Bűneim

By Ernő Szép

The Project Gutenberg eBook of Bűneim
    
This ebook is for the use of anyone anywhere in the United States and
most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions
whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms
of the Project Gutenberg License included with this ebook or online
at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States,
you will have to check the laws of the country where you are located
before using this eBook.

Title: Bűneim

Author: Ernő Szép

Release date: April 27, 2025 [eBook #75975]

Language: Hungarian

Original publication: Budapest: Athenaeum, 1924

Credits: Albert László from page images generously made available by the Hungarian Electronic Library


*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK BŰNEIM ***


SZÉP ERNŐ

BŰNEIM

BUDAPEST

AZ ATHENAEUM IRODALMI ÉS NYOMDAI R.-T. KIADÁSA

SZÉP ERNŐ KÖNYVEI:

KUCSÉBER-KOSÁR. (Hírlapi cikkek.)

ÉNEKESKÖNYV. (Vers.)

SOK MINDEN. (Hírlapi cikkek.)

IRKA-FIRKA. (Kurta történetek.)

AZ EGYSZERI KIRÁLYFI. (Színdarab.)

ÉLET, HALÁL. (Hírlapi cikkek.)

EGY KIS SZÍNHÁZ. (Öt egyfelvonásos színdarab.)

KENYÉR. (Hírlapi cikkek.)

JÁZMINOK ILLATA. (Novellák.)

PATIKA. (Színdarab.)

RÉGI KEDVÜNK. (Krónikás versek.)

LILA ÁKÁC. (Regény.)

EMLÉK. (Vers.)

OKTÓBER. (31 őszi nap színei.)

MAGYAR KÖNYV. (Novellák.)

HETEDIKBE JÁRTAM. (Regény.)

AZ ISTEN IS JÁNOS. (Elbeszélés.)

KÉTFELŐL ANGYAL. (Novellák.)

SZILÁGYI ÉS HAJMÁSI. (Három egyfelvonásos színdarab.)

A VILÁG. (Vers.)

VŐLEGÉNY. (Színdarab.)

11693. – Budapest, az Athenaeum r.-t. könyvnyomdája.




NEM MEREM A SZÁM KINYITNI

Nem merek a háború felől szólani. Még mindig hallgatok. Nem merem a szám
kinyitni. Örülök, hogy senki se tud rólam, hogy az emberek nem vonnak
felelősségre. Csend van. A szívem verése elállott. Igy állok itt, a
homlokomban robbanás, a szemem és a szám el van meredve. Csodálkozom,
emlékezem és nem hiszem! Úgy állok, mint a szobalány, aki leejtette a
vázát.

Leejtettem a világot.




N. N.

Öngyilkosságot olvastam az ujságban. Azon veszem észre magam, hogy
elnéztem a levegőbe, sokáig, három percig is. Szórakozott vagyok.
Bánatosságot érzek, azután meg sértődöttséget is. Szégyellem magam.
Csodálkozom. Gondolatomban egy pár másodpercig úgy látom, hogy éjszaka
van és egy csillag lefutott a csillagok közt, és én azt nem vettem
észre! Csak hallom mástól, hogy: ni, most szaladt le egy csillag. Azt
sejtem, hogy mulasztást követtem el. Ha ez az ember ismert volna engem,
nem tette volna magával azt.

Hiába vagyok itt, hiába jöttem, hiába nyitottam ki a szemem vigyázni a
világon, ha egy élet megszökött! Nem ér ez semmit, amit gondolok, amit
érzek, amit akarok, ha egy ember ittlétem alatt ezt tette.




TISZTÁTALAN LETTEM

Igen, az én ujjaim is közlekednek a pénzzel. Az élő, meleg, tiszta bőr,
ez az érzékeny, duzzadt, meleg bőr az ujjaim végén, ez közlekedett a
pénzzel. Le nem tagadhatom magam előtt. Az én kezemhez is pénz tapad. Ez
már így marad. Soha meg nem tisztulhatok ettől, nem menekülhetek olyan
messzire, hogy elfelejtsem, nem repülhetek fel olyan kék kékségbe, hogy
magamnak megbocsáthassak.

Elcsodálkozom, megsajnálom magam. Olyan csönd van idebenn a szobában. Az
a hangulatom, mintha a vidék odakint elborult volna s fülelek
messzire-messzire: mintha ott valahol messze, nehéz zokogásba törne ki
az én ártatlanságom. Le van bocsátva a fejem, combomon könyökölök.
Megsimítom a tenyeremmel eltaposott homlokomat. Elmult az, hogy én más
lehetnék! hogy igazi lehetnék, hogy példa, hogy napsugár, hogy új
ásványfény lehetnék, oly tiszta, oly most felfedezett, oly
felvilágosító! Oly érintetlen idegen, oly álom, oly nem ide való. Vége
van annak!

Ráfogom a pénzt a fegyvertelen szegényre, akinél nincs pénz. Az rám
bámul. A szeme kiugrik. Szédülni kezd előttem, majd felbukik! Az esze
forog mint a körhinta, a feje megfájdul, két fogsora eszi egymást, a
gégéje megdagad, alig tudja könnycseppjeit lenyelni. Szívbajt kap és
bélcsavarodást, megolvad a két térde, összeesik előttem a földön és a
nyavalya kitöri s kezemre köpi okádékát.

Bizony, még az az egyetlen egy árva krajcárom is bűnöm volt, amelyért a
vásárban törökmézet vettem, hisz volt ott gyerek, akinek az ínye meg a
kis hasa éppen olyan berendezett fölvevő állomása lett volna a
törökméznek, de nem volt egyetlenegy árva krajcárja se annak a másik
gyereknek. Most már azért is szégyellem magam, hogy a bűvész ezüst
forintot húzott ki az orromból, igen! És sejtem, hogy az sem volt olyan
ártatlan dolog, mikor aranypénzt szorítottam a markomban álmomban, kezdő
fiú koromban. Én addig voltam ártatlan, míg csak halpénz volt a
kezemben.




SZÉGYELHETEM MAGAMAT

Ma valaki előtt kicsordult a szám szélén, hogy: úgy szeretnék meghalni!

Most itthon, egyedül a karmazsin szégyent érzem homlokomon. Nem szabad
más ember előtt elárulni, hogy kívánom elhagyni az életet. Ez nem illik.
Ha meg akarok halni, az azt jelenti, hogy nem kérek abból a földből,
amelyen ő is szerepel, itt vár, itt szenved. Én elmegyek innen örökre,
nem kérdem őt, a másik példányt ezután: hogy van? nem vagyok kíváncsi
rá, nem bánom, hogy nem látom többé, nem érdekel, akármi lesz már ővele.

Gorombaság más előtt elárulni halálvágyomat, igen, privát sértés,
gorombaság. És aztán nem is igaz, hogy meg akarok halni, mert azt én is
csak hallgatom a számból, de nem hiszem. Az nem lehet igaz. Hát még
hazudtam is, mikor halált nyögtem.




A SZIVEM NEM REPEDT MEG

Nincs igazam, mert a szívem nem repedt meg. Hiába lamentálok, hiába
nyögök, hiába tiltakozom itt, hiába csapom össze a kezem, hiába
hüledezek. Nem repedt meg a szívem e közt a világ közt. Nem lehet nekem
hinni. Itt van az emberszív az én szekrényemben, itt van az én
tulajdonomban, és ez a szív kibírta, nem hasadt meg. Ha üveg lett volna,
vagy ha érc volna ez a szív, akkor megrepedt volna a fájdalom
nyomásától. Igy képzelődöm. De ez nem igazolja ezt a szívet. A szívem
nem repedt meg, megvan anatómiai épségében. Nem tört el a szívem. Most
már mindent szabad az embereknek.




TÜKÖRBE NÉZEK

Senki se látja, mikor itthon tükörbe nézek. Aki tükörbe néz, azt mondja
magának: te mindenem! Én is akkor mindig azt mondom magamnak, hiába
tagadom. Ami a tengerfenék alatt van a pincében és ami a csillagok
felett van a padláson, és ami a legmélyebb magasság és a legmagasabb
mélység közt van, az mind végtelenül érdekel engem, de minden
végtelenségnél milliomszor és annál milliomszor milliomnyival jobban
érdekel a saját képem. Csodálatosabb csodálkozással nézem meg mindennap
a saját cifferblattomat, mint a napfogyatkozást, pedig azt milyen ritkán
látni! Se Potocka grófnénak, se Michel-Angelo márvány Éjszakájának,
egyiknek az arca sem olyan lebilincselő s olyan imádni való, mint az én
arcom. Az egyetlenegy arc az én arcom. Mikor a tükörben a szemem elé
kerülök, abban a pillanatban meghalt az emberiség és a természet. Arcom
hold, fölkel a néma semmiből.

Mindenkit cserbenhagytam, mikor a tükörbe nézek. Nem vagyok testvéreim
testvére, nem vagyok barátaim barátja, mikor a tükörbe fordulok. Csak én
vagyok itt; én ember se vagyok a tükör előtt, csak én, én, én! Akiben
csalódtam, akit elhagytam, akit feloszlattam és szétkergettem, akit
üldözök, akit kiirtottam és fölégettem és elfelejtettem, aki nem is volt
igaz soha, az az én vagyok a tükörben. Mint a kísértet, úgy jelenek meg
magamnak. Semmisültség és őrület csapnak pofon kétfelől, de e két pofon
közt az én egyetlen hiú arcom nézi magát a tükörben.

Szégyellem magam előtt, hogy tükörbe nézek, irtózom a tükörtől, utálom
és menekülök előle, mégis mindig oda állok elébe s feléje hajlok, mintha
úrnőm előtt bókolnék. Ügyész és vádlott állanak egymással szembe, mikor
szemben állok magammal a tükör előtt. Mostohafivérem és egyetlen
ellenségem és holttestem néz rám a tükörből. Rám bámul a reménytelen
remény, a hamis küzdelem, a tehetetlenség, a lehetetlenség, a
boldogtalanság, a hazugság. Az elejtett gyermekkor, a szelekbe szórt
ifjúság, a szökevény élet, zűrzavar és öngyilkosság les a szemembe a
tükörből.

Szíven kellene lőnöm a tükröt, hogy szétrepedjen; kormot kéne rá kennem,
falnak kéne fordítanom, ki kéne tétetnem. Nem volna szabad magam
megnéznem. Míg a saját arcomra kíváncsi vagyok, addig embernek nem tudom
magam elterjeszteni. De ha nem volna üvegtükröm, akkor is minden folyó s
minden pocsolya megmutat magamnak. Tőröm pengéje s minden új bádog és
minden ragyogó ébenzongora, minden kaucsuk- és celluloid-lap elcsábít és
lesből elárulja nekem arcomat. Nem tudok szabadulni. Megszoktam, hogy a
hajamat tükörből fésülöm s tükörből kell a nyakkendőm is persze
megkötni! El akarom a szemem kerülni, de nem állom meg, hogy a szemembe
ne pillantsak. És aztán farkasszemet nézek a magam szemeivel és a két
tekintet összefogózik és nem akar válni. A szédülésig és az
eszméletlenségig néztem már a saját szemeimbe s végre elfáradva
lehúnytam a tükör előtt a szemeimet. Az uccán az optikusok kirakatában
azok előtt a kis vastag kerek nagyító tükrök előtt magányos
csavargásomban sokszor megállottam és sokáig elcsodálkoztam
tehénszemeimen, hízott orromon, pöfeteg ajkaimon, óriás fogaimon és
foltos lyukas bőrömön. Ha tudnák, milyen csunya vagyok! Feketével és
aranynyal aláfestett üvegtáblákban a boltok és a bankházak falán
hányszor megnéztem árnyék arcomat, mert kíváncsi voltam rá. Akik ott
elmentek, azt gondolhatták, hogy valami fontos megfigyelést teszek és
igen szükséges személyiség vagyok. Ha tudnák, milyen hiú vagyok én! Ha
láttak volna itthon, ahányszor a tükör előtt édes szemeket és
fényképészpofákat próbáltam magam előtt, ábrándosnak, bánatosnak,
előkelőnek, kéjesnek, szellemesnek, ellenállhatatlannak, a
legeslegszebbnek játszottam, terveztem és álmodoztam magam. Ha meglestek
volna, mikor a számat kitátottam, a fogaim csattogtattam, a szemem
meresztettem, az orrom és az ajkaim össze-vissza rángattam mint a bohóc
vagy mint a bolond, és a magas c-t nyávogtam magam előtt, mint egy
Caruso, szónokoltam mint Apponyi s morogtam mint a bika magamra s
fölnyerítettem mint a csikó, s csicseregtem mint a kanári. Ha tudnák,
milyen majom vagyok! Ha tudnák, milyen haszontalan portéka vagyok, ha
tudnák, milyen hazug, milyen szegény, milyen nyomorult, milyen
nevetséges vagyok, hát senki se köszönne vissza nekem.




BŰNÖM, HOGY NEM VAGYOK ÉN IS GYILKOS

Igen, az is bűnöm, hogy nem öltem férfit a háború idejében. Talán még
valaki is van még itt a világon, aki éppen így nem tud ölni s mégis ölt:
ő nem repülhetett fel a tett elől. Az a másik férfi, aki ilyen mint én,
az én helyettem ölt. Mit szenved az az ember most! Az, hogy én nem
öltem, az nem tisztaság, hanem kényelem. Önzés. Milyen könnyű nekem.
Volt-e jogom kiszabadulni, szabad volt-e nekem kivételnek lenni olyan
borzasztóság alól, amit az én gyermekkori játszótársaim s még millió s
millió fiatal férfi, akik egy kort élnek velem, kénytelenek voltak
elkövetni? Tolsztoj Leó gróf azt meséli, hogy szerencsésen megmenekült a
gyilkosság végrehajtása alól, mert az ő ütege végig kimaradt a
tűzharcból Sebastopol ostroma alatt. Avval nem számol el Tolsztoj, hogy
mit érzett volna maga felől azután, hogyha mégis vezetnie kellett volna
azt a tüzelést. Az a másik, az, aki olyan mint én, aki helyettem a
gyilkosságot kóstolta, az most, ha egyedül lefekszik éjjel, együtt hál
ágyában egy gyilkossal. Bizonyosan nem tud altató nélkül elaludni. A
szíve fel van fordulva mellében, homloka fekete, tekintete sánta,
szemfejérje beteg, mint azé, akinek sárgasága van, ínyén a baracknak
halottas íze van, lélekzete kloroform, az alkonyat vérözöne mind az ő
hajára zuhog, az őszi szél szövege elől borzadva fogja be a két fülét,
szerelmi vallomásából halálhörgés tör elő, az erdő egybegyűlt fái
őellene esküsznek össze, nem mer egy liliomot megérinteni az ujjával,
májusban a pillangót nem ismeri meg, nem emlékszik a gyermekkor énekére
s kis fiát nem tudja megcsókolni. Csontjain egy poshadt hullát cipel
mikor jár, azét a másik emberét, akit ő megölt. Félek, hogy egyszer
találkozom vele s számon kéri tőlem, hogy mért nem én vagyok a gyilkos,
miért ő a gyilkos? Helyettem szenvedi a gyilkosságot. Mit szenvedek én
őhelyette? Öt földrésznek és a tengereknek örökkévaló sorsát. De megéri
ez az én szenvedésem az övét?




ÁRULÓ VAGYOK

Az alkonyat sápadt sugarai, azok egy égigérő hárfa húrjai s én az én
hárfás ujjaimmal ezeken a sugarakon elzendítem az én árvaságomat és az
én gőgömet, és az a tengereken végig fog hangzani. Ilyesmit írok kéjes
versben és a versért elfogadok olyan gyönge honoráriumot, ami tíz
lépésre se hallatszik el.

Elárultam a költészetet. Úgy teszek, mintha elhinném, hogy a vers egy
pohárka likőr vagy egy skatulya cipőkrém, mert hisz ára van. Kereskedő
vagyok, nem költő; a verssel befestett papírt eladom. Papírkereskedő
vagyok. Mit ér egy szívdobbanásom, amely olyan gömbölyű s olyan tüzes és
olyan óriási mint a Föld? Mennyit ér a Föld? Mennyit ér egy sóhajom,
amely hosszabb mint az Egyenlítő? Meg lehet azt fizetni? Mennyit ér egy
rím, egy jelző, egy hasonlat, egy csöpp sós igazság, amit a szememből
kisajtoltam? Ki szabhatja meg a pénzbeli értékét a fájdalomnak, mely
szívem öltözőjéből ajkamra szökik, zenével mint az énekesnő? Szabad
pénzt várnom, pénzt elfogadnom, követelnem a kék lángért, amely hajamról
elillan, szabad azért pénzt kapnom, mint a kávéházi bűvésznek? Szabad
elviselnem, hogy homlokomra, a pólus havára, bankót ragasszanak nyállal,
mint a muzsikuscigány homlokára? Szabad lealacsonyodnom a királyig, aki
civillistát kap? Hisz én a király koronájának a csúcsán állok a ballábam
nagyujjának a hegyével és a jobbkezem mutatóujja hegyével az
esthajnalcsillagot érintem: én a király fölött a művész vagyok.

Lángban állok és jajveszékelek az ifjúságért, verset írok. Meg lehet az
ifjúságot fizetni? Mennyit ér az pénznemekben, értékpapírban,
műkincsekben, földbirtokban, nyersaranyban? Mit ér, mennyit, az
igazságok fölé havazó igazság, a belátás, a sajnálat, a szeretet, az
elmúlás, a madaras, harmatcsöppes, rózsás, füves, napfényes, vadonat új
reggel? Mit ér az élet, az emberek kiderült mézesdiós élete, a világ
tengerestül, felhőstül, mennyit ér az, mekkora honorárium jár azért?
Mennyit ér az élet, igazán, oly nagyon kíváncsi vagyok! A halált meg
szokták fizetni a gyárosok, mikor az elesett munkás holttestére pénzt
tesznek és úgy átadják a családnak. De az életnek lehet-e ára, az
életnek, a csurom eleven életnek, a gőzölgő, lágy életnek, a mozduló
embernek lehet-e ára?

Kevésnek tartom, ha egy milliárdot ígérnek egy versért, soknak érzem, ha
egy fillért kapok érte. A honoráriumot amit kapok, úgy veszem, mintha
pénzbírságra ítéltek volna. Meg vagyok szégyenülve. Zavarban vagyok itt
az emberek közt. Kínlódom.




NYUGTALAN ÉRZÉSEM VAN

Úgy emlékszem most, hogy réges-régen élek már én; talán nem is jár nekem
már az élet. Talán valami úton-módon még abból a percentből vontam ki
magamat, amelynek a gyermekkorban kell meghalni. Talán a létezés
pitvarában abban a sötétben türelmetlenkedik egy friss személy, akinek
ezt a nekem használatba adott életet kell átvenni, ő már jönne s én még
itt vagyok! Lesek hátrafelé, nincs-e ott valahol egy árnyék, aki majd
int, hogy menjek félre innen, ahogy annak szoktak inteni, aki más elől
elveszi a világosságot.




KÉPTELEN VAGYOK

A járdán gyalogolok és az eget látom az ucca felett és az ablakokat
látom, hogy élnek mint a szemek vagy mint a vizek és észreveszem a falak
színeit és meglátok élőfákat a járdából felállani, hangok szólnak be a
fülemen és ez mind kivilágítja homlokomon az eszméletet és gondolkozást
hajt a fejemben. Az eszméletet, a gondolkozást nem kapják meg tőlem azok
az emberek, akik elmennek mellettem. Avval, hogy csak úgy magamban némán
eszmélek és gondolkozom, úgy sejtem sikkasztó vagyok. Az emberekkel
közölnöm kéne gondolkozásomat, amit szavakkal nem tudok követni magamnak
sem, oly gyors, oly sok, oly széles a gondolkozás, az valami úszó
sakktábla, melyen veszett játék ugrál, a tűeső ködben vagy egy darab
parázs gőzös színjátszása vagy micsoda, nem tudom. Ha a gondolkozás
hangosan folyna, mint a hangos patak, hogy hallanák a gondolkozást, akik
elmennek mellette. De, ha hallanák is a gondolkozásomat mások, ha
magamnak az az adományom volna, hogy a szám mint a diktafón úgy adná
amit gondolkozom, akkor is azt az érzést, amit a felnyitott ég, a
született ucca, a lehellhető levegő bennem teszen, az érzést, az
érzésnek az élvezetét nem bírom közössé tenni, hiszen lehetetlen. Pedig
ez az élvezet, ha az embereknek átadhatnám, ha azt őbennük
éreztethetném, több volna s jobb volna az, mint az egész költhető
költészet. Émelyedek magamtól és alélok tehetetlenségemben. A
legkülönbet, az igazi igazat, az egyetlent, amivel szolgálhatnék, azt
nem tudom kiadni.




NEM VAGYOK BEZÁRVA

Milyen jogon járok én szabadon? hogy hogy nem laktam még soha vizsgálati
fogságban, vagy fogházban, vagy börtönben vagy fegyházban vagy
gyüjtőfogházban? Nagyon gyanús vagyok magam előtt. Nem lehetek ártatlan,
ha engem be nem csuknak! Igen. Honnan van nekem annyi pénzem, hogy
elkerülhetem a lopást? Én azt a pénzt, ami nálam van, azt a tolvajoktól
lophattam. Nem emlékszem. De úgy rémlik, hogy a tolvajok énmiattam
ülnek, énhelyettem. Én vagyok az igazi tolvaj. Amit úgynevezett
dolgozásomért kapok, azt a pénzt, nem tudom megérdemlem-e a munkámért,
mert nem tudhatom, hogy ebben a munkában van-e hűség és emberség? Van-e
abból minden teremtésnek legalább annyi öröme, mint az eső utáni rapíd
napsütésből? Én úgy látom, hogy az én egész firkatúrámmal csak a magam
szenvedélyét oltogatom; az analfabétáknak, akiknek legtöbbel tartozom,
azoknak soha semmi örömet nem szerezhetek. Azokat is be szokták zárni,
kiket a razzián megfognak és akikről kisül, hogy nincs foglalkozásuk. Ha
a detektívek engem is megfognának a mezőn, mint a pillangót, mit
mondanék, mi az én foglalkozásom? Hátha nem olvastak semmit a kezem
alól? Iró vagy költő, vagy micsoda csak annak lehetek, aki a kezem alól
olvasni szokott. Aki az én írásomból nem olvas, annak semmi se vagyok.
És hogy úgynevezett író vagyok, az mit jelent? Az talán csak affélét
jelent, hogy beadványt intéztem a világhoz; követeltem például azt, hogy
tiltsák be azt a förtelmes éhezést, amelyet fényes nappal, mindenki
szeme láttára űznek itt, ezek a romlott, szemérmetlen szegények. Még
fejletlen gyermekeket is látni hogy éhesek, sőt hallani is, mert
vinnyognak állati szenvedélyükben. Aztán indítványoztam például, hogy
nézzenek az égre felfelé azok az emberek, akiknek forgatható szemgolyók
vannak betéve a fejükbe. Mióta élek, soha se néznek az égre! Nem
tanulják meg a felhők leckéjét, pedig azok a felhők oly szépen vannak
nyomtatva kellemes kék papíron, oly tisztán, olvashatóan! Nem lehet
semmi kifogásuk a felhők ellen. Haszontalanok, nem akarnak tanulni.
Beadványomat nem veszik figyelembe. Tehát az én írói foglalkozásom nem
érvényes.

Igen, és tervező voltam itten, vállalkozó: a vakoknak mozit akartam
építtetni, a bénáknak bálat akartam rendezni, a süketeknek
hangversenytermet akartam nyitni. Megbuktam. Csődbe jutottam. Le lehetne
tartóztatni. Felfedező vagyok, hajót követelek az államtól mint
Kolumbus, a hatodik földrészt akarom megkeresni, azt ahol az emberek
laknak! Szóval bolond vagyok. Mért nem csuknak a bolondok házába? Mért
nem zárnak be vérfertőzésért, hisz kóstolgattam a nőket. Hát nem minden
nő testvérem?

De igazán, mért nem ülök én is hamis eskü miatt, mikor annyit esküdöztem
égre-földre szerkesztőségben, színházban, könyvkiadó irodában, mikor
előleget kértem regényekre s darabokra s cikkekre, melyeket aztán
elfelejtettem megírni. Ez mind csalás is, sikkasztás is, nem igaz? Ha
csalóról, sikkasztóról hallok, mindig gondolok magamra is egy kicsit.
Hamis tanuzásért is be lehetnék csukva, igenis, mert tanuja vagyok a
világnak, az időnek, az emberiségnek, lélekzem itt és jártatom a számat.
Ez hamis tanuságtétel. Bűnpalástolást követek el, hogy nem ordítom fel
az égnek és nem üvöltöm tova a tiszta korlátlanságnak azokat az őket
halálosan sértő alacsonyságokat és korlátoltságokat, amiket itt lyukas
két fülemmel egész nap hallgatok! Kémkedésért is be lehetnék zárva, hisz
ellenség közt élek, a földet megszállva tartó szívtelenek között és
lakásomon éjjel titokban írom jelentéseimet. És aztán, mért nem vagyok
bezárva gyilkosságért? Az állam a privát gyilkosokat, ha megfogja, be
szokta zárni őket, mert a gyilkosság állami monopólium, mint a só meg
mint a dohány. Azok, akik az állami érdek megkerülésével csempésznek
innen emberéletet, azok börtönbe mennek. A börtönben a széndioxidtól és
a szabadság után való bánattól elpusztulnak. Nem én öltem meg őket?

És van egy bűn, azoknak az alattomos irígy embereknek az ocsmány bűne,
kik a szegényeket meg akarják fosztani a lemondástól, a nagylelkűségtől,
az önzetlenségtől, az önfeláldozástól, az értéktőzsdén eddig
legmagasabban jegyzett erényektől. Ezeket a megátalkodott példányokat
forradalmároknak szokták nevezni, s bezárják őket. Én mért nem vagyok
bezárva? Én az emberállomány másik része ellen is forralok mindenféle
titkos terveket, a halvaszületett gazdagok ellen. Szeretném ha élnének!
A leglealázóbb vétséget követem el ellenök, igen: sajnálom őket!
Sajnálom őket bélem mélyéből. Meggyujtott bombát lóbálok, hozzájuk
csapom, az izzó vörös szívet! Fel akarom őket robbantani, hogy
berendezésük a levegőbe repüljön, féltékenyen őrzött régiségeik: az
irígység, az unalom, a részvétlenség, a hiúság, a boldogtalanság
ízzé-porrá törjenek és megégjenek, megsemmisüljenek. Énbelőlem még egy
példányt kéne csináltatni, hogy két példányban zárjanak be vagy
végezzenek ki, mert a gazdagokat sem állom, a szegényeket se; mind a
kettőnek elsápadt ellensége vagyok.

Nem, nincs az rendjén, hogy én csak a magam bőrébe vagyok bezárva. Ez a
börtön csak nekem magamnak szenvedés, a testvéreim úgy látják, hogy
szabadon járok, anyám is azt hiszi, hogy én szabad vagyok és örül anyám
és testvéreim is örülnek. Azoknak a testvérei, kik kőporos börtönben
könyökölnek, azok emésztik magukat kárukban és szomorúságukban és
azoknak anyja is emészti magát és feleségük is pityereg és gyermekeik is
szomorúak, és barátaik is, akik szerettek velük beszélgetni s szerették
látni őket és kutyájuk is szomorú, nyugtalanul kezd ügetni, s megáll és
görbén sétál és úgy szaglássza a földet.




NÉMA

Nem a magamét beszélem senkivel, soha. Itt van a szájpadláson az én
minden kérdésem, az én minden válaszom, az én minden vallomásom, az én
minden panaszom és az én ünnepi beszédem, itt van rajongásom
harangzúgása, itt van az álmom dala, itt van a gyermeki hintázás
témátlan románca, itt vannak a csodálat összes szavai mint napsütésben
függő zöld levelek, itt van a téboly eszperantója, itt van a rettenet
vonítása s ez mind itt lapul a szájpadlásomon, az én szavaimat le nem
szedi a nyelvem onnan. Úgy hallgatom a beszélésemet, mintha grammofón
beszélne a számból. Én még meg se szólaltam. Teher nő a két tüdőmön,
mindennap jobban nyomja mellemet a ki nem adott saját szavak terhe.
Mindennap elmulasztok megszólalni. Homlokommal mint paizszsal mindennap
eltakarom magamat, szememmel mint festett ablakokkal mindennap letagadom
magamat, hangommal mint lakájommal elhazudtatom magamat, hogy nem vagyok
itthon, gégémben mindennap megfullasztom magamat. Enyémek azok a
szavaim, amelyeket elhallgatok? Én vagyok az, akit nem fejezek ki,
akinek csaló hangommal be fogom a száját? Én volnék az, akit nem engedek
szóhoz jutni, én, én volnék az, akit agyonhallgatok? Nem. Én az vagyok,
aki hamisít és temet a hangjával. Az, akit titkolok, akit elhallgatok,
az a köteles ember az én arcom mögött! Mindennap eljön a szürkület,
látom a szürkület árnyékai közt elmosódni mondani valómat.




EZER BOCSÁNAT

Bundás vadállatok, tollas madarak, pénzes halak, fagyos kígyók, békák,
nyúzott giliszták, poros pillangók, lakkos bogarak, bolyhos hernyók,
havas férgek, semmilyen bacillusok!

Bársony virágok, selyem levelek, zefir füvek!

Durcás fák, ragadós gyümölcsök, taknyos bugák, ideges nádak, pucér
gombák, birkózó gyökerek és üldözött indák, álmos mohák, halottas
bodzabél, mézes borostyán, csókos méz, meghült nyirok, fegyenc salétrom,
ellágyult penész, legaggodalmasabb pókháló s legfélénkebb pihe,
legesleggyöngédebb árnyék és legcsodálatosabb sötétség!

Szőrös hegyek, meztelen vizek, nevetős jegek, titoktartó havak,
brüsszeli zuzmara, ájult dér, önmagatokkal álmodó jégvirágok, rozsda
batik munkája!

Calcit, apatit, apophillit idegen mosolyai s minden ásott kövek elámult
világossága, égi, tengeri csillagok, Sphaerozoum Italicum, legeslegszebb
leánya az óceánnak!

Felhők, hold udvara, szivárvány, köd, pára, napfény alatt húnyt szemem
ékszerei s bolygórendszerei!

Színek színei, minden fény, délibáb, vulkán, nafták, gőzök, gázak,
mérgek, illatok, sugarak és hangok, szelek, nedvek, melegségek és erők,
minden élet és természet, minden levegő s minden, ami lehet és lehetne,
maszületett világ hályogos csodája! nem tudok örökösen úszni s repkedni,
mindent lehelni s mindent lesni, tanulni, nem tudok eszmélni, nem vagyok
csurom bámulat és szűntelen merengés és a szívem nem süt a nap és hold
közt a szünetet nem tartó idő felett.

Leesett a szívem ide az emberek közé, emberré vagyok zsugorodva,
rövidlátó lettem, nagyot hallok, össze vagyok butulva. Bőröm be van
testszínnel mázolva s vázam megrakódott emberhússal. Foglyul ejtettek az
emberek, halálig és örökké el vagyok ítélve. Feltörtek az emberek és
belém hatoltak. Számon, orromon, fülemen, szememen és minden pórusomon
át folyton tódulnak belém ezek a megfoghatatlan apró monászok: az
emberek. Szívem is rekvirálták a telhetetlenek, olyan népes a szívem
velük, úgy feszül, hogy majd szétreped és olyan nehéz, hogy majd
leszakad.




VÉGIG NÉZEK MAGAMON

Ki tudja hányan néznek rám, akik szembe jönnek az uccán velem, olyanok,
akiknek fájdalmat osztok, mert finomabban vagyok öltözködve, mint ők.
Pillantják a kalapom, az öltönyöm szövetjét, a cipőm szabását, a
nyakkendőmet, a kesztyűmet, a botomat és ez mind én vagyok, és én
megsértek bizonyosan sok sok sok széttépett, rothadt, ócska s olcsó
durva férfiborítékot avval, hogy én külsőleg nem vagyok olyan ócska vagy
olyan tépett. Biztosan bűnös vagyok, mert sokszor az uccai nép közt
elveszem a szemem az úgynevezett rosszul öltözöttek pillantásából és
másfelé nézek. Olyan csomagolásban mutogatom magam a napvilágon, hogy
aki nem tudja rólam, hogy én itt csak álom vagyok, az úrnak nézhet,
olyannak, akinek már párbajai voltak, aki nem ad mindenkinek kezet, aki
nem üvöltő asszonyból, hanem földbirtokból vagy aranybányából kelt ki és
aki nem koporsóba, hanem bankpince safe-jébe megy lefeküdni, aki a
nyöszörgő szegényt agyon szeretné lövetni, aki a csillagokra nem
kíváncsi, csak a magasabb rangú urakra s aki, mikor a Dining Roomban
összeszorított szemmel és kemény szájjal néz szét az ismeretlenek közt,
így csinál magában a gőgtől: pöh, pöh. Mert ha nem csinálna úgy néha,
akkor a gőg, mint a gőz szétvetné a testét, azért kell neki magas
feszültségű gőgjében sokszor így fújni: pöh, pöh. Igen, úrnak nézhetnek
azok, akik a nyomor divatlapja után öltözködnek. És tisztelnek engem, és
én ezt a tiszteletet magamra veszem, nem kiabálom hangosan az uccán:
vigyázat, nem úr jön itt, hanem egy felhő! Engedem magam nagyrabecsülni,
bámulni a rongyosoktól, engedem, hogy rettegjenek a rongyosok tőlem mint
egy bálványtól, aki éhséget és betegséget fújhat a szájából. Csaló
vagyok. Akik elmennek mellettem a járdán, nem is sejtik, hogy a legjobb
barátjuk mellett mentek el. Nem tudom, hogy öltözködjem, senki nem
parancsol rám, nem tudom kihez tartsam magam, nem tudom kinek vagyok
hasonlója. Kéményseprők kéményseprőknek öltöznek. De vasárnap azok is
különböznek és a képük is fehér akkor és a homlokukra nincs fölírva,
hogy ők kéményseprők. A föld népének öltözete tűnik előttem a
legérvényesebb emberi öltözködésnek, de engem az anyaföld kitett a
járdára, én nem élhetek otthon. És a föld népe is nemzetek, tájak
szerint más-más divatot hord és én mindenkihez hasonlítani szeretnék,
aki csak él a földön és a világon és az elaludt időkben és az
ébredendőkben is minden élt és élendő emberrel egynek, ugyanannak érzem
magam; meztelen testemnek, mint az örök tengernek, minden felhőt fel
kellene venni!

Hogy kell nekem hát öltözni? Mondjuk itt ebben a csillagfutásnyi életben
valami extra vagyok, olyasmi mint a poéták. De ha rovancsolást tartok
magamban, látom, hogy nem érdemlem ezt a ritka beosztást, és nem is
nevezett ki a király poétának, hogy elhihessem, hogy az vagyok. Én semmi
se vagyok. Az úgynevezett poéták sem öltözködnek egyformán, nincs
egyenruhájuk. És én nem tudok kolléga lenni, a cirkusz előtt ácsorgó
csavargóval hamarabb érzem egynek magam, mint egy másik poétával. Szóval
a csavargóval, a mocskossal, rongyossal egyformán kell öltözködnöm, mert
őhozzá húzok legjobban. Igen, nekem rongyokban kéne járnom, míg a
világon rongyosok is vannak, igen! Tüntetnem kéne értök! Oly részeg
rongyokat kéne magamra vennem, mint a knok aboutnak a Music Hallban,
mint a gavallérnak az álarcos bálon, mint a madárijesztőnek a vetésben.
Jaj, de a nők! Futhatnék expresszionista foltjaim alatt egy dáma elébe,
hogy mérgezzen meg csókjával? És ha megértene egy nő rongyaimban, nem
tudnám őt viszontszeretni, hisz mindig az eszem fájt az olyan nőtől, aki
poétát szeret; én az ellenségért epedek! Nem járhatok rongyokban az
úgynevezett szerelem miatt. Nem járhatok rongyokban a testvéreim miatt,
azután meg a kiadó urak, meg az igazgató urak miatt, hiszen rongyosnak
nem adnak előleget. Nem járhatok rongyokban a rendőrség miatt, mert
gyanus lennék, bántanának a rendőrök. Körülményeim, gyöngeségeim és
hiúságom öltöztetnek. Lehajtom bűnös fejem mellényem fölé, melynek
árával a Brachfeld F. cégnek tartozom.




NEM IGEN ÉRTEM

Érzékiség volt az, egoizmus, micsoda? Sokszor a fiúkorban, emlékszem, az
ágyban meg mosdóm előtt állva vagy fürdőben ülve rohamát fogadtam egy
hivatlan gyöngédségnek és megcsókoltam és csókolgattam a saját jó meleg
fehér vállamat és felső karomat. Lehet, hogy a tilos csókot tanultam
akkor? De későbbi időben, mikor eleget már élvezhettem a csókot a nőn,
akkor is ragasztottam így a saját bőrömre csókot, igen, még a kezemet is
megcsókoltam sokszor az asztalnál ülve, olvasás, unalom és képzelődés
közben. Ilyenkor mindig egyedül voltam. Más szeme láttára eszembe nem
jutott volna ilyent csinálni. Ha őszintén gondolok vissza magamnak adott
csókjaimra, akkor megtalálom ezek fölött a csókok fölött azt az érzést,
ami akkor kitört ajkamon: de szeretem magamat. Nőnek és édes kis
gyermeknek a karját, vállát meg szoktam csókolni, szeretett barátnak is
csókoltam az arcát, még kezét is a szeretet lobos hangulataiban, de a
meztelen karját vagy a vállát eszem ágában nem volt megcsókolni. Nem
tudom, hogy vegyem magamnak ajándékozott csókjaimat, haragudjam-e
magamra, nem tudom.




NEM SZABAD, NEM SZABAD

Nem szabad a halál szavát a számra venni. De régen tudom; de régen
megígértem, hogy elfelejtem ezt a szót, hogy nem árulom el, hogy
hallottam volna valaha, igen, ez a szó nem az enyém, nem tartozik rám,
nem szabad felelőtlenül közvetítenem. Nem fogom leírni se hanggal, se
tintával. Nem beszélek senki élő ember előtt halottról, halálról, nem
küldök soha p.-c.-t, nem rebegek az örökös előtt részvétet, nem juttatom
eszébe soha az életnek a halált. Nem megyek temetésre. Nem veszek föl
fekete kesztyűt és a karomra nem húzok gyászszalagot. Igen. És folyton
és megint és újra kimondtam ezt a szót, amely h-val kezdődik és
lehetetlenséggel végződik és leírtam és mindig és mindig elhanyagoltam
hitemet és kötelességemet. Szórakozott vagyok, könnyelmű. Ahány fekete
pontot ejtettem az élet fehér selymére, az már mind ott marad. Az én
ittlétem már meg van hamisítva, már az én létezésem itt nem érvényes.

Feketére mázoltam az ajkam.




MONDJUK HOGY

Mondjuk el akarnék kezdeni jó lenni. Szabad volna például
végighallgatnom egy férfipéldányt, mikor elmeséli, hogy tett tönkre egy
kis naiv szegény leányt? Nem, beszélése közben hirtelen meg kellene vele
haraptatnom az öklömet. Elnézhetném akció nélkül, hogy áll egy
soványképű ember férfi egy football-labdaképű férfi előtt levett
kalappal, s azon a football-labdán fenn van a kalap. Úgy beszélnek
egymással. Nem kéne cirkuszi sürgősséggel a football-labda fejéről
lekapnom a kalapot és abban a pillanatban az emberképű fejre a maga
kalapját felcsapnom? Nem kéne zsíros nyakredőből letépnem gyöngysort,
hogy azok a hamvas gyöngyszemek ott meg ne romoljanak? Nem kéne
szorongatott kövér kis ujjak segítségére ugrani, melyeket a brilliáns
gyűrűk fojtogatnak? Nem kéne villákat a szájüregek elől elütni
éttermekben, mikor a villák veszélyes fölöslegeket hordanak? Nem kéne
néha lángoló kacagást pofonnal eloltani, mikor az ostobák kigyulladtak?
Hányszor! Hány monoklit kéne elfricskázni a szem elől, hány szemet
kellene meleg beleköpéssel kimosni, hogy lássanak azok a fagyos szemek!
Mennyi ordítást kéne belőni elaludt hálószobákba. A gazdag sorsúak kis
gyermekeinek elmesélni édesapjukat, édesanyjukat és az ő játék-bárányuk
arany csengőjét, prózában megmondani nékik, hogy az mit beszélt! Hogy
meg kéne ríkatni azokat a gyöngéd gyermekeket.

Nem tudok olyan rossz lenni, hogy jó lehessek.




AZ ALKONYT HALLGATTAM

Szeretnék jó lenni, mert érzem, hogy a jóságtól jobban vagyok, úgy mint
a mellbeteg a fenyőinhalációtól. Jó akarnék lenni. De hát lehet jónak
lenni? Mennyire lehet jónak lenni? Úgy nézem, hogy a jóság után szaladok
és itt-ott az árnyékába hághatok csak, egy pillanatra. Úgy képzelem,
hogy a jóság magasság és mikor jó szeretnék lenni, akkor lábujjhegyre
állok és a felnyujtott kezemmel az eget akarom megfogni. Úgy is
képzelem, hogy a tengerbe dugom a karomat és markolászok a vízben a
jóság után, pedig a jóság a tenger feneke alatt van elásva.

Igen, egyszer, mikor az alkonyat orgonajátéka megnyílt és fölemeltem a
homlokom az alkonyatot hallgatni, meghallottam onnan felülről azt a
Régale hangot, az ember hangját. Én a szívem sötét mélységéből hallottam
ébredni azt a gyönyörű emberhangzatot, de tudtam, hogy az alkonyat
skálájában hangzik odafent. És én ezt a visszhangot átölelve
fölemelkedtem, mintha álom vitt volna fel és aztán befogott szemmel,
szédülve, hűvös arccal szállottam a világ felett, úgy mint a repülő, de
nem mint aki robogó repülőgépen ül, hanem úgy, mint aki saját
veleszületett szárnyakon repül, amelyek mozgathatók és zajtalanok, csak
meleg sóhajtozást adnak, mint a lassú toll-legyezők. Emlékszem, hogy
szórakozott repültömben mosolyogtam attól a kéjtől, amelyet csontjaimban
és mellkasomban a vízszintes repülés gerjesztett. Láttam az egész
született világot, minden fát, minden virágfejet, minden kéményt, minden
állatot és minden embert megláttam lent a földön. Láttam a szabad
vizeket és a halakat is megláttam mind cikk-cakkal utazni a vizek
belében.

Az emberek észrevették, hogy egy meztelen test repül a levegőben oly
magasan, mint a gólya s mind fölfelé néztek és akkor sötét lett az ég.
Kinyitottam a szemem és láttam, hogy nem látok semmit. És akkor levettem
ajkamról a csókot és széjjeldörzsöltem a két tenyerem közt és millió
csókot szórtam magam körül, mint egy parázsból ahogy millió szikrát
törnek. Igy aztán láttam újra, különben le kellett volna zuhannom. Ott
vannak még azok a csillagok az égen, minden este, látom, fenn vannak a
földön alvók fekete álmai felett.




MOST ŐK JUTOTTAK ESZEMBE

Az írógép előtt kemény széken ülnek azok a gépészkisasszonyok. Nem is
támaszkodnak, mert úgy nem lehet dolgozni. Fejüket lehajtják úgy mint az
f betű, a sors őket ököllel hátbavágta, hátuk attól előrebukott és
keblük lefelé szokik. Igy dolgoznak. Mindig figyelik a sort. Sokszor
közelhajolnak a papírhoz, oly közel, mintha meg akarnák csókolni. Mindig
radíroznak. Mindig szedik le a papírt és csavarják felfelé az új lapot.
A karjukon könyökig fekete huzat van, biztosan az ölelést gyászolja a
karjuk. Néha leejtik a kezüket a comb mellé, mert elfáradt. Felkapják a
fejüket néha s egyet sóhajtanak, annyit csak mint a vessző s a plafond
felé néznek, csak olyan rövidet néznek mint egy sor. Amit írnak, az nem
vonatkozik az ő életükre. Az nem az ő dolguk. Az őket nem érdekli. Azt
nem értik ők, nem is olvassák, csak írják. Ha gazdag volnék mint
Amerika, vehetnék a világ minden gépészkisasszonyának zongorát. Zongora
elé ültethetném őket. A zongorának kellemesebb a kopogása. Az írógép
zenéje nem olyan szép. Olyan az, mint induló, melyet őrült szerzett
unalmában. Olyan az, mint a kétségbeesés kacagása. Olyan az, mint a
zápor az érckoporsón. Az én színdarabomat is gépészkisasszony másolta
három példányra. Pedig én azért jöttem, hogy a leányok feje piruló,
álmodó s könnyű legyen, mint a mákvirágok feje. Láttam a mezőn hajnalban
a mákvirágok tábláját, akkor határoztam el, hogy a lányok majd ilyen
egészségesek lesznek. Illatos, langyos, édes szél fújt, oly üde borulat
volt a föld felett, mintha zivatar jönne. Nem is igaz, mert a borulat
mögött lángok rajongtak! És hűvös volt és a két orcámon mégis lázat
éreztem és csend volt és mégis zene szállott a két fülem mellett
kétfelől. Emlékszem, ilyen idő volt mikor a világ felé közeledtem.




ÖNZETLENSÉG

A két szemem oda kellene adnom egy vak embernek. A két fülem egy
süketnek. A két lábam egy lábatlannak. A két kezem egy olyannak, akinek
leesett a két karja. Az orrom oda kéne adnom egy orratlannak. A fogaim
egy fogatlannak. A szívem egy szívtelennek. A hajam egy kopasznak. A
bőröm le kéne vetnem és oda kéne adnom egy aggastyánnak: tessék
átöltözni. A gégém, a mandulám, a tüdőm, a vesém, a lépem, a májam, a
gyomrom és mindenem, a vérem és a csontjaim, az idegeim, az inaim, mind
darabonként és ízenként és deciliterenként és centiméterenként oda kéne
adnom egy-egy olyannak, akinek a bútorzatában valamije vagy elromlott,
vagy legyengült. A korlátoltságot a homlokom mögül oda kéne adnom egy
bezárt őrültnek, hadd jöjjön vissza. Az életet, ezt a felébredést, ezt
oda kéne adnom ennek az asztalnak, hogy élő legyen! Ha ennyire oda
tudnám magamat adni, még akkor sem mondhatnám magamat önzetlennek,
tudom.




HÁT KI AZ AZ ÉN?

Hát ki az az én? Mi az, miből van az? Az a test amilyen másnak is van,
mindenkinek. Az a bőr és szőr és azok a termő körmök, azok a belek és
azok a nedvek, amelyeket mindenkiben másban útálatosan útálok. Ha nem
volnék épolyan útálatos mint mindenki más, nem is élhetnék, nem is
tudnék magamról, nem is lehetnék itt. Én az a levegő vagyok, amit kapok
a torkomba, az a színtelen, az a mindenki másé, az az örökös közös
lélekzet. Az a tej és az a zöldség vagyok, amit eszem, úgy mint mindenki
más, és az a disznó, az a borjú, az a hal és osztriga és fácán és
galamb, amit eszméletlenül felfaltam éppen úgy, mint a szép leányok
falnak, akiktől elborzadok, mikor az evőasztalnál látom őket. A szívem
és a belem fel akar fordulni az émelytől amiért megeszem a kedves
pajtásokat, az állatokat. Én lennék az, aki a madarat és a nyulat
megeszem? Igen, én vagyok az, én. Az a fizikum vagyok, az a mozgó,
kapkodó szerkezet, amit nem én találtam fel, amihez annyit sem értek
mint az órás az órához. Az az engedelmesség vagyok, az az életösztön, az
a szokás, az a buta szolgálat, ami benne van a tehénben is, a
ruhamolyban is. Az a külső vagyok én, az az arc, amelyet nem én
választottam. Igen, én az a ruha vagyok, amit a szabótól kaptam és az a
cipő, amit a suszter öntött a lábomra és az a nyakkendő, amit a
nyakkendőgyári kisasszony kötött a nyakamba s az az ing meg az a gallér,
akit egy pápistaszínű nő hozott a kosárban haza; annak a nőnek keményítő
s szénhidrát szaga van. Köröskörül nézek a földön, keresem, hogy hol van
az az én? Minden mást, mindenki mást látok a szememmel, csak magamat nem
látom soha. Hát hol vagyok én? A Boulevard des Italiens-en, az Oxford
Street-en a tolongásnak egy részecskéje vagyok én. A tengeren még az a
hajó se látszik, amelynek egy elnyomott pici kajütjében alszom én. A
Balaton szélén a nádszál magasabb mint én. Az erdőben a fák kacagnának
fölöttem, ha nem tiltaná méltóságuk. A hold megáll az égen, hogy
megkeressen idelent, nem talál meg. A csillagok pislognak a
fáradtságtól, úgy kutattak és nem bírtak idelent fölfedezni. Ki venné
észre azt, ha nem születtem volna meg? Ki követelné szavalva, vagy ki
jajgatna, hogy hát én hol vagyok innen? Kinek volt itt szüksége rám? Ha
beteszem az ajtómat éjszakára, az emberiség nem retteg attól, hogy nem
fogom-e most megmérgezni magam, nem hallgatóznak reszketve az ajtó előtt
az emberiség kirendelt megbizottai. Éjjel mikor alszom, életem csak az
álom árnyéka; nem is igaz, hogy élek. Mennyi vagyok én itt az
ürességben? amennyi egy cigarette a számban, legfeljebb annyi volnék én
egy torony ablakában.

A világon egyedül magamnak vagyok én: én. Aki velem beszél, annak már
csak te vagyok. Nem is tudtam, hogy én én vagyok, ezt az én szót is
mástól hallottam, mint minden szavamat. Tanultam. A többi embernek
köszönhetem. Ha magam, egyes egyedül volnék ember a természet
gyüjteményében, ki előtt mondanám oly büszkén, hogy: én? Nem is volna
kihez szólnom és nem is tudnék beszélni. Egyetlenegy szavam se volna a
számban. Azt se tudnám, hogy én én vagyok. Nem is sejteném.




SZABAD-E NEKEM IS BOLDOGNAK LENNI?

Szabad nekem hintán andalogni, mint könnyűszívű gyermeknek, és
hintáltatni azt a reményt, hogy az emberek valaha majd kikelnek ebből az
emberiségből, úgy mint a földből a virágok? Szabad vak hátamat a multnak
tartani, szabad vízszint tenyerem a homlokomhoz értetni, szemem a
jelenről fölvenni s messze tekintve magasan lélekzeni, hajam egy szélnek
megnyitni, mely a nevetés himnuszával repül? Szabad nekem a sokára
születendők örömeért való rajongás sarkantyújával frissíteni sarkaimat?
Szabad az emberhit mákonyával aludnom? Szabad nekem szívemet a jövendő
jövő vigaszába, mint cukros tejbe mártogatni? Szabad sóhajomat a roppant
messzi szüret chasselas-illatával üdíteni, szabad képzelődve
gyönyörködnöm valamely boldog életben, amely még most nem érvényes?
Szabad nekem egy percre is megszöknöm hazámból, a jelenből és annak a
jövendőnek jókedvű idegenjei közt repesnem?

És ha ez az egész hamisított emberiség holnap reggelre csodára boldog
lenne, ha ez az éj elkészítené a boldogság köntöseit, melyekbe holnap
reggel minden szál ember felöltözhetne, holnap reggel szabad volna nekem
is boldognak lenni? Nem vagyok azonos a mult idővel is, amely már
elmúlt? Elfeledhetném-e azokat, akik vakon, sejtelmetlenül,
értesítetlenül meghaltak? Láttam a naptárban kisfiú koromban
hajókatasztrófa képét, apa a lámpaernyő alatt az ujságból felolvasta a
párizsi jótékony bazár égését, láttam magam is égni házat és láttam
megégett szülők és gyermekek pernyés és véres, nyerses testeit. Néztem a
harctér csalódott szemű halottait. Emlékszem férfiakra, nőkre, kiknek
elromlott a fékjük és az őrültek börtönében haltak meg. Tudok a
szegénységnek, a szerelemnek, az unalomnak és a becsületnek, meg egyéb
betegségeknek halottairól. Csak mióta ittvagyok, mennyi ezren és
millióan szállottak le a süllyesztőn. Tanultam és olvastam a brutális
történelmet; holt rétegekben fekszenek egymás alatt emberiségek, melyek
mind boldogtalanok voltak. A világ fenekén, az idő alatt fekszik az én
szívem, minden ami volt, minden ami élt, az én szívemet nyomja! Igen, a
temetők kórházak, teli vannak nehéz betegekkel. Barakvárosok a temetők,
teli vannak kétségbeesett menekülőkkel. A temetők Ausztráliák,
humanizálatlan vademberek feküsznek a temetőkben. Óvodák a temetők, a
halottak tudatlan kis gyermekek, akiket még be kellene adni iskolába.
Vissza kellene jönni mindenkinek élni, ki már lement. Ha holnap reggelre
megszállaná a boldogság a földet, fel kéne költenem egész Szodomát és
Gomorhát, fel kéne költenem Ábelt és Kaint, Évát és Ádámot, hogy:
gyertek, már itt az élet.




JAJ, MEGINT NEM VETTEM EL A REKLÁM-CÉDULÁT!

Mindig szemrehányást tettem érte magamnak, ha elmulasztottam elvenni a
reklámosztó ismeretlenektől az uccán azt a cédulát, de azért mindig
megesik, hogy nem veszem észre, hogy felém is nyujtotta az az ember azt
a papírt, amelyen híreszteli, hogy megnyílt a Trianon-bar, elsőrendű
szalónkvartettel és valódi Hobé-likőrökkel. Tudom, mindig el kell vennem
a papírt, hisz azért nyujtja az az ember, hogy elvegyem. Nem lehet olyan
sietős utam, hogy egy embernek csalódást okozzak útközben. Csak egy
lépésváltásba kerül elkapnom a cédulát annak az embernek a kezéből,
azután nem kell időt pusztítanom vele, összemorzsolhatom és elejthetem,
hisz az az ember nem figyeli azt.

Igen, hisz magamnak is így kéne papírt osztogatni az uccán egész nap,
azon a papíron reklamírozni a szívet, a halált, a felhőket. Ennek az
embernek, aki nekem a cédulát ide akarja adni, nem érdeke a
Gloria-cipőkrém, mégis januárban, meztelen kezeivel ajánlja mindenkinek.
Nekem legfőbb érdekem az, hogy az emberek a szívüket kitapogassák,
megnézzék magukat a halál tükrében és járjanak a felhők előadására. Hogy
fájna nekem, ha az az ember, akitől elmulasztottam a Trianon-bar
hirdetését átvenni, ha az se venné el az én kezemből az én papíromat.




MEGHALNI, MILYEN BŰN

Meghalni, milyen bűn lesz, meghalni! Nem nyithatom ki majd a szám, nem
nevethetek a komolykodó szemekbe, nem kiálthatom ki, hogy ebből semmi
sem igaz, nem haltam én meg, én csak éltem!

Milyen bűn, milyen csunya, buta bűn! Igazolni fogom a halált! Azt hiszik
komolyan vettem a dolgot, azt hiszik fáj nekem, hogy meghaltam, azt
hiszik búsulok, azt hiszik meg vagyok sértődve, azt hiszik kétségbe
vagyok esve. Pedig csak nekik leszek halott, magamnak semmi se leszek,
mint az elpattant szappanbuborék, semmi, de semmi!

Milyen útálatos bűn lesz, halálesettel traktálni az emberek fülét!
Milyen illetlen bűn lesz, temetéssel árnyékolni egynéhány uccán végig a
napos ablakokat, a lustán sétáló szerelmespárt, a zöldségesbolt előtt
kapargáló vidám szegény gyermekeket.

Milyen gyalázatos bűn lesz testemmel dolgot adni az Entreprise
béreseinek, szegény testcipelőknek, mosóknak, öltöztetőknek, kocsisnak,
lovaknak, sírásóknak. És nem tudok majd tőlük bocsánatot kérni. Előre
kérek bocsánatot mindenkitől, halló!

Milyen tapintatlan bűn lesz, milyen barbárság, itthagyni a látást,
hallást, tapintást, ízlést, szaglást és az érzést! Itthagyni a felhőket,
amelyek nem tudják majd, hogy már elmentem és másnap is új színeket
kevernek és új ábrándokat terítenek, mintha itt volnék, mintha nézném és
gutiroznám.

Milyen részvétlen bűn lesz, itthagyni az üvegházi növényeket, a
kertieket, a mezeieket és azokat a lelenc füveket, virágokat, amelyeket
a kerítések tövében és a városok végén a kövezet közt láttam.

Milyen műveletlen bűn lesz, elfelejteni mindent, amit olvastam igazat,
amit hallottam kedveset, őszintét, szíveset, nyögőset és nevetőset,
világítót és bolondosat, emberit és gyermekit. A zenét és a dalhangot, a
madarak tündöklő sziszegését, a szél ijesztgetéseit, a cipők
reccsentését és a csöndet, a meglepettet, az ájultat, az őrültet, az
ihletettet, a költő végtelen homlokát, amely a versíráshoz lehajol.

Milyen gonosz bűn lesz, milyen gonoszság, milyen testvértelenség,
elfordulni az időtől, a multtól és jövőtől, a holdtól és a naptól, az
állatoktól és az emberektől és a csillagoktól, akik még mindig nem
tudtak megszólalni, akik mindig úgy repesnek, úgy erőlködnek, úgy égnek
a vágytól, hogy szólhassanak! Elfordulni mindentől, betenni a szemem,
azzal, hogy elég volt belőletek, nem érdekel tovább, nem bánom, nem
szeretlek!

Milyen rablás lesz, milyen fagyos bűn lesz, milyen halálos bűn lesz,
visszavenni szívemet, elvonni a világtól, elvenni, elvinni magammal
innen, itthagyni sorsára az életet, megfosztani az egyetlen vigaszától,
egyetlen meleg falatjától, utolsó puha vackától, a szívemtől, amelyet
használhattak emberek és férgek és kidobott cserepek és leszemetelt
falevelek és villamosjegyek. A szívem lecsavarni! bezárni! lehűteni,
mint a vízbe dobott szenet! Eltüntetni, elásni!

Nem merem elvinni, nem szabad ezt tennem! Nektek adtam, tessék,
itthagyom, nem loplak meg benneteket; mi lenne belőletek!




RUHATÁROSNÉ, PINCÉR ETCETERA

Unalmat tettem a szemembe, mikor a ruhatárosné a kávéházban odajött a
felöltőmért. Elárultam annak a gépies asszonynak, hogy terhemre van,
hogy nem lett volna szükségem rá. Megint elfelejtettem, hogy nem én
vagyok itt a fontos, hanem ő. Mintha nem tudnám, hogy ő abból él, hogy
elfogja a felöltőmet és a ruhatárba hurcolja. Ezt az illetlen
pillantásomat, amelyet a szemébe nyujtottam ennek a szegénynek, ezt soha
nem válthatom vissza tőle semennyi pénzért. Akikkel szemben türelmetlen
voltam életemben, akikkel idegeskedtem és figyelmetlenkedtem, eszembe
szoktak jutni; halványodott arcú tömeg emelkedik a lépcsőmön, jön
elégtételt követelni. Szerkesztőségi szolgák, kocsisok, pincérek,
virágárus lányok, hordárok, postások, szobalányok. Némelykor
válogatatlan, mosolytalan, bóktalan voltam velük szemben. Magamnál
szegényebb alakok köszönését fáradtan viszonoztam és az is megesett,
hogy nem vettem észre, ha köszönt valaki. Azt is megtettem, hogy
elfordultam a kirakat felé, meg elnéztem a flaszterre, hogy ne kelljen
köszönést és szót cserélnem kényelmetlen rongy ismerősökkel, butákkal,
pedig azok akkor már megláttak engem és észrevehették a csalásomat.
Ilyesmit sohase tettem izgató fiatal nőkkel. Sem arisztokratákkal
szemben nem felejtettem el a hangomat meggyantázni s ajkaim fölé a
mosoly bajuszát fölkapni. Igen, pedig mindig tudtam, hogy azoknak
tartozom a legpuhább gyöngédséggel és a leghosszabb udvariassággal, akik
effélét a a legkevesebbet kapnak ebben az életben.




NEM VAGYOK ŐSZINTE

Nem vagyok őszinte. Nem tudok őszinte lenni. Úgy szeretnék őszinte
lenni! Akár csak magamnak, csak magamhoz egyedül, mikor benn vagyok a
betett ajtó mögött a szobában, mikor itt ülök a kíváncsi papír előtt,
vagy csak mikor az ágyban fekszem sötétben. Nem tudok magamban sem
őszinte lenni, sötétben sem. Nincs egy őszinte percem, nincs egyetlenegy
igaz pillanatom, nincsen, nincsen. Nincs semmiről a világon olyan
véleményem, amelyet orvul meg nem szúrna azonnal egy másik véleményem,
nincs egy ítéletem, ami ne volna fellebbezés alatt, nincs egy érzésem,
aminek az ellenkezőjét is ne érezném. Nem adok magamra semmit, nem
hiszek magamnak. Vitát szaval a belső részemben két színész, mind a
kettőt únom. Nem ismerem meg magamat. Nem tudom, hol vagyok, hányadán
vagyok, milyen vagyok, ki vagyok. A fa tökéletes fa, olyan, amilyennek
szánva van, a bogár tökéletes bogár, de én, hogy legyek ember? Legalább
őszinte tudnék lenni, látni tudnám, milyen vagyok én! Magamat vádolom a
világért, de a magam hitványságaért mindig a világot teszem felelőssé s
mindenért megbocsátok magamnak, ha önzésem harangja megszólal. A világ
nevelése vagyok. Nem tudom magam vegyileg kitisztíttatni. Gyáva vagyok.
Kényelmes vagyok. Hiú vagyok. Azt képzeltem egyetlen hiúságomnak, hogy
én nem vagyok hiú. Talán én vagyok a leghiúbb hiú az emberszemét közt.
Mindig készülök, erőlködöm, melegszem, hogy nekifutok egy kifeszített
kötélnek, hogy átugrom, igen és aztán megijedek és átbúvok alatta, mint
a bohóc.

Jaj, egy árva pillanatot csak, mikor láthatnám, hogy ember vagyok! és
tudhatnám, hogy élek! Itt az élet a kezemben és játszom vele, mint a
gyermek a bábbal. Ide engedtek a világra, s nem használtam fel az időt,
átalszom a világot és mégegyszer nem kapok engedélyt a földre belépni.

Várom várom azt a reggelt, mikor magamból, mint a Nap fölkelek. Mindig
utazhatnám, hogy messze-messze egy havas csúcsán, egyedül ott találkozom
magammal, kiokádom a sorsomat és megismerem kitisztult bensőmben az
embert. Hogy szeretném lekiáltani a világra az életet, magamat. Nem
igaz: félek!




MICSODA SZÖRNYETEG VAGYOK

Sétáltam a fák mellett és a pálcám forgattam és lecsíptem a pálcám
hegyével zöld leveleket a lomb széléről. És levertem a pálcámmal a
bokrokról is a leveleket, mert szórakozott voltam, mert a lemondáson
gondolkoztam, mert a szívem nyakig ült a forró fájdalomban. És rámentem
a mezőre, hogy lépéseimnek hangjuk ne legyen, hogy azt képzelhessem,
hogy csak a gondolat és a dal sétál az én két lábamon és a füvet aközben
elnyomtam és eltörtem a cipőm talpával. És lovagoltam a mezőben és füvet
és virágtöveket és csigát és gilisztát gázoltattam halálra. És minden
kertben és szántóföldön tett sétám alatt halálra tapostam gilisztákat és
bogarakat és férgeket. Nem is sejtem, mennyi az áldozatok száma.
Könyököltem a könyv fedelére s agyonnyomtam a könyvben két lap között
egy icipici szürke bogarat, aki olyan egyenesen tud sietni a könyvben,
mint a sor. Lehet, hogy éppen a gyilkosság elkövetése közben sóhajtottam
Shakespeare után, hogy: Thyself thy foe, to thy sweet self too cruel!
Megeszem a cseresnyében azt a kis karcsú, szőke férget, és megeszem azt
a szem cseresnyét, aki oly ragyogó testszín és piros mint a mosolygó
kisleány arca. Minden egészséges lélekzetemmel élő bacillusokat mérgezek
el magamban. Nincs egy lehelletem, nincs egy falatom, nincs egy lépésem,
amely vétek nélkül való volna s nincs egy pillantásom, egy gondolatom,
egy szívdobbanásom és alvásomban egy álmom sincs, amivel valaki vagy
valami ellen valahol valahogy ne vétenék.

Vadászpuskát engedtem a kezembe tenni s meglőttem a nyulat, a foglyot és
galambot is lőttem. Sárgaszájú gyermekverebeket hajítottam le a
fészekből. Ürgét fullasztottam vízbe a mezőn. Egyszer egy denevért
ütöttem le bottal, mert a szobába repült, mert talán a párja után
repesett akkor éjszaka, tudom hogy a denevérek is szerelmesek. Bolhákat
és tetveket nyomtam agyon. Pillangókat fojtottam meg két ujjam közt,
hüvelyk- és mutatóujjam közt, a vak gyilkosok közt. Igen, olyanok az
ujjaim végén a körmeim, mint a vak szemek. Legyeknek nyomtam ki a sárga
belét az asztalra, élő csiborok és kőrisbogarak hátába szúrtam gombostűt
és figyeltem, hogy kalapálnak a levegőben sovány lábaikkal napokon átal
és hogy forognak a tű körül, mint a körhinta. Gyíkoknak csaptam le kővel
a farkát, békákat tapostam és dobtam agyon, gilisztákat vágtam ketté
játékkarddal. Lótetűt, darazsat, hernyót fullasztottam meg és ütöttem le
s nyomtam széjjel. Fejletlen halakat dobáltam ki a patakból a halálos
porba. Az ujjam hegyével, a körmömmel, meg az öklömmel rakásra öltem a
muslicákat nyári este a lámpa alatt és ismeretlen liliputi lepkéket és
bogárkákat, ezüst és halaványzöld színűeket, bájos és zseniális
Nijinskiket és Karsavinákat, akik a fényben rajongva forogtak előttem.
Művészetet és szépséget irtottam, csupa idegent, csupa vendéget, csupa
csodát pusztítottam el, csupa egyetlen élő életet. Ezreket! tábort!
lakosságot! egy valami pici földrész egész faunáját! És nem is veszem
komolyan, micsoda szörnyeteg vagyok én! Nem is igaz, hogy szenvedek ezek
miatt; csak úgy képzelem, de nem szenvedek, nem igaz.




ELSŐ, DE NEM UTOLSÓ BŰN

Bűn volt születnem. Egy ismeretlen idegen szegény asszonynak milyen
fájdalmat okoztam: anyámnak. Nem is tudom felfogni, mekkora fájdalommal
szült az az asszony, csak annyit érez a szívem abból mint a szeizmográf
az ausztráliai földrengésből. Anyám arcát használtabbá tettem, mellét
megrongáltam, hasának és egész évai szépségének kárára voltam. Igazán
nem emlékszem, hogy így óhajtottam volna a világra jönni, ahogy jöttem.
Nem, nem magam választottam az életbe való behatolásnak ezt az
útját-módját, nem az én ízlésem volt, hogy így történjék a földre
hivatásom. Mindegy, mégis így történt és első kegyetlenségeimet,
amelyeket egy gyönge asszonnyal szemben tettem, az éther se mossa le
rólam.




AZ ÚGYNEVEZETT HALOTTAK

Milyen hűtelen vagyok én is a halottakhoz. Én is csak azt mondom, amit
ezek a majmok mondanak: szegény, meghalt! és elhiszem azt és azután a
szemem leszokja annak a képét, aki meghalt és a fülemben elfonnyad a
hangjának az emléke és sajnálom őt, vagy nem sajnálom, de már nem
követelem, hogy itt legyen merőleges alakban a földön. Már nem
csodálkozom az ő létén, az ő külön, egyetlen arcán, nézésén, járásán.
Úgy veszem, hogy ő, aki meghalt, ő halott. Egy embert, akit láttam, úgy
veszek, mint olvadt hullát; hát szép dolog ez tőlem, hát szabad ezt
nekem? Az embereket, akiknek bajtársuk vagyok, elhagyom, csak azért,
mert véletlenül meghaltak? Ezért az egy kis ballépésért, ezért a
tévedésükért megtagadom őket, nem ismerem el őket többé; hát ez a
bajtársiasság? Ők meghaltak, mondjuk. De ha én is tudomásul veszem ezt
és megnyugszom ebben, az annyi, hogy én a magam részéről külön megölöm
őket. Van jogom ölni? Hátha ők nem is szívesen haltak meg, hátha
zokogtak, tiltakoztak, küzdöttek, körmeiket az istenük szájába vájták
küzdelmükben és még most is úgy vannak ujjaik görcsösen begörbülve, mint
a megfagyott hollóké, kik hanyatt fekszenek a havon? Ők még mindig
harcolnak és én azt merem állítani, hogy ők halottak. Talán tudom mi az
a halott? Tudományom semmi nincsen, minden tudományom a szívem. A szívem
nem ismer halált, csak életet ismer. Igaz, én többet tudok az
úgynevezett halottról, mint Bossuet, ki azt mondta, hogy: ce je ne sais
quoi qui n’a pas du nom – mert én tudom annak a nevét, akit ismertem és
le nem törlöm a nevét a testéről, mikor alszik. Csak úgy szabad vennem,
hogy alszik. Hogy pihen, mert elfáradt. Hogy hanyatt feküdt az eget
nézni s mindenféléről képzelődni, mint az, aki ünnepnap kirándulást tesz
és lefekszik a zöld gyepen. Én nem hiszek a halálban, én nem hiszek a
halálnak, én hitetlen és tiszteletlen vagyok, szemtelen vagyok. Én nem
engedek meghalni, én nem adok oda senkit se. Száműzetésben vannak a föld
alatt olyanok, akikről tudom, hogy tudtak rólam, bár nem ismertek: akik
olvasták, amit írtam. Ezekért már nem érzek, ezeké már nem vagyok,
ezekkel semmi közöm? Nem, én ragaszkodom hozzájuk, mert hiú vagyok, nem
mondok le egyetlenegy olvasómról sem. Vannak iskolai pajtásaim, akikkel
kézenfogva vonultunk az élet ellen, akik most a földben vakációznak,
vagy tanulnak odalent valamit? nem tudom. Nekem is, aki velük egy utat,
és egy tananyagot vállaltam, nekem is nem kellene most azokkal ugyanebbe
a sötét osztályba járnom? Én bele se nézek abba a nehéz könyvbe, akit
nekik most tanulni kell. Szégyellem magam, hűtelen és csaló vagyok.
Minden egyes ember, akivel nem ugyanazt az intézetet szenvedtem, az is
mind mind iskolatársam, mert ugyanebbe a világba iratkoztam be, amelyben
ők jártak és az élet hasonló évfolyamait végezem, hát egyetlenegy
ismeretlen embert se szabad cserben hagynom, aki meghal. Én minden
emberrel vele halok. Annyiszor halok meg, ahány ember meghal. De míg
élek, addig él bennem tovább mind, aki meghalt. Úgy érzem, olyan igazán
érzem most, olyan lázasan és oly mélyen, gyökeresen, hogy igaz, amit
érzek!

Annyi nyugtalanságom szokott lenni a halottak miatt. Hisz ők is emberek,
hát ők is tovább gondolkozhatnak és érezhetnek. Nem őrülnek meg odalent?
Nem éhesek és nem szomjasak szegények? Nem félnek olyan egyes-egyedül?
Nem szeretnének néha napján valami ujságot hallani? Nem kéne
le-lelátogatnom egy kicsit beszélgetni velük? Nem volna izenni valójuk?
Hátha elfelejtettek itt megmondani valamit. A sírkövek nem nyomják a
szívüket? És azoknak a sírköveknek arany ostobaságaitól nem pirul az ő
világos homlokuk? A fejfák rothadása nem bántja az orrukat? A tánc nem
rugdossa agyvelejüket? A korlátoltságok, amiket fölöttük oly alacsonyan
beszélnek a földön, azok nem sértik a fülüket? Nem, a halottak süketek
mint Beethoven és vakok ők mint Milton. Néha úgy képzelem, hogy úszásnak
erednek odalent mint milliomnyi ezüst halak együtt és vonulnak sötét
tengerben, mert keresnek valamit.




ÓCSKA CIPŐ

Utána néztem egy cafat kódis szegény embernek, akinek egy pár kiszolgált
fűzős cipőt akasztottam a karjára. Láttam az ablakból, hogy pityókos
lett az örömtől, úgy ügetett az uccán pityókosan; alig állotta meg, hogy
ne táncoljon. Szemtelenül mosolygott mindenkire, aki szembejött vele, a
lámpának nekiment, mintha meg akarná csókolni, azt az ócska pár cipőt
lengette, meg-megsímogatta s gyönyörködött a talpában és tovább
lengette, mutogatta a világnak, hencegett vele: ni! Egy kis gyáva fehér
foxinak is megmutatta, lehajolt ahoz a kis kutyához és bemutatkozott
néki. Nem tudtam nem érezni ezt az érzést, ami hirtelen feljött a
hasamból: útáltam azt a szegény embert. Mert úgy örült a cipőnek, mintha
most már az egész világnak volna ócska cipője. Pedig csak ő kapott
egyedül ócska cipőt. A többi szegényt elfelejtette. Igen, ezt az önző
szegény embert leútáltam, de magamat elfelejtettem útálni, mikor új
szeretővel jártam az alléeben és válltól csipőig megsimítottam, mint a
szabász és úgy éreztem magam, mintha a földön minden szegény fiatalnak
volna szeretője.




BELÉAKADTAM A KOLDUSBA

Tudom, hogy bűn, hogy a koldusnak a tenyerébe vagy a kalapjába pénzt
teszek. Tudom hogy bűn, mert érzem, hogy bűn. Bűnöm, hogy koldus is van
az emberek között, akik mind hasonlítanak hozzám. Bűnöm, hogy amikor a
pénzemet rákenem a koldusra, azt mutatom neki, mintha én más volnék mint
ő, mintha különbség volna köztünk! Bűnöm, hogy fölhasználom a koldust
arra, hogy jófélének képzeljem magam abban a pillanatban, mikor pénzt
köpök. Bűnöm, hogy elmulasztom megköszönni a koldusnak, hogy elvette
tőlem a pénzt, sőt hogy elviselem, hogy ő köszönje meg nekem a jóságot,
amit olyan olcsón vásároltam tőle. Az is bűnöm volt, mikor én mondtam a
koldusnak, hogy: köszönöm, a többit is majd megadom! Mert akkor azt
hitte, hogy csúfolódom vele, mert még mosolyogtam is hozzá. Igen, az is
bűnöm, hogy azt akartam mutatni neki, hogy tréfára veszem adományomat és
hogy szeretem őt és mulattatni akarom, bűnöm ez is, mert tolakodás ez és
bizalmaskodás egy személyiséggel szemben, aki nem kíváncsi rám és
tréfáimra. Bűnöm, hogy sajnos szemeket csinálok és úgy nézek a koldusra,
mert hátha éppen abban a pillanatban el volt ábrándozva s gyermekkorában
bitangolt az emlékezete pillangós májusban és én kíméletlen szánalommal
az idegen jelenbe visszacitáltam őt. Az is bűnöm, ha rá se nézek mikor
az adót beszolgáltatom, mert akkor azt gondolhatja, hogy én a művészt
nem is veszem észre benne, csak valami tucat pénztárnoknak veszem őt.
Evvel az ő hiúságát megbántottam. Igen, mert művész ő, mert
harmónikázik. Vagy énekel. Azt énekli ő: kezeit csóóko lohoom.
Énekesművész ő és zeneszerző, hisz azt a melódiát, amit énekel, azt ő
maga szerezte. És én annyira csekély belépődíjat fizetek neki az ő
produkciójáért és még csak a nevét sem tudakolom meg és még csak végig
se hallgatom. És ha olyan koldus mellett megyek el úgy hogy szememet nem
adom neki, csak a pénzt, aki nem művész, csak ott áll meddőn és ásítva,
az olyan koldusban még jobban megsértem az egyént, mert a közönséges
emberek még hiúbbak mint a művészek.




MEGINT CSAK A KOLDUS

Bűnöm, hogy pénzt adok a koldusnak, igen, mert a többiek is adnak. Már
csak azért sem volna szabad adnom, mert nem akarok úgy viselkedni mint a
többiek, hiszen én egyéniség vagyok! Amit úgy csináltam itt az életben
mint ezek a többiek, avval mindig megégettem a szívemet. Ha a pénzesek a
koldusnak pénzt adnak, akkor bizonyosan szükségük van a koldusra. Ha nem
volna szükségük koldusra, nem is tartanák ott az uccán. Kell nekik az a
pénz, amit a koldusnak adnak, igen, a pénz kell nekik, az a többi pénz,
amit nem adnak oda! Nekem nem kell koldus.

De látok olyan gyalogosokat is, akik nem adnak a koldusnak soha semmit,
pedig az a pénz, ami a koldusoknak meg a szegényeknek úgy hiányzik, az a
pénz ott van őnáluk. Hát ezek mért nem adnak? Ezek is egyéniségek mint
én? Igen? De hiszen, ha másvalakihez hasonlítok, akkor már nem vagyok
egyéniség. Mihelyt egyéniségnek érzem magam, már nem vagyok az, hiszen
egyéniség annyi van itt a földön, mint szemét! De hisz én ezen a világon
nem akartam egyéniség lenni, nem akartam én itt semmi se lenni! S el is
értem ezt, semmi se vagyok itt! Ki érte el így a célját a forró halandók
közül? Én elértem, amit akartam! Örömömben, diadalmámoromban olyan
nagylelkű leszek: leborulok a koldusok elé, megcsókolom a lábát, akinek
van lába köztük és a kezét, akinek lába nem áll rendelkezésemre. De a
koldus nem sokat ad a csókra, neki pénz kell, mint a primadonnának. Hát
mégis, nekem is pénzt kell adnom a koldusnak! Nekem is, pedig én
szívemet hoztam a világra s hangomat és szám és tenyerem melegét és
nézésem világosságát és homlokom fényét és végtelenségét. Jaj, hát én a
koldust kizárjam az estélyről, a szüretről, a tengeri fürdőről és az
egész kéjútról? Neki csak pénzt adjak? Az édeni csodát, az embert ne
mutassam be Néki? Hisz Néki tartozom a legtöbbel, hisz ő vánszorgott
legmesszebbre a paradicsomtól, hisz ő nekem a legsürgősebb! Megcsókolom
meztelen szemgolyóját, nyöszörgő szájába lehellem forróságomat.
Kristályszökőkutat röppentek ajkáról, feje tetején virágokat költök,
mint a japán bűvész a cirkuszban és lábait megmosom harmatban és
megtörlöm napsugárban és a testére díszruhát adok az erdő őszi színeiből
és ujjait örökzöld ágacskákká változtatom, amelyek csak a végtelen
széltől kérnek alamizsnát.

Ha leborulnék a koldus előtt a járdán és homlokomat a kőbe s szívemet
öklömbe verném és szemeimet sírásba s számat jajgatásba fullasztanám,
igen, akkor én volnék sajnálatosabb és érdekesebb a koldusnál és akik
ott összecsődülnének az epileptikus jelenethez, azok elvennék a helyet
egy véletlen sétálótól, aki a koldusnak adott volna valamit, ha én ott
nem lábatlankodom.




MÉG MINDIG

Bűnöm, hogy az a koldus ott áll a falnál, ott ragad az a lapos
koldusember, vagy az a lapos koldusasszony, háttal a templom falánál,
mintha plakát volna azon a falon. Bűnöm, hogy otthagyom őt, hogy tűröm
ma is úgy mint tegnap tűrtem és hogy holnap is tűrni fogom ott, ahogy ma
eltűrtem. Bűnöm, hogy az a koldus nem szénrajz, hanem csontszerkezet és
vérkeringés. Él az a koldus, úgy mint az élő fa, úgy, mint a csupasz
szem, amely könnyezve fáj a napfénytől és a belérepült szúnyogtól
kiállhatatlanul kínlódik, ködös és véres lesz. Sokszor a szívem olyat üt
a mellemen, mintha kővel mellbedobtak volna, ha észreveszem a koldust és
eszembe jut, hogy él! Mintha sohase tudtam volna felőle! Mintha először
látnám! Szédülést kapok, arcom, ajkaim és füleim kimelegszenek és inaim
rezzennek, úgy mint mikor a megnyert nő először csenget be a lakásomon.
Az a koldus itt áll az ég alatt és ez igaz! Nem gondolat, nem álom, nem
illusztráció. Én is igaz vagyok, érzem az ütőerem lökéseit, hallom a
lélekzetem súgását és érzem a pilláim ütközését. Nem úgy van, hogy
sétálok mint egy alak a mozgófényképen, nem, hanem a csillagokból mint
élő férfi pottyantam ide le a városba, merőlegesen talpraestem és
azonnal járni kezdtem mint a többiek akiket látok. A koldus nem mozdul,
ott áll, mint akit elítéltek. Az ő öltözetébe képzelem testemet, az ő
helyében ott állva! S megőrül a türelmetlenség a fejemben, menekülni
akarok az unalom Szaharáján végig, a havas tenger habjaiba ugrani.

Mért nem emelek szócsövet a szám elé, mint a Pavillon d’Ermenonville
kapusa a soffőrök meg a kocsisok közé bődülni! Mért nem állítom meg
fehér bottal az uccát mint a rendőr! Mért nem költöm fel
riasztópisztolylyal a közönséget, amely alva jár az uccán?! Mért nem
árulom el, hogy mit látok?! Koldust láttam az emberek közt! Én ezt nem
értem, én nem voltam itt mikor ezt rendezték, én csak most élek először
és mingyárt meghalok, én itt múlandó vagyok; én nem tudom mi történt
itt. A többiek örök idők óta itt járkálnak és örökké ittmaradnak, nekik
soha nem kell meghalni, ők oly nyugodtan, oly tanultan mozognak itt, ők
nincsenek meglepve. Ők mindig ittmaradnak a földön, ők itt
berendezkedtek, ők templomot is tettek az uccára s koldust is tettek oda
a templom falához. Az emberek idevalók, itthon vannak! De honnan jöttem
én? Valahol még napkelte előtt felöltöztettek és elindítottak erre a
világra, igen, mintha egy anya meleg tejet itatott volna velem és a
hajamat nyelves tenyerével kefélve, halk, puha, cukros szavakat lehelt
volna szemembe. Úgy emlékszem, mintha kis borjú álmos bőgését is
hallottam volna akkor és báránycsengetyűt, távolról, havazáson keresztül
és mintha itt bent a mellemben rózsaszín szívemnek mint gyermekarcnak
szája lett volna s két karja is lett volna szívemnek, azok a kezek össze
voltak fogózva ujjakkal a szívem alatt és úgy énekelt egyedül a szívem
születésnapi köszöntőt, a világ felé fordulva. Most megállok és
megtörülöm az életet homlokomon; emlékezni próbálok.




NINCS NYUGTOM TŐLE

Bűnöm, hogy fölhasználom a koldust is nézegetésre, csodálkozásra. Minden
szemlélet, minden bámulás, minden gondolkozás: szórakozás, én hát
szórakozást orzok olyanoktól, akiket én viszont nem szórakoztatok. Úgy
megnézem mint a piktor vagy mint a szobrász az öreg, gyönge vak
koldusnak a vízszint tartott kezefejét, amelyet a másik kezével
alátámaszt, hogy sokáig bírja tartani maga előtt. Nézem ezt, mintha
anyag volna nekem is az ember, nem pedig legközelebbi rokonom, apám,
gyermekem, ikertestvérem. Mind a két keze tenyérrel fölfelé van annak az
elhasznált vak koldusnak, akit sokszor látok így, amint a baltenyerével
emeli a levegőbe a jobbtenyerét. Csak akkor kellene neki kitartani a
tenyerét, mikor az alamizsna jön, úgyebár? De ő, mikor senki se megy
arra, akkor is úgy tartja a tenyerét. Ő úgy tesz, mintha az égből valami
értékes eső szemelne, melyből egy szemet se szabad elszalasztania. Azon
gondolkoztam egyszer, hogy hát azt a baltenyerét, amelyikkel a
jobbtenyerét alátámasztja, hát azt mi támasztja alá, hogy az a levegőben
fenn tudja magát tartani? Hiszen egy harmadik kezének is kéne lenni,
amelyikkel a balkezét alátámasztja. Vagy az a felsőkéz, az is támasztja
az alsót, úgy, mint az alsó a felsőt? Talán ez a két kéz szereti
egymást, mert sajnálja egymást és ez a szeretet mint egy föl nem
fedezett fizikai törvény tartja szilárdan együtt a két kezet, hogy az az
alsókéz nem zuhan alá a gyöngeségtől. Ilyeneket gondolni, tudom butaság,
úgyhogy azok, akik nem ismernek, okosnak is gondolhatnak. Én pedig a
buta merengéssel éppen úgy agyonütöm az időt, mintha csupa
szellemességet gondolnék ki. Azon is megakadtam már, hogy a koldus a
kezét a tenyerével fölfelé tartja, természetellenesen, igen, sokkal
könnyebb azoknak, akik tenyerükkel lefelé nyujtják így élő kezüket,
kézcsókra. Szóval mulatok és ezt annak a korhadt vak koldusnak a
rovására teszem. Azt is elnézegetem, hogy a koldusasszonyok és a
koldusemberek 90 fokos szögben tartják előre könyökből az alsó karjukat
és hasonlítottam a koldusokat azokhoz a betegekhez, akiknek a központi
idegrendszerükben van bajuk és attól a karjuk magától húzódik
derékszögbe s úgy marad. Én ezeket a betegeket, a koldusokat, egy papír
kétkoronással akarom meggyógyítani? Hisz ezt a betegséget szanatóriumban
kell gyógyítani injekciókkal és diétával és svédtornával. Én kuruzsló
vagyok és csaló vagyok. Bűn pénzt adnom a koldusnak.




NEM SZABAD ADNI

Nem, nem, nem szabad a koldusnak pénzt adnom, tudom én, mert ha pénzt
kap, soha nem hagyja ott a helyét, nem megy el tüntetni s nem követeli
alamizsna helyett a világot. Bűnpalástolás, megvesztegetés, butítás,
rabszolgatartás az, hogy pénzt adok a koldusnak, tudom én igenis. De
mikor nincs apróm és lusta vagyok a koldusnál váltani, meg mikor
sietésemben elsikkasztom a koldusnak járó bért, meg mikor
szórakozottságomban vagy hanyagságomban nem adok pénzt a koldusnak,
mindig úgy érzem, mintha valaki visszarántana, hogy menjek vissza a
koldushoz, mert adós maradtam néki. Igen, a koldus elvárja a pénzt
tőlem, hisz azért áll ott a falnál, én tehát avval a pénzzel amit vár,
avval tartozom néki, úgy mintha kölcsönadta volna. Ha nem adok pénzt a
koldusnak, akkor csalódást adok néki, csalódást pedig senkinek ezen a
világon nincs jogom adni; nekem azt sehol meg nem engedték.

És ha forradalomba óhajtom a koldust avval lökdösni, avval hogy én pénzt
nem adok néki, látom, hogy nem megy, hiszen annyiszor nem adtam már a
koldusnak pénzt és lám, ő meg se mozdul! És aztán, ha forradalomba hágna
is, azt a forradalmat elő kell készíteni néki, nem? Szervezni kell a
forradalmat. Unalmas, lassú ipar az a forradalom. Addig mit eszik a
koldus míg győz, ha nem adok pénzt neki? És aztán, mennyi pénz kell majd
ahoz a forradalomhoz. Röpiratra, plakátra, agitátorok fizetésére s
géppuskákra, mennyi, de mennyi pénz kell! Pénzt kell adnom a koldusnak.
Nem, nem! Én nem adhatok pénzt géppuskára, mert a géppuska a halálé, én
pedig úgy hiszem, az életé vagyok.




BŰN, BŰN, BŰN

Igen, bűn pénzt adnom a koldusnak, bűn, bűn. Nem érdemli meg. A koldus
nem ad a szegényeknek alamizsnát. Ott mentek a járdán előtte a szegény
férfiak, a szegény asszonyok, a szegény gyerekek, mint vadak és
haldoklók és őrültek és ő nem nyúl a zsebébe soha, pedig neki pénz van a
zsebében és a kezében és a kalapjában, ő nem hazudhatja, hogy nincs
pénze, hiszen tudjuk és látjuk, hogy ő koldus! Ő nem szegény, ő nem
munkanélküli, ő nem ment tönkre, ő nem lehet olyan fáradt, hogy ne
kereshessen kenyeret, hiszen ő koldus. Ő engedélyes. Ő hivatal. Ő üzlet.
Ő vállalat. Állam. Gyár ő. Nagytőke. Ő nem érdeklődik a szegények iránt.
Tán nem is tudja, hogy gond és nyomorúság is van a világon. De sokszor
sétáltam el kora tavaszi éveimben a koldusok előtt, mikor a hasam zenélő
óra volt és a zsemlyét jobban tiszteltem, mint a teli holdat, igen, és
ott megállottam a koldus környékén, mert ráértem és ott figyeltem gömb
szemekkel, hogy hogy lapátolja a koldus a pénzt a tenyerével. Gondoltam,
hogy leveszem a kalapom néki s megénekelem őt úgy, mint ő a járókelőket,
hátha ad aztán nekem egy-két krajcárt. De nem mertem, mert féltem tőle,
mint valami minisztertől. És azon álmodoztam akkor, mert álmodozó
voltam, hogy koldus leszek én is, mert akkor szabad leszek és mindig
lesz pénzem. Úgy álmodoztam, hogy a lovassághoz megyek majd, nem a
gyalogsághoz: lovas koldus leszek! Az nem olyan prózai s előkelőbb is,
mint a gyalogos koldus. Igen, mert mindig előkelő szerettem volna lenni
s ez biztosan bűnösebb bűn, mint az, hogy a koldusnak pénzt szoktam
adni.

Én soha nem lehetek olyan előkelő, mint a koldusok, mert a koldusok
előkelőbbek mindenféle uraknál, akiknek az az előkelőségük, hogy vannak
őnáluk kevésbbé előkelők. A koldusok előkelősége differenciát nem vesz
igénybe, nem, ők nem mások rovására előkelők. A koldusok nem hágnak
senkinek a nevére, nem tartanak és nem is tűrnek senkit se maguknál
alábbvalónak. A koldusok előre köszönnek mindenkinek. Ők nem veszítenek
ezzel a méltóságukból, mert ők olyan magasrangúak, hogyha az ember
fölnéz rájuk, megfájul a nyaka s a szeme az embernek úgy, mint mikor az
ember a sixtinusi pincében a mennyezetre pingált prófétákat nézegeti.

Tudom, hogy a koldusok, mikor este visszavonulnak a nyilvánosság elől,
akkor ők a szegények közé ereszkednek és kölcsönt és potya segítséget
adogatnak a tehetetlen szegényeknek. De ők ezt nem a világ előtt teszik,
ezt nem szabad tudni róluk az avatatlanoknak. Pszt, ez titok! Ők a
szegények közt laknak mint jóság. Pedig lakhatnának zárkózott külön
házban, kerítés mögött és kutyát tarthatnának a tolvajok és a csavargók
ellen. A koldusok öltözhetnének vastagon és ékszeresen, úgy mint a
lókupecek vagy a leánykereskedők, de ők a szegénység fashionjét viselik.
A koldusoknak nem is kell az a sok pénz, amit gyüjtenek. Hiszen
bevarrják a szalmazsákba. Meg szokták utánuk a vagyonukat találni a
szalmazsákban mikor meghalnak. A koldusok a pénz ellen állanak ott az
uccán. Úgy áll ott a koldus, mint a vád képviselője. Úgy áll mint fa az
uccán, olyan igaz és idegen, olyan emberfölötti. Olyan vén mint a halál
és olyan siralmas és olyan födetlen és úgy figyelmeztet a koldus. Úgy
néz az emberek közé mint a rendőr, mint az igazság. Járni tanítja az
embereket mint a dajka: ő ott áll és az emberek ott járnak előtte. A
koldus nem beszél az emberekkel az ő nyelvén, hanem gyermeknyelven
beszél velük, mert ő bölcs, tudja, hogy az emberek még gyermekek. A
koldus a türelem, ő a szeretet. Ő pedagógus, végtelen tantervet tart a
homlokán, most még csak az abécét tanítja a kezdő világnak. Sejtem én a
koldus céljait. Lábujjhegyen kell elmennem előtte s le kell vennem a
kalapom néki. De nem, nem szabad elárulnom őt. El kell néznem, hogy
pénzt adnak néki. Nekem is részt kell vennem a játékban, mint a pénzes
gyermekeknek. Nekem is pénzt kell adnom a koldusnak. Tudom, hogy bűn
pénzt adni, de össze kell játszanom a koldussal. Bűnösnek kell lennem, a
butácska emberekért.




MÉGIS ADOK A VÉGIN

Szóval hát adok a koldusnak mikor adok. Mikor el nem felejtem, mindig
megteszem, hogy mosolygok egyet a szeme közé, amilyen szépen csak tudok
mosolyogni. Kiskorú koldusokkal szemben azt is megengedem magamnak, hogy
egy kis barackot nyomok a fejébe vagy enyhe fricskát adok neki. Ha
nagyon ráérek, azt is csinálom, hogy nyujtom a pénzt, de nem adom oda,
hanem a mutatóujjam csúsztatom a tenyerébe; csak azután adom oda
nagylelkű adományomat. Ezek a gyermekek el szokták nevetni magukat és ez
nekem jól esik. (De nékik is.) Meg kéne tennem mindig azt is, mikor
szelíd koldusasszonnyal van dolgom, hogy a piszkos kis alamizsna
átnyujtása után hamar egy kicsit megsimítsam az alsó karját, úgy mint a
nézésemmel megsimítom a képét. Ha másvalakivel megyek az uccán, nem igen
merek effélét csinálni. Szégyellem a természetességet az olyanok előtt,
akik a természetességet nem találják természetesnek. Igaz: a koldusok
szemébe se tudok azért egészen szabadon nézni, tudom, hogy gyanakszanak
és zavarba jövök. Igazuk is van nékik. Nincs jussom remélni, hogy
megbocsátanak azért, hogy alamizsnát adok. Legkönnyebben a vaknak adok:
az előtt nem kell a szemem lesütni.




HOGY MERTEM BOLDOGTALAN LENNI

Igen igen, bűn volt boldogtalannak lennem. Hogy is mertem boldogtalan
lenni az emberek közt ebben a földhöz ragadt életben! Beteg voltam.
Homlokomat kiverte az ifjúság. Fülemet bedugta a zene, orromat
elfojtották a parfőnök, nyelvemet elidegenítették a versek. Két szememen
a sírás cvikkerét viseltem és könnyeimen át a világ szivárványszín
törésekkel táncolt. Sóhajaimmal sűrű ködöt terjesztettem és az embereket
úgy nem láttam, mint decemberi hajnalban a fákat nem látom.
Vigasztalhatatlan voltam amiatt, hogy a jégvirágok közé nem indulhatok
el bolyongani s nem találkozhatom avval a hideg királyleánnyal, aki
előtt meghajolva, mint lángoló spanyolviasznak tövig kell égnem. A
gobelinek bágyadt vidékén akartam lovagolni, itthagyva a méltatlan
trágyás mezőket. Egy ábrándom nem adtam a világért. A kórháztól rosszul
lettem, az emberek csunyaságától elájultam. Fájdalmam szárnyain el
akartam szökni a világról, itt akartam hagyni testvéreimet, anyámat és
Tégedet. A pisztolyom csövében lestem a tavaszt. Halántékomra s szívemre
próbáltam a tükör előtt a pisztolyt és úgy néztem magam sokáig, mikor
inkább dolgoznom kellett volna. Szívem be volt festve changeant színnel,
úgy viseltem szívemet, mint neveletlen divatfiak a színes mellényt. Azt
hittem az enyém a szívem, tehetek vele, ami tetszik. Azt képzeltem, hogy
én magam találtam fel a szívemet. Elfelejtettem, hogy az emberektől
kaptam a szívemet. Elrejtettem a szívemet, dugdostam az emberek elől, a
begombolt kabátom alatt hordtam, befalaztam a mellembe. Tolvaj voltam.
Azt képzeltem, gazdag vagyok mint a gazdagok és jogom van boldogtalannak
lenni; letagadtam magam előtt, hogy oly szerencsétlen vagyok, mint a
szegények. Majom voltam. Éppen olyan bűn volt, hogy boldogtalan voltam,
mint bűn volna, hogyha boldog akarnék lenni.




NEM VÁLOGATOM MEG A SZAVAIMAT

Csak könnyelműség, csak kényelem, csak hanyagság az, hogy szavakat
fújtam és fúvok a számból, olyan szavakat, amelyeket nem értek,
amelyeket nem emésztettem meg, amelyek nem az enyémek? Azt mondom
például: becsület. Még most is elszólja magát a szám szórakozottan, azt
mondja: angyal! Meg azt mondom: lélek. Meg azt mondtam, úgy mint mások:
katona. Ezt én mind tanultam, úgy mint idegen nyelvet, az emberektől. A
Berlitz-Schoolban tanulnak úgy más nyelveket, akik oda járnak, amint én
az emberek szavait eltanultam. Ezeket a szavakat például a nap felé
tartottam és nem láttam rajtuk keresztül. Nem volt ártatlan dolog az
ilyen szavakat a figyelő levegőbe kiadni, nem. Valahol majd
kihallgatnak, szembesítenek szavaimmal és pirulok majd, lesütöm a
szemem.




ÁLLATKINZÁS

Vagy tíz tavasz óta az volt a mentségem a világon, az volt a gummisarok
a cipőm alatt, hogy könnyebben lépjek, az volt a legyezőm a kánikulában,
az volt a púder pirulásomon, az volt a fekete szemüveg a szememen, az a
gondolat, hogy elvben már nem élek, hogy megöltem magam egy néma
pisztollyal, hát nekem már mindegy. Már nem én vagyok ez.

De hát ki vagyok akkor? Akkor egy másik valaki vagyok, hisz érzem a
tavaszi szelet mint forradalmi zászlót lobogni arcom mellett, fáj ha
tövisbe nyúlok és vércsepp búvik ki az ujjam hegyére. Lélekzem, minden
lélekzettel nyilat ütök a szívembe. Vagyis egy eleven szívbe, egy ember,
vagy mondjuk egy állat szívébe. Ha nem én vagyok ez, akkor egy másik
példány él az én térfogatomban; most hát egy embert szenvedtetek vagy
egy felelőtlen állatot, azt büntetem, azt nem engedem szórakozottsághoz
és ártatlansághoz jutni, attól tagadom meg az életet.




HOGY NEM KACAGOK HANGOSAN

Észrevettem urakat az uccán, amint a hátuljukat megvakarták, egyedül
sietve valahová vagy sétálva s valamin spekulálva, ami alkalmasint csak
a saját jól felfogott érdekük. Meg láttam már urakat, akik olyankor is
hátranyúltak megkaparni viszkető nadrágjukat, mikor a nagyságos asszonyt
vitték karjukon. Aztán meg láttam nagyságos asszonyokat, amint
leszállottak villamosról, vonatból vagy autóból szállottak ki, nyáron,
hogy egy kézzel hátranyúltak kihúzni a szoknya szövetét a két földgömb
közül abból a vágányból, ahová a hosszas ülés alatt beragadt a szoknya.




ÉN HASZONTALAN

Mindig, mindig, mindig várom az élet érvényes megjelenését. Mindennek
ünnepélyét, ünnepnapját. A gondolattal való ideális társalgást, a
természettel való üdvözült együttlétet, a leánynyal való édeni
megismerkedést, a nővel és baráttal való rajongó beszélgetést, amely nem
is beszéd, hanem dallam, mint az opera. Várom mindennap azt a holnap
reggelt, hogy könnyben megmosdva s mosolyban megtörülközve napos
homlokkal lépek ki a kapumon, felhőszínekkel felzászlózott uccára,
melyen csipkés és illatszeres párok járnak-kelnek, de olyformán, mintha
koreográfus rendezte volna az uccai közlekedést és a szembejövők mind
összecsókolóznak, mint hajdan a gavotte-ban. Nem tudok leszokni hamis
bánatokról, kancsal reményekről, frivol sóhajokról.




SIKETNÉMÁKKAL NEM BESZÉLEK

Soha nem beszélek a siketnémákkal. Ha ember vagyok, ők nem barátaim?
Éppen úgy kéne barátkoznom velük is, mint azokkal, akik hanggal
beszélnek. A siketnémák a két kezükkel beszélgetnek; nekem is van két
kezem, megtanulhattam volna nyelvüket. Egyszer Florenzben egy vén férfi,
emlékszem olyan fekete volt az arca, mint az odaégett maróni, az az
uccán a kezembe nyujtott egy cédulát, azon a cédulán legfelül oda volt
nyomtatva: Io sono sordo-muto és az alatt a siketnémák abécéje volt sűrű
kicsiny kezekből, a két emberkéz hajlásai s ujjmozdulatai adták az abécé
minden betűjét, még a w betűt is. Azután a számok következtek; minden
számjegyet tud a kéz mutatni, zérót is. Az a vén sötét olasz férfi
koldus volt és a soldot az ujjai mozgatásával köszönte meg. Vajjon
milyen hangja van egy-egy némának? Milyen az a hang, amelyik a némának a
hangszálain halva hallgat? Csak a köhögését hallani némely némának,
egyéb hangot nem ád és a köhejéből nem lehet a beszélő hangját meg a
dalhangjait képzelni. Milyen az a hang, amelyik nem hallik? Van a
némáknak hangjuk, hisz emberek, hisz élnek, csak nem tudják kiadni.
Milyen az a hang, amelyik nincs? Kíváncsi vagyok rá! Szeretném, ha
megszólalnának a kedvemért a némák, ha azt mondanák: jó reggelt. Igen.
Azt a cédulát eltettem akkor, hogy meg fogom tanulni a siketnémák
beszédjét és ha az életben, vasúton, ország útján vagy börtönben vagy
kórházban siketnémával kerülök össze, majd társalogni fogunk. De cédulám
és jószándékom elkallódott azután. A siketnémáknak senkijök, semmijök
nem vagyok. Idegenjök vagyok. Félek tőlük. Nem vagyok-e ellenségük? De
az vagyok. Mily könnyedén sajnáltam csak őket, milyen keveset. Csak
másodpercekig. Mikor elmentek mellettem siketnémák, alkonyatkor, a
Városliget felé, hadarva témáikat ujjaikkal, utánuk néztem és
megállottam. Nőt is láttam már így siketnéma csapatban. Nem tudom hol
laknak. Nem tudom életük történetét. Nem tudom szerelmüket, bútoraikat,
reményüket, halálukat. A siketnémáknak az egész világ siketnéma. A
futballmérkőzés, a madaras tavasz, a zenés mise, az őszéji szélvész, az
izgatott tenger. Nem törtem a fejem regényen, színdarabon, ahol
siketnémáké az élet. Nem írtam soha verset őfelőlük, az ő nevükben. Nem
tudok siketnéma lenni.




PFUJ!

Megesett, hogy hátranyúltam megtapogatni a pénztárcámat, hogy ott van-e,
mikor koncert után a ruhatárból kivágtam magam. Mi mindent el nem
majmolok az emberektől! Mikor kutya jött szembe velem faluhelyen,
hallgatva sunyi fejjel, a lábam résen volt, hogy rúgjon egyet azon a
kutyán, ha meg akarná kapni a nadrágomat. Hálókocsiban a másik urat, aki
ismeretlenül vetkőzött előttem, úgy néztem mint az őrültet és képzeltem
mikor a sötétségben fölöttem szuszogott, hogy fogom majd megfojtani, ha
kitör a roham rajta s nekem esik. Ha éjszaka haza sétáltam holdtalan
magányban a fák között, féltem a gyilkostól, aki leskelődik rám és most
mingyárt nekem ugrik. Kit gyanusítottam ilyenkor gyilkos szándékkal? Ki
az, ki az az ismeretlen fivérem, akiről föltettem, hogy ölni akar?
Emberre gondoltam, embertől féltem, emberből alakított gyilkost a
félelmem. Nem is egyetlenegyet vádoltam és sértettem, hiszen nem tudom
ki az, akitől féltem, úgy vehetem, hogy millió embert gyaláztam meg
akkor, igen, egész hím emberiséget. Emlékszem arra az éjszakára, mikor a
Margithídon megállottam a vizet nézni hálóingében, a selyem holdfényben
és a híd korlátjára könyököltem és néztem lefelé. S emlékszem, hogy
akkor egy másik alak is oda volt könyökölve, jó messzire tőlem a híd
korlátjára s őtet kezdtem lesni, vajjon nem akarja megölni magát? Sohase
láttam még a Dunába ugrót; bizonyos, hogy kíváncsi voltam ilyen
eseményre s nem bizonyos, hogy azért figyeltem azt az alakot, hogy ha
csakugyan a vízbe akar ugrani, majd odarohanjak és visszatartsam. A hold
mind a kettőnknek tartotta a lámpát; észrevettem, hogy ő is éppen úgy
les engem, ahogy én őtet lesem. Én el voltam készülve az ő halálára, én
öngyilkosságot vártam, én evvel a várakozásommal azt az alakot a hideg
éjszakai halálba kergettem. Hiába radírozom ezt az emléket, nem akar a
helye tiszta lenni. Az az alak is akkor sokáig sandított oda felém. De ő
velem csak jót akarhatott. Úgy-e?




SOK MINDENRŐL HALLGATOK

Például sohase mesélem el gyermekkori tolvajságaimat. Még
művészkompániában is úgy hallgattam gyermekkori lopásaim felől, mintha
úri társaságban ülnék, ahol ez nem téma s polgárnép közt és grófnői
szalónban ha eszembe jutott, hogy tolvajkodtam gyermek kezemmel, zavarta
szememet a pillanatnyi emlék és átszökött a homlokomban a kis gondolat:
jaj ha tudnák rólam, kikergetnének. Bizony. Nincs rovancsolás és nincs
bűnügyi vizsgálat azoknak a bronzkrajcároknak és nikkel tíz- és
húszfilléreseknek a dolgában, amelyeket az apa zsebéből, a
bugyellárisból kicsentem éjszaka, mikor apa aludt. Nincs bíróság, amely
tárgyalná a kockacukor-affert, azokét a kockacukrokét, amelyeket a kis
kulcsokat megkaparintva s a szekrényt kinyitva, egyedül a szobában,
kimarkoltam a cukordobozból. A pogácsák, szőlőfürtök, barackok,
szilvaszemek és cseresznye meg ribizli, amelyeket ugyanezen mód
zsebeltem, ha mind egy rakáson volna együtt, kitenne egy piacot. Igen,
zár alól loptam süteményt meg a gyümölcsöt otthon, mert mama zár alatt
tartotta a gyerekek miatt, meg a cseléd miatt. Meg a jó kenyér, az is
zár alatt volt otthon, abból is sok-sok törvénytelen karéjt vágtam,
mikor hozzáfértem, tanuk nélkül. Hát a piacon azoktól a nehéz kofáktól,
akik a bódéjuk előtt a kis széken elaludtak nyárban ebéd után, hát
azoktól hányszor és mennyit oroztam ügyes kis cimborákkal együtt,
mosolyos fehér vajalmát, világos új diót, nagy ragyás császárkörtét,
aranyhajú, óriás, zöld csövestengerit. Egyszer emlékszem egy ilyen
szörnyeteg széles kofa felébredt és a futók után, utánunk hajított egy
életveszélyes görögdinnyét; ha a fejem búbját találta volna, ottmaradtam
volna a piac kövezetén, attól a sötétzöld ágyúgolyóbistól. De nem jól
célzott az a kofa s mi megettük a lövedéket. Ugyanerre az időre esnek a
boltosoktól való lopások, amelyeket hol egy bizalmas baráttal
szövetkezve, hol egyedül gyakoroltam. A hordós fügéből, a datolyából, a
szentjánoskenyérből, a mogyoróból, nem tudhatom hány szem az, milyen
súly s mennyi érték az és mennyi édes, jó íz, amennyit kezdő életemben a
magam emberségéből élveztem. A boltban a pult előtt székeken állott ez a
sok minden úri üdvösség, meg hordókban meg zsákokban. A bolt elé is ki
szokták volt tenni székekre a boltosok csalogatónak a mogyorós meg a
szentjánoskenyeres zsákokat. Emlékszem, hogy reszketni kezdett a kezem a
lopás után a zsebemben, mikor a zsákmányt szorongattam és olyant
képzeltem, hogy a szívem el van fehéredve, mert a félelmet szenvedtem.
Egy téli este sikerült egy rusznit is kiemelni a kis hordóból, amelyben
vízben szorultak a rusznik babérlevél és sok bors között. Ezért a
lopásért megfizettem nemcsak érzéssel, hanem egyheti fekvéssel is, olyan
beteg lettem a rusznitól. Azok a vékony nádpálcák is úgylátszik
mindörökre elintézés nélkül maradnak, akiket a bolt előtt kihúztam a
nádpálcakötegből, mikor nem ment el senki ott a bolt előtt, se nem
néztek ki a boltból. Azt a sok-sok bronzot és nikkelt, akiket apától
loptam, azokat cukorra, édesgyökérre, mézesre, pezsgőporra, levonós
képekre, spárgára, márványgolyóra s gumipuskának való gumira költöttem,
mert ezeket a csemegéket és szórakozócikkeket eszem nélkül kívántam. Az
is színigazság, hogy az elemi iskolában az osztálytársaimtól levonós
képet, tiszta papírt, ezüstpapírt és palavesszőt lopkodtam a pad alól,
ha megláttam, hogy leesett még a padból tízpercben, mikor a gyerekek az
udvaron játszottak, csak szegénysorsú gyerekek tettek úgy, mintha dolguk
volna bent az osztályban, mintha egyéb dolguk is volna bent, mint lopni.
Elévültek ezek az ügyek, igazán? Ezek mind csak gyermekségek, igen?
Rosszat, rosszat érzek belső részemben annak az emlékére, hogy apának a
zsebéből a bronzokat meg a nikkeleket kiszedtem, mert apa mikor levette
a kalapot a fejéről, akkor se volt hajadonfőtt, mert a gond a haján
maradt apának, egyszer azt hallottam tőle, hogy úgy nyomja a gond,
mintha ólomcilinder volna a fejében. Azért se tudok megbocsátani
magamnak, hogy a kockacukorhoz, a pogácsához, a gyümölcshöz meg a
kenyérhez nyúltam engedelem nélkül otthon, mert a testvéreimet meg a
cselédet megrövidítettem. Azoknak a kofáknak és boltosoknak, akiktől
lopkodtam, azoknak viszont megbocsátok, mert gyönge vagyok, mert
megbocsátásra mindig esendő vagyok, mert nem tudok magamból bírót
csinálni. Ó igen, az úgy is van, hogy azok a kofák, meg azok a boltosok,
akiknél lopkodtam, azok nem tudták mit cselekszenek.




AZT OLVASTAM SHAKESPEARE-NÉL, HOGY NINCS OLYAN KOLDUS, AKINEK VALAMI
FÖLÖSLEGE NE VOLNA

Két lábam van, mikor vannak, akiknek egy lábbal kell beérni, de mennyien
vannak! egy egész monopod emberiség ugrándoz a földön. Sőt olyanok is
élnek, emberek, akiknek egy lábuk sincsen, ezek törpe kocsikon gurítják
magukat a járdán előre, mintha csak játszó gyermekek volnának a komoly
felnőttek közt. És a falnál ülnek az ilyenek egész nap a járdán, két
bevarrt csonkjukra sokszor majdnem ráléptem már. Ezek gyufát árulnak,
vagy csak a csupasz tenyerüket árulják, mert koldusok.

Két szemem van, mikor van aki félszemmel él, sőt vannak akik egy
szemükön se látnak, mert vakok. Próbáltam éjjel sötét szobában a szemem
mereszteni, hogy látok-e valamit. Nem láttam csak saját rém
képzeleteimet. Próbáltam kertben reggel sétálni behúnyt szemmel, hogy
tudnék-e egyenesen menni, ha vak volnék. Három lépés mulva azt hittem,
hogy fának megyek neki az orrommal és gyáván kinyitottam a szememet.
Éreztem lehúnyt szemhéjamon a napsütés sáfrányszínű tüzét: jaj ha így
kéne maradnom, ha most megvakulnék és nem látnám többé szerelmemet, a
világot! A vakok egész nap és egész éjjel vakok, holnap is, holnapután
is, örök életükben. Igen, az is bűnöm, hogy megvan a két kezem, mert az
sincs meg mindenkinek. Az is bűnöm, hogy fiatal vagyok az öregek
szemében. Az is bűnöm, hogy élek, mikor folyton halnak mellőlem az
emberek a világon. Az is bűnöm, hogy nincs púpom, mikor vannak púposok
is a világon. Az is bűnöm, hogy a fogaim megvannak, mikor más
szegényeknek elharvadtak a fogaik. Az is bűnöm, az a szokásom, hogy
fájdalmaimat leírom, mikor mások, akiknek ugyancsak fáj a szívök, nem
szokták írással hűsíteni szívüket, mert nem mernek, mert azt hiszik,
hogy nekik nincs arra való tehetségük.




FÁJ

Talán az is vétek volt, hogy annyit néztem a felhőket. Mikor annyi
kötelező emberarc van idelent! Mikor felszegtem a fejem az uccán menet,
felhőt szíva szemeimmel, akkor mindig ember ment el mellettem gonddal,
sérelemmel, élettel, halállal. Elmulasztottam őtet meglátni, kit először
és utoljára láttam volna itt a földön.




ÉN VAGYOK AZ OKA

Én vagyok az oka a szomorúságnak. Ami szomorúság öt világon van, azt
mind én füstöltem. Ami szomorúság születésem előtt volt a világon, azt
is mind én nyujtottam. Én még nem érkeztem meg, szomorúságom megelőzött,
mint az esőt a borulat. Én vagyok itt az oka a szomorúságnak. Az én
szememből jött a sötétség. Én találtam fel. Én miattam van a halál. Ha
nem élnék, nem kellene senkinek meghalni. Soha, de soha meg nem halt
volna senki, ha én meg nem születek. Én megharaptam valaha a földet,
azóta vérzik a föld. Én vezettem ide a sírást egy sárga óceánból. A
sóhaj húrját én húztam a szívtől az ajkig, én kötöttem azt a húrt minden
hangszerre. Én leheltem az őszt, az én betegségemet kapták meg a virágok
és a falevelek: megbánják színüket, elfelejtik örömüket, lehajtják
fejüket, zilálják magukat, hervadnak, elhullanak. Engem emlegetnek a
varjak, igen, hogy én vagyok az oka mindennek. Én tőlem fél a szél, én
előlem akarnak a fák elfutni, én tőlem menekül a hold, én miattam
reszketnek a csillagok.




TÁMADÁS FÉNYES NAPPAL

A járdán megyek, előttem megy egy úr, esetleg egy dáma, vigyázatlanul
három lépés mulva mellette vagyok, mintha hozzá tartoznám. Zavarba
jövök, meg kell gyorsítanom a lépést, vagy ő gyorsítja az ő lépését.
Próbáltam már kóstoltatni az ellenféllel, hogy csak menjünk így egymás
mellett némán, egy vonalban. Mi lenne, ha így mennénk és nem bántaná
egyik a másikat, talán szólhatnánk is végre egy jó szót egymáshoz. Hogy
van? hova megy? kicsoda kegyed? – és avval örökre elválhatnánk. Dehát
éreztem micsoda idegesítő dolog, amit avval a gyanútlan sétálóval
teszek. Úgy sandítottak rám ijedten, mint az aszfaltbetyárra, vagy mint
a gyilkosra, vagy mint az őrültre. Aztán előbbre mentem vagy hátrább
maradtam.




A KÖLTEMÉNYEK

A sántáknál, csak a sántáknál mennyi adóssága van a szívemnek. A sánták
úgy sétálnak előttem, mint a versek. Az ő lábaik verslábak. Egy sánta
jambust lép, a másik sántának a járása trocheus, megint másik sánta, az
akinek mindig olyan virgonc módra koppan a botja a járdán, az
anapestussal lengedezik előttem tova. Látok, hallok fáradt spondeust
lépőt és veszélyes dactylust ugrókat, akik mindig majd orra buknak. Én
csak papíron tettem ezeket a lépéseket, mikor verset írtam; odakint az
uccán profán módon járok, prózában. A sánták mint költemények vonulnak
el a szemem előtt; kórházi románcok ők, koldusénekek ők és a nyomor
balladái, a bágyadtság szonettjei, az unalom rondeau-i, a sérelem
madrigáljai, hosszadalmas gyötrelem stanzái, a kétségbeesés zsoltárjai.
Ezek a költemények mind elmennek előttem az életben és ők mind egy
anthológiában gyűlnek össze, ott találkoznak: a halál anthológiájában.
Ott feküsznek le egy-egy lapra s a margóra kétfelől leteszik maguk mellé
nehéz mankóikat. Az én tintás verseim nem igazak. Az én verseim
fölöslegesek. Nekem nem is lett volna szabad verset írni.




BŰNÖS TUDATLANSÁG

Nem tudok semmit. Nem tudom mennyi az eső, csak azt látom, hogy esik és
csak annyit tudok rá mondani: sűrű eső vagy nagy eső, vagy hogy: csepeg
az eső, vagy hogy: már eláll az eső. Nem tudom azt hány csepp az eső,
vagy hány szál az. Nem látom. Nem tudom megolvasni. Minden cseppjét vagy
szálát tudomásul kell vennem, minden cseppjével, szálával el kell
valahol számolnom. Az eső kötelez engem, mert itt vagyok és látom!
Mindennek tanujának kell lennem, minden életnek. Minden rám hivatkozik,
minden produkálja magát előttem, minden várja, hogy kihirdessem, hogy
bizonyítsam, hogy megünnepeljem. Nem látom át az esőt, nem tudom
megolvasni. Vak vagyok. Nem tudom, hány levele van a júniusnak. Még
annyit se tudok, hány levele van egyetlen egy ákácfának. Próbát tettem
egy levélnyéllel, megolvastam egyiken tizenhét, másikon tizenkilenc,
harmadikon huszonegy levelet. De egy egész lombot már nem tudok
megszámolni. A képtelenség bűntudatát szenvedem. Nem tudom mi baja volt
annak a magányos levélnek, amelyik május világos napján leesett már a
fáról. Ha három lépésnyire tőlem esett le a nyers fű közé, nem is
hallottam meg annak a levélnek utolsó sóhaját és testecskéjének
zuhanását, pedig ennek hangja volt. Süket vagyok. Nem hallom a tó
gyűrűzését. Nem hallom azt a robbanást, mikor a rózsabimbó felrobban és
rózsa lesz. Nem hallom a veréb kék bőrének didergését és nem hallom,
mikor fáztában a tollazatát felborzolja, tollainak zörejét. Nem hallom a
másik asztalnál ülő embernek a lélekzését. Nem hallom a mellettem
elmenőnek a szíve verését. Még azt se hallom. Nem tudom mennyi a harmat.
Azt se tudom mennyi a kavics. Meg hogy mennyi a csiga, a kagyló, a
homok. Nem tudom milyen magas az öröm és nem tudom milyen súlyos a
fájdalom. Megmérték a tengerek vizét súly szerint, melyik tenger vizének
literje milyen nehéz. Megmérték az anyatejet és a vért, milyen súlyuk
van. Én nem tudom a könnynek milyen súlya van. Nem tudom hány kilométer
egy-egy sóhaj, nem tudom hány métermázsa egy-egy lépés, egy-egy
lélekzet, egy-egy pillanat.




ÉN

Ezt a szót hogy: én, ezt réges-régen nem jól esik kiejtenem.

Ha meghallom hangomon az én szavát, olyan az nekem, mintha szívembe
szóló csengő gombját nyomtam volna meg, az a csengő fellármázza sötét
szívemet, azt a ketrecet, ahol a tigrisek alszanak.

Ez a szó, ez az én szó, ez olyan mint a nyíl, amely a másik ember
mellének repül. Az én vívótőr a szemben álló ellen. Az én szava ráfogás,
tájékozatlanság, majomság. Hátrafordulok: hol az az én? nem látom. Kinek
a nevében mondom azt, hogy: én? Ki az az én? Mit akar? A halál nem
visszhangozza a szavamat, mikor azt szólom: én. Ez a legárvább hang, ez
a legbetegebb szó a nyelvemen. Ez az én olyan mikor a számon kiszabadul,
mint ha egy láng akarna az óceánon átúszni, vagy mint ha egy hópehely
akarna a Szahara felett végigrepülni. Nem szabad evvel a szóval élnem.
Ki akarom lápiszolni a nyelvemből. Milyen nehéz szabadulni tőle. Minden
nap azon csípem magam, hogy megint kimondtam. A telefonból azt kérdik:
te vagy ott? és kiugrik a számon: én. Hogy irtsam ki? Csak a génie
hiányán múlik, hogy az emberi beszédből nem tudom száműzni, hogy nem
tudok feltalálni más jelzést az én helyébe s hogy nem tudom
szükségtelenné tenni. A magam részéről mindenesetre elkerülöm az én szó
kiejtését, ezt összeesküdtem magammal. És mindig elbukom, mindennap
legalább egyszer.

Az unalom grimásza panaszkodik arcomon, felhúzom a fejem, ideges vagyok,
útálatos vagyok, úgy húzom fel a fejem a galléromból, ó ha el tudna
szakadni s a felhők közé bújhatna!




SZEMEIM ÉS SZEMTELENSÉGEM

A két szememmel sokat vétkeztem. Vettem észre, hogy idegeneknek, akik
nem ismernek, azoknak beleakad a nézésük a két szemembe, mint két
göröngybe beleakad a síma útja a cipőknek. Éreztem, hogy két nehéz meleg
szív a két szemem. Sokszor rátettem nehéz szemeimet buta fejű urakra,
mikor az étteremben ártatlanul táplálják magukat. Társaságban udvarló s
mesélő urak s más nőket csúfoló nők szemébe bevezettem a nézésemet és
azoknak a szemei megrebbentek és hangjukon éreztem, hogy kényelmetlen
pillanataik vannak. A két szemem két rendőr, úgy képzeltem. A két szemem
a halál színházi látcsöve, úgy sejtettem. Úgy néztem az emberekre s
nekik ezt el kellett szenvedni. Sokat kellemetlenkedtem. Sokszor nem is
szántszándékkal tettem rosszat a szememmel, csak szórakozottságból
néztem meg valaki ismeretlent e két kémmel, e két gyóntatóval, e két
ellenséggel, két szememmel. Magamnak is kényelmetlenek voltak a szemeim.
Nem is az enyém ez a két szem. Úgy kell visszatartanom néha két
szememet, ahogy visszatartanak két lovat, akik vágtatni akarnak. És
rövidítenem kell és hűtenem, homályosítanom és kifényesítenem nézésemet.
Úgy kell tartanom vigyázva két szememet, mint a pincér a poharakat
tartja, hogy ki ne ömöljön belőlük a tekintetem. Sokszor azt érzem, hogy
akkor is be van a két szemem csukva, mikor nyitva van. Két ablak a két
szemem, amely be van zárva s én a szobában ülök idebenn. Ha nyitva
felejtem az ablakokat és azok, akiket megnézek, szenvednek, akkor nem én
néztem rájuk, nem én bántottam őket. Én nem tehetek szemeimről. Az élet
és a halál laknak bennem, vadházasok. Azok néznek ki a szemeimből. A
világ okádik szemeimből azokra, akik a maguk gyönyörűségeiről
gondolkoznak a szemem előtt. Saját maguk pirítanak magukra, akik a
szemembe találnak pillantani, mikor ott vagyok, ahol ők hazudnak. Az
emberé a két szemem, nem az enyém. Sokat vétettem velük. Felhasználtam
őket vizslák gyanánt, a csókvadászaton. Felhasználtam őket ostobák és
naív hiúk csúfolására. Felhasználtam őket illetlen kíváncsiságra,
kegyetlen tréfákra. Megtettem, hogy koros dámákhoz küldtem követségbe
szemeimet és azok kialudt szemeit megpislogtattam és észrevettem, hogy
békabőrük kimelegszik és ujjaik galvanizálva balettet kezdenek és
nyelvük megmossa poros ajkaikat. Aztán ott hagytam őket megihletett
ábrándjukkal. Csunyaság volt tőlem amit tettem, így suttyomban, a magam
mulatságára. Szánom-bánom. Igen, majd be is zárom a két szememet, ezt a
két elvetemült csavargót.




HOGY SZOMORÚ VAGYOK

Talán az nem bűn, hogy szomorú vagyok? Az bűn az élettel szemben, úgy
mint a jókedvem bűn az emberek ellen és a néma állatok ellen és a
temetetlen Hold ellen. Szomorúságra támasztott homlokom, hosszas
könyökölésem, makacs gondolkozásom, ablakon való kibámulásom, a díványon
hanyatt fekve a szoba mennyezetén folytatott tanulmányaim, írásom,
olvasásom és lemondásaim és a belső részemben dühöngő uccai harcok,
mindezek bűnök az élettel szemben. Az élet a legvilágosabb, a
legmelegebb és a legszellősebb és a legízesebb és a legcsodálatosabb és
a legszebb. Az élet virágos és rozsos földbirtok, az élet őzes park, az
élet hattyús halastó. Az élet barbár királynő, őfelsége nem tart udvari
poétákat, legfeljebb csak táncosokat. A csend mohón lesi a futballisták
ordításait, a víz az evezősök alá feküdt, a nap az uszodában a
napfürdőzőket csókolja vállon, az erdő dalt és kacagást követel. Az élet
nem nézi, hogy gyilkosok-e azok, akik mulatni mennek, az élet nem bánja
ha csalók és rablók úsznak autóikon a kedveseikkel a tavasz délelőttje
felé. A táj, a kép, az ittasság, az egészség, a csodálat minden
fizikumnak rendelkezésére áll. Az élet nem finnyás, nem törődik avval
amivel én törődöm: az élet maga él az olyanokban, akik az életet űzik.
Az élet élni akar, esze ágában nincs lemondani az életről. A hadiak
kisasszonyai lovagolni tanulnak és a szél kipirosítja az arcukat. A
legbutább és legkövérebb igazgató úr sétál át május délután a hídon és
az égben senki nem lesz rosszul tőle, az ég a legszebb felhőit teszi ki
s mosolyog, mint a főváros, mikor királyi vendég kocsizik végig az
uccán. Az élet kéjenc nőstény, a bőrünket kedveli, nem a szívünket. Az
élet duzzog, mert elhanyagolom őt. Az élet bosszút áll rajtam, mert
megsértettem. A nap olyan hahotával csap rám, mert nem tudok vele
farkasszemet nézni, mert meggyengült a szemem, mert sírtam.




HOLD

Bocsásson meg nekem a hold: nem látom ott, ahol a legszebb, hallottam,
hogy India fölött mutatja magát legszebbnek, India nyári éjein. Ha a
holdnak bókot adok itt, Indiában kineveti bókom. Bocsásson meg Ázsia s
Ausztrália s Afrika, mert még nem látogattam meg őket. Bocsássanak meg
azok az ott élő fahéj, narancs, ében és téglaszín nők és férfiak, akik
nincsenek a szemem előtt. Ők úgy vehetik, hogy én nem is törődöm velük,
hogy én rájuk se gondolok sohase, pedig ez nem igaz. Bocsásson meg
minden napfölkelte, meg minden havazás, meg minden tócsa, melynek
szemtanuja nem voltam. Bocsásson meg minden operaház és minden cirkusz
és minden Café-Chantant minden este, melynek előadásain nem ülök ott a
nézőtéren. Bocsásson meg minden tanya, minden falu, minden város, minden
sziget, minden ország, amelyet nem láttam. Bocsásson meg minden felhő,
melyet elmulasztottam. Bocsásson meg minden közönséges haldokló, hogy
végső pillanatában nem csempészem oda a szájára meleg csókomat, hogy
attól ne vegye észre a halál hideg ajkait. Bocsássanak meg a
tolókocsiban levegőző vén betegek, akik látják, hogy az iskolásfiúk
versenyt futnak a járdán. Bocsásson meg az a begombolt szájú sétáló, ki
leengedi fejét és nem panaszkodik az uccán senkinek és azt hiszi nem
tudom, hogy ő szenved. Bocsásson meg minden olyan, aki valakinek
panaszkodik, szobában, melynek ajtaja be van húzva s ágybanfekvő
társának panaszkodik, bocsásson meg hogy én azt nem hallom és nem tudok
néki felelni. Bocsássanak meg a gazdagsorsúak, amért nem tudom őket a
gazdagságból kigyógyítani. Bocsássanak meg a szegénysorsúak, amért nem
tudom őket a szegénységből kiváltani. Bocsásson meg minden rosszlábú
szabósegéd, amért nem tudom azt a hibás lábát megvarrni s kivasalni.
Bocsásson meg minden süket, aki szalutálva hallgatja a másik embert,
bocsásson meg minden golyvásnyakú, ki vattával és gézzel köti a nyakát.
Bocsásson meg minden hallgatva gondolkozó vérbajos. Bocsásson meg minden
hűdöttkezű, minden sömörös és minden égéses bőrű, minden sárgaságos
testű, minden maláriás, minden basedowos szemű, minden gümősorrú, minden
neuralgiás arcú, minden pattanásos és minden elgázolt orrú, minden
félrevarrtszájú, minden himlőhelyes, minden ijesztő szokatlanképű, kiket
csunyáknak említenek, bocsásson meg minden görbelábú, minden dombhátú,
minden félvállas, minden csorbaszájú s minden aranyfogú, minden
rekedthangú, minden kopasz, minden parókás és minden cvikkeres és minden
vöröshajú, minden bajuszos és szőröslábú nő, minden felkötött karú
munkás és minden megfeketedett körmű paraszt és minden leesett körmű s
minden hiányzóujjú s minden hályogostenyerű. Minden dagadt bokájú nő s
minden nagymellű és minden kövér testű. Bocsássanak meg, amiért nem
tudom őket kicserélni, amért nem tudom őket beváltani, amért nem tudom
őket renoválni, kifőzni, megigazítani, amért nem vagyok gazdája olyan
Institut de Beauté-nak, ahol mindenkit, de mindenkit kiszépíthetnék.
Bocsássanak meg, akik most eszembe nem jutottak és akiknek valami
hiányuk és bajuk van. Bocsássanak meg, akiket nem látok, akikre nem
szoktam gondolni, akiknek a sóhaját göndörítve mint szerelmes hajszálat
nem hordom a tárcámban.




LÁTOM

Mint a füst, amit cigarettemmel csaptam, úgy reked a tiszta levegőben
bűneim füstje. Hiába legyezem, nem megy el ez a füst, itt sötétlik és
itt fog maradni utánam. Soha nem szippanthatom vissza gégémbe szavaimat,
amelyekkel élő embereket megsértettem. Ami rosszat szóltam valaki felől,
az mind itt marad utánam az ég alatt, nem fogdoshatom össze mint a
legyeket, azokat a fekete szavakat és nem vihetem magammal halálomba.
Mindig, ahányszor kinevettem valakit, a szívemet megkopogtatta valaki
hátulról és én nyitott számmal és nyitott szememmel utána bámultam
eleresztett szavaimnak. És azt éreztem, hogy nem volna szabad az emberek
közt tartózkodnom, mert rám ragadnak szokásaik. De még mindig
összeragadok velük és mindig és mindig rajtacsípem magam, hogy olyan
vagyok, mint azok, akiktől émelyedve unatkozom.




KISÉRTETEK

Ma láttam a Margitsziget sétányán egy törpét, aki púpos és sánta volt,
egy pici kis soványat, vörös is volt egyúttal és beteg színe volt.
Cvikker volt az orrán, még az is! És a cvikkernek zsinórja volt,
felmászott az a fülére. És még ünnepnap is van ma, azt se tudom micsoda
ünnep. Mikor ezt az embert megláttam, abban a pillanatban olyan rosszul
lettem, hogy nem tudtam tovább menni, odadültem egy fának és ott
pihentem. A fejemben hátul és a mellemben balfelől és a hasamban és a
lábam szárában éreztem rosszul magam. Aztán megkönnyebbültem és tovább
sétáltam. Hogy mert elmúlni ez a rosszullét, mikor az a púpos, sánta
törpe tovább is olyan, amilyen? Egyszer a járdán elment mellettem egy
sovány sápadt férfi, fáradt öltözetben, csend volt és azt hallottam,
hogy annak a férfinak a szájából sípol valaki. Nyitva volt a szája. Nem
is sípolás volt az, hanem furulyázás, olyan módon hallatszott.
Alattomos, sziszegő, sértő hang volt. Úgy hatott, mintha gégéjében egy
soffőr ülne s a szembejövőket rémes kis sípszavával ijesztgetné a jármű
elől. Láttam egy hadikórházban egy élő testet az ágyon felültetve, annak
a testnek se lába, se keze nem volt egy sem, de a feje megvolt! És a
fején az egyik szeme ki volt folyva s a szeme alatt az arca bőre össze
volt égve, piros és kék és ólomszínű volt. Láttam Belgrád városszéli
koldusasszonyait a sárban ülni, mikor az úgynevezett győztes csapatok
bevonultak, azok a vén asszonyok úgy tettek mintha sírnának és meztelen,
csonka lábszáraikat nézegették és emelgették meztelen csonka karjukat.
Láttam magyar vásárokon is a porban ülni és csúszni-mászni ilyen
csonkakarú s csonkalábú koldusaggastyánokat és koldusmatrónákat, mindig
zsoltárt énekeltek és a fejüket hintáltatták jobbra-balra, mint az
ázsiai kígyóbűvölők.




MIT TETTEM

Igenis, csak azért élnek a szenvedők, a legyőzöttek, a
szerencsétlenüljártak, az éhesek és ágytalanok és kicsapottak és
üldözöttek mind, csak azért, hogy én szenvedjek miattuk. Nem tudják mért
kell egyetlen ünnepélyes ittlétüket feketén és véresen és elhűlve s
vacogó végtagokkal eltölteniök, borzasztóan sírva, mint a rosszat álmodó
gyermekek. Nem tudják! Nem is sejtik, hogy az én kedvemért szenvednek!
Vakon, elaltatott homlokkal, emléktelenül bámulnak a néma tavaszba, azt
hiszik, hogy semmi értelme és semmi célja nincs annak, hogy a világon
ilyen szenvedést szivattyúztak az ő bőrük alá. Jaj, nem bírom ki
titkomat, nem tudok tovább bújkálni, bevarrt számon felszakad a varrás,
kiüvöltöm! Ha tudnátok! Az én szívemért van ez mind, az én szívemnek
kellett nőni mint a milliónak a zsebben, az én szívemnek kellett hízni
mint a hónak a mezőn, az én szívemnek kellett főni mint a festéknek, az
én szívemnek kellett melegedni mint a szőlőnek, az én szívemnek kellett
rohanni mint a mozdonynak, az én szívemnek kellett világosodni mint az
üvegnek, az én szívemnek kellett kinyílni mint a rózsának. Én csináltam
az emberek szenvedését, nekem kell az lámpának, fűtésnek, sínnek,
látcsőnek, pálinkának! Én kértem, én okoztam, én kevertem az emberek
szenvedését, én tettem, én, én, én! A homlokomra verek, megmarkolom a
szívem, a szemem megáll és levegőm meg akar fulladni. Mit tettem. Ki
szeretnék ugrani az ég kék ablakán, a semmi határán túlra, menekülnöm
kell. Leugrom az emeletről arccal a földbe! ez a fájdalom levisz magával
a föld tüzébe, odalent eléghetek.




SAJNÁLOM

Hányszor, hányszor láttam magánzó férfit meg nőt ülni a városok
ligeteiben a padon, az alkonyatra bízva, szegényt, szomorút,
gondolkozót, beteget, kérdezetlent. Hallgatnom súlyos volt és lépnem
kínos, míg elmentem az ilyen elhagyatott személy előtt. Éreztem, hogy
itt most valamit mulasztok. Soha meg nem szólítottam, soha mellé nem
ültem, meg nem kérdeztem nevét és szívét. Nézett volna detektívnek,
zsebtolvajnak, tolakodó hímnek, kémnek, mindegy, elutasított volna,
megsértett volna, mindegy. Szememet, hangomat oda kellett volna kínálni
néki, egy percemet a zsebébe kellett volna tennem. Hátha én vagyok az
ilyenek titkárjaul kiszemelve, hátha engem szenteltek föl valaha
gyóntatójukul, hátha én vagyok kiküldve fogadásukra, hátha én vagyok az
ő kérdésük, az ő jajuk, az ő nyögésük fölvevő állomása? Hátha éppen
engem vártak az ilyenek, ott egyesegyedül a padon?




CSAK ÉN, CSAK ÉN, CSAK

Mikor boldogtalankodtam, úgy éreztem, úgy hittem, hogy senki ezen a
világon nem boldogtalan, csak én egyedül, más mindenki boldog. Ha
alkonyatkor a magány a hajamra teszi tenyerét, úgy érzem, mintha csak én
volnék magamra hagyatva a földön, más mindenki választott kedvesével
sétál az álmosodó alléeban. Ha a halál betör az eszembe, azt képzelem,
hogy senki másnak nem kell meghalni, csak nekem. Azt is szoktam
képzelni, hogy nincs több úgynevezett költő sehol a világon, én vagyok
az egyetlen és nekem kell mindent, de mindent fölénekelni. És aztán
nagyon sokszor van rajtam az a képzelet, hogy senki más emberalak nem
élő lény, csak magam egyesegyedül élek itt az ég alatt, ez a többi mind
csak viasz, esztergályos figura, fénykép, emlék, fantazma, álom.
Megesik, hogy mikor beszél valaki hozzám, holtrészeg csodálkozásba esem,
hogy hogy van az, hogy ez beszél s nem figyelem a beszédét, nézegetem a
képét és fordítva képzelem, állával fölfelé s csak ámulva hallgatom a
hangját, végtelen távolról, félig-meddig eszméletlenül. Némely
pillanatban az a sejtelem, hogy hátha ez is él, úgy mint én, az sötét
irtózatot fest elébem az égre s felelősség villámlik rám némán
messziről.




MOST IS SÓHAJTOTTAM

Únom, röstelem sóhajaimat. Émelyedem sóhajaimtól, kiköpném őket, ha
tudnám, vagy kitépném a gégémből, ha ott volna a gyökerük. Kéjencség az
én sóhajtozásom, jól esik nekem, mint Egyiptom cigarettjének a füstje.
Hárfám a sóhajtozás, azon az én nótáimat rezgetem. Hiúság az én
sóhajtozásom, az én senki mást nem sértő sérelmeim, az én érzékenységem,
az én majom igényeim, az én hivatlan ábrándjaim rántják ki az én
sóhajaimat, mint az ő kardjaikat. Meddők az én sóhajaim, semmi nem
látszik a levegőben sóhajom után, semmi láng, semmi szín, semmi, a
levegő üres az én sóhajom után is. Haszontalan az én sóhajtozásom,
senkinek a világon abból semmi haszna nincsen. Ha selyem pántlika volna
a sóhajom, azt szétoszthatnám a szolgáló leányok közt, hajukba
fonhatnák. Ez csak képzelet. De a sóhajaim melegségével, avval bizony
szolgálhatnék másoknak. Egy-egy sóhajommal télben megmelegíthetném az
ujságárus kis leány kezét.




ÉN MEGCSALOM SZEGÉNYEKET

Azok a szabad leányok, akik a járdán állanak éjszaka, mint az uccai
lámpák és akik ott sétálnak, úgy mint a dépô-t őrző katonák, mint a
büntetésből kicsukottak, mint a gondolkozó őrültek, azok a szerelmes
leányok engem is megszólítanak. Azt mondják nekem: gyere velem,
boldogságom. Meg azt mondják: hova siet, szép fiú. Meg azt mondják:
jöjjön haza, édes. Meg azt mondják: te vagy a zsánerem! Meg azt mondják:
magát vártam, egyetlenem. Meg azt mondják: álljon meg, szívem, mondok
valamit. Ha meg is állok ott avval a leánynyal, míg egy cigarettet
ajánlok neki, addig is zavarban vagyok, hátha erre talál suhanni egy
ismerős dáma kivilágított autoban és meglát! De nem igen állok meg
cigarettre sem, elhanyagolom, elfelejtem. Úgy megyek tovább makacsul,
mint néma ellenség. Bókjaikat elveszem, nem köszönöm meg, nem adok
semmit bókjaikért, hozzám való hajlandóságukért s az emberhang
fáradságáért és kalóriájáért, amit rám kiadtak. Sokszor majd elnevetem
magam bohóc képükön és kalapjukon, sokszor meg olyan nehéz borzalmat
érzek előttük elmentemben, mint egy gyermek. Mintha nem tudnám, hogy ők
is éppen ilyen ártatlan gyermekek, mint én, akik gyanútlanul ébredtek
föl az életre s nem tehetnek magukról. És olyan büszkének mutatom magam,
mintha soha se lettem volna ilyen leánynyal. A szívem mindig megbüntet,
mikor ellépek előttük, elkezd fájni azokért a leányokért. És az eszem
nem akarja megérteni, miért, mi jogon, miféle szégyenérzetből és
kényelemből nem köszönök vissza nekik és nem adom vissza bókjaikat
szalaggal megkötve s parfőnözve? És aztán látom a mulasztásomat és a
vétkemet a szerelmes leányokkal szemben, akik az én kedvemért állanak ki
a holt éjszakába, hogy nekem is legyen valakim, mert hátha senkim
sincsen? Ők, mint a mentők, megjelennek az uccán, ők a szerelemből
kifelejtett hímek jó tündérei. Ők az ügyetlennel, a gyávával, a
szegénynyel, a kiselejtezett rúttal, a nyomorékkal, a beteggel, a vénnel
és a részeggel is lefeküsznek és szelíden behúnyják a szemüket, mint aki
meghal. Ők mézükért nem várnak se virágot, se hűséget, se színészetet,
ők elhitetik, hogy azért csak pénz jár nekik. Ők úgy tesznek, mintha
megértenék a világot, mintha hinnének a világnak. Ők nem adnak és nem
kérnek nevet, mintha tudnák azt, hogy mindenki névtelen halott ezen a
földön.

Én tudom, hogy ők milyen szerencsétlenek, mikor a vendéget bekísérik a
kapun. Ők ezt nem tudják, ők akkor tudják hogy szerencsétlenek, mikor a
vendég nem jön, mikor a szobabér és a vacsora és a kávé elmarad. Én
tudom, hogy én az ő reményük vagyok és tudom, hogy én vagyok az oka
köhögésüknek téli reggel. Tudom, hogy mikor szerelemben csónakázom,
mikor kalandban bújkálok és mikor aszkézisben izzom, akkor őket csalom
meg és őket rövidítem meg. Nekem nagyon fáj a szívem a leányokért, igen,
de nem adom oda nékik fájó szívemet, hogy ezüstszínű kályhájuk tetején
kisüssék pecsenyének.

Én arra a bűnömre is emlékszem, hogy diák estéimen a leányokban
szívtelen bestiákat láttam, mert nem volt pénzem és ők nem engedik be a
fiúkat pénz nélkül. Viszont, akik mégis beengedtek hitelbe és potyára,
azoknak a leányoknak a hangját elfelejtettem hűtlenül.




CSAK ÁMULOK, CSAK BÁMULOK

Nem tudják az uccán, hogy ki vagyok én. Úgy csodálkozom! Ha elmegyek a
kávéházi terrasz előtt, fel kéne annak a népségnek állani, engem
üdvözölni halk himnusszal. A járdán el kéne hallgatni a beszélgetőknek,
ha szembe jövök, nem? A parlamentben a vitát fel kellene függeszteni, ha
véletlenül bemegyek: én szólaljak meg! Érthetetlen előttem, hogy nem
hívnak meg az udvari ünnepélyekre, hogy azok lezajlanak nélkülem, hisz
nem érvényes az az ünnepély, hisz nem vagyok ott! Nem tudom felfogni,
hogy maradhatott ki ma is a Timesban a Court Circular rovatból az, hogy
én most hol tartózkodom és hova fogok utazni. A virgonc fox-trot zenének
el kellene szakadni a táncteremben, ha belépek, hátha én most
szomorúságot rendelek? A temetőben, ha bekukkantok oda egy temetésre,
fel kell szippantani a sírást, hátha véletlenül vidámságot kérek? Hogy
lehet az, hogy nem minden nő engem szeret? Lépten-nyomon látok szép
leányokat fiúkkal suttogni s szép asszonyokat férjük és szeretőjük közt
jóllakottan sétálni, mintha én itt se volnék a világon! Talán nem
látnak? Vakok? Hogy hogy nem bolondultak még meg mind értem? A földön
kéne nékik úszni felém, mint a tenger színén a heringeknek, végtelen
sűrűn! Az égig kéne lángolni a boldogtalan nők jajgatásának, akik
kimaradtak karjaimból. Hogy mernek ilyen ostobaságokat beszélni az
ostobák a világon, azt hiszik, süket vagyok? Hogy mernek olyan vakítóan
kacagni s hogy mernek olyan hangos brilliáns gyűrűket a kisujjukon
tartani, hogy mernek olyan töltött hasakat és olyan búvársisak fejeket
hordani, hát megkérdeztek engem, hogy megfelel-e az az én ízlésemnek?
Hogy mernek nevet nyomtattatni névjegyükre, hát mi az a név ott, ki az?
mi az? értem én azt? kérdeztem én azt? Hogy merészkednek hangosan
véleményt mondani, hogy mernek ilyesmiket kiereszteni a szájukon, hogy:
szerintem, azt mondom, kijelentem. Megengedtem én azt? Eltűrhetem én
azt? Úgylátszik: azt hiszik, alszom és nem hallok és nem veszek észre
semmit. Igen, azt hiszik, nem tudok semmiről amit művelnek. Látom,
felhúznak a mellényzsebből arany cigaretteket és mutogatják avval a
karjuk erejét, hogy azt ők fel tudják háromszor egymás után emelni.
Látom, bemennek a bankházakba s a börze házába. Azt gondolják, hogy
meghaltam és most már mindent szabad! Látom világos nappal
vadászfegyverrel a térdeik közt őket kocsin menni! Oly gyanútlanul
nézegetnek az ülésről kétfelé, nem is sejtik, hogy látom őket! Csak
várom, hogy rémülten rombolják le az idétlen épületeket, meg a kövér
szobrokat és senki se mozdul! Nem is álmodják, hogy élek, hogy
eszméletemen vagyok! Ti kába szegények, mit lógatjátok azt a buta
homlokotokat! Engem bámuljatok meg, mondjátok: áá áá! ugrándozzatok!
éljenezzetek!

Hogy mernek másról beszélni, mint arról, hogy én megszülettem! Hogy
mernek valami máshoz imádkozni, mint énhozzám! Hogy lehet az, hogy
szakad az eső, mikor én éppen sétálni akartam? El vagyok képedve, a
lélekzet megakad a gégémen, a szemem megrekedt, nem értem, hogy
politikát és háborút rendeznek az én jelenlétemben, hogy nem félnek
engem így úntatni, engem, aki körül az egész világ forog, akiért így
lángol a nap és akitől függ minden az ég alatt és a föld alatt és a
tenger alatt!




RÖSTELEM

Hogy ugrok a villamos elől, mikor a csengővel csábít, hogy üttessem el
magam! Milyen ügyeset, frisset ugrok. Hogy örülök abban a pillanatban!
Kinek örültem? Magamnak. Kit mentettem meg? Magamat. Kinek az arcát
legyezem júliusban a szalmakalapommal? A magam arcát. Kinek szívom
szakadatlanul az oxigént, hogy meg ne fulladjon? Magamnak. Kit
borotváltatok reggel, kit fürdetek, kit öltöztetek? Magamat. Kinek a
fejfájását érzem a legtürelmetlenebbül? A magamét. Kinek a szájába rakom
a reggelit, az ebédet, a vacsorát? A magaméba. Kinek a két kezét óvom és
melegítem a kesztyűmben? A magam két kezét. Ki látja a csillagokat,
mikor este felnézek az égre? Én magam. Kinek hallgatom a muzsikát?
Magamnak. Ha összecsókolózom a csókkal, kinek a keserű testéből csinálok
cukrászdát? Csak a magam keserű testéből. Ha más valaki érezné a rám
ragasztott csókot, egy idegen, ismeretlen, messze! Ha más valaki látná
az én pillantásommal azt a csillagos éjszakát! Ha más valaki érezné azt
a gyöngédséget, amelylyel a magnoliát a kezemmel megölelem, mint egy
poharat.

Alvásommal csak a magam életét pihentetem, könnyeimmel csak a magam
szemgolyóit olajozom, a szomorúság zöld koszorúját csak a magam szívére
helyezem.




NEM VAGYOK VALAMI ÁRTATLAN, NEM

Ha nem lennék, az én térfogatommal több hely volna a villamoson. Az a
kenyér, amennyit az én életem lefoglal, az másnak jutna, tán két
személyre is elég volna, vagy többre is, a szegénység gyermekei közt,
hisz azok oly kevés kenyérre vannak szoktatva. Ha nem lennék, az a
dohány, amennyit pusztítok, az felszabadult volna s abból a nagy-nagy
kazal dohányból, amit eddig elhamvasztottam, abból egy pár szállal több
vagy jobb jutott volna sok sok férfinak, vagy talán valamennyivel,
amennyit nem tudok kiszámítani, annyival olcsóbb lenne a szegény
legényeknek a cigaretli, ha én nem élnék. Igen, az is bizonyos, hogy a
szövet, az ingnek, zsebkendőnek való vászon, a harisnyának való cérna és
a nyakkendőnek való selyem, a cipőnek és a kesztyűnek és a bőröndnek és
a papucsnak való bőr, ez mind egy sejtelemnyivel olcsóbb volna, mert
több volna, mert én nem kérnék belőlük, ha nem lennék itt. Ha nem
lennék, talán egy milliméterrel kevésbbé volna lehajolva a háta nem
tudom melyik szabósegédnek, aki a mezzanínon varrja a mellényt. És a
szeme is talán egy órával, vagy egy perccel tovább lehetett volna el
pápaszem nélkül életében. Aki gallért vasal, aki cipőt krémez, aki
cigarettepapírt fehérít a gyárban, aki kéziratot ver a szedőgépen, aki a
tartozást könyveli a divatáruboltban, aki a darabot szerepezi a
színháznál, aki takarít, aki főz, aki a telefonközpontban fülel és szól,
aki a postán öklözi a leveleket, aki az uccán a szemetet sepri, mindaz,
aki dolgozik, mind ez az úr és mind ez a hölgy valamennyivel könnyebben
szabadult volna a földről, ha legalább én nem lennék. A levélhordó
kevesebb lépcsőt hágott volna, úgy szeretném tudni hánnyal kevesebbet!
Azok a lányok, akik az én alakomat találták ölelgetni, más férfit
ölelgettek volna az én helyemben, ha nem lennék. Itt vagyok és azok a
hímek, akiknek a helyét elfoglaltam az ölelő karok közt, azok megnyúlt
vén arccal néznek rám távolról, egy-egy csillagos könnycseppet ejtve, és
megmaradt csókjaik, mint száraz falevelek szállanak le szájukról. Ha nem
lennék, a lapokban az én versem helyett és az én tárcám helyett mindig
más nevek tárcái, versei jelentek volna meg és azoknak a neveknek a
zsebébe ment volna a honorárium. Azok a versek, amelyeket olyankor én
szorítottam ki, hol vannak azok? Mi sérelem, mi sóvárság, mi ujság, mi
madárszín van azokban? Szeretném azokat tudni s úgy érzem, azoknak az
érzékeny poétáival a számadásomat egyszer rendbe kéne valahogy hozni. Az
volt a képzeletem, hogy ajándékba jöttem ide s az lett belőle, hogy
terhére vagyok a világnak.

Ha szégyenemben a föld alá bújtam volna már, legalább a szegények
ellophatnák a fejfámat egy estére befűteni.




MINT MINDENKI

Azt mondom magamról: én. Mindenki ugyanezt mondja önmagáról. Mindenki:
én! Ha kiadom ezt a neveletlen szót, akkor mindig elismerem, hogy nem
különbözök itt senkitől, én is csak ennyi vagyok: én. Nem vagyok valami
magasabb, valami vízszintesebb, valami mélyebb, valami nehezebb és
tartósabb. Mindenki mondhatja itt hogy: én. Pfuj! Egy tábornok is azt
mondja: én, egy bolha is mondhatná, ha beszélni tudna, mint a tábornok.

Az autok minden percben el akarnak gázolni. A multkor este világítatlan
udvarban csúszkáltam és kicsi híja volt, hogy a pincébe le nem zuhantam!
Ha vissza nem rántott volna valaki, egyszer az uccán bele léptem volna a
felnyitott csatornába. Keresztül estem a lovam fején, majd kitörtem a
nyakamat. Egy gyalogsági lövedék éppen a fülem mellett repült el. Kicsi
koromban majdnem elpatkoltam torokgyíkban én! Én! Én! Ééén!

Hogy elvihogtam magam egyszer egy kis gömböc színésznőn, mikor mesélt és
a vizes fogait néztem szavai mögött és egyszer, mikor azt a szót
hallottam: én, nem állottam meg, szemen kacagtam, oly kómikus volt, hogy
ez azt mondja: én! Mit gondolhatott abban a pillanatban, mikor azt
mondta: én. Mit látott szemei mögött odabenn? Igen, azt látta, hogy
nevetek és azt gondolhatta, hogy hátha valami szellemeset talált
beszélni s ő is elkezdett kacagni velem.




MEGHALLOM A HANGOMAT

Mikor beszélek néha fölébred bennem az én életem, fölébred a hangomtól,
mint egy csecsemő a bölcsőben. És akkor hallgatom hangomat és olyan
sajnálat fog el önmagam iránt, hogy sírhatnám. Nyelnem kell keményet és
el kell hallgatnom folyton egypár másodpercre s el kell nevetnem magam,
hogy a sírás át ne törje hangomat és szememet.




MENNYI KÖNYVET OLVASTAM

Mennyi könyvet olvastam és mennyi eleven emberrel nem beszéltem. Hiszen
az is olvasmány, ha hangos szavak sorakoznak előttem. Mennyi embert,
mennyi életet nem olvasok! Ezek az emberbőrbe kötött könyvek, amelyeket
fel se nyitottam, ezek el fognak veszni, ezeket elmulasztottam örökre,
mert ezek csak egyetlenegy példányban jelentek meg.

A könyvforma könyvek közül is mennyit, de mennyit nem olvasok. Látok a
könyvesboltban és a könyvesbolt kirakatában könyveket, amelyekre nem is
vagyok kíváncsi. Tudom, hogy ezeknek a könyveknek a fedeléről az író
neve utánam néz, mikor elmegyek a kirakat elől. Népes Pantheonban
merengenek képzeletemben azok az írók, akiknek könyveit nincs figyelmem
elolvasni. Pedig minden szó nekem íródott le, hogy olvassam, igen, el
kellene olvasnom az úgynevezett rossz írók minden szavát is, hiszen
éltek vagy élnek ők, mint emberek és amit ők műveltek, az is reám
tartozik. Beszédes vagyok írókkal, olyanokkal, akiknek egyetlenegy írott
szavát nem ismerem se könyvből, se színészek szájából. Bókolok nékik,
tiszteletet és csodálatot mutatok szemük előtt és igazán tisztelem is
őket, mert élnek és igazán csodálom is őket, mert írnak, pedig látni a
szemükön és hallani a hangjukon, hogy nincsen erre való kötelességük.
Csak az ilyen írót csodálom, az ilyent, aki valami olyat ír, amilyet nem
szoktam olvasni. Csodálom és megbámulom. Hol az ő melegforrása, milyen
alakú az ő szíve, milyen színű az ő napja az ő egén, merre sétál az ő
alkonyati útja, milyen illatú az ibolya és a száraz levél, meg a száraz
kenyérhaj az ő orra alatt, minemű gázak és gőzök fulladoznak az ő
létének csöveiben? Az ilyen író idegen előttem, izgató, csupa titok,
csupa embertől messzevalóság. Mi lehet az, ami írói tehetség helyett van
benne s ami az ilyent írni uszítja, hiszen az is tehetség! de milyen az?
honnan való az? mi az? Zavarba esem az ilyen író előtt, szorongást érzek
őelőtte s olyasmit, amit áhitatnak szoktak mondani. Idegeimet kemény
kötelek kezdik szorítani, tüdőm malomkővé válik, homlokom ólom borítja,
szemem fáj, hangom botlik és elhallgatok. Ilyen bámulattal bámulom a
fegyvergyárban a gépeket, mert nem értem a szerkezetüket. Ilyen
bámulattal bámulom meg az ostoba vastag úriembert is, mert nem tudom
követni, nem tudom képzelni őt, nem tudom el se hinni őt. Elgyöngülök és
térdre esem előtte, ajkaim összeverődnek, imádkozom.

Bűnöm, hogy kívánt könyvekben gyönyörűséggel úszom és utazom és szállok
és alszom. Az életről, az élők életéről megfeledkezem olvasás közben,
nem tudok róla, elpártoltam attól, hűtelen vagyok. Az író üldözött
életére se gondolok olvasás közben, csak gyönyörködöm, mert még a
fájdalmat vető olvasmány is csupa gyönyörűség. Igen, és költők és írók
könyvéről beszéltem nővel, férfival, és a versek és a regények
szépségeit és érvényességeit idéztük és áldottuk együtt, és nem jutottak
eszembe a költőnek meg az írónak saját szíve s eseményei.




VALAKINEK ADÓSA VAGYOK

Hol lehet az az agg rikkancs asszony, az, aki olyan szürke s oly száraz
volt, mint a fejfa? Az ott állott a nyugati pályaudvar előtt és már nem
áll ottan. Egyszer vettem egy kétkrajcáros uccai lapot tőle s nem volt
apróm, csak egy krajcár és a másik krajcárral adós maradtam neki
holnapig. És elfelejtettem ezt is, mint minden adósságomat a földön és
mikor ez az egy adósságom eszembe jutott, valami két hét mulva, már
akkor nem találtam meg azt a nőstényarcú aggastyánt ott a nyugati
pályaudvar előtt. Nem láttam sehol azóta, nem lelem. Meglehet, hogy az
alatt a két hét alatt elutazott a pályaudvarról, a föld alá. Avval a
csalódással ment el a világról, hogy énbennem csalódott. Hátha soha, de
soha senkiben és semmiben nem csalódott, csak énbennem egyedül.
Megcsaltam. Tartozom egy krajcárjával és nem tudom, hol a sírja, hogy
letehetném oda azt a krajcárt törvényes kamatjaival, meg egy szál
szalmavirággal, a szegények halottas virágjával.




SZERETLEK

De hallom, hogy távol és távol egy holdtalan tenger kérdez: hát engem
nem szeretsz? Millió millió millió leány kérdez egyenként: mért nem
engem szeretsz? Én megcsalom őket, mert csak Te előtted hajtom meg a
lángot, aki szívemből felcsapott. Én megcsallak Téged, mikor azt merem
kimondani, hogy szeretlek, mert én őket is szeretem, a többit is, mindet
de mindet, igen! Én rosszul érzem magam, én lesütöm a fejem, én nem
merek a szemedbe nézni, én nem merek a többieknek sem a szemökbe nézni.
Az én szívemben egy másik szív is van, úgy fáj mind a kettő! Én ilyen
szerencsétlen vagyok, látod. Én bűnnek érzem, hogyha azt mondom, hogy:
szeretlek. Az ég le akar szakadni rám, a föld el akar nyelni. Mit
mondtam? Hiszen én nem tudok felelni az én szavamért. Ki vagy Te? Én
eltűnök majd innét, én nem tudlak megszöktetni Téged betegség és
szerencsétlenség és pusztulás elől. Én nem tudok Érted semmit tenni. Én
nem tudok semmit adni Neked. Én nem tudom igazolni magam Előtted. Én nem
ismerlek Téged. Én nem vagyok idevaló.

Én ködből beszélek, én forró vagyok, mint a most sült krumpli, gőzölgök
még, gőzömtől nem látok tisztán. Én minden leány helyett egyetlenegynek
mondom azt a szót, hogy: szeretlek, Te vagy előttem. De szabad nekem
egyetlenegyet választani s a többit a halálra bízni? Hátha van még egy
másik is a tengerben, a vetésben, a kerítés mellett a gyom közt, a
szemétdombon a paréj közt, még egy példány, aki énrám várt, aki az én
hangomért nyitotta ki a fülét és az én csókomért húnyta le ajkait?

Nem tudom, mit mondtam, mikor azt mondtam, hogy: szeretlek. Úgy-e nem is
hallottad? mondd, hogy nem hallottad! felejstd el! bocsáss meg! Én nem
tudom mennyi a különbség a szerelem közt, meg a szeretet közt, nem
tudom, nem mértem még meg, nincs olyan lázmérőm, nincs olyan ürmértékem,
se hosszmértékem, se távcsövem nincs olyan, akivel azt a különbséget
beláthatnám és kiszámíthatnám és megmérhetném. Nem tudom mennyi az a
szerelem és mennyi az a szeretet, nem tudom, mivel tartozik a szívem
egyiknek is, másiknak is, még nem tudtam megtudni. Senki nem tanít
engem, senki nem vizsgáztat, senki nem old fel. Nem tudom, honnan kezdve
szerelem. Nem tudom, honnan kezdve szeretet. Nem tudom hányadán vagyok.
Úgy félek élni s meghalni. Nem tudom, mi jogon vonom el egy púpos
lánytól a vágy pillantását, amelyet az élet a szemembe tűzött, hogy azt
a nőnek nyujtsam?




LEVELET KAPOK

Levelet kapok. Kinek írták ezt? Mi dolgom lehet nekem magamnak külön
valakivel? Minek ragasztom be a borítékba a levelet, mikor én írok
másnak? Mi titkom lehet nekem? Ki előtt titkolózom? Ki ellen van
kifogásom? Kit akarok eltolni magam mellől?

Mért tartom ajkaim begombolva a járdán az emberek közt? Mért nem mondom
meg, hova megyek?

Micsoda kulcs van a zsebemben? Mit zártam el? Mikor találtam fel a
kulcsot? Miért? Nem emlékszem. Mi az én történetem? Mik az én saját
emlékeim? Talán tőlem függöttek sorsom eseményei? Kötelező rám nézve az
emlékezet? Ki kéri számon tőlem? Mindazt, ami történik velem, nem
dobálhatom messziről a halálba?

Mit jelent ez a névjegy? Miféle karcsú fekete halott fekszik itt a fehér
havon? Ki ez a név? Szeretném a homlokomról levakarni a nevet. Szeretném
a számból az én külön életemet kifújni, mint a füstöt.

Mit ábrándozik a monogram a zsebkendőmben?

Mi az a bűn? Amitől rosszul érzem magam, az mind bűnöm.

Nem divat az rajtam, hogy embertárs akarok lenni? Úgy rémlik, hogy
mindig jelentkezni akartam, de aztán elbújtam mindig. Nem külső kényszer
az, amit itt belül érzek, amit szívnek szoktak mondani?

A karom kihajt, hogy a földet a szívemhez szorítsam vele. Nem egy tolvaj
karja ez, nem lopni akar?




EMLÉK

Úgy megsajnáltam ma egyedül sétáltomban lógó kezeimet. Odanéztem mások
lógó karjaira is, hogy hintálnak, a jobb kar előre, a bal kar hátra, a
bal kar előre, a jobb kar hátra. A szívemet éreztem. Eszembe jutott az a
játék, amelyiket gyermekkoromban az iskolaudvarban legtöbbet
játszottunk. Kinn a bárány, benn a farkas. Mind a két kezem fogta
egy-egy másik fiú, jobbról is, balról is és azoknak is mind a két keze
egy-egy másik fiú kezében volt, így állottunk nagy kört. Gyermekek
voltunk, együtt voltunk. Az orrom hegye viszketni kezdett és emeltem a
kezem, és a másik kis fiú öklével dörzsöltem meg az orrom hegyét. Észre
se vettük a tévedést, sem én, sem ő.




SÚLYOS MULASZTÁSOK

Helyrehozhatatlan mulasztásaim vannak. Némely nap, hogy hogy nem
megtörténik, hogy nem láttam az alkonyatot. Vannak éjszakák, hogy úgy
fekszem le, hogy nem gondoltam minden élő lényre a világon egy
gondolattal, úgy mint a csillagos égre, vagy mint a füves földre gondol
az ember. Ezért önvádat érzek, olyant, mint kis koromban, mikor
elfelejtettem elalvás előtt imádkozni.

Vannak napok, melyekben gond, politika, nő, dolgozás, emlék,
kétségbeesés úgy elfoglaltak, hogy nem szökhettem haza a csodálkozás
kastélyába. A csodálatosság a levegőm, a világításom, az igazságom, a
hazám, a sorsom, a szerencsém és az életem és mindenem! És van nap,
amelyet úgy megcsalok, hogy reggeltől estig nem csodálkoztam! Mikor
elmult, úgy látom az ilyen napot, mintha koromsötét lett volna.

Ilyen hamis napom közben van azért egy-egy másodpercem, mikor felkapom a
számat, lélekzeni egyet az égből. Egy-egy ilyen másodpercemben közel
vagyok eszméletemhez. Megszédülök. És úgy fáj! Látom, hogy elvesztem
itt, elbuktam, bele vagyok a földbe fulladva.

És irtózom magamtól, addig a pár pillanatig, míg ráérek, irtózom
magamtól, mert megcsalom magamat: mert megcsalom a csodálkozást, az én
édesanyámat, nevelőnőmet, örökös hajnalomat és végtelen hajómat. Félek,
hogy megbűnhödöm, mert egész nap nem vettem észre ruhámon a
csodálatosság fényözönét. Reszketek, hogy most már örökre elhagy engem a
csodálkozás, mint a szép nő reszket, hogy elhagyja a szépség, mint a hím
reszket, hogy elhagyja az ifjúság, mint a rotschild reszket, hogy
elhagyja a milliárd.

Csodálatos csodálatosság. Magas csodálatosság. Mézédes csodálatosság.
Tükörfényes csodálatosság. Lángoló csodálatosság, milliom
gyertyafénynyel vakító! Csengő zengő csodálatosság, altató, repítő és
szédítő csodálatosság! Csurom csodálatosság, maszületett ártatlan! Édes
kedves! Ó, tiszta mint a reggelre esett hó, még egy tyúklépés nyoma se
látszik azon.




ÁSITOK

Ásítok, mert fáradt vagyok. Talán unatkoztam is, azért ásítom el magam?
Tagadom, de lehet, hogy unatkoztam. Ááááh. S míg unatkozni méltóztatom,
azalatt itt köröskörül öt földön az élet tajtékzik, mint az őrültség,
mint a haldoklás. Nem tudom, melyik hídról ki ugrott a vízbe éppen
akkor, mikor ásítottam, mikor unalmamat énekeltem. Engem ásításom
élvezetében semmi aggodalom nem zavart.

A világ, mint a színház, leégett, az emberek beleégtek. A felhők leestek
az égről, a virágok megkövesedtek. A fák elhagytak bennünket, mint a
feszületek és a szobrok. Csalódtam az állatokban is. A levegő megdöglött
és itt terjed temetetlen. Én úgy teszek, mintha semmi se történt volna,
igen, éppen úgy. Úgy viselkedem. Mutogatom testszín arcomat az emberek
közt. Mintha élnék még. Mintha mindenhez hozzájárulnék.

Kezet fogok olyanokkal, akikről tudom, hogy a fegyvert elsütötték. Lesem
jellemtelenül a homlokom alól, hogy nem látta-e valaki, egy valaki, egy
nem tudom ki, egy tisztatestű, tisztaszájú, tisztakezű szép néma férfi,
ki ellenőrzi, hogy hogy viselem magam életemben? Azt diktáltam magamnak,
hogy nem lesz szabad majd kezet adnom a fertőzötteknek, akiket a halál
felhasznált. Mégis hozzáértetem a kezemet a kezükhöz.




BOCSÁSSANAK MEG, AKIKKEL VALAMI JÓT TETTEM

Akik ellen valami jót találtam tenni életemben, azoktól messze magamban
mindig bocsánatot kérek. Látom, hogy nem szabad jót tenni senki ellen,
mert az sértés az ember ellen. De mindig rövidlátóvá teszem magam, s
úgynevezett barátságot és úgynevezett szívességet teszek, mert akárkinek
az akut szenvedése viszont én rajtam való sérelem és ezt a sérelmet jól
esik visszautasítanom. Tudom, igenis, hogy önzés az, ha másokkal
úgynevezett jót teszek. Ezt azok is sejtik, akikkel jót tesz az ember és
azt az antipátiát érzik, amit érezni szokás a kimutatott önzéssel
szemben. Magam is éreztem már émelyt olyanok iránt, akikre rá voltam
életemben szorulva s akiknek a jóságát el kellett szenvedni magamon. Az
úgynevezett jóság sokszor nem egyéb, mint egy morzsa, amit visszaadunk
annak, akitől egy egész kenyeret loptunk. A jóság csalás. A jóság
tolakodás. Nincs jogom egy hasonlómat, egy embert úgynevezett jósággal
alattvalómmá nyomni, szerénnyé, megalázkodóvá, figyelmessé, vagyis
lekötelezetté tenni magam mellett. Az a csepegős szó: köszönöm, az
olyan, mint a véres gennyes köpés a foghúzás után. Az a nyálas
kifejezés, hogy: nagyon hálás vagyok, az oly üres, mint a paszuly
hüvelye, mikor kiestek a szemek belőle, s az oly hamisan hangzik! azt
teszi sokszor, hogy: útállak, teher vagy rajtam, bárcsak soha se
látnálak többet. A jóság fertőzés bennem, a levegőt terhelő
boldogtalanság fertőzte meg a lélekzetemet. Lehet, hogy a jóság érzése
endogén érzés; lehet, hogy fölösleges, fárasztó, embertelen. A jóság
reakció, nem akció. A tisztaság éghajlata alatt a jóság bacillusa elhal,
a távol örökkévalóságban a jóság dudváját nem találják majd az érzések
veteményes ágyán. A jóság most elveszi a helyet az örök emberben valami
más érzés elől. Ha nem lesz szükség jóságra, akkor a jóság cserepében
csodálkozás fog nyílni vagy vidámság.

Akikkel úgynevezett jót merészelek tenni, tudom, olyan vétkem van
azokkal szemben, amit nem tehetek soha jóvá. Álljanak rajtam bosszút,
könyörgöm, legyenek ők is jók hozzám: felejtsék el azonnal, ha jóságot
követtem el rajtuk. Engedjék, hogy én is elfelejtsem, segítsenek nekem.
Ne válasszon el a jóság szöges drótkerítése bennünket, akik
összetartozunk.




ÉN, ÉN, ÉN

Roppant meg vagyok sértve. Csak úgy nézek ki, mint az emberek. Ez az
alak itt, aki az én ajkaimon át lélekzik, ez nem az én művem. Az egész
kompozícióhoz nem tudom, mi közöm. Hol van itt az én saját külön
programom, az én egyéni ízlésem, az én fantáziám és érdekem? Ez az: az
én? Akármelyik liftes fiúnak joga van hasonlítani hozzám. Én velem ugyan
elbántak. Nagyon szégyellem a dolgot. Én, én, én. Borzasztó. Ha
kinyitnám a szám az uccán vagy a koncertteremben a csöndben és rájuk
kiáltanám, hogy: én! hát biztosan a szemembe kacagnának. Hát hogyne.

Én, én. Mit tudok én? Próbálnék például más módon mozdulni, mint az
emberek vagy mint mondjuk a libák. Azt se tudom, hol kezdjem. A két
lábam nem működik máskép, mint az övéké. Bal jobb, bal jobb; nem is
tudom, hogy csinálom, csak járok. Ez nem én vagyok. Éppen úgy tátog a
szám, mikor eszem, mint az állatoké s mint az embereké. És eszem, mint
mindenki, nem tudok egyebet e helyett kitalálni, pfuj! És megfázom, mint
mindenki s egyszer csak kijelentem, hogy: – Hapci! – Nem, ez nem lehetek
én. Kikérem magamnak.




NEM SZÓLOK SENKINEK

Igen, de azt hiszem, hogy én soha se leszek öreg. Mindenki megöregszik,
beteges és csunya lesz, bizony ez így van. Dehát én nem, én nem. Én
ilyen maradok, sőt majd mindig fiatalabb leszek. Én nem tudom
elképzelni, hogy én is elhagyom magamat. Á, az lehetetlen.

Én nem tudom elképzelni, hogy más is lehet itt az ember, mint költő. Nem
tudom belátni. Ezek a nyomorultak, ezek a csacsik itt öt földrészen, oly
sűrűn, oly végtelenül, ezek a fizikumok, itt vannak és nem adnak
életjelt! Hogy lehet ez? Hogy lehet egy ember egész életében ügyvéd vagy
bányász vagy diplomata, vagy családanya, vagy úgynevezett báró! Komolyan
veszik ők azt, hogy az úgy van? Csak nézem, hogy élnek és
tesznek-vesznek és nem robbannak fel! Pssz! ha észrevennék magukat,
megőrülnének. Nem, ez mind őrült. A villamoskalauz azt hiszi, hogy ő
villamoskalauz, szegény! Szegény, szegény, szegény villamoskalauz. Ha
azt hinném, hogy ő csakugyan épúgy él, mint én, egy perc alatt hetvenet
dobogó szívvel, hát meghalnék érte bánatomban. Nem, ezek mind nem élnek,
ezek álmodó álmok, mindez a csillagsűrűségű ember előttem. Ez az én
gyermekálmom. Az én mesés erdőm. Az én néprajzi kiállításom. Az én látni
valóm. Az én témám. Jaj, meg ne tudjanak semmit.




ILYEN VAGYOK

Eséseim, reménytelenségeim közt mások tragédiáival vigasztaltam magam.
Igen, rajtacsíptem sokszor magam, hogy így jár az eszem: ni ennek meg
hátgerincsorvadása van, mit akarsz, ennek mennyivel rosszabb! Akkor
biztos örültem is annak, hogy ilyen férfit látok.

Igaz, ez így van. Hányszor, de hányszor gondoltam messzire, hol
vonatkatasztrófa történt. Meg, ahol tűz volt és emberek bennégtek. Meg,
ahol tébolydába vittek egy fiatal férfit. Milyen jó, hogy nem én voltam!
Milyen jó, hogy nem voltam ott!

Hullarabló vagyok. Az, az. A háborúban néztem a lelőtteket a mezőn, mint
a sorba lefektetett nyulakat. Gondoltam, persze, hogy gondoltam mindig,
hogy: én is fekhetnék így itt. Ni én élek, én legalább élek. És igaz:
éltem a háború alatt. Itt voltam! Itt köszöngettem majom mosolyintással,
cigaretliztem, csókolóztam és jószagú faleveleket is szagolgattam. El
tudtam aludni éjjel és álmodtam is hűtelen álmokat.




ISMERLEK

Ismerlek. Legeslegbelül, a tested hálószobájában, ott folyton azt
nyávogod: één, ééén! Elmázoltad a képed sárral és a tenyereden kínálod a
szíved. De hát közben azt hiszed, hogy mint az újhold úgy ragyog itt a
te arcod és szép perceket áldozol a fotografiád bámulásának. Reszketsz,
hogy a dühös szegények kikapják a szívet a tenyeredből, igen, mert te
azt egy ábrándhoni leánynak tartogatod. Ismerlek. Mikor csókot srófolnak
a szádba, akkor nem tudsz semmit sorstársaidnak, másolataidnak, az
embereknek szerencsétlenül járt életéről. Önző vagy, mint a színészek,
kéjenc vagy, mint a kutyák, hamis vagy, mint az istenek. Hallgass! Az az
ideálod, hogy az ég fekete legyen, mint a nyomdafesték, csak egyetlenegy
csillag legyen benne: – te magad. Mindig csodálkozol rajta, hogy addig
is volt időszámítás és ruházkodás, míg meg nem születtél és hogy
egyáltalán volt ég, föld, míg te itt nem voltál. Ismerlek. Nem bírod
elképzelni, hogyha meghalsz netalán, nem fog bánatában mindenki halva
összeesni és hogy a nap másnap is fel mer majd kelni. Ó én tudom, ki
vagy! Előlem nem fogsz elbújni.




SZIV

Az lesz a baj, hogy rossz szívem van. Igen; akinek jó gyomra van, az jól
emészt, az nem érez sohasem émelyt, sem égést a gyomrában. Akinek jó
foga van, az jól rág, annak sohase szúr, sohase sajog a foga. Akinek jó
szíve van, az nem is érzi, hogy szíve van. Az egészséges fog nem érez se
meleget, se hideget. A jó szív nem ad életjelet.

Nekem rossz szívem van. Mindig érzem a szívemet. Kellemetlen vagyok a
szívemmel a világnak, amint nem kellemes a rosszfogú vagy rosszgyomrú
ember a többi embernek. Panaszos arcot csinál, keserveskedik; nem jó rá
se nézni az ilyen nyavalya emberre.

Ha jó szívem volna, jó volnék én is a világnak, igen, vak mosollyal
tenném a sétám az életen átal, nem látnék, nem hallanék, nem szólanék.
Nem árulnám el az embereknek az alkonyatot, sem a kegyetlenséget. Nem
tudnák meg, mi az a búbánat, mi az a szenvedés, igen, mi az, hogy itt
élet helyett letartóztatást kaptak, válogatott kínzásokkal. Nem tudnának
semmit. Jajtalanul múlnának el, mint a giliszták, akiket eltapos a cipő.




MICSODA BESZÉD AZ

Az, hogy a sáros időre azt mondom, hogy az csunya idő. Hol kaptam el ezt
a divatot? Mikor estem le ebbe a rabságba, ebbe a korlátoltságba, ebbe a
nyomorba, hogy a sár csodálatossága mellett félre érezzek, és ilyen
törpeség jusson eszembe, hogy a sár csunya? Vagy, hogy az esős nap nem
szép nap. Csak a napos napon mondjam, hogy szép idő van. Mi? Elfelejtem
azt a gyöngyös elragadtatást, azt a meséset, azt az édesded álmosat, azt
a dáriusi pazarat, amit az eső potyára adott az én szememnek, az én
órámnak, az én életemnek? Letagadom, mint az adósságot, azt a
művészetet, amit élveztem a zuzmara arabeszkjén, a sár
Richelieu-csipkéjén? Ejnye. Hiszen én mindig csak szégyellettem a
galléromat, nyakkendőmet és mondatom szavait is, mert másoktól tanultam,
utánozom, lopom. Hiszen mindig azt prédikálta bennem a hiúság, hogy
nekem nem szabad lopni, mert én rá nem szorultam senkinek semmijére.
Mindenki lophat itt, csalhat, hazudhat, szólhat, tehet ami jól esik
neki; nekem nem szabad. Én nem emlékszem már, mióta érzem úgy, hogy a
sár nem kellemes, meg hogy a köd nem gyönyörűség, nem emlékszem, mert az
emlékezetem is ellopják itt tőlem napról-napra. Tudom, hogy nem így
éreztem, mielőtt érezni tanítottak.

Nem tudom miféle gőgből, micsoda személyválogatásból nem érdeklődtem
bizonyos dudvák és murokfélék nevei iránt. A rózsákat, az azaleát, a
kaméliát megtanultam, azoknak az alakulatoknak udvarlok. Látok
fűféléket, szegénysorsú ernyősöket a mezőben, azok közt artisztikusabb
jelmezeket látni, komplikáltabbakat, érzékenyebbeket, mint az asparagus
plumosus, akit a drága virágüzletben árulnak a dísznövények közt
fayence-cserepekben. Azok mellett az egyéb szabad, pogány, iskolátlanul
álmodó mezei tünemények mellett úgy mentem el mindig, egy bók nélkül, én
durva fráter, aki még annyit se tud, hogy lábujjhegyen kell a tavaszban
járni s a csillagok alatt le kell venni a kalapot.




GYANÚ

A gyanú kutató tűje szúródik belé szívembe, mint fájós fogba. Nem bűn az
én lemondásom, az én hangtalanságom, az én távolságom? Nem? És nem bűn a
halálra, mint botra való támaszkodás és az úgynevezett humor, amitől
mosolyt és kacagást tanultam? Ó, én itt rossz példa vagyok. Én
félrevezetem a panaszosokat. Bűnöm, igenis bűnöm minden perc, melyben
édesen elfáradtam az élet fájdalmától, és aztán azt képzeltem, hogy ez
az édesség megéri azt a keserűséget, amelyből főztem. Összetört fejemre
kötést csavartam a szonátákból. És a szeptemberi napon a beteg
virágágyra fekszem álmosan. Én otthagytam seregemet, megegyeztem az
ellenséggel.

Igen. A lemondással, örökölt szenvedélyemmel el kell bújnom úgy, mint
akik törvénybe ütköző szenvedélyeknek hódolnak. Szégyelnem kell magam.
Félnem kell.




NINCS GYERMEKEM

Nincsen gyermekem. Egyszer-másszor, ha ráérek szenvedni, szenvedek
őérte, aki nincsen. Az ismerősök gyermekeit megcsókolom, játszom velük.
Nagyon jól esik, hogy a gyermekek szívesen és könnyen társalognak velem.
Idegenek kis gyermekeit is megcsókolom a játszótéren, ha a bonne
megengedi. Olyan barátaimnak, akik együtt nőttek fel velem és
megházasodtak, már gyermekeik vannak. Olyan pajtásom és ismerősöm is
van, aki törvénytelen gyermeket hívott meg az életbe. Én ellene voltam a
gyermeknek olyan nőnél, aki gyermeket kívánt tőlem. Félek a gyermektől.

Nem tudom, szabad-e nekem életet és halált teremteni. Az az érzésem,
hogy a gyermekemnek nem mernék majd a szeme közé nézni. Olyan kérdéseket
tehet nekem a gyermekem, amelyekre nem tudok válaszolni. Csodálkozom a
mások nyugalmán, biztonságán, örömén és büszkeségén, akiknek gyermekük
van. Annyit koncedálok, hogy ha véletlenül nekem is volna gyermekem, én
is éppen így nagyra volnék a gyermekemmel.

De azt is érzem, hogy irtózom az apai korszaktól, azért, mert még magam
is egy nem élt bájos gyermekkorba vágyom vissza; álmodozom, mert az
emberek nem ellenőrizhetik álmodozásomat és el engedem andalítani
fejemet oly abszurd reménytől, hogy az idő visszafordul velem, mint a
kocsi, mely elhozott szülőtájamról és megérkezem egyszer legitím
gyermekkoromba, oda, hol nincs verés, nyomor, sírás, veszekedés és
betegség. Azután meg azt is mindig érzem, hogy nem tudok az ifjúságról
lemondani, s ha gyermekem volna, már nem képzelhetném tovább ifjúnak
magamat. Tagadom az ilyen érzést magam előtt, mert szégyellem ezt a
gyermekgyilkos önzést, de hiába tagadom, bennem van ez az érzés; nem
tudom honnét kaptam.




EZ MIND RÁM TARTOZIK

Esőben az uccán az esernyők alatt vaksi mód siető nők, férfiak esernyői
a peremükkel folytonosan egymásba akadnak. Ennyi a lakosok életének
véletlen érintkezése. Enélkül nem érezték volna soha egy eszméletnyit
sem egymást ezen a földön ezek a különszakadt korallvirágok, ezek a
szétfutott falevelek, az emberek.

A színházban együtt tapsolnak, egyszerre. Egyetlen dühödt nézőnek a
tapsolása kómikus volna, s együtt a többivel lám mindenki mily képesen
tapsolhat, mily dicsőségesen. Mennél elterjedtebb azon a nézőtéren a
taps, annál jobban érvényesül egy külön néző két tenyerének a
cintányérja. A tapsoló szeme részeg, füle hályogos, szíve májusi ballón;
a művészet sikeres ügyfele a tapsoló néző, igen, szereplő művész ő is,
mikor tapsol. És ezt az ünneplő állapotját az ember a többinek
köszönheti: a tömegnek. Ó, igen:

mind, aki a Lídóra készül nyáron és mind, aki a Dohnányi koncertjére
megy és mind, aki a Ritz felé fut az autóban a táncos teára, mind az a
százszázalékos egoista dáma s gavallér azt gondolja, azt érzi: milyen
sokan lesznek ott! a publikum milyen kellemes lesz, milyen mulatságos!
én is ott leszek köztük!

Ha egyedül kéne hallgatni néki Beethovent abban a klasszikus
hangjegycsarnokban! Hogyha senki nem lubickolna, nem heverészne, nem
kacarászna ott a Lido kékítős vizében, sárga homokján, ha csak a
hullámok zsoltárja várná ott, s a homok lázas és monotón meditatiója! Ha
a Ritzben egyesegyedül kéne tangot, bluest rajzolnia testével, mint a
bolondnak egyedül a bolondok házában… mi?

Ha az a füstölt és fagyasztott embergyűlölő, aki megnémult éjfélen szűk
uccán halad hazafelé, ha az soha nem látna senki mást a lámpafényben
elmenni, soha nem hallana más cipőket is a kövön, úgy-e, kellemetlenül
érezné magát s talán nem is merne magában arra járni a gyilkosság
kedvenc negyedóráiban. Hogy örül az az embertől iszonyodó puskaporos
szívű bácsi, hogy vannak mások is, akik járnak, akik élnek…

Mért nem szóltam soha nékik!




SOHA, DE SOHA

Úgy készültem, hogy soha senkire közönyös arccal rá nem nézek, csak
mosolyogva. És arra készültem mindig, hogy mindenkinek köszönök, akit
meglátok, akár ismerős, akár nem, és hogy idegen országokban és vasúton
is minden férfival és asszonynyal és gyermekkel egy szót váltok, hogy
meghalljuk egymás hangját és elbúcsúzom egy könnycseppel örökre tőlük,
mert meghalunk. Eldöntöttem magamban, hogy soha senki előtt nem fogok
semmiről panaszkodni, hanem hazudok kellemeset, ha magamról kell
beszélnem és azt is elhatároztam, hogy a valóság témáihoz emberek között
hozzá nem szólok, én csak mindig az én szívemet fogom beszélni, hogy
elandalodjanak, mint a zenétől az én beszélésemtől és hogy nevessenek az
örömtől, mikor én beszélek és oda legyenek a meglepetéstől és
rajongjanak föl és ébredjenek az álom könnyű reggelére az élet nehéz
éjszakájából. És úgy számítottam, hogy minden ablakot megkocogtatok és
az elbújt lakosoknak jó napot kívánok. És minden zsebembe élő virágot
akartam tömni, ibolyát, gyöngyvirágot, meg apró jószagú mezei
margarétát, hogy az uccákon minden ismeretlent megdobhassak virággal.

Nem tettem meg.




TARTALOM

  Nem merem a szám kinyitni  3
  N. N.  4
  Tisztátalan lettem  5
  Szégyelhetem magamat  7
  A szívem nem repedt meg  8
  Tükörbe nézek  9
  Bűnöm, hogy nem vagyok én is gyilkos  12
  Áruló vagyok  14
  Nyugtalan érzésem van  16
  Képtelen vagyok  17
  Nem vagyok bezárva  18
  Néma  22
  Ezer bocsánat  23
  Végig nézek magamon  25
  Nem igen értem  28
  Nem szabad, nem szabad  29
  Mondjuk hogy  30
  Az alkonyt hallgattam  31
  Most ők jutottak eszembe  33
  Önzetlenség  35
  Hát ki az az én?  36
  Szabad-e nekem is boldognak lenni?  38
  Jaj, megint nem vettem el a reklám-cédulát!  40
  Meghalni, milyen bűn  41
  Ruhatárosné, pincér etcetera  43
  Nem vagyok őszinte  44
  Micsoda szörnyeteg vagyok  46
  Első, de nem utolsó bűn  48
  Az úgynevezett halottak  49
  Ócska cipő  52
  Beléakadtam a koldusba  53
  Megint csak a koldus  55
  Még mindig  57
  Nincs nyugtom tőle  59
  Nem szabad adni  61
  Bűn, bűn, bűn  62
  Mégis adok a végin  65
  Hogy mertem boldogtalan lenni  66
  Nem válogatom meg a szavaimat  68
  Állatkínzás  69
  Hogy nem kacagok hangosan  70
  Én haszontalan  71
  Siketnémákkal nem beszélek  72
  Pfuj!  74
  Sok mindenről hallgatok  76
  Azt olvastam Shakespeare-nél, hogy nincs olyan koldus, akinek valami fölöslege ne volna  79
  Fáj  81
  Én vagyok az oka  82
  Támadás fényes nappal  83
  A költemények  84
  Bűnös tudatlanság  85
  Én  87
  Szemeim és szemtelenségem  88
  Hogy szomorú vagyok  90
  Hold  92
  Látom  94
  Kisértetek  95
  Mit tettem  97
  Sajnálom  98
  Csak én, csak én, csak  99
  Most is sóhajtottam  100
  Én megcsalom szegényeket  101
  Csak ámulok, csak bámulok  103
  Röstelem  105
  Nem vagyok valami ártatlan, nem  106
  Mint mindenki  108
  Meghallom a hangomat  109
  Mennyi könyvet olvastam  110
  Valakinek adósa vagyok  112
  Szeretlek  113
  Levelet kapok  115
  Emlék  116
  Súlyos mulasztások  117
  Ásítok  119
  Bocsássanak meg, akikkel valami jót tettem  120
  Én, én, én  122
  Nem szólok senkinek  123
  Ilyen vagyok  124
  Ismerlek  125
  Szív  126
  Micsoda beszéd az  127
  Gyanú  129
  Nincs gyermekem  130
  Ez mind rám tartozik  132
  Soha, de soha  134






*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK BŰNEIM ***


    

Updated editions will replace the previous one—the old editions will
be renamed.

Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright
law means that no one owns a United States copyright in these works,
so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United
States without permission and without paying copyright
royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part
of this license, apply to copying and distributing Project
Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™
concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark,
and may not be used if you charge for an eBook, except by following
the terms of the trademark license, including paying royalties for use
of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for
copies of this eBook, complying with the trademark license is very
easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation
of derivative works, reports, performances and research. Project
Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away—you may
do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected
by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark
license, especially commercial redistribution.


START: FULL LICENSE

THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE

PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free
distribution of electronic works, by using or distributing this work
(or any other work associated in any way with the phrase “Project
Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full
Project Gutenberg™ License available with this file or online at
www.gutenberg.org/license.

Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg™
electronic works

1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™
electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to
and accept all the terms of this license and intellectual property
(trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all
the terms of this agreement, you must cease using and return or
destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your
possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a
Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound
by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person
or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.

1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be
used on or associated in any way with an electronic work by people who
agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few
things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works
even without complying with the full terms of this agreement. See
paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project
Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this
agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™
electronic works. See paragraph 1.E below.

1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the
Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection
of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual
works in the collection are in the public domain in the United
States. If an individual work is unprotected by copyright law in the
United States and you are located in the United States, we do not
claim a right to prevent you from copying, distributing, performing,
displaying or creating derivative works based on the work as long as
all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope
that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting
free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™
works in compliance with the terms of this agreement for keeping the
Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily
comply with the terms of this agreement by keeping this work in the
same format with its attached full Project Gutenberg™ License when
you share it without charge with others.

1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern
what you can do with this work. Copyright laws in most countries are
in a constant state of change. If you are outside the United States,
check the laws of your country in addition to the terms of this
agreement before downloading, copying, displaying, performing,
distributing or creating derivative works based on this work or any
other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no
representations concerning the copyright status of any work in any
country other than the United States.

1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:

1.E.1. The following sentence, with active links to, or other
immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear
prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work
on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the
phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed,
performed, viewed, copied or distributed:

    This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most
    other parts of the world at no cost and with almost no restrictions
    whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms
    of the Project Gutenberg License included with this eBook or online
    at www.gutenberg.org. If you
    are not located in the United States, you will have to check the laws
    of the country where you are located before using this eBook.
  
1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is
derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not
contain a notice indicating that it is posted with permission of the
copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in
the United States without paying any fees or charges. If you are
redistributing or providing access to a work with the phrase “Project
Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply
either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or
obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™
trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted
with the permission of the copyright holder, your use and distribution
must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any
additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms
will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works
posted with the permission of the copyright holder found at the
beginning of this work.

1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™
License terms from this work, or any files containing a part of this
work or any other work associated with Project Gutenberg™.

1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this
electronic work, or any part of this electronic work, without
prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with
active links or immediate access to the full terms of the Project
Gutenberg™ License.

1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary,
compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including
any word processing or hypertext form. However, if you provide access
to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format
other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official
version posted on the official Project Gutenberg™ website
(www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense
to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means
of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain
Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the
full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1.

1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying,
performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works
unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing
access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works
provided that:

    • You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from
        the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method
        you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed
        to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has
        agreed to donate royalties under this paragraph to the Project
        Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid
        within 60 days following each date on which you prepare (or are
        legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty
        payments should be clearly marked as such and sent to the Project
        Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in
        Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg
        Literary Archive Foundation.”
    
    • You provide a full refund of any money paid by a user who notifies
        you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he
        does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™
        License. You must require such a user to return or destroy all
        copies of the works possessed in a physical medium and discontinue
        all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™
        works.
    
    • You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of
        any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the
        electronic work is discovered and reported to you within 90 days of
        receipt of the work.
    
    • You comply with all other terms of this agreement for free
        distribution of Project Gutenberg™ works.
    

1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project
Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than
are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing
from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of
the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set
forth in Section 3 below.

1.F.

1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable
effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread
works not protected by U.S. copyright law in creating the Project
Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™
electronic works, and the medium on which they may be stored, may
contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate
or corrupt data, transcription errors, a copyright or other
intellectual property infringement, a defective or damaged disk or
other medium, a computer virus, or computer codes that damage or
cannot be read by your equipment.

1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right
of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project
Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project
Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project
Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all
liability to you for damages, costs and expenses, including legal
fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT
LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE
PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE
TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE
LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR
INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH
DAMAGE.

1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a
defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can
receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a
written explanation to the person you received the work from. If you
received the work on a physical medium, you must return the medium
with your written explanation. The person or entity that provided you
with the defective work may elect to provide a replacement copy in
lieu of a refund. If you received the work electronically, the person
or entity providing it to you may choose to give you a second
opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If
the second copy is also defective, you may demand a refund in writing
without further opportunities to fix the problem.

1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth
in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO
OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT
LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied
warranties or the exclusion or limitation of certain types of
damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement
violates the law of the state applicable to this agreement, the
agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or
limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or
unenforceability of any provision of this agreement shall not void the
remaining provisions.

1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the
trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone
providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in
accordance with this agreement, and any volunteers associated with the
production, promotion and distribution of Project Gutenberg™
electronic works, harmless from all liability, costs and expenses,
including legal fees, that arise directly or indirectly from any of
the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this
or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or
additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any
Defect you cause.

Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™

Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of
electronic works in formats readable by the widest variety of
computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It
exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations
from people in all walks of life.

Volunteers and financial support to provide volunteers with the
assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™’s
goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will
remain freely available for generations to come. In 2001, the Project
Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure
and permanent future for Project Gutenberg™ and future
generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see
Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org.

Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit
501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the
state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal
Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification
number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by
U.S. federal laws and your state’s laws.

The Foundation’s business office is located at 809 North 1500 West,
Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up
to date contact information can be found at the Foundation’s website
and official page at www.gutenberg.org/contact

Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg
Literary Archive Foundation

Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread
public support and donations to carry out its mission of
increasing the number of public domain and licensed works that can be
freely distributed in machine-readable form accessible by the widest
array of equipment including outdated equipment. Many small donations
($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt
status with the IRS.

The Foundation is committed to complying with the laws regulating
charities and charitable donations in all 50 states of the United
States. Compliance requirements are not uniform and it takes a
considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up
with these requirements. We do not solicit donations in locations
where we have not received written confirmation of compliance. To SEND
DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state
visit www.gutenberg.org/donate.

While we cannot and do not solicit contributions from states where we
have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition
against accepting unsolicited donations from donors in such states who
approach us with offers to donate.

International donations are gratefully accepted, but we cannot make
any statements concerning tax treatment of donations received from
outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.

Please check the Project Gutenberg web pages for current donation
methods and addresses. Donations are accepted in a number of other
ways including checks, online payments and credit card donations. To
donate, please visit: www.gutenberg.org/donate.

Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works

Professor Michael S. Hart was the originator of the Project
Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be
freely shared with anyone. For forty years, he produced and
distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of
volunteer support.

Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed
editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in
the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not
necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper
edition.

Most people start at our website which has the main PG search
facility: www.gutenberg.org.

This website includes information about Project Gutenberg™,
including how to make donations to the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to
subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.