: ne várj narancsot a szilvafától, ne várj
boldogságot az élettől. A szegény embernek ott a járdán eszébe juthatna,
hogy amint a szilvafán nincs narancs s az életben nincs boldogság, épp
ugy nincs cigaretta a trafikban. De az a szegény ember tán véletlenül
nem is olvasta azt a fájdalmas figyelmeztetést abban a könyvben, vagy ha
olvasta volna is, kérdezhetné magában, hogy hát hol vegyen cigarettát,
ha a trafikban nem árulnak. És néz a többi bolton végig az utcán, nézi a
divatüzletet, a cselédelhelyező követséget, a papirkereskedést, az
ékszerész kirakatát és a vaskereskedés kirakatát, ahol remek revolverek
függenek, de ezekre ránézni se jó a szegény embernek, mert nagyon nagy
luxus lenne neki egy olyan szép revolverrel agyonlőni magát.

Sajnálom azt a szegény embert, mondhatom hogy sajnálom. Pedig minek neki
az a cigaretta? Nem is igen tudná megmondani, minek az neki. Szivni
akarja, füstöt akar csinálni. Érezni akarja az izét. Szereti, nem tud
ellenni nélküle. Megszokta. Kell neki. Kéri, kivánja, követeli. Nem
lehet lekapatni róla. Miért nem adnak neki cigarettát? Nem muszáj neki
Gianaklist adni, se Dimitrinót, se Vafiadist, se Laurenst, se az Ottoman
Regieből nem muszáj neki adni. Egyiket se a jóból, az illatosból, a
kéjesből. Még III. Sorte se kell neki okvetlenül. Csak amit itthon
gyártanak. Abból se a vastagja, vagy a vékonyja, a drágája, amit
különlegességnek neveznek. Csak az a hétköznapi, az az egyszerü, az az
akármilyen. Nilus, Memphis, Sultan, Hölgy, Hercegovina, Magyar, Dráma,
tudomisén. Jó ez is. Füstje van. Tegyék a szájába, hadd gyujtson rá,
hadd szijja. Hallgat, mikor a cigaretta a szájában van. Azzal beszéli ki
magát. Nem őrjöng a csókért, ha ajkaira veszi a cigarettát. Csók az
neki. Nem veszti el nyugalmát az ég fellegei miatt, ha füstöt csinálhat
a szeme elé. Felhő az neki. Nem csinál tüzet, csak füstöt csinál a
cigarettával a szegény ember. Tüz az neki. Csendes, nyomorult, kedves,
hasznos lesz tovább az ember. Adjanak neki cigarettát. Összeszoritja
vele ajkait, lehuzza a szivére a füstöt és felengedi agyvelejébe.
Adjanak neki cigarettát. Aadjanak.




AZ UJSÁGPAPIRRÓL

Nem vétek bevallani ebben a világban, hogy jól esett valami? Oly jól
esett hallani máma, hogy van papir. Mindig attól félek, hogy les
valamerre egy irgalmatlan isten, aki a magos megfigyelőből követi
mindenki mozdulatait és minden érzését és bünül rója fel, ha akárminek
egy pillanatig is örülni merünk a legmélyebb csalódás korában, amikor
csak szenvedni szabad annak, aki itt ember s amikor a mosoly és a
nyugalom annak jár, aki kilehelte a lelket testéből. Meg egy eszményi
barátra gondolok sokszor, akivel távol idegenben fogok találkozni s
akinek a legrészletesebben kell elmesélnem az életet s azzal is be kell
számolnom neki, hogy azalatt az idő alatt, amit háborunak neveztünk,
megesett, hogy elaltattam egy-egy virágon eszméletemet, vagy
elragadtattam szememet az ég szinétől vagy az utcán a nők vakmerő szép
lábaitól.

Hogy fogom tudni igazolni mind ez örömért magam a távol várakozó előtt,
akinek mellem ajtó lesz és homlokom ablak. Azt el tudom majd mondani
neki, hogy ez a hirtelen papirhiány milyen szomoruság volt az ujságnál,
mert az usjágiró az ujságé és az ujság az országé. És hogy akik
másoknak, mindenkinek frissitésére és vigasztalására dolgoznak, mennyire
rosszul esik azoknak pihenni és várakozni.

Drága barátom, aki az összeérő fasoron tul vársz, a jövőben s akinek a
beszélgetés számára az élet benyomásait rejtegetem és akinek a leiratlan
naplót viszem magammal: az emlékezést, teneked el fogom mesélni azt is,
hogy a pálya kezdő napjain mily szorongással néztem, hogy guritják a
nyomda kapuja alá a nehéz fehér hengereket, amelyekbe az ujságpapir van
préselve. Nem igen dübörögtek, de kemény, nagy masszák voltak és olybá
tüntek, mint valami óriás szekerének a kerekei. Talán a végzeté.
Legördültek a nyomda pincéjébe s vagy egy tucat papirhenger mindig ott
állott a kapu alatt. Gondoltam, ezt a rengeteg papirt teli kell
nyomtatni. A papirgyár, meg mindenki biztosra veszi, hogy holnap és
azután is mindig megint gyilkosság, lopás, sikkasztás és vasuti
katasztrófa fog történni és hogy politika lesz és szinielőadások
lesznek. Mindezt tudják előre és készülnek rá, gördül az ujságpapir,
gördül lefele a pincébe az ablakpárkányra támasztott deszkán.

A végtelen ujságpapir, ami fából, rongyból készül, mint a költészet
természetből és rongyos életből. Mi lenne, gondoltam, ha holnap reggelre
elöntené a földet a boldogság, mint rózsavizözön és hirtelen nem lenne
több betörés, gyujtogatás, párbaj, elgázolás, családirtás, se politika,
se bécsi operette. Akkor nekem adnák mind ezeket az
ujságpapirhengereket, én kigöngyölném végesvégig és irnék és irnék a
felhőkről, mert a felhőkről annyit lehetne közölni, hogy az egy bál
ujságpapiron el nem férne.

De a felhők tulságos magasan mennek, idelenn pedig bajos emberek és
szomoru asszonyok jönnek fel a szerkesztőség lépcsőjén és sürü
levélrakás jön minden reggel, amelyben annyi gond, kin és nyugtalanság
szorul össze s postautalványok jönnek, átutazóban a szenvedés felé, s az
utalványok szine gyönge rózsaszin, mint a jóságé. És tudom, hogy az
ujság harang a harangok helyett, amelyeket elvittek a torony sötét
gerendázata alól. A felhőket pedig türöm, hogy mulnak elfele és
dicsőségnek tartom azt is, hogy látom őket.




ERDÉLYIEK

Törődött bőrkofferek, összeszijazott kockás vászonkofferek, nagy, fehér
kalapskatulyák, madzaggal átkötözött fekete cukorskatulyák, amilyenekben
öt kiló kockacukrot szoktak volt árulni. Most a cukorskatulyában
fehérnemü van, vagy gyermekcipők vannak benne, vagy az eszceigot hányták
bele s a hosszu uton a madzag kikezdte a skatulya széleit. A konflison
szorongtak ezek az uti holmik, 3-as taxival, s a Különdij rovatába is
fehér számok pattannak a taxigépen.

A konflison egy család jön, vidékiek. Nem szentistvánnapi felrándulók,
nem látogatók, nem átutazó fürdővendégek. Ez a konflis a hajlékuk most,
mig benne ülnek, a kofferek és skatulyák az ő butoraik. Olyan fatális és
olyan végtelen szegényes az ő nevük, amely kiséri kocsijukat: menekültek
ők. A fájdalom vonatján utaztak, a fergeteg küldi őket, mint a
faleveleket.

Láttam már menekülőket, elüldözött lakosságot, sivár országuton, hideg
esőben, a népvándorlás nyomoruságát előbabonázó durva szekereken,
sok-sok egyforma szekeret láttam elvánszorogni egymás után, mind a
szekéren egy-egy háznépet szalmában gubbasztva vad pokrócok, rikitó
sovány cihák közt, anyákat és banyákat, vén embereket és unokákat és
csecsemőt a bölcsőben a szekér közepén és a lőcsökhöz kötött tehénkéket
és a gyenge borjakat, akik a saroglyákban állottak és bámultak
visszafelé. És hallgattam az asszonyok sirását és figyeltem az öregek és
a gyermekek hallgatását, mig vonultak előre, amerre köd volt. És
vonulnak emlékemben velem, mint a kétségbeesés és reménytelenség
illusztrációja. De ezek a menekülők más népből valók voltak… és a
konflis menekülőinek látása az embertársi fájdalomnál tulzóbb fájdalom,
ez nem hagyja ott a szivet, ha másfele nézünk és másra gondolunk, ugy-e
érted: ezek magyarok. Ezek az erdélyi menekültek. Ezek a bájos és drága
székely nemzetet jelentik.

Nézegetnek kétfele a konflisról, nézik az emeleteket. A diákgyerek nem
igen láthatta még Pestet, a naiv fehér kalapos bakfislány se, talán a
mama se volt még Pesten. A dajka ölében cuclizik a baba, ő még nem tud
bánkódni, még nem tud csodálkozni sem.

És kipakolnak a hotel előtt és bejönnek a hallba és szobát kérnek. És
körülmerengenek ez idegen magas plafond alatt, ahol telefoncsengés van
és könyvelés és lótás-futás és várakozás van. És jönnek-mennek mellettük
és senki sem szól hozzájuk, mert ilyesmi nem szokásos. És a portás
megmondja nekik, hogy nem lehet szobát kapni és a menekültek kivonulnak
a hallból és ez megy észrevétlen, csendesen, mintha mindez Budapest
mindennapi életéhez tartozna. És a menekültek visszapakolnak a konflisra
és a konflis továbbzörög velük. Hová?




KÖSZÖNÖM, NEM KÉREK…

Emlékszem a doktor bácsira, aki ha szivarral, cigarettával kinálták,
sohase vette el. Azt mondta, hogy a cigarettát, szivart pénzért
vásárolják és ha elfogadná, az annyi lenne, mintha pénzt fogadna el. Ezt
még akkor megmondta, mikor abban a városban megtelepedett és
beiratkozott az uri kaszinóba és ott valaki először meg találta kinálni.
Akkor még doktor ur volt a doktor bácsi. Mikor az urak a kaszinóban
megismerkedtek a doktor ur elvével, sportot üztek belőle, hogy kinálják.
Bement a doktor ur ebéd után a kaszinóba ujságot olvasni. Jött az ülnök
ur, leült az ülnök ur, kinyitotta a tárcáját, nyujtotta ártatlanul a
doktor ur felé:

– Egy szép portorikót, doktor ur.

– Köszönöm, nem kérek.

– Vegyen már ki egyet. Ilyen szép portorikót még nem látott.

– Tegye el, nem szeretem.

– Vegye már el, kedves doktor ur, ne sértse meg az embert. Ezt a
gyönyörü pettyeset, ni!

– Süsse meg, van nekem otthon is!

Jött a gyógyszerész ur, leült, vette kifelé a dóznit.

– Nem gyujt rá, doktor ur?

– Köszönöm, nem kérek.

– Finom princezász. Váradról hozom a nagytrafikból.

– Tegye el, nem szeretem.

– Ne izéljen már, doktor ur, egy princezászt csak elvesz éntőlem?

– Süsse meg, van nekem otthon is!

Jött mindenki, kinálta mindenki. A doktor ur ki nem jött a flegmából.
Csak a harmadik kinálásra emelte fel a hangját meg a fejét mérgesen,
mikor azt mondta: Süsse meg, van nekem otthon is!

Igy ment el tiz esztendő és megint tiz esztendő, nem tudom annyi
esztendő, mig a doktor urból doktor bácsi lett és fekete bajusza fehér
lett és fehér bajusza sárga lett azoknak a cigarettáknak meg szivaroknak
a dohányától, amelyeket kivétel nélkül, mindig a maga tárcájából szivott
egy hosszu-hosszu vidéki orvosi gyakorlat alatt. A városban nem
változott az élet s az elvek és a szokások generációkon át vonultak.
Csak akkor már igy mondták a kaszinóban:

– Doktor bácsi. Remek británikám van.

– Köszönöm, nem kérek.

– Ejnye no, vegyen el már egyszer egy szivart.

– Tegye el, nem szeretem.

– Ilyen régi, jó cimborától, doktor bácsi…

– Süsse meg, van nekem otthon is – mérgeskedett a doktor bácsi, mint
régen és visszavonult pápaszemes ősz fejével az Egyetértés fehér
spanyolfala mögé. Azóta az Egyetértés is megszünt és a doktor bácsi
körül a régi világ, minden. Ha itt lenne és látná az ő elveivel, hogy
meg se kérdjük egymást, mikor találkozunk: hogy vagy, csak egymás
keblére bágyadunk:

– Kérlek, egy cigarettát…




GYERMEKEK

Kerülöm, kerülném, elnézek, szórakozott próbálok lenni… ugy fáj szóba
hozni s még ugyabban fáj hallgatni róla s a forró panaszt leparancsolni.
Egy gyermek öngyilkos lett. Egy tizennégy éves gimnazista Pesten az
anyja után elszökött a végtelenbe. Tudom, hogy kellemesebb dolgokkal
illenék előhozakodni. Tudom, hogy a szives olvasót szórakoztatni
kellene, a szivtelent pláne, ha van szivtelen. Tudom, hogy e világban a
könyeken teher a köny és minden igazság fölösleges, tudom, hogy a
gondolat fárasztó, látom, hogy a levert Muzsák zörgőket kötnek s
bokájukat farsangi táncokra igazitják. De megölte magát Pesten egy
ismeretlen barátom, egy gyermek.

A mult héten is benne volt az ujságban egy kicsi fiu öngyilkossága. Az
meg tizenhárom esztendős volt, az Alföldön egy tanyán követte el azt a
dolgot, amire gondolni életünkben szenvedély és borzadály. A tizenhárom
esztendős parasztgyerek az ákácos tanyán, mielőtt felment volna a
padlásra, egy darab papirosra ráirta plajbásszal: Nagyon szomoru vagyok.
Mintha egy szürkehaju férfi irta volna, aki olyan fáradt, hogy nem tud
már védekezni maga ellen. A gyerek felment a padlásra és onnan a
temetőbe került. Azt irta: Nagyon szomoru vagyok. Mintha varjumadarak
kelnének arról a tanyáról és szárnyalnának lassu tempóban, hangtalan a
világ végéig és azon is tul.

Hányszor nézi el az ember a gyerekeket, ők a nagy időkben a kis időket
élik, játszanak, tanulnak, rosszak és kedvesek és kiváncsiak és
elmerültek és a fekete történelem a fejük fölött megy el és lenn hagyja
életüket. Egy más nemzet, egy más világ, egy más emberiség. Minden, amit
elejtettünk, az övék. Ők a szerencsétlenség szinhelyén uj kertekben
fognak ülni. A páratlan ajándékot, az életet ők végigtanulhatják. Az
övék lesz az ifjuság, a szerelem, a bál, a bánat, a természet, az
ismeret és az ismeretlen. Ők az isteni világon lesznek, mi már nem
vagyunk rajta, csak diszleteit tartottuk meg, az eget és a növényzetet.
Ők emberek lesznek, mi már nem vagyunk, csak más nevet nem tudunk
magunknak. Itt vannak a gyermekek. Rájuk hagyjuk vadonat álmainkat,
öltözzék fel majd magukra.

De egy-egy gyermek összetörik, Hány? Csak ez a kettő tette? Hányra nem
emlékszem? Hányról nem tud az ember, aki más országban adta magának a
halált? Egyetlenegy nem annyi, mint millió vagy mind? Nem a
leggyászosabb bukása minden jóságnak és szépségnek, minden betünek és
minden szinü festékeknek és minden zenei hangoknak és nem kietlen
mostohasága s erőtlensége a kék menyboltozatnak s a büvös virágoknak,
hogy egy gyermek össze tud beszélni a halállal? Nem lehet
visszaédesgetni ezt a pesti kis boldogultat, se a másikat. Egy jaj
menekül utánuk, nem találja meg őket.




KABÁT ÉS KABÁTTOLVAJ

A fonnyadó Időnek ma nagyon ideges napja volt. Borzongott, sóhajtozott
és többször elfogta a sírás. Az utcán felöltős és esőköpenyes urak
közlekedtek. Estére már olvastam, hogy a mai nap folyamán egy kávéházból
elvittek két kabátot. Ez a koraőszi városi kaland a tél lehelletét hozza
már és egyuttal a boldogult béke hült hangulatát hozza vissza az
embernek. Ime, hogy magam is mondjam egyszer, az élet nem hagyja magát.
Szerelmesek a betétes topánka elé térdepelve esküdöznek, az ügetőpályán
üzik egymást a fehérrel villogó lábu lovak, hátuk mögött könnyü
talyigájukkal és a kabáttolvaj a legnagyobb időkben is bemegy a
kávéházba megtekinteni a fogason kiállitott kabátokat.

Kiskabátban megy be a kávéházba és nagykabátban jön ki, mire egy másik
férfi, aki nagykabátban ment be, kiskabátban jön ki majd a kávéházból.
Ez a kicsi társasjáték, amilyen egyszerünek néz ki, olyan bonyodalmas és
keserves lehet mind a kettőnek, a tolvajnak is meg a gazdának is. A
kabáttolvajnak, aki a legnagyobb nyilvánosságot keresi, nagyon kerülnie
kell a feltünést, meg kell választani neki a széket, amelyikre leül, ugy
kell neki nézni azt a fogast… különben ő biztosan jobban tudja, hogy
kell neki azt a fogast nézni, hogy kispekulálja magának a legmegfelelőbb
kabátot, amelyik ugy pászol az ő termetére, ha felveszi, mintha ő rá
szabták volna, vagy ő alkudta volna le a Károly-köruti áruházban. Vagy a
karján is kiviheti, hogy ne tünjön fel a kabát nagysága vagy kicsisége?
Meglehet. És az alkalmas pillanat, azzal milyen baja lehet a
kabáttolvajnak. Melyik a kabát gazdája a vendégek közt, mikor nem fog
odanézni, mikor pillant föl az ujságból, meddig mereng egy nő után, aki
a járdán elvonul vagy hány pillanatig szórakozott vagy hány percig marad
a telefonfülkében, azt neki mind tudni, érezni kell. Detektivnek,
diplomatának kell lenni neki. De nem, kabáttolvajnak kell lenni neki,
kabátot lopni csak egy kabáttolvaj tud. Nehéz kenyér. Az idegeknek nehéz
az a kis idő, mikor leakasztja és felölti az ismeretlen kabátot s kimegy
az ajtón, mint a legrendesebb ember. Bizonyára megszenvedi idegein,
bizonyára ideges ő is, mint az uriemberek, talán uriember ő is és csak
azokban a pillanatokban kabáttolvaj, mikor a kabátot eltolvajolja.

Nem tréfálok, ha tudnék se akarnék tréfálni, s ha akarnék, se tudnék.
Emlékszem, hogy elfogott kabáttolvajról kiderült már, hogy uriember volt
és végtelen iskolákat járt, vizsgákat tett és diplomát szerzett, hogy
végre egy másik ember kabátját fölvegye a kávéházban.

Szegény kabátok. Két-háromszáz korona a mai világban olyan kabát,
amilyet el szoktak lopni. A kabáttolvaj nem tehet róla, hogy ilyen drága
a szabó s oly nehéz az élete minden egy embernek. Talán nem is olyan
tréfa dolog, ha valakinek ellopják a kabátját a kávéházból, mint nem
volt tréfa dolog annak a hires muszka irnoknak, a boldogtalan Akaki
Akakievicsnek sem, aki belehalt abba, hogy a téli bundáját elrabolták.




AZ ASSZONYOK A BOLT ELŐTT

Jókor reggel elmegy egy szegénysorsu asszony egy utcába, mondjuk az
Aradi-utcába s ott egy bolt előtt megáll. A bolt be van zárva, az ajtó
felett eleven zöld táblára ki van irva: Községi Élelmiszer Árusitás. Az
egyszerü asszony ott áll egy darabig magában, mintha tanakodna valamin,
vagy mintha valami bűbájos halk muzsika szólna odabenn a rideg görredőny
mögött. Áll, álldogál, aztán leül a lépcsőre. Ott ül. Egyszer csak jön
egy másik asszony is, egy darabig az is áll a görredőny előtt, leül
aztán a kőlépcsőre az első asszony mellé. Nem egészen mellé ül, mert nem
ismerik egymást. Hallgatnak vagy egy percig, de tekintetük, amely
összefut, vagy sóhajuk, amely egyszerre talált feljönni, bemutatja őket
egymásnak s akkor szólanak egymáshoz. Társalognak. Hogy meddig tart még
ez a világ? Hogy az én uram… Nekem meg fiam, kettő… Meg hogy egy kiló
krumpli…

Hüvös van, a két asszony a kötője alá dugja a két kezét. Szólnak
egyet-egyet, nézik az utcai jövést-menést, utána mennek pillantásukkal
az elzördülő konflisnak, postakocsinak, stráfszekérnek. Ott áll már egy
harmadik asszony is, annak már nem igen van hely leülni, az aztán a
falnak támasztja a hátát. Jönnek egymás után, egyenkint, kettesével. Egy
tucat van már. Rögtön két tucat is lesz, várjál. Ők várnak, gyülnek,
sokasodnak, egy csapat asszony van már a bolt előtt. Egy-egy odadugja az
orrát a görredőny kulcslyukához, bekukucskál az üzletbe. A többi nézi a
görredőnyt, annak sürü, egyenes mozdulatlan szürke hullámzatát. Mindig
jönnek, össze és összébb szorulnak. Egy rendőr sétál oda. A két asszony,
aki a lépcsőn ült, feláll, a többiekhez illeszkedik s az egész társaság
a fal mellé nyomul, vékonyodik és elnyulik szépen a fal hosszába.

Dél van. Két rendőr álldogál már a bolt előtt. Az asszonyok várakoznak.
Dél is elmult, nagyon sok asszony jött már össze, két-háromszázan
vannak, vagy mennyien. Sorakozva vannak, kettesével a falnál, arccal a
bolt irányában, a szomszéd házon, a harmadik házon is tul nyulik a
sovány csapat. Egy-egy asszony jön még mindig s hozzáragad a csapat
végéhez. Állnak. A magasból képzelve őket, a szük utca alján, olyanok,
mint egy Steinlen-rajz. Mintha a szinház előtt sorakoznának Párisban és
a pénztár nyitását várnák, hogy jegyet váltsanak.

Oh nagyon alacsonyról nézem őket, elmenvén némely nap mellettük. Mind
élnek, szempilláik repkednek, a fáradság, a nyugtalanság egy-egy
sóhajtást engedélyez szikkadt ajkaiknak. Alig mozdul egy-kettőnek az
ajka, hogy egy gyenge szót ejtsen. Elunhatták már a diskurálást. A két
kezük egymást fogja az ölükben. Soknak nagykendője van. Soknak kendő
sincs a fején. A kicsi kontyok ugy ülnek a fejeken, mint a gond.
Orcáikon ott a hatása annak a kitünő csunyitószernek, amit egész
életükben használtak: a szegénységnek. Megrongált, elhagyott, elárvult,
rokkant Évák.

De nem jó mellettük elmenni, de nagyon nem jó! Mondjuk, költő lennék, az
elmuló teremtések fanatikus barátja, s szólnom kellene mindenkihez, akit
látok, hozzájuk is és kinyilvánitani előttük, mi a véleményem arról,
hogy a virágok elhaláloznak s mit szólok a felhők tüneményes
szőnyegeihez. Kinyitni nékik az ijedelmes és dicső lelket, a végtelen
panorámát. Nem, nem kéne nekik. A boltot nyissák ki, az kéne a szegény
asszonyok processziójának. A boltban lisztet, krumplit, vajat,
kockacukrot adnak. És annyi hatalma a költészetnek nincs e földön, hogy
a boltot csak egy perccel is hamarabb kinyissák.




BÉLYEGET ADNAK

Érdekes. Tizfilléres bélyeget adnak az embernek, pirosat. Meg hat
filléreset, szürkét. Meg öt filléreset, zöldet. Meg két filléreset, szép
sárgát. A főpincér adja a kávéházban, a kisasszony adja a cukrászdában,
a messenger boy adja s a kocsis is kinálja a bakról. Nincs aprópénzük,
azt mondják. Bélyeget adnak az embernek. Mintha valami tulzó művelt és
érzelmes világ lenne, hol mindenki folytonosan levelez. Mintha a napnak
óráiban szegények és gazdagok iróasztalhoz ülnének és intimus
ujságokkal, jó szavakkal keresnék fel rokonaikat és barátaikat,
elfogdosnák az élet tünő benyomásait, lemásolnák szivöket dobogtában és
futtában a futó időt és tanáccsal és vigaszszal halmoznák el egymást.
Ugy látszik csak magam nem levelezek ugy ahogy szokás. A bélyegek
csufolódnak velem, nyugtalanitanak, bántanak. Ne nyujtsanak felém
bélyegeket, itt a nagy nyilvánosság előtt esdeklek kegyetekhez,
pincérek, kocsisok, rikkancsok. Legalább is ne honi bélyegeket adjatok,
inkább adjatok szokatlan szinü, messzire való bélyegeket, Paraguai
köztársaságnak, vagy a Fokföldnek, vagy a sárkányos Kinának bélyegeiből,
vagy Jamaika szigetének vagy Boldog-Arábiának bélyegeiből.

Mert mindig, mindétig valami távolnál távolabb postára vágyom küldeni a
levelet, elpanaszolni, hogy ezen a világtájon a Szerencsétlenség
magtalan királynéja uralkodik, hogy akik élnek sem élnek szivesen, hogy
ünnepeink az alvás és a könyezés, hogy a szivet itt elsorvasztják, mint
a csuf szemölcsöt, amelyet cérnával elkötözni szokás, hogy a lélek itt
eláll az emberben, mint a rossz szódásüvegben a gyöngyözés, hogy nem
marad már egyebünk, mint a valóság, hogy egyik nap ugy ad át a másiknak,
mint a fogolykisérők a tikkadt fogolyszállitmányt, amelynek mindegy hová
viszik és mi lesz vele. Hogy otthagytuk a természetet, mint a tolvaj fiu
a szülei házat és a kegyelmes naplementének és a tanitó ősznek tisztelői
nincsenek és a hidon járók meg nem állanak már lenézni a folyóba, mert
régen elfelejtettek kiváncsiaknak lenni a hullámokra és a maguk ingadozó
árnyékára.

Nem, nem kérek exotikus bélyegeket se, elosont az az idő, mikor rajzaik
és bélyegzőjük füszert hoztak az álmodozásnak és irni Boldog-Arábiába se
volna értelme, hiszen ott is el van veszve az ég a föld felett. Nem is
lehet semerre, senkinek a nagyvilágon hirt adni, följelenteni a
rablógyilkos napokat. Nem is szándékoztam, csak ugy mondom.




LEVÉL

Drága érdeklődő, nemes és óhajtott ismeretlen, kinek cimét elvesztettem,
kinek nevét hallottam és elfeledtem, itt adok hirt Kegyednek őszi
gondomról, bánatomról és jó érzésemről. Leveleim, amelyeket a természet
ilyen tájon küld az én szivemnek, itt vannak. Hullanak, gyülnek a
földön, halmozódnak. Olyanok ha tekinted, mint aranyos alkonyi felleg,
mint hervadt smyrnaszőnyeg, mint gobelin, amelynek andalitó eseménye
százados időben elkopott, ábránddá haloványodott. A fák a levélhalom
felett állanak meglepődve szabadságukon és ágaikkal a lágy égi kékségbe
fogóznak. A levelek a földre érkeznek. Világraszóló néma ünnepély ez.
Szüret, amelynek vigalma a lélek leghátulsó kulisszái mögül zendül. Bál,
amelynek fénye a szemeken tul, benn a sötétben derül. Flóra, melynek
illatozása az eszmélet alatt üditi valónkat.

Nincsenek annálok, amelyekbe hű figyelők esztendőről-évre bevezetnék az
őszi dicsőséget és a lombozatok átöltözését és az aetherikus jövendőbe
való kivándorlását nyomon kövessék. Akik jegyezzék gondos betükkel,
milyen fajta fán kezdődik hamarabb, milyenen később a levelek szakadása
a szelek idegen nyelvü sugása mellett, a mosolygó nap legmagasabb
védnöksége alatt. És hogy minő vonalakat teszen a levegőben egy-egy
levél verőfényes hanyatlása az ágról a földig és mennyi ideig időzik a
földön, átszálló állomásán a különböző fajta falevél és milyen szineket
öltenek és játszanak ők tovatünésük előtt idelent az emberi talpakkal
egy magasságban.

Nekem ugy tetszik, éltem már máskor is a világon és annak idején hiv és
derült szerzetese voltam a teremtésnek és tisztában voltam dolgommal a
földön. Mintha emlékezném, hogy ebben az évadban a leeső levelek
ajándokán csüggtem, leltároztam, könyvet vezettem róluk, minden
mozdulatukat, minden változásukat jegyeztem, mert a levelek minden
szokása az örökkévalóság szent törvényei szerint való és mert a
lehullott levelek ajándéka is tünemény, aminek el kell mulni a szem
elől. Talán mert más életem is volt, azért lep meg mindaz, amivel
foglalkozni kell itt a folytonos jelenben: gond, szenvedés, mesterséges
zajok, minden véletlen, ami betolakodik az eszméletbe és sértő hatást
tesz a lélekben. Az ember bizonyára nem arra születik, ami történik vele
életében. Az ember, ugy tetszik egy másik világból, a bámulatra, a
nyugalomra, az elmulás üdvös megismerésére s az élet isteni élvezetére
jön elő az eszményi hajnalból.

Lenn vannak a levelek. Az uton. Az árokban. A gyepen. Barnák,
fénytelenek mint a szinházi papirfalevelek. Össze vannak sodródva, mint
a csiga a lakodalmi levesben. Sárgák és frissek mint a csibék. Eleven
zöldek, mint az ifjuság. Bronzszinüek és kemények, mintha bronzműnek
bronzlevelei volnának. Aranyak, mint az aranypapir. Halványak, mint az
elmult szavak. Vörösek, mint a kakastaréj. Fehérek és szederjesek, mint
a halódó gyermekek orcái. Violák, mint a violaszin viola. Maláji sárgák
és indián rézszinüek. Barnák, mint a naspolya bőre. Diószinüek. Égettek,
mint a kenyér háta. Rozsdaszinüek, mint a rozsda. Hamuszinüek, nagyok és
ugy terpeszkednek, mint a halottak kezei. Tiszta feketék, mint a
gyászkendő. Sárgásak, rózsásak, kékesek, citrom- és narancsszinüek
egyszerre, mint tündériesen öltöztetett balletnövendékek. Egy-egy levél
kétfelől fel van hajolva, mint a patikában a pergamen, amelyikről a port
a kis papirtokba pöcögtetik. Egy levél ráncos. Egy hólyagos. Egy husos.
Egy sorvadt. Egy vékonyabb önmagánál, átszellemült és mosolygó, mint a
hold. Egy horpadt. Egy hasadt. Egy lyukacsos, mint a rossz ponyva. Egy
rongyos. Egynek alig van már testecskéje. Egy gömbölyüre borzasztotta
magát és ugrálni kezd, mint a sánta veréb. Más levelek emelkednek, de
maradnak. Aztán szökellnek, csusznak, lebbennek, sodródnak. Halvány
hangu seprés vonul az uton. Egy számüzött királyné uszálya.

Sohase fogom tudni már megmondani Neked, mi az, amit látok. Mintha
minden elveszett volna, ami a szemem előtt van. Az egész világot
átfestették feketével.




KÁVÉ, DOHÁNYZÁS, PREMIÉRE, MINDEN

Bizony. Más világ van és másképpen fest minden vagy sehogyse. Ezelőtt
kérdezgették:

– Hány cukorral issza a kávét?

– Én? Hárommal.

Vagy azt mondták:

– Öt kockát kérek, köszönöm.

Hova lett annyi egyéniség, szeszély, karakter. Két kockától lefelé
lehetnek csak különös gusztusaink. Egy kockával ihatja valaki a kávéját,
ha akarja vagy cukor nélkül, hogy ize ne legyen édesebb, mint korunk.

Aztán a társalgás alatt, amely a civil világban is feltünő sokat szokott
repdesni a dohányzás körül, kikérdezték egymást az urak:

– Hány szivart szí egy nap?

– Én, tizennyolc-husz trabuccot, amellett pihenésül nyolc-tiz
cigarettet.

– Kolosszális. Én cigarettázom, negyvenötöt elszivok és ebéd után, meg
este egy-egy kis Bock-szivart, pihenésül.

Igy az erős dohányosok. Mindez, az emberek kis világa a nagy világon,
elváltozott, lesülyedt, tönkrement. Ki hányat sziv? Mintha az valami
örökreszóló döntvény lett volna. Most annyit szí körülbelül, ahányat
kap. Ahányat kerit. Hármat, kettőt, egyet, néha egynél is kevesebbet. És
ez a kivételes állapot a dohányzónak éppen ugy jelenje és jövője, mint
az életnek a háboru.

Furcsa. Azt hallja az ember.

– Megyünk ma este a prömierre?

A moziba mennek. Premiére-re. Este, kocsiban, bonbonnal és cachouval és
a rendkivüliség becses hangulatával. Premiére. Annyi ez, mint a szinházi
premiére? Mi a különbség? Van még különbség? Hol az irodalom és mit
jelent az? Ki vigyáz, kinek van a kezében valami rendőri bot, álljt
parancsolni az egymásba behatoló fogalmaknak és dolgoknak. Van-é, ki
akármiért is felelősséget érez a világon, van-e, ki ügyel, aggódik,
vészjelt sipol magában, van itt még valaki, kinek nem mindegy minden?

Oh itt a városban találkozik két ismerős. Ezelőtt első kérdésük volt:
Hogy van? Ma azon kezdik: Mi ujság? Vajjon a kicsi városban meg a
faluban, ott is csak igy van? A hogy van? leszokik az ajkakról? Engedje
meg az olvasó, ki iránt mélyen érdeklődöm, hogy igen távolról aggódva s
minden tapintattal és egész halkan, hangtalan kérdezem: hogy van?




KERESIK EGYMÁST

Ugy tenni mindig, mintha nem tudnék semmiről semmit. Hallgatni,
hallgatni, a szavakat mind hátrahullatni egy fekete mélységbe, honnét
soha többé fel nem jönnek. Mindig félrenézni, mindig másról próbálni
beszélni. Mindig a kettészakitott élet végzetes pillanatára meredni,
mikor elváltunk önmagunktól. A váratlant mint programmot türni, a
tévedést mint világrendet szenvedni, a katasztrófát mint sorsot
szolgálni és elfujhatatlan eszmélettel és lebeszélhetetlen szivvel
emlékezni, érezni, látni és képzelni mindent ugy, ahogy azelőtt. Létünk,
világunk olyanformán tünik elő, mint a hold tükre, mikor egyik fele
világos, a másik fele el van homályosodva.

Nap mint nap a szemem elé vonulnak a kicsi hirek egymás után az
ujságban: az erdélyi menekültek keresik egymást. Életjelek derengenek,
mint kék mécsek messziről, elkeveredett sikoltások, nyögések futnak és
vonaglanak a sötétben tétova. Hol vagy? Apám! Élsz? Jövök! Gyermekem!
Itt vagyok! Anyám! Élek! Nem látok…

Kedves székelyföldi nevek, melyek ó balladákból, régi históriákból,
diákkorban olvasott krónikákból zendülnek vissza, gyülekeznek most a
bánat kirakatába. Cimek ragózkodnak melléjök, budapesti utcanevek,
házszámok, emeletek, ajtószámok. Meg alföldi és dunántuli városok,
falvak, idegen gazdák adresszáival. Keresik egymást. Nem látják egymást.
Nem tudnak egymásról. Mennyien még mindig. Széjjel vannak, mint az uton
elmaradt kalászok, mint a pitypang eliramlott pihéi, mint a megcibált
madár elszállingózott tollui, mint az őszi levelek, akiket a szélroham
kisérteties indulattal forgat fel a földön és hajtja, hajszolja
százfelé.

Keresik egymást, akik ismerték egymást. Keresik egymást, akik egymásé
voltak. Keresik egymást, akik már találkoztak. Keresik egymást, akik egy
test, egy lélek voltak. Keresik egymást, akik egy hus, egy vér voltak.
Keresik egymást, akik egymásnak a szemében benne voltak és egymás
szivében voltak és benne voltak egymás életében. Rokon meg rokon, hitves
meg hitves, szülő meg gyermek, testvér meg testvér vesztek el egymástól.
Keresik egymást.

Volt egy világ, emlékszem, mintha mindig keresték volna egymást az
emberek. Akkor a Boldogtalanság ült a trónuson az élet fölött. Nevek és
adresszák nélkül keresték egymást milliótlan milliók, idegenek, a
tekintet merengő fényjeleivel, a sóhaj téveteg táviródrótján. Istent,
lelket, ideált. Valakit. Ismeretlenek az ismeretlent. Aki azért nincs,
hogy keresni lehessen. Álmodtak. Nyujtózkodtak. Homlokukra tették
tenyerüket és lehunyták szemeiket. Utaztak és eltörölték a vonat
ablakának izzadását, kinéztek és a táj határáig bánkódtak. A tengert
bámulták, a sós tengert, amely könyezésre tud izgatni. Regényt olvastak
és képzelődtek. Költeményeket szerettek meg és annak adták titokban
magukat, aminek igaznak kellene lenni, igen, annak, ami lehetetlen.
Keresték egymást. És keresett az ember valakit, aki olyan közel van, aki
olyan ismerősnek látszik, akivel együtt van éjjel-nappal és akiről oly
keveset tudott, aki oly idegennek rémlett sokszor és olyan távolinak,
hogy talán soha nem találkozik vele az ember, azzal, akit ugy hivunk:
én.




SZALMAVIRÁG

Egy csokor ibolyáért jártam a virágüzletben. Husz fillér egy
ibolyacsokor. Az ibolya ára nem ment föl, a virág csak érzelmi cikk, nem
élelmicikk. Igaz, hogy annyi csak ez a csokor, hogy a gomblyukba
tüzhetné az ember, ha tavasz volna s ifjuság volna s béke volna. Béke s
tavasz és ifjuság, ha együtt vannak, eszébe jut az embereknek virágot
tüzni a gomblyukba, s amellett mindenféle bolondériákra van, vagyis volt
eszük olyankor. Nem is nikkelből való hatost ad az ember most az
ibolyáért, csak vashatost, homályos, sötét pénzt, amely még a pénznél is
csunyább. A virágüzlet főnöknője kicsi fecskendőt vesz föl a pult alól
és belefuj a vörös gummicsőbe s ibolyaillatot permeteztet az
ibolyacsokorra. Az ilyen kisebb virágüzletben, ahova nem mindennap jön
friss élővirág, külön van az ibolya s külön az ibolyaillat. Az ibolyára
ráfecskendezik az ibolyaillatot, a rózsára a rózsaillatot, a szekfüre a
szekfüillatot, ha csak össze nem cserélik.

Sok koszoru van a boltban. A falon csüngenek meg az állványokra dülve
várakoznak. Babérkoszoru, tujakoszoru, szalmavirág-koszoru. Halottak
napjára készül már az üzlet. Két esztendeje mult, hogy minden nap
halottak napja van, de ez nem számit a kalendáriumban. Ezek a kész
koszoruk ezek elállanak november elsejéig, az élővirágkoszorukat az
utolsó napokban szerkesztik majd össze. Ezek itt a legkelendőbb fajták.
A nagy szivformáju zöld koszoruk külön vannak a boltnak az egyik
oldalán, a másik oldalon a fal teli van szalmavirágkoszoruval, a pulton
is szalmavirág-koszoruk fekszenek hanyatt. A szalmavirág-koszoruk
kisebbek a zöld koszoruknál és tulnyomó többségben vannak. Egy részük
eredeti szalmaszinü, másrészük viola festékbe volt áztatva, hogy
violaszinü legyen. Elliptikusak és kerekek. Van köztük egy aranyszinüre
csinált szalmavirág-koszoru is. A párisi temetők sirjaira emlékeztet,
amelyeken ilyen kerek kis sárga koszoruk pihennek és igy ragyognak,
mikor nagyon süt a nap. Ott is meg szoktak halni az emberek, hiába
franciák.

Ezek a szalmavirág-koszoruk olyan sirokra mennek majd a villamoson,
amelyeknek boldogjai szerény sorsuak voltak és igen kicsi körben voltak
ismeretesek, egy rokonságban, egy hivatali testületben, egy gyárban egy
kieső csendes utcában. Szalmavirágot visznek nekik. Egy
szalmavirág-koszoru négy korona, négy ötven, öt korona. A nagyságtól
függ. A szalmavirág nem is virág, ha szigoruan vesszük. Inkább szalma,
mint virág. Nem tudni mit szólnak hozzá a libertykbe öltözött és
Houbigant extraktumaival parfumözött kerti virágok, kérdés, ha
garden-partyt adnának, meghivnák-e a szalmavirágot. Nem is tudna tán
résztvenni a társalgásban, ami szerelmek és ünnepélyek körül forog. De
hát hol vannak a szerelmek és az ünnepélyek, hol, hol, hová huzódtak
össze, hol bujtak össze, merre menekültek?

A virágüzletben nedves, nehéz, friss és bánatos a levegő. Odaki meleg
van. A napsugár mint rézsutos aranynyil szurja át a kirakat üvegét és
csillanó vonalat huz a falon a szalmavirág-koszorukon végig.




„TEGYE AZT!“

– Ne jöjjenek már, hisz megfulladok itt – mondta, vagyis nyögte a
kalauzné a perronon, aki mintha viharos tengeren hánykolódna a
hullámokban, ugy küzködött vállaival a testek közt és a karjával a
csengő szijját rángatta, hogy jelt adjon, vagy talán csak beléfogózott,
hogy állva tudjon maradni s ne gázolja le az az izgatott népgyülés,
amely a villamos perronján minden eszményi cél nélkül összecsődült.

– Tegye azt – lőtte le a kalauzné zokszavát egy középkoru polgári férfi,
aki legutoljára felküzdötte magát a lépcsőn és a talpa alatt a biztos
talajat érezte. Tegye azt – mondta fürgén az uriember és ugy nézett
körül, mint akinek sikere van és a tapsot akarja megköszönni. Csak annyi
sikere volt, hogy a kalauzné elnémult, egyébként nem volt sikere, nem
nevettek és nem mosolyogtak és nem volt elég kényelmük, hogy vele
rokonszenves pillantást cseréljenek. Sőt észrevettem, hogy egy bágyadt
arcu s őszülő halántéku hadnagy utálva nézte meg az arcát ennek az
uriembernek és szemmelláthatólag rágta egy kicsit az állkapcsát csukott
ajkai mögött. Bizonyára kedve lett volna leinteni e kedélyes uriembert,
aki a kalauznénak azt mondta: Tegye azt. De az ilyen szerep katonának
nagyon kényelmetlen, jobb hallgatni.

Jobban tenném magam is, ha hallgatnék, vagyis jobban tenné ez a penna
is, ha ezt a milliótlan milló baj között elenyésző csekélységet fel nem
hozná a nagyközönség előtt. Bizonyára müveltebb és hálásabb témát is
lehetett volna keriteni a jelen hivatlan penzumhoz, amelynek ugy sincs
semmi szerepe az élet rendezésében és semmi reménysége nincsen, hogy
változtathatna valamit a világon.

Csak az volt eszemben, hogy a régi világban sokat lehetett hallani ezt a
vicces kiszólást: Tegye azt. Tán tiz éve, hogy a legjobban divatban
volt, akkoriban nem volt vidéki szinpad, amelyen a jellemkómikus ne
mondta volna több izben egy felvonás alatt, hogy: Tegye azt! Az
anyósnak, aki kijelentette, hogy: „Akkor örökre elhagyom ezt a házat!“ –
annak felelte: Tegye azt! Vagy ugy mondta: Tegye azt óh! Kávéházakban,
házibálokon, kedélyes összejöveteleken használták sokat ezt a közös
szellemességet, amihez nem kellett szellem, csak éppen hogy tudja az
ember és az alkalmas pillanatban elsüthesse. Egy pár éve nem igen
hallani, hogy „tegye azt“, az ilyen portéka megunódik és lejárja magát.

El is felejtettem már, hogy hallottam valaha s az az uriember deritette
vissza memóriámban, aki ma a kalauznénak azt mondta: Tegye azt. A
kalauzné attól tartott a perronon, hogy megfullad, vagy legalább is azt
hitte, hogy meg kell fulladnia vagy csak képzelte, hogy megfullad, ha
ennyien dörzsölik, préselik, lapitják, vasalják, furják és gázolják
köröskörül. A kalauzné, ha képzeletben levesszük róla a sapkát, szürke
bluzt, jegytáskát és mindent, egy Éva, ki csókra s anyaságra teremtődött
és aki teljesen ártatlan abban a hátborzongató bünben, hogy legeslegelső
elődje megkóstolt egy szép almát. Ez a mai uriember azt kivánta, hogy
fulladjon meg a kalauzné. Azt mondta neki: tegye azt. Halálra itélte. Ha
meggondoljuk, hogy a kalauzné nem vétett egyebet, mint hogy meg akart
mozdulni s el akarta inditani a kocsit és jegyet akart adogatni, nagyon
is tulzottnak látszik számára a halálbüntetés, akármilyen alacsonyra
szállitotta le korunk az emberélet értékét.




AZT MONDJÁK,

a télen vagy a jövő télen béke lesz. A télen? Az ember tulajdonképpen
nem hiszi, hogy még holnap is háboru lesz. Csak az önáltatás őrzi az
embernek a világon való türelmét, hogy éjjel, ha kisüt a hold, a népek
halkan összebeszélnek és reggelre szent a béke s áldomásnak felhörpentik
a Léthe minden csepp vizét. De azt mondják, a télen csakugyan béke lesz.
Oroszországgal kezdjük a békét és ha a nagy Oroszország, amelynek annyi
tenger népe van, le tud mondani róla, hogy embereit ugy hullassa, mint
merengő gyermek ujjai közt a homokot hullatja, a többi nemzet is
észbekap és stande pedante abbahagyja a jajszóval folyó játékot.
Oroszországban hamar leesik a hó, errefele még ősz van, amikor ott már a
szánkók zörögnek és az izvoscsik a nyakába dugja az orrát.
Oroszországban máris tél van, lehet, hogy mire felkelek reggel, a
valóság már azonositja magát álmunkkal, lehet, hogy már ereszkednek
lefele a világra a béke lágy fehér hópelyhei.

Azt mondják, Oroszországban a müvészet nem dobta magát fakir-álomra a
háboru miatt. Azt mondják, Szentpétervárott soha nem hallott fényes
koncerteket tartanak és minden muzsákat ünnepelnek lázasan. Mi más is
volna akármilyen müvészet, mint az élet jelentőségének emelése, mint az
emberek felvilágositása, vigasza s gazdagitása? Azt mondják, minálunk is
nagyszerüen beüt minden müvészi vállalkozás. Azt mondják, ahol kinyilik
egy szinház vagy szinházféle, ugy rohannak bele az emberek, mintha
jégeső verné őket az utcán.

Akik élhetnek, nemcsak élni akarnak, hanem jól is akarják érezni
magukat, sőt mennél jobban igyekeznek érezni magukat. Isten nem veszi
tán bünömül, hogy kritika nélkül leskelődöm s hallgatózom és távolról
ütögessem a két tenyerem egymáshoz, akármilyen hamis hangokat hallgatnak
és akármilyen gyarló kunsztokat élveznek az emberek. Jaj, csak
élvezzenek, mert az életet élvezik a legutolsó dalcsarnokban is, és ha a
népek élvezni s örvendezni vágynak, annak valami emberséges eredményének
kell lenni. Ha részvétlenek is, ha gonoszak is, ha bármilyen önzők is,
le kell rázzák magukról ezt az állapotot, amely fiaikat és barátaikat a
kórházakba s a sirokba hurcolja. Mégis csak zavarja a mulatságot, ha a
gyász hollója minden percben belékárog a mulatóházak zenéibe. Az élet
szenvedések kertje. De bár csak az élvek édenének fognák fel most
egyszerre mindenütt a világon.

Azt mondják, husjegyeket és cukorjegyeket is fognak kiadni. Azt mondják,
vajtalan napok is lesznek, ahogy hustalan napok vannak. Azt mondják,
tizenegy órakor lesz a záróra vendéglőkben és kávéházakban és mindenütt,
ahol most egy óráig zughat a közönség. Azt mondják, hogy a Ritzben
délután nem lehet helyet kapni a hallban a teánál. Azt mondják, a
Dunaparton valami Barban igen finom hangulat van éjfél körül,
zongoráznak és a zongorista németül énekel és az valami hercig legyen,
az ember Bécsben képzelheti magát. Azt mondják, a Kárpátokban térdig ér
a hó s a hideg éjszaka reszeli az emberek arcát és megfagyasztja a meleg
könyeket, amelyeket a követelő szél kihiv a szemekből. Mindenfélét hall
az ember, ha a városban forgolódik. A csillagok egyformák odafenn a
sötétkék égen ilyenkor este a front fölött és a Hinterland fölött és az
ellenséges államok fölött és a semlegesek fölött. Egyformák, de
milyenek?

Arany vagy ezüst, vagy fehér, vagy sárga, vagy parázs a csillagok szine,
ki tudná pontosan megmondani. Most jut eszembe, hogy alig is beszéltem
ezt meg valakivel, mióta élek. Pedig ez nagyon érdekes, nem? Láttam már
kékeknek is a csillagokat, sőt ugy is tetszett már, mintha zöldek
lennének, csak nem mertem szólni. Volt hogy csupa apró gyémántnak
látszott a sok csillag odafenn, olyannak, amilyen az ablakos tótoknak
volt, akik a faluban az üveges láda alatt görnyedve kántáltak: Ablakot
csinyálni ablakoooot… és az utfélen leültek száraz kenyeret és avas
szalonnát ebédelni, olyan szegények voltak és mindnek volt mégis egy
pici kis darab gyémántja.




PÜSPÖKLADÁNY

De régi állomás a püspökladányi állomás. Mióta élek, mindig ilyen zajos,
homályos, füstös, ócska stáció. Debrecenben uj állomást épitettek,
Nagykárolyban is, Szolnokon is, Cegléden is, nagy-nagy téglapalotákat,
előttük keramitból van a perron, amelyen az átszálló utasok és a
helybeli várakozók sétálnak. Szép nyári délutánokon korzónak látszanak
ezek a vidéki perronok, ahol a mozgalmas nagyvilágot élvezi a fel és alá
sétáló intelligencia. De Püspökladány olyan maradt, amilyen volt és ha
magamnak irnék, nem az ujságnak, azt irnám, hogy olyan maradt, mint
Magyarország és olyan, mint az Alföld és mint az élet és leirnám
magamnak emlékbe, hogy Püspökladány pályacsarnokában a kormos tető alatt
a lezárt hangulatok kezdtek ki velem, kiutasitott remények kaparták a
szivem ajtaját és olyan fájdalmak üdvözöltek, amelyeknek már szégyellek
visszaköszönni.

Nem is Püspökladányról van szó, csak az indóházról. Püspökladányt
sohasem is láttam, amint nem igen látta senki a közt a rengeteg sürgős
utas közt, aki Püspökladányban kiszáll és beszáll. Ez itten gócpont és
átszállás és csatlakozás és váróterem és ugynevezett étterem.
Püspökladány község valami egy kilométerre van meghuzódva az állomás
háta mögött, akácfák árnyai közül nyulik fel a református templom
tornya, mintha mutatóujjával mondaná a község: én is a világon vagyok,
hiába nem vagytok rám kiváncsiak.

Most öreg magyar katonák ácsorognak a korlát mellett kegyetlen hosszu
szuronyaikkal, az első vágányon katonavonat áll, a harmadik vágányon is
katonavonat megyen el, a hatodik vagy hányadik vágányon teherkocsik
unatkoznak mozdonytalan, rajtuk ágyuk, vöröskeresztes kocsik és ekhós
eleségkocsik állanak és furcsa, tiszta s bánatos rajzot tesznek a
mögöttük szürkülő délutáni égen és eszébe hozzák az embernek azokat az
árnyékjátékokat, amelyeket idegen mutatványosok hoztak volt az orfeumba.

Az ember megnézi a vaggonja számját és beszalad az I. és II. osztályu
étterembe Ladányban. Zördül és zördül mindig az üveges ajtó, teli van az
étterem tisztekkel, a monarchia tisztjeivel és Németország tisztjeivel
és polgári utasokkal, ülnek, állnak, forgolódnak, tolonganak, lárma van
és kapkodás és csapkodás. Régente a sarokasztalnál a községi nőtlenek
üldögéltek már ilyenkor, spriccereztek és gyurták ajkaik közt a Hölgy
émelygős szopókáját. Mi lett velük?

Egy tea kilencven fillér. Porcukor van mellette, olyan mint a kősó. A
csésze alján mult évtizedbe visszamenő sürü repedezés. Annyi baj legyen.
Csak hoznák már azt a teát. Rögtön, rögtön, rögtön, ez a mai időszámitás
szerint egy negyedóra. Valami süteményt is árulnak, egy asztalnál gyürik
befele zörgő fluszpapirosba. Az is kilencven fillér. Odamegy az ember,
szeretne belőle, mert mindenki vesz. Lekváros tészta. Az ember rámutat
egy porcióra, hogy kérem azt a tésztát. Igenis, elkapja valaki. Az ember
akkor maga nyul egy porció után, azt is elkapják. Köröskörül állják és
táncolják az asztalt. Egy tucatszor nyujtja s tartja az ember a kezét a
kezek közé, melyek markolnak, vájnak, áskálnak, repkednek és dideregnek
a lekváros tészták fölött. Bizony isten, megér kilencven fillért (mert
már odaadtam a pénzt) a kezek látványa, e keserü illusztráció. Jőjj
művész, rajzold le hamar a kezek viharát a lekváros tészta felett és ird
alá: 1916, vagy akármit irj alá, nem bánom, a legnagyobb gondom, hogy
magam is kapjak már ebből a lekváros tésztából.




DÁTUM

November 3, az van irva szinlapokra, bélyegzőben a levelen, ez látszik,
az ujság homlokán is legfelül. Egybehangzóan vallják, hogy november
harmadika van. Gondolom, nem sokat adtak rá a szedők, akik a dátumot
kiszedik a nyomdában, sem a postán a szolga, ki a bélyegzőben éjfélkor a
dátum számát kicseréli. Csak az lehetett a fejükben, hogy 2 után 3
következik. Oh magam se lelem abba kedvemet, hogy az egész világ ellen
megálljak magamban azon töprenkedni, hogy tegnap másodika volt, ma meg
már harmadika van. Ugy kell annak lenni, ahogy elintézte korunk, hogy az
ember a maga belső világát kiüritse s bizonyára nevetséges volna még a
földön azon fennakadni, hogy a nap lemegy az égen és a hold feljön,
amennyiben asztronómiai körülmények nem akadályozzák. Bizonyára
bármilyen nagy és akármilyen csekély dolgon eltünődni szégyen volna.
Bizonyára természetes, hogy a gondolatok, amelyek emberi fejben
villogtak és amelyeket drágakövek gyanánt kezeltünk, egyszer csak
elvesztették értéküket és annyiba se számitanak, mint a máramarosi
gyémánt. Ez igy van rendjén bizonyára s a jövendő emberiség eltüri
szépen, hogy az eszében mindenféle megfoghatatlan izék uszkálnak és nem
fogják egymás fejét bóditani gondolataikkal. Az élet helyettesitette az
ember eredeti fájdalmait és talán mindörökre ugy lesz, hogy többet
foglalkoztatja a halandók lelkét az, hogy a cipő milyen drága vagy
milyen olcsó, mint az, hogy a mai nap elmulik és vissza nem tér sohasem.
Illetlenség volna bizonyára most az embernek a száján kiszalasztani,
hogy istenem, a tegnap odavan és nem lehet spárgával visszahuzni, mint a
gyermek a sárkányt, ha el akar szökni a széllel.

Az elveszett világban alighanem akadtak olyan kedélyek, akik estefele
halk szobában, mikor a csipkefüggöny rajzolatja a polituros ajtóra
vetődik, elcsodálkoztak és elborultak mint a szobában a világosság és
rajtacsipték életüket, amint lábujjhegyen oson elfele s mesélhetetlen
megdöbbenést éreztek a nap lementén. Vagy a fasorban estek át az elmuló
nap meglepetésén, mikor a kigyulladt lámpák átsütnek a lombozaton és a
fa lebocsátja maga elé árnyékát, mintha le akarna rá feküdni. De mi már
ezen az elfordult világon fel vagyunk mentve a teremtés háboritó
titokzatai alól. Kérlek, véletlen olvasóm, avval ne gyanusits valahogy,
hogy valami haszontalansággal akarnék itten tolakodni abból, ami az
ember ugynevezett lelkében bennemaradt a multból, mint rostában a
pelyva. Azon, hogy harmadika van, ártatlanul akadt meg a szemem ma az
ujság homlokán. Mást olvastam volna, de ott fehér volt a lap, igy osztán
a pillantásom ráért eldévánkozni a dátum céltalan számjegyén.

Aztán elnéztem a fehérséget, ahol máskor fekete betük szoktak sorakozni
s eszembe jutott a fehér szinről a hó. Nagy ügyesen elgondoltam, hogy a
hó megint le fog esni nemsoká, legalább amióta élek, minden télen
leomlott a hó a mennyboltból. Gondoltam, a hó maga olyan nagy csoda,
hogy igazán sokkal kisebb csoda lenne, ha szőrme lenne most, ami lehull
majd, fehér szőrme, hóprém, vagy hógyapju vagy mi s idelenn bélésnek,
gallérnak, muffnak, mindennek használhatnák. És esetleg kiderülne, hogy
ez a rendkivüli hó a leggyöngédebb és legnemesebb az összes szőrmefélék
közt és szegény delnőcskék megsemmisülve tapogatnák az ő drága
hermelinjeiket és csincsilláikat.




PÉLDA NÉLKÜL LESZ…

Példa nélkül lesz a tavaszi offenziva… azt mondja M. Briand. Abban a
drága szép Párisban mondta, átszellemülten szomoru novemberi napon,
mikor Boulogne erdejének lombjai kékszürke fátyollá lettek, mikor a
Tuileriák kertjében a Csók márványszobrát a köd álomba rejti, mikor
azokat a rucákat, akik a Parc Monceauban egy művelt tócsán uszkáltak,
kiveszik onnan, hogy be ne fagyjanak és aztán nem tudom mit csinálnak
velük, talán ugy gondoskodnak jövőjükről, hogy megeszik őket. (Tán nem
is uszkáltak már ezen a nyáron ott a francia kacsák, tán oda kellett
adniok életüket a hazának, vagyis a közélelmezésnek, anélkül, hogy az
előkelő sétakert tavacskáján egy napig is illegethették volna
hátuljukat). Példa nélkül lesz a tavaszi offenziva, mondta M. Briand,
franciául, azon a nyelven, amely nyelven Flaubert a Szent Antal
megkisértetését leirta, amely nyelven de Musset sirdogált, Talma
deklamált, Yvette dalolta édes-hamis dalocskáit.

Példa nélkül lesz… a franciaországi szivek már abban vannak, mikor öt
óra van, hogy hatra vége lesz a háborunak, hat órakor, hogy hétnél
tovább már igazán nem tarthat és fél nyolcra már annak rendje és módja
szerint megkötötték azt a rossz békét. M. Briand azt mondja most, hogy a
tavaszi offenziva példa nélkül lesz. A tapintatnak, művészetnek,
kellemnek, bonmot-knak, gyöngédségnek és fényes emberségnek nyelvén mond
ilyet M. Briand. M. Briand egy sovány, fakó képü, fekete bajszos ur.
Arcában valami démonit keresnék, valami kisértetieset, de nem látok
rajta semmit. Tavaszi offenziva. Még legalább egy félesztendőt mond be a
maga véréből való férfiaknak és anyáknak és szerelmeseknek és
testvéreknek. A francia nyelv mintha a pokol hivatalos nyelve lenne már.
Ez is olyan fájdalmas lenne, ha ezen minden nem fájna jobban. Példa
nélkül lesz a tavaszi offenziva. Az emberrel délibáb incselkedik egy pár
pillanatig, óh milyen offenziva lesz az, ami példa nélkül lesz? Szalagos
fehér selyem zászlókkal, hóbortos karneváli jelmezekben, amelyeken a
nagy gombok pogácsából vannak, bolond nagy ibolyacsokrokkal a szivük
felett, almabortól édes és ferde szájjal, mi-carémei hólyagsipokat fujva
küldik majd a tavasszal rohamra a franciákat az ugynevezett ellenség
ellen és a támogató tüzérség hátulról lekváros lepényt, kolbászt és
gyürükkel és cukorkákkal és datolyával töltött szerencse-zacskókat lő
majd a német árkok közé s a poiluk medvemozdulatokkal, vihogva
ölelkeznek össze majd a boche-okkal és bolondos jelekkel mutogatják majd
egymásnak, mennyire örvendenek a szerencsének és otromba nagy csókokat
cuppantanak egymás orrára, mint a bohócok szoktak az arénában. Ez a
tavaszi offenziva példa nélkül volna, igazán. Ilyen offenziva még nem
igen adta magát elő a történelemben. M. Briand nem ilyesmit gondol.
Együgyü felfogásommal nem birok rettenetesebb offenzivát elképzelni az
olyannál, amelyben csak egy ember is meghal. Egyetlenegy ember. Mint
mikor az ember egy ujját tartja föl mutatni: egy. Akármennyire
hatalmasakat és pazarakat gondol M. Briand magában, a franciák se tudnak
tán egyebet találni benne, mint a legutálatosabb tehetségtelenséget.




VASKRAJCÁR

Azt adtak ma valahol, vaskrajcárt. Egy boltban adták, mikor visszaadtak.
Olyan nehezen akar az ember emlékezni estefele arra, ami délben volt.
Mintha folyton üzné s tagadná az ember a jelent. Hamarabb és
világosabban emlékszünk olyan dolgokra, melyek három esztendős korunkban
adódtak elő, mint például világraszóló eseményekre, melyek tavaly
történtek meg tavalyelőtt. Igaz, hogy a világraszóló nagy dolgok nem
valami őszintén érdeklik az egyént. Mi az a világ? Ki az? Hol van az? A
filozófusok könyveikben tárgyalnak arról, hogy a memória kezesebb a
régen mult dolgokkal szemben, legjobban viselkedik pedig akkor, mikor a
gyermekkort kérjük tőle számon. Talán mert a gyermekkort a legjobban
kedveli az önző emlékezet. És a nevezetes komoly férfiak, a bölcsészek
is, amint törvénybe igtatták ezen észrevételt, a maguk életére gondoltak
és szivükre szoritották a gyermekkor emlékeit, amelyek halovány
rózsaszinüek, mint a bogáncskóró virágja.

A vaskrajcárnak, annak a szinéről vágytam szólni, mert el fog szaladni
róla, mint ez a nap elszalad. Egy kevés nikkelcsillogás van rajta, egy
kis hideg fény, mint a novemberi napsütés. Valami gyönge ünnepélye van
rajta annak, hogy uj, hogy most jött, egy bizonyos hiu mosoly, mert
megnézi mindenki, akinek először kerül a kezébe s fáradt és kábult
eszméletében jelzi magának, hogy: nini, vaskrajcár. A segéd, aki
visszaadta, az is üdült az ujságon, azt mondta: Vaskétfilléres, tetszett
már látni?

Micsoda öröm, micsoda meglepetés az ilyesmi, micsoda élmény? Isten
tudja. A gyermek ocsudik fel ilyenkor az emberekben egy pillanatra, az
ártatlanság tér magához, ami játékszert lát ebben a gonosz portékában és
valami kedves közösség fut el az embereken, ami tiz éves korunkban
elhagyott bennünket. A vaskrajcár, fölösleges soraim tárgya, igen kicsi
pénzdarab, primitivebb, mint a bronzkrajcár volt és a 2-es számot
pártoló koszoru rajza makacsul egyszerü s nem hasonlit semmiféle valódi
növényalakulathoz. E szegénysorsu józan kicsi pénz ugy néz ki, mintha
törvényesiteni akarná azt a kifejezést, hogy a krajcár az „egy vas“. A
krajcárból csakugyan egy vas lett. Ha azt mondják valamire, hogy egy
vasat se ér, hát itt van, ez az a vas.

Most még nem fogdosták le róla a körmöcbányai fényt a kalauznék kezei.
Bizonyára történik vele egypár visszaélés, a csalafinta szegények
elsütik itt-ott tizfilléres gyanánt az első napokban. Isten bocsássa meg
ezeket a kicsi bünöket, mert az emberek csak a nagy bünöket bocsájtják
meg. Egy-két nap mulva elvesztik már a szinüket a vaskrajcárok,
sötétszürkék lesznek, mint a vashatosok, egyformák lesznek, mint az
emberek, akikről ugyancsak leszed ez az idő minden külön fényt,
sajátságot, mindent, amit pepecselt rajtuk az élet, mig volt élet.




SZIVAROS

Ezt kiáltották az urak a kávéházban. Szivaros! – és erre előjött egy
lapos faládával egy tizenkét éves kis öreg ember komoly fekete zakkóban
vagy smokingban, lapos fekete masnival a gallérja alatt és feltünően
nagy cipőben, amelyre rendesen igen bő pantalló borult. Itt-ott egy
hetven esztendős szivaros gyerek jött a ládával, fehérfejü, összement
öreg bácsi, ki már régen elmult pincér és főpincér és ruhatáros és
telefonos és mindenből kifáradva végezte ott, ahol a pálya kezdődik a
kávéházban: a szivarosládánál. Vagy nem jött elő senki a hivásra s akkor
a vendég megint elkiáltotta: Szivaros! Szivaros! A főpincér átvette a
kiáltást és ő is belekürtölt a villanyfényes ködbe: Sziaross! Hol jár az
a kölyök! A szivarosgyerek végre közeledett a vendég irányába s a
főpincér hamar adott neki egy kis taslit buzditásul, vagy elborzolta a
frizuráját egy legyintéssel, vagy csak a hátába nyomott a tenyerével,
hogy siessen már a nagyságos urhoz.

A szivarosgyerek ládája teli volt szivarral meg cigarettel. Regalia
Media, Trabucco, Tisza, Regalitas Britannica s Virginia voltak a ládában
mint szivarok, a cigaretteket az aranybetüs és aranycsillagos Princesas
képviselte, mig a világbéke utolsó éveiben a magyar trafik többi
büszkesége is be nem köszönt a ládába: Amneris, Giubek, Dames, Coronas,
Khedive s más dohányfantáziák. Ugyanerre a históriai időpontra esik
körülbelül az államnak az a reformja, mely a Princesast arany
csillagától megfosztotta s fekete betükkel látta el az arany betük
helyett. Mind a két formájában millió meg millió Princesas, ment füstbe
a budapesti márványpagodákban és a füstben mennyi, de mennyi óra s
mennyi élet és mennyi élhetetlenség.

Azonkivül szivarszipkák táboroztak a szivarosgyerek ládájában, amelyekbe
a szivarosgyerek bele szokott volt nézni, mielőtt átadta s igy
kacsintott a nagyságos urra. Meg még bélyeg is volt a szivarosládában és
anzikszkártya is az unatkozók, ügyesbajosok és bohók számára, kik hitel-
és szivügyleteiket a kávéházban szokták lebonyolitani. Ebből a
portékából, vagyis a forgalmazott összegnek reá eső percentjéből és a
vendégektől nyert borravalóból jött össze a szivarosgyerek jövedelme.

A borravalót, mint jövedelmük tetemesebb részét, a szivarosgyerekek
minden eszközzel igyekeztek gyarapitani. Tréfálkoztak a nagyságos
urakkal, lóversenytippeket adtak, vicceket adtak le, közel engedték
férkőzni egyéniségükhöz a vendégeket, állottak az asztalnál és lelkesen
mulattak a társaság vidám beszélgetésén, amennyiben el nem zavarták őket
az asztaltól. A borravaló biztositására az egész szektának megvolt az a
fogása, hogy ha vissza kellett adniok, a visszaadandó pénzben tiz
fillért mindig krajcárokban adtak.

A vendég könnyedén odatolt a szivarosgyereknek három krajcárt, vagy akár
kettőt is. Sok kicsi sokra megy. A szivarosgyerekek személyiség a
társadalomban, öncél, egzisztencia. Nem ritkán, vagyis nagyon sokszor
egy familiának a létalapja volt az, amit a szivarosgyerek
hajnalról-hajnalra hazahozott. Némelyik szivarosgyereknek, akárcsak
némelyik felnőtt családfentartónak, bizony nem a kötelesség volt az
uralkodó szenvedélye. Voltak könnyelmü, lump társaságaik nekik, amelyek
hajnalban a köruton tekeregtek cigarettázva s fütyörészve, tört
plasztronjaikkal mint valami liliputi gigerlik és a hajnali
utókávéházakban egy-egy nagy sarokasztalt körülültek és hallgatták a
cigányt vagy billiárdoztak vagy a kicsi sportlapok fölött dugták össze
vizes kefével vasalt fejüket és plajbásszal jelezgették
különvéleményüket a sportlapon.

A láda, melyet a hónuk alatt hordoztak, vagy a nyakukban viseltek
szijjon, most a mult homályos raktárába kerül, annyi minden holmival,
ami városunk, korunk, világunk volt. A szivarosládát Isten áldja, de mi
lesz vajjon a szivarosgyerekkel? A szivarosgyerekek élőlények és nekik
is élni kell tovább is, azaz megélni, ami legfőbb és immár egyetlen
ambiciója mindenféle egyéniségnek a világon. Micsoda pályára fordultak a
szivarosgyerekek? Isten veletek. Vagy ott maradtok a kávéházban, egy nap
alatt felnőttetek pincéreknek? Akkor bocsánat, hogy tegeztem magukat.




FRANCIA KENYÉR

Ahonnét a meglepetést várta mindig az ember, ahonnét a tiszta, meleg,
nevető igazságot remélte (mig várakozás és remény, mint két siró árva,
el nem aludtak egymás árnyékában), Franciaország, a franciák hona, kábán
és ügyefogyottan kullog utánunk mindenféle kedélytelen óvatosságokkal,
amelyekkel tovább vonszolhatják a háborut, mintha az valami nagy
szerencse volna. Utánoznak a franciák, akik kegyetlen mosollyal szokták
volt nézni, hogy őket utánozzák. A franciák utánozták a zárórát,
utánozták a hustalan napot, utánozzák a cukorhiányt és utánozzák a
kenyérjegyet.

Egyformák lettek ellenségeikkel, ugyanazt a célt kiáltják, ugyanazok az
ötleteik, a gondolataik és gondjaik. És a fájdalom ó betüje, mely
annyira divatba jött a szavak között, éppen oly szaporán hangzik a
franca ajkakon is. Ha jól a szeme közé néznének egymásnak ezek a népek,
csodálkoznának, hogy mennyire hasonlitanak már egymáshoz. Munkájuk,
szenvedelmeik és szenvedéseik, szempontjaik, életmódjuk, szivük vagy
szivtelenségük, lelkük vagy lelketlenségük, egész világuk mennyire
harmonizál vagy hogy mondjam. Ennyi közösség, ilyen azonosság, ily
egyetértés még nem is volt sohasem. Ilyen összebeszélés még nem volt a
világon. Mintha rokonok lennének, testvérek, ugy egyeznek minden
dolgukban. Micsoda különbség, micsoda idegenség, miféle nézeteltérés
volna még itt a nemzetek között? Elvarázsoltan, elátkozottan, lankadtan
küzködőknek tünnek mind egy hideg mezőben, gyászborulat alatt és
misztikus iparkodással siettetik egymást a Halál elé, ki nyugton áll a
horizonton.

A legujabb francia szellemesség az, hogy a kenyeret csak egyféle
lisztből szabad ezután sütni. Bizonyára nem abból a szép fehér lisztből,
amiből akkor sütötték, mikor még minden idegennek szerettek adni belőle.
Jó kenyér volt a párisi kenyér, kedves kenyér volt. Fehér volt a béle,
mint a kalácsnak és a formája is olyan volt, mintha kalács lenne. Hosszu
fehér kalácsot kapott az ember a Duvalban, a Café-Restaurantban, a
Brasserieben a tányérja mellé. Nem számitották fel, mennyi kenyeret
evett, ahogy vendégségben se számitják, és sok kicsi vendéglőben, ahol
az ember megfordult, a bort is ugy adták ebédhez vagy vacsorához, mintha
szüreten volnánk. Az üveg bor is járt az étkezéshez, mint Isten áldása.
Mindez elmult és tönkrement.

Kimehetünk még valaha Párisba, s ha mehetünk, kivánnunk-e menni vissza
oda, hol Páris volt és ezután Franciaország fővárosa lesz ottan és az
emberek franciául beszélnek majd, mégsem a franciák lesznek ők. És ha
megint abból a fehér lisztből sütik hosszu, ropogós kenyerüket, annak az
izét elveszi valami. Nem lesz kenyerünk a francia kenyér.




SZINHÁZ

Pénteken este, vagyis már délután tovább fog folyni a müvészet Budapest
városában. Délután négy órára már kinyitják a mozik pénztárát, estére
orfeum, kabaré, szinház pénztárnoknői és pénztárnokai is beülnek a
szezámi fülkébe, hol a maguk csodálatos foglalkozását üzik. Érdekes
személyek ők, a pénztárnoknők és a pénztárnokok a világ mulattató
házaiban. Nagyon soknak, akiket láttam életemben, az arca memóriámban
őrződik. Sajátságos ünnepélye van ezeknek az arcoknak, mint az
ismeretlenek fotografiáinak szokott lenni. Párisban és Londonban
frakkban jelennek meg este, ugy fogadják az ugynevezett nézőt a pénztár
ablaka mögött. Minálunk nem huznak frakkot a pénztárnokok, ahogy
általában a nézők sem öltözködnek estélyileg, mikor a szinházba mennek.

De hétköznapi ruhában se hétköznapi lények a pénztárnokok, a szinház
varázsa, rejtelme mintha bennük lenne legigazabban, ők látszanak
legbizalmasabb lábon állani a teátrom szellemével. Néztem már őket
müködésük közben, ami a pénz váltásából, visszaadásból és jegykiadásból
áll. Azonkivül egy iv papiroson ceruzával irogatnak, huzgálnak, jeleket
tesznek, és a falon a hátuk mögött, mint katonai térképek, ugy függnek a
papendekli-táblák, amelyek a szinház keresztmetszetét és nézőterét
ábrázolják. Karzat, erkély, páholyok, földszint sürü s kisértetien üres
széksorokkal, a pici székek támláján egy-egy szám mindenütt és a
széksorok elején római számok jelzik, melyik hányadik sor.

Az a sok kicsi szám, amely a széksorokra van téve a szinházi térképen,
egyszer csak elkezd jönni a rács elé sorban, azaz össze-vissza, zsöllye,
karzati szék, erkélyszék, támlásszék és zártszék jön mind
emberformájában, hölgyek, urak, aggok, ifjak, leánykák és katonák
járulnak a pénztárhoz. A pénztárnoknőnek vagy pénztárnoknak csak a
kezekkel és a hangokkal van dolga, föl se néz, hogy az arcokat lássa.
Talán nem is ingerli az őket, ki hogy néz ki, talán megvan nekik
magukban az ő világuk és egy igazságot látnak ők is maguk előtt az
életuton. A hátuk mögött a fülkében sokszor látni lehet egy uriembert,
aki érdeklődve hajolgat a pénztárnok jegyzetei fölé, meg a nyitódó,
csukódó fiók fölé, hol a bankjegyek és ezüst pénzdarabok gyülekezése
van. Meg a kék és lilaszin és barna, sárga jegycsomókat és kiváncsian
nézi, melyeket a pénztárnok ujjai sebesen lapoznak, mig egy vagy két
jegyet kikapnak a testvériesen simuló csomóból. Ez az uriember, akinek
ebbe az elszigetelt helyiségbe szabad bejárása van s igy érdeklődik a
pénztárnok buzgalmai iránt, alkalmasint rokona a pénztárnoknak, vagy
lehet, hogy maga a direktor. Emlékszem a diákkorból, hogy a
nagyvendéglőben játszó szintársulat kasszájában a jegyeket a direktor
adta személyesen, aki délben cilinderben és pepita ferencjózsefben ment
végig a piac-téren. És mikor odabenn a nagyteremben már Lumpácius
Vagabundus javában énekelt, a direktor odaki maradt a pénztárban és oly
elmerülve rakosgatta toronyba a forintokat és hatosokat, akár a füszeres
este, mikor a forgalom elpihent.

A pénztárosok is a nagyvárosok szinházaiban odaki maradnak a fényes
fülkében sokáig, mialatt a szinházban sötétség van és a nézők néznek és
hallgatnak. A pénztárnokok vajjon voltak már szinházban? Vagy nem is
kiváncsiak a szindarabokra, mint mi közönséges emberek, akiket
közönségnek neveznek? Vagy láttak-e már ők egy szindarabot a szinházban
elejétő végig? Talán most, hogy nincs pénztár a mult szerda óta,
unatkoztak és elmentek volna ők is valami szinházba nézőknek. Milyen
furcsán eshet nekik, hogy mikor végre szabad estéik vannak, nincs hova
menni. Valószinüleg a pihenés és az abba beléragódzó unalom nem olyan jó
nekik, mint az izgalmas ülés a pénztárban. No, pénteken már ők is megint
mehetnek szinházba.




FÁTYOL

Rajtok maradt az utcai lámpákon a fátyol, amibe tegnapra pólyálták fázós
üvegjüket. Ma reggel is halovány fekete bánattal nézegettek álló
helyükben a lámpák. Intézkedés volt-é, hogy fátyolban maradjanak még
valameddig, vagy még nem intézkedtek a fátyolburkolat leszedése iránt és
véletlen, hogy a mai napot is fátyolban töltik, én nem tudom. Az éjszaka
nagy siralmat csinált minékünk a láthatatlan bakter, aki az egész
világon igazgatja a sineket az ő saját regulája szerint. Az utcai lámpák
Pesten fátyolban maradtak mára. Látod a fátyolos lámpákat? Nézed? Mert a
lámpa lát, néz téged, fekete fátyolban tekint reád. Mintha csendesebb
lenne a zörgés az utcán, mintha valami halkság lenne az utca felett,
mint mikor nagy hó van, nem? Mintha fátyollal hangzanának a lópatkók és
a kerekek és a csengetések. A fátyolos lámpáktól van. Olyanok, mintha
máskor is láttuk volna már igy az utcán őket, régen valamikor, de mikor?
Soha. Csak ugy képzeli az ember. Olyan az, mint a szüzi révülés, mikor
olyan tájat, jelenetet, arcot látunk viszont, akit soha nem láttunk még,
olyan mint mikor nyomasztó emlékeink jönnek olyan dolgokról, amelyek meg
nem történtek velünk. Igy kivánjuk sejtelmünkben a lámpákat? Igy kellene
fátyolban állaniok?

Mintha lelkek volnának ezek a fátyolba vont lámpák, érzékeny és
virrasztó lelkek a városon. Mintha a költők szemei néznék itt az életet,
ugy néznek ezek a fátyolos lámpák. Fájdalom és ünnepély minden fölött.
Az emberek szegénykék csak ugy forgolódtak a fátyolos lámpák alatt ma
is, mint szoktak akármikor. Olyanok voltak, mint szoktak lenni. Csakugy
gyürték egymást a Nyugatinál, mikor a váltóállitó fiu a villamos
lépcsőjén a tompa kolompot rázta nekik. Az iskolás lányok, akik délben
haza felé libbentek, éppen ugy nevetgéltek egymás közt, mint szoktak,
valami cuki dologról, ami óra alatt történt és rajongtak tán arról is,
milyen guzi lesz megint korcsolyázni, mert itt a december és maholnap
jég lesz már. És a kocsis éppen olyan keserves méreggel szállott le a
bakról, hogy az elesett lovat feltámassza a kövezetről.

És a férfiak éppen ugy agyonpillantották a járdán azokat a szép nőket,
akik izlésüknek és ösztönüknek kedveztek. És azok az emberek, akiknek
nem áll mindig erre a fejük, éppen ugy loholtak vagy lógtak az utcán
végig és keresztbe, üzletükbe, gondjukba, bajukba, hóbortjaikba s
betegségeikbe sülyedve mint fejük tetejéig érő vizbe, melyből nem
látszik ki nekik a világ és a saját maguk élete sem látszik nekik. A
monstre-küldöttségek a trafikok előtt éppen olyan rendben és
buskomolyságban néztek maguk elé és a rendőr éppen olyan türelmesen
hátratett kezekkel sétált oldalt a tömeg mellett fel és alá, mint
szokott. Mindig olyan minden, mint szokott lenni.

Szivemben az van, hogy ilyen nehéz még soha nem volt az élet az
embereknek. De igaz ez vajjon? Isten a tudója, ő a megmondhatója. Akad
gyanakvó pillanat eszméletemben, hogy talán most a legkönnyebb nekünk,
beszélő, gondoló, vágyódó, mozgó, nyugtalan mulandó csodáknak, mert csak
állapotaink vannak már, mert a csapásoktól, amelyeket nyertünk,
elvesztettük magunkat, mert a csillagoktól a szájig zuhantunk, amibe a
falatot be kell adni, mert egy hig ürből páránk sürü, meleg, fáradt
kicsi ködébe kerültünk, mert kinlódunk csak és nem szenvedünk, mert itt
vagyunk és nem is tudjuk, hogy a világon vagyunk, észre se vesszük, hogy
élünk és észre se vesszük, hogy eltününk.




ROMÁNOK

Maholnap a vasuti töltésen, szántóföldön, kertben, meg egynémely városi
munkánál ujfajta munkásokat látni majd az országban. Nem az a kerek
sipkájok lesz, ami az orosz munkásoknak van, sem olyan nem lesz, mint a
szerb emberek fakó sárga sipkája, melynek formája az ujságpapirból
hajtogatott katonasipka (gyanutlan gyermekkor csákója), hanem az eleje
felfelé ugrik, mint a negyvennyolcas honvédsipkának vagy a francia
communardok sipkájának. Román katonasipkában lesznek uj munkásaink.
Mennyi jut hazánknak az uj foglyokból, nem tudni, de biztos, hogy
sokkalta több, mint uralkodójuk sejtette, mikor a megfelelő szép szavak
kiséretében a csillagos nyári estén elküldte háboruba őket.

Tán már dolgoznak is a magyar földön román foglyok s a román sipka se
valami nagy ujság. Ha Pestre is jut belőlük, itt is csak egy-két napig
kapnak egy-egy pillantást a járókelőktől, akik harmadik esztendeje
járnak-kelnek a háboru vénitő levegőjében és rokkant kiváncsiságuk alig
is veszi fel már az uj figurákat. Hogy a román munkások is katonák
voltak, ellenségek, puskát szorongattak és szuronyt markoltak drága
magyar gyerekekkel szemben és hogy a halál borzadályos cirkuszából
jönnek, az már talán eszébe se jut senkinek, mikor meglátja őket. Az
oroszról ki gondol valami idegent, valami melanchólikusat, ünnepit vagy
vadat, mikor a hidon át csendesen hajtja a két lovat és viszi Budára a
szenet és szórakozottan legyinget az ostorral s szokásból jelez a lónak
ajkaival: prrr… és álmosan néz oldalt a Dunára, mintha Pétervárott menne
a fuvarral a Néva hidján átal.

Csakugyan ugy néz ki, mint egy igazi orosz, mig le nem ugrik az ülésről,
mert az ismerős jegyszedő intett neki, hogy van egy kis bagó. A
tenyerébe teszik a bagót s akkor megköszöni, azt mondja: köszönöm
szépen, Isten áldja meg. Egy külön nagyocska néphez tartozik ő, a
hadifoglyok népéhez, amely el van szórva a világon, mint Izrael fiai
hajdanában. Az orosz is, a szerb is, aki nehezebb természet, de végzi
dolgát az állat eszméletlenségével (vagy intelligenciájával). Vannak még
a hadifoglyoknak álmaik? Vagy álmatlanságuk, az van-e még? A vizbe, amit
isznak, mennyi csepp került bele a Léthe vizéből? Tünődni ha ráérnek,
mennyit tünődnek még arról a világról, ami volt és ami állandónak igérte
magát? A képek, amelyekkel körül van aggatva lelkük tiszta szobája,
mennyit fakultak már eddig?

A régi hangok emlékezetükben mennyit vesztettek eddig erejükből? Mellük
tegezéből nem fogytak ki még a messzi távolba suhanó gyengéd
nyilvesszők: a sóhajok? Van még egy sóhajuk minden estére? Tartanak-e
még sok titkos husvétot az élet hétköznapjain: szemeikből meglocsolják-e
képüket könyekkel? E folyékony és tünendő drágagyöngyökkel szokták-e s
módjukban van-e még magukat ajándékozni? Szivükön nehezebb lett-e vagy
könnyebb a fájdalom bársony takarója, annyi napok és napok után? Dicső
teher volna mindent tudni mindenféle emberről, minden változatait,
szakadásait, rongyolódását, foltozódását, pókhálóját, mohát és
aranylását minden egyes életnek e világon.

A szokatlan sipkáju románok is itt fognak kapálni, kaszálni, masinázni,
zsákolni s fuvarozni, mint ezek a többiek. Vajjon mennyire szokják meg a
magyarok ezeket a morc és satnya uj foglyokat? Milyen munkások lesznek
belőlük? Ők mennyire szeretik majd meg ezt a népet? Nem nagyon bánnám,
ha természetüket nem lenne idő kiismerni s e fölösleges kérdésekre nem
válaszolna a jövő s kibeszélhetetlen szivességgel mondanék le a
legszerényebb elmélkedésről is sorsuk felett, ha akár már holnap olyan
világ jönne, hogy a román foglyok és mindenféle foglyok indulnának
vissza a maguk hazájába.




BÉKEAJÁNLAT

Csudálatos egy nap volt ez a mai nap, a keddi nap. A volt világban
minden nap csudálatos volt, mert a világon voltunk, de talán ildomtalan
ilyenkor ilyesmit dadogni. Ma békeajánlatot tett egyik Európa a másik
Európának. Ketten, két ismerős és önmagának idegen tömeg, rajongva
összebeszélt a halálra. Mintha két egyén tette volna. Mint a minap irta
a lap, hogy két reménytelen postáskisasszony együtt ment meghalni. Ugy
ment világunk két darabja összeölelkezve pusztulni. Most az egyik világ
ocsudik, bontakozik a halálos öleletből és bánattal és jósággal kezdi:
éljünk.

Mintha lemondás volna, mikor békét akarnak. Istenem, mik jönnek és
mennek az embernek zavart és eladott fejében. Valamit felfedeznek talán
holnapra a földön, egy rengés a földnek és a tengernek minden pontján
egyszerre fog érződni, egy zengés az egész égen egyszerre hallik minden
tájak felett, talán egyszerre ejtik ki minden nyelven a népek: emberek
vagyunk. Mint a regále-udvaron vasárnap az összeveszett nép közt
elhallik egy ember szava: magyarok vagyunk, ne bántsuk egymást.

Az ember, mint egy bölcs külföldi, kimondta, soha nem áll élményei
magaslatán. Mi volt ez a mai nap a világnak, mi volt minden fajta
embernek külön-külön, mi volt nekem, aki mindenki helyébe képzelem magam
és nem tudom ki és mi vagyok, nem látom és nem mondhatom, mit ért és mit
jelentett és mit müvelt a mai nap. Mi történt ezen a napon? Délben azt
hallottam, hogy valami előzetes fegyverszünet lesz. Akkor még nem volt
az utcán az ujság. Egy órakor azt ujságolta valaki, hogy Románia letette
a fegyvert.

Látni nem lehetett semmit a világ eseményeiből, csak az esőt, azt se
mindenki látta talán, mert nem érnek rá figyelemmel kisérni a végtelen
párhuzamosan és ködös szintelenséggel suhanó és suhanó vizcérnákat, csak
nedvességet és a szurkálást és a hidegséget és a kellemetlen hangulatot
tapasztalják és gondolják és mondogatják: esik az eső.

Mi volt ez a nap nehéz betegeknek, akiknek öntudatuk már elment előre
szállást csinálni, kik a kórházi vaságyon feküdtek és ujjaik az ágy
szélét tapogatták szórakozottan és szemeik a fehér plafond-t vizsgálták
megmagyarázatlan kitartással? Mit tudtak ők a mai napról? Mit láttak
ebből a keddi napból a vakok, akiket megvakitottak, vagy akik
megvakultak? Mit hallottak a süketek, akiket megsüketitettek, vagy akik
megsüketültek már harmadév előtt vagy süketen jöttek a világra? Mit
mondtak a némák? Mit gondoltak az együgyüek és eszelősek és
háborodottak?

Mi volt ez a mai nap a harctéren? A katonának, aki a shrapnell gyári
szükölését hallgatta, meg a golyó varrótű fényére emlékeztető sugárát,
vagy pihenőben, a fedezék unalmában a gramofon részvétlen rekedt dalát
hallgatta, annak mi volt a mai nap, a katonának, ki testének ismert
térfogatában egész életét odakint tartja, az mit tudott erről a napról,
a katona? Az ember, akit katonának nevezünk?

Az emberiség meg nem választott képviselői, a költők, e legboldogabb és
legboldogtalanabb lelkek, e világ véletlenjei, vendégei, kémjei,
incognito jött, idegen származásu látogatói a világnak, akik a sötét
kutba néznek lefelé, mióta az van, amit háborunak kereszteltek el, ők
felpróbálják emelni fejüket ma? Ők mit vágynak, mit akarnak s mit tudnak
kimondani?

A rikkancs nyargal a járdán, elpöndöriti, akit surol futtában és lázit
orditásával: Békeajánlat! Békeajánlat! Én hallom, felelőtlen visszhangot
érzek melegedni, gerjedni, magamból, minden ablak mögül, az eltakart
utcákból, vidékről, más honokból, tengeren tulról és a rikkancsot is ugy
hallom, mintha a maga ajánlatát tenné. Békeajánlat nekem, békeajánlat
mindenkinek, békeajánlat a világnak. Ugy kiabál. Csak elhallana a
katonákhoz, mielőtt még a lapot megkapják. Még ma hallanák. De jó egy jó
szó is az életben azoknak, akik élnek.




HINDENBURG MEG A TÖBBI BABA

A bazárban kipakolták már a babákat. Jön a karácsony, a szeretet ünnepe
s a gyerekek szeretik a babákat. A babák is biztos szeretik a
gyerekeket, sőt a felnőttek is kedvelik ugylátszik, hisz olyan hü
mosollyal néznek kifelé a járdán jövőkre-menőkre, mindenkire ugyanazzal
a rózsa örömmel orcáikon és üde bámulattal ragyogó tág szemükben. Könnyü
nekik, mert ők nem élnek, csak jelen vannak ünnepélyesen a világon és az
ugynevezett lélek helyett vatta van bennök. Teli s teli velük a kirakat,
ott állanak százan egymás mellett és felett, viaszkacsóikat kissé előre
tartva, mintha járni vágynának, vagy mintha rögtön emelnék ütemre, mint
Olympia az operában.

A bazárban pedig a nagy pulton egy egész babavilág van kirakva. Állatok
és emberbabák. Porcellánbabák, posztóbabák, szőrméből és bőrméből
csinált babák, bádogból és kaucsukból való babák, mint rendesen. A
szövetből és gyapjuból alkotott állatfigurák olyanok, mint amilyeneknek
a természet is előállitja őket, olyan medvék, elefántok, oroszlánok,
lovak, csacsik és majmok és bárányok. Az emberbabák divatja el van
változva, mint el van változva a világ is. A kicsi cukrászok, szakácsok,
postásfiuk, vadászok, turisták, footballra öltöztetett babák és bohócok
nem igen szerepelnek a pulton. Egy-két paprikajancsi akad a régi
világból, piros pantallóban, vagy kockás bugyogóban feküsznek hanyatt, a
képük sápadt és két karjuk mintha megfagyott volna, mereven tartja a
cintányért, mintha ámulatukban elfelejtenék összezenditeni és pupos
mellük ugy néz ki, mintha megdagadt és eltorzult szivük tolakodna
kifele.

Jobbadán katonát ábrázol a többi baba, már aki a himnemhez tartozik.
Magyar és osztrák katonából, német katonából és törökből áll ez a
hadsereg a pulton. Vagyis fekszik, nem áll. Feküsznek egymás mellett
boldog néma szövetségben, pufók viasz arcukkal, csak a törököknek van
piros máz a képök közepén, mintha ők volnának a legegészségesebbek.
Mindnek a lábán egy kicsi cédula fityeg, azon van az ára. Ezek a katonák
itt nagyon olcsók. Egy korona, egy korona ötven. Hindenburg, igaz, ő két
korona ötven. Egy egész csomó Hindenburg hever a katonák közt, mint
valami külön alakulat a babahadban. Nagybajuszu Hindenburg, sarkigérő
szürke köpenyegben. Ugy hasonlit mind a Hindenburg egymáshoz, mint a
közkatona babák egymáshoz, a német a németekhez, a magyar-osztrák a
magyar-osztrákokhoz, a török a törökökhöz, ahogy a gyárban egy mintára
gyurták őket, minden személyválogatás nélkül.

A női nemhez tartozó babák jobbadán olyanok, mint máskor, tündéries
gyermekruhába vagy álmodott kosztümbe vannak varrva. Azok a
karakter-babák, akik tavaly előtt, meg még tavaly is ápolónőknek voltak
öltöztetve, az idén kikoptak a forgalomból, amennyire megállapitható
volt abban a bazárban, amelyikből békés tudósitásom ered. Inkább sok
kicsi gazdasszonyt látni. Két korona, kettő ötven, három korona az áruk.
De ez itten a szerényebb nagyközönségnek való bazár, a belvárosban,
fényesebb boltokban bizonyára mindenféle pazar babákat is látni, a
legszebb változatokban és divatokban, amelyek tiz, husz forintba jönnek,
lehet, hogy százforintos baba is van.




BÉKE MEG ZSEMLYE

Gondolom, ez a két dolog szerepelt ma legfőképpen a fejünk felett, a
nyomdában e két szót hadarták a szedők ujjai legtöbbet és a lakosság
ajkai leginkább e két szót kapkodták. A békét meg a zsemlyét. A város
érdeklődésében, mondjuk, a béke volt az ég és az égen a nap egy zsemlye
volt. Arról volt máma szó, lesz-e béke s arról, hogy lesz-e zsemlye.
Csudálatos, hogy ilyen egy napon, mikor reszketős reménnyel emelhetjük
tenyerünket szemünk fölé, hogy a világ visszafordulása elé pillantsunk,
ilyen napon a zsemlye is eszükbe tud jutni az embereknek. Nem?

Az ilyen meglepődést még magammal sem tudom igazán megosztani, csontfejü
aggastyánnak gondolom magam és ugy próbálok emlékezni, hogy ezelőtt
harminc-negyven esztendővel, mikor fiatal ember voltam, abban az
össze-vissza háboruban harmadfélévre az egyik háboru-társaság békét
kinált a másik háboru-társaságnak és éppen akkor a lakosok frissen
örvendeztek a zsemlye reménységének. Vagy egy más korszakba teszem
magamat, száz esztendővel későbbre vagy ezer évvel előbbre s ugy mesélem
ezt magamnak és ugy próbálom, hogy benyomásom vagy véleményem legyen
erről a mostani világról.

A mai nap felől egy valótlan messzeségből ide nézve, mondhatatlan,
gazdag és ködös-fényes illuzióim vannak, valami tulságosat látok, amiben
mindent észrevenni gyönge a szemem, végleteit az emberiség jobb
szenvedelmeinek, epedő s könyörgő karok sürü kalászainak viharlengését a
levegőben, utcákról terekre nyomuló tarka tömegeket, félőrült orkánját
az ébredő igazság hangjainak, a hajnalló eszmélet sikolyait hallom,
amelyek mint szélben a szalagok repdesnek, a győzelemre menő élet
mámoros körbefogózását látom, táncban kerengélnek, letérdelnek, egymás
térdein kapaszkodnak fel, ölelkeznek és egymás arcára cseppentik a
könyeket, amelyek fájdalmat és örömöt cserélnek egy azon gyöngyszinü
sürü harmatozással. Jóféle érzéseik hevétől hajadonfőtt vannak,
trombiták és hegedük szoronganak az ünnep tumultusában és a bérkocsik a
megrendült tolongásban, potya rajongókkal megrakva tévelyegnek szeliden.

No, itt vagyok a jelenbe belészorulva s hallom tisztán, hogy egyforma
fáradtan vagy egyforma vidoran tárgyalják a népek, lesz-e béke s lesz-e
zsemlye. Egyiknek a másikhoz e napon nincsen köze, lehet, hogy meglesz a
béke hirtelen-váratlan és zsemlyét még egy darabig nem fognak sütni a
pékek. Lehet, hogy holnaputánra lesz már zsemlye s egyelőre más változás
a világban nem lesz. Tudnak a zsemlyének is örvendezni, magának a puszta
zsemlyének is? Hogyne, hiszen a hirére is, hogy megvidámodtak a
táplálkozó város hangjai.

A béke egy egész világ, a zsemlye meg csak egy zsemlye. De meg lehet
fogni, ropogtatni lehet, kettérántani, fehér belét kihuzni, apritani
tejbe, kávéba. A száraz zsemlyét reszelni lehet, levesbe lehet szórni,
gombócot, tortát lehet gyurni a zsemlyéből. A megfoghatatlan békével mit
teszünk, ha itt lesz? Hányszor hallottam hány embertől: Hej de berugok
aznap! Tudniillik a béke napján. Miért akarnak berugni? Hiszen ha hej be
berugnak, azt se tudják, hogy béke van, ugy be lesznek rugva. Hát mi az
a béke? Az még semmi magában. Egy vagy két üveg pezsgő több annál. A
zsemlye is több annál. Látod uram istenem, milyen semmi a béke a
boldogtalan világnak. Ha a zsemlyét meg tudod adni, add meg már azt a
semmiséget is, uram, a békét.




TÉLI HANG

– Haaa… jő, vonul, mulik a forgalom felett a szakadt emberhang, egy
ismeretlen hangja, emlékhang. Haaaa… egy kocsis, ki egy bakon ül, riaszt
és óv vele talán. Melyik vajjon? Mind egyforma nehéz árnyék a behavazott
kocsik homloka előtt a fehér homályban. A szomszéd utcából rebbent el a
gazdátlan mély és könnyü hang? Haaaa… a kerekek puhán görögnek, a járda
népe lebuktatott fejjel oson előre-hátra, előre huzó termetekkel mintha
bóbiskoló korcsolyázók lennének. Hó van az uttesten, hó van a
flaszteren, a tetőkön és az erkélyeken hó van, a kémények oldala havat
kapott, a reklámoszlopnak hógallérja van és egy nagy rózsaszin plakátot
is megvert a hó. A bezárt villák fala is ilyen, amelyeknek merengő
csendjét a tél paskolja hangtalan fehérrel.

Reggel eső volt, erős eső, tiszta esőből való eső. Délre fagyos eső
lett, zuzmara, hó zudult vele, bántó, dermesztő téli eső szakadt, az
ágakat megfogta s befuttatta gyémántosan, gyöngyösen. A levelek távozása
óta zavartan várakozó sovány galyazatok hirtelen az álom fényes
fátyolában tüntek föl. Az érzések, az ember érzelmei festhetnek igy a
lét sérelmében, a csalatkozás után, a szenvedés diszeivel ünnepelve,
másvilági pompával megkoronázva, eszméletlen üdvben és győzelemben.

Délutánra leengedte magát a teljes tele hó, a lágy, tiszta teher, a
nesztelen nagy támadás, a fehér bámulat, pehelynek meg pehelynek
véletlen végtelensége. Az idő függönyét elhuzta s életünk a tél
felvonásában játszik. Haaaa… hallod ezt a hangot? Emlékszel a mult és
mult évek havazásaira? Szakad a hó. Itt van. Tél van. A leszegényedett
ábránd lehuzza ferdült nyakát, a követelő évszak nem ad már halasztást.
Füteni kell, meleget kell enni, nem svindlizhet tovább az alattomos
szegénység. A hópelyhek beleszaladnak a felpislanó szemekbe, melyek
tanács és bizalom nélkül a lenyomott fakó égtől: miből, hogy és mit? Mi
lesz? Az élet a legsürübb önzéssel érdeklődik önmaga iránt, a különös
eget minden pártfogás nélkül hagyja különösnek lenni.

Egyik embernek a diszmagyar a gondja, melyben megizzad annyi órán
keresztül a zsufolt templomban és odakinn aztán a koronázó domb alatt
álldogálva tüdőgyulladást kaphat. A másik embernek a disztelen és
magyartalan és prém és bélés nélkül való öltözetével van baja, melyben
ugy megfázhat, hogy elmehet Földesre deszkát árulni.

Az ég ma egyforma különös a havazásban a más-más téli aggodalmak felett.
Oly fekete az ég. Vagy fehér? Egy-egy pillanatban a havazás rémlik
feketének és mintha fehér álmokból dülne lefelé. Hol is az ég? A
tekintetnek mennyire kell repülni ilyenkor, hogy eget érjen? Magosabban
van az ég vagy egészen a fejünk fölé rogyott? Én nem tudom kivenni. Ugy
tetszik, hogyha a kéményből felbujna most a kéményseprő, ő már az égben
állana.




ARANYSARKANTYU

A magyar király koronázása alkalmával néhány érdemes nemes urat Szent
István kardjának érintésével aranysarkantyus vitézzé avat. Ujabb időben
az aranysarkantyus vitézeket a miniszterelnök hozza javaslatba. A
rendvitézek külön lovagrendet nem képeznek, sem rendjeleik, sem
szabályaik nincsenek. Számuk igen különböző volt. III. Károlynál 6,
Mária Teréziánál 44, II. Lipótnál 33, V. Ferdinándnál 27, a legutóbbi
koronázásnál 23. Az aranysarkantyus vitézek hajdan a csizmán
aranysarkantyut viseltek, valamint a kalpagon a forgó alatt szintén kis
arany sarkantyut.

Ezt, amit eddig irtam, nem is irtam, hanem másoltam a Pallas-féle
lexikonból és ez uralkodói nevek és e hüs, rendes mondatok másolása
alatt szivemet, ha szabad megjegyeznem, unalom futotta el és abban a
régmult hangulatban éreztem egy kicsit magamat, mikor leckét magoltam
este két tenyeremmel szoritva két halántékomat. És emlékszem, hogy
olyankor sokszor nyugtalan lettem, felnéztem a könyvből és elbámultam
azon, hogy vajjon mi közöm nekem ahhoz, amit tanulok és aztán jól esett
sokáig a csendben nézni a lámpa mellől a fekete ablakot és hallgatni a
fakó kutyaugatást messziről és olyasmiket gondolni, hogy boldog
leszek-e? Milyen lesz a szerelem? Mi az élet célja?

Szóval megnéztem az aranysarkantyus vitézségre vonatkozó adatokat a
Pallas-lexikonban. Mert most a szeretet ünnepén és már a mult héten is
annyi mindent láttam az ujságokban az aranysarkantyusságról és annyit
hallottam mindenfelé diskurálni róla. Mint a jelenkorban lábatlankodó
krónikás, kötelességnek gondoltam, hogy legalább annyira kimüveljem
magamat az aranysarkantyu felől, amennyire a lexikon engedi, mert bizony
az elnevezésnél egyebet nem tudtam eddig erről a ragyogó foglalkozásról,
a világra jönni pedig teljesen tájékozatlanul jöttem, ösztöne s sejtelme
nélkül annak, hogy aranysarkantyus vitézek vannak.

A Pallas-lexikonban annyit találtam, amennyit fentebb lemásolni
szorgalmas voltam. Aztán kiváncsiságból fellapoztam a Révai-féle
lexikont is, hát abban hogy mint van. A Révai-félében is körülbelül
annyit találtam azonos vagy hasonló szavakkal. Olyan szépen egyetért a
kétféle lexikon az aranysarkantyu kérdésében és bizonyára egyéb
dolgokban is és amellett félek, hogy ellenségei egymásnak. Igaz: a
Révaiban csak annyival van több, hogy az aranysarkantyus vitézeket
azelőtt az ország nádora hozta javaslatba.

Nos, valamit már mégis tudok az aranysarkantyus vitézségről és egy
kicsit miveltebb füllel hallgathatom, hogy a polgárságnak mennyire fáj
ez az aranysérelem és hogy a grófok, akiket kijelöltek, mennyire tüntek
ki a háboruban és mennyire nem és hogy az aranysarkantyus vitézség
alapjában véve nincs is harci erényekhez kötve és hogy, de kérem, ha már
háboru van… és hogy miért kell ebben is a munkapártnak diadalmaskodni és
minden.

És minden ugy lesz, ahogy már elintézték, egy-két nap van még az
aranysarkantyu kérdésének izgatott pengetésére, ma már bevonul az udvar
Pestbudára függő zászlók alatt és lobogózott cimerek és pajzsocskák
között, amelyek a falakon összeáztak és fáradtak lettek, mint a sziv
álmai, mire teljesednének. A koronázás után elcsöndesül az
aranysarkantyu, de majd akad rögtön más ilyen izgatottság, ami
bekapcsolja magába kortársaink elméjét és idegeit és megint másról lesz
divat beszélni, nem arról, hogy a harctereken életveszélyben vannak az
emberek.




BOLDOG

Zug a levegő még. Boldog ujévet kivánok, boldog ujévet, boldog, boldog,
boldog… Mint mikor a rostálást elhagyják kinn a tanyán, jobbra-balra
viszik a fülükben a rosta zugását a fáradt cselédek. Harmadfél
esztendeje nagyban ölik a népek egymást. Mindennek, ami a földön emberé
volt, befellegzett. S ujév jön közbe s kinyitják szájuket és köröskörül
kiáltják azt a szót, hogy: boldog. Még megvan nyelvükön e szó s még ki
birják ejteni. Még most is divat és kötelesség. Mit értenek alatta,
mikor boldog ujévet kivánnak? Mi van a fejükben, mikor kihangzik fogaik
közt: boldog?

Mit gondolnak? Mit jelent nekik? Ezelőtt, a megbukott világban mit
gondoltak ilyenkor? Izgatottan lestem sokszor férfiak és nők szemébe,
mikor a boldogság szavát kiejtettek. Nem lehetett tisztába jönni velük.
Közöny és szórakozottság, unalom és csüngő, semmibe se fogózó epedés
volt a szemekben. Nem tudták mi az, amit kimondanak. Akkor se tudták, az
ugynevezett békében.

A szegény tudatlan oláh vagy horvát bakát a sürü erdőbe állitják
éjszaka. Elküldik, megmondják neki a jelszót. Azt mondják neki: Colonne.
Vagy másik ilyen szót, amit ő megtanul a fejében. És kérdi messziről, ha
jő a sötétben egy másik ember és kiáltja ő is, ha kérdik messziről. És
nem érti, hogy mi az, amit kiált. Ilyen jelszavakkal és jelhangokkal
nyüzsögnek az emberek e vadidegen világon. Honnét hozták magukkal
szavaikat, amelyeket nem értenek? Azt mondják háboru, azt mondják
boldog…

Hagyjuk.




TIZENKETTŐ

Valaha régen, tán a mesében, éjszaka tizenkét órakor ha benézett az
ember a táncpalotába, hát egy lelket se látott még a tulzó lámpák alatt
a parkett körül sorakozó asztaloknál. Azaz dehogy nem, a pincérek is
csak lelkek. A pincérek ott voltak már, teritették lefele fehérrel a
kicsi fenyőfaasztalokat, tolták az asztalhoz a székeket egymással szembe
szépen, hogy ismerkedjenek. Egy pincér a piros páholy pereméhez dülve a
Magyar Turf cimü csinos hirlapocskát lapozta érdekkel. A cigánynak is
van lelke, a cigány is ott volt már. A muzsikák még a tokokban aludtak a
pódium padlóján, a cigányok ültek a székeken és vitatkoztak mint valami
delegációs albizottság. Csak a cimbalmos ült komolyan a cimbalom előtt
és a verőt futtatta le-föl a cimbalom érzékeny mellén alig szóló
ábrándos pattogással és közbe-közbe megfogott egy srófot. A virágárusné,
vagyis az a vastag és tekintélyes feketeruhás asszonyság, „akié a
virág“, az is ott volt éjfélre, igaz, és annak is van lelke. Lelke van
az asszonyságnak, „akié a virág“, de szive bizonyisten nem tudom van-e
még neki, talán már egészen tönkrement az életnél az asszonyság szive,
mire az éjfélutánnak olyan rideg és nehéz branche-ához érkezett, mint
amilyen a virág. Az asszonyság már válogatta kifele a kicsi
jégszekrényből a tegnapról eltett rózsákat és tubarózsákat és mogorva
német szavakat ejtett magában, miközben mustrálta a kezébe vett rózsa
gyürődéseit és rozsdáit. Igaz, az angol fiunak is van lelke, egy angol
fiu is ott kopogott már a teremben, mert már felöltözött és könnyü
bokáit próbálta az üres parketten. Térdnadrágban, tenniszingben, frissen
pirositott orcával és friss mosollyal lengette lábszárait maga alatt és
felelőtlen angol hangján, huszéves torkából könnyedén monologizált
hozzá: Hello my baby, my little baby…

A lányok, az ugynevezett nők, vagy nőcskék, a chansonnette-ek és
soubrette-ek, a diseuse-ök és duettisták és partnernők és spicctáncosnők
és a Muzsáktól teljesen független egyszerü consumszolgálók, ők is ott
unatkoztak már a teremben és nekik is van lelkük, bár az életpályán az
csak kerékkötőül szolgál nekik a boldogulásnál. Ott telepedtek az
asztaloknál vagy sétálgattak a néma páholyok előtt tulzott diszeikkel,
feltünőséget csináló ékszereikkel vagy ékszertelenül, ami még nagyobb
feltünőség, kisiklott szineikkel és mámoros szabásaikkal és vakmerő
cipőikkel és kezükben sulyos reticulejükkel, amely nélkül egy lépést se
tesznek, akár a francia kabinet tagjai irattáska nélkül. Hármasával,
párosával összebujva tárgyaltak, toiletteről, gázsiról, gyermekeik
neveléséről, és fiukról, akiket jó volna szeretni s urakról, akiket jó
volna nem szeretni.

Egy dán leány, sajtorcákkal és száraz szőke fürtökkel, amelyek gyermeki
csigákban tolongták körül homlokát és füleit, anyai médaillonnal a
nyakában, külön könyökölt és valamely Ullstein-regényben olvasott két
márványgolyó szemével. Neki is van lelke, dán lelke van neki. Azután a
legfőbb személy, a mulató Montenuovója, főtitkár és főrendező,
örömmester és főtanár, főokos és főbolond, főügynök és főfőlump, roué és
szerelmes, a mosolygó éjfélutáni miniszterelnök és valóságos belső
titkos tanácsos és pénzügyminiszter és borászati felügyelő s
parlementaire s attasé s forgalmi főnök és cigánybiró, már ő is itt van
és neki is van lelke. Sőt ő az egésznek a lelke. Bajusza, haja feketébb
mint valaha, legalább is feketébb, mint délben volt, képe piros és a
mosolyt hat ökör le nem huzza ajkáról. Édes kedves ünnepélyes szép
tiszta könnyü kellemes férfi, öreggel egyivásu, fiatalokkal kortárs,
mindenkivel pajtás, világ öröme, isten áldása.

Nyakkendőjét igazgatja plastronján, lapossarku lágy cipőiben frissen
mozgatja lábujjait, szervusszal üdvözli az asszonyságot, „akié a virág“,
a lányokkal titokteljesen perel, egy-egy teljhatalmu puszival ereszkedik
le vállakhoz, nyakszirtekhez, lágy szivvel és ragyogó szemekkel
hallgatja végig egyik vagy másik leány ajakáról öngyilkosságát, amelyet
az öngyilkosnő a kora délutáni órákban követett el, mert „nem tudtam már
mit csinálni boldogtalanságomban, de mindjárt utána jobban lettem, látja
rendes időre be is jöttem“.

A szinpad el van zárva arany guirlande-os zöld peluche-függönynyel és a
szinpad előtt a kicsi szini zenekar szerszámai még csöndet játszanak. A
zongora nyitva van, lenn a fehér billentyüsoron egy fekete billentyü
vendégszerepel. Nem volt az fekete, fehér volt, de szivarral égették
egyszer addig, mig tiszta fekete lett.

Ilyenformán nézett ki éjfélben tizenkét órakor a mulatozó világ.
Tizenkettő után jöttek a vendégek, akkor osztán kezdődött az élet.




A GÓLEM

Az éjszaka találkoztam a gólemmel. Vagy nagy betüvel mondjam, Gólemmel?
Mindegy nekem. A hidon mentem csendben, éjfél volt, a rakpartok kevés
lámpáikkal vakoskodtak, fény, mozgás, hang, minden meg volt halva a
város két testében, mintha csakugyan halva lenne minden élet vagy valami
alkalmasabb világra szökött volna el. A Dunából lennről futó neszek
hallottak fel, mintha a tengerhez vonagló hullámok kéjes nyögései
lennének, vagy mintha rég elmult öngyilkosok utolsó sóhajai kérezkedtek
volna fel. No szóval éjfél volt. Egyszer csak jön szembe velem a gólem.
Rögtön megismertem, még mielőtt megijedtem volna.

A két karját felfelé tartotta, mint a cirkuszban az idomitott ló a
lakkcsizmás és parókás stallmeister urral szembe, ki ostorát emelve
hátrál előtte. Két idomtalan lábát szétvetve lépegetett a gólem, mint
egy nehéz részeg ember. Ugyanaz a nagy feje volt és ugyanaz a
krumpli-orra, mint amilyennek a moziban láttam egyszer Wegener ur
alakitásában. Mondom, mindjárt megismertem. Aztán megijedtem. De ahogy
közelebb-közelebb dülöngött és néztem a képébe, egész rémületem dacára
muszáj volt elnevetnem magamat, olyan egy buta pofája volt. No most
megesz, villant át agyamon. E villanás után ujabb villanás jött, az
villant át agyamon, hogy a gólem a moziban sem evett. Enni azt nem tud.
Nyugalmat erőltetve vártam, mig elhalad mellettem. De a gólem megállott
előttem. Kitértem neki. A gólem felém fordult:

– Hö, hö – azt mondja –, te, állj meg.

Egy életem, egy halálom, megállottam, felnéztem rá, szóltam neki:

– Mit akarsz? (Tegeztem, mert ő is tegezett.)

– Én vagyok a gólem, – mondja nehéz, tompa gólemhangon. – Ki vagy te?

– Én nem vagyok gólem, – mondom.

– Én megyek a szinházba, – társalog tovább.

– Jó, mondom, eredj a szinházba.

– Én megyek az orfeumba, – szól megint.

– Jó, jó, eredj az orfeumba.

– Én megyek a kabaréba, – folytatja.

– Menj, menj – mondok, – csak eredj át inkább a másik oldalra, aki Buda
felől jön, annak ott kell menni.

– Én megyek a moziba, – feleli.

– No, csak siess.

– Én megyek mindenüvé.

– Én nem tartóztatlak.

Indulni akartam, a gólem megingott, dülöngőzött egy kicsit, aztán
megtorpant és csak nem hagyott békét. Mintha valami mérgesség keveredett
volna fád hangjába:

– Te nem tudsz énrólam semmit.

– Dehogynem, mondom, tudok én mindent rólad. Olvastam már régen a te
históriádat. Nagyon szép történetek vannak a héber irodalomban, még
szebbek is, mint a tiéd, ismered például a babyloni testvérek
történetét, akiket Nabukodonozor…

– Nem, nem, nem – próbált toppantani –, én vagyok a gólem. Beszélj
énrólam.

– Igen? – mondom. – Unlak gólem. Nem szeretlek gólem. Nem érdekelsz
gólem. Utálom már a nevedet hallani gólem. Az embereket szeretem, gólem.
Az emberek izgatnak, akik élnek. Az emberekért vagyok oda, akik
megöletik egymástól magukat. Az eleven emberek miatt kinlódik
képzeletem, akiknek egyszer meg kell halni. Hátha nem is igaz, te, hátha
csak valami tévedés, üzemzavar vagy mi volt, hogy idáig a világon még
mindenki meghalt, hátha végre valamelyik embernél kiderülne, hogy nincs
halandónak teremtve, itt kell neki maradni örökre, mint az isten okos és
boldog kedvencének.

És akkor soha meg nem hal többet senki. Megládd, hogy megértik egymást
és milyen szépen elrendezkednek a földön, ha látják, hogy örökös ez az
eddig felfoghatatlannak látszott állapot, amit életnek kereszteltek el.
Mit lehet tudni, ki az az ember, akinél kiderül ez a rejtelem? Hátha én,
hátha a jegyszedő, aki ott szendereg abban a fülkében, hátha az a
honvéd, aki amoda sántikál lassan a Lipót-köruton, nem látod? Hátha az
emberek most megölik maguk közt azt a csodálatost is, aki különben soha
meg nem halt volna s aki kiterjesztette volna mindenkire, ki él és élni
jön, az isteni megoldást, mint a nap a világosságot, mikor feljön kelet
felől.

Én minden embert bámulok és minden embertől csudát várok, én minden
emberért reszketek, én minden ember fölött szorongást és rajongást érzek
magamban. Én ezt nem a te kedvedért hadartam el, nem neked mondom, hogy
halljad, te gólem, nem hiuságom, hogy szenvedélyemet közöljem teveled,
te gólem. Csak magamnak beszéltem, mert nincs itt senki aki hallja, hát
hangosan beszéltem egyedül a csillagok alatt, akik nem árulkodnak. Az
emberekkel nem beszélhet az ember, mert ők nem kiváncsiak emberre, hanem
terád kiváncsiak, mert te gólem vagy és ugy jársz és ugy nézegetsz és
ugy csinálsz utánuk mindent, hogy azt hiszik, hogy ők is gólemek.

Eredj oszt gólemelj, oszt gólemeld el a várost és gólemeld meg ezt az
egész rongy világot, eredj, mondom, mert nem állom ki ezt az ostoba
képedet, eredj már innen, mert olyat toszitok rajtad, hogy beledülsz
ebbe a Dunába ni!

Igy fel mertem lépni a gólemmel szemben egymagamban a hidon éjfélkor,
igy nem szorultam tőle, ilyen nagy vitéz voltam én. Ki elhiszi, bélest
egyen, ki nem hiszi, pisze legyen.




A MADARAK

Egy fehér galamb kirepült a duc alól és előre szállott a levegőbe.
Tavaszias idő volt. Az ég alatt olyan világos volt, mintha millió vagy
még több arany lámpa sugárzott volna. A galamb széttette szárnyait és
ugy szárnyalt ebben az édes világosságban és fehérsége fényt és
mosolygást kapott és olyan gyönyörü volt repülése a levegőben, hogy azt
megmondani nem is lehet, csak látni s érezni, mint ahogy mindenki
láthatta s érezhette már milyen gyönyörüek napfényben elszálló
fehérszinü galambok.

Hát amint a legszebben repülne a mi galambunk, jön egy csapat fekete
holló. Egyenesen szembe a galambbal. Utját állották:

– Hé, hova olyan sebesen?

– Sehova – szólott a galamb –, a szabadba, a világba.

– Vissza! – kiáltották a hollók. – Rontod a levegőt. A kenyerünkre
törsz.

– Én? – álmélkodott a galamb. – Én?

– Te, igenis te, – hallatszott köröskörül. – Most már nemcsak hollók
voltak ott, odarepültek hirtelen sasok, ölyvek is és borzolták
tollazatukat, szemeiket fel-le görgették szemüregeikben és
szenvedélyesen kapkodtak előre görbe karmaikkal. Sötétség lett a galamb
körül.

– Hadd szállok, hadd szállok – rimánkodott a galamb –, olyan szép a
tiszta levegő, olyan jó a napon, oly csodálatos az isten világa, oly
aranyos a szabadság, olyan jól esik élni. Én nem bántok senkit, csak
hadd szállok…

– Neked nem kell a diadal? – vicsoritottak rá a sasok. – Semmi helyed
itt a magasban!

– Mars! Mi itt sportolunk – vijjogott egy ölyü –, mi párbajozunk, mi
keringelünk mint a forgószél és futunk lefelé, mint a villám az áldozat
fölé. Mit keresel a pályán, nyavalyás! Mars vissza abba a ducba!

– Takarodj, takarodj! – károgtak, vijjogtak, huhogtak köröskörül
mindenféle szárnyasok. A kuvik is ott repkedett, a denevér is ott járt:

– Fogd be a csőrödet – támadtak rá –, kit érdekelsz te, te ostoba! Tünj
el innen, bántod a szemünket!

– Csunya, utálatos! – krákogtak és sipitottak a sötét madarak közt a
cifra madarak, kakaduk, paradicsommadarak, a hiuság és élvezet madarai.
– Irigyel bennünket! Meg akar koppasztani! El kell kergetni!

– Engedjetek már, – vergődött a fehér galamb.

– Ne bántsuk, jaj ne bántsuk, – csipogtak a verebek, akik
felszemtelenkedtek a madártársaság háta mögé.

– Engedjétek, hadd repüljön! Ő repül legszebben, ő a legkedvesebb, neki
van igaza, ő ártatlan – esengett egy pár odaérkezett énekes madár. De a
támadók lármájában alig hallott az ő csipogásuk és nyögdicsélésük. És a
verebek oly betegesek voltak, hogy alig állottak szárnyukon odafenn és
hamarosan le is repültek magok és morzsák után nézni, mert megéheztek
már ebben a felruccanásban. Az énekes madarak meg olyan kisebbségben
voltak és olyan gyengék voltak ők is és olyan snasz volt a kinézésük,
hogy észre se igen vették őket. Hangicsálásuk is elmaradt a zsivaj
hangjai közt.

A galambnak pedig nekiestek a többi madarak, kemény szárnyaikkal
megverték, csőreikkel meghasgatták, karmaikkal megszurkálták, addig
bántották, mig a galamb egy bukfencet vetett és lehullott merőlegesen és
olyan sebesen, hogy kiszaggatott tollai csak utána libegtek lefele s
vérének cseppjei is utána hullottak a mezőre, mint valami csekély piros
eső.




EGY KRAJCÁRÉRT

Egy kicsi papirszipkát vettem a trafikban, hogy vegyek valamit, ha már a
szegény őnagyságát felzavartam a szinházi hetilap olvasásából.
(Cigaretta nincs.) Olyan fehér papirszipkát, amilyen a pult üvege alatt
van a skatulyában. Letettem a krajcárt a pultra, kérem azt a szipkát.

– Hat fillér.

Az a szipka egy krajcár volt ezelőtt. Most három krajcárt kellett adni
érte. De nem panaszképpen hozom ezt föl, csak eszembe jutott, hogy egy
krajcárért már semmit se adnak. Egy skatulya gyufának az ára három
krajcár. A legkisebb szál gyertyának az ára nyolc-tiz krajcár. Mi
mindent lehetett egy krajcárért kapni. Skatulya subickot. Nádpálcát.
Irkát. (Most tiz fillér az iskolás gyermek irkája.) Plajbászt, pennát,
két szál palavesszőt. Levélpapirost. Cigarettet, abból is némelyikből
kettőt egy krajcárért. Pipát. Piros cseréppipát vehetett a juhászgyerek
egy krajcárért. Ujságot adtak egy krajcárért. Mindenféle füszert mértek
egy krajcárért, kockacukrot, paprikát, borsot, fahajat, gyömbért, sót,
ami mind ki volt mérve a falusi vegyeskereskedésben ügyes kis
stanicliben s ha kinyilt a csengős ajtó, kijött a szobából a boltos és
adott egy krajcárért ami kellett és még a pultra állott az árut levenni
vagy a létrára mászott miatta s még köszönt is azért a krajcárért a
kuncsaftnak, egész kis dalszöveget adott elő kellemetesen: Egyér
gyömbért igenis tessék marad egy köszönöm alázatos szolgája isten áldja
meg lelkem legyen szerencsém máskor is.

Meg mindenféle házhoz való dolgokat adtak egy krajcárért, meszet, sárga
földet, bécsi kormot, tüt, spárgát, galandot, gombot, fát, krumplit és
nem tudom még mit. Tudnék tán pontosan felsorolni mindent, ha jobban
idefigyelnék, de soha sincs ott a fejem ahol kell, mindig másra
gondolok, arra, amit nem illik szóba hozni, arra, hogy háboru van
Európában fényes nappal. És osztán mennyiféle csemegét lehetett egy
krajcárért venni, mennyi kis örömöt adtak, mennyi kis édességet a
szegények életének egy krajcárért. Diót, magyorót, datolyát, fügét, azt
mind lehetett egy krajcárért kapni, annyit amennyit. Meg cukrot, de
mennyi minden fajta cukrot élvezhetett a gyerek, ha egy krajcárt kapott.
Mint egy valódi francia világfi a lét örömeiben, oly szabadon és
szeszélyesen válogathatott a szegény gyerek a krumplicukor, hosszucukor,
törökméz, fodormenta, szélcukor, pasztillák, selyemcukrok szineiben és
formáiban és izeiben. Meg csigát kapott egy krajcárért, meg levonós
képet, meg öt márványgolyót, ha avval akart szórakozni. Ma mindennek a
portékának más ára van. Egy krajcárért semmi sincs. Papiros sincs egy
krajcárért, a legközönségesebb irópapirosból is két krajcár egy iv. Jó
is lesz, ha abbahagyod már, szegény firkász.




KORCSOLYÁZNAK

Fényes acél csillan és csörren a kisasszonykák, asszonykák, fiuk és
kurta kis gyerekek oldalán. Jó angyalok, ha még mindig le szoktatok
pillantani mihozzánk, ne ijedjetek meg kérlek e gyanus
acélszerszámoktól. Ez nem háboru. Ez béke. Ez sport. Ez passzió. Ez
élet. Nem emlékeztek? Korcsolya. Tél van, mennek a jégre. Végre.

Nem megy az olyan simán, mint a jég amilyen sima, hogy hát itt a tél,
lehet korcsolyázni. Mert a tél itt van és a nyomoruságot mint valami
rongy köpenyeget ráteszi a világra, s mindenféle nyavalyákat lehet kapni
és a szemeket és sziveket vigasztaló hó csak nem akar hullani szép
szeliden mint a szinpadon mikor télben játszik a felvonás. Imitt-amott
jön egy kevés belőle mutatóba s abból is pocsolya lesz a földön. Tél
apó, talán mert csakugyan egy tutyimutyi vén ember, elfelejti mi minden
kell ilyenkor a népeknek, elfelejti például hogy a városban korcsolyázni
is akarnak.

De a jégpálya kinyilik, ha csak sárból, ködből és szomoruságból van is
összekombinálva a tél és az igazgatóság irodáiban ég a villany délután,
irógépelnek, intézkednek. Kihirdetik a lapban, hogy a jégpálya megnyilt
és kiadják a tagság! jegyeket és felállitják a pályán a lámpákat és a
zászlórudakat. És kiadják a buffet-t és a ruhatárt. És egy nap osztán
megkeményedik a föld és az utcán a népek behuzott fejjel sietnek és
köhögnek és szijják az orrukat.

Akkor aztán felhuzzák a lobogókat a rudakra s éjjel égnek az erős nagy
lámpák a pályán és apró sötét emberek nagy vizipuskákból spriccelik a
vizet szerteszéjjel a fekete földre. Ugyanennek a földnek a hátán más és
másfelé különböző eltévedt katonák fagynak meg egyedül és otthontalan
menekülők ágyalnak meg örökre az országuton az árokban és az ismeretlen
szegénysorsuak akiknek fütőanyaguk nincsen, tulontul megkeserednek
szivükben. A pályán pedig a lámpák ragyognak, mint a diadal és a lobogók
lobognak, mint az üde remény.

Reggel aztán jön a nap, nyájasan mosolyog. A jégpályán ott a nagy sár. A
zászlókat leakasztják. A lámpák elaludtak. A locsolók nincsenek a
pályán. Vajjon hol vannak és mit csinálnak vajjon, mikor nem locsolnak?
Mondjuk egy hét mulva megint elkezd fagyni, hamar felhuzzák a zászlókat,
meggyujtják az ivlámpákat, nagyba locsolnak megint egész éjszaka. Igy
megy ez az idén december óta, igy cicázik a tél mindig a jégpályával,
mint a sors szokta csinálni a hiszékeny és remélő élettel. S oly késve
jött a jég is, mint az örömök jönni szoktak. De végre-valahára
nyüzsögnek, futnak, keringelnek, andalognak és cikáznak a nagy-nagy
sápadt táblán a korcsolyázók és a vidám zsivajt, ami hallik a jégről,
gondolom jó néven veszik az angyalok, akik jóindulatu semlegességgel
vannak az emberiség iránt.




GYUFA ÉS EGYÉB ELBESZÉLÉSEK


I.

A gyufát – ezt egy főpincér beszélte el – lopják az urak a kávéházból.
Mert hogy ott ültem a minap este s nem láttam gyufatartót magam körül a
kávéházban, hát mondom szeliden a főpincérnek, aki történetesen asztalom
előtt haladt:

– Mért teszik el a gyufát, mikor még vendég van – mondom.

– Mert ha mink nem tesszük el kérem, elteszik a vendégek kérem. Vannak
olyan urak kérem, tessék elhinni.

Én mindent elhiszek. A főpincér a zsebéből saját privát skatulyát vett
elő, abból egy szál gyufát kivett, rágyujtott a cigarettre, mely ajkaim
között várakozott és mig hanyag előkelőséggel engedtem a füstkarikákat,
tovább tájékoztatott:

– Ajjéj, annyi ezresem legyen – szólt egyik cipőjét áttéve a másik
cipője felett. – A békében is megtették, hogy mikor éjszaka hazamentek a
kávéházból, egy skatulya gyufát tettek a zsebükbe. Kérem az akkor
szokásdolog volt. Az nem numerált. Akkor más világ volt kérem. De most
háboru van kérem, három krajcár egy csomag gyufa, már most csak vegyük
kérem alásan, hogy nekem csak tiz asztalról hazaviszik a gyufát à hat
fillér kérem, máris egész tisztességes károm van kérem, tessék elhinni
kérem.

Elhiszem kérem.

– Kérem és nem is szórakozottságból csinálják az urak, hogy zsebrevágnak
egy skatulya gyufát, mint annak előtte kérem, sőt direkt mert drága a
gyufa kérem. Utálatos egy dolog ez, amit felvettek az urak tessék
elhinni.

– No no.

– Tessék elhinni, hogy a háboru csinálja ezt. Az erkölcsök lettek ilyen
csunyák tessék elhinni. Tessék elhinni jobb volt a béke, ajjé…

Én még ezt is elhittem a főpincérnek, akit mindig egyenes jellemü, józan
és okos embernek ismertem. Odakinn a kávéház ablakán kivül a főpincér
elbeszélése alatt esett a hó s az egész utca fehér volt, az ég meg
fekete volt, mert mikor esik a hó, mindig ugy látszik, hogy az ég
fekete.


II.

Ezt már magam vagyok kénytelen elbeszélni, nincs aki segitsen. Minden
éjszaka vadlibák utaznak át Budapesten. A Duna felett repülnek. Dél
felől jönnek, az isten tudja, hová mennek. A Margitszigeten le szoktak
szállani pihenni. Ilyenkor osztán társalognak egymás közt keserü vad
hangjukkal, amelyet érdekes hallani. Sokszor hallgattam már a vadlibákat
és kedvem lett volna tudomásukra adni, hogy Maupassant megénekelte őket,
hátha örülnek majd neki. De fájdalom, ők se értik az ember szavát, ahogy
az ember sem érti az ő szavukat. Reménylem, semmi háborus érdeket nem
sértek vele s reménylem a hirlapirói minőséggel sem összeférhetetlen, ha
közzéteszem azt a tapasztalatomat, hogy igy télen feltünő nagy kravált
csapnak a vadlibák a Dunán, hajnali utjuk alatt, mikor a partok házai
még alusznak sötét ablakokkal. Talán fáznak a vadlibák, vagy a jégtáblák
zajától ijedeznek, amelyek a hid oszlopainak mennek és összevissza
zuzzák magukat. És nem tudom és ki se találhatom, hanem ez elszálló
kalandorok, e nagy sötét madarak hangjait hallom és hallom és mert nem
látni őket, olyan furcsán van az ember a vadlibák hangjával, tessék
elhinni. Ugy jön elő, mintha az alvó város lelkeit hallaná jajgatni az
ember.


III.

Egy urat láttam a villamosban olvasni. Könyvet vett elő a belső
zsebéből, kinyitotta s belétette a fejét. Este volt. A villamos
csordultig teli volt. A perronon dult a harc a kalauznő s a közönség
közt, százan egy ellen. Az az ur, akit mondok, hogy olvasni kezdett, nem
törődött a nyomódással és lármával, ő a sarokba huzódva csak a könyvbe
nézett. Szoktak a villamosban olvasni, különösen a hivatalokba iparkodó
kisasszonyok reggel, még az álom gyengéd fátyolával szemükön; álomból
regénybe osonnak, miközben szivtelen hivatalba mennek a borzas lakásból,
mintha csak usznának eszméletlenül a valóságon át, amely nékik idegen.
No szóval az ur is olvas. Vagyis olvasna, de a villamosban
elhalványulnak fenn a villanyos körték. Akkor az ur felnéz, vár. A
világitás megint müködik. Az ur visszanéz a könyvbe. Olvas vagy egy
sort, megint homályba borulnak a körték. Az ur megcsóválja a fejét,
leereszti a könyvet ölébe. Felnéz, fixirozza a sötét körtéket. A körték
feleszmélnek, megint világitanak. Az ur nem ugrik be, egy pár pillanatig
vár még, aztán felemeli a könyvet. Hopp, a körték megint elalszanak.
Ahogy ez már elő szokott jönni a villamoson. Az ur visszateszi a könyvet
a belső zsebébe. Megnézi az embereket, akik szemben ülnek vele. Kinéz az
ablakon. Szemeiről egy Winterri megtudná állapitani, hogy lelke mily
szomoru lett és minő kedélytelen dolgok járnak a fejében. No ajállom
magamat, méltóztassanak a hireket olvasni.




VARJAK ÉS MÁSOK IS

Szegény varjak, gondoltam, ezeket ugyan aligha jut eszébe valakinek
sajnálni. A varjak nyomorognak, éheznek és fáznak itt a hinterlandban.
Bátorságot vettem magamnak felemliteni őket és azt mondani róluk:
szegények, ami már a szimpátia hangja, de legalább is az irgalomé. Tudom
pedig, milyen félelmes és utálatos az ember szemében a varju. De vajjon
mi rosszat tett nekünk az a varju, aki itt a főváros területén lepottyan
a levegőből és ott fekszik a havon. Háton fekszik, croque-mort öltözete
borzas és havas. Szárnyai, mint a falhoz dörzsölődött frakkszárnyak,
fehér foltosak. Két karmát mozdulatlanul tartja fölfelé. Tán belé akart
kapaszkodni a kék égbe, mielőtt kimult volna. Tiltakozott az ellen, hogy
ő neki vége és egy kétségbeesett és rajongó mozdulatot tett. Könyörgött
karmaival, erőszakoskodott, megőrült tán és azt hihette a záró
pillanatban, hogy a levegő visszakapja őt magához, hogy valami zendülés
kél a természetben köröskörül, az ő megmentése végett és ő tovább
szállhat és károghat. Nem történt semmi, a varju fagyottan fekszik a
hátán és szemhéjai száraz hártyáit lehuzta szemeire, ki van ábrándulva,
nem nézi már az eget, pedig az odafenn borul kéken, világosan. Ki tudja
számát a varjaknak, akik igy feküsznek elszórva a tél fehér földjén,
soványan és temetetlen? Ezek a példányok, akik megfagyva leesnek,
teljesen ártatlanoknak látszanak és ugyanazon végzet áldozatai gyanánt
tünnek elő, amelynek mi s minden egyéb élőlények vagyunk virgonc és
fájdalmas játékai.

Sok varju meghalhat ezekben a nagy hidegekben. Látni varjakat, akik
élnek még, de már a végit járják. Járják, szószerint. A havon
gyalogolnak, a fa körül, gyengélkedő lépésekkel, el nem repülnek, ha
közel ér az ember hozzájuk, olyan gyenge a szárnyuk. A szárnyukból megy
ki leghamarabb az erő, a vér, a melegség. Meg se birják emelni
szárnyukat. Meg lehet őket fogni. Valahol egy tulvilágon, majd ha
hallják a férfilelkek gyász kórusában az ő nevüket idézni, ezek méla
panasszal igazolhatják magukat, hogy a nagy időkben ők egy-egy polgári
vidéken voltak varjak és csókák és nem volt mit enni nekik és megfagytak
e tulságos télben.

Nemcsak ők szenvednek, a rigók is eléheznek például. Lebukfenceznek az
ágról, anélkül hogy hármat rikkantanának tiszta sárga csőrükkel. És
nincsen ujságjuk, ahová panaszos leveleket irnának és nincsen
előljáróságuk, amelyben eszelősen reménykednének és nincsen társaskörük,
kávéházuk, pálinkamérésük, ahol összejönnének és összejajgatnák
nélkülözésüket. Mind magában nyomorog egy ágon és azt hiheti, mindenki
másnak jó dolga van, csak őrá magára jár ilyen rossz világ. És a
kinokkal kinos emberi társaságban Catullus se öleli meg most lantját, a
bánattól elbájolva, bucsuztatni az éhenhalt rigót. És Catullus is csak a
maga dalos madarát siratta meg latin könyekkel, mikor a madárka kimult.
Kérdés, hogy a régi Róma többi kis madarai, kiknek szintén ki kellett
mulni, sejtettek és élveztek-e valamit az édes gyászdal dicsőségéből és
vigaszából.

De szenvednek itt az ég alatt nemcsak ezek a madarak, egyéb teremtések
is. Látni mikor a tél exponált szenvedői, kocsis, váltóállitó,
hólapátoló, őr, hordár, kofa, rikkancs, egyéb ilyenek a két karjukat
emelik és tornásznak a nagy hidegben. Ez ugy néz ki, mintha madarak a
szárnyukat kapkodnák. Mintha türelmetlenségben, unalomban eszmélnének,
el akarnának ismét repülni. Más tempókat is csinálnak az emberek, mikor
igy fáznak. A kezöket dörzsölik szaporán, mintha valamivel nagyon meg
volnának elégedve. Futni kezdenek, mint a szilaj kis fiuk. A fülükhöz
kapkodnak tenyerükkel, forognak, a derekukat rázzák, fél-féllábukon
illegnek, felugrálnak egy helyből s összeverik a bokájukat és
összeveregetik frissen a két sarkukat, mint ahogy szokták volt az erdei
nyári mulatságon, mikor a sebes csárdást járták. Valami tapasztalatlan
népek, akik másik csillagon laknak, ha néznek onnan minket, azt hihetik
hogy a legjobb dolgunk van a világon.




KRÓNIKA VAGY MIFÉLE

Légy csak betüverő, légy csak hólapátolója a hulló Időnek, légy csak
akkordmunkása a kényszernek és az ideálnak, légy csak egy tintába
mártott toll, légy csak ujságszükséglet, légy csak a háborodott világon
bukdácsoló gályán egy lebilincselt kezü evezős, légy csak ilyen firkász
és este hajtsd le homlokod valami témára, csak próbáld meg. Ember vagy
mint az emberek, melledben balfelé sziv dobog, eredben vér bukdosik mint
a kezdő patak szokott iparkodni kavicsokon, a homlokodban a sötét
őrjöngés mögött az igazság gázlángja ugrál kinzó sistergéssel. A halál
van szép szivedben és az élethez kell dörzsölőznöd. Letagadod, tulnézed,
elköltöd, agyonálmodod, elengeded a valóságot s tetedned kell, hogy
számit előtted mindaz, ami történik.

Amit gondolsz magadban, a jó istennek küldöd lepecsételve, ajánlva,
saját kezébe. Kivánságaidat az angyalok felé sóhajtod és vádjaidat is az
angyaloknak jelented föl. Beszélni csak az emberekkel beszélhetsz,
akiknek a nyelvét a legnehezebb elsajátitani. Mikor azt képzeled, hogy
ugy megtanultad az emberek nyelvét, hogy jobban már nem tudnád és epedve
megszólalsz, akkor kezdenek meg nem érteni. Jaj vigyázz, te, nem jó
helyen jársz itt. El ne áruld magad, huzd össze magad, bujj el, a fal
mellett eredj, meg ne mondd senkinek mért jöttél, ki ne takard amivel
küldtek. Jön valaki, meg ne szólitsd. Ha beszélnek, azt mondd mindenre:
igen.

Itt van a mai nap előtted. Hol vagy benne? Mire felelsz? Ki semmi nem
akarsz itt lenni, ki vagy azok közt, akik élnek és elrebbentek ma lelked
fái között? Te vagy az arany király is, aki szenet fuvaroztat. Te vagy a
csonka katona is, aki ráérve, merengve megy önmaga után, kit utól nem ér
soha. Te vagy a villamos vezetője, kinek semmi követelése már a földön,
csak hogy annyi helyet adjanak a könyökének, hogy a csengőt az öklével
verhesse. Te vagy akárki a tömegből, amely áll, áll, állva áll és áll a
bolt felé s vár, mint mikor élet volt, az ifjuság végtelen küldöttsége
várakozott a boldogságra, amit egy szélhámos szövetkezet: vágy,
sejtelem, illat, elbujt tavaszi trillázás és a felhőszin igért az
életnek. Te vagy a nő, ki az irógépnél egy orv pillanat szurására
hátraveti hajas fejét s felnéz és a plafond-tól kérdezi, miért kell
dolgozni? Láttad ma a kis Rottot is véletlenül, nem a szinpadon, hanem
az utcán. És hallottad őtet beszélni, s nem nevettél. Vonásait a gond és
bánkódás kendőzték. Azt mondta: annyi és annyi család egzisztenciája. A
kis Rott, akin ugy kacagtunk, hogy az irigy nyilallás azt mondta: no,
no, no, elég legyen. Olyan komoly és keserves volt a kis Rott máma. Mert
a Foliest bezárják. Te sajnáltad a kis Rottot, aki az artisták
családjait sajnálja. Te sajnáltad a szilfák levelét is, amely a csatában
aranyos délben iszonyu sivitásban és krákogásban lefele pillangózott a
szilfaerdőben. Pedig esze ágába nem volt még lejönni a fáról. A
szilfalevélnek nem mestersége a háboru, semmi köze hozzá, ha mesélnék
neki hogy és mint csinálják a népek a háborut, nem is értené, oda se
hallgatna. Nem azért jött a fára, s mégis azért szakadt le róla. Csak
annyi bizonyos, hogy annak a falevélnek, amelyet néztél lebbenése
közben, az évszakok összevonódtak, ősze sürgősen jött, s ő társai
társaságában (mert nemcsak az az egy szállott le) a szilfák alatt éppen
olyan külső bájjal és benső szendeséggel nyugodott el, mint a kései
őszön esett levelek szoktak. Az embereknél az élet és a halál közt való
különbség feltünően kevesebbedik. Az enciklopedista Diderot a vakok
felől szólván, azt mondja, hogy nekik sokkal könnyebb meghalni, mint
azoknak, akik látnak. Mert ők itt vakok voltak és nem látták az eget, a
tengert, a földeket, az állatokat és a gyermekeknek, asszonyoknak és a
napnak és a holdnak gyönyörü orcáit. Mi folyik itt végestelen végig az
emberek világában, mi változás, mi alakulás, mi vita vagy összebeszélés,
mi magyarázkodás? Mi sötétülés, mi tisztázódás ez mind? Ki mond meg
mindent? Kinél van a titka mindennek a mi most az emberek élete? Sokszor
szorongasz és azt hiszed, valaki közeledik, egy idegen, vagy egy
ismerős, aki eddig hallgatott és most neked elkezdi majd mondani. Ki az?
Senki? Mind olyan rendesen néznek kétfele s köszöngetnek az utcán.
Hébe-korba, mikor kocsira szeretnél ülni, az uttesten felszólsz a bakon
ülő valakinek:

– Pszt. Álljon csak meg.

Az az ember, aki fenn ül a bakon, meg se mozditja nyakát, néz lefelé.
Megint csak szólitod:

– Hallja. Álljon meg hát. Hé.

Ő borusan van burkolózva vak lebernyegekbe s nem moccan. Hangja nincs.
Elmulik tova-tovább álmos vonalban, árnyék lesz a távolban. Nézel utána,
nem érted e fellegnemü lassu, baljós utazót, aki magánosan, némán vonult
fenn előtted és elvész a szemed elől. Egy más égi zónából jött erre s
tulmegy ezen a földön? Mért haladt el itt köztünk? Talán ő, ki nem
felel, nem szól, nem néz rád, tán ő tudná megmondani, mi az élet.




A FÖLD

Már mindenütt kezdődik az aratás.

A buza megsárgult szára fénylik a napon. Mennyi sok buza. Milyen magas.
Milyen sürü. A táblák mint valami mesebeli szegletes sárga tengerek.
Arany Balatonok. A buzavirágszin égbolt köröskörül nyájasan borul az
áldás felett, fehér selyem fellegecskék mosolyognak belőle. A föld népe
kisereglett az életért. Piros rokolyák, kék rokolyák, fehér ingváll,
sárga keszkenő szóródik, tarkázik a sárga buza közt, mint sétáló,
bujkáló virágok. Gyenge apró legények patyolat gatyaszéle fehérlik emide
is, amoda is. Meghajlott hátu öreg emberek mozognak, igyekeznek a
fiatalok közt. Meghajolva hajolnak, mintha a tegnapi napot keresnék.
Vagy mintha a föld alá akarnának látni. Kasza fényessége villan,
csendülés, pendülés hallik.

Fehér ökrök álldogálnak a szekér előtt a mezőn a meleg napon. Madár
csicsereg a föld meg az ég közt. Meg szép nóta száll édes-kedves
egyforma hangon, mintha láthatatlan tarka madár szállana, szálldogálna.
A fekete gőzös elgörög, elfüstöl messzire a tájékon és a leányok,
asszonyok felemelik meztelen karjukat, könyökben behajlitják és
alsókarjukat homlokukra teszik, ugy nézik a gőzöst és integetnek utána.

Ó, ha látnátok most ezt a földet, akik nem láthatjátok, mert messzire
vagytok tőle. Akik a Száva másik partját vigyázzátok, akik Galicia égett
földjét nézitek, akik Oroszország pusztáján bámészkodtok, magyar földnek
elbocsájtott gyermekei, idegenben harcoló fiai. Ha látnátok ezt az
áldott nyarat itthon. Megáldotta az isten a haza földjét. Milyen szép,
milyen szépséges. Gyönyörü, gyönyörüséges. Biztosan látjátok sokszor
álmotokban. Olyan szép, mint álmotok.

A buzavetést virág szegi be. Az árok is mind végig van virággal. A mezőn
száradnak a jószagu szőke szénaboglyák. Hogy illatoznak. A falusi
kisasszonyok most kapják meg a szénalázt.

A hamvasszőke rozs érik, nő a kasza alá. A tengeri kétfelé veti már
vékony törékeny zöld karjait. A gazdag lucerna alig várja a kaszát, hogy
megint nőhessen. Virágzik már a sürü szőlő zöld virága, zöld virágjának
érzik csudálatos szaga, amilyen csudálatos szag nincs több a földön. Az
eperfák potyogtatják a kövér fekete epret. A cseresnyefának minden ágán
végig ragyog a nagy piros cseresnye. A meggyfa alig birja a rengeteg
sötét meggyet. A szilvafa ágán rajta ülnek már pici zöld porontyai.

A szagos diófa sötét terebélye telisdedteli zöld dióval. Olyan nagyok,
mint egy-egy alma. A tök sárga virágja felragyog a földből a nap
sütésében. Minden érik, zöldül, nő, virágzik. Ó milyen bőséges minden,
milyen szép minden, milyen boldog minden. A kiskertekben a ház meg a
kerités közt csuda nagy piros rózsák, fehér rózsák. Szelid szép mályva.
A bazsarózsa olyan nagy, hogy a fél kalapotokat eltakarná, ha a kalap
volna a fejeteken, jó magyar katonák. A tulipán olyan, mint a veres
láng, mint az égő tüz, mint a szerelem.




KISÉRTET A FEHÉR HÁZBAN

– Well, mondta magában az elnök és lefeküdt az ágyba. Akármit csinált,
magában azt mondta: well. Mert amerikai ő, pláne elnöke az
Egyesült-Államoknak, hát ugy is illik ő hozzá, hogy azt mondja mindig
magában: well. Ma például megszakitotta Németországgal a diplomáciai
viszonyt. S azt mondta magában: well és ment az ágyba. A Fehér Házra
csend borult. Csend borult a kertre is, amelynek közepén a Fehér Ház
áll, a fehét kertre is csend borult. Mert havazott, tehát a Fehér Ház
kertje is fehér volt.

Álmodtak a behavazott tuják és kaktuszok szeliden. A fehér kert
vaskeritése előtt a policeman a kurta bottal egykedvüen sétált, ő is
fehér volt, meg a kerités is, mert a hó esett mindenre Washingtonben.
Egyszer csak néma autó ért a Fehér Ház elé, kiszállott az autóból egy
hosszu fekete mister, kicsi fekete táskával a kezében. Bement a Fehér
Ház vaskeritésének kapuján, anélkül hogy kinyitotta volna a kaput. Csak
átment rajta, ment a kert haván a Fehér Ház tornáca felé, felment a
tornác lépcsőin és eltünt az oszlopok között. A tüzoltósisakos policeman
csak sétált gépiesen a kapu előtt az ő privát gondolataival a fejében,
ha vannak a policemannek privát gondolatok a fejében Washingtonben. Az a
hosszu sovány mister, aki legalább olyan sovány és olyan magas volt,
mint az elnök, az pedig csak bement a Fehér Ház előcsarnokába, anélkül,
hogy az nyitva lett volna s bement a fogadóterembe anélkül, hogy
fogadták volna s bement az elnök lakosztályába anélkül, hogy beengedték
volna s benyitott az elnök hálószobájába anélkül, hogy kopogtatott
volna. Az ágy elé lépett, kistáskáját az éjjeli szekrényre tette,
kinyitotta, kivett egy igen finom kézifürészt. Az elnök felült az
ágyban:

– Well, – szólott – ki vagy és mit akarsz itt?

– Well – mondta a vendég – én dr. Mors vagyok. Mr. Wilson, te fölidézed
a háborut. Itt vagyok.

– Well, te nem a háboru vagy, te a halál vagy.

– Well, – mondta a látogató – én vagyok a háboru. Mert J. W. Nobody
meghal, ha háborut izensz.

– Well, ki az a J. W. Nobody?

– J. W. Nobody egy ifju New-York államban, sőt magában New-Yorkban.
Segéd egy kereskedőházban, huszonötéves és a milicia tagja.

– Well, mi közöm hozzá – türelmetlenkedett az elnök. – Mi közöm nekem
ehhez a J. W. Nobodyhoz vagy kihez?

– Well, én is azt akarom kérdezni, hogy mi közöd J. W. Nobodyhoz, mr.
Wilson? – A látogató szétnyitotta a kicsi fekete bőröndöt, csipeszt,
szondákat, kést, ollót, kis kanalat miegymást rakosgatott az éjjeli
szekrény márványára. Az elnök idegenkedve nézte ezt, megkérdezte:

– Well, – mondja – mik ezek? Miféle kis kanál ez?

– Well, – magyarázta a vendég – ilyen kis kanállal kell kivenni az
összezuzott szemgolyót a szemüregből. Várj, mindjárt kiveszem a
szemedet, mr. Wilson. Ez itt a bordafürész, először evvel ismertetlek
meg, mr. Wilson. Evvel a késsel előbb fel fogom hasitani a mellkasodat.
Huzd le az inged.

– Well, – szólt az elnök – te őrült vagy.

– Well, nem értelek. Te kiváncsi vagy a háborura. J. W. Nobody nem is
kiváncsi rá, s meg fog halni, ha háboru lesz.

– Én nem vagyok kiváncsi. Én nem akarom a háborut.

– Well, hiszen el vagy szánva rá, hogy megizend a háborut.

– Well, – kezdte az elnök – nem én, a szenátus, egész Amerika, az
amerikai érdekek, a tengerek szabadsága…

– Well, unalmas vagy, mr. Wilson. J. W. Nobody, akinek meg kell halni,
ha háborut izensz, élni akar New-York államban, vagy akárhol. Ő ügyes
eladó, főnökei jól fizetik. Csinosan öltözködik, kellemes fiu,
egészséges, edzett, szivesen eszik, könnyen nevet és türhetően énekel.
Bendzsón játszik, társai örömmel hallgatják.

– Well, – idegeskedett az elnök – mit csináljak vele, J. W. Nobodyval?

– Well, semmit. Ne csinálj vele semmit. Ő vasárnaponkint a matchre megy.
Elismert footballjátékos. Ha háboruba küldöd, elvesztheti lábát és nem
footballozhat. Takard fel a paplanodat, igaz, legelőször is levágom
egyik lábodat. Ezzel a vékony késsel és a fürészszel.

– Nekem? – csudálkozott az elnök – hisz én az elnök vagyok, well!

– Well, én ahhoz jöttem, aki hiv. J. W. Nobody nem hiv engem. Ő Kittyt
hivja, egy bizonyos Kitty Doodleyt, aki kidugja az ablakon a
fejecskéjét, mikor J. W. Nobody arra megy és két ujját a szájába dugva
füttyent. Kitty Doodley erre kinyujtja karját és lekiált neki: Halló,
Jim! Ők vasárnap délután csolnakáznak. Ők fiatalok, vidám természetüek
és örülnek egymásnak. Well, dugd ki már a lábod, hadd vágjam le, sietek.
Csak az egyik lábod, mr. Wilson.

Dr. Mors felvette az éjjeli szekrényről a szikrázó keskeny kést. Az
elnök felhuzta magát fekvéséből, a feje magasabbra jött fel, mint az ágy
feje. Dr. Mors a paplan alá nyult, huzta kifelé a lábát. Az elnök
szellemtelen és müveletlen szemekkel nézett le a lábára, kitátotta a
száját és orditani kezdett:

– Nau, neau, nieauuu…




EGY NOTESZBÓL KITÉPETT LEVELEK

Mi veszett el? Nem látni mi veszett el, mert mig megvolt is, nem volt
egyéb, mint valami hártya a szem hártyái fölött. A valóság maradt az
embereknek, ami elől menekültek, amit eldanolva, fényképezve, pingálva,
puderezve, eljátszva, elmesélve, tulképzelve s álmodva szerettek. A
levegőben volt az emberi élet, mint a délibáb. A levegőben nincs már
semmi, kiszivattyuzták. A felhők jelentőség nélkül, fölöslegesen,
elárulva csüngenek, akár a szuffiták nappal a lehordott szinpad fölött.
A naptár maradt, piros napok nélkül. Az ábécé maradt, nagybetük nélkül.
A pont maradt, felkiáltójelet és kérdőjelet nem kiván maga fölé. Az
állott esőviz maradt, amelynek szinén az olajos szivárványozás a napon
nem látszik. Minden megvan és minden hiába van, mindenről lement az
illuzió.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A könyvek ott vannak a polcon, kemény a táblájuk, aranyos a sarkuk,
olyanok, mint a könyvformára csinált cukorkadobozok mikor már a cukorka
kifogyott belőlük. Mintha üresek lennének a könyvek. Millió fekete betü
van egy ilyen könyvben. Minek? Mi értelme? Egy ismeretlen könyvnek
ünnepélyessége, izgalma elszökött. Az olvasott könyvek emléke sötét
szivfájdalom. Akik olvasni tudtak, azok nem olvasnak. Azok tudnak
legkevésbbé olvasni, akik legjobban olvastak. A nehéz és mély zene
idegesit és kétségbeejt. A költészet szépsége s fájdalma félelmes,
akiknek legjobb örömük volt, azok nem tudják most elviselni. Rengeteg
lapot olvasnak, mert irtóznak tőle. A szinházi pletykákat tudják
figyelmesen végigolvasni s a mozidarabok tartalmát olvassák a
programmban áhitattal. Az érdeklődést, amely a legnemesebb literaturához
nevelődött, valami tökéletes rossz csábitja legjobban, utánzat,
bárgyuság, naiv ringy-rongy, kómikum, ez ád mosolyt és morbid
gyönyörüséget azokra a félórákra vagy percekre, melyek a betünek jutnak
a gondok közt és a gondolatok felett.

A hallgatás uralmának is nevezheti napjainkat az a történetiró, ki jő
majd az emberek történelmét leirni. Csodálatos képei vannak a
hallgatásnak. Tartalékszázad ül az erdőben a fák alatt, az ütközet
ropog, az emberek mind hallgatnak. Sebesültek vonulnak egymás nyomában
hosszan, hallgatnak. Fogolyszállitmány ballag az uton fel, ezer ember,
kétezer ember, egy se szól egy hangot sem. A trafik előtt egy sürü
deputáció várakozik, mig az ajtót kinyitják és az aszfaltra néznek
lefelé az emberek és nem beszélgetnek. Az élelmiszerüzlet előtt sorakozó
asszonynép is hallgatag. Inkább van szavuk, mint a férfiaknak, de némák
ahhoz képest, amit összeperelnének, pletykálnának, sugdolóznának, hogyha
más világ lenne. Meg vannak csendesedve. Hallgatni tudnak. Soha ennyi
hallgatnivalójuk nem volt az embereknek. Az élet öröktől fogva olyan
volt, hogy a legkivántabb szavakat nem mondták ki az ajkak. Nem merték,
nem volt szabad, nem volt illő, nem volt alkalom, nem volt érdemes, nem
voltak kéznél a szavak, nem tudták kifejezni az emberek, amit mondani
legjobban szerettek volna életükben és az nem is volt talán benne a
nyelvben. Mennyi hallgatag embert ismertem életemben. Gyermekkoruktól
hallgatag természetek vannak, és vannak akik megtanulták a csendet és
áttértek a hallgatásra. Amit beszélnek, az kényszerüség vagy illem.
Szavaik nem az övék. Az ő szavaik nem hangzanak el és ugy távoznak ők
innen, mint a némák. Mennyire nem fontos, milyen semmit jelent őnáluk a
beszéd, mennyivel több, jelentékenyebb és valóságosabb az, amit
hallgatnak. A normális beszélők, a közlékenyek, a fecsegők és a
szószaporitók, azok kibeszélték magukat életükben? Ahogy a nyelvbotlást
kijavitják, ahogy a tévedést helyreigazitják, ugy szokták fejben,
magukban korrigálni a szavakat, amelyeket kimondtak, és amelyekkel nem
voltak megelégedve, s amelyeket megbántak. Vannak sikerületlen, zavaros
pillanatok társaságban, mikor az ember elkezd mondani valamit,
észreveszi, hogy éppen másfelé figyeltek és elhallgat. Rosszul érzi
magát az ember, a fejében fejezi be mondanivalóját és lopva néz körül,
mintha a legidegenebb környezetben volna s szokatlan homályos benyomása
támad. Ami az embert legjobban érdekli: a maga haláláról mindig hallgat.
Egy férfi vagy egy nő, ki világéletében a szerelemmel nem találkozott,
ajkaira nem veszi föl a legigazibb szavakat. Két év óta, mióta az
embereket elváltoztatták, a hallgatás mérhetelen mértékben
jelentékenyebb lett a beszédnél. Amit beszélnek: a szárazföld, amit
hallgatnak: a tengerek. Tulnyomó, határtalan a hallgatás. A dalok,
amelyeket azóta nem daloltak, a vasárnapok kacajai, melyek elmaradtak, a
meg nem tartott bálok zenéi, mind ebben a tengerben vannak. A millió s
millió halottak szavai, melyeket hosszu életükben beszéltek volna, mind
a tengerben áramlanak. Az élők mást beszélnek két év óta, mint amiket
beszéltek volna, ha nem történt volna a történelem. Hol vannak eredeti
szavaik? Mást mondanak a szavak, mint amit az emberek akarnak, vágynak,
éreznek, mást mint amit sejtenek, mást mint ami a lélek életét meséli. A
szó mostoha gyermeke a gondolatnak, de még a gondolat se szent igaz, a
gondolaton tul a csend van és a csendben van minden igazság. Mindennek,
ami a világon van, az igazsága nem ott hallgat az eltemetett katona
fogain? Járt már valaha annyi hamis szó az emberi ajkakon, mint
időnkben, vagy mindig ilyen hamis volt minden, amit beszéltek a földön?
De annyian s annyian leszoktak és szoknak lefele a sok szóról,
jóról-rosszról, a szavak hiusága, csalódása miatt, fáradtságból,
kedvetlenségből. A ki nem mondott szavakat elhóditja a hallgatás. A
hallgatagok szerzete szaporodik, ugy venni észre. Mintha örökös törvény
borulna a fejünk fölött. Hol vannak szavaink, az élet eszményi szavai?
Fönn fekete ég terül minden fölé, ha lemegy a nap, szertelen apró
csillag szikrázik az éjben. Talán azok a mi valódi szavaink.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Láttam, éreztem, tudom, hogy megy az és ujra s ujra elővett egy hangulat
vagy micsoda s oly egyformán jött vissza, mint ugyanaz a kép egy
muzeumban. A háboru ez: alkonyat, büvös violabibor ég, gyöngyszin
levegő, a férfiak rajongó arccal, amelyre pirosan süt a nap, lóháton
sereglenek össze s nem is nyulnak egymáshoz, csak összerohannak és
hátrahanyatlanak a nyeregben, meghalnak. Jaj és zaj nélkül, csak szép
zengés hallatszott felettük mindig. A lovak visszaszáguldoztak uj
lovasokért. Messze, árnyékos zöld gyepen játszódott ez a kép és oly
ünnepélyes volt mindig, hogy szivfájdalom volt arra nézni.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Meglepett egyszer-egyszer valaminek az olcsósága. Egy rózsát kérdeztem
az utcán a virágos kofától, mi az ára. Tiz krajcár. Nagy és friss rózsa
volt. Tiz krajcár. Mintha megsértettek volna. Egy cipőtalpalás, azt
hallottam, huszonöt korona. Kedvem lett volna alkudni a kofával, de
fölfelé, hogy hát tizenötért nem adja? Egy könyvnek az ára két-három
korona. Ha négy korona, már drága. Tiz krajcárért egy Olcsó
Könyvtár-füzetet kapni, melyből Horatius ódáit lehet elolvasni nemes
forditásban. A költőknek igazolásukra lehet, hogy a virág is olyan
olcsó. Mit csinálnak vajjon mind a költők most, akik életben vannak? Az
idegen költők is, akik kevésbbé idegenek az embernek, mint a testvérek?
Kiknek ugyanaz a világ ragyog és fáj, akiknek ugyanarra a halálra mered
a szemük, akiknek lantalaku sziv van a mellükben, akik egy közös
birodalomnak, a végtelenségnek futárjai? Kik összeénekeltek és itt
együtt keringtek egy nagy mezőn és ugy nyujtják egymás felé most is a
kezüket, mint a gyermekek, mikor a határban játszanak egy játékot
összefogózva s a lánc hirtelen széjjelszakadt és ők kezüket tovább
kitartják, remegnek ujjaik, nyugtalanul várják vissza a másiknak a
kezét.




FELHŐRONGYOK


ÁLLÓHELY.

A szinházban volt állóhely vidéken, meg a cirkuszban, az intelligencia
körlócái mögött. Meg a piacon volt egy állóhely, egy bizonyos megszokott
hely volt a piacon, ahol az emberek összegyültek reggel a dobolást
meghallgatni. Vagyis nem a dobolást, hanem amit kihirdetett a dobos,
minekután a közönséget összedobolta volt. De mégis, mintha mégis inkább
a dobszó kedvéért állottak volna össze a népek, olyan szép figyelemmel
nézték a feketére vert községi dobot, hogy pergeti rajta a verőket a
nagy testes pandur, a pandurok kántora, két gesztenyeszemét békésen
sétáltatván a várakozók orcáin. Most, mikor e sorokat siettetem, erről a
két szemről az jut eszembe, hogy magyar szemek voltak. És emlékszem az
élet első éveiből, hogy szerettem a doboló tizedes-pandur mellett állani
s szembe fordultam az emberekkel és néztem és néztem őket, hogy hogy
hallgatnak. És emlékszem, mindig szerettem volna lerajzolni a sürü
népeket ott a piacon meg a cirkuszban az állóhelyen is, meg a szinházban
is az állóhelyen, mikor élvezve, gondolkozva mind a sokféle fej együtt
egyfelé figyel mozgás nélkül.

Az állóhely életünk jelen napjaiban a mészárszékek, a szénpincék,
trafikok, tejcsarnokok, zöldséges bódék előtt van itt Pesten. Ezek előtt
a helyiségek előtt áll a nép, vagyis az a közönség, amelyet a városban
népnek lehet mondani. Nem irni bátorkodom én erről a népről és erről a
dologról, ami róla irni való lenne, fejfájást és végtelen fáradtságot
tud csak az emberben csinálni. Remélem nem is veszi senki sem irásnak,
amit a békéből itt maradt tollak most mivelnek. Hanem vágyom őket
lerajzolni mindig, az embereket, mindig ha látom az állóhelyeken őket,
és a rajzot eltenni. Mert tudom, az eleven kép eloszlik, széjjelmennek
onnan az ajtók elől végre, bármennyire látszanak is mindennap
mulhatatlanoknak és mozdulhatatlanoknak az egymás mellé tolult alakok.
Például azt a népgyülést, amelyiket a Teleki-téren láttam ma reggel, jaj
de kár hogy le nem rajzolta müvész. Valami feltárult tragédia
csoportozatának, miszteriumnak, legendának, álomképnek, én nem tudom
minek. Az állóhelyen ott állottak az élelmi fabódé előtt fekete
asszonyok, tarkába kötött gyermekek és összement kis aggastyánok, akik
oly sunyi nyütt kalapokban és sipkákban, oly lump nyakravalókban, oly
esztelen bohó foltokkal kabátjukon, s oly óriási száraz és csámpás
cipőkben állottak ottan, mintahogy a modern clownok szoktak volt
felöltözni az orfeumban a néhai Európa üditésére. Egy ilyen kis öregnek
ma a Teleki-téren piros keszkenővel volt a cipője átkötve, mintha foga
fájna a lábának. Aztán katona, fiu, fiatal és idős leányok, meg
szakácsnéfélék állottak ott a tömegben, ott az összevissza rendezett
tömegben. Egy vak ember is állott ott közöttük. Fekete pápaszeme volt,
botját nyomta lefelé, s a földre bámult. Valami megállitó, zavarba hozó
idegen jelenség volt az egész: mind akik ott állottak, egy-egy nagy
hasáb fát tartottak maguk előtt és ölelték a hasukhoz. És mind, de mind
hallgattak és mind a földet nézték és mozdulat nélkül voltak mind.
Bizonyára felvágni való fa volt az a hasáb fa mindőjöknél, főzni,
melegiteni való fa, s ott vehették azt is a Teleki-téren egy másik
hatósági bódéban. De valamilyen más látszatot keltettek vele, olyasmit,
mintha bucsusnép volnának ők, a halálnak ajtajához zarándokoltak volna s
elhozták volna magukkal a fejfát, kiki maga fejfáját. A bódé meg be volt
zárva.

Egy muszka huzott el ott a kocsiuton egy kézikocsit, lógatva fejét, mint
az igáslovak szokták és arra volt fordulva a muszka feje is és ő nézte
őket.


UJ LAP A TRAFIKBAN.

Ugy hijják: Rokkant-Ujság. A rokkant katonáknak akar a lájbzsurnáljuk
lenni, szegényeknek. Ott van a pulton a trafikban, ott van a szinházi
lap mellett, amelynek cimlapján mélynyomásban mosolyog egy büvös
szinházi müvésznő, az Isten is áldja meg a jó szokásáért. Mert ha a
szinházi müvésznők nem mosolyognának a szinházi revueben, igazán a
mosoly bucsut rebeghetne ennek a világnak, ahol az ő szolgálataira nem
reflektálnak. Jaj, kedves aranyos, aki a varázsló fényképen mosolyog,
instálom csak nézzen igy szépen egyformán fölfelé, csak énrám nézzen
könyörgöm, eszébe ne jusson oldalt kacsintani, mert meglátja maga
mellett a pulton a Rokkant-Ujságot, tudom akkor a maga mosolya is
elszökik vissza Bergengóciába vagy hová, honnét a mosolyt ide mihozzánk
exportálják. Lássa, édes bámulatos, lássa már ujságjuk van a
rokkantaknak. Mennyien lehetnek már ők, akik nem fognak jókedvvel
dombról lefelé szaladni s nem fognak karral messziről hivogatni, vagy
bucsut inteni, s kiknek drága szemeik kivesztek, mit gondol Magácska,
büvös-bájos kivételes? Mennyien lehetnek, mikor érdemes már lapot
alapitani nékik mint külön olvasóközönségnek, lássa csak. Ugy-e, hogy
Maga, angyal, Maga is tud annyit a világról, hogy a lap, amelyet a
rokkantaknak csináltak, lábra akar állani. Bizony egynéhány
szerencsétlen kedvéért azt képtelenség megalapitani, szerkeszteni,
nyomtatni, expediálni, adminisztrálni, minden. Maga oly fiatal, édes
tulságos müvésznő, de talán emlékszik azért, mennyi minden másféle lapok
teremtek a pulton a trafikban a régi világban. Biztosan bement a
trafikba maga is, legérdekesebb gyönyörüség, anzikszot venni s látta a
Bélyeggyüjtők Lapját, meg az ujabb és ujabb nett kicsi turflapokat és
footbaall-ujságot meg azokat a bolondos vicclapokat, egyik a másik után
született és egyik furcsább és butibb volt a másiknál, s ha meg is
szüntek hamarosan, de mig fönnállottak, csupa vicc volt az életük. Aztán
emlékszik, kérem szerelmesen, micsoda friss és friss irodalmi lapok
bukkantak fel a trafikban, oly fura, képtelen vad füzetek, őrület!
Azokat meginditották fiatal emberek, vagy még fiuk, olyan valakik,
akikről Magácska, bár zseniális az invenciója, nem is sejtette, amit ők
tudtak magukról. Ők tudták, hogy ők a világot megrázzák majd és
leteperik, megtapossák, felkapják, összevissza csókolják, megfürösztik
az ő könyeikben, aztán befestik a világot aranyra vagy kékre, vagy
zöldre vagy olyan szinre, mint a felhőzet hajnalban és megfogják,
ráteszik a Földet a tengerre, hogy mindig ringatózhasson és kicsinálják,
hogy sose kelljen meghalni senkinek, vagy az egész életet ugy ahogy van
az égbe költöztetik valami határtalan pázsitra s ott táboroznak majd,
örökös bálokat és hangversenyeket rendezve. Én nem tudom mit főztek
magukban, az Isten tudhatja csak. Ezek a fiatalok, kezit csókolom,
kávéházban ültek reggelig és még reggel is ott ültek és folyton
cigaretteztek, mintha fogadásból szinának annyi cigarettet és a szemük
olyan volt, mint a mellbetegeké, kiknek állandó lázuk van. És ha az
utcán voltak, siettek, ugy siettek imádom (ide hallgat még Magácska?),
mintha még aznap a világ végére kéne érkezniök és utközben folyton
kiabáltak az utcán: jaj! és óh! De hallani nem lehetett kiáltásaikat,
mert csak ugy belül, magukban kiabáltak, mikor az ember nem használ
hangot. Ugy is lehet kiabálni, orditani, üvölteni lehet egy csepp hang
nélkül, bizony! Olyan egy nagy bolondság volt akkor, drága cuki
müvésznő, olyanokat csináltak és gondoltak és álmodtak az emberek,
tiszta téboly! Olyan nevetségesnek és olyan hihetetlennek és olyan
szentnek, oly szentséges szentnek látszott az élet. Tudja Maga? Hol
csináltatta ezt a remek nerz gallért? Nyolcezer korona, ez, ez, ez, nem
is drága. Igen. Most ugy néz ki minden, mintha elvesztünk volna s többé
soha meg nem találjuk magunkat. Nem? Jaj jaj. Lássa, megveszem a
Rokkant-Ujságot és hazaviszem olvasni, mintha magam is a rokkantak közé
tartoznám. Maga mosolyogjon, de az életben éppen ugy mosolyogjon, mint a
felvételen, igazán, igérje meg.


KROPOTKIN.

Az ujságban olvastam, hogy Kropotkin Péter herceget a forradalmi kormány
hazahivatja Londonból. Az ujságban most álmokat olvasok. Az ujságban
földrenrengés mordul és didereg. Az ujságban erdőségek rohannak el. Az
ujságon tenger csap által. Gejzirek lőnek föl az ujság érdes gyönge
lapjáról. Északi fény mereng föl az ujság felső szélén. Mennydörgés
rogyadozik lefelé az ujságban a sorokon. Az ujságon keresztbe bug és
zeng és harsog el egy ideális zenehang, a világ végén áll egy orgona,
abból érkezik ez a minden daloknál teljesebb hang: a Vox Humana.
Csodálatos, csodálatos, – próbálom mondani magamban, de olyan fáradt
vagyok és oly fáradt maradok és csak ugy maradok, mintha nem érdekelne
semmi többé, mintha értelmemet a hosszu halál egészen a magévá tette
volna s a világ életéből semmi, de semmi nem indithatná vissza dermedt
felfogásomat. Mintha nem hinnék el semmit már, csak azért, mert valóság
és mintha mindegy volna már az igazság is és a boldogság is. Kropotkint
visszahivja Oroszországba a munkások szövetsége s az orosz kormány üzen
néki. Emlékezni próbálok, eszmélni. Kropotkin Péter herceg már évekkel
elmult hetven éves, közelebb lehet már a nyolcvan esztendőhöz, mint a
hetvenhez és az elmuláshoz talán közelebb van, mint a nyolcvan
esztendőhöz. Lám megérte. Hazamehet Oroszországba, a szabad
Oroszországba, a mély és magas és végtelen Oroszországba az emberek
közé, kik oroszok, az oroszok közé, kik emberek. Mindenki jobban tudja
mint én, kicsoda Kropotkin Péter herceg és mit müvelt ő langalló,
tornyosuló, eltiport és korbácsolt és rettentő s áldott és megrekedt és
hatalmas nagy életében. Bágyadtan emlékszem életének és a világért való
háborujának hosszu könyvére, minden imádott könyvre sziv nélkül
emlékszem és ugy vannak bennem mind a könyveknek betüi, melyeket a
megbukott világban olvastam volt, mintha vizirássá váltak volna, mintha
nem lenne semmi drága könyveimben, ha visszanyitnék beléjök, csak üres
papirlapok. Mintha semmi értelme, semmi jelentősége nem lenne mindannak,
amit az irás kezdetétől kezdve irtak könyvekben, mint ahogy koromfekete
éjszakán az elmult nap égboltozatja nincsen. Nincs. Nincs meg. Mi az,
hogy volt, hogy az egész földet lefogta végig, köröskörül és fényes
világossága volt és grádicsos napsugarai és örökkévaló kéksége volt és
fellegmammuthjai voltak és szivárványa volt és voltak felhői, szinezett
felhői, szerelem-szinekben, óh-szinekben, a szem tulságos igényeinek
szineiben, a bámulatnak szineiben, az álom, a mosoly, a boldogtalan
andalodás szineiben, a lélek szineiben, a tehetség szineiben, a
lehetetlenség szineiben, az igaznál igazabb szinekben.

Kropotkin Péter herceg hadapród-iskolába járt. Sándor cár kedvelt
testőrtisztje lett. A cári udvarban rózsa hévvel homlokán illant a zengő
bálterem csillárjai alatt. Tudományokkal, bölcselettel foglalkozott. A
népnek adta értelmét, céljait, az embereknek. Az udvarból a kunyhókba
ment. Tanitott, lázitott, konspirált, bezárták, megszökött, számüzték
Szibériába, földrajzi tudós volt, felfedező volt, szegény volt, menekült
volt, szerencsétlen volt, elhagyta hazáját, Svájcban, Franciaországban
éldegélt, bujkált letartóztatásokból üldöztetésekbe. A szociálizmust
Bakuninnál kitalálta, teremtette, szervezte. Elvett egy elvtársnőt,
tanitó volt, szerkesztő volt, nyomdász, agitátor volt, iró volt,
történész volt. Londonban él harminc egynéhány éve. Hazamehet. Szabad
lett Oroszország. Egy gyönge fehér agg hátrafordul, az ifjuság
eszményeinek kész csarnokában találja magát. Mondhatatlan ez. A
hallatlan álom teritékéhez ül, akinek szemei már tulságos fáradságban
örökre hunyni igyekeznek. Egy gikszer ez, egy szabálytalanság a
természetben és az ember tragédiájában. A teljesedés tárul őnéki:
Oroszország. Kijegyzett csodálatos tanu Kropotkin herceg, megrenditő
vőlegény. A másik, a végtelenség hatalmas gyermeke, Tolsztoj gróf,
halott. A gróf meghalt, némaságot és tudatlanságot szenved a föld alatt,
Oroszország földje alatt. A két sors az idő magaslatai felett egymással
szembe mereng. Melyik boldogabb? Melyik boldogtalanabb? Melyik az
istenibb?




A BOLOND

Az utca közepén egy ember megállott, az égre nézett és ugy tartotta
fejét felfelé, aztán maga körül nézett és elhuzta kezét a homlokán,
mintha levett volna valamit onnan. És elkiáltotta magát:

– Jaj!

És megint: Jaj! Jaj! Jaj! Jajgatott. Akik átmentek ott az uttesten,
észrevették a jajgató alakot és megállottak csupa kiváncsiságból. Egy
polgár oda is szólt neki:

– Mi baja kérem?

Azt hitte, rosszul lett az ember. De nem volt annak semmi baja, hanem
szegény hirtelen megbolondult. Ránézett arra, aki szólt hozzá s azt
mondta vissza:

– Tavasz van!

Az emberek összenéztek. Mintha valami külföldi szólt volna nekik a maga
furcsa nyelvén. A bolond nézett rájuk és mosolygott, ahogy a bolondok
mosolyognak az idegenekre. Zavar van az ilyen szerencsétlenek száján és
orcáik ráncaiban gyötrelem, de szemök, akárcsak az igazságtól érintetlen
gyermekszemek, egész és bizalmas és örülő tekintetet adnak. A bolond
felmutatott az égre:

– Ni az ég! – azt mondja. – Mi van odafenn! És felnéző szemeit a nap
átcsókolta fényével, ugy hogy a bolond szemei még jobban mosolyogtak.

Az emberek is felnéztek, hogy talán repülőgépet látni, de nem volt az
égen semmi.

– Nincs ott semmi – mondták neki. – Mit látott odafenn?

– Felhő, felhő – nyögte a bolond, azután szivni kezdte az orrát, mintha
szaglászna valami szag után és azt mondta megint:

– Vasárnap. De jó a vasárnap.

A körülálló nép közt egypáran elnevették magukat. Hétköznap volt aznap.
A bolond már egy fára nézett, amelyik a járda szélén állott abban a
vasgyürüben, amelybe állitották.

– Zöld lesz, zöld – monologizált – zöld, zöld. A népek arra néztek, nem
láttak egyebet, egy nagy vörös plakátot láttak a fa mögött a falon. A
fának eszméletlen, fátyolos ágazata közt egy rigó jelent meg és egyet
furulyált.

– Kérdez, – szólott erre a bolond. – Mit kérdez? – és rajongva figyelte
a madarat. És a közben a bolond a kabátját kigombolta s a zsebeiből
figyelmetlen kezeivel kiszedett mindenféle cédulákat és a földre engedte
őket. Kenyérjegyet, zsirjegyet, lisztjegyet, cukorjegyet, szénutalványt,
népfölkelési lapot, tiz összefüggő villamos jegyet, névjegyeket meg
egynéhány papirkoronát és papirforintot. A körülállók odaszaladtak, mint
a csirkék, mikor a kosárból a kendermagot kiszórják nekik és vig
civakodással kapkodták föl a papirkoronákat és papirforintokat és a
jegyeket mindet, csak a névjegyeket hagyták a kövezeten. A villamos vad
emberhangokkal és édes csengéssel zugott el a kis tömeg mellett és az
uttesten egy konfliskocsis meglegyintette lovát az ostorral és
elsietett, mert attól tartott, hogy valaki majd fel akar ülni. A bolond
a jegyeket szedegetők fölött nézett tova s a levegőbe csüngő szemeit
könnyek futották be s kicsusztak alsó szemhéjain és a képén legörögtek
és a kövezetre pottyantak, de könnyeit se vette föl senkisem. A rigó
tovább repült a fáról, a bolond azt nézte s elindult, mintha utána
akarna menni a madárnak.

Az emberek követték. Várták, hogy mi következik még. Látták, hogy
könnyezik és tisztában voltak már vele, hogy bolond és az üditette
fejüket. A lovasrendőr figyelmessé lett és az egyik sarkantyuval szépen
hátraforditotta lovát a kis csoport után. A bolond ment elől az uttesten
és a muszkákat, akik egy szekeret huztak, a szivére téve kezét és a
fejét elragadtatással csóválva, megszólitotta:

– Emberek, emberek!

A muszkák nem tudták, mit akar tőlük, unalommal néztek el róla s huzták
tovább a szekeret, azok pedig, akik a bolond után csődültek,
szájról-szájra adták vihogva, hogy a bolond mit mondott: emberek,
emberek.

A bolond szája teli volt az édeses levegővel és az orra teli volt a
langy tavaszi széllel és a szeme teli volt az égi fényes kékkel és a
füle teli volt egy arany zugással, ami nem a város zenebonájából jön,
hanem a tengerek szinjátszó nagy kagylóiból talán. És ugy ment a bolond
előre, mint azok szoktak hazamenni, akik leitták magukat az
italmérésben. Egyik oldalon a járdán tanitónők, gépirónők, elárusitónők,
kalaposnők, varrónők, egyetemi hallgatónők, gimnázista és
kereskedelmistanők, és telefonistanők és pincérnők siettek, mert dél
volt és mind ebédelni mentek. A bolond a naptól világos arcával arra
fordult és olyan hang jött a száján, mintha hegedü vagy trombita lenne
mellébe rejtve:

– Nő, nő, nő, nő, – hangoztatta mindig erősebben, mintha danolna vagy
orditani kezdene.

Azok meg ott a járdán néztek erre meg amarra s csudálkoztak, mert ők
mind hivatalnokok, meg tanitók, meg munkások voltak, és észre se vették,
hogy ez az esztelen hang őket illeti. Siettek tovább, elmerülve
gondjaikba.

Az emberek meg egyre jobban mulattak és egyre szaporodtak és siettek a
bolond után, mert a bolond ugyancsak sietett. Éppen a nyugatihoz ért s
ott hirtelen meglátta a budai hegyeket. Mintha csak az kellett volna
neki, hogy egészen kitörjön rajta, megszaladt és a zöld hegyeknek
tartott és az ajkán még mindig zengett és üvöltött az a szó hogy nő, nő,
nő! És szaladt és az egész utca utána szaladt, de nem tudták elérni,
megszaladt Budának és eltünt a szemük elől. Még most is szalad, ha meg
nem fogták.




PROLÓGUS  EGY HANGVERSENYHEZ, AMELYET A ROKKANT KATONÁK JAVÁRA TARTOTTAK

Az embert nézem, mert én is ember vagyok. Szeretem magamat, mert meg
kell halnom és mert élek. Ugy szeretem magamat, olyan nagyon, olyan
erősen szeretem magamat, olyan végtelenül, oly elfogultan szeretem én
magamat, hogy azt is mindet szeretem, ami hasonló hozzám a teremtésben.
Szeretem a másik embert, az én embertársamat. Ránézek, egy hang dereng
bensőmben: óh!

Kezem magától kinyulik, meg akarom fogni egy másik embernek a kezét.
Nincs neki. Neki hiányzik a keze. Rám tekint, a két szemében bánat van
és csalódás és alázat.

Egyszer csak kisüt és felzendül a tavasz. Inaimban édes indulat gerjed:
jaj, fussunk, gyere, le a zöld dombon nevetve, friss szélben lebegő
hajakkal. A völgyben ibolya kéklik, szakasszunk ibolyát! Szaladjunk! A
másik ember nem mer. Áll. Nem jöhet szegény. Két mankóra nehézkednek
vállai, előre hajlik a háta, a feje le van ereszkedve. Bénák a lábai.

Én lelkendezném: nézd, te, a felhőket, nézd csak mennyi szinük van, akár
az álomnak. De gyönyörü, de érthetetlen gyönyörü. Ni a madár, hogy
szárnyal odafenn a kék levegőben, sebesen és egyenesen, mint a cél a
világon és nézd, hogy tünik el oly hangtalan, mint a gondolat és oly
szépen, mint az élet. Láttad? Az a másik ember erőtlen hangon azt
mondja: Nem láttam. Nem látok semmit. Minden, amit mutattok nekem,
fekete. Én megvakultam, világtalan vagyok.

Kérdeném az ismeretlentől, aki szembe jön velem: Te, ki vagy? Hogy
hínak? Hogy vagy, mondd? Hová mégy? Mit tartasz a világon legjobbnak? És
mit tartasz a legrosszabbnak? Te mit gondolsz, miért élünk? Gondoltál
már te is, mondd, a boldogságra? Te tudod mi az? Ő néz téged és ajkai
rebbennek és két kezével magyaráz valamit és a két fülére mutat
ujjaival. Ő nem tud beszélni és nem hallja, mit beszélnek hozzá. Ő süket
és néma lett itt a földön. De lát és néz és két szeme benne van az én
két szememben és az ő szemeiben is lélek és értelem mutatkozik. Ott
hagyom? Jól esik tovább mennem? Semmi közöm ő hozzá?

Figyelek rá. Neki nincsenek szavai, mégis akar velem beszélni.
Erőlködik. Nekem vannak szavaim. Én ne tudjak vele beszélni? Én
nyomorultabb legyek, mint ő? Én ne értsem meg őtet? Én meg fogom érteni.
Én jeleket adok neki, mintha néma volnék én is és megértjük egymást,
mintha ő is tudna beszélni. Én a sóhaját meghallom, mert olyan, mint az
én sóhajom, oly halvány s oly érthető, oly olvasható, olyan ismerős és
olyan csodálatos.

A vakot pedig meg fogom simogatni, az ő tapintása olyan finom, hogy ő
lát az ő tapintásával, látja, hogy ember vagyok és nem bántani akartam
érintésemmel. Én jó leszek hozzá s az a jóság a kék ég boltozathoz fog
hasonlitani, olyan magosan és köröskörül és tisztán borul kettőnk fölé.
Ő neki a jóság a legszebb látnivalót, a kék eget visszaadja. Én a vakot
átvezetem az életen, mint egy hidon és ő nem fog félni.

Én annak, akinek keze nincsen, annak az arcához tartom a letépett
rózsát, szagolja meg. Az ő arca elmosolyodik, mert el szoktunk
mosolyodni, ha megszagoltatják velünk a virágokat. Én a nyomorék
lelkének annyit adhatok, amennyit elvettek a testéből.

Ha nem tudnék kifogni avval az ő szerencsétlenségükön, hogy segitek
rajtok, akkor én érezném nyomoréknak magamat. Istenem, én boldog akartam
lenni. S éreztem mindig, hogy másokra is szükségem van: más emberekre,
barátokra, testvérekre, kik olyan boldogok legyenek, mint én magam, hogy
lássam magam előtt, mi a boldogság. Az én boldogságom egy boldog világ.
Lehetek-e még boldog, boldog egyedül egy boldogtalan világon? Ők is mind
boldogok akartak lenni, akik világtalanok és bénák lettek. Mennyivel
inkább csalódtak ők! Nekem örök életemben bocsánatot kell kérnem ő
tőlük, mert nekem annyival több maradt, mint ő nekik.




TARTALOM.

  Előszó  5
  A szív albumába  7
  A kutya meg a veréb  10
  Nyakkendők  13
  Mikor az embert összetévesztik  16
  Gondolatok  18
  Az élet dolgai  21
  M. A. E.  32
  Hatan a kupéban  35
  Nefelejcs, árvácska  39
  Adyt bántják  42
  Szemek, arcok  44
  Szegény ember, gazdag ember  47
  A csirkekolera  50
  Unod  53
  Tizennyolcéves katona  57
  A népek irkája meg a földabrosz  61
  1916. julius 13.  65
  A csók  67
  Görbén megy a ló  69
  Volt, hol nem volt  72
  Füst  75
  Az ujságpapirról  78
  Erdélyiek  81
  Köszönöm, nem kérek  83
  Gyermekek  86
  Kabát és kabáttolvaj  88
  Az asszonyok a bolt előtt  91
  Bélyeget adnak  94
  Levél  96
  Kávé, dohányzás, premiére, minden  99
  Keresik egymást  101
  Szalmavirág  104
  „Tegye azt!“  107
  Azt mondják  110
  Püspökladány  113
  Dátum  116
  Példa nélkül lesz  119
  Vaskrajcár  122
  Szivaros  124
  Francia kenyér  127
  Szinház  129
  Fátyol  132
  Románok  135
  Békeajánlat  138
  Hindenburg meg a többi baba  141
  Béke meg zsemlye  144
  Téli hang  147
  Aranysarkantyu  150
  Boldog  153
  Tizenkettő  155
  A gólem  159
  A madarak  163
  Egy krajcárért  166
  Korcsolyáznak  168
  Gyufa és egyéb elbeszélések  170
  Varjak és mások is  174
  Krónika vagy miféle  177
  A föld  181
  Kisértet a Fehér Házban  184
  Egy noteszból kitépett levelek  188
  Felhőrongyok  194
  A bolond  202
  Prológus  206




SAJTÓHIBÁK HELYREIGAZITÁSA.

A =194. oldalon= felülről 2-ik sorban „körlécei“ helyett „körlócái“
olvasandó.

A =198. oldalon= felülről 3-ik sorban „mit“ helyett „amit“ olvasandó.

A =200. oldalon= felülről 13-ik sorban „Bágyadtan“ kezdetü mondat
egészen a pontig helyesen igy olvasandó: „Bágyadtan emlékszem életének
és a világért való háborujának hosszu könyvére, minden imádott könyvre
sziv nélkül emlékszem és ugy vannak bennem mind a könyveknek betüi,
melyeket a megbukott világban olvastam volt, mintha vizirássá váltak
volna, mintha nem lenne semmi drága könyveimben, ha visszanyitnék
beléjök, csak üres papirlapok.“

A =201. oldalon= felülről 2-ik sorban „tehetetlenség“ helyett
„lehetetlenség“ olvasandó. – Az 5-ik sorban pedig „rózsahévvel“ helyett
„rózsa hévvel“ olvasandó.






*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK KENYÉR ***


    

Updated editions will replace the previous one—the old editions will
be renamed.

Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright
law means that no one owns a United States copyright in these works,
so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United
States without permission and without paying copyright
royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part
of this license, apply to copying and distributing Project
Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™
concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark,
and may not be used if you charge for an eBook, except by following
the terms of the trademark license, including paying royalties for use
of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for
copies of this eBook, complying with the trademark license is very
easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation
of derivative works, reports, performances and research. Project
Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away—you may
do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected
by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark
license, especially commercial redistribution.


START: FULL LICENSE

THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE

PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free
distribution of electronic works, by using or distributing this work
(or any other work associated in any way with the phrase “Project
Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full
Project Gutenberg™ License available with this file or online at
www.gutenberg.org/license.

Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg™
electronic works

1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™
electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to
and accept all the terms of this license and intellectual property
(trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all
the terms of this agreement, you must cease using and return or
destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your
possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a
Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound
by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person
or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.

1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be
used on or associated in any way with an electronic work by people who
agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few
things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works
even without complying with the full terms of this agreement. See
paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project
Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this
agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™
electronic works. See paragraph 1.E below.

1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the
Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection
of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual
works in the collection are in the public domain in the United
States. If an individual work is unprotected by copyright law in the
United States and you are located in the United States, we do not
claim a right to prevent you from copying, distributing, performing,
displaying or creating derivative works based on the work as long as
all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope
that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting
free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™
works in compliance with the terms of this agreement for keeping the
Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily
comply with the terms of this agreement by keeping this work in the
same format with its attached full Project Gutenberg™ License when
you share it without charge with others.

1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern
what you can do with this work. Copyright laws in most countries are
in a constant state of change. If you are outside the United States,
check the laws of your country in addition to the terms of this
agreement before downloading, copying, displaying, performing,
distributing or creating derivative works based on this work or any
other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no
representations concerning the copyright status of any work in any
country other than the United States.

1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:

1.E.1. The following sentence, with active links to, or other
immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear
prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work
on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the
phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed,
performed, viewed, copied or distributed:

    This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most
    other parts of the world at no cost and with almost no restrictions
    whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms
    of the Project Gutenberg License included with this eBook or online
    at www.gutenberg.org. If you
    are not located in the United States, you will have to check the laws
    of the country where you are located before using this eBook.
  
1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is
derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not
contain a notice indicating that it is posted with permission of the
copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in
the United States without paying any fees or charges. If you are
redistributing or providing access to a work with the phrase “Project
Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply
either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or
obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™
trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted
with the permission of the copyright holder, your use and distribution
must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any
additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms
will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works
posted with the permission of the copyright holder found at the
beginning of this work.

1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™
License terms from this work, or any files containing a part of this
work or any other work associated with Project Gutenberg™.

1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this
electronic work, or any part of this electronic work, without
prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with
active links or immediate access to the full terms of the Project
Gutenberg™ License.

1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary,
compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including
any word processing or hypertext form. However, if you provide access
to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format
other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official
version posted on the official Project Gutenberg™ website
(www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense
to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means
of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain
Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the
full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1.

1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying,
performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works
unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing
access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works
provided that:

    • You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from
        the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method
        you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed
        to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has
        agreed to donate royalties under this paragraph to the Project
        Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid
        within 60 days following each date on which you prepare (or are
        legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty
        payments should be clearly marked as such and sent to the Project
        Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in
        Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg
        Literary Archive Foundation.”
    
    • You provide a full refund of any money paid by a user who notifies
        you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he
        does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™
        License. You must require such a user to return or destroy all
        copies of the works possessed in a physical medium and discontinue
        all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™
        works.
    
    • You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of
        any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the
        electronic work is discovered and reported to you within 90 days of
        receipt of the work.
    
    • You comply with all other terms of this agreement for free
        distribution of Project Gutenberg™ works.
    

1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project
Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than
are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing
from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of
the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set
forth in Section 3 below.

1.F.

1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable
effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread
works not protected by U.S. copyright law in creating the Project
Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™
electronic works, and the medium on which they may be stored, may
contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate
or corrupt data, transcription errors, a copyright or other
intellectual property infringement, a defective or damaged disk or
other medium, a computer virus, or computer codes that damage or
cannot be read by your equipment.

1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right
of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project
Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project
Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project
Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all
liability to you for damages, costs and expenses, including legal
fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT
LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE
PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE
TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE
LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR
INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH
DAMAGE.

1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a
defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can
receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a
written explanation to the person you received the work from. If you
received the work on a physical medium, you must return the medium
with your written explanation. The person or entity that provided you
with the defective work may elect to provide a replacement copy in
lieu of a refund. If you received the work electronically, the person
or entity providing it to you may choose to give you a second
opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If
the second copy is also defective, you may demand a refund in writing
without further opportunities to fix the problem.

1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth
in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO
OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT
LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied
warranties or the exclusion or limitation of certain types of
damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement
violates the law of the state applicable to this agreement, the
agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or
limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or
unenforceability of any provision of this agreement shall not void the
remaining provisions.

1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the
trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone
providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in
accordance with this agreement, and any volunteers associated with the
production, promotion and distribution of Project Gutenberg™
electronic works, harmless from all liability, costs and expenses,
including legal fees, that arise directly or indirectly from any of
the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this
or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or
additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any
Defect you cause.

Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™

Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of
electronic works in formats readable by the widest variety of
computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It
exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations
from people in all walks of life.

Volunteers and financial support to provide volunteers with the
assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™’s
goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will
remain freely available for generations to come. In 2001, the Project
Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure
and permanent future for Project Gutenberg™ and future
generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see
Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org.

Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit
501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the
state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal
Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification
number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by
U.S. federal laws and your state’s laws.

The Foundation’s business office is located at 809 North 1500 West,
Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up
to date contact information can be found at the Foundation’s website
and official page at www.gutenberg.org/contact

Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg
Literary Archive Foundation

Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread
public support and donations to carry out its mission of
increasing the number of public domain and licensed works that can be
freely distributed in machine-readable form accessible by the widest
array of equipment including outdated equipment. Many small donations
($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt
status with the IRS.

The Foundation is committed to complying with the laws regulating
charities and charitable donations in all 50 states of the United
States. Compliance requirements are not uniform and it takes a
considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up
with these requirements. We do not solicit donations in locations
where we have not received written confirmation of compliance. To SEND
DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state
visit www.gutenberg.org/donate.

While we cannot and do not solicit contributions from states where we
have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition
against accepting unsolicited donations from donors in such states who
approach us with offers to donate.

International donations are gratefully accepted, but we cannot make
any statements concerning tax treatment of donations received from
outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.

Please check the Project Gutenberg web pages for current donation
methods and addresses. Donations are accepted in a number of other
ways including checks, online payments and credit card donations. To
donate, please visit: www.gutenberg.org/donate.

Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works

Professor Michael S. Hart was the originator of the Project
Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be
freely shared with anyone. For forty years, he produced and
distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of
volunteer support.

Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed
editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in
the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not
necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper
edition.

Most people start at our website which has the main PG search
facility: www.gutenberg.org.

This website includes information about Project Gutenberg™,
including how to make donations to the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to
subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.