The Project Gutenberg eBook of Kenyér és bor, by Dezső Kosztolányi
This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and
most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions
whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms
of the Project Gutenberg License included with this eBook or online at
www.gutenberg.org. If you are not located in the United States, you
will have to check the laws of the country where you are located before
using this eBook.
Title: Kenyér és bor
Author: Dezső Kosztolányi
Release Date: August 30, 2021 [eBook #66179]
Language: Hungarian
Produced by: Albert László from page images generously made available by
the HathiTrust Digital Library
*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK KENYÉR ÉS BOR ***
EZT A KÖNYVEMET
HORVÁT HENRIKNEK
A MŰVÉSZNEK ÉS BARÁTNAK AJÁNLOM
KOSZTOLÁNYI DEZSŐ
KENYÉR ÉS BOR
ÚJ VERSEK
1920
TEVAN-KIADÁS
TEVAN NYOMDA ÉS KÖNYVKIADÓVÁLLALAT BÉKÉSCSABA
AZ ÁLDOTTAK
BOLDOG, SZOMORÚ DAL
Van már kenyerem, borom is van,
Van gyermekem és feleségem.
Szivem minek is szomorítsam?
Van mindig elég eleségem.
Van kertem, a kertre rogyó fák
Suttogva hajolnak utamra,
És benn a dió, mogyoró, mák
Terhétől öregbül a kamra.
Van egyszerü, jó takaróm is,
Telefonom, úti böröndöm,
Van jó-szivü jót-akarom is,
S nem kell kegyekért könyörögnöm,
Nem többet az egykori köd-kép,
Részegje a ködnek, a könnynek,
Ha néha magam köszönök még,
Már sokszor előre köszönnek.
Van villanyom, izzik a villany,
Tárcám van igaz szinezüstből,
Tollam, ceruzám vigan illan,
Szájamban öreg pipa füstöl.
Fürdő van, üdíteni testem,
Langy téa, beteg idegemnek,
Ha járok a bús Budapesten,
Nem tudnak egész idegennek.
Mit eldalolok, az a bánat
Könnyekbe borít nem egy orcát,
És énekes ifju fiának
Vall engem a vén Magyarország.
De néha megállok az éjen,
Gyötrődve, halálba hanyatlón,
Úgy ásom a kincset a mélyen,
A kincset, a régit, a padlón,
Mint lázbeteg, aki feleszmél,
Álmát hüvelyezve, zavartan,
Kezem kotorászva keresgél,
Hogy jaj! valaha mit akartam,
Mert nincs meg a kincs, mire vágytam,
A kincs, amiért porig égtem.
Itthon vagyok itt e világban
S már nem vagyok otthon az égben.
HITVES
Még hozzád vágyik egyre e beteg szív
És úgy követlek, mint sötét detektiv,
A pesti utcán, a budai lankán,
Kedves Ilonkám.
De egyre jobban szállnak már az évek,
Fáradt szemünk a semmiségbe réved
És a mi jön, az oly hűs és komorló,
Mint a koporsó.
Az arcodon is feltün néha-néha
A fönség és gyász végtelen árnyéka
S életre buzditasz, halálra intesz,
Mint ama hitves,
Ki kőbe vésve áll a sírok ormán
Egy anya fájdalmával és mogorván
A sír hálószobáját nézi csendben
S szeme se rebben.
Mondd, mit tudsz erről, mindennek tudója,
Nő, kinek egy a szemfödő s a pólya,
Titokzatos alvótárs, földi vágyban
S a hideg ágyban.
Rejtélyes, aki immár szomorúnak
Mutatod arcod, húga te a búnak,
Beszéld el, mi az élet szörnyü titka
És mi a kripta.
Hitetlen én, ki senkibe se hittem,
Beléd fogódzom és kérdezlek itten,
Hová megyünk mi, élet koszorúsa,
Mélyszavu múzsa?
RÉSZEG VIRÁGOK ÉS DARÁZS-SZÓ
Most harminckét éves vagyok.
Nyár van.
Lehet, hogy tán ez, amire
Vártam.
Egészség duzzaszt hallgatag,
Bronz-arcom égeti a nap
És lassan
Megyek fehér ruhában a
Lugasban
Pipámba sárgálló dohány,
S a füstje kékes, halovány,
A fák alatt egy kerti széken
Alszik szelíden feleségem.
A küszöbön fiam. A szeme kék láng,
Nagy szőke fej,
Álmos puha száján csiklandva csorran
A lanyha tej.
Vad délután, a föld parázsló,
Részeg virágok és darázs-szó.
Ha haldoklom, ezt suttogom:
Nyár volt.
Jaj, a boldogság máshová
Pártolt.
Egészség fűtött hallgatag,
Égette bronzarcom a nap
És lassan
Mentem fehér ruhában a
Lugasban.
Pipámban sárgálló dohány
S a füstje kék volt, halovány
A fák alatt egy kerti széken
Aludt szelíden feleségem.
A küszöbön fiam. A szeme kék láng,
Nagy szőke fej.
Álmos, puha száján csiklandva csorrant
A lanyha tej.
Vad délután volt és parázsló.
Részeg virágok és darázs-szó.
JAJSZÓ
Mult este kissé lehajoltam
S feleségem azt mondta halkan,
Őszülsz fiam.
Tompán a lámpafénybe néztem,
Aztán zavartan fütyürésztem,
Búsan-vígan.
Mint a hold-udvar őszi éjen
Olyan volt most a lámpa nékem,
Oly hallgatag.
Ádám fiunk már álmodott rég
S én mintha messze-messze volnék,
A föld alatt.
Az ablakokat mind bezártam
S úgy ültem a budai házban,
Mint aki fél.
Eszem azon járt, ama tincsen,
Zörgette a szél a kilincsem,
Az ősz, a szél.
Egy ember jár itt, csúnya ember,
Szakálla kender, a november,
Jaj istenem,
Én láttam őt, mint apró-cseprő,
Söpör-söpör, kezébe seprő,
Jól ismerem.
A kapudat hiába zárod,
Hiába bújsz, fejedre károg
S oly bús a dal.
Nevetni nem hagy, sírni sem hagy,
Azt dudorássza egyre, nem vagy
Már fiatal.
VERÉS
Hogy vertek engem, kisfiam, nőm,
Kiket szeretek, édesek.
Ti rólatok dalol ma lelkem,
Mely csupa jaj és csupa seb.
Ha sírsz, fiam, halvány sirással
Versz engem és ütöd urad,
Én asszonyom, ha tompa délben
A hőmérőd lázat mutat.
Akik gyűlöltek mindig adtak,
Ők a szelídek és a jók.
De görcs nekem, halál a jóság
És keserű és fáj a csók.
Mert vertem akiket szerettem
S kiket szeretek, vernek ők.
Mostan sötét kezüket áldom,
Áldottak a nagyon-verők.
Igy még csak az istent szerettem
Kisgyermeki, bús éjeken.
Ő vert ilyen kemény ütéssel
A nagy, a vak, a végtelen.
Jaj, én tudtam, hogy nem mulatság
Szeretni és nem heverés.
De most tudom, szeretni szörnyű,
Szeretni az: verés, verés.
Verjétek életem kegyetlen
Amint sose vert a harag,
Verjétek értetek kiáltó,
Könnytől fuldokló szájamat.
Én nem panaszlom, hogy szerettem
És hogy szeretni fájt nagyon.
Verjétek a jobb és bal arcom,
Szívekkel verjetek agyon.
ANYAI NAGYAPÁM ARCKÉPE
Szemem most gyakran visszanéz,
És úgy idézlek
Jó nagyapám, te régi gyógyszerész.
Arcodon mély magány jegye.
Te félreültél,
Hogy mulatott cigánnyal a megye.
Azt mondják régi emberek,
Tej, szódavíz volt
Italod hangos asztalok megett.
Ruhádon nincs egy árva folt,
Oly szűzi-rendes,
De körmöd a sok jódtól sárga volt.
Patikus-család hű fia,
Könyved se volt több
Csak egy latin, ó _Pharmacopoea_.
Bolyongtál a magyar mezőn,
Lankadt zarándok,
Fájó göröngyre estél könnyezőn.
Hányszor látlak, ifju füvész,
Alélva menni
Egy tájon, hol az inség fütyürész.
Szivedbe méreg és virág,
Bot a kezedben,
A válladon egy ócska hátizsák.
Ánizs, kamilla, jószagú
Gyökér volt benne
És benne volt, már benne volt a bú.
SAKKOZTUNK EGYSZER…
Sakkoztunk egyszer három nagydiákok
Vörös tűznél, szigorú téli éjjel,
Az asztalon tuss és cirkalom állott,
S latin könyvek, kinyitva, szerteszéjjel.
Künn a fehér fák vártak, félve, halkkal,
A szél alighogy néha fölsóhajtott
S mi majszoltuk fiatal-lágy ajakkal
Az édes és bibor birsalma-sajtot,
Melyben dió volt…
Még alig tiz éve
S szemem kutat az elborult határon,
Megoldódott a kedves-régi kéve
S a nagydiák már eltünt, mind a három.
Az első az, aki e verset írja,
A második, az isten tudja hol van,
S a harmadiknak púpos már a sírja,
Keresztje elvész a sötét falombban.
Jaj, mit tudtak, három diák, az este,
Hogy térden állva nézni kell e szépet,
Csak én látom a mult falára festve,
Mi nem láttuk még akkor ezt a képet.
Türelmetlen vér nyargalt ereinkben,
Szerettünk volna mindig menni, menni,
Mit is sejtettük, hogy ez itt a minden,
És a mi aztán jön, a semmi, semmi.
Ha pitypang kelyhét fújtuk, semmiség volt,
Unottan vártuk az időt, mi eljő,
Hiába lángolt kelletőn az égbolt,
Csak ő kellett, a koldusi jövendő,
Mert azt hittük, az élet, mint a tenger
Bejárhatatlan, nem lesz soha vége,
Előre néztünk nyugtalan szemekkel
Míg lábunknál hevert a csönd, a béke.
De én a tengerek végére értem,
Vitorlámat fordítom újra vissza
S most megpihen e régi, téli éjben
Szegény lelkem, a fáradt nihilista.
CSÁTH GÉZÁNAK
Te sohase-jövő és sohase-beszélő,
Várlak ma is, halott, e hosszú és e késő,
Bús éjszakán.
Mert mészfehéren ég távolban a hegyoldal,
S befestve a falam a bandzsal, csorba holddal
Oly halavány.
Nem kell-e szólnod, mondd? Nincs semmi hír amonnan,
Hol fejfa és kereszt elvész a sűrü lombban
És sír a táj?
Én tudtam, hogy közöny s merev csönd van az éjben,
De hogy ilyen soká tart, azt most meg nem értem
És fájva fáj.
Alvó, emeld lassan nehéz és hosszú pillád
S a végtelen felé táguló nagy pupillád
Szögezd felém.
Most a palicsi tó úgy fénylik, mint az ólom
És a beléndeken s a vad farkasbogyókon
Alszik a fény.
Ah jól siess. Szived még egyszer megszakad tán,
Ha hosszan bolygasz a cyrillbetűs Szabadkán
S nem értenek.
És űznek majd tovább idegen, bús hazádban,
Zsákutcán és közön, ideges és hazátlan
Kisértetet.
Itt nyiss be csöndesen. Isméred a kilincsem.
Tudod, hogy portámon és a szivembe nincsen
Semmi gonosz.
Mert nem feledtelek. A fülledt estbe úszó,
Ablakból fölsiró, homályos hegedűszó
Eszembe hoz.
Igy látlak mindig én, édes, fiatal orvos,
Fehér köpenyben, a kavicsos és porondos
Kertudvaron.
De jőjj akárhogy is. Vérrel, sárral, te lélek,
Férgek gyűrűivel. Ha a láttodra félek,
Eltagadom.
Szemedbe bámulok és csellel kényszerítem
Kezedbe a kezem és a szivedre szívem,
Ha nem merem.
Igen, elédmegyek és régi orvosomnak
Csuklóm odanyújtom, hogy vizsgáld meg mint szoktad,
Ütőerem.
Oly jó az, aki ad s te élted odaadtad,
Angyali gyilkosa nődnek s tennen-magadnak,
Szelíd barát,
Ki végtelent ittál s a lelked égre lázadt,
Majd összetörted a tébolyok és a lázak
Szent poharát.
Lásd, itt leülhetnél. Nincs bontva még az asztal,
Kávé, dohány és rum vár mérgező malaszttal
S a mult, a csend.
Halkan beszélgetnénk. Elmondanám, mi történt,
S fölfedném szótalan a fájó, néma örvényt,
A névtelent.
Síró Hungáriánk ma porba fekszik árván,
Fölötte az átok, mint fekete szivárvány,
Gyászt bontogat.
Anyáink, húgaink járulnának elébed,
Kik éhesen rágják, elfáradott cselédek,
A csontokat.
Jaj, megmutatnám én a szívem is, e szörnyet,
Mely nappal céltalan halott vágyakra görnyed
S éjszaka sír.
Mert életem felén nem is vagyok, de látszom,
S reggel, ha öltözöm, csak játszom, egyre játszom
És vár a sír.
Ó vad szerelmese az őrült morfiumnak
Adj ágyat most nekem és az éjféli búmnak,
Akár a pap
Kérlek kiáltozván és íróasztalomra
Fantasztikus lázban görbedek lehajolva,
Hogy hívjalak.
Hisz a semmit tudod, gazdag, végzett, hatalmas,
Ki célhoz értél már, kell, hogy valamit adhass
Annak, ki él
S álomtalan éjjel kétségbeesve vár rád,
A multnak koldusa és százszorosan árvább
A semminél.
Te a halálé vagy, zarándoka az árnynak,
Ki bátran indultál, kapudat megtaláltad
Az éj felé.
De én, jaj, itt vagyok a fényben és hitetlen
Feledve önmagam, jajokba fúlva lettem
Az életé.
A NAGYVÁROSBAN ÉLTEM
A nagyvárosban éltem, hol a börzék
Déltájt, mikor magasba hág a nap,
Üvöltenek és mint megannyi torzkép
Az ember-arcok görcsbe ránganak.
Középkorban, fényén egy régi délnek,
Szólt a harang, letérdelt a paraszt,
Ők így imádkoznak, kik mostan élnek,
Csak pénzt kiáltva, jajt és bús panaszt,
Ijedt számokkal istenről vitáznak,
Az új istenről, »adnak«, egyre »vesznek«,
Hódolnak az aranynak és a láznak,
Magasba szállanak s a mélybe vesznek.
Kezük, mint azoké, kik vízbe buknak
És a tengerben egymást fojtogatják,
Kéken sötétlik ere homlokuknak,
Nem ismeri itt a fiú az atyját.
Mit tudják ők, hogy hol van ama méhes,
Amelyre most a déli csönd alászáll,
Mind telhetetlen, részeg, beteg, éhes,
A pénz ura, a csíszár és a császár.
Jaj, nem lehet azt soha kőre róni,
Mit szenvedünk, kik épitjük ma nyúlánk,
Egekbe vágyó, óriási gúlánk,
Mit meg se látnak e kor Fáraói.
Én is szolgálok, mint a többi árva
A láznak és aranynak, kósza lélek,
Irgalmat esdek, a karom kitárva,
S alázatos vagyok, mivelhogy élek.
Harminckét éve járok hőbe-hóba
S az életemnek kedve már hunyóba.
Szeretnék el-kivándorolni innen,
Hogy még lehetne az életbe hinnem.
Egy asszonnyal, egy kétéves gyerekkel,
Mennék az országúton, vándorember.
El innen, el-el messze, édes álom,
És élni kissé, nem ily eltiportan.
Két kedvesem elől egy kis szamáron,
S én kampós bottal, lenn az úti porban…
ÁDÁM FIAM UTRAVALÓJA
Ugy írom néked, kisfiam e verset,
Míg életemnek aszu fája korhad,
Minden nap egy sort, lassan és szelíden,
Hogy nemesítsen a rímes gyakorlat.
Halkabbra vált már a szivem verése,
A vérem néha pezsgett, de lehülten,
S ha futni kellett volna a futókkal,
Egy utcapadra csüggeteg leültem.
Egy képet akarok te néked adni,
Olyant, mi nékem kiskoromba tetszett,
Hogy életünk, melyet ma könnyel élünk
Ugy hasson rád, mint egy ódon fametszet.
A háború kalandor üstkössét
Rajzolgatom a vígasztalan égen,
Te egykor rátekintesz majd e képre,
S ámulva szólsz, rég lehetett, de régen.
Mert mostan éltél. A magyar igére
Alig nyitottad gyenge, drága szádat.
Tejről beszéltél, mézről és anyáról,
S csizmák tiporták ártatlan hazádat.
Jaj, kismagyar. Te bénák közt tipegtél
A jodoform és karbol illatában
Mankókkal játszottál budai kertben
S szegény rokkantak néztek haloványan.
Akik ma éltek, azok porba rogytak,
A krisztusi-szelídek nem beszéltek.
Akik ma sírtak, száraz szemmel álltak
S ájult szavakat mondtak el a szélnek.
Aggastyán sem tud szólni így a multról,
Se pókhálós könyv, mely bölcs és hideg lesz,
Figyelj reánk, akik ma vérben állunk,
Hajolj hozzánk, a ma-verő szivekhez.
Aranyt neked, aranyt, tömjént és myrrhát,
A kisdednek, a dacosan növőnek,
Ki felkanyarodsz új koroknak ormán,
Aranyt tenéked s az arany jövőnek,
Legyen tiéd a föld, mit megtagadtam,
Az ősi birtok szálljon reád újra,
Az ember álma, az erő, a minden,
A föld, a föld, a szent föld hallelújja.
Én, éhenkórász, rímelő apostol,
A mélyből a magasba epedek fel,
És látlak téged, biztosan, a földön,
Fehér villába, hófehér ebekkel.
Vagy gépkocsiban, autószemüveggel,
Mintha az egész világ ura volnál,
Vagy erkélyen, az ordító tömegben,
Párnás ajtók mögött, a telefonnál.
Mikor e látnok verset befejeztem
Az áprilisi szél borzolta lanyhán
A bokrokat, s nehéz-sötét sóhajjal
Nézett anyád reád, a kis verandán.
Még nem csüggedt le az idők özönje
És egyre nőtt az ár és nőtt az átok,
S mint járvány-cédulák halotti házon
Rikítottak a bús, skarlát plakátok.
Most tudd meg ezt és tudd meg merre mentek
Testvéreid az emberek, szegények.
De azt parancsolom neked utolszor,
Halál helyett kiáltsd ujjongva, élet.
Mi elveszünk mind. Én is cihelődöm
És csomaglom csöndesen a ládám.
De te maradj itt és beszélj helyettem,
Kit embernek neveztelek, kis Ádám.
ŐSZI KONCERT
ŐSZI KONCERT
PRAELUDIUM:
Sírj őszi vers… Sírj mindakét szemem,
Sírj őszi koncert, zengő zeneverseny.
Most itt az ősz és én vagyok az ősz
És régi bútól vemhes újra versem.
Beteg az arcom s beteg a dalom
És a múlást sápadva szomjazom,
Az életet, mely már csak félig-élet,
A hervadt holdat és a sírt
S a hűs napot, mely a holdnál sötétebb.
Beteg vagyok, szépségektől beteg,
Nem is vagyok más, egy beteg poéta.
Ha egyet nézek, elfakul a fény
És ferdül a nap, mint a hold karéja.
Ha kettőt nézek, hullik a levél,
És feltámad az, aki rég nem él,
Ha hármat nézek, az erdőn keresztül
Szél száll és kiszakad a köd
És a világ fázlódva összerezdül.
Most a ligetbe bolygok délután
És úgy jövök meg, mint egy temetésrül,
Talpig fekete gyászoló ruhám
S vörös szemem a könnyektől sötétül.
Fekete kalap és egy lomha bot,
S én révedten, álmodva ballagok.
Levelük a fák az aszfaltra sírják
És csengenek és zengenek
Az utolsó neszek, az őszi trillák.
*
INTERMEZZO:
Most tetszenek nekem az üvegek:
Mély délutánban oly mélyen tüzelnek.
Most tetszenek a sárgahajú nők
Sugárzásán szeptemberi tüzeknek.
Most tetszenek nekem a temetők,
Az elborult szobák bús, barna színben,
A haldokló fák szörnyü kórusa
És tetszik a föld és mindenki, minden.
Most dalol az ősz s én is dalolok,
Lalláz az ősz lassú litániát.
Most dalol az ősz, dalol a szivem,
Dalolni kezd most az egész világ:
A FÁK:
Mult este kezdődött a rékviem.
Poros és szürke volt az alkony
A görbe fénybe mentek hazatérők
És béna vágyak mentek lomha mankón.
Mult este kezdődött a rékviem.
Mult este volt, igen, igen.
A TÓ:
Mult este volt,
Elbújt a hold
És megfagyott a csendtől a vizem.
Mult este kezdődött a rékviem.
A FOLYÓK:
Hazátlanul fütyültek
A ködben a hajók.
Keresve egymást sírva jártak,
Mint a kisértetek, az árnyak
S az ég, a föld úgy hallgatott.
És habjaim remegve összebújtak,
Akár a félő gyermekek
És sírdogáltak hajnalhasadásig,
Mind könnyezett, mind könnyezett.
A TÓ:
És a víz a piciny hajókon
Olyan nehéz lett, mint az ólom.
A LIGET:
És délután járt itt egy beteg ember
S azt mondta a fáknak, hogy őszre meghal.
A RÉT:
A lég is megfeszült, mint egy üvegfal
És fedve voltunk fénnyel, tiszta csenddel
A HÁZAK:
Mi is elbújunk a homályos égbe
És összeszorulunk, mint a csigák
És alkonyórán, alvó ablakokban
Fellobban a langyos lámpavilág.
Most a cseléd is elborulva nótáz
S az emeleten égő vasalót ráz
Vöröslő tűz-körökbe
És aki megtér elhagyott szobánkba,
Itten marad örökre.
A nő imádkozik, a férfi bámul
És jeleket les a jós éjszakábul.
Ügyetlen újjon bukdácsol a skála,
Az eső is skálázik egymagába
És a diák fönn egyedül
Egész éjszaka hegedül.
AZ ABLAKOK:
Mi is siratjuk őt,
Siratjuk, aki itt lakik,
A nyárt, a nyári álmait.
Mi is siratjuk őt.
Gyászoljuk őt és dobolunk,
A szél, az éj üvegdobunk.
És sírnak rá az üvegek.
AZ ÉG:
És az eső is megered.
A VIHAROK:
Már vérzik a nyár,
A vénülő asszony.
Szél a haraszton.
Kár érte, be kár.
És rebben a sóhaj,
Jaj várjatok, ne még.
És lombtakaróval
Takarja tar fejét.
Haha, haha,
Hull a haja
És vézna arca hóka.
Fején vörös paróka.
Jó éjszakát.
Minden csupa árnyék
És ő, a világszép
Már festi magát.
AZ UTCÁK:
Rajtunk a szél, a vak őrült kalandoz.
A PÁLMÁK:
Mi még hiszünk s imádkozunk a naphoz.
A VIRÁGOK:
Mi mitse várunk s mondjuk csendbe: jóéjt,
S borzongva isszuk a hűs, őszi holdfényt.
Jóéjt virágok és jóéjt világok,
Lázas lányok, halotti húgaim.
Jóéjt testvérek, őszi rózsa,
Bús rezeda, dús kankalin,
Buja thuja, szegény beteg ciklámen
Most haljatok meg.
AZ ESŐ:
Kip-kop.
A FELLEGEK:
Ámen, ámen.
*
A FÉRFI SZÓL:
– Nézd, nyáron azt mondtam magamba:
De szép lesz ősszel, ha beteg leszek.
Jő valaki, ki csendes és beteg
S megnő a házunk, ez a bús, csodás ház
S a szél bongó telefondróton hárfáz.
Behull a meseházba a verőfény
És fűtjük arcunk bibor téa gőzén.
Vagy hintázunk a csendes hintaszéken,
Vagy álmodunk az elhagyott verandán.
Te hímezel s sötét arcomra bámulsz,
Amit tűzfénybe von nehéz havannám.
– Nézd, nyáron azt mondtam magamba:
Majd jő valaki, ki szeret talán
És sárga fák közt járok lábbadozva,
S járni tanulok egy nő oldalán
Tipegek és ha félek hazamenni
És kertjeinkben árnyra árny oson,
Hazavezet és megcsókolja számat,
Gyógyítva csókol a mély folyosón.
És félti szám, mint egy szelíd sebet
És csendben eltol, ha csókot adok
És tiltva teszi ujját ajakára,
Mert betegnek árt, jaj árt a csók.
Most itt vagy és vagy betegápoló,
Csókkal gyógyító beteg-apoló.
Csók, zavaros must, mézes, mérges, édes –
Csak sose lenne a csóknak szünetje –
Hajh nyári láz, hajh bús delirium,
Csókok szüretje, életem szüretje.
*
A NŐ SZÓL:
De én szeretlek édes emberem,
Az életem gyógyítja a tiédet.
Gyógyítja egyik száj a másikat,
Gyógyítja egyik kéz a másikat,
Gyógyítja egymást két szegény kis élet.
Gyógyítja a vad, lázas bor a lázat,
A bűnt a bűnnél is búsabb bocsánat.
Gyógyítja a vak éjszakát a nap,
Gyógyítja a sziklákakat a patak.
Gyógyít a fény, a láng, a lég, a jég,
Ha ráborul a tűz-gyötörte főre,
Gyógyítja a fű a beteg sebet
S a fekete hajat – a szőke.
*
FÉRFI SZÓL:
Makrancos munka, hogy gyűrűs kezed
Az ördögi cérnák között motoz.
Bukfencező csel, kínai kötés
És távoli, és titkos, és gonosz.
Egy kis manócska mindegyik kötőtű
S cikázó újjaid iramja gyors.
Te vagy, ki oldva-kötsz és kötve-oldasz,
Te vagy a sors, a sors.
Makrancos munka, női mánia,
Valami baljós, balos, ördögi.
Mit nem tudok, csak félve bámulok
És távolságunk tűkkel tükrözi.
Oly messze vagy te s e galambi játék.
Fehér fonál puha pamutba tőr.
Ki hal meg itten és miért e háló?
A tű az öl, az öl.
Makrancos munka, bújtó babona,
Alattomos, hisztérikus-merész.
Most sunnyogó, huncut, s igénytelen,
Mint lassu cica, hogyha egerész.
Játék a seb, játék a kacagás is
S komoly halál a díj egy kacajér.
És csillogó tűk, csillogó szemek közt
Hull-hull a vér, a vér.
*
A NŐ SZÓL:
Mit énekelsz? Kivel beszélsz megint?
Mit lát szemed az üres levegőbe?
Mit énekelsz? Miért siránkozol?
Hisz senki sincs itt, mért beszélsz felőle?
Mért nézed úgy két dombos melleim,
Mint temetőben a sírhalmokat,
Mily könnyeket törölsz szegény hajamba
És éjidőn micsoda riogat?
Miért beszélsz mindig feketeségről,
Mért látod szőke fürtöm feketén?
Most sír vagyok és egy halotti urna –
Mondd, kit temetsz belém?
*
A FÉRFI SZÓL:
Én eltemettem, édesem, beléd,
Kit most borzongva hívok újra vissza,
Mint halvány lángnál bomló spiritiszta
Halottjai kisértő szellemét.
Én eltemettem, édesem beléd,
Vidám szemedbe az ő bús szemét,
A te hajadba az ő dús haját,
Karját karodba
S most mind a pompa
A te szegény testedbe suhan át.
De lásd, fejemen most a mult cikáz
És lelkem száll, a végtelenbe túl,
Száz idegem megint feléje nyúl
S mint beteget elönt az esti láz.
A NŐ SZÓL:
Pokoli éj:
Iszonyú, iszonyú
Az éjszaka mi mély,
Csupa láng és ború,
Halálharag, lég-háború.
Iszonyú, iszonyú.
A FÉRFI SZÓL:
És most megint elémbe jő –
Egy pillanatra – s régi minden,
Hervadtan és halotti ingben
Kopog-kopog az ősz, meg ő.
A NŐ SZÓL:
Ó jaj, te félsz,
Kiről beszélsz?
A FÉRFI SZÓL:
Idézem őt!
Gonosz, hazug kezét idézem.
Idézem őt!
Ezen a poklokszülte éjen.
És kék szemed fekete lesz.
Hajad sötéten csergedez.
Hozzá hasonlít gyenge főd
S a levegőben érzem őt.
Parancsoló árny, félig szent valóság,
Félig szeszély.
Most párka, végzet s a kezében orsó.
A NŐ SZÓL:
Beszélj, beszélj!
A FÉRFI SZÓL:
Ó, hogyha láttad volna egyszer
Amint könyezve, mereven,
Imádkozó, áldott kezekkel
Letörte én áldatlan életem.
Ó, hogyha láttad volna egykoron,
Mint mostan én az arcodon.
Igen, ilyen volt: festék és hamis máz,
A szája egy kis rózsaszínű szinház.
Villanylámpácskák gyultak a fejében,
Ha nevetett,
Rózsásvilágos lett a levegő is
Feje felett.
Tükrökbe nézte furcsa-gonosz arcát,
Mély tükrök mélyiben
És az ezüstmámortól szertepattant
A tükör és szivem.
Megfeketült a mellemen a rózsa,
Amit adott
És ráncos lett, mint egy vénasszony arca
S halott, halott.
És megvakult kezében
Az ezüst és arany…
A NŐ SZÓL:
Csitt-csitt, elég.
Mostan belép
S közénk ül szótalan.
*
A FÉRFI SZÓL:
Te egy vagy azzal, ki mindnyájunk anyja
És nem mint én, ki tőle idegen,
Ki férfi-fejjel komorlok a létbe,
Dult csillagokba nézve mereven.
Te szent vagy és dal és harmónia.
Én a természet mostoha fia.
Nekem beszélni kell és sírni, sírni,
De a te némaságod szónokol.
Virág vagy és patak vagy, déli nap vagy
Üvegszekrénybe kincs, üvegcsokor.
Te bútora vagy elhagyott szobámnak,
Én gondolatkaosz.
Te élsz, ahogy a csillagok s a férgek
S nem vagy se jó, se rossz.
Te szép vagy és nő vagy, hevítő vagy
És hordozója százezer tavasznak.
Én kincseim közt nesztelen didergek,
De te mezítlen vagy királyi-gazdag.
Te néma vagy s úgy nyúlik el aranyló
Ovális tested a kereveten,
Mint egy gömbölyű, forró, eleven
Tengermorajt százszorzó, drága kagyló.
*
A NŐ SZÓL:
Nézd őket… Ah, míg várunk a vonatra
Hogyan cicáznak kormos árnyaink.
A kavicsok közt, a fényes sineknél
Zöld csillagunk meddő sugára ing
És úgy folyik a fénye arcainkra,
Mint beteges, halványzöldszínű tinta.
Folyik a holdfény,
A rég kiholt fény
S lenn összesímul két alak
Sötét tagokkal, hallgatag.
Nézd, most húzódva messze távolodnak,
Most összeér árnyék-kezünk.
S ölelkeznek – szegény, szegény bolondok.
*
A FÉRFI SZÓL:
Ó jaj, mi is ölelkezünk.
*
A FÉRFI SZÓL:
Ez itt a korzó.
Itt egy hervadó kert,
Mely érzi már a gyilkoló októbert
És sejtelmétől is oly halovány.
És fái közt olyan betegen illan
Az őszi nap, a sárga, őszi villany,
Bágyadt villanyfény haldokló szobán.
Lábujjhegyen járjunk most mindaketten,
Mert fájdalmas lelkembe meggyötörve
Bámulva nézi önmagát az ősz,
Mint egy kisérteties, mély tükörbe.
Ez itt a korzó.
Most tekints körül
S nézd a parázsló brilliántot, édes.
Nyiltan közönnyel, bátran, ahogy illik
Egy hypermodern költő kedveséhez.
Ott vannak még a nyártól züllött ernyők,
Halványpirossal, kiszíttan, fakón.
A kánikula sok-sok martaléka,
Egy kerti szék az őszi udvaron.
Rongyok, remények, megpörkölt rakéták
És cigarettavégek és szivek.
Fölöttük az árny, a halál, az éjjel
És a hideg, a szomorú hideg,
Itt egy kávéház fázó publikummal,
Ott meg az irodalmi emberek,
Kik szivarozva, szigorú szemölddel,
Szegény hullám fölött veszekszenek…
*
A NŐ SZÓL:
Én odamegyek és megkérem őket,
Hogy tégedet nagyon szeressenek
És értsék meg vívódó éneked.
Én odamegyek és megkérem őket,
Pajkos kacajjal, mint egy éji tündér,
Hogy lássanak be fátyolos szivedbe
S szeressenek elátkozott szivünkér.
Általkarolom csendesen a lábuk,
Az életed szelíden elmesélem,
Hogy megriadjanak és tág szemekkel
Bámuljanak reám az őszi éjen.
Mert szép a lelked régi bánatoktól,
Oly édes és jó, mint a tiszta óbor.
Ó én tudom ki vagy te és mi vagy te,
A te dalod rezgő rezedaillat.
Pünkösd a kedved, templom a szived
És hogyha szavad néha elijed,
Előtted szellemek és árnyak ingnak.
Én láttalak és nagy vagy és hatalmas,
Ha néha álomlátón hátra-hajlasz,
Én láttalak a kulcslyukon keresztül,
Hogy átölelt sok lenge látomány
És egy tekintetedre
Halványan és remegve
Bús angyalok röpültek a szobán.
*
INTERMEZZO.
Gyümölcsös ősz – –
Te vérző, koszorús –
Én hódolója vagyok a gyümölcsnek.
Szeretem a virágok táncait,
De az érett gyümölcs mély szava bölcsebb.
Ő már a cél, a szín, a hervadás.
Nyarak alusznak benne s cukrok íze
S remény, öröm, valóvá semmisítve
Ő már a vég, az állomás, a nász.
Én szeretem az égő-fiatalt,
De várva-várom a bús diadalt,
Az utolsó-halálost, szomorút,
Mely lelkemet te hozzád igazítja
Tedd, vérző ősz, nehéz fájdalmaimra
És életemre komoly koszorúd.
A NŐ SZÓL:
Ne sírj, ne sírj. Ah én nem értelek
Csak érezem, hogy fáj s valami jajgat.
Szavaid sokszor félve hallgatom,
Csodálkozom az elröpült dalon
S idézem a világgá szállt siralmat,
Mely a szivedből jött – érintve szádat –
És mély, mint a halál, a jaj s a bánat.
Ne sírj, ne sírj. Ah én nem értelek,
Gyümölcs s öröm közt édes a halál.
És szép a gyász, a félő suttogás,
A dal, ami remegve tétováz
És azután szédűlt magasba száll.
Nézd, hogy ragyog ránk ez a cifra bál.
E pirossárga, őszi karnevál.
*
A FÉRFI SZÓL:
Boldog, pogány nő, boldog százezerszer,
Ruhák között is százszor meztelen,
A hervadásba nyúló buja csókfa,
Megrészegűlő bíbor levelen.
Örült menád – kavargó fürteidben
A régi lázak láza szálldogál.
Szüretre zendül minden táj körötted
Csiklandja orrod erjedt muskotály.
Ó örökegy, – ó ősi titkot érző –
Ó változó kép – táncos tünemény –
Te látod még a régi, részeg istent
Őrjöngve párduc-szekerén.
Én másra leltem. Isten s ember nélkül
Daloltam ezt a férfi-éneket,
Hogy hallottam szívemben s a bokorban
A csendet, amely rajta lebegett.
A végtelenség bús hárfája lettem
És összegyűlt minden jaj a szivemben
S mostan viszik-viszik e kis dalok
És belezüllnek, meghalnak sóhajtón
*
AZ ÉG, AZ ŐSZ, AZ ÉJ:
Tücsökcirippelés egy régi ajtón,
Amit mindenki elhagyott.
ÉGI KALANDOK
EGYRE KÖZELEBB
És egyre-egyre közelebb
Megyek feléd, halál
S már ki se ejtem nevedet.
Ifjan beh sokszor hivtalak
S lázam hűsíteni
Fejemre raktam a havad.
Most már sírokra sem ülök,
Mosolygok lankatag,
Míg fáradok és szürkülök.
Híredre lelkem nem riad,
Nem vagy már szörnyű se,
Apa vagy és én a fiad.
Oly egy veled e meggyötört
Szív és e mellkosár,
Mint egy veled a rög s a föld.
Ó a halál az, aki vén
S koporsó-érc ragyog
Jégszín haján, bús ajkivén.
És egyre-egyre közelebb
Megyek feléd, halál
S már ki se ejtem nevedet.
EGYÜGYÜ ÉNEK
Ma láttam én a holtakat,
A régen-régen voltakat,
Mezítlenűl és feketén,
A hullakamra fenekén.
Az egyik azt mondotta: jaj,
Fején izzadt volt még a haj.
A másik azt mondotta: jó,
Áldott halál, lágy takaró.
Én mondtam: édes véreim,
Megcsöndesült testvéreim,
Sok férfi, nő, agg, kisgyerek,
Elromlott, szent játékszerek.
Egymás fölött feküdtek ők,
Nyílt szemmel, árva csecsemők,
Ki szülte őket, ottan áll,
Kegyetlen anyjuk, a halál.
Az arcuk tompa és suta,
A lábukon egy cédula,
Szakállasak és vállasak,
Mosolyosak és árnyasak.
Nincs jaja ennek, sem hire,
Nem várnak ők itt semmire,
Egyik kövér, másik sovány,
Mind földbe járuló, pogány.
Nem szörnyű már, nem is csodás,
Nem őrület, lidércnyomás,
Se feketeség, se derű.
Csak egyszerű. Oly egyszerű.
Nem sírtam, nem nevettem itt,
De ezt a vallást tettem itt.
Ma láttam én a holtakat,
A régen-régen voltakat.
ŐSI… RÉGI…
Kibújt a hold. Most néki mennek
A vágyaim a végtelennek.
Jaj, hogy mehetnék. Semmi célom
Ábránd a vágyam és acélom.
Babonás vágy űz, ősi, régi,
Két ezredéves hősi, égi.
Lennék kisértet, jámbor évek
És árnya egy szent remetének.
Megállanék bús ablakoknál
A csendbe, hol egy légy motoszkál.
Rohannék messze, egyre meszébb
És tévedeznék, révedeznék.
Vágnék nyugatnak, napkeletnek
És várnék, amíg elfelednek.
CSILLAGOK
Diákkoromba, vékony kis legényke
Fölnéztem a didergő csillagokra,
Mik fázva égtek fönn a téli éjbe.
Lengett nyakkendőm könnyü-furcsa csokra
S én csak rohantam, sápatag-fehéren,
Vásott köpenyben, éhesen rajongva.
Jaj, elbeszélni nem tudtam, mi nékem –
Oly ájuló-mély bűvöletbe estem –
A csillagfény a bús, kopott vidéken.
Most járok itten, tiszta, téli esten,
Prémes bundába és megváltozottan
Dús vacsora ízével, Budapesten.
Még most is ég a csillag, ahogy ottan,
Arany tüzekkel ékszeres az égbolt,
Csak én nem égek, aki úgy lobogtam.
Álmos szemem keresi fönn a rég-volt
Csodákat és oly búsan mondja szívem,
Hogy nékem már a csillag is sötét folt.
Vak vágyam mégis fölfelé feszítem,
A kis diákdalt újra sírva zengem
S kihunyt arcom fölmutatom szelíden,
Ó csillagok, ismertek-e még engem?
ÉJI RIADALOM
Hajnal, éjfél közt ocsúdva mély sötétbe fölriadtam
S az ablakból kihajolva bámultam, két óra tájt.
Mind aludtak, langyos éj volt, nesztelen, halotti-csöndes
És a gáz arany dsidával silbakolt az útakon.
A másik ház emeletjén szembe vélem egy ebédlő,
Az ablakja tárva-nyitva, halkan ég a villanya.
Véghetetlen, érthetetlen áll a kép az éjszakában,
Mint üres és furcsa szinpad, a szereplők nyugszanak.
A pohárszék hosszu árnya mozdulatlan nyúl a falra,
A márványlapon darab sajt és fölötte sajtharang.
A falon szorgalmasan jár egy polgári ingaóra,
Sétálója sárgarézből és egész hozzám ketyeg.
Arra gondolok, kik élnek itt, akiknek házi titkát
Egy szorongó éji órán mindörökre ellopom.
S megriadva kémlelődöm, mért e zajgás, mért e fájás,
Hogy a szám se tud beszélni s száj helyett beszél a szív.
Volt nekünk is sajtharangunk és volt kedves ingaóránk,
Mely szelíden járt az éjbe, míg aludtunk, gyermekek.
Most, álomtalan kesergő, nézem ezt a titkos órát,
Itt a hangtalan magányba hálóingbe hallgatom
És azon jár álmos elmém, hogy a föld száguld az ürben,
Óriás, zúgó robajjal mind ijedve vágtatunk,
Én, ki nézem, az, ki alszik, sajtharang és ingaóra
S reszketek, hogy életünk csak negyven, ötven, hatvan év.
BOHÓC
Lecsuklik minden pilla most,
Nem is találsz több villamost,
Igy járok én is itt, gyalog,
Köröttem olcsó angyalok.
Kármin, sáfrány, körúti nők,
Selyem harisnyák rossz cipők
S ami búsítja bús dalom,
A fanyar arcon fájdalom.
Ha a sír szavát hallanád,
Nem hallanál ily balladát.
Egy árva költő tévelyeg
S itt méri a mély éjeket.
Egy görbeutcán remegőn
Járkálok mint a temetőn.
Ó élet! sár! láz! csúnya út!
A vége és a mélye rút.
De jó itt, mert ez utca fáj
És szép, mert téboly ez a táj
S álarc alól mártir-szemek,
Testvér szemei rémlenek.
Festett az arcom nékem is
És szenvedés az ékem is.
Jaj, a költő gyomrába kóc,
Ő is beteg és torz bohóc.
MINT
Mint a beteg, ki néha visszagondol
Egészségére s könnyez és nem érti,
Úgy gondolok én vissza bús soromból
Az ifjúságra, lankadt lelkü férfi.
Jaj, az enyém volt-e a régi hársfa,
Amelyre a vidéki éj aláfolyt,
S én voltam-e a lánynak útitársa,
Cigányhaján ki hordott lila fátyolt?
Csak színezem tovább a régi hársfát
És életemnek régi-régi társát,
Mint a beteg, ki forró és fanyar
Lázába édes képeket kavar
És álmodik, hogy jár a dombok alján,
Előtte a kutyája s bot a karján.
ÁRNYAK FEHÉR PROCESSZIÓJA
Árnyak fehér processziója.
Te titkos és halk körmenet,
Mért hoz elém most minden óra?
Ó, jaj, mi ez? Ó, hogy lehet,
Hogy őket én mind elfeledtem,
Hisz társaim, hisz emberek.
Suhognak óriás seregben,
Ködfantomok, bús, vézna nép,
Mind ismerős és ismeretlen.
Egy-egy ember utamba lép,
Hallok sok elnémult, csodás szót
S úgy zeng, ahogy a multba, rég.
Kis társaim, ti porba játszók
Emelve sápadt fejetek
Az őszi kertekből kimásztok.
Hervadva, búsan, réveteg
Lányok merülnek föl az éjben
S nagy, néma szájuk rám mered.
Görnyedten ülök s sírva nézem,
Hogy tünedeznek szüntelen
És száll-lebeg velük fehéren
Az életem, az életem.
REGGELI ÁLDÁS
Most kávé kellene. Pillés és enyhe kávé
És egy nyugalmas, fekete szivar.
Hogy oly lázzal, mely ezer éjszakáé,
Azt mondjam a kelő reggelnek: ávé,
Az ébredés lázadt szavaival.
Künn köd. Regényes, reggeli roráté.
Itt benn a gyertya olyan halovány.
Fakó fal. Álmos ágyak. Örökös csönd.
Egy keltőóra, amely felcsörömpölt
S most süketen vár és ver tétován,
Hogy beleborzong fütetlen szobám.
Ver a szivem… Órám is egyre ver még.
És fojtogatja torkom az öröm.
Micsoda ez a régi-régi emlék?
Dalolni és sikoltani szeretnék
És szállani a hajnali ködön.
Csiklandja mellemet, oly édesen tép,
Mint bús gyerekkorom emlékei,
Hogy álmosan gondoltam még az éjre
S petyhüdt arcom a mosdó vize érte
S szaladtam volna ki, a ködbe ki,
A nagy megindulást köszönteni.
Még nincsen itt. De jön. Hajrá a reggel.
Még csupa folt és csupa sejtelem.
Nyomott szivem hozsannázva remeg fel,
Füstöl az út gyászkandeláberekkel
És holt magány kong árva tereken.
Ilyen magányt nem látott soha ember,
Ez a magány csak én velem rokon.
Gázlámpasor virraszt kihalt utaknál,
Az éj mellett ravatalgyertya barnál,
Igy megyek az ájult fővároson
S utolsó álmát félve meglopom.
Fekete bársonyok közt éji pompa.
Oly nesztelen, oly csendes és kopár,
A kórházakba lámpa leng lobogva
Virrasztó lángok távol ablakokba
És éji fényük fájón folydogál.
Félő kaszárnyák bújnak össze sorba,
Mik éjjel is úgy álltak az uton
És szundikálnak, lomha, furcsa szörnyek,
Dermedt nyakuk sután előre görbed,
Kinos vonaglás reszket álmukon…
De itt a reggel, én, csak én tudom.
Egy bérkocsin rohanok most elébe
Lihegve lesem, merre érkezik.
Külvárosokban bújok fázva-félve
És belenézek szürkülő szemébe,
Megcsókolom didergő térdeit.
Jaj, merre jön? Jaj, az utamba tér-e?
Itt már az éjjel fátyola szakad.
Fáradt leányok, éjjeli pincérek,
Ődöngő korhelyek, kik hazatérnek,
A percenő fényt várom sápatag,
Nehézszagú, sötét tetők alatt.
A szívemet széttépem száz darabra
S az ébredőknek mind odavetem.
Az első villamos robog, hozsanna,
Egy kiscseléd lámpát gyújt a magasba
S zöld fénybe motoz az emeleten.
Áldott, aki a reggelt nékem adja,
Áldottak e bús, fáradt emberek,
Kik élnek és hozzám hajolva lágyan,
Szelíd kezekkel hűtik éji lázam,
Áldottak az alvók, a csendesek
S áldottak, akik menni kezdenek.
Áldottak ők. Áldott, ezerszer áldott
E decemberi deres virradat,
Mely most szivembe, ahol minden átok,
Világot gyújt és nyújt egy jégvirágot,
Nekem, kinek már semmi sem maradt.
Áldott mindenki, zokogok, kiáltok
A tiszta lázak zengő reggelén,
Áldott a szívdobogtató és szürke hajnal,
Mely most megindul sejtető robajjal
S éj nap között, igy, még egész enyém
S áldott a föld és áldott legyek én.
LÁNGOK KÖZÖTT
És fekszem itten betegen.
Ágyamra fény cikáz,
Bús villogását ismerem –
Ez a tavaszi láz.
A láz, a gyász bennem cikáz –
Ez a sötét tavaszi gyász.
A szemeim oly könnyesek
S tündöklő arcom csupa seb,
Tüzespiros, vágyó-fehér.
Amerre nézek, csupa vér.
Fülemben mézes, buja szók.
Az ajkam könny, láng, csupa csók.
S a lelkem: az csupa zene
És a kezem
Oly vértelen,
Mint egy beteg leány keze.
És újjam, újjam szótlanul –
Halk, tiszta gyertya – lángra gyul
És tavaszi ligetek árnyán
Lobog a zöld homályban árván –
Most a te szájad érezem,
Egy lángkaréj beteg kezem
S a tűz, a láng karjába fog – –
És lángolón és álmodón
Sötétlombu oltárokon
Én is, én is fellobbanok.
A MAGÁNY PAPJA
Itt a magányban újra megtaláltam
Bolyongva síró, tévedt lelkemet
És hull a könnyem csendbe, lassu árban,
Mint bús mezőkre a halk permeteg.
A földre fekszem s bámulom a fákat,
Könnyezve, dultan jő a szerelem.
S hogy a kongó mezőn senki se láthat,
Sötét dalok tömjénét égetem.
Holt bánatom hamvát fejemre hintem,
Sivár imákba görnyed a gerincem,
A multak gyászmenetje felkeres.
S merev ajakkal hallgatok kevélyen,
Magamra húzva éjsötét kedélyem,
Mint zord csuháját a bús szerzetes.
SZONETT EGY SZOBORRA,
MELY AZ ÁLLÓ DANTÉT ÁBRÁZOLJA
Egykor mi is majd igy fogunk megállni,
Mint ez a kőben szenvedő alak.
Leroskadó, merev ivek csodái,
Siró tagok, jajongó vonalak.
Igy meredünk meg bánatunkba halkan,
Mikor az égre-orditás kevés.
A fájdalom ez, néma, mozdulatlan,
A végtelenbe beledermedés.
Az önmagába fúló néma Kin –
Az ős Szükség a végzet partjain –
Hátrálni nem tud s nem előremenni.
Önroncsain bús diadallal áll
S nincs fogcsikorgatás – és nincs halál –
Nincs békülés – és nincs könny. Ez a Semmi.
A SZŐKE NŐ PORTRÉJA
Csitt – fel ne keltsétek. Hisz alszik, alszik.
Bús boldogságát eltemette rég.
Fekete csipkéin pici aranyszív.
Úgy nyújtja ki sápadtarany fejét.
Alvó szemében megholt, régi átok.
Békébe fáradt bánat borúja.
Miért ezek a halk szomorúságok?
Ki tudja, mért a fátylas gyászruha?
Csitt, csitt – a kacagása oly merengő
A szava halk, ezüstös mise-csengő,
Nincs szívtelenebb és nincs szomorúbb.
Ha cseng, ha zeng, térdére hull a szépség
S ő mint hatalmas aranykoszorút
Némán viseli gőgös szőkeségét.
VÉNSÉG
Nem így képzeltem. Furcsa, csúnya szörnyet
Gondoltam én és fáradt öreget,
Aki köhögve a botjára görnyed
S hátán a régi rőzse integet.
De most hogy itt van, még százszorta szörnyebb,
Mint a mesébe, néma és meredt,
Majdnem derűs és kedves, azzal öl meg,
Hogy vár az iróasztalom megett.
Mert ennyi csak: ha eljön a tavasz,
Megismerem, hogy mindig ugyanaz
S belényugodtam, hogy a láz elillan.
Nem sírok, ha az esték holdasok
És néha, hogyha éjjel olvasok,
Kissé homályosabban ég a villany.
ÁLDOTT SZEGÉNYSÉG…
Áldott szegénység, te szelíd, te tiszta,
Elhagytál s én is, jaj, elhagytalak.
Most úgy idézlek, mint a spiritiszta,
Éhes, sovány és légies alak.
Mert úgy szerettél, hogy rajongva vissza
Hivlak, te bátor, rongyos és szabad,
Ki keserű poharát daccal issza
S tűzzel fakadnak száján a szavak.
De merre vagy? Most tán még mostohábban
Laksz egy sötét és vak diákszobában,
Olcsó szivart rágsz, vagy tán verset írsz?
Vagy tán fekéllyel fekszel a szeméten,
Vagy mit se várva ifjan és setéten
Egy bús asztalra ráborulva sírsz?
AZ ÁTKOZOTT HÁZBAN
Jaj, jaj micsoda bánat ez.
Ki hagyta rám, ki hagyta rám?
Úgy vesz körül, mint néma ház
S már ki se nézek ablakán.
Már ki se nézek ablakán,
Ezen az átkos ablakon.
Az ablaka könny, csupa könny
S e ház, e ház a fájdalom.
E ház, e ház a fájdalom
Nem is megyek innen tovább
És szeretem únt képeit
És bágyadt, barna bútorát.
Sok bágyadt, barna bútorát,
Amelybe lassan átfolyok,
Mint este, ha bezárkozunk
És leeresztjük a rolót.
*
Úgy fekszem itten most az ágyon,
Mint egy rosz, összekötött ördög.
Kényszerzubbony nekem a sorsom
És benne esztelen dühöngök.
Megátkozom a születésem,
Szájaskodó, zavart szavakban
S szivemben egy égigsötétlő.
Égigsötétlő, szörnyű kard van.
*
És néha úgy beszélek már magamról:
Ő szenved itten és Ő elmegy innen;
És néha látok még egy régi képet,
Egy idegen arcot a szemeimben.
És néha látom: hogy megy Ő az utcán
Lógó karokkal s mondom: vége, vége.
És néha látom: hogy búsul magában
Egy kiskávéház piszkos éjjelébe.
És néha megsiratom özvegy ágyát –
Hajnalban az ágy, mint egy pihenő sir. –
És néha szólok: Ő nyugodni tért már,
És mondom: Ő bánt engem s mondom: Ő sír.
AZ ELLENSÉG
Én tettem ezt. Hogy most leestem
És szemfedő vár és kereszt.
Azt mondom innen mégis: ámen.
Magam ura, én tettem ezt.
Szörnyű veréssel vert az isten,
De ellene nem vétkezem,
Szörnyebben az istenverésnél
Vert öngyilkos, bús két kezem.
Vert a kezem és vert a szájam,
Szivem korbácsa és nyila.
Néha úgy keltem magam ellen,
Mint egy cudar haramia.
Most itt vagyok. A bús határnál,
És sorsomat bennem keresd.
Mondd: ámen, övé a koporsó.
Mondd csöndesen: ő tette ezt.
KÁRTYA
KÁRTYA
A KÁRTYÁS FELFOHÁSZKODIK:
Ó színek színe, ördög bibliája
Fújd meg lelkembe roppant riadód.
Ó szívek szíve, züllött, furcsa szívem,
Vidd az ördöghöz drága véradód.
Puffadt erszényed, mely vértől hizott meg,
Az élet asztalára dobd oda
És hogyha aludt a sors ezer évig,
Mostan történjen végre a csoda.
Vesztett csaták, vér és kudarc után
Más nem maradt, csak ez még és a semmi.
Ó érzitek-e, micsoda e hívás:
Szaladni, úszni s menni, menni, menni,
Örökre folyni örök körfolyásban
Ujhódni, veszni, hullni lefele,
Csók és halál, bús kezdet és búsabb vég,
Színkeverés, tánc és örök csere,
Lélekzeni parázsló oxigénben
És nézni, hogy minden hogy folyik el
És érezni, fejünkön a sisakkal
A harc előtt, hogy menni, menni kell?
A KÁRTYÁS IMÁJA:
Valami van:
A változás.
Valami van:
Ami oly csodás.
Én veszhetek,
De nem vesz el ő
A félszemmel siró,
Félszemmel nevető.
Valami van:
Öröm és iszony.
Valami van:
A földi sikon.
Valami van:
Ezt érezem,
Tapintja velőm
És látja kezem.
És hirdetem
Búsan-vigan
És esküszöm:
Valami van:
A SÖTÉT PÁRKA:
Három bús párka áll az élet utján
A nő, a kártya, a halál.
Ó sötét párka, fátylasarcu, rejtett,
Engem kötényed titka vár.
Nem kérdezem, tündér vagy-e, banya?
A szeretőm leszel száz éjszaka.
Az életem péntekjén felkereslek
Hozzád őrjöngve felfohászkodom
És kérem az igét, a szót, a kulcsot,
Lábadra ejtve ráncos homlokom.
Lassú nekem az élet – sokszorozd meg
És adj a láznál lázabb lázakat.
Oly titkos ez a kincsesláda, nyisd fel
És hulljon le az iszonyu lakat.
Pörögjenek most gyorsan minden orsók,
Lássak ragyogva, mint még sohasem
Mutass nekem most bölcsöt és koporsót,
Sötét ujakkal illesd meg a sorsot
És gombolyísd le lassú életem.
TENGER ÉS VIHAR:
És néha vágtatunk, mint őrült tengerészek,
Recseg-ropog hajónk,
Kegyetlen vashajónk,
S hullámokon, ködön megyünk, örök merészek,
A szél, a köd jajong,
Hogy sir, jajong
És vasbordáival dacol a bús fedélzet.
Oda se könnynek, és oda se semmi vérnek,
Hurrah, tovább, tovább,
Mindég tovább, tovább
Csak nyargalunk vadul, mint bomlott tengerészek,
Sötét sziklákon át,
Millió poklon át
Szállunk tovább, tovább s szegény agyunk oly részeg
És rí a felleg is, és sziszeg a kötélzet,
Orditozunk: csodát!
Csodát, barbár csodát!
S csikorduló foggal csapunk neki a vésznek,
Káromkodunk, vérzünk, orkánok fütyörésznek,
Zápor zuhog, kén és pokol zuhog
S hurrah, hogy minden a habokba halt,
Habzsoljuk az otromba diadalt,
Mint részeg matróz a nehéz rumot.
AZ ÉJ, AZ ÁLOM S A KINOK:
De éjidőn szörnyűket álmodunk…
Jönnek felénk piros kis ördögök
S tüzes vaspántba lüktet homlokunk,
Sárkányok üznek, krampusz ránk röhög.
Mint a fegyencek járunk szédelegve
Cselédlépcsőkön mocskos éjjelekbe,
Tengert iszunk s szomjunknak nem elég,
Éhségünket eteti az ebéd
Kincsek között, bársonyba, jóllakottan
Király ebédjén vagyunk éhesek
És ránk vicsorog a sötét sarokban
Egy tüzesszemü, ordas, éhes eb.
SZEMÉT ÉS CSILLAGOK KÖZÖTT:
Ha emberek közé megyünk, fényes terembe
Remegve toljuk a tiltó reteszt.
A tiszta nők nyugodt és enyhe mellén
Oly súlyosan lóg az aranykereszt.
Ez a talaj szilárd – s ők állnak, ülnek,
Vagy fekszenek s nyugodtan alszanak.
Övék a föld, a biztos rejtveélés
S vetésükben lassan kikél a mag.
Mi a jövőt fogunkkal ránczigáljuk,
Köldökzsinórját tépjük esztelen,
Mi Mágusok vagyunk, Előidézők
És korcsolyázunk kócos fellegen.
És minden úszik és csurog köröttünk,
Bukunk, ha csak hozzánk nyulnak puhán,
Folyton-folyó és folyton-ujuló lét,
Sikos, csuszamlós trottoir-roulant,
Hullám a szélben, szél a fellegekben,
Szemét és csillagok közt a kezünk
S bizonytalan habokban, életünkben
Alélva és őrjöngve evezünk –
Csak evezünk a ködben és a szélben,
Mint tántorgó és ájult szivbajos,
Ki kétes élete bús óczeánján
Rozzant ladikkal tétova hajós.
A KÁRTYÁS DIADALA:
Diadal!
Tüzes szekéren, lángnyelvek között,
A parfümös nő hozzánk költözött
És száll a dal:
Diadal!
Parfümzivatar, őrjöngő világ,
Rivalganak rettentő trombiták:
Diadal!
Kinálja testét, táncol, hahotázik,
Ő a miénk és öleljük rogyásig:
Diadal!
Nem egy a csók, de száz és százezer.
Ő most szeret és ő most követel:
Diadal!
Csóktól, aranytól részegek vagyunk
És orditunk és összeroskadunk:
Diadal!
INDULÓ A KÖLTŐKHÖZ:
Ez itt az élet, hámor és kohó –
Világ költői, ide jöjjetek.
Testvéri szemmel, örökös hazárdok
Nézzétek itt az ősi lényeget.
Látjátok-e, a zöld asztal szövetjén
Ott ugrik a véletlen, mint a nyul
És kavarognak a szinek veszetten,
Mint álmainkba határtalanul.
Rémitve jönnek szörnyü figurák,
A feketék, a dörgő pirosak.
Ez itt az élet karneváli tánca,
Borzongató és édes iszonyat.
Költőszivünk sok kendőzött alakja,
Fantáziánknak lángoló salakja
Olvadva, sisteregve, feketén.
Ó élet, élet, roppant költemény,
Most láthatunk mezítelenül, ragyogva – –
Mi kéj.
Mily őrjitő, mily széditő – –
Mi mély.
A KÁRTYA PAPJAI MISÉZNEK:
Most így teszünk, most úgy, most ujra másként,
Ballábbal indulunk a harcba mi.
Súgunk magunkba, biccentünk fejünkkel,
Vajákosok mi, kártya papjai.
Hétszer szent a mi ceremóniánk,
Mert erre lejt a táncolók sora.
Ez a varázsszer nyitja meg a zárat,
Valóságnál valódibb babona.
Örök pecsét, mély titkokat lezáró
Lámpás, koszorú, mély habokba zászló,
Ő a bizalmunk, a szilárd, az áldott,
Ő gömbölyiti ki testté az álmot.
És hogyha eljő a nagy Gyertyaoltó,
Vesztünk s odaadjuk néki bánatunk.
De próbálva ő rajta is varázsunk,
Előbb, előbb még – hétig olvasunk…
A KÁRTYÁS SÍR:
Bitang! – kiáltja a szélvész utánunk,
Zsivány! – sziszegi és megyünk tovább
S mint a gyerek, akit véresre vertek,
Isszuk az undor keserű borát.
Finom kezünk szelíd arcunkra nyomjuk
S az álmok álma csendbe hull reája
És játszani kezd elhagyott szivünkben
Az életünk laterna magicája.
S látunk mezőt és virgonc, pici bárányt,
Látunk karácsonyt, kávés reggelit.
És az anyánkat is, kisirt szemekkel
És a szemünk könnyekkel megtelik.
És reszketünk, ha elfújjuk a gyertyát
És a sötétség járkál körülünk.
A paplanunkat is fülünkre huzzuk
S halálosan magunkba merülünk.
Ilyenkor az ágy hófehér mezőin
Az életünktől borzadozunk által,
Az egyik sír, a másik átkozódik,
A költőben felreszket egy csodás dal.
És akinek egy pásztor volt az apja,
Az messziről egy pásztorfurulyát hall…
JAJVESZÉKLŐ
A MAGYAR ROMOKON
Jaj, merre menjek?
Jaj, merre nézzek?
Jaj, mit rebegjek?
Jaj, mit hazudjak?
Jaj, tán loholjak?
Jaj, tán feküdjek?
Jaj, mért akarjak?
Jaj, mért pihenjek?
Jaj, régi kertünk?
Jaj, versek álma?
Jaj, drága fajtám?
Jaj, bús vidékem?
Jaj, hogy sziszegjek?
Jaj, hogy üvöltsek?
Jaj, hogy kigyózzak?
Jaj, hogy harapjak?
Jaj, hol az arcom?
Jaj, hol a multam?
Jaj, hol az ágyam?
Jaj, hol a sírom?
SZÉNRAJZ
Most gondolok az őszi vándorokra,
Kik az országúton sóhajtva mennek,
Hátukon egy batyúval, tántorogva,
Vágyuk feszítve a vak végtelennek.
Eső szitál és hervad már a nyárfa,
Csak pár levele inog még fehéren
A holt galyon, oly búsan, mint az árva
Halott mellén a vitézségi érem.
Minek is élni? Halni már a célja,
Elég, elég volt küzdeni idáig.
A tompa csöndből hallani alélva
Az elvonult nyár aranytrombitáit.
Ki tegnap állt, az fekszik most a földön
És sírni is erőtelen ezentúl.
Köröskörül a köd akár a börtön,
A hangtalan és ájult őszben elnyúl.
De jajgatnak sírjukban a halottak,
Kik élni vágytak volna, jajveszéklő
Szóval kiáltanak és felzokognak.
Ti értetek bor… álom… pálma… szép nő…
Itt járnak ők sötét, halálra sértett
Arccal közöttünk és rázzák az ajtót,
Bitangoló sok millió kísértet,
A sírból az élet felé sóhajtók.
A katona tanyák körül bolyong most,
Hol rózsaszín láng ég, az arca sápadt,
Csak nézi az égboltot, a borongóst,
Szíve üres, tarisznyájába bánat.
Hideglelős szemét feszíti tágra,
És óriás fantasztikus alakja,
A mint reá mered e bús világra
S lelkét, szegény lelkét a semmi lakja.
Az ablakon lesi, a mint a polgár
Dunyhák között vetköződik az ódon
Hálószobában, puffadt vánkosoknál
S libeg-lobog gyertyája furcsa módon.
Hol az ő ágya? Hollók, éji varjak
Kárognak útján, gyengelábu, részeg
És átkozódva búsan tovaballag,
Mint a középkori lándzsás vitézek.
(1918)
VIDÉKI ÉJ
Milyen közeli most a nyári ég
S mily messzi-kék
Alatta az alvó, beteg vidék.
A csillagos ég – fényes sírlepel –
Reád lehel
S a mindenséget kézzel éred el.
Csak ússz az éjbe, tündökölve ússz,
Jó, égi túsz
Ó messzeség őrültje, Sziriusz.
Mit hallasz itt? Az álmot hallod itt,
A halmokig
Halkan motoz, az éjjel álmodik.
Egy távol mozdony hortyog valahol,
Mert áll a tor,
Vértől zabáltan lassan zakatol.
Az ablakok lehunyják a szemük.
Csend mindenütt.
A toronyóra zengőn egyet üt.
De felviláglik a mély éjszaka
Kigyullad a
Kis patikának kormos ablaka.
Egy gyógyszerészlány – hadi, fiatal –
Felkel hamar,
Márványcsészében álomport kavar.
Az élet és a felleg eluszik.
Olyan bús itt.
Élő, halott egyformán aluszik.
Egyszerre a kis utcák dörgenek,
Egy szörnyeteg?
Nem, vas, halál, szij, Éji őrmenet.
Elhangzik a dobaja. Semmi más,
Egy surranás.
Most két erős, gyors puskadurranás.
Aszfaltra rogy egy bús, bitang legény
Fáradt szegény.
Csókolja a földet. Egy szökevény.
Körötte senki. A vidék kiholt.
Nem is sikolt.
Ki volt az anyja, istenem, ki volt?
A haja dús, még minden szála ép.
A szája szép
S harminckét foga büszke, drága ék.
Sápadt fejéből csörgedez a vér –
S ki tudja mér? –
Bámulja őt a vén Göncölszekér.
(1918)
ÓDA[1]
E dobogón roppant neved köszöntöm
Petőfi Sándor, én az új poéta
Szegényes kincseim lábadhoz öntöm
S hívom emléked, mely ma újra néma.
Szóljon neked, ki biztos erő vagy,
E tétova és új-ideges ének
S halld meg szavát, a szomszédból jövőnek
Az alföld árva, koldús gyermekének.
Kezembe nincsenek arany kalászok,
Se víg pipacs. Mind elhervadt, mi termett.
Vetésem a hold zöld vizében ázott
S egy vak szóbában sírtam, mint a gyermek.
Nap sem sütött rám. Mérgek és vad álmok
Igéztek engem az alföldi porban,
A bús vidéken és a betegágyról,
Az orvosságról és lázról daloltam.
Ám nagyapám, ki honvédszázados volt
És verekedett a császári haddal,
Még látta arcod és hallotta hangod
Tűzben remegni, amikor a vad dal
Fölreszketett és még mesélt felőled
Olyant, amit mi álmodni se tudnánk,
Mély téli esten, a gyerekszobában,
Mikor a findzsán reszketett a rumláng.
Igy látlak én még mostan is. Hatalmas,
Kiben az élet vére tüzesen vert,
Ifjú, kiben a magyar ég tetőzött
És meghaltál és nem láttad a tengert,
Elnémulok, csak hírmondód idézem,
A nagyapám árnyát e törpe, kalmár,
Sötét időben, aki még szabad volt
S dacolni is mert, régi forradalmár.
Ő is bolyongott, hosszan, számkivetve
Az óceán hullámának eredvén,
Negyven napig vergődött új hazába –
Szegény emigráns – rozoga dereglyén.
És sírt, hogy a newyorki kikötőbe
Hajók tolongtak és nem várta senki,
A kéményerdő rámeredt sötéten,
Lármázott a víz és rohant a yankee.
Aztán tíz évig élt így. Kosztolányi
Ágoston itta könnyeit hiába,
Szeneszsákot cepelt a vad Newyorkba,
Selyemre festett Philadelphiába.
Göndör fejét ereszté este búnak
És arra gondolt, vajjon haza ér-e,
Gondolt reánk, kik még meg sem születtünk
Az unokái távoli fejére.
Mert azt akarta, ott a tengeren túl,
Hogy ne legyen rongyember soha többet
És unokája, ki költő leend majd,
Magyarul áldja az eget s a földet.
Most ime éneklek ő róla, híven,
Ki homlokod láthatta glóriásnak
S emléket állítok a kedves aggnak,
Ki szenvedett s te néked, óriásnak.
Méltatlan költő, én, ki a neveddel
E pillanat tüzében összeforrok,
Ereklyéim adom, mik megmaradtak
A gyermekkorból s könnyeimtől forrók.
Iker nevetek fontam koszorúba –
Két drága honvéd – az én új dalomba:
És a küszöbön várom, hogy megilless,
Alázatosan, a porig hajolva.
ANYÁK
Már a szemük oly szörnyű nagy,
Hogy megijed, ki belenéz
S szemük alatt sovány gödör,
Amelybe rémek alszanak.
Oly vékonyak, akár a rongy,
Tejadó mellük elapadt,
Könnyes szemük kiszáradott,
Kezük, mint a kardpenge oly
Éles, határozott, kemény,
S uruk sóhajtva néz reá,
A kézre, amely puha volt,
Az álmok lágy párnája volt,
S nem ismeri fel a kezet.
Nem is nők többé, férfiak,
Álmos, sebesült katonák,
Fejükön fekete sisak,
A szenvedés, a vassisak.
Mind egyformák ők: az anyák.
S ha lenne egy találkozás,
Leülnének a földre ők,
A föld anyái szeliden.
S azt mondanák: igen, igen.
Bólongnának: igen, igen,
Vádolnának: igen, igen.
Igy csak járkálnak szótlanul,
S nem tudják merre, mért, hová,
Nem tudják soha, mi a hír,
Nem tudják, éj van-e, nap-e.
Csak néha emelik kezük,
Hogy megállítsák, ami megy,
A szörnyűséges valamit,
Miről remegve hallanak,
Ha ujságot olvas uruk.
Csak néha kelnek fel búsan,
Ebédidőn s berontanak
Oda, hol a fiuk lakott
S az üres ágyba keresik
Eltávozott kisfiukat,
S az üres égbe keresik
Az istent, aki nincs sehol.
KATONA A VILLAMOSBAN
Úgy nézem a te arcodat, mint egy ős-régi rúnát,
Ó ismeretlen közbaka e kóbor villamosban
És olvasom a szenvedést, amit e háborún át,
Titkos karcokkal véstek rá s megdermedt rajta mostan
Mert minden itt van, ami volt – csak győzd lajstromra venni –
Tizennégyből a könny, a vér, tizenötből a hangzó
Halálüvöltés és roham, tizenhatból a jajszó,
Tizenhétből egy csúcshurut, tizennyolcból a semmi.
Ember, testvér, apánk, fiunk, öcsénk, bátyánk, te bálvány,
Oly mély vagy immár, hogy a nép elhúzódik felőled,
A végtelent sejdíti meg és ijedez te tőled,
Amint lecsuklik a fejed, halott közönnyel árván.
A föld, a tompa föld ilyen. Már egy hegycsúcs az orrod,
Mely a bús arcok völgyein szökell, magasba törve,
Két mély mocsár a két szemed és elhagyott, beomlott,
Ijesztő, néma kút a szád, szájad fekete gödre.
IDEGES RÍMEK
Reménytelen,
Ki él, az mind reménytelen,
Csak könnye van, teménytelen.
Ezt dúdolom,
Egy téli éjjel dúdolom
S szorítom ájult homlokom.
Mit sirjak én?
E vad kornak mit sirjak én?
Mit jajgassak, mit irjak én?
Száz év se kell,
Még annyi se, száz év se kell.
Sírunkon a szél énekel.
Ki könnyet ont,
Bibor vért, halvány könnyet ont,
Egyforma lesz, mind görbe csont.
A katona,
Vidám polgár, bús katona,
Nem tudja, mért járt itt, soha.
A versiró,
Cenzor, szedő és versiró
Aludni fog s aludni jó.
Menj, árva, zord,
Szegény dalom, te árva, zord,
Dalold a semmit és a port.
Reménytelen,
Ki él, az mind reménytelen,
Csak könnye van, teménytelen.
GYÁSZKAR
Megölték őt. Megölték.
Nagyhangon elkiáltom
Világnak embereknek.
Hegyeknek és folyóknak.
Megölték őt. Megölték.
Gyászolni igy tudunk ma.
Orditó fájdalommal.
Elbóduló szavakkal,
Elbődülő haraggal.
Mert jaj, nem azok ölték,
Kiket szegényke látott,
Hogy a földet harapta
És verte azt a földet
Irtózatos ököllel,
Mely nem lehet övé már.
Mert jaj, nem azok ölték,
Kiket szegényke gondolt,
Hogy életét kereste
Rövidlátó szemével,
Ugy mint a kertje földjén
Szemüvegét kereste.
Mert jajjaj, mások ölték,
Kiket sohase látott,
Mert jajjaj mások ölték,
Kiket sohase ismert.
De én ismérem őket,
Én tudom, mit csinálnak,
Én tudom, merre laknak,
Én tudom, hogy mit esznek.
Bujakór koszorúzza
A homlokuk pirossal,
És verje meg az isten
Őket sokféle jóval,
Élettel, hosszu-hosszu
Évekkel, pénz sokával,
Ásitó unalommal.
Hadd tolják őket édes
Ringásu párna-széken
És tágranyilt szemükben
Halkan égjen a téboly.
KÖNNYEK KOLDUSA
Én voltam egykor szent edény.
A fájdalom lakott szivemben
S a boldogok
Poétának neveztek engem.
Mostan vagyok koldus, szegény,
Mert elveszett, mi az enyém volt.
S a könny, a könny
A nagyvilágra szerteszétfolyt.
Zokognak a föld kerekén
Mindenki sír, mindenki költő,
Vak jajgató,
Fájdalmát az égig üvöltő.
De legnagyobb jaj az enyém,
Ki állok itt e bús özönben,
Sírók között
S nincs semmi búm és semmi könyem.
MAGYAR KÖLTŐK SIKOLYA EURÓPA KÖLTŐIHEZ
Oly mélyre estünk, hogy nem hullhatunk már,
Nincs is magas és nincs számunkra mély.
Anyánk nyelvén sikoltunk a világhoz,
Mi lesz szivünkkel és mi lesz szavunkkal,
Ha jő az éj?
Ti messze költők, akik távol innen
Emelkedtek az isten szivihez,
Mi földön ülünk már s szavak hamúját
Kapargatjuk és felzokogva kérdjük,
Mi lesz, mi lesz.
A versünk is már csak segélysikoltás,
Mely ki se hat a tűzön-poklon át,
Mint gyenge csecsemőé, kit megölnek
És mint a szűzé, akit meggyaláznak
A katonák.
(1919)
RAPSZÓDIA
Nincs ahova hazatérjek,
Ténfergek, mint a kisértet
Éjszaka.
Süt a verő, mégse látnak,
A magyar a nagyvilágnak
Árvája.
Megy az élet, jő az élet,
Ebek vagyunk és cselédek.
Bolondok.
Jajgatok, de nincs ki hallja,
Vizes a kalapom alja
A könnytől.
Jaj, ha szám egyet kiáltna,
Kitűzném a kapufára
Szívemet.
Csak csöndesen szivem, aludj,
Jó nekem így, jó nekem úgy,
Akárhogy.
Igy végezték bús hatalmak,
Olcsó víz a magyar harmat,
Sárba hull.
Mit bánják ők? Nevetnek ők,
Várnák ákácos temetők
Mi reánk.
Édesanyám minek szültél?
Elhervadtál, megőszültél
Hiába…
IMA HARC ELŐTT
Belőlem majd bús lobogó lesz,
Mit összetép idők viharja,
Emlékemet is elsodorja
S nem kisér lárma, suttogó nesz.
Belőletek lesz cafra dísz tán,
Bankár-kisasszonyoknak éke,
De az enyém a jó, a béke,
A becsületnek gyolcsa, tisztán.
Mert odaadtam mind a kincsem,
Szivem jobbik felét a nőnek,
Felét zálogba a jövőnek,
És a kezembe semmi sincsen.
A sorsomat adtam agyarnak,
Fognak, körömnek és tusának,
S mindent a földgömb koldusának,
A vak mártirnak, a magyarnak.
Ő az Apa, a mondhatatlan,
A Nemző, aki sir a földön,
És most mit kaptam tőle kölcsön,
Az életem is visszaadtam.
Csak gyújtsa más reá a tüzvészt,
Én sirva borulok nyomába,
Csörgesse a rongy és a gyáva,
A hirt, ezt a harminc ezüstpénzt.
Nyirettyüjük mások rikassák,
Úri szalonba, úri bálon,
Én titkos arcod látva-látom,
Fajom, mert föld vagy, vér, igazság.
Belőlem, majd bús lobogó lesz,
Mit sárba dobnak, elfelednek,
Árnyéka eltűnő nevemnek,
De becsűletbe bukni jó lesz.
(1920)
SZONETT AZ ÖREG KIRÁLYRÓL
Mily meghatottan gondolok ma rája,
Hogy nyavalyatörősen és bután
Fekszünk a sárban, annyi könny után
S szájunk a tébolyt és jajt kiabálja.
Ezüstösen hullt a tél zuzmarája,
S öregapóként ült nagy trónusán
Az agg király, mi kávéztunk Budán
S a végtelen békére nyilt a pálya.
Én ekkor voltam boldog. Aranyak
Bújtak rongyos zsebembe hallgatag
És fájt az élet, a rejtélyes-édes.
Diadalmas tüzével vert a nap.
Sirtam, daloltam lombos kert alatt.
Mert költő voltam és huszonöt éves.
SZABADKA
Szülőföldemnek bús határa, hajh,
Elér-e még a bánat és sóhaj?
Mert hozzád többé nem visz a vonat,
Csak igy emelhetem rád arcomat.
Gyermekkorom, áldott gyermekkorom
Te hontalan, hozzád kiáltozom.
Bölcsők, koporsók, temetői por
És templomok ormán az estbibor.
Kis iskolánk, amelybe a harang
Oly édesen beszélt, akár a lant.
Lombok, virágok és szines kavics
A sinek mellett. Hullámos Palics.
Hold, nyári bál, rakéta, kéjes ég
S a szélbe – karcsú lányok – jegenyék.
Szivembe húsz év gazdagsága s lágy
Édes-halálos méz: a vágy, a vágy.
Fejemre kulcsolom a két kezem
És koravénen rád emlékezem.
Vagyok szegény, ki semmit sem akar,
Harmincnégy éves, elfáradt magyar.
S nem kérdezem az ég ragyog-e még.
Azt sem kérdezem, hogy vagyok-e még?
Lábjegyzetek.
[Footnote 1: Székfoglaló a Petőfi Társaságban.]
TARTALOM
AZ ÁLDOTTAK
Boldog, szomorú dal 7
Hitves 9
Részeg virágok és darázs-szó 11
Jajszó 13
Verés 15
Anyai nagyapám arcképe 17
Sakkoztunk egyszer… 19
Csáth Gézának 21
A nagyvárosban éltem 26
Ádám fiam utravalója 28
ŐSZI KONCERT
Őszi koncert 33
ÉGI KALANDOK
Egyre közelebb 55
Együgyü ének 57
Ősi… Régi… 59
Csillagok 60
Éji riadalom 62
Bohóc 63
Mint 65
Árnyak fehér processziója 66
Reggeli áldás 68
Lángok között 71
A magány papja 73
Szonett egy szoborra 74
A szőke nő portréja 75
Vénség 76
Áldott szegénység… 77
Az átkozott házban 78
Az ellenség 80
KÁRTYA
Kártya 83
JAJVESZÉKLŐ
A magyar romokon 93
Szénrajz 94
Vidéki éj 96
Óda 99
Anyák 102
Katona a villamosban 104
Ideges rímek 105
Gyászkar 107
Könnyek koldusa 109
Magyar költők sikolya Európa költőihez 110
Rapszódia 111
Ima harc előtt 113
Szonett az öreg királyról 115
Szabadka 116
*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK KENYÉR ÉS BOR ***
Updated editions will replace the previous one--the old editions will
be renamed.
Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright
law means that no one owns a United States copyright in these works,
so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the
United States without permission and without paying copyright
royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part
of this license, apply to copying and distributing Project
Gutenberg-tm electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG-tm
concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark,
and may not be used if you charge for an eBook, except by following
the terms of the trademark license, including paying royalties for use
of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for
copies of this eBook, complying with the trademark license is very
easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation
of derivative works, reports, performances and research. Project
Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away--you may
do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected
by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark
license, especially commercial redistribution.
START: FULL LICENSE
THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE
PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK
To protect the Project Gutenberg-tm mission of promoting the free
distribution of electronic works, by using or distributing this work
(or any other work associated in any way with the phrase "Project
Gutenberg"), you agree to comply with all the terms of the Full
Project Gutenberg-tm License available with this file or online at
www.gutenberg.org/license.
Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project
Gutenberg-tm electronic works
1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg-tm
electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to
and accept all the terms of this license and intellectual property
(trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all
the terms of this agreement, you must cease using and return or
destroy all copies of Project Gutenberg-tm electronic works in your
possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a
Project Gutenberg-tm electronic work and you do not agree to be bound
by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the
person or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph
1.E.8.
1.B. "Project Gutenberg" is a registered trademark. It may only be
used on or associated in any way with an electronic work by people who
agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few
things that you can do with most Project Gutenberg-tm electronic works
even without complying with the full terms of this agreement. See
paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project
Gutenberg-tm electronic works if you follow the terms of this
agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg-tm
electronic works. See paragraph 1.E below.
1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation ("the
Foundation" or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection
of Project Gutenberg-tm electronic works. Nearly all the individual
works in the collection are in the public domain in the United
States. If an individual work is unprotected by copyright law in the
United States and you are located in the United States, we do not
claim a right to prevent you from copying, distributing, performing,
displaying or creating derivative works based on the work as long as
all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope
that you will support the Project Gutenberg-tm mission of promoting
free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg-tm
works in compliance with the terms of this agreement for keeping the
Project Gutenberg-tm name associated with the work. You can easily
comply with the terms of this agreement by keeping this work in the
same format with its attached full Project Gutenberg-tm License when
you share it without charge with others.
1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern
what you can do with this work. Copyright laws in most countries are
in a constant state of change. If you are outside the United States,
check the laws of your country in addition to the terms of this
agreement before downloading, copying, displaying, performing,
distributing or creating derivative works based on this work or any
other Project Gutenberg-tm work. The Foundation makes no
representations concerning the copyright status of any work in any
country other than the United States.
1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:
1.E.1. The following sentence, with active links to, or other
immediate access to, the full Project Gutenberg-tm License must appear
prominently whenever any copy of a Project Gutenberg-tm work (any work
on which the phrase "Project Gutenberg" appears, or with which the
phrase "Project Gutenberg" is associated) is accessed, displayed,
performed, viewed, copied or distributed:
This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and
most other parts of the world at no cost and with almost no
restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it
under the terms of the Project Gutenberg License included with this
eBook or online at www.gutenberg.org. If you are not located in the
United States, you will have to check the laws of the country where
you are located before using this eBook.
1.E.2. If an individual Project Gutenberg-tm electronic work is
derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not
contain a notice indicating that it is posted with permission of the
copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in
the United States without paying any fees or charges. If you are
redistributing or providing access to a work with the phrase "Project
Gutenberg" associated with or appearing on the work, you must comply
either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or
obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg-tm
trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.
1.E.3. If an individual Project Gutenberg-tm electronic work is posted
with the permission of the copyright holder, your use and distribution
must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any
additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms
will be linked to the Project Gutenberg-tm License for all works
posted with the permission of the copyright holder found at the
beginning of this work.
1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg-tm
License terms from this work, or any files containing a part of this
work or any other work associated with Project Gutenberg-tm.
1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this
electronic work, or any part of this electronic work, without
prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with
active links or immediate access to the full terms of the Project
Gutenberg-tm License.
1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary,
compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including
any word processing or hypertext form. However, if you provide access
to or distribute copies of a Project Gutenberg-tm work in a format
other than "Plain Vanilla ASCII" or other format used in the official
version posted on the official Project Gutenberg-tm website
(www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense
to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means
of obtaining a copy upon request, of the work in its original "Plain
Vanilla ASCII" or other form. Any alternate format must include the
full Project Gutenberg-tm License as specified in paragraph 1.E.1.
1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying,
performing, copying or distributing any Project Gutenberg-tm works
unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.
1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing
access to or distributing Project Gutenberg-tm electronic works
provided that:
* You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from
the use of Project Gutenberg-tm works calculated using the method
you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed
to the owner of the Project Gutenberg-tm trademark, but he has
agreed to donate royalties under this paragraph to the Project
Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid
within 60 days following each date on which you prepare (or are
legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty
payments should be clearly marked as such and sent to the Project
Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in
Section 4, "Information about donations to the Project Gutenberg
Literary Archive Foundation."
* You provide a full refund of any money paid by a user who notifies
you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he
does not agree to the terms of the full Project Gutenberg-tm
License. You must require such a user to return or destroy all
copies of the works possessed in a physical medium and discontinue
all use of and all access to other copies of Project Gutenberg-tm
works.
* You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of
any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the
electronic work is discovered and reported to you within 90 days of
receipt of the work.
* You comply with all other terms of this agreement for free
distribution of Project Gutenberg-tm works.
1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project
Gutenberg-tm electronic work or group of works on different terms than
are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing
from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of
the Project Gutenberg-tm trademark. Contact the Foundation as set
forth in Section 3 below.
1.F.
1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable
effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread
works not protected by U.S. copyright law in creating the Project
Gutenberg-tm collection. Despite these efforts, Project Gutenberg-tm
electronic works, and the medium on which they may be stored, may
contain "Defects," such as, but not limited to, incomplete, inaccurate
or corrupt data, transcription errors, a copyright or other
intellectual property infringement, a defective or damaged disk or
other medium, a computer virus, or computer codes that damage or
cannot be read by your equipment.
1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the "Right
of Replacement or Refund" described in paragraph 1.F.3, the Project
Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project
Gutenberg-tm trademark, and any other party distributing a Project
Gutenberg-tm electronic work under this agreement, disclaim all
liability to you for damages, costs and expenses, including legal
fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT
LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE
PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE
TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE
LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR
INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH
DAMAGE.
1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a
defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can
receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a
written explanation to the person you received the work from. If you
received the work on a physical medium, you must return the medium
with your written explanation. The person or entity that provided you
with the defective work may elect to provide a replacement copy in
lieu of a refund. If you received the work electronically, the person
or entity providing it to you may choose to give you a second
opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If
the second copy is also defective, you may demand a refund in writing
without further opportunities to fix the problem.
1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth
in paragraph 1.F.3, this work is provided to you 'AS-IS', WITH NO
OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT
LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.
1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied
warranties or the exclusion or limitation of certain types of
damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement
violates the law of the state applicable to this agreement, the
agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or
limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or
unenforceability of any provision of this agreement shall not void the
remaining provisions.
1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the
trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone
providing copies of Project Gutenberg-tm electronic works in
accordance with this agreement, and any volunteers associated with the
production, promotion and distribution of Project Gutenberg-tm
electronic works, harmless from all liability, costs and expenses,
including legal fees, that arise directly or indirectly from any of
the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this
or any Project Gutenberg-tm work, (b) alteration, modification, or
additions or deletions to any Project Gutenberg-tm work, and (c) any
Defect you cause.
Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg-tm
Project Gutenberg-tm is synonymous with the free distribution of
electronic works in formats readable by the widest variety of
computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It
exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations
from people in all walks of life.
Volunteers and financial support to provide volunteers with the
assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg-tm's
goals and ensuring that the Project Gutenberg-tm collection will
remain freely available for generations to come. In 2001, the Project
Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure
and permanent future for Project Gutenberg-tm and future
generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see
Sections 3 and 4 and the Foundation information page at
www.gutenberg.org
Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation
The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit
501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the
state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal
Revenue Service. The Foundation's EIN or federal tax identification
number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by
U.S. federal laws and your state's laws.
The Foundation's business office is located at 809 North 1500 West,
Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up
to date contact information can be found at the Foundation's website
and official page at www.gutenberg.org/contact
Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg
Literary Archive Foundation
Project Gutenberg-tm depends upon and cannot survive without
widespread public support and donations to carry out its mission of
increasing the number of public domain and licensed works that can be
freely distributed in machine-readable form accessible by the widest
array of equipment including outdated equipment. Many small donations
($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt
status with the IRS.
The Foundation is committed to complying with the laws regulating
charities and charitable donations in all 50 states of the United
States. Compliance requirements are not uniform and it takes a
considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up
with these requirements. We do not solicit donations in locations
where we have not received written confirmation of compliance. To SEND
DONATIONS or determine the status of compliance for any particular
state visit www.gutenberg.org/donate
While we cannot and do not solicit contributions from states where we
have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition
against accepting unsolicited donations from donors in such states who
approach us with offers to donate.
International donations are gratefully accepted, but we cannot make
any statements concerning tax treatment of donations received from
outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.
Please check the Project Gutenberg web pages for current donation
methods and addresses. Donations are accepted in a number of other
ways including checks, online payments and credit card donations. To
donate, please visit: www.gutenberg.org/donate
Section 5. General Information About Project Gutenberg-tm electronic works
Professor Michael S. Hart was the originator of the Project
Gutenberg-tm concept of a library of electronic works that could be
freely shared with anyone. For forty years, he produced and
distributed Project Gutenberg-tm eBooks with only a loose network of
volunteer support.
Project Gutenberg-tm eBooks are often created from several printed
editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in
the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not
necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper
edition.
Most people start at our website which has the main PG search
facility: www.gutenberg.org
This website includes information about Project Gutenberg-tm,
including how to make donations to the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to
subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.
