Lila ákác : Egy fővárosi fiatalember regénye

By Ernő Szép

The Project Gutenberg eBook of Lila ákác
    
This ebook is for the use of anyone anywhere in the United States and
most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions
whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms
of the Project Gutenberg License included with this ebook or online
at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States,
you will have to check the laws of the country where you are located
before using this eBook.

Title: Lila ákác
        Egy fővárosi fiatalember regénye

Author: Ernő Szép

Release date: June 29, 2024 [eBook #73939]

Language: Hungarian

Original publication: Budapest: Athenaeum, 1919

Credits: Albert László from page images generously made available by the Hungarian Electronic Library


*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK LILA ÁKÁC ***


SZÉP ERNŐ

LILA ÁKÁC

_EGY FŐVÁROSI FIATALEMBER REGÉNYE_

BUDAPEST

_AZ ATHENAEUM R.-T. KIADÁSA_

_1919_

MINDEN JOGOT FENNTARTUNK, A FORDÍTÁSÉT IS.

9534. – Budapest, az Athenaeum r.-t. könyvnyomdája.




LILA ÁKÁC.

Elmondom neked, hogy csókoltam meg azt a lányt. Barátom, ott ült az a
lány a padon és nevetett: háhh, háhh! kacagott, barátom, át volt téve az
egyik lába a másikon, egyedül ült ott és kacagott mint egy bolond. Az
alléeban ollót játszottak valami kereskedősegédek meg üzleti lányok. Ha
ismered azt a játékot. Egyik fától a másikig kergetik egymást és akit a
két fa közt kézzel érinteni tudnak, az a fogó. Az kerget mindenkit
addig, mig ő is meg nem üti valamelyiket. A lányok szaladtak jobbra
balra mint a csikók és nagyokat sikoltottak közbe s a szoknyájuk olyan
suhogást és zúgást tett mint a szél. A fiatalemberek éleseket sipoltak a
szájukkal, kurjongattak és az automobill-tülköket imitálták szaladás
közben. Igy csinálták: huijjj, juijjj… És hallani lehetett, amint a
tenyerükkel megcsapják a fa derekát, mert az volt a jele, hogy már
célnál vannak és az ütés rajtuk nem érvényes. És erős lélekzeteiket is
hallani lehetett, ahogy a fánál állva maradtak, mint a kutyák heves
lehellését hallani kánikulában. A hajukat folyton elzavarták a
homlokukból a kezükkel. Mind hajadonfővel voltak ezek a fiatalemberek,
nem is láttam a gyepen se sehol kalapot, biztos kalap nélkül jöttek ki a
városból. Június vége volt, úgy emlékszem. A diákoknak meg fiatal
hivatalnokoknak meg üzletből való fiatalembereknek szokásuk volt
hajadonfővel járni a városban nyáron. Ezeknek a fiúknak tarka zsebkendők
lógtak a szivarzsebükből és némelyiknek ezüst óralánc volt a kabát
hajtókáján a gomblyukba fűzve s lement a szivarzsebbe s az órájuk, ha
volt, az ott állott és ott ugrált a szivarzseb fenekén. A gomblyukban
mindőjöknek valami sportjelvényük volt, egy kékkel futtatott acélgomb,
akkora mint egy krajcár. Valami biciklista-szövetkezetnek a tagjai
lehettek. Csak azért, mert az a gomb úgy ragyogott a napon, csak azért
jut eszembe, különben nem néztem meg, micsoda jel volt a gombokon. Az a
lány meg ott ült egy padon, nézte őket, hogy hogy püfölik egymást és
lecsapta a két talpát a földre és összeverte a tenyerét, úgy nevetett
nekik. Ihh, így nyerített. Volt egy fiú, az mikor fogó volt, olyanokat
adott a lányok hátába, mint egy football-labda. Ilyenkor az a lány majd
leesett a padról örömében.

Én ott jöttem és megállottam nézni, hogy ezek hogy játszanak. A botomnak
dűltem és úgy állottam, mint a pizai ferde torony és néztem azt a
hancurozó bandát. Én nyáron bottal jártam, télen meg bot nélkül.
Elmajmoltam másoktól. Azelőtt télen is, nyáron is szoktam botot vinni.
De úgy is volt már, hogy se télen, se nyáron nem kellett pálca. Érdekes,
hogy az ember mindenben olyan lesz, mint a többiek. Azon a lányon, aki
ott ült a padon, fekete selyemalj volt, valami vidéki hangulata volt,
olyan uj volt, mintha aznap vette volna fel először. A blúza meg fehér
volt, olyan semmi fehér nyári blúz volt, mintha csak ingujjban ült volna
ott. A fején egy egészen lehetetlen szalmakalap volt, egy kis szamárság
szalmából, ragyogott mint a napsütött barna zsindely szokott ragyogni és
egy kis csinált virág volt azon a kalapon körül, árvácska vagy mi, fakó
és petyhüdt volt, a művirág is tud hervadni, úgy látszik, csak virulni
nem tud. A kalapról egy kis fehér selyemszalag csüngött le, de már sárga
volt és úgy össze volt kunkorodva s az egész szalag, meg az egész
virágos kis kalap oly züllött volt, mintha megázott volna s kihajították
volna s a szeméten száradt volna meg. Félre volt a fején és úgy nézett a
világba: nini, engem meg feltettek ide! felnyomtak erre a hajra,
átszúrtak egy tűt rajtam, nahát itt vagyok. A könnyű blúzának az ujjai
csak könyökig értek, könyöktől cérnakeztyű volt a lány kezén, de csak az
egyik kezén ment fel könyökig a keztyű szára, a másik kezén le volt a
csuklóig esve. A lábai, barátom, vékonyak voltak, mint egy fiúnak a
lábai, az egyik térdig látszott, mert mondom keresztbe tett lábbal ült
ottan. Kurta kis félcipő volt rajta, az ember azt hinné, tényleg, hogy
egy nagy késsel elcsapnak a lábfejből egy darabot, hogy az ilyen rövid
cipőt fel lehessen venni. Páris jutott eszembe, hogy ott ezt a vékony
lábat néztem. Fekete harisnyája volt, ami lehetett selyem is így
messziről, lehetett fil d’Ecosse is, amilyennek párját nyolc hatosával
adták a Kovács Victornál. Egy fekete retikül feküdt a padon a lány
mellett, vagyis inkább csak egy nagyobbacska pénztárca fogóval. Az egész
nő azon a padon olyan könnyű volt, olyan egy semmi, hogy az ember azt
képzelte, hogy ha egy ventillátor ott mellette működésbe jön, úgy
elviszi a levegő onnan, mint egy összegyűrt papirszerviettet. És ott
nevet, barátom, ott nevet magának, hogy úgy mondjam. Mint az élet! Mint
a forrásvíz az erdőben folyik ugrálva lefelé s felkacag és felkacag. Mi
közöm lehet nekem egy ilyen kis ligeti szeméthez, nem igaz? Hogy jön az
emberhez egy ilyen kis, kis, nem is tudom minek mondjam. Azt hiszed
azért állottam meg, hogy nézzem, vagy hogy őtet néztem? Dehogy, azt a
játszó bandát néztem ott. Nem fáradtak el, pirosak voltak és a lányoknak
összevissza volt a hajuk a fejükön, egynek a kontya a nyakába volt esve
és ugrált a nyakára hátul és a lány folyton hátra babrált a kezével, de
sohase bírta megigazítani, folyton szaladni kellett neki s mint egy
őrült, olyanokat visított. Tudod, hogy egy asszonynál voltam akkor
érdekelve. Azért sétáltam ott aznap is, csak látni akartam, mikor
hazamegy a nyári Gerbeaudból.

Estefelé volt már, úgy hét után. Persze még egész világos volt, csak a
Kereskedelmi Múzeum lett sárgább mint amilyen sárga, én nem tudom az
alkonyattól valami izgatottságot kapnak a sárga falak és a vörös
bádogtetőre is mintha virulás jött volna vagy mi. A zöld fák meg
egyszerre úgy elkomolyodnak és mintha jobban látszanának a levelek a
fákon ilyenkor, legalább is feltűnnek az embernek külön-külön a levelek.
Olyankor a liget egy kicsit megcsendesedik, arról balról a vurstli
vásárja, meg ott a Kereskedelmi Múzeum előtt a gyermekek zsinatja, meg
annak a nagy szökőkútnak az erős locsogása, minden úgy halkulva jön elő,
mintha hó esett volna a hangokra, vagy mintha szordinát tettek volna
mindenre. Úgye? Ez a felhőktől lehet, esetleg. Kérlek, leültem arra a
padra. Arra, amelyiken az a lány ült. Csak odamentem és leültem mellé.
Lekönyököltem a két combomra és a két tenyeremmel nyomtam az arcomat és
néztem ott a porba magam elé. Azt hihette, hogy gondolkozom valamin vagy
pláne hogy búsulok ott neki. A bánat imponál jobban a nőknek vagy a
gondolkozás? Vagy a közöny hat rájuk legjobban? Én különben nem akartam
imponálni neki, egyáltalán nem törődtem vele, észreveszi-e, hogy
odaültem a padra. A harisnyája egész átlátszó volt, átlátszott a fehér
láb, közönséges cérnaharisnya volt, a legolcsóbb vacak ami kapható.
Hintálta az egyik lábát a másikon. A szoknyája alatt egy kis fehér rész
világított mindig elő, én nem tudom, téged is úgy izgat az ilyen
fehérség a szoknya alatt? Engem egy pár pillanatig mindig úgy elkábít,
akárkié, egy szobalányé is. A fehér alsója lehetett. Köhögött egyet. És
megint köhögött épen úgy, mint az imént. Ehe, hn. Műköhej volt, olyan
affektált. Elrúgtam egy pár kis kavicsot a lábom elől, mintha nem lett
volna nekem mindegy, hogy azok a kavicsok ott vannak-e vagy távolabb egy
húsz centivel. A fiakkerek jöttek már a Gerbeaudtól. Radics pianó
játszott a kertben, mintha már elfáradt volna. Úgylátszott, az utolsó
darabot adja le. Egy francia valcer volt: Ah, tu ne sauras jamais…
Elment a Freistädtler arany batárja, elment egy autó meg egy autótaxi
meg egy autó, ami sem nem autó se nem taxi, mert az autóügynök autója
volt és elmentek a köz- és magánfogatok. Elmentek a közös
huszárfőhadnagyok és egyéb főhercegek, meg a vezérigazgatók és a többi
grófok és a tőzsdeügynökök és más angolok és a közgazdasági szerkesztők
és más szellemi arisztokraták meg az orfeumi színészek és egyéb
gentrygyerekek, az összes hím babák, azután az összes nőnemű gavallérok,
te ismered őket, mindezeket a gentryasszonykákat, akiknek nincs uruk,
meg a lipótiakat, akiknek két uruk is van és mind a kettő ott van a
Gerbeaudban, az egyik is meg a másik is, csak egy pár heti távolság van
köztük és a színésznőket, akiknek csak barát kéne, hogy otthagyják a
színházat és a barátnőket, akiknek csak színház kéne, hogy tényleg
kapjanak már egy barátot. És a nőket, akiknek színház és barát egyformán
kéne meg a hastáncosnőket és egyéb Bécsből leereszkedett nehéz
szőkeségeket, akik feltörték a kalapskatulyát, amit a Kärntnerstrassén
vittek a karjukon, a modellt a saját fejükre tették és a skatulyát
eldobták a Kärntnerstrassén. Utoljára két kezdő létművésznő jött ki a
szép kerti kapun, konflisba ültek és elzörögtek a többi után. Spóroltak.
Le lehettek csúszva.

Már nem játszott a pad előtt az a társaság. A csend meglepett és
felnéztem. Mentek. Kanyarodtak kifelé egy úton a Stefánia felé, a lányok
elől, a fiúk hátul. Egymás vállán volt a kezük és még hallottam, hogy
egy Weiner-kuplét zümmögnek együtt, mintha amerikai fiúk lennének. A
dadák nyomták a gyerekkocsikat előre és a bonnok és a cselédek húzták
már magukkal a kis médiket és pubikat a diabolókkal és a nagy
karikákkal. Az öreg negyvennyolcas gyepellenőr sétált a vastag bottal és
kéksárga karszalagjával a virágágyak közt, még egy bokor alatt ült
valami rongy ember, mint Anonymus, esetleg őneki is kell a reggeli
lapokban szerepelni, mint öngyilkosnak a többi közt az elmúlt éjjelről.

A lánynak a feje felém volt fordítva. Észrevettem. Én is felé
fordítottam a fejemet, arra ő elkapta az arcát. Egy kis grimaszt
csinált, láttam. Sőt röhögni akart. Mi van itt nevetni való? A válla
felugrott egy párszor, vinnyogott magában, mert dugdosta a nevetést.
Rámragadt. Elkacagtam magam, kérdem:

– Mit nevet?

De szép volt az az ifjúság, mikor ott ültem a mellett a lány mellett. De
szép volt az ifjúság. Milyen keserves volt, milyen stupid volt, milyen
egy téboly volt, te, milyen rémes és milyen szép volt mégis. Csak nevet,
barátom. Úgy nevetett, mint a gyerekek szoktak az osztályban az óra
alatt, mikor úgy rájuk jön. Ilyen egy taknyos, gondoltam. A
balkönyökömmel meglöktem egy kicsit a karját, jobbfelől ültem neki
tudniillik.

– Mit nevetsz itt te?

Nem nézett rám.

– Hogy hogy ül itt – azt mondja. – Jó kis hangja volt, olyan új hangja
volt, vagy milyen, meglepő. Mint egy csepp eső, ami az embernek az
arcába esik.

– Hogy-hogy hogy hogy ülök itt? Hát hogy üljek? Hogy üljek itt neked?

Nevetett.

– Nem tetszik, hogy itt ülök?

– Hogy tegez itt! Hogy jön engem tegezni? – abbahagyta a nevetést, úgy
szólt hozzám, hogy azért el volt fordulva közben.

– Te, valami van az orrodon – mondom neki. – Mutasd.

– Semmi köze – azt mondja. – Hogy mer engem tegezni.

– Köszönöm, jól. – Ez egy új találmány volt akkor Pesten – ez a
»köszönöm jól«. A leány úgy tett, mint akinek a méltóságán sérelem
esett.

– Itt letegezi az embert, hö – azt mondja, mintha valami harmadikhoz
beszélne.

– Nézz már ide, te.

– Azér se.

– Hány éves vagy?

– Elmultam.

Ez is olyan vicc volt.

– Nem nézel erre? Mondd meg hány éves vagy.

– Va-agy? Hát te hány vagy? – Úgy tetszett neki, hogy vissza mert
tegezni, hogy kacagott egyet utána. Le kellett inteni.

– Ne szemtelenkedj.

– C! – így tett és idefordult, hogy végigmérjen, feldugta az alsó ajkát
és lenézett a cipőmre. Egész kedves arca volt, szép fehér szín.
Ragyogott az orrahegye. Kék szeme volt, fekete haja.

– Elég szép fiú vagy – mondom.

– Mér nem mondta ezt reggel, most már sötét van. – És megint elkapta a
fejét. Ezeket a válaszformákat ismertem az éjfélutáni világból. Ez is
tudja már a nyelvet?

– Mondd, kérlek, hol szolgálsz?

– Hallja, uram, ha egy pofont akar, csak szóljon, – azt mondja és a
szemem közé nézett, de nem állta meg, hogy ne nevessen és megint a másik
oldalra csavarta a fejét.

– Szemtelen vagy. Feltünően szemtelen vagy. Hogy hívnak?

– Nem szoktam utcán át bemutatkozni.

– Most nem vagy az utcán, most a ligetben vagy. Bemutatkozhatsz.

– Ne legyen olyan kíváncsi, hallja, hamar megöregszik.

– Nem mondod meg a neved?

– Mit érdekli magát?

Komoly képet csináltam, mint egy tanfelügyelő.

– Nos, hogy hínak?

– Kérdezze meg tőle.

– Te hülye – mondom és egy fricskát akartam adni neki. Felkapta az
orrát, aztán összehúzta a száját szemét és egy gesztust csinált, mintha
szavalni kezdene:

– Jó uram, nem találja, hogy ön túlságosan bizalmas?

– Eredj el innen, ha ilyen buta vagy.

– Eredj el – zéderanda! Saját padja ez talán itt a sligetbe?

Sligetbe! Ez is benne van a műveltségében.

– Hol veszed ezeket a jó dolgokat? Kitől hallottad mondani, hogy sliget.

– Az Operába járok, ott hallottam. Mit szól!

– Távozz, édesem, nem lehet veled beszélni – mondom és felfelé
legyintettem egyet, mint egy herceg, mikor a szabóját kidobja. Tényleg
untam ott vívni vele. Mit érdekelt egy ilyen nemtudommicsoda. Csak azért
bolondoztam egy kicsit vele, mert untam magamat és hát kérlek, elég jó
kis bőr volt. Kellemes volt ránézni, csak úgy, mint mondjuk egy
narancsra, mikor egyáltalán nincs is gusztusom narancsra. És olyan rossz
hangulatban voltam, mikor a Gerbeaudból a kocsik elmentek. Úgy el voltam
hervadva. Hova menjek?

– Hallja, dinsztelt úr, ne adja a bankot itten. Micsoda beszéd az hogy
távozzak? A saját lakásáról kilökhet, akit akar. Engem innen ki nem
lökhet. Zéderanda. Távozzon maga.

Elrántotta a derekát, felkapta a retiküljét vagy mijét és a térdére
csapta. Kinyitotta, kivett egy kis tükröt, hátrahúzta a nyakát, én is
láttam egy kicsit az arca fehérjét a tükörben. Meglöktem a karját.
Kiesett a kezéből a tükör. Leesett a földre. Rózsaszín kaucsuk háta volt
a kis tükörnek.

– Naa – azt mondja. – Finom egy modora van magának. Most vegye fel.

– Most mindjár, vagy még ráérek?

– Azonnal is ráér, édesem.

Nyögve hajoltam le.

– Öö, öreg csontjaim.

– Adja ide! – el akarta kapni.

Egy olyan bazári kis tükör volt. J betü volt rajta plajbásszal,
csuszkáló írással.

– Mi ez itt?

– Kérem, adja vissza a tükröm.

– Előbb mondd meg, micsoda szám ez itt. Telefonszám? – Egy szám is volt
a J alatt.

– Mi köze! – Ki akarta kapni a tükröt a kezemből. Odaütöttem a kezére.
Csak éppen hogy csesztem. Megint odakap a tükörhöz. A körmére
koppintottam a tükörrel. Elnevettem magam, őbelőle is kifutott. Teli
volt a szája nevetéssel. Igy ment egy kicsit, mintha csak játszani
akarnánk. A tükör ragyogott közbe köztünk, a tükör is nevetett.

– Na, ne üssön hát! Adja ide már!

– Ki ez a jé, mondd meg.

– Senkise. Dedektiv maga?

– Dedektiv, igen. Micsoda jé ez itten? Jenő?

– Hogy kitalálta. Milyen egy esze van!

– Egy fiú?

– Neem, majd egy leány!

– Ez meg a Jenő száma. Telefonja is van Jenőnek?

– Mit érdekli az magát. Hallja, adja vissza a tükröt.

– Nesze – mondom. – Nyújtottam. El akarta venni, visszakaptam. Megint:

– Na. Nesze hát. – Nyúlt, elhúztam a kezem. Elrántotta magát,
kopogtatott a sarkával a földön, hallgatott, mint aki haragba van.
Megint kínáltam a tükröt:

– Na, komolyan. Ne, vedd el. Tessék.

Egy darabig nem reagált, egyszer végre hitt a komoly hangban, odanyúlt.
Ráütöttem a kezefejére. Grimaszt csinált.

– Nézze, ne játsszon itt velem.

Felvettem az erszényét, beletettem a tükröt. Egy puff, egy zsebkendő,
egy kicsi parfümös tubus, egy korona, meg egy pár hatos, egy enyveshát
és egy kulcs volt az erszényében.

– Mit nyulkál a ridikülömbe! – kikapta a kezemből.

– Mutasd azt a képet. Muti.

– Mit akar vele. Fogja. Nézze meg, milyen randa vagyok. – Ideadta az
enyveshátat. Ő volt rajta meg egy fiú.

– Ez az a jé, ez itt melletted?

– Ez. Tetszem magának?

Megnéztem őket. A lány ebben az adjusztírungban volt a képen, ebben a
kalapban, ebben a blúzban és ebben a selyemszoknyában, az erszénye a
kisujjáról lógott lefelé, az egyik lábával lábujjhegyen állott, befelé
nyomott térddel és a sarkát jól feltartva hátra, mint a divatlapokban
állanak a modellek és mint a Dorottya-utcán ott Brachfeld mellett a
kirakatban a bundában lefotografált művésznők állanak egy nagy lépcsőn,
kicsit önmaguknak dülve, magosabbaknak tartva magukat és valami gőgöt és
merengést, valami idegent szimulálva, szinte letagadva azonosságukat,
valamit a távolból affektálva, Place Vendôme-i illetőséget vagy nem
tudom mit. De nézni ez a leány olyan őszintén nézett ezen a vacak kis
képen, olyan kíváncsian s egy kicsit ijedten, te, olyan valami meglepett
ünnepélyességgel, mint a csoportképen néznek az intézeti lányok vidéken,
akiket az évzáró ünnepélyen az udvarban fehérben és virágokban
lefotografál a helybeli legelső fényirdász. J., vagy tegyük fel Jenő, ő
egy vékony gyerek volt, keskeny karimájú Girardi volt a fejében
hátratéve, hogy a választéka kilássék a kalap alól. Középen volt a haja
kétfelé vasalva. Zsebkendő csüngött a szivarzsebéből és a gomblyukából
neki is lánc ment a szivarzsebébe s szűk dupla gallérja volt és csinált
csokor ugrott kétfelé a gallérnyílásból, Terézköruti chic, igen mély
kivágású gigerli-mellénye volt és csíkos inge, felvasalt nadrágja és
magassarkú félcipője s egy kis pálcát hajlított a földön maga mellett,
olyan vékonyat, hogy elesett volna, ha rá akart volna támaszkodni.

Egy cigarettet is tartott az ujjai közt a pálca felett. Jenő
kieresztette a szemét és eszesen és elszántan próbált előre nézni. Jenő
az arca után lehetett szivaros fiú a Jardin de Paris-ban, páholyhoz
vezető boy a Royal Vióban vagy liftes a Hungáriában, vagy még jobb
esetben színinövendék és a legjobb esetben kezdő moziszínész és egyben
ős turfbarát.

– Mit nézi annyit, adja már. Mit szól az arcberendezésemhez? Randa
vagyok, nem?

– Csúnyább is lehetnél – mondtam neki, hogy egyszer gyöngéd is legyek.

– Ez egy olyan piszok kép. Adja, tegyem el. Nem szokok enyveshátat
csináltatni. Ez a hólyag akarta, hogy álljak oda vele. De nem fogok
rendelni. Tizenkettőt csinálnak két kroncsiér. Levelezőlapra csinálják
rá az embert. Kell nekem? Azt hiszi, nekem kell levelezőlap evvel a
hólyaggal? Még oda is megyek, igaz, megnézem a kirakatban, nem-e tettek
ki vele. Majd még mutatom ott vele magam a kirakatba. Csipiszt.

– Micsoda fiú ez?

– Eegy.

Ebből értsek.

– Kedves pofája van – mondom.

– C, egy undok. Maga már azt hiszi, van vele valami.

– Nincs vele semmi?

– Frászt.

– Szeret?

– Pesten lenni. – Ez is egy olyan vicc volt. Szeret… Pesten lenni? –
kérdi egy lány a fiútól. Az után hogy: szeret, egy kis pauza jön, mintha
azt kérdezné: Szeret? Vagy ha komolyan kérdik a nőt: szeret? – arra is
rácsapja a nő: Pesten lenni. Hogy szeretek Pesten lenni. Én úgy
értettem: szeret ő téged? Szerettem a szívhez nyúlni, akárkivel
beszélek. Úgy izgatott mindenkinek a szíve, úgy érdekelt, ki kibe van
belebukva és ki hogy szenved és ki milyen boldog. Mindenkinek, aki
szembejött velem, a mellére néztem, a baloldalra, ahol a szív van.
Vajjon mi megy ott végbe? Egyszer, emlékszem, ültem a Kolegerszkiben és
néztem a népet és a katonazene játszott és ott képzelődve, mintha minden
kabáton és minden blúzon keresztül láttam volna egy nagy szívet, egy
szívalakú tüzelő lampiont.

– Nem szeret téged?

– Össze vagyok veszve. Tegnap összevesztem.

– Jenővel? Min vesztetek össze?

Dühös lett.

– Hagyjon már. Mit kérdez!

– Nagyon unalmas vagy. Mér nem felelsz rendesen?

– Mit feleljek itt magának? Kicsoda maga?

– Mér vesztél össze Jenővel?

– Azt hiszi, énvelem olyan könnyen lehet.

– Nem értem. Énrám mondod?

– Á. Az a hólyag. Mert leadtam magam sétálni vele, hát már mindjár
akart.

– Mit akart mindjárt?

– Nézze, édesem, ne faggasson, igen?

– Pssz. Te, mondd meg már a nevedet.

– Hagyjon békemet a nevemmel.

– Hát mást kérdezek.

– Na?

– Hogy hívnak?

Nevetett:

– Nagysád! Úgy hínak nagysád! Édes nagysád, kérem, legyen szivesss… – a
kezével egy előkelő gesztust tett, mintha helyet mutatna egy nagysádnak.

– Te bolond. Mér nem mondod meg a nevedet.

– Nem értem, hogy lehet arra kíváncsi. Én nem értem, mit akarnak az
embernek a nevétől.

– Én meg nem értem, mér ne mondanád meg, hogy hínak. Egész bátran
megmondhatod, úgyis elfelejtem.

– Hagyjon, mit… hagyjon – úgy mondta: chagyjon!

Elfelejtettem közbe mondani, hogy a lámpák meggyulladtak már a ligetben.
De még elég világos volt. Még jártak is az utakon, kocsik is mentek a
Stefánián, a Hermina-úton meg valami hangos népek vonultak folyton,
fütyölve és előre-hátra kiabálva egymásnak. Kőművesek vagy kövezők
voltak, hazafelé menet. A Gerbeaud mellett a fasorban két omnibuszkocsis
léptetett el két nagy dagadt lovon. Az állatokon lógott és hintált a
nehéz szerszám. Egy bokor alatt a füvön egy szentjánosbogár gyulladt ki.

Megfogtam a lánynak a kezét.

– Mondd, mér vagy ilyen undok?

– Hagyja a kezemet – azt mondja. – Engessen. Engessen.

– Húzd le ezt a keztyűt.

– Hát még mit nem.

– Húzd le a keztyűd, hadd nézzem meg a kezedet.

– Mit akar a kezemtől.

– Meg akarom nézni a kezedet.

– Igy nem lássa? Engesse már el.

– Húzd le már, mindig így kéreted magad?

– Ne izéljen. Én már megyek. Hagyja a kezemet.

Megfogtam a másik kezemmel a karját, húzgáltam a keztyűjét lefelé.

– El fogja szakítani a keztyűmet. Én nem bánom, megfizeti.

Már lenn volt. Az ölébe dobtam. Tetszett, hogy hűvös a keze. Zongorára
való nyúlánk ujjai voltak.

– Mit nézi, piszkos. Tudom hogy piszkos.

– A másik tisztább? Add azt, ha az tiszta.

A kisujján vékony aranygyűrű volt, csak annyi, mint mikor a cseresznye
szárából kötnek gyűrűt. Egy kicsi hígzöld kő volt benne. Oroszországban
szibirszkinek híják ezt a zöld követ.

– Hagyjon már, elmegyek. Engedjen elmenni.

– Maniküröztetni is szoktál?

– Ne nézze már. – Húzta a kezét, visszaengedte. – Tudom hogy csúnya.

A kiksz még rá volt ragadva a körmeire és a bőrvágás vékony aludt
vérszín emlékei látszottak egy-két helyen a körmei fölött. Elnevette
magát.

– Még csak kétszer lettem manikürözve. Barátnőm csinálta meg a kezet
nekem.

– Ki az a barátnőd?

– Kíváncsi? Az egy artistanő. Nem ismeri? A kaszinóban van.

Nekem tudni kellett, hogy a kaszinó, ahol az ő barátnője van, az nem a
Nemzeti Kaszinó, se nem az Országos Kaszinó, se nem a Lipótvárosi
Kaszinó, se nem a Józsefvárosi Kaszinó, hanem az egy édes kedves
kaszinó, hol nincs se politika, se kötelező öngyilkosság huszonnégy óra
múlva a kártyaadósság miatt, ott csak bál van örökösen, zene, dal,
szerelem, szeszelés, víg élet, francia világ: Casino de Danse.

– A kaszinóban? Hogy híjják?

– Hédi.

– Hédi?

– Hédi. Ismeri?

– Nem egy vastag?

– Az, vastag? Sőt egy nagyon sikkes alak.

– Fekete haja van.

– Áh. Tiszta vörös. Azelőtt gesztenye haja volt, most hagyta vörösre
festeni.

– Akkor nem tudom.

Hallgattam. Sóhajtanom kellett. Én itt egy Hédiről beszélek, aki vörösre
hagyta festeni a haját és akit nem is ismerek, egy ilyen lánynyal,
akinek még a nevét sem tudom. És a fejem és az egész napom és az egész
mindenem teli van egy nővel, akit most ismertem meg és akiről csak
hallgatni szoktam. Meghallotta, hogy sóhajtok. Erre is volt egy olyan
vicces kérdése:

– Mondja, kegyed talán breteg?

Nem is feleltem neki. Fogtam a kezét és néztem az aludtvér csípéseket a
körmei sarkában.

– Mit sóhajtozik itten?

– Ásítottam – mondom és imitáltam egy ásítást, hogy igazoljam magamat. –
Kérlek, ilyen buta nő mellett – mondom – muszáj ásítani.

El volt fordulva, láttam, hogy elnéz. Ő is sóhajtott.

– Hát te mit ásítasz?

– Hagyjon már – azt mondja – menni akarok.

Kedvetlen volt a hangja. Ki akarta szabadítani a kezét.

– Nem mégy még. Ülj csak itt szépen. Mondd már, te mi vagy? Otthon vagy
még?

– Naa, bizonyisten, engessen.

Odahajolt, hogy a kezét jobban el tudja rántani. A szalag a kalapjáról
az arcomhoz ért. Megkívántam hirtelen azt a tiszta fehér arcot. Meg
fogom ezt a lányt itt csókolni. Egy ilyen csóknak a szívemhez semmi
köze. Ettől még olyan boldogtalan lehetek, mint egy ház. Csak
megcsókolom, aztán hadd menjen.

– Ijj, ne szorítsa a kezem. Ne tartson itt fel, tényleg micsoda eljárás
ez, engessen menni.

– Te kígyó, még nem is ismerlek és már el akarsz hagyni?

– Jáj, az ujjam. Fáj, nem hallja? Mit gondol, majd itt ülök magával a
sligetbe. Mi vagyok én?

– Én nem tudom, mi vagy. Hát mi a polgári állásod, áruld el már az
istenért.

– Mit törődik avval. Az anyámnak a lánya vagyok.

– Te házilány vagy?

– Házi vagyok és kész. Úrinő vagyok, nahát. Jaj, nem engedi a kezeeem!

Dobolt egy pár taktust a két sarkával a földön.

– Hadd csókoljalak meg.

– Hooogyne.

– Akkor elengedlek. Hajolj ide, megcsókollak.

– Sietek!

– No.

– A kezem, hallja, én…

– Hadd csókoljam meg a szádat.

– Inkább ne.

– Nem engeded a szádat megcsókolni?

– Chaagyjon.

– Hát akkor a fogadat. Hadd csókoljam meg a fogadat.

Végre visszajött a nevetése, nem tudom, eddig hol volt eltévedve.

– Fogja, itt van.

Úgy csinált, mintha kivett volna egy fogat a szájából és nyújtotta.

– Ham – bekaptam egy ujját. – Most mind a két keze nálam volt. – Adsz
egy csókot? – mondtam, úgy, hogy az ajkaim nem értek egymáshoz, mint aki
borostyánszipkát tart a fogai közt és beszél.

Kirántotta az ujját a számból és rázogatta, mintha megégette volna.

– Ni, hogy megharapta. Fene egye meg.

– Boorzasztó. Mutasd.

– Nézzen ide, itt a foga helye.

Hozzáhajoltam, az orrom elé dugta az ujját. Megkaptam a balkezemmel a
derekát, elengedtem a kezét, a másik kezemmel a két orcáját fogtam be,
mint egy nagy harapófogóval és odahúztam a fejét a kalapom alá.
Szájoncsókoltam. Nem tudta a száját olyan hirtelen összeszorítani, csak
a csók alatt éreztem, hogy nyávogva erőlködik, hogy a száját behúzza.
Meleg levegő jött az orrából az arcomba. Meg volt csókolva. Elengedtem.
Felugrott, elfordult. Visszafordult.

– Disznó.

Képzelheted, mennyire megsértődtem. A szám vizes volt a szájától.
Szívélyesen néztem föl rá. A kalapom hátrament a fejemben, úgy hagytam.
Megláttam a ligeti tó hídján a világos lámpákat egy sorba mosolyogni. A
híd alatt a fényes fekete vízen két hattyú lassan úszott, mintha mindig
megállanának. Eltűntek. A fák sötétzöldek lettek. A csillagok fenn
voltak. Villamoscsengetés hallatszott és autópuffogtatás. Éreztem
valamit, azt, hogy élek és ez jó volt. A lány a kalapját ráncigálta a
két kezével.

– Itt a bugyellárisod – mondom. – Itt ne hagyd.

– Most már boldog? – mondta dühében.

Boldog. Ha ezt a szót hallottam, mindig a szívembe ment a nyilallás és
úgy lettem, mintha szédülnék, de nem a fejem szédül, hanem lejebb, a
lelkemben szédül minden, mint egy kiállítás, ami elkezd forogni s
elhomályosodik. Boldog. Direkt mosolyogtam, úgy néztem a lány kalapját.
Úgy vehette, hogy büszke vagyok vele szemben és mulatok rajta. Ha az a
nő, az a komoly, az az asszony, akitől semmim sincs, csak egy zűrzavar a
gondolatvilágomban, ha ő kérdezné tőlem egyszer, de nem így butaságból,
hanem valami nagyon komolyan és úgy, mintha ünnepnap volna, egy kis
szalonspiccel, ragyogva vagy sírva, nem tudom, úgy mélyről és messziről
és mégis a legközelebbről olyan hanggal, mint a zúgás a kagylókból, ha
kérdezné tőlem: boldog?

A Gerbeaud felé néztem, sötét volt és hallgatott a vasrács, a fák álltak
előtte, mint valami nagy szomorú bosnyákok és a pavillon tetejéről egy
fekete tű mutatott az égre felfelé. Azon vettem magam észre, hogy az a
lány ott előttem elkezd vihogni:

– Ni, hogy néz. Báá!

Igaz, ez is itt van. Már nem haragszik. Ebben a lányban annyi nevetés
van, mint lé a barackban. Micsoda nő ez itt? Különben nem is érdekel.

– Adja a ridikülömet. Maga marad? Maga tán itt szok hálni?

– Nem haragszol már?

– Mitt haragudjak – mondta fölényesen és félrerántotta vállát. – Jön
vagy marad?

Felálltam, odaadtam neki a kis tasakját.

– Én erre megyek – a Stefánia felé fordult. – Maga merre megy?

– Gyere, sétálj itt velem egy kicsit.

– Mit sétáljak, én nem szoktam itt este sétálni. Mi vagyok én?

Gondoltam, adok egy forintot neki, megérdemli.

– Kell két kroncsi?

– Két kroncsi! – kacagott egyet. – Nekem ne adjon.

– Nem kell pénz? Konflison mehetsz haza.

– Csak tegye el a pénzét, majd jól jön az magának. Nekem ne adjon pénzt,
c, hallja!

– Hát négy kroncsit elveszel?

– Hagyjon engem a pénzével! Jön vagy nem? Én itt nem megyek tovább.

– Gyere már, csak az épületig meg vissza. Olyan szép most itt.

– Kikapok otthon.

– Még csak nyolc óra, mit akarsz.

Jött. Elmentünk az öngyilkos előtt. Még meg se moccant azóta, hogy
odaült a padra. Ránk se nézett. Két másik padon ült már egy-egy áhitatos
esti pár. Az egyik padon a férfi gázember volt, ahogy nevezik. Barna
blúza ki volt gombolva és az ingmelle is nyitva volt, mert nem volt
benne gomb. Merengett a nő mellett és ép egy gázlámpát talált nézni
merengésében és úgy bámulta, mintha a legnagyobb újság volna neki egy
ilyen gázlámpa.

– Ott a Műszinkör, ni – mondta a lány. – Ott voltam délután. Milyen egy
hülyeségeket adnak ott, kár a pénzér, én mondom magának. Annyit
röhögtem.

Elnevette magát.

– Most mi jutott eszedbe? Valami darabra gondoltál?

– Olyan hülyeségek. Én nem értem, hogy lehet olyanokat előadni. Mondja,
látta maga már Bokori Pistát fellépni?

– Még nem láttam drágám. Legközelebb megnézem.

– Itt lép fel a Műszinkörben. Mint jassz és huszár szok kijönni. Hogy
mennyi rózsát kap ez a hólyag, mikor kigyön. Úgy tapsolnak, mintha
legalább is egy Sziklai lépne fel, de még ki se nyitotta a pofáját,
mindjár ahogy kigyön, egy olyan tapsolást csinálnak azok a tyúkok és ott
szaladgálnak a viráglányok, a kosár virágokkal, mondja, maga jár a
Műszínkörbe?

– Én, ritkán.

– Tudja, hogy ott direkt vásárolnak virágot a tyúkok. Húsz vas egy
csokor rózsa és telihajigálják a színpadot, ahogy kezd hátulról gyönni
az a majom és elkezdenek bőgni ottan: Bokorii, Bokoriii… Én nem mondom,
szép az alakja és higgye meg, csakis az alakjára buknak, mert a hangja
az olyan, mint a handlénak, aki reggel zokog az udvaron minálunk.

– Neked nem tetszett Bokori?

– Frászt.

– Melyik színészre bukol?

– Én nem bukok színészekre. Hallja, olyan hülye nőnek néz engem? Bokori
Pistáért milyen betegek azok a tyúkok, nahát!

Megint hihh, kiszaladt a jókedve.

– Mondd, egész nap így nevetsz?

– Én? Talán sírjak? Mit sírjak, nem igaz? Én úgyis csak meg fogom ölni
magam.

– Mit csinálsz, te?

– Semmit. Én úgyis öngyilkos leszek. Csekélység.

– Micsoda hülyeségeket adsz itt elő!

– Azt hiszi nem? Azt hiszi nem is merek öngyilkos lenni? Azt hiszi?

Igy mondta: asziszi? S hencegősen a szemembe nézett. Néztem, mi van
ennek a szemében. Két pici kerek kék eget láttam csak és egy-egy
csillagot benne.

– Te marha nő, te. Hány éves vagy?

– Én, tizenhat. Most agusztusban leszek.

– Hát hogy beszélhetsz ilyen hülyeségeket, hogy öngyilkos leszel.

– Mért ne. Mit éljek én?

Semmi lehangoltság nem volt sem a szavában, se az arcán. Olyan volt,
hogy mingyár a másik pillanatban nevetni fog. S nem nevetett. Nézett,
őszintén, könnyen és elszántan nézett rám. Mintha összebeszélt volna
valami túlvilági víg társasággal, mintha már mindenen túl volna ő, ami
itt található, mintha elvégezte volna a világegyetemet, mintha a
jégsarkok ismeretlensége s a bolygók programmja és a tengerfenék és a
villamosság és a művészet minden produkciója és a népek minden álma s
minden élvezet és minden csalódás a világon, az egész élet mind a
kisujjában volna és mintha bepakkolt volna s ő mehetne már innen
nyugodtan. Hogy tud ilyet kitalálni egy ilyen városi fű, egy ilyen vad
kis konty, hogy jön az elő, hogy még alig szipákol itten a levegőből
valaki, már kinyitja a száját halált mondani. Ez úgy meglepett, ez a
buta fordulat, a bolond locsogás után ami jött belőle s csak mert egy
ilyen nőt nem vehettem komolyan, hogy leadjam magam vele társalogni egy
ilyen nagy dologról, mint az élet meg a halál, hát csak azért tettem
magam, mintha viccnek venném a dolgot.

Én piszkáltam a pálcámmal a földön és leütöttem egy pár levelet a bokrok
alján, pedig eszembe se volt a leveleknek ártani s ő már danolt ott
mellettem, mintha nem is ő lenne, aki az imént azt mondta: megölöm
magam. Danolt szórakozottan, hogy:

  Éé-és ennél a táncnál,
  Hajlik a nő mint a nádszál,
  Tárállá, lálállá, lálláhá…

Emlékszel erre a barna valcerra? C’est la valse brune… meg a többi
valcerra, amelyik jött Pestre, kék valse-ok és szőke és fekete és vörös
és sárga valse-ok Párisból és dzsiggelni való hadari dalok és mindenféle
bolondos zenék Londonból meg Newyorkból és egymásután végigszaladgálták
a színházakat, a kabarét, az orfeumot, a kávéházi cigánybandát meg a
bodegákat és a borozót hajnalban és a verklibe másztak és ott ugráltak
még egy darabig és egyik a másik után elhallgattak egyszer és elvesztek
a város muzsikájából örökre.

Rátettem a tenyerem a lánynak a vállára. Meleg volt a blúz alatt a bőre.
Az influenza jutott eszembe, olyan melegsége volt a bőrének. A sárga
múzeum hallgatott ott előttünk, a nagy ablakokban kékes világosságot
csinált a hold, mert a túlsó oldalon is ilyen nagy ablakok voltak
ezekkel az ablakokkal szemben.

– Ni, lila ákác – azt mondja. – Jaj szakítson nekem.

– Hol van?

– Ott a falon. Nem látja? Ott ni.

Tényleg láttam valami lilás virágot nagy levelek között. Oda volt a
falhoz ez a fa vagy futóka vagy micsoda simulva. Én azt hiszem, nem is
tudtam, hogy lila ákác is van. Amennyit én ákácokkal foglalkoztam itt
Pesten az iskolában, meg a kávéházban. Ezt csak úgy felhozom, mert egy
kicsit bántott, hogy ez a lány jobban ismeri a virágokat, mint én.

– Minek az neked?

– Szeretem a lila ákácot. Kedvenc virágom.

Odamentem a falhoz, lábujjhegyre állottam, téptem neki lila ákácot.

Megszagolta. Az orrom alá adta:

– Szagolja csak.

Odaszagoltam.

– Gratulálok – mondom. – Volt valami szaga, nem nagyon figyeltem rá.

– Tudja, hogy én imádom a virágokat? Szavamra, imádom!

Jó. Csak nem fogok ővele virágokról beszélgetni. Pedig az olyan szép
lehet, este járni egy kertben nővel és a virágokról beszélni ketten, egy
nővel. Ezt itt mellettem őrülten lenéztem. De azért megint a vállára
tettem a karomat, úgy mint egy boát. Hagyta és aztán a hátát
lesimítottam egyszer-kétszer. Odahajoltam az arcához. Csak úgy kívántam
egy csókot megint, mint ahogy az ember be akar kapni egy szem szőlőt,
amelyik a tányérján marad. Félrehúzta a fejét.

– Mit akar?

– Nem adsz egy csókot?

– Szépen!

– Látod, én adtam neked – mondom.

– Mintha én olyan nagyon kértem volna.

– Ha nem tetszik, add vissza.

– Jó, majd újévkor, csak ne hagyja elfelejteni.

Nem volt ott közel senki. Magamhoz kaptam, szorítottam a karommal a
derekát. Épen összeillettünk.

– Nem csókolsz meg?

– Eresszen, már megint kezdi. Ne nyomjon úgy. Tyhjaj!

– Csókolj meg!

– Nahát szemtelenség – és húzta hátra a derekát és elhúzta a száját
erőlködésében és így is olyan volt, mintha nevetne. A hold az arcát
egész világosra festette ki. Szép tiszta piros szája volt. A nyakát is
odahúztam a másik karommal.

– Csókolj meg!

– Mm.

Behúnyta a szemét. A szája be volt csukva. Szájoncsókoltam.

– Ááh, hogy nyálaz!

Félre tudta rántani a fejét. De nem szabadult.

– Csókolj vissza.

– Fuj, utálat – fuldoklott és a száját nagynehezen meg tudta törülni a
karján.

– Csókolj vissza szépen.

– Hagyjon már – azzal odaütötte a fejét és megcsókolt. Mint egy madár.
Csak épen az arcomhoz kapott a csőrével. – Na, engessen!

– Nem úgy. A számat.

– Kizárt dolog. Ne szorítson már.

– Mért nem csókolod meg a számat?

– Csak.

Farkasszemet néztünk közben és folyton éreztem az államon a lehelletét.
És úgy együtt állottunk, mintha kötéllel lettünk volna összekötve és
folyton csuszkált a cipőnk a földön, mert ő mindig menni akart, én meg
nem engedtem. Észrevettem, hogy kétfejű árnyék van a földön mellettünk
és hajlong, ahogy mi mozdulunk, mindig. Hű, barátom, ha akkor ott jön a
vezér és látja, hogy az Előkelő Bank egy reményteljes ifjú tisztviselője
ott tántorog evvel a kis ligeti nővel!

– Te buta, mért nem akarod a szám megcsókolni?

– Én csakis akit szeretek, annak csókolom meg a száját.

Elengedtem. Már nem is akartam. A csók már egy savanyú dolog volt, az
se, egy ízetlen semmi. Úgy szégyeltem magam. Magam előtt, nem ő előtte.
Éreztem, hogy a homlokom meleg. Biztos elpirultam. Hallani lehetett a
cigányt a Wampeticsből.

A lány a karomra legyintett a virággal, azt mondta:

– Pá magának!

És elszaladt.

Úgy éreztem ott magam, mintha hirtelen ősz támadt volna s hideg és sár
lenne. Alig vettem észre, hogy a lány otthagyott. Aztán utánaszóltam:

– Várj, hová mégy? Te.

A lány ugrott egyet futtában, visszafordult, de csak egy pillanatra,
intett avval a virággal, mint egy zsebkendővel és idekiáltott:

– Viszlát!

És megint hallottam, hogy nevet és szaladt és kifordult a Stefániára.

*

Mondd, voltál már szerelmes? Ha engem kérdezel, én nem tudok neked
igazán felelni. Én azt hittem akkor, szeretek egy nőt. Egy privátot. Egy
úriasszonyt, amilyet mindig képzeltem. Most úgy látom, hogy csak akartam
szeretni. Én még most se tudom, mi az a szerelem. Már sírtam nőért, nő
után, nő miatt. Sírtam az összes nők miatt, mikor nekem egy se volt.
Sokszor azt hiszem, ez a szerelem, ez, mikor nincsen szerelem és az
ember szíve egy barlang, amely teli van tűzzel és köddel. De akkor,
mondom, azt hittem, végre szerelmes vagyok. Forszíroztam magamban, hogy
szenvedjek a nőért. Speciel ezért a nőért. Nevetsz. Jól van. Tudom, hogy
te nem tisztelted ezt a nőt. Ma már én is tisztában vagyok vele. Igaz,
mondtad, mikor rajongtam előtted, akkor, annak idején, hogy ne dűljek be
neki, hogy csak annyit udvaroljak neki, mint egy jegyszedő-lánynak a
moziban, még annyit se, elég lesz ha megmondom neki rögtön, mit akarok.
De én nem azt akartam. Nem azt.

Arra csak úgy gondoltam, hogy mondjam neked? Bizony isten szégyelltem
magam, mikor eszembe jutott, hogy a végén az a vágyam. Hidd el, zavart
annak a képzelete. Azt mondtam magamban: én, én szerelmes vagyok, én
szeretek. Az, aki phisice élvezni fogja azt a nőt, az egy állat. Az az
állat is én vagyok, de az, amit én, az ember érzek, az nemcsak ez, sőt
majdnem ennek az ellenkezője. Én a szívét, a szemét, a kezefejét, a
hangját, a frizuráját, a nevét, a fogai világítását, a ruhája színét, a
cipője formáját, a márkáját, a parfümjét, az életét szeretem. És azt,
amit egy nőtől akarok, miután férfi vagyok, azt különben is úgy vettem,
hogy az neki százszor édesebb mint nekem, mindig könnyek és ájulások
közt lesz boldog velem. Láz és reszketés lesz mindig és csupa égő
sikoly, amit eltapos az ajkaival a párnákban és nem hallik a tapétákon
túl. Én azt a szót, hogy vágy, nagy betűkkel olvastam a versekben a
Hétben és éreztem, hogy az én vágyam is nagy vével van bennem és hogy
alapjában véve nekem is költőnek kellene lenni, mert olyan szentnek
érzek mindent és olyan szépen tudok elképzelni mindent, amit szeretnék
és mert úgy veszek mindent, ami az én ifjúságom, mintha husvét reggel
felöltözünk, mikor a bank be van zárva. Tudod, hogy mikor egy délben azt
mondtad nekem, hogy észrevetted, hogy az után a nő után mászok és én
arra röhögtem, akkor hogy szenvedtem magamban! Hazamentem és lefeküdtem
a díványra és azt hittem elbőgöm magam, oly csúnyán éreztem magamat.
Mért kell nekem Pesten élni? Miért kell az emberek között lenni, akik
állandóan látnak és akiknek hecc az, hogy én beleszeretek egy nőbe és
akik azt mondják: mászik utána, mikor én szédülve járok egy Éva mögött,
akinél a boldogságomat keresem, hátha őnála van deponálva. Ha ilyenkor
el lehetne tűnni ebből a városból egy idegen városba, ahol senki nem
ismeri se őtet, se engem nem ismer senki. Vagy ha Pest szétszaladna
olyankor, mikor az utcán meglátom őtet, gondoltam, ha az utcák
elúsznának és a bankok hirtelen messzire ugranának tőlem és eltűnnének
összes ismerőseim és a lakosság, az egészet úgy ahogy van elfujná a szél
valahová és egy erdő támadna körülöttünk és a madarak fütyölnének a
fákon, úgy menne előttem ez a nő és én úgy érném utól és egy vadrózsát
tépnék és azzal elébe térdepelnék és úgy néznék fel rá és mondanám:
asszonyom!

Először úgy voltam en deux vele, hogy a Váci-utcán, a hölgyfodrásztól
jött ki, én meg épen szembe mentem vele. Muszáj volt neki rámjönni.
Majdnem szaladtam a járdán elébe s úgy tettem, mintha nem is látnám.
Csak az utolsó pillanatban kaptam fel a fejem és lerántottam a kalapom
és hirtelen megálltam, mintha attól félnék, hogy belémütközik. Muszáj
volt, hogy megálljon velem egy kicsit. Addig csak úgy köszöngettem neki,
ő mindig mosolygott, mikor visszaköszönt, ahogy szoktak mindenkire
mosolyogni addig a pár másodpercig, míg fogadják a köszönést, de aztán
sietett tovább és én azt se tudhattam, hogy egyáltalában emlékszik-e
hogy bemutattak egyszer neki és nem az van-e a fejében, míg
visszamosolyog: ki lehet ez az alak?

Kivitt a Dunára. Szép őszi nap volt. Te is úgy szereted ilyenkor a
korzót délben? Nincs az a nagy tömeg, ami májusban szokott lenni, ami
szinte zabálja a szájával a napfényt és eszi egymást a szemével, mint
egy éles penecillussal. Ez nem az én esetem. Ez a fruskák szezonja.
Őszszel jobb népek vannak a korzón, több illúzióm van hozzájuk. Azt
képzelem, ők is mind olyan szerelmesek a sárga levelekbe és emlékeken
csodálkoznak és bánat jár a lelkében mindenkinek és úgy érzik a
szeptember végének és a Dunapartnak a drága hangulatát, akár csak én. Az
ember jobban érzi az életet őszszel, nem? A nők, azok szebbek ilyenkor,
nekem legalább úgy tetszik. Nincs már rajtuk az a szemtelen fehér ruha,
nem látszik át a lábuk szára a szoknyán, nem lehet azt a sötét
hónaljukat észrevenni és nincs az a rémes izzólap ott a hónuk alatt és
nem látni rajtuk azokat a kék meg rózsaszín csecsemőmasnikat az ingükön
a blúzuk alatt. Én nem birom ilyenkor komolyan venni a nőket. Csak
testet és fehérneműt látok bennük. Az őszi kosztümöket imádom.

A nőn egy kicsi fekete bársony francia kalap volt, a haja oldalt fel
volt lapítva, olyan volt, mintha hozzá lenne ragasztva a fejéhez. Az
akkor jött divatba. Szürke kosztümje volt, síma szoknyája és olyan
kabátkája, mint a zsakett, gazdag fehér zsabóval és francia félcipője,
fekete. Úgy éreztem magam mellette, mintha Párisban lennék egy
parisienne-nel. Mit beszéltünk? Tudomisén. Semmit. Őrülten dolgoztam,
hogy mulattassam. Feltálaltam neki mint egy pincér, amit tudtam,
szinházról, válásokról, szerelmekről. Barátom, most ha úgy
visszaemlékszem, azt hiszem oda se hallgatott. Folyton elnevette magát,
túlhangosan, olyankor is, amikor nem volt semmi értelme hogy nevessen és
közben állandóan nézett jobbra-balra, hogy köszönjenek neki az
ismerősök. Mintha csak azért menne ott végig, hogy inkasszálja a
köszönéseket. A fátyola alatt folyton megnyalta a száját. Ismered mikor
a nők hirtelen körülnyalják a szájukat? és a szájuknak a két szögletébe
is odakapnak a nyelvükkel, mint a kutyák. Ez olyan kiábrándító. Elkaptam
ilyenkor a szememet, ne lássam. Neki is vannak ilyen szokásai? De
viszont úgy ragyogott a szája a napon, olyan szép piros volt. Remek volt
az a száj, barátom. Mikor fogom én ezt a szájat megcsókolni? Úgy feljött
és olyan nagyot vert a szívem! Egy függöny mögött majd, vagy fák közt
este, ha társasággal sétálunk és hátramaradunk egy percre. Vagy egy
fiakkerben lehúzott függönyök közt, egy mellékutcán. Mit mondok neki
majd, mikor megcsókoltam? Van egy olyan szép szó, amit egy csók után
érdemes mondani? Azt mondom majd: szeretlek. Mielőtt megcsókolom is azt
mondom majd: szeretlek. Azt hiszem, ennél fényesebbet nem lehet mondani.
És nem is szabad egyebet mondani, hogy az ember meg ne bukjon. Izgatott
voltam és büszke voltam, mert ott megyek mellette.

Úgy éreztem, hogy a napon legjobban mi vagyunk megvilágítva s minket néz
mindenki. Nem tudtam mi szebb, egy rengetegben eltitkolva kettesben,
vagy így az egész világ előtt elvonulni. Vagy hatszor végigment velem a
Petőfi-szoborig és onnan vissza a Deliig. Azután lekísértem a Gizellára,
a földalattihoz. Mikor elváltunk, lehajoltam, megcsókoltam a keztyűjét.
Tolta fel az orrom alá a kezét, ahelyett hogy egy kicsit lefelé húzta
volna. Én úgy vettem, hogy mutatni akarja, hogy szimpatizál velem.
Visszamentem a korzóra. Leültem egy székbe, elnyújtottam a két lábam,
hátratettem a fejem és behúnytam a szemem és a nőt néztem, magam előtt a
sötétben. A nap sütött az arcomra. Olyan bizalmas ez az őszi napsütés.
Olyan jó volt, mintha direkt a szívemre jönne a nap. Egész
elfelejtkeztem a vendéglőről. A nő állott és járt előttem, én balról
mellette a pálcámmal előrenyulkálva a flaszteren és egy-egy pillanatra
eltűnt ez a kép és rózsaszín fodrok voltak a szemem előtt. A
napsütéstől. És a fülem csengeni kezdett véletlenül. Oly furcsa volt,
csak ezt az egy fájó hangot hallottam ott. De édes volt. Boldogság,
mondtam magamban. Nem vettem észre, hogy Buchwaldné odajött és letépte a
jegyet.

– Fiatal úr. Fiatal úr, tessék már jegyet váltani. Meddig álljak itten?

Kinyitottam a szemem, a barna jegyet néztem, meg a Buchwaldné
bőrtáskáját. Benyúltam a nadrágzsebbe és azt mondtam neki merengve:

– Szakaszt.

*

Várjál kérlek. Szeretném neked nagyjából leadni az én históriámat evvel
az Illetőnével, pedig nem szívesen foglalkozom a nőnek az emlékével. Még
teelőtted is olyan nehéz nekem beszélni róla. Látod, ő nem is tudja,
hogy nekem valami történetem van ővele. Neki csak egy kalandja van
énvelem az életben és azt is, lehet, elfelejtette. De nekem mégis egy
hosszú históriám van ővele, olyan, mintha vízírással volna leírva
előttem, attól a perctől fogva, mikor a Vígben egy felvonásközben zene
mellett úgy megtetszett nekem egy páholyban, egész addig a percig, míg
kitettem a szűrit a szívemből. Hát kérlek, az egy szezonvégi előadás
volt, mikor ott a földszinten állva a gukkeremmel beszíttam az arcát.
Frédi ismerte a nőt, odajön, azt mondja: mit bámulod úgy, bemutatlak, ha
akarod. Akkor nyáron bemutatott neki egy délután kinn a Gerbeaudnál.
Akkor a nőt mindig avval a közhülyével lehetett látni, Bertókkal, a
Tanügyiből, de hát kérlek, én abszolúte nem gyanakodtam. Csak nem fogja
magát egy ilyen Frimmdiadalával szerettetni. Az összes minisztériumok
nem tudnak ilyen hülyét produkálni, mint Bertók a Tanügyiből. Egyszerűen
leintettem magam, ha eszembe mert jutni, hogy ennek a léniának, ennek a
Bertóknak, ennek a hülyének sánszai lehetnek a nőnél. Akkor őszszel
végre sétáltam egy délben a korzón a nővel. Ezeken a szép őszi napokon
még ikszszer csatlakoztam hozzá a korzón. A nő minden délben kinn volt.
Kezdtem háromnegyedkor meglépni a bankból, mert ha egy óra után mentem
ki a korzóra s ha nem fogtam el rögtön a nőt, akkor el is passzoltam,
mert a nő negyed-félkettőre már haza szokott menni. Amellett kérlek, az
a nyavalyás Gergely bemondott az osztályfőnöknél, amért egy óra előtt
kivontam magamat a forgalomból. Az osztályfőnök behivatott és azt
mondta, hogy demoralizálom a levelezési osztályt, hogy melegen ajánlja,
hogy gondoljam meg a következményeket satöbbi, kérlek, ilyen undok
dolgok, mikor a boldogságra készülök! De gondoltam, ez már szenvedés a
nőért. Őrült kedvem volt elveszteni az állásomat egy szép napjáért az
életemnek! Különben Gergely urat beszüntettem és ha ott is maradtam néha
egy óráig, azt csak azért tettem, hogy direkt elkéssem a nőt a korzón
kóstolni, hogy fáj-e, hogy nem láttam és olyankor kijelentettem, hogy
Gergely is hallja, hogy csak lustaságból vagyok még itt, elvben már
félegykor távoztam, akinek tetszik, mehet rólam információkat adni.

A közhülye majdnem mindig ott volt a nővel a korzón és még egypáran,
akik újabban ott lábaltak a nő mellett, az az összenőtt szemöldökű
Pánczél, a Betonépítési főtitkára – ismered? – tudod hogy annak a
monoklija körül van gummiarabikumozva, különben nem áll meg a szeme
alatt? Szenzációs, szenzációs! Az zsenge ifjú korában valamelyik sötét
kőnyomatosnál dolgozott és még mindig üvölti mindenre, hogy szenzációs!
Meg Pereczky az a tehetségtelen piktor, aki a Biedermeier-korba
svindlizi magát a kabátjával meg a nyakkendőivel, azután meg az a vad
fekete huszárkapitány, akit biztos láttál már, aki messziről úgy hat,
mintha szédületesen mulattatná a nőt, pedig alapjában véve egy szót se
mond soha, csak nagyokat kacag minden ok nélkül és folyton kurjant: ej
ha! Meg az a nagy bohóc, az a Sréth, aki odajön délben a városházáról a
korzóra fehér gamásniban, mint egy gróf és az az élete, hogy minden
szezonban lehódítja a legkönnyebb nőt a korzóról és úgy szerepel, mint a
legnagyobb asszonytipró. Oly ideges voltam ott velük, kérlek, különösen
ez tett idegessé, ez a Sréth. Hogy jön ő ehhez a nőhöz? Csak tudja talán
a nő, hogy ki ez a Sréth, csak tisztában van vele, hogy ennek micsoda
kritikán aluli asszonykákkal szokott dolga lenni? És folyton
lefotografálta ott barátom. Folyton kapta ki azt a kodakot a hóna alól
és ültette a padra a nőt és mosolyogtatta és figyeltette bele a
lencsébe, mintha az a saját csábító szeme volna s már szavalt ott, hogy
milyen nagyszerű lesz a felvétel, najjszerű, becsületszentségemre mondom
nassáoasszoom ilyen felvételt még nem kapott. És hozta neki harmadnap
azt a kis tucat amatőrképet ragyogva, mint egy zseni: csodás, gyönyörű,
nassáoasszoom, becsületszentségemre nézzen ide! Oly kínos volt nekem
tudni, hogy ez az üres alak a tárcájában tarthatja a nő fényképeit, hogy
otthon kidolgozza az ilyen felvételeket, előhíja, fürdeti, retusálja,
foglalkozik otthon a nő képeivel, én nem tudom, úgy bántott ez, mintha
magával az élő nővel intézkedne.

Egypárszor azért olyan szerencsém volt, hogy nem járt senki mellette,
mikor kimentem. Ilyenkor ahogy örültem, úgy meg is voltam ijedve, hogy
most el kell kezdeni vele valami igazit diskurálni. Mit? Ha mint egy
diák, úgy bele lettem volna ájulva, én avval kezdtem volna: asszonyom,
mondok valamit: imádom. De hát még nem éreztem azt, hogy szerelmes
vagyok bele. Még csak kezdtem menni a szívem felé, mintha egy alléeban
elindultam volna és az allée végében ott állana egy berózsázott
filagória s odabenn lenne a sötétben a szerelem. Vagy mintha mennék egy
idegen városban az utcán este az opera felé, ahol még sohase voltam és
előre képzelném az operát belülről egy csodaszép publikummal és a heves
és illatos levegővel és köröskörül a bíbort és aranyat és a tűzszínben
elalvó csillárokat és a sűrű meleg zenét, amit nem látni és az édes
jajongást, őrjöngést, ami ott zokog egy olyan színpadon, mint az álom,
olaszul vagy spanyolul, nem tudom, milyen drága forró nyelven. A nő
megállott, mikor így meglátott elébe menni s olyan arca volt, mintha
örülne nekem és adta a kezét:

– Maga az? Na mi ujság?

– Jó napot – mondom. – Hogy van?

– Szoszo szo. Mi ujság?

Én hogyha valakit kérdeztem: hogy van? – én titokba mindig valami
érdekeset vártam hirtelen, nem érdekeset, hanem érdekesebbet annál, ami
érdekes szokott lenni; a szívem ütött egy meleget és úgy drukkoltam, jaj
ez most a mellemre esik és átölel és elkezd zokogni. Vagy megkapja két
kezével a kezemet és behúnyja a szemét és mosolyog és valami szépet kezd
beszélni, mintha álmában beszélne, vagy valami rémeset, mintha megőrült
volna. Hogy van? – hiszen ez hallatlan, hogy ezt kérdi valakitől az
ember. Mindig el voltam készülve, hogy az illetőben felrobban az élete s
úgy kezdi: óh te, nem birom már ezt a forradást a nyakamon viselni,
összerogyok, segíts! Vagy hogy: juhujjhh, úgy irtózom a haláltól, egész
nap az van eszemben ma, nem tudom mért, te gyilkos felelj, mért kell
meghalni nekem! Vagy: hagyjon, hagyjon, ne molesztáljon, én azt a szőke
lányt ott ni azt csábítom jelenleg, olyan vagyok mint a szirup és mint a
tűz a kazánban és vak vagyok és a karom egy todtsléger, menjen mert
leütöm! Vagy: savanyút, savanyút, savanyú uborkát, oly nehéz a hasam,
nem látja milyen lassan megyek, honnan jönnek ezek a szeplők ilyenkor,
én úgy csodálkozom, ni mindenütt ég van, a szemem mindjárt kicsüng mind
a kettő! Vagy: császármorzsa volt a tészta, most a nyelvemet forgatom és
harapdálok és cuppangatok idebenn a számban, nekem ez a legjobb a
világon és ha kitapogatok még egy mazsolát a lyukas fogamból, ezt nem
adom a te jövődért. Vagy: nekem az édesapám öngyilkos volt és énnekem az
a képzetem, hogy én is úgy fogom végezni, az egész családunk terhelt, én
ezt nem értem.

Ne nevess ki. Vagy nevess ki, hisz komikus, hogy az ember így kipakolja
a naivitásait. Én még most is olyan felelősséget vagy mit szoktam
érezni, ha csak úgy alig ránézve valakire kérdezem: hogy van? Szóval a
nő mindig azt mondta: Szszo szo. Vagy azt mondta: nna. Vetted észre,
hogy sokan el szoktak nézni, mikor felelnek az embernek: köszönöm, csak,
csak, középfinoman, lehetne rajtam segíteni. Már most mondd, mit
feleljek annak a nőnek, akivel elkezdem a nagy dolgot, mikor úgy lezser,
félig másfelé gondolva kérdi, mert a nyelvire ugrik neki magától:

– Mi ujság?

Hát mi ujság? Mit tudom én, mi ujság? Mit akar hallani tőlem? Hogy
micsoda megterhelési blankettákat adtam ki gépírni Hedvig kisasszonynak?
Vagy hogy mit olvastam az Uj Hirekben, amelyiket a Vigadónál leengedtem
a kezemből a flaszterre? Érdekes az, hogy mit szónokolt Tisza? Érdekli
őtet Tisza? Vagy hogy a Rózsa-utcában egy snellzider felborult és egy
háztartásbeli nő összeégette magát, azt az ujságot meséljem neki? Vagy
hogy milyen jó dolgot hallottam tegnap megint a Rémesék családi
életéből? Kell nekem ujság és miujság? Van egyéb ujság énnekem, mint
hogy az első úrinő megérkezett az életembe, itt van ni, itt lép
mellettem, ilyen közel, a jobbkarom, amelyik az oldala mellett lógázik,
horzsolódik az ő balkarjához, egyszer véletlenül és egyszer készakarva s
olyan édes melegedés jön ettől a szívemre. És a ruhája szövetén át
legfeljebb egy félcentire a bőre van, az a síma, fűtött fehér selyem bőr
vagy milyen, krém vagy rózsaszín, te, hirtelen csak a keblét képzeltem
el, hogy a mellemmel egy magasságban ott mellettem kifeszül a levegőbe
mint a szobrokon, de inog, valami hallatlan diszkréten és gyönyörűen,
attól hogy a nő lép és lép és az egész aktját végig nem is birtam
elképzelni mellettem, egy fehér elvakulás volt a szememben, lázító és
utána kis felhőbolyhok futottak össze a szememben, olyan volt ez nekem,
mint a napba nézni.

Haah, felnyitottam a szám és a szabad levegőből akartam a szerelmet
mellre színi, talán itt van a szerelem ebben a kimondhatatlan őszi
levegőben.

– Mi ujság? – kezdi a nő – mit csinálnak a nők?

– A nők? – mondom. – Mit csinálnak? Többek közt nem érdekelnek engem.

– Magát a nők nem érdeklik? – Hallja! – Nevetett.

– Nem, engem mindig csak egy nő érdekel.

– Ezidőszerint például ki érdekli?

Alig tudtam kinyögni:

– Valaki. Egy asszony.

– Szép?

– Őrület! – mondom.

– Na és?

Nem akartam érteni.

– Na és mi van vele?

– Semmi. Sejtelme sincs róla, hogy nekem mennyire tetszik.

– Mért nem szól neki.

Megállott a szám. Rémes milyen zavarba jöttem. Észrevettem, hogy az
ujjam közül leejtettem a cigarettát. Lenéztem és mintha fel akartam
volna venni, de persze nem vettem fel. Most megmondjam neki, hogy ő az a
nő? S mit mondanék utána? Itt mindjárt tönkretegyem magamat? Olyan
izgalom jött rám, ami százszor rosszabb volt, mint amilyen jó volt.
Abban a pillanatban nem birtam volna a szemébe nézni. Épen köszönni
kellett valakinek és ez jól jött. Valami mást kezdhettem:

– Mondja, szimpatikus ez a Bertók magának?

– Rém hercig pofa – azt mondja.

– Én nem tudok vele mit beszélni.

– Ő egy hercig!

– Nem unalmas az, mikor olyan sokáig ott ül az asztalánál délután?

A nő makacs volt, mint egy vádlott:

– Ő egy hercig!

Oly elszántan mondta! Mi az, hogy egy hercig? Egy herceg, az igen!
Hercig? És mit tud még? Nem szégyel egy ilyen felnőtt ember hercignek
lenni? A nő, kérlek, előadta, hogy tavaly a Tátrában ismerkedtek meg,
mindig ez a hercig Bertók vezette a bobot, ha láttam volna, milyen
hercig volt azon a bobon és milyen jól állott neki az a fehér dresz!
Senki nem tudott úgy kinézni a Tátrában! Sréthről meg azt mondta, hogy
az fess. Mikor az ilyen szavakat hallottam tőle, hogy hercig és fess,
undorodni kezdtem ezektől az uraktól, akik csak hercigek és fessek és
oly fölöslegesnek kezdtem érezni, hogy ők a világon vannak, pedig mit
vétettek ők nekem, nem igaz?

Hidd el, olyan nehezen ment nekem az ilyen diskurzus, amit alapjában
véve nem is énvelem folytat a nő, hanem egy alakkal, akit megismert csak
úgy kutyafuttában, mint a többit. Nem is én beszélek itt vele, mert csak
úgy felveszem a nyelvemre, mint egy grammofonlemezre, amit gondolok hogy
más diskurálna vele, akárki. Engem mindig fárasztott emberekkel is a
sablon beszélgetés, amiben bankdolgok vannak meg politika, vagy pletyka,
vagy lóverseny, vagy valami gyilkosság, vagy cigaretta, vagy viccek,
vagy akármi, csak nem az élet, az én életem vagy az ő élete, akivel
szembenézve beszélgetek. Milyen butaság minden más, milyen erőszak a
tüdőn! Kérlek, ott a korzón, ahogy mindenféle kis idegenségeket
beszéltem a nővel, közbe a fülembe jött a vízről egy hajó kürtölése,
vagy a propeller csengetése, mikor odafordul a hídhoz, meg az
eszcájgzengés a Pilzeni terraszáról, meg egy sarkantyú, amelyik elzenél
mellettem, vagy egy cigánygyerek cinicinije, aki odaáll a pasasoknak
muzsikálni, meg egy hulláma az elsétáló lányok duruzsolásának és ez
valami olyan volt bennem, hogy én nem is a nővel beszélek itt, hanem
ezekkel a hangokkal és mind ez a hang mondott nekem valamit, nem tudom
már mit. Egyszer, mikor elvált tőlem félkettőkor, felfordítottam a
kezefejét és megcsókoltam a keztyűjében azt a kis ovál fehéret, amennyi
kinn volt a tenyeréből. De utána rosszul éreztem magamat, mert azt
mondtam magamban, hogy ez egy olyan tempó, amit másoktól majmolok el és
ez könnyű és ez vicc, ami nem illik és aztán mégis már valami abból,
amit nem úgy akarok én elérni, hogy az csak a fizikum diadala és
boldogsága legyen. Egy szóval, nem ízlett a szívemnek az, ami a számnak
és a kiváncsiságomnak ízlett és elintéztem magammal, hogy ezt a frivol
kézcsókolást nem teszem többet.

Mikor hideg lett az ősz és csak a székek ültek üresen a korzón, éreztem
a hiányát ezeknek a déli lógásoknak a nővel. Egyszer október végén
direkt kimentem ebéd előtt a korzóra s egyedül sétáltam el vagy hatszor
a Hanglitól a Lloyd-palotáig meg vissza. Furcsa, te, ilyenkor kezdenek
ott koldusok mászni, késő őszszel, mikor már nincs publikum. Pechjük
van, gondoltam. Nyáron nem emlékszem, hogy ezeket a rongyos embereket
láttam volna a korzón. A leveleket láttam leesni a fákról a flaszterre,
valami kis zsörtölődést lehetett hallani a csendben a fán, mikor egy
ilyen száraz vörös levél a galyakon át lebukfencezett. Elhasznált és
kidobott vén alkalmazottakra gondoltam a levelekről. A miniszterelnöki
palota oly érdekes sárga volt, oly tiszta s néma, mint egy emlék. A
Várbazár oldala azokkal a rőt lombozatokkal, mintha gobelin lett volna,
melyre bánat van komponálva. Lenn a Dunán csak egy hajó ment, az is
üresnek látszott. Jól esett bebeszélni magamnak, hogy ez mind énnekem,
vagy énmiattam van így, ez a hallgatás és üresség és ezek a levelek és
azok a szép komoly szinek Budán és próbáltam magamat egy finom regénybe
beleképzelni, ahogy valahol egy külföldi városban megyek így őszi napon
egyedül egy drága nővel a fejemben, aki nem az enyém. Az eget is
megnéztem, különben is mindennap legalább egyszer körül szoktam az eget
nézni. Az ég szürke charmeuse volt mindenütt és amint néztem fel,
egyszer csak úgy jött, hogy a nőnek a szemébe is nézek, abba a két nagy
sikos és lágy barna szembe, melyek mindig vizeseknek látszottak egy
kicsit, lázas nedvességgel futtatva, mintha sírásba akarnának borulni
vagy mintha épen elhagyták volna a könnyezést. Ez a két szem most olyan
álmosnak látszott előttem és aztán mosolyogni kezdtek belém a bámuló
szemfehér közül sötéten és tükrösen és mélyen és úgy meglepett az a
gyönge barna udvara a két szemnek és oly szomorú s izgató volt és közben
kérlek a tiszta szürke eget is láttam és hogy a nőnek a két szemét is
láttam, ez így együtt megfoghatatlan volt nekem, oly nyomasztó szép, nem
tudom neked kimagyarázni. A vasrácson volt a két könyököm, nem is vettem
észre, hogy a fejem lehajlott és a két arcom a két tenyeremben van.
Behúnytam a szememet és kinyilt a szám és hallottam, hogy kimondom
magamnak a nő nevét:

– Margó.

Én azt nem tudom neked idézni szóról-szóra, mit gondol az ember valami
nagy hangulatban egy percig vagy meddig. Nekem a fejemben vagy hol,
lejjebb a bensőmben, az a kis szöveg vonulhatott el: istenem, istenem,
szeretni de jó volna, de jó volna, szeretni, de csodálatos, óriási,
szeretni, jaj, te jó isten, istenem, istenem!

Akkor bementem a Hungáriába ebédelni s hét kát fizettem. Majdnem öt
kával többet mint mindennap, mert a Dréherben két ká negyvenből kijöttem
minden délben.

Hogy is volt minden akkor őszszel? Mondom, ne várj semmi, hogy mondjam,
semmi faktumot, egy lapnak a napi híreiben akármikor százszor izgatóbb
dolgokat kapsz, mint ebben az egész szívügyben, amit itt a füledbe
húzok. Hát kérlek, rákaptam, hogy lássam a nőt. Bejártam estefelé a téli
Gerbaudba. A nő majdnem minden estefelé bejött egyedül vagy
Feltünésinével és ott ült a vörös szalonban, urak persze sohase
hiányoztak az asztalnál, jelzem, a hülye már soha nem volt jelen,
viszont Pánczél úr állandóan képviselve kezdett lenni, saját
személyében. Én ezt az ordináré alakot nem szenvedhettem és lehetőleg
egy szót se csevegtem vele, dacára annak, hogy több mint egy óra hosszat
kellett vele együtt ülni. Jelzem, félfüllel hallottam a bankban egy
délben, hogy Bertók szakított a nővel, Illetőnével. Mit szakított? Úgy
beszélnek itt egy asszonyról, mint egy darabról, amelyikről mindenkinek
joga van azt mondani, amit akar. Azt hiszem Sprung mondott ilyesmit,
hogy Bertók szakított a nővel. A gépírókisasszonyok a másik teremben
épen vihogtak valamin. Oly dühbe jöttem, mintha azok is a nőről
beszéltek volna, csak én az írógépek lármája miatt nem hallanám.
Különben is hallatlan undor volt hallgatni mindig azt az őrült
kelepelést az írógépteremből. Ha jogom volna most felugrani s ököllel
orrba vágni ezt a lenyalt fejű Sprungot, olyat nyomni arra az éles
orrára, hogy félrelapuljon és úgy tartsa félre az orrát, míg csak él.
Csak annyi közöm lett volna már a nőhöz, hogy ilyen vadat tehettem
volna! De akkor még voltak napjaim, mikor egyáltalán szünetelt bennem az
egész érdeklődés a nő iránt. Az a nap is véletlenül ilyen nap volt. Csak
egy bizonyos antipátia rakódott le bennem Sprung iránt akkor. Addig
Sprung személye oly hidegen hagyott, mint egy pohár víz. Igen, a
Gerbeaudban át szokott a nő menni a kis dohányzóba hátul, onnan szoktak
kinézni az ablakon a vörös szalonba, onnan jobban lehet gusztálni a
főhercegnő asztalát és mind a párokat, akik a vörös szalonban
kialakulnak és ott azokkal az elszántan unatkozó bárókkal versenyt
cigarettázni s fülelni, mit tárgyalnak ott a másik sarokban a díványon a
barátra alapított kisnevű színésznők vagy a kéjmámorszínbe öltözött dán
hastáncosnő egy Jardinbeli német gáladémonnal, akik mind ide jönnek
nagyvilági levegőt színi s valami lágy fantáziájú magyar nábobot esetleg
elkábítani. Hogy leste a nő az ujjaik és a tekintetük járását, hogy
nyomozta a parfumjöket az orrával, hogy itta a szemével túlzó cipőiket
és ezeregyéjjel dicsekedő gyűrűiket és fülbevalóikat és megőrült sárga
frizurájukat. Mit izgatják úgy és mit érdeklik őt egyáltalán az ilyen
nők! Direkt szóltam hozzá, egy kis rézmetszetet akartam mutatni neki a
falon, nézze, milyen bájos dolog az, vagy valami kis süteményt akartam
neki dícsérni, hogy milyen jó, vegyen belőle, – pszt, hagyjon csak:
leintett és tovább csüngött azok felé az elszabadult hurik felé, úgy,
mint aki zenébe van merülve. Én meg lenéztem és Pánczél úrnak a
harisnyáját néztem, mert Pánczél úr úgy fel szokta húzni a nadrágját,
mikor leült és áttette az egyik lábát a másik felett, hogy egy nőnek a
lábából se szokott több látszani s épen ezért Pánczél úr izgatott színű
stráfos selyemharisnyákat viselt és a lakkcipőjében a betét lila vagy
egy émelyítő krém szín volt, én túlzás nélkül mondhatom, hogy undorodtam
a Pánczél úr lábától. És a lábát nézve, láttam lelki szemeimmel a sűrű,
komisz, fekete haját is a fején meg azt a kétségbeesetten stuccolt kis
bajuszát, ami körül a borotválás kék pontozata látszik. Az arca is olyan
erőszakosan van borotválva s a homlokán fent és halántékán is kétfelől
el van a hajából egy rész borotválva, s a kezefején is észrevettem, hogy
borotváltatja róla a szőrt, fuj, te, ez az állat hogy nézne ki, ha
negyvennyolc óráig ott hagyná magán a szőrzetét! És a nő beszámolt
mindig, hogy mit hallgatott ki azoknak a fixre dolgozó tündéreknek a
csevegéséből és hogy élvezett mindent, ami ezek körül a nők körül
végbemegy, jaj, azt mondja egyszer, jaj, csak egy hétig ezt az életet
élni, őrült hecc lehet! Ránéztem: csak nem mondja komolyan? De mért ne,
– mondja – milyen hecc lenne ezt a pályát is átélni hirtelen. És még
kérdezett: mit gondol, lenne szükszém?

Volt nap, hogy nem találtam bent a Gerbeaudban, aztán volt nap, hogy nem
mentem be, mert nagyon nem kívántam vele látni Feltünésinét meg azokat
az alakokat, akik ott mászkálnak és odaülnek, Pánczél úrtól meg
egyenesen irtóztam már. Pánczél úr úgy viselkedett a nő mellett, mint
egy férj és nekem, ha jöttem, olyan kegyes fölénynyel húzott egy széket,
mintha csak őtőle függne, hogy én is leülhetek oda. Viszont leadtam
magam ebben az évben a Mindigné zsúrjára, mert ott a nő elő szokott
fordulni. Te is voltál egyszer Mindignénél, épen eleget tudsz arról a
világról, ami Mindignénél össze szokott szaladni. Én ott
agyoncigarettáztam magam és szeszeltem, amennyit tudtam és nézegettem a
Mindigné áttetsző selyemharisnyáját térdig, mintha Mindignének a
férfiasan mutatott lábát látni a legnagyobb gyönyör lenne nekem.
Illetőné nem tudott egy percig a helyén ülni, mindig egy másik sarokban
kacarászott azokkal a szép fiúkkal, akiket mint ilyeneket halmozott fel
a zsúrjára Mindigné, akik a Fővárosi Orfeumot röviden Fővnek mondják,
akiknek cigarettatárca áll ki a mellényzsebükből, akik kisztihanddal
udvariaskodnak és borotváltak mind és mindnek egyformán van a haja
választva, mint az étkezőkocsin a pincéreknek. Untam összeállani ezekkel
a könnyen röhögő kis csoportokkal, hagytam a nőt és csevegtem a
színésznőkről a Mindigné lorgnonjával, vagy hallgattam, mit ad elő a
fiatal Úri, aki Mindignénél mint művelt színész szerepel és a színpadon
oly bőszítő hamisan tud beszélni azokban a mellékes kis úrfiszerepekben,
amelyeket rábíznak.

Vagy Pereczkyt hallgattam lecsusztatott szempillákkal zümmögni a nagy
kövér Érdekesné hintaszéke előtt egy puffon az ő gitárjával, mert ide is
elhozta a gitárját és egy Mela Marskupléval próbálta a szenvedő
Érdekesnét andalítani, aki a morfiumról szeretett beszélni, mint a lét
egyetlen üdvösségéről és közben olyanokat ismételt a májas kenyérkékből
meg a pogácsás tálcáról, hogy azt hittem, nem fog tudni fölkelni arról a
szegény sovány hintaszékről, amely ringott alatta kínjában: jaj, meddig
ül még ez a nehézség itt rajtam, én úgy félek, hogy össze fogok törni!
Vagy hallgattam, miket beszél Anyagi a darabjáról Feltünésinének, úgy
bámultam ezt a kedves kövérkés kis alakot, aki épen úgy használta a
szavakat, mint Feltünésiné szokta, valami keleti dallamot adva a
beszélésbe avval a lipótvárosi hangsúlyozással, így:

– Felmentem _Bécsbe_, beszéltem az _ügy_nökkel, az ügynök azt mondta
nekem _hall_ja, én láttam a maga _da_rabját, én garantálok magának _száz
elő_adást…

Barátom, néztem ennek az Anyaginak azt a redőtlen babafejét és azt a kék
buti márványgolyó szemét és hallgattam, hogy énekel ott ennek a
Feltünésinének, aki nyakig benne van minden színházi ügyben és diktáltam
ott bambán magamnak, hogy ez az Anyagi híres ember, egy szerző. S ez nem
fért a fejembe. Hogy tud ez egy darabot megírni? Te, én úgy tisztelem az
írókat, mint a szenteket, de ha erre a kis szmokingos, aranyláncos, teli
mellényű, hajatlan babára néztem, ezt képtelen voltam tisztelni, csak
annyi volt az impresszióm róla, mint egy hülye kis vőlegényről, aki egy
milliót kap vagy egy borbélyról, aki megütötte a főnyereményt. Mondd,
szemtelenség ez tőlem? Én Anyaginak a szemében semmi istenit nem láttam,
sőt emberit is alig, kérlek, csak mintha mindig exkuzálta volna magát a
két csacsi szemével, ha ránézett az emberre: bocsánat, én nem tehetek
semmiről, a színház az oka, mert előadja a darabot, én különben nagyon
jó gyerek vagyok. Úgy tudom, azon a télen Mindigné és Feltünésiné
versenyeztek Anyagiért, nem tudom aztán, melyiket boldogította, tény
hogy a két nő haragba lett Anyagi miatt. Mondd, ki köthette le ott az
embert a Mindigné zsúrján? Az a Basedow-szemű Pörgettyűné, meg még az a
pár ponny-nő, aki ott ült és szaladgált, azok oly jelentékteleneknek
látszottak előttem, mint egy-egy darab gömbölyű kugler, valami kis édes
semmiknek! Csak bámultam, hogy ezeknek a pöttönségeknek úgy kell
mondani: nagyságos asszonyom. Én majd elnevettem magam. S mintha ők
maguk is komikusnak tartanák, hogy ők olyan nagy fogalmat képviselnek:
asszony, úgy néztek ki. Az embernek úgy jön elő, mint egy gyerekdarab,
hogy az ilyen kis molett mitugrálszokhoz oda van egy férfi sorsa ragadva
halálig, hogy ezek hitvesek, kérlek, szentek az államnak és a vallásnak,
hogy ezek olyan misztikus dolgokon vannak már túl, mint nászéj meg
szülés és nekik is van minden hónapban egypár rejtélyes napjuk meg
fűzőjük van nekik meg egy egész gépezet köti össze a fűzőjüket a
harisnyájukkal. Igazán, Illetőné volt az egyetlen ott köztük, akit
komolyan vehettem. Illetőné különben minden öt percben más szobában
volt. Mindig eltűnt valakivel képeket nézni. Egyszer én is átcsúsztam az
ebédlőbe vele. A kályhához szalad, kérlek, a paravan háta mögé áll:
jöjjön csak, nézze ezt a hercig kis tájképet. Ott volt felakasztva a
falon valami kis közepes dolog, igazán nem tudom kitől. Odabúvok, ott
állok a nő mellett.

– Na, szóljon – azt mondja.

Mit szóljak? Szép. Ezért a kis gicsért kellett idefurakodni a paravan
mögé? A nő leveszi a falról a szemét, lenéz az arcomba, nem is, a számra
néz direkt. A nő ajkai nyitva vannak, a fogaival behúzza az alsó ajkát.
Az orrán át hallom egy lélegzését. Úgy zizegett a selyem a testén. A
térde érintette a lábamszárát, olyan közel állott hozzám. Elkezdett a
térdem reszketni s a derekamba belenyilallott, mint mindig, ha valami
nagy izgalmam van. És olyat éreztem, mintha leöntötték volna kánikulával
az arcomat. A nőnek az álla le volt nyomva a nyakába, úgy nézett és még
közelebb hozta a fejét és úgy nézett valami borult édességgel és valami
dacossággal és nevető és kegyetlen arccal és egy mélyített hanggal
szólt:

– Naa?

Tudom. Oda kellett volna rántani a derekánál, meg a nyakánál fogva, haah
és csókolni azt a kész száját, míg elég neki. De én úgy csináltam,
mintha megijedtem volna. Pedig tényleg megijedtem. És felkaptam a fejem:

– Azt hiszem, valaki jön. Menjünk ki innen.

Elugrottam a paravan mögül. A nő elnevette magát.

– Érdekes egy fiú maga!

Kiszökött utánam, olyan szökevény lépésekkel, mint a kis lányok, úgy
futott előre, trallázva valami Lehárt, a haja nyomát szívtam a levegőben
utána s a szemembe világított a hosszúsarkú fekete félcipőjének a tiszta
új talpa, ami folyton felvilágosodott a lába alól. Már kinn volt a
zongoraszobában és agitált:

– Hát mi lesz, nem lesz itt tánc? Verebély jöjjön játszani. Egy
szteppet!

Olyan magány és csömör jött rám a Mindigné zsúrján egy bizonyos idő
mulva, épen mikor a zongora működni kezdett és esti hangulatot
csináltak. Alig vártam már, hogy kinn legyek innen és ott üljek
tizenegykor a bakkaránál a Kerületi Körben és beleszédítsem a fejemet
abba a nagy zöld asztalba.

Illetőné egyszer hamarabb elszaladt a zsúrról, mint én, jól megnyomta a
kezemet, mikor köszöntem neki s szinte belém lehellte, hogy: pá, mikor
látom? Attól mégis olyan nagyot tudtam lélegzeni s olyan tourbillon volt
a fejemben gőgből és elszántságból és hiúságból és forróságból és valami
puncsízű butaságból. Mondd, nem untatlak, őszintén.

*

Te, ha az ember eltehetné magának az ilyen órákat! Emlékezni, mit ér az?
Mit tud az ember visszakapni abból, ami meleg jelen volt, hangulat,
közérzet vagy hogy mondjam.

Otthon a szobámban, a szekrény tükörajtaja előtt megállottam és
megnéztem magam. Úgy, mintha új ruha lenne rajtam. Valami új alak voltam
magamnak. Úriasszony babám lesz! – ezt ígértem magamnak a szemébe a
tükörbe, vagyis ő, aki a tükörből nézett vissza, ő hencegett így bele a
szemembe! Valami rangot vagy egy büszke állomást éreztem hogy elértem.
Én is egy olyan garszon úriember leszek most már, akinek diszkrét
viszonya van! Majd mondom, a Gianaklisem tüzére fujva a füstöt: a babám
egy úriasszony, kérlek. Egy hosszút nyújtóztam a tükör előtt, láttam a
két szememet lusta mosolyban és a két karom kinyúlt az ajtó felé meg az
ablak felé, szervusz, szervusz, nyögtem édes nyügösséggel a távolba az
összes uraknak, akiknek úriasszony babájuk van és a derekamban oly
kellemes erő volt és fordult a derekam jobbra meg balra, mintha nem
férnék a bőrömbe s lecsaptam a két kezem a két combomra egy édes nagy
sóhajjal s levágtam a díványra magam s még ott fekve is éreztem, hogy a
szám mosolyogva maradt és emlékszem arra a bolond ideámra mielőtt
elaludtam, hogy elmegyek az anyámhoz és bejelentem neki, hogy egy
úriasszonynak udvarolok és hogy a nő az enyém lesz, az enyém lesz,
anyám! Meg fogom hódítani! Anyám, itt tartok, látod! A nevét nem
árulhatom el még előtted sem, anyám, mert a diszkréció kötelez! Érdekes,
te, tényleg, hogy az ember az édesanyjával soha egy szót se beszél
arról, ami a világon a legjobban foglalkoztatja az embert, a legrémesebb
bajt és a legdrágább örömet, az egész nőt az életben egyszerűen
lehallgatja az ember az anyja előtt.

Én nem tudtam hányadán vagyok a nővel, vagyis magammal. Azt se bírtam
megállapítani, hogy tetszem-e a nőnek, vagy egyáltalán közömbös vagyok
előtte. Ha a nővel voltam, egyszer úgy vettem ki, hogy nagyon jól esik
neki velem beszélni, dacára annak, hogy semmi intimet nem diskuráltunk,
– máskor meg azt hittem, hogy csak azért diskurált velem, mert muszáj
volt, ha már odaültem hozzá. Egyszer azt mondtam neki: nézze, Margit…
erre belevágott, hogy ne mondjam neki Margit, ő Margó, mondjam neki
Margó. Mondom, én szebbnek találom az iskoláskorbeli nevét és hogy azért
is jobban esik Margitot mondani, mert mindenki Margónak hívja. Azt
mondta: á Margit az egy buta név, unalmas. Csak legyek én magának is
Margó, azt mondja. Engem ez bántott, viszont azt is gondoltam, hogy
alapjában véve mi jogon szólítok én Margitnak vagy Margónak egy nőt, aki
másnak a felesége? Aztán kérlek, ha vele voltam, néha azon vettem észre
magam, hogy semmi melegség nem fog el iránta, semmi meglepetés, semmi
ünnep vagy mi nincs bennem, mert mellette ülök és ha elmentem, akkor
éreztem olyasmit, mintha összeköttetés lenne kettőnk közt, mint egy
városból a másikba megy a telegráfdrót és ez húzódik, ez a drót, ha
messzebb megyek és oly hihetetlen, hogy az ilyen összeköttetés, az
ismeretség, az érdeklődés, a gondolat, nem látszik a levegőben két
személy közt és hogy a levegő tényleg üres és tényleg nincsenek ott ezek
a vonalak az elválva járó emberek közt. De voltak napok, mikor ez épen
fordítva volt. Míg ott voltam a nő mellett, az élet melegedett bennem,
mint egy szamovárban és képzeltem, hogy ez az ő melegsége bennem és hogy
biztosan ő benne is így hat az, hogy én ilyen közel vagyok és hogy ez
így lehet egy-egy férfi és egy-egy nő közt a világon, akiknek közük van
egymáshoz. És olyan volt ülni mellette, mintha bebiztosítva ülnék minden
rossz ellen, hogy nincs szél és betegség, és munka és gond és semmi
kellemetlenség. Ha meg elmentem, egyszerűen kiment a fejemből a nő, nem
játszott szerepet a hangulatomban és mikor így egy pillanatban eszembe
jutott, hogy nini, nem is gondolok rá, akkor olyan mulyán kezdtem nézni
egy plakátot vagy egy kirakatot és egy csalódás ült le rám, csak nem
tudtam kiben vagy miben csalódom. Nincs valami dolgod, kérlek?

Sokszor szerettem volna a legidegenebb barátaimnak előadni, hogy mi van
bennem és megtudakolni, hogy őnáluk hogy ment az, ha beleszerettek egy
privátba, vagy hogy viselkedtek ők egyáltalán a priváttal, akivel
elkezdtek? Viszont úgy féltem, hogy minden szóval, amit kiadok, csak
rontanék az ügyön, csak taposnám azt a gyenge kis virágot, ami lehet
hogy kidugta már a fejét valahol lent a szívemben. És aztán mondd meg,
ki lett volna az, akivel úgy megbeszélhettem volna az egész szívemet,
ahogy vágytam volna. Hogy hiányzott mindig egy ilyen barát, akivel oly
gyöngéden lehet érintkezni, mint egy barátnővel. És barátnőnek hogy
kívántam mindig olyan nőt, akivel mint egy baráttal, oly őszintén és
korlátlanul lehet beszélni. Kétségbe voltam esve, hogy rám van bízva az
ifjúságom és magamnak kell gondolkozni mindenről, az egész életemről!

Elkezdtem akkor megint a magányt keresni. Magány, mi az Pesten? Mikor
nem tudtam otthon elaludni, vagy ha magamban mentem haza éjjel, vagy ha
eltévedtem a Józsefvárosban, mikor egy utcát kerestem, ilyenkor éreztem,
hogy egyedül vagyok. De milyen rémes kis magányok ezek! Az emberre rájön
valami, én nem tudom, sokszor úgy volt, mintha nem is lenne igaz, hogy
élek és elkezdtem néha félni magamtól, mint egy őrülttől és azt hittem,
holnap okvetlen eljönnek értem a mentők és kivisznek a Lipótmezőre. De
volt nekem egy rendes magányom, az, hogy délután, mikor kijöttem a
bankból, be szoktam menni a Koronába kávézni és ott ültem az ablakban
egyedül egész estig és kinéztem a Váci-utcába s elszíttam nyolc-tíz
Gianaklist. Nem, nem a fizetésemből telt nekem Gianaklisra, hanem tudod
hogy akkor már bakkoztam és oly mindegy volt, hogy mennyit költök.
Rászoktam az egyiptomira s ha egy krajcárom se volt, akkor is volt
Gianaklisom. A Koronában, kérlek, nem ismertem senkit, de úgy szerettem
ott azokat a szép tiszta öreg urakat, akik órákig tartanak a kezükben
egy Budapesti Hírlapot és olyan nyugodtan ülnek, hogy el se köhögik
magukat egyszer se.

A Váci-utcában a sétálásban sok ismerős jött, fiúk és mindenféle nők,
akiknek tudtam a pedigréjét és mikor a kirakatok úgy elkezdtek a
gyémántokkal ragyogni, mint egy tűzvész és kezdődött az a tolongás előre
és hátra a kocsiúton és bejött az ablakon át az a meleg téli duruzsolás,
barátom, hallgattam és a szemem úgy nézett állva, mint egy halé s a
szívemet úgy elkezdte csavarni valami mint a mosogatórongyot és
gyűlöltem barátom azokat a nőket odakint, gyűlöltem, hogy majd
megvesztem ott értük! A lámpák úgy elcsókolták az arcukat és mikor
átmentek a lámpafényeken, a szemüket is láttam élni s a szájuk nevetett
és repkedett és olyan teintjük volt, mint a tearózsának és oly finom
hidegek voltak, mint az alma s oly karcsúak voltak és a síma szövetjük
és azok a nagy muffok és azok a vak mély szőrmék a nyakukon! Úgy
kívántam mindet egyszerre! Szerettem volna kiugrani és közéjük gázolni,
mint egy ló, mikor megvadul! Hogy sasíroznak itt, mintha egynek se volna
se gyereke, se férje, se otthona, se semmi külön élete, csak a
szépségük, csakhogy a fiatalembereket szerelemmel jóllakassák. Csak
azért jönnek ide, hogy mutassák magukat és kívántassák magukat, tessék
választani! S nem adnak egy csókot, nem barátom és egyhez közel menni,
micsoda nagy ügy, micsoda komplikációk!

Nyomorultak, itt játsztok a férfiakkal, a hiúságotokat fürdetitek velük,
mint a hajatokat kék fénnyel, a teint-t konzerválja talán az nektek,
hogy a férfiak szeme mint a tüzes vasaló jár az arcotok bőrén. Jaj, ha
ezek az odahajló, röhögő, tornászó, hízelgő és viccelő víg fiúk, ha
egyszer mind szolidárisan elordítanák magukat odakint! Ha megtámadnák
őket egyszerre, ölelve a falhoz nyomnák őket és csókolnák erővel és mint
a részeg vakok tapogatnák őket összevissza! Ha borzadt arccal elkezdenék
kibeszélni hangosan, mi az ifjúságuk igazán, azokat a nyomorult
bujkálásokat éjszaka s azokat az ízetlen délutánokat a komisz helyeken!
Az utálatot, a gyámoltalanságot, a félelmeket és a rosszkedveket és
azokat a szomorú hecceket és a kétségbeesettséget és az orvost! Hogy
engedik ezek az úrinők várni és kínlódni az embert és romlani és
elcsüggedni, sohase kérdik az embert, sohase simogatják meg vigasztalni,
lelketlenek! Az egymásközti panaszkodásokat és tanácskéréseket és
ordináré viccelődést, ha azt kezdenék az urak odakint lármázni és
elkezdenének vonítani, vonítani!

Azután elbágyadtam ebben a keserűségben és a dühben úgy legyengült a
szívem. Észrevettem a sóhajomtól egy foltot az ablakon és széttöröltem
és csak égettem a cigarettemet és bámultam. És oly nemesek és drágák
lettek mind odakint. Már nem láttam meg köztük a kirívó ismerősöket,
csak egy szépséges úri hullámzást láttam, mintha két folyó folyna egy
ágyban, az egyik a másik ellen, csupa szeretetből, hogy folyton
összesímuljanak és mint egy ünnepélyt, úgy néztem az egészet és a
fájdalom énbennem úgy kísérte, mint egy zenélőóra ezt a Váczi-utcai
mozgást. Mért vagyok én ezek közül kitiltva? Az támadt ott rám mindig,
amire úgy szégyeltem gondolni, az, hogy én zsidó vagyok.

Ne bánts, amért megint felhozom ezt előtted. Kérlek, ne bánts. Igen
igen, mi ketten ezen a kérdésen túl vagyunk, de nekem ha magamban
vagyok, hidd el még most is sokat van ez a fejemben, úgy, ahogy a
mellbeteg csak arra gondol, hogy ő mellbeteg. Tehet ő róla? Pláne,
mikoriban ott a Koronában ültem és úgy rámjött a fájdalom és a
csudálkozás! Zsidó, kimondtam úgy, hogy csak az ablaküveg hallotta,
kimondtam, hogy elhigyjem, hogy tényleg van egy ilyen szó s kezdtem
egyáltalán nem érteni, mi ez: zsidó. Én zsidó vagyok? Hogy hogy zsidó
vagyok? Mi az? Sárga vagyok én vagy zöld vagy kék vagy milyen? Épen
olyan testszín vagyok, mint a magyarok. Kinek az ideája volt, hogy én
itt zsidó legyek? Nekem bizonyisten eszem ágában se volt, hogy zsidó
leszek majd ha megszületek. Itt várt a világon ez a buta meglepetés,
mikor itt kiszálltam. Nekem itt zsidónak kell lenni. Miért? Én magamban,
mikor nem gondolok erre, abszolúte nem vagyok zsidó, egy fiú vagyok, a
szerelem a hazám és az istenem a halál! És valaki rám néz és az tudja,
hogy én zsidó vagyok. Mintha ránéznek valakire, akiről tudják, hogy az
lopott egyszer! És nekem a szememmel ki kell tartani ezt a vádat vagy
ráfogást vagy elintézést vagy mi az, hogy az embert zsidónak veszik. És
nekem úgy kell nézni, hogy igenis, rendben van, jól van, zsidó vagyok.
Pedig énbennem ez egyáltalában nincs elintézve. Én az egész dologgal nem
vagyok tisztában. Nem vagyok ebbe beleegyezve, se belenyugodva, csak
ráhagyom, hogy zsidó vagyok, csak hagyom magam, mit csináljak? Engem
kérdeznek, mikor rám néznek. Mit feleljek? Én egyszerűen elnevethetném
magam: de kérlek, hisz ez egy őrült ostobaság, hidd el, én egész
ártatlan vagyok benne, csak nem fogunk ebben az érdekes életben
ilyesmivel is foglalkozni? Sokszor úgy voltam vele, mintha az egész csak
egy rossz vicc lenne, amit énellenem találtak ki, hogy ilyen butaság
miatt is szenvedjek. Egész életemben zsidó legyek! Tessék talán
felosztani ezt, mint egy katonaságot vagy mint egy közmunkát, mindenki
szolgáljon mondjuk egy évet, mint zsidó, ha már okvetlenül kell a
világon, hogy az ember zsidó is legyen, azonkívül, hogy ember. A
gimnáziumban egyszer, azt hiszem hetedikbe jártam, igen, emlékszem,
valami jót beszéltünk ketten, akivel össze voltam ültetve, egy Hering
nevűvel és a hittanóra jött és nekem az előtt az óra előtt már haza
lehetett volna menni, de a tíz percet áttárgyaltam Heringgel és aztán
mikor csengettek, azt mondta Hering: maradj bent az órán. Akik ott közel
ültek, azok is elkezdtek örülni: te, maradj benn, maradj idebenn! Egy
fiú az első sorból odavisított hozzám: súgjál majd, én nem tudok egy
betüt se! Röhögtünk, bennmaradtam. Bejön a főtisztelendő úr, aki nekik a
hittant tanította, előveszi a noteszt mikor leült, néz körül a teremben,
egyszer csak elkezd nézni engemet. Egy fiú már röhögött az orrából. A
főtisztelendő úr odaszólt hozzám:

– Maga másvallású, nem? Mit keres itt az órán?

Mit mondjak neki? Csak felállottam és néztem rá, mert muszáj volt
ránézni. Azt mondja:

– Maga eltávozhat, fiam. Milyen vallású maga?

– Izralita.

Kivettem a fiókból a könyveimet és mentem és meghajoltam a katedra előtt
és kimentem az ajtón. A fiúk mind őrült komolyan néztek utánam, láttam,
mikor behúztam az ajtót. Hogy szégyelltem magamat és hogy fájt, hogy nem
maradhattam bent. És milyen rossz volt másnap reggel felmenni az
iskolába. A mi hittanóránkat mi nem vettük komolyan, egész évben
blicceltünk, mindig csak egypáran voltak ott és ha már el is mentünk,
hát egész órán szurkáltuk és hajigáltuk egymást és folyton röhögtünk
mint a sakálok, hihetetlen, mennyit tud az ember összeröhögni
diákkorában! Év végén azért mindig kitünőm volt vallástanból. Oly kedves
egy bárány volt a mit hittanarunk! Egyszer meg kérlek fizikaórán odafenn
ültem leghátul a kísérleti teremben és a tanár úr a leydeni palackot
mutatta be az asztalon, de hörögve beszélt és folyton köhögött közbe,
mert asztmája volt, szóval nem bírtam rá figyelni s a kísérlet se
izgatott, hát kibámészkodtam az ablakon és úgy, mint mikor eső akar
lenni, úgy jött valami nehéz, barna hangulat, egy olyan buta vad
szomorúság, amit az ember felnőve már el se tud tizenhatéves korából
képzelni, kérlek akkor is azon kezdtem töprengeni, hogy én zsidó vallású
vagyok. Úgy kétségbe voltam esve, mintha börtönre ítéltek volna,
komolyan! Emlékszem, hogy csak mintha messziről hallottam volna:
leydeni, meg hogy: polgármester és énbennem ez úgy visszhangzott, zsidó,
leydeni az is zsidó, polgármester az is zsidó és palack az is zsidó. S
kint, ami mászkálást láttam odalent egy szűk utcában, az egy ghetto volt
és azok a kendős, sovány asszonyok zsidónők, mennek valahova
panaszkodni. Ez az érettségi banketten is elővett ez a neveletlen
szomorúság, emlékszem, ez Budán volt a Diófában, az udvarban zöld fák és
lámpák közt, ami oly kedves ott este s cigány volt és cigarettázás és
ivás és minden percben tószt a tanárokra és vissza s folyton tust adott
a banda s én úgy ültem ott, mintha megbuktam volna. Azt hiszem, a
halálon képzelődtem. Látod, ez egy komoly dolog, nektek magyaroknak ez
nincs meg, az, hogy mikor semmitek se fáj és semmi kellemetlenségetek
vagy gondotok, vagy problémátok nincs, akkor is mindig legyen rajtatok
valami rossz, ami elveheti a kedveteket. Ez valami árnyék, ami nekünk a
napfényben is ott van. Nézz bele a zsidók fekete szemébe, akármilyen
fényes, egy bánat a szemükön rajta van. Ha semmi okom se volt búsulni,
egy okom mindig volt. Te, én gondolkoztam már ezen, de egész
elfogulatlanul, mintha nem is én lennék. Olyan gyanu vagy mi jött a
fejembe a sötétbe, mintha ez is, hogy valaki zsidó, ez is a halál miatt
volna, egy szere a sorsnak az illetőben, hogy evvel is könnyebben
megadja magát a végzetnek, hogy ne őrüljön meg a naptól és a rózsáktól
és ne követelőzzön hogy örökké éljen és csakis boldog legyen!
Mindenkinek, minden egyes lénynek be van itt adva valami, valami bajjal
mindenki meg van szelidítve, hogy képes legyen abba belemenni, hogy
meghalunk és hogy épen ezért tudjon élni. Csak épen felhozom neked, mint
egy adatot, hogy mik jönnek az ember fejébe. Hát kérlek, az akkor még
rémesen tudott fájni nekem és lehet hogy ez vitt legjobban a Koronába,
hogy gusztáljam az esti korzót, lehet hogy az vonzott úgy, bár nem
akartam, hogy szenvedjek ott magamnak! De hogy tudtam ott szenvedni,
barátom, komikus! Fájt bennem az élet, mint egy seb, olyan nyersen és
bele voltam az ablakba könyökölve s elkezdtem úgy lélegzeni: jaahj,
jaaahj. A fejem a tenyeremben feküdt, csoda hogy meg se mozdult, mikor
belül olyan őrjöngés volt! Fantáziáltam ott, egy esztelen szép világ
látszott előttem, mint egy velencei éj és az zenélt és égett és
tolongott és énekelt és kacagott és láttam magamat furakodni és
bukdácsolni és szaladni össze-vissza, márványlépcsőkön rohantam fel és
visszalöktek és lebuktam és kapaszkodtam fel alulról balkonra, hol
pezsgőzés volt lampionok közt és a két kezemet kezdték taposni és
rugdosni, hogy csupa vér lett és virágos és hárfás díszcsónakról
taszítottak vissza mese dámák és gavallérok és én a moszatos hideg,
rossz vízben jajgattam és fuldokoltam a Canale Grandén! Ez a kép kihűlt
előttem és a tényleges világon elképzeltem az életemet. Az egész
életemnek egy géne-je van, egy korlát vár, ha neki akarok szaladni a
világnak, ha felemelem a fejemet, mintha beleütném már egy plafonba. Ha
szemben állok veled, víz van köztünk, mint Pest és Buda közt és
Lánchídunk nincsen. Mi lehetek én itt? Apám azt akarta, hogy bankba
lépjek be, beléptem. Iksz és iksz év mulva aligazgató lehet belőlem az
Előkelő Banknál, feltéve hogy türelmem van ottmaradni s tegyük fel, hogy
egy finánczseni vagyok, ami nem vagyok s tegyük fel a többi tegyükfelt
és én leszek a vezérigazgató! De hát én nem vezér szeretnék lenni, én
élni szeretnék! Semmi se akarok lenni, csak boldog! Szabad és vakmerő
akarok lenni és hogy jogom legyen mindent a világon várni vagy kívánni,
ambicionálni vagy tervezni, vagy csak elképzelni akármit! Álmodni,
kérlek! Gróf vagy egy komoly szűzies kispap, vagy lakáj az udvarnál, ami
tetszik! Hát kié a világ? Ki rendelkezhet arról, hogy valaki, aki él, ne
is merenghessen úgy, ahogy merengeni jól esik?

Szeretném átölelni a világot, mint Aalbach Jacques énekli frakkban és
fehér glaszé keztyűben az orfeumban, de drága Jacques, mit gondolsz,
hiszen leütik a kezed, ha oda is ér, ahol nem reflektálnak a te nagy
szeretetedre. És Párisban se kapom meg az egész levegőt és Londonban se,
tudom, ott is csak alku és nyomor minden szerencse, ami érhet, s hiába
megyek én Amerikába és a Kanári-szigetekre, ott is lesz egy hotel,
amelyiknek a seffje magában leutálhat, mert zsidó vagyok. Volt olyan
rohamom, hogy végiggyűlöltem az egész fajomat, a többiek az okai, hogy
zsidó vagyok, igen, ha nem lenne zsidó a világon, nekem se kellene annak
lenni! De azért nem lettem antiszemita, hidd meg és nem vettem fel azt a
trükköt, hogy én kiabáljam a legjobban, hogy: zsidó, mennyi zsidó, itt
is teli van zsidókkal, nem lehet már sehova menni a zsidóktól, – ahogy
szokták Pesten. Magamban úgy sajnáltam mindet, mint magamat, de nemcsak
a magamfajtát és nemcsak a szegény részét, mind, kivétel nélkül, a
legfinomabb Lipótvárost is, a legkutyábbképű milliomosokat is, a
zsentrikkel összecsúszókat, a vadászokat és turfiakat és amatőröket és
tátrázókat és golfistákat is, mind, mind, akiknek mindnek van egy
bibijök, amin nem lehet segíteni.

Oly mindegy, mit csinálunk mi vagy mit akarunk, oly mindegy, hogy
fogyasztjuk el életünket, oly mindegy, mit gondolunk és mit beszélgetünk
egy életen át s hogy öltözünk és milyen zenéket hallgatunk, mit
szenvedünk és mit örülünk itt össze, oly mindegy, úgy nem számít! Oly
közömbösnek tűnt elő az egész sorsom, mert nem magam választottam és úgy
elpártoltam előre az egész életemtől, ami lesz. Tudod, milyen majomságot
csináltam egyszer? A Ferenciek temploma előtt mentem és egy úr jött ott
mellettem és leemelte a kalapját a templom előtt. Én is levettem a
kalapom, úgy mint az az úr, hogy illúziót csináljak egy pillanatig
magamnak. Rögtön az jutott eszembe, hogy a katholikus isten nekem biztos
nem köszönt most vissza az égből. Egyszer meg a Laudon-utcában mentem el
és egy vad zsidó ember jött a járdán szembe velem, csizmában, földigérő
überciherben és egy lekopaszodott bársonykalapban, egy gyenge, görbe
rongy, pincelakásszínű arccal és egy borzasztó sovány fehér kézzel a
pájeszét vallatta s lenézett a járdára. Nem tudom kimondani, milyen egy
szomorú emberarc volt az. Egy lökést kaptam a szívembe s ostromot
éreztem magamban, hogy kezet nyújtsak neki s mondjam, ahogy ismeretlen
szegény zsidók mondják egymásnak: sólem. Sőt odahúzzam a vállamra a
fejét és megöleljem és a hátát megsimogassam. Állva maradtam a járda
szélin és hagytam előttem elmenni. Kivettem a cigarettatárcámat, utána
léptem egyet:

– Rauchen Sie bitte?

Úgy nézett fel, mintha ráijesztettek volna. Aztán egy mosolyt alakított
azon az alkalmatlan szomorú arcon és kivett egy Gianaklist és a
mutatóujjával szalutált:

– Ich dank sén gnédiger Herr.

És ment és a cigarettát tapogatta és gusztálta. Utána néztem szegénynek
egy kicsit és gondoltam, ha például kikeresztelkednék, ez hogy
lesajnálna engemet, ez a hős, aki a pajeszét otthagyta a füle mellett,
úgy vánszorog át ezen az idegen világon.

Talán ábrándoztam már arról is, de komolyan sohase gondoltam arra, hogy
kikeresztelkedjek. Teszem, Gergely úr az áthelyezte magát a
kereszténységbe, de mikor kinyitja a száját, meghallani a hangján, hogy
zsidó volt. A hangját nem tudta átiratni. Az zsidó hang. Nézek rá, mikor
ott elkezd rendezkedni és kellemetlenkedni jobbra-balra: na, nyavalyás,
hát mit érsz vele? Őróla most már kettőt tudnak: hogy zsidó és hogy
kikeresztelkedett. Nekem nem volt kedvem segíteni magamon. Ez már beteg
dolog. Hol van ez az élet tiszta vidámságától! Viszont sokszor egy olyan
vak irígység vett elő, mikor néztem ott Prédlt és Lesznert és Sprungot,
akikkel együtt voltam az osztályon, milyen nyugodtan reszelik a körmüket
ezekkel a német nevekkel, mert ők eredeti keresztények, mily könnyű
nekik, nem is tudják! Mikor már Illetőnéhez odahorzsolódtam az életben,
akkor ott a Koronában veszíteni kezdtem abból a nehéz és ahogy most
felfedezem, sokszor édes árvaságból, amiben ott ülni szoktam. Feljött
bennem, hogy ő is zsidó s ez bántott s valamit levett az illúziómból. De
mint egy szép madár, úgy ült a fejemben a gondolataim felett az, hogy
Illetőné egy úriasszony és mondom, addig még soha priváttal semmim se
volt. Azon vettem észre magam, hogy most már nyugodtabban tudom nézni
azt az irígyelt népet a Váci-utcában, kaptam valami ajándékot és avval
vagyok elfoglalva! Gondoltam, hogy a nő odaát lesz a Gerbeaudban és egy
kis hő mozgalmat éreztem magamban, hogy fizessek és átfussak hozzá s
megmozdultam a széken és ott maradtam, a habozásban még simogatva a
combomat. Nem tudtam mennyi az érzelem már bennem és mennyi csak a
hiúság. A nő még talán nem ért el a szívemhez, de már úgy volt, mintha
rajtam lenne, a kabátom szövetében, mint mikor odkolonyt fujtatnak rá az
emberre. A nőnek különben egy nagyon jó orosz odkolonyja volt,
szerettem. Parfumt azt mindig másfélét szagoltatott velem a
zsebkendőjén, minden héten új illatba bomlott bele, vagy csak az
üvegecskéjükbe, vagy csak a cégekbe, vagy az illatok nevébe? Volt kérlek
Houbigant-ja, D’Orsay-je, Roger-Gallet-ja, Monna-Vannája, minden, s azok
a költői nevek, amelyek akkor tomboltak a parfumökön: Songe d’ivresse,
Souvenir d’une nuit, Tout le printemps, Caprice de ma Reine, Ame de
septembre és La folie, tudja a jó isten már! Én mindet szíttam és mindre
azt mondtam a nőnek, hogy ez a legjobb, mert mindtől oda voltam rögtön,
mind úgy lebódított és olyan finom kis őrültséget habart a fejemben,
kibeszélhetetlen másodpercnyi álmokat, mámort és fájdalmat és amellett
néha valami idegen émelyt és valami betegeset, én nem tudom, mi az
azokban a drága parfumökben, mintha unalom és fejfájás jönne az emberre.

Igen. Tél lett. Én így maradtam az én viselkedésemmel. Hol elmentem a
Gerbeaudba, hol nem. A nő mellett egy új alak is kezdett szerepelni,
Redő, Redő Oszi, nem ismered? A Kőszénbányáknál van, titkár vagy
micsoda. Egy kis kopasz. Én egypárszor összekerültem vele a nyári
Hangliban. Van egy trükkje társaságokban: hangokat utánoz. Nagyon
mulatságos. Tudja utánozni azt, mikor a gázt felgyújtják: ppah! Meg az
utolsó villamost Óbudán, hogy hogy zúg, meg a tehervonat hogy tolat
Kőbányán, meg a légy hogy zeng az ablak közt, meg hogy a fürdőkád csapja
hogy csepeg egész nap. Én nem tudom, hol ragadt Illetőnéhez. Szóval
kezdett ott ülni. Illetőné fel akarta fedezni nekem: »hallotta már
Redőt? Redő, hogy csepeg a fürdőkád?« Mondtam: ó, már élveztem,
köszönöm. De Redőnek a szája már elő volt készítve és végigcsinálta,
határozottan a szemembe nézve, azt hogy: pitty, pitty, pitty, pitty,
pitty, pitty. A nő félig lehúnyt szemmel gyönyörködött és csóválta a
fejét és suttogta: nagyszerű, nagyszerű, én meg csüngtem a Redő szemén
és gondolkoztam, hogy mit akarhat ez az alak a nőtől. Hangutánzással
csak nem lehet nőt hódítani? Különben épúgy szítta a cigaretátt és épúgy
pletykált és épúgy adott le adatokat azokról a nőkről, akik a vörös
szalonba érkeztek, meg akik távoztak onnan, mint mások szoktak és a nő
épen úgy diskurálta vele is azt a semmit, amit mindenről diskurálnak és
ami elmegy ott, mint az idő, akár énvelem, vagy Pánczél úrral, vagy
pedig csak hallgatta Redő urat és közben nevetgetett és nézett át a
keményen felatillázott huszárok kék gruppjához, akik a sarokban az ablak
mellett foglaltak állást, rézsút zsebbeillesztett kezekkel és előkelően
németül beszéltek és kinéztek és ide is néztek a nőhöz és engedték
szépen lefelé az orrukból a füstöt, mint egy leereszkedést.

Én ezeket az átnézéseket a nőnél nem vettem tragikusan, gondoltam, ha
gondoltam, hogy szórakozott, vagy csak unatkozik, vagy legfeljebb egy
kicsit kíváncsi, hogy őtet nézik-e s hogy tetszik-e azoknak is. Igaz,
Pánczél úr már kezdett kihagyni, aminek persze csak örülni tudtam. Mikor
már háromszor egymásután nem találtam a nő mellett Pánczél urat, sőt
megláttam az utcai oldalon, hogy ott ül vagy hat nő közt egy asztalnál,
nem állottam meg, hogy meg ne interpelláljam:

– Mondja, hát Pánczél hova lett?

A nő felhúzta a vállát és csodálkozni kezdett:

– Mit tudom én! Mi közöm van nekem Pánczélhoz?

Hirtelen olyan bátor akartam lenni, mint egy gyerek és követelve
kérdezni, hogy csakugyan, mondja meg nekem, világosítson fel, hogy mi
köze, vagy mi köze volt Pánczélhoz? Az isten áldja meg, mondja, hadd
lássam az életet, mi az tényleg, hogy sétál és összeül egy ilyen Pánczél
úrral egy asszony, hogy mutatja magát vele, beszélget vele, barátkozik
vagy mi. Mit jelent ez? Mennyit, mit merjek e mögött gondolni? Hogy van
ez? Hogy megy ez maguk közt, mondja! Szerette?

Még nem volt ott más és négyszemközt érezhettem magam a nővel. Még se
mertem semmi ilyen őszintét kérdezni. Azt hiszem, dadogni kezdtem:

– Csak, csak kíváncsi vagyok. Mégis, olyan régen látni magát Pánczéllal.

– Hát aztán. Ismerem.

– És egyszerre elmarad. Megharagudott rá valamiért?

– Miért?

– Én nem tudom. Hisz azért kérdeztem, mert nem tudok semmit.

A nő a teáját öntötte ki, arra figyelt, úgy felelt, könnyen:

– Egyszerűen unom ezt a bácsit. Nem hallott még ilyet? Unom. Adja azt a
süteményt, legyen szíves.

Odatoltam az üvegtálat a süteményekkel és figyeltem, hogy babrál benne,
mintha az érdekelne. S rátettem a szemem egy pusszerlire s megkérdeztem:

– Úgy szeretnék valamit tudni. Megmondja nekem? Mondja, az ura nem volt
féltékeny Pánczélra?

A nő ideges lett:

– Nézze, hagyjon békét.

Én zavarba jöttem:

– De kérem! Talán ne is jöjjek többet ide?

– Miért ne. Sőt.

Ettől a sőttől megint hódító Robur lettem és feladtam az egész lelkemet.
A nő még belekente a kicsavart citromot a csészébe s elnevette magát:

– Az uram különben jól van nevelve. Nagyon jól vagyok férjnél, hál
istennek! – Felfordította a citrommal a kezét és a középujjának a kis
könyökével kopogtatott az asztal szélén. Épen befutott Feltünésiné
Mindignével és Pörgettyűnével, persze az egész Pánczélt abbahagytam. Azt
hiszem, örültem, hogy nem tudtam megtudni semmit se. Redő Oszin kívül
Sréth is megjelent aznap, úgy emlékszem, őrült zaj volt az asztalnál és
én hamar elszaladtam.

Mit regélhetek erről a télről neked? Kérlek:

_Politika._

Semmi politikám nem volt a nő körül. Az volt a politikám, hogy a fülem
mindig a szívemen volt. Hallgatóztam, mikor egy kis csend volt. Egy
harangjáték mikor fog megindulni benne, a nő hangjával és egy olyan
gyönyörű nagy örömmel, amilyennek még nem vagyok bemutatva vagy egy
olyan csuda fájdalommal, nem tudom, nem tudtam, barátom, öröm vagy
fájdalom-e a szerelem. Minden nap valami olyant képzeltem, hogy másnap
meggyulladok mint egy hasáb fa vagy mi s úgy fogok lángokban a nőhöz
elszaladni! Egyszer álmodtam vele, kérlek. Azt álmodtam, hogy megyünk,
megyünk egy szánon ketten egy fehér földön Lengyelországban vagy hol.
Messzire rózsaszín kastélyok látszottak behavazva s a szán előtt három
paripa vágtatott valami bűbájos édes zörgőkkel és mintha kékek lettek
volna azok a lovak s oly tűzvörös sörényük volt, mint a nőknek a vörös
haja s a kocsis állott elől a szánon mint egy fejedelem és a nőnek a
mellemen volt elbujva a feje s én öleltem a derekát és ő zokogott, nem
tudom mért, talán a boldogságtól és az olyan volt, mintha dalolt volna
valamit. Nekem meg majd kiszakadt a szívem, olyan jó volt nekem itt
belül és a fejem a haján volt és mindig megcsókoltam a haját és mindig
azt mondtam: drága, drága, drága s mindig jobban húztam, hogy drááá-ga!
s úgy volt, ahányszor ezt kimondtam, mintha drágakövek hullanának a
szemem előtt, de mindig más: rubint, meg zafir, meg smaragd meg tűzopál,
meg gyöngy, de olyan színű gyöngyök jöttek, mint amilyen sárgaságok meg
kékségek, meg rózsaszínek csak a felhők közt vannak alkonyatkor.
Érdekes, hogy meleg volt, pedig végig hó volt, ahol futott a szán velünk
s valami hallatlan halk zengés volt köröskörül, az isten tudja mitől,
olyan, mint mikor az embernek a füle kezd csengeni s én mint egy bolond
ugráltam fel a szánon és néztem előre, talán sietni akartam valahova,
pedig hogy repült az a szán! A nő meg mindig húzott lefele, elkezdtem
vele dulakodni, mire sikoltozott és kiabált, hogy: kikaparom a szemét és
megmondom a főnök úrnak! A szán állott velünk és néztem a nő arcát. Nem
Illetőné volt, hanem az a szalmahajú kaszírnő a Koronából. Hallottál már
ilyen butaságot!

_Napihírek._

Kérlek, este hatig a bankban időztem. Vacsorálni rendesen a Kerületi
Körbe mentem, aztán ott bakkoztam éjjel félkettőig, félháromig, négyig,
esetleg ötig. Az alvást úgy hoztam be, hogy egy jó negyedórát
rendszeresen késtem a bankból. Süteményt a kávéházban nem ettem a
kávéhoz, mert úgy tovább tart a reggeli. A bankban sikerült egy félórát
mindennap úgy könyökölni, hogy a tenyerem alatt be lehetett a szemem
húnyva. A Dréherben ebéd után míg a fizető jött, szintén aludtam öt
percet. Ha nagyon lusta nem voltam, haza is mentem a Pesti Otthonba a
szobámba egy órát expressz ágyban aludni s mikor volt pénzem, hogy
konflison menjek be délután a bankba, a konflisban is aludtam nyolc
usque nyolc és fél percet, ha meg gyalog mentem be, rendesen megállottam
még a Fürdő-utca sarkán a hirdetőoszlop előtt, mintha végigolvasnám egy
színlapon a szereplőket, s ott állva is aludtam két percet, körülbelül
míg végig lehet olvasni mondjuk az Ember tragédiája személyeit. A
plakátalvást úgy fedeztem fel, hogy egyszer így tényleg el akartam
olvasni, kik játszanak az Ember tragédiájában, de Lucifernél elaludtam.
A telefonfülkében is aludtam mindig a fülemen a hallgatóval, másfél
percig, míg a központ nem jelentkezett. A borbélynál délben míg vártam
és míg szappanoztak, természetesen én is aludtam mint más rendes ember.
A baccarat-asztalnál míg a téteket kifizették, ott is aludtam hirtelen
egy harminc másodpercet. Evvel azt hiszem egyedül állok vagyis ülök a
bakkozók társadalmában. Különben már régebben feltettem magamban, hogy
ha lesz egy finom nőm, nem fogok többet kártyázni.

A nő karácsonykor felment a Tátrába két hétre. Fel akartam utána menni,
legalább karácsonyra, hogy ott inkább jöhet majd valami, egy szép nagy
csók a néma havas fenyvesekben, egy tiszta séta kettesben, eltévedünk,
egy nagyon nagy meleg hangulat és egy vallomás… kérlek leadtam az egész
kis pénzemet akkor egy nappal karácsony előtt. Egy vas nélkül sétáltam
haza reggel. Különben az egy rémes éjszaka volt, minden koporsóból három
vagy négy coupja volt a pointeurnek, a többi a banké volt. A bankárok
elmentek és az egész Kör ott ült a teremben leégve s vörös szemekkel
merengve, hogy mit vegyenek másnap estére a gyerekeknek. A nő különben
küldött egy anzikszot a Tátrából. Csak az volt rajta: nagyszerűen
mulatunk! Mindigné is alá volt írva. Sréth is alá volt írva.

_Szinház, Zene, Szórakozóhelyek._

Elmentem a prömierekre, pedig nem izgattak a darabok. Illetőnét néztem a
prömieren. Mert ő mindig ott volt. A szerzőnek meg Illetőnének ott
kellett lenni a prömieren. Pardon, hát Mindignének meg Feltünésinének!
Kezdtem csudálkozni, hogy őróluk másnap semmi sincs a tárcákban a
kritikákban. Te nézted már, hogy tapsol Feltünésiné ott az előkelően
feszülő Mindigné mellett az elsőemeleti páholyban? Hogy hajol ki abból a
veszélyes páholyból, amely alatt nincs háló s hogy hogy néz körül
bólingatva, mintha mindenfelől üdvözölnék, hogy biztatja az egész
színházat, hogy lehet tapsolni, mert ő is tapsol s hogy milyen előre
nyújtja a két karját a tapssal s hogy jár a feje s hogy ragyog és hogy
integet annak a szerzőnek: nagyon jól van, nagyon jól van, mintha csak
őhozzá nézne fel az a szerző, mikor ott megáll a lábai előtt a kínzó
villanylámpákkal, hogy vajjon Feltünésinének megfelel-e a darab s
szimpátiával fogadja-e az ő megjelenését? Isten bizony az ember úgy
megsajnálhatja azt a szerzőt, akinek bizonyosan valami remek ábrándja
lehetett valamikor arról, hogy majd prömierje is lesz! És az ember így
körülnéz a színházban és látja, hogy tényleg az a legszebb, amit itt
kaphat az a szerző, ez hogy Feltünésiné ilyen kegyesen és bizalmasan
tapsol neki. Nekem barátom olyan fádaknak és oly batyubálízűeknek
tetszettek, azaz nem tetszettek ezek a budapesti prömierek. Mindig azt a
dísztársaságot pillantottam meg köröskörül a páholyokban, mint egy
ringlispilt, ahol megint azok a kipingált hattyuk és aranydisznók jönnek
elő s azt a prózai világot a földszinten, akik mintha elfáradtak volna
az utcán s épen csak bejöttek volna leülni abba a zsöllyébe s felrakni
egyik lábukat a másikra s a cipőjüket leporolni. Azok a sárga meg vörös
körúti férfiruhák s azok az illúziótlan fejek a ruhák fölött! Egy-egy
plastron szinte kísértetiesen tűnt fel az első vagy a második sorban! Én
barátom ezelőtt akármikor mentem el a színházba, felvettem a szmokingot
és csak akkor színház előtt mentem a borbélyhoz és a hajamat
huszonötször átfésültem és a masnit a nyakamon is legalább tízszer
kötöttem meg, míg valahogy bele bírtam nyugodni. Színház! Azt az
ünnepélyességet mindenkin, amit vártam, azt az ittasságot, ami ott az
életünket leönti, azt a karban való halk zokogást vagy majális-ujjongást
és kihasadó danolást és szent ölelkezést, amit én mindig vártam
ilyenkor! Semmi, barátom! És a daraboktól mindig azt vártam, hogy
álmaimat és halálomat fogják ott kiárasztani, mint valami oceán, ó, de
mennyire nem! Csak hallgattam és figyeltem és semmi nem szólt hozzám,
hogy én mért vagyok boldogtalan és mit gondoljak én a szerelemről és mi
lesz a világon énvelem.

Mikor aztán én is prömier-publikum lettem Illetőné miatt, úgy ültem ott,
hogy van egy szép titkom: ő, s füleltem és tanulni akartam, hogy tudjak
majd stílust, taktikát, szavakat, mindent, ha komoly lesz a nővel a
dolog! És nem tudtam ott magamban egy udvarlót kiképezni, egyáltalán
nem! Viszont néztem fel a nőhöz a páholyba egész felvonások alatt, egy
kicsit összehúztam a szemem, hogy csak őt lássam külön és messzebb, mint
ahol van és még szebbnek, mint amilyen szép, ünnepélyesebbnek,
grófnőnek! Sokszor gyönyörűen tudott ott mozdulatlan maradni egy kicsit
eltartott fejjel és a keble olyan fehér volt, mint a kréta a sötét
derékban és egy gyémánt ék úgy hunyorgott a nyakában, mint valami
csillagzat. Úgy volt, mintha diktáltam volna magamnak: te, prömieren
vagy, egy asszonyt nézel ott a páholyban, aki a tied lehet, fiatal vagy,
itt az élet, ez az, te hisz ez nagyszerű, ez valami gyönyörű, te, te! A
nő közben kérlek diskurálni kezdett ott Pörgettyűnével meg Pörgettyűvel
meg Illetőhöz is szólogatott meg Redő Oszihoz is hátrahajolt, mert Redő
Oszi ott lovagolt leghátul a páholyban és hogy lásson, egész előre volt
a feje buktatva s a kopaszság szinte kacagott a fején. Undorodtam és
csodálkoztam: hogy mer egy ilyen kis kopasz egy egy nőre rá is nézni!

Észrevettem, hogy a szomszéd páholyból átpisszegnek az ő páholyukba,
mert néha már nagyon éltek ott! Akkor megmeredtek mind. Illetőné az ő
kis aranyozott gukkerjét felvette s körülgukkerezett a homályban az
egész nézőtéren. Aztán meg hogy hátraáll a tükörhöz és ott veregeti a
haját és pedri a szemöldökét. Meg hogy ül és a reticulejében babrál és a
festékes stifttel bekeni tükörből az ajkát és zsebkendőt használ az
orrához. Az ilyen pillanatok kérlek olyan kínt csináltak bennem, én nem
tudom miért, ilyenkor mindig inkább odanéztem a színpadra vagy elkezdtem
olvasni a Magyar Színpadot. Szünetben esetleg felmehettem volna
vizitelni hozzá, egyszer mikor felköszöntem neki, intett is a
gukkerjével, hogy jöjjek fel, de részint irtóztam Pörgettyűékkel ott
együtt zajongani, részint Redő Oszival mint vetélytárssal vagy mivel nem
volt gusztusom a páholyban együtt futni s még volt egy problémám
azonkívül, az hogy Illetőt nem ismertem személyesen és kerülni akartam,
hogy bemutatkozzunk. Úgy éreztem, hogy egész fölösleges a férjjel
megismerkedni. Minek nekem a férje? Ha ismerem ezt az őszes fejű,
cvikkeres molett embert abban az örökös zsakettben, akkor már az ügy
nagyon enged a romantikájából! Tudni se szerettem arról, hogy Illető a
világon van. Viszont fájt azt a búcsújárást látni Illetőnéhez a páholyba
s szépen kimentem a kapu elé elszíni egy fél cigarettát és egy kicsit
fázni s nézni a szép csukott fiakkereket s gondolni, hogy milyen forró
szerelemmel suhanhatnak bennük párok és párok, akik nem kíváncsiak a
második felvonásra, a harmadikra se, se semmire ezen a világon, csak
egymásra.

Aztán kérlek, voltam azon a télen három koncerten a nő miatt, mert
jelezte hogy el fog menni. Feinhalsnál voltam a Vigadóban meg a
Filharmonikusoknál, mikor a Csajkovszki Pathétique-jét adták elő, meg
egyszer a Royal termében egy privátnak a dalestélyén, akiért Illetőné
meg Feltünésiné mindenkit fellázítottak, azt hiszem Feltünésinének a
sógornője volt, aztán Illetőné volt az, aki nem is nézett oda a
dobogóra, csak emelte folyton a fejét köröskörül, hogy ki van ott és ki
nincs ott. Legalább engem nézne! Észrevett engem is és rezegtette a
fejét és kacsintott a dobogó felé, hogy úgy-e milyen szép! de aztán
tovább kapta a szemét és féltékenyen kezdett egy szép nőt gusztálni. Én
se tudok zenét, de a privátnak a dalestélyén legalább a
zongorakíséretből tudtam élvezni Schumannt, a Vigadóban meg majd
elpityeredtem a Pathétique utolsó tételénél, olyan fájdalmas és olyan
szép volt az, de a nő ott is toaletteket és frizurákat vizsgált a terem
felé fordulva, onnan a legdrágább helyről, a zenekar elől. Én a nőért
mentem el oda s az volt a sejtelmem, hogy a zene felszakítja majd bennem
az óriási szenvedélyt a nő iránt. De akkor olyasmit éreztem, hogy inkább
elválaszt tőle a zene, mint hogy összekössön vele. Még hozzá Redő Oszi
ott a háta mögött, még az kellett nekem. Hogy kínlódtam ott! Soha
egyedül ezt a nőt nem tudom látni, egyedül, mint egy arany rámában! Ha
behúnytam a szemem és rá gondoltam, a barátnői, meg Redő Oszi, meg
Pánczél úr, meg mind a többi pofák ott ugráltak az ő arca körül s
beleröhögtek a szivembe!

Jaj te, fáradt vagyok. Kérlek, hogy hű maradjak a tényekhez, hát arról
is beszámolok előtted, hogy ebben az érzékeny állapotomban azért egész
jól tudtam mulatni, mikor fiukkal elmentem itt-ott orfeumba, meg a
Foliesba a kis Rottot élvezni vagy a moziba. Akkor még azokat az őrült
párisi humorosokat adták a moziban, amikben az egész utca kergeti mindig
Max Lindert, meg azokat az exotikus felvételeket. India, Japán, a
cambodgei király udvara, Tahiti szigete, meg tenger és tenger meg
cow-boy históriák viharos lovaglásokkal a vad erdőkön át, hogy szerettem
én az ilyen képeket! Volt hogy magamban mentem el este valamelyik moziba
és akkor ott a sötétben úgy elképzelődtem, mint egy hülye, minden vízi
felvételen, ahol hajó indult vagy ha csónakáztak a képen szerelmesek,
úgy beugrottam minden nyavalyás hangulatnak, még az az ordináré
zongorálás is le tudott a lábamról venni, oh, így kéne lenni a nővel
együtt, így egy csónakban elfeledkezni a napos folyón vagy így a tengeri
hajón megismerkedni s a fedélzeten így a korláton könyökölni egymás
mellett és nézni a nőt, amint a lekötött sapkájáról a fátyol repked
hátra s uszkál össze-vissza a feje körül és a nő néz a tengerre előre s
a hajó megy és mi megyünk rajta nem látni hova, a végtelenbe. Mit
lehetne ott beszélni! Mily szépet beszélhet ott az a moziszinész, akinek
ugrál a szája, hisz mindent szabad ott mondani! Erővel a magam arcát
akartam ott látni a képen a moziszinész tengerész-sapkája alatt, a nő
idegen arcának a helyére meg Illetőné arcát akartam odaszuggerálni
persze! És közben mintha nehéz ólmot öntöttek volna belém, olyan nehéz
lett a mellem. És aztán egy kocsin tűntek fel így ketten a képen. Egy
országúton nyargalt elő egy kétlovas kocsi velük fák közt, mintha
egyenesen a mozipublikumba rohannának bele a mindig jobban látszott az
arcuk, ahogy közeledtek és a vászon sarkában elkanyarodott a kocsi velük
hirtelen és még látszott, hogy a férfi összecsókolózik a nővel és utána
a nő mosolyogva les a publikum felé, mielőtt eltűnnek. Kérlek, egy
nehezet nyeltem és egyszer csak egy melegség jön a gégémbe s a szemem
mögött is ilyen meleg lett és elhallgathatnám, mert nem látott senki,
hisz sötét volt, de hát tény barátom, nem lehet rajta változtatni: egy
könny kicsúszott ott a szememből. Azaz kettő, mert mind a két szemem
részt vett ebben a mozgalomban. Sőt ez se lehet pontos, hogy két
könnycseppet prezentált a szemem, azt hiszem három-négy könnycsepp jön
össze olyankor az ember szeme alatt, mikor azt mondja az ember: egy
könnyet ejtettem. Meglehetős dagadt kis langy vízmennyiség az, ami
megáll az ember szeme alatt és úgy ródlizik aztán le az arcon végig. De
ezt nem vártam be, barátom, azon nyomban felvettem mint egy itatóssal az
öklömmel onnan. Minden pillanatban megállhat a kép a vásznon és akkor
világos van a moziban.

Ez például foglalkoztatott akkor. Otthagytam rögtön a mozit és az utcán
megállottam átvenni ezt a dolgot. Ez valami: könnyeztem a nőért! Olyan
hangulatom jött, mintha vőlegény volnék. Jaj, te szép asszony, szeretni
foglak! Vagy már szeretlek is talán! Viszont olyan közönségesen láttam a
villamost, a rendőrt, az embereket, a cégtáblákat, mindent az utcán és a
nőre gondoltam és semmi lobbanást nem észleltem magamban. Hát hogy
lehet, hogy nekem az imént könny jött a szemembe? Mi az a könny? Egy
gyanu lepett meg, az, hogy azért a kétlovas kocsiért pottyant ki a
könnyem. Az országút szépségéért. A csókért egyáltalán. Az idegenekért,
akik élnek messze s akikkel sohase fogok beszélgetni. S a tengerért lett
oly nehéz a szivem odabent. Azért a tiszta széles és egyenes vizért
amelynek nincs foglalkozása s ilyen buta ifjúsága itt Pesten s nincs
ilyen forró és tanácstalan furcsa hajas feje, egy kék és ragyogó, vad,
örökös sorsa van! Talán az a nagy só, ami a tengervizben van, talán csak
az vonzotta elő ezt a pár csepp sózott vizet a szememből. A tenger
csinálta tán ezt a kunsztot, a tenger talán, még a filmen is ilyen ereje
van a tengernek! Ott ment el a járdán doktor Lakk és köszönt nekem,
elkésve vettem észre, mulyán kalapot emeltem utána s hadartam:
vanszerencsém. Azt hiszem megundorodnak az embertől, mikor így hiába
köszönnek neki mint doktor Lakk köszönt ott nekem.

Igaz, elég gyakran felmentem a Casinóba is a Kerületi Körből éjszaka ha
hamarabb vége lett a baccaratnak. Rendesen összeállott egy kis társaság
ilyen felületes barátokból, akik a baccaratszobában melegedtek össze
vagy mondjuk összelangyultak s ha nagy nyerés volt, együtt elmennek
örülni valami tánchelyre s ha nagy vesztés volt, akkor meg elmennek
együtt búsulni s felejteni. Hisz te is eljöttél velünk akkortájban
egyszer vagy kétszer, most jut eszembe. Akkor még bakkoztál te is.
Emlékszel milyen szórakozott voltam a bakknál? Emlékszel, mikor egyszer
megfogtál és az ablakba húztál és azt kérdezted: öregem, tart még a
dolog a nővel? – úgy néztem rád, mintha bicskát szúrtál volna belém. És
hebegtem: hogy érted ezt? S te nevettél és oly könnyen, mintha azt
kérdezted volna hány óra, úgy kérdezted: nem ugrottál még el tőle? Én
iszonyú kedélytelen arcot csináltam és abban a reményben, hogy nem
látszik, hogy el vagyok pirulva, kértelek: ha barátom vagy kérlek ne
érintsük ezt a témát. Nem emlékszel már? Te mintha csudálkoztál volna s
aztán fölényesen mondtad: ugyan, nem értelek. Én erre azt mondtam: pedig
magyarul beszéltem. És szépen elsétáltam mellőled és odamentem az
asztalhoz és már kiabáltam: tíz korona annonce! S a tablóra bámultam és
mintha lázt kaptam volna, úgy tüzelt a fejem. Nem is gondolkoztam, csak
ugrált összevissza a fejemben, hogy mi az, amit te hiszel és hogy hogy
viselkedtem én most veled szemben, te bántottál-e meg jobban engem vagy
én téged? Te kíméletlen és cinikus voltál, mint akármelyik ordináré
alak, én meg viszont talán meghagytalak most abban a feltevésedben, hogy
Illetőnével viszonyom van és ez egy szemtelen hazugság részemről. Átment
a fejemben, hogy csak hadd higyjed, legalább imponálok neked vele.
Tényleg, nevetséges lehet, hogy már egy fél éve mászkálok a nő körül és
semmi alapom nincs arra, hogy diszkrét legyek! Aztán egy kis gyűlölet
fújt belém irántad, hogy te milyen közönségesnek látod azt az úri nőt!
Komolyan, ha nem vagy orvos, talán nekedmentem volna, mint egy bolond,
de az, hogy orvos vagy, oly gyerekes tiszteletet és bizalmat tartott
bennem mindig teirántad. Szégyelni kezdtem magam. Azt éreztem, hogy oda
kell mennem hozzád: Lacikám, én úgy beszéltem veled, mint egy majom.
Gyere, őszinte leszek. Menjünk be a biliárdszobába, ott nem zavarnak,
gyere, elmondom neked, hogy semmi de semmi nincs a nővel, én nem tudom
hogy kezdjem el vele, meséld el tenálad hogy volt az ilyen komoly
viszony. Beszélj, te, mondd milyen az élet! Én nem ismerem ki magamat.
Hallgasd meg a szimptomákat és mondd meg, hogy én hogy vagyok?

De oly féltékeny voltam úgynevezett érzelmeimre s az a féltékenység
mindig húzott vissza attól, hogy valakinek egy szót is kinyögjek! És
azonkívül kérlek beleestem akkor egy bankszériába s ott ragadtam.
Kábultan harcoltam, hogy a pénzt visszahozzam. Jön barátom a

_Sport._

A nő tudniillik kijárt a nagy jégre, mikor a Vigadónál meg az Oktogonon
fenn volt a kis zászló a kék-piros táblán, hogy a jégpálya ma nyitva. Én
diákkorom óta nem csatoltam fel a korcsolyát. Most is lusta lettem volna
korcsolyázni, nem gondoltam én korcsolyázásra, csak nő és nő kellett már
nekem, nő barátom! Ellenben mikor a banknak vége volt, rohantam a
pályára mint vendég, azaz a büffébe Illetőnét látni. Hallatlan, hogy
hatott rám, mikor a büffébe belépkedett a korcsolyával a lábán avval a
kicsipett arcával, mint a pünkösdi rózsa s oly nagyokat és édeseket
lélekzett nevetve a friss örömtől, úgy hogy alig tudott szavakat adni s
úgy nézett, mintha azt akarta volna mindig mondani: szép vagyok, te, oly
jó a hideg, mert meleg az élet! Oly karcsú volt abban a kurta szoknyában
és egy kis lágy bársony kalapja volt és nem tudom, oly antiknak
tetszett! És aztán leült és evett sandwichet és leszúrta a két korcsolya
sarkát a padlóba, kissé szétvetve a lábát és: mi ujság? És: maga mért
nem csatol? És: jaj most tanulok bógnizni, ez a Sréth, nahát milyen egy
betörő ez! És: tudja, hogy ma kétszer estem? És: mondja, mit szól ahhoz
a kekk sapkához annak a ronda nőnek a fején?

És már jött be ordítva Sréth sveaterben, az a hosszú állat, a
korcsolyával még hosszabb volt és ugrált befelé valami jambósipkával és
muffal, kérlek, Redő Oszi, meg Pereczky, olyan kosztümben, mint valami
dán attasé a moziból és megint vége volt, hogy jól érezzem magam a nő
mellett. Azok ott vitték a hangot, én meg hallgattam és hagytam a
fülembe zörögni az evést és sisteregni azt a leányrajongást köröskörül,
csatolásról meg esésről, meg hármasokról, meg nyolcasokról, meg
kadettugrásról, meg angyalkázásról. Megtettem, hogy el se köszöntem
Illetőnétől, otthagytam őket és felmentem inkább a kis hídra ott a
ligetben és onnan könyököltem bele a pályába s lestem a nőt abban az
uszkáló fekete tolongásban. Furcsa volt ez, onnan a korcsolyázást nézni.
Mint egy-egy emlék mélyről az életből, úgy jöttek a fiuk hangjai s a kis
lányok apró sikolyai s aztán az az egész mozgás odalenn az ívlámpáktól
világítva, mintha egy világ lenne holdak alatt, ni, ezek élnek ott és ez
valami idegen nekem. Ezek futnak és keringenek és elhajolgatnak és
hátráznak. És én állok és könyökölök. Olyan szorongás és ámulat vett
elő. S a zene úgy hangzott, mintha messziről zúgna. Rendesen valami
csehet játszottak, az úgy elnyomott engemet! Hiszen ez katonazene,
elmulás és búcsú! Teneked nem a halált hozza mindig a katonazene?

És egyszer csak meglátom így a nőt a közt az álomféle nép közt. A híd
alá futottak hárman összekarolva s bógnizva jobb és balfelé, Sréthtel
meg Redő Oszival. Kinyitottam a szám, be akartam kapni a nőt a lelkembe!
Lehajoltam, már a híd alatt voltak, átszaladtam a másik oldalra, néztem
le ott is, kerestem, elveszett. Egy női nevetést hallottam és azt
képzeltem, hogy ő volt. Megint visszajöttem erre az oldalra. Mindig csak
így egy-egy pillanatra tudtam feledezni a nőt és mindig karolva vagy
ezekkel vagy Pereczkyvel meg még egy alakkal, akit nem is láttam még
soha!

Egyszer megvártam ott és hazakísértem. Ott laktak az Andrássy-úton.
Véletlenül egyedül ment el a jégről. Azt a kis utat is a földalattin
akarta megtenni. Könyörögtem neki, hogy menjünk gyalog. Olyon finom hó
volt a fasorban.

A nő sietett.

– Kérem Margó menjünk lassan. Olyan szép itt sétálni.

– Nekem még el kell mennem vacsora előtt.

– Hova?

Egy kis késéssel mondta:

– Hova, egy kis kommissióm van.

S rögtön lelkesedve Rémesnéről kezdett beszélni nekem, láttam-e ma a
jégen, hogy nem a legnagyobb szemtelenség a jégre kijönni ettől a nőtől,
mikor az egész Pest röhög rajta? Jelzem, én nem hallottam az egész
Pestet röhögni. Hogy Rémesnét a friss férje rajtacsípte a régi férjével
és nagy verekedés volt és a friss férje már válik és a régi férje nem
akarja megint elvenni, mert neki nagyon megfelel mint barátnő.

Én az ilyen históriákat abban a reményben hallgattam, hogy rögtön
elfelejtek minden szót belőle. Erőlködtem, hogy ne halljam mit mond
Illetőné, csak az arcát néztem a nőnek a barna fátyol alatt. Azt az élő
kármin száját és azt a finom, finom ködöcskét, amit a nő mindig
előlehellt a hidegben beszélve. Mintha valami drága vékony cigarettet
szívna, amit nem látni. S néztem előre a fasorban és úgy képzeltem, hogy
ott állok szembe messze s látom magam a nővel így sétálni télen.
Beleszóltam a nő meséjébe.

– Margó. Milyen szép maga ma!

– Áh hagyjon. Rosszul nézek ki. Egész éjjel nem bírtam elaludni.

– Jaaj. Mi baja volt?

– Semmi. Egy undok fejgörcs. És ilyenkor hiába veszek veronált.

– Mért fájt a feje? Én azt hittem egy szép nőnek sose fáj a feje.

Elnevette magát.

– De ugye most jól érzi magát – mondom.

– Igen, mára már elmult hál istennek.

Ilyen társalgással értünk a kapujok elé. Alig akartam elengedni azt a
megmelegedett feszes keztyűt.

Húzta a kezét:

– Na pá, csak felszaladok, mondom még el kell rohannom vacsora előtt.

– Megvárom. Elkísérem.

– Nem, nem, most nem, majd máskor.

Beállottam a kapu alá végigélvezni hogy csenget, kinyitják a liftet,
felvinnyog a lift, megáll és zördül az ajtaja s megint nyávog a lift le
a földszintig. Hova fog a nő elrohanni? S mitől fájhatott a feje? S
veronállal alszik? S miért nem mondja meg, hova akar elrohanni? Milyen
regénytelen ez az egész és mégis milyen rejtélyes! És én nem vagyok
beavatva, hogy hogy van ez mind, semmi közöm mindehhez, istenem!

De majdnem mindig magamban indultam be a ligetből, mikor ott a hídról
néztem a pályát. Te, egyszer a zene azt zúgta utánam, hogy

  Ritka asszony az én babám,
  Ritka egy úri nő…

Ez a kuplé ment akkor Pesten tudod és a kabaréban mikor énekelte
Ferenczy s rikkantottak ott vele, mikor a refrain jött, hogy: rrrit!
Ferenczynek az orra olyan jókedvvel nézett a publikumba, én meg a
szemében nyomoztam Ferenczynek, hogy tényleg olyan víg hangulata van-e s
csak annak örül, hogy népszerű vagy van csakugyan a függönyön túl
valahol egy ilyen ritka úri nő babája s arra gondol most? Ha
felkiabáltam volna neki: mondja mester, ez tény és való? Én nem tudtam
kivenni, mit mond a Ferenczy szeme. Láttam már kérlek színészszemeket a
színpadon, hogy ragyognak aztán hogy oly közömbösen vagy erőltetve
néznek üresen és láttam direkt bánatos szemeket, mikor a színésznek nem
kell beszélni, csak ott áll a színpadon és átnézi a publikumban az
aznapi fejeket.

Mondom a jégen azt rotyogtatták egyszer és én azt a szívtelen
katonazenét vittem magamban egy darabig és a szöveg csak úgy magától
dalolta bennem hozzá:

  Rritka egy úri nő,
  Rritka szerencse szállt reám,
  Rritka finom és előkelő…

úgyhogy a szám is elkezdte végre s mintha rám is passzolna a kuplé,
valami közösséget vállaltam kérlek a Don Juanokkal és egy hencegő
hangulatban dudorásztam félhangon, mintha már régen úriasszonyok
szerelmében gázolnék és közbe végigsikankóztam egy kis hosszúkás jégen,
amit ott a járdán kigyalultak a talpukkal a gyerekek a megfagyott havon.
Sokszor észreveszek télen így meglett embereket, hogy végigcsusztatják
magukat ilyen kurta kis utcai jégen járás közben. Nem állják meg! Nem
épen olyan gyerekek vagyunk, mint a gyerekek?

Aztán ahogy beértem a Köröndön túlra, ahol sűrűbben jöttek-mentek a
népek és a kirakatfényben úgy elsiettek ketten-ketten, férfi nővel és
pláne hogy magánzó hópelyhek ereszkedtek lefelé válogatva, hogy melyik
kalapra szálljanak és a csemegeboltok oly gusztusosan duzzadtak a
kirakatok mögött és folyton mentek be felvágottat venni fiatal férfiak
nőkkel vagy jöttek ki s karolva kezdtek sietni s összedugdosták a
fejüket és buzgón tárgyalták életük jó kis dolgait és zörgős lovakkal
elfutott a kocsik meg az autók mellett egy szép lakkozott szánka s abban
is asszony és férfi ült, barátom, olyan nehéz lett ott menni nekem, mint
egy túlöregnek, akinek nagy munka már egyik lábát a másik elé rakni.
Téli este kezdődik és van mindenkinek valakije, szerelem! A cukrászdában
tolakodnak a pult előtt, kis lukácsot pakoltatnak, teasüteményt,
szerelem! Az egész város szerelem, az egész este szerelem, hó a lámpákon
és a barna házak párkányán, szardinia, kaviár, nyulak és fácánok és
narancs és datolya s rumok az üzletekben, minden csak arra van, hogy
csók támadjon belőle, hogy jó legyen otthon, jó téli est mint a piros
tea! Kicsi fehér csomagokat lógáznak spárgán a muffok mellett, otthon
kibontják majd, minden szerelem, szerelem! Kihasadt testszínű gesztenye
a Gyár-utca sarkán, süti az ujjakat, mikor kapkodják és dobják befelé a
stanicliba! A Párisi Áruház előtt déli világosságban rohannak sűrűn az
irodai lányok, fiuk furakodnak köztük, nem is venni ki, hogy ki melyik
lányhoz beszél, csak hangos a szája mindnek! Operába szaladnak fehér
selyem kendővel a hajukon kis sorsú nők ünneplő rózsaszín reticule-t
lógatva. Mily rokonszenves mind, milyen kellemes volna akármelyik!
Semmi, csak a lágy ruha s a húzós félselyem harisnya s a
szappanlehelletű édes tiszta test! Jaj nő, nőőh! Hogy sétál elő a két
combjuk a szűk szoknyában! Hozzámdörzsölődnek a tolongásban!
Belefordítom a pillantásomat egy lány szemébe, az visszanéz hirtelen és
a meglepetésben rebbenteti a pilláit és elkapja a fejét és eltűnik. Mit
gondolt! Megint egy lánynak a szemébe nézek, az megnagyítja a szemeit
amint visszanéz. Bátor, kíváncsi, követel: nos? Mit akar? Én jövök
zavarba s én szököm meg tekintetemmel. És aztán utána fordulok és
engedem lökdösni magam és nézek utána. Jaj, egy leány! Mindegy hogy
híják és milyen egyéniség! Egy szagos kemény őszibarack! Csak ne volnék
úgynevezett intelligens úriember! Ne lennének nyügösségeim és igényeim!
Ne akadtam volna bele ebbe az Illetőnébe! Ki ez az Illetőné, hisz én nem
is ismerem! Ó ha Illetőné leány volna még és engemet ismerne legelőször
a világon! Úgy elszorult a szivem barátom.

Hátha egy rémes tévedés és egy boldogtalan pazarlás ez, ami mindent
izgulok, érzek, képzelek Illetőné miatt! Hátha mindezt egy lánynak
kellene áldozni, ezt az ajándék kort, ezt a sóhajra s a dalra adott
drága szabad időt!

Megmondom kérlek, hogy voltam a lányokkal. A lányok alapjában véve még
prózaiabbaknak látszottak nekem. Férjfogásra láttam az egész bandát
berendezve és csak szánni tudtam őket. És ahol én előfordultam lányok
közt, mindig drezdai meg müncheni intézetekről, angol nyelvről, német
irodalomról és kabaréról és dalkrózról és festőiskoláról kellett
beszélgetni, sőt műegyetemről és boncolásról! Azonkívül kérlek, ők
cigarettákat és likőröket forszíroztak. Aztán barátom, a dzsiggelést
imádták és hülye angol dzsiggdalokat adtak le fahangot affektálva s
mindenféle falleót és oscarstrausst dúdoltak a zongora mellett, álom és
bánat nélkül.

Egyszer egy lánynak azt mondtam: hogy szeretnék lány lenni! Az
ártatlanság lehet az igazi boldogság, azt szeretném érezni! Azt mondta:
pfuj, undok, tudja, undok! Rémes lánynak lenni, nem is képzeli!

Ezek barátom diákok. Ezek műveltek. Ezeknek fejük van. Ezeknek
programmjuk van. Ezek modernek és felvilágosultak mint egy gép! Én nem
tudom, hogy fejezzem ki, én egy májusi kertet keresek egy leányban.
Meglehet, ha türelmem van lányok közt lenni, találok köztük egy ilyen
tiszta tavaszt, amit sejtek, egy ilyen boldog fehérséget, aki nem valami
reális szerencsétől mosolyog, hanem egy rózsaálomtól és úgy jön az ember
elé, mint egy balettképben egy megfoghatatlan fehér balerina a
holdfényben bokrok közé belebeg a szive felé nyúlva karjával. De hisz ha
elébem kerül esetleg egy ilyen ideál, azt én elveszem, nem? És ha a
megnősülés eszembe jutott, kétségbeestem barátom! Borzasztó, mondtam
magamnak, hát már ott tartok, hogy megnősülhetek?

A halál attól már csak egy állomás! Haa! elébb végigkóstolni, mint a
likőröket, a nőket, sárga- és bronzhajuakat és kreol és sápadt
szépségeket és utazni, hotelekben, egyéjszakai szerencséket átélni s
plage és Velence és boudoir és szeparé, az egész Magyar Figaró! nagy
bolondságok és kis komolyságok, egy egész ifjúság, ahogy az ember
hallja, olvassa, képzeli s aztán egy őszi este, mikor a szél úgy
fütyörész odakint, mint egy csavargó, aki valakit le fog szúrni az
éjjel, akkor barátom egy begyújtott kandalló párkányára könyökölve s
lenézve, válni szépen az ifjú évektől, emlékezni emlékekre, leveleket
szagolni, valami fonnyadt szalagot meg száraz virágot fogdosni s egy
göndörödött hajszálat kihúzni s nézni s gondolkozni melyiké lehetett,
olyan édes szomorúságban, amiben több az édesség, mint a szomorúság.

Te hallgass ide, mik jártak az én fejemben, mikor eszembe jutott, hogy
majd én is megnősülök egyszer! Először is nem birtam elképzelni soha,
hogy az ember egy reggeltől fogva, míg csak meg nem hal, tényleg avval
az egy nővel összetartozzon. Azt hittem, én abba feltétlen beleőrülnék!
És gondoltam, a legszebb dolog, amit tudok egy nőért, a diszkréció, az
lehetetlen, a mellett a nő mellett, akit elveszek! Épen a hitvesem
mellett! Hát hogy szabad azt élő embernek sejteni, hogy nekem micsoda
összefüggésem van evvel a nővel! És gondoltam: mondjuk, ha holnap
megnősülnék, hogy lennék holnapután egész más ember? A fiúk közé menni…
rémes! Mit mondok a barátaimnak, ha például megkérdeznek: mondd, milyen
a nászéj, milyen ez az életben? Teszem ha valaki orcátlanul rám kacag,
mikor másnap szembe jön velem, azt ott stande pityere leszúrjam? És
aztán én nem kérdezhetek már egy fiút: van szeretőd, mondd? Hátha elkezd
majd panaszkodni: senkim sincs, oly szerencsétlen vagyok! Mit mondhatok
majd annak? Hogy vigasztaljam? Hencegjek az én boldogságommal? Ki nem
állhattam azokat, akik szólóban maradt barátaiknak jöttek dicsekedni a
nővel, meg a koszttal, a nyugalommal, mindennel. Milyen idegenséget
csinál az hirtelen a legjobb barátok közt is, hogyha az egyik megnősül.
És amellett hogy valami kis csalódást okoztak bennem az ilyenek mindig,
olyasmit, mintha ezek, akik megnősülnek, cserben hagytak volna, amellett
kérlek mindig sajnáltam is őket, hogy ők már a világon el vannak
intézve, már nem repkedhetnek mint a madarak, ők a képzelet ezeregyéjét
feladták, őnékik már normális nappal van, valami hallatlan szép az ő
életükkel nem történhet.

Mennyit fecsegek itt neked és te hogy engeded, angyal vagy, igazán!
Ugy-e egy télesti hangulatomat kezdtem ecsetelni? Igen, menés közben az
utcai mozgás közt a fejembe jött az a szó, hogy ifjúság és oly heves
szívfájást kaptam, mint ahogy a fogába áll a fájás valakinek. Szent
isten, úgy volt mintha hirtelen leestem volna egy magas hintáról a
földre. Mit ér, hogy készülődök és egy illúzióm van, mit ér, hogy itt
vagyok és alkalmas vagyok a gyönyörű életre, mit ér az, ha csak nézek és
a két karom, ha kitárom ölelni, egy zárójel, amiben nincs benne semmi!
Az ifjúság énnálam egy szép bankjegy, amelyiknek nincs bennem
aranyfedezete! Jaj, hisz a valóság az, hogy Illetőné otthon lesz
Illetővel este s holnap tán már nem is szimpatizál majd velem. A valóság
az, hogy magamban mászkálok itt a hidegben és egy bankban vagyok egy
jelentéktelen alak és undorodom ott és nincs nagy pénzem és nincs semmi
fix örömöm a világon és a tényleges szerelmi életem olyan szökve töltött
félórákból áll, amiket csak azonnal elfelejteni szeretek, sőt mostanában
ennyiből se, semmiből, mert félek minden pechtől és tartogatom magam
Illetőnének, akinek az arca a behúnyt szememben van, mikor lecsavarom a
villanyt és átölelem a párnát, mert úgy kívánok mindig ölelni, mikor
lefekszem éjjel! Semmi! S hátha az egész nagy ifjúság az életben csak
annyi, mint egy ilyen pár véletlen szép havas nap télen Pesten, mikor
meg vannak a színház előtt a lámpák fehérrel sapkázva s ártatlan pici
fehér rendjelek esnek az ember kabátjára s szánok iramodnak
emlékzörgéssel a kocsiúton és aztán egy reggel locspocs lesz vagy száraz
fagy és vége! Őrült vágyam volt, hogy elkezdjek rohanni végig a járda
mellett és ordítani: ifjúsáág! ifjúsááág! Szent isten, mi lenne!
Reagálnának erre ezek a lányok és asszonyok és fiatalemberek az
Andrássy-úton és a kocsisok? Azt hiszem, egy nagy röhögés kísért volna s
aztán kiabáltak volna utánam: fogják meg, fogják meg! mint egy bolond
után és még kergettek volna is »per hecc«. Emlékszem, az Erzsébet-téren
mentem át és a fáknak a fekete karjait néztem és azok olyanok voltak
nekem, mint néma jajgatás és az égbe bámultam, istenem, mikor hó jön az
égből, oly fakó fekete mindig az ég, oly rossz színe van, oly széptelen
és részvétlen. Egy nagy keserű nosztalgiám vagy micsodám támadt ott
valami utolsó árvaság után, s gondoltam, milyen utálatos nyomorult
vagyok, hogy nem vagyok egész árva, hisz anyám van és van lakásom és
órám és névjegyem. Ha olyan árva lehetnék most, hogy abszolúte senkim és
semmim ne lenne, se egy ismerősöm, se egy vacok, ahová letehetem a
fejem, se egy krajcár a zsebemben, a nadrágom csupa lyuk lenne s egy kóc
a hajam és egy lehúzott rossz kalappal a fejemen, zsebbenyomott öklökkel
mennék itt a fák alatt, reszkető két könyökkel, egyesegyedül, a jó isten
tudja hová!

Aztán kérlek, állva maradtam egy fánál és behúnytam a szemem és
átkaroltam a fa testét. Lesimítottam a fa hátát, hogy egy nő termetének
a simogatását képzelhessem, de úgy akadozott a tenyerem a fa kérgén
lefelé, oly durván éreztem, pedig keztyű volt a kezemen. Elhúztam magam
a fától és még az is rosszul esett, hogy a fa nem kezd mellettem jönni,
hanem ott marad.

Akkor, kérlek, a februári műsorban felfedeztem azt a kis nőt, tudod,
akit az elején meséltem, hogy a ligetben egy nyári este leültem hozzá s
ott bolondoztam vele. Kérlek, elsején vagy másodikán a Körből felmentünk
a Casinóba az új műsort látni. Úgy emlékszem, sikerült az utolsó számhoz
érkezni, úgy félkettő tájban. Két spenceres angol fiú őrjöngött ott a
színpadon, dzsiggeltek kétfelől a színpad két sarkában, mint a jégeső,
közbe makacsul mosolyogva s a színpadon egy pianino előtt egy angol baba
ült a székben és zongorázott nekik és ő is dzsiggelt a cipőivel és az
ujjai is a billentyűkön inkább dzsiggeltek mint zongoráztak. És egyszer
csak felugrott a székre s onnan taktusra a pianino tetejére s kopogott a
lábaival úgy mint a két fiú s hirtelen leugrált és az egyik fiú termett
ott a helyébe a pianinónál és zongorázott, a nagy baba meg a másik
fiúval dzsiggelt, aztán a másik fiú cserélt az első fiúval, de ez mind
taktusra ment és a dzsigg egy pillanatra sem maradt abba. Végre már úgy
lihegtek, mintha haldokolnának és egyszer csak a pianinóról odaugrott az
a fiú előre s a legsebesebb lábpergésben hopp, felkapták mind a hárman a
jobb lábukat együtt és a másik pillanatban úgy megállottak ott, mint
három rekruta. És úgy lélegzettek, mint a mozdony szokott és a festék
folyt az arcukon és még mindig mosolyogtak. Őrült taps és bőgés a
teremben. A függönyt összerántották rájok és a terem csak tombolt! Az
emberek kalapáltak a sarkukkal és ugratták a botjukat a padlón, mintha
az egész terem megkábult volna s dzsiggelne minden. A függöny persze
rögtön kinyilt, a három angolság mosolygott és dzsiggelt ugyanazon a
helyen, mintha abba se hagyták volna. A taps és a dobogás
forradalomszerű lett, még a pincérek is álltak kétoldalt a színpad alatt
és szenvedélyesen tapsoltak, pedig az olyan számok után, amelyeknek
úgyis sikerük van, a pincéreknek nem muszáj tapsolni. Ezt tudnod kell.
Csak az olyan számok után kötelességük a pincéreknek tapsolni, amelyek
után a vendégeknek eszükbe nem jut azt a két buta kezüket elővenni, csak
néznek fel a függönyre életuntan, a dagadt stájer nő után, aki
jodlirozott nekik vagy a gonosz fejű berlini démon után, aki elszántan
leadott egy húszstrófás német kuplét és azalatt vizsgálta a beszélgető
urakat facér szemeivel, mintha válogatná, hogy melyiket szúrja majd le
legelőször egy nagy konyhakéssel. Azt viszont tudták a pincérek, mert
tudniok kellett, hogy az ilyen számok után a személyzeteknek ká
kötelessége hátraállani a bejárathoz és onnan egy sortüzet tapsolni a
színpad felé, hogy a függöny legalább egyszer szétnyílhasson s az a szám
visszasétálhasson egy fejbólintással fogadni azt a spontán elismerést,
amivel a közönség az ő művészetének adózott. Maga a jó Zsanti mint
üzletvezető jó példával járt elől, illetve ott hátul, csak annyiban
különböztette meg magát a személyzetektől, hogy ő háttal állott a
színpadnak, úgy tapsolt. A jó Zsanti! Neki a leglecsúszottabb számokhoz
is volt egypár szíves tapsa. Lehetetlen, hogy az ilyen angyali szolgálat
örökre jutalmazatlan maradjon. Például, kérlek, hogy Elly Rellynek,
akinek egy félperces spicctáncból állott az egész színpadi szereplése és
az alatt a félperc alatt is legalább egyszer mindig megbicsaklott a
nagyujja s Elly Relly oly keserves grimaszszal nézett a közönségre, hogy
az emberek elröhögték magukat, hogy ennek az Elly Rellynek is tapsolt a
jó Zsanti, mikor behúzták a függönyt, erre csak muszáj majd
mennyországnak lenni, hol ezt a jó Zsantinak felírják a Követel oldalra.
Igaz hogy a jó Zsanti üzletileg tapsol, igaz, de hát ő Elly Relly után
az öltözőbe a legszebb zenét küldi mégis a szívtelenül hallgató
teremből: a tapsot. És kérlek, a jó Zsanti ha nem tetszik neki
megtapsolni egy Elly Rellyt, el is küldheti Elly Rellyt a Casinóból.
Mondhatja neki: nézze nagysád, itt le van csúszva, holnap már otthon
maradhat a mamájánál nagysád. De a jó Zsanti egy Elly Rellynek is
tapsol, hiszen ezért hívják őtet úgy, hogy jó Zsanti. Csak kell, kérlek,
mégis egy jó istennek lenni, hogy a mennyországban majd a nyakába
akassza a jó Zsantinak az Aranygyapjut.

Képzelheted, hogy az angoloknak hogy tapsolt a jó Zsanti! Ilyenkor ő
publikum volt, műbarát, ilyenkor arccal volt ő is a színpadnak fordulva
s kiabált is a tapsolás mellett, hogy: brávó, brávó! és közben ragyogott
és hajlongott az ismerős vendégek elé, akik jöttek befele a bejáratnál.
Az angolok vagy háromszor csinálták el még azt a kis hála-dzsigget,
aztán nyugodtan maradt a függöny végre. Én ott állottam meg a
bejáratnál, szerettem ottmaradni egy kicsit és onnan átnézegetni a
termet. A jó Zsanti észrevett, mert magamnak is azok közé volt
szerencsém tartozni, kiket a jó Zsanti bizalmával és barátságával
tisztelt meg. Nekem is kijárt a grand mosoly és a kéznyújtás a jó
Zsantitól. És az az üdvözlés, amelyiket csak a príma vendég kap tőle:

– Áldás békesség. Hogy állok kegyeiben?

Én nem tudom minek köszönhettem azt, hogy a jó Zsanti engem is
méltatott. Igaz hogy ha volt nálam valami pénz, nem sajnáltam egy üveg
Irroyt a székre tétetni magam mellé. De hát az, hogy az ember pezsgőzik,
az nem imponált a jó Zsantinak. Ő magában mélyen lenézte az erőszakos
pezsgőzőket és a páholyokban monoklival feszítő gavallérokat és azokat a
vidéki kövéreket és pesti nagy lumpokat, akik a szeparéban ötszáz- meg
ezerkoronás cechet csinálnak. Neki az mind »palkó« volt, azokat ő nem
tisztelte. A jó Zsanti, aki a legleégettebb nőknek is hódolt, az urakban
megválogatta, kinek adja bizalmát és barátságát. Azt hiszem, inkább
azért lettem előtte népszerű, mert önzetlenül tudtam hallgatni őtet,
mint okos embert, mert a jó Zsanti az összes újonnan felbársonyozott
páholyokra s az újonnan felcsillározott plafondra s az újonnan
függönyözött és hátterezett színpadra nem volt olyan büszke s az egész
műsorra nem volt olyan büszke, mint arra, hogy ő okos ember és az Alagon
meg Káposztásmegyeren körbe futó lovakhoz meg hotelberendezéshez meg
étteremvezetéshez meg egyéb ilyenekhez, a világon a legnagyobb kaliberű
dolgokhoz Pesten senki sem ért annyit, mint ő, a jó Zsanti. Azt meg kell
mondanom neked, ha véletlenül nem tudnád, hogy a jó Zsanti a turfon
folyton leégett és hogy établissement-alapításaival már hatszor
tönkrement az életben, de hát ez csak pech, kérlek. Azt a jó Zsanti is
elismeri, hogy neki pechje van.

Kérlek, ha sokáig fenn voltam a kaszinóban és úntam ott a teremben
azokat az állandó nőket nézni, sokszor hátramentem a szeparék
folyosójára, hol reggel három órára vacsorát terítettek egy kis asztalon
a jó Zsantinak meg a szép Lezsinek és odaültem inkább e mellé a két
józan és szolíd férfi mellé s néztem, milyen gusztusosan mártogatnak a
jószagú marhapaprikás levében és hozzá szelíd pilzeni sört iszogatnak
pezsgőspoharakból és hallgattam, amit tárgyalnak ott szép komolyan
favoritokról és zsokékról, meg rheumáról és a masszírozás öröméről és
egészségéről, míg ott sorba a szeparékból cigány meg danolás meg
pohártörés meg kurjongatás, meg zongora meg ugrándozás meg röhögés meg
sikolyozás hallatszott össze-vissza, mint egy bolondokházában. A szép
Lezsinek volt kedvenc témája a rheuma meg a masszőr-tudomány, mert a
szép Lezsi, mint balettmester szenvedett a lábaival, igen, ez is oly
csodálatos volna, ha nem volna a legáltalánosabb tünet ezen a földön,
hogy épen a balettmesterek, akiknek ott kell a parketten éjszakaszámra
táncolni a nőkkel, épen ők kapnak az ifjúságban rheumát a lábukba. Azt
hiszem, erre mondják, hogy a fák nem nőnek az égig!

Egy szóval ott maradtam a bejáratnál, nekidűltem az első kis páholy
falának és belefeledkeztem a Casino vásárjába. A társaságom már beült
egy páholyba. Nem nagyon vágytam közéjük. A színpad elől eljött az az
öttagú kis zenekar, a zongorista, a prímhegedista, brácsista, flótista
meg az üstdob-cintányér- és trianglista, kik ilyenkor, mint szolíd
zenészek, hazamennek, kivéve a zongoristát, aki a szeparék felé
gravitál, meg az üstdob-cintányér- és trianglistát, ki mint nőtlen szőke
álmodó itt szokott maradni reggelig a cigányokhoz közel, egy székre
ülve, mindig ott a kályha mellett és a fekete fadózniból cigarettákat
sodor és elszívja őket egy kis meggyfaszipkából. A cigányok a kályha
mellett hátul, a nekik odacsinált dobogón munkába léptek abban a
pillanatban, mikor a műsornak vége lett és a varietézene lezárult ott a
függöny előtt és a zongorista boldogan felugrott és a billentyűkre
lecsapta a fedelet és a prímhegedista meg a brácsista kihúzták a
zsebkendőt a nyakukból és letörülték az arcukat vele és visszatették a
zsebökbe. Azon nyomban kitört a cigányzene, mert a zenének egy fél
percig se szabad elhallgatni ott a Casinóban! És akkor olyan zaj és
olyan mozgalom van abban a percben ott a meleg teremben, ahol mintha
augusztus volna mindig, úgy be van fűtve s olyan világos van és mintha
perzselne, mint a napsütés, az a sok villany! A pincérek szaladgálnak a
pezsgős vedrekkel és a poharakkal és a lányok repkednek elő mindenfelől
a középre, hol az asztalok közt egy nagy tisztás van, mint az erdőben. A
szép Lezsi az ő vén konzervált frakkjában és sarkatlan escarpinjában
kilép a terembe a mögül a függöny mögül, amelyiken át a színpadra járnak
fel, ugyanazzal a göndör frizurával és ugyanazzal a fehér masnijával,
mint tegnap és ugyanazzal a hirtelen kiderülő arcával és kezel azokkal a
vendégekkel, akik az útjában ülnek és néz körül és kiabál erre meg
amarra:

– Szeervusz, apám! Szehervusz, apám! – és siet a középre, arra a
tisztásra, az úgynevezett parkettre. És már áttette karját a Rozy
Rozinda vagy az Andrássy Tusi derekán és már valcerez vele körbe s körbe
a nyakába nyomott fejjel a divatvalcer zengésében, mint egy nekikészült
munkás, vagy mint egy megnyugodott rab, aki erre az örök valcerezésre
van elítélve. Köröskörül pedig a nők párjával jönnek és összefogóznak és
keringenek és beleütköznek egyik pár a másik párba, mert szűk a hely és
mert a párok nem a táncra figyelnek, sem egyik pár a másikra nem figyel,
sőt a maga partnerének a mozgására se igen figyel egyik nő se, hanem az
asztalok felé figyelgetnek, meg a páholyba lesnek, hogy kik vannak itt?
Melyik nők helyezkedtek el már egy-egy társaságban? Mennyire van már az
éj mámora a teremben? Nem toppant-e be véletlenül egy olyan herceg, aki
nem is volt még soha fönn a Casinóban, aki egy milliót fog itt
szétszórni ma éjszaka, sőt nem is szórja szét, csak mind annak az egy
nőnek a reticule-jébe szórja, akit meghív mulatni s aztán esetleg
megőrül és másnap elveszi azt a nőt feleségül. Ilyen az álom, barátom.
Biztos, hogy mind a nőnek, mikor ott a Casinóban a műsor lefutása után
elsétál a páholyok előtt és a cigánynyal dúdolva körülnéz vagy ott forog
a hivatali keringőben és elnéz onnan, egy ilyen túlságos kilátás mereng
egy pillanatig a szeméből. Csak egy nő veszi komolyan ott azt a
valcerezést, az a nő, aki magával a szép Lezsivel táncol. Annak a nőnek,
legyen az a büszke Andrássy Tusi vagy a híres Rozy Rozinda vagy akárki,
érezni kell, hogy az egy nagy kitüntetés, hogy a szép Lezsi ővele
produkálja magát a parketten és az nem az ő szépségéért vagy hírnevéért
van, hanem azért, mert a szép Lezsi mint balettmester csakis elsőrangú
valcertáncosnővel áll oda a publikum elé. Azt nem lehet csak úgy lezser
venni, hogy a terem ott ül köröskörül és nézi a szép Lezsi forgását a
partnernővel. Az nem léhaság és nem kizárólag kötelesség, az már dísz és
művészet, a szép Lezsi partnernőjének lenni a megnyitó parkettáncban! Az
a nő bálkirálynőnek érezheti magát és hiszem is, hogy bárkirálynőnek
érzi magát, míg a szép Lezsi ott csuszkáltatja az ő derekán vagy vállán
a kezét és ott futtatja mellette sebesen és könnyeden a két munkában
megmattult escarpinját. Elnéztem sokszor így a szép Lezsi partnernőjének
az ünnepélyes arcát a valcerezésben, félig becsukott szemeit és félig
kinyilt száját és egy kis adag szédületben hátrahajtott fejét és komoly
homlokát és rózsaszínre melegedett orcáit, amelyek mosolyognak, de csak
annyira, amennyire a komolyság engedi s akármilyen pikantériákat súg
neki néha a szép Lezsi unalmában, az a nő el nem neveti magát és nem jön
ki az ünnepélyességből.

Nézem ezt a ringlispilt ott a parketten, egyszer csak a szemem a
szivarosfiúra ragad, aki elszaladt mellettem a bejáratnál, a ládával a
hóna alatt fut be a terembe. Ott áll egy kis nő az úton a páholyok
előtt. A szivarosfiú azt mondja:

– Hoopp –

és meglöki a könyökével a kis nőt. A kis nő utána kiabál:

– Mit lökdösődik, taknyos!

A szivarosfiú hátrafordul a szaladásban, sürgősen végigméri a kis nőt:

– Nézze nagysád vigyázzon magára.

De kiabál feljebb valahol egy pincér:

– Sziaross! –

és a szivarosfiú fut tovább. A kis nő felkapja a fejét, így csinál a fiú
után:

– Hö!

Háttal állt nekem a kis nő s akkor idefordult véletlenül. Ejnye.
Meglepett és átnéztem az arcát, ismerem-e s intenem kell-e neki egy
gyönge szervuszt. Nem volt biztos, hogy ismerem és különben se kötelező,
tudod, hogy az ember következetesen üdvözölje ott a nőket, csak azért,
mert perdut ivott velük és egypárszor társalgott a fejükkel. A kis nő
észrevett és néz rám, félrehajtja a fejét, összehúzza a szemét és egy
kíváncsi grimászt csinál, úgy áll mint egy gyerek, aki a napba néz.
Valami berlinikék vad selyemruha van rajta s egy rém széles kalap. Egy
nagy reticulet lógáz közben a kezéből. Ezeknél a nőknél mindig náluk van
a reticule, mint a párisi minisztereknél az irattáska. Indultam, hogy
bemegyek a többiekhez a páholyba. Ahogy elmegyek a kis nő mellett,
direkt a térdemhez löki a reticule-jét. És azt mondja:

– Lila ákác – és nevet egyet hozzá.

Nini. Megállottam. Tényleg! Én már úgy elfelejtettem ezt a kis nőt, mint
ahogy egy elhajított cigarettavéget elfelejtünk.

– Te vagy az? – mondom.

– Hát nem lássa?

– Itt vagy a Casinóban?

– Itt hát, hol legyek!

– És emlékszel énrám?

– Hogyne. Azt hiszi, olyan buta vagyok, mint ahogy kinézek?

Nem látszott butának. Néztem a két szemét, eszembe jutottak a szemei a
ligetből. Most is oly nagy kerekek és oly könnyű kékek voltak a szemei s
fehér képével együtt olybá tűnt a kis nőnek a két szeme, mint két vidám
luftballon egymás mellett egy fehér égben. Viszont igen ordináré
kivágott cipő volt a lábán és valami ügyetlen egy szemtelenség volt
rajta az a kék selyemruha. Mondom neki:

– Fordulj meg.

Hátul egy rettentő nagy rózsaszín csokor van kötve a derekán és az alól
két széles rózsaszín szalag lóg le a cipője sarkáig. Megfogtam az egyik
szalagját, megráncigáltam:

– Hát ez itt minek?

– Naa. Hagyja a szallagom!

Olyan volt evvel a két szalaggal, mint egy bohóc, aki nagysámnak öltözik
fel. Nem nagy büszkeség, kérlek, ott megállani a teremben egy ilyennel.
Csak kíváncsi voltam rá, hogy került a Casinóba.

– Te ide vagy szerződve?

– Persze. Tag vagyok a Casinóba!

– Tag! A Casino tagja! Még ilyen büszkeséget nem is hallottál, ahogy ez
a lány leadta, hogy ő tag a Casinóba!

– Nagyszerű. És mióta?

– Gyhete.

– És hogy kerültél ide?

– Barátnőm ajánlott.

– Kicsoda?

– Hédi.

– Melyik az a Hédi?

– Ott van ni, nem lássa?

Ja, Arany Hédi. Persze, hisz ismerem. Ott ült jobbra az első páholyban,
épen kocintottak ott és Arany Hédi a pezsgőspoharát kinyújtott karjával
körbe mutatta az urak szemére nézve sorba s a fejét lefelé kapkodva.

– Hogy barátkoztál össze Hédivel?

– Hallja! Egy házba lakunk!

– Igen? Hol laktok?

– Kis-Stáció utcába.

– Hol van az?

– Nyolc kerületbe. Hallja, még ezt se tudja?

– Hát aztán otthon mit szóltak ahhoz, hogy te a Casinóba jöttél?

– Mér? Mi van abba?

– Szóval engedtek?

– Mér ne engedjenek! Mit kérdez ennyit!

– Mi az apád?

– Papám rendőr.

– Rendőr? Hol őrzi a rendet a papád?

– Nyolc kerületbe.

Ezt ne úgy értsd, hogy nyolc kerületben, hanem hogy a nyolcadik
kerületben. Sok is volna a rendből, ha nyolc kerületben csinálna rendet
a papája. Elég ha ott van rend a nyolckerületben. Még a nyolckerületben
sem egymaga tartja a papája a rendet, ott is még sok más rendőrt is
enged maga mellett boldogulni.

– Hát a Hédi papája micsoda?

– Az? Ööö, tudja, izé, azokat a koldusgrófnő és vadászlak a fenyvesekben
füzeteket viszi mindig Pesten.

– Ja? Füzetes regényt árul?

– Á, nem árul, maga azt nem érti. Igen: a Hédi papája regény-kézbesítő.
Igen, az van kiírva náluk az ajtóra. Regény-kézbesítő.

– Hogy híják a Hédi papáját?

– Heskovics.

Elkacagta magát és még hozzámondta:

– Soma.

– Mit röhögsz?

– Hogy Soma! A Hédi papája Soma! Nekem mindig úgy kell nevetni, ha látom
kiírva ott az ajtón.

Én is elnevettem magam azon, hogy a Hédi papája Soma, igazán nem tudom
pedig, mi a nevetni való rajta. Aztán észrevettem magam, hogy milyen
huzamosan állok ott a nővel és folyton súrolnak a tündérek, akik
mászkálnak előre meg hátra. Még csak megkérdem a nevét a kis nőnek.

– Hát téged hogy hínak?

– Nem tudja?

– Elfelejtettem. Vagy talán meg se mondtad.

– Az lehetséges. Nem szeretem a nevem mondani.

– No, mi a neved?

– Olyan csúnya. Azér nem szeretem.

– Mondjad már, mert izgatott vagyok.

– Manci.

– Manci? – Érdekes te, hogy az ember egy pillanatból a másikba úgy megy
át sokszor, mint egy lámpafényes szobából egy sötét kamrába. Egész
könnyű lélekkel állottam eddig ott a kis nővel és ahogy kimondta: Manci,
már egy szomorú állat voltam. Illetőnét is Margitnak hívják, ez is itt
egy Margit. Hát mindenki Margit? Még azt a bántalmat is akartam adni
magamnak, hogy kimondatom evvel a lánnyal a Margitot.

– Az irkára hogy írtad a nevedet, mikor iskolába jártál?

– Érdekes maga! Tóth Margit.

És hihihizett.

– Mit tudsz ezen nevetni?

– Ronda név – azt mondja. – Margit, ptty!

Egy ilyen lenéző hangot csinált a biggyesztett szájával.

– Manci, az szebb?

– Á, már az se tetszik nekem. Olyan sok Mancik vannak.

Már mellőzni vágytam a kis nőt. Csak még megkérdeztem:

– Hát emlékszel, hogy virágot téptem neked?

– Hogyne! Most is megvan.

– Ne beszélj már!

– Isten bizony. Le van egy könyvbe préselve.

Kérdeztem, mintha fontos volna:

– Miféle könyvbe?

– Tudom én! Öt hét a léghajóba, az a címje.

Erre is nevet.

– Nem olvastad a könyvet?

– Én? Frászt. Az öcsémtől vettem el.

– Az öcséd iskolába jár?

– Szépen! Az öcsém már tizennégy éves.

– Hát mi az öcséd?

– Minek akarja azt tudni?

– Semminek. Hogy híják az öcsédet?

– Hallja? Sanyi. Beteg lenne most, ha nem tudta volna meg?

Valami önérzettel mondta hozzá, komoly nézéssel:

– Műhelybe van az öcsém. Műlakatosságot fog az öcsém kitanulni.

– Az nagyon szép.

– Mondja, maga nem ül le?

– Nem. Szervusz. Rendeljek egy málnaszörpöt neked?

– Csak ne erőltesse meg magát. Ha nem ül le velem, nem kell semmi.

– Igaz: hát mért préselted le azt az ákácot vagy mit?

Föltette a nézését a homlokomra, hallgatott egy picit és azt mondta:

– Csak.

Erre a butaságra mit mondjak? Kezdett idegessé tenni, hogy még mindig
ott állok vele. Eszembe jutott, hogy játszottam evvel a lánynyal. Alig
bírtam elhinni magamról, hogy egy csókért direkt birkóztam vele. Pfuj.
Csupa nagylelkűségből kezet adtam neki.

– Hát szervusz, Tóth Manci.

Ideadta a jobbkezét és úgy nézett a szemembe, mint aki nem azt várta,
hogy így otthagyom. De hirtelen nevetős lett a szeme, a balkezével
lekapta, mint egy gigerli, azt a rettentő széles kalapot a fejéről és
egy meghajlást vágott ki s rámröhögött:

– Alászolgája, lekváros a pofája! – és elforgott a sarkán és felcsapta a
nagy kalapot a hajára s utána lebbent egyet az egyik szalagja, mintha
valamit mondani szeretne. A lány hencegve már énekelt is és felszaladt a
színpad elé egy kis asztalhoz. Ott ülnek együtt az outsiderek, akik
nincsenek meghíva egy páholyba sem, sem ott hátul a szeparékba nem
vezette be őket a jó Zsanti az urakhoz, akik valami nagyszerű nőket
kértek a jó Zsantitól! Ezek összeülnek és tárgyalnak az életről és a
saját költségükön teáznak citrommal vagy egy pohár tejet vagy két tojást
fogyasztanak és ott elmulatnak, mint a gyermekek, de közben széjjel és
széjjelnéznek és bemosolyognak a páholyokba vagy átbarátkoznak a
közelláló asztalokhoz, ahol kapucineres csésze vagy whisky s szóda
mellett szivaroznak és figyelnek a vendégek, akik előadás után
ottragadnak a helyükön és merengenek és haboznak a sok szabad nő közt és
nem igen mernek egy üveg pezsgőt megreszkírozni, vagy félnek ezektől a
veszedelmes nőktől, akiknek kármin van a szájukon és kék húzás van a
szemhéjukon meg a szemük alatt, vagy azért nem hívnak egy nőt az
asztalhoz, mert jobban esik nekik spekulálgatni ezeknek a nőknek a
szerelme felől, mint egy tapasztalást kikóstolni. Vagy azért ülnek olyan
türelemmel itt, mert álmatlanok. Vagy mert gondok marják őket és
egyáltalán oly rossz az embernek hazamenni! Itt elaltatják ebben a
bolond teremben a zenebonában a tényleges életüket. Valami csúnya
boldogtalanság iszapja lehet a szemük vize alatt. Esetleg a szívük
annyira igénytelen, hogy még egy ilyen Casino-nőt se mernek maguknak
remélni, vagy ostobák, akik nem igen tudnának egy diskurzust kezdeni
ilyen raffinált éjfélutáni nőkkel, vagy épen ellenkezőleg, filozófusok
ezek az emberek, akik csak önmagukkal szeretnek társalogni s itt
üldögélve, itt a Casinóban tudják a legtisztábban átlátni az emberi
életet és az egész úgynevezett kozmoszt. Sőt direkt nőgyűlölők lehetnek
ezek az ülő vendégek, örökre leszámoltak a szerelemmel. Mit lehet tudni.

A színpadi kis ajtón kijöttek a terembe az angolok, úri fiúknak voltak
öltözve, londoni szürke ruhában egyformán, középen kétfelé szántott
szőke hajjal, mintha mind a kettő ugyanaz az ifjú walesi herceg volna s
lágy box félcipő volt a kenyérkereső lábukon és a baba, talán a nővérük,
szűkmellű kurta barna ruhában jött velük, leengedett szőke hajjal, mint
egy intézeti növendék és neki is olyan finom és nyugodt cipője volt és
drap strimflije, csak neki a bokáján felül váratlanul ki volt dagadva
már a lába szegénynek.

Te nem tudod sajnálni a táncosnőket, akiknek a szép lába a bakfis-korban
így kierősödik a sok gyakorlattól? De mind a hárman oly előkelően és úgy
összetartozva jöttek végig ott a páholyok előtt kérlek, mint egy kordon
előtt, mintha csak meg volnának híva megnézni ezt a közönséges világot
és már távoznának. Úgy látszott rajtuk, hogy viszik magukban angol
honosságukat, talán folyton gondolják a fejökben, hogy ők angolok, azért
néznek lefelé s nem kíváncsiak se jobbra se balra. Kisietnek innen és
már mennek is haza, a Royalba vagy esetleg csak az Elite-szállodába, hol
spórolósabban lakhatnak és délelőtt majd sétálnak így hárman az
Andrássy-úton és délután ülnek szépen az Orfeum-kávéházban és leveleket
írnak. De szerettem volna ilyen angol fiú is lenni s csak így dzsiggelni
s járni tengert és országot, nem így élni, mint egy madár, mindig
kalickában! A nők, azok is hogy néztek ott az angolok után, mikor
vonultak ki a teremből. Az outsider-asztaltól felállottak a lányok és a
szájukon látszott, amit repesnek:

– Gyerekek, ni az angolok! – és úgy nyújtogatták a nyakukat, ahogy a
libák szokták.

Egy páholyból a behúzott függönyt elrántva kilőtte a fejét egy nő, ha
jól emlékszem La belle Tusnády, annak a külföldi artista volt a genre-ja
s már félig berúgva pirosan és felcibált frizurával danolt utánuk az
angoloknak:

– Tommi-i-i, te kis fiúúúú… de azok nem néztek hátra s La belle Tusnády
az édes tekintetből egyszerre eldühösödött szemekkel rántotta vissza
magát a páholyba s összerázta megint a függönyt, amivel elzárta magától
a világot és visszaadta benn az ő életkedvét a magyar társaságnak. Az
isten tudja barátom, az ember észrevesz ott egy ilyen bolondságot, mint
a La belle Tusnády anglomániája s az ember ebből is magára eszmél
kérlek, én vagyok ez a La belle Tusnády s az élet az angol fiú nekem,
hogy kapkodok utána s hogy bomlok és őrjöngök érte magamban! Illetőné
zúgott a fejemben és oly forró s oly keserű hangulat volt bennem, olyan
mint a rossz levegő nyáron egy padláson. Ott állottam tovább a
bejáratnál és oda dűltem a falnak és a cigány ott zörömbölt mellettem.
Mi lesz, hát mi lesz köztünk, mikor, hogy lesz az és mikor, istenem,
hogy azt súghatom magamnak úgy tüzelve, mint egy lázban: egy asszonyt
szeretek! Ez az asszony az enyém! Az én szeretőm, szeretőm, titkom és
veszedelmem, életem, ifjúságom, a szivem részegsége és büszkesége és
dühe, bűnös és áldott szent nő, szeretőm! Erőlködve képzeltem, hogy hogy
fekszik most otthon az ágyában, szeliden oldalt tett fejjel és a kontya
szét van szóródva a párnán és a síma és meleg fehérszín karja nyugodt
tompa szögben van letéve kék selyem paplanán, vagy a hátán fekve alszik,
ahogy én szoktam sokszor mikor hosszú gondolkozás után alszom el és a
két könyöke csodálatosan kiáll a feje mellett kétfelől, mert a nyakát
ölelve kapcsolta hátul össze a két kezét. És úgy hallgat a homloka s a
szeme be van téve s a szája kinyilt talán és úgy lélekzik valami
hallatlan halk hával, amit ha hallgatnék ott most föléje hajolva, hát a
csodálkozástól és az áhitattól és a vágytól megbolondulnék! És az egyik
sor foga olyan finoman kivilágít az ajkai közt abból a boldog homályból
és az ingválla le van csúszva a félválláról és talán a paplant legyűrte
álmában, mert melege volt és a fél keble ott fehéredik a rózsaszín
tejüvegben derengő lámpa alatt és azon a keblen mint az angyalok ötlete,
mint egy pillanat az üdvözültek álmából, mint a legszebb rügy egy
meseország májusából, ott van egy rózsa pötty, alig van ott, inkább
káprázat mint igaz, a fejem bomlik és káprázatnak se tudom már látni. És
esetleg az ura, ez a fölösleges közönséges ember, ez az isten
automatája, aki azt hiszi, hogy az asszony az ő találmánya, ez ott
alszik a másik ágyban, egész közel a nőhöz, mert lehet hogy nekik úgy
áll egymás mellett az ágyuk a hálószoba közepéig tolakodva s az nem is
két ágy ott, hanem egy ágymonstrum, amelyben nem is tudni már a biztos
határt a nő, meg a férfi helye közt. Hogy undorodtam az ilyen biztos
házastársi mennyországtól, az ilyen összeállított két ágytól; egy
szörnyeteg émely és unalom volt a gondolata is az ilyen ágynak énbennem,
egy mély pfuj! Ott hortyog most ez az Illető a nő mellett. Biztosan
hortyog, mert testes ember. Egypárszor szerencsém volt hálókocsiban
együtt aludni ilyen testesekkel, mind úgy fürészeltek alattam vagy
fölöttem, hogy szerettem volna leszúrni őket, vagy legalább is a
harisnyájukat a szájukba tömni. Hortyog, hortyog Illető és a nő felébred
ettől és kétségbe van esve s retteg a rémes idegen állattól ott és hogy
undorodik! Sírni kezd! Vagy nem alusznak még véletlenül? Diskurálnak az
ágyban valamit csöndesen s nevetgélnek és Illető közben átnyúl
megsimogatni a nő karját! Vagy veszekednek, szidják egymást kétfelé
fordulva sziszegve s morogva és sikoltozva s aztán gyűlölettel
hallgatnak? Vagy épen most szállt oda rájuk valami vad ünnep véletlenül,
a nászéjt kívánták vissza hirtelen s szerelmetesen hízelkednek egymás
fülébe s nem birnak egymással betelni? Soha nem lehetek boldog, soha, de
soha!

Besóhajtottam azt a nehéz melegséget a teremben és hátratettem a fejem a
falnak és behúnytam a szemem, szenvedni, lenézni magamat, hogy itt
vagyok és itt fertőzöm a szemem és a szivem evvel az éjszakai élettel,
hogy nézegetem és bár öntudatlanul, de kívánom ezeket a nőket, az imént
is, mikor La belle Tusnády elráncigálta a függönyt, alálestem a hóna
alá, mert La belle Tusnády estélyi ruhában van és megláttam La belle
Tusnády karja tövében azt a fekete füvet és ez már gerjedelmet csinált a
véremben.

Nem volna szabad egy nővel se beszélnem, rá se volna szabad nézni egy
nőre, hisz az mind Illetőnétől veszi el a figyelmemet és megdézsmálja
minden boka, amelyik után az utcán megfordulok, azt a szent vágyat, amit
Illetőnével szemben érzek. Milyen közönséges vagyok, milyen egyforma
vagyok mindenkivel, akit megvetek! Nem tudom már, mit zúgatott ott
mellettem a banda s a szeparék felől is a cigányzene, mert a banda
ilyenkor egy albizottságot küld hátra a szeparékhoz és az ősz Tüchtig
zongorázása is hallatszott egy szeparéból, a Fascinationt játszotta s a
fülembe szedtem a zenéket a zajból és úgy szerettem volna sírni hozzá s
gondoltam, ez illene legjobban itt a zenéléshez, ha valaki, egy fiatal
ember, aki a boldogságot keresi, sírva sírna ezekkel az éjszakai
zenékkel a Casinóban, amelyek azt szeretnék, hogy kurjongassak és valami
könnyelmű örömtől megittasuljak! Zenéltek és a beszélgetés
zsizsizsizett, mint a víz és a zsivajban egy-egy kacagás hangzott mint
arany a rézpénz közt és tálca, pezsgősveder és pohárzörgés és a
személyzet keringésének hangjai: Ödöön, Ödöön, igenis jövök, kettő Mumm
a négyesbe, szép rózsát tessék, sze-hervusz apám, áldás békesség, na mi
lesz avval az üveg sörrel, hozom már, Weisz jobb háromba fizetnek, hol a
Rozi Rozinda itt vannak a mágnások, nahát ez a rumli itt máma, másik nőt
a kettesbe, szivaros, szivaros, nem hallod, hogy kiabálnak, te betyár –
és egy taslit hallottam csettenni, úgy látszik, Weisz mint zsarnok főúr
egy pofont adott a szivarosfiúnak ott mellettem. És közbe valamelyik
páholyból elszántan danolta egy nő hogy: károg a varjú a jegeenyén,
aaazt mondják… milyen csúnyán szomorú tud az ember lenni így a sötétben
állva egy ilyen pokolban, milyen szomorú s milyen egyedül! És egyszer
csak nem hallom azt a népdalt a páholyból és nem hallok zörgést és
lótást-futást, semmit, kérlek, kitört a teremben az a buta kardal, ami
azon a télen jött divatba. Mintha vihar szabadult volna be a Casinóba,
viharzott: ha! ha! ha! haavazikk, ha! ha! ha! haavazikk, ha! ha! ha!
Hahaha! S akkor jött a strófa, amit csupa nevetés közt énekelt egypár
asztal:

  Déllután nnéémileg
  Enyhült a zzzoordidő
  S azzótaffoolyton haaavazikk!

Avval megint az egész terem a refraint:

  Ha! ha! ha! haaavazikk,
  Ha! ha! ha! haaavazikk,
  Ha! ha! ha! hahaha! hahaha!

Mint a tébolyodottak! Kinyitottam a szemem. Még mindig hahaha! és
hahaha! mintha nem akarnák abbahagyni soha! Tíz meg húsz kitátott szájat
láttam és röhögő víg szemeket és az asztalon ütötték könyökök és öklök a
taktust. A cigány is ezt húzta, ezt a dühös hülyeséget, a primás a
dobogó szélére állott és ráncigálta lefelé a vonót: hahaha, s vigyorgott
boldogan és a hátát előre buktatta, olyan volt, mintha a görcs rángatná
a fejét meg a karját, a cimbalmos megfordított verővel brutalizálta a
cimbalmot, a bőgős a bőgő hátát fordította maga felé s ütötte-verte a
vonó fájával azt a piruló foltot a bőgő háta közepén és mintha a bőgő is
ittasan örült volna evvel a piros foltjával, hogy az egész banda milyen
boldog, mert mind hahaházik a szájával és a hangszerrel egyszerre,
mintha feltámadt volna Cigányország és ezt a bandát, a Pircsi Horvát
Náci bandáját megtették volna minisztereknek!

Végre megszünt ez a hahotázó vadnóta, amelyiknek nem tudni melyik lump a
költője, én nem is tudom mért hagyták abba, hisz másnap estig így
bőghették volna, olyan hecc így ismeretleneknek együtt bőgni egy ilyen
üde butaságot. Mikor elaludt ez az örömdal, utána nagy nevetés volt
mindenütt és egy páholyból kidűlt a felsőtestével a terembe egy piros
vidéki pasi s tapsolt mint egy színházban és ordított:

– Hogy vóót, hogy vóót! – de nem ismételt a közönség, csak odaröhögtek
rá, mert a pasin látszott, hogy már kész az italtól és a pasi egyedül
kezdett rá egy mámorba mártott rossz privát hangon:

– Ha! ha! ha! haavazik, ha! ha! ha! – de nem szerepelhetett tartósabban,
mert a barátai a kabátjánál fogva hátrakapták és a pasinak le kellett
ülni.

A Casino úgy duruzsolt és zengett tovább, mint a hahaha előtt és én
néztem és hirtelen olyan meglepetéssel láttam ott az egész termet,
mintha legelőször látnám az életben.

Ott ülnek kérlek a színpad alatt jobbra az Eötvös-asztalnál – én nem
tudom, mért nevezték el Eötvös-asztalnak, talán mert itt nincs szó
politikáról – ott ülnek a bohém éjszakai riporterek, akik munka után ide
jönnek pihenni s felvágottat enni és sört inni s feketézni s ujságolni
egymásnak hireket a rendőri sajtóirodából vagy saját »szenziket« leadni
egymásnak mert egy kartellben vannak véletlenül, vagy inkább izgalom
nélkül sok nevetéssel régi nagy szenzikről mesélni, híres-nevezetes
riportokról, jaj, ezek a jókedvű fiúk olyan sok borzalomról tudnak és
úgy tudnak emlékezni s mesélni, én már ültem velük és hallgattam őket.
Az Eötvös-asztalnál ült az inspekciós fogalmazó is meg a Casino orvosa
is, te milyen szép a rendre vigyázni itt, ahol nincs düh, sztrájk,
nyomor és milyen jó itt doktornak lenni, hol senki se nyög és jajgat,
csak danolnak és isznak és táncolnak. Itt lenni ennek a vidám doktornak
ifjúság és szórakozás, meg a kardos és aranycsillagos fogalmazónak is!

Azután meg itt ülnek egy másik rendes asztalnál a középen Angyal papa
meg Oroszlán bácsi a két szép fehérszakállú s rózsaképű mester egy tucat
fiatal piktorral, akik mint egy testőrség veszik körül a két ősz vezért
és itt vitatkoznak és hallatlan nagyokat tudnak röhögni a német
Vortragskünstlerinneken és bolondoznak hajnalig a lányokkal, akik ha
ráérnek az érdektől, odaszaladnak az asztalhoz és úgy köszönnek Angyal
papának: kezit csókolom papa s úgy örülnek, ha Angyal papa megdicséri a
kezecskéjüket vagy a lábacskájukat, mert mutass nekem kérlek egy rongy
kis nőt, akin Angyal papa nem talál valamit, ami szép! A keze vagy a
bokája, vagy az orrocskája, vagy a foga, vagy a szemöldöke, vagy a
nyakában az a kis fekete bársonyszalag! A fiatal piktoroknak mindig ott
a kezükben a plajbász, rögtön rajzolni kezdik a nőt, aki odaült, a fehér
abroszra, az az abrosz egy egész tárlat reggelre! Épen most vonultak be
s foglaltak helyet fenn egy lefoglalt asztalnál a gőgös és misztikus
Grand Giza meg a nagy igazgató, olyan ünnepélyesen tudnak késő éjjel
megjelenni a Casinóban és itt telirakatni rózsákkal az asztalt és
pezsgőzni ketten és úgy ülni közszemlére, mint valami indiai alkirály a
nejével egy szertartáson. Grand Giza fehér selyemben van, fehér
csipkekendő van a purzicsán haján, a magas fehér glaszé keztyűt csak a
jobbkezéről húzza le, mert a jobbkezén hordja leghíresebb gyűrűit és a
hajában diadém villámlik és a nyakát egy hétsoros gyöngypánt fojtogatja
s a két füléből két türelmetlenül gyulladozó és szikrázó nagy briliáns
esik le, csoda hogy ez a nehéz briliáns bouton ki nem szakítja a füle
cimpáját. Olyan veszteg ül a nagy frakkos Roxroy-alak mellett, úgy ül
egyenesen fehér selyemben és a hideg ékszereivel és a virágokkal, mint
egy megfagyott menyasszony. Orfeum-romantika s mozitragédia, ezek itt
ketten! Aztán ott az első páholyban ül a grófnő meg az angol barátnője,
Maud, aki olyan vékony és szőke, mint a nád, mikor megkeményedett. És a
grófnő is, mióta ilyen jól megy neki, kezd épen ilyen sovány lenni. Urak
nélkül ülnek itt a prosceniumpáholyban ketten mint közönség. Dekoltálva
vannak, oly előkelően leöltözködve, mintha az operában volnának egy
díszelőadáson. Azt tudod, hogy a grófnő tavaly még itt énekelt a Casino
színpadján. Igen, a grófnő énekelte egy kékrózsaszín zsokédresszben,
hogy:

  Büszke ráma direk tór,
  Haki lépe kminden kór
  Megvi lági tanagy refle któ ó ór –

és hogy a zárkózott ajkú Maud is még tavaly angol girl volt itt három
másik ilyen Mauddal, a nővéreivel, mint Sisters Derby, emlékszel, mikor
négyen kijöttek egyformán kinézve s egyformán egymás mögött lépkedve a
zenére s egyformán emelgetve két kézzel megfogott kis pálcájukat és a
teremmel szembe megállottak és egyforma beteg szőke hangon elkezdték:

– Good evening Ladyes and Gentlemen – de a másik három sisters
elkallódott azóta, egyik sisters hallottam meghalt Bécsben, Maud itt
maradt Pesten és egy grófja lett neki, úgy mint Göndör Giginek. Azóta
nem barátkoznak senkivel, csak egymással és együtt járnak az éttermekbe
s együtt kocsiznak ki s együtt ülnek be a Casinóba, mindig a
proscenium-páholyba, az előadást nézni s a parkettáncot nézni s talán
kiélvezni a Casino-nők irígykedését, vagy talán csak mert nem tudnak
egészen a Casino nélkül ellenni, mégis csak ez az élet érdekli legjobban
őket a világon! Az igaz, kérlek, hogy egy csöppet se látszanak
gőgösöknek, pedig lehetnének gőgösök, a grófnőről még a saját mamája, az
öreg Göndörné is per grófnő beszél, oly komolyan veszi, hogy egy grófot
kapott a Gigi barátnak! A grófnő itt lorgnonoz köröskörül, de nevet és
integet a fejével, ha a szomszéd páholyból valamelyik régi Casino-nő
visszanéz rá s amellett kezel kérlek a nőkkel, ha ott a páholy előtt
elmennek, mint kollégákkal:

– Szervusz, mi újság? – és szépen kiérdeklődi tőlük életük újabb
szerencséit és gondjait és igazán mindenkihez van egy szives szava! Maud
se gőgös, mosolyogva vagy komolyogva hallgatja ő is a nőket és csak
azért nem mond nekik semmit, mert nem tud magyarul. És a Maud gyermekies
kék szemében inkább bánat van, mint hencegés, biztosan sokat gondol a
meghalt sisterre s a többi sisterre, kik elpályáztak. És emlékszem,
egyszer ő maga mesélte, hogy éjjel az ágyban egy füzetbe verseket
szokott írni, hogy ő milyen egy árva itt a világon. Grand Giza, az
például egy karakter, az olyan dicsően és ridegen néz széjjel, mintha
soha nem lett volna kolléga, s mintha egyáltalán nem tudná, mi ez az
élet éjfél után. Itt van, itt van a rendes páholyban az a lipótvárosi
agglegénybanda, mint egy vigalmi bizottság a Lipótvárosi Kaszinóból, ott
áll a pezsgő az asztalon s szivaroznak és az aranyfejű botjuk ott áll a
térdük közt és tárgyalnak Józsival, hogy melyik nőket kellene meghívni,
mert unalmas mindig ugyanazokat a nőket meghívni. Aztán ülnek nőkkel
vagy szárazon és néznek és ülnek, nem tágítanak, ragaszkodnak az
éjszakához, a táncosnőkhöz, a fiatalságukhoz! Nézd, beállottak a
bejáratnál az állandó lump grófok, ezek mindig frakkban jönnek és le van
az arcuk pirosodva, mintha a mezőkről érkeznének és mosolyogva néznek
széjjel, mintha be akarnák mutatni magukat: mi vagyunk a grófok, az egy
nagyon nett és mulatságos dolog! – és már vonulnak is vissza, mert ők
exkluzíven fognak hátul a kettesben mulatni, az a grófok szeparéja, s
nekik maga a jó Zsanti szerviroz már lázasan és a favorizált nők már
értesítve vannak és »pardon csak kinézek egy percre!« – kiáltással
otthagyják a polgári szeparékat és abszolúte nem térnek vissza.

És kérlek, egy páholynak a korlátjára kiült egy gentry fiú, benn a
páholyban is csupa gentry-fiúk ülnek frakkosan, mert bálból jönnek,
nagyokat nyerítenek, mert öröm az életük és a fejükben bizsereg már a
spicc. Egy hajtásra kapják be mindig a pohár pezsgőt és mindnek
egyszerre látszik az ujján a zöld vagy veres címeres kő a gyűrűjében,
mikor koccintanak és egynek eszébe jut elkezdeni a poharat a sarokba
vágni, mikor kiitta. Daisy Trolly meg Árvay Mici ülnek a gentry-fiúkkal,
a páholyba be van hajolva a korláton Sári, a virág-Sári s nyújtja be
kitartóan a csokor rózsát, de a gentry-fiúk egyelőre bolondoznak
Sárival. Pedig Sárit nem érdeklik a viccek, őtet csak a virág érdekli,
mert neki a virág a kenyere. Az a gentry-fiú, aki a korláton ül,
elszántan néz a terembe a monoklijával meg a hosszú kaszinószipkával,
mintha fixírozást várna valamerről és egyelőre, mert szélcsend van, csak
azt látszik a világnak izenni: ezt a monoklit hat ökör le nem húzza a
szememről és a kaszinószipkát egy templom zsidó ki nem veri a számból!

Őmellettük a páholyban egy vidéki koszorú ül, dagadt fejű pasasok
ferencjózsefben, valami polgármesterek, akik kongresszus után itt
tartanak egy kedélyes pótkongresszust, de úgy meg vannak hatva s úgy
drukkolnak itt és olyan áhitattal nézegetik a szép Lezsit, hogy az
milyen nagy ember, mert a szép Lezsi most egy műbosztont tornászik
Elzivel, a sovány némettel és úgy rángatja fel a fejére Elzi karját és
úgy térgyepel neki folyton Elzinek és olyanokat ránt a derekán, hogy azt
hinné az ember, hogy az a szegény nyavalya rögtön meghal ott a szép
Lezsi keze alatt. A polgármesterekhez van beosztva Fritzi Novák, a
legedzettebb bécsi ivónő, meg Margitai Kató, ki a programmban magyar
szubrett és tényleg a magyar nóta a mániája és mert a polgármesterek
inkább a kövér Fritzivel foglalkoznak, hát annál hangosabban és csak
azért is és annál inkább danol, mennél inkább elhanyagolják őtet az
urak! Ő mutatja, hogy ő jól mulat, ne sajnálják le őtet a többi nők, ha
odanéznek a páholyba.

No és aztán ott lejjebb előttem ülnek asztaloknál és külön székeken
intímebb népek, egy dán nő sajtorcákkal és gyaluforgács-fürtökkel, aki
kígyóval a nyakában táncol a programmban, tehát komoly művésznőnek veszi
magát és nem megy a páholyba mulatni. Vajjon hívnák-e, ha hajlandó volna
menni? Egy ezüst kereszt van a nyakában oly vékony láncon mint a
cérnaszál és a mamája ott ül vele a kis asztalnál és mind a ketten
könyökölnek és egy-egy Ullsteint olvasnak. Ebben a lármában olvasnak! A
dánnak a mamája is ilyen dán, csak neki már egész száraz az arca s a
fürtjei még ridegebbek. És egy szomszéd asztalnál söröznek és
cigarettáznak és gondolkoznak négyen, három amerikai férfi meg egy
néger, láttam őket az orfeumban, bicikliművészek. Egy másik asztalnál
kiürült teáscsészék és teáskannák körül egy pecsétes ruhájú férj ül egy
feleséggel meg egy anyóssal, az anyósnak ripszkendő van a szürke fején,
a feleségnek meg majd kiszakítja a magas mider a fekete selyem blúzát és
arany lánc van körül a derekán. Ezek feljöttek a Folies előadása után
ide is megnézni az előadást, ha már egyszer fennmaradtak és még most is
itt ülnek, három óra után, mert itt akármeddig lehet ülni. Úgy látszik
nem bírnak betelni avval az érdekes élettel, ami itt van! A programm ott
van a férj előtt az asztalon, mindig felveszi s lapoz benne. Ebből a
programmból akar okos lenni! Mi lehet, cselédelhelyező vagy
cukorkakereskedő? A feleség már kezdi csukva felejteni a szemét, de a
szürke anyós, mint egy egér olyan elevenen figyel! És ott ülnek és
szivaroznak és tárgyalnak olyan komolyan, mintha országok sorsáról lenne
szó, egy sovány ügynök meg a Casino kövér titkárja. A nőkről beszélnek,
barátom, táncosnőkről, de nem szerelmeiket mesélik és kimúlt álmaikat,
nem, hanem hogy melyik táncosnő járta le már itt magát és melyiknek
ragyog most a csillaga s honnan és kikkel kellene a márciusi műsort
felüdíteni. És itt ólálkodnak és mászkálnak a bejáratnál nagy komoly
reticulejükkel, mintha vásárcsarnokba jöttek volna, Piripócsiné meg
Roszkovicsné, két fáradt testű s fáradhatatlan lelkü asszonyság, akik
itt a nőkért buzgólkodnak, úgymint Piripócsiné kosztümöket varr a
Casinó-nők nyakába, Roszkovicsné pedig fekete meg testszín
selyemharisnyákat sóz a lábukra részletre, hitelbe. Várják a nőket, hogy
kiszabaduljanak a páholyokból és a szeparékból és ráérjenek az öltözőben
összeülni s tárgyalni velük. És ott áll Frédi egy új német nővel, neki a
német nő a genreja, mert németül perfekt udvarol. És bedugta már azt a
huncut kis kopasz fejét Mámorstein, az éji ékszerész, egy nagy aranylánc
terheli a mellényét és lehúzza a két kezét a sok gyűrű amit ráhúzott az
ujjaira, mint pereces a rudakra a pereceket. Csillagzik és tündököl
összevissza ez a rongy kis bácsi, mint egy mese! Őneki az igazi
terrénuma nem is a Casino, majd csak öt órakor kezd ő dolgozni a
Borozóban meg a Palermóban, mikor a nőknek már pénzük van és az urak is
már totál boldogok az éj zenéitől és a szeszkontingenstől és hercegi
gavallériával vesznek Mámorsteintól egy szép modern gyémántosgyűrűt a
nőnek, aki velük lumpol még reggel is és oly rábeszélően mosolyog a
gavallér szemébe, már az ujján csillogtatva a Mámorstein-féle gyűrűt.
Itt Mámorstein még csak üdül, frissen szíja kis angol pipáját, mint egy
tengerész. Ez is este kel föl, úgy mint a nők.

Odaáll a titkárhoz meg az ügynökhöz az asztal mellé:

– Wie geht’s meine Herrschaften? – és már mutat valami kéz alatt vett
aranyórát, egy alkalmi vételt, felhúzza s odatartja az ügynök füléhez,
hogy az ügynöknek imponáljon az óra csengetése, mert ez az óra minden
negyedórát jelez és az ügynök elismerően bólingat a fejével és aztán a
kövér titkár füléhez tartja Mámorstein a kipattantott fedelű aranyórát,
hogy az is csodálkozhasson. És a kövér titkár csodálkozik is. Összehúzza
az egyik szemét és félretartja fejét és úgy néz és bámul magában a
titkár, hogy az aranyórában is vannak titkok, nemcsak a táncüzletben és
ahogy az aranyóra csönget, elkezd örömében mosolyogni s Mámorstein
figyeli a titkár arcát és ragyog a két szeme büszkén. Mámorsteinnál
minden ragyog és tulajdonképen csak ez a ragyogó két szem a saját
ragyogás Mámorsteinnál, mert a gyűrűk, azok bizományban ragyognak nála.
Akkor visszateszi a lajbizsebbe Mámorstein az aranyórát és a másik
lajbizsebből egy női aranyórát vesz ki s megleheli és megdörzsöli a
kabátja ujján és most ezt az aranyórát kezdik vizsgálni s méltatni. Az
ilyen műveletlen emberek milyen szenvedélyesen tudnak órákról tárgyalni!

Elkezdtem csodálkozni rajtuk, ezen a három alakon, hogy élnek és el
vannak merülve a tárgyakban. És körülnéztem és az egész Casino úgy
mozgott és ragyogott csodálkozásomban, mint egy tükörben, a nők és a
tánc a parketten s az a sokféle arcú s ruhájú férfi a páholyokban meg az
asztaloknál és hirtelen ott állott valahol egy pillanatig az a Manci,
akivel a nyáron a ligetben ölelkeztem és oly meglepő volt az
eszméletemben, hogy ez milyen nyugodtan áll itten ég és föld között az
első emeleten, a hideg mennyet láttam, fölötte sötétkéken futó ködökkel
és a rendetlen és nyugtalan csillagokkal és lent a lába alatt a fagyos
és ragadós földet és mélyen agyagréteget és meszes réteget és sárga
vizet és a parázsló sötét poklot! És ez az egész női madársereglet itt,
hogy ugrál és fecserész és énekel és iszik és nem csodálkozik el
szájtátva s leeső karokkal hirtelen az életén! A halál, mint egy
átlátszó sötét fátyol futotta el a szememben az egész Casinót egy
pillanatig vagy hányig, csak úgy, mint az orfeumban az úgynevezett fény-
és ábrándtáncosnőnek a lepedő előtt hajladozó alakjára tengert és régi
velencei viseletet és szivárványt és ömlő felleget vetítenek oda a
reflektorból. Ez elmult és itt élnek de facto a csillár alatt a
hangokkal, ez az egész zsidós szinezetű pesti lump világ és mintha mind
direkt erre születtek volna, hogy a Casinóban üljenek éjjel, az urak is
úgy, mint ezek a nők és mintha senkinek itt nappal semmi pályája nem
lenne s nem lenne semmi véleménye vagy elve a világban, vagy mintha amit
nappal művelnek, az nem számítana nekik, avval csak kihúzzák az időt
éjfélig, mikor elkezdődik a boldogság a Casinóban! Igen, azt hiszem, ez
nem akar egyéb lenni, mint a boldogság, mert ez itten nem a tényleges
élet. Az emberek nappalt kaptak élni s éjszakát csinálnak inkább
maguknak, gyári napfény kell nekik, mert az más, mint az igazi
világosság és a cigányok, akik tányérozni mennek a lejátszott darab után
és ezek a honoráriumért társalgó s vigadó nők és ezeknek a pingált arca
s elfestett haja s kreált neveik, mint Rozy Rozinda, vagy Elly Relly,
mindez más, mint az élet és ezek a nők is másért jöttek ide, mint a
rendes sors, egy álomért és reggelig, míg le nem esnek az ágyba, a
kosztümjeikben, a páholyfüggönyben és a zenében talán látják és
tapintják és hallják a boldogságot. Átnéztem őket, te és azt éreztem,
hogy én ezeket irígyelem! Nem, barátom, utána rögtön hallatlanul
sajnáltam az egészet, amit magam előtt látok. Mintha lerogyott volna
bennem a szív, úgy sajnáltam őket, lumpokat, cigánybandát,
balettmestert, Piripócsinét és ékszerészt, mindenkit! Hangot szerettem
volna adni, jaaj, nyomorultak! Lehet hogy csak önmagát sajnálja az ember
ilyenkor, mit gondolsz?

Mászkáltam ott egy fáradt unalomban, folyton mosolyt csinálva s
szervuszt jelezve a fejemmel ismerős alakoknak, akik rám pillantottak
véletlenül és kimentem a ruhatárhoz és ott beleesett a tekintetem a
virágok közé abba a ládába, amelyik ott áll a sarokban, odabujva a
bejárat függönye mögé. Az nemcsak láda, hanem jégszekrény is, köröskörül
jég van a ládában és ki van bélelve pléhvel, úgy vannak a virágok benne.
Az egy üzlet, kérlek. Rózsák voltak a ládában egymásra rakva, rózsaszín
rózsák és fehér rózsák, mindennapi rózsák és nagy lágy ojtott rózsák és
aztán tubarózsák egy kötegben és egy csomó vörös szegfű s a láda szélire
volt téve szépen szálanként egymás mellé egy csapat gyöngyvirág, bő zöld
levelekre fektetve, mint ágyaikra valami csuda finom kis holttestek.

Mili épen belesett a terembe. Mindig ellenőrizni szokta a virág-Sárit,
hogy eleget molesztálja-e virággal a vendégeket. És a nőket is figyeli,
hogy erélyesen pártolják-e az uraknál a virágot. Tudod hogy az urak nem
szeretik a virágot, mert meg kell venni. Belebámultam a ládába,
elfelejtettem, hogy a télikabátomért jöttem ki. Mili hátrafordult,
odajött a ládához, sziszegett németül, kitaláltam, hogy most megint
elégedetlen a virág-Sárival:

– Ejn gezindl dasz! Ejn gezindl! – meglátott ott és magyar színre
alkalmazta a mérgét:

– Udvaroltat magának! Áll és udvaroltat! Elszárad a kezébe az a rózsa,
míg ő azt eladja! Úgy ki fogom lökni, hogy a nyaka kitörik.

Üdvözöltem:

– Szervusz, Milikém.

És néztem tovább a ládájába. Közben oly furcsa lett nekem, hogy én ezzel
a vastag nővel tegeződök. El is tudtam volna kacagni magam ezen, meg el
is tudtam volna magam zokogni. Milinek egy egyenes drót volt a foga
közt, azon beszélt mint egy hangszeren:

– Hagyd el, drágám, az ember nem jön ki a méregből. Mind ilyen piszok
haszontalan népség. Ahány lányt veszek, mind ilyen piszok. Törődnek ezek
az üzlettel? Tudnak ezek valamit? Az én időmben az a vendég ahogy leült
egy nővel, rögtön egy olyan nagy csokrot vett, mint a fejem! Én leültem
ahhoz a vendéghez, már ott volt az ölemben a csokor. Én az én időmben…
én… c, én…

Hallgattam Milit és a szavai egy sárga rózsán voltak, mert azt néztem és
úgy fájt a szívem érte, azért a rózsáért, amelyiket néztem. Én… én… én…
beszélte folyton Mili és énbennem a magam hangján visszhangzott: én… én…
én.

Mili benyúlt a ládába egy keserves sóhajjal, mert nehéz volt neki
hajolni s tubarózsákat szedett ki. Oly kéjes és gyászos erős szaguk
volt, amint az orrom előtt elvitte őket.

– Já, já, – magyarázta s drótozni kezdett egy tubarózsát. Azt a
virág-Sárinak mindjárt a gomblyukba kell szerelni, mielőtt a vendég
röfüzálhatná.

Elly Relly szaladt oda lábujjhegyen, egy csokor piros rózsával, csupa
győzelem volt az arca:

– Itt van!

– Jól van, fiam. – Elvette tőle Mili, Elly Relly már szaladt is vissza
valamelyik szeparéba, szaladtában kiabált:

– Majd leszámolunk!

Mili megvizsgálta a csokrot és letette a ládába. A tubarózsát a szájába
vette, kihúzott egy pappendeklifedelű noteszt a ruhazsebéből, a lapjai
közt egy tintaplajbász volt, kivette s egy kicsit spekulálva nézett a
ládába s a noteszbe egy oldalra mindenféle számolás közé beírt, láttam,
egy kettes számot és betüket. Biztosan Elly Rellyt írta, hogy annak jár
két korona a visszahozott csokorért, amelyiket holnap megint el lehet
adni hatért vagy tízért, vagy huszért, vendégtől és hangulattól függ.
Eltette a főkönyvet a ruhazsebbe s tovább drótozott és ott futkostak a
lányok és ott kapkodtak a ruhatárosok és ugráltak ki meg be a pincérek
és ott számoltak a pénztárasztalnál. Olyan üzem van ott, mint egy
gépházban!

– A gyöngyvirág hogy megy? – érdeklődtem, csakhogy ne álljak úgy Mili
mellett, mint egy fa.

– Gyöngyvirág, Béluskám? Á, c! Azt hiszed érdemes itt gyöngyvirággal
bajolni? Ez a nyavalyás portéka mibe jön nekem! Fele tönkremegy, mire
felhozzuk. Meg ez a szemtelen, ez a Sári, ahogy ez megfogja nekem a
gyöngyvirágot, már lepattant egy fej! És az arany cérna hozzá mibe
kerül! Egy vagyon! És kell nekik gyöngyvirág? kinek kell máma a
gyöngyvirág! Az én fiatal koromban, nna! És én magam menjek minden
reggel abba a csarnokba! Mert ki tud nekem harcolni abba a csarnokba!
Evvel a rossz lábaimmal minden reggel! Én mondom neked, Béluskám, a jó
isten megverte ezt a brancsot. Most is úgy meg van dagadva a lábom,
csekélység.

Az a sárga rózsa nagyon tetszett nekem. Mint egy messze, messze
szerelem. Kivettem a ládából, hideg volt és bevizezte az orromhegyét,
ahogy megszagoltam.

– Ezt a rózsát megveszem, Mili. Mit kóstál ez a rózsa?

– Neked, Béluskám, három korona.

Odaadtam Milinek a három koronát és a sárga rózsát odaszúrtam a Mili
szürke haja közé. Nevetett az összes arany fogaival.

– Te bolond, az öreg Milinek? Jaaj tte!

– Fogadja, asszonyom – szavaltam és mentem a kabátomért és mikor
felvettem a kabátom, már emelte a sárga rózsát a hajából Mili s csóválta
a fejét, úgy mosolygott önmagán és húzta kifelé a ruhazsebből azt a
noteszt.

*

Gyufát parancsolsz? Tessék. Égsz? Fhüh. Barátom, így ment ez
Illetőnével. Egyszer a Hangliban ültem vele. A Gerbeaudban kerestem, ott
mondta Mindigné, hogy Illetőnét odaát találom a Hangliban. Érdekes, hogy
ez a nő rögtön tudta, hogy Illetőnét keresem a Gerbaudban! És olyan
bizalmas szemekkel és oly protegáló hangon mondta: menjen csak, biztosan
odaát találja. Na, pá! Elpirultam. Úgy küldött és úgy titkolódzott a
kézszorításával és a fejbiccentésével! Tán már azt hiszi ez a nő, hogy
viszonya van velem Illetőnének? Úgy éreztem, mintha valami indiszkréciót
követtem volna el, pedig milyen ártatlan voltam. Undorodtam Mindignétől.
Mi köze hozzá, hogy én Illetőné iránt érdeklődöm? Hogy meri észrevenni,
hogy az a nő tetszik nekem? Kérlek, ahogy a Hangliban körülnéztem és
megláttam a nőt, nem elég, hogy lenyeltem hogy Redő Oszi ott ül, egy
vörös alakot is látok a másik oldalán, ott könyököl és tartja a szájába
a kezével a cigarettáját. Rémes, hát ez kicsoda? Felemeli magát egy
kicsit, bemutatkozik: Lux. Akkor emlékeztem rá, hogy a Kerületi Körben
szoktam látni a baccaratnál ezt a vörös fejet. Mintha egy gombát fogtam
volna meg, olyan volt ennek az alaknak a kézfogása. Émelyítő egy ilyen
férfiatlan puha kézfogás. Úgy meg voltam sértve ennek az alaknak a
feltűnésétől, hogy már szaladtam volna a Hangliból!

Redő Oszi pletykált a nőnek asszonyokról, akik ott ültek a Hangliban,
úgy berregett mint egy ventillátor, nekem meg muszáj volt a vörössel
csevegni a bakkról és a chemin de ferről, mert a vörös is emlékezett a
cifferblattomra a Kerületi Körből és rögtön érdeklődött, hogy fönn
voltam-e tegnapelőtt, mikor egész éjjel öntötték a pénzt a pointeurökbe.
Ő persze fenn volt és ezerötszáz kát nyert, pedig a legnagyobb tétje
harminc ká volt. És míg járattuk a szánkat egymásnak, folyton
átpillantott a vörös a nőre s mintha mindig kapott volna valamit a
nőtől, olyan édes lett az az okkerbarna szeme, ami különben némely
pillanatban pirosnak rémlett és köhintett ilyenkor a vörös inkább
gőgjéből mint gégéből és úgy nézett rám, mint akinek egész máson jár az
esze. Nem is rám nézett, hanem a hajam fölött nézett el és fujkálta
felfelé a cigarettafüstöt.

Az egyik térdét folyton rezegtette s oly otromba kövér volt a combja a
feszülő nadrágban. Ez a vörös biztos fess fiúnak tartja magát. Istenem,
egy ilyen vörös, hogy mer ez élni! És kérlek, nézd, aranylánc van a
csuklóján, aranyláncot csatol erre a szeplős kézre! És arany fonálon
csüng egy monokli a kabátjára a hajtókája alól! És milyen egy kövér
arany tűje van leszúrva abban a zöld divatnyakkendőjében. Csuda hogy két
nagy boutont nem hord a fülében. Mint két láng, olyan piros füle van
neki! És ez a megőrült vörös haj a fején! Nem is haj, hanem sörte! Hogy
látszik, hogy göndör akart lenni, akármilyen gőzhengerrel van a
választéka kétoldalt levasalva! Micsoda szemtelenség ezek alól a sárga
szempillák alól a nőre nézni! A képe is oly dagadt és fehér szeplős,
mint a keze. Úgy néztem rá: te ronda, te ronda te, tagadod, hogy göndör
vagy? Mit keresel ennél az asztalnál? Nem is sejted, milyen lehetetlen,
hogy egy ilyen vörös fizikum ehhez a nőhöz közel merjen jönni? Nem
szaladsz azonnal Vörösországba a szeplővirágok közé? És a nő vizet kér
és ez kapja fel a tálcáról a pohár vizet és adja a nőnek és a nő
kinyújtott kisujjal issza a vizet. Én azt se szeretem, hogy a nő így
tartja a kisujját, mikor a poharat megfogja. S oly gyöngéd szemekkel néz
a vörösre, míg kortyol és aztán egy szép lélekzettel súgja neki nedves
szájjal: köszönöm. Hogy dobom ki majd ezt a pillanatot emlékemből, hogy
radírozom ki ezt a vörös alakot is a nő életéből, hisz itt ül mellette,
látja, érintkezik vele. Hisz ez a pillanat, amelyikben olyan vidáman
nézett rá s szólt hozzá: köszönöm, bár csak egy pohár vízről van szó,
mégis benne van már a nő életében örökre, mint egy múzeumban. Hát ez
semmi? Ez úgy zavar engem! Ez annyira nem szép! Az se, hogy épúgy
érdeklődik minden ajtónyílásra s épúgy forgatja a fejét a nő, mint a
többi hangliasszonyok, akik folyton mértéket vesznek köröskörül
mindenkin a szemükkel és egymás súlyát emelgetik a nézésükkel és szúrják
és nyomják és gázolják és ássák és lelegelik és isszák egymást mint a
kávét, a szemükkel. Micsoda kéj, micsoda élet ezeknek egymást nézni!
Egész foglalkozás és művészet, egy programm az egész életre! Hat két
ismeretlen nőt egymással szembe ültetnének egy kis távolságban, azt
hiszem ott vénülnének meg egymást mustrálva tetőtől-talpig és vissza.

Emlékszem, a nő felállott, mondta hogy telefonozni kell neki az urának.
Utána néztünk mind a hárman, míg be nem ment a telefonfülkébe. A
Hangliban mindig telefonoznak a nők. A nőnek az asztalon volt a muffja s
a muffon rajta volt a reticuleje, matt bőr reticule volt egy kis magyar
hímzéssel, amilyen akkor divat volt. Redő Oszi kivett a tárcájából egy
szalmavégű cigarettet és rágyújtott és a gyufát úgy oltotta el, hogy
alulról a kisujjával megbökte a gyufaszálat. A vörös elkezdte a
társalgást. A Redő Oszi cigarettáját nézte:

– Te, hol veszed ezeket a szalmásokat?

– Én, kérlek, egy ügynök jött hozzám, hogy rendeljek. Rendeltem
kétezret.

– Mennyibe jön ezre?

– Névvel százharminc krondoksz.

– Szóval kétezer az kétszázhatvan krondorfi.

– De nem kell kifizetni. Én is részletre kaptam. Az ügynök megkapja a
tizenkét percentet, neki az a fő.

– Liapopoulo?

– Liapopoulo. Nem mind szalmás, aranyvégű is van közte meg parafavéggel
is van egy pár száz.

Én is beleszóltam:

– És jók ezek?

– Naccerű! Kóstolja. Itt van ez a parafavégű.

Kivettem a tárcájából, bár enyhén undorodtam Redő Oszitól, egy
parafavégüt. A szép préselt cigarettára oldalt kékkel volt nyomtatva:
Redő Oscar.

A vörös azt mondta:

– Én az Andersennél szoktam rendelni. A Black and White-ot szívom. Száza
nyolc krondorfi, de nagyon nett cigaretta.

– Én nem birom színi. Kemény.

– Én szeretem.

Én szeretem. Szeretem? Nem szeretem? Az a kettő ott politizált tovább a
cigarettákról s szívtak és fujkáltak és ütögették le a hamut, a vörös
mindig hátratartotta a karját mint egy mágnás, mikor a hamut le akarta
verni s én a telefonfülke ajtaját néztem és mintha szűkölni kezdett
volna egy kutya a szivarzsebem mögött, mélyen a szívem pincéjében. Hát
szeretem én? Nem szeretem? Hát akkor mit akarok tőle? Mi az, hogy az
imént is ráragadt a szemem a nyakára elől, ahol ki van hajtva a modern
blúz rajta s úgy lázadtam s az ínyem úgy követelte, hogy beleharapjak a
nyakába? S hogy hiányzik hirtelen, hogy nem ül itt a székén és hogy
szeretnék a helyére ülni s a muffjába beledugni a két kezemet és
lenyomni arra a lágy muffra az arcomat és csókolni s csókolni behúnyt
szemmel.

Feleszméltem. Redő Oszinak felém volt az arca s másodszor kérdezte, hogy
ízlik-e ez a parafavégű?

– Pardon, hogyne. Remek.

És lelkesedtem, hogy ebből okvetlen rendelni kell és Redő Oszi
megigérte, hogy legközelebb elküldi hozzám az ügynököt és
felvilágosított, hogy igérjek ötvenkoronás részleteket és megmondta,
hogy név nélkül tíz krondokszszal olcsóbb ezer Liapopoulo.

Liapopoulo, Liapopoulo, valamilyen meleg szép görög kikötővárosba menni
a nővel, ott lakni hotelben ismeretlenül, mindig csak idegeneket látni,
kiknek szép az életük és sétálgatni s kocsizni vonzó utcákban és hajókat
figyelni a mólóról és alkonyatkor halkan csónakázni s este mindig
ugyanabban a sarokban ketten ülni egy étteremben, ahol nézegetnek
bennünket és találgatnak mint egy idegen nyelven írt levelet és a
pincérek odaállanak asztalunkhoz és tisztelve figyelnek és mély
szimpátia van a hangjukban, mert képzelik, hogy egy hatalmas szerelem
hallgat ebben a külföldi párban. Vagy Egyiptomba utazni vele hajón, ott
járni s élni s égni vele szerelemben, Egyiptomban, a levegőnek is olyan
az íze, mint a Gianaklisnak és a horizont aranybarna mindenütt, mint a
Dimitrino skatulyáján és minden óránkra pálmafa hajlik és az arabok a
homokban ülve sötét gyönyört hegedülnének folyton a fülünkbe s
khakiruhában járnánk és a nő mindig nagy fehér fátyollal járna s a
szfinksz árnyékában megállanánk egy hosszú csókra, mely ott mindig az
örök mámor volna s ott egy éj nagyobb volna, mint itt egy élet és a
számról a mámor úgy folyna, mint a kék füst a cigarettám végéről.

Kijött a fülkéből és mondta, hogy az ura jön érte mindjárt, vacsorára
mennek tudomisénkiékhez. A vörös megnézte az óráját és fizetett és ment,
a nő neki is épen olyan jó mosolylyal mondta: pá, drága Lux, ahogy nekem
szokott pát mondani, én odaültem a Lux meleg székére, hogy közelebb
legyek a nőhöz. Egyszer csak megnyomják a cipőmet. Csak egy kicsit.
Figyelsz, kérlek? A cipőmet nyomják az asztal alatt. Elhúztam a lábom,
ránéztem Redő Oszira s mondtam:

– Pardon.

Redő Oszi rám néz:

– Tessék?

A nő köhintett: ehn, hn. És azonnal beszélt Redő Oszihoz, valamelyik
asszonyról valamit. És a cipőmön megint éreztem a nyomást. Nem tudtam
mit csinálni, rákiáltottam az ujságos gyerekre, hogy hozzon friss vizet.
És rögtön kiittam egy állott pohár vizet a tálcáról. Nem mertem a nőre
nézni. Csak nem ő… iszonyú szamár fejjel szíttam ott a cigarettámat és
fel volt fordulva bennem a világ, vagyis a Hangli, tényleg mintha
odafenn ültek volna a plafondon az asszonyok és mind odafenn
zsinatolnának. Amellett a lábnyomás oly kellemes meleg szorítást csinált
a szívemen! A nő elusztatta a tekintetét az arcomon és aközben mintha
belécsent volna egy mosolyt a szemembe, de én nem voltam tisztában vele,
mit akar, paf voltam, az voltam kérlek: paf. És egy kába hevületet
éreztem, egy lubickoló diadalt, egy jajdejót! Nyomja a lábomat a nő! És
rögtön azt a hideg gyanut, hogy hátha Redő Oszi talpa van a cipőmön,
véletlenül, vagy talán a nő cipőjét akarja nyomni, csak eltévesztette,
mert a cipőjén nincs szeme. Vagy esetleg a nő nyomja a Redő Oszi lába
helyett az én lábomat tévedésből. Képzelheted, milyen vegyes érzelmekkel
ültem azon a széken. És a világért nem próbáltam volna az asztal alá
kukkantani. Szinte akaratlanul elhúztam a cipőm a másik cipő alól és
mikor húzni kezdtem, a másik cipő még egyet nyomott, mintha tartóztatni
akarná s szép lassan az is visszavonult. A nőt néztem, ő épen akkor oly
nyugodtan szólt Redő Oszira: na és?

Nem akartam megvárni, míg az ura megjelenik, azt mondtam színházba
megyek, fizettem és elmentem. Nem mentem el, csak odakinn járkáltam a
Hangli vasrácsa előtt és néztem befelé mindig az izzadt ablakon, nem
tudtam látni senkit és semmit, csak a villanykörték ragyogtak ki s az
ülő testek és a pincérszaladgálás és a kassza s azok a pálmák ott a
kassza előtt mind úgy el voltak fátyolozva. Jól esett az erős levegőt
szívni s örültem, hogy kijöttem a fülledtségből és a zsivajból, ahol az
emberek hátulról kezdik a lapot olvasni, mert hátul van a tőzsde s
kontremineken és konjunktúrákon izgulnak ott, ami mind nem tud engem
lelkesíteni s azok az asszonyok ülnek ott velük és ezt hallgatják, vagy
ruhákról csobognak egymás közt, meg szemeznek egyvalakivel egy távol
sarokban meg összehajolva szinte ájtatosan simfelnek más asszonyokat,
akiket két asztal választ el őtőlük. De benn ült Illetőné is, aztán meg
oly vonzó volt így nézve a sötét kertben a világos Hangli. Egy kioszk.
Elfogott ez a szó hogy kioszk és mintha magamban tanulnám, hogy mi az:
kioszk, úgy gondoltam sokszor egymásután, hogy kioszk, kioszk és úgy
hangzott bennem, mintha zenélnének és úgy kezdtem nézni, mintha messzebb
volna, messze s kívántam indulni a Hangli felé, ahol egy drága, kedves
világ mulat és ott találom a közepén az én hódító gyönyörű asszonyomat.
A kioszk név neked nem adott az ifjúságban ilyen varázst? Ugye? És ha
hallottam vagy leírva láttam azt, hogy gloriett, meg azt hogy pavillon,
ennek is valami álma volt mindig, egy gyöngéd és előkelő szép élet, amit
én meg nem ismerhetek.

És észrevettem, hogy jön Illető. A Lánchíd felől jött, sietett,
cilinderben és avval a hatalmas persianer-gallérrel a nyaka körül a
bundájában oly tömzsi volt, mint egy fekete hóember és a botját forgatta
s ott szelelt el mellettem és sietségében jobbra s balra hintált a
fejével és hallottam, hogy dünnyög vagy dúdol magában és néztem a hátát,
amint ment be a kertbe. Mit merenghet most magában egy ilyen férj és
speditőr? Oly komikusnak találtam a cilindert a fején, hogy úgy hordja,
mintha az mind az ő feje volna, pedig állhatna abban a magas sötétségben
a cilinderben egy csirke a feje búbján vagy egy nagy stósz fuvarszámla.
Aztán mindjárt jöttek ki, mind a hárman, jött velük Redő Oszi is.
Hátrább sétáltam, felmentem a járdára a korlát mellé.

Ők a Bristol felé mentek. Illető ott kapkodta a két lábát balfelől a nő
mellett és belekarolt a jobbkarjával és forgatta a botját és a feje a nő
felé volt dülve. Beszélt a nőhöz. Az én szememben mindig oly brutálisan
közönséges volt az ilyen férj, aki belékarol mint egy vak az utcán a
feleségébe és akkor mégis hogy irígyeltem, hogy ő érzi a nő karját és
hogy fájt, hogy ő beszél hozzá, utánuk szerettem volna szaladni s
lekapdosni azokat a buta szavakat Illető szájáról, hogy ne menjenek a
fülébe a nőnek és az én szavaimat adni neki helyettük, az én beszédemet,
nem tudom mit, mert nem tudnék belőle leírni egy szót se, ha például le
kellene írni, de egy asszony mellett sétálva biztosan ki tudnék mindent
mondani egyszer, azt, hogy az ember fiatal és az egész ég és mind a
virágágy kell az embernek! És míg látni lehetett, figyeltem a nőnek a
karcsú derekát a két bunda közt és magamat úgy láttam, hogy rohanok és
félkézzel felkapom Redő Oszit, mert egyszer azzal hencegett, hogy neki
zsokésúlya van és a korláton át belehajítom a Dunába.

*

Körülbelül mindennap töltöttem egy kis órát így vele, legtöbbször a
Gerbeaudban. Úgy jártam már oda hozzá, mintha hivatalba mennék és bár
rendesen Redő Oszival meg a vörössel együtt kellett ott ülnöm, mert a
vörös is odaragadt már az asztalához, valami megelégedett hangulatom
volt már a nő mellett, olyanforma, mint mikor az ember a gyorsvonaton a
pamlag sarkában jól elhelyezkedik és keresztbe teszi a lábát és szíja a
cigarettáját és utazik. Pedig nem utaztam, a pályaudvaron állt velem a
vonat. Néha észrevettem, hogy odanéznek és mirólunk tesznek
megjegyzéseket. A hiúságot mint egy szellőt éreztem elfutni bennem, áhá,
azt hiszik, hogy van valami köztünk, persze. És kihúztam magam, hogy
csak nézzenek, ne is habozzanak eldönteni, hogy a három alak közül én
vagyok a nő barátja. Azt az attitude-öt vettem fel, mintha lustán és
elbizakodottan ülnék a nőnél és emlékszem, füstkarikákat próbáltam
fellehelni s meresztettem a szemem a plafondra. Nem tudtam milyen arcot
kell csinálni egy úriasszony barátjának. Közben nagyon bántott, hogy a
füstkarikák nem akarnak sikerülni. Azt is elárulom neked, hogy kezdtem
vigyázni arra, hogy lyuk ne legyen soha a harisnyám orrán. Gondoltam,
áh, nem tudom mit gondoltam, csak azt éreztem, hogy nem illik már hozzám
az ilyen kamasz hanyagság. Azelőtt nem igen törődtem vele, ha
észrevettem, hogy ki van lyukadva az orrán a harisnya, mikor kivettem a
szekrényből. Érdekes, te, anyám belém akarta nevelni diákkoromban ezt,
hogy lyukas harisnyát fel ne húzzak, azt mondta, mindig arra gondoljak,
hogy egyszer isten őrizz elüt egy kocsi s a mentők ott az utcán lehúzzák
a cipőt a lábomról, hogy fogom magam szégyelni s ő is, hogy fogja magát
szégyelni hogy látják a lyukas harisnyát rajtam. Szegény mama. Aztán a
bankban sokszor elgondolkoztam, kártyázáson és mindenfélén, mikor ott
ültem lustálkodva s hallottam valakit hogy azt mondja: a margóra írja
oda! Vagy: hagyjon kérem nagy margót! És akkor a nőre fordult az eszem
és egy blankettára kezdtem írni: Margó, Margó, Margó, teli lett a
blanketta a nevével, mire észrevettem magam és megnéztem a papirt és
összenyomkodtam a markomban és ledobtam a papirkosárba. Jól esett tudni,
hogy így firkáltam a nevét, de nem birtam visszagondolni, hogy mit is
gondoltam, míg a nevét írtam magam elé ötvenszer vagy mennyiszer. Sprung
akkoriban lett vőlegény a Pusztits-lány ellen és a duplafedelű órájába
ragasztotta a menyasszonyának az arcképét. Mikor megláttam, úgy tetszett
nekem ez a szokás! Azt terveztem magamban, hogy elmegyek
Enyhe-Tébolyihoz a modern műterembe, ahol a kirakatban ki van téve
Illetőnéről egy felvétel és kicsalok valahogy tőle egy ilyen kisebbített
reprodukciót és én is beleragasztom az órámba hátul. És majd nézegetem,
suttyomban az asztalfiókban tartva az órát. Kérlek, abban a száraz
teremben mit tudok nézni, hogy jól essen? A vezérnek az arcképe csüng a
falon velem szembe díszmagyarban. Ha felnézek, a vezérnek azt az
almakoponyáját nézhetem meg azt a hiú fehér császárszakállát. Azt a vén
karakterbaba-fejet, azt a parcellázott szép szakállat, azt az unalmat!
Hát hogy tudjon ott kinőni bennem a gyönyörű szerelem! De nem mentem el
Enyhe-Tébolyihoz a fényképet kicsalni. Elhanyagoltam a dolgot. Aztán
kiment a fejemből. De annyira kezes lett már a szívem, annyira kapható
volt minden gyöngeség részére. Ha mentem az utcán, a kirakatban egy
anzikszkártya, melyen csókolóznak, megállóhely volt nekem vágyakozni és
képzelődni a nő felől. Akkor teli volt minden trafik díszanzikszokkal,
ezüst holdfény meg aranyozás volt édes kis tájakon és lugasban, meg
sétányon mentek összeborulva ketten meg a tengerparton támolyogtak, meg
egész szeries volt sorba rakva mindenféle buta párokból, amelyek
szerelmet játszanak el a megismerkedéstől a csókig és mindegyiken
bajuszos és pakombartos udvarlók vigyorogtak a boldogságtól és mind
szmokingban voltak és egy nagy piros rózsa volt a szmoking gomblyukában.
Milyen vadul fájt ezeknek a borbélyoknak vagy miknek a szerelmessége az
anzikszon! És meglepett, hogy nem az Illetőné arca van a képeslapokon,
amelyeken női szépségek vannak reprodukálva. S az is olyan idegen
jelenség lett, hogy más nőkkel látok menni a járdán embereket és hogy
azoknak ezek a nők kellenek, mintha Illetőné nem is volna a világon!
Igazán, úgy volt, mintha nem érteném, hogy más nők is élnek. És kezdett
szánalmas lenni nekem, ha az újságban a házasság-rovatot láttam és ha az
apróhirdetés-oldalon a levelezésre esett a szemem. Azelőtt, kérlek, úgy
érdekelt ebben is minden nő, aki névtelenül árulkodik magáról és minden
férfiőrjöngés meghatott és izgatott és sokszor volt a fejemben, hogy én
is próbálok ebben a sötét pesti álarcosbálban szerepelni, írni jeligével
csábító dolgokat, nyomozni valaki után, keresni, szerezni nőt, mint aki
a föld alól is pénzt akar előkeríteni. Most úgy eltompult, úgy
elhallgatott a rengeteg ismeretlen nő élete bennem, mint mikor leteszi
az ember a Telefon-Hirmondó kagylóját, amelyben a Gambrinus zenéjét és
zaját hallgatta.

Várj csak, még milyen tünetekre emlékszem. Igen. Menés közben el voltam
mosolyodva néha az utcán, véletlenül oldalt pillantottam egy kirakat
tükrébe, úgy vettem észre hogy mosolygok. A nő volt a fejemben. És
rebbent az ajkam, mikor így mosolyogva mentem, mintha beszélnék hozzá.
Mintha csókot adott volna s én azt mondanám: köszönöm. Milyen az íze egy
ilyen képzelt csóknak, talán csak a virág színeivel lehet kimondani.
Aztán, kérlek, a hangja játszott bele a fülembe s alig hallottam
konfliszörgést és villamoscsöngetést és rikkancsordítást, vittem a nő
hangját a fülemben és nem tudom már, képzeltem-e hozzá valami összefüggő
beszélést, csak úgy magától jövögetett vissza a fülembe mindenféle
semmi, amit hallottam tőle s közbe-közbe kacagott a hangja. A nőnek a
hangját én nagyon szépnek találtam. Élveztem, mikor beszélt, valami kis
dalolás jött mindig a torkából, legalább úgy tetszett nekem. Egyszer a
hangjától a malagaborra gondoltam, olyan jó meleg édességet éreztem a
hangjában. De mikor így az utcán a fülemben volt a hangja,
beleszemeteltek szavak, ezen a drága hangon, kérlek, ilyen szavak: kekk,
frech, randa, undok meg hogy: na ja, meg: nekem mondja? meg hogy: a
gálája menjen ki, meg: orficsek, meg: rendicsek, ezek kínoztak! Az
utálat futott el bennem, hogy ez a nő is használja az ilyen ordináré
viccességeket és kiszalasztottam a számon hangosan: fuj. Aki szembejött
velem, azt hihette, bolond vagyok. Jelzem, a fujt Mindignére értettem,
eszembe jutott Mindigné, hogy a nő biztosan őtőle tanulta el ezt a
modort. Mindigné bohémasszonynak tartotta magát, én nem tudom milyen
alapon, mikor már egyáltalán nincs bohémélet a világon, és szent
kötelességnek vette, hogy az orfeumot orficseknek ejtse s ahelyett hogy:
rendben van, azt mondja: rendicsek! És én nem tudom még miket! Csak
sokszor elnéztem a szájáról, mikor evvel a gusztustalan
kabaré-szókincscsel brillírozott.

Az is roppant bántott, hogy a nő szeret frivolságokat meghallgatni. Redő
Oszinak az is egy kvalitása volt, frivol vicceket könnyeden leadni a nő
előtt. A nőnek úgy örültek a szemei s közelebb rándította a széket maga
alatt, ha Redő Oszi odakönyökölt és elkezdte: hát ezt hallotta már,
kedves Margó? Szerettem volna elrúgni onnan Redő Oszit vagy a szájára
csapni tenyeremmel, de se el nem rúgtam, se nem csaptam a szájára
egyszer se. Csak elfordultam és kínlódtam magamban és aztán direkt
unalommal néztem Redő Oszi fejét, mikor a nő kacagott a viccen és oda
volt, hogy nahát, ez milyen remek! és nahát, zseniális! Azért egy kicsit
irígyeltem a Redő Oszi sikerét és izgatott, hogy a nő mindent megért,
hanem éreztem, hogy én őtet nem merném ilyen alantas dolgokkal
mulattatni. Szégyellném magam! Egyszer meg az Abbaziában ültem késő este
s bejöttek Illetőék Feltünésinével és Feltünésivel, színházból jöhettek.
Ott vacsoráztak az Abbaziában. Ez is hogy fájt, hogy kávéházban látom!
Még nekem is mintha szégyenem lenne, hogy kávéházba járok. Kívántam,
hogy bár sülyesztő volna alattam, hogy lesülyedjek a pincébe! Ott ültem
Frédiékkel hátul és alsóztunk, mert aznap nem volt baccarat a Körben.
Emlékszel, hogy egy héten egyszer szünetelt a baccarat. A nő észrevett,
mikor egyszer odalestem. Köszöntem és a nő hívott a fejével, hogy üljek
oda hozzájuk. Úgy tettem, mintha nem venném észre. Sőt egy perc mulva
otthagytam a játékot, azt mondtam, fáj a fejem, hazamegyek.

Megint fenn voltam a Casinóban. Az a Manci meglátott az
outsider-asztaltól, mikor bejöttem és elébem szaladt, mintha épen engem
várt volna:

– Pá, mi újság?

Hallottál ilyet? Referáljak neki, hogy mi újság! Észrevettem, hogy egy
fél fejjel megnőtt a nyár óta. Körülnéztem, egyedül voltam, úntam
magamat, gondoltam, egy kicsit elmulatok evvel a Mancival. Még mindig
fogta a kezemet.

– Nem ereszted el a kezem?

– Nem. Akkor mindjárt itthagy.

Megszorítottam a kezét, mintha az erőmet akarnám megmutatni neki.

Engedte.

– Csak szorítsa, szorítsa. Azt hiszi, fáj?

Örülve nézett a szemembe, pedig jól megfogtam azt a gyönge kezet!

– Na, most én! – azt mondja s a száját kitátotta s sziszegett és
forgatta a szemét és végre nevetni kellett neki:

– C, sz maga nem is érzi!

Kihúzta a kezét, rácsapott egy kicsit az én kezemre:

– Hol volt egy hétig? Már egy hete, hogy itt volt! Hol volt?

– Mi közöd hozzá. Nem vagy meghíva páholyba?

– Én? Most szöktem ki egy szeparéból. Otthagytam a társaságot.

– Mi az, olyan büszke nő vagy?

– Nem vagyok büszke, csak nem ülök kopaszokkal. – Nevetett. – Három urak
ülnek bent, mind a három kopasz. Egynek azt mondtam: tartsa csak! oszt
odahajoltam megigazítani a hajam, mintha tükör volna a feje. Hogy meg
volt sértve, látta volna! Kiszöktem. Engem ne ültessenek be kopaszokhoz.
Mi vagyok én?

Felrándult a két válla gőgösen, mint egy királykisasszonynak, akinek a
kérők nem tetszenek.

– Énvelem leülsz egy kicsit?

– Magával leülök.

Ott van az a kicsi páholy a sarokban, amelyiknek a nyílása be van
rácsozva s mousselinfüggöny van a rácson. Beültem vele oda.

– Akarsz pezsgőt?

– Ahogy magának jól esik.

– Akarsz vagy nem akarsz? Milyen pezsgőt akarsz? Magyart? Vagy jó neked
franria is?

Nevetett, azután nagyon komoly képet csinált:

– Nézze, én nem bukok a maga pezsgőjére. Hozasson egy teát, nekem az is
jó.

– Majd otthon teázhatsz. Ha páholyba ül valaki, pezsgőt kell hozatni.
Ennyit se tudsz még? Ezért vagy a Casino tagja?

– C, törődöm én!

Kiabáltam Ödönért. Ödön mindjárt kikapja a zsebéből a hangerlit, mintha
a zászlót akarná meghajtani, ha páholyba ül be az ember. És olyan nagyot
hajol, amilyent csak tud hajolni egy ilyen gömböc pincér. És olyan
ünnepélyes és olyan boldog, mint egy kis házasságszerző a lakodalmon.
Kisztihand, – úgy üdvözli a nőt a legédesebb tisztelettel és húzza az
abroszt egyenesre s legyezi a hangerlivel az asztalt, mintha egy Ödön
azon a hófehér asztalon is még mindig látna valami leporolni valót.
Hogy? A hangerli kérlek az a szerviettet jelenti, pincérnyelven.

Megkérdeztem őnagyságát:

– Szereted az Irroyt?

– Mi az?

– Pezsgő.

– Olyan sok pénze van?

Leintettem:

– Kérlek, légy komoly és előkelő.

Ödön hozta az Irroyt. Manci befogta a fülét, mikor Ödön nyitotta az
üveget és még így is drukk volt az arcán, míg a dugó fel nem repült. Még
a dugórobbanást se szokta meg! Aztán töltött Ödön és visszavonult. Oly
komikusnak találtam, hogy itt ülök mint mulató gavallér evvel az
outsiderrel. Emeltük a poharat. Manci rám nézett. Várta, hogy koccintok.
Mondom:

– Ragaszkodol hozzá, hogy koccintsunk?

– C! – Felkapta a fejét és úgy próbált rám lenézni, mint egy büszke
spanyol.

– Na, szervusz – mondom és nyújtottam a poharam, hogy koccintok. Adta a
poharát, erre visszakaptam a poharam és ittam.

Elkacagta magát.

– Mit bolondozik velem?

Aztán ivott, de csak annyit, mint egy cinke szokott a kalickában. És
utána megrázta egy kicsit a fejét.

– Nem jó?

– Mit tudom én. Én nem értek hozzá.

– Hát nem ízlik neked?

– Én még nem tudok inni.

– Hát azt tudod, mit kell mondani, mikor az urakkal koccintol?

– Hallja? Hogyne tudnám.

– Hát mit kell mondani?

– Hát koccintson, akkor mondom.

Nyújtottam a poharam.

– De ne kapja el – azt mondja.

– Jó, jó.

– Isten bizony?

– Isten bizony.

Mondom:

– Szervusz.

A szemembe néz szépen, azt mondja:

– Jó estét.

Mint egy kis lány, aki felel a vizsgán.

– Ezt mikor tanultad meg?

– A mult héten. Meg voltam egy társaságba híva. Hédivel együtt voltam
meghíva. Hédit már előbb behívták, engemet ő hivatott meg.

– Mennyit kaptál a társaságtól?

– Mit kérdez ilyet!

– Úgy látszik, egy vasat se kaptál.

– De igenis, kaptam én is egy tízkoronás aranyat. Hédi ötven koronát
kapott. Azért, mert Hédi el van ismerve társaságokban.

A levegőbe merengett. Odaki a teremben zengett az élet. Valami szép
tisztelettel hallgatott el Manci. Biztos nagyon imponál neki Hédi.

– Mondd, mér van úgy elismerve Hédi?

– Mit? Mert Hédi egy elismert mulató nő. Tudja, ő mingyár részegnek
csinálja magát, az urak meg büszkék, hogy be tudták rugatni. Hédi, az
hagy magán röhögni, mért ne, nem igaz, hadd röhögjenek! Kijelentem
magának, a Hédi még sohase volt berúgva. Milyen egy buták a férfiak.
Mondja, milyen buták. Én nem értem, minek mulatnak.

Én értem? Tényleg, barátom, minek mulatnak? Vagy minek szenvednek? Van
hogy az ember egy gyerektől vagy egy cselédtől hallja, amit magában
gondol az ember, csak gyáva kimondani ilyen egyszerű dolgokat. És aztán
az ember azt hiszi, hogy ő okosabb, mint egy ilyen Manci s derogál az
embernek hangot adni a saját maga gyámoltalan kérdéseinek. Kínáltam:

– Igyál, Manci.

Neeem. Nem kellett a pezsgő neki. Hideg, azt mondja. Meg olyan savanyú.
Ő nem tudja, mi jót találnak benne az urak. Bedugta a fejét Sári, előre
tartva egy rózsacsokrot, a másik kezében vagy egy tucat szegfű volt.

– Szervusz, jó estét kívánok – így köszönt be, mert nem mert csak úgy
csupaszon szervuszt mondani, mert páholyban ülök hölgygyel és most
komoly kuncsaft vagyok. Vedd tudomásul, kérlek, hogy én a virágos
lánynyal is tegeződtem a Casinóban.

Csakugyan van abban valami, hogy a vendégnek úgy elkomorodik az arca,
mikor a virágot nyújtják neki. A pénzed, a pénzed akarom, azt mondja a
Sári köszönése és a hízelgő nézése, mikor a vendég lelke
Maxim-hangulatban lubickol és az élete prózáját javában felejti ott a
zenében és a kacagások között. És kérlek, a Casinóban is dúl az érdek, a
nyomorult üzlet, ott is mennyi mohó kis exisztencia tenyészik, a
pénzedért tátog a szivarosgyerek, a jegyszedő, a programmárus, a
ruhatáros, a portás, mindnek egy tenger húszfilléres nyüzsög a lelkében,
mint álomkép, tolakodnak és nyújtják kitartott tenyérrel a jobbkezüket,
mintha csak evvel a mozdulattal jöttek volna a világra, a két
hatosodért! Csodálatos. És a termőföld másvilági ábrándja, a virág,
látod, az se jelent itt mást, mint a Sári drága érdekét. Nekem oly
mindegy volt különben. És szégyeltem volna, ha virágot nyújtanak, azt
mondani: nem veszek. Sőt sokszor bántott, ha az utcán egy kofa csak öt
krajcárt kért egy ibolyacsokorért. Én alkudtam vele, felfelé: hát tízér
nem adná ide? Manci tiltakozott a virág ellen, direkt ki akarta dobni
Sárit. Azt mondta neki:

– Nézze édesem, hanyagoljon el bennünket.

Egyetlenegy fehér szegfűt engedett venni. Azt is beledugta a
gomblyukamba, mikor Sári kihúzta magát a páholyból.

Kinézett a rácson Sári után:

– Megint bement egy páholyba. Jaj, én nem tudnák virágot eladni!

Kijavítottam:

– Én nem tud_nék!_

– Maga se? Én se tudnák, isten bizony.

– Nem nem tud_nák_, hanem nem tud_nék_. Mi az, hogy tudnák? Igy kell
magyarul beszélni?

– Hagyjon békemet, nem vagyok én miniszter.

Igen, ezt egy szavára el lehetett hinni. Csak egy futó tekintet Mancira
s láthatta az ember, hogy Manci nem miniszter. És mit képzel a
miniszterekről szegény, hogy azok milyen nagyon tudhatnak magyarul!

– Nem, – azt mondja – én itt nem tudnák a virággal menni. Kizárt dolog.
Én sajnálnám eladni. Én mindet csak magamnak szeretném. Szavamra mondom
magának.

Az abroszra volt az egyik keze téve. Azt néztem. A privátnak a keze
jutott eszembe. Az nem ilyen kéz. Ez olyan egyszerű, olyan, mint a
vajaskenyéren a símán elkent vaj. A privátnak a keze, az érdekes kéz. A
Margó kezén erek mennek, mint kék folyók egy vidéken és sok-sok finom
hasadás van a kezén és a Gerbeaud csillárja alatt fényessége van mindig
annak a kéznek, mintha zománcok csillannának rajta, mintha finom, finom
pici pikkelyek volnának ott, az egy érett kéz, egy asszonynak a keze!
Jegygyűrű van a középső ujján, a mutatóujján meg egy nagy saphirkocka
meg ágbogas briliánsgyűrű. Tüzel és villámlik az a kéz mindig rám és a
körmei mélyen manikűrözve vannak és azok az ujjak oly izgatottak,
sokszor elkezdenek táncolni azon a kis márványasztalon, tényleg, egy
nesztelen balettnak látom mindig, ha dobol az ujjaival, mintha négy
karcsú fehér tündér lebegne egymás mellett. Él az a kéz, álmodoz, érez,
figyel, türelmetlenkedik. A kezéhez szerettem volna beszélni, a kezével
tudtam volna kezdeni szépen, igazán. Te szép kéz, úgy érdekelsz, úgy
szeretném minden titkodat! Oly jól esett volna a kezemnek a kezére
felkúszni, az ujjaimat az ujjai közé illesztve úgy összekapcsolódni vele
s melegedni az ujjaimnak a kézfejen és érezni az erekben a vére
bukdosását.

Nem is vettem észre, hogy rátettem a kezemet a Manci kezére s szép
lassan simogatom. A szemem betevődött. Azt képzeltem, hogy a Margó
kezével barátkozom. És nyomogattam és szorítottam a kezét. Aa, milyen
bolond voltam! Egyszer csak ugrik egyet a székén, kérlek, mint akinek
egy remek ötlete van:

– Jaj, – azt mondja, – játszik vöröspecsenyét?

– Hogyne, ez a legnagyobb passzióm, vöröspecsenyét játszani.

Egész izgatott volt:

– Játsszunk, na, játsszunk! – Hogy ő hogy szeret vöröspecsenyézni. Az
öccsével minden délben vöröspecsenyét játszik. Nagyszerű! Odaugortattam
a székemet mellé. Azt akarta, hogy én üssek először, letette a két kezét
a két tenyerembe, én az arcát néztem, hogy micsoda alattomos haditervtől
mosolyog, hogy hogy figyel és vár és hogy el van mélyedve. Csak
huzgáltam a kezem a tenyere alatt és élveztem, hogy rezzen és rezzen a
két keze. Kacagott és dobolt a sarkával:

– Naa, üssön már!

Rá akartam az egyik kezére csapni, a levegőbe ment. A két keze
felrepült, mint két madár.

– Most én!

Roppant ügyes volt, meg kell adni. Úgy vert, ahogy akart. Én diákkorom
óta nem foglalkoztam vöröspecsenyével. Nevetett és felugrándozott a
szenvedélytől és a diadaltól. Láttad volna az a két szemet, micsoda öröm
és huncutság ragyogott ki a világba belőlük és micsoda
detektív-kutatásokat végzett az én szemeimben, mikor az ő keze volt
alul, hogy a szememből olvassa ki, hogy melyik kezére akarok vágni. Én
is tűzbe jöttem és nem adtam volna egy vak lóért, mikor sikerült a kezét
megütni. Úgy ültünk ott a Casinóban éjszaka, mint két óvodásgyerek.
Egyszer aztán, mikor nekem kellett ütni, a szememmel a kezét céloztam és
felkaptam a kezem és egy kis pofont adtam neki. Gyerekkorunkban mindig
így lett vége a vöröspecsenyének: egyik képen kapta a másikat. Aztán
néztük a kezünket, az enyém csupa vörös volt, az ő pracnija is rószaszín
lett. Megint nem ivott. Az egész üveget magam ittam meg. Egy kicsit még
konferáltam vele. Azt is megkérdeztem, kit szeret.

– Magamat – azt mondja. Ez is olyan trükk volt, ezt felelni. Ezt is
hallottam már ezektől a nőktől. Nem kötik mindenkinek az orrára a
szívügyeiket.

– Mondd, tényleg, szeretsz valakit?

– Kit? Kit szeretnék én itt, mondja. Úgy utálom az egész embereket
itten.

Gondoltam, biztosan van valakije. Sokszor hallgattam már itt reggelig,
hogy egy ilyen nő kimeséli a szívét. Most nem is voltam kíváncsi ezekre
a csacsi regényekre. Azt se kérdeztem meg tőle, amit nem igen mulasztunk
el kitudakolni egy ilyen Mancitól, hogy ki volt az első az életében.
Hallatlan, milyen hamar beleesnek ezek a világba.

– Hány éves is vagy, te Manci?

– Én? Tizenhét. Koromhoz képest elég öreg vagyok.

– Ne hazudj. A nyáron a ligetben azt mondtad, tizenhat leszel.

– Az a nyáron volt, mit akar. Most augusztusban már tizenhét leszek.

És már tizenhetet mond. Milyen mohó egy ilyen olcsó kis ifjúság. Hogy
henceg! Majd tíz év mulva ha kérdik itt: hány éves vagy, ne félj, majd
tagadod lefele. Andrássy Tusinak már legalább nyolc évet kell csalni,
mikor bevallja hogy huszonkét éves.

Még magyarázott:

– Tudja, azér nem jöhettem eddig a Casinóhoz, pedig már tavaly akartam
jönni. De csak mikor tizenhat elmult az ember, csak akkor jöhet az ember
a Casinóhoz.

Az ember. Már mint ő. Ödön bemosolygott. Jeleztem neki, hogy fizetek.
Manci nem akart engedni, hova sietek, még csak három óra! Egy
tízkoronást lebegtettem neki: kell? Elpirult, rettentő undorral nézett a
pénzre és:

– Egye meg! – azt tanácsolta.

Nem kell neki a tíz ká. Egy szerencsekrajcárt kért. Tegyek egy krajcárt
a reticulejébe. Mi lelte ezt a Mancit? Megyek. Csak fogja a kezemet és
azt mondja:

– Meg se csókol? – de olyan bámulva, kérlek, mintha legalább is a
feleségem volna, s mennék, tudom is én, Amerikába.

Hát szabad nekem most a Casinóban csókolózni? Szabad bolondozni nekem a
csókkal? Hisz az már a Margóé, mind ami van az ajkaimban vagy a
szívemben, ahonnan a csókok a szájra jönnek, édes, érthetetlen édes
telegramm.

Annyit engedélyeztem magamnak, hogy homlokon csókoljam, úgy mint egy
kedves fiút. Utána egy fricskát adtam az orra hegyére.

– Azt se tudod, ki vagyok, – mondom – te buta, hát neked mindegy, akárki
csókol meg?

Felkapta a fejét és a reticulejét felém lökte, mintha el akarna maga
elől söpörni:

– Hallja, jegyezze meg magának.

Mit jegyezzek meg magamnak, azt nem mondta, úgy hogy nem is jegyeztem
meg semmit magamnak. Hanem engedett a hangja:

– Először is én nagyon jól tudom, maga kicsoda.

– Na?

– Béla. Lássa hogy tudom.

– Honnan tudod?

– Semmi köze. Tudom.

– Hát a másik nevem?

– Az mindegy.

Mindegynek mindegy. Kérdezte, mikor jövök megint. Mondom, újévkor, ha
előbb nem. Hát már megyek, tényleg? Megyek. Utánam kiabált:

– Szerencsés felfordulást! – és szaladt be a terembe, lallázva a
cigánynyal rögtön és láttam, hogy épen nekiszaladt a jó Zsantinak, úgy
hogy majd fellökte. A jó Zsanti utána nézett és roppant haragudva
csóválta a fejét és ajkai a zajban átkot rebegtek.

Te, valami van az orrodon. Ott. Feljebb. Nem, még arrébb. Egy kis korom,
vagy ceruza? Ott, ott. Jól van, már nem is látszik. Folytatom, igen.
Folytatom a komoly szerelmemet. Igen. Egyszer csak nagyon elkezdett
gyötörni az, hogy ott bakkozok a Kerületi Körben. Dühösen felfogadtam,
hogy beszüntetem a kártyázást. Ez is egy piszkos teher a lelkemen, ez,
hogy minden nap a játéknál ülök, ez is lenyomja bennem az életemet és
nem engedi, hogy valami szépet és nagyot tudjak érezni. Különben is úgy
utáltam azt a Kört és sokszor diktáltam magamnak, hogy abbahagyom a
játékot, csak persze soha nem fogadtam magamnak szót. És most azt
mondtam, ettől függ az életed legnagyobb dolga: ne kártyázz! Mikor ilyen
hősiesen elhatároztam magam, felmentem a Kerületi Körbe s a lépcsőházban
olyan büszkeség fogott el, oly tisztának éreztem már magamat és úgy jött
elő, mintha évek előtt lett volna az, hogy én ide jártam és átbakkoztam
az éjszakákat. Pedig még azelőtt való éjjel is ott ültem az asztalnál.
De barátom, hirtelen úgy sajnáltam magamat, hátha épen ma éjjel óriási
pointeur-éjszaka lesz, ezer kát nyernék, vagy ezreket! Mindenki részegre
fogja nyerni magát, csak én nem hozok el egy krajcárt se! Hátha ma
annyit nyernék, hogy bankot adhatok és az egész társaságot kifosztom.

Persze nem történt csoda azon az éjszakán se, ahogy sohase történik
csoda. Az a csúnya pohos mérleggyáros adta a bankot, mikor felmentem és
a háta mögött állottak, mint a hiénák, azok az alakok, akik be szoktak
adni neki a bankjába s ott sugdolóznak és veszekednek egymás közt és
majd kiesik a szemük, amint a coup-kat lesik és olvassák folyton a
téteket és számítják, mennyi van a bankban. Felültem egy magas székbe jó
hátul az asztal mögött és néztem a játékot. Kijött egypár ember a kis
játékteremből, ahol makaózni szoktak, olvasták a pénzt a kezükben, egyik
épen azt mondta a másiknak:

– Szóval végeredményben vesztett.

Nem ismertem ezt az alakot és azt hiszem, az se ismerte, akihez szólt.
Én is beszéltem már itt vele. Lenéztem rájuk és oly rettenetesek voltak
ezek az emberek mind, akik be se mutatkoznak és diskurálnak és nincs
köztük barátság vagy rokonszenv, sőt: csupa ellenség, akik egymás
pénzére pályáznak itt és nem kérdik egymástól, honnan van a pénzük és
nem csinálnak-e bajt avval, ha elnyerik azt a kínos pénzt. Nem, nem
beszélnek soha másról, csak a játékról van szó, kártyanyelven beszélnek,
egy szívtelen ország ez, egy más világ, mint ami odakinn van. Ezeknek
itt semmi közük egymáshoz, csak ez, a kártya. A pohos szétnéz az
asztalon, pislog, mint egy tyúk, a szivarvég hajlong a szájából, azt
mondja: rien! és oszt és széthúzza a két lapját és azt mondják: ankárt!
Te ott voltál, mikor egyszer a pohosnak kilence volt nyolc ellen és
örömében úgy kicsapta a lapot az asztalra, hogy a manzsettája a
kabátujjából felrepült a falra? És az az ovál zöld asztal és a finom
kártyacsomag és a franciaságok és azok a fehér és kék és piros és sárga
jetonok és azok a kis jelzőlapok a játékosok előtt, oly siralmasan
hatottak, mintha rosszul éreznék magukat itten! Mindehhez plastronokat
és hideg monoklit képzeltem mindig, finom néma urakat, spleeneseket,
fantasztákat, könnyelműeket és bánatosokat, végzetes szerelmeseket és
aztán nagyvilági szélhámosokat, akiben mindben rejtélyességet és halálos
elszántságot tisztelhet az ember.

Ezek itt úgy néznek ki a klubban, mint mikor betörők mulatnak egy
palotában, ez az egész vastag emberkoszorú az asztal körül. Pedig csupa
sikerült polgár ez mind nappal, fiskális, orvos, mindenféle igazgató meg
vállalkozó meg nagy boltosok, akiknek a cégtáblán üveg alatt nagy arany
betük hirdetik a nevét, meg bírók meg jobb hivatalnokok, de vegyítve
könyv- és bicikliügynökökkel, nyári színészekkel meg lógó
exisztenciákkal, városi szegénylegényekkel, akiknek itt is kiáll a
kabátjuk zsebéből a Magyar Turf, odakint a turfon meg biztosan a
zsebükben van a jelzőlap az előző éjszakai bakkról, mert ezek semmi
mással a világon nem törődnek, mint játékkal. Ezek tudják mindig, hogy
tegnap éjjel a Lipótvárosi Kaszinóban a bankok nyertek, az Otthonban
pedig őrült pointeur-tendencia volt és hogy milyen nevezések vannak a
Nagy Alagira jövőre s Kottingbrunnban melyik ló sántult le a tréningben.
Ha hallottam ezeket tárgyalni, elcsodálkoztam mindig rajtuk és mindig
gondoltam, hogy azért ezek mikor le akarnak feküdni s leülnek az ágyuk
szélére, a magányban biztosan ijedten néznek bele a sorsukba s olyankor
megfordul az eszükben, hogy mégis jobb lenne tán a revolverrel a
homlokukba lőni? Néztem és néztem a játékot, egy darabig nagy zúgás
volt, mert nyertek az emberek és a pohos folyton meggyújtotta a
szivarvéget és az megint csak kialudt, mert a vesztésben elfelejtette
színi, csak lógatta a szájában és figyelte, hogy fizetik a téteket
minden coup után és úgy pislogott a szeme, mintha bőgni készülne.
Tényleg sokszor meg lehet egy ilyen bankárt sajnálni, hogy milyen árva
ott a bankszékben, mily elhagyottan ül ott a privát bajával a nagy öröm
közt, akik mellette ülnek kétfelől, nem hajolnak oda megsimogatni a
kabátja ujját és mondani neki: szeegény! mert azok is pointeurök és azok
is vígan vannak ott és rakják tornyokba maguk előtt a jetonokat. Az a
sárga fejű doktor Zatz, aki mindig beadott a pohos bankjába, aki
különben fehér volt, míg a pointeur-tendencia tartott, folyton ejtegette
a fejét azok felé, akik röhögve diskuráltak és kiabálta nekik azon a
bántó smirgli-hangján: nekem is jó kedvem vóna! Nekem is jó kedvem vóna!
Micsoda gyűlölettel tud ez a pointeurökre nézni, mikor nyernek. Az arca
hogy rángatódzik kétoldalt, mert nyomja, nyomja össze kegyetlenül a
felső meg az alsó fogsorát a dühtől. A dühös emberek, mikor így
csinálnak, emberhúst szeretnének rágni, nem? Véletlenül rám pillantott
és elkapta a szemét. És még egyszer vigyázva visszapillantott rám. Úgy
látszik észrevette, hogy figyeltem az arcát, hogy hogy mozog az
állkapcsa. Istenem, itt ülök a lelketlen bakkszobában és nincs erőm,
hogy leszálljak erről a székről és hazamenjek és többet ne jöjjek ide.
Barátom, amellett eszembe jutott, hogy az egész vagyonom valami harminc
ká, ez is kártyából van még és mit csinálok holnapután, ha elfogy? Ha
nem kártyázom, soha nincs pénzem és ha kártyázom, mindig jön hozzám
pénz, még ha folyton vesztek is. Most is tartozom egypár olyan alaknak,
akinek visszaköszönni se szeretek meg a főpincérnek is jövök megint
kétszázzal. Miből adom majd meg, ha nem kártyából? Nekem is tartoznak
itt egypáran, utálom kérni tőlük és maguktól úgy elfelejtik megadni,
mintha fejtífuszt kaptak volna közben s a memóriájuk meggyöngült volna.
Pfuj, hogy el vagyok züllve. Hiszen nem is hagyhatom abba a kártyát.
Mikor kezdek el egy korrekt szép életet? Vagy mi kell nekem, semmi,
boldogság! Annyi programmom van az életre, mint egy darázsnak, mikor
kijön a napra és még sovány és tűzszine van! Jaj, a szerelem! Betettem a
homlokom a tenyerembe s nyomkodtam a két szememet az ujjaimmal és
Illetőnének az alakját kaptam a sötétbe magam elé és nagyon, nagyon
akartam őrá gondolni, fájdalommal és vadul, mint egy vadember és
mosolyogtattam az arcát és aztán képzeltem, hogy bontja a haját magas
meztelen karjaival és aztán hogy ölelni nyitja elő a karjait és aztán
úgy néztem, hogy hirtelen körbe fordul, mintha táncolni akarna s a
szoknyája ellobban a bokáin, mint egy Carmennek. És amellett nem tudtam
boldogságot érezni, a nő mindig eltűnt a szememből, mint egy rossz
moziban a kép el szokott sötétülni és a fülemben ott volt az az undok
zaj az asztaltól és úgy zavart, gondolni se tudtam igazán a nőre, akarat
nélkül is füleltem amit hallok: pássz, nyert, kérem ez az én tétem,
olvasni, olvasni, minden bemegy és tessék tenni és megint csend és
ankárt, lehet igazítani és csütörtökön nincs annonce és erre röhögést.
Pfuj! Tudod, hogy csalni szoktak az annonce-szal, nem fizették be a
vesztett coup-t ha a croupier elfelejtette kérni, s egyszer valakinek az
annonce-át egy csütörtökön avval utasította vissza a bankár, hogy:
csütörtökön nincs annonce és azóta a gyanus annonce-tevőknek pénteken is
azt kiabálják, hogy csütörtökön nincs annonce!

Aztán bágyadtan kezdtem nézni az öreg Gliednek a koponyáját, úgy állott
az a pár szintelen hajszál a fején, mint a felfagyott földön az ott
maradt fűszálak. Istenem, ez a vén ember túl van a nyolcvanon és itt ül
a baccarat-nál mindig hajnalig, egy koronát tesz és jegyzi a coup-kat,
pedig alig látja a kis plajbászát felvenni mindig avval a két gyulladt
és nedvező kék kis szemével. Igen, az az öreg, akit úgy híttak: az aradi
vértanu. Te nem tudtad, hogy Gliednek híják? Én se tudtam és egyszer
mikor mellette ültem, roppant nagy tisztelettel megkérdeztem, hogy talán
tényleg ő is küzdött negyvennyolcban, azért emlegetik itt per aradi
vértanu? Az öreg mérgesen nézett rám és azt mondta, vegyem tudomásul,
hogy az ő neve Glied. Nem tudom ki nevezte el aradi vértanunak, csak
azért, mert ő a legöregebb pointeur a Körben.

Mért bakkozik itt az aradi vértanu? Ez az ő szép öregsége, hogy itt
nyomják és dörzsölik folyton egész éjjel, akik a háta mögött tolakodnak
és a vállán át teszik fel a tétjeiket? És az üvegszemű doktor Csuzli,
aki itt a kedélyt képviseli, rá szokott ütni hátulról a fejére s mikor
az aradi vértanu megfordul, doktor Csuzli a hüvelykujjával egy másik
pointeurt mutogat neki és kacsingat a jó szemével, hogy az ni, az volt,
aki a fejére ütött. És hogy röhög mindig az asztal, mikor az aradi
vértanu veszi a lapot és azt mondja pássz helyett, mintha morogna:
morodok. És utána csinálják a morgást: morodok, morodok. És ez az öreg
hagyja bántani magát és csak rendezi a fehér jetonokat úgy, mint mikor
egy gyerek játszik kavicsokkal és oly iszonyukat köhög sokszor, hápogva
és hörögve mélyről, mintha földrengés támadt volna benne s fuldoklik és
a szeme majd kifordul olyankor. Hogy nézhet ki a szive ennek az öregnek?
Olyan lehet, mint egy összement spongya a Kardhordó Árpád kirakatában a
Váci-körúton. Mi lesz velem itt Pesten, ha így megöregszem? Nekem is ez
marad, bakkozni koronákban ebben a Körben és nem élvezni az élet utolján
tiszteletet és csendes csibukozást egy napsütött tornácon? Az jött a
fejembe egyszer, mikor az aradi vértanu mellett ültem, hogy merényletet
követek el ellene, a fülébe kiabálok hogy: nők, gyönyörű forró nők!
Elpityeredett volna erre vagy nevetett volna asztmatikusan, khöhhöhö,
hogy én milyen egy bolondos vagyok?

Hát a többiek, akik itten urak vagy micsodák, férfiak, micsoda figurák
ezek is! Itt ül ez a kopasz matricagyáros, akinek a két vörös
pakombartja lemegy a gallérjába, úgy hogy azt képzelheti az ember, hogy
annak a két pakombartnak ott még nincs vége, lehúzódik két oldalt a
derekán is és még a két lábaszárán is végigmegy, mint a vörös stráf a
tábornokoknak a nadrágján. Ennek az a kabalája az asztalnál, hogy
kiteszi maga elé a penicillusát, a pénztárcáját, a szivardózniját, a
lakáskulcsát meg egy csomó kis kulcsot karikán, meg a zsebkendőjét meg
egy kis naptárt, amilyet a kávéházban adnak újévkor, meg az aranyóráját
meg a bajuszkeféjét tokban meg egy borostyánszipkát meg egy kis
zsebtükröt meg a jegygyűrűje is le van húzva s ott ül a pénztárcáján.
Azt mondja, hogy ő csak így tud nyerni. Tudod hogy egyszer sem állt fel
még onnan úgy, hogy ne vesztett volna. Itt van az a Mefisztó-szakállú
bútoros, hinné az ember, ha ránéz, hogy egy ilyen Mefisztó milyen birka
tud lenni? Ez meg azt találta ki, hogy a nyerésnek az a titka, hogy nem
szabad leülni az asztalhoz, csak állva szabad játszani. És minden
éjszaka elkészül és aztán egy vas nélkül sétál a falnál hajnalig
karbatett kezekkel és meghúzza sokszor azt a démoni szakállát, mintha az
emberi lelkek megrontásán gondolkozna. Hát arra a Lajosra emlékszel,
arra a kövérre, aki már messzebb volt a harminctól, mint a negyventől és
még mindig az ügyvédi vizsgára készült? Ott volt mindig a bakkasztalon
előtte egy pár összetört és összepiszkolódott lap egy jogi könyvből és
mindig, mikor a téteket körbe fizették, lekapta a fejét és készült egy
percig az ügyvédi vizsgára. Biztos a két térdét összeveregette az asztal
alatt, mint diákkorunkban, ha nagyon sürgősen tanultunk! Én nem tudom a
másik nevét, mind csak azt mondták neki: Lajos. Ennek már őszül a haja.
De mennyi fiatalabb ember van itt, akinek már csupa ősz a feje. Harminc
éves ősz emberek! Van ez másutt is, vagy csak Pesten virágzanak ezek a
hamar ősz fejek? És milyen kezek nyúlnak itt a jetonokért és az
aranyakért, mikor a croupier fizet, barátom, hogy émelyedtem azoktól a
tarka hamis manzsettáktól sőt kaucsukmanzsettáktól és azoktól a komisz
fajta kezektől, a vadul vágott, takarítatlan körmöktől! Baccarat-t
játszanak! És azok a műveletlen és az éjszakázástól és a gondoktól és a
sok drukktól elrombolt arcok, amelyeket mind el kéne küldeni a
mellékutcába a kis szabóhoz kivasaltatni! És azok az ünnepietlen szürke
meg rozsdaszín ruhák az embereken! Vannak itt, akik százakat tesznek egy
coup-ra s egy új nyakkendőt sajnálnak maguktól, egy tavalyi vagy
tavalyelőtti kravátlinak a kifoszlott szára kapaszkodik a gallérjuk
körül. Ha ezreket nyernek, akkor is ugyanazok maradnak, akkor is jól
esik nekik esetleg egy fröccsöt vagy egy süteményt elhallgatni a
főpincér előtt. Ezreket és ezreket nyerhetnek és nem vesznek fel jobb
modort, sőt jobb ruhát se vesznek fel és nem szépülnek és nem ifjodnak
meg a nyeréstől. Semmi, semmi nem változik rajtuk, csak egy kicsit
hencegnek itt a dagadt tárcával és még nagyobban játszanak. Hát minek
ezeknek a pénz? Mért akarnak nyerni? Én, jaaj, ha csak egy ezrest
sikerülne nekem egyszer nyerni, különben ezerrel nem kezdhetnék semmit,
tízezret kéne nyerni, tizet! Avval elmennék Montecarlóba. De ezek itt,
hát minek játszanak ezek? Ultimókor mindig nagyobb játék van, mint
rendesen, akkor mind nagyobb téteket tesznek és csúnya tolakodás van az
asztalnál és nagy izgalom és folyton kiabálnak egymásnak:

– Házbércsata! Házbércsata! – és tény, hogy a házbért sokan a bakkból
fizetik ki. De hát aki elveszti itt a házbérre valót? Itt virrasztanak a
kínzó villanykörték alatt a füstben egy szobában, amelyikben mint a
börtönben nincs semmi dísz, csak a falon a játékszabályok vannak
kiakasztva. És éjszaka van, csillagok vannak az égen. Mintha nem tudnák,
mintha nem volnának nők a világon! Hisz ölelkezni, csókolózni lehet! Nem
jut eszükbe? Én sokszor, mikor dámát dobtak föl az asztalon, mintha
felocsudtam volna s mindjárt a szivemet éreztem és lestem köröskörül a
szemeket, hogy ők nem látnak a dámában semmit, csak egy kártyát? Kijük
lehet otthon? Szőke és fekete és rozsdahajú nők, mért hallgassam el,
egyszer azon járt az eszem, hogy fölkelek az asztaltól és elszököm
valamelyik pointeur lakására, becsöngetek és mint a hotelkalandorok
szoktak, benyitok az asszonyhoz, hogy nincs itthon az ura, hát
szeressen! Egész komolyan spekuláltam, hogy hogy kéne megtudni egy ilyen
lakásnak a címét. És fájt barátom, hogy csak ott könyökölve élem át
képzeletben az ilyen kalandot.

Most oly tisztán láttam, milyen butaság az egész játék és így sajnáltam
azt a sok szép éjszakát, amit elfogyasztottam itt köztük, ezek közt a
komisz népek közt, bankárok és pointeurök és gibicek közt és azok közt
az édes jellemek közt, akik a bankár háta mögött tenyésznek, ott állanak
együtt érezni vele s tanácsokat adni neki s dicsérni, hogy milyen szépen
játszik és gyufát adni neki, mikor kínjában rágyújt és nyeríteni egy
nyert coup után és gratulálni neki, mikor vonul a dagadt bankkal és
odatolakodni utána a sarokba, ceruzát adni neki, segíteni megszámolni a
pénzt és mosolyogni mindig rá, mint a vadalma. De gyűlöltem ezeket,
mikor letörtem és láttam azokat ott a bankárnak hízelegni azért a tiz
vagy legfeljebb öt káért, amit a bankár a végin beléken a tenyerükbe.

Kérlek, ezen az éjszakán már négykor hazamentem. Nem játszottam. Másnap
éjjel is fenn voltam és néztem a játékot s egy tétet se tettem. Ezen a
két napon próbáltam a nőről merengeni s átérezni, hogy mit jelent az
életemben. De körülbelül úgy voltam vele, mint mikor behozták a
gimnáziumban az április tizenegyet és ünnepély volt és az igazgató úr
beszédet tartott és azt mondta, hogy most eloszolhatunk és mindenki
érezzet át ma ennek az ünnepnek a jelentőségét. Annyit azt hiszem
mindenki átérzett, hogy milyen jó, hogy nincs előadás. Csak annyit
birtam kivenni magamból, hogy ő szép és hogy nekem nő kellene, de
akármilyen nagyon toltam le a homlokom a tenyeremben, még nem éreztem a
szivemben azt a nemtudommilyen lángolást, hogy jaj jaj, megőrülök érte!
S gondoltam magamban, meg tudnék halni érte? S ez olyan butaságnak tűnt,
hogy ezt kérdem magamtól. És gondoltam: búskomorságba esnék, ha például
a nőt valami nagy szerencsétlenség érné most, vagy mi lenne velem,
tudnék sokat zokogni utána? Féltem, hogy nem, semmi tragédiát nem okozna
ma még a lelkemben Illetőné. Hát mikor lesz jogom követelni a szerelmét,
mikor vehetem a kezét a kezembe vagy mikor simíthatom meg a haját
kettesben úgy, hogyha a szemembe néz, el tudja hinni belőle, hogy én az
övé vagyok, mint egy hű kutya. Szóval barátom a harmadik éjszaka már
muszáj volt újra játszanom, mert mindössze nyolc ká volt a zsebemben. A
vacsorám se fizettem ki, hogy legyen nálam fegyver egy kis jobblétet
kiküzdeni. Leültem és a nyolcból csináltam százat, azután visszaadtam,
úgy hogy két koronás jetonom maradt, azt megint felneveltem óvatos
játékkal hatvanra, abból tíz- és húszkoronás tétekkel már kétszázötven
kát csináltam, még csak ötvenet akartam nyerni, hogy háromszáz legyen,
meg is nyertem az ötvenkoronás tétet, de akkor megbolondultam és a
százat bennhagytam parolira. Akkor jött egy tizenhármas széria a
banknak. Minden pénz besétált a bankba. Akkor egy festő megadta a húsz
kámat, amivel tartozott, avval később gyönyörűen felküzdöttem magam,
egyszer már négyszázhúsz ká volt előttem, folyton fel akartam kelni, de
tudod, milyen nehéz felállni s jött a pech és lassankint egy krajcárom
se maradt, pedig remekül játszottam kérlek. Most egy borzasztó szégyen
jön, barátom. Bementem az olvasóba, cigarettát kértem és egy
Magyarországot vettem elő s olvastam benne, hogy milyen rémes lesz
holnap egy vas nélkül felébredni s az előleg most egész reménytelen és
ha így megy, nekem is be kell lépni a gratulálók közé s evvel végem van
és hogyha a négyszázhúsz kával felállottam volna, milyen jó lett volna
egy fiakkeren hazafelé vágtatni vagy az orfeum-kávéházba, mert ott már
vagy egy hónapja nem voltam. És zúgott a fejemben az egész bakkterem és
jártak a kártyák, mintha sötét szobában nyolcakat és kilenceket osztana
valami feketekeztyűs kéz elébem. Egyszer csak átmegy az olvasón a vörös
egy másik alakkal, a szájukon a bakk eseményeivel, a vörös meglát,
otthagyja a másikat, odajön barátkozni:

– Maga is leadott?

Mondom:

– Mindent – és már mikor mondtam bántam, hogy nem inkább hencegek, hogy
sőt, én nyertem, de tudod, hogyha veszít az ember, milyen hajlama van
panaszkodni s hogy kívánja az ember, hogy valaki tisztelje veszteségét.

– Én nyertem. Benne voltam a bankban – mondta a vörös úgy, mintha
kövéredne közben s oly elviselhetetlenül utálatos volt ott előttem
mindenért, mert ismeri a nőt és mert a nő őhozzá is szól és mert nekem
beszélni kell egy ilyen dagadt, vérmes testtel és lát itt engem letörve
s mert rontja a levegőt a nő körül, belelélegzik a parfumjébe, ez a
hentessegéd vagy micsoda s mert ennek itt szerencséje van, nyer! Ez
nyer! Mindig elernyőzöm a szemem a kezemmel, mikor ott könyökölök a
bakknál ha ő is az asztalnál ül, hogy ne köszönjön, hogy ne is lássam.
Mi közöm nekem ehhez? Kiláthatja most is a nézésemből, hogy unom az
életét. Megint használja a száját:

– Kányai vette át a bankot, rosszul megy neki, most rezon játszani.

– Igen? – Oly bágyadtan néztem rá, csak épen hogy nem mondtam ki a
szöveget hogy: nem szeretlek, mért nem mégy el innen.

– Ha vissza akarja hozni a pénzt, kérem, ha parancsol… elkezd a belső
zsebbe nyúlni.

– Nem, – mondom – van otthon pénzem. Köszönöm. – Láttam, hogy kölcsön
akar adni.

– De kérem, szivesen, parancsoljon velem, de kérem, tartom
szerencsémnek… – addig-addig kérlek, hogy akárhogy kiabáltam magamnak
belül, hogy neem és neem! kívül legyengülve átvettem a vöröstől ötvenet
kölcsön és visszamentem nyerni s harmincat vesztettem és huszszal
hazamentem.

Az ilyen éjszakák után hogy tud az ember undorodni magától. De csúnya az
embernek a lelkiállapota. Láttam egy rajzot egyszer valahol egy falon:
puszta mezőn egy árok felett az alacsony hídon egy meztelen ember
fekszik hason és mintha fetrengene s a két kezével belé van kapaszkodva
a deszka szélébe s le van a feje nyomva s alánéz a híd alá abba a sötét
sárba. Ez a rajz mindig visszajött az emlékembe s így láttam, hogy így
szenvedek az átkártyázott éjszakák után, mikor vesztettem. Akkor reggel
de csúf, de csúf volt a hangulatom. De felrúgtam volna magamat, barátom,
ha ott mentem volna a járdán magam előtt! Fuj!

*

Azért sokat izgattam magam Illetőnével. Érdekes te, hogy legtöbbet akkor
gondolkoztam az asszonyról, mikor fenn ültem a Casinóban avval a
Mancival. Persze megint minden nap bakkoztam és a Körből, ha csak a pech
hajnalig oda nem láncolt az asztalhoz, rendesen felmentem a Casinóba, de
minden lump hajlam nélkül, inkább pihenni, hisz nekünk a mi
fiatalságunkban a bakkszoba volt a züllés, a mulatóhelyen józanon és
fáradtan ültünk és vártuk, hogy elálmosodjunk. Az a Manci úgy hozzám
ragadt, mint a légypapir. Egyszerűen karon kapott kérlek a teremben és
hurcolt az outsider-asztalhoz, ahol nem kell pezsgőzni, vagy széttolta a
székeket az asztalomtól, ha magamban leültem valahol és azt mondta, hogy
ide ne üljön senki, míg ő szabad nem lesz és oda nem ül hozzám. A kis
Ödön egy éjszaka a fülembe tette az orrát és elárulta, hogy Manci
megbízást adott neki, hogy szóljon be neki, ha társaságban van, mikor én
jövök. Azt mondta, ma is ő szólt be a hármasba, ahol csupa jobb
emberekkel ült a kisasszony.

– Micsodák voltak azok a jobb emberek?

– Gyárosok kérem.

Majdnem áhitattal ejtette ki Ödön azt, hogy gyárosok. A gyáripar nagyon
imponálhatott Ödönnek. A gyáripar a Casinóban legalább tizenöt üveg
franciát jelent egy asztalon és szüretet a zongoristának, Milinek, a
kiszolgáló pincérnek. Megkérdeztem Ödönt, hogy mondja meg ilyenkor
Mancinak, hogy itt vagyok?

– Á nagyságos uram, az ember csak behajol a fejével a függöny közt:
pardon, Manci kisasszony, a direktor úr hivatja! Ő már tudja.

Nézd, hát mit akar tőlem ez a lány? Ödön rátette a székem hátára a kezét
és bizalmasan belém mosolygott, mint egy pajtás és:

– Gratulálhatok nagyságos uram – azt mondja – a Mancika egy klassz nő.

Mi az, hogy klassz nő? Ez az Ödön nyelvén azt akarja mondani, hogy egy
nagyszerű nő, elsőrangú. Elnevettem magam és zavarba jöttem, hogy ez az
Ödön itt pártol engem, mikor én semmit se akarok, mikor itt semmi
nincsen, de vissza kellett rá mosolyognom, mintha érteném és nagyon meg
volnék elégedve ővele s magammal. Manci épen akkor a középen ugrált egy
sűrűhajú fiúval, aki nem tudni honnan került elő a parkettre s a szép
Lezsinek segített a Casino tagjait táncoltatni s ennek az az egyenruhája
volt, mint a szép Lezsinek: frakk és escarpin, csak neki egy vad lila
mellénye volt a frakkhoz és egy piros szegfű volt a gomblyukában és
szivarzseb volt a frakkján és zsebkendő lógott ki abból a frakkjára. Oly
ambiciózusnak látszott a parketten: csak a padlót nézte szigorúan. A
szép Lezsi úgy festett mellette, mint egy öreg clown a Barokaldiban. Ez
a fiú elkérte Mancit az asztaltól, mikor leült hozzám és Manci boldogan
kiugrott vele a tisztásra. Apache-táncot csináltak. Most jött divatba
itt a márciusi műsorban az apache-tánc, egy francia fiú jött egy francia
lánynyal, Maurice, emlékszel? és ez megbolondította az apache-tánccal a
Casinót, az Orfeumot, mind a helyeket. Mindenütt elrúgták előadás után a
bosztonozást és mind a lányok apache-lányok akartak a parketten lenni. S
hogy tud már ez a Manci! Úgy kapkodta a nyakát sötét hencegéssel és úgy
rázta a derekát és olyanokat koppantott dühösen a sarkával és olyan
grimaszokkal engedte magát ráncigálni, mintha most szaladt volna ide
Párisból, a Moulin de Galette-ből vagy honnan! Maga a nagy mester,
Maurice, aki egy páholyban ült elegánsan fiatal urak közt, ő is
kikönyökölt a Manci táncát nézni s a fiú mozgására mindig nevetett és az
ujjával rá is mutatott folyton a fiúra, hogy láthassa mindenki, hogy az
a nevetséges, de a Manci munkáját valami kegygyel figyelte, egypárszor
azt intette neki a fejével, hogy helyes, pedig a lány arra se nézett és
odahallottam, hogy Maurice a fiatal uraknak magyarázza hogy: pas mal!
pas mal! A cigány is tudta már az új muzsikát, amit Maurice-ék hoztak és
az a szép kegyetlen és kéjes zene, emlékszel még:
taarallalallalallalallaram… ez ott mintha meggyújtotta volna bennem a
boldogság vágyát, egy kicsit olyan nagyon fájt és olyan jó volt, csak
annyi volt, mintha a cigarettapapir égve felszáll és vége! Maurice-ra
néztem, hátha az boldog? Mikor Manci meg az a táncpraxi elvégezték az
apache-táncot és Manci felugrott a padlóról és leporolta magát, Maurice
is tapsolt, tüntetve neki s kikiabált a terembe: bravo, bravo! Barátom,
büszkének kellett lennem, hogy Manci egyenesen énhozzám szalad és odakap
egy széket az asztalomhoz és lerakja magát. Nevetett és hajtotta vissza
a karjával a tapsolást, mert rátapsoltak köröskörül, mintha mondaná: jó,
jó, hagyjatok békét! És ott lélegzett kifáradva s a kontya szét volt
gázolva, mert azt az apache-táncban ráncigálni kell a fiúnak és elől is
le volt bukva a haja. Fel akartam neki simítani a haját, visszahúzta,
hogy csak hadd lógjon, ő nem akar szép lenni. És nekem könyökölt és
kérdezte, mit szólok, hogy táncolta az új táncot?

– Őrült sikered van, nem látod? Még Maurice is tapsolt.

– Az operától sürgönyt kaptam, hallotta?

– Miféle sürgönyt?

– Hogy csak maradjak a Casinóban. – És kinevetett, hogy beugrottam neki,
mert még nem ismertem ezt a viccet.

Észrevettem, hogy már más kosztümje van, nem az a vad estélyi ruha.
Matrózblúz volt rajta és rakott szoknya, sötétkék. Ez oly szűzies,
nemes, ezt úgy szerettem látni mindig a felsős lányokon.

– Hol vetted az új ruhát?

– Miér?

Meghuzigálta a matrózgallérja alatt a masnit, mint ahogy a férfiaknak
szokása a mellényükön egyet rántani, mikor kérdik őket, hogy ki a
szabójuk?

– Hol vetted?

– Ezt a rongyot? Piripócsiné csinálta nekem.

– Mennyiér csinálta?

– Ez nagyon drága volt. Száz kroncsi. Mit csináljak, nekem nincs
készpénzem.

– Hát puffra rendelted?

– Minden elsején húsz kroncsit kell törleszteni. Piripócsiné mindig
feljön a lányokhoz, mikor gázsi van. Különben is a Hédi jótállt értem.

– Hédi ajánlta neked, hogy ilyen ruhát csináltass?

– Mondja, úgy-e hogy ronda. Nekem nincs ízlésem. Ptty! – Felkapta a fél
vállát, ha jól emlékszem a balt, ami ugyan nem fontos, de mondd meg
nekem mi fontos ezen a világon, mert én nem tudom. Hátha véletlenül igen
fontos dolog az emberiség életében, hogy egy Tóth Manci a bal vagy a
jobb vállát rándítja-e meg, mikor kijelenti, hogy neki nincs ízlése s
jelzi, hogy ptty, bánja is ő!

– Szóval a te gusztusod volt ez a matrózruha?

– Szóval és tettel.

– Hát a februári műsorban amit viseltél, az a kosztüm kinek az ízlése
volt?

– Aaz? Azt Piripócsiné ajánlta nekem, mikor elmentünk hozzá Hédivel.
Mind a kettő azt mondták, hogy az egy feltünő szép kosztüm. De én nem
szeretem a feltünőséget. Pedig tudja milyen olcsó volt? Mese! Ötven
kroncsi. Azt a Hédi fizette ki. Már megadtam neki, legyen egész nyugodt!

Egész nyugodt voltam. Csak közbe mindig rágta valami rossz a szivemet,
úgy mint az eperfalevelet a hernyó. Én már ezerszer vagy mennyiszer
elgondoltam, hogy nincs a világon boldogság és ha a kávéházban egy
vidéki lapot emeltem fel az ujságospolcról és elolvastam azt a kis
vidéki verset, amelyik annak az első oldalán lenn volt, abban is az
volt, hogy nincs boldogság. És akkoriban megint az lett az állandó
hangulatom, hogy mindenki boldog, csak én vagyok boldogtalan. És az volt
bennem, hogy biztosan kötelessége is mindenkinek boldognak lenni
legalább a fiatal napjaiban és én be engedem magamat csapni, hogy én
elhanyagolom az életet, hogy kihagyom a boldogságot. Fel akartam ugrani
a lány mellől, szaladni az Andrássy-útra az Illetőék lakása elé, mert
utcai lakásuk van és felordítani hozzájuk, hogy az asszony nyissa ki az
ablakot és énekeljen nekem, dobjon le egy rózsát és én ott halkan
mandolinozzak az ablak alatt valamit, valami gyönyörűt kezdjünk! Hidd el
és fájt, hogy én ennyi szépet se csinálhatok, nincs mandolinom és nem is
tudok mandolinon játszani. És az a nő is képes volna kihajolni az
ablakból ilyen hűvös éjszaka, hogy a harmadik emeletről lesuttogjon
hozzám? És ez a lány hogy ül itt velem, ez a bolond, dunsztja sincs
róla, hol jár az én eszem. Minek engedem az asztalomhoz szokni?
Egyszerűen lusta vagyok felkelni s más nőkhöz odamenni, mikor mellém
ült. Nekem mindegy itt melyikkel beszélek. Amennyit én beszélek vele!

Neki folyton járt a csőre, ha nem is felelgettem neki. Néha elkezdtem a
száját nézni, hogy ugrál egymáson a két ajka ahogy előad és azt
figyeltem és a végin oly hallatlan furcsa lett, hogy jönnek belőle a
hangok láthatatlanul és ő nem is akarattal csinálja, hogy a szája így
repked, az csak úgy magától megy. A nyelvét is látni a foga közt
ugrándozni némelyik szónál. Aztán avval mulattam, hogy fordítva
képzeltem az arcát, úgy hogy az állát vettem a homlokának és akkor a két
szemöldöke olyan volt, mintha bajusza volna neki. Ez oly különös, nem
tudom mily, csak oly, kérlek, mikor így gusztál az ember egy beszélő
fejet. Ez elemista koromban volt szokásom, a tanító urat néztem így,
mikor magyarázott. Nem birtam akkor tovább figyelni s alig tudtam a
nevetést tartani. Csak úgy, mintha messziről sejteném, vagy mintha
valamire emlékezném, csak úgy hallottam itt-ott, hogy miket beszél ott
nekem Manci. Olyanokat, hogy elsején már valami gázsit kapott és Zsanti
úr meg Lezsi úr meg vannak elégedve vele meg hogy Joli Jolinda meg La
belle Tusnády közt nagy pofozkodás volt előadás alatt az öltözőben egy
és ugyanazon fiú miatt és ezen annyit lehetett röhögni, meg hogy a Hédi
barátja eljegyezte magát és Hédi milyen szerencsés lány, máris van neki
egy jobb udvarlója, egy mérnök vidékről, egy kiváló úriember, minden
héten kétszer jön Pestre csakis azért, hogy mulasson a Casinóban a
Hédivel és ez a majomkirály itt a parketten, mert ő úgy tudja az
apache-táncot, tegnapelőtt éjjel ajánlatot tett neki, Mancinak, hogy
menjenek együtt reggelizni a Meteor-kávéházba és egyáltalán már délután
a próbán szemtelen volt vele és ő úgy pofonvágta, hogy ez a majomkirály
azóta haragban van vele, de azért csak hívja tovább táncolni és ő megy
is, mert őtet az nem érdekli, hogy a táncosa haragban van vele, nem is
felelne neki most már, ha szólna is hozzá a táncnál, csak pukkadjon meg!
És hogy a lányok is megpukkadhatnak, mert irígylik, hogy ő három délután
betanulta az apache-táncot, ő nem irígy a Casinóban egy lányra se,
felőle mind olyan híresek lehetnek, mint mittudomén!

És egyik éjszaka mint a másik éjszaka, csak ültem vele s ő beszélt
hozzám és én inkább csak hallgattam hozzá. Úgy volt, mintha egyedül
ültem volna a Casinóban, úgy mintha a gyufatartót forgatja az ember az
asztalon a kávéházban, vagy a vizespoharat a kis kanállal zengeti az
ember, csak annyi volt, hogy mellettem volt az a lány. Közben kérlek
észrevettem, hogy a Manci névértéke emelkedik, én nem tudom micsoda
véletlen volt, hogy divatba jött, folyton odaüzent a jó Zsanti érte,
hogy ebbe vagy abba a páholyba meg szeparéba legyen szíves besétálni.
Dühös volt, mikor elhívták és megnyomta az öklömet és esküdözött, hogy
bizony isten vissza fog szökni, csak maradjak itt és ne menjek oda más
nőkhöz. És felkapva szájára a nótát, amit épen húztak, úgy szaladt el
trallalázva, mintha a legnagyobb szerelemmel repülne az idegenek közé,
akikről azt se tudta, hogy a világon vannak! Be kell neki mutatkozni,
mikor egy társaságba bekerül: Manci vagyok és az urak tréfás neveket
mondanak be, mikor kezelnek vele, vagy egyáltalán nem mondanak nevet,
mert rájok nézve nem kötelező a bemutatkozás. És Manci leül és mindjárt
jókedvűnek kell neki lenni s csevegni minddel, mintha nagyon érdekelnék
őtet azok az emberek és keverni a kis keverőfával a pezsgőt és zavarba
nem jönni, kacarászni és koccingatni s danolni, mintha a legjobb
barátnőjének a lagziján volna! Szegény Manci. Milyen nehéz ipar az, amit
gyakorolni kell neki. Úgy látszik van kedély benne, hogy ilyen hamar
belejött. Sok nő nem birja feltalálni magát, mikor a vadidegen férfiak
közé odapottyan, buta és durcás, szomorú lesz és nem tudja úgy
hamisítani a pillantását, hogy észre ne vegyék az urak, hogy únja vagy
útálja őket, másutt jár az esze s csak a várható honoráriumért ül ott
köztük és alig várja, hogy a mulatozásnak vége legyen. Ez a Daisy
Trolly, ez is ilyen szerencsétlen természet, imponálni akar és mindjárt
adja a sértettet ha a kezéhez nyúlnak és követeli, hogy németül
beszéljen mindenki a társaságban és ha tegezni kezdik, kikéri magának és
szimultán pártit játszik ott az urakkal gúnyból és szekaturából. Ez az ő
mulatása. S vannak társaságok, amelyeknek ez kell, azok úgy érzik a
legjobban magukat, ha kínozhatják a nőt, akit behivattak mulatni. Én
különben a legvígabb német nőt se szerettem és nem birtam megérteni
Frédit például, aki elvből csak a német nőket kultiválta. Azt hiszem a
világon sehol másutt nem imádják a német nőket, csak Pesten. Úgy hatott
rám a német nőknek a beszéde, mint a stráfkocsi zörgése a kövezeten és
az arcuk is olyan, mintha valami német gyárból kerültek volna ki, hol
fess nőket gyártanak. Frédinek meg ünnep volt németül beszélni kérlek,
aztán azt mondta, azért is ápolja a német nőket, mert a német nő egy
hónap mulva elmegy Szófiába vagy Konstantinápolyba és nem marad a
nyakán. De szívtelen egy programm a Frédié! Szerelem, szenvedés,
kockázat, semmi illúzió nem kell neki?

Ide hallgass barátom, milyen tanácsot kért tőlem egy éjszaka Manci.

– Ajánljon nekem egy nevet.

– Micsoda nevet? Hisz van neked neved.

– Áh. Egy színpadi név kell nekem. Fellépek elsejétől a színpadon.

– Hol te, csak nem a Nemzetiben?

– Ne vicceljen. Egy szám leszek. Mit szól hozzá! Szólótáncot csinálok a
színpadon elsejétől.

Micsoda karrier!

– Hát szégyelled a nevedet?

– Én, mért szégyelljem. Csak Tóth Manci, az nem név. A balettmester
mondta, hogy az nem név, Tóth Manci. Ő szok adni nevet a lányoknak,
mikor belejönnek a programmba. Ötven kroncsiért szok nevet adni a
lányoknak. Nekem drága az ötven kroncsi. Mondtam is neki, hogy nekem
nincs pénzem névre. Mondta, hogy akkor keressek magamnak nevet. Mondja
Gitána Babi az jó név nekem? Ezt a Hédi ajánlta.

– Tetszik neked?

– Tudom én? Én csak tudom, én röhögnék, ha kijönnék a színpadra mint
Gitána Babi vagy akármi. Tudja, mit mondtam Lezsi úrnak, mikor ma este
kérdezte, hogy van-e már nevem? Azt mondtam neki igen, mádám
Pitypiritty. Milyen dühös lett, mikor látta, hogy ugratom, mert olyan
komolyan mondtam, mintha én tényleg mint mádám Pitypiritty akarnék
fellépni. De igazán ajánljon nekem egy jó nevet.

– Várjál, gondolkozom.

– Jó.

Oly tisztelettel figyelte, hogy leeresztem a fejem és nekikönyökölök a
halántékomnak gondolkozni, megint csak magamról, a nőről, hogy mi az,
hogy utána járok és amellett a legkevesebbet ővele vagyok és még semmit,
de semmit se beszélgettem vele olyant, aminek az életünkhöz köze volna s
még hozzá itt ülök folyton evvel a Mancival. Holnaptól kezdve leszokom a
Casinót, gondoltam. Aztán védtem magamat, hogy ebben nincs semmi, sőt
sokkal jobb, ha járok ide, mert annál jobban érzem egy igazi nőnek a
szükségét és itt jobban tud fájni nekem a világ minden komoly örömének a
hiánya, ebben a szegény cirkuszban és hogy diszkréciónak is milyen
nagyszerű forma, hogy úgy veheti mindenki, aki itt lát, mintha én ebbe a
Tóth Manciba volnék begyulladva s nem is sejtik, hogy ki az én nagy
vágyam, az egyetlen! Ez a lány itt jó lesz spanyolfalnak Illetőné elé,
nem fogják meglátni tőle!

– Naa. – Megrángatta a karomat, mint mikor egy alvót költenek. – Nem
találta még ki?

Belementem a nézésemmel a lánynak az érdeklődő csacsi szemeibe, melyek
mögött ez a kis élet azt várta, hogy elkereszteljem. Komolyan elfogult
lettem rágondolva, hogy mit akar ez most, nekiszaladni egy idegen és
kétségbeesett bolond világnak, elhagyni a gyermekkorát
visszahazudhatatlanul, leejteni, mint egy használt szakaszjegyet azt a
jó kis békés nevét, amit a templomban a pap tett rá s az éjszakákban
lebegni majd elveszve egy csinált táncosnőnév alatt, amelyik úgy fog
világítani rajta, mint a flitter a bohócnak a szemhéján, oly
nevetségesen és gonoszul és boldogtalanul. Sajnáltam Tóth Mancit.

– Te, egy nagyon jó nevet találtam neked – mondom.

A teste fészkelődött az ülésben, olyan izgatott lett:

– Jaj, mondja.

– Tóth Manci.

Nagyot nézett, röhögött:

– Nemde uram, ön bolondozik velem?

– Nem bolondozok. Tóth Manci az nagyon szép név lenne neked.

Elkomolyodott, egy nagyot lélegzett, megtapogatta az asztalon a kezemet:

– Mondja… tényleg maradjak Tóth Manci?

– Maradj Tóth Manci, te Tóth Manci.

– Lássa, én is ezt gondoltam. Szavamra mondom magának. Én úgy szégyeltem
volna magamat egy olyan breteg névvel. Jó, én megmondom holnap a próbán
Lezsi úrnak, hogy én Tóth Manci vagyok, ha nem tetszik neki feküdjön a
villamos alá. Vagy mondjon fel, mit bánom én, ennyi gázsit a Tátrába is
kapok.

– Holnap próbád lesz? – Kérlek, jól esett egy ilyen kérdés Tóth
Mancihoz, mintha valami primadonnával beszélgetnék.

– Hogyne, tanulom a táncot Lezsi úrral.

– Miféle tánc lesz az?

– Egy labdatánc.

– Mi az a labdatánc?

– Én tudom? Lezsi úr akarja, hogy egy labda legyen nálam és aztat
hajigáljam fel, mikor táncolok. Az az egész csak egy ugrálás, higyje
meg. Azt hiszi, az tánc? Frászt. Csak ugrálni kell meg labdázni és csak
a zenére kell vigyázni a taktus végett.

Könyökölt, elnézett, úgy mondta, mint egy gondokba esett
családfenntartó:

– A labdát nekem kell a gázsiból megvenni.

Eszembe se jutott, hogy mint egy lovag felajánljam, hogy én majd
megveszem neki azt a labdát. Csak néztem őtet, mint egy süketnéma, hogy
sóhajt az élet feladataitól és hogy veszi a szájába a szalmaszálat és
szíja s szortyogtatja a pohárban a málnaszörpöt. Az is a szerelmet hozta
az eszembe, a ragadós piros málnaszörp s az, hogy a málnaszörp olyan
édes. Nyugtalan voltam, tűszúrásokat kaptam a szivembe, már tavasz lesz,
a mult nyár óta ismerem az asszonyt, istenem, hát hogy lesz majd, mit
csináljak? Úgy néztem körül a Casinóban a nők és a züllöncök és a
keringélő pincérek közt, mintha keresnék valakit, akitől tanácsot kérjek
vagy jóslatot.

A lány kicsusztatta a szájából a szalmaszálat, megint volt valami
gondolata:

– Mondja, nem akar feljönni holnap délután a próbára? Lezsi úr biztosan
beengedné magát.

– Nem, drágám, én nem akarom a labdatáncot megtanulni. – Mintha nem is
neki feleltem volna, úgy mondtam messzire, az Andrássy-út felé, izentem
a nőnek, igazoltam magam, hogy én nem vagyok ezekkel itt összenőve, hogy
én nem vagyok olyan kiváncsi, nem, csak itt ülök, mert, mert, igazán nem
is tudom miért, de már megyek haza, csak még egy kicsit maradok. Holnap
délután újra csak az ő asztalához futok majd, nem is tudom mit beszélni
megint, csak hallani a hangját, csak az ismerős mozdulatait nézegetni,
mikor a teáját kiönti, amint a reticulejében a kis tükröt vagy a kis
cigaretta-tárcát vagy a zsebkendőjét keresi, ott idegesnek lenni a két
makacs alak miatt, akik nem akarnak tágítani mellőle, meg Feltünésiné
meg Mindigné miatt, akik odaülnek förtelmes friss híreikkel, ott
szenvedni a különbséget, ami illúzióm közt meg a valóság közt van, ott
tűrni talán cél nélkül, nem bánom, oda tartozni, ott lenni, izgatottnak
lenni miatta, képzelődni, melegedni mellette idegenekkel együtt, mint a
kályha mellett egy váróteremben.

*

Sokszor otthon, ha felkeltem reggel, az ablakon kinéztem az udvarra s a
világosságtól és a villamoscsengetéstől úgy felüdültem: élek, élek és
rögtön a nőre gondoltam. Visszavágtam magam az ágyra, rányomtam a két
tenyerem a szememre, hogy hirtelen nagyon átérezzem, álmodjak sürgősen
valamit róla, a szépségétől legyek oda, aztán megijedtem és felugrottam,
beszaladni letussolni magam a sötét fürdőkamrában, hisz el fogok késni!
Fésülködtem és közben szétdúltam a frizurámat és gondoltam, az lenne az
igazi, ha felborzolva járnék, mint egy vadember, aztán középen csináltam
a választékot és ott gusztáltam magam, nem volnék-e finomabb így, úribb,
vonzóbb egy nőnek… aztán lehúztam a hajam megint és a jobboldalon
választottam szét és néztem a tükörbe utána magamat, mint egy idegen
fiút és közbe haj maradt a fésűn és sziszegtem a kíntól, hogy mért nem
vigyázok a hajamra, biztos kopasz leszek, már a kopás látszik ott a
baloldalon, ahol választani szoktam a hajam, a borbélynál a vizek mind
rosszak, Leszner felírt a bankban nekem egy hajszeszreceptet, azt
elhánytam valahol és elfelejtettem tőle megint elkérni, mindenesetre a
régi választékot kell hagynom, akkor nem lesz ennyi haj a fésűn. Aztán a
nyakkendőket tapogattam. Melyik nyakkendőt vegyem fel? Ez, mióta a nőt
ismertem, némelyik reggel egy nehéz probléma volt. Nem tudtam a nőnek mi
az ízlése ebben és volt hogy úgy éreztem, hogy ettől függ, épen ettől.
Egy fekete kötött, hosszú nyakkendőt huzgáltam a spárgáról – nálad is
így voltak a szekrény ajtaján belül spárgán a nyakkendők? – ez azt a
hangulatot csinálja, mintha gyászban volnék és ez szimpatikus és
érdekes, aztán egy galambszín selyem nyakkendőm volt, ezt szerettem a
legjobban, ez már a nyakkendőklinikán is volt a Szervita-téren, de
viszont ha ezt a színt valaki véletlenül nem szereti, ez oly fádnak
látszhat és a gazdáját egy nagyon unalmas alaknak vehetik. Voltak
csokornak való slipszeim is, de az ilyent türelemmel kell kötni s
háromszor ki kell bontani, míg végleg sikerül és én sietek és aztán az
ilyen slipsz énbelőlem egy taknyos gyereket csinál, pedig inkább egy
kicsit öregíteni szeretem magam, hogy a nő komolyabban vegyen. Úgy
lesajnáltam magamban a negyvenes úriembereket, akik a fejüket fényesre
borotváltatják és ilyen slipszet pöndörítenek a gallérjuk alá, hogy
fiatalítsák magukat. Milyen komolytalan az egész életük ezeknek a kacér
fess embereknek! Csak a nő van az eszükben, akármilyen doktorok meg
kapacitások, csak a nő! Aztán mégis felkötöttem egy gyásznyakkendőt és
kitátottam a szám a tükörbe s mint egy megvadult tenorista elkezdtem:
tra-ha-lala-haha-a-ahh… még a karom is felrúgtam a plafond felé. Jaj
most meghallja ez a nő, aki mellettem lakik a másik kis bútorozottban,
mit gondol, azt hiszi majd, hogy neki bőgök, hogy az ő figyelmét akarom
felhívni. Ott mellettem lakott egy lump postatiszt a barátnőjével, közös
előszobánk volt, sokszor hallottam, mikor hazajöttem, hogy még
veszekednek, csak addig hallgattak el, míg a kulcsom harcolt a zárban,
azután megint összekiabáltak. Egyszer a postatiszt őrülten becsapta az
ajtót és elszaladt a lakásból, egy hajnalban. A nő kiugrott utána az
előszobába s ott csatított: huncut gazember, az én lakásomba többet be
nem teszed a lábod! Jelzem, az a postatiszt lakása volt, a nőt csak
odavette magához. Akkor valaki a folyosón kinyitotta az ablakot és
lepisszegte a nőt a sötétben. A nő még ott maradt egy kicsit és
köhögött, biztosra vettem, hogy ez nekem szól, vissza is köhögtem, de
nem igaz meggyőződéssel, nekem az a nő nem volt genre-om, egy kicsit
kövér volt és amellett épen olyan részeges volt, mint a postatiszt. Néha
berúgtak együtt otthon és énekeltek, míg a házmester oda nem jött az
ablakukat megzörgetni. Mondom, ez a nő nem volt ambícióm, de azért
izgatott, hogy ott vannak mellettem és irígyeltem a postatisztet, hogy
őneki mégis csak van élete!

Aztán lehullott a karom és elnémultam mint tenorista. Rám jött, hogy
milyen fáradt vagyok reggel, fáradtabb, mint mikor lefeküdtem. Volt két
kézi súlyzóm, a mosdó mellett a padlón, felvettem, hármat-négyet
rántottam velük a karomon, letettem őket. Ügettem a Balatonba kávézni. A
Kerepesi-úton egy kopott öreg ház, mint egy életúnt ember ábrázata úgy
nézett rám mindig reggel. A másik házon, a bús barna falon egy emeleti
lakás alatt egy fogtechnikus táblája volt, egy nagy tátott piros száj
volt rá festve két teljes fehér fogsorral, kit vár csókra? A cégtáblák
megint ugyanazok, ez a Weisz Miksa név azon a fekete táblán, hogy nem
őrült meg a kétségbeeséstől, hogy megint új nap van és ő megint Weisz
Miksa s újra ezen a helyen van, nem tud onnan elrepülni s nem bir más
lenni egyszer, csak mindig Weisz Miksa, a rettentő világvégéig. Az Ehm
előtt a sarkon az a borzasztó siketnéma rikkancs áll a Friss Ujsággal és
tátog az emberre, mikor elmegy mellette: hvá vá vá, uá há vá… nincsen
egy nő az egész városban, aki őtet ölelgesse, vagy az fáj neki, hogy még
az estilapok tegnapról ott vannak a hóna alatt? A lelkéből jön
szegénynek ez az iszonyú hangja. A plakáton egy friss mozikirálynő van
kiragasztva, a szeme sötét és a szeme alatt is sötét satírozás van és
úgy tolja a nézését az ember után. Kit szerethet a privát életben és
milyen lehet a szerelme? Megy feketében, lágy, puritán félcipőben a
flaszteren egy túlkomoly, egyenes úrnő, a fekete selyemesernyővel, amely
soványra van sodorva, úgy megy mint egy sétabottal, előre néz, biztos a
Pannoniából jött ki, vidéki, megy vásárolni, vagy egy professzorhoz,
vagy rokonokhoz valami szomorú és fontos dologban. Törik már az arca, a
bőre finom sárga körteszínű, oly nyugodtan néz, a köpenykéje valami
nagyon diszkrét kímélettel öleli meg a keblét. Ez is nő, istenem,
ötvenéves lehet, milyen az álma, a bánata, mi a titka ennek a némán menő
nőnek? Tudnék én egy szót is beszélni vele? Irodista lányok jönnek,
állanak a Károly-körúton a sarkon a megállónál, ezekre nem szeretek
nézni, ezek semmilyenek, elszomorítanak. Mikor a villamosra lépek, itt
mindig meglátok két egyforma hosszú sovány lányt, kikopott kék ruhában,
régi tág fűzős cipőkben és az egyiknek cvikkere van és könyv van mindig
a hónuk alatt és nem diskurálnak. Úgy néznek ki mintha nihilisták
lennének. Ezekkel mi lesz míg élnek? A bankig még gondolok az ágyra,
hogy most hűl ki, még talán van egy kicsi melege s a párna milyen kajla
attól, hogy nyomtam a fejemmel. Jó volna visszamenni s délig aludni még.
Az orfeumban legutoljára két braziliai énekest hallottam, banjon
kísérték magukat, erős férfiak voltak vörösbarna ruhában és oly remekül
énekeltek, ülve egymás mellett a sugólyuk előtt és keresztbetéve
lábukat, még a fülemben nyúlik a hangjuk olyan barnán és édesen, maaaa…
mintha az én álmomban az volna az én hangom, most hogy be van húnyva a
szemem és aludni próbálok, míg le nem kell szállni.

És a bankban az a mozgás megint mint tegnap és az a fontos sietgetés a
folyosókon és az osztályon megint az a sárga egyformaság, ami tegnap
volt. Szeretném megkérdezni azt a sivár Lesznert, akinek sejtelme sincs
róla, hogy a világon van, hogy az éjjel mit álmodott? Vagy Lenke
kisasszonyt, aki úgy ül a gép előtt, mint egy másik gép és az egyetlen
szenvedélyének látszik radírozni, ha egy hibát ütött ki a papirra s oly
lelketlenül tudja mondani a kolléganőinek: a hölgy, szeretném őtet is
egyszer megkérdezni: a hölgy nem álmodott az éjjel a szerelemről? Nem,
semmit, csak körülköszönök és lehúzom magam a székre s rágyújtok és
megvakarom a fejem, hogy evvel is későbben fogjak úgynevezett munkámhoz.

És könyököltem egy kicsit még, mint szoktam, az egész bank unalmával a
fejemben és barátom, mint mikor úszik valaki s kitartja a vízből a fejét
egy nagyot lélegzeni, úgy vágytam egy nagyot, úgy hápogtam magamban
egyet a nőért és úgy nekivitézültem, úgy rávetettem magamat arra, ami
jön, hogy az nagyszerű lesz, gyönyörű, elkezdem, sétálni hívom, egy szép
nagy sétára, a Hüvösvölgybe, vagy inkább Budára! Estefelé felmegyünk a
Várba, ott a Halászbástyáról fogunk lenézni a Dunára, a szigetre s távol
a keleti pályaudvaron túlra. Ott fog ránk esteledni s ott mintha
álmodnánk olyan lesz és majd egy bástyazugban csókolózni fogunk
biztosan. Vagy kinn a bástyasétányon, ott járunk, ott van a végén a
bosnyák kaszárnya, az előtt egy faköpenyeg áll, abba szökünk be
legelőször összeölelkezni s egymást megcsókolni. Aztán mi jön? Mennyi
jogom lesz azután? Tegezhetem majd? Követelhetem az egész szerelmét?
Könyörögni kell vagy parancsolni? Mit izenek neki másnap reggel, mikor
már egy csókot kaptam tőle? Mit kezdek beszélni, mikor találkozunk az
első csók után? Istenem, nem tudom, nem tudom. Egy francia vicclap
rózsaszín és elegáns tisztjei sasíroztak el a fejemben, monokli van a
szemükön és lovaglópálcával ütögetik a lakkcsizmájukat és mosolyogva
mondanak frivol bókokat kalapba s harisnyába öltözött hölgyeknek a
boudoirban. Mindig, minden új számban ugyanazok, mindig oly vakmerően
mosolyognak és mindig végigbámulom azt a Vie Parisienne-t, oh, milyen
könnyű és piros pikáns az élet! De én a valóságban hogy tudok majd így
viselkedni egy boudoirban? Vagy nem neem, őszintét és nehezet szeretnék
kezdeni, messze lenni tőle, idegen városban, ott epedni sokáig érte,
feljönni Pestre őmiatta s úgy beszélni vele s megint nem látni,
leveleket írni hozzá, egy szál virágot tenni minden levélbe s várni az ő
leveleit, szagolni a borítékot és a zsebemben hordani a levelét és
elővenni magányosan és megcsókolni s holdvilág alatt járni s lerogyni a
fűre valami kis Erzsébet-ligetben, hangosan panaszkodni a csillagoknak:
nem birom ki tovább. Áthelyeztethetem magam a kolozsvári fiókosztályhoz,
ott ki is jönnék rendesen a fixemből és talán úgy volna majd, hogy ő
jönne le szökve egyszer, incognito. Vagy Abbaziában, igen, úgy lesz a
legkellemesebb, husvétra feltétlenül kiveszek egyheti szabadságot, akkor
Illetőné le szokott menni Abbaziába, ott a rózsaszín és kék meleg
világban, ott magától virágzik ki majd a dolog, én nem tudom hogy, csak
ott a Quarnero s csónakázni megyünk és jön a naplemente s nézzük együtt.
Ott van egy erkélyes penzió a parton, Pension Bellevue s minden erkély
felett egy vászonernyő van lehúzva, piros csíkokkal. Jaj, csak ott
volnánk már, úgy süt ott a nap és kaktuszok és pálmafák vannak a
parkban. Mindig vasárnap van. A napernyőjét a vállára engedi s forgatja,
mert szórakozott és fehér cipője lustán búvik elő a könnyű selyemszoknya
alatt a jobb a ballal cserélve s nekem is az a bagariakeretű vászon
félcipő lesz a lábamon, amit a suszterem Radvánszkynak hív nem tudom
miért. És fél hangon mondom neki egy fordulónál a parkban: erre gyere
édes. Vagy magázni fogom, úgy gyöngédebb és az érdekes, ha magázzák
egymást. Itt jöjjön édes. De egyszer, mikor meggyulladt arcát a két
kezembe veszem és nézek bágyadt szemébe, biztosan csak úgy fogom
mondani, mint egy boldog elbámuló gyermek: te, tteh!

*

Hát én elmondom neked. Komolyan barátom, fáj, fáj, pedig már mulatok az
akkori érzékenységemen és mégis rosszul érzem magam titokban, amért most
indiszkrét vagyok. Ez most milyen természetes, hogy neked elpanaszolom
ezt a nőt és közben valami örök hazugság csábít, egy illúzió, ami már
nincs, szeretné visszahízelegni magát, meglenni, tovább úszni, mint egy
fátyol, mikor a szél már megállott. Sajnálj kérlek. Most elmondom ezt és
aztán szeretném visszavonni, szavamat adni neked, hogy nem igaz, csak
kitaláltam, nem így volt, oh nem, volt egy asszonyom, egy szép regényem,
sohase mondhatom el neked, oly drága, oly egyetlen emlék, olyan szent
nekem. Barátom, akkor nap megembereltem magam legalább annyira, hogy a
nőnek egy sétát proponáltam másnap délutánra. Egyedül volt még a kis
asztalnál, a vörös szerencsére késett, Redő Oszi se mutatkozott a
láthatáron. Igaz, Redő Oszi akkortájban már alig ült a nő mellett.
Napokig távollétével tündökölt és ha jött, öt-tíz perc mulva otthagyott
bennünket, sőt azt is megtette, hogy elköszönt és nem ment ki a
Gerbeaudból, a nagyteremben ült tovább egy ablakban valami családban,
ahol egy tucat nőtag hemzsegett. Én ezt sem értettem, én semmit sem
értettem. Szóval megragadtam az alkalmat és hévvel felléptem. Azt hittem
nagy dolog, amit merészelek. Sápadt lettem azt éreztem és a szó is úgy
jött ki a számon, mintha vizes tintával kezdenek irni a papirra:

– Drága Margó, szabad valami nagyon nagyot merészelni? Szabad
megmondani, mi esne végtelen jól, ha megtenné?

Rám nevetett:

– Na! Hagyja hallani!

– Margó. Nagyságos asszony, én úgy szeretnék egyszer, nézze már nincs
hideg, azért gondoltam erre, meg mert itt oly szomorú vagyok mindig a
magához méltatlan társaságok közt… csak magával volna szép lenni,
egyszer a levegőn egy kicsit járni, mondjuk holnap, ha nincs valami
dolga…

– Ja sszo, sétálni menjünk? – Nevet. – Ennyi az egész, kis fiú? Azt
hittem, legalább is egy sarokházat akar! Várjon, mi is van holnap?

– Mondjuk csütörtök.

– Csütörtök?

Fölnézett a levegőbe és onnan kiszámította, hogy igen, rá fog érni.

– Óóh, köszönöm, köszönöm.

– Mit köszön?

– Óóh… – oly boldog voltam, lebuktattam a fejem, egy kézcsókot
ragasztottam hirtelen arra a kis aranyórára, amelyet a csuklóján viselt.
Barátom, alig tudtam elaludni aznap éjjel, azaz reggel négykor, mikor
hazamentem. A nyakam alá kapcsoltam a két karom, úgy feküdtem és folyton
elmosolyodtam és sóhajtottam és sóhajtottam az izgatottságtól és
gondolkoztam és nem birtam egy gondolatomat letartóztatni, olyan volt az
eszem, mint mikor a füle zúg az embernek. És nem tudom milyen logika ez,
hogy az ember egyszer csak hanyattfekvésből a baloldalára veti magát,
aztán hasra fordul, aztán mintha megcsípték volna, úgy fordul
jobboldalra s úgy fekszik moccanat nélkül. És már félálomban voltam és a
csend is kezdett a fülemben oldódni, egy édes kedves ismeretlen hang, te
valami szívfájító gyöngédséggel a plafond alatt valahol a nevemet
mondta. Te is hallottad már így? Mintha a boldogság az embert
megszólítaná.

Másnap is inkább álmodtam, mint éltem. Mi lesz? Istenem semmi, csak az
első komoly sétánk. A bankban alig birtam az asztalom előtt ülni. Úgy
sajnáltam az egész társaságot ott az osztályon. Ővelük ma semmi más nem
fog történni. Néztem fel a vezér dicső képére: jaj, milyen kopasz vagy,
mit vársz még, minek élsz? És pirosaknak meg zöldeknek néztem az álló
naptár számait ott előttem és Budapest térképét úgy néztem, mintha
valami pazar szép mese volna. Andalogtam kérlek, azt lehet mondani,
andalogtam. És úgy meg volt a szivem fogva folyton, mint ahogy egy
virágbokréta meg van kötve spárgával és egy olyan drága jó drukkot
éreztem, mint régente reggel a vizsga napján. Ma kezdődik az életem,
lámpalázam van! Mindig szúródott a szivem és nagyokat kellett
lélegzenem. Oly nehéz volt és oly édes volt.

Hatkor szaladtam a Gerbeaud elé. Úgy beszéltük meg, hogy ott találkozunk
a Gerbeaud előtt. Nem volt még ott, még bementem, vettem négy káért egy
kis csomag bonbont, hogy majd sétálás közben kínálhassam. Aztán jött fel
a földalatti lépcsőin. Feltünésiné vele jött. Megijedtem. Most se tud
egyedül lenni? Köszönök. Feltünésiné búcsúzni kezd tőle, pá drágám és
majd telefonálj és telefonálok és pá és pá, Feltünésiné bement a
Gerbeaudba, Margó kinn maradt velem.

– Hát merre megyünk?

Azt hiszem, most kell megemlítenem, hogy egy kis köd lett akkorra. Oly
finom tiszta nap volt pedig. Már délben meleg kezdett lenni azokban a
napokban és aznap is oly világos meleg dél volt és a verebek virgoncak
voltak, az ember csak csodálkozott, hogy sokan bundában járnak és hogy a
fákon üresek a gallyak.

– Volna kedve Budára jönni?

A Hüvösvölgyet képzeltem még tegnap, csak most jutott eszembe, milyen
őrültség, hat után indulni oda, hisz ott mindjárt este lesz! Kérdi:

– Hova Budára?

– A Gellérthegyre. Hátha már ibolyát lehet találni.

– Mit akar most még az ibolyától!

Nem tetszett a Gellérthegy neki. Sok lépcső van. Messze van. Mit akarok
ott látni? Őtet, őtet!

– Hát menjünk fel a Várba. Az a legfinomabb.

– A Várba? Jó.

A Dunaparton már alkudni kezdett, hogy elég lesz, ha átmegyünk a budai
partra a Várbazár előtt járni. Mikor a Lánchídnál a két hídjegyet
megváltottam, az egyiket nem dobtam be, eltettem a zsebembe emlékbe.
Megmutattam neki a bonboncsomagot, hogy az útra vettem. Megdicsért.

– Maga egy édes fiú.

Barátom, köd lett. Mintha egy nagy füst jött volna le, nem látszott az
ég, a Duna fekete lett, az alakok, akik siettek előttünk, mind úgy
elsötétedtek és hamar elvesztek, az omnibusz rikító táblái oly hirtelen
elhomályosodtak a híd közepén ahogy ment az omnibusz és a lovak, akik
szaladtak szembe egy kocsi előtt, azok is füstöt és gőzt lehelltek.

– Hallja én meg fogok fázni – mondta a nő, kérlek alig hallottam, alig
vettem a ködöt is észre, nem számított, a lámpák égtek Budán lenn a
parton és fenn az ablakokban, énbennem egy nagy öröm volt, ünnepnap,
piros pünkösd, vagy mi, én nem is ott voltam ahol mentünk és nem is azt
beszéltem vele, amit ott dadogtam neki, a mellemben mintha egy
zongorahangoló klampirozott volna, fényes meleg mezőn siettem a nővel és
leültünk sűrű lágy pázsitra és egy madár kezdett furulyázni s én a nőnek
a térdére engedtem a fejem és először is pityeregtem egy verset, nem
tudom miért, elsírtam hirtelen az eddigi ifjúságomat és hogy milyen
csoda, milyen isteni, hogy őt megtaláltam és most már boldog leszek. És
elkezdtünk beszélgetni, szívből minden szót, megkérdeztem hány éves és ő
mondta huszonhat és úgy örültem, hogy én is épen annyi vagyok, kérdeztük
egymást, hogy az édesanyánk él-e s panaszkodtam neki, hogy én hogy
elszoktam szegény mamától, alig jut eszembe meglátogatni s akkor is
mindjárt unatkozom vele s ő megcsókolta a hajam és simogatott és
vigasztalt, hogy most már ő vigyáz rám és hogy ő veszi fel az egész
szeretetet az én lelkemből.

És meséltünk egymásnak arról: milyen betegségeink voltak kisgyermek
korunkban és akkor mit képzeltünk a jó istenről meg a halálról és milyen
állatokkal barátkoztunk és aztán összedugtuk a fejünket és sugdolózva
hallgattam ki, pedig csak egyedül voltunk, hogy az urát mért nem szereti
s mért ment hozzá mégis és hogy sírt-e sokat éjjel és nem csodálkozott-e
végtelenül néha azon, hogy él és hogy asszony lett és mi volt az az
álma, amit nem mert elmondani senkinek és a sötétben retteg-e s mi volt
az érzés a szivében, mikor egy virágos temetőbe ment?

És így megismerkedtünk és aztán úgy enyelegtünk, mint a kölykök reggel,
a kezünket összekapcsoltuk, úgy hogy az ujjaim az ujjai közt csúsztak
fel és az ő ujja ott nyúlt az én kezem fején, mint az én öt ujjam az
övén és hintáltuk így a kezünket, nem is, mert csak magától ment ez a
hinta, a boldogság hintázott a kezünkön. Össze volt az eszem zavarodva
madárzenével és finom széllel, amely selyem volt és hárfából hozott
drága hangzásokat. Az ölében van a fejem, úgy fekszem a gyepen, a térdem
fel van húzódva, úgy vagyunk ott, ahogy Szinnyei Majálisán van egy pár,
behúnytam a szememet és nem tudom a szél simogat vagy az ő keze vagy
virágokat tesz az arcomra, de jó, jó, édes, jóságos édes, a szivem oly
puha, mint a vaj a napon és az ég, érzem, oly alacsonyan van a fejünk
fölött, felnyújtom a kezem és megsimítom azt a langy üveg kékséget és ő
fejét lejjebb hajtja s a szemembe benéz, egy forró sóhajt ad, mosolyog,
már nem tud magáról, felölelek két karral, úgy van, mintha egy lángba
borultunk volna, a szivem majd kiszakad…

– Fuj ez az undok köd. Nézze, hát ennek nincs jövője. – A ködről
beszélt. Szétnéztem. Megint:

– Nahát ez a ronda köd!

Én csak lelkesedtem:

– Gyönyörű! A köd is gyönyörű, nézze csak. Mintha el volnánk veszve.
Minden gyönyörű.

– Ugyan, ne beszéljen bolondokat. Olyan náthát kapok!

– Csak egyszer végigsétálunk ott lenn a parton. Ha akarja, bemegyünk a
Várkert-kioszkba.

Már szomorú voltam. Hideg jött a számba s vizes és nehéz volt a
lélegzet. Egy rongy öreg ember ment el mellettem a hídon, a sötétben
nekemdörzsölődött és utána émelyítő savanyú pipafüst jött az orromba,
mert pipált. Utána néztem utálatomban, de már elmult a ködben az az
ember. A nő megállott.

– Ki van zárva. Nem megyünk át.

– Hát hova menjünk?

– Maga messze lakik?

Én? Megesküszöm neked barátom, hogy egy makula sejtelem se volt bennem
afelől, hogy mért kérdezi az én lakásomat. Annyit nem következtettem,
mint egy juh következtetett volna, ha ott áll az én helyemben.

– Én? – Zavart, hogy eszembe juttatta azt a züllött szobámat, amelyből
folyton el akarok hurcolkodni. – Én elég messze lakom. És különben se
szoktam ilyenkor hazamenni.

– Vegyünk egy kocsit – azt mondja. – Nézze, itt jön egy fiakker, nem
üres?

Elébe néztem a futó fiakkernek. A taxi zászlója le volt ütve.

– Ülnek benne. Hova vigyem?

– Hova? Vigyen egy kicsit Pestre. Le lehet a függönyt húzni.

Erre egy kicsit megszédültem. A ködön túl, mint egy tüzelő csillag, egy
csók ragyogott. Ott állottunk. Megfogtam a kezét. Oly messze volt a keze
az antilop-keztyűben. Lehúztam az egyik kezemről a keztyűt, úgy fogtam
aztán a kezét. Megszorította s nyomogatta s az ujjaimat külön tapogatta,
mintha megolvasná. Jött fiakker, autó, konflis, omnibusz, a híd rezgett
és gyengén hullámzott a lábunk alatt. Pisszegtem, füttyengettem a
kocsisoknak, a ködben mindig csalt a szemem. De gyűlöltem azokat, akik
ültek a kocsikban! Végre valahára üresen jött egy konflis. Megkérdeztem
a nőtől, jó lesz-e a konflis.

– Jó, jó, csak állítsa meg.

Megállítottam. Még ott alkudni kezd az a kocsis, hogy hová megyünk, ő
csak egy útra szabad! Szerettem volna átugrani a korláton és a nőt a
karomon átemelni. Mondtam a kocsisnak, jöjjön, a hídfőnél beülünk. Csak
az első oszlopnál voltunk még. Siettünk vissza. A nőnek a lehellését
láttam a szája előtt. Kérdeztem:

– Meddig kocsikázunk édes Margó?

– Meddig? Mondjuk… hány óra?

– Háromnegyed hét.

– Csak menjünk. Aztán majd hazavisz.

A híd elejénél a kocsis fékezett. Komisz vén kocsis volt, ahogy
felnéztem a fejére, úgy emlékeztem, mintha már evvel veszekedtem volna!

– Menjen öreg a, a, menjen le a Fürdő-utcán, azután az Andrássy-útra
megy.

A nő beszállott, fekete selyem lába látszott egy pillanatig a cipője
szára fölött, mikor felhágott. A testszin átvilágosodott azon a feszülő
selyemharisnyán.

– Csak egy útra megyek fiatal úr. Hová tetszik?

– Menjen már!

– Hová kérem? Nem érünk rá sétálni.

Hogy kiabál. Hogy néz az emberre le, mint aki el van szánva gyilkolni.
Honnan vesz ennyi mérget, hogy egész nap mérges tud lenni? Mért nem
maradnak ezek odalenn a nagy magyar Alföldön, mért jönnek fel Pestre a
bakra ülni vénségükre s harcolni a budapesti halandókkal? Borzasztó
magyar emberek. Ha megcirógathatnám azt a beretválatlan állát, ha
felkunkoríthatnám hízelkedve azt az elromlott öreg bajuszát: atyafi hát
mért haragszik maga mindenkire, aki fel akar ülni? Hát mért nem szíveli
maga az embert? Nem látja, hogy nővel vagyok? Mért nem örül a maga
szíve, hát maga sohase volt fiatal?

A nő kiszólt, hogy hamar, mondjam meg az ő házszámát, ne kezdjek evvel a
kocsissal. Megmondtam. Beültem. A nő az egyik függönyt már lehúzta. A
kocsis még mindig nem indult. Megvertem az öklömmel az ablakot rá, akkor
hallom, hogy végre elszánta magát:

– Nyeee Helén!

Az újságban volt egyszer, hogy egy utas szivenlőtte magát egy kocsiban
és úgy vitte a kocsis a holttestet a városban nem tudom meddig. Igy
ülhettem abban a konflisban, mikor ez a nő, az én ábrándom, ez az
Illetőné kiszállott az Andrássy-úton a házuk előtt. Emlékszem, becsapta
az ajtót rám és még egy pillanatra bemosolygott és én már hideg
iszonyodást éreztem belül a mosolyától és úgy néztem rá ki, mintha nem
ismerném, mintha nem is látnék ott senkit, olyan kábán, olyan betegen.

Még mézes zsibbadtság volt bennem, de már éreztem egy mély, feneketlen
mély rossz ízt a lelkemben. Lenéztem, emlékszem, a kocsiban, úgy mint
aki leejtett a kezéből egy drága szép vázát és eltörte. Rémes, rémes, ez
a szó világított a fejem sötétségében, mintha sirályok keringenek a híd
alatt. Milyen rosszul éreztem magam, barátom. Oly jól esett volna nehéz
mellemből felzokogni. A szemem becsuktam. Jaj, hátha nem igaz? Hátha
csak álmodtam? Csak aludnék most legalább és elfelejteném magamat.
Hogyne, majd az úgy megy, mit gondolsz! Most még jött a kocsis! Kinyitja
rám az ajtót, ott az Illetőék háza előtt:

– Kérem, tessen már kiszállni!

Akkor tértem magamhoz:

– Menjen tovább! Mit áll itt a ház előtt? Forduljon vissza, gyorsan!

– Mondtam, csak egy útra veszem fel a fuvart. Nem evett még a lú.

Még mindig itt áll!

– Menjen már, menjen, te barom, csukd be már ezt az ajtót!

– Innen kiszáll az úr! Én nappali vagyok, nem vagyok köteles tovább
vinni az utast!

– Csukd be az ajtót, buta paraszt!

A járdán már megállottak. De csúf, de borzasztó csúf mind ez, ami itt
történik velem. A ködben felettünk mintha egy nagy hahotát hallottam
volna. Ez a szörnyeteg a kocsi előtt ordítani kezd, azt se tudom mit.
Itt most minden ki fog tudódni, szent isten! Megkaptam a gallérját ennek
az öreg rettenetesnek, megráncigáltam:

– Hallja, hé, legalább az Eötvös-utcába vigyen be, ott álljon meg! Öt
pengőt kap!

Berántottam az ajtót. Még ott állt és bemagyarázott kiabálva, hogy de
tovább az istennek se visz, a lú se köteles tovább fuvarozni, mert
nappali. Nagynehezen felmászott aztán a bakra s benyekergett az
Eötvös-utcába. Addig is folyton szavalt a bakon. Kiszállottam, feladtam
neki egy kis aranyat.

– Nesze te disznó.

Olyan kedvem volt, hogy nem sajnáltam volna a szemét kiverni. Nem is ő
rá voltam dühös, az egész életre.

Szívtelen eső szurkált a ködben, mint a tű, a villamos lámpák mint a
gyulladásos szemek úgy bámultak a sötét utcán, az arcomnak fájt az a
szurkálás, köhögtem, a kocsik az utcán mind úgy mentek, mint a furgonok
és a népek mind olyan szerencsétlenek és reménytelenek voltak és valami
hitvány csúf állatok mind!

A kocsiúton mentem, visszafelé, pedig nem arra akartam menni, lementem a
Köröndön túlra, ott a sötétségben egy izzadt lócára leültem, mint egy
életúnt egyedül. Néztem, hogy a villákon az ablakok hogy égnek vörösen.
Ujra beleestem a csodálkozásba, mintha nem lenne valóság az ami történt.
Forróság kapott el és utána csömör és fájdalom. Úgy féltem átengedni
magam az érzésnek. Mint mikor le voltam égve a bakkasztalnál, féltem
kimenni a teremből, kinn kezd az rémes lenni, hogy az ember mindent
elvesztett. A nő mikor beültem a kocsiba s lehúztam a másik függönyt is,
átölelt és elkezdte: te drága, drága… és tovább nem akartam
visszagondolni. A szív talán a szégyentől piros.

Felállottam és járkáltam ott a fák közt és megint leültem. Rá akartam
gyújtani, nem volt gyújtóm. Jött egy alak egy furcsa sipkával a fején,
mintha szerb katona volna. Cigarettázott és fütyörészett sziszegve. Egy
veder volt nála, mikor közelebb ért és a vederben egy nagy pemzli.
Felállottam és tüzet kértem. Lefujta a cigarettája végét, idetartotta.
Akkor láttam, hogy szobafestő. Fiatal ember volt, az egész ruhája olyan,
mint egy paletta s az összemázolt vászonnadrág alatt egy vastag
szövetnadrág alja látszott a cipőn. Pakombartja volt, tegnapról volt
borotválva, egy kis sárga bajusza volt és az arcán is fakó zöld
festékfoltok voltak és a papirsipkája alól felfelé habarodott a homlokán
a frizura. Jól esett neki tüzet adni, láttam, passzióval figyelte a
cigarettem végit és nyomkodta hozzá oda az ő cigarettáját, míg az enyém
jól nem égett.

– Köszönöm – szalutáltam, mint szokás.

– Szivessen kérem – így mondta s akkor még jött két fürge füst az
orrából a legutóbbi szippantásából és ő is felkapta az ujját a
papirsipkájához szalutálni s elment és újra hallottam azt a sportszerű
fütyörészését. Ő biztosan szeret valakit és viszontszeretik, az szép és
vidám és igaz dolog. Ha utána mennék és megfognám azt a festékes karját
és kivallatnám, hogy mit ért ő szerelem alatt? Milyen a boldogság őneki?
Mi van a szivében, mikor a szobafestő-létrán lép a plafond alatt a
fejével és pingál és danol a visszhangos bútortalan szobában? És
elmondanám neki, hogy engem az elébb egy nagyságos asszony egy
konflisban boldogított egész váratlanul és hogy ő mondja meg nekem mi
ez: hódítás, viszony, öröm ez, vagy igazán egy nagyon közönséges és nem
szép dolog? Vagy pedig röhögni való butaság, hogy én ezen most kétségbe
vagyok esve? Oly szamár vagyok, olyan nagy szamár. És milyen boldogtalan
leszek majd holnap, tudom!

Összereszkettem a padon. Fáztam. A két térdem koccintott. Komolyan jól
esett, hogy hideg van és köd van és sötét van. Hátul valahol, nem tudom
már melyik templom van ott közel, elkezdtek harangozni, azt
végighallgattam, mert édes és jó volt és a faburkolaton az úttesten egy
pár autó csúszott, a vezért is láttam haza ragyogni a villanyos autóban
és láttam világos autót virágtartókkal és Operába öltözött dámával és a
harangozás elmult és a zengés még tartott a fülemben és csak fáztam és
nem tudtam szomorú se lenni, csak fáztam. Egy forró teát kell inni s
haza kell nekem menni lefeküdni, mint egy betegnek. Te, most eszembe
jut, istenem hát ez nem szomorú: a lányok a körúton akkor este mikor
hazamentem. Mert ott mentem el a körúton. A Dohány-utca sarkán ott
mászkáltak azok a borzasztó lányok, már kijöttek a járdára. Nagyon
lassan mentem és kábán gondolkoztam és szomorú voltam. Minden fát,
minden plakátot, minden lámpát úgy megnéztem szomorúságomban. Mikor
közel értem hozzájuk, őrájuk is épen úgy bámultam mindegyikre. Biztos
azt hitték, szándékaim vannak. Eszembe se voltak szegények. Egy fekete
elébem sietett, híni akart. Kikerültem. Akkor egy másik szaladt nekem,
egy nagy sárga:

– Gyere velem boldogságom.

Lementem a járdáról, rámentem a kocsiútra, hogy ne bántsanak. Hallottam,
hogy a lányok utánam röhögnek. Ökölbe szorult a kezem, neem, erről nem
állok jót, hogy csakugyan ökölbe szorult volna a kezem, csak úgy mondom,
ahogy szoktak efféle frázist mondani: tény kérlek, hogy dühös lettem
rájok és talán fujtam egy pfujt magamban, hogy de undokok! Aztán az ő
sorsukra gondoltam és gondoltam, hogy alapjában véve mindig becsapom
ezeket, mikor elmegyek az utcán előttük és nem reagálok. Én folyton
csalódást okozok ezeknek a teremtéseknek, hisz úgy néznek minden férfi
elé, aki arra megy, úgy néznek: én most remélek. Te biztosan bejösz. És
nem, elmegy az ember és hagyja tovább állani s várni őket. Csak egy nap
hány csalódásuk van nekik! Ezek az utolsók a világon azért állanak ott
esőben meg szélben meg télben, hogy nekem, akinek se feleségem, se
barátnőm nincsen, nekem is jusson valaki! Ők rám bazírozzák azt a
boldogtalan életüket. És én szaladok egy úri nő után, én valami őrült
szép viszonyt akarok, barátom hát nem visszaélés ez az ő szemükben? Nem
volna igazuk nekik, mondd, hogy ha dühükben nekem esnének és megvernének
egyszer, mert cserben hagyom őket? Komolyan, oly szomorú voltam és olyan
nyomorult, ha véletlenül virágot árultak volna ott valahol, vettem volna
egy csomó rózsát és visszamentem volna hozzájuk virágot adni nekik és
szépen kérni őket, hogy bocsássanak meg, az isten áldja meg őket.

Hát kérlek. Én azt hittem, többé nem fog semmi történni velem. Most már
úgy jön az élet mint egy Szahara. Vártam a boldogságot és már megvolt,
ez volt az, ez, most már mit akarok? A nővel beszélni sem akartam
többet, nem is kívántam látni, valami forró tiltakozás volt bennem,
gyűlölet! Nevethetsz. Ilyen voltam. Amellett elkapott egy kicsit egy hiú
illúzió, istenem, mi lelt, hisz azt értem el, amit álmodtam, amit minden
férfi elképzel annak a pillanatnak a melegében, amikor egy asszony
megtetszik neki. Hisz a nő ajándékba adta magát nekem, hisz tetszettem
neki, hát hirtelen jó lett, szeretett mihelyt hozzáfértünk egymáshoz,
hisz nem vagyunk gyerekek! De nem, nem, a vágy el van sápadva bennem, el
van az egész puskázva, a szivem úgy fáj valamiért, ami nem volt, ami
távol és gyönyörűen igérkezett, mint mikor az Operában a nyitány
fojtottan elkezdődik, édesen és szorongatóan, még homály van és a
függönyt nézi az ember.

Én ennek a nőnek nem is udvaroltam! Hisz még csak készültem udvarolni, s
nem is tudtam még kérlek, hogy is kell udvarolni, csak vártam drukkolva,
mint egy diák, hogy hogy lesz az, amikor a szépet teszem neki, legyezem,
a kacérságával küzdök, kísérem és várom, virágok és titkos kis posták
járnak majd közte s köztem, az ura féltékeny kezd majd lenni s vigyázunk
és én el leszek szánva a halálig érte s könyörgök neki szépen és vadul
és őrjöngve teszek neki vallomást majd, hogy imádom és imádom! És az
első pásztoróra, óh mi lesz az, akkorra szép szobám lesz és azon a napon
az csupa rózsa lesz, mint egy virágház és kívül a világ egy lángerdő!

A nő meghallgatott, ugyebár és én úgy vettem, mintha elutasítottak
volna, mintha kidobtak volna kegyetlenül! Hol van a szerelem? Hol vannak
az emlékek? Egy levelet nem írtam neki, egy pad nincs sehol, ahol
eszembe jutna mindig: itt ültem vele, egy fa nincs, amelyiknek a
lombjába felnyúltam egy levelet szakítani, mikor ott jártunk, nincs egy
kis eldugott szaletli egy budai kocsmában, ahol össze lettünk volna
bujva, nem volt egy hangulat egy gyöngéd bókot mondanom neki, nincsen
egy cigány, akinek a muzsikálását együtt hallgattuk, nincs egy
költemény, amelyet mind a ketten szerettünk, nem volt fényképem tőle,
amelyet az asztalomra állítot tam volna vagy dugdostam volna, nincs egy
összegöndörült hajszál, amit a tárcámba adott volna, nincs egy elszáradt
virágom lepréselve, ami őtet jelentené, nincs egy ottfelejtett
zsebkendő, nincs a szobámban egy hajtű mint másoknál szokott lenni, az
illatát nem hagyta az én tükrömön otthon, nincs egy súgott szó, egy
titkos boldog intés társaságban, egy mosoly, amit csak én tudhattam, egy
drága mozdulat, egy pehely, mit tudom én. Nem volt semmim.

A tájékára se mentem másnap délután a Gerbeaudnak. Harmadnap se,
negyednap se. Nem mentem, nem akartam menni. Ott ültem a Korona
ablakában egyedül olyankor és le voltam törve. Útáltam magamat. Mintha
én lettem volna hibás. Mi ez az asszony? Ennek szántam én az én
szivemet? Ezt kerestem én ki magamnak? Ki ez a nő, mi ez a nő? Hisz én
nem is ismerem. Sohase voltam náluk. Soha semmit igazán a világról nem
beszéltem vele. Van egy gyereke, egy kis fiú úgy hallottam, de azt se
láttam, mert nem jár vele soha s nem beszél a gyerekéről. Mi lesz, ha
szembe jön majd velem? Nem is fogok köszönni neki. Vagy inkább elkerülök
a járda szélére, úgy köszönök egy nagy hajlással és elsietek?

Most már láttam, mit keresnek azok az alakok Illetőné körül. Most már
értettem. Most már igaz lett minden, amit nem akartam elhinni felőle.
Bertók, meg Sréth, meg Pánczél úr meg Redő Oszi, meg még ez a vörös is,
fuj, röviden leudvarolták. Ő nem csinál egyikből se kázust. Jönnek mint
a pillangók, egy darabig pillangnak, otthagyják. Semmi! Ez az ő élete!
Egy úri nő, istenem! Hát mit jelent az? Kinéztem a Váci-utcába s
rábámultam egy-egy szép asszonyra, aki ott ment. Mit gondoljak
mindegyikről? És nem birtam gondolni semmit. Barátom, csak a szivem fájt
és sóvárgott és úgy kínlódott, mintha masszőröklök nyomkodták és gyűrték
volna össze-vissza, úgy kínlódott és úgy fájt neki a szépség. Semmit se
vesztettem, az fájt legjobban. A szemem utána ragadt egypár nőnek,
mindegyiknél azt éreztem: ez nem lehet olyan és ez se lehet olyan, nem,
ez mind szent, istenem ha evvel ismerkedtem volna meg! Mind az
ismeretlen szerelemmel siet el itt az ablak előtt, én egy olyannál
kerestem, aki nem tudná, mit akarok tőle, hogyha kimondom előtte:
boldogság! Milyen pech, hogy ennek a nőnek mutattak be, milyen pech!
Épen ennek az egynek, az egyetlenegynek, akiben csalódhattam. A szemem
emlékszem tágan maradt egy kicsit, el voltam flangérozva gondolatban a
jövőbe, úgy volt, hogy öreg ember vagyok már és gondolok magamra vissza
és sajnálom magam, hogy itt ültem és ilyen szerencsétlen és ilyen buta
voltam.

*

Mondd, utánozzuk az írókat? Ahogy a könyvekben szokott lenni: most
ugorjunk át néhány napot nyájas olvasó s folytassuk ott, hogy… hát
kérlek, légy szives ugorni velem egypár napot, mikor már annyi kedvem
vagy annyi kedvetlenségem lett, hogy felmenjek a Casinóba.

Mert vagy öt napon át annyira nem kívántam sehová se menni, semmit nem
látni, élni se barátom, hidd meg, közben egy éjszaka az ágyam szélén
ülve egy óra hosszáig fogdostam azt a kemény és hideg Browningomat,
amelyet csak megvettem egyszer, mert mindenkinek volt Browningja s oly
komolyan óhajtottam most szívbelőni magamat.

Én már sokszor átéltem ilyen pauzákat az életben az ágy szélén ülve
revolverrel, mikor az ember jobban a halálé, mint az életé. Olyan okom
nekem nem volt, mint amilyeneket a riporterek írnak öngyilkosságok után,
sikkasztás, betegség, nyomor, családi kétségbeesés, szerelmi
boldogtalanság, meg tudja isten mi minden. Mindig csak az, hogy nem
szerettem az életemet. Nem volt semmi benne, amit szeressek. Istenem, a
puszta élet, az van a növényeknek meg a kutyáknak és az nekik elég úgy
látszik, azok nem szoktak öngyilkosok lenni. Énrám ilyenkor a puszta
élet rettenetessége jött, hogy nem birom így ki, semmiért élni! Az
emberek esznek és röhögni szeretnek és a pénz után másznak mint a
giliszták, én nem értem őket, hisz ez nekem nem kell! Én csak szeretni
akarok, a boldogságot akarom inhalálni, csak fiatal akarok lenni, azután
a többi nem érdekel, nem bánom, ha egy tégla rögtön a fejemre esik,
abban a pillanatban mikor épen elmulik az ifjúság. Kérlek, soha nem
lőttem meg magam, csak kijátszottam magam a halállal és eltettem a
Browningot, de mondd, hát lehet az ember még boldog, ha már órákat vett
az ember egy revolvertől, ha már a szíve meg van fertőzve egy fekete
vágytól, ha már egyáltalán elfogadja az ember a halál gondolatát? Hisz
akkor elveszett már a lélek szűzessége: hisz lehetetlen, hogy az ember
meg akarjon halni, az lehetetlen!

Akkor éjszaka is, mondom, olyan tűrhetetlen csúf volt a közérzetem, oly
rémes világos lett a lelkemben az élet, mint a Teleki-tér vasárnap,
tényleg olyannak láttam az életemet, oly széptelennek, sivárnak és teli
szeméttel, kirágott száraz dinnyehéjjal, piszkos újságpapirral, levált
cipősarokkal, amelyből a faszegek kiállanak, elhajított rothadt
hagymával, köpések foltjaival a kövezeten. Nincs egy ünnepem soha, nincs
egy igaz szép érzésem itt Pesten. A fürdőkamrámban hallottam a vízcsapot
a kádba csepegni. Én sírok most magamban, az én könnyeim esnek a
lelkembe. És akartam sírni de facto s nem birtam. Emlékszem, nyögtem egy
kicsit erőlködve: ööh, ööh. Odaállottam a tükör elé a Browninggal és
felemeltem és a halántékomhoz nyomtam a lyukát. Az elzáróretesz ki volt
nyitva. A szívem akkor erősen kezdett verni, úgy látszik féltem hogy
elsül. Az arcom viszont egész nyugodt volt a tükörben. Abszolúte mindegy
nekem, hogy megteszem-e vagy nem, gondoltam. Azután azt gondoltam:
egyszerűen lusta vagyok egyet rántani a ravaszon. Összehúztam a szemem
és úgy figyeltem a képemet, milyen lennék sápadtan, betett szemekkel,
meghalva. Közben valószínűleg tudtam magamban, hogy az egészből most se
lesz semmi! Aztán elfáradt a karom és leengedtem a revolvert. Aztán
visszaültem vele az ágy szélére s vizsgáltam, bámultam egy darabig a
számát, aztán kinyitottam, kivettem a töltényrekeszt, kiszedtem a
golyókat, visszaraktam megint, betettem a töltényrekeszt és elzártam és
visszatettem az éjjeli szekrény fiókjába a fegyvert. Ott a Pesti
Otthonban az azelőtt való héten egy ügyvédjelölt agyonlőtte magát. A
második emeleten lakott, én nem is láttam soha, nem is voltam otthon
mikor csinálta, a házmestertől hallottam, mikor hajnalban hazajöttem,
hogy az éjjel öngyilkosság történt. Most vitték el egy órája a mentők,
már kampec volt, azt mondta a házmester. Azt mondta, vidéki gyerek volt,
második hónapja lakik itten. Azt mondtam, biztosan szerelmes volt.

– Az mán az ő dolga – azt mondta a házmester erre.

Kérdeztem, járt-e hozzá valami nő.

– Én nem bánom a hölgyeket, csak nappal tessék jönni nekik. Éccaka nem
engedélyezhetem, kérem. Mindig veszekedésem volt a fiatal úrral is.
Kérem, én felelős vagyok a tulajdonos úrnak.

Ki járhatott hozzá éjszaka? A házmester azt mondta, hogy a hölgy valami
kasszirnő lehetett. Csak nem emiatt a kasszirnő miatt halt meg? Az
emeleteken már csend volt az eset után, vagy lehet nem is hallották mi
történt, aludtak. A házmester utánam szólt a kapupénzért, mert
elfelejtettem odaadni neki.

Most éjjel ez az ügyvédjelölt jutott eszembe s képzeltem, micsoda
éjszakája lehetett, mikor elkövette magával a dolgot. Kíváncsi voltam,
hogy nézhetett ki s hová való volt és hogy neki mi volt itt a városban
az élete. Egy cím alatt laktunk és fogalmunk se volt egymás életéről.
Itt meghalhatunk és senki sem bánja! Úgy sajnáltam, hogy nem ismertem és
nem beszéltem egy szót se vele. Mintha rokonom lett volna szegény, úgy
éreztem. Azután még néztem egy darabig azt a fád festett falat a
szobában és azután lefeküdtem és olvasni akartam, de három sort se
birtam a könyvből olvasni. Nem érdekelt engem semmi, semmi. Különben se
birtam olvasni soha, mikor lefeküdtem, mert mindig kártyázás után voltam
és ha a könyvbe néztem, akkor is csupa baccarat-t láttam és hallottam
tovább és a fejem úgy ki volt merülve mindig! Aztán leoltottam a lámpát
és belefullasztottam egy sóhajt a párnába. S a szívemet szerettem volna
kitenni a székre, olyan kínos volt, hogy bennem van. Holnap megint
szerelem nélkül élni. Meddig, örökké! Meghallottam egy kakas bágyadt
hangját. Hol van ezen a környéken kakas, nem is tudtam. Biztosan a
Kispipa vendéglősé itt az utcában ez a kakas, azért vették, hogy
leöljék, ő meg biztosan azt hiszi, hogy vekkernek fogják használni.

Tán hetednapra mentem föl megint a Casinóba. Az első, amit ott
hallottam, az volt, hogy Olly Jolly megint öngyilkos lett. Az öreg Mili
ujságolta az ajtóban, mikor bementem a terembe. Olly Jolly, kérlek,
átlag félévenként öngyilkos szokott lenni s az csak egy nevetség volt
már a Casinóban, mikor Olly Jolly meglőtte vagy megmérgezte magát. De
most úgy hatott rám ez is, az Olly Jolly legújabb öngyilkossága, mintha
összefüggne az én életemmel. Én is a mult éjjel is hogy szerettem volna
nem élni már! Szegény Olly Jolly.

– Meghalt?

– Majd bolond. Fekszik a Rókuszba. Én már küldtem tíz forintot neki.
Fene egye meg ezt a szamár lányokat. Mi lelte ezeket mindig! Mindig
szerelmesnek kell nekik lenni!

Leültem. A Casinóban úgy megy az élet, mint más éjszaka. Csak Olly Jolly
nincs itt, mert öngyilkos lett. Az urak és úrfiak, akik feljöttek
lumpolni, mit tudják azt! A zene olyan nagy hazugság volt a fülemben és
szomorú, szomorú volt a Margitai Kató hangja egy páholyból, ahogy a
cigánynyal danolta hogy: ha jő az ééjcaka, mulatni kell, mulatni kell…
Olly Jolly. A szép Lezsinek épen olyan boldog a képe s épen úgy fel van
a haja göndörítve, mint szokott lenni s a jó Zsanti épen olyan
ünnepélyesen meg van borotválva s ott áll és mosolyog a szmokingban és
az egyik kezét a szmoking alá tette hátra, hogy nézhesse a világ a
frissen vasalt piquet-mellényt és az arany tallért, amelyik kicsüng azon
az oldalon a mellényzsebéből. És lenéz és a lágy bő cipőjében mozgatja a
lábujjait. Ha így csinál, nagyon jól érzi magát a jó Zsanti s élvezi a
jó életet. És a lányok, ezek is mind épolyan elevenek, épen úgy
kiszépítették magukat, mint máskor, épen úgy futkosnak és trafikálnak és
nevetgetnek. Hát semmi az, hogy innen Olly Jolly a másvilágra akart
menni? Igaz, nem nagy vicc, kérlek, amit Olly Jolly csinált, azt már
többen is megtették a Casinóból. Elly Rellyről tudom, hogy gyufát ivott
egyszer és La belle Tusnády is egy reggel a Millénium-kávéházban, ahol
egy kis társaságban bizalmasan diskuráltunk az életről, kigombolta a
blúzát, csak annyira, hogy megmutathatta, hol ment be a golyó, mikor
szíven lőtte magát a boldogtalansága végett. Szlovák Guszti, aki tíz
évig volt itt sanszonett, de azután férjhez ment, az a maga idejében
legalább hatszor vett be veronált és mindig cikket írtak a lapba róla.
Ezek a lányok úgy szaladgáltak a halálhoz, mint ahogy vannak akik minden
kis afférral mindjárt ügyvédhez szaladnak. De úgy látszik a halál se
veszi komolyan őket, csak úgy, mint az élet nem veszi komolyan
szegénykéket.

Egyszer csak jön oda hozzám a virág-Sári.

– Te, – azt mondja – kérdezteti a Manci, hogy mért haragszol rá?

– Én? Már miért? – El kellett nevetni magam, pedig igazán nem voltam
nevetős kedvemben.

– Én nem tudom. Itt ül a második páholyban. Ha akarod, kijön. Ha nem
haragszol rá. Mit mondjak neki?

– Semmit. Hagyj békében.

– Azér vehetnél neki egy szép rózsát. Örülne neki.

Csak ez kell Sárinak? Adtam neki egy forintot.

– Nesze.

Egy perc mulva látom, hogy Manci kidugja a fejét a második páholy
függönyéből. Ide néz. A feje fölött a mancsa is kidugódik a függönyből
és repdes, úgy ahogy az olaszok szoktak egymás felé köszönést inteni. S
mit nevet ez mindig? Csak könyököltem és csak a szememmel vettem el az
üdvözlését és nem voltam hajlandó megörülni neki. Mit törődik ez az én
közönyömmel? Már ugrik ki a függönyből, siet oda, az asztalok közt
furkálva magát, közben elkapkodják a kezét, le akarják ültetni, ráütnek
egy kicsit hátul, kiabálnak rá: Manci, Manci, ő csak röhög jobbra-balra,
egy nőnek csavar egyet a kontyán, ahogy az outsider-asztal mellett
elszalad. Bolond!

– Pá! Hát hoool volt? – Mint egy tanár, barátom, mikor az ember
mulasztott és felmegy először az iskolába. Mikor a kezét nyújtotta,
megláttam az ujján egy friss kis rubintos gyűrűt.

Hol voltam? Hirtelen nagyon jól esett volna elnyavalyognom előtte, hogy
hol voltam, épen őelőtte, mert semmi köze hozzám és nem számít az ő
becses személye, hogy hát te Manci, megmondom neked, hol voltam, egy
szemétgödörben voltam és összepiszkoltam a drága ifjúságomat. A
lichthofba estem le az ablakból, mikor a gyönyörű kék eget néztem és
odalent eltörtem a tiszta új szívemet. Csak néztem fel a homlokára, mint
egy beteg kutya.

– Én azt hittem, haragszik rám, azért nem jön fel. Leülhetek az
asztalához?

Leült.

– Mondja, mi újság?

– Ha még egyszer azt kérdezed tőlem mi újság, te buta nő, felborítom a
széket veled. Hol vetted ezt a gyűrűt?

– Ezt? – Megnézte s rögtön dugta a kezét. – Áh, ne legyen kíváncsi. Adta
egy pasi.

– Miféle pasi?

– Tudom én? Egy kövér. Pakompartja van neki. Ide szok jönni szombaton
mindig mulatni. Egyszer mulatott velem és akkor mingyár ajánlatot tett.

– Hogy-hogy ajánlatot tett? – Nagyszerű, barátom, hogy az emberek
ajánlatot tesznek! – Mi az az ajánlat?

Elnevette magát Manci:

– Tudja mit nevetek? Én csak azt nevetem, hogy a füle mellett az a
pakompart van neki, mind a két füle mellett. Én mindig röhögtem, mikor
ránéztem. Dühös volt. Mesélte, hogy egy földbirtokja van neki itt nem
tudom hol, és hogy engemet levinne a földbirtokjára, hogyha
meghallgatnám őtet.

– Hát mért nem hallgatod meg? Fáj a füled?

– C. Hallja, uram, ne sértegessen. Én nem hallgatok meg senkit, aki
nekem pénzzel gyön. Inkább soha ne legyen senkim.

Nem értettem ezt a Mancit. Igaz hogy nem is törtem a fejemet hogy
értsem. Felmerengett.

– Tudja, hogy le akart tenni nekem ötezer kroncsit?

– Hova akarta letenni? Le a földre?

– Nem vicc. Azt mondta, hogy ötezer kroncsit hoz nekem egy
postatakarékkönyvben rögtön, miháncs kijelentem neki, hogy az övé
leszek.

Miháncs! Micsoda magyar nyelvet beszélnek ezek!

– No és? – mintha olyan nagyon izgatott volna az ügy, pedig oda se
gondoltam. Azt figyeltem, hogy milyen szomorú vagyok.

– Hédi szid, hogy nekem nincs eszem. Mert Hédinek elmeséltem. Azt mondja
Hédi, hogy ez a pasi még tízezer kroncsit is le fog tenni, csak ne
hagyjam elszaladni.

De csúnya, de bántó mindez. Amit én hallok, amit én látok, az mind nem a
szerelem. Itt egy kövér ember alkudni fog egy ilyen kis nőre, mint egy
szép üszőre a marhavásáron. A Lipótban hallottam valakitől, mikor
mesélte, hogy barátnőt szerzett: vettem magamnak egy nőt, így mondta.
Gergely úr egyszer a bankban, mikor a nőkről volt szó, azt mondta, hogy
neki állandó nője van, egészségi szempontból. Aztán átadnak egymásnak
barátnőket, aztán szeretnek potyázni, gyűjteni hódításokat,
akármilyeneket, néha megütötte a fülemet, mikor egy könnyű
korzó-privátról, vagy ismert kóristalányról beszélgettek, hogy azt
mondta valaki: igen, nekem is megvolt. Mint egy lóról mondják a turfon a
játszók. Néger, az a komisz csirkefogó, aki a Belvárosi terraszán ül
mindig és onnan célozza a nőket, mindig Faragó néven mutatkozik be,
mikor utcán leszólít nőket. Ezeknek az embereknek nem kell a szerelem?
Hol a szerelem? Hol van az életben Romeo és Julia?

Manci belészólt a fejembe.

– Lássa, nem is jött el, mikor először felléptem.

– Tényleg. Hát tetszettél? Tapsoltak sokat a pincérek?

– Kérdezze meg! Milyen kiabálás volt! Én nem is értem, én úgy szégyeltem
magam avval a hülye labdatánccal. Tudja hogy bele vagyok már a
programmba nyomtatva? Várjon!

Felugrott, elkapott egy programmot a másik asztalról két szivarozó
vendég elől és mikor már a kezében volt, akkor tartotta az orruk elé a
programmot, kérdezve: szabad?

És fellapozta a műsort.

– Nézzen ide, második szám Tóth Manci táncosnő.

Oda se néztem.

– Tudja, második szám voltam az első este és második este, mert úgy
tapsoltak nekem, Lezsi úr áttett ötödik számnak. Milyen dühösek rám a
négy első számok, nahát! Tehetek én róla? Igaz, hallotta maga, hogy Olly
Jolly öngyilkos lett? Szeegény. Én úgy sajnálom. A Rókuszba vitték. – Ő
is úgy mondta: Rókusz.

Manci! Manci! Józsi kiabált, azután meg Adolf szaladt a terembe
Manciért. Hivatják. Manci kisasszony, a hármasba! Adolf meggyőzően
magyarázta a szememnek:

– Nagyon jó társaság!

Bánom is én. Mit akar éntőlem? Manci felállott, olyan arcot csinált,
mintha meg akarnák verni:

– Jaj, társaság! Ugy-e még itt marad?

Nem tudom, csak menjen szépen. Ment, Adolf mint egy zsandár kísérte abba
a nagyon jó társaságba.

Mászkáltam aztán a teremben, beszéltem egypár ismerős pointeurrel,
nőkkel, akik páholy és szeparé közt átutazóban üldögéltek a teremben,
vagy sétáltak a páholyok előtt, várva a jó szerencsét, Nyári Jucival,
Arany Hédivel, Elly Rellyvel, La belle Tusnádyval is, azért emlékszem
ilyen jól, mert mind ujságolta beszélés közben Olly Jolly
öngyilkosságát, hogy mit szólok hozzá s míg erről volt szó, mind a
nőknek a nézésében volt valami érdekes, akármilyen könnyű volt a
hangjuk, valami testvéri volt abból a sorsból a szemükben, egy borulat,
egy másvilágra menő hű kis merengés.

Megtudtam, hogy most is szublimátot vett be megint Olly Jolly, bár eddig
mindig csalódott a szublimátban. Nyári Juci, akinek rosszul megy a
Casinóban, mert nem szép, nagyon védte a szublimátot, hogy attól igenis
föltétlen meghal az ember, ő is vett már be szublimátot, mikor egyszer
öngyilkos lett és ő akkor hat hétig feküdt és azért ő újra is csak
szublimáttal fogja magát elemészteni. La belle Tusnády, aki jó barátnő
volt Olly Jollyval, leadta nekem az Olly Jolly öngyilkosságának az okát.
Jelzem neked, hogy míg mesélt, nagyokat sóhajtott, mert azalatt
állandóan Maurice-ot nézte, aki unalmában, mert a francia partnernője
ilyenkor szeparéban volt, elővett egy magyar lányt és végigcsinálta vele
az apache-táncot ott a középen és ilyenkor egész színház volt a terem, a
hátrább eső asztaloknál állva nézték Maurice-ot, a kisebb nők meg a
rövidebb vendégek fel is állottak a székekre s a függönyök is ki voltak
nyitva s a páholyokból a lumpok mind kidugták a fejüket bámulni, hogy
gyúrja a nőt Maurice az apache-zene hangjainál. De ha az egész terem
figyelését és rajongását összeadnám, az mind nem volna annyi, mint
amilyen nagyon La belle Tusnády egymaga nézte Maurice-ot, pedig közben
mesélte nekem az Olly Jolly csalódását, ami végett Olly Jolly
szublimátot vett be.

Ezt elmondom neked, kérlek, ez nem olyan mindennapi, mint az Olly Jolly
előbbi halálos szerelmei. Kérlek, valami Apai-fiú, akit én is ismertem
látásból a Casinóból meg az Orfeum-kávéházból meg a lóversenyről, ez
foglalkozott legújabban Olly Jollyval. Rászállt a nőre, ahogy La belle
Tusnády mondta. Olly Jolly evvel az Apaival kezdett ülni reggelig a
teremben. Olly Jolly, kérlek, egy olyan lány volt, hogy imádta a
költeményeket. Ez megesik akármilyen szép nőkkel is. Pláne Olly Jolly
annak idején nevelést kapott, hallottam az életét, hogy gentrylány volt,
de megszökött hazulról egy csalódásból kifolyólag és a Casinóba került
Pesten és a gentry-osztály nem perelte vissza, itt hagyta a Casinónak.
Mikor az Apai-fiú hallotta tőle, hogy imádja a költeményeket,
kijelentette Olly Jolly előtt, hogy ő is költő. Olly Jolly boldog volt,
hogy ezt megtudta s felszólította Apait, hogy írjon neki egy szép
költeményt. Apai másnap éjszaka felhozta a költeményt, amelyet direkt
Olly Jollynak írt és felolvasta neki. A költeménynek az volt a címe: A
vén cigány. A költeményt eredetileg Vörösmarty irta, kérlek,
szóról-szóra úgy ahogy Apai leírta. Olly Jollynak barátom megnyerte a
szívét a Vén cigány. La belle Tusnády azt mondta, hogy sírni kezdett
Olly Jolly, mikor Apai felolvasta neki a költeményt és aztán eltette a
reticulejébe. Egy pár nap mulva megint írt neki Apai egy költeményt. A
második költeményének az volt a címe, hogy Szeptember végén. Még nyílnak
a völgyben a kerti virágok…

Olly Jolly kész volt, barátom. Az Apai-fiúnak nem kellett több
költeményt írni. Olly Jolly úgy tartotta az Apai-fiút, mint a galambot.
No most, a minap hajnalban Olly Jolly kihúzta a kebléből a Vén cigányt,
mert a keblébe dugva hordozta a költeményt és megmutatta Ibolya
Márkusznak, a Casino házi kupléírójának, aki a szubretteknek a szöveget
szállítja, hogy mit szól hozzá. Ibolya Márkusz fölvilágosította Olly
Jollyt, hogy ezt Vörösmarty Mihály írta. Olly Jolly kihúzta a Szeptember
végént is és azt is megmutatta Ibolya Márkusznak. Az öreg Ibolya Olly
Jollynak kijelentette, hogy becsapták, ez neki mint becsületes embernek
kötelessége volt és amellett mint kolléga se hagyhatta, hogy Vörösmarty
Mihálylyal és Petőfi Sándorral, a magyar nemzet legnagyobb szövegíróival
egy ilyen szemtelen svindlit csináljon valaki. Olly Jolly erre a
csalódásra hazament a Reklám-szállodába s ott megitta a szublimátot.
Tegnap reggel.

Nagyon meg voltam indulva, mikor La belle Tusnády előadta ezt nekem.
Maurice kész volt az apache-tánccal és törülgette a haját a
zsebkendőjével és ment egy páholyba. La belle Tusnády hörgött egyet
Maurice után és kijelentette nekem, hogy ő részéről nem volna képes
beleszeretni Maurice-ba, mert ez a Maurice egyáltalában nem férfias
szépség. Aztán mondta, hogy jaj, muszáj holnap délután meglátogatni neki
szegény Olly Jollyt, egy öngyilkos azt elvárja a kolléganőktől. Aztán
hazamentem.

Másnap délután, mert nem tudtam mit csinálni, mikor a bankból elléptem,
eszembe jutott, hogy én is mint jó ismerős megnézzem szegény Olly Jollyt
a Rókuszban. Vettem a Józsa üzletében egy kis cserép primulát, avval
felszerelve mentem Olly Jollyt megvizitelni. A második emeleten feküdt,
oda küldött fel egy terembe a Rókusz portása, azt mondta, ott vannak
elhelyezve az öngyilkosok.

Mikor benyitottam a terembe, Olly Jolly rögtön meglátott, fölemelte a
fejét és arra nyújtotta a karját és

– Jaj ni, a Béla is eljött – már zokogott, leesett a párnájába a feje s
zokogott. Ott feküdt a második ágyon. Az ágy előtt ült La belle Tusnády
és Andrássy Tusi és az ágy lábánál állott Elly Relly. Olyanok voltak a
szineikkel, mintha kolosszális pillangók estek volna ide. S ott ült a
másik oldalon az ágy mellett egy széken Roszkovicsné, akit soha nem
láttam még nappal és azt hittem nappal nem is él Roszkovicsné.
Roszkovicsné is elkezdett pityeregni, amint Olly Jolly a zokogáshoz
hozzáfogott. És pityeregve simogatta Olly Jolly párnáját:

– Már megint kezdi. Már megint kezdi.

Úgy látszik szívet is tart Roszkovicsné, én azt hittem, csak harisnyákat
tart. A lányokkal lekezeltem. Roszkovicsnénak is mondtam: szervusz, ami
furcsán jöhetett ott ki, mert Roszkovicsné úgy ült ott a betegágy
mellett, mint egy tekintélyes özvegyasszony a templomban.

Letettem a cserép virágot az éjjeli szekrényre. La belle Tusnády odajött
megtapogatni a primulát és kérdezte, hol vettem ezt a remek fuksziákat.
Az éjjeli szekrény teli volt virággal már, pohárban és csokorban. Meg
befőttesüveg meg Kugler meg egy kis selyemruhás alvó-baba is volt az
éjjeli szekrényen. A takarón meg egy egész rakás rózsa volt.

Olly Jolly kinyitotta a szemét, kezet adott.

– Szervusz, te drága. Eljöttél! Hát mit szólsz! Mit szo-hó… – egy pár
pillanatra visszaadta magát a zokogásnak.

– Ja-aj megint! – Ez Roszkovicsné volt.

– Nem lesz semmi bajod – mondom és megnéztem a feje fölött a fekete
táblát, amire krétával fel volt írva, ami itt Olly Jollyra vonatkozólag
szükséges. De nem Olly Jolly volt felírva a táblára, hanem Gályi Nagy
Ida. La belle Tusnády leintette gyöngéden:

– Ne bőgjél már, elég volt.

Olly Jolly levette a tenyerét a szeméről és elhallgatott és Roszkovicsné
is felhagyott a nyögéssel abban a pillanatban, csak szítta az orrát és
hintázott a fejével és nézett az Olly Jolly hajára s folyton emelt egy
agyonnyomott zsebkendőt a szájáig.

– Kaptam gyomormosást – panaszkodott Olly Jolly, vagy inkább hencegett,
nem tudni. – Jaj, hogy fájt nekem.

Roszkovicsnénak majd leesett a feje, úgy elhintálta erre:

– Hn, hn.

– Benne vagyok a Napba, olvasta? Istenem. Mondja, milyen borzasztót
tettem én, mondja! Mért nem ül le. Rellykém adjál egy széket Bélának.

Mentem székért. Benyilt az ajtó s a jó Zsanti jött be bundában és ezüst
bottal, a cilinder nem volt a fején, mert már a kezében volt.

– Zsa-hanti úr! – Szinte előbb hallottam az Olly Jolly új zokogását,
mielőtt tényleg kitört belőle. Megint felült, a jó Zsanti tiszteletére s
összekötötte a pertlit az erős Rókusz-ing nyakán, mert kioldódott neki.
A jó Zsanti kezében egy fehér rózsa-bukéta volt, úgy jött, mint egy
ócska vőlegény és ahogy bejött az egész terem felé meghajtotta magát és
biztosan rebegte magában a meghatottságtól ezt hogy: áldás békesség, de
nagyon szigorú arcot csinált, amint az Olly Jolly ágya elé ért.

– Ne! – azt mondja s belenyomta az Olly Jolly kezébe a bukétát. – Egy jó
nagy pofont érdemelnél te bolond tyúk, te! Szervusztok macskák.

Az egyes ágyon a sarokban elmosolyogta magát gyöngén az Olly Jolly
szomszédja, egy férfiöngyilkos, egy fodrászsegédhajú fiatal, aki nem
tudom hogy került a női terembe. Kötés volt a homlokán. Arra volt
könyökölve az Olly Jolly ágya felé és sápadt arcából két sötét,
szórakozott szemével nézte gyöngén Olly Jollyt. Üdvözöltük egymást a jó
Zsantival. Azután a jó Zsanti leült az ágyhoz és a cilinderét rátette a
takaróra a virágok közé s szigorúan és jószívűen mint egy apa, ejtegette
azt a brillantinos fejét a szegény Olly Jolly szeme közé:

– Látod te taknyos. Mit kezdel ilyen csirkefogókkal. Ha a jó Zsantira
hallgatnátok, nem buknátok bele mindig az ilyen zsiványokba. És egy
ilyenért iszol te szublimátot? Nem szégyelled magadat?

– Ne bántsa legalább, Zsanti úr, nebbá-hántsa legalább.

– Nézze Roszkovicsné maga fogja be a száját.

A lányok nevettek már. Olly Jolly is nevetett egy ici-picit, amennyit
egy öngyilkosnak nevetni illik. Roszkovicsné belésipolt az orrával a
zsebkendőjébe s azt sóhajtotta: jaaj istenem. Olly Jolly visszaesett a
szerencsétlenségébe s kicsúszott egy-egy könny a két sírós szeméből:

– Mit csináljak drága Zsantikám, már megszerettem azt a fiút. Mit
csináljon az ember.

Andrássy Tusi, aki azt hirdette magáról, hogy neki nincs szive,
fölemelte a tenyerét és úgy legyintett Olly Jollynak:

– Maguk mind a legnagyobb hülyék édesem.

Egyszer csak bedugta a fejét Arany Hédi s utána Manci bujt be. Ezeknek
is virág volt a kezükben. Egy világoskék szövet jambósapka volt a Manci
fejében, mintha csónakkirándulásra öltözött volna. Meglátott, mikor jött
az ágy felé és megállott és rám ragyogott:

– Nini! – s aztán szaladt Arany Hédivel az ágyhoz és mind a ketten
beledűltek az ölelésébe Olly Jollynak, aki megint frissen felzokogott:

– Szervusz drágám, szervusz, hogy vagy, mit szóltok, hát mit szóltok –
és megint volt sírás, Roszkovicsné is odaborult közibük segíteni s már
nem tudom, hogy ment ez és hogy ki kezdte, de a siránkozásból egyszer
csak egy nagy nevetés lett. Ilyen egy bolond népség! La belle Tusnády
rácsapott hátulról Arany Hédire s huzgálta visszafelé az Olly Jolly
kebléről és mind a lányok nevettek és a jó Zsanti is nevetett meg én is
nevettem azon, hogy itt elkezdenek nevetni. Csak Roszkovicsné jött
zavarba s nézett körül fejcsóválva. Egy apáca pisszegett távolabb egy
ágy mellől és a betegek köhögtek és felkönyököltek idenézni, haragudtak
vagy inkább örvendtek szegények? Egy vén asszony volt az Olly Jolly
másik szomszédja, az csak figyelt fölfelé a plafondra egyformán. Ott egy
légy sétált, a nehéz betegeket mindig érdeklik a mennyezeten a legyek. A
vén asszonynak a térde táján mintha egy nagy batyu lett volna a takarója
alatt. Olly Jolly megsúgta nekünk, hogy ez egy bizonyos Klinkóné, egy
szegény asszony, akinek a lábát levágta tegnap a villamos. Csend lett az
ágynál, a lányok egymás után sóhajtottak, néztek át a szegény vén
asszonyhoz. Roszkovicsné csendesen ismerkedett a vén asszonynyal.

A jó Zsanti elköszönt, miután kijelentette Olly Jollynak, hogy ha még
egyszer öngyilkos lesz, becsületszavára ki fogja lökni a Casinóból. Olly
Jolly hűen ránézett a jó Zsantira s azt mondta, hogy ezután már okos
lesz és tiszteltette az egész Casinót és hogy mondja meg a jó Zsanti az
igazgató úrnak, hogy ne haragudjon. A jó Zsantival elment Andrássy Tusi
meg La belle Tusnády is, azután Arany Hédi jelentette ki, hogy neki
muszáj még ondoláltatni menni s Mancit is hívta s én is elbúcsúztam Olly
Jollytól, aki egy végtelen hálás pá-val adta fel a kezét és a kezén
csillant szegénynek a jegygyűrűje. Ez mindig nagyon meghat engemet, a
táncosnők jegygyűrűje. Nekik van Pesten a legvastagabb karikagyűrűjök,
pedig nincsen semmiféle vőlegényük nekik, csak egy álmuk van legfeljebb
és ugyebár avval senkinek nem ártanak, ha karikagyűrűvel szerepelnek a
világban.

Ahogy jöttünk a folyosón meg a lépcsőházban, a sovány beteg emberek,
akik ott csuszkáltak a papucsaikban, mind megállottak és néztek Arany
Hédi után meg Manci után és ezek is kíváncsian és tisztelve néztek a
betegekre és Arany Hédi húzta az orrát:

– Jaj ez a karbolszag itten! – és Manci sóhajtott vissza, hogy szegény
Olly Jolly, istenem, itt kell neki feküdni a Rókuszba! A Rókusz udvarán
csendesen sétálgattak és pihentek párjával meg magánosan a lábadozó
betegek, ki tudja kicsoda mindegyik ember itt és mi a baja? S mi az
élete? Itt úgy el vannak maszkírozva ezekben az egyforma kékcsíkos
köpenyegekben és sipkákban. Úgy üldögélnek a padokon és úgy járkálnak a
néma nevükkel, mint valami katonák a kaszárnyájukban az élő város
közepén. A tavalyi verebek csipogtak és ugráltak a fákon az udvarban,
azoknak mindegy a terep, csak azok a zöld boutonok tartoznak őrájuk,
amelyek kitolakodtak a gallyakon, meg az, hogy az ég olyan kékítőszínű
kék megint odafenn és hogy a szellők mint könnyű vigécek meleget hoztak
a levegőbe mintának valahonnan a nagy idegen cégtől, amely a meleget
exportálja.

Az utcán el akartam a hölgyektől búcsúzni a viszontlátásig. Már alkonyat
volt, az Arany Hédi kipirosított arca lilaszínű volt az utcai
világosságban. Nem volt nagy ambícióm kísérni őket. Kezeltem velük és
csak épen megkérdeztem, merre mennek. Arany Hédi a ligetbe szándékozott
kijutni villamoson. Mondjam meg neki, melyik villamos megy innen az
Aréna-útra.

Manci megkérdte:

– Hát nem ondoláltatni mégy?

– Nem – azt mondja Hédi – csak odafenn mondtam. Ki kell menni nekem most
a Cirkusz-kávéházba. Ott vár a barátom.

Megkérdeztem:

– Ki a barátod most jelenleg?

Manci mondta meg helyette:

– Egy nagyon kedves pofa.

Arany Hédi felvilágosított:

– A Rojál Vió titkárja, az a barátom. Tegnap megnyilt odakinn a mozi, ő
most már délutántól kinn van a ligetben. Manci gyere ki, majd azután
beülünk egy páholyba. Maga nem jön ki? Bemutatom magának a barátomat.
Megmondom magának, ő volt tavaly az Olly Jolly barátja, azért nem
beszéltem odafenn.

Nem volt kedvem kimenni velük a Cirkusz-kávéházba. Manci sem akart
menni. Odafordult hozzám:

– Maga merre megy?

– Én? – A két karommal keresztbe mutattam: arra.

Az lett a vége, hogy elmentem sétálni Tóth Mancival. Jött mellettem egy
pár lépést, elkezdte a társalgást. Azt mondja:

– Úgy irígylem ezt az Olly Jollyt.

Miért irigyli Olly Jollyt?

– Csak. Nem mert itt fekszik a Rókuszba. Hanem mert Olly Jolly az
legalább már boldog volt. Őneki mindig volt egy igazi barátja, akivel
nem volt semmi érdeke neki, csak a szerelem. Azt hiszi, én nem tudnék
öngyilkos lenni egy szerelem végett?

Végett? Talán miatt! Én nem tudok ezeknek a konverzációján segíteni.
Ezeknek egy külön magyar nyelvük van, amit nem tanítanak az iskolákban.

– Eredj jobbra, te vagy a hölgy – mondom neki. Észrevettem, hogy a
baloldalamon sétál.

– Hagyjon engemet, zéderanda! – Úgy jött tovább, balról. Átkeltem a
baloldalára, akkor ő visszaszaladt, úgy hogy megint csak a baloldalomon
jött.

– Ne ugrálj itt, mindjárt itthagylak. Csak nem fogom magam veled az
utcán kompromittálni! Viselkedj tisztességesen, hadd higgyék, hogy
legalább is egy jobb szobalány vagy.

– Elég édesem, a többit írja meg levélben.

Elröhögte magát, egy vastag úr lépett el mellettünk cilinder alatt,
utána kiabált:

– Öö, mondja csak! Izé, hallja!

A vastag úr hátranézett, Manci persze akkor hozzám volt már fordulva s
úgy tett, mintha el volnánk mélyedve a diskurálásba. Ezt a viccet még
vagy hatszor megcsinálta, mindig, ha valami tekintélyesebb alak került
elébünk. Alig birtam a nevetést megállani, oly komikus volt, ahogy azok
az urak hirtelen megfordultak és ránk bámultak. Pedig olyan rosszul
voltam a szivemben. Olyan fárasztó nehéz érzés feküdt rajta, komiszabb,
mintha bánat lett volna, mert csalódás volt, egy utálatos buta csalódás.
Mi mindent nem képzeltem erről a tavaszról. Most evvel a züllött kis
nővel találom magam a flaszteren az első szelid márciusi alkonyaton.

Azért is, kicsúfolom az életemet, veszek neki egy csokor ibolyát. Ott
ácsorgott a Nemzeti előtt egy ibolyás sváb fiú.

– Fizessek neked egy csokor ibolyát? Ne mondd, hogy potyára sétáltál
velem.

Az orra alá nyomtam az ibolyát: nesze.

– Pfuj, – azt mondja – csupa vizes ez a ronda ibolya.

Elvette s aztán folyton felemelte megszagolni. Nekem nem szólt, hogy
gyönyörködik az ibolyában. Gondoltam, elég lesz már Manciból. A Kossuth
Lajos-utcánál megállottam vele:

– Hát meddig parancsolsz még együtt lógni velem?

– Hallja mehet, ha akar. De azért lehetne olyan gavallér, hogy elvigyen
legalább egy cukrászdába.

Egy cukrászdába. Hová vigyem. Visszafordultam vele, bevittem a
Hauerájba. Ott nem lesznek ismerősök. Ott ültünk egy sarokban, néztem a
színinövendékeket az asztaloknál a rejtélyes nagyhajú, havelokos
fiúkkal, hogy tárgyalnak, hogy bujnak össze, csokoládéznak és
süteményeznek és cirógatják egymást türelmetlenül a kezükkel és a
szemükkel. A színinövendékeknek az összepiszkolt szerepei az asztalkákon
feküsznek, meg némelyik ráült a szerepére, hogy el ne veszítse. Istenem,
de boldogok ezek. Biztos ha benéz az utcáról valaki, engem is irígyel,
azt hiszi, én is boldog vagyok itt evvel a fiatal hölgyeménynyel. Nyitva
volt az ajtó, mert a cukrászdákba is beeresztik a tavaszt, kinnről
izgatott verébzsivaj hallott és villamoscsengés és postakocsizördülés és
az emberek siető társalgása, ez mind olyan örömteljesnek tűnt, oly
fiatalnak, szerelmesnek. Tóth Manci folyton felugrott a tányérkával és
új meg új krémeseket és diósakat hozott a süteményes pultról. Már
legalább a nyolcadik süteménynél tartott. Mindig etetni akart, aztán ő
kapta be vígan a falatot, mikor eltoltam a kezét:

– Jó, ne egyen, több marad nekem.

Egyszer nagyon belebámult az arcomba:

– Mennyiér mondja meg, hogy mi a baja magának?

– Semmi fiam, csak egyél.

– De tényleg. Maga úgy el van keseredve, mint őszszel a liptai túró.

Kinéztem az utcára, nem voltam hajlandó kiszolgáltatni a szomorúságomat
egy Tóth Mancinak.

Fizettem. Kimentünk a Hauerájból. Az ajtóban egy furcsa fájdalom futott
el engem. Már másutt is éreztem ezt. Az volt ez, hogy most itt voltam és
szomorú voltam, egy ilyen helyen, ahová ha gondoltam, ha benéztem,
mindig az élet vidámsága volt a szemem előtt. Én itt már nem lehetek
vidám, mert egyszer szomorúan ültem itt és ez mindig eszembe jutna, ha
ide jönnék. Egy sóhajom itt maradt, az oda felment az egyik szögletbe s
ott marad, mint egy gyönge kis pókháló, amit nem is sejt senki.

A szél beleszemetel az utcán az ember szemébe. Az ember grimaszt csinál
és a nyakába húzza a fejét. A Gerbeaudban ül most is az a nő s olyan
mintha igaz se volna, hogy ismertem és hogy történt köztünk valami. Jaj,
ha bemennék most oda? Mit gondol ő felőlem? Hátha én valami rémes
illetlenséget követtem el avval, hogy többet nem is jelentkezem? Én soha
nem fogok az élethez érteni. Tóth Manci beszélt hozzám, lökdösött, én
nem figyeltem rá, Illetőnét próbáltam megint magamban érezni,
elbájoltatni magam. Hallatlan, barátom, az arca is úgy eloszlik, amint
látni képzelem. És megint és megint csak azt érzem, hogy valami nagyon
rosszat tett velem. Ellenségem.

– Mondja, mit szólna hozzá, ha én is innék szublimátot, de tényleg? Én
innék legalább egy literrel, hogy ne kellessen a Rókuszba feküdni.

– Mi lelt megint, te buta?

– Semmi! Tudja, hogy én hogy utálom ezt az egész világot? Én egy olyan
szerencsétlen vagyok. Bá, mit néz a szemivel?

Ezt már egy fehérbajuszos bácsinak mondta, aki úgy látszik epedve nézte
meg Mancit. A bácsi elhúzta a fejét és megmozgatta mérgesen az ajkait,
azután Manci csak figyelt előre a levegőbe, én nem tudom, mit figyelt:

– Mondja, minek gyön az ember a világra?

De unalmas megint! Mindjárt le fogom kapcsolni.

– Ha az ember legalább azt a bizonyosat megtalálná, aki szeresse az
embert. Igy mit ér ez a ronda élet? Mondja! Hát mondja, mi ez az egész
vacak élet?

Ez azt beszéli, amit én mindig gondolok magamban. Utálatos!

– Némelyik lányoknak olyan szerencséjük van! – azt mondja. – A Hédi is a
Hugóval úgy szeretik egymást. – Bekapott egy sóhajt a nyitott szájába.

Egypár szóra méltattam:

– Mit akarsz? Mindig kaphatsz férfit. Azt mondtad, hogy egy nagy
földbirtokos is akar tégedet.

– Igy beszél velem? Azt hiszi, kell az énnékem? Azt hiszi, kell nekem
egy gazdag? Én arra még ráérek. Vagy azt hiszi, nekem imponál az a
Móric, mert az egy francia? Mindig úgy beleharap a fülembe, mikor visz
táncolni, fene egye meg. Mindig beszél nekem németül, de én azt se
értem. Csak nagyon jól tudom, mit akar. Akit én nem vagyok képes
szeretni, az mehet. Nekem hiába hízelegnek.

Az Andrássy-útra értünk. Őneki csak tizenegyre kell felmenni a Casinóba
öltözni, nekem meg semmi dolgom nincs ilyenkor, csak a búsulás. Beültem
a Pathefonba vele, hallgattunk egymás mellett ülve kis zenéket, én
operarészleteket, ő meg Bachótól és Banda Marcitól indulókat és
csárdásokat és aztán Baumann-kuplékat kapcsolt a fülébe s ugrált és
röhögött a székén, úgy hogy egy kicsit rugdosni kellett a lábát, hogy
rendesen viselkedjen. Azután elvittem a Borozóba vacsorázni, mert már
éhes voltam.

*

Ha tudna még úgy fájni valaha az élet, ahogy azon a tavaszon fájt.
Hirtelen kitört Pesten a tavasz. Tényleg barátom olyan az, mintha az ég
falát áttörné türelmetlenségében. A napsütés pofozza az embert. Az
ablakokon csókok lángolnak. Valami harcias melegség van, ami melegebb,
mint a kánikula. Oly világos, oly csodavilágos a levegő. A járdába
beállított fák egyszer csak teli vannak zöld konfettivel. Mi ez, hogy
egész más a város, pedig a tegnapi város ez, nem? Mi az, hogy a kimenős
pincérek olyan kurta sárga übiket vesznek fel a frakkjukra s hagyják
kilógni hátul az übi alól a frakk farkát, mintha titokban ők fecskék
volnának? A cigaretta a szájukból feltámaszkodik az orruknak s forgatják
cinkfejű elegáns pálcájukat és félrerakják a szidit a fejükben, hogy a
fele a frizurájuknak kilássék a szidi alól! Most nem szocialisták, most
boldogok! A kövér kis barna verebek tavalyi-kosztümben, semmi panaszuk
nincs, hogy a nehéz telet átcsinálták velünk, össze-vissza ugrálnak,
hencegnek egymásnak, egy végtelen csicsergés a társalgásuk, ami lemegy
az ember füléből a lelkébe s az emberben fáj a visszhang, mintha értené
őket. Süti a nap őket. Boldogok vagy mik. Örülnek a világnak!

A Margithídon lekönyökölnek ilyenkor szegény emberek a hajókat nézni. A
sziget, mintha tegnap még nem lett volna a helyén, mintha a Duna valamit
álmodott volna az éjszaka s az álma ott maradt volna reggelre a víz
színén. Minden! Egy ablak ki van nyitva s egy drótkalicka ki van az
ablakba téve s ugrál egy kis sárga madár benne. És valami
vendégmadarakat vesz az ember észre a fákon, feketék és kékesek, én
igazán nem is tudom micsoda madarak, kurtákat oboáznak és flótáznak és
eltűnnek. Két napszámos visz az utcán egy tükröt és a tükörbe rezegve
dülöngnek a házak, meg vannak őrülve s mindenki fejjel lefelé táncol
abban a tükörben. Az élővirág-boltok kirakatablakát kinyitják. A kofák
talyigáin a narancsok tegnapról mára feldagadtak, kigyulladtak, lázuk
van vagy mi! Egy luftballon mennybemenetelét nézik már az Andrássy-úton.
És minden utcán és minden udvaron kis kutyák forognak egymás körül.
Vándorol egy zongoraverkli valahová, tükrök csillognak az oldalán és
képek, álomkastélyok és illúziókertek. Az a sánta legény, aki toszítja,
hogy tud most sietni! És milyen vad nagy zergetollat lógat a zöld
kalapján hátul!

Egy kávéház már olyan ideges, kirakta a fehérített székeket a járdára,
nem birják ki tovább! A vendégek mint a medvék kibujnak a kávéházból és
ott ülnek benne az utcában a kinyitott ég alatt. Ó csak ne volnának
ilyen csúnyák! Zöld az arcuk a nagy napvilágban és oly kínzóan látszanak
a ráncaik és a rossz arcbőrük úgy fárasztja a szememet. De ráncaikkal
most mosolyt kreálnak, egy édes sértődöttséggel húzzák össze a szemüket
a nap alatt, mert az az ívlámpáknál is erősebb az ő szemüknek. És
szivaroznak és szinte elandalodva kavarják a feketéjüket és a
feketekávéban a sárga kávéskanál aranyosan csillan és csillan, mert
átsüt a nap a poháron. Ezek itt ha nem is gondolnak arra, hogy tavasz
van, de legalább szeretnek szivarozni, szeretik az édes forró
feketekávét, szeretnek lusták lenni, szeretik azt az ordináré életüket,
jól érzik magukat. Én nem tudok az égnél kékebbet és simábbat és
fényesebbet, ahányszor felnézek, csak azt tudom gondolni rá:
szívfájdalom, szívfájdalom!

Jaj te és a lányok! Hogy nem tébolyul meg itt mindenki. Délben kimentem
a korzóra s mentem ebédelni a Dunaparton, az utcán mindenütt a lányok, a
lányocskák, zsinatolnak, csapatosan vonulnak valami győzelemben, teli
van velük a város, mintha egy álomvilág-hatalom megszálló serege
özönlötte volna el fővárosunkat! Hol voltak ezek tegnap, ezek az édesek,
ezek a hallatlanok! Éltek ezek tegnap is? Hisz iskolából jönnek, meg
iskolába mennek, meg angol és német gardékkal tűnnek a járdán a népek
közt, hisz láttam már ezeket és mégis mintha most látnék először ilyen
fiatal lányokat. Istenem, mikor elmennek az ember előtt! Meg muszáj
állanom, nem tudok tovább menni. Bámulom őket és hülye leszek, nincs
gondolatom, csak nyilallanak belém az aranyhangok, amint hevesen
trafikálnak és közbekacagnak és bámulok. Mit beszélhetnek ezek!
Napsütést, ibolyaszagot. A lábuk mint virágok erős selyem szárai, a
hajuk, tengeri kiesett szőke selyme, meg tortaszín barna fellegecske a
nyakukban. Milyen délcegek, milyen könnyen sietnek, hogy jön fel és fel
a drága fejük lépés közben, mintha muzsikát hallanának és annak a
dallamára lengedeznének előre. Ezek emberi teremtések, mint egy
fiskális, mint egy kocsis? Istenem! A kicsi kis mellük, kis vakmerőség,
kis támadás, kis vad kitolakodás, mint a rózsatő az őzike homlokán.

Mi van ezekben a bántatlan tiszta szemekben, egy huncut mennyország.
Édes, édes, lehellem mindre s a szivemben egy tüzes dobolás van, csuda
hogy az egy lépésre se hallik ki belőlem. Megőrülni mindért, egyért
közülök, eltépni innen mint egy szél a mezőről egy kis vad margarétát és
repülni s elhalni vele. Kiknek a lányai ezek mind? Kiké lesznek? Mit
fognak álmodni ma éjszaka? Imádkozni kellene letérdepelve egy ilyen
szőkécskének a térdei elé, mint egy angyalhoz, keservesen zokogni s
könyörögni, hogy hadd haljak meg! Öt percig utána nézek egynek és megint
egy másik lánynak nézek utána s nem is látom már és még mindig nézem és
a világ kékbe s feketébe s pirosba borul a szememben. A két kezem a
pálcám fején fogja egymást, úgy állok az utcán magamhoz támaszkodva,
mint egy nyomorult öreg kéregető. Senkije nincs a szivemnek, senkije
nincs s nincs határom, mind az egész szerelem kéne, ami csak van a
földön!

A vágyaim a szívemben, mint egy ketrecben az új tigrisek, akik nincsenek
megszelídítve. Jaj, nem birom, nem tudok a szívemmel menni, nehéz, éget,
fölvérzik, elájulok. Az valakinek a mulasztása, hogy nekem nincs
boldogságom, pedig tavasz van, az a király hibája, vagy a minisztériumé,
nem tudom, hát ki vigyáz itt, ki itt a felügyelő, hisz nem tudja, hogy
én nem vagyok boldog! Hát mit akarhatnak egyebet egy országgal, mint
hogy mindenki boldog legyen!

Az este rám jön és ugyanaz a bepecsételt életem van tovább, megyek fel
bakkozni, ott vacsorálok a kártyásokkal, beszélek kártyáról velök,
mindig, mindig és fáj a szavakat mondanom, mert nem érdekel ez, utálom,
szégyellem és féltékeny vagyok minden percemre: nem szabadna így mulni
nekik, valódi élet nélkül, mind vissza kellene kapni nekem az órákat, a
napjaimat, hogy csókokkal és boldog suttogással töltsem. És megint csak
az éjszakázás a Casinóban. Pedig tavasz előtt mindig holtbiztosra
vettem, hogy máskép lesz, az ifjúság jön, gyönyörű, tiszta élet, más,
nem tudom én milyen.

Ugy-e látod előre, kérlek, hogy ebben az árvaságban húzni kezdek ahhoz a
rongy kis Tóth Mancihoz. Már hiányzott, mikor az asztalomhoz ültem és
késleltették a teendői, úgymint ivás és vidám társalgás az urakkal.
Mikor jön és leül hozzám, legalább egy női ruha van ott mellettem,
legalább egy nő sima könnyű hangja bujkál a fülembe, legalább egy üde
világos kéz nyulkál és kaparász ott az abroszon mellettem.

És a többi nőt itten úntam már, nem tudom, oly szerencsétlen volt mind
alapjában véve s akivel diskurálni kezdek, mindegyikre úgy néztem, hogy:
ez se boldog, ez se boldog és egyik sem adott semmi illúziót már nekem.
Ebben a Tóth Manciban, kérlek, ebben se volt semmi tündéri, de ez
legalább nem fárasztott, olyan friss volt mindig, mint egy pohár
kristályvíz. Ez csupa jókedv volt, teli volt a szája viccekkel, mert
örült még a vicceknek, kezdő nő volt és aztán az arca festetlen volt és
a ruháján és a csacsi beszédein mindig meglepődtem egy kicsit, olyan
volt, mintha valami kis vidéki iparoslány tévedt volna ide a Casinóba s
azt se tudná hol van! Néha megfogtam a kezét és tartottam egy kicsit és
úgy néztem a szemébe vágy és gondolat nélkül és ez jól esett a
szememnek, mint egy tiszta patakba nézni. Egyszer eszembe jutott így,
hogy egy kis faluban ilyen szimpla leánynyal milyen édes volna a kerítés
mellett sétálni s beszélgetni most tavaszszal, mikor az ecetfák hosszú,
gyenge vérszínű karjai kihajolnak az utcára. Ültünk és ültünk együtt,
nem birom már visszaképzelni, mit tudtam egy ilyen Mancival egyik
éjszakáról a másikra társalogni. Semmit. Megnyomom a mutatóujjammal az
orra hegyét és a hüvelykujjammal meg a nagyujjammal befogom a két arcát,
úgy húzom össze a képét és hottentottát csinálok belőle s azt mondja:

– Náá.

Meg rászólok mikor el van fordulva:

– Manci!

De előbb odatartom az ujjam az arcához. Csak akkor mondom, hogy Manci.
Idefordul, persze beleüti az arcát az ujjamba. Rácsap a kezemre:

– Fene egye meg magát, ameddig ér az a kabát.

Ilyenkor jó nekem Tóth Manci. Vagy kis pofonokat adok neki minden ápropó
nelkül, mikor elbeszél valamit a Casino eseményeiből és folyton húzza a
fejét hátra: c, c és én úgy teszek, hogy no most már figyelek és megint
csak pofonütöm. Ne képzelje, hogy komoly nőszámba veszem. Ehhez a nőhöz
nem kell érteni. Evvel nem kell bánni tudni. Evvel játszom mint egy kis
fiú a paprikajancsival, akit adtak neki, hogy elrontsa.

Milyen találmányai vannak. Ha pezsgőt hozatok és muszáj neki inni velem
egy kicsit, kiszalad az öreg Milihez, hoz ibolyát meg egy rózsát és
eltépi a szirmokat és beleszórja a pohárba. Azt mondja, hogy ő máskép
nem iszik pezsgőt, mert ő csakis a virágoknak az ízét szereti. Idetartja
koccintani a poharát és azt mondja, tudom-e én, hogy miért koccint az
ember? Miért? Mert akkor mind az öt érzékek működnek az embernél, azt
mondja. És elmagyarázza:

– Látás. A szemébe nézek magának. Hallás. Hallom, hogy a pohár
összeütődik a maga poharával. Izlés. Mert ízlelem az italt a számmal,
igaz? Szaglás. Mert az orromba jön a szagja az italnak. Na és tapintás.
Fogom a poharat és tapintom, nem?

– Hol szeded ezt a sok tudományt?

– Hallja, én művelt úrinő vagyok.

Hajnalba kifejezett kívánságára le kell vinnem őtet a Borozóba
csirkelevesre. Annyit eszik, mint egy madár. Nem éhes, csak ülni akar
még velem. A Borozó teli van már részegekkel. Manci röhög mindenkin,
kenyérbéllel meg csirkecsonttal hajigál a legidegenebb asztalokhoz.
Figyelmeztetem, hogy ne lopja velem a drága időt, üljön át a kövér
pasikhoz, akiknek pénzük van és csábítsa el őket. Elpirul erre:

– Korához képest eleget beszélt – azt mondja és felkapja a szódavizes
üveget s rám spriccel egy kicsit vele. Én nem akarom kiismerni magam. Mi
lelte? Hisz neki az ő pályáján pasas kell. Mért nem látom
érdekkirándulásokra kelni az urakkal? Kije van, vagy kije volt neki? Kik
szerették már? Pechje lehet, hogy nem tud egy állandó barátra szert
tenni. Pedig szép leány. Ha nem volna bajom a szívemmel, ha nem a
boldogságot keresném, ha csak mulatság kellene nekem, én is tudnék
gyönyörködni benne.

A szeparékból magyar nóta zokog, a vidéki lumpok mulatnak. A nők folyton
nagyokat visítanak a függönyök mögött, egy vandál futam hallatszik ki a
zongoráról, biztosan ráült egy részeg magyar. Arany Hédi feldúlt
frizurával támolyog ki a függöny mögül, egy rakás malagaszőlő meg
mandula van a két markában, odaszalad hozzánk:

– Jaj gyerekek, gyereke-ek! De be vagyok rúgva! Ezt loptam neked, Manci,
a zsardinettóból. Egyetek! Adjatok egy kis szódát!

Manci meg akar etetni a zsákmányból. Pfuj. Nem lát abban semmi
különöset, hogy én is élvezzek abból, amit Hédi kilopott a szeparéból.
Hát nem kell? Beletömi a számba a malagaszőlőt, próbáljam le nem nyelni!

Már reggeledik és végre Arany Hédit és Tóth Mancit konflisra rakom és ők
hazakísérnek engem és én kifizetem a konflist úgy, hogy a dámákat vigye
el a Kisstáció-utcába.

*

Igen, ez még hozzátartozik az én regényemhez. Egy délben jövök ki a
bankból, úgy egy hónappal a kocsikázás után, hát ott látom előttem menni
Illetőnét a Dorottya-utcában. Majdnem elmentem mellette már, mikor
észrevettem, hogy ő megy ott előttem. Fékeztem. Jaj, ha hátranézne.
Néztem hátulról, kinyilt a szám, úgy meg voltam lepve tőle. Ez a nő az
enyém volt? Izgatott lettem. Féltem, én nem tudom mitől. És dühöt és
fájdalmat éreztem, az a fényes utca árnyékos lett előttem. És oly
nevetséges hazug volt a hangulatomban az egész sétáló úri világ ott és a
könyvkereskedő-kirakatok és a divatcégek és minden. A jobb karom mozdult
egyet, olyan kedvem lett volna utána ugrani a nőnek és a pálcámmal
ráhúzni hátulról: te haszontalan! te haszontalan! – egyebet nem tudtam
volna mit mondani neki. Aztán a nő elfordult a Deák Ferenc-utcába.

És várj, valami van még. Később egyszer az Operában láttam egy páholyban
az urával és Feltünésiékkel ülni. A sötét felvonásban észrevettem, hogy
a nő sír. Néztem és akkor megsajnáltam és megbocsátottam neki, kérlek.
Ki tudja, hogy milyen boldogtalan lehet az élete.

*

Hát kérlek, első májuskor az enyém lett Tóth Manci. Csak ezt akartam
elmesélni neked. Ő azelőtt nem volt senkié. Én nem tudtam Tóth Manciról,
hogy ő még ártatlan. Én azt nem hittem volna. Én arra nem is gondoltam.
Én az egész Tóth Manciról annyit nem gondolkoztam, mint a botról,
amelyikkel sétálok, vagy a cigarettáról, amelyiket szívok. Összeszoktam
vele, járkálni délután az utcán, beülni vele kávézni a Király-kávéházba,
ahol cigányzene van és vacsorázni vele a Borozóban meg a Makkhetesben
meg a Rohrstockban, össze-vissza, ahol ilyen negyed- vagy nyolcadvilági
kis nővel el lehet bujni. Én őróla senkinek nem szóltam és ha kérdezték,
szégyelltem magam, azt mondtam: áh, hagyjatok békén, nem vagyok azonos
avval, akit Mancival látnak.

Tudod még mi volt nekünk a május első? Emlékszel? Nekem nem volt akkor
se semmi más tervem, mint fennmaradni, megvárni a május első reggelét,
ahogy szoktuk minden évben Pesten. A Casino kiköltözött aznap a nyári
helyiségbe a ligetbe. Kimentem. Ott loptam az éjszakát tán négyig Tóth
Manci őkicsinységével. Akkor már nagyon zajlott kinn a liget. És mintha
szélroham jött volna be a terembe, a május volt, nem kellett a Casinónak
a tánc, a pezsgő, a zene, semmi, a lányok mind szaladtak a garderobe-ba
öltözni s szökdöstek kifelé a ligetbe. A vendégek üvegeket nyomtak a
zsebükbe, nőkkel, virággal ki a fiakkerekre! Nekem is volt a május
elsőre egy Tóth Mancim, kirontottam vele abba az őrült vásárba. Azt
hiszem egy kicsit részeg lettem ott éjszaka, vagy csak akkor rúgtam be,
mikor kinn voltunk a levegőn abban a lángoló zsivajban. Már teli volt a
vurstli mint egy színház és özönlöttek folyton a város felől a
fiakkereken, konflisokon, omnibuszokon, meg egy-egy vad autó jött
részegekkel, a soffőr sipkája fel volt virágozva s a motoron elől is
valami bolond papirszalagdísz volt, az isten tudja hol diszítették fel
ezek magukat! A konflisok felett hízott piros luftballonok jöttek a
levegőben. Némely konflison egy féltucat nő jött, olyanok voltak, mint a
tört pipacsok egymáson, a lovat is nő hajtotta a kocsis mellett és
sikoltottak és kacagtak én nem tudom mitől, hogy május első van! Az
Amerikai parkban tűzijáték volt. Egy reklám-omnibusz tetejéről
fehércilinderes világfiak óriási papirtrombitákon kürtölték teli az
eget. A hajóhinták mintha a mennybe akarták volna rúgni magukat s a
szobalányok és munkásnők szoknyái repkedtek és lobogtak fel a hintákon
és lenn az emberek kurjongattak és éljeneztek hozzá, mint egy
választáson. A ringlispilek ki voltak világítva villanyguirlande-okkal
és a tükrök közt egy pokoli tüzes fényben keringtek a díszkocsikák, kis
paripák, arany disznók és szarvasok megrakva bakákkal meg
iparossegédekkel és szobalányokkal és szakácsnékkal és más minden
nőkkel, akik kávéházakból jöttek ki, meg a kávéházak elől és a nézők
szédítő hűhóval eresztették ki az utazók nyakába mint a lassókat a
papirszalagtekercseiket és ez sistergett és konfettiztek a ringlispilből
vissza, akik keringtek és konfettiztek és harcoltak a papirszalagokkal
mindenütt. Manci persze rögtön beszerzett egy kiló konfettit és benne
voltunk a csata közepében. És a kintorna megőrülve zúgott és csilingelt
összevissza a ringlispilből meg a másik ringlispilből meg a hajóhinta
felől meg a plasztikonból meg egy friss moziból meg egy kígyóevő
bódéból, mindenünnen. A Magyarok Bejövetele, a Hintz-féle bábszínház, a
Barokaldi, mind telistele volt, mind gálaelőadást tartottak.

A bódék előtt pingált képű papirsüveges bohócok bőgtek székeken állva,
ostorral és pálcával harcolva a suhancokkal, akik támadták őket felfujt
piros hólyagokkal és ott siketítették a hallgatóságot nyelvsipokkal és
visító tollas sárkányokkal, amelyeket folyton valakinek a szemébe fujtak
a szájukból. A lövöldék előtt ugattak a puskák és mindig beledobolt a
lármába a dobos, akit eltaláltak. A tetovált arab csodanő összefont
karokkal állott a lépcsőn és hagyta dicsőíteni magát egy izzadt
kikiáltótól, aki már holtrekedt volt, hogy csak nyitogatta némán a
száját és veregette a tenyerével a tetovált arab csodanő hátulját és
csak a szemével integetett a nagyérdemű közönségnek, hogy jöjjön befelé
s a nagy csengő szíját rángatta a másik kezével. Szegény, úgy sajnáltuk
mi ketten, ott állottunk egy kicsit előtte s melegítettük egymást a
karolásunkkal. Manci megnyálazta az ujját és megérintette az arab
csodanő meztelen térdét, hogy tényleg tetoválva van-e. Az arab csodanő
mérgesen lesziszegett Mancira: Saunsz dász zi vájter kommen. Azután egy
sátorban sorslapot vett Manci, tudod hogy megy az: egy szeges rézlapra,
ami folyton rezeg, a tenyerét kell rátartani a halandónak és a
titokzatos szekrényben közben elkészül a sorslap. Manci sorslapján
váratlan boldogság állott és szerencsés kimenetel türelem és meghitt
baráti kéz által, csak arra intette a sorslap Mancit, hogy legyen
elővigyázatos, mivel az ármány útját szegi. Manci elmerengett egy kis
boruval:

– Mondja, mi a frász az az ármány?

És rám simult és egy kicsit didergett, mert könnyen volt öltözve. Én,
kérlek, amilyen józan voltam, olyan magyarázatot adtam neki:

– Ármány és szerelem.

Azután a barlangvasúton tettünk egy álomkörutazást. Mancinak a feje a
vállamon feküdt és a karja a másik vállamat fogta. Nem győzött
csodálkozni és lelkesedni. Ni törpék! Ni a tündérek! Ni a kis mókusok!
Ni a jegesmedvék! Mikor a remeték honában jártunk, ahol egy rakás remete
él együtt az erdőn a legkedélyesebb társaséletben, Mancinak a hajáról
lecsúszott a kalap és én simogattam a fejét és csókoltam a haját és a
vasútban előttünk is csókolóztak és mellettünk is és a hátunk mögött is
és Manci felnézett a szemembe s mosolygott a szemembe mint egy szelíd
tündér onnan a barlangvilágból és betette a szemét és egy édeset
sóhajtott és azt súgta:

– Milyen jó nekem hogy szerelmes vagyok.

A mellemre hullott a feje, a szívemen éreztem. Úgy tartottam ott a
fejét. Olyan édes, büszke érzést adott, olyan jó meleget.

– Szeretsz?

Csak a fejét mozgatta rá, lefelé, hogy: igen, igen.

Istenem. Ott suttogtunk a barlangvasút első osztályú padjában, mint a
nászutasok, akik mennek Velencébe.

– Hát mi az, te bolond, hogy szeretsz engemet? Hát mit érzel?

– Én mindig szeretném magának adni a gázsimat. Hédi a Royal Vió
titkárjának adja a gázsiját elsején. Mert szereti.

Akkor biztosan nevettem. Most, ha még megvolna a könnyekkel az
összeköttetésem, pityeregnem kéne egy kicsit, hogy visszaemlékszem a
Manci szívének erre a megnyilatkozására.

Azután csináltattunk gyorsfényképet Helfgott Sámuelnél, Manci egy
hintalovon ül a képen és én tartom a hintaló zabláját. Még most is
megvan a kép. Azután kávéztunk a Gregoritsnál. Azután elmentünk a Zöld
Vadászhoz, ahol már bál volt, ott néztük egy kicsit a táncot és onnan a
kisujjunkkal összefogózva besétáltunk a ligetbe mint egy kis cseléd egy
vitézzel. Én nem tudom, mert az az idő már nincsen, akkor a május
vezényelt minket is a ligetben, a május volt a parancsnok és az igazgató
s a szerző s rendező ott reggel, emlékszem minden úton, mindenfelől
mentek befelé párok a ligetbe a harmatos padokra leülni egymással. A
madarak buja friss hangjait néha úgy hallom mint akkor május elsején és
ez megállít mindig és nagyon, de nagyon fáj. És a gyepen a reggel első
aranysütése is eszembe szokta hozni ezt a május elsőt. Az egész
ligetben, amerre csak nézhettem, mindenütt dalolgatva jöttek és futottak
és kergetőztek fiatalok és teli volt az egész népség szemetelve
konfettivel és a fák derekán és a padok lábán és a lámpák oszlopain
mindenütt fel voltak akadva a szakadt piros és zöld és lila és kék
papirszalagok. Biciklisták köröztek az utakon kurjongatva s hátul a
bicikliken állott egy-egy pajtás és a sipkáját rázta a levegőben
félkézzel és éljenzett a világba s danolták és fütyülték azt a buta
nótát, hogy: nem nyomja fejemet a bú!

Mink egy padon ültünk meg a tó partján Vajda-Hunyad vára előtt és néztük
ott a fázós hattyúkat és kezdtünk hallgatni komolyan, mintha nekünk
valami sok hallgatnivalónk lett volna egymással! Fogtam az ölében az
egyik kezét az egyik kezemben. Ő adta a kezét vagy én nyúltam érte, nem
lehet már kinyomozni. Az ujjai tapogatták az én ujjaimat. Súrolta a
tenyerét a kezem fején, mintha melegítené magát. Azután elhelyezte mohón
és otthoniasan és melegen a kezét a tenyeremben és én befogadtam a
kezét, körülnyomkodtam és tartottam híven és a kezének a melegecskéje,
éreztem, mindig jön a szívemre, mint egy drága jó fűtés télen és úgy meg
voltam hatva attól, hogy egy lélekző teremtés, idegen, egy kis lélek,
egy valaki, kinek más teste s más gyermekkora s más vallása s más halála
van, hogy az hallgat itt velem és a kezével összeadja magát velem,
egyetérez s egyetért, az enyém, az élete nálam van. Hogy jön rá mind az
ilyen lény külön-külön, hogy a kezünket odaadjuk egymásnak! Milyen szép
te, milyen szép az, hogy a kezek mozdulnak és indulnak és lelnek egy
másik kezet és érintéssel és tapogatással összebeszélnek és jó nékik
együtt. Maguktól mennek, mint a gyökerek a földben a maguk útján és mint
a leveleken az erek. Nem is szólunk bele, befogjuk a szánkat, mikor a
kezünk egy ismeretlen kézzel összemegy, a nő kezével. Igen. A másik
kezemmel meg a hátát támogattam Mancinak, a hátának a fele szabad volt a
pad támlája alatt. A Stefánián háborodott kocsiverseny volt már, a
gazember kocsisok mind állottak a bakon, úgy vágtáztatták a lovaikat, a
pasasok meg felállottak a kocsiban és verték a kocsisokat hátulról és
úgy hajkurászták egymást végig előre-hátra kurjongatva s kacagva s bőgve
a konflisok meg a fiakkerek. Láttam messziről az Eötvös-asztalt egy
fiakkeren, az egyik lovon nyargalt szivarozva Strapai Soma, a nagy
riporter és egy óriáskiflivel köszöngetett jobbra és balra a boldog
emberiségnek.

A penicillusommal a pad hátába bevéstem a nagy emmet meg a nagy bét.
Mancit meg Bélát. Manci hangulatba merülve nézte vésnöki
tevékenységemet. Követelte, hogy egy szívet is rajzoljak a monogrammunk
körül. Hát karcoltam körül egy nagy szívet. Azután a mellemre dugta a
fejét és felölelt a két karjával a nyakamba s elkezdtük a csókolózást és
csókolóztunk és egy cseppet se zavartak, akik ott ellejtettek énekelve a
padunk előtt. Nem láttuk, kik liftelnek ott el előttünk, mert a szemünk
áhitatosan le volt zárva. Azután, kérlek, azután hazamentünk énhozzám a
Sándor-utcába. Egy konflist csíptünk és azon mentünk, ez a valóság. De
igazibban igaz úgy, hogy azt mondom, hogy szellő vitt el bennünket, mint
a virágpelyheket.

Manci, kedves kis bárányom. Manci. De sajnálom, barátom. Mancikám. Aznap
nem voltam benn a bankban. Másnap orvosi bizonyítványt vittem, abban az
az eget pirító hazugság volt, hogy rosszul voltam. Azt kellett iratni,
hogy rosszul voltam, barátom, akkor, mikor ebben a rongyos szűk életben
egyszer, egyetlenegyszer boldoggá kellett volna nyilvánítani magamat.
Pfuj világrend, vagy mit mondjak! A flaszteren kellett volna nyargalnom
fényes délben kalaplengetve s éljenezve s trombitálva a városnak, hogy
milyen csuda dolog volt ma reggel itt Pesten! Szűz leány, szerelem!
Nemzeti ünnepnek kellett volna lenni aznap Tóth Manci miatt! Nem?

Még csak azt se mondtam neki: szeretlek. Semmit. Úgy jött az egész, én
nem is tudom. Azt hiszed kérlek, csábítónak éreztem magamat? Azt hiszed,
tudtam akkor, mi a szerelem? Megismertem a nőt, egy lánylelket, egy
szívet, az életet, a tavaszt, vagy mit mondjak? Áá. Most is úgy van,
mintha valamit álmodtam volna. S a papája, a rendőr nem kaszabolt le. S
Pesten egy fal meg nem moccant. Az egész világot hidegen hagyta kérlek,
hogy Tóth Mancinak az első élete megszünt és elkezdődött a második élete
neki. És ő, azt hiszed bőgött? Azt hiszed leadott egy frázist arról,
hogy ő nekem mit áldozott? Azt hiszed csinált valami faksznit,
esküdöztetett, kért tőlem valamit, akart valamit tőlem? Ő, Tóth Manci,
magyar táncosnő az ő szivével boldog akart lenni, kérlek, mielőtt azt a
nehéz pillangó-pályát elkezdi. Igen. Két hétre rá nem találtam meg a
Casinóban, eltűnt. Megmondták, elment egy truppal Brailába, Romániába.
Nekem egy szót se szólott hogy elmegy. Nem is írt.

Valami másfél év mulva találkoztam egy magyar lánynyal, aki
Oroszországból jött haza.

– Jaj igaz, Béla, magának meg üzenetet hozok Szentpétervárról. Tóth
Mancitól. Emlékszik rá?

– Istenem! Mit üzen?

– Tiszteli csókolja.

– Mit csinál? Boldog ő?

– C! Ilyen két butonja van.

A magyar lány a két öklét emelte a két füle alá, hogy olyan két butonja
van Tóth Mancinak.

Barátom, volt ifjúság és volt szerelem. Nem vettem észre.

Adj tüzet kérlek.






*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK LILA ÁKÁC ***


    

Updated editions will replace the previous one—the old editions will
be renamed.

Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright
law means that no one owns a United States copyright in these works,
so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United
States without permission and without paying copyright
royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part
of this license, apply to copying and distributing Project
Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™
concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark,
and may not be used if you charge for an eBook, except by following
the terms of the trademark license, including paying royalties for use
of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for
copies of this eBook, complying with the trademark license is very
easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation
of derivative works, reports, performances and research. Project
Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away—you may
do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected
by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark
license, especially commercial redistribution.


START: FULL LICENSE

THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE

PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free
distribution of electronic works, by using or distributing this work
(or any other work associated in any way with the phrase “Project
Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full
Project Gutenberg™ License available with this file or online at
www.gutenberg.org/license.

Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg™
electronic works

1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™
electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to
and accept all the terms of this license and intellectual property
(trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all
the terms of this agreement, you must cease using and return or
destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your
possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a
Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound
by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person
or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.

1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be
used on or associated in any way with an electronic work by people who
agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few
things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works
even without complying with the full terms of this agreement. See
paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project
Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this
agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™
electronic works. See paragraph 1.E below.

1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the
Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection
of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual
works in the collection are in the public domain in the United
States. If an individual work is unprotected by copyright law in the
United States and you are located in the United States, we do not
claim a right to prevent you from copying, distributing, performing,
displaying or creating derivative works based on the work as long as
all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope
that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting
free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™
works in compliance with the terms of this agreement for keeping the
Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily
comply with the terms of this agreement by keeping this work in the
same format with its attached full Project Gutenberg™ License when
you share it without charge with others.

1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern
what you can do with this work. Copyright laws in most countries are
in a constant state of change. If you are outside the United States,
check the laws of your country in addition to the terms of this
agreement before downloading, copying, displaying, performing,
distributing or creating derivative works based on this work or any
other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no
representations concerning the copyright status of any work in any
country other than the United States.

1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:

1.E.1. The following sentence, with active links to, or other
immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear
prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work
on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the
phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed,
performed, viewed, copied or distributed:

    This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most
    other parts of the world at no cost and with almost no restrictions
    whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms
    of the Project Gutenberg License included with this eBook or online
    at www.gutenberg.org. If you
    are not located in the United States, you will have to check the laws
    of the country where you are located before using this eBook.
  
1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is
derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not
contain a notice indicating that it is posted with permission of the
copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in
the United States without paying any fees or charges. If you are
redistributing or providing access to a work with the phrase “Project
Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply
either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or
obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™
trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted
with the permission of the copyright holder, your use and distribution
must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any
additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms
will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works
posted with the permission of the copyright holder found at the
beginning of this work.

1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™
License terms from this work, or any files containing a part of this
work or any other work associated with Project Gutenberg™.

1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this
electronic work, or any part of this electronic work, without
prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with
active links or immediate access to the full terms of the Project
Gutenberg™ License.

1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary,
compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including
any word processing or hypertext form. However, if you provide access
to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format
other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official
version posted on the official Project Gutenberg™ website
(www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense
to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means
of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain
Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the
full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1.

1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying,
performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works
unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing
access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works
provided that:

    • You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from
        the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method
        you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed
        to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has
        agreed to donate royalties under this paragraph to the Project
        Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid
        within 60 days following each date on which you prepare (or are
        legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty
        payments should be clearly marked as such and sent to the Project
        Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in
        Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg
        Literary Archive Foundation.”
    
    • You provide a full refund of any money paid by a user who notifies
        you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he
        does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™
        License. You must require such a user to return or destroy all
        copies of the works possessed in a physical medium and discontinue
        all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™
        works.
    
    • You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of
        any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the
        electronic work is discovered and reported to you within 90 days of
        receipt of the work.
    
    • You comply with all other terms of this agreement for free
        distribution of Project Gutenberg™ works.
    

1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project
Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than
are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing
from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of
the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set
forth in Section 3 below.

1.F.

1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable
effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread
works not protected by U.S. copyright law in creating the Project
Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™
electronic works, and the medium on which they may be stored, may
contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate
or corrupt data, transcription errors, a copyright or other
intellectual property infringement, a defective or damaged disk or
other medium, a computer virus, or computer codes that damage or
cannot be read by your equipment.

1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right
of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project
Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project
Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project
Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all
liability to you for damages, costs and expenses, including legal
fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT
LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE
PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE
TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE
LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR
INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH
DAMAGE.

1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a
defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can
receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a
written explanation to the person you received the work from. If you
received the work on a physical medium, you must return the medium
with your written explanation. The person or entity that provided you
with the defective work may elect to provide a replacement copy in
lieu of a refund. If you received the work electronically, the person
or entity providing it to you may choose to give you a second
opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If
the second copy is also defective, you may demand a refund in writing
without further opportunities to fix the problem.

1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth
in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO
OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT
LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied
warranties or the exclusion or limitation of certain types of
damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement
violates the law of the state applicable to this agreement, the
agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or
limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or
unenforceability of any provision of this agreement shall not void the
remaining provisions.

1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the
trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone
providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in
accordance with this agreement, and any volunteers associated with the
production, promotion and distribution of Project Gutenberg™
electronic works, harmless from all liability, costs and expenses,
including legal fees, that arise directly or indirectly from any of
the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this
or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or
additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any
Defect you cause.

Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™

Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of
electronic works in formats readable by the widest variety of
computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It
exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations
from people in all walks of life.

Volunteers and financial support to provide volunteers with the
assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™’s
goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will
remain freely available for generations to come. In 2001, the Project
Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure
and permanent future for Project Gutenberg™ and future
generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see
Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org.

Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit
501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the
state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal
Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification
number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by
U.S. federal laws and your state’s laws.

The Foundation’s business office is located at 809 North 1500 West,
Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up
to date contact information can be found at the Foundation’s website
and official page at www.gutenberg.org/contact

Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg
Literary Archive Foundation

Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread
public support and donations to carry out its mission of
increasing the number of public domain and licensed works that can be
freely distributed in machine-readable form accessible by the widest
array of equipment including outdated equipment. Many small donations
($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt
status with the IRS.

The Foundation is committed to complying with the laws regulating
charities and charitable donations in all 50 states of the United
States. Compliance requirements are not uniform and it takes a
considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up
with these requirements. We do not solicit donations in locations
where we have not received written confirmation of compliance. To SEND
DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state
visit www.gutenberg.org/donate.

While we cannot and do not solicit contributions from states where we
have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition
against accepting unsolicited donations from donors in such states who
approach us with offers to donate.

International donations are gratefully accepted, but we cannot make
any statements concerning tax treatment of donations received from
outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.

Please check the Project Gutenberg web pages for current donation
methods and addresses. Donations are accepted in a number of other
ways including checks, online payments and credit card donations. To
donate, please visit: www.gutenberg.org/donate.

Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works

Professor Michael S. Hart was the originator of the Project
Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be
freely shared with anyone. For forty years, he produced and
distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of
volunteer support.

Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed
editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in
the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not
necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper
edition.

Most people start at our website which has the main PG search
facility: www.gutenberg.org.

This website includes information about Project Gutenberg™,
including how to make donations to the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to
subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.