Karriérek: Nagy tudósok

By Cholnoky, Csapodi, Fink, Szilády, and Váró

The Project Gutenberg eBook of Karriérek: Nagy tudósok
    
This ebook is for the use of anyone anywhere in the United States and
most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions
whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms
of the Project Gutenberg License included with this ebook or online
at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States,
you will have to check the laws of the country where you are located
before using this eBook.

Title: Karriérek: Nagy tudósok

Author: Jenő Cholnoky
        István Csapodi
        Ida Fink
        Zoltán Szilády
        Ferenc Váró

Release date: April 7, 2025 [eBook #75811]

Language: Hungarian

Original publication: Budapest: Singer és Wolfner, 1912

Credits: Albert László from page images generously made available by the Google Books Library Project


*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK KARRIÉREK: NAGY TUDÓSOK ***


KARRIÉREK

* *

KARRIÉREK

NAGY TUDÓSOK

BUDAPEST 1912

SINGER ÉS WOLFNER KIADÁSA

Andrássy-út 16.

NAGY TUDÓSOK

ÖSSZEÁLLITOTTA

CHOLNOKY JENŐ

BUDAPEST 1912

SINGER ÉS WOLFNER KIADÁSA

Andrássy-út 16.

_Minden jogot fenntartunk_

_Bármely nyelvre való fordítás jogát fenntartja magának a szerző._

BUDAPESTI HIRLAP NYOMDÁJA.




ELŐSZÓ.

Néhány nagy tudós életrajzát mutatjuk itt be oly világításban, hogy az
illetőknek inkább szellemi karrierjét értsük meg. Nem rendszeres
foglalat akar ez lenni, nem is éppen klasszifikáció, hogy talán azok a
legnagyobb szellemek a tudomány terén, akiket itt bemutattunk. A
különböző időkből, különböző körülmények közt fejlődött tudósok és
lángelmék kis koszorúja ez, amelyekben lehetőleg különböző
jellemvonásokat akarunk nyujtani, mintegy példaképpen. Hisz ha igazán
klasszifikálni akartunk volna, akkor Newtonnak, Keplernek, Leibnitznek,
Gaussnak s még egynéhány szellemóriásnak nem lett volna szabad
kimaradnia. Különösen a görög „bölcsek“ érdemeltek volna sokkal, sokkal
több helyet ezen az Olümposzon. Talán lesz még alkalmunk amazokat is
bemutatni, amikor egy második kötettel sokkal teljesebb lesz a
gyűjtemény.

Most is élő nagy elméket nem akartunk bemutatni, pedig hazánkból is
lehetne néhányat. Itt azonban éppen veszedelmes a klasszifikáció vádja s
azért inkább azok fölött elmélkedjünk, akiknek emléke már megtisztult
minden földi salaktól.

Ha ezeket az életképeket végigolvastuk, föl fog tünni, hogy minden igazi
nagy elme óriási munkásságot fejt ki. Ha nem is mutatkozik ez
könyvtárakra menő kiadványokban, hanem a szellem folytonos munkájában,
amely mindig termel, amely pihenést alig ismer. Intő példa lehet ez
fiatal óriásainknak, akik valami kisebb alkotásuktól önelvakultan
tétlenül hevernek képzelt babéraikon, hogy _nem_ nagy szellem az,
amelyik nem dolgozik és alkot szünet nélkül, izzó szenvedéllyel és
nyugalmat nem ismerő, soha le nem törhető energiával. A legtöbb nagy
szellemet nem értette meg kora és nem méltányolta. A kisebb tehetségek,
amelyek csak mások letörésével tudják föntartani képzelt nagyságukat, a
lehető legfukarabbak az elismeréssel s azért nincs féltékenyebb,
irigyebb osztálya a társadalomnak, mint a céhbeli tudósok, az
akadémikusok, a bureauszerüen dolgozó tudósok osztálya. Ez mindig
féltékenységgel és kellemetlen érzelmekkel tekint a rendesen kellemetlen
modoru, szélsőségekre hajlandó lángelmék felé s csak akkor lélegzik föl
nyomasztó hatása alól, amikor bezárul fölötte a sír s nem kell többé
félni tőle, hanem annál „érdemesebb, akadémiai elismerésre méltó“ munkát
lehet végezni az elhunyt szellemóriás „fölfedezésével“, hagyatékának
„megmentésével“ és „méltatásával“. Ez így volt és így lesz mindig, amíg
a tudományos érdemek egyszersmind az anyagi jólét emelését is
biztosítják. És ezen segíteni, egy Galilei, Bolyai stb. életét
munkaképesebbé tenni alig lehet, de annál kevésbé, minél műveletlenebb
az a társadalom, amelyet a sors számukra kijelölt.

S az emberiség fejlődésének éppen ezek a nagyok a legfontosabb rúgói.
Mert azok az irigyek, azok a féltékenyek, akik életükben csak „személyi
minősültség“ szerint osztályozzák munkatársaikat, azok a holtakat annál
jobban megemésztik, méltányolják s akkor aztán közkinccsé válik a
szellemóriás hagyatéka.

Egy kis koszoru ez itt, találomra szedett virágokból, nem pedig
botanikus gyűjtemény, amely mélyebb betekintést enged ugyan a virágok
élettanába, de nem gyönyörködtethet bennünket s nem mutatja be azokat
legszebb hivatásukban, amikor lelkünkben megnyugvást, gondolatainknak,
érzelmeinknek nemes emelkedettséget sugallanak.

_Cholnoky Jenő dr._




Aristoteles.


1. Athenaebe jön.

Az idősebb Dionysios, Syrakusae tyrannusa egy (Hektorról írt)
tragédiájával végre-valahára díjat nyert Athenaeben. Ezen való örömében,
vagy lehet, hogy bő áldomásitaltól (méregcseppek is keverődhettek bele),
hirtelenűl meghalt. Helyét fia, az ifjabb Dionysios foglalta el.

Ennek a sógora, Dion, Platónnak volt a tanítványa. Platónnal az idősebb
Dionysios nagyon istentelenűl bánt volt, rabszolgául adatta el. Ezt az
ifjabbnak kell jóvátennie. Ezért Dion Platónt Athenaeből Syrakusaeba
hívja, viszi, hogy a még faragatlan ifju uralkodóból erényes királyt
neveljen, akivel ott az eszményi államot is megteremtheti, ha akarja.

Azalatt, amíg Platón oda volt, érkezék Athenaebe egy tizennyolc éves
ifju _Atarneusból_, Mysia partjáról, ahol évek óta mint anyátlan-apátlan
árva, gyámjának, _Proxenosnak_ hű gondja alatt nevelkedett vala
erényekben és alapvető tudományokban.

Hajón érkezett. Partraszállásakor „sok örömet“ kivánt a
hajóparancsnoknak s a kormányosnak. Az evezősök számára pedig obolusok
osztogatását bízta az alkormányosra.

Az athenaeiek kiváncsi nép. A kikötőben járkálók a hajóbeliektől,
ismerőseiktől, az érkezett idegenek felől apróra tudakozódnak.
Elméskednek is felettök.

– Ki ez a szikár termetü úrfi? – Pompás ruhája van. – Mennyi gyűrüje. –
Előkelő tartásu. – Kicsoda nyírta a haját? – Milyen fürkésző szeme van.
(A kérdezők is, úgylátszik, fürkésző szeműek.)

– _Aristoteles_ a neve, Asklepias nemzetségéből. Szülőhelye _Stagíra_,
fönt, a háromujju félszigeten. Az apja, amíg élt, a makedonok királyának
volt házi orvosa; gondolhatni, mit tesz az. Mondhatom, szeretetreméltó,
komoly ifju. Sokat kérdez mindenféle dologról, többet, mint amennyire az
ember felelni tud. Ládáiban sok-sok irattekercset hoz. Olvas, ír és
figurákat rajzol. Az úton mindennap engedelmet kért, hogy a vitorlák
forgatásával próbát tehessen. Az evezősök közé is járt s válogatva majd
ennek, majd annak a helyére ült evezni. A kormányrúddal is tud bánni,
mintha csak pírata (kalóz) volna. De más neki a gondja. Vonalakat
rajzol, mint a _mechanopoiosok_, szép rendben, meg úgy is, mint a
polymathák szokták, keresztűl-kasul. Ez a vonal, azt mondja, az evező,
emez a kar ereje, s amaz a tenger súlya. Szintúgy a kormány is, a hajó
farán, egy jobbra-balra emelő rúd. Vonalakkal mutatja az árbócot, a
szelet s a hajót is. Szokásai, kedvtelései s beszélgetései nagyon
elütnek más ifjakétól. Az égi tünemények és a szelek járása, más-más
nemzetbeli emberek, foglalkozásaik és ügyességeik, földi és tengeri
állatok, ritkaságok… ilyenekről beszélget. Kérdéseiben szavajárása a
„miként?“ Ha beszél, sokszor ismétli azt, hogy „miért?“ s feleléssel
folytatja. Tudakozásomra megvallotta, hogy tapasztalni és tanúlni jön,
azért telepedik városotokba. Voltak és vannak nálatok jeles férfiak (de
mennyien), akiket ő írásaikból ismer. Egyszer-kétszer említette, de
köztünk nem volt kivel beszélgetnie róluk. Inkább kérdezősködött hát az
éjjeli _álomlátásainkról_, s magyarázatokkal felelt rájok. Vagyonos és
bőkezű. Maga gazdája. Mindenben életrevaló, s föltalálja magát.

Ezalatt ő, szóba állván a kiadó lakások kinálóival, a Nagypiacon
fogadott szállást (– Vigyék oda a ládákat). Ahonnan a kerített városból
a Dipylon-kapun ki az Akademos kertje felé visz a Cserepes-út.

Szép őszi nap volt. Az ifju, házigazdájával, gyalogosan sétált a Hosszu
falaktól zárt népes utcán befelé. Egyet-mást kérdezett ihol jobbra, a
phalerumi vizenyős térről, amely az Ilissost, s a Kephisost issza.
Egyebekről csak úgy, mintha már többször járt volna itt, váltott egy-két
szót. De szemével mindent fürkészett. A tömérdek Falakat. A Fellegvárt
messziről. Templomokat. A piacról a Pnyx s az Areios Pagos közt a
Cserepes-út. Fönt a várban a Parthenon. Lent a Dionysos játékszíne.
Mögötte az Odeion; födele mint a Xerxes sátora, hogy összetartsa a
hangot; zsákmányul esett hajók árbócaiból ácsolták. El nem árulná, hogy
jövevény, s megy a fordulókon, s oszlopcsarnokokon elől, mintha itt a
járást ő tudná legjobban.

Hogy betelepedett a lakásába, még aznap, de a következő napokon is,
folyvást rótta a város minden részét. Mindenütt megismerte
magukviseletéről, külsőjükről az idegeneket, s leginkább ezekkel állott
szóba (mint aki itthon van). Tudakozódott tőlük tapasztalataik felől.
Hacsak elfogadták, útbaigazításokat adott nekik. A városiakkal, akik
viszont neki kellemeteskedtek, szintén elbeszélgetett.

Szokást csinált abból, hogy esténként a házigazdáját, amikor mezei
jószágáról hazatért, élményei, munkái, kilátásai felől kérdezgesse.
Máskor meg a polgárok vitatkozásait, hangulatait tudakozta. Maga pedig,
cserében, idegen népek, tartományok s uralkodók _oekonomiájáról_ beszélt
a gazdának érdekes dolgokat. Ezeket a jövő-menőktől naponkint szedegette
össze és sorolta be ismeretei közé.


2. Heraklídest hallgatja.

Pompásnak találta ezt az életrendet, amelyet az athenaei nép színe-java
folytat. Ezt a folyton-folyó szellemi cserekereskedést, amint itt
hullámzik. A kikötőkben, téreken, oszlopcsarnokokban, sétahelyeken.
Friss híreket adnak, vesznek. Régi vitákat új ötletekkel, új fonalon,
elől kezdenek. Hangulatokat csinálnak. Mesélnek és jövendölnek.
Okoskodnak és elméskednek. Bölcsek és bölcseségkedvelők társalognak a
nyilvánosság előtt. Fölolvasásokat és fejtegetéseket hallgatunk.

Leginkább szerette és látogatta itteni első reggele óta a gymnasionokat.
Különösen az Akademos kertjebelit. Ott előkelő ifjak űzik
testgyakorlataikat, versenyjátékaikat. A csarnokok ülőhelyeit a Platón
hallgatósága (most gyérebben) foglalja el. Platón távol van. Beszélik,
hogy Sikeliában Dionysios milyen nagy hű-hóval, pompával, négy fehér
lóval várta, fogadta. Helyén itt egyik ifju tanítványa, _Heraklídes_, _a
Pontusi_, tanít vala. Sokat tudó, bőbeszédü előadó, de tanítását
mesékkel, hihetetlen dolgokkal keveri.

Aristotelesnek, amint ott ült a kőlócán, a feje tartásán, a nézésén,
olykor-olykor az ajka mozdulatain látszott a kételkedés. Rendre-rendre a
hallgató társaság (kortársai) egy részének a figyelmét az előadóról
önmagára vonta, s az ő magaviseletének tükrében szemlélték a Heraklídes
tanításainak felszínét. Nem bánta ő. A napokban éppen a
_physiognomoniából_ olvas vala egyet-mást, annak az igazságát próbálja
ki.

Előadás után a hallgatótársai közrefogták, s kérdéseikkel faggatták.
Kivonultak a kertbe, s ott _sétálgatva_, párhuzamos előadásocskával
felelt nekik.

Amikor ő elmaradt az akademiai előadásokról (pedig válogatósnak
mutatkozott, s el-elmaradozott), csappant az érdekességök.

De a Heraklídes előadásai Aristoteles számára nem voltak
gyümölcstelenek. Ethikájában sok selejtességet sejtett. Grammatikáján
pedig, azt vélte, nem volna nehéz túltennie. Hanem históriai és
geografiai ismereteinek közlése annál érdekesebb volt, mentől több
meséssel és csodással tarkította. Mert ezek az ifjunak fölgerjesztették
a kedvét az utánjárásra, tudakozásra, olvasásra, keresésre. Ha aztán
alapos helyreigazításokhoz jutott, elnyomta magában az ujjongást, de
mégsem éppen büszkeség nélkül jelent meg ismét az Akademia csarnokaiban.
Heraklídes kezdte valami gyanúval nézni az ő jelenlétét, s hallgatói egy
részének viselkedését. De Aristotelestől, végképp, semmi
tiszteletlenséget sem tapasztalt. Izetlenkedésre nem került sor.

A csodálatos dolgok között, amelykről Heraklídes emlékezni szokott, nem
utolsók voltak az üstökös csillagok, csillaghullások, a földrengések és
a tűzhányások, tűzesők. Tűzhányásról, amely nem rég éppen az ő
szülőföldjén, a pontusi Heraklea vidékén történt, a leghitelesebben,
körülményesen szólhatott.

Aristoteles számba veszi ezeket a nem közönséges, de nem is mesebeli
tüneményeket, egybesorozza az égen, légben, földön, tengeren
tapasztalható – hozzájok fogható – minden más tneményekkel és rendszeres
megértésükre adja magát. Az _elemek_ természetének vizsgálatához jut. Az
elemek, könnyebbről súlyosabbra menő sorban: tűz, levegő, víz és föld;
kettőjük száraz, kettő nedves; kettőjük meleg, kettő hideg. Az elemek
alaptulajdonságaik szerint hatnak egymásra, s hoznak létre változásokat.
Így lehet kihozni, kicsikarni a „_meteorologiai_“ tünemények egyen-egyen
való magyarázatát. A magyarázatokat alkalmilag, úton, vagy a kertben
beszélgetve, meg is kisérlette.

Az elemekről való okoskodásait az akademiai hallgatótársak elég
világosaknak és tetszetőseknek találták. Többen belemelegedtek a
tünemények értelmezéseinek vitatásába, s ebből Aristoteles tanúlságokat
merített okoskodásainak további rendezéséhez.


3. Platónt várja haza.

Így Aristoteles a Platón akademiájában ismeretséghez és elismeréshez
jutott, még mielőtt a mesterrel, akitől tanúlni vágyott, színről-színre
találkozott volna.

Platón törzsökös hallgatói, az idősebbek, elmaradoztak az Akademiából.
Inkább csak a symposionok tartották őket össze. De remélték, s
beszélték, hogy a mester (talán előbb is, mint akarta) haza fog térni.

Mert Syrakusaeból nem bíztató hírek szállingóztak Platónnak államformáló
sikerei felől. Az ifju Dionysios szép tehetség, de semmi akaratereje.
Sem hadvezérnek, sem uralkodónak nem nevelték. Hogy követhesse ez
Platónt, akit leghűbb tanítványai közül is mindig többen tudtak
elragadtatással tisztelni és csodálni, mint megértését életükkel,
cselekedeteikkel tanusítani. Platón az ő isteni gondolataival az
igazságosságról, az állam őreinek igazságosságra neveléséről, s arról,
hogy az életnek egyedüli föladata az erény, a bölcseség és a jelen és
jövő életben boldogító jónak valósítása – Dionysiosból kegyes
ráhagyásnál egyebet nem bírt kiváltani. Sokkal fogékonyabban hallgatta
az ifju tyrannus a csélcsap hízelgőknek a beszédeit, akik (hallgassuk el
a neveiket) gyönyörök hajhászásába vitték, s jó szellemét, Diont, mert
útjokban állott, számkivettették. Ezzel Platónnak is eltörték az
istápját.

Ilyen hírek jöttek a sikeliai vállalatról.

Aristoteles eléggé itthon volt (harmadik éve már) Athenaeben. Nyílt
szemével jól fölfogta ezt az itteni, Platónnak nem tetsző, demokratikus
_államformát_. Megtudakozta és megértette az annyit emlegetett
syrakusaei _országlás_ mibenlétét is, amelyet Platón meg akar javítani.

A symposionokon pedig megismerkedett a Platón tudós unokaöccsével,
_Speusippossal_ s ennek kortársával, _Xenokratessel_, akik hallgatták
volt már a Platón Politikosát, s szivesen megismertették vele. A
bölcselkedést gyönyörűnek találta benne. De az ő pontos ismeretekre
vágyó, s okoskodni magától is képes elméjét nem elégítette ki. Hol van
az állam fogalmának a tapasztalati tényekből, a historiából és az
életből merített értelmezése? Ha az államok kormányzóit hivatásukra kell
(pedig valóban kellene) tanítani: legelőbb is a valóságokat tárjuk
szemök elé, mert gyakorlati célt akarunk elérni.

Jegyzetek, kivonatok gyüjtéséhez kezdett hát, amelyekben aztán, hosszu
éveken át, másfélszáz országlásformának leírását foglalgatta egybe.
(Ezek egybevetésével alkotta később a maga _Politikáját_.)

Mit dolgozik? Készül, hogy mentől jobban megérthesse majd Platónt. A
Platón Államát.


4. Platón tanítványa.

Nemsokára, újabb híreket megelőzve, Platón maga érkezett Sikeliából
haza. Házához (künn, az Akademia közelében van) Athenae legjobbjai
siettek üdvözlésére. Harmadnap az Akademiában tisztelőinek nagy serege
fogadta tapssal, ujjongással. Aristoteles is köztük volt. Platón az
alkalomhoz szokta kötni tanítását. Ma (kiki tudja, hogy miért) a
tyrannisról tanít. Párbeszédes elbeszélés művészi formájába foglalja
gondolatait. Glaukonnal beszélgetteti Sokratest, akit most és mindig,
mint az igazság és döntő szó mesterét, tolmácsol.

Fölteszi a kérdést, hogy a tyrannus, mint ilyen, nyomorult-e, vagy
boldog? És a vágyak háromféleségéből, meg a gyönyörélvezetek megfelelő
számából és az uralkodások módjainak háromságából (aszerint, hogy az
okosság, vagy csak a törvényesség, vagy pedig féktelenség a lényegök),
továbbá kormányzók és kormányzottak sorsának viszonosságából, rejtelmes
számvetés segítségével, kihozza, hogy a tyrannus
hétszázhuszonkilencszeres (= 3×32×33) távolságban áll az igazi
gyönyörélvezettől. (Dionysiosra sújt ez a felelet.)

Aristoteles tanulékony és hűséges tanítványa lett ugyan Platónnak, de
nem olyanképpen, mint Platón volt Sokratesnek, akiket találkozásuk első
óráján kezdve a legcsodálatosabb vonzalom és szeretet köt vala egybe, s
akik halhatatlanságukban is elválhatatlanokká lettek. Sokrates nem írt
könyveket, csak egy nagy tanítványt képezett ki szelleme örököséül. _Ez_
pedig semmit sem tanít a maga nevében, hanem lelkének minden kincsét,
tanításaiban és írásaiban, tragikus végü mestere nevének oltárára rakja
áldozatul: mindent a Sokrates nevében…

Aristoteles önálló és eleve is birálásra hajló elmével hallgatta Platón
művészi formáju leckéit. A mester hamar értesült új hallgatójának
jelességeiről, a föltünésről, amelyet ifju hallgatótársai közt már is
szerzett. Méltóságosan és igazságossággal viseltetett irányában. A
kodrostól és Solóntól származó dicső férfiunak jóindulatát fokozhatta
az, hogy Aristoteles atyja, _Nikomachos_, királyi családnak híres
orvosa, aki Hiatrikont és Physikát is írt. Az ifju tehát asklepiasi nagy
nemzetség, akinek származásához méltó lesz a jövője is.

Tanításai közben Platón gyakran vetette rá nyugodt bizalommal a szemét:

– Mit adhat még ehhez hozzá a mi Sokat-olvasónk?

Máskor pedig:

– Mit szól a kérdéshez iskolánk Esze?

Aristoteles tiszteletes szerénységgel fogadta a kitüntető jelzőket, s
nem kapatta el magát. Inkább azon volt, hogy a legkomolyabban véve,
megérdemelje.

Azalatt a négy év alatt, amíg Platónt folytonosan hallgathatta, végképp
megszerette az Athenaeben tartózkodást is. Házat vásárolt, s törvényes
módon fölvétette magát a megtelepedettek közül a valóságos polgárok
sorába. Nem a politikai jogokért, inkább csak illendőségből. Különben az
athenaei demokratiát ő kiméletesebben ítélte meg, mint Platón, aki a
Sokrates elitéltetése után a „sokfejü zsarnokot“ ki nem állhatta, s tíz
évet töltött távol hazájától, mígnem rabszolgaságából, amelybe őt az
idősebb Dionysios vettette, mint athenaei polgárt váltották ki s hozták
itthonába.


5. Organonja és rhetorikája.

A philosophiai vitatkozásokban is, de még inkább számos népszerü
szónoknak mindennapi mesterségűzésében bántották Aristotelest az
álokoskodás, a csalfa bizonyítás, szőrszálhasogatás, a félrevezetés,
megtévesztés fogásai, amelyeknek gyakorlatát még a Sokrates előtti idők
óta az észmesterséget pénzért tanító sophisták fejlesztették. Az igazság
evezőlapátjait így örökös hinár nyügözi.

Ennek elhárításáról, az elhárítás tudományáról sokat elmélkedett az ifju
philosophus tanítvány. Elmélkedéseit rendszerbe foglalta. Ez a rendszer
részletes pontokban megköti a bonthatatlan egyességet egyfelől a
parancsoló értelem, másfelől a szóló és hallgató (bizonyító és cáfoló)
vagy a két félt egy személyben egyesítő okoskodónak józan esze között.
Aristoteles _Organona_ (logikája és dialektikája) ez a hatalmas elmével
szerkesztett egyezség-levél, amelynek az ókori tudományosság
hagyatékában csak az Euklides Geometriája a méltó párja.

Logikájának még csak alakuló, de az akademiai beszélgetésekben meglepően
alkalmazott tanaival volt Aristoteles az öreg Platón fiatal társaságának
Esze.

Huszonnégy éves volt, amikor a 68 éves Platón (361-ben), inkább a
számkivetett Dion kedvéért, az ő érdekében való közbenjáróul, de elvégre
a maga tisztességéért is, újból Sikeliába utazik, kisérletezni az „okos“
királyság eszméjével. (Egy év múlva, végképp csalódottan tér haza.)

Ezt az időt Aristoteles logikai rendszerének teljes átgondolására és,
ennek a rendszernek folyományául, _rhetorikai_ tanúlmányokra fordította.
A közkeletü rhetorika leginkább a megindítás eszközeivel foglalkozott.
De a sophisták iránya, a fortélyokra való oktatás is uralkodott benne.
Aristoteles itélete szerint a beszélés művészete az _okoskodás
helyességéből_ meríti fő erejét. Egyebekre nézve pedig becsületesség,
bölcseség, az igazság hő szeretete a szónok jellemének elengedhetetlen
vonásai.

A rhetorika értékét általában véve nem becsülte annyira, mint az
athenaeiek közönségesen. Athenaeben a 75 éves Isokrates volt akkor,
régóta már, mint a szónoklás elsőrangu tanítója, divatban. Remekbe
szerkesztett, simított, csiszolt, a stílus választékos faragványaival
(olykor cikornyáival is) felettébb ékesített beszédeit (egy részöket
másoknak készítette nagy pénzért) a közönség csodálta. Aristoteles
ajkáról pedig néha-néha olyan mozdulatokat s lelkéből olyan ellenhatást
váltottak ki ezek, mint valamikor a pontosi Heraklídes mesékkel bővített
előadásai. Elgondolta, hogy komoly szükség van a rhetorikának igazabb
iskolájára. Tervbe is vette. Mentől előbbi feladatul tüzte ki magának.


6. Metafizikai gondolatai.

Platón ismét itthon van. Előadásainak most kezdődő sorozatában az ő
legsajátabb gondolatainak, az eszmény és az élet ellentéteinek újból
való kifejtésére adja lelkének még mindig ép erejét. Erre a megnyugtató,
fölemelő költészetre neki magának is szüksége van. (Csalódásai miatt.)

– A földi létben, a _látható világban_ az egyes dolgoknak
tökélytelensége, változandósága onnan van, hogy csak részben származnak
az eszméből. Másrészben az anyagból, amely határozatlan, alaktalan,
tökéletesen meg sem ismerhető, ennyiben nem is létező. Az igazi valóság
az „eszme“. Külön van, az _érzékfölötti világban_. Mindennek, ami
egyetemes fogalom alá tartozik, van eszméje. Működő erő, oka mindennek,
ami létezik, s történik. Az eszmék rendszert alkotnak. Legfőbb eszme a
jó eszméje: a legfőbb valóság, a létezés és a megismerés egy ősforrása,
az Istenség.

– Jó mesterem, a te lelked abban a láthatatlan világban is költő volt.
Költőnek születtél ez árnyékvilágra, s költő maradtál a csodáltatás és a
csalódások közt való bolyongásaidban is – gondolja magában Aristoteles,
s gondolatainak árnyékát a hallgatótársak meglátják az ajka szögletében
s szempilláinak a partjain. Látja maga a mester is, de nem komorul el
miatta.

Aristoteles a hallottak hatása alatt és visszahatásaképpen akaratlanúl
tovább szövi gondolatait. (Valamikor kénytelen lesz _könyvekbe_ is
foglalni – „a fizikaiak után.“)

– Engedj meg, mesterem, csak az egyes dolog a való. A dolog lényege nem
lehet magán a dolgon kívül. Van ugyan egyetemes fogalom, de ez csak az
egyes valónak a tulajdonságait fejezi ki; a nemi fogalmak csak az illető
egyeseknek közös lényegét. Az igazi való az, amit észreveszünk
érzékeinkkel. Érzékeink hű képét adják a tárgynak, nem csalnak. Mindenik
érzékünk a tárgynak más-más tulajdonságairól értesít, általános
tulajdonságairól pedig közérzésünk, amelyben minden érzéki benyomás
találkozik; ennek munkájával foghatjuk egybe az érzékek külön-külön
benyomásait, mint képét a tárgynak. Így alakul meg bennünk a többnek
egysége. Így lesz ez, ami magában nem létezik, tudásunknak igazi tárgya.
Az egyes való változik, történetes, létezhetik is, nem is; azért igazán
a fogalmunkba fogott érzékietlent – „tudjuk“. Ebben legyen a te igazad,
mesterem.

– Minden dolognak lehetősége az anyag, valósága pedig a forma, amelyet
benne az anyag öltött. A forma felöltése a mozgás. Az anyagot forma
nélkül (az „első anyagot“) csak „gondolni“ lehet. A formát, csak „mint
valóságot“ gondolhatjuk. A mozgást pedig nem gondolhatjuk „mozgató“
nélkül, melytől, előbbi mozgatók sorozatán, az „első mozgató“ fogalmához
jutunk. Ez az első mozgató, mely maga mozgatatlan, anyagtalan, tiszta
forma, tökéletes valóság – a maga magát gondoló ész, a világ rendjének,
fönnállásának, életének tökéletes egésze, az istenség. Ebben legvégül
ismét összetalálkozunk, mesterem.

Akik az Aristoteles gondolatait megismerték, nem kételkedtek, hogy az ő
philosophiája ma-holnap egészen elrágja a köldökzsinórt, amelyen át a
Platón előadásaiból táplálkozott. Hiresztelték önállóságát. (Ezzel csak
emelték őt.) Köznapi fölfogásúak Aristoteles és Platón közt személyes
ellentétek jeleit is hajhászták. Egyiknek kiméletlenségét, a másiknak
nehezteléseit. De ezek értéktelen mende-mondák.


7. Viszonya Filep királyhoz.

Egy napon híre jön, hogy Makedonia királya, Perdikkas, az illyrekkel
folyt harcban elesett. Aztán, hogy az öccse, _Filep_, Aristotelesünknek
(két évvel kisebb) gyermekkori játszótársa, haza szökött Thebaeből, ahol
évek óta (sokáig a nagyműveltségü Epamínondas házánál) mint tusz élt.
Kezébe ragadta a hatalmat, előbb csak mint unokaöccsének gyámja; majd,
hogy az illyreket leverte, vágytársait félretolta, s államát
megszilárdította – mint elismert király.

Aristoteles örvendett a régi kicsiny pajtásáról szóló nagyszerü
híreknek. Egy-kettőre már levélben üdvözölte őt, s lelkére kötötte, hogy
a dolgok forgandósága között is, Athenae, mint a műveltség fényes vára
iránt, mindig megbecsülő figyelemmel és jóakarattal legyen. Ez javára
lesz a saját hírének-nevének, de hatalmának is. Filep (nem hiába forgott
bölcs Epamínondas körében) megértette a tanácsot, követte is.
(Kisebbszerü dolgokban.)… Athenae Fileppel szemben Argaeusnak a
trónkövetelését támogatta volt, s haddal is segítette. A győztes Filep
pedig az athenaei hadifoglyokat – váltságdij nélkül bocsátotta haza…
Amphipolis városát (szemközt Stagirával, a tengeröböl túlsó partján),
amely, míg Perdikkas el nem foglalta, az athenaeiek gyarmata volt, Filep
a makedon hatalom alól kibocsátotta és nem adta ugyan vissza Athenaenek,
de szabaddá tette. (Később mégis csak visszahajtotta maga hatalma alá.)

Athenae valóban kezdett rászorúlni a kíméletre. Valaminthogy
veszteségeire is kezdett rászolgálni. Fejetlen kormányzata
elidegenítette tőle a hatalmában levő gyarmatokat. Byzantion város,
Chios, Kós és Rhodos szigetek szövetségbe állanak, hogy magukat Athenae
kötelékeiből kivonják. Négy esztendeig tartó háboruban vissza is nyerték
függetlenségöket, s ezzel Athenae jövedelmei tetemesen megapadtak.
Sebeit a köztársaság a hadvezérek ketteje ellen árulás címén indított
keresettel balzsamozta.

Ezalatt tört ki a Szent háboru is, a delphfi templomért, melyet az
Amphiktyonok határozataival megbántott Phókis elfoglal, Lokris pedig
megvédelmezni nem bír. Athenae Phókist pártolja, s ezzel kiteszi magát a
Phókis ellen beavatkozásra hívott Filep megtorlásainak.

Aristoteles távol tartotta magát a Filep ellen izgúló állam dolgaiba
való beleszólástól, s nem tette ki magát a makedonbarátság gyanujának.
Az összeköttetés, amelyben Makedonia királyával véletlenűl állott,
nagyon is táplálhatta volna ezt a gyanut. Beszélték (az igaz, csak sok
évvel később), hogy Filep, amikor Sándor fia világra jött (ez a Szent
háboru kitörésének évében történt, azon a napon, amelyen az ephesosi
Artemis-templom leégett), ezt írta volna levélben Aristotelesnek:
„Tudatom veled, hogy fiam született. Még nagyobb az örömem azon, hogy a
te idődben született. Tőled nevelve, oktatva lesz ő méltó hozzám, s fog
megfelelni öröklendő nagy hivatásának.“ Vagy igaz, vagy nem; Aristoteles
maga nem kérkedett effélével. Bizonyos, hogy uralkodó mellé hírneves
bölcset szegődtetni, s híres philosophusnak államot szolgálnia akkor
éppen nagy divat volt. Ilyen volt a viszony Platón és a syrakusaei Ház
között. Aristotelesnek is, huszonnyolc éves korában, méltó becsvágya
lehetett a makedon Házat tudományával szolgálnia.


8. Tanítani kezd.

Nem törődik hát a néphangulatokkal, a politika hullámzásaival. Az oktató
philosophus jó hírnevének megszerzése, ez az ő első föladata.

Szerényen engedelmet kért rá a mesterétől, hogy (mikép egyszer-másszor
eddig is tette) itt az Akademiában, nem a csarnokban, hanem a kert
sétaútjain, hallgatókat gyüjthessen maga köré. Rendesen, meghatározott
időkben, ingyen fogja őket oktatni az _analytikában_ és _topikában_;
vezetni a tévedő és megtévesztő okoskodások elemzésében, s tanítani
nekik a _dialektikával_ összekötve az igazságszeretetre alapított
_rhetorikát_. Talán _egyebeket_ is, amiket tőle kivánhatnak „jó sorsban
ékességül, balsorsban menedékül“. A tanúlmányoknak csak inkább „fanyar
gyökereit“ fogja velök izleltetni. Az „édes gyümölcsöket“ attól kapják
bőven, akinek az ajkáról méz foly. (Platónnak, csecsemőkorában, méhek
mézet hordtak volt az ajkaira.)

Platón készségesen segítette Aristotelest dolga kezdésében. Többeknek
maga ajánlotta, hogy Aristotelest is hallgassák. Mert ő is reá hagyja a
bölcselet kezdeteinek tanítását.

A rhetorika elfajzásai ellen épp akkor természetszerüen támadott
visszahatás az Aristoteles leckéit érdekesekké és vonzókká tette. Abban
az arányban hanyatlott a céhbeli rhetorok keresettsége.

De még az Isokrates tekintélyét is csappantotta az Aristoteles
föllépése. Az istenfiak (így becsülte Isokrates a maga kitünőbb
tanítványait; különben tíz mina tandijért képezte őket) kevesebben
vitték kaszájukat a nagy fenőkőhöz. (Isokrates, hangjának fogyatékossága
miatt, nem volt gyakorló-szónok, csak szónok-képző mester; „fenőkő“ –
szokta mondani – „mely maga nem vág, hanem élesíti a kaszát“.) Úgy
látszik, a nagy fenőkő egyszer-másszor (harmadik személyek előtt)
vagdalkozni is talált Aristoteles ellen. Szavait megvitték
Aristotelesnek, aki azt mondja rá: Távollétemben meg is ostorozhat.
Hihető, hogy néha Aristoteles is kifakadt, s egyszer, mondják, sétálás
után a csarnokba telepedve hallgatóival, így kezdé:

„Hallgatnom rut, s Isokratesnek rut, ha szól.“

Különben módszere volt kérdést adni föl, s hallgatóit versenyt
feleltetni, még pedig szónoki formában.

Beszélik, hogy Isokrates Aristoteles ellen köszörült panasszal elment
magához Platónhoz, akivel jó viszonyban volt. Platón szivesen látta,
vacsorán is marasztotta. De a rhetorika helyett, kitérőleg, a
_poétikáról_ beszélgetett vele, amelynek nemrég kezdett tanításával
Aristoteles – amint mondják – igazán nagy tetszést arat.

– Azt tanítja a költészetről, szóla Isokrates, hogy az általában
„utánzás“. – Csakugyan helyesen. – Mert, azt mondja, az ember minden
lények közt leginkább hajlandó az utánzásra, gyönyörüségét leli az
utánzatokban. – Úgy van; és amaz ősformák utánzásában, amelyeknek
alakítója az istenség, kell lelnie gyönyörüségét. – Szépítő, hűséges és
torzító utánzásokat különböztet meg. – Nyilvánvaló, hogy itt nem az
ősformáknak, hanem mulandó árnyképeiknek utánzásairól beszél. – –
Leginkább a tragédia lényegét próbálta magyarázni. – A tökéletes műben a
költő az istenek tolmácsa, ihlettségével oda vonzza az emberek lelkét,
ahová az istenek akarják. Erre jobb magyarázat nincs. – A tragédia, azt
mondja, komoly és jóravaló cselekedet utánzása, oly kimenetellel, hogy a
jó ember valamely vétsége miatt elbukik; bukása bennünk félelmet és
részvétet kelt; ekkép megrázza s egyszersmind tisztítja a tragédia a
lelket. – Csak az örök jóságtól vett ihlet tisztíthat és tökéletesíthet;
a földi dolgoknak minden mesterséges utánzása harmadik fokon áll az
igazságtól.

Így beszélgetnek vala, vacsora alatt, Isokrates és Platón az Aristoteles
poetikájáról.


9. Követségbe megy Filephez.

Athenae népében évek óta sokszor lángolt föl a régi önérzet, sokszor a
harag Filep ellen. Demosthenes beszédeinek vihara azt is, ezt is,
könnyen érthető sikerekkel szította, még a veszteségek és csüggedés
napjaiban is. Aeschines és Demades hasztalan tanácsolgattak Fileppel
kötendő barátságot az ellene való szövetkezések keresése és támogatása
helyett.

Történt, hogy _Olynthos_, a háromujju félsziget legerősebb parti városa,
Filep tengeri hatalmának terjedését meggátlandó, Athenae segedelmében s
Demosthenesben bízva, a többi parti városokat ellenállásra bírta. De
Athenae lanyhán segített, s Olynthos, ha árulással is, a Filep hatalmába
került, s végkép leromboltatott. A többi parti városok is – köztük
_Stagíra_ – földulattak. Lakosaik rabszolgaságra adattak.

Szülővárosának romlása megrázta Aristotelest. Más az ő fájdalma, más az,
amely Athenae hatóságát sújtja. De maga ajánlkozott, hogy részt vesz
abban a külön követségben, amelyet Filephez a földúlt városok lakosainak
kimélése érdekében menesztenek _Pellába_.

Filep kegyesen fogadta a követséget. Foglalkoztatta, időt töltetett
velök. Körültekintéssel, föltételekhez kötve tette meg igéreteit.
Leginkább Aristotelessel – bizalmasan is beszélt. A városok, Olynthos
kivételével, újraépülhetnek, lakóikra kegyelem vár, de Athenaenek a
békességet kell jövőben munkálnia és Filephez bizodalommal lennie. Ami
különösen Stagíra városát illeti, az szebb lesz, mint volt, lakói
boldogabbak, mint valaha; újraalapítója és törvényadójuk legyen
Aristoteles, a philosophus.

Aristotelest, Athenaebe hazatértökkor, a kikötőben, a Platón hirtelen
esett halálának elbeszélésével fogadják és döbbentik meg. Vendégségben
volt a philosophusok Homerosa, születése napjának LXXXII. fordulóján, s
nyájas beszélgetés közben hirtelen elalélt. Az Akademia közelébe
temették hamvait. Irott végrendeletet hagyott, amelynek végrehajtójául
és az Akademiában is utódjául unokaöccsét, _Speusippost_ jelölte ki.


10. Hermías vendége.

Platón meghalt. Utódja már van. Filep ellen zajonganak. Aristotelesnek
nincs miért maradnia Athenaeben. Hová fog menni?

Barátja és akademiai jeles hallgató-társa, Xenokrates a kalchedóni, akit
a Speusippos megbizatása szintén elkedvetlenített (később ő lett a
Speusippos utóda az Akademiában), együtt érez vele és vele tart.
_Hermíasnak, Atarneus új urának_ a hivására, Athenaet elhagyva,
_Mysiába_ eveznek.

Ki volt Hermías? Athenaeben (pedig egy időt itt élt vala) nem sokan
tudták. Mint _Eubulusnak_, Bithynia fejedelmének szolgája,
pénzügyigazgatója, bizalmasa jött volt; trapezitákkal tárgyalt.
Kedvtelésből Aristotelest hallgatta, s vele barátkozott.

Gazdája, Eubulus merészségének sikerült Assost és Atarneust, Mysiának
két jeles városát, a persa hatalom alól fölszabadítania, s maga
hatalmába hajtania. Hermíás segítette ebben. De aztán (ha nem hisszük is
el, amit beszélnek, hogy a szolga tette el láb alól az urát) Eubulus
váratlan halálával Hermias lett Atarneus ura.

Atarneus egyik otthona volt Aristotelesnek: szeretett gyámszülőinek,
Proxenoséknak gondja alatt itt serdült ifjuvá; háládatosság kötötte
hozzájuk. A nevelő szülők, szokta mondani, tisztelendőbbek azoknál, akik
csak életet adhattak. Ide jön most (a tovább kelendő Xenokrates
társaságában). Hermias vendége, híve, tanácsadója is. Barátságuk „két
testben egy lélek“. S van Hermíasnak egy – talán fogadott – leánya, a
bűvös szemü Pythias. Ebben a körben él Aristoteles, könyveivel,
jegyzeteivel, írásai szaporításával foglalkozva.

Két-három év telt így boldogan; midőn Hermíast egy meghitt emberének
árulása Artaxerxes persa király kezébe és bitófára juttatja. Aristoteles
Pythiassal (már nejével) átmenekül Lesbos szigetére, Mytilenébe.

Hű szerelemben éltek. Hermíast szívből gyászolták, _Delphíben
szobor-emléket_ állítottak neki, s rá Aristoteles ezt a verset vésette:

  Őt a vitéz persák fejedelme halálra kivánta,
  szent jogot és törvényt törve izgaztalanúl.
  Nem fegyverrel a harc mezején ejték el; egy álnok
  hálójába fogá, úgy vesziték gonoszul.

Szeretetének más jelét is adta Aristoteles. Egy _hymnus_-féle
költeménnyel örökítette meg Hermías hírét. Ez az:

  Oh Erény, küzködő emberi nemünknek
    bátorító Istennője,
  a te szépségedért kész menni halálra
    Görögország hős szülöttje.
  Éretted szenvedve, kínokat kiállva
    halhatatlan lesz miattad.
  Te drágább aranynál, jobb az anyacsóknál,
    álom-méznél édesebb vagy.
  Éretted gyötrődtek Zeüszfi Heraklész
    és a Léda hős szülötti.
  Alvilágra szállott érted nagy Achillesz,
    és Ajax, a Telamonfi.
  Tégedet imádva, bájaidat látva
    élte-napját úgy veszté el
  _Atarneusz város legelső polgára_…
    De hírneve nem enyész el…
  Óvják, őrizzék azt halhatatlan Múzsák is,
    Emlékezet leányi,
  s a vendégbarátság oltalmazó Atyja,
    s – hű barátság hő szózatja.


11. Stagírában és Pellában.

Mytilenében nem sokáig tartózkodtak. Filep engedelmével, segedelmével
is, _Stagira_ városa jórészt már megépült. Benne az Aristoteles
szülőháza is szép, megújított uri ház. Oda vitte nőjét. Sokan telepedtek
ide az elpusztított, s csak lassabban épülő szomszéd városokból,
legtöbben pedig _olynthusi földönfutók_, köztük Aristoteles egy-két
rokona. Egy ilyen árván maradt, most serdülő unokaöccsét,
_Kallisthenest_, Aristoteles magához veszi írogatónak.

Megjelent az ujjongó lakosság között. Számba vette állapotukat,
kivánságaikat. Rendet, törvényeket szabott nekik. A korabeli
philosophusnak elsőrangu becsvágya, hogy bölcs belátással államot
szervezhessen, az ő számára itt, kedves szülővárosában teljesedett. Nem
feledkezett meg gymnasium nyitásáról sem. (Nympheumnak nevezte el.)
Benne athenaei minta szerint folytak az edző gyakorlatok. A tanítás is
megkezdődik. Ő maga kezdi.

Stagírától _Pella_, Filep király székvárosa, a megépített jó új úton,
egy napi járóföld. Aristoteles ott sokszor megfordul, még mielőtt
_Sándor_ királyfinak a nevelését kezébe venné. Ő, a királyi család
egykori orvosának a fia (az apja följegyzéseit, tudományos írásait épp
most olvasgatta újra), gondos körültekintéssel, olyan megfigyeléssel,
mintha ő is orvos volna, akar föladatához látni. Megismerni a királyfit,
tehetségét, hajlamait; szokásait, amelyekbe paedagogusai, Leonidas a
katona, s Lysimachos az udvari ember, már bele nevelték.

Az udvarban nem uralkodott sem gőg, sem merevség. Az elmaradhatatlan
hízelkedők és benfentesek sem dicsekedhettek nagy befolyással. Mindennek
kormánylapátja a Filep józansága, leleményessége, erélye, akarata volt.
Olympias királyné sokban ellenkedett volna Fileppel: ez a nevelésben
nehezítő körülmény; de úgy látszott, nem legyőzhetetlen.


12. Sándor nevelője.

Legelsőbben, a király engedelmével, Aristoteles a királyfit magával
vitte Stagírába. Megmutatta neki az új rendet, a polgári élet fegyelmét,
amely ott uralkodik. A csínt, az izlést, amely athenaei magvakból
csirázni kezd. Az ifjak testgyakorlatait: versenyeket, birkozásokat. A
grammatisták vezérszavára betüket vető, szavakat, verseket egyszerre
hangoztató gyermekek karát. Az együtt dalolva dolgozó épitőmunkásokat:
éppen Apolló templomának oszlopait állítják vala helyökre új formáju
emelőgépezettel, amelyet Aristoteles rajza szerint szerkesztettek.
Otthon a házánál Kallisthenes szép írásait és rajzait. Előhívta aztán
magát _Kallisthenest_ is. Ez néhai atyjával három évig messze földeken
bujdosott vala, s a persák és indusok nyelvén is beszél. A mélynézésü,
komoly fiu (noha idősebb, de alig nagyobb növésü, mint ő) megtetszett
Sándornak, s „Jöjjön hozzám“ – mondá a királyfi. A mester sem egyebet
akart. Harmadnap úgy mentek kíséretökkel hárman Pellába.

Ez idő alatt Filepnek egy ékes levelet hozának Athenaeből, az öreg
Isokratestől. A magva (ha jól értették) az a bölcs tanács, hogy Filep
mentül jobban vigyázzon és vigyáztasson magára. A király megmutatta a
levelet Aristotelesnek, hozzáadván: „Nem kellene-e talán a fiamra
vigyáztatnom jobban?“

Aristoteles Sándort és Kallisthenest együtt tanította. Sándornak is
nagyon tetszett így. Felsőbbségét, s kiváló tehetségét szabadabban
gyakorolhatta. A mesternek is könnyebb volt a dolga. A királyfi
ötleteit, szeszélyeit, ellenkezéseit Kallisthenesnek kellett kifognia.
Maga csak mintegy a gyeplőt tartotta. Mindenekfölött sokat ért az unalom
és megunás elkerülése. Természetes életrend lett a sétálva, járkálva,
utazgatva tanúlás. Váltogatva Pellában és Stagírában való tartózkodás.
(Stagíra lakósainak nőtt a lelkök.) Piacon, mezőn, úton, kikötőben,
hajón, táborban, könyvtárban, műhelyben, bányában, istállóban,
vadászaton, idegen követségek fölvonulásánál – mindig új és változatos
tárgyu beszélgetések, hármasban kezdve, többesben folytatva; mert
innen-onnan magukhoz hívtak egy-két alkalmas személyt: katonát,
kézművest, lovászt, tolmácsot, sihedert, vén embert, bénát, vakot,
álomfejtőt, rabot, beteget, haragvót, sírót, fuvolást, szemfényvesztőt,
állatszelidítőt, kalmárt, mindenfélét. Ilyenkor annyi kérdés, felelet,
tanúlság, jó ötlet keletkezett, hogy belőlök maga Aristoteles is nem
keveset épült, s gyarapíthatta jegyzeteit. Igy, szemlélethez, alkalomhoz
kötve, tanított mindent, ami tudásra érdemes. A rendszer szigorúságáról
lemondott, csak a pontos meghatározásoktól (Sándornak tréfás ötleteit
elhárítva) nem tágított. Mert azokon épül az értelemnek szilárd és
egyenes útja. És soha sehol sem felejtette, hogy a királyfinak lelkébe
oltsa a tudatot: _miben különbözik a műveltség a műveletlenségtől, a
hellénség a barbárságtól_. Sándor erre mind komolyabb figyelmet
mutatott.

Csak két tárgyat törekedett neki elvontan, rendszeresen is tanítani. A
rhetorikát: ebben jártasnak lenni elengedhetetlen „királyi ékesség“. És
az ethikát: ennek ismerete nélkül a király nem értheti meg „hivatalát“
és követése nélkül nem méltó a hivatalához. Mit ér pedig híres állam
királyának lenned, ha a híres államhoz méltó király lenni nem birsz?

Mind a két tanúlmány belemélyedést kivánt. A velök való foglalkozás
zavartalan alkalmainak megválasztását a mester magára a királyfira
bízta. Csakhogy ez inkább hajlott mindenre, ami cselekvés, mintsem
elmélkedésekre. Mégis – gyéren kért leckéken – nem keveset szerzett meg
magának a „királyi ékességből“. Amit pedig az elméletből elfelejtett,
vagy fölfogni eleve elmulasztott: annak _valamely rövid könyvbe
foglalását_ kérte a mesterétől. A királyi „hivatalra“ azonban, – azt
mondá – úgy kiván készülni, hogy adjanak elébe jókat, akiket
cselekedeteikért jutalmazni, s rosszakat, akiket büntetni kell. Ő
meghallgatja előbb a philosophus tanácsát, viszont ez hallgassa meg az ő
itélkezését, s ha kell, igazítson rajta. Aristoteles azt felelte: „Ez is
lehetséges. De a philosophus nem állhat mindig melletted; a philosophia
pedig, ha megtanulod, mindig veled lesz.“ Téli hónapokban mégis
egynehány leckét hallgatott Sándor az ethikából: leginkább a
beszámításról és az erények nemeiről. Aristoteles az egész tudományt
könyvbe foglalta ugyan, s remélte, hogy Sándor valamikor azt is kérni
fogja tőle, de hiába remélte. (Végre is azt a könyvet megbővitve,
emlékül a maga kiskoru fiának, _Nikomachosnak hagyta._)

Ellenben önként tudakozta Sándor a mesterétől a világ különféle
államainak kormányzása históriáját. Erről Aristoteles sokat beszélt
neki, s adott egy nagy jeles könyvet is, amelyet Kallisthenesszel szépen
újra iratott. A tanúlságos könyvet Sándor mint király is elégszer
forgatta, azzal a két kisebb könyvvel együtt, amelyeket magának _A
királyságról_ és _A telepítésekről_ íratott a philosophussal.

Legjobban megszerette Sándor a Stagírita beszédjei közül azokat,
amelyekben _Homeros énekeit fejtegette_. Homerost, mestere ügyeletével
szépen íratva, mint kincset becsülte, arany szekrénybe zárva, mindig
kézügyben tartotta. Olvastatta, hallgatta gyakran. Királyi
álomlátásoknak nevezte ezeket az énekeket.


13. Bevégezte a nevelést.

Teltek az évek. Aristotelesnek mind több-több dolgot adhatott volna a
királyfi oktatása, de időt és alkalmat rá egyre kevesebbet kapott. Filep
sokat volt távol. (Igaz, hogy Olympias királynét is eltávolította,
hazaküldte Epírusba, s újonnan nősült.) Filep távollétei alatt aztán
maga a 17 éves királyfi kapta kezébe a kormányt. Ettől kezdve
Aristoteles éppen úgy, mint Kallisthenes, egészen megváltozott helyzetbe
kerültek: a sokszor megpróbált alattvalósdi „játék“ valóságra fordult.

A következő évben már a harcmezőre is kiszáll Sándor, az apjával.

Athenae, Demosthenes tanácsára, Filep ellen szövetkezett Thebaevel. A
megtorló hadat maga Filep és fia vezérlik Boeotiába Chaeroneáig hatolva,
s itt a szövetkezettek hősileg harcoló hadát véres ütközetben leverik.

A harc után Sándor Antipater kiséretében, azt mondják, Athenaebe
lovagolt, s atyja nevében, _szelíd föltételek mellett ajánlott békét:_
Athenae függetlensége megmarad, de tartozik a hellén-makedon
szövetséghez csatlakozni, a persák ellen.

Megnyugvással fogadták már a békét. Bizonyos, hogy Sándor a görögök
irányában mindig megnyerő igyekszik lenni. És ezt az Aristoteles
hatásának tulajdonították.

Aristoteles tiszte Sándor mellett véget ért. Legtöbbet most Stagírában
van. Olvas és tanít (a Nympheumban); tanít és ír; készül további
élethivatására.

Sándorral okosan elvégezte, hogy _Kallisthenest mint bizalmasát_, mint
jobb kezét tartsa, becsülje, tanácsait hallgassa, s _bízza rája
tetteinek az utókor számára való följegyzését_. (Ki tudja, talán egy
jövendő Homeros kezére dolgozik.) Tulajdonkép a philosophia királyi
tarsolyául szegődtette Sándor mellé Kallisthenest. Sándor eszesebb volt,
mintsem hogy félreértse mestere jóakaratát. Megköszönte. Háláját ígérte
minden gondjáért. A makedon udvarban akkor, a persák ellen való
készülődések közepette, ármány kap erőre, amelynek szálai Olympiáshoz,
az elűzött királynéhoz vezetnek. Filepet leányának, Kleopatrának
menyegzőjekor, egy testőrnek, Pausaniasnak gyilka megöli. (Mit ért az
öreg Isokrates jótanácsa?) Apja helyébe a húsz éves Sándor ül.


14. Visszatér Athenaebe.

Sándor a királyságát hamarosan megszilárdította. De Görögországot az
atyja által már kiküzdött szövetségre erővel kelle rászorítania. Pedig a
makedon hatalom eddigi növekedését s a hellén államok viszálykodásait
nézvén, ez a szövetség a persák ellen – volt a hellénség egyetlen biztos
menedéke. Platón sejtette vala ezt; Aristoteles munkálta is; Sándort,
tőle telhetőleg, ehhez nevelte.

Azalatt, míg Sándor hatalma megerősödött, Aristoteles a maga családi és
vagyoni viszonyait rendezgeté, hogy aztán a tudományoknak élhessen
gondtalanúl.

Szeretett nője, Pythias – akitől egy _leánya, Pythias_ született – nem
rég meghala. Helyébe onnan Stagírából egy kedves gondos nőt vett a
házához, _Herpylist_, akitől egy fia született, _Nikomachos_. Melléjök
támaszul is, szeretetből is, örökbe fogadta néhai gyámszülőinek,
Proxenoséknak növendék fiát, _Nikanort_, azzal az óhajtással, hogy
leányát, Pythiast, ha korát eléri, nőül vegye. (Esetleg nőül vehetné ezt
szépreményü tanítványa, _Theophrastus_, akinek hagyni fogja athenaei
házát, könyveit.)

Stagírai szép uri háza ellátva hű rabszolgákkal s ezek cselédeivel. Nagy
kertje Chalkisban (Euboea szigetén), út mellett, vendégfogadó házzal, jó
gondviselet alatt. Kamatozó tőkepénzei (örökség és szerzemény) itt is,
Athenaeben is részint jóhitelü trapezitáknál; részint pedig
diptychonokra elhelyezve.

Mindent rendbe szed és – minden eshetőségre, _ean ti symbainé_ – megírja
végrendelkezéseit. Úgy indul az ötvenedik évébe forduló Stagírita,
házanépét itt hagyva, csupán könyveivel és munkáival, ismét Athenaebe.

Ott a Sándor király nevelőjének a neve (újjászületett szülővárosának a
nevével) népszerü volt már és köztiszteletben állott. S hogy az agg
Isokrates (közel száz éves volt; minek a még hátralevő napok?) a
chaeroneai csatavesztés hírére, önkéntes halállal kimúlt vala:
hallgatóinak utolsó nemzedéke Aristotelest ünnepli, s _rhetorikai_
leckéket kér tőle. És a Politikét is, a jövő _Politikáját_ a
Stagíritától akarják hallani. Az erkölcsök is, amelyeknek fékezetlensége
annyi fölfordulást szerzett Hellasban, új fölfogást követelnek a jövő
embereitől. Ezt meg az ő _Ethikájától_ várják.

Platón Akademiájában már nem Speusippos tanít. Az isteni bölcsnek gyarló
unokaöccsét (azt mondják, eleget élvezett, ideges is volt) hüdés érte.
Helyét átadá a visszatért Xenokratesnek. Írásait három talentum ezüstért
megvásárolja Aristoteles, könyvtára bővítésére. Teheti, mert ilyen
dolgokra Sándor király bőven rendeli neki a költségeket.

Xenokrates, a nem lángeszü, de mértékletesség és szilárd jellem hírében
álló philosophus, az Akademia tisztességét fönntartotta. Benne is lakik;
a városba alig jár be. Aristoteles nem szerette volna rontani barátja
köreit az Akademiában.


15. A Lykeionban.

Nem messze a város keleti kapujától van egy gymnasium, Apollonnak a
Fényesnek szentelt hely, a _Lykeion_. Ott kér magának Aristoteles helyet
a tanításra, s berendezkedik benne. Kiszélesítteti a kert sétaútjait.
Terebélyes platánok körül árnyékos tereket alakíttat. Jó harminc
esztendővel ezelőtt sétálva kezdett beszélgetni ifju hallgatótársaival.
Platóntól is a kertet kapta lecke-helyül. Csatangolva oktatja vala a
királyfit meg Kallisthenest. Szokását megtartá Stagírában. Megtartja itt
is. Csak az elmélyedő leckékért telepszik be olykor a csarnokba, vagy a
népes hallgatóság kedvéért.

– Délelőtt jöjjenek ide az avatottak, akik hivatást vallanak a bölcselet
rendszeres tanainak a hallgatására. De tartsanak mindenben bizonyos
rendet. Maguk közül tíz naponkint egy-egy ügyelőt válasszanak, aki a
symposiont is rendezze. A hallottakról jegyzéseket csináljanak. Azokat
ismételjék és meghányják-vessék. Kétségeiket adják az ügyelőknek föl, s
általok nekünk, okulásul, hogy mit kelljen jobban is megvilágítanunk.

Így fogják értelmesen megismerni az öt utat, amelyeken a lélek az
igenlés vagy tagadás segítségével az igazat kinyilatkoztatja: a
művészetet, tudományt, belátást, bölcseséget és észt. A boldogságot,
mind az egyes emberét, mind az államét. És amik ahhoz kellenek, vagy
kelletlenek.

Megértik a tér, idő és mozgás mivoltát. Mi az anyag, a forma és a
változás. Továbbá megismerik a mindenség elemeit, négyet és az ötödiket.
És amiket ilyen dolgokról a philosophusok helyest és helytelent
tanítottak. A helytelenségek megítélését.

Délesti órákban gyűljenek össze szabadon a kiváncsiak, a mindennapi
dolgokkal foglalatoskodók. Beszélgetünk a világ, a természet
tüneményeiről. A lényekről és sajátságaikról. Anyagukról és formáikról.
Az emberről. Testéről és lelkéről. Érzékeiről és értelméről.
Indulatairól és erkölcseiről. Emlékezéseiről és álomlátásairól. Levésről
és enyészetről. Ifjúságról és öregségről, életről, halálról. Jóról és
rosszról. A beszédek igazságáról és csalfaságáról. A meghatározásokról.
Továbbá: Körről és egyenesről. Súlyról és emelőről. Munkákról és
szerszámokról. Ritkaságokról, amiket messze földekről küldenek hozzánk.
Eseményekről a Föld kerekségén, amelyekhez Hellasnak is köze van. És
ilyesekről.

… Ezeket a Terveit bővítve, változtatva, jobban rendezve, de félre nem
téve, tizenhárom éven át sétálgatott hallgatóival a Lykeion kert
porondján, vagy beszélt nekik a kathedrából.


16. Sándor király kegyeltje.

Kényelmes otthonában külön kis könyvesházat töltöttek már meg saját
munkái: jegyzetek, tekercsek, könyvek.

Sándor király – mert Nagyok mindent nagyban csinálnak – a tiszteletet és
háládatosságot mestere iránt bámulatos arányokban mutatta.

Több mint nyolcszáz ezüst talentumra becsülik a segedelmet, amelyet a
tudósnak könyvtára és gyüjteményei gazdagítására küldözött.

Hadjáratai színhelyéről könyvek, képek és egyéb tudományos kincsek
küldésén kívül leginkább az állatország ritkaságait vadon erdőkből,
pusztákról, barlangokból, halastavakból, tengerekből, levegőből
vadásztatta, hálóztatta, fogdostatta számára, s szállíttatta
tengelyen-tengeren Athenaebe elevenen, ha lehetett, s ha nem, szárított
bőrüket, héjjukat, koponyákat, csontokat, tojásokat, fészkeket; tokokba,
edényekbe zárt apró lények és szörnyetegek tetemeit; mindenhez egész
csomó jegyzetet, amelyekbe a király a dologban otthonos, értelmes
emberektől megtudakozott észleleteket nagy gonddal foglaltatta a
tényeket szomjazó tudós használatára. A növényország ritkaságai is nagy
bőséggel érkeztek. Aristoteles háza, a Lykeion kertjében hevenyészett
fészerek megteltek mindenféle küldeményekkel. A kiváncsi athenaeiek
szeme nap-nap után legelt rajtok. Megismerésöket, egybevetésöket a
Stagírita jeles új föladatul vette maga elé.

Terve a tudományos munkához (úgy, ahogy a tudomány mivoltát ő
értelmezte) készen volt, csak éppen a töméntelen ujságnak megrostálása,
a maga helyére sorolása adott dolgot.

Ilyen volt pedig az ő _Peri ta Zóa-jának a terve_.

Az állatok vagy egyszerü, vagy sokszerü testszerkezetüek… A
különféleségek szerint nevezték meg őket nemenként, s nevezik a nemeknek
fajait.

Az állatok általános testi tulajdonságai: a táplálkozás és a
kiválasztás, a nemzés vagy szaporodás, az érzékenység és a mozgás
szervei, meg az életnedvek: vér vagy nem vér.

Mindezeknek a tulajdonságoknak különféleségei szerint vannak – madarak,
halak, cetek (vér az életnedvök); vannak kagylók, s vannak más
keményhéjuak; vannak puhatestüek, meg bogarak (mindezek vér nélkül).
Földszínén csúszó-mászók. Négylábuak, amelyek tojásból kelnek. Négylábu
eleven-szülők (nemenkint nevezzük őket). Majmok. És az ember.

Fölsoroljuk a vér-nedvü állatok testrészeinek hasonlóságait. Azután
sokféleségeiket, amelyek a nemek különbözéseit mutatják.

Továbbá belső szerveiket vizsgáljuk, s ezek anyagainak minemüségét.

Szólunk a nem-vérnedvüek különbözéseiről. Nemeikről. Szerveikről.

Ismerni kell az állatok érzékszerveit. Az állati hangokat. Állatok
alvását, ébrenlétét. Ivari különbségeiket.

Milyenek a nemzés módjai a legalsóbb nemü állatoktól fölfelé az emberig?

Az ember nemi életének jelenségei. A magzat és szülés.

A táplálkozás szüksége; módjai; s a táplálékok általán. Különbségek –
csoportonkint, nemenkint, fajonkint. Állatok megélhetésének kedvező
föltételei. Betegségeik. Veszedelmeik.

Egyéb ösztönök szerint való hasonlóságok és különbségek. Értelmesség
jelei. Alkalmazkodások.

Legvégül tanítani kell az ember nemi épségéről, egészségéről.

*

Ebbe a tervezetbe (amelynek egyes részeit külön munkákban is bővíti)
iktatja be mindazokat az ismereteket, amelyekhez tulajdon
megfigyeléseivel, bő értesüléseivel és átható eszével jutott. Gondolta,
nagy idő múlva lesz még egy Sándor király, aki a tudománynak így
kedvezzen és szerencsés philosophus, akinek így kedvezzenek. (És
csakugyan tizenhétszáz esztendőn át Aristoteles maradt a Zóologia
uralkodó tekintélye.)


17. Életének eredményei.

Lykeioni sétáinak nyolcadik esztendejében nagy keserüség érte
Aristotelest. A derék _Kallisthenes_, akit ő Sándor királyfi mellett
nevelt, s akit melléje bölcs tanácsadóul és tetteinek jegyzőjéül
ajánlott – az elkapatott akaratu király oldalán elvesztette az
egyensúlyt. A győzelmeitől mámoros Sándor, a Nagy, nemcsak a
meghódítottaktól, hanem a maga makedonjaitól is azt kivánta, hogy keleti
módon, földre borulva hódoljanak előtte. Kallisthenes ennek az ázsiai
nemzetekhez illő módnak ellene szólott. A hódolati szertartás el is
maradt. De Sándor valami összeesküvés gyanújába vette Kallisthenest és
kivégeztette. Leveléből, amelyet helytartójának, Antipaternek küldött,
az látszék, hogy Kallisthenes miatt Aristotelesre is haragszik. Ezt
azzal is mutatta, hogy Xenokratesnek, az Akademia mesterének kezdett
ajándékokat küldeni. Aristoteles a meg nem változtathatókon
megnyugodott. Nagy Sándor is lehülepedett, s ment világverő útján, által
az Induson.

Elégtétele volt a bölcsnek az, hogy elvégre is Nagy Sándor, noha
indulatai megfosztották a királyi erények teljességétől, mégis
beváltotta a hozzá kötött legfőbb várakozást. A hellén műveltség
becsülése és terjesztése messze földön, az a nagy cél, amelyet növendéke
lelkébe beoltani állandóan igyekezett: fényes valósulásnak indul.

– Lám, Nagy Sándor városai, amelyeket a meghódított országokban,
Tróasban, Syriában, Persisben, tovább… alapít; s kivált _ez_ a nagyszerü
_Alexandreia en Aigyptó_, amelynek a tervét, Deinochares rajza szerint
egy makedon chlamys béllésére hímezve, küldé meg _nekünk_ ajándékul a
király… hellén telepítőktől népesítve, isteneink templomaival ékesítve,
intézményeinkkel nemesítve, a művészetnek, tudománynak művelői, az
erénynek és az észnek becsülői, nyelvünknek és könyveinknek megtartói
lesznek még akkor is, amikor Athenae városa (_ho mé genoito_, ments’
isten) nem lesz többé közepe a művelt világnak.

Ilyen reménység („imetten való álomlátás“) sarkalta a maga értékét is
jól ismerő nagy Stagíritát, hogy munkáit javítva, szaporítva,
rendbeszedve, teljesekké téve, páratlanúl gazdag könyvtárát is, s a
Lykeionban fölhalmozott királyi gyüjteményeit, mind úgy adhassa át az
utódoknak, amint azt egy alkotó philosophustól, nemzete jóltevőjétől,
Nagy Sándor nevelőjétől kivánni lehet.

Hatvan éves elmúlt. Bölcselkedett már az öregségről, de még nem érezte.
Gondolhatta, egészségben éri meg azt a napot, amikor Sándor színe előtt
számot adhat azokról, amikhez a világhódító király annyi talentum
értékkel járult. Addig is levéllel nem egyszer folyamodott hozzá.
Válaszokat s újabb küldeményeket is kapott. Mintha viszonyukat a
kivégzett Kallisthenes árnya nem zavarná többé. Mind a kettőjök számára
voltak még meghódítni való országok – a Hercules-oszlopokig.


18. Vége.

Váratlanúl csapott közbe a hír Babylonból, a XCIII. Olympias utólján,
hogy Nagy Sándor (XXXII éves korában) meghalt. Mire a hír hiteles
voltáról megbizonyosodni bátorkodtak: a görögséget átjárta a gondolat,
hogy a makedon hatalom kötelékeit lerázni itt az idő. Athenaeben a
makedon-barátokat, ha idejében köpenyeget nem fordítottak, mindenféle
ürüggyel célba kapta a demagógia. Aristoteles ellen is Demophilos – a
népbarát – vagy Eurymedon, a főpap, vagy mind a ketten, vádat
szerkesztettek. „_Vallástalansággal_“ vádolták, amelyet „köztudomás
szerint“ azzal tetézett, hogy _Hermiasnak_ Delphíben, herosokat
megillető szobrot állított, dicsőítésére pedig _hymnust_ írt.

– Megkimélem Athenaet attól, hogy újból merényletet kövessenek el a
philosophia ellen – mondá (Sokrates sorsára gondolva) a Stagírita. Hívta
hű tanítványát, meghitt barátját, akinek a _Theophrastos_ nevet is
(fenséges ékesszólásáért) ő adta vala. Rája hagyja lakóházát, minden
iratát, munkáit, könyvtárát, gyüjteményeit és a Lykeion vezetését.
Lelkére köti hagyományainak megőrzését. Magára ölti (gondolatban-e, vagy
valósággal, mindegy) azt a király-küldte makedon köpenyeget, amelynek
béllésére Alexandria tervrajzát hímezték. Búcsut vesz, elindul a
marathoni úton… Dereglyén átkél az Eurípos szoroson Euboeába, Chalkisba,
ahol a kertje, vendégfogadó háza van. (Útközben, ha igaz, mérget ivott;
hihetőleg hozzá az antidotont is.) Gyomorfájdalmakban szenvedve halt
meg, Nagy Sándor halála után tizenöt hónappal.

Végakarata szerint Stagírában temették el a felesége, Pythias hamvaival.

Gyászoló szülővárosa, nagy fiának, újraalapító és törvényadó herosának
minden évben megünnepelte az emléknapját.

Theophrastos híven megfelelt mestere hagyakozásainak és bizalmának, s
örökségét tovább adta az utókornak.

Sándor birodalma hamar megroskadt. De romjai is alapja maradtak az
Aristoteles hatalma, tekintélye terjedésének, megszilárdulásának
Alexandriáig és Byzantionig.

És huszonkétszáz év óta a tudományok története Aristotelest úgy látja
állani erősen, mint _Atlast_, „aki jártas a tenger mélységes fenekén, s
a nagy oszlopokat maga tartja, melyek az égboltot s földet ketté
különítik“.

S még ma is (nagy szó ez) minden tudós iskolában otthon van és
föltétlenűl tiszteletes az Aristoteles rhetorikája és poetikája,
lélektana és logikája.

_Váró Ferenc._




Humboldt Sándor.

Alig van a tudományok történetének szimpatikusabb alakja, mint Humboldt
Sándor. A természetben látható jelenségek egész Humboldtig mindenféle
tudomány keretében szétszórva, összefüggés nélkül foglalkoztatták a nagy
elméket. Csak itt-ott tűnik föl egy-egy kezdetlegesebb kísérlet, hogy a
természet tüneményeinek összefoglaló leírását adja a Földre
vonatkoztatva.

Humboldtig a földrajz egyszerü leíró tudomány volt, inkább szóval
elmondott térkép, száraz „útmutató“, amely ugyan már a görögök kezében
kiterjedt a tájképi jellemvonások, a népélet és történelmi események
terére, de igazi oknyomozó, helyesebben okadatoló leírást először
Humboldt mesteri keze nyujtott s ezzel megalapítója a modern
földrajznak. A modern földrajzot úgy jellemezzük, hogy az a tudomány,
amely az összes többi tudományok leszűrt eredményeit fölhasználja, hogy
vele a Földről jó képet nyujtson. Azt mondhatjuk tehát, hogy filozófikus
tudomány, amely mindig kapcsolatokat észlel. Észleli a Föld felszínének
alakját, a rajta levő levegő és víz állapotát, tüneményeit s a szerves
világ életét egyaránt s közöttük mindig az okozati kapcsolatot igyekszik
fölfedezni. Ebben áll éppen a tudomány módszere is. Ismerjünk meg
valamely vidéket minden fizikai viszonyaival együtt, aztán ismerjük meg
az illető vidék összes életjelenségeit s akkor a kettő közt föllelt
összefüggés lesz a földrajz tudományának egyik eredménye. Ez az a
módszer, amelyet Humboldt alkalmazott először s ez az a tudomány,
amelynek megalapozása örökre, elmúlhatatlanul az ő nevéhez fűződik.

Bejárva a Földnek elég tekintélves részét, ismerve tengert, sivatagot,
hegyet és síkságot, hideg vidéket és forró égövet, emberlakatlan
pusztaságot és sűrűn nyüzsgő, munkás, civilizált életet, ismerve a
növényeket, állatokat, a fizika törvényeit és a kozmografia jelenségeit:
csodálatosan szép és egész képet tudott nyujtani a jellemzett tájakról.

Egyszerre más szemmel kezdtek észlelni utána a fölfedező utazók. Eladdig
csak a helymeghatározás, térképezés és legföljebb az állat-, növény- és
embervilág egyszerü leírása volt az utazók célja. Ezentúl a hőmérő, a
légsúlymérő, a tengeri mélységmérő, a geológus-kalapács, kompasszo és
még a tudománynak számtalan más fegyvere elmaradhatatlanná lett a
fölfedező utazók kezében.

Aki ma olvassa Humboldtnak például „Ansichten der Natur“ címü leírásait,
lehetetlen, hogy el ne ragadja az olvasót az a lángelmére valló,
csodálatos tökéletesség, amivel egyszerre az összes jelenségeket
harmónikus egésszé tudja csoportosítani. A puszta képe néhány
ecsetvonással előttünk áll, szikrázó csillagokkal telehintett éjjeli
egével, szélkavarta porával, nyomorgó növényzetével, napégette
szikláival és a köztük bujkáló, egymásra vadászó emberrel. S a leírás
olyan természetesen, olyan könnyedén hozza okozati kapcsolatba az
észlelteket, hogy az ember őszinte fájdalommal sóhajt föl, miért nem
jelenik meg köztünk ismét, hogy a rendkívül előrehaladt tudomány mai
eszközeivel kezében, most írná le nekünk a Föld felszínét ilyen
csodálatos biztossággal, ilyen minden eddigit felülmúló művészettel és
mindent átölelő lángelmével.

Mert mint minden lángelmének, úgy neki is határozott művészi
tulajdonságok jutottak osztályrészül. Az igazi nagy szellemeket, akik
valóban korszakalkotók voltak valamely tudományos téren, rendesen az
jellemzi, hogy tudományos eredményeiket oly művészi, oly egyszerü, oly
igéző formában tudták megértetni, – persze tudományszakukhoz mérten –
hogy az ember szinte hajlandó azt kérdezni, hát ez az a nagy dolog? Oly
természetesnek olyan egyszerűnek, olyan magától értetődőnek tűnik föl a
zseni kezében a legnagyszerűbb, korszakalkotó fölfedezés is, hogy szinte
kételkedik az ember benne: valóban olyan nagy szellemi teremtő erő
munkája-e ez?

Humboldt éppen saját korában azért volt olyan csodálatos hatással, mert
egyszerűen bámulatos az a könnyed, művészi tökéletességü, soha meg nem
zökkenő, biztos kezü leírás, amivel az ő idejében még annyira ismeretlen
jelenségeket tudta megértetni s geográfiai összefüggésbe hozni.

Ehhez kellett természetesen az is, hogy ő maga is tele legyen a
természet szeretetével, hogy soha egy pillantra se vegye le róla észlelő
szemét s a legkisebb göröngy szétomlásától, a felhőszakadás indította
földomlásig, a kis féreg turkálásától a bölénycsordák rohanásáig, a
szellőtől az orkánig, a virágfakadástól a vulkán kitöréséig mindent
észrevegyen s mindent összefüggésbe tudjon hozni azzal az általános
képpel, amelyet az igazi, lelkes földrajz igyekezik nyujtani a Földről.
S ehhez az is kell, hogy mindenben meglássa a szépet. Neki szép az
alkony, szép a viharverte óceán, gyönyörködik az éghasító villámban s a
kis bogár fényében, neki szép a Szahara sivatagja és az Amazonasz
őserdeje – talán csak az egymást gyilkoló emberben lát rútat, de arra is
talál mentséget.

Nem lehet rajta csodálkozni, hogy egy ilyen mindent átfogó elme az
akkori kor tökéletlen tudományos fegyverzetében tömérdek és sokszor igen
különös hibát követ el. A sivatag jelenségének magyarázata talán a
legnagyobb hibája, de sok hiba van a hegyek keletkezésének, a vulkánok
működésének stb. magyarázatában is. Dehát vannak emberek, akik, hogy
hibát ne kövessenek el, alig mernek írni és beszélni. Az ilyenek
rendesen igen kevés eredménnyel, nagyon kevés hatással, majdnem
nyomtalanul vesznek el az emberiségre nézve. Rendesen kisebb talentumok,
amelyeknek agyában nem az alkotás gyönyörűsége önmagában, hanem az elért
eredményekből származó dicsőség az a rugó, amely produkálásra csábítja
őket. Humboldt? Egyetlen gyönyörűségét abban találja, hogy az
obszerváltakat agyában rendezze és ezt a rendet rögzítse tökéletes
formában. Boldog ember! Ő végtelen gyönyörüséget érzett, ha újat
észlelt, és talán még nagyobb gyönyörüséget, amikor harmónikus, egész
képet tudott nyujtani arról, ami az ő lelkét is betöltötte. Talán mi,
kicsinyek is érzünk ilyen gyönyörüséget. De mit érezhetett ő, aki talán
először látott igazi geografus szemmel s aki igazán tudott is művészi
kézzel alkotni!

Azt mondhatjuk, hogy szerencsés körülmények közt fejlődhetett csak azzá,
ami lett. No hisz ez természetes! Minden szellem csak szerencsés
körülmények közt juthat érvényre. Ha Humboldt magyar ember lett volna s
magyarul írta volna remekeit, hogy tette volna azt a hatást korára és az
egész tudományra, amit így tehetett, amikor a két nagy nyelven, németül
és franciául szólhatott az emberiséghez. De ha ma újra születhetne,
biztos, hogy éppen oly hatalmas lépéssel vinné előbbre az emberiség
tudását, mint a maga korában.

Humboldt kora! Egyike minden idők legnagyobb korának. 1769 szeptember
14.-én született, tehát ugyanabban az esztendőben, amelyikben Bonaparte
Napoleon. De nemcsak Napoleon, hanem egész nagy sora a hatalmas elméknek
és egyéniségeknek izzott ekkor fénykorában s kísérte Humboldt egész
életét végig. Csak néhány nevet kell említenünk. Linné (1707–1778.) már
megalkotta növényrendszertárát, Kant (1724–1804.) javában tanította
filozófiáját, Lessing (1729–1781.), Fichte (1762–1814.), Goethe
(1749–1832.) neve eléggé ismeretes, Washington odaát Amerikában a
világtörténelem egyik legnagyobb alkotását hozza létre, Lamarck
(1744–1829.) a fajok fejlődésének tanát már hirdeti, Cuvier
(1769–1832.), aki egy esztendőben született Humboldttal, az
állatvilágról szóló tudományunk egyik atyamestere, Euler (1707–1783.) és
Gauss (1777–1855.) a matematikát, Laplace (1749–1827.) a csillagászatot,
Gay-Lussac (1778–1850.) a fizikát, Lavoisier (1743–1794.), Davy
(1778–1829.) a kémiát, Leopold von Buche (1774–1853.) a geológiát viszi
óriási lépésekben előre. Ezek csak kiragadott nevek, de hisz elegendők a
kor jellemzésére. A török kiveretése hazánkból, a francia forradalom, a
porosz királyság fényes megalakulása, az Orosz birodalom világhatalmának
kifejlődése stb. mind olyan események, amelyek a kor nagyságának
megértéséhez kellő világítással szolgálnak.

Ebben a nagy korban, tekintélyes vagyonnal a kezében, mint előkelő
család sarja, akinek nyitva állnak a fejedelmi paloták is, nem csoda, ha
lángelméje érvényesülni tudott s minden korok egyik legvonzóbb,
legideálisabb, legnagyobb hatásu tudósává alakult.

Már neveltetését ideálisnak mondhatjuk, olyannak, amilyen nevelésben
kellene részesülni minden tehetséges ifjúnak, akinek vagyoni körülményei
ezt megengedik. Alsóbb iskoláit szabadon, otthon végezte, felsőbb
iskoláit pedig különböző irányok kifejlesztésére válogatta meg. Így
fejlődhetett ki benne az a széleslátókörüség, amely egész tudományos
munkálkodásának legjellemzőbb vonása. Az állami szolgálat elnyerése
végett kisérletet tettek ugyan szülei, hogy a jogot végeztessék el vele,
de ez sikertelennek bizonyult, mert a természettudományokhoz való
vonzódása fölülkerekedett. 1788-ban szülővárosában, Berlinben tanult az
egyetemen technológiát, növénytant, sőt a görög klasszikus
természetbúvárok eredetiben való olvasása végett görög nyelvet is.
1789-ben Göttingenben tanult Blumenbachchal együtt
természettudományokat. 1790-ben Georg Forster társaságában Hollandiában,
Belgiumban, Francia- és Angolországban, különösen azonban a Rajna
völgyében utazott. Erről az utazásukról a kedves tájleíró, Forster írt
(Ansichten vom Niederrhein) nagyon szépen, ami bizonyosan hozzájárult,
hogy Humboldtnak is kedve kerekedjék az utazás szép, gondos és
tanulságos leírására. De a keletázsiai és amerikai gyarmatterületekről,
a forró égöv gyönyörűségeiről is itt hallott először. És ez döntő
fontosságu volt későbbi fejlődésére. 1791-ben a freibergi
bányászakadémián rendszeres gyakorlati kiképzést szerzett s aztán állami
szolgálatba lépett. Éveken át volt Frankenben a frank hercegségek
főbányamestere. Ez alatt úgyszólván egész Középeurópát beutazta
különböző föladatok, tanulmányok és teendők végett. Volt Galiciában,
Lombardiában, Svájcban és Párisban. Sok előkelő tudóssal ismerkedett meg
útjában. Fontosabb ismeretsége volt Voltával Comóban, Leopold von
Buchhal és Aimé Bonpland botanikussal.

Életének igen jelentős fordulata volt az 1797. évben, amikor édesanyja
halála után kikapta anyai örökségét, így nagy vagyonhoz jutott s
kilépett az államszolgálatból.

Azonnal nagy utazáson törte a fejét. Mindenáron a tropikus vidékekre
akart jutni, amelyeknek geográfiai viszonyairól az akkori irodalomban
olyan gyér és olyan gyarló leírások voltak, hogy Humboldt szinte érezte,
hogy a Föld képének helyes megrajzolásához először is azt a vidéket kell
a természetvizsgáló szemével megismernie, amely igazi műhelye a
meteorológiai erőknek, ahol a levegő a legtöbb melegenergiát szedi
magába s ahol atmoszféránkba a legtöbb nedvesség jut a felfűtött óceánok
vízéből s ahol az organizmusok is a legbujább energiával torlódnak
egymás hegyére-hátára.

Ázsiában kereste eleinte azt a földterületet, amelyen a földrajz igazi
vezérvonalait megtalálhatja. De a Napoleoni háborúk miatt ekkor Kelet el
volt zárva. Szinte szerencse. A komplikált ázsiai viszonyok a tudományok
akkori eredményeinek igénybevételével aligha csoportosultak volna
Humboldt agyában olyan tiszta képpé, mint amilyen remek kép bontakozott
ki az egyszerűbb amerikai viszonyok ismerete alapján. Az akkori
körülmények között Ázsiának éppen azokat a vidékeit nem láthatta volna,
amelyek ennek a kontinensnek egységes képéhez okvetetlenül szükségesek,
sőt amelyek nélkül egy csomó, alig érthető részlet gyült volna össze
jegyzeteiben, amelyek közt még az ő hatalmas agya sem találta volna meg
az összefüggő, gyönyörűen egységes rendszert. Hisz akkor nem láthatta
volna sem a turáni alföldet, sem Turkesztánt, sem a mongol pusztákat,
sem Kinát, sem Japánt s legkevésbbé Hátsó-Indiát.

Sokkal szerencsésebb volt s szerencsésebb volt a tudomány is. Madridban
járva, végtelen szeretetreméltó föllépésével megnyerte a kormány kegyét
és egy szabadelvűbb miniszter kieszközölte számára a spanyol királytól
azt az engedelmet, hogy barátjával, Bonpland Aimével együtt tudományos
tanulmányútat tegyenek a spanyolok amerikai gyarmatain. Hallatlan
szerencse! Ezek a rendkívül érdekes és tudományosan alig ismert
területek olyan hermetikusan el voltak zárva az idegenek elől, mintha
nem tudom micsoda óriási, titokban tartott kincseket rejtegettek volna
bennük. Pedig alig lakott, a legkisebb mértékben gyarmatosított, s csak
mendemondákból ismert óriási területek voltak ezek! Még ma is – nézzük
meg Délamerikának valamelyik nagyobb mértékü térképét – még ma is hány
folyó van ezen a területen pontozva jelölve, mennyi hegyről tudunk csak
éppen annyit, hogy „van“, de semmi többet!

Bonpland, a botanikus a legkitünőbb útiárs volt, akivel a
legbarátságosabb egyetértésben tették meg az egész útat. Két igazi
természetvizsgáló, megáldva minden szívnemességgel, ami csakis a
természet őszinte szeretetéből és a tudományos kutatások iránt érzett
lelkes vonzalomból fakadhat.

1799 június 5.-én végre megindulhatott az első igazi tudományos
expedició, amely prototipusa lett annyi dicsőséges kutatásnak, amely
olyan volt, mint az első kapavágás, amelyhez számtalan más sorakozott
megszakadatlan folyamatban. Új módszerek, új műszerek, új irány, új
eszmék kísérték Humboldtot, aki tele lelkesedéssel, készen a legnagyobb
nehézségekkel megküzdeni, szinte gyermekes örömmel indult a vágyva
vágyott, epedve óhajtott trópusok felé. Soha azelőtt ilyen expedició nem
indult, mert bár Cook és mások szintén a maguk korának tudományos
vagyonát a legteljesebb mértékben alkalmazták s bár, különösen Cookot
úgyszólván tisztán tudományos célok vezették, de Cook szeme előtt is
főként a topográfiai cél lebegett, hogy Oceánia szigetvilágáról
lehetőleg részletes térképpel szolgálhasson nagy nemzetének. Ha
ezenkívül a természet különlegességeire is figyelt, ha az emberre
vonatkozó adatokat is följegyezte, ezzel körülbelül megtett mindent, ami
kora szellemének megfelelt. És még számosan voltak Humboldt után is, sőt
ma is vannak, akik a földrajzot lélektelen topográfiai adathalmaznak
tekintik s elrontják ennek a gyönyörü tudománynak minden hitelét.

De kísérjük Humboldtot nevezetes útjain. Corunában, Spanyolországban
szálltak hajóra, június 19.-én Teneriffa szigetén kikötöttek, fölmásztak
a Pico de Teydere, ami később világhírű lett. Humboldt itt mint kitünő
hegymászó mutatkozott be. Július 16.-án Cumanában elérték az amerikai
partot. Cumana Venezuelában van, az Orinoco deltájától nyugatra. Milyen
ismeretlen volt ez a vidék tudományos szempontból! 1800 februárius
havában jutottak Caracasba, majd márciusban elindultak az Orinoco felé.
A füves lyánókon keresztül az Apure mellé jutottak először, aztán annak
a mentén elérték az Orinocot. Határozott cél vezette őket. Megtudni,
hogy csakugyan összebogozódik-e az Amazonasz vízrendszere az
Orinocojéval. Evégből fölfelé utaztak az Orinoco mentén. Milyen gyönyörű
leírását kapjuk az Orinoconak és remek vízeséseinek! Följutottak egész
az Atabapo torkolatáig, ahonnan egy kis szárazföldi úttal hamar
eljutottak a Rio-Negrohoz, amely már az Amazonaszba folyik. Úgy
szállították át a csónakokat. De a Rio-Negron fölfelé menve elérték a
Cassiquiare folyót, amely már nem más, mint a kettévált Orinoco egyik
ága, amely tekintélyes víztömeget zúdít a Rio-Negroba. Visszafelé tehát
megszakítatlan vízi úton jutottak a Rio Negroból az Orinoco alsóbb
szakaszába, amivel a csodálatos kettéágazás, bifurkáció kétségtelen
bizonyossággá lett. Ennek az utazásnak legszebb eredménye azonban az a
gyönyörű, örökbecsü jellemzés, amelyet Humboldt a délamerikai
folyamóriásról, az őserdőről és a lyanók füves, bozótos síkságairól
adott.

1801 novemberében Cubába hajóztak, de néhány hónapi tanulmányozás után
megint csak visszatértek Délamerikába. A Magdalena folyón fölfelé
hajózva az Andok fenséges világába kerültek. Bogotában elérték az első
magas paramot, egyikét ezeknek az örök tavaszban pompázó magas
síkságoknak, amelyek körül a déliebbek egy nagyszerü művelődésnek, az
Inkák kultúrájának voltak szülőhazái.

Bogotából a Kordillerákon keresztül jutottak Quitóba, a vulkánok közé, s
itt hosszabb időt töltöttek. Általában utazásaikat bizonyos nyugodtság,
bizonyos lassúság jellemzi, amit a ma oly rikordokra törekvő, gyors
utazóink elé mintaképül kellene állítani. Ma a legtöbb tanulmányút
keresztül rohan a tanulmányozott vidéken s nem az alaposságot, hanem a
kilométerszámot szeretik célul tűzni, mondhatatlan kárára a tudománynak.

1802 június 23.-án másztak föl a Chimborazora, 5761 m.-ig tehát nem
érték el a csúcsát, de a hegymászás a remek észleletek miatt világhírű s
a tudományok történetének egyik legfontosabb eseménye. Ezután a magas
medencéken keresztül behatoltak megint az Amazonasz síkjára, ahol az
Andesek meredek lejtőit gyönyörü khinafa-erdők koszorúzzák. Milyen
gyönyör lehetett ebben a csodálatos növényvilágban a botanikus
Bonplandnak fölfedezni a délamerikai hegyi növényvilág csodáit! De újra
vissza a hegyekbe! Megint keresztülmentek a Kordillerákon Limába, ahol a
Mercurius bolygónak a Nap korongja előtt való átvonulását is észlelték.

Callaoban elérték a tengerpartot s először pillantották meg a
Csendes-oceánt. Fontos parti tanulmányok következtek ezután, majd
Callaoból Guayaquilba s onnan Mexico csendes-oceáni kikötőjébe,
Acapulcoba értek 1803 március 23.-án. Majdnem egy egész évet töltöttek
ebben a rendkívül érdekes országban, különösen fővárosában, Mexicoban.
Mennyi mindenre kiterjedt itt a figyelmük! A sivatag-jelenségek, a
hőmérséklet csökkenése fölfelé, ennek megfelelően a növényzet változása,
a vulkánosság, például a Jorullo keletkezése, aztán a történelmi
emlékek, a népek, az új berendezkedések: igazi geografus
széleslátókörüséggel egyesűlnek mind egyetlen remek képben, amelynek
minden egyes vonását okadatolni is törekesznek, ha nem is mindig
sikerrel.

Veracruzban, az atlanti kikötőben búcsúztak el Mexicotól, aztán
Havannában fordúltak meg, majd Philadelphiában és Washingtonban s végül
1804 július havában elhagyták Amerikát s szerencsésen visszaérkeztek
Bordeauxba.

Micsoda tömege az észleleteknek és a gyüjteményeknek! Micsoda
mérhetetlen kincs az emberiség és a tudomány számára!

Alig érkezett haza Humboldt, már megint útra készült. 1805 tavaszán
Itáliában meglátogatta bátyját s egyszersmind Gay-Lussac-kal
tanulmányútat tett a Vesuviora. Aztán Berlinbe utazott, onnan pedig
Párisba (1808) s végre szobai munkához láthatott, hogy eredményeit
földolgozza. 1808-tól 1827-ig dolgozott nagy művén, a maga nemében
egyetlen, óriási alkotásán. Csak Párisban találhatta meg a technikai és
tudományos segédeszközöket óriási munkájának kiadásához. Gyönyörűen
illusztrált, remekül megírt, művészien kiállított útleírást akart adni s
ebbe beleölte egész vagyonát. Harminc kötet, részben nagy 4°, részben
folio kötetek jelentek meg, de sajnos, a vagyon elfogyott s a túlnagyra
terjedt munka nem fejeződött be. Így is csodálatos, amit alkotott.
Minden idők mintaképe lett ez a nagyszerü munka, amelynek ritka
példányait csak elvétve lehet látni, nagyobb könyvtárakban. A közönség
kezébe összevont, népszerü alakban írt leírások kerültek, leginkább
német nyelven. Ennek a fő-művének címe: Voyage aux régions équinoxiales
du Nouveau Continent fait en 1799, 1800, 1801, 1802, 1803 et 1804 par
Alexandre de Humboldt et Aimé Bonpland, rédigé par Alexandre de
Humboldt. Paris 1827.

Mialatt ez a gyönyörü munka készült, azalatt sem volt egészen nyugodt,
mert 1814-ben Angliában volt a porosz király kiséretében, 1818-ban az
aacheni, majd a veronai kongresszuson vett részt s elkisérte a királyt
Itáliába.

Szüksége is volt arra, hogy a királlyal jó, bizalmas viszonyba kerüljön,
mert vagyona rohamosan fogyott, amint művének kötetei egymás után
megjelentek.

Könyvének kiadásához az állami támogatást nem vette igénybe, de most
reászorult önmaga. Sajnos! Vége volt a függetlenségnek, vége a
szabadságnak. Kénytelen volt kötelességeket magára vállalni, hogy kellő
fizetést nyerhessen, amelyből fejlett igényeinek megfelelően élhetett.
Párist is el kellett hagynia, pedig de szerette! Hisz még német
biográfusai is elismerik, hogy jobban szeretett és szebben tudott írni
francia nyelven, mint németül. Stílusa, egész gondolkozása, izlése
sokkal jobban megfelelt a franciának, mint a németnek.

Bár eleinte nagyon érezte a megváltozott viszonyok nyomasztó voltát,
rugalmas szelleme megtalálta a módját, hogy itt se legyen hűtlen
eszményeihez. Rendkívül ügyesen viselkedett az udvarnál, mint porosz
királyi kamarás, nagyon megszerettette magát és igen nagy szabadságot
élvezett. Nemcsak buvárlatait tudta ennek következtében folytatni, hanem
minden módon, a legnagyobb önzetlenséggel támogatta a tudományt igen
nagy befolyásával.

Udvari összeköttetései révén sikerült neki nagy útat tenni az akkor még
annyira ismeretlen Keletre is. 1827-ben Kankrin gróf, az orosz
pénzügyminiszter Humboldt véleményét kérte a platina használhatósága
iránt s levelében megjegyzi, hogy az Ural hegységben sok érdekes
tanulmányozni való volna. Humboldt igen kimerítő, tudományos alaposságu
választ adott, a platinát nem ajánlotta pénzverésre bizonytalan értéke
miatt, aztán megjegyzi, hogy nagyon szeretné látni az Uralt, az
Ararátot, sőt a Bajkál-tó környékét is. Rögtön megjött rá a válasz, hogy
a cár nagyon szeretné, ha Humboldt tanulmányútat tenne Oroszországban.
1829-ben el is indult. Fényes fogadtatásban és ellátásban részesült.
Valóságos kéjutazás volt ez az amerikaihoz képest. Az Uralon keresztül,
Tobolszkon át Dzsungária hegyvidékéhez jutottak, megnézték az Altái
hegység bányáit, aztán a kirgiz-pusztákon keresztül a Kaspi-tóhoz
jutottak s onnan Tulán át tértek vissza St.-Petersburgba.

Humboldt már ekkor hatvan éves volt. Ősz hajjal, de rugalmas, fiatalos
erővel és kedéllyel tette meg ezt a nevezetes útját, amely hatalmas
mértékben tágította látókörét, de nem jutott el olyan tájakra, amelyeken
Ázsia geográfiájának igazi vezérvonalait megismerhette volna. Egész
Richthofenig kellett erre a tudománynak várnia.

Ez volt az utolsó nagyobb utazása. Ezentúl csak kisebb útakat tett,
inkább politikai küldetésekben. Berlint azonban valóságos tudományos
centrummá tette. Az akadémikus tudománynak, úgy, mint a tudomány
népszerűsítésének. Előadásai formai és tartalmi tekintetben örök becsűek
s olyan óriási hatással voltak, hogy Németország azóta a földrajz terén
vezetőszerepet játszik, ha nem is a fölfedezések és tudományos
tanulmányútak terén; mert ebben az angolok előtte járnak, de az elméleti
tudomány tekintetében igenis. Hisz a geográfia, mint filozofikus
összefoglalása a Földről szóló ismereteinknek, nagyon is a német
gondolkozásmódhoz illő tudomány.

Hatvanadik évén túl fogott hozzá legnagyobb becsü, legértékesebb
alkotásához, a „Kosmos“ megírásáhaz. Sajnos, nem fejezhette be, de amit
adott, az minden tekintetben bámulatos. Gyönyörü egyszerüséggel,
pontossággal, szinte művészi formában foglalja össze mindazt, amit a
Földről akkor tudtak. Két első kötete bevezető rész. Ez talán a
legértékesebb, örökbecsü remek, amit Humboldt ránk hagyott. A másik két
kötet a megjelent négy közül a főrésznek körülbelül csak fele, de
szintén megbecsülhetetlen értékü összefoglalás, amely módszere és
tudományos kritikája miatt örök időkre mintaszerü marad. Tudományunk
persze messze túlszárnyalta ma már az itt lerakott eredményeket, de
módszere ma is vezérfonala minden igazi tudományos geográfiai leírásnak.

*

1859 május hó 6.-án, tehát kilencven éves korában hunyt el. Hosszu élete
valóságos korszakot jelent. Talán nem annyira alkotó szelleme, nem
annyira tudományos eredményei, mint inkább kortársaira és utódaira való
óriási hatása teszi őt a tudományok történetének egyik leghatalmasabb
alakjává.

Nincs meg benne az alkotó zsenik, a Newtonok, Galileik és Bólyaiak
lángelméje, de nagy elme, amely rendkívüli szorgalommal, lelkesedéssel
párosulva igazán többet használt a tudománynak, mint annyi sok
föllobbanó és gyorsan kialvó lángelme. Egyéni jelleme szintén nem olyan,
amilyen a korszakalkotó lángelméket szokta jellemezni. Igazi udvaronc,
sima, kedves, nyájas és kissé szatirikus, aki nagyon tud dicsérni s
itt-ott hizelegni, ha kell. De át lehet látni rajta. Kis hiúságán kívül
igazán mindig a tudományának akar használni. Miért ne legyen olyan,
amilyen modorral a leghatalmasabbak kegyét a tudomány számára meg tudja
nyerni? Miért legyen szögletes, érdes, kellemetlen? Hogy majdan életírói
ezt mint különös jellemvonását és érdekességét megénekeljék? Talán kis
jellemgyöngeségnek látszik, de az ő óriási széleslátókörüsége, minden
tudományos törekvés iránt tanusított rendkívüli lelkesedése
következtében hajlandó vagyok hinni, hogy ő ezt tudatosan tette, mint
áldozatot a tudomány oltárára. Nézzétek meg a szenvedélyes archeológust,
milyen sima, milyen édes, amikor a szerencsés lelet laikus
tulajdonosától kihizelgi a kőkorszakbeli bögrét s aztán viszi végtelen
örömmel a nemzet közkincsei közé, a múzeumba. Ugyan miért örül? Neki van
haszna belőle? A fizetése egy fillérrel sem emelkedik, a dicsősége? Az
csak csorbát szenved majd a későbbi életírók szemében. De a bögre
megmentetett a nemzet, a tudomány, az emberiség számára! S az
archeológus olyan boldog! – Humboldt egész vagyonát föláldozta a
tudományért, aztán, amikor már királyi fizetésből élt, ezt a fizetését
is lehetőleg tudományra fordította, magától tagadva meg, fiatalokat
segített. Agglegény volt végig, mértékletes, bölcs és higgadt, csak a
tudomány hozta igazi lelkesedésbe, a többi mind, mind csak eszköz neki!
Lángelmék! Válasszátok meg az ő életmódját mintául, sokkal-sokkal többet
használhattok az emberiségnek, mintha letüntök, mint fényesen
fölvillanó, hulló csillagok!

Freiesleben, az ő egyik legjobb barátja így jellemzi: „Végtelenül
jóindulatu, jóakaró és jóltevő, előzékeny önzetlenül; melegen érez a
barátság és a természet iránt; egész lénye csupa igénytelenség,
egyszerüség és nyiltság; eleven és érdekes közlékenység; derült,
humoros, néha kissé gúnyos kedélyesség. Ezek a tulajdonságok, amelyek
későbbi éveiben nagy segítségére voltak, hogy az őt körülvevő vad és
durva embereket valósággal megszelidítse s magához édesgesse, a
civilizált világban pedig csodálatot és együttérzést keltsen – ezek a
tulajdonságok már a freibergi iskolában általánosan szeretetté és
nagyrabecsültté tették őt. Mindenkinek jót akart s minden körülmények
közt kellemessé és hasznossá tudta magát tenni; csak az embertelen
durvaság, mindennemü indulatosság, igazságtalanság és nyerseség tudta
kihozni a sodrából, valamint a szentimentálizmus, amit ő „kásás
kedély“-nek (Breiigkeit des Gemüths) nevezett, meg a pedanteria tették
türelmetlenné.“

Jellemző reánézve, hogy Goethe elragadtatással nyilatkozik felőle, míg
Schiller meglehetősen kemény itéletet mond róla. Pedig sokat együtt
voltak Schiller házában. Sokkal, de sokkal többre becsülte a mi
Alexanderünk bátyját, Wilhelm Humboldtot. Ez azonban onnan származik,
hogy Schiller semmiképpen sem tudott egyetérteni a természetvizsgáló
kritikus gondolkozásával, aki minden poétikus eszmekalandozást számok és
adatok tömegével csapott agyon, de annál művészibb, annál nagyszerűbb
művészettel tudta leszögezni az igazságot, csoportosítani az adatokat
egyetlen egységes képpé, ami a geografus igazi feladata. Örök időkre
atyamestere lett a geografiának s példaképe az igazi, tökéletességre
törekvő s mégis produktivus természetvizsgálónak!

_Cholnoky Jenő dr._




Honterus.

A magasztos emlékeknek milyen kimeríthetetlen kincsét foglalja magában
ez a név! Hiszen Erdély művelt szász lakossága neki köszönheti mai
kultúrájának létalapját s ezzel egész Erdély műveltségének egyik
legszilárdabb alapkövét!

Ő volt az, aki bevezette Erdélybe a művelődés terjesztésének
leghatalmasabb eszközét, a könyvnyomtatást; akinek hatalmas elméje
diadalra segítette a reformáció eszméit a szászság körében s aki ezzel,
a reformáció elterjedésével, illetve meghonosításával a szászok mai
erkölcsi életrendjét mintegy megalapozta; olyan morális tisztaságot vitt
bele ennek a nemzetiségnek az életébe, amely egy nemzet fennállását és
előhaladását is bátran biztosíthatná.

Neki köszönheti Erdély az iskoláztatás újjászervezését, amelyet ő az
újjá született klasszikus műveltségre, irodalomra alapított. Ő hordta
össze először a tudományos alapanyagot a szászok részére irandó egységes
törvénykönyv létesítéséhez.

A szónak és tollnak egyformán embere ő. Úttörőként szerepel a művészetek
és tudományok nem egy ágában. Tudásának egyetemességénél fogva minden
kortársát túlszárnyalja az új idők apostola s a renaissance Erdélyben
elválaszthatatlanúl egybeforr az ő hatalmas géniuszának egyéniségével.

És mégis, milyen keveset tudunk életéről! Nagy részét ennek a
csodálatosan gyümölcsöző életnek sűrü homály fedi. Már a neve, Honter,
vagy latinosan Honterus, ahogy magát az 1530-ban a csillagászatról és
földrajzról írott könyvecskéjében nevezi, mondaszerü. Családjának igazi
neve állitólag „Gras“, amely névvel a 16. század első negyedében
Brassóban valóban találkozunk.

Honterus gazdag brassói tímárnak volt a fia s 1498-ban született
Brassóban, de születésének pontosabb dátuma hiányzik. Nevét a monda
szerint serdült ifju korában változtatta, annak az emlékére, hogy
egyszer, amikor a Tömös-patakban fürdött, veszedelembe került s csak úgy
menthette meg az életét, hogy egy bodzafa lecsüngő ágaiba kapaszkodott.
A bodzafát „Hontertstroch“-nak hívják szászul. De persze, hogy mi igaz
ebből, azt ma már nem lehet megmondani. Nagyon hiányosak fiatal korára s
a nagy férfiu szellemének fejlődésére, illetőleg ezt a fejlődést
előmozdító tényezőkre vonatkozó értesüléseink. Tág tere nyílik itt a
képzeletnek, amint a rendelkezésünkre álló hiányos adatokból
rekonstruálni igyekezik azokat az életviszonyokat, amelyeknek hatása,
benyomásai a gyermek, majd az ifju lelkét arra a magaslatra emelték,
amelyre csodálattal tekinthetnek a sokkal műveltebb utókor gyermekei is.

Ő maga, az igazi nagyok szerénységével, nem gondoskodott arról, sőt nem
is törődött azzal, hogy az utókor tudomást szerezzen személyes
élményeiről, életviszonyairól.

A szülői háznak, különösen édesanyjának, Honnes Dorotheának befolyása a
lehető legjobb, a legnemesebben erkölcsös lehetett, mert hisz a nemes
egyszerüség, őszinte vallásosság az akkori szász polgári családokat oly
igen erősen jellemezte s amelyről elég elismeréssel nem is
nyilatkozhatunk. Csak nemesen erkölcsös család talajában fakadhat igazi
nagy lelkek igazi nagy erkölcse!

Ifjukori életviszonyai, ifju lelkének fejlődése sokkal inkább
hasonlítanak nagy kortársának, Melanchtonnak a sorsához, fejlődéséhez,
mint Lutheréhez. Nem zord légkör és szigoru fegyelem környezte őt,
miként a nagy reformátort, hanem az aggódó, féltő szülői gondoskodás és
a szász család jótékonyan védelmező polgári jóléte. Igy egész belső
lényének kifejlődése is lassu, harmónikus s miként Melanchtont, úgy őt
is ez a lassu, fokozatos fejlődés vezette a reformáció útjaira,
ellentétben Lutherrel, annak tövises, veszedelmes életpályájával,
amelyen ez rideg magányosságban, szomoru egyedüllétben haladt végig.

Szülővárosában, a városi iskolában részesült az első oktatásban,
amelyet, mint annak a kornak egész iskola- és nevelésügyét a
tartalmatlan, szellemtelen gépiesség, a forma s nem a lényeg fontossága
jellemzett.

Szülei elég gazdagok voltak ahhoz, hogy mindent megszerezzenek a
nagytehetségü ifju sokoldalu fejlődésének előmozdítására. Igy már
serdülő ifjukorában útrakelt Wien felé, keresztül utazva a nagy
parasztlázadás következtében még nagyrészt romokban füstölgő magyar
hazán. Itt a császárvárosban 1515-ben „Joannes Coriarii de Corona“ néven
a művészeti fakultásra iratkozott be. A baccalaureus fokozatot 1522-ben
megadták egy „Joannes Holer ex Corone“ nevü egyénnek, aki alatt
valószinüleg Honterust kell értenünk, mert a Hontert (bodzát) ott
Wienben Hollernak nevezik.

1525 januárius 2.-án ugyanaz a Joannes Holer Coronensis hat más társával
egyetemben a művészeti fakultáson tanitói vizsgálatra jelentkezett s
ugyanez év februárius 5.-én mind a hét jelölt elnyerte a tanitói
képesítést; így tehát Honterus nagyon korán lépett a gyakorlati tanítói
állásra.

Éppen addig tartott a bécsi egyetem virágkora, amidőn Honterus elnyerte
a magister vagy mester tisztét. Akkor még a bécsi egyetemen az újjá
született tudomány kitünő talajra talált s kitünő képviselői itt a
cselekvés tágas terére leltek. A legújabb kor eszméinek zászlóvivőivel
is találkozunk itt s Honterus hozzájuk csatlakozott, barátjuk és
tanítványuk lett.

Amikor azonban ez a szellem a katolikus egyházi visszahatás befolyása
alá kerűlt s hívei vagy hallgatni voltak kénytelenek, vagy tűzzel-vassal
kezdték őket pusztítani, akkor kezdetét vette a tétlenség, amelyet
feltartóztathatatlanúl követett a hanyatlás, a visszaesés. Ettől kezdve
Honterusnak nem volt keresnivalója Wienben. Elmenekült a szellemi
tespedés, meg a komoly veszedelmek elől. Kozmografiájának 1530-ban kelt
előszavában megemlékezik a sok nehézségről, amellyel meg kellett
küzdenie, meg a sok ide-oda való bolyongásról, amelyben távol a szülői
háztól, része volt; megemlékezik a súlyos szenvedésekről, amelyeknek
nyomasztó emlékétől a feledés segítségével akar szabadulni. Azt azonban
nem vagyunk képesek határozottan megállapítani, hogy milyen
szenvedésekre, milyen bolyongásokra céloz. A valóságot homályba borító
sötét fátyol fellebbentése nincs hatalmunkban.

Az a homály, ami életének történetét elfedte, csak 32. életévének
betöltésével kezd oszlani. 1530-ban nehány hétig Krakówban látjuk
Honterust, a magistert, aki itt sűrün látogatta a tudományos
előadásokat, sőt maga is előadásokat tartott a latin nyelvtanból. Itt
jelentek meg első művei is. Irodalmi működésének előjele és a klasszikus
tudományok iránt való hajlandóságának élő bizonyítéka első könyve, latin
nyelvtana. Ennek egyik későbbi, mindenesetre erősen átdolgozott kiadása
a brassói Honterus-gimnázium könyvtárának egyik kincse. Tiszta nyomásu,
fatáblával ellátott kis kötet, amelynek első része kimerítő alaktan,
második része röviden fogott, versekben írt mondattan, amit azonban
inkább költészettannak nevezhetnénk. Ezt a kis nyelvtan-könyvet sokan
használták, értékét nagyra becsülték s két év múlva, tehát 1532-ben új
kiadást ért.

Sokkal nagyobb jelentőségü második munkája, a Kozmografia, amely
Scharfenberg Mátyás kiadásában jelent meg Krakówban s amelyet nagyon
szeretett erdélyi honfitársainak ajánlott. Ez az ajánlás a könyv elején
fájdalmas, bús üdvözlete szülőföldjének, amelyet már 15 esztendeje nem
látott viszont.

A Kozmografia első kiadását latin nyelven, prózában írta meg. Két évvel
később Baselben újra kiadta ezt a művét, de akkor már latin
hexameterekre dolgozta át. Még azután Zürichben és Brassóban is ért új
kiadást ez a nevezetes mű.

Az akkori idők geografiáinak mintájára, de sok tekintetben magasan
kiemelkedő nivón készült. Végigvezeti olvasóját az akkor ismert egész
világon s nagy súlyt helyez a történelmileg emlékezetes helyekre és azok
nevezetességeire. A könyv egyik lelkes olvasó barátja azt írja róla,
hogy Plinius egész történetírói nagysága és Arisztotelesz bölcsessége
nyilatkozik meg ebben a műben. Eleven képekben jelenik meg előttünk az
egész ismert világ s még kitünőbbé teszik a leírásokat a mellékelt
térképek, amelyeknek egyike-másika valóságosan csodálatos.

Ezzel a tankönyvvel Honterus olyan tankönyvet adott az ifjuság kezébe,
amely évtizedeken át egyedűl nyujtotta a tanuló ifjuságnak a földrajzi
ismereteket s így valóban nagy hiányt pótolt s hatásában rendkívül
áldásos volt.

Hogy ez a mű a maga korában messze kimagasló volt, azt a külföld ismerte
el elsősorban, mert hisz egy német geografus úgy ír róla, hogy ez a
könyv méltó, illetve érdemes arra, hogy az ifjuság éjjel, nappal
tanúlmányozza. Kortársainak felfogásait messze túlszárnyaló geografus
lángelméjét tanusítja az, hogy felismerte Erdély medence-voltát, amit
még sokkal későbbi, sőt egészen újkori földrajzi művek sem értettek meg
s még iskolai tankönyveink is mindig erdélyi felföldnek tanították, nem
is oly régen, azt a szép medencét, amit Honterus térképei olyan
világosan, olyan csodálatosan helyes érzékkel feltüntetnek.

Természetes, hogy mint valamennyi kortársa, Honterus is még a
geocentrumos világnézet híve, mert Corpernicus, Kepler, Galilei mindent
átalakító nagy fölfedezései és eszméi akkor még ismeretlenek voltak.
Általában az egész könyv még a ptolemaioszi tanokra támaszkodik.
Különben a földrajz tudománya Amerika fölfedezése óta új és gazdag
anyagot, táplálékot nyert s már Honterus írásaiban is találkozunk egy
helyt Amerika nevével.

Honterus mind a két, most említett művében jelét adja sajátságos, önálló
tehetségének s eredeti teremtő képessége már ezekből is kitünik. De még
ekkor nem érezte magát eléggé érettnek arra, hogy népének hasznára,
szolgálatára lehessen.

Krakówból Baselbe utazott, ahol a humanizmus eszméi termékeny talajra
találtak a zsarnoki önkénytől elnyomott városban. Honterus életírói azt
hiszik, hogy útja ekkor Wittenbergen át vezette, ahol 1530 nyarán
Lutherrel és Melanchtonnal ismerkedett meg. De ekkor ők nem voltak
Wittenbergben, mert ez volt az augsburgi gyűlés éve. Itt élt akkor
Melanchton kételyek és szorongó félelem közepette, míg Luther Koburg
várában időzött.

Honterus útja Koburg és Augsburg között vezetett Svájcba. Ez a két város
már elfogadta az új tanokat, Svájc pedig készenlétben állott, hogy
kardját az új eszmék érdekében kivonja. Micsoda utazás! Micsoda óriási
áradata a hatalmas benyomásoknak, amelyek ezen a fogékony lelken végig
viharzottak! Az emberiség oly gazdagon változatos története ritkán mutat
föl ilyen nagyszerü eseményeket s lehetséges-e abban kételkednünk, hogy
ezeknek a nagysága Honterust is elragadta, föllelkesítette?

Baselben a könyv- és térképnyomtatás művészetével foglalkozott. Akkor az
még művészet számba mehetett. Valószinüleg Frobenius, a híres
könyvnyomdász volt a tanító mestere s ő láthatta el Honterust a
könyvnyomtatáshoz szükséges eszközökkel és betükkel. Ezeket hozta haza
Honterus hosszu útjáról, mint legszebb ajándékait.

Baseli tartózkodásának legpompásabb gyümölcse volt Erdélynek az a
térképe, amelyet 1532-ben adott ki s amelyet Nagyszeben tiszteletreméltó
tanácsának ajánlva, népének ajándékozott. Ezzel Honterus egyszerre az
ország első geografusává és térképrajzolójává emelkedett s ebben a
tekintetben a külföldön is alig akad méltó kortársa. Az ő alkotásából
táplálkoztak a későbbi évtizedek összes enemü alkotásai.

A térkép maga természetesen eltolódott, az akkori földképek
vetület-módjának alkalmazása miatt, amely még a torzulástól nem tudta
kellő törvényszerüséggel mentesíteni a nagyobb, átnézetes térképeket s a
részletes térképek, amelyek a legfőbb pontok helyzetét ilyen áttekintő
térképekről vették, az áttekintő térképek délköreinek és párhuzamos
köreinek ferde metszését belevitték a térképekbe is. Ekkor még nem volt
ismeretes Mercator módszere, amely minden részletében helyesen tájékozva
rajzolta a nagy földrészeket ábrázoló térképeket. Csak nehány évtized
múlva jutottak ezek a javitások érvényre. Éppen ezért Honterus térképén
a főfolyók, az Olt, Maros és a két Küküllő nagyjából déli irányban
folynak s ebből kifolyólag Brassó látszólag sokkal északabbra fekszik,
mint Nagyszeben és Szászváros, míg Beszterce egészen Erdély északnyugati
sarkába került. Ez a látszólagos torzulás azonban nem onnan származik,
mintha csakugyan ilyen tévesen ismerték volna az egyes helyek földrajzi
szélességeit, hanem onnan, hogy a főhelyek oly térképekről másoltattak
át, amelyeken a meridiánusok nem párhuzamosak a térkép jobb és bal
szélével, hanem ferdén vannak kihúzva. Az északi irányt tehát ezen a
térképen nem a térkép jobb és bal széle fejezi ki, mint ahogy azt ma
kisebb térképeken megszoktuk, hanem a ferde meridiánusok, amelyeket
azonban ebben az időben nem szoktak megrajzolni.

Meglep azonban a térkép sok pontos és megbízható adatával és találó
külső jelzéseivel, amelyekkel az egyes dolgokat kitüntette.

A bástyadíszes Brassó a Cenk alatt; Törcsvár meredek sziklákon; a
vártemplomos helységek; a hegycsúcsokkal koszorúzott városok, mint
Nagyszeben, Beszterce, Medgyes, Segesvár: mind könnyen fölismerhetők
rajta. Szülővárosa alá odaírta saját kézjegyzését: J. H. C., ami a
Joannes Honterus Coronensis nevet jelenti.

Ez a térkép annyira személyes jellegü és vonatkozásu, hogy szinte
megható emléke a szerző hazájára való visszaemlékezésének. Alaposan
kellett az országot ismernie, sokat kellett azt ifju korában, nyílt
szemmel, helyes itélőképességgel bebolyongania s lelkébe, szívébe
egészen felölelnie, befogadnia, hogy ilyen hű képet tudott róla
nyujtani. Ezen a téren egyetlen egy elődje sem volt, teljesen a saját
ismereteire és művészi kézügyességére volt utalva.

Nemsokára újra viszontláthatta azt a földet, amelyet térképén annyi
szeretettel állít elénk. A brassói tanács a közérdekre irányuló bölcs
gondoskodásával visszahívta városának hű fiát, a hírneves tudóst, aki
tetteivel már számos bizonyítékát adta annak az óhajtásának, hogy
népének szolgálatára legyen. Honterus készségesen engedett a hívásnak. A
világtörténelem nagy eseményeinek javát élte át ő külföldi tartózkodása
alatt s egész belső lényével, lelkével részt vett azokban.

Mint Luthernek tökéletesen meggyőződött híve jött 1533-ban Kassán,
Nagyváradon át Brassóba vissza. Micsoda hatással lehetett a hazatérő
férfiura a rég nem látott szülőváros, olyan hosszu távollét után!

Bármennyi vihar tombolt a város fölött, bármily komoran hirdették a
magas várfalak, az új bástyák, a megmélyitett árkok a lefolyt háboruk
veszedelmeit a fiatal békének ezekben a napjaiban s bármennyit
foglalkoztak még ekkor az elmék a fenyegető háboruval s a védelem
eszközeivel, a közelmúlt mégis a béke nem egy nemes művét tudta
fölmutatni.

Honterus maga is két pompás ajándékot hozott népének, amely őt meleg
szeretettel, örvendő lelkesedéssel fogadta. Ez a két ajándék az új,
humanisztikus műveltség és az új vallás volt.

Az otthon töltött első évtized gyümölcse a magába vonult tudós életének
a munkája. Csak tíz év mulva lépett föl nyíltan, mint reformátor. Addig
buzgón dolgozott az új valláserkölcsi élet alaptételeinek a
megállapításán. Az első években nem igen lehetett észrevenni olyan
tervét, vagy szándékát, mintha a község külső életében valami lényeges
ujítást akart volna létrehozni. 1542-ig egyetlenegy művében sem
bolygatta ezeket a kérdéseket. Csak Augustin-jának előszavában célzott
világosan arra az álláspontra, amelyet elfoglalt s gondolkozásmódja
ebben az előszóban világosodik meg előttünk, mintegy előre jelentve az
átmenetet reformátori tevékenységében.

Hogy polgártársaira nagy befolyása volt, az kétségtelen. De a cselekvés
terére még nem lépett.

Bátran elmondhatjuk, hogy Honterust az események nevelték s igazi
nagysága abban áll, hogy ő is méltó volt ezekhez az eseményekhez, amikor
az idők beteljesedtek s a körülmények kiváló embereket kivántak a nagy
célok megvalósításához. Azt a nagyszerü fegyvert, amelyet Luther nagy
szellemi harcához Melanchtontól nyert, t. i. az új, a humanisztikus
tudást, műveltséget, neki magának kellett megszereznie.

Ő tudta, hogy a humanisztikus műveltség elengedhetetlenül szükséges a
reformáció diadalra juttatásához és hogy micsoda veszedelem fenyeget
minden olyan vallási mozgalmat, amely nem lép szövetségre alapos,
haladásra, fejlődésre képes művelődéssel. Hogy munkássága eredményes
lehessen, annak első föltétele volt könyvnyomdája. Saját csodálatos,
temérdek tudásán és értékes könyvtárán kívül magával hozta még a
könyvnyomtatás értékes eszközeit, sőt nehány segítőtárs is jött vele
Németországból. Igy aztán anélkül, hogy valami nyilvános hivatalt
vállalt volna, egészen új életnek a megteremtője lett.

Özvegy édesanyjának házában – úgy mondja a szájhagyomány – a
művelődésnek csakhamar új gócpontja támadt, amelynek fénye nemsokára az
összes szász megyékbe behatolva, azokat valósággal beragyogta. Az akkori
világnézetnek s a nagy, klasszikus irodalomnak, amely még csak alig egy
század óta szabadult ki a kolostorok féltve őrzött könyvtáraiból s amely
az ifjut külföldi útján annyira lelkesítette, új állandó otthont
teremtett itt s az ókor újonnan fölfedezett szépségeit és bölcsességét
mesteri kézzel tudta egyesíteni az újjá született tudomány frissen
meginduló szellemével. Az ő korát jellemző s a mai civilizáció
kifejlődését oly rohamosan előmozdító két szellemi tényező: az ókori
irodalom újjászületése és a középkori vallási lenyügözöttség alól való
fölszabadulás a szászok részére ebben az egy emberben egyesült és
testesült meg.

Honterus irodalmi és könyvnyomtatói működésének mintegy tetőpontja,
koronája az a latin nyelvtan, amely 1535-ben jelent meg s amelyet nehány
év múlva görög nyelvtan követett. Ezekhez csatlakoznak még: az Augustin
nehány válogatott része, lélektani, illetve logikai tankönyvek,
természetesen Arisztotelesz nyomán, szónoklattan Cicero és Quintilianus
nyomán, görög és latin szállóigék magvarázatos gyűjteménye, Hesiodosz,
Arisztotelesz, Platon művei, később Terentius vígjátékai, Justinianus
törvénykönyvének, a Pandectának kivonata, amelyet öt évvel később
(1541-ben) olyan kézikönyv egészített ki, amely a polgári jogokat
tartalmazza a szász városok és székek részére, a hatósági szervezethez
alkalmazva.

Ez Honterusnak megint olyan műve volt, amelyben az idegen szellem
munkájának elért eredményeit saját népének szükségleteivel és
érzésvilágával mesterien összhangba hozta s így a római jogra
támaszkodva, újjá teremtette a szász jogtudományt. Méltóképpen
csatlakozik ezekhez „A földrajz alapvonalai“ címü munkájának új kiadása,
amelyet 16 térképpel látott el. Ezeket a térképeket sajátkezüleg
metszette fába 1542-ben.

Nem célunk és nem föladatunk az itt, hogy most beható vizsgálat alá
vegyük műveit, jóllehet, egy ilyen alapos bepillantás ezeknek az időknek
gondolkozásmódját, a tanítás és nevelés ügyét, úgyszintén a kor
életmódját a késő utókor előtt a lehető legtöbb oldalról, sokszor
meglepő tisztasággal világítaná meg. Egy azonban anélkül is világosan
kitünik Honterus munkáiból, az t. i., hogy hogyan háritotta el Honterus
a művelődésnek egyik nagyon is súlyos akadályát népének haladó útjából.
Honterusnak egyik kortársa és jó barátja, Pesti Gáspár, aki a háboru
viharaiban a negyvenes évek elején ide, Brassóba vetődött és ott élt,
magasztalja Honterust, hogy eltávolított a tudomány és művelődés útjából
könyvnyomdájával és kiadott könyveivel olyan akadályt, amelyet
elháritani másként nem lehet, mert valódi tudományosságot szerezni
könyvek nélkül csaknem lehetetlen. Eddig azonban az erdélyiek ezekhez
nem juthattak hozzá, mert a könyvek rettenetesen drágák voltak. Igazán
csak nagyon gazdagok juthattak addig könyvekhez, hisz mindnyájan olyan
szegények voltunk!

Honterus saját költségén fölállított könyvnyomdája az első volt
Erdélyben. Amint ez megnyílt, íróink meg voltak kimélve a másolás
költségeitől és fáradságától s igazán eredményesen állhattak szellemi
művelődésünk szolgálatába. Az a, most már könnyen hozzáférhető latin és
görög nyelvtan egyszerre kulcsot adott az emberek kezébe az ókor
gyönyörü műveltségének megismeréséhez; az Égről és Földről írott saját
munkái a világ megismerését egyszerre mindenkinek lehetővé tették; a
római jog megismertetése egyszerre sokak előtt egészen megváltoztatták a
jogi gondolkozást: s mindez népének eddig szűk látókörét egyszerre
beláthatatlan határokig terjesztette. Valóban egy új eszmeáradat, az
élet tartalmasságának mérhetetlen teljessége kerítette jótékony
hatalmába a lelkeket. A mai olvasó is élénken elképzelheti, hogy hogyan
hathatott az előbbi idők szellemi sivársága után az akkori lelkekre
Hellasz és Róma szállóigéinek oly szellemes és kiválóan érdekes
átültetése! Micsoda haladást jelent az, hogy a tanuló ifju, avagy a
számitó kereskedő tiszta térképen világosan látta a távoli országok,
messze fekvő városok, az odavezető utak képét.

Honterus munkásságának és buzgalmának eredménye a reformáció behozatala
és meghonosítása Erdélyben s az új iskolának megalapítása Brassóban,
amely protestáns szelleménél fogva ekkor még egyetlen volt az egész
országban. Hogy Honterus egész tudományos működése a protestantizmus
szellemével volt áthatva, azt mutatja ennek egész iránya, tartalma s
erről egy futó pillantás is meggyőzhet bennünket, amelyet arra az időre
visszavetünk. Mert abban az időben a nagy szellemek forrongó
tevékenysége okvetetlenűl túlcsapott a gáton s előretörő, megnyílt szemü
gondolkozása előtt nem tűrt semmi akadályt sem többé…

Hogy mikor mondta ki a mindent átalakító, véleménye szerint felszabadító
igéket, azt nem mondhatjuk biztosan, csak annyi bizonyos, hogy a görög
nyelvvel való buzgó foglalkozása és Augustinusának 1539-ben történt
kinyomatása az elégedetlenek részére, az eljövendő szellemi küzdelmek
tűzjelzése lehetett. A múlttal való szakítását akkor pecsételte meg,
amikor 1542-ben „Az egyházi élet tervezete Brassó és az egész Barcaság
részére“ címü fogalmazványát nyílvánosságra hozta s egy évvel később
ugyanezt könyvalakban kiadta. Ezt a művét Melanchton is olyan
jelentékenynek tartotta, hogy saját előszavával ellátva, ugyanezt még
ugyanabban az évben Wittenbergben kiadta. Luther elragadtatással szólt
róla.

Hogy milyen hatása volt ennek a műnek, azt bizonyítja az a tény is, hogy
ugyanebben az évben, nem sokkal Mindszentek napja után, a város és vidék
képviselői összeültek, hogy az egyház átalakítása iránt határozzanak.
Honterus, aki az új iránynak, az egész mozgalomnak lelke volt, a város
lelkészévé lett. Mint ilyen dolgozta át a barcasági egyházi szabályzatot
az Erdély összes német lakossága részére szóló egyházi szabályzattá
1547-ben.

Honterus hazatérése óta Brassó iskolaügye jelentékenyen fejlődik s ezt a
fejlődést különösen előmozdították a Honterus könyvnyomdájából kikerülő
tankönyvek. A háboru zajában, nagy veszedelem idején vettek egy nagy
könyvgyüjteményt Németországban! A tanulók száma növekedett s
valószinüleg már 1542 előtt átalakítottak egy kolostort iskolává s
megszaporították a tanítók számát. Ehhez csatlakozott egy könyvtár
alapítása, amely mindenféle teológiai, orvosi, jogi és másféle, a
magasabb műveltség megszerzéséhez szükséges jó munkával szereltetett
föl. Mert ezt megkivánta az új világnézet, az új szellem, a
humanisztikus művelődés.

A brassói iskolaügy szervezete, annak újjáalakítása, különösen a
gimnázium új szervezete a „Kroner Schulordnung von Magister Johannes
Honterus“ címü munkában maradt fenn, amelyet a városi tanács 1543-ban
elfogadott és bevezetett. Ebben a szervezetben benne foglaltatott egy
leányiskola is, amint ezt egy 1544-ből fennmaradt városi számla is
tanusítja, amelyben említés történik egy Martinus nevü leányiskolai
tanítónak negyedévenként két forinttal való díjazásáról.

A gimnázium és leányiskola mai napig fönnállanak és őrzik Honterus
emlékét. Szobra ott áll a fekete templom mellett Brassóban s minden
iskolaév végén Honterus-ünnepélyt rendeznek az összes szász iskolák,
amelyben részt vesz azonban a város apraja-nagyja.

Valóban, rendkívüli szellemóriás lehetett az, aki ilyen óriási
tudományos és kulturális munkásságával egy egész kis nemzetet újjá
teremtett és új útra terelt. Igazán mondhatjuk, hogy nagy idők nagy
embere!

_Fink Ida._




Franklin Benjamin.

A tizenhatodik században két nagy tábor állott egymással szemben
Nagy-Britanniában. A hitujítás kérdése lázította föl a lelkeket. Emiatt
és ekörül mozgott minden. Ez forgatta föl a trónusok és a kunyhók
békességét.

Az egyik tábor az anglikánusoké volt: a katolikus színezetü nemzeti
egyház, a high church. A másikban Knox János tanítványai küzdöttek a
hitelvek egyszerüsítéséért, a tiszta, ó-keresztyén szellemhez való
visszatérésért. Knox hívei, a presbyteriánusok rövid uralom után
vereséget szenvedtek és számüzetésbe kellett menniök.

Buzgóságukat és hitükhöz való ragaszkodásukat semmi sem bizonyítja
ékesebben, mint az az elhatározásuk, amellyel búcsut mondottak
szülőföldjüknek és a kedves hazát föláldozták a még kedvesebb hitért.

Sok száz család vándorolt ki ekkor a győztes anglikánusok kitiltó
törvényei elől az új világrészbe: szegényen, elhagyottan, de büszke
öntudattal, tiszta erkölcsökkel, szorgalommal és szilárd hittel
fölfegyverkezve. Szembeszálltak a termeszet vadságával és az indiánus
őslakók furfangjával, hogy új hazát, új államot és új szellemi világot
teremtsenek. Ezek között az erős lelkü kivándorlók között volt egy
szerény gyertya-öntő, Franklin Jozsué, akinek 1706-ban született
tizenötödik fia: az emberi nemnek egyik büszkesége, Franklin Benjámin.

A halhatatlan Franklin mindössze egy évig járt iskolába. Atyja
szegénysége miatt nem taníttathatta tovább, csak egyéniségének nemes
példájával vezette és irányította.

Megismerte a fiu az iparosok műhelyeit, ahol rendre minden iparág
ügyességeit elsajátíthatta. Volt egy ideig atyja mellett gyertya-öntő
is, mígnem végre a betüszedő-mesterség mellett állapodott meg. Egy
darabig bátyja műhelyében, majd egy Keimer nevü könyvnyomtatónál
dolgozott. Rövid ideig Londonban tartózkodott, azután hazatért és önálló
nyomdát nyitott Philadelphiában. Szorgalmával, kitartásával és
szerénységével csakhamar meggazdagodott és jó hírnévre tett szert. Ő
gyártotta Amerikában az első papirospénzt, New-Yerseyben. Emellett még
mindig a legnagyobb egyszerüségben élt. Maga szállította haza taligáján
a nyomtatáshoz szükséges papirost és korán reggeltől késő estig
dolgozott. Pihenő óráiban is folyton olvasgatott és tanult. Saját
szorgalmával ismerte meg a modern és a klasszikus nyelveket.

Nyomdájában naptárt készített és hírlapot indított. Bonhomme Richard
álnév alatt szerkesztett naptára huszonöt éven át tanítómestere volt az
amerikai falusi népnek. És ami tapasztalást az értelem, gyakorlatiasság
és becsületes élet terén gyüjtött, azt a _Vagyonosság útja_ címü
könyvében adta át a nyilvánosságnak. Bölcs epigrammái csakhamar
közmondásokká váltak és ma is élnek a yankee nép ajkán.

Később papirgyárat alapított, hogy az angol papiros behozatalát
megszüntesse.

Volt gyáros, kereskedő és póstamester.

1730-ban megházasodott és ekkor már eléggé vagyonosnak vélte magát arra,
hogy a könyvnyomtatást munkásainak átengedve, a tudomány és a politika
terére lépjen.

A pennsylvaniai törvényhozó testület titkárává választotta. A kormányzó
bizalmas tanácsadóul kérte maga mellé. 1743-ban tudományos társaságot
alakít. Bölcsészeti elveket dolgoz ki és alapvető kisérleteivel
bevilágít az elektromosság titokzatos tanába. Mire a londoni tudományos
társaság aranyérmével tünteti ki.

Ebben az időtájban fejlődtek ki azok az ellentétek, amelyek az amerikai
gyarmatokat szembe állították az anya-állammal. Nehéz, küzdelmes és
válságos évek következtek az új haza népére. Bölcs közvetítőkre és
vezérekre volt szükség. Meg kellett próbálkozniok a békés megoldással.
És amikor ez lehetetlenné vált, – az önállóság rögös útjára kellett
lépniök. Békében és háboruban mindenütt a legelsők között találjuk most
is Franklint, aki hősiesen megvívta küzdelmét új állama szabadságáért és
megalapozta az Unio alkotmányát. Vagyonával támogatta az állam
pénztárát. Ő maga pedig követségbe indult, hogy megnyerje egész Európa
rokonszenvét, hogy hatalmas államokat szerezzen honfitársai küzdelméhez
szövetségesekül.

Eripuit caelo fulmen, sceptrumque tyrannis.

  Villámot hárita el égből
  S kormánypálcát zsarnoki kézből.

Ezzel a jellemző mondással kísérték sírjába gyászoló tisztelői 1790-ben.

Magyarországi izlés szerint bizonyára az a vonás a legmeglepőbb Franklin
karrierjében, hogy ő nyomdászinasból lett tudóssá és nagy államférfiuvá.
Uri osztályunk nehezen tudná megbocsátani Franklinnak azt a
szépséghibát, amely pályája kezdetéhez fűződik: a kezeihez tapadó
nyomdafesték szagát. Pedagógusaink pedig elszomorodva csóválják a
fejüket, hogy ugyan mi válhat az olyan ifjuból, aki csak egy évig jár
iskolába és még csak latin grammatikával sem élesíti eszének
veleszületett tompaságát.

Igy itélték volna meg Franklint, ha Magyarországon születik. És éppen ez
a fonák itélet az oka annak, hogy nálunk Franklinok ma sem születhetnek.

Még száz esztendőre van szükségünk, hogy a slöjd útján megtanuljuk azt,
miszerint a kéz ügyessége az életrevalóság első kelléke. De még ki tudja
hány száz esztendő telik el addig, amíg a magyar fiu azt is megtanulja,
hogy a kézi munka még akkor sem szégyen, ha kezeinket bemocskolja, még
akkor sem, ha utcát söprünk, vagy kapálunk.

A XVIII. század elején még New-Yorkban nem volt könyvnyomda. Angliából
hozatták a könyveket, a naptárt és a hírlapokat. 1723 szeptemberében
jött ide Franklin, mint betüszedő. Mivel munkát nem talált,
Philadelphiába ment, ahova egy halászbárkán nagy nélkülözések közt,
zsebében egy tallér és egy shilling vagyonnal érkezett meg. Itt öt év
alatt annyi pénzt szerzett, hogy maga nyithatott nyomdát. Megtanulta a
betüöntést is. Pontosságával és lelkiismeretes, izléses munkájával
kivívta az elsőséget és több állam bankjegyek nyomtatásával is megbízta.
A vagyonosodás nem tette őt önzővé. Sőt gondoskodott arról, hogy a
könyvnyomtatás iparával mások is boldoguljanak. Ügyes munkásokat
képzett, akiket aztán más városokba küldött nyomdát alapítani. Hat évig
társuk maradt és a fölszerelésért, amit nekik nyujtott, – a haszon
egyharmadát tartotta meg. Igy lett a megteremtője Amerika nyomtató
iparának és egyuttal irodalmának is.

Naptára 10.000 példányban kelt el évente és pedig nemcsak pénzért, hanem
rongyokért is, amelyekből aztán papirost gyártott. Kerek harminc évet
töltött Franklin az ipar terén. Élete delén lépett új pályára. De ezt a
harminc évet nem töltötte hiába. Nemcsak bevezetője, előszava ez a rész
az ő élete történetének, hanem alapvető, héroszi munkálat, amelynek
hasznát látta ő is, nemzete is.

Nagy állam csak munkás kezeken épülhet föl. A nyomdász Franklin
megszerzi anyagi függetlenségét, gyakorlati készséget és tapasztalatot
gyűjt, – de egyben példát is ad nemzetének, amelyet új iparágakkal
ajándékoz meg. Csak a munkában szerzett képességekkel és a munkával
szerzett közbecsülés erejével indul nyilvános pályájára, az emberiség
boldogulásának szolgálatára.

Az iparos évek hosszu sora Franklin életének szilárd, hatalmas, tápláló
gyökere, amelyből aztán a világhírü férfiu egyénisége úgy emelkedik ki,
mint egy óriás fatörzsnek áldásos koronája.

A polgártársak tisztelni és becsülni tanulták az iparos Franklin
erényeit és többször kérték, hogy vállaljon valamely közhivatalt. De
Franklint nem a hiuság vezérelte és a fölajánlott kitüntető megbízásokat
többször elháritá, mígnem maga is elérkezettnek látta az időt arra, hogy
élete hátralevő részét embertársai javára szentelje.

Az északamerikai angol gyarmat ez időtájt erőteljes fejlődésnek indult.
Az angolok nagy szerencsével fejlesztették külső birtokaikat és a
gyarmatosításban már régóta legerősebb versenytársai lettek a
spanyoloknak, akiket kapzsiságuk vezérelt. A német és francia
gyarmatosítás is gyöngének bizonyult a britteké mellett, amit egy
francia író úgy jellemzett, hogy a német gyarmatban van gyarmatos, de
nincs föld, a franciában van föld, de nincs hozzá gyarmatos, ellenben a
brittnek gyarmata is van, gyarmatosa is.

A nagy gyarmatpolitikát drága leckével: az amerikai gyarmatok
elvesztésével tanulta meg Anglia. Mert régebben ő is a kizsákmányolás
elvét követte. Nehéz idők jártak az amerikaiakra akkor, mikor Franklin a
pósta főigazgatója lett. Közpályája legelső lépésével mindjárt olyan
állásba jutott, amely őt a gyarmatosok érdekeinek védelmére és az
anyaállammal való közvetítésre hivatta.

Nagy érdemeket szerzett ott a pósta-intézmény tökéletesítésével és
bölcseségét birói és aldermani ranggal is jutalmazták. A pennsylvániai
tanácsnak csakhamar ő lett a lelke és vezetője.

Az európai zavarok miatt védetlenűl maradt Pennsylvániában ő szervezte
az első nemzetőrséget. Az indiánusok és a kanadai franciák elleni
védekezés céljából szövetségbe akarta vonni a tizenhárom amerikai angol
gyarmatot, de tervét a kormány ellenezte és inkább maga adott némi
katonai véderőt. Csapatát az európai harcmodor miatt megverték, de a
gyarmatok függetlenségét megmentette Franklin és az ifju, hős Washington
György, a virginiai mérnök, aki itt kezdette katonai pályáját.

Most már a pennsylvániai tanács készséggel megszavazta a hadi adót és
ezredesévé a határt védelmező Franklint nevezte ki. De a kormány
megsemmisítette a határozatot és egy tábornokot küldött ki védelmükre.

Nagy ügyességgel oldotta meg Franklin a gyarmatalapító Penn család
elleni pört, amelyért Londonban polgártársai megbizottjaként megjelent.
Ő pendítette meg ugyanekkor az angol politikusok körében Canada
meghóditásának tervét. Mikor szülőföldjére az angliai küldetésből
visszatért, a legnagyobb hála és elismerés fogadta. A Penn család ugyan
kibuktatta a képviselőségből, de polgártársai mint tartományi ügyvivőt
küldötték újra Londonba.

Ekkor történt, hogy a britt kormány a gyarmatra bélyegadót vetett ki,
anélkül, hogy ehhez a gyarmatosok polgári jogaik szerint hozzászólhattak
volna. Erre a csapásra a gyarmatok azzal feleltek, hogy szövetséget
kötöttek az angol áruk bevitele ellen. Ellenállásuk megbuktatta a
kormányt és Franklin ékesszólására a kamara visszavonta a
bélyegrendeletet.

De nemsokára újabb adók következtek, amelyekre a gyarmatok konventje új
áru-boykottal felelt.

Az ellentét Anglia és gyarmatai között napról-napra élesbedett. Az
amerikaiakban fölébredt az anyaország elleni gyűlölködés és most még
több tartomány fordult Franklinhoz és bízta meg őt Londonban
képviseletével. Ő már ekkor látta a bekövetkezendő szakadást, de azért
mindent elkövetett, hogy Angliát eljárásának igaztalanságáról meggyőzze.

Fölszólalásaival nem ért célt, sőt most már személye ellen is gyanakodni
kezdettek. Gúnyolták, üldözték és anyagilag is megrontani törekedtek.
Póstaigazgatói állásától megfosztották.

Ezalatt a kormány erőszakossága a tengeren túl is kihívta a nyilt
ellenállást. Megkezdődött a szabadságharc. Az 1774.-i Philadelphiában
összegyült kongresszus elhatározta, hogy védekezni fog a támadások ellen
és jogai védelméért a királyhoz és az angol néphez fordul.

Megbizottja ismét Franklin volt, aki Anglia politikusaival 17 pontban
közölte, hogy milyen föltétellel lehetne a békét helyreállitani. Minden
hiába volt. A szenvedélyek útjára tévedt parlamentet még Chatam lord
bölcs és ideális fölszólalása sem tudta visszatartani attól a
határozatától, amellyel Massachusets tartományt lázadónak mondotta ki és
a gyarmatok leigázására hadat küldött.

Franklin ellen elfogató parancsot adtak ki és csak ügyes előrelátásával
menekülhetett vissza hazájába. Ott a polgárság élén munkához lát a
kongresszusban. S mivel az angol parlament kizárá őket a király
békéjéből – erre méltó feleletül 1776-ban kimondják az Egyesült-Államok
függetlenségét.

Megszületett az új nemzet és megalakítá az Egyesült-Államok szövetségét.

Az egyes államok alkotmányt szerveznek. Pennsylvania alkotmányát
Franklin eszméi szerint az ő elnöklése alatt működő konvent
szerkesztette meg.

Mikor a háboru a szervezetlenség és a pénzhiány akadályai mellett
sikertelenül indult és az unionisták vereségeket szenvedtek, – megint
csak Franklin volt az a férfiu, akit a közbizalom segitőül kért és
küldött Európába.

Ezuttal Franciaországhoz folyamodott, ahol nagy lelkesedéssel fogadták
és már a politikai helyzetnél fogva is megvolt a hajlandóság arra, hogy
az Uniót támogassák és számára piacot nyissanak. Passyban telepedett le,
ahol kilenc évig élt a francia szellemi élet legkiválóbbjainak
társaságában és barátságában. Igy nyerte meg ügyének előbb a
közvéleményt, majd később a kormányt és időközben Amsterdammal,
Berlinnel és a spanyol kormánnyal is összeköttetést nyert.

Washington és Gates hadi sikereinek hírére XVI. Lajos elhatározta, hogy
nemcsak közvetve, hanem nyíltan is támogatja a fölkelőket és velük
Franklin útján szövetségre lép.

Versaillesban az udvar nagy ünnepélyességgel fogadta az agg, tudós
államférfiut és itt az uralkodó szóval is megpecsételte a szerződést.
Ezután Párisba megy, ahol Voltairerel ismerkedik meg és a nép
csodálattal látja a két nagy szellemben az ó- és az újvilág ölelkezését.

Anglia első béke-ajánlata már a franciaországi tárgyalások alatt
érkezett Franklinhoz, de ezt nem fogadhatta el, mert csak a régi
állapotot hozta volna vissza. A kiengesztelő billeket is
visszautasította és kijelenté, hogy a béke egyetlen föltétele az, hogy
Anglia ismerje el az Unió függetlenségét.

A háboru tovább folyt, de most már a franciák s egy évvel később a
spanyolok és a németalföldiek is csatlakoztak a támadókhoz, úgy hogy
Anglia kénytelen volt hadait a Föld minden részében szétszórva,
védekezni. A küzdelmet Washington győzelme döntötte el York-Town mellett
és a britt miniszterium újból, most már harmadszor is alkuba lépett
Franklinnal. A nagy háboruság a párisi békével 1783-ban ért véget. Ez
lőn a méltó koronája Franklin politikai pályájának. Még néhány európai
állammal kötött kereskedelmi szerződést s aztán visszatért hazájába,
ahol ismét nagyon is szükség volt a nagy aggastyán bölcseségére.

Az új állam óriási gépezetét végleges formába öntötte az alkotmányozó
gyűlés, amelyen Washington elnöklése alatt Franklin is részt vett, mint
Pennsylvánia állam elnöke. Az egyhangu határozat kedvéért lemondott
ellenvéleményéről és az igazi bölcs boldogságával szemlélte, miként
válnak valóra egész életének vágyai, nagy törekvései. Boldogan és
megnyugvással láthatta születésében és fejlődése első éveiben édes
hazáját, azt a hatalmas államegységet, amelynek megalkotásában senki sem
szerezhete több érdemet, mint az egykori nyomdászinas, – a világhóditó
politikus.

Szép és dicső történet ez.

De vannak életében olyan fejezetek, amelyek akkor is halhatatlanná
tennék nevét, ha a história mezején nem jutott volna részeül ilyen
magasztos föladat. Ilyen az a hét év, amelyet fizikai búvárlatokra
fordított.

Negyven éves korában történt, hogy egy Spence nevü doktor Skóciából
jőve, fizikai előadásokat tartott Bostonban. Kisérletei fölébreszték
Franklin érdeklődését, aki a philadelphiai könyvtárban a Collinsontól
kapott műszerekkel maga is kisérletezni kezdett.

Az experimentálás akkoriban olyan divatos volt, mint ma az aviatika. Még
a hadaktól dúlt Erdély földjére is elterjedt. 1629-ben hívta meg Bethlen
Gábor Bisterfeldet, a kitünő német fizikust Gyulafehérvárra, ahol az új
fejedelmi iskola csakhamar elhíresedett csodálatos mágiai
mutatványaival. 1709-ben Simandi tanít kísérletező fizikát Sárospatakon.
1725-től marosvásárhelyi Tőke István Nagyenyeden. Tőke írja hazánkban az
első illusztrált kísérleti fizikát.[1] A híres Hatvani pedig épen
Franklinnal egy időben rémítgeti jámbor hallgatóit ördöngős
kisérleteivel – Debrecenben.

Hawksbee már megszerkesztette az első elektromozó gépet, amely az üveg
dörzsölésével állított elő elektromosságot. De egyelőre a kellő
alapismeretek hiánya miatt nem tudtak tovább haladni ennek a sajátságos
új tüneménynek a megismerésében. Az első lépés az volt, hogy Gray
kimutatta az elektromosság vezethetőségét. Majd Wheelerrel együtt rájött
arra, hogy bizonyos anyagok vezetik az elektromosságot, – mások nem
vezetik, sőt elszigetelik. Dufay már megismerte az elektromosság két
külön nemét, – amelyek egymást taszítják. Canton amalgammal tökéletesíté
elektromos gépét. Föltalálták, hogy az elektromosságot leydeni
palackokba lehet gyűjteni. És egyesek már battériákat is szerkesztettek.

Idáig jutott az elektromosság tana akkor, mikor Franklin a pennsylvániai
könyvtárban kisérleteihez látott. Hogy nagyobb mennyiségü
elektromosságot gyüjthessen, – mindenekelőtt láncos battériát
szerkesztett több leydeni palack összekapcsolásával. Tehát már első
lépésének szerencsés találmány lőn a jutalma. Megismerkedett az idevágó
irodalommal és tapasztalatait levelekben kezdé közölni. Iratait Buffon
lefordította franciára s most már Európaszerte elterjedt a híre. A Royal
Society tagul választotta és 1753-ban aranyéremmel tüntette ki.

Egyik kisérletében észrevette azt, hogy a leydeni palack külső
fölszínének fémburkolata, „fegyverzete“, – ha a palackot
elektromossággal töltötte meg, – vonzó hatással volt a selyemszálon
függő elektromozott parafagolyócskákra. Ellenben a belső „fegyverzet“
ugyanekkor a golyócskákat eltaszítá. Ebből azt következtette, hogy a
palack két fémfölületében különnemü elektromosságnak kell lennie. Ezen
az alapon elektromos ingát is szerkesztett. A különnemüségből pedig az
elektromosságot akként magyarázta, hogy az elektromozás alkalmával egyik
test fölös elektromosságot nyer, a másik veszíti elektromosságát. Innen
származik a „tevőleges“, positivus és a „nemleges“, negativus
elektromosság elnevezése. A magyarázat, az elmélet azóta, – mint tudjuk
– változott, de már ebben a formájában is nagy lendületet adott a
búvárkodásnak.

Szerinte a leydeni palackban az elektromozás után is csak annyi az
elektromosság, mint annak előtte volt, mert a belső fegyverzet éppen
annyi elektromosságot nyert, amennyit a külső ugyanakkor veszített. A
megzavart egyensuly helyreállását a két fegyverzet közé eső üveg gátolja
meg. De az egyensuly a két fegyverzet összekapcsolásával ismét
helyreáll, mert a palack ilyenkor „kisül“. Mindezt kisérletekkel is
igazolta.

A palack és az elektromozó gép működésében többen tapasztalták, hogy a
földdel fémdrót útján össze kell kötni a gépet, – ha azt akarjuk, hogy
jól működjék. Ebből azt magyarázták, hogy az elektromosság a földből jut
a gépekbe. Franklin megfordította ezt a magyarázatot. Szerinte a gép
üveggolyójába csak annyi elektromosság gyűlhet, amennyit a dörzsölőszer
veszít. Ez a veszteség pedig csak úgy lehetséges, ha a drót alkalmat ad
arra, hogy a dörzsölőszerből az elektromosság a földbe vezettessék.

Mindezek a fejtegetések az elektromosság elméleti megértésében vitték
előbbre a tudományt. De nem kevésbbé becses az a kisérlete, amellyel
bebizonyította, hogy a villám is elektromos tünemény. Evégre elektromos
sárkányt szerkesztett, amellyel elektromos szikrákat csalt le a
felhőkből. Ennek alapján szerkesztette meg a ma is széltében használt
villámháritót, amely összes találmányai közül a legnépszerűbb,
legismeretesebb. Hegyes háritóinak elméleti magyarázatát is adta és egy
polemiában erélyesen megvédte a Wilson-féle gömbösvégü háritókkal
szemben. Szerinte a villámháritó főérdeme az, hogy nemcsak a beütő
villámot vezeti le a földbe, hanem elkerüli a beütést a légköri
elektromosság állandó levezetésével.

Egyéb elektromos kisérleteit és vizsgálatait fölösleges részleteznünk,
hiszen elég érdeme már magában az is, hogy a légkör elektromosságát
megismerve, új tudománynak nyitott utat, az elektromosság tanát pedig
örökbecsü tapasztalatokkal és magyarázatokkal öregbítette.

Fölfedezéseivel az egész művelt világ elismerését, tiszteletét és
háláját nyerte meg.

Mélyen érző lelke gyermekkorában költői kisérletekben kereste örömét.
Később a munkásélet tapasztalatain, a közélet küzdelmein és a tudomány
szolgálatán keresztül eljutott az emberi értelem legmagasabb régióiba, a
filozófia birodalmába. Életbölcsességének alapjait kora ifjuságában
fejleszti ki csodálatos rendszerrel, valóságos önnemesítő erkölcsi
traininggel.

Gyermekkorában egyszer nagyon megtetszett neki a vásárban egy síp,
amelyért mindent odaadott, ami a zsebében volt. Otthon megmagyarázták
neki, hogy a sípot sokkal olcsóbban is megszerezhette volna. Erre
gondolkodóba esett és az első tanuságot sohasem feledte el életében.
Sokszor emlegette, hogy: „ne adjunk igen sokat a sípért“. Elmélkedő
hajlamát mutatják első legkedvesebb olvasmányai: Mathernek a jótettekről
és Defoenek a tervekről irott könyve. Később Locke-ot, Addison
Spectator-ját és Xenophon Sokratesét olvasgatta. Az okoskodás eleinte
vallástagadásra vezette. De rövid ifjukori tévelygése után szilárd
meggyőződésévé válik, hogy „a fődolog a boldogság elérésére igaznak,
őszintének és becsületesnek lenni“. Elhatározza, hogy ő eléri ezt és
evégből megírja bölcsészetből fakadó vallástanát „Hitvallások és vallási
cselekedetek“ címmel. Megállapítja, hogy az igazi tökéletes élethez
tizenhárom föltétel szükséges: mértékletesség, hallgatás, rend,
határozottság, egyszerüség, munkásság, őszinteség, igazság, mérséklet,
tisztaság, nyugodtság, tiszta erkölcs és alázatosság. Föltételei
értelmében rovatos naplót szerkeszt és abban ellenőrzi maga saját
tetteit és szigoru birálatot mond nap-nap után, hogy miben vétett egy
vagy más föltétele ellen.

Sokan tanítottak már erényekről, erkölcsökről, de Franklin az első
bölcs, aki nem másokat leckéztet, hanem önönmagát neveli jobbá,
tökéletesebbé – embertársai javára. Erkölcstanának mérhetetlen becsét
életének példájával igazolta.

Filozófusnak látjuk Franklint akkor is, amikor hírlapját szerkeszti,
amelyben politikai és erkölcsi nevelője lesz népének. Ezt a munkát
folytatja később Bonhomme Richard álnévvel kiadott naptárában, amely
olyan népszerüvé vált, hogy sokaknak ez volt egyedüli olvasmányuk. Ebből
tanult a falusi nép gazdaságot, egészségtant, állattenyésztést és józan,
becsületes gondolkodást. Bebizonyítá, hogy a becsületesség a
leghasznosabb. Elvei példabeszédekké váltak és összegyüjtve „A
vagyonosság útja“ címü munkájában jelentek meg.

„A tapasztalás iskolát tart, ahol a leckék drágák, de az oktalanok is
tanulhatnak.“

„Oly lassan jár a restség, hogy a szegénység hamar utoléri.“

„Az élvezet azok után fut, akik kerülik.“

„A gőg bőséggel reggeliz, szegénységgel ebédel, szégyennel vacsorál.“

Igy tanított Franklin, a bölcs. Erkölcstanának utolsó pontját pedig
ezzel végzi:

„Utánozd Jézust és Sokratest.“

1727-ben Philadelphiában bölcsészeti klubot alapított, amely csakhamar
élénk virágzásnak indult és fiók-klubokat szervezett az egész országban,
amelyek mind az ő szellemében működtek.

Franklin filozófiája elsősorban ethikai irányu, de nem kerülheti el
figyelmünket az ő logikai és dialektikai törekvése sem. Kora ifjuságától
fogva tudatában volt annak, hogy írói tolla csupán az egyszerűség és
világosság meggyőző érveivel arathat sikert. Így lett gyakorlati
logikussá műveiben, amelyek valóban mindig meggyőző erejükkel hatottak.
Ez volt egyik rúgója tudományos sikerének is, ahol nem egy vitában
kellett helyt állania. És ez bizonyult be jogtudományi működésében és
politikai irataiban is.

Első angliai küldetésekor élénk eszmecserét folytatott a jogtudósokkal a
gyarmatok önmegadóztatási jogáról és ebben a tárgyban kiadott iratai
olyan meggyőző erővel és olyan alapos tudással tüntek föl, hogy
ellenfelei sem tagadhatták meg elismerésöket. Az oxfordi egyetem
1762-ben tisztelete jeléül jogtudorrá avatta.

Csak egy ellenfél maradt, akit érveivel nem tudott meggyőzni: az angol
kormány. Ezen a ponton vereséget szenvedett Franklin logikája, de
erkölcsi egyénisége annál nagyobb diadalt aratott.

Igazi bölcsnek bizonyult már akkor is, mikor Massachusets államot
képviselte az angol államtanács előtt lefolyt pörben. A lordok
kihasználták nehéz helyzetét és hogy népszerűségét lerontsák, –
szembeállítottak vele egy éles nyelvű, szemtelen prókátort és maguk is
jókat nevettek a nagy férfiu kigúnyoltatásán és megrágalmaztatásán. Ő
nyugodtan hallgatta és tűrte végig. A beszédre nem válaszolt. Csak
annyit jegyzett meg utóbb, hogy „szép beszéd, de a vevő még nem fizette
meg teljesen; lehet, hogy többe fog kerülni, mint gondolná.“ Jóslata
beteljesedett, mert a gyarmatok nemsokára ugyancsak megfizettették az
árát ennek a beszédnek.

Egy klasszikus bölcshöz méltó volt az a viselkedése is, amikor az angol
parlamentben hallgató szemlélőként kellett jelen lennie a hazája sorsa
fölötti döntésnél.

Fönséges drámai erejü jelenet lehetett.

Az indulattól elvakult többség élén Sandwich lord miniszterelnök a haza
legdühösebb ellenségének nevezi a korláton kívül álló Franklint, aki
nyugodt méltósággal tűri a támadást, melyre nem válaszolhat.

De föláll a kisebbség vezére, az agg lord Chatam és kimondja, hogy ha ő
első miniszter volna, szégyen nélkül hívna segítségül olyan férfiút,
„aki annyira jártas az amerikai dolgokban, mint az, akire az imént oly
sértőn tétetett vonatkozás; azt a férfiút, akinek tudományát és
bölcsességét egész Európa a legnagyobb mértékben tiszteli; s aki nemcsak
az angol nemzetnek, de magának az emberi természetnek dicsőségére
válik.“

Franklin egész lénye filozófus. Filozófiával tűri a csapásokat és
filozófiával „Erkölcsi algebrájának“ mérlegével dönti el a
legbonyolódottabb kérdéseket. A bölcsesség tette életét boldoggá és
szerencséssé, egyéniségét szeretetreméltóvá, stílusát meggyőzően
szellemessé.

Irói modorára jellemzők azok a sorok, amelyeket La Fayettenak, az
amerikai szabadságharcban segítő francia tábornoknak írt, mikor az Unio
nevében díszkarddal ajándékozta meg Havreban:

„Uram! A kongresszus érezvén, – mily szolgálatokat tett ön az
Egyesült-Államoknak, de képtelen lévén azokat méltóan megjutalmazni, –
elhatározta, hogy díszkardot ajándékoz önnek, hálája csekély jeléül. Azt
parancsolta, hogy e kard illő jelszavakkal legyen fölékesítve. Néhány
jelenet van ábrázolva rajta, amelyben ön bátorságával, magatartásával
magát kitűntette. Ezek és néhány allegóriai alak – mind remekül készítve
– teszik főkép a kard becsét. Ama kitűnő művészekkel, – kiket
Franciaország bir – mint látom, mindent könnyü kifejezni, csak egyet
nem: azt, hogy mennyire meg vagyunk hatva érdemei által és mennyire le
vagyunk önnek kötelezve. Ezt nem allegóriai alakok, de még élő szavak
sem fejezik ki.“

Egy ízben Hartley Dávid figyelmezteti, hogy ha soká késik az angolokkal
való békét megkötni, élete is veszélyben forog. Az agg bölcs így felel:
„Hosszu életet éltem már, nem becsülöm sokra azt, ami belőle még hátra
van. Mint a posztókereskedő, akinek a végből csak egy darabkája maradt,
kész vagyok azt mondani: „Ez a vége, nem akarok önhöz szűk marku lenni:
vegye azon az áron, ahogy akarja.“

Mikor az angolok első békekérésére azt tanácsolta, hogy ismerjék el az
Unio függetlenségét, így kezdte levelét:

„Azt állítja Ariosto, hogy minden, ami a Földön kárba vész, – a Holdba
kerül. Eszerint sok jó tanács lehet a Holdban, mert ugyan sokat adtam és
vesztegettem ebben az ügyben. Mindazonáltal adok még önnek kérésére egy
kis tanácsot, habár éppen nem várom, hogy kövessék. Csak Isten teheti,
hogy a jó tanács mellett megadja az okosságot is, amely annak
fölhasználására képesít.“

Amikor pedig a Franciaországgal megkötött szerződés elvágta az
anyaországhoz való visszatérés útját, – ezt a változást így jellemezte
az angol követ előtt:

„Amerika kénytelen volt magát Franciaország karjaiba vetni. Erényes és
kötelességtudó leány volt ő. De gonosz mostohája kicsapta a házból,
bemocskolta hírnevét és életét is fenyegette. Barátai azt óhajtották,
hogy tisztességgel férjhez menjen. Azt hiszem, hogy amilyen jó és
becsületes leány volt, éppen olyan jó és hasznos feleség válik belőle.
Sokáig fogja még siratni az a család, amelynek köréből olyan méltatlanul
kihajtották.“

Azt mondják, hogy a bölcsek az emberiség legnagyobb jóltevői. A bölcsek
jóra, igazra, boldog életre tanítják az emberiséget. És éppen ez az, ami
a nagy Franklin érdemei között a legelső, mindent magában foglaló.

Megajándékozta nemzetét iparral, gazdasági önállósággal, postával,
iskolával, könyvtárral, irodalommal, tudománnyal, áldásos
találmányokkal, jóléttel és szabadsággal.

És megajándékozta nemzetét és az emberiséget a férfias kitartás,
szorgalom és csodás sokoldalúságnak olyan példájával, amely üdvözítő
fényként él örökké és vezérel bennünket a tökéletesség felé.

Ő nem dicsekedhetett nemesi származással, ranggal, öröklött vagyonnal.
Bűzös betüszedő műhelynek homályos zugából tört elő a magasba csodálatos
erejével.

Gondos nevelésnek, oktatásnak hosszúra nyújtott iskoláit nem járta. De a
maga szorgalmával megszerezte a legszélesebb körü tudást, a legmélyebb
műveltséget.

Ódon falak közé zárkózva nem sillabizálta avult korszakok elsárgult
krónikáit. Nem tudakolta a mások véleményét, hanem saját szemével
olvasta ki a nagy természet törvényeit, dörgő, villámló fellegeknek
csodás titkait.

Európai udvaroncoknak túlművelt finomkodásait, cifra díszruháit föl nem
ölté soha. De egyszerü szava, szerény polgári egyénisége hódolatra
kényszerítette hatalmas királyok fényes udvarait.

Nem volt világverő hadvezér. De bölcsességével világot hódított.

Nem igázott le országokat, de szabadságot szerzett népének. És
megnyitotta az emberiségnek a boldogulás útját.

Új világ fia ő, új világot teremtett.

Élete fényesen emelkedő üstökös-pálya, dicsőséges küzdelem, – igazi
karriér.

_Dr. Szilády Zoltán._




Cuvier.

Kevés helye van a mi Földünk fölületének, amely olyan sok időt látott
volna, mint a régi jó Normandia és Bretagne. Az ifju Franciaországnak ez
a két virágzó félszigete a Seine torkolata alatt, Britannia felé
nyúlakodik, mintha újra baráti jobbot nyújtanának egymásnak ezek az
egykor elszakított ősföldek a közbe tolakodott tengeren keresztül.

Ki hinné, hogy a hatalmas Kárpátok, a fenséges Alpok és az óriási
Himalája még csak bölcsőjükben ringatództak, mikor az az európai
őshegység keletkezett, amelynek utolsó maradványai, rögöcskéi egyebek
között a Normandiát és Bretagnet borító, ma alig néhány száz méternyi
magasságú dombocskák. Ki hinné?

Tövig elkoptak az idő vasfogától, vagyis az örökjáró-maró víz koptató
munkájától az egykori hegyláncok. Nagyságukat és régiségüket csak az a
nehány apró kövesedett csiga hirdeti, amelyekből a földet búvárló
tudósok ezt a szép és igaz mesét kitalálták.

Sajátságos, érdekes és változatos növényzet ékesíti az eltörpült hegyek
lankás oldalait. És a sziklás partok alatt a hideg Észak és a messze Dél
csodás tengeri szörnyetegei adtak egymásnak találkozót.

Amilyen érdekes ez a bájos, ósdi vidék – anélkül, hogy valami nagyszerü
vonása volna, – éppen olyan érdekesek és sajátosak a lakói.

Nyelvök élesen elüt a szomszédos Ile de France irodalmi francia
nyelvétől. Az őslakók alakították ezt a nyelvjárást, akik többé-kevésbbé
alkalmazkodva egyben-másban ma is őrzik régi szokásaikat, viseletüket. A
fényes, modern Páris szomszédságában ma is kövön süti a lepényt, mint
itthon a mi oláh szomszédaink és mint ahogy a kőkorszaki őslakók
sütötték. A bretagnei paraszt is falapáttal fordítja meg a lepényét, ha
a féloldala megsűlt. De a forgatója nem olyan ős fakés, mint a
marosmenti oláhé, hanem a régi gallus kardjának az utánzata fából.

Ahol növény és ember, állat és kő – mind régi időkről regélnek, ahol a
természet ezernyi érdekességet kínál, – az a föld istenadta nevelőhelye
lehet egy természetbúvárnak.

Normandia északi részében, Caen városka mellett fekszik Fiquainville,
ahol a XVIII. század végén d’Hericy grófnak volt birtoka. A gróf
1788-ban nevelőt keresett fia mellé s ismerősei ajánlatára Cuvier
Leopoldot hívta meg, aki azelőtt a híres Carlsschule növendéke volt
Stuttgartban.[2]

Az ifju Cuvier francia protestáns családból származott, amelyet hitéért
üldöztek ki. Ő maga a württembergi Mömpelgardt városkában született és
már gyermekkorában szerette a természeti tárgyakkal való foglalkozást.
Kezébe került a francia „Brehm“, Buffonnak az állatos könyve s abból
kimásolgatta az állatok képeit, hogy aztán kiszinezhesse. Tanúlmányaiban
is a természettudományokat kedvelte. Így jut a Carlsschule kamarai
fakultására, ahol legkedvesebb tanára és barátja, a nála kevéssel
idősebb Kielmayer, a jóhírü anatomus.

Mikor normandiai új otthonába megérkezett, első dolga volt, hogy a
környék érdekességeivel megismerkedjék. Tanítványaival nagy sétákat tett
a szabadban, különösen a tengerparton és tömérdek növényt, állatot
hozott haza. Ott aztán hozzálátott a gyüjtött holmi földolgozásához, az
állatok fölboncolásához. A természet tárgyairól tanított és közben
tanúlt ő maga is. Tapasztalatait levelekben közölte Kielmayerrel.

Szemébe ötlöttek az ős kőzetrétegek kövesedett csigái, Terebratulái és
összehasonlítgatta azokat a ma élő fajokkal. A tengeri állatok
boncolásából pedig azt a tanúlságot vonta le, hogy az öreg Linné
rendszere nagyon fölületes és sokban téves.

Amíg ő csöndes búvárkodással tölti idejét Normandia partjain, azalatt a
szomszéd fővárosban véres események, rettenetes napok következének. A
zsarnokság ellen fölkelő nép 1790-ben beveszi és lerombolja a Bastillet.
Az ujító szellem 1791-ben elveszti nemes vezérét, Mirabeau grófot és a
köz hangulata a rombolás felé terelődik, a nemeseket üldözőbe veszik.

1792-ben Danton öldököl. 1793-ban nyaktiló alá kerül maga Lajos király.
A mérsékeltebb Gironde-pártiak többfelé megelégelik már a vérontást és
ellene fölkeléseket szerveznek a vidéki városokban. Többek közt Caenben
is.

De ezek a lázas forrongások nem érintik az ifju tudós kedélyét. Mint egy
új Archimedes folytatja cirkulusait és nemzete érzelmeitől annyira távol
áll, hogy német barátaihoz írott leveleiben kicsinylő és elitélő
megjegyzésekre fakad.

A vidéki fölkelések ellen kegyetlen biztosokat küld a kormány s azok
vérbe fojtják az elégületlenséget. A köztársaságiak Carnot vezetése
alatt, a marseillaise hangjai mellett, védik a határt a betóduló támadók
ellen. De a következő évben, 1794-ben már önmagát fojtja meg a tomboló
rémuralom. Az őrjöngő Robespierre, annyi társa után maga is vérpadra
kerül és bekövetkezik a mérsékeltebb elemek uralma, a tömeg
lefegyverezése, a direktórium.

Robespierre uralma elől sokan menekültek Párisból. Ezek között volt egy
Tessier nevü abbé, aki a fecampsi katonai kórház vezetését vette át és
fiatal orvosok számára kurzust nyitva, Cuviert kérte meg a botanika
ismertetésére. Előadásával akkora sikert aratott, hogy meghívták
Párisba. Ott már akkor ismerőse volt Geoffroy, a zoológus, akihez ő több
dolgozatát küldötte volt közlés végett.

Igy került Cuvier a rémuralom lezajlásával Párisba, ahová az ifju
d’Hericy gróf is velement. Nemsokára elnyerte a Központi Iskolában a
természetrajzi, majd az egyetemen az anatómiai tanszéket. Alig néhány év
leforgása alatt az akadémia tagja lett és eközben nemcsak tanári
működésével, hanem tudományos munkáival is nagy hírnévre tett szert.

Első munkájában a kupak-csiga (Patella) anatómiáját írta le. Párisban
már ottidőzése első évében nagyobb dolgozattal állt elő, amelyben a
férgek anatómiáját és rokonságát tárgyalta. „Férgek“ néven itt a
Linné-féle „Vermes“ csoportot vette és kimutatta, hogy a kitünő svéd
tudós, akinek rendszere akkoriban az állatvilágra nézve is irányadó
volt, – tévedett. A puhatestüeket nem lehet a férgek közé számitani,
mert ezeknek egészen más a belső szervezetök s a valódi férgeknek
semmikép sem lehetnek rokonai. Cuvier külön osztálynak és később külön
állattörzsnek tekintette a puhatestűeket. Kimutatta, hogy kopoltyuik
vannak és hogy mészhéjukat egy köpenyegnek nevezhető bőrredőjük izzadja
ki stb. A köpeny és a kopoltyuk szerint osztotta őket három főcsoportra,
– amint ma is tesszük: csigákra, kagylókra és lábasfejüekre.

A következő években a puhatestüek vérkeringését, a Lingula, az Ascidiák,
a kagylók, meduzák és a rovarok anatómiáját, a madarak gégefőjét, a
bálnák halló és szagló szerveit és az emlősök agyvelejét írta le. E
eközben kezdé összehasonlító boncolástani leckéinek kiadását. (Leçons
d’anatomie comparèe 1800–1805.)

Senki ő előtte ilyen irányban és ilyen alaposan nem foglalkozott ezzel a
tárggyal. A tudományos világot csak az ember boncolása érdekelte. És
senkinek sem jutott eszébe, hogy az ember s az állatok szerveit
összehasonlítsa és hogy ebből az összehasonlításból talán az ember
szervezetének tökéletesebb megértése is származhat. A belső szervek
összehasonlító szemléletét, a komparativus anatómiát csak olyan búvár
alapíthatta meg, aki számtalan különféle állat boncolása alapján nagy
áttekintést szerzett és nemcsak összefoglaló szellemi erővel, hanem
tiszta itélettel is rendelkezett.

Ezek a képességek avatták Cuviert az összehasonlító anatómia atyjává.

Aki Párisban jár, ma is meglátogatja és megbámulja azt az anatómiai
muzeumot, amelyet Cuvier alapított az állatkertben, a Jardin des
Plantesban. Egyetlen óriási terem az, amelyben egymás mellett látjuk az
ember, az oroszlán, a denevér, a bálna, a sas, a béka, a hal stb.
koponyáját. Összehasonlíthatjuk egymással ugyanazoknak az agyvelejét,
idegrendszerét stb. Máshol a különböző érző készülékeket, a szaporodás
szerveit, különféle állatok lélekző szerveit szemlélhetjük és
meríthetünk annyi tanuságot, hogy ha három tudós könyvét elolvasnók,
azzal nem érnénk többet. A terem közepét óriási tengeri emlősök
csontvázai foglalják el. A végén pedig ott áll Napoleon harci
paripájának a váza.

Ez volt az első anatómiai muzeum. És még ma is a leggazdagabbak egyike.

Úttörő szellemét dicséri az a tény, hogy az újonnan megismert anatómiai
igazságokat olyan módszerrel szemléltette, amely teljesen eredeti
fölfogásra vezetett. Nem elégedett meg azzal sem, hogy az egyes
szerveknek anatómiai szerkezetét földerítse, hanem mindig azt kereste,
hogy az illető szerv működése hogyan függ össze az egész állat életével,
többi szerveinek működésével. Például az emlősök lélekzését
összehasonlítja a rovarok lélekzésével.

Kimutatja, hogy a rovar nem a száján, hanem az oldalán levő apró
nyiláskákon át vesz lélekzetet. Ezek a nyilások vékony csövecskékbe
vezetnek, azok elágaznak s így a levegő az egész testet át meg átjárja,
hogy a vért fölfrissíthesse.

Tehát az emlősben a vér keresi föl (a tüdőben) a levegőt, a rovarokban
megfordítva: „mivel a vér nem képes a levegőt fölkeresni, a levegő
keresi föl a vért“.

„A szervezet olyan egységes zárt egész, amelyben az egyes részletek nem
változhatnak meg anélkül, hogy az összes többi részek ne változzanak.“
Igy kivánják ezt a „végső okok“, „a lét föltételei“. Tehát a szervek
változásaiban viszonyosság, kölcsönösség – mint Cuvier mondá: correlatio
áll fenn. Ez volt az első általános törvény, amelyet vizsgálatai alapján
leszűrhetett.

És valóban így van. Ha valamely állatnak csülkei vannak, az rendszerint
növényevő és ennek megfelelően redős szerkezetüek a zápfogai. Ellenben a
csúcsos-tarajos zápfogak a ragadozó életmóddal járnak együtt. A ragadozó
pedig életmódjánál fogva nem járhat csülkös lábakon. Csak erős karmaival
foghatja el áldozatát és csak puha talpának zajtalan lépteivel
közelítheti meg.

Így tehát ha csak egy részét látjuk valamely állatnak, abból már a
correlatio-elv segélyével következtetve, megmondhatjuk, hogy milyenek
lehetnek a többi részei. Cuvier egyetlen fogról is meg tudta ismerni a
legtöbb emlős állatot.

Egy párisi élc szerint egy ízben a tudós Cuviert boncoló asztalánál
meglátogatta az ördög és el akarta vinni. Ő azonban az ördög csülkös
lábára nézve nyugodtan elutasította látogatóját és megmagyarázta neki,
hogy nem ijedhet meg tőle, mert a csülkös lények fogazata nem lehet
alkalmas húsevésre.

Egy másik anatómiai alapelve akként alakult ki, hogy a szervek
jelentőségét vizsgálta. Meggyőződött arról, hogy vannak közöttük
jelentősebbek és kevésbbé jelentősek. A jelentősebb szervek rendesen
állandóbb alakuak. Ezt a törvényszerüséget a jellegek szubordinációjának
nevezte.

Maga is tapasztalta azonban, hogy ebben a kérdésben könnyen téves
fölfogás keletkezhet, mert nagyon nehéz a szerveket jelentőségük szerint
egymás alá rendelő sorozatba állítani. Eleinte például a vérkeringés
rendszerét és a szaporodás szerveit tartotta a legjelentősebbeknek,
később az idegrendszert.

Mialatt Cuvier boncoló asztalánál működött, nagy változások állottak be
Franciaország sorsában. A direktórium minden erőfeszités mellett is alig
tudta fönntartani tekintélyét. A royalisták folyton újabb küzdelmeket
provokáltak a régi rend visszaállitásáért. Csak akkor állott be ismét a
békés egyensúly, amikor az egyiptomi hadsereg győzelmes vezére, Napoleon
1799-ben visszatért Párisba és a direktórium tagjaival katonai uralmat,
konzulátust szervezett. Az első konzul nagyon jól értett emberei
megválasztásához. Mindjárt felköltötte figyelmét a fiatal tudós, akit
szorgalma, tudása, ékesszólása és lekötelező modora 1803-ban az akadémia
titkári méltóságára emelt.

Bámulatos értelemről és áttekintő képességről tanúskodnak azok a titkári
jelentései, amelyeket ez időtől fogva évente az Institut elé
terjesztett. 1808-ban a császári egyetem tanácsosává lesz. Ebben a
megbizatásában jelentést tesz a császárnak a tudományok haladásáról.
Mire Napoleon őt bízza meg az összes iskolák egységes újjászervezésével.
Uralma hanyatlásában még egyszer kitünteti bizalmával: 1814-ben
államtanácsossává nevezi ki.

Mialatt Cuvier az ország nevelési ügyeivel foglalkozott, állattani
kutatásait is tovább folytatta. Nem elégedett meg azzal, hogy anatómiai
tényeket állapított meg, hanem adatainak óriási halmazát általánosító
következtetések fölépitésére is tudta használni. És következtetéseivel
mindig a tények alapján maradt. Sohasem tévedett fantasztikus
spekulációkba, ami pedig nagyon is divatos irányzat volt az akkori
tudományos világban.

Az anatómiában megállapított igazságok alapján új mederbe terelte az
állattant. Meggyőződött arról, hogy az állat belső szervezete sokkal
lényegesebb, mint a külsején látható részletek. Az ő idejében pedig
jóformán csak a külső részleteket ismerték és erre volt alapítva az
állatvilágnak az a beosztása, amelyet Linné közölt a Természet Rendszere
címü irányadó művében.

Cuvier megvalósította azt, amit Linné csak elvként hirdetett, hogy a
természetes rendszert az állatok belső szervezetére kell alapítani.
(Divisio naturalis animalium ab interna structura indicatur.) Ez az elv
ma is érvényes és csak annyiban módosult, hogy ma már az állatok
fejlődését is ismerjük és figyelembe vesszük a rokonság kérdésében.

A belső szervezet, a testalkotás alapterve szerint Cuvier négy tipusba
osztotta az állatvilágot.

Első a _gerincesek_ tipusa: emlősök, madarak, csúszó-mászók (azóta a
kétéltüeket elkülönítették) és halak. Ez a csoport Linné első négy
osztályával azonos. A gerinces nevet pedig Lamarck ötletéből vette, aki
először nevezte az alsóbbrendü állatokat gerincteleneknek (animeaux sans
vertebres). Linné ötödik és hatodik osztályát a következő három tipusra
bontotta szét.

Második tipus: _puhatestüek:_ kagylók, csigák, lábasfejüek. Még a
kacs-lábuakat is ideszámitotta, amelyekről azóta kiderült, hogy rákok;
csak a helyhez kötött életmód alakította őket kagyló-formájuakká.

Harmadik tipus: _izelt állatok:_ rovarok, pókok, rákok. Ide sorolja a
gyűrüs férgeket is.

Negyedik tipus: _sugaras állatok:_ tüskés bőrüek, polipok, meduzák. Ide
számította Cuvier a bélférgeket és az ázalékállatkákat, amelyek nem
sugaras szerkezetüek. Ezeket azóta a férgek és a véglények (egysejtüek)
körébe osztották.

A mai állatrendszer tehát a Cuvier rendszerén épült föl. Az első
természetes állatrendszer fölállítása az ő érdeme. Nem kereste ő az
állatvilágban azt a folytonos láncolatot, azt az egységes tipust,
amelyet kortársai látni véltek. Csak a tényekre épitett. Nem ismerte még
a szervek bensőbb, szöveti szerkezetét, de ennek is fontosságot
tulajdonított. Állatrendszerét úgy tekintette, mint a természet alkotó,
formaképző tervezetét.

Első rendszer-terve már 1798-ban megjelent: Elementáris Táblázat címü
dolgozatában. Összehasonlító anatómiájában tovább fejleszti rendszerét
és 1812-ben végleg megállapodik a föntebb közölt beosztásban.

Az embert, Blumenbach példájára, mint külön rendet tárgyalja az emlősök
sorában.

Ezt a rendszert alkalmazza nagy állattanában, amely tanítványai
közreműködésével, gondosan illusztrálva jelent meg Párisban, 1816-ban.
Hogy milyen népszerü munka lehetett a maga idejében ez „A Szervezete
Alapján Osztályozott Állatvilág“, azt mutatja, hogy még magyar fordítása
is van Vajda Péter tollából.

Normandiai tartózkodása óta sokat foglalkozott Cuvier a kövült
állatmaradványokkal, amelyekről abban az időben nagyon bizonytalan
vélemények hallatszottak. Már Lionardo da Vinci, a híres festőművész
megmondotta volt, hogy a kövületek régen kihalt állatok maradványai. De
a köztudat még mindig a természet játékainak tekintette (Lusus naturae)
a föld alatt található csigákat, kagylókat és egyéb megmagyarázhatatlan
formáju köveket.

Föltünően modern fölfogás nyilvánul a mi Benkő Ferencünk első Magyar
Mineralogiájában. Ő már 1786-ban, tehát jóval Cuvier előtt, helyes
magyarázatát adja a kövületeknek, sőt bizonyitékul használja őket az
erdélyi medence őstengerére nézve. A „kővé vált állatcsontok“ között
megismeri a mammutot, amelyet elefántnak mond. Ismeri a kövült halakat,
amfibiumokat stb. De még nem tud végképp szakítani az unikornisokkal,
kosszarvakkal (Ammonites), nyílkövekkel (Belemnites, Aprómenkő) és egyéb
mesés dolgokkal.

Történtek akkoriban nagyobb tévedések is. A mammut csontjait óriás
ősemberek csontjainak nézték. Egy Scheuchzer nevü tudós pedig a
palarétegek közé lapítva, az emberéhez hasonló csontvázat talált.
Tüstént meg is állapította, hogy ez csak az özönvízben elpusztult
áldozatok egyike lehet. Egész Európát beutazta vele és az emberiség
bámulattal és borzalommal gyászolta meg az özönvíznek ezt a szomoru
tanúját. Véletlenűl Cuvier is meglátta Scheuchzer csodáját és alapos
csonttani ismereteivel azonnal leleplezte a tévedést. Bebizonyította,
hogy sohasem volt az ember, hanem csak egy óriási ős szalamandra
(amelynek azóta Andrias Scheuchzeri nevet adtak a tudósok).

Páris környéke, amely a harmadkorban tenger-medence volt, csigás
rétegeivel sok érdekességet kínál s ez nem is kerülte el a Cuvier
figyelmét. Brogniart nevü tudós társával beutazta az egész vidéket s
vele együtt tömérdek kövült állatot gyüjtött. Ezeket aztán Brogniart és
Lamarck írták le.

Ebben az időben történt, hogy a párisi Montmartre gipszbányájában
váratlanúl sajátságos emlős-csontokat találtak. Természetesen Cuvierhez
vitték őket, aki azonnal tisztában volt, hogy ezek nem ma élő, hanem a
maiaktól lényegesen különböző, kihalt állatok csontjai. Csakhamar azt is
látta, hogy a csontok a maiaktól annál inkább eltérnek, minél régibb,
vagyis minél mélyebb földrétegekből származnak.

Az ásatásokat gondosan folytatták. Most már halomszámra kerültek a
csontmaradványok tudósunk dolgozó-szobájába. Évekig tartó munka
következett. A tömérdek csont közül ki kellett keresni az
egybetartozókat, amiben nagy segítségére volt Cuviernek anatómiai tudása
és különösen a korreláció elve. Így állitotta össze az első
ősemlős-csontvázakat, amelyek ma is féltve őrzött kincsei a párisi
természetrajzi muzeumnak.

Mind csupa ismeretlen állat csontjai voltak. Cuvier adott nekik
tudományos nevet és pontos leírásukat terjedelmes munkában közölte
1812-ben. (Recherches sur les ossements fossile, des quadrupèdes.)

A legtöbb csont patás ujju állat maradványának látszott. A Lophiodon a
mai tapir-félékhez hasonlított. E mellé állitotta Cuvier a
Palaeotheriumot, amelyet ma a ló ősének tekintünk, továbbá az
Anchitheriumot, amelynek minden lába három ujjal érintette a földet.

Sokkal több volt a páros ujju, csülkös emlős csontmaradványa. Ezek közül
az Anoplotherium a mai kérődzőkhöz hasonlított. Az Anthracotherium a
vizilónak és a disznónak terjedelmes rokona, valószinüleg közös őse, a
Choeropotamus pedig a mai disznók előde.

Az ősállatok tanulmányozásával ismét új utat tört, új tudomány-ágat
alapított, amelyet ma őslénytannak, plaeontologiának nevezünk. Ehhez
füződik az első őslénytani muzeum fölállitása, amely ma is ott van a
jardin des plantes-ban, az anatómiai muzeum emeletén.

Az őslények tanulmányozása új kérdés elé állitotta Cuviert és egyik
munkatársát, a kitünő Lamarckot, aki a párisi muzeumban a gerinctelenek
csoportját kezelte és 1809-ben hétkötetes alapvető munkában ismertette
ezeket az állatokat.

A kérdés az volt, hogy milyen viszonyban állanak a mai fajok a kihalt
állatokkal.

Lamarck kiváltképpen a párisi medence kagyló- és csigakövületeit
tanulmányozta és azt találta, hogy a régi korszakokban egészen más
alakok éltek, mint ma, de ezek fokozatosan átmennek a mai alakokba. Erre
alapította azt a föltevését, hogy a fajok nem állandók, hanem az
életviszonyok hatása alatt változnak. Erősebben használt szerveik
fejlődnek, a használatlanok elsatnyulnak. Egyszóval határozott törvények
szerint folyton új fajok keletkeznek.

A gondolkodó emberi észnek egyik remeke alakult ki ezekből az eszmékből:
a híres Philosophie Zoologique, amelyben a hatvanöt éves Lamarck egész
munkás élete tudományos eredményeit szűrte le. Szigoru következtetéssel
levezeti, hogy kezdetben csak egyszerü lények létezhettek, amelyek ős
nemzés útján jöttek létre az élettelen anyagból. Az élet is fizikai és
kémiai törvények alá tartozik. Az értelem az idegrendszer
tevékenységének terméke. Az akarat sohasem szabad…

A meglepő, új gondolatoknak csodálatosan túláradó forrása nyílt az agg
Lamarck elméjében. A kedves növények, az apró csigák, amelyek mellett
egy életet töltött, nem érdekelték többé. Gondolatokba merűlve járkált.
Muzeumát, tanszékét elhanyagolta.

– Minek a rend, minek a küzdelem a mulandóság ellen. Hiszen semmi sem
állandó. A fajok egymásba folynak. Sehol sincsenek biztos határok.

Ilyen megjegyzésekkel válaszolt, amikor föllebbvalói hanyagsággal
kezdték vádolni.

A kortársak nem értették meg őt. Némelyek félremagyarázták, mások ellene
fordultak. Az ő utai messze kalandoztak, követők nélkül, egyedül maradt.
Állását elvesztette, megvakult és nagy művének megjelenése után húsz
évvel, mindenkitől elfeledve, elhagyatva, a párisi szegények házában
halt meg.

Mint egy ihletett jós, előre látta Lamarck a XIX-ik század minden nagy
eszméjét és a sors úgy akarta, hogy még meghitt barátja, a lángeszü
Cuvier se érthesse őt meg.

Cuvier nem tudott szakítani a Linnétől származó egyházias fölfogással,
amely szerint a fajok változatlanok, ma is olyanok, amilyenek a teremtés
napján voltak. Nem tudott, vagy nem akart kora közvéleményével
szembeszállni. És inkább az ellenmondónak látszó adatokat küzdötte le
mesterkélt magyarázattal, meseszerü elmélettel.

A montmartrei csontok megszólaltak és letagadták Mózes regéjét a világ
teremtéséről. De a szellemes Cuvier meg tudta csinálni a mese javitott
kiadását: a kataklysmák elméletét.

Eszerint többször is volt teremtés és a nem életrevaló alakokat
ismételten óriási özönvizek és egyéb katasztrófák söpörték el. Ez
kellett a Cuvier korának. Ezt mindenki megértette és elfogadta. Lamarck
tana pedig feledésbe ment. Egy félszázadnak kellett eltelnie, hogy újra
világot lásson és új diadalt arathasson a folytonosság, a lassu
átalakulás, az evolució gondolata – Lyell és Darwin szellemi
fegyvereivel.

A faj-keletkezés volt az egyetlen kérdés, amely Cuviert a szigoru
tudományos okoskodás útjáról, talán tudtán kívül, letéritette. Ha nem
ezt a megoldást választja, akkor ő is kénytelen lett volna Lamarck mellé
állani. Ezt a merész lépést pedig nehezen tudta volna indokolni.
Elismerhetjük azt is, hogy az ismeretek akkori állása inkább Cuvier
mellett szólt. Ő maga is többször hangoztatta, hogy az alsóbbrendü
állatokat még kevéssé tanulmányozták, hogy rokonságukat nem lehet
tisztázni. Érezte a szövettan hiányosságát. Beer fejlődéstani
fölfedezései látszólag ő mellette szólottak. És mindenek fölött
hiányzott az ő kezében a biológiai tudományok legerősebb fegyvere – a
mikroskópium.

Tévedése érthető, igazolható és nem kisebbítheti halhatatlan érdemeit. Ő
és iskolája óriási léptekkel vitték előre a tudományt, de ez a nagy
haladás nem csalta őt egyszer sem a bizonytalan elméletek terére.
Kortársaiban megvolt a hajlandóság a természet-filozófiára. De ő mindig
megcáfolta elméleteiket. Mindig ragaszkodott az exaktus igazsághoz.
Ezért küzdött és ezért utasította vissza azt a rendszert is, amely ugyan
inkább sejtés, mint biztos tudás alapján indult el, de az igazság magvát
rejtette.

Ugyanilyen szempontok vezérelték Cuviert 1830-ban a híres akadémiai
mérkőzésben Etienne Geoffroy-St.-Hilairrel szemben.

Geoffroy volt az, aki benne a kitünő anatómust fölismerte és őt ifju
tanár korában Párisba juttatta. Mindig is hálásan emlékezett
pártfogójáról, de nézeteit nem osztotta. Eleinte békésen működtek egymás
mellett. Geoffroyban azonban nagy volt a hajlandóság az
általánosításokra. Tanítványai előtt az anatómia bölcsészetének nevezte
a maga eljárását. Fölállitotta többek közt az analógiák elvét, amely
szerint ugyanazon szervek bizonyos módosulással minden állatban
megvannak. Tehát minden állat egységes tervvel volna alkotva. Eszerint
például a ráknak is vannak csigolyái és gerince, csakhogy a has felől
stb. Az egyik szerv mindig csak a másik rovására növekedhet, mert
terjedelmükkel egyensúlyt kell tartaniok. Bizonyos határok között
lehetett ezeket az elveket helyesen is alkalmazni, de Geoffroyt
sajnálatos túlzásokra ragadták. Párhuzamba állitotta a rovarokat a
gerincesekkel s az eredmény az lett, hogy az előbbieket háton járó
gerinceseknek tartotta. Kalandos irányzatával tanítványait is elragadta
s ezeknek egyik dolgozata adott alkalmat arra, hogy Cuvier az
akadémiában szóvá tegye ezeket a túlzásokat. Geoffroy erre bizonyos
fokig módositotta „a szervezet egységéről“ szóló törvényét, de ez nem
volt elég arra, hogy a logikus és szellemes előadásu Cuviervel szemben a
csatát megnyerje.

Ebben a vitában tisztázódott először az analógia és homológia kérdése.
Cuvier tapasztalása gazdag tárházából merített példákon bizonyította,
hogy az a szerv, amely egy bizonyos működést végez, más-más állatban
más-más eredetü és szerkezetü lehet. Az emlős tüdővel, a hal kopoltyuval
lélekzik. A tüdő nem azonos a kopoltyuval: egészen másnemüek, csupán
működésben helyettesítik egymást. Ezek _analógus szervek_.

Egészen más eset az, amidőn ugyanaz a szerv két állatban kétféle
szerepet tölt be. Az emlős tüdeje lélekző szerv, a halnak ugyanez a
szerve mint uszó hólyag szerepel. Ezek _homológus szervek_.

Így tisztázta Cuvier a Geoffroy tévedéseit és ezzel is új irányt szabott
a szervnek összehasolítására, új eszközt adott az anatómusok kezébe.

Napoleon bukása 1814-ben nem érintette Cuvier helyzetét, sőt a közügyek
terén most még fokozottabban igénybe vették az ő tudását és
bölcsességét. A Bourbonok alatt bárói rangot nyer. Lajos Fülöp
Franciaország pairjévé nevezi ki. 1819-ben a belügyminiszterium egyik
osztályának vezetését bízzák rá.

Emellett mindvégig folytatja állattani búvárkodását. Élete utolsó
éveiben Valenciennes társaságában „A Halak Természetrajza“ címü
nagyobbszabásu monografián dolgozgat.

1832-ben ismét fölülkerekedik a forradalmi hangulat. A közvélemény
élesen elitéli a kormányt és különösen a miniszterelnököt, aki
váratlanul meghal. Most új kormány alakul s a közbizalom Cuviert akarja
a belügyminiszterség felelősségteljes hivatalába emelni…

Az a kedves, szeretetreméltó modoru, göndör, szöghaju ifju, aki a nagy
forradalmat kitartó munka közt élte át, aki tudásával és szerénységével
mindenkit megnyert, aki lángelméjével szellemi atyja lett az
állattannak, az őslénytannak és az anatómiának, – most váratlanul egy
hatalmas ország élére emelkedett.

Ez volt az első föladat, amelynek meg nem felelhetett. Ebben is csak
váratlan halála akadályozta meg.

Tudományának élőfája azonban tovább növekedett és azóta is sok nemes
gyümölcsöt érleltek rajta a mesterükhöz méltó tanítványok:
Milne-Edwards, Meckel, Johannes Müller, Owen, Huxley és mások.

_Dr. Szilády Zoltán._




Bolyai Farkas és Bolyai János életrajza.

A mathematika, – minden tudományok óhajtott segédeszköze, – egykoru az
emberiség legrégibb szellemi megnyilatkozásaival. Az abszolut igazságra
törő emberi szellem kezdettől fogva érezte, hogy ez amaz út, amelyen
függetlenűl a félreértésektől, ellentmondásoktól, biztosan haladhat az
igazság keresésében. Ez az az út, amely axiómákkal és posztulátumokkal
van kikövezve. Ezek az axiómák alapigazságok, amelyek első pillanatra
világosak nekünk; nem szorulnak bizonyításra, sőt annyira evidensek,
hogy szinte nem bizonyíthatók; mintegy természetünkbe be lévén oltva
igazságuk, szükségképenieknek tünnek föl. Hasonlóan a posztulátumok oly
igazságokat fejeznek ki, amelyeknek igaz voltát föl kell tennünk, mivel
az ellenkezőjük, vagy azok következménye ellenkezik a tapasztalattal.

Ilyen egyszerü alapokból kiindulva épül föl a mathematika tudománya.
Mindig a természetet tartva szem előtt, absztrakcióval alkotja meg
azokat a fogalmakat, amelyekkel dolgozik. Ilyen a mennyiség és szám
fogalma, mint a mérés eredménye. A mérés pedig összehasonlítás egynemüek
között. Ilyen egynemü valami lehet akármi a természetben, pld. idő, tér,
hosszuság, stb.

Ilyen mennyiségekkel és számokkal operál a mathematika, természetesen
csak szimbólikusan; azaz a különböző mennyiségeket szimbólumokkal,
betükkel jelzi.

A természetben vannak állandó és változó mennyiségek. Ilyen állandó pld.
a fény terjedésének a sebessége egy jól meghatározott közegben; változó
pld. a szabadon eső test sebessége stb. Ilyen állandó és változó
mennyiségek között a természetben bizonyos – sokszor igen komplikált –
kapcsolatok vannak. Ilyen kapcsolatok, függő viszonyok vezetnek a
függvény fogalmához. A mathematika figyelmen kívül hagyva a természetben
előforduló függő viszonyokat, ő maga algebrailag létesít ilyen
viszonyokat és vizsgálja azok mathematikai természetét. Az itt adódó
kérdések szerint keletkeznek a felsőbb mathesis fő ágai, mint a
differenciális és integrális számítás, differenciális egyenletek
elmélete, a különböző függvények tana stb.

A mathematika másik ága a geometria, amely a tér tudománya és mint
ilyen, tapasztalati tudomány: anélkül azonban, hogy ezért bármit is
veszítene szigoruságából. Erről kezeskednek az alapjául szolgáló
axiómák. Óriási előnye a geometriának a szemlélhetőség. A görögök pld.
minden algebrai operációt is geometriailag szemléltettek. Sőt így
vagyunk ma is. Bármely mathematikai műveletet is végzünk, a szereplő
mennyiségeket szeretjük mint hosszuságokat, vonalakat, síkokat stb.
elképzelni. Ez az elképzelés, amely csupán a fantázia működése, mintegy
megeleveníti a formulákat és a bennük szereplő mennyiségeket.

A mathematika a tudományok között kettős szerepet játszik. A többi
tudományokra nézve – főképpen a fizikára és technikai tudományokra –
csak segédeszköz és mint ilyen, alkalmazott tudomány. Ilyen voltának
köszöni némely – éppen a praxisban alkalmazható – ágainak rendkívüli
részletes kidolgozását. Másfelől önmagában véve is teljesen önálló
tudomány, amelyet csupán maga-magáért művelnek, csupán a
törvényszerüségekért, amelyeket szolgáltat a használt mennyiségek
között. Ebből ered, hogy vannak olyan ágai, – mint a számelmélet pld. –
amelyeket egyáltalán sehol sem alkalmaznak és azért mégis igen sokan
művelik. Mint ilyen, lehető általánosságokra törekszik és arra, hogy az
összes mathematikailag fölmerülő kérdésekre lehetőleg feleletet adjon.

Ennek az óriási épületnek a megalapozása és szigoru fölépítése nem
könnyű föladat. A legmélyebben gondolkodó lángelmék adták időnkint koruk
mathematikai tudásának ilyen összefoglalását. De voltak és vannak
pontok, amelyeket még ezek a lángelmék sem tudtak kielégítő módon
megvilágítani. Egy ilyen pont volt éppen Euklidész XI. posztulátuma.

A mathematikának ilyen alapozója volt a két Bolyai. Az idősebb Bolyai
(Farkas) a Tentamenben foglalta össze kora mathematikai ismeretét, a
lehető legmélyebb filozófiai áttekintéssel. Brassai szerint a Tentamen
nem encyklopédiája, hanem kódexe az elméleti mathesisnek.[3] Egy ilyen
sötét pontot világított meg az ifjabb Bolyai (János) a Tentamen
Appendixeként közölt értekezésével. A sötét pontból bámulatosan világító
fényforrás lett, amely az egész geometria tudományát új világításban
tünteti föl és a régi mezőkhöz új, addig ismeretlen mezőket csatolt.
Ezeknek az új mezőknek a szélén áll Bolyai Jánosnak ma már minden földi
árnytól megdicsőűlt alakja.

Bolyai Farkas 1775. februárius 9-én született Bolyán, régi középnemesi
családból. Atyja Gáspár, anyja Vajna Krisztina volt. A gyermek első
környezete olyan, mint kb. ma is egy elzárt vidéki udvarban lehet. A hat
és fél éves Farkast atyja a nagyenyedi kollégiumba vitte tanulni. Itt
kezdődik egy lángész pályája, amely első megnyilatkozásaival – mint
gyermek – bámulatba ejti környezetét, s amidőn hivatva lett volna
termékenyítő meleget sugározni maga körül, nem talál megértőkre, annál
kevésbbé méltánylókra.

A gyermek Farkas nem szeret játszani, de hamar megtanul latinul s
mindenki csodájára, adott thémára rögtönöz verseket. Az egész városban
híre megy, becézik tanulótársai, tanárai és a város főúri családai. De
tanárai mindjárt tudóst is akartak csinálni belőle s ez az, amit később
fia – János – apja gyilkolásának nevez. Egy szünidőn Nemegyei
professzortól megtanult görögül, kívülről szavalja és magyarázza
Homéroszt.

Igy került 12–13 éves korában tanulótársul báró Kemény Simon mellé.
Házitanítójuk Herepei Ádám, később Kolozsvárt Szathmári Papp Mihály. Már
itten jelentkezik Bolyai szellemi törekvéseiben az a változékonyság,
amely sok idejét rabolja el később is. Olyan, mint az érzékeny mágnestű;
minden kis hatás kitéríti irányából, s csak hosszabb idő múlva tér
vissza ama pólus irányába. Ez az a kapkodás, amely általában jellemzi a
kiforratlan lángészt, s amelyre oly kiváló példák vannak irodalmunkban.
(Petőfi, Arany, Jókai stb.)

Későbbi följegyzéseiből sejthetjük, hogy már ekkor a mathesis felé
vonzódott lelke, de egynehány szép theológiai előadás után teljes
lélekkel a theológiai tudományokra adja magát. Az a lélek azonban, amely
egy egész életen át nem tudott kibékülni a XI. euklidészi
posztulátummal, amely nem tűrt homályt a mathematikai kérdésekben, a
theológiából hamar kijózanodott. Aztán festő; majd rossz szeme dacára is
tüzér akart lenni; hallván az első magyar operát, hegedülni kezd
tanulni. Akkori közállapotaink és fejletlen tudományos életünk
következménye, hogy ez a lángész nem tud határozott irányt venni
magának.

1796-ban fölindulnak Kemény báróval a jénai egyetemre. Betegsége miatt a
bárótól elmaradt, s csak később követte őt és amikor Bécsben a tüzéri
akadémiát meglátja, nyomban föl akar esküdni, amiben csak Keménynek
jókor érkezett levele akadályozta meg. Így jött Farkas is Jénába, majd
egy hónap múlva Göttingenbe, ahol Bolyai főkép mathematikát és fizikát
hallgatott. Itt ér Bolyai életének új epochájába; itt ismerkedik meg
Gaussal. Hogy ki ez a Gauss? Ma a mathematikusok „princeps
mathematicorum“ névvel illetik; koronája a halhatatlanság, amelynek
drágakövei minden idők lángelméinek feléje forduló bámulata és hódolata.

S hogy ki volt a Bolyai korában? Már is szerzője – 17 éves korában –
egy, az égitestek mozgását tárgyaló értekezésnek; fölfedezője a
körosztás elméletének. De ami Bolyaira fontos: az az ifjui lélek, amely
hivatva volt az üresen álló principátusi széket elfoglalni. Az az ifjui
lélek, amely így szól Bolyaihoz: „Sie sind ein Genie, sie sind mein
Freund.“ Mintegy törvényszerüleg hat a mondás: a zsenik tehát barátok.
És ők – a szó nemesebb értelmében – barátok maradtak holtukig.
Összekötötte őket a közös tárgy, amely szellemüket foglalkoztatta; a
közös cél, amely lelküket sarkalta. Gauss vallomása szerint egyedül
Bolyai volt ekkori ismerősei között az, aki metafizikai eszméit a
mathematikáról megértette. Bolyai már ekkor járatos a geometriában és –
mint később is – a mathematika alapjaival foglalkozik. Gauss – mint
Bolyai írja – a felsőbb regiókban már kolosszus, de Bolyaitól sokat
tanult. Így, mintegy kiegészítve egymást, barátságuk csak növelte azokat
a gyönyöröket, amelyeket a tudományok mélyébe néző lélek szerez magának.
Apró érdekek, féltékenykedések nem zavarták meg ezt a szent harmóniát,
hisz a tudományok tere végtelen; ott a hódítók nem kénytelenek egymás
területeit bitorolni. Ott egyik területe sem gátolja a másik fejlődését;
legfölebb elősegíti, anélkül, hogy azt egyáltalán megérezné.

Egy évig voltak együtt Göttingenben Bolyai és Gauss. Bolyai Gauss
eltávozta után még ott maradt Kemény Simonért, mint kezes, s csak egy év
múlva, a költség megérkezése után indult haza. Ez a nélkülözésekkel tele
esztendő az idősebb Bolyai életének legboldogabb kora. Az a kor, amidőn
a lélek csak lelkesül; amidőn a lélek először jut tudatára szellemi
fenségének; amikor a lélekben csak az isteni szikra dominál, ennek
világításában látja még a bajokat is; s ami legfőbb: amikor a lélek
erőt, bátorságot, elhatározást, képességet érez magában az istenség felé
közelíteni. Ha érezte ezt valaki, úgy az tudja, hogy mit élt át itten
Bolyai oly barátai társaságában,[4] akik vele együtt éreztek,
lelkesedtek és ami fő: dolgoztak. A gyalog haza induló Bolyait a
szomszéd falu határáig kísérik; könnyek között válnak el. Gaussal
megegyezés szerint egy faluban találkoztak búcsuzóúl. A fölkelő Nap ment
nyugatra és a mi Bolyaink keletre Holdnak, aki csak a Naptól kapja
fényét.

Bolyai hosszabb viszontagságok után hazajött. Kolozsvárt nevelői állást
vállalt.

Víg társak között boldogan teltek napjai, s szőtte merész álmait tovább,
életét a Múzsa szolgálatában eltölteni. Barátai unszolására egy
táncmulatságra ment; ott megismerkedett Benkő Zsuzsánnával, B. József
kolozsvári chirurgus leányával, s bár többször hirdette, hogy szíve
vértezett Ámor nyilai ellen, feled mindent, Múzsát, mathesist s talán
szerencsétlenségére, de szerencsénkre, feleségül kérte a leányt. Anyagi
viszonyai miatt csak két év múlva vehette el, aki „nem igéző szépség, de
rendkívül vonzó, szelíd és finom lelkü, zongorázik és kellemesen énekel
kottából és a zenében kifogástalan izlése van“. Ez az összes jellemzése
Bolyai első feleségének. Nem sok, s talán csak úgy elégít ki, ha
meggondoljuk, hogy egy mathematikus és nem egy szerelmes írja. Bármilyen
tulajdonságokkal rendelkezett is, amelyek később nem voltak alkalmasak
arra, hogy Bolyait boldogítsák, kellett valami rendkívülinek lennie
benne, ami a világlátott, előkelő társaságokban forgott, szellemes
Bolyait lebilincselte. Megnősülvén, domáldi birtokára vonúlt,
gazdálkodott és ami kis idejét az időlopók (barátok) megkímélik, a
mathematikának szenteli. Hamar jelentkezik azonban a kiábrándulás. „Én
nőül vettem őt és remélem, nemsokára apa leszek; boldog házasembernek is
tartom magam, de azért ne indulj el az én példámon; ne bízzál a
leányokban“[5] írja Gaussnak.

Nemsokára, 1802. december 15.-én megszületett fia, János. Ha az öreg
Bolyai szerencsétlenűl élt is feleségével, ne zárjuk ki a szegény
asszonyt a két Bolyait övező fénykoszorúból; odatartozik ő kettőjük
közé, hisz a fiú dicsősége az édesanya tisztessége is és ő azt a fiut
vérével táplálta.

Farkas nem volt a praktikus élet embere; anyagi gondok jelentkeztek
nemsokára. 1804-ben meghívták a marosvásárhelyi kollégiumba a
mathematika, fizika és chémia tanszékére. El is fogadta, s 47 évig
maradt ez állásában, 1851-ben történt nyugalomba vonulásáig.
Lelkesedéssel fogott tanári föladatához. Kathedra állott rendelkezésére,
ahonnan kiönthette eszméit, gondolatait. A társaságokban szikrázó
szellemmel csevegő Bolyaiból itt orator lett. Tudományos munkáin is
dolgozott, de folytonos nehézségekkel. Nem jutott könyvekhez. Gausstól
folyton jó mathematikai és csillagászati könyvek címeit kéri. Anyagilag
folyton zavarokkal küzdött. Páratlan jó szíve van. Senkit sem bocsát el
magától segítség nélkül. A városból nem tudja birtokának gondját
viselni, jövedelmét élelmes jobbágyai harácsolják el. Sok pénzt emészt
föl bizonyos kemencerakó, s más hasonló szenvedélye is. János
születésekor hosszabb ideig Kolozsvárt tartózkodnak és itt kezdődik a
házastársak között az elhidegülés, aminek oka Bolyai anyósa volt, aki
kezdettől fogva ellenszenvvel viseltetett Bolyai iránt. A jó viszony –
reménye ellenére – Marosvásárhelyen sem állt vissza köztük. Hiába írja
Gauss – aki ekkor élte boldog szerelmének és házaséletének első perceit,
– hogy béküljön ki feleségével, az egyszer létrejött szakadást nem
lehetett helyre hozni. Bedőházy szerint a közös boldogtalanság oka
Bolyai részéről talán az volt, hogy a külső kellemetlenségek okozta
keserüségeket otthon öntötte ki; a Bolyainé részéről pedig az, hogy nem
rendelkezett a Bolyaiéhoz illő intelligenciával. Nem tudott fölemelkedni
az ideális feleség és háziasszony magaslatára; ha férje rosszkedvű,
megvidámítani, ha jókedvű, még táplálni azt és vele mulatni, ha
tudományos dologról van szó, férjének őszinte bámulója lenni. Nem tudta
kezébe venni a ház gazdasági ügyeinek vezetését. Ha ezt eléri, Bolyai
semmiesetre sem lett volna boldogtalan és tudományos munkásságára is
jótékony hatással lett volna. Még ha megfelelő tudós környezetben élt
volna Bolyai, talán megfeledkezett volna a bajokról, – mint annak,
idején Göttingenben – de itt is inkább apró személyi surlódásoknak van
kitéve. Ezért küldi meg Gaussnak a „Theoria parallelarum“ címü
értekezését, amelyben, mint írja Gaussnak: „Én nem tudom a hibát
fölfedezni.“ Nem bízik a kétezer éves problema megoldásában, „de ha
érdemesnek tartod, küldd be egy megfelelő Akadémiának“, írja tovább.
Itthon nincs, kinek adja, nincs az ilyen iránt érzékük az embereknek, s
„különben is meg van verve az itteni féltudósoktól“ és nem is adná ki
még, „ha nem volna kényszerítve egy kis külső dicsőséget hazardirozni“.
S e pár sorban benne van a Bolyai sorsának egész tragédiája. Nem is az
ő, hanem a mi tragédiánk. A sziklán a legjobb mag sem kel ki; a zseninek
is környezet kell, hogy alkothasson. Igy aki hivatva volt építőmesternek
lenni, lett egyszerü napszámos; de hős, vágta a sziklát kitartással,
hűen mindhalálig. Már ekkor tervezi az arithmetika és geometria
alapjairól szóló munkáját, de azokkal csak később készülhet el a
Tentamenben.

Eközben szépen fejlődik az ifju János, akiben már játékai közben kezd
megnyilatkozni geometriai tehetsége. Atyja óvatosan neveli; 9 éves
koráig csak játékra tanítja. Elve az, hogy a gyerek erősödjék. A kilenc
éves Jánost a kollégiumba adja, amikor aztán gyors előmenetelt tesz
atyja vezetése alatt a mathematikában és zenében. Az öreg Bolyai is
hegedült, de későn fogván hozzá, virtuózitásig nem vihette, azonban
elméletileg kitünő zeneértő volt. János már 13–14 éves korában kész
virtuóz. Első látásra hibátlanúl játssza a legnehezebb darabokat.
Legszebb haladást tett a mathesisben. Mint serdülő ifju, járatos már a
differenciális és integrális számitásokban és ami legfontosabb, teljes
érdeklődéssel fordul a parallelák elmélete felé. Atyjának legragyogóbb
álmai csoportosulnak a serdülő fiú körűl. Tervezi, hogy Gausshoz küldi;
mily kár, hogy nem sikerült.

Ilyen körülmények között élt az öreg Bolyai, nyomasztó gondokkal, de
szép reményekkel is. Teremtésre hívatott lelke szeretne egyet-mást
beváltani az ifjukori álmokból. Költői kisérleteket tesz. Drámákat ír és
hogy tehetsége felől meggyőződjék, az Erdélyi Múzeum drámapályázatára
küldi három darabját. A döntés soká húzódott, nyugtalan lelke nem tudja
megvárni azt és névtelenűl kiadta még két más drámájával őket. Nem a
hiuság sarkalta itt, hisz névtelenül jelentek meg drámái; nem is a
haszonlesés, hisz ő nagyon is ráfizet a kiadásra és a jövedelemből
alapítványt tesz a város szegényei számára: hanem tisztán az alkotás
után való vágy és az, hogy meggyőződjék képességeiről. Neki drámái
megírásában telt gyönyörüsége. Ott teljesen kiönthette nagy szívét és
fantáziája a legragyogóbb képekben nyilatkozott meg személyei nyelvén.
Bolyai az egész világon a „virtus“ küzdelmét látja; ebből a szempontból
itélte meg az emberi cselekedeteket. Nála az emberi érzelmek, indulatok
csak akkor értékesek, akkor használhatók drámában, ha indító okuk a
„virtus“, ha azok valamire tanítják az embereket. Ezért minduntalan
előtör alakjai szavaiból az „auctor“, a maga emberbaráti mivoltában.
Brassai szerint: „Olvasói egyaránt szerették és bámulták és most
érettebb ésszel ki kell mondanom, hogy itéletökkel sokkal közelebb
jártak az igazsághoz, sem mint akkori pályabírái is és az újabb kor
kritikusai. Szerintem a földolgozott tárgyak „tragikuma“ ellen Beöthy
Zsolt is aligha tehetne kifogást; a jellemek eléggé kidomborodók és
következetesek, a bonyodalom érdekfeszítő és a katasztrófa természetes.
Egyetlen egy kétségtelen hibája a tragédiáknak a metaphorák
túlhalmozása, miszerint majd minden szereplő és minden helyzetben erősen
virágos nyelven beszél.“[6] Bírálói is elismerik gondolatainak nagyságát
és kiemelik, hogy „egyedül a gondolatok nagyságára nézve nem ismernek
jobb munkát drámai litteraturánkban“.[7]

Fia ezidőben végezte a marosvásárhelyi kollegiumot és atyja Gausshoz
szerette volna küldeni. Kár, hogy ő ezt csak úgy akarta, hogy János
Gaussnál is lakjék. Gauss ekkori családi viszonyai ezt nem engedték meg
és ezért válaszolatlanul maradt a Bolyai levele. Így a terv, Jánost
külföldi egyetemre küldeni, veszendőbe ment. Nem maradt más hátra, mint
a katonai mérnöki intézetbe küldeni Bécsbe, ahova ekkor minden
mathematikát kedvelő elme törekedett, mint az érvényesülésnek ekkor
egyedüli terére. A János anyjának ekkor már kezdett kifejlődni idegbaja.
Mikor János elmegy, azt mondja: „Itthon ne maradjon, de ha elmegy,
megőrülök.“ A rettentő jóslat bekövetkezett. Négy évig ápolta Farkas a
feleségét, akinek közben alig voltak világos pillanatai. Négy évig
virrasztott az öreg Bolyai a gyakran éneklő, magát prófétának stb.
képzelő nő betegágya mellett. Jegyezgette a csodálatos mondásokat,
amelyekből kivillant olykor ama lélek roncsainak egy-egy darabja, amely
az ifju Farkast elbűvölte. Négy évig vitte a keresztet Bolyai Farkas és
nem esett el alatta, nem is zúgolódott miatta; tűrte oly krisztusi
szelídséggel, amely csak egy Bolyaitól telhetett ki. Az ő filozófus
lelke most mutatta meg a nagyságát. Hisz azt a néhány boldog órát eléggé
megfizette tíz év boldogtalanságával; de ő azért most, amikor éj borult
arra az elmére, nem lát benne mást, csak az ő ifjukori, szerencsétlenné
lett Zsuzsikáját. Végre a szenvedő asszony boldogult. Az utolsó
percekben tébolya – mint egy rossz álom – eltünik, kéz a kézben
kibékülnek, s Bolyainé „Ne sírj! higyj nekem, nemsokára boldogabbul
találkozunk“ szavakkal vigasztalja férjét, aki „akkor esett el a kereszt
alatt, amidőn levétetett róla“. Az elválás megrázó pillanatai soká ott
lebegnek az élő előtt. „Bár csak egy nap szenvedhetnék még tőle! Bár
csak egy órát adna a fösvény, gazdag örökkévalóság, melyen megmondhatnám
neki, hogy vagyok, s adhatnám neki még egyszer azt a jobb kezet, mely
szíveinket az örökkévalóság szélén egybefoglalta.“ Ezek a legőszintébb
szavak, hisz a saját fájdalmát adta a papirosnak Bolyai, amikor ő már
tovább nem birta.

Négy év múlva újra megnősült. Nőül vette Nagy Theresiát, egy
marosvásárhelyi vaskereskedő leányát. Egy fia született ettől a nejétől,
Gergely, aki azonban már nem rendelkezett semmi kiváló
lelkitulajdonokkal, azon kívül, hogy apjának szerető, jó fia volt. Nyolc
évi házasság után újra özvegy maradt és ezután egyéb bajai között ez az
egy nyugodalma volt, hogy felesége nem volt, mint írja önéletrajzában.

Ezalatt János a katonai iskolában szépen fejlődött. Tisztjei szerették
és dicsérték kiváló képességeit. Kezdi bontogatni szárnyait az a
szellem, amely örökké világító csillagként az égre hatolt. A két Bolyai
sűrü levelezésben áll egymással. Tartalmat a „közös mathesisi
szenvedelem“ – mint hajdan Gaussal – ad a leveleknek, harmónikus hangot
pedig az apai és fiui viszony, amely az anya halála után még szorosabbá
vált. Részint a költői kisérletek csekély sikere, részint János
munkássága Farkast is visszatérítették első szerelméhez. Kezdi
rendszerezni azokat az eszméket, amelyek még Göttingenben fogamzottak
meg agyában; hozzá kezd nagy munkája, a „Tentamen“ kidolgozásához. És
csodálatos; az az elme, amely annyifelé fogott és mindent szenvedéllyel
végzett, a mathesis terén a lehető legmélyebbre néz és onnan építi föl a
lehető legnagyob rendszerességgel az egész mennyiségtant. Az említett
„Theoria parallelárumban“ – amelyről később lesz még szó – éppen a
legősibb rejtélyt törekszik bontogatni. Az ő, alapjában filozófus lelke
a mathematika alapjaiban találta meg azt az anyagot, amely egyaránt
kielégíti a filozófust és mathematikust is.

Mondhatjuk, hogy Bolyai kezében a geometria szinte természettudomány.
Gauss és más nagyoknak is az volt a nézete, – ellentétben Kant
fölfogásával, – hogy a tér nemcsak a szemlélődés formája, hanem
önmagában létező. Bolyai a szemléletből indul ki. A testekből elvonás
útján jutunk az _ür_ fogalmára. Ebből származtatja ő a mozgás
segítségével – ellentétben Euklidésszel – a többi geometriai
képződményeket. Először a mozgással adja a kongruencia fogalmát, amelyet
Euklidész is így tárgyal, mivel éppen arról van szó, hogy két
különváltan lévő test ugyanegy helyre víve, ha pontról-pontra
megegyeznek, akkor kongruenseknek mondjuk őket. Gondoljunk egy mozgó
térrészt. Más és más képződményeket nyerünk aszerint, amint más mozgókat
(mobile) gondolunk és amint ennek mozgását más és más föltételeknek
vetjük alá. Bolyainak e tárgyalásai le voltak rakva – szinte mondhatnók,
el voltak rejtve – a Tentamenben. Nálunk nem volt, aki méltányolhatta és
a külföld figyelmét fölhívhatta volna rá. Külföldön alig volt egypár
példány belőle. Azonban később Riemann és Helmholtz hasonló geometriai
alapozásai teljes elégtételt szolgáltattak Bolyainak.

A Tentamen másik része az arithmetikával foglalkozik, kezdve a szám
fogalmától, föl a legfelsőbb regiókig. Kiindul a szám fogalmából, amely
lelkünk produktuma. Aztán jön a mennyiség fogalma és a mérés munkája,
amely utóbbi vezet az egység vagy _főmérték_ fogalmára. Amíg a
geometriában összes fogalmainkat térbelileg tudjuk elképzelni, az
arithmetika oly mennyiségekkel foglalkozik, amelyeknek tulajdonságai
egyeznek az idővel, mint mennyiséggel. Ő az arithmetikát ezért idői
mennyiségtannak – vagy az ő speciális szavával – _id tannak_ nevezi.
Szigoruan különbséget tesz az abszolutus egyenlőség és a relativus –
szerinte „tekinteti“ – egyenlőség; a nagyobbság és többség között. Ezek
jelölésére maga szerkesztette jeleket vezet be, vagy a már használatban
levőket saját céljai szerint módosítja. Kiválóan szép az a mód, amellyel
a positivus és negativus számok fogalmát vezeti be. A mennyiség
fogalmához bizonyos milyenséget (milyzet) csatol, amely attól függ, hogy
milyen meghatározással lép be a mennyiség műveleteink körébe. Így az egy
milyzetüek egymást növelik, az ellentétesek egymást kisebbítik. A
kétféle egységek összege zérus. Azután adja az alapműveletek
értelmezését; mindenütt a szigoru értelmet tartván szem előtt, nem a
formalizmust. Annyira törekedik kerülni a képzeletbeli és ezért gyakran
tévedésekre vezető dolgokat, hogy a differenciális kalkulusban ki akarja
küszöbölni a végtelen kicsinyek fogalmát, mint nem élesen definiált
dolgokat. Így mutatja ki rendkívül sajátságos módon az első
differenciális hányados létezését véges differenciákra. A magasabb
deriváltakra azonban módszere nem alkalmazható.

Bolyai célja a Tentamennel az volt, hogy a tanulni vágyó ifjaknak oly
„compendiumot“ adjon, amelyben az axiómák előre ki vannak téve; a
képzetek a legegyszerűbbekből fejlesztetnek ki; a tárgyalás egyszerü,
rövid és kézzelfogható; az alkotvány a legalsóbb fundamentumokból
láthatólag emelkedjék föl, míg az ég tűzkoszorui között a feneketlenbe
elmerül.[8] Műve tankönyvül is szolgált, de leszámítva kevés
tehetségeseket, nem igen értették meg. A közvélemény szinte ellene volt,
anélkül, hogy olvasták volna. A kevés méltánylás rosszul esett
szerzőjének, habár ez abban a korban nem lehetett máskép. A
mathematikusok új dolgot nem igen találtak benne, a tanúlni kezdő ifjak
nehezen barátkozván meg vele, nem volt, aki méltányolja.

Ma volna itt az ideje, – fejlett tankönyvirodalmunkban, – hogy
mathematikus tankönyvíróink addig ne kezdjenek munkához, míg a Tentament
meg nem emésztették. Középiskolai tanárainknak pedig mindennapi
olvasmányul kellene használniok. Ez volna az a mező, amelyen a Bolyai
elvetette mag szép termést hozna, mert valljuk meg, hogy a mai
középiskolai mathematikai tanításunk alig emelkedik fölül az üres
formalizmuson. Ezért van az örökös panasz a mathesis ellen; ezért ez a
frázis, hogy a „száraz mathematika“. Tény az, hogy a sok formai
számitásnak nem vesszük hasznát az életben, de hasznát vennők az azokon
megszokott mély és szigoru gondolkodásnak és annak a tudományos
látószögnek, amelyet már ily korán megszereznénk. Ez volna a középiskola
célja és ennek megközelítésében nem kis hasznára volnának azok a
tanárok, akik Bolyait értik; de betartják azt a tanácsát is, hogy „az
okos nevelő a természet fejlődését szemérmes tisztelettel kisérje“.

A Tentamen megjelenése igen nehézkesen ment. Az előfizetők lassan
jelentkeztek, s mivel anyagi zavarai miatt saját költségén nem nyomatta
ki, nagy munkájának rövid foglalatját adta az „Arithmetica eleje“ címü
kis munkájában magyarul. A költség összegyült végre – Bögözi Jakab Lajos
500 Rhftot ad, fia 104-et és három évi vajudás után, 1832-ben megjelent
a nagy mű első kötete, 1834-ben a második kötete. Az első kötethez
függelékül csatolja fia munkáját az abszolutus geometriáról. Ez az
„Appendix“ az tulajdonképpen, ami a tudós világ figyelmét a Bolyaiak
felé fordította.

A Tentamen megjelenése után Bolyai nem szünt meg dolgozni. Szeretné a
Tentament magyarul is kiadni, de nincsen rá költsége. Dicsőséget nem
aratott az eddigivel is; nem is a dicsvágy ösztönözte, hisz névtelenül
adta ki munkáit, csupán használni kivánt hazájának; de amidőn 1835-ben
az Akadémiában Nagy Károly Arithmetikáját 200 arannyal jutalmazták,
mégis elkeseredett, mert, amint írja: annak nincs más érdeme, mint hogy
Bécsben nyomtatták szép betükkel; pedig egy lapnyi, amelyen valami
tisztába van hozva, többet ér foliántoknál. Itt csak az a mentsége van
az Akadémiának, hogy az alapszabályok szerint csak magyar nyelvü munka
kaphatta a 200 aranyat.[9] Azonban érthetetlen az, hogy bár Bolyai kész
lett volna munkáját magyarul az Akadémia rendelkezésére bocsátani, még
feleletre sem méltatták. Így 1843-ban saját költségén adta ki az
Arithmetika elejét átdolgozva. Az Akadémia mindamellett törekedett
méltányolni őt és – főképp személyes ismerősei révén – tagjai sorába
választotta. Ő tovább dolgozott, tervezett. 1853-ban a Tentamen rövid
kivonatát kiadja németül „Kurzer Grundriss…“ cím alatt.

Ezen kisebb munkái főképpen tankönyveknek voltak szánva, de ezekben is,
mint a kathedrán, nem találta el a helyes mértéket. Tanár volt ő
szívvel, lélekkel, de nem arra szánva, hogy tömeget tanítson, hanem
inkább arra, hogy zseniket neveljen. Bármilyen szépen is megírta
nevelési elveit, azokat csak egy esetben valósította meg, fián, Jánoson.
Az iskolában már nem sikerült ez neki, pedig ő ott is törekedett
eszerint járni el, sőt talán nagyon is eszerint járt el. A
tizenhárom-tizennégy éves János már járatos a felső mathesisben és ő az
iskolában is azt hitte, hogy mind csupa zseninek magyaráz. Ezért volt,
hogy leszámítva egyeseket, általában nem értették meg tanítványai, mint
azt többen följegyezték. Igaz, hogy tanítványai nagyobbrészt a már
serdült ifjakból kerültek ki, akiknél éppen elvei szerint, már a
tudományok legmélyebbb titkai is kitárhatók. Ő ezeknél már nem is
„szemérmes“ tisztelettel fordúlt a természethez, hanem szinte tobzódott
a gondolatokban. A magyarázat közben az ő mindig új gondolatokat termő
szelleme elérhetetlen régiókba szárnyalt. Ilyenkor talán elfeledte azt
is, hogy hol van, csak a fényes gondolatok lebegtek előtte gomolygó
halmazban. Mindent filozófiai oldaláról fogott föl és épp ezért nem
értették mathematikai előadásait, mert ennek a filozófiája kivánja a
legélesebb látást. Arra, hogy a tudományt népszerűsítse, hogy az előtte
tömören jelentkező gondolatokat részeikre szedve közölje hallgatóival,
nem gondolt, ezt nem látta szükségesnek. Gyakran eltér a tárgytól és
áttér a tudományok és filozófia mezejére, tanítványai meghatva ülnek
előtte, elbűvölten attól a lelkesedéstől, attól a határtalan imádattól,
amellyel az előttük beszélő ember felöleli az egész szellemi világot;
gondolkodóba ejtve attól, hogy ennek az embernek arca pirban, szeme
tűzben ég azon dolgok említésekor, amelyeket a köznyelven hideg és
száraz szavakkal jellemeznek. Hogy tanítványai sok dolgot nem értettek
meg, szinte mellékes azon nyereség mellett, amit Bolyaitól kaptak. Hisz
melyik mathematika tanárunk állíthatja ma is, hogy tanítványainak
legalább a fele érti őt, pláne a felsőbb osztályokban. De a Bolyai
tanítványai között nem volt egy sem, akit meg ne hatott volna a
lelkesedés tüze, aki ne esett volna gondolkodóba, hogy mégsem lehetnek
közönséges dolgok azok, amikért így lehet lelkesedni. Ha talán kevés
mathematikát tanultak is tőle tanítványai, de megtanulták mégis azt
becsülni, megtanulták a tudományokat értékeseknek tartani. Az apróbb
szabályokat elfelejtjük, de a fiatal lelkünkbe égetett lelkesedés és nem
közönséges értékelés egész életünkre vezetőnk lesz.

A Tentamen készülésének idejére esik a János munkássága is. János
1822-ben végezte a bécsi akadémiát és innen a tényleges szolgálatba
lépett. Már az akadémián foglalkozott a parallelák elméletével és
1823-ban Temesvárról – mint alhadnagy – a következőket írja atyjának:
„’A pillanatban nints kitalálva, de az út, melyen mentem, bizonyosan
igérte a tzél elérését, ha az egyébaránt lehetséges; nints meg, de
ollyan felséges dolgokat hoztam ki, hogy magam elbámultam…“ Két év múlva
ellátogat Marosvásárhelyre, ahol már kész rendszerét közli atyjával. Itt
megbeszélik a közlés módozatait is és Farkas nagyon sürgeti a minél
előbb való nyilvánosságra hozatalt, mert könnyen megelőzheti valaki más.
A János munkájának a közlése mégis késik és a Tentamen első kötetének
Appendixeként (függelék) jelenik meg 1832-ben. Farkas ezt a kötetet
megküldte Gaussnak és birálatot kért. Mint írja: János többet ád a Gauss
itéletére, mint az egész világéra. A válasz késett – Gauss nem kapta meg
a küldött példányt – amire Farkas az Appendix külön lenyomatát újra
megküldte Gaussnak. Gauss örömmel és meglepetéssel olvassa át a kis
füzetet és rögtön válaszol. Szokott egyszerűségével és őszinteségével
megírja, hogy a tárgyalások egyeznek az ő gondolataival, amelyeket ebben
az irányban tett és nagyon örül, hogy régi jó barátjának a fia az, aki
őt megelőzte. Jánost elsőrangu zseninek nyivánítja és mindjárt fölhívja
a figyelmét bizonyos problémákra.

Gauss levele Jánosnál nagy elkeseredést szült. A talán mathematikai
őszinteségű és igazságú levél nem elégítette ki a mathematikus szívét és
becsvágyát. János érezte alkotása nagyszerűségét és ha az a fiatal lélek
vágyott egy elismerő szó után azon ember ajkáról, akit legtöbbre becsült
a világon, azért nem itélhetjük el. Hisz hosszu évek fárasztó, lázas
munkájának honorálásáról volt szó és egy meleg, elismerő szó, csak egy
kézfogás – ha gondolatban is – volt a várt díj. Nem sok – még egy
Gausstól is – azért a munkáért, amelyet az utókor – és abban egy-egy
gaussi lángész is – örök bámulattal és halhatatlansággal jutalmazott.
Megértjük, hogy János féltékeny lesz és félti a prioritását. Megértjük,
hogy elkeseredik éppen Gauss ellen, aki nem szorult rá, ha még olyan
szép gyöngyökért is, ilyen módon fáradni. Bár Gauss később
nyilvánosságra került levelei igazolják, hogy Gaussnak már voltak
ilyenféle gondolatai, hogy volt sejtelme a készülő „új világról“, de
mégis csak Bolyai János teremtette azt meg. Ha mathematikailag
gondolkozva tán igazat adunk is Gaussnak, de szívünk legtitkosabb
redőiben mégis ott él a gyanu, hogy az önzés beszél Gaussból.
Bármennyire is igaza volt, szívtelenség volt tőle így felelni, pláne az
ő régi barátjának. Gauss nem nyert vele semmit, de összetörte János
becsvágyát és odadobta az Éris almáját az apa és fiu közé, mert János
haláláig nem békült ki a gyanúval, hogy atyja elárulta eszméit Gaussnak
és egyfelől ez volt oka az apa és fiú között később beállott
viszályoknak. Az abszolutus geometria históriájához tartozik a másik
nagy fölfedezőnek – Lobacsefszkij-nek – a neve is, aki alapjában szintén
rájött a dologra, munkálatát közölte is az Appendix megjelente előtt
orosz nyelven, de ez a tudós világ előtt ismeretlen maradt, s csak öt
évvel az Appendix után jelent meg közérthető nyelven.

Lássuk már most, hogy mi körül forog itten a kérdés és miben áll a
fölfedezés nagysága. A fölfedezés egy kétezeréves probléma megoldása.
Euklidész V., némelyek szerint XI. axiómája a következő:

„Legyen egy síkban két egyenesünk és messük ezeket egy harmadik
egyenessel. A két egyenes határtalanul kinyújtva, azon az oldalon metszi
egymást, amely oldalon a belső szögek összege kisebb két derékszögnél.“

Ezt Euklidész posztulátumként állítja oda, mint olyat, amelyet a priori
evidensnek látunk, sőt szükségképeninek. Ezen az axiómán ő fölépítette
geometriáját, amelyet mindnyájan ismerünk, amely a tapasztalattal soha
ellenkezésbe nem jött. Ha a priori nem is tartanók igaznak az V.
posztulátumot, a poszteriori még sem kételkedhetnénk annak
helyességében. Kevés ember van azonban, aki már a priori ne tartaná
szükségképpen igaznak Euklidésznek ezt a követelményét. Ugyanis
bármeddig hosszabbítsuk meg a két egyenest, a tapasztalat határán belül
azok mindig a tételnek megfelelően viselkednek. Már most, ha a végesből
a végtelenre vonunk következtetést, a tétel helyes. De éppen ez a pont
az, amely mélyen gondolkodó mathematikusoknak már igen régen
(Ptolemaiosz volt az első) föltünt és ezért az V. posztulátumot a
bizonyítandó tételek sorába helyezték. A végesről a végtelenre
következtetést vonni nem szabad és így a szemlélet révén a V. euklidészi
posztulátum helyes vagy helytelen voltáról meggyőződni nem lehet.[10]

A mathematikusok előtt tehát ez állott: van egy tételünk, amelynek
összes következményei helyesek, de a tétel – mint axióma – a priori nem
látható be, bizonyítva pedig még nincsen. 2000 éven át a kérdéssel
foglalkozó mathematikusoknak a törekvése ezt a hiányzó bizonyítást
megadni. Megpróbálták a legkülönbözőbb útakat. Új posztulátumokkal
törekedtek a régit helyettesíteni: sokan hitték, hogy elérték céljukat,
de mindenikről kiderült, hogy valamiben hibáztak. Kästner, Bolyai és
Gauss egykori tanára, mintegy hétezer művet gyüjtött össze, amelyek a
szóban levő kérdéssel foglalkoznak. Mint minden bizonyításnál, kétféle
útja volt az eljárásnak: direkte bizonyítani a tételt, vagy kimutatni az
ellenkező lehetetlenségét. Ez utóbbi útat követi Farkas a Theoria
Parallelarumban. Fölvesz egy egyenest és erre egy merőleges vonaldarabot
állít. Ettől egyenlő távolban jobbra és balra szintén egyenlő
merőlegeseket. Már most – föltéve, hogy nem igaz az V. axióma – ezeknek
a merőlegeseknek végpontjai egy sokszöget határoznak meg; ha pedig a
merőlegeseket egész sűrön rakjuk, akkor a végpontok összeköttetése görbe
vonal lesz, amelyről Bolyai F. bizonyítja, hogy ez csak önmagába
visszatérő görbe lehet. Ebből pedig az következnék, hogy egy egyenesre
két pontjában állított merőlegesek egy pontban találkoznak. Ez pedig
ellentétben van azzal a tétellel, hogy egy egyenesre egy pontból csak
egy merőlegest lehet vonni. Bolyai ezt bizonyítja, de bizonyításában –
mint Gauss egy levelében megmutatta – hibát követ el, amikor fölteszi,
hogy a keletkező sokszög egyenlő szögü, vagy a keletkező görbe kör, ami
nem szükségképeni. Farkast ez nem kedvetlenítette el, mert maga is
kételkedett benne, hogy kihozta volna a dolgot, habár a tétel
bizonyíthatóságáról teljesen meg volt győződve. Hasonló módon szenvedtek
hajótörést mindazok a mathematikusok – köztük Legendre, Lagrange – akik
az V. posztulátumot bizonyítani törekedtek. Mindamellett a sok
fáradságnak igen nagy haszna volt a geometriai alapfogalmak – egyenes,
görbe stb. – tisztázására.

Bolyai János volt az első, aki – miután a bizonyítás neki sem sikerült –
arra az álláspontra helyezkedett, hogy a parallelák tételétől
függetlenül építse föl a geometriát. Eljárásának egyik része a Farkastól
kontsruált egyenlő távolu vonal vizsgálata. Csakhogy amíg Farkas ezt a
vonalat segédeszköznek használja, János magát ezt a vonalat vizsgálja.
És ez új álláspont 1823-ban még nincs kész, de már látja az „új
másvilágot“. Ez a gondolat, amely most olyan egyszerűnek látszik,
páratlan mély látásra vall. János emancipálni tudta magát az egész
euklidészi geometria parancsoló hatása alól és fölemelkedett arra a
magaslatra, amelyet így jellemezhetünk, mint az ő álláspontját: A
geometria oly tudomány, amelyet teljesen absztrakt fogalmakból mi
magunk, függetlenül a külvilágtól, alkotunk meg. A geometria ilyen
megalkotásakor egyetlen vezető eszménk az, hogy alkotmányunk a térbeli
szemlélettel összhangzásban legyen és így amellett, hogy igen általános
összefüggéseket ad az alapul vett fogalmak között, egyszersmind alkalmas
a tér geometriai tüneményeinek leírására. Ennélfogva nem szabad a
szemléletből vett tételeket általánosítani és így az euklidészi tételre
egyebet nem mondhatunk, mint azt, hogy az áll a tapasztalás határain
belül. Mindenesetre van egy határ, amelyen túl a két szög összege kisebb
két deréknél, de mi még nem tudjuk az összehajlást kimutatni. Ezt a
határt gyakorlatilag nem állapíthatjuk meg.

Hogy a Bolyai János alkotását megérthessük és méltányolhassuk, egynéhány
szót bocsátunk előre a felületek geometriájából. Olyan felületekről
beszéljünk, amelyek bizonyos szabály szerint vannak alkotva és így egy
véges darabjuk is magán viseli a felület jellemző tulajdonságait. Egy
ilyen felület geometriáján értjük azon tételek összeségét, amelyek a
fölület, a benne jól meghatározott módon húzható vonalak és ezen vonalak
által alkotott idomok tulajdonságait fejezik ki. Gondoljunk pl. a sík
vagy gömb geometriájára. Ha egy általános felület geometriáját akarjuk
megalkotni, a felület olyan vonalaival kell dolgoznunk, amelyek nem
tetszésszerintiek, hanem a felületre jellemzők, amelyek mintegy a
felülettel adva vannak. Ilyen vonalak a felületek legrövidebb vonalai.
Vegyünk föl a felületen két pontot és az ezt a két pontot összekötő
vonalak közül válasszuk ki a legrövidebbet (eltekintve egyes szinguláris
esetektől, ilyen mindig van). Ez épp oly szerepet játszik a felületen,
mint az egyenes a síkban és ezért nevezik ezeket a felület egyenes
vonalainak is. Hogy egy ilyen legrövidebb vonalat megnyújtunk pl. a
végtelenig, azt úgy kell érteni, hogy ezen vonal bármely két pontját
összekötő vonalak között tényleg ez a vonal a legrövidebb. Egy ilyen
felületen két legrövidebb vonalat parallelnek mondunk, ha a végtelenbe
meghosszabbítva nem metszik egymást. Egy felületbeli vonal két igen
közeli pontján átfektetett egyenest mondjuk a vonal érintőjének. Két
egymást metsző görbe vonal hajlásszögén értjük a metsző pontból a
vonalak irányában húzott érintők hajlásszögét. A gömbön a legrövidebb
vonalak a legnagyobb gömbkörök. Egy felület trigonometriáján értjük a
felület legrövidebb vonalaiból alkotott háromszögek tanát. Az euklidészi
sík háromszög szögeinek összege 180°. A gömb-háromszög szögeinek összege
nagyobb 180°-nál. Vannak felületek, amelyeken a legrövidebb vonalak
alkotta háromszögek összege kisebb 180°-nál. Ilyen felület pl. egy
nyeregfelület, amelyet kezünkön is szemlélhetünk szétfeszített ujjaink
között.

Már most Euklidész V. posztulátumának vizsgálatában gondoljunk egy
pillanatra általánosan felületekre és azok egyeneseire (legrövidebb
vonalaikra). Nyilvánvaló, hogy itt megeshetik pl. az, hogy a két egyenes
nem találkozik, dacára annak, hogy a belső szögek összege kisebb
180°-nál.

Már most képzeljünk egy ilyen nyeregfelületet igen nagyon ellapítva,
mikor is azt egyezőnek találjuk az euklidészi síkkal, dacára annak, hogy
az eredeti viszonyok megmaradnak.

Távol attól, hogy ilyen nyeregfelületnek képzelnők a Bolyai-féle
abszolutus síkot, ezt csak annak szemléltetésére hoztuk föl, hogy
jogosult volt az akkori geometrák kételkedése. Már most hogyan jár el
Bolyai János? Az ő korában azok a geometriai tételek, amelyeket én itt
fölsoroltam, még csak készülőben voltak Gaussnál. Neki nem volt más
fogantyu a kezében, mint annak éles meglátása, hogy megeshetik a két
egyenes nem metszése akkor is, ha a belső szögek összege kisebb
180°-nál. Ő ennek következményeit vonja le és ennek következményeiből
konstruálja úgynevezett abszolutus síkját.

Jánosnál tehát a kiinduló pont az, hogy két párhuzamos egyenes belső
szögeinek összege kisebb 180°-nál. Vegyünk most egy síkban végtelen sok
parallel egyenest. Egyik egyenesen vegyünk föl egy pontot és ebből úgy
húzzunk egy egyenest az egyik szomszédos parallelhez, hogy a két belső
szög egymással egyenlő legyen. Ilyen egyenes mindig van és János
álláspontján a keletkező szögek hegyes szögek. Ezt a műveletet
folytassuk tovább parallelről parallelre, mindig az előbbi szelő
végpontját használva az új szelő kezdőpontjául. Az így kapott szelők
együtt egy sokszöget alkotnak; ha pedig a paralleleket végtelen sűrűn
vesszük, a sokszög átmegy egy görbe vonalba. Ezt a vonalat nevezi János
határvonalnak és L betűvel jelzi. Később ennek a vonalnak a paraciklus
nevet adták. Bolyai János kimutatja, hogy e vonal egyenlő görbültségü.
Euklidész síkjában ennek a görbének egyenes fele meg, amely forgatva a
parallelek egyike, mint tengely körül, síkot ír le. A paraciklus hasonló
forgatással egy felületet ír le és ez a felület a Bolyai János
paraszférája, amely olyan tulajdonságu, hogy rajta pontosan érvényes az
Euklidész geometriája, ha az euklidészi egyenesk helyett a Bolyai-féle
paraciklusokat használjuk. Nevezetes az, hogy míg az Euklidész síkjában
az V. posztulátum nem bizonyítható, Bolyai a paraszférán ezt két
paraciklusra szigorúan bebizonyítja. Ezután megszerkeszti Bolyai egy
egyenes egyenlő távolu egyenesét, amely nála újra görbevonal lesz. Egy
egyenes két pontjában egyenlő merőlegeseket állítunk és a végpontokat
összekötjük egy parallellel, de mivel a belső szögek összege kisebb
180°-nál, az összekötő egyenesnek a másik felé be kell görbülnie János
szerint. Szerkesztve ezt az egész egyenes hosszában, egy görbét kapunk,
amelynek neve hypercyklus, és amelyik Euklidés szerint újra egyenes.
Forgatva ezt a merőlegesek egyike körül, egy fölületet nyerünk, amelynek
neve hyperszféra. Ennek geometriájával János keveset foglalkozik.

Bolyai János az ő geometriájában határozatlanul hagyja, hogy a belső
szögek összege mennyivel kisebb 180°-nál és itt végtelen nagy
tetszésszerintiség van. Minden egyes esetben más és más méretekkel bíró
para- és hyperszférákat nyerünk, amelyeket az illető esetekben egy-egy
állandó individuálizál. Amikor ez az állandó végtelenné válik, a
Bolyai-féle geometria átmegy az Euklidész-félébe, amit élesebben úgy
fejezhetünk ki, hogy a Bolyai-féle geometria, mint speciális esetet
magában foglalja az az euklidészi geometriát.

Most láthatjuk a különbséget a kétféle geometria között és láthatjuk azt
a széles látókört, amit Bolyai nyitott meg. Míg Euklidész szerint van
egy felületünk, amely leír bizonyos egyszerűbb geometriai tüneményeket,
addig Bolyai a felületeknek egy végtelen nagy sokaságát alkotta. A
tapasztalás alá eső tüneményeket ez is leírja egy speciális esetben (ha
az a bizonyos állandó végtelen nagy lesz). A többi esetek geometriájával
a gyakorlat ugyan nem nyert semmit, de nyert a csupán abszolutus
igazságra törekvő szellem, mert olyan újabb összefüggéseket kapott így,
amelyeket az euklidészi geometria nem képes nyújtani.

Összefoglalva a mai geometriai rendszereket, háromféle geometriánk van:
A Riemann-féle, amely a gömb geometriája; jellemzője, hogy a háromszög
szögeinek összege nagyobb 180°-nál. Az Euklidészé, mely általánosan
ismeretes és a Bolyai-Lobacsefszkij-féle geometria, amelyet euklidészi
álláspontról nézve, a már említett nyeregszerü felületeken
szemléltethetünk és amelyben egy háromszög szögeinek összege kisebb
180°-nál.

Ezek után látjuk, hogy az V. posztulátum helyes vagy helytelen voltáról
szóló kérdés magától elesik. Ha geometriánk alapjául tesszük, kapjuk az
Euklidész geometriáját; ha nem, kapjuk a Bolyaitól abszolutusnak
nevezett geometriát. A kétezeréves probléma így nyert megoldást a mi
Bolyaink által. Tulajdonképpen nem megoldást nyert, hanem lépcsőül
szolgált a geometráknak oly magasra emelkedni, ahonnan új világokat
láthatnak. A geometriai látókör az Appendix által óriásit növekedett és
a kiépítés munkája ma is folyton tart.[11]

Az Appendix megjelenése után Jánost nemsokára nyugdíjazták és ő
Domáldra, atyja birtokára költözött. Oly környezetben élt, amely nem is
sejti, de ha sejtené is, méltányolni sem tudná a zsenit. A külső
elismerés elmaradt és így Jánosnak különben is szélsőségekre hajló
természete rendkívüli anomáliákba csapott át. Az egész országban egy
ember van, aki őt érti és méltányolni tudja, atyja. Ő azonban összevesz
atyjával, részint anyagi dolgok miatt, részint a gyanu miatt, amely
szerint atyja elárulta volna eszméit Gaussnak. Munkakedve elvesz és csak
szórványosan, kapkodva dolgozik. Egy Leipzigbe küldött, a komplex
mennyiségekről szóló pályamunkájában sok dologban megelőz nagy
matematikusokat, de bírái munkáját nem értették meg és ez még jobban
elkeserítette. Nagyobb munkája még a Lobacsefszkij dolgozatának
birálata, „amelyben János egyebek között Lobacsefszkij előállításának
olyan pontatlanságára utal, amelyet rajta kívül senki sem vett
észre“.[12]

Már utolsó katonaéveiben kezd félrevonulni, mogorva lenni. Minden kis
dolog kihozza sodrából és ilyenkor óriási féktelenségekre ragadtatja
magát. Egy ilyen eset volt oka nyugdíjaztatásának is. Haza kerülvén, azt
hiszi, hogy atyja meg akarja rövidíteni örökségében öccse javára, ami
elhidegíti az egykor oly meleg és harmónikus viszonyt. Jánosról sok
mendemonda kering, jóval több a kelleténél és az apa talán túlságosan is
hitelt adván ezeknek, szeretné, ha fia a közvéleményben is oly jó hírnek
örvendene, mint esze azt megérdemelné. Ilyenkor János végtelen haragra
lobban. Az okot bizonyos hozzá nem illő nővel való viszonya
szolgáltatta. Az egyes tények a kisvárosi élet szokásai szerint
eltorzítva kerültek közszájra. János hiában kéri atyját, hogy ne higyjen
ezeknek, – talán az igaznál többet is elhitt – és így érthetjük János
elkeseredését is. Mindenesetre Jánosnak családi élete egyike a
legérthetetlenebb viszonyoknak. Bedőházy szerint nem tudni, hogy hol
kapta nejét, sem azt, hogy meg volt-e vele esküdve, de ez a nő volt az
egyetlen lény, akinek hatalma volt Bolyai János fölött. A szomszédok
tanúsága szerint a két sajátságos lélek összeütközései nagy viharokra
szolgáltattak alkalmat. Összegében véve tehát, szemben állott az öreg
Bolyai jó híre a János épp oly rossz hírével; az öreg jó szíve az ő
kemény, semmi szívességre és hálára nem hajló szívével; az apa kevés
meglepetéseket keltő tudományos munkássága a János új világával. Szemben
állott az apa tekintélye, amelyet néha akaratlanul is érvényesíteni
akart, a János saját halhatatlanságába vetett hitével, mintegy
bizalommal a jövő igazságszolgáltatása iránt, de épp oly elkeseredéssel
a jelen iránt, hogy meg akarják fosztani dicsőségétől (Gauss-féle levél)
és még hozzá a gyanúval atyja iránt, hogy ez az ő révén történt. Szemben
állanak ilyen szétválasztó lelki motivumokkal, amikhez hozzájárul a
széttörhetetlen kapocs, a mathesis iránti közös szerelem.

Bármennyire eltávolodtak is egymástól az első okok miatt, összehozta
őket ez utóbbi. Az egész országban nincs még egy hely, nincs még egy
matematikus, ahol szerelmüknek áldozhatnának. Ha távol vannak egymástól,
leveleznek, de a kritikusabb időkben megszólítást nem használnak;
eszméiket közölni kell. Ha pedig együtt laknak, egy meg nem értett szó,
egy magyarázat félreértése, egy kis kritika fölszínre dobja az összes
ellentéteket. És nem tudnak megegyezni, mint okos emberekhez illik, nem
tudnak különbséget tenni bizonyos dolgok között, nem tudnak semmiben
elnézést gyakorolni egymás iránt. Az őrültek csökönyösségével
ragaszkodnak nézeteikhez. Az apa még engedne, de János makacssága őt is
kihozza sodrából. Nyugodt pillanataikban mindketten vágynak a közös
békére, hisz szeretik is egymást, ezt is nem rendes méretekben, többször
ki is békülnek, de mindig kerül valami kis ellentét és kész a surlódás,
sőt a késhegyig menő harc. Ilyenkor János szenvedélyessége nem ismer
határt. Igy hívja ki atyját egy ilyen pillanatban párbajra, amire az
öreg őt elűzi házától. Kibékülnek újra, de csak további civódásokra,
amelyekben mindenesetre több hibája volt Jánosnak.

Férfikorában általában mogorva természetü, az embereket kerüli, akikkel
érintkezik, azokkal is nyers. Álláspontja az, hogy az emberek egymással
való érintkezése matematikai szigorúsággal történjék. Semmi
előzékenység, semmi barátság, de semmi önzés. Ilyen elvek alapján míg
atyját sok tekintetben elkeserítette, boldoggá akarta tenni a világot.
Az apró sértések, keserűségek, névtelen szenvedések iránt nem volt
érzéke, de érezte, hogy ebben a világban a boldogság vajmi ritka. Az ő
hatalmas szelleme, amely a geometriában oly magasra tudott emelkedni, a
humanitásban is túl akarta szárnyalni az emberi határokat. Az a szeretet
és jószívűség, amellyel atyja minden egyes embert, érdemest és
érdemetlent egyformán szívére ölel és nem számolva képességeivel,
elhalmoz jótéteményekkel, Jánosból az egész emberiség felé sugárzik.
Atyja fia volt ő ebben is, csakhogy óriási méretekben. Egy rendszert
akar kidolgozni, amelyben szigorúan az ész szabályai szerint él az
emberiség: amely világban boldogság honol, mert száműzve van belőle
minden, ami az emberi lélek érzelmein alapszik. Nincs költészet,
művészet, szeretet, szerelem, csak matematikai formulák szerint símán
gördülő élet. Ezt a hideg világot nevezi ő boldognak, amelyből hiányzik
a szülői és baráti szeretet melege, hiányzik a szerelem tüze. Rendszerét
üdvtannak nevezi és ebben akarja összefoglalni az összes emberi
tudományokat, amelyek ezt a célt szolgálják. Csak vázlatok, apróbb
fejezetek maradtak ebből, egységes munkára már nem volt képes a szerző.
A gondolat, az eszme nagysága annyira elragadta, hogy a részleteket nem
tudta kidolgozni. Hozzájárult igen nagy önimádása és minduntalan saját
énje nyomul előtérbe.

Atyjától örökli jelleme alaphangjait, de mint mellékhangok vegyülnek az
eredetileg harmónikus vonások közé anyja hisztérikus lelkének némely
vonásai. Lassanként e mellékhangok lesznek uralkodókká a lélekben és
emiatt van, hogy apa és fiú szembeállítva, két ellentétes jellemként
tünik föl előttünk. Midőn bámulattal állunk meg a „Geometria absolute
vera“ mellett és töprengéssel a Farkas munkája előtt, hogy miben is
rejlik e férfiu nagysága,[13] vegyük észre, hogy egyek ők: a matematika
megalapozói. Farkas egy kérdés megoldását fiára hagyta, mint legszebb
díszét talán az általa emelt örökké szilárd épületnek. Mindkét élet
szívetszorító példája egy tragikus életnek, de míg a Farkas homlokára a
nyugati nap – Gauss – egy fénysugárt von, addig a Jánoséra, – legalább
az ő hite szerint, – csak árnyat akart vetni. Talán intő példa mégis,
hogy ne mindig a külföldre bízzuk zsenijeink fölfedezését. Élnek olyan
talajon, amely semmiképpen sem kedvez a matezis fejlődésének; de míg
Farkas túlságos szerénységgel elesettnek vallja magát, filozófikus lelke
munkára sarkalja, hogy mégis hasznára legyen hazájának és az
emberiségnek, addig János kevésbé rokonszenves módon, de annál nagyobb
önbizalommal és bátorsággal kimondja, hogy ő az emberiség legnagyobb
szellemeinek egyike. Az a lélekerő, amely Farkast nem engedi teljes
desperációba jutni, – mintegy bízva az utókor igazságszolgáltatásában, –
a János lelkében erőt akarván venni a sorson és körülményeken,
önmagasztalásba ful. Farkas minden egyes embert boldogítani akar, aki
hozzá fordul, János elég erősnek érzi magát az emberiség boldogítására.
Farkas szétszórja emiatt javait, magát nagy anyagi zavarokba sülyesztve;
János erre fordít az anyagiaknál annyiszorta becsesebb sok szellemi
energiát, megfosztva magát új alkotások gyönyörűségétől. Ki vesztett
többet, ne mondjunk ítéletet. Farkas lelke csordúltig van a
keserűséggel, amidőn azt írja Gaussnak: „Bocsásd meg nekem, kedves
Gauss, hogy óriási pályafutásodban zavarlak…“, de ezzel a keserűség
távozik, pedig a fájdalomnak mily tömege hozhatta tollára e szavakat,
összehasonlítva magát az óriás Gaussal. Egy pontból indultak ők ki, egy
irányban, egyenlő impulzussal, de míg Gauss nyílegyenesen folytatta
pályáját, a Bolyaié a mi, még örökkétartó átkunk bűvkörébe jutván,
lehajlott és kínosan szakasztott egypár barázdát a műveletlen ugaron.
Ebben a néhány Gausshoz írott szóban benne van mindaz a fájdalom,
amelyet az anya érezhet egyetlen gyermeke elvesztén. Benne van, sőt
több, mert a lángésznek minden mozzanata rendkívüli. Nem közönséges
dolgokat termel, nem közönséges módon örül és nem közönséges módon
szenved. Jánosnak nem jöttek ajkára ilyen szavak; talán ezek fojtogatása
következtében volt az egykor kedves fiu olyan mogorva, szótalan.

Atyja halála után János teljesen fölhagyott mindennel és teljes
elhagyatottságban halt meg 1860-ban Marosvásárhelyt.

Pihennek ők már mind a ketten és ma, amikor ítéletet mondunk fölöttük,
törekedjünk elsősorban talán megérteni őket.

*

E kis dolgozatban eredeti gondolat, – leszámítva egypárat, – nincsen;
minden meglelhető Bedőházy J.: A két Bolyai; Brassay: Emlékbeszéd Bolyai
Farkas fölött; Schlesinger Lajos: Bolyai János (Math. és Phys. Lapok) és
egyetemi előadásai; Bolyai és Gauss levelezése címü munkákban és még a
Math. és Physikai Lapokban közölt néhány értekezésben. Éppen ezért
elhagytam az illető helyeken minduntalan a forrásra utalni, ami az
olvasást nehézkessé tette volna.




Carolus Linnaeus.

Már megsárgultak irásainak levelei, már bevonta másfél évszázad patinája
könyveinek régi erős bőrkötését, de a feledés porrétege nem fedte be
őket…

A régi könyvek között egy sincs, amely oly mindennapos használatban
volna, mint Linné nem egy műve, sőt éppen az ő alapvető munkái voltak
azok, amelyek örökre elnémították előzőinek szavait és múzeumi darabokká
tették a Linné előtti botanikai fóliánsokat. Pedig műveiben nem találunk
oly hatalmas, új, természettudományi tételeket, törvényeket vagy
fejtegetéseket, mint egy Newton, Keppler, Galilaei vagy Darwin
alkotásaiban. Nem is ilyen eredményeket kell keresnünk Linné munkáiban,
hanem ismerve az őt megelőző korok természetrajzi tudományainak
történetét, megtaláljuk Linnében a reformátort, a forradalmárt, aki
mintegy kulcsot adott az emberiség kezébe és ezzel fölnyitotta az
évszázadok óta hasztalan döngetett kaput, amely a természet kutatásának
csarnokába vezet.

Csodálatos erő, munkakedv, törhetetlen szorgalom, éles megfigyelés,
fegyelmezett agy jellemzi Linnét. Ezekkel a tulajdonságokkal fölszerelve
tudta csak végigküzdeni küzdelmes életét, elszenvedni a nélkülözéseket,
kutatni a természetben, robotolni iróasztala mellett és oly műveket
alkotni, melyek alkonya nem következhetik el.

Küzdelmes volt az ő pályafutása is. Mintha a természet éppen attól
akarta volna megvonni javait, aki neki szentelte életét.

Családja svéd smalandi paraszti ősök ivadéka. Nagyatyja Bengt
Ingemarsson nevü paraszt volt Hwitarydban, aki Nils fiát papnak nevelte.
Ez utóbbi svéd szokás szerint mint akadémiai képzettségü férfiu, latinos
nevet, a Linnaeust vette föl egy híres rashulti hársfa után. A család
másik két ága ugyanígy Tiliander és Lindelius nevekre változtatta a
paraszti Ingemart és Ingemarssont. Nils Linnaeus és felesége Christina
Brodersson elsőszülött fia Carolus Linnaeus (Linné)[14] 1707 május 23-án
született Stenbrohult közelében, Rashulthban. Már születésekor konvenció
és fogadalom várta a leendő természetbuvárt. Szülei Istennek ajánlották
elsőszülöttjüket, papnak szánták és legfőbb óhajuk az volt, hogy az apa
hivatalát folytassa később a fiu. De Linnét természete másfelé vonta. Ő
már gyermekkorában csodálója és rajongója volt a természetnek, többre
becsülte az erdőben való bolyongást, a kerti plánták művelését, mint az
iskola padjain a grammatika tanulását. Maga atyja is virágkedvelő
kertészkedő volt, ő maga vezette be fiát a kertészkedésbe, botanizálásba
és szivesen vette, ha fia a szép vidéken jár-kel és a természet nyitott
könyvének titkait kutatja. Remélte, hogy fia eme léleknemesítő
foglalkozása a komoly gondolkozáshoz, szelid életmódhoz szoktatja őt. Ez
így is történt, de egyuttal elvonta őt az iskola padjairól, virágai
kedvéért elkerülte a nyelvtan csarnokát, nem imponált neki a tanrend, a
tanterv, meg a bizonyítvány. Nehezen bár, de elvégezte a gimnáziumot
Wexiőben. Tanárai természetesen nem voltak megelégedve vele és
tanácsolták is Linné szüleinek, vennék ki őt az iskolából, mert semmi
komoly pályára nem való. Be is látták szülei, hogy tervük nem sikerül.
Elhatározta atyja, hogy inkább csizmadiának adja, de nem engedi, hogy
botanikus legyen. Semmi pálya, semmi tekintélyes polc és dicsőség nem
vár a botanikusra, gondolta az öreg pap és ha már nem prédikálja fia
isten dicsőségét a szószékről, legalább cipőket készítsen, amelyben a
hívők a templomba járnak. Linné tehát dilemma előtt állott. Vagy pap
vagy csizmadiainas. Az utolsó percben azonban, mint ilyenkor történni
szokott, megjelent a mentő szellem Rothmann orvos személyében. Rothmann
ismerte jól a fiatal Linnét, tanította is a gimnáziumban, fölismerte
benne nagy tehetségét, megérezte, hogy a fiu botanizáló hajlamának
komoly alapja van és már addig oly ismereteket szerzett, amely bármely
szakférfiunak is díszére válhatnék. Minden ékesszólását és
rábeszélőképességét fölhasználta, hogy Linné atyját szándéka
megváltoztatására birja. Mivel a fiu ki is jelentette, hogy akár papnak,
akár csizmadiának adják, ő mégis botanizálni fog, továbbá, mert a szülők
kivánsága és fogadalma elvégre a második fiún, Samuelen is végre leszen
hajtható, ami úgy is lett idővel, sikerült is Rothmannak rávenni Linné
szüleit, hogy bizzák ő reá fiuk további nevelését és engedjék az orvosi
pályára lépni. Abban az időben még a botanika az orvosi tudományokkal
volt szoros kapcsolatban, tulajdonképpen a botanikusok fő studiuma a
gyógynövények ismerete volt, viszont el sem volt képzelhető olyan jó
orvos, aki a növényeket nem ismerte. Rothmann maga is botanizált, maga
mellé vette Linnét, bevezette az orvostudományok elemeibe,
rendelkezésére bocsájtotta könyvtárát, amelyben Linné gyönyörrel
tanulmányozta az akkor legnagyobb becsben tartott botanikai művet,
Tournefort Institutiones rei herbarii c. munkáját. Most már kénye-kedve
szerint foglalkozott növény- és állatgyüjtéssel, ezek tanulmányozásával,
készülvén ezáltal az egyetemre. 1727-ben, mikor gimnáziumi tanulmányait
bevégezte, nem valami meleg ajánlással bocsátották útnak tanárai.
Bizonyítványában az volt olvasható, hogy a tanuló olyan, mint a faiskola
csemetéje, amely a gondos kezelés ellenére mindig azon van, hogy
vadhajtásokat hozzon. Csak, ha óvatosan átültetjük őket, változik meg
természetük és hoznak élvezhető gyümölcsöt. Ez nyujt reményt arra, hogy
Linné átlépve az egyetem küszöbét, talán kedvező haladást fog mutatni.

A svéd főiskolák közül Linné a közelebbi kisebb és olcsóbb lundi
akadémiába ment, ahol hamarosan az elsők közé küzdötte föl magát
szorgalma és készültsége révén. Itt is akadt pártfogója Stobaeus
orvos-botanikus professzor személyében, aki megismerve Linné kitünő
tulajdonságait, magához vette őt. Stobaeus könyvtárában és
gyüjteményeiben megtalálta Linné a neki megfelelő könyveket, a városka
környékén szorgalmas kutatásokat végzett, különösen az alsóbbrendü
állatokat, de főképpen a növényeket tanulmányozta, a gyüjteményt
gyarapította és Tournefortot követvén, leirásokat készített megfigyelése
tárgyairól. A következő, 1728. évben már kicsiny lett Linné ambiciójának
a lundi akadémia és nem törődve a nyomorral, amely reá várt, átment az
upsalai egyetemre. Kis pénzecskéje, amit még hazulról kapott, Upsalában
hamarosan elfogyott. De neki elég volt az, hogy az egyetemet ingyen
látogathatta, a testi jóléttel nem törődött. Annyira jutott, hogy
könyöradományokból tengődött, társai ételmaradékából táplálkozott,
elviselt ruháikat kérte el, elővette csizmadia tudását is és az eldobott
rongyos cipőket foltozta ki magának kártyapapirossal, fakéreggel. Igy
járt arra az egyetemre, amelynek nagy hírnevét, mint professzor ő maga
is emelte! Ez a nyomor és küzdelem nem törte le Linné törekvését, de
megedzette azt.

Nemsokára itt is pártfogóra talált. Egy izben, amikor a botanikus
kertben tanult, összetalálkozott Celsius nagyhírü tudóssal, akinek
méltán föltünt Linné alapos ismerete, tájékozottsága a kert növényei
körül. Mikor Celsius meghallotta Linné nyomorát, magához vette őt,
lakást, ellátást adott neki és munkatársul szerződtette. Celsius egy
hierobotanikán dolgozott, amelyben a biblia növényeit irta le és ebben
nagy segítségére volt pártfogoltja, aki ezáltal ismét otthonhoz és
könyvtárhoz jutott. Nagy alkalma nyilt itt Linnének a munkálkodásra,
tanulásra, a botanikai irodalom tanulmányozására. Tourneforton kivül
megismerte Linné a párisi Vaillant műveit is és e két rendszerező
gondolataiból táplálkozva mindinkább megérlelődött benne egy új
növényrendszer megalapításának eszméje, amelynek a növények
ivarszervein, a porzók és termők viszonyain kell fölépülnie. Behatóan
tanulmányozta tehát a növények ivari életét, 1730-ban már egy értekezést
is irt erre a tárgyra vonatkozó észleleteiről, amely a szakférfiak,
különösen Olaf Rudbeck figyelmét is magára vonta. Még ebben az évben
történt, hogy a 70 éves Rudbeck vissza akarván vonulni a tanszéktől,
megfelelő helyettest keresett és ezt Linné személyében találta meg.
Huszonhárom éves volt ekkor Linné és már mint vikárius a növénykertben
előadásokat tartott. Ez az új helyzet még inkább kifejlesztette Linné
tudását. Előadásai részére kidolgozta növény- és állatrendszerét,
megírta a svéd kerti virágok rajzát, amely művében, bár ez nyomtatásban
nem jelent meg, fektette le először rendszere gondolatait.

Működése azonban nem volt zavartalan. Az upsalai svéd természetbuvár
társaságtól megtisztelő megbizást kapott, amely azonban több nélkülözést
és küzdelmet rejtett magában, semhogy kisebb energiáju és kevesebb
nyomorhoz szokott tudós elvállalhatta volna, mint Linné. Kiküldték a
Lappföld természetrajzi tanulmányozására igen szerény anyagi
segítséggel.

Minden természetbúvár tudja, hogy mily fáradságos még ismert területen,
művelt környezetben is a természetrajzi gyüjtés, pedig e helyeken
nélkülözésről szó sincs. Elképzelhető, mily küzdelmes egy jóformán
lakatlan, a természet szeszélyeitől alaposan meglátogatott területet, a
lappok földjét kutatni, egyedül, szegényen. Linné nyomorhoz,
nélkülözéshez szokott természete, törhetetlen tudásvágya azonban nem
ismert akadályt. Szülei meglátogatása után 1732 május 2-án útrakelt.
Hátán gyüjtőtáskájával, fehérneműjével, kebelében nagy ambicióval
nekivágott a nagy útnak. Az út elejét, amíg tulajdonképpeni céljának
területére nem érkezett, lóháton tette meg, a bottni öböl mentén
északkelet felé Hernasandig. Innen kezdve egyedül, gyalog folytatta
útját a lappok rideg földjén. A folyók, tavak, mocsarak országában
metsző hidegben, emberi táplálék hijján barangolt be nagy területeket.
Saját följegyzése szerint hallal és rénszarvastejjel táplálkozott, sóhoz
és kenyérhez csak nagy ritkán jutott. A lappföld után Norvégiának vette
útját és megmászta a svéd-norvég határhegységeket, meglátogatta a gazdag
ércbányákat, megfigyeléseit, gyűjtéseit az ásványországra is
kiterjesztvén. Augusztus 11-én ért Luleába, ahol egy kissé megpihent,
azután Torneán át Finnországba ment; Carleby, Vasa, Kristina, Biorneborg
jelzik útját, amelyet Abo egyetemi városig folytatott, ahonnan a bottni
öblön keresztül visszatért Upsalába (1732. október végén). Utazása nagy
eredményekkel gazdagította a bejárt földek ismeretét. Linné közölt is
belőle a svéd akadémia évkönyveiben 1732. és 1735-ben a Florula
lapponicat, amelyből később (1737.) a Flora lapponica alakult. Száz új
növényt írt le ebben. Linnének ez az első nyomtatásban megjelent műve
már eltér Tournefort rendszerétől és Linné eredeti fölfogása tükröződik
benne vissza. A Fauna fennica (Finnország állatvilága), mely 1735-ben
jelent meg, szintén ez utazás eredményeit dolgozza föl. Nyilvános
elismerést is nyert útja után: az akadémia tagjává választotta.

Gazdag tudással, öregbített tapasztalatokkal és nagy lelkesedéssel
fogott hozzá Linné ismét 1733-ban az egyetemi előadásokhoz. Növénytant
és ásványtant hirdetett. Előadásai oly vonzóak, oly alaposak voltak,
hogy példátlan nagy hallgatóságot gyüjtött maga köré. A fokozódó siker
azonban irigyeket is termelt.

Az öreg Rudbeck új helyettese, Nils Rosén volt a legféltékenyebb
Linnére. Bevádolta őt az egyetemi tanács előtt, hogy diploma nélkül mer
előadásokat tartani. Hiába volt a nagy tudomány, az eddigi siker, a
tanács consistorium elé állította Linnét és eltiltotta a további
előadásoktól. Képzelhető, hogy a lesujtó itélet hogy hatott a törekvő,
lelkes, de egyuttal indulatos Linné kedélyére. Az őrülettel volt határos
fölháborodása és mély gyűlölete Rosén iránt, úgy hogy amikor ez
megelégedéssel elhagyta a consistoriumot, megtámadta őt Linné, kardot
rántott és le akarta szúrni rosszindulatu ellenségét. Csak a környezet
mentette meg a vádaskodó életét, de Linné további sorsa majdhogynem a
bukás volt. Ki akarta tiltani a biróság Upsalából és csak pártfogójának,
Celsiusnak sikerült őt ettől megmentenie. Linné és Rosén közötti
ellenségeskedés azonban sohasem szünt meg teljesen, még akkor sem, mikor
mind a ketten hírneves professzorok lettek.

Megint megfenyegette tehát Linnét a nyomor és reménytelenség réme,
amelyet még fokozott az is, hogy nem nyerte el a lundi akadémia
megüresedett orvoskari adjunkturáját, amelyre pályázott. Tanítványai
körében, akik nagy szeretettel és ragaszkodással vették körül
szerencsétlen fiatal mesterüket, egy terv fogamzott meg Linné
foglalkoztatására. Tanulmányutat terveztek a bányavidékek fölkeresésére
és a kirándulás vezetőjének Linnét kérték föl. 1733-ban el is indultak
és meglátogatták Garpenberg, Avestadt, Bitsberg és Fahlun bányavidékét.
Fahlunban újabb megbizatást nyert Linné. A tartomány kormányzója,
Reuterholm báró, fölismerve tehetségét, reá bizta fiát, hogy egy
tanulmányuton képezze ki mineralógusnak. 1734 tavaszán indult el az új
kirándulás keleti Dalekaria bányáinak tanulmányozására Linné vezetése
alatt, hat tanulóval. A kirándulásnak igen érdekes szervezete volt.
Minden résztvevőnek megvolt a maga tanulmányköre és egyuttal belső
szolgálata is. Volt leiró geografus, fizikai geografus, mineralógus,
botanikus, gazdász, etnografus-megfigyelő és az egyik a titkári, a másik
a rendezői, a lógondozói, a pénztárnoki stb. tisztet töltötte be. Az
útról pontos naplót vezettek, amelyben minden irányu megfigyelés és
élmény föl volt jegyezve. Visszatérve Fahlunba, Linné előadásokat
hirdetett a bányászokat érdeklő tárgyakból. Jelentős érdeklődést és
ezáltal jövedelmet is biztosított magának. De Linné fahluni tartózkodása
még más okból is jelentős pont volt Linné életében. Itt ismerte meg
jövendőbeli feleségét, Moré fahluni orvos Sara Lisa leányát. Ez az
ismeretség ösztönözte Linnét pályájának további folytatására,
oklevelének megszerzésére, külföldi útjára. Moré ugyanis csak abban az
esetben egyezett bele a házasságba, ha Linné három év alatt orvosi
oklevelét megszerzi és biztos keresethez jut. Segédkezet is nyujtott
ebben Linnének, az ő anyagi támogatásával indult Hollandia felé, miután
1734–35 telén elkészítette doktori értekezését. 1735 junius 24-én
avatták doktorrá Harrwyckban, a váltóláz okairól írott értekezése
alapján.

Megszerezvén a diplomát és megismervén a holland viszonyokat, nem volt
inyére rögtön hazatérni és valahol orvosként letelepedni. Tanulmányutra
készült, föl óhajtotta keresni a híresebb intézményeket, botanikusokat.
Igy előbb Leydenbe ment. Bár szükös viszonyok között tengődött, a
leydeni tudósok (különösen Gronov) biztatására egy ideig ott maradt,
hogy kidolgozza jegyzeteiben meglevő munkáit. Itt rendezte sajtó alá
első nagyobbszerü és legnagyobb jelentőségü munkáját, a természet
rendszerét (Systema naturae), amely a növény-, állat- és ásványország új
rendszerét tartalmazta rövid áttekintésben. Ez meg is jelent még
1735-ben, nagy föltünést keltve a tudós körökben. E munkától kezdődik
Linné reformátori működése, de azt csak a későbbiekben fejlesztette
naggyá. Munkája révén összeköttetésbe került a Leyden közelében lakó agg
tudóssal, Boerhaveval. A tudós leydeni társaságban nem maradhatott
azonban Linné sokáig. Pénze fogytán volt, hazafelé indult Amsterdamon
keresztül. Amsterdamban Boerhave ajánló levelével fölkereste Burmann
botanikus professzort, aki megismerve Linné tudását, meghivta magához,
hogy „Flora ceylanica“ címü műve irásában segítségére legyen. Linné
elfogadta a meghivást, egyrészt mert ez egy időre biztosította
megélhetését, másrészt mert Hollandiától többet várt, mint hazájától. De
Burmannal sem volt sokáig együtt, mert nagyobb szerencse várt reá.
Amsterdam hírneves és gazdag polgármestere, Cliffort, Boerhave tanácsára
Linnét hivta meg háziorvosául és reá bizta a nagy hartecampi kertjének
rendezését és vezetését. Ezzel az állással együtt magas napidíj, teljes
ellátás és szabad lakás járt. Nagy örömmel ragadta meg Linné 1736
tavaszán ezt az alkalmat, amely annyira megfelelt az ő hajlamainak és
fölül is multa reményeit. Paradicsomnak tartotta és nevezte Linné
hartecampi tartózkodását. Gazdag kertészet, kincset érő könyvtár, jólét,
szabad foglalkozás volt az, ami Linnét itt marasztotta. Itt dolgozta és
adta ki „Fundamenta botanica“-ját, a növénytudomány alapelemeit és
elveit, amely művét bővítve 15 évvel később mint „Philosophia
botanica“-t tett közzé. Összeállította a botanikai könyvészetet
„Bibliotheca botanica“ cím alatt. Ezek a munkák hamarosan nagyhirüvé
tették őt. Még az 1736. évben tagjává választotta őt a természetbúvárok
társasága, „Második Dioskorides“ névvel illetvén Linnét. Még ebben az
évben kiküldötte őt Cliffort Angliába, ahol London és Oxford neves
kertjeit látogatta meg és hírneves tudósaival barátkozott össze,
mindenütt elismerést aratván tudása és reformtörekvései révén. A
következő 1737. év különösen termékeny volt. Ekkor dolgozta ki először
„Genera plantarum“ címü művét, amelyben a növényeket szorosabb rokonsági
körökbe, génuszokba, nemzetségekbe sorozta és ezeket rövid, latin nyelvü
jellemzésekkel látta el. Ugyanekkor adta ki a már említett „Flora
lapponica“-t, valamint leirta egy díszműben a Cliffort-féle kertet, a
„Hortus Cliffortianus“-t.

Miután egy ideig még Leydenben tartózkodott, nemsokára győzött rajta a
honvágy, elhatározta, hogy szakít Amsterdammal és Leydennel, elhagyja
paradicsomát, hogy újat küzdjön ki magának, amelyben már párjával keresi
a boldogulást. Még egy kirándulást tett Párisba, hogy megismerje annak
is hires intézményeit és nagy férfiait, különösen a nagy francia
rendszerezőt, Jussieut és mint a párisi akadémia levelező tagja, a
francia fogadtatás kedves emlékeivel Rouenből hazafelé hajózott.

Három évi távollét után, 1738 szeptemberében, eltelve büszkeséggel és
várakozásokkal, sikerekkel koronázottan lépett szülőföldjére Linné.
Büszkeségére szégyen, sikereire gúny és várakozásaira csalódás várt.
Hazája nem ismerte el, megtagadta őt. Ő maga irta holland barátainak,
hogy vége immár az ő botanikai működésének, letelepedik valahol orvosnak
és megkisérli a mindennapi keserü kenyeret a neki kevésbbé kedves úton
megszerezni. De amit a botanika megtagadott tőle, meghozta részére az
orvostudomány. Mint stockholmi orvos mihamarább oly hírre tett szert,
hogy a legelőkelőbb családok, sőt az udvar orvosa lett. Megélhetése
biztosítva volt, nősülése elé nem gördült akadály, elvehette Moré
leányát 1739 junius 26-án. Hírneve nőttön-nőtt, úgy, hogy az ujjá
alakuló svéd tudományos akadémia elnökévé választotta.

Linnét azonban mindez nem elégítette ki. Legmelegebb vágya az volt, hogy
a botanikát művelje, mint egyetemi professzor. Erre alkalom is nyilott
volna, mikor 1740-ben meghalt az upsalai öreg botanikus tanár, Rudbeck,
Linné régi pártfogója. Ennek a helyére pályázott, de az állást nem ő,
hanem az a Rosén nyerte el, akire ő egykor kardot rántott. Linné kardja
nem érte akkor Rosént, de Rosén sziven döfte most Linnét kard nélkül. Az
újabb csalódásra nagyobb tanulmányutban keresett Linné enyhülést.
1741-ben hiveivel Oeland és Gotland fölkutatására indult.

Alighogy hazatért eredményes útjáról, megkisérelte, hogy orvosi
tudománya révén szerezzen egyetemi tanszéket. Ez sikerült is, amennyiben
nagyuri páciensei, különösen gróf Tessin pártfogása révén a megüresedett
upsalai anatomiai és gyógytudományi tanszéket nyerte el. 1741
szeptemberében örömmel telt szivvel indult Linné feleségével és
újszülött fiával Upsalába, hajdani nyomoruságának tanyájára, ahol
tanszékét elfoglalta.

Hiába volt tehát Rosén ellenségeskedése Linné ellen. Linné, ha nem is
tudományával, de az akkor különösen nagyhatalmu főurak pártfogásával
győzött fölötte. A régi gyülölet, ha nem is teljesen, de valamennyire
engesztelődni kezdett közöttük, mindkettőjük javára. Linné botanikus
volt és orvostudományokat tanított. Rosén orvos volt és botanikát
tanított. Gondolt egyet a két ellenfél és helyet cserélt. Ezzel mindkét
tudós hivatásának tartozott. Igy lett Linné 1742-ben, 35 éves korában
botanikus professzor.

Férfikora delén elérte tehát azt a polcot, ahová tehetsége őt már
gyermekkora óta kijelölte és amelyre nagy kitartásáról tanuskodó
autodidaktikus úton szerzett tudása alkalmassá tette. Annyi ideig
működhetett még kedves tudománya szolgálatában, amennyi ideig előkészült
arra.

A professzori polcon, habár azt folyton gyengülő testi és szellemi ereje
miatt csak 1764-ig töltötte be, kitünő mesternek bizonyult. Több
tanulmányutat tett még, rendezte és leirta a főuri és udvari
gyüjteményeket, nagyhirü, tudományos szinvonalra emelte az upsalai
botanikus kertet. Amellett, hogy tudományos működését teljes erejében
kifejleszthette, mint tanító is teljes sikerrel működött.
Összeköttetésbe került kora valamennyi jelentős kutatójával, szellemével
áthatotta korát, a világ minden részéből hozzá sereglő és ez időben
szokatlan nagyszámu tanítványtömeget nevelt a jövő tudománya számára.

Az ő tudományos működése oly lökést adott a természetrajz művelésének,
hogy utána egy évtized többet jelent, mint előtte egy-egy század.

Legnagyobb jelentősége a botanikában volt érezhető, amelynek
fejlődésében Linné működése szinte a csodával volt határos. Előtte
tapogatózás, zűrzavar, próbálkozás volt, utána a biztos ösvényen haladó
önálló tudománnyá vált a botanika.

A hajdani idők botanikája a gyógyító növények leirásában, a görög és
latin szerzők megfigyeléseinek magyarázásában és a csürés-csavarásban
merült ki. A 16. században kezdődik a természetes botanika, amikor a
tudósok magukon a növényeken tesznek megfigyeléseket, leirják őket nagy
füveskönyvekben. Brunfels (1537), Tragus (1498–1554), Fuchs (1501–1566),
Tabernämontanus (✝ 1590), a két Bauhinus (1550, 1624; 1541–1613),
Gessner (1516–1565), Dodonaeus (1517–1586), Clusius (1525–1609),
Delechamps (1513–1588) híres nevek voltak ezekben az időkben. Az ő
hatalmas foliánsaik, füveskönyveik több ezernyi növényt irnak és
rajzolnak le. Minél inkább szaporodott azonban a füveskönyvek és ezzel a
leírt növények száma, annál inkább nőttön-nőtt a zavar. Nem volt olyan
rendszer, amelyben a növények áttekinthetően össze lettek volna
foglalva, nem volt olyan módszer, amely biztosította volna az egyes
növények könnyü fölismerhetőségét. Történt ugyan kisérlet ilyen
rendszerek megszerkesztésére, de egyik sem vezetett célhoz. Az ősi
időkben a növényeket használhatóságuk szerint vagy termetük szerint
csoportosították, később, pld. a 16. században Cäsalpinius a virág, a
termés és a mag alkata szerint kisérelte meg a növényeket osztályozni, a
17. században az említett Tournefort vitte tökéletesebbre a rendszert. Ő
már a virág szerkezetét is igyekezett figyelembe venni, továbbá
bevezette a rendszerbe a génusz fogalmat, ennek nevet adott, de ezt az
eljárást nem vitte teljesen és következetesen keresztül. Tournefort
rendszere már elterjedésnek örvendett, tudta a tudósvilág, hogy ebben az
irányban keresendő a kivezető út, de ezt az utat a tökéletes mesterséges
rendszer felé Linné találta meg.

A legnagyobb zavart Linnéig leginkább az okozta, hogy nem volt a
botanikának határozott műnyelve, terminológiája, szakkifejezései,
amelynek segítségével a növények olyképpen lehettek volna leirhatók,
hogy azokat bárki is fölismerhette volna. Nem volt módszer, amelynek
révén a kezdő, sőt a tudós botanikus egykönnyen megállapíthatta volna a
kezében levő növény azonosságát valamely leírt növénnyel. Kevés
kivétellel nem voltak megállapítva a növények rokonsági csoportjai,
különösen nem volt a faj fogalma bevezetve a tudományba, vagyis nem volt
egység, melyből elfogadható rendszer lett volna fölépíthető. Ami fontos,
nem volt nevük a növényeknek. Szinte elképzelhetetlen ez mai fogalmaink
szerint.

A növények hosszu, vagy hiányos rövid leírásokkal voltak csak
elkönyvelve, anélkül, hogy egykönnyen újból rájuk lehetett volna akadni.
Hasonlóképpen volt ez az állatokkal is. Linné már gyermekkorában, mikor
Tournefort alapján végezte tanulmányait, megérezte, hogy ezen segíteni
kell. Mikor a virágrészek, a hím és a női ivarrészek, a porzó és a termő
viszonyait tanulmányozta a növényeken, arra a tapasztalatra jutott, hogy
ezek elhelyezése, mennyisége, egymáshoz való viszonya az egymáshoz
hasonló növényeken hasonló, különböző növényeken egymástól eltérő.
Megkisérelte tehát a növényeket ezen az alapon osztályozni. A
tapasztalat azt bizonyította, hogy ebből a szempontból kiindulva, az
összes növények rendszerbe foglalhatók, a rendszer könnyen áttekinthető,
abban az egyes növények könnyen föllelhetők. Érezte Linné, hogy az így
alkotott rendszer nem tükrözi ugyan vissza minden esetben a természetes
rokonságot, de célszerü módszer ez arra, hogy végre a növényországban
rendet teremtsen, legalább addig az ideig, amíg az így rendezett
anyagban a tudományos kutatás föl tudja találni a természetes rendszer
megalkotásához szükséges adatokat. Mesterséges a Linné-féle rend, mert
egyoldaluan csoportosítja a növényeket, de célravezető volt. Manap is
ezt használjuk akkor, ha valamely virágos növény génuszát határozzuk
meg, habár a tudomány mai törekvése a növények teljes szervezetén és
fejlődéstörténetén alapuló természetes rendszernek a megállapítása. De
erre nem törekedhetnék, ha nem állott volna Linné müködése alapján oly
nagy rendezett anyag rendelkezésére.

Az ilyképpen kidolgozott rendszerbe és annak 24 osztályába már most
Linné beillesztette a génuszokat, vagyis azokat a kisebb rokonsági
köröket, amelyekben az összes ismert növények helyet foglaltak. Minden
génusz nevet kapott és minden a génuszba tartozó növény, amit csak eddig
leírtak, vagy amit ő írt le először, szintén kapott nevet, amely név,
hasonlóan az emberek elnevezéséhez, két szóból állott. Az egyik szó az
illető génusz, ahová a növény tartozott, a másik szó a növény saját neve
volt. Természetesen, nem egyénenkint voltak elnevezve a növények, hanem
a külső tulajdonságaikban megegyező egyének egy faj körébe foglaltattak,
amely faj, spécies, nyerte ezt a két szóból álló nevet. Például még
Bauhinus Linné előtt az illatos ibolyát így írta le latinul: „egyszerü
illatos virágu márciusi pirosló viola“, vagy még maga Linné is Cliffort
kertjéről szóló művében: „szártalan, kerek, indákkal kúszó tőkocsányos
viola“, addig a Linné-féle új rendszerben az illatos ibolya neve: Viola
odorata. Az összes ibolyafajok közös neve „Viola“ lett, de a
„keresztneve“ mindegyiknek más. Igy a kétvirágu ibolya: Viola biflora, a
mezei árvácska: Viola tricolor, a mocsári ibolya: Viola palustris stb.
Eszerint az egymástól különböző növények különböző nevet kaptak, de egy
génuszba való tartozásuk közös névvel, pl. Viola, ki volt tüntetve.
Némely szerző már Linné előtt is használta ezt a kétszavu elnevezést, de
Linné vezette azt először keresztül minden eddig ismert növény
reviziójában. Ezenkívül Linné minden növényt rövid, lakonikus leírással
látott el, amelyben az egyes fajok főbb jellemvonásai és a többi fajtól
való eltérései voltak kiemelve.

Hasonlóképpen járt el az állatvilág rendszerezésében is, midőn
Aristoteles rendszeréből kiindulva és azt kevésbé szerencsésen
átalakítva, szintén keresztülvitte a kétszavas elnevezést. Az állatok
osztályozásában mélyebbre ható pillantása volt Linnének, mert
fölismerte, hogy ehhez az állatok belső szervezete nyújtja az alapot. Az
ásványország osztályozása nem volt szerencsés, mert nem az ásványok
kémiai összetételére építette föl azt.

A „Systema naturae“, amelyben Linné ezeket az alapvető nagy horderejü
ujításokat keresztülvitte és amelyben a természet tárgyairól egy
kritikai leltárt nyujtott, az akkori természetbúvárok kincsesbányája
lett. Gyorsan egymásután (1735–1788) következő és folyton növekvő 13
kiadásában az összes eddig ismert növények, állatok és ásványok le
voltak írva. A „Genera plantarum“ a növények génuszainak jellemzését, a
„Species plantarum“ több kiadása a mindinkább kiterjedő kutatások révén
növekedő számu fajokat, a „Flora suecica“ a svéd flórát, a „Fauna
suecica“ a svéd állatvilágot, a „Hortus upsaliensis“ a Linné által
világhíressé emelt első tudományos upsalai botanikus kert leírását, az
„Amoenitates academicae“ Linné természetrajzi és orvostudományi
értekezéseinek gyüjteményét, a „Philosophia botanica“ a növénytudomány
magvát, eddigi eredményeit és jövő kialakulásának irányelveit foglalja
magában. Utóbbi két művében oly bölcs értelmezéssel jelzi a jövő
kutatások kérdéseit, hogy e „végrendeletét“ manap is követi a botanika.
Ilyenek a természetes rokonság, a szervek fejlődéstana, a
növényföldrajzi tényezők kutatása.

Orvosi gyakorlati működése nagy szerencsével járt, hiszen ez emelte
tulajdonképpen a professzori polcra. Tudományos teoriái az elismerést és
a gáncsot egyaránt kivívták. Osztályozó szelleme annyira ment a génuszi
és spécies fölfogásban, hogy a betegségeket is így rendszerezte „Genera
morborum (1759. és 1763.)“, azután a kéziratos „Species morborum“
munkáiban. Úgy a gyógynövényeket (Materia medica e regno vegetabili
1749.), mint azokat az állatokat (Materia medica e regno animali 1750.)
és ásványokat (Materia medica e regno lapideo 1752.), amelyek a
gyógyszereket szolgáltatták, áttekinthető földolgozásban közreadta.

Mindezen és még igen sok más értekezésében, levelezésében hatalmas
méretü és hatásu irodalmi működést fejtett ki, amilyennel kevés nagy
búvár dicsekedhetik. Ismételjük, hogy műveiben nincsenek hatalmas
tudományos fejtegetések, nem nyúl bele a világegyetem mindenségét
mozgató erők kutatásába, magyarázatába, számításába, nem kutatja az élet
törvényeit, nincs a természettudományokban egy tétel sem, amely Linné
nevét viselné, de munkásságának jelentőségét nem csökkenti ez. Ő maga is
belátja, hogy rendszere mesterséges, nem tünteti föl a természetes
rendet, a fejlődéstörténet eredményét, de mint eszköz a további
kutatásokban igen jelentős. Linné is megkisérli a természetes rendszer
fölépítését, de a jövendő botanikára bízza annak megalkotását. Tudja,
hogy műveinek nagy része tulajdonképpen a természet három országának
leltára csak, de lehet-e munkálkodni oly muzeumban, ahol az anyag
rendetlenül és felismerhetetlenül van összehalmozva. Érzi helyesen, hogy
az általa fölállított kategóriák, az osztály, rend, génusz, faj, csak
emberi alkotás, tudja, hogy a faj változékony, az élőlény fejlődik,
átalakul, a folytonos mélyreható kutatás folyton változtatni fogja az
osztályozás szempontjait és elveit, de lehetne-e megismerni földünk
természeti viszonyait, ha nem dolgoznánk emberi képességeinkhez mért
korlátolt fogalmakkal? Ez a mély, bölcs gondolkodás és előrelátás, ez a
kitartó ereményes müködés volt az, amely Linnét naggyá tette.

Magánéletében, mint kortársai és életírói följegyezték, amellett, hogy a
lexikális irodalmi működés fegyelmezetté tették agyát, amellett, hogy
kemény kritikával dolgozó rendszerező szellemi foglalkozása a természet
harmóniáját, szigoru törvénykezéseit kutatta, nem volt száraz és
visszavonult kedélyü, hanem szerette a nagy társaságot, a magas szellemi
színvonalu vitatkozásokat éppúgy, mint a fecsegő szalonéletet. Mulattató
társalgása, ki nem apadó humora, fesztelen és közvetlen érintkezése nem
fajult leereszkedővé, önmaga iránt is érzett és kifejezett önteltsége
nem volt rideg gőg. Habár bántotta az irigyek kritikája és gáncsa,
azokat sohasem viszonozta, hanem hibáit, tévedéseit belátva, azokat
jóvátenni igyekezett. Fiatalkorában nem vetette meg a mulató társaságot,
szerelmei, kalandjai kellő határok között váltották föl a komoly munkát
és adták vissza a megujult, fölfrissült erőt fáradt szellemének. Később
gyengéd családapa lett, fiát utódjává nevelte tanszékén, bár gyermekei,
felesége alacsony színvonalu és minden magasabb műveltség iránt
érzéketlen szelleme miatt, kellő nevelésben nem részesültek. Linné
azonban egészen beteges agg napjaiig, amig csak le nem tört szellemi
ereje, megtartotta fegyelmezett életmódját, szeliddé vált lelkületét,
istenfélő fölfogását. Ez az istenfélése egyrészt fatalisztikus babonás
hitbe tévedt, midőn „Nemesis divina“ címü jegyzeteiben följegyzett
szerencsétlen balesetekben, katasztrófákban az Isten büntető ujját és a
felsőbb hatalom, a balsors sújtó kezét látta, a saját életének
fordulatait is mind a felsőbb hatalom kényétől kieszelt kegynek vagy
büntetésnek tudta be, másrészt nem akadályozta meg őt abban, hogy az
embert, mint „Homo sapiens“-t, be ne iktassa az állatok országába.

Életének alkonyát, sok kitüntetéssel és elismeréssel telt utolsó éveit
Hammarbyban, birtokán várta be. Nem távozott hazájából, bár Német-,
Spanyol- és Oroszországból nagyon előnyös meghivásokat kapott. Érmet
verettek képmásával, nemesi rangra emelték, több mint húsz tudományos
társulat tagjául választotta, az anyagi és szellemi arisztokrácia
csodálattal vette körül, híre, dicsősége fokozódott, de szellemi ereje
folyton gyengült, úgy hogy a halál már egy összeroncsolt szellemü testet
talált csak, mikor 1778. januárius 10-én a nagy Linnaeust akarta
elrabolni.

_Dr. Szabó Zoltán._




Jenner Edward.

1749–1823.

Az író szavai szerint, amely ember az ő kora iránt lerótta tartozását,
az élt minden kornak. Ezt az igazságot semmivel sem lehetne jobban
bizonyítani, mint éppen Jenner jelentőségével. Másrészt az orvosi
tudomány mostani fejlődése fokán lehet csak igazán méltatni az ő
érdemeit. Ennek a fejlődésnek mondhatni első alapvetője volt az angol
Jenner, akinek nagysága azóta nőtt meg, amióta az újkori orvostudományt
a magyar _Semmelweiss_ s a francia _Pasteur_, meg a német _Koch Róbert_
megteremtették.

_Jennert_ már az ő korában érte az a szerencse, hogy oltással elért
sikereivel az emberiségnek jóltevőjévé vált, de egy egész századnak
kellett eltelnie, hogy az ő fölfedezése egy új orvosi tudomány
gépezetének finom szerkezetébe illeszkedjék bele. Egy századnak kellett
eltelnie, hogy az orvosi tudomány kellően értékesíteni birja azt az első
alapot.

De méltassuk _Jenner_ érdemét egymagában. Lássuk, mennyiben lett ő az
emberiség jóltevőjévé.

Elnézem a kis fiamnak egyik és másik karját, mind a kettőn egy-egy
kétfillérnyi nagyságu, vastag fekete var van, magam támasztottam a
_Jenner_ tanácsa szerint, hogy majd hetek multán leváljon, de a
gyermeken egész életében látható nyoma maradjon annak, hogy csecsemő
korában így gondoskodtam élete védelméről. A var látásán támadó
megnyugtató érzésemmel szemben áll az az irtózat, hogy mi lenne egy
ilyen kis gyermekből, vagy akár később a felnőtt ifjúból, ha ilyen varok
és utánuk maradó hegedések torzítanák el teste természetes szépségét. Az
a kis fiam karján látott mesterséges var a _himlőoltás_ terméke, az az
egész testet elcsúfitó varosodás, a rettegett emberi himlő képe volna.
Pedig ez a kép még nem is teljes. Süketek és vakok átkozzák mostoha
sorsukat, mely őket himlővel sújtotta. Hát az élők közül mennyit
ragadott el a himlőnek föl-fölbukkanó járványa. Ezeknek a járványoknak
szegte szárnyát _Jenner_ oltása.

Lássuk, mik azok a himlőféle betegségek s mi az az oltás.

A kiütéses betegségek s köztük a _hólyagos himlő_ (variola) a
legrégebben ismert és rettegett betegségek, emberi csapások közé
tartoznak.

Az emberi műveltség nem egy forrását megtalálhatjuk Kína történetében,
de ugyanezt mondhatjuk a betegségekre vonatkozó ismereteinkre nézve is.
_Moore_ szerint már Kr. e. 1120 évvel ismeretes betegség volt Kínában a
himlő. De Kelet más országainak pusztító járványa is a himlő volt. Így
himlőnek mondják azt a járványt, mely Mekka ostrománál dühöngött 569-ben
Kr. u. _Smith Eliot_ egyiptomi mumiákon találta meg a himlő nyomait.

Különben a himlő első pontos leírója az arab _Rhazes_ volt a 9.
században Kr. u. Szerinte kevés ember kerülte el a himlőt.

Idők során a himlő mindenfelé elterjedt, különösen a hadjáratok
terjesztették.

Már 1507-ban átkelt az óceánon s a nem sokkal elébb fölfedezett
Amerikának ősi lakosságát borzasztó mértékben pusztította.

Ausztráliában csak 1780-ban lett ismeretes, az ázsiai és afrikai
országokban valóságos megfészkelt nyavalya, úgy hogy _Pringle_ angol
katonaorvos állítása szerínt Doab tartományban a lakosság 90%-a
himlőhelyes.

Általában azt tapasztalták, hogy ahová a himlőt, mint új betegséget
viszik be, ott pusztit legféktelenebbül. De azért ősi fészkein sem
enyhült a pusztítása; t. i. azokban a keleti országokban, ahol okszerűen
nem védekeznek ellene.

Európában is régóta ismert betegség volt a himlő. Már a 11. és 12
században járványosan pusztított. De nem kevésbbé nyögték csapását a
későbbi századok, így Franciaországban 1726-tól 1764-ig 760.000 ember
halt meg, Izland szigetén pedig 1707-ben 50.000 főnyi lakosságból
18.000-et ragadott el a himlő.

Hazánk sem kerülhette el a himlőjárványok pusztítását. Kezemnél van pl.
Pápai Páriz Ferenc ilyen című könyve: _Pax Corporis az-az az emberi test
nyavalyáinak okairól, fészkeiről s azoknak orvoslásának módgyáról való
Tracta. Kolosváratt_ 1774. Ebben olvasom a következőket:

„Az Himlőzés közönséges nyavalya; úgy, hogy ezer ember közzül alig
vagyon egy, ki valaha meg nem himlőzött volna, mellynek oka ez: mert
nintsen olly anya, ki az ő méhében olly egészséges vérrel táplálhatná
magzattyát, mellynek valami hibája nem volna.“

A kiütéses betegségekről régóta tudták, hogy nem csupán a bőrnek bajai,
hanem súlyos lázas betegségek, melyekbe belepusztulhat az ember. Azt is
tudták róluk, hogy fertőző, ragályos természetűek, melyek járványokul
terjednek el messze vidékeken. Sejtették, hogy a beteg ember teste
termel valamit, ami más ember testébe jutva, ebben is hasonló betegséget
termeszt. A beteg testben termett, betegségokozó valamit manapság
fertőző anyagnak nevezzük, s azt mondjuk, hogy a beteg test megfertőzi
az egészséges testet. A XIX. századbeli nagy föllendülés során sok
fertőző betegségre nézve meg is találták a fertőző anyagot, bizonyos,
mikroskóppal látható apró gombák, csírák képében. Azt lehetett remélni,
hogy mindenféle fertőző betegségnek sikerül ilyen csiráit megtalálni.
Azonban bizonyos kiábrándulás érte a tudós kutatókat. Éppen a
legrégebben ismert kiütéses betegségeknek, köztük a himlőnek, nem
sikerült mind máig megtalálni fertőző csíráikat. Hagymáznak, kolerának,
pestisnek, lépfenének, gümőkórságnak kétségkívül megvannak, sőt immár
ismeretesek a gombacsiráik, az úgynevezett _baktériomok_, tehát ezek
ellen a betegségek ellen a gombáik elpusztításával küzdünk. Ha valamely
folyadékban, élelmiszerben, az ember használatára szánt eszközökön,
orvosi műszereken főzéssel, forrázással elpusztítjuk a fertőző csirákat,
_csirátlanítunk_ _(sterilisatio)_. Ha pedig a fertőzést kémiai szerekkel
szüntetjük meg, _fertőtlenítünk (desinfectio)_.

A himlő-féle betegségeknek nem ismerjük gombaféle csiráit. Fertőző
anyaguk ellen csak mint bizonyos ismeretlen veszedelem ellen alkalmazzuk
a csirátlanítást és fertőtlenítést. Meg vagyunk győződve, hogy az ő
ismeretlen fertőző anyagukhoz is ilyen módon kell hozzáférkőzni.

Azonban éppen az a tapasztalat, hogy baktériomoknak híjjával lévő
fertőzőanyagok is vannak, irányozta az orvosi tudomány figyelmét újra a
_Jenner_ találmányára.

Az újabb orvosi tudományban a _Jenner_ módszere igen termékenynek
bizonyult, amennyiben mind több-több fertőzőbetegség ellen alkalmaznak
oltást, még pedig nemcsak a himlőféle betegségek ellen, hanem olyan
természetü fertőzőbetegségek ellen is, amelyeknek kétségtelenül
baktériomok alkotják fertőző anyagukat.

Oltásnak nevezzük az olyan orvosi beavatkozást, amikor valami fertőző
anyagot enyhített, szelídített alakban azért juttatnak be készakarva az
ember testének szövetébe, hogy a fertőző betegség enyhébb és az orvostól
ellenőrizhető formában fejlődjék ki, s így elháruljon annak veszedelme,
hogy az ember véletlenül ne kapja meg a sokkal veszedelmesebb, eredeti
fertőző betegséget.

Az ember himlős betegsége ellen _Jenner_ annak az enyhébb természetü
himlőnek beoltását alkalmazta, amely a tehenek tőgyén szokott
keletkezni. Ennek a _Jenner_-féle védőoltásnak előzményei is vannak.

Régi tapasztalatból tudták, hogy aki a himlőt akár súlyos, akár enyhe
alakban egyszer már kiállotta, nem szokta újra megkapni. Azért a kinaiak
a könnyen himlőzött betegeknek ingét szerezték meg és felölttették
gyermekeikkel, hogy ezek is könnyü himlőt kapjanak. Indiában a braminok
oltottak, A kar bőrét dörzsölgették és fölkarcolták és Ganges-vízzel
áztatott, beszáradt himlőt kötöttek oda. A himlőanyagot nem a himlős
betegekről vették, hanem a beoltottak himlőjének anyagát tették el a
következő évi oltásokhoz. A konstantinápolyi görögök a 18. század elején
általában olttatták magukat himlővel. Ott látta az oltást az angol követ
neje, _Lady Worthley Montgue_ 1717-ben s gyermekeit is beoltatta,
egyiket Konstantinápolyban, a másikat Angolországban. Ekkép az ő nevéhez
fűződik az oltásnak a Nyugatra való átplántálódása.

Különben egy olasz orvos, _Timoni_, egy értekezésében terjesztette az
oltást az angol orvosi kollégiom elé.

Az emberi himlőnek mesterséges átoltását _variolatio_, vagy _inoculatio_
néven nevezték, s ezt a mesterséges himlőt általában nem tartották olyan
veszedelmesnek, mint a járványok során véletlenül elkapott himlőt.

A beoltást megelőzően hosszadalmas orvosi kezelésnek vetették alá a
beoltandókat. Ezt különben már az indiai braminok is megtették
oltottjaikkal.

Neves angol orvosok szegődtek a himlőoltás híveivé. Különösen az
szerzett híveket az oltásnak, hogy I. György angol király is beoltatta a
gyermekeit. 1758-ig már mintegy 200.000-re rúgott Angolországban a
beoltottak száma. Az angol példát Németországban, Franciaországban,
Olaszországban is követték, sőt Svédországban maga a kormány rendelte el
az emberi himlő beoltását.

A mesterségesen beoltott emberi himlő, csakúgy, mint a véletlenül
kiállott himlőzés, olyan átalakító hatással van az emberi testre, hogy
ez elveszti a fogékonyságát a himlővel való további megfertőződés iránt.
Úgyszólván mesterséges himlőjárvány támasztásával védekeztek a
himlőjárványok veszedelmei ellen. A védekezésnek ez a módja azonban csak
veszedelmes kísérletezés maradt. Nem igazolódott az a reménység, hogy a
beoltottak mind veszély nélkül állják ki a mesterséges himlőt. A
beoltott himlő is szedett áldozatokat, sőt Ferro szerint körülbelül
minden 19-ik oltás halállal végződött, amihez az a tapasztalat is
járult, hogy az átoltás alkalmával a himlős betegeknek esetleges más
betegségeit is átoltották. Az oltások azzal a veszedelemmel is jártak,
hogy valóságos himlőjárvány kitörésére szolgáltattak alkalmat, mert a
beoltott himlő véletlenül fertőzhette a be nem oltottakat is.

Amikor ekképpen az emberi himlő beoltása hitelét vesztette s a
védekezésnek ez a módja megrekedt volna, új irányba terelte az oltást
_Jenner_, a tehénhimlő beoltásával _(vaccinatio)_.

Angol gazdaságokban itt-ott tapasztalták, hogy a tehenek tőgyén
mutatkozó himlőhólyagok fejés folytán átragadnak a fejő-lányok kezére.
Azt is állították, hogy aki a tehénhimlőt elkapta, azon nem fogott az
emberi himlő. Némelyek készakarva iparkodtak is magukra tehénhimlőt
átoltani, de Jenner érdeme, hogy a tehénhimlő beoltásának fontosságát
fölismerte és ezt az oltást az emberi himlő elől való védekezés
rendszeres módjává avatta.

*

_Jenner_ Edward 1749. május 17-én született, Gloucester angol grófság
Berkeley nevü községében, ahol atyja lelkész volt. Atyját korán
elvesztvén, testvérbátyja intézte nevelését, aki szintén lelkész volt.
Ezt a bátyját annyira szerette, hogy kész doktor korában azért nem
vállalta el a Cook-féle expedicióban neki felajánlott állást, hogy
bátyját ne kelljen elhagynia.

Már az iskolában jobban érdeklődött az élő természet, mint a klasszikus
nyelvek iránt.

Sebésznek készült, azért Sodbury-be ment _Sudlow_ sebész mellé. Itt a
fiatal sebésztanulónak egy parasztasszony eldicsekedett, hogy ő nem fél
a himlőtől, mert tehénfejéskor valami kelevényt kapott a kezén. _Jenner_
ezen elgondolkozott s mikor 1770-ben Londonba került, a híres _Hunter_
John kórházába, tanulmányozni kezdte a tehénhimlő sajátságait. A híres
tudós nagy hatással volt tanítványára, viszont a mester is fölismerte
Jenner tehetségét, úgy hogy segédtanári állást ajánlott föl neki egy
összehasonlító anatómiai iskolában. A _Hunter_ mellett töltött két
esztendő fejlesztette ki _Jenner_ természettudományi gondolkozását. Hogy
az üres spekulálásnál többre becsülte a természettudományi
kisérletezést, arra élénk világot vet, amit a fiatal orvos _bath-i_
tartózkodásáról jegyeztek föl. Ebéd közben ugyanis arról folyt a
vitatkozás, hogy milyen természetü az égő láng, s vajjon a csucsában
nagyobb-e a hőség, vagy a magvában. _Jenner_ szó nélkül beledugta ujját
a gyertya lángjába, oda, ahol semmi égést nem érzett s csak annyit
mondott:

„Ez az én feleletem a kérdésükre.“

Mint kész orvos hazament Berkeleybe, ahol csakhamar nagy orvosi
gyakorlatra tett szert. Nemes gondolkozásáért általánosan kedvelték. De
a himlőoltás dolga sem hagyta nyugodni. Az uradalmi tehenészetekben
gyüjtött arra nézve tapasztalatokat, hogy akik fejés közben elkapták a
tehénhimlőt, azokat hiába oltották be emberi himlővel. Igy már 1788-ban
kijelentette, hogy a friss tehénhimlő beoltása megóvhatja az embert az
emberi himlőtől. E meggyőződését 1796-ban közvetetlen kisérlettel
igazolta. Egy _Phipps_ James nevü fiúnak a karján fölszínes metszéseket
tett s ezekbe bedörzsölte a _Nelmes Sarah_ fejőleány kezén fejés folytán
támadt tehénhimlő tartalmát. A fiu karján csakugyan himlőhólyagok
támadtak s így bebizonyult, hogy az emberre átoltódott tehénhimlő más
emberre is átoltható. Utóbb aztán meggyőződött, hogy a tehénhimlővel
beoltott fiut ismételten sem lehetett friss emberi himlővel sikeresen
beoltani. A kisérletezésre felhasznált fiut házzal és kerttel
ajándékozta meg. A tudományos világ kezdetben kételkedéssel fogadta
_Jenner_ kisérletei eredményét, sőt a londoni Royal Society a neki
beküldött értekezést azzal a megjegyzéssel küldte vissza, hogy eddigi
működésével szerzett hírnevét ne kockáztassa ilyen könnyelmüen,
_Jennernek_ azonban ez nem szegte kedvét, hanem saját költségén adta ki
értekezését 1798-ban, angol nyelven.

_Jenner_ tudományos közleménye nemcsak közfeltünést keltett, hanem egy
csapással meg is teremtette a himlő ellen való védekezésnek új módját, a
vaccinatio-t. Néhány év alatt százezrekre szaporodott a beoltottak
száma. A védőoltás terjesztésére alakult a _Royal Jennerian Society_,
amely friss oltóanyag termeléséről gondoskodott s népszerü füzeteket is
nyomatott, melyeket kereszteléskor osztatott ki a papok útján, hogy a
szülőket gyermekük beoltására figyelmeztesse.

Ezt a példát hazánkban is követték. Egy fakult lap van birtokomban,
melyet a szombathelyi római katolikus plébánia hivatalban 1832. márc.
3-án adtak egy akkor keresztelt nénikémnek. Szól pedig ekképpen:

– Keresztény Szülők! Apostoli Felséges Királyunk, Hazánk’
legkegyelmesebb Attya’ nevében, .............. szülöttetek Szent
Keresztsége alkalmatosságával, ez eránt, az Isteni gondviselés által
reátok bízott kisded eránt való, főfő szülői kötelességtek’
tellyesítésére intettek: tudni illik, hogy őtet a’ legelső
alkalmatossággal beoltatván, a’ tehénhimlő által a’ legértóztatóbb
betegségtől, az emberi himlőtől oltalmazzátok meg.

A lap hátulsó oldalán pedig ez van:

– Túlfelől megnevezett gyermek .............. alól írt által… Esztendő…
Hónapja… napján, annak rendi szerént beoltatott és többszöri nézegetés
és vizsgálás közben, rajta valódi tehénhimlő látszott.

A lap elülső oldalán a kipontozott helyek ki vannak töltve annak jeléül,
hogy a keresztelő pap, valami felsőbb meghagyásra, meg is adta a
szülőknek az útbaigazítást. Mivel azonban a hátulsó oldal kipontozott
helyei nincsenek kitöltve, nem tudhatni, megtörtént-e a beoltás.
Másrészt azonban megkaptam egy hasonló lapnak 1841. aug. 8-ról való
másolatát, melyen Pupos Károly devecseri járásbeli seborvos igazolja egy
gyermek sikeres beoltását.

E magyarországi példák is igazolják, hogy csakhamar messze földön
elterjedt _Jenner_ módszere s hogy mennyire érezték mindenütt az ő
fölfedezésének áldásos voltát. Úgyszólván föllélegzett az emberiség a
himlőjárványok csapása alól, pedig az emberi himlő beoltásával elért
balsikerek, sőt veszedelmek, eleinte eléggé megokolták azt a
bizalmatlanságot, mely _Jenner_ oltását fogadta.

Az elismerés azonban nem késett. Az egyszerü falusi orvost London városa
polgári joggal ajándékozta meg 1807-ben. Az angol parlament pedig előbb
10.000, aztán 20.000 font sterling – a mi pénzünk szerint összesen
750.000 korona – jutalmat szavazott meg _Jennernek_, hogy méltassa a
közegészségügy érdekében szerzett érdemeit.

A mai idők embere alig tudja elképzelni, hogy a himlő ellen való
védekezésnek ez az egyszerü módja, melyet _Jenner_ kitalált, milyen
roppant fontosságu beavatkozás volt az ember sorsának intézésébe.

Most már évtizedek óta vajmi ritkán kelt rémületet valamely vidéken
egy-egy fölbukkanó himlőjárvány. A himlő ritka előfordulása magyarázza
azt is, hogy a mai szemorvosok alig látnak olyan betegeket, akik
himlőtől vesztették volna el szemük világát. Az is általános
tapasztalat, hogy a fölbukkanó járványok szelidebb természetüek,
kevésbbé pusztitóak. Szinte azt lehetne hinni, hogy a himlős ragály
meggyöngült, tehát nem is kellene immár olyan nagyszabásu
intézkedésekkel védekezni ellene. Azonban éppen a himlőnek ez a ritkább
előfordulása és enyhébbé válása nemcsak nem csökkenti a _Jenner_-féle
oltás jelentőségét, hanem inkább annak örvendetes következménye, hogy az
oltás az emberiség közkincsévé vált. Éppen a nyolcvanas évek
himlőjárványa bizonyítja, hogy a himlő még a mai időkben is régi
hírhedtsége arányában pusztíthat, ha a kötelező himlőoltást nem veszik
elég szigoruan, ellenben Poroszország, ahol legszigorúbb az oltás
kötelező volta, úgyszólván alig ismeri már a himlőt.

Az emberi himlő ellen való védekezésnek _Jenner_ ajánlotta módja éppen
nem vált fölöslegessé, sőt a mindenkori himlőjárványok története
tanúskodik róla, hogy valóságos öldöklő vészt hárított el az emberiség
fejéről a himlőoltás. Ennek mértékét igazolja az a számítás, hogy a XVI.
és XVII. században általában a halálozásnak 10 százalékát írták a himlő
rovására. Franciaországban évenként 30.000 embert, _Darillard_ szerint
Európában évenként 3–400.000 embert ragadott el a himlő a XVIII.
században. Azt el se képzelhetjük, hogy mennyien kapták el a himlőt, ha
csak Pápai Páriz már említett állítását nem fogadjuk el való igazságul,
hogy 1000 ember közül alig kerülte el egy is a himlőt. Akik a himlőből
kigyógyultak, azokon is többnyire egész életükön át meglátszottak a
kiállott betegség nyomai. Erről tanúskodott a sok _rapos_, himlőhelyes,
vagy _csécshelyes_, vagy _ragyás_ jelzőnek elterjedt használata. E
szépséghibánál komolyabb jelentőségü volt, hogy a himlőből sokan
meghibásult látással, sőt vakon gyógyultak ki.

A himlő ugyanis nemcsak az ember bőrén ütközik ki, hanem a szemét is
megtámadhatja. A himlőhólyagok elroncsolhatják a szemhéjak bőrét és
kötőhártyáját s a védetlenűl maradó szemtekét a kiszáradás teszi tönkre.
Vagy pedig a szemhéjaknak a szemtekével való összenövése rontja meg a
szem használhatóságát. Közvetetlenebb baj, ha a szaruhártya elgenyed s
tömött, fehér hegedés teszi átlátszatlanná. Csatlakozhat a himlőhöz
szivárványhártya-gyulladás, érhártyagyulladás; elhomályosodhat a szem
lencséje, üvegteste, sőt a himlőt kiállott, de nagy mértékben elgyöngült
betegek szemében utólagosan ideghártya-gyulladás fejlődése ronthatja meg
a látást. A himlőokozta szembajok is gyakoriak voltak a járványok során.
_Andree_ 1846-ban megjelent közleményében azt állítja, hogy a himlőoltás
általánosítása előtti időben éppen annyi ember vakult meg himlőben, mint
egyéb szembajokban együttvéve, _Dumont_ pedig 1856-ban minden 100
megvakulás közül 35-öt mond himlőből eredettnek.

A himlő pusztításától való rettegés, a tőle való menekülni törekvés oly
általános volt, hogy ez eléggé magyarázza a biztos sikert igérő
_Jenner_-féle oltás hamaros elterjedését, bár a régimódi inoculatorok
minden követ megmozgattak ellene. Érdekes például az a följegyzés, hogy
azzal izgattak a tehénhimlő beoltása ellen, hogy ha tehénből állati
anyagokat juttatnak az ember vérébe, majdan a beoltottak nemcsak hogy
durva, állatias természetüek lesznek, hanem állati fülük, farkuk nől,
sőt kérődzeni kezdenek.

Kezdetben az egyház is gördített akadályokat az oltások elé s a
Szentatya engedélyéhez akarta kötni az oltást. Csakhamar azonban éppen a
katolikus papok buzgólkodtak leginkább a védőoltás elterjesztésén.

El is terjedt az oltás általánosan, bár az angol gondolkozáshoz híven,
nem a kötelező formában. Csak jóval _Jenner_ halála után, 1857-ben tette
az angol törvény kötelezővé a beoltást. Holott egyes német
tartományokban, pl. Bajorországban már 1807-ben, Badenban 1815-ben,
Württembergben 1818-ban, Szászországban 1826-ban kötelezővé tették az
oltást. Az egységes Németország 1874-ben rendelte el a kötelező
himlőoltást. Franciaországban is korán oltottak, már 1800-ban, sőt
Napoleon rendelettel szabályozta az oltást, a negyvenes években azonban
annyira elhanyagolták a Napoleontól származó intézkedéseket, hogy újabb
járványok, mint az 1857-iki és 1870-iki, szolgáltattak alkalmat a
védőoltás kötelező kimondására. Olaszországban _Sacco_ érdeme, hogy a
hatóságok támogatásával gyorsan általánossá vált a védőoltás. Az osztrák
tartományokban hamar elterjedt a himlőoltás, de csak 1886-ban tették
kötelezővé.

Igen tanulságos a himlőoltásnak magyarországi története. Az első
nyilvános oltást Pesten Bene Ferenc végezte 1801-ben, s könyveket is írt
a himlő veszedelmeiről, valamint a _mentőhimlőről_. Kívüle _Streit_
János és _Cseh-Szombati_ Sámuel buzgólkodtak a himlőoltás
elterjesztésén. _Schrand_ Ferenc országos főorvos javaslatára pedig a
helytartótanács 1804-ben több magyar városban elrendelte, hogy
oltónyirok termeléséről gondoskodjanak. Ugyancsak az ő javaslatára
kerületenkint ellenőrző bizottságokat neveztek ki. 1813-ban királyi
parancs jelent meg arra nézve, hogy a himlőoltást csak orvosok
végezhessék, 1826-ban pedig megszabták, hogy az orvosoknak a
himlőoltásbeli ügyességöket is igazolniok kell, mielőtt oklevelüket
megkapják. Az ötvenes években _Gebhardt_ Ferenc igazgatása alatt
középponti oltóintézet nyílt meg Pesten.

A magyar alkotmányos kormány 1876-ban fogadtatta el az országgyüléssel
az azóta sokat kifogásolt közegészségügyi törvényt, mely, minden
fogyatkozása mellett is, helyesebb alapokra helyezte a magyar
közegészségügyet. Ez a törvény a himlőoltás ügyét is országosan
rendezte, sőt elvben a himlőoltás kötelező voltát is kimondotta. Mivel
azonban nem történt gondoskodás a törvény büntetőerejü végrehajtásáról,
azaz hogy senkit sem lehetett az oltás elmulasztásáért megbüntetni, alig
lehetett szó általánosan kötelező oltásról. Eléggé kiviláglik ez abból a
statisztikából, hogy 10.000 oltásra kötelezett gyermek közül 1877-ben
mindössze csak 1656-ot oltottak be, ez a szám 1881-ben is csak 3749-re
emelkedett, aztán újra alább szállott. A nyolcvanas évek nagy
himlőjárványának kellett bekövetkeznie, hogy az intéző köröket fölrázza
aléltságukból s végre 1887-ben a megszigorított, új oltási törvény
büntetőjogi felelősséggel biztosította a himlőoltás általános kötelező
voltát. Az új törvény szerint 10 forinttól 300 forintig terjedhető
bírság kötelezi a szülőket, gyámokat s általában mindazokat, kik
gyermekről gondoskodni tartoznak, hogy a gondjaikra bízottakat életük
első évében beoltassák. Nyilvános iskolába nem szabad olyan gyermeket
beírni, aki orvosi bizonyitvánnyal nem igazolja, hogy egy éves korában
sikeresen beoltották. Amely gyermeken az első oltás nem fogott, egy év
múlva másodszor, esetleg a következő évben harmadszor is be kell
oltatni.

Hogy milyen nagy szükség volt az oltási törvény szigorítására, a
nyolcvanas évek ismétlődő járványairól följegyzett statisztikai adatok
vetnek rá szomoru világot.

Budapesten 1881-ben 442, 1882-ben 393, 1883-ban 77, 1884-ben 67,
1885-ben 179, 1886-ban 1588 ember halt meg himlőben. Nem kevésbbé
felütötte a fejét a himlő Debrecenben, Temesvárott, Kassán, más
városokban, de a vidéken is, úgy hogy Magyarországon három év alatt
38.013 embert ragadott el a himlő.

Az új oltási törvény hatásának tulajdoníthatjuk, hogy a föntebbi
statisztikát így lehetett folytatni. Budapesten meghalt himlőben
1887-ben 376, 1888-ban 14, 1889-ben egy sem, 1890-ben egy sem, 1891-ben
2, 1892-ben 4, 1893-ban 6, 1894 óta egy sem.

Az Európán kívüli világrészekbe is csakhamar átterjedt _Jenner_ oltása.
Északamerikában már 1800-ban oltottak. De legáltalánosabban az a spanyol
expedició terjesztette el, melyet _Balmis_, IV. Károly király udvari
sebésze vezetett a spanyol gyarmatokra. Az expedició a XIX. század
elején 22 gyermeket vitt magával, hogy ezeknek egymásután való
beoltásával gondoskodjék mindig friss oltóanyagról. Ezt a vállalkozást
utóbb megismételte _Balmis_ s a világot körülhajózván, Kínába is
elvitte, tehát a _Jenner_-féle himlőoltás ez úton eljutott abba az ősi
hazába, ahonnan az emberi himlő ragályozásával való védekezés kiindult
volt. A spanyol expediciónak másik része a délamerikai spanyol
gyarmatokra került, különösen Peruba, hol nagy ünnepléssel fogadták és
igen sokan beoltatták magukat. _Jenner_ tehát még életében megérte annak
dicsőségét, hogy a himlő ellen való védekezésnek az a sikeres módja,
melyet ő talált ki, úgyszólván az egész világon elterjedt. Ő
mindamellett megmaradt a betegei jóvoltáért fáradó jóságos falusi
orvosnak, bár úgy látszik, teljes tudatában volt felfedezése
fontosságának. Ő magát mintegy az Isten megbizottjának tekintette és a
védőoltás tökéletesítésén tovább is fáradozott, magyarázatokat keresve
azokra az esetekre, melyekben az oltás nem sikerült. Mivel ugyanis
előfordult, hogy évek múltán olyanok is meghimlőztek, akik tehénhimlővel
sikeresen be voltak oltva, _Jenner_ ezt úgy magyarázta, hogy az
oltóanyag nem lehetett friss, avagy áltehénhimlőből vették az
oltóanyagot.

Ő még azt hitte, hogy akit a tehénhimlővel egyszer sikeresen beoltottak,
az – csakúgy, mint aki az emberi himlőt kiállotta volt – egész életére
mentes marad az emberi himlőtől. Azonban évek során beigazolódott, hogy
ez a fertőzéstől való mentesség nem szól az egész életre, hanem
legföllebb 10–12 évig tart. A védőoltást tehát meg kellett toldani az
_ujraoltással_. Azokban az országokban, amelyek a védőoltást kötelezővé
tették, utóbb az ujraoltást is elrendelték. Igy Magyarországban is az
1887-iki megszigorított oltási törvényben arra is kötelezték a szülőket,
hogy gyermekeiket 12-ik életévük betöltése előtt újra beoltassák s az
ilykoru gyermekek újabb bizonyítvánnyal kötelesek az iskolába való
beiratkozáskor a sikeres újraoltást igazolni. Németországban a
besorozott katonákat harmadszor is beoltják. E példát nálunk is követik.

_Jenner_ találmánya tulajdonképpen empiriás természetü, azon a
tapasztalaton alapszik, hogy bizonyos fertőző betegségek kiállása olyan
változásokat idéz elő az ember testében, hogy ez elveszti fogékonyságát
ugyanazon bajnak újabb fertőzése ellenében. A védőoltás magyarázatát nem
tudták s az orvoslás történetében példátlan volt, hogy fertőzés ellen
fertőzéssel védekezzenek. A himlőjárványok nagy pusztításai magyarázzák
csak, hogy a kötelező himlőoltás annyira elterjedhetett. De nem csoda,
hogy mióta az emberiség fölszabadult a himlőjárványok veszedelmének réme
alól, meg-megingott a bizalom az oltások szükséges volta iránt, sőt
némelyek az emberi szabadságba való beavatkozásnak kezdték tekinteni azt
az eljárást, hogy készakarva betegítünk meg, tehénhimlővel fertőzünk
egészséges embereket, hogy egy esetleges emberi himlőjárvány idejére
biztonságot szerezzünk nekik.

Majd egy századon át egyedülálló orvosi művelet volt a _Jenner_-féle
oltás. Nagy fordulatnak kellett az orvosi tudományban bekövetkeznie,
hogy egy újabb humoralis pathologiai felfogás szakítson a minden kóros
elváltozást, a sejtek szaporodásából és fogyásából magyarázó tudományos
iránnyal. Diadalmaskodott az az újabb fölfogás, hogy még azokban a
betegségekben is, melyek az élő test bizonyos sejtcsoportjainak
megváltozásából erednek, valamint azokban is, melyekben kívülről
bejutott gombasejtek, bakteriumok a kórokozó csírák, igazabban véve, a
szövetnedvek elváltozása, bomlása támadja meg a test egészségét,
épségét. Ennek az újkori tudománynak volt messze előre tólt előőrse a
_Jenner_ találmánya. Ma már a legtöbb fertőző betegségről be van
bizonyítva, hogy az élő szervezetben – ha ugyan teljes bomlást: halált
nem okoz – olynemü változásokat idéz elő, hogy a test alkalmatlanná
válik rá, hogy ugyanaz a fertőzés mégegyszer ne vehessen erőt rajta. Ez
a fertőzéstől való mentesség, _immunitás_, némely fertőző bajra nézve
csak rövid ideig tart ugyan, de másokra nézve évek sorára elhuzódik.

Ebben a gondolatkörben _Jennernek_ még az is fő-fő érdeme, hogy a
fertőzéstől való mentesítés módjául az állati testen termelt s ezúton
mintegy megszelidített oltóanyag felhasználását jelölte meg orvosló
eszközül.

Különböző betegségeknek fertőző anyagát állatokba oltják be s az így
megfertőzött állat vérsavóját (serum) használják óvó, sőt gyógyitó
oltásokra. Oltásokat alkalmaznak a veszettség, a diftéria, a megdermedés
(tetanus), gümőkórság, pestis, sőt a kígyómarás mérge ellen is.
Természetesen nem tartoznak e csoportba az olyan fertőtlenítő oltások,
amikor nem valamely fertőző baj szándékos előidézésével küzdünk a
veszedelmesebb fertőzés ellen, hanem a fertőzés ellenszerével iparkodunk
a fertőzöttséget megszüntetni. Ilyen például a vérbaj (syphilis) ellen a
salvarsan beoltása.

Egyébaránt a _Jenner_-féle oltásban a gyakorlati élet némi
változtatásokat tett.

A himlő oltóanyagát, az úgynevezett oltónyirkot ma már nem a tehén
tőgyéről szedik, hanem a nyiroktermelő intézetekben borjaknak
leborotvált hasa bőrébe oltott himlőből szedik a friss oltónyirkot.

Oly nagy mennyiségben termelik egy-egy borjun is az oltónyirkot, hogy ma
már nincs szükség rá, hogy sikeresen beoltott gyermekek karjáról
oltsanak tovább. Az ilyen továbboltás különben is mindig avval a
veszedelemmel jár, hogy az elébb beoltott gyermeknek más valami
betegségét is át találják oltani a himlőnyirokban.

Hogy a tehénhimlő csakugyan enyhített mérgü variola, egészen a legutóbbi
időkig eldöntetlen kérdés volt. Azonban a budapesti oltó-intézetben
Pécsi Dani dr.-nak sikerült 1909-ben kisérletekkel igazolni, hogy a
valódi emberi himlő borjura átoltva a negyedik ujraoltás révén igazi
tehénhimlővé alakul át.

Látjuk ezekből, hogy a gyakorlati eredmény, az empíria, korszakalkotó
tudománynak csíráit viselte magában. Ennek fontosságát a tudomány
művelői érzik át legközelebbről. A nagy közönség közvetetlenebbűl abból
itélheti meg _Jenner_ érdemeit, ha néhány statisztikai adattal
világítunk rá az oltás hasznára.

Londonban a himlőoltás előtti időkben 10 százalékot is meghaladta évente
a himlőben való halálozás. A himlőoltás kötelező behozatala után 1.13
százaléktól 1.95 százalékig terjedt.

Poroszországban a kötelező himlőoltás behozatala előtt 1,000.000 lakos
közül évenként 309 ember halt meg himlőben; amióta pedig a himlőoltás
kötelező, 1883-tól 1892-ig, 7-re csökkent a himlőben való halálozás.

Hogy azokban az országokban is fordulhat elő még himlő, sőt kisebb
himlőjárvány is, melyekben a himlőoltás kötelező, annak az a
magyarázata, hogy csupán a gyermekeket oltják be, legföllebb egyszer
ismétlik meg az oltást. Érdekes adat erre nézve, hogy Poroszországban
1874-ben a polgári lakosság közül 100.000 emberre 9.52 százalék himlős
halálozás jutott, holott ugyanakkor a katonaság közül, melynek minden
egyes emberét újraoltották, senki sem halt meg himlőben.

A _Jenner_ ajánlotta védőoltást legszigorúbban Németországban
alkalmazták. Ugyancsak Németországban – még _Jenner_ életének utolsó
éveiben – toldották meg a himlő ellen való védekezést az újraoltással.
Az újraoltás természetes továbbfejlődése volt _Jenner_ találmányának,
biztosabbá, tökéletesebbé tette a himlő ellen való védekezést. Ez nem
vonhat le semmit az ő érdeméből, csak még inkább biztosította _Jenner_
művét, melynek megépitésében ő maga egy negyedszázadon át munkálkodott.
A szelídlelkü, zenével és költészettel foglalkozó tudós 1823-ban,
januárius 26-án hunyt el 74 éves korában. Tetemei szülőfaluja
temetőjében nyugosznak. Hazája a Westminster-apátságban, nagy emberei
között ajánlott föl neki helyet, de tiszteletben tartották a család
kegyeletét s így Berkeley őrzi emlékét. De London városa sem hagyta
jelöletlenűl választott polgára emlékét, a Trafalgar-téren 1857-ben
állitották föl szobrát.

Örök emléke azonban az egész föld kerekségén a _Jenner_-féle himlőoltás,
melynek sikerei áldják nagy nevét.

_Csapodi István dr._




Pasteur Louis.

1822–1895.

Hogy az újkori orvostudomány mennyire természettudományi alapra
helyezkedett, semmi sem bizonyíthatná jobban, mint az a sajátszerü
jelenség, hogy megépítői közül egyik főfő mestere nem is orvos volt,
hanem természettudós, még pedig kémikus s a fertőző betegségek ellen
való küzdelemben _Jenner_ himlőoltása volt az első siker. Ezt követte
_Semmelweis_ halhatatlan fölfedezése, amellyel a gyermekágyi láz
származását megállapította s a fertőtlenités lehetőségére rámutatott.
Majd _Lister_ a gyakorlati sebészetben alkalmazta a fertőtlenítést.
Azonban a fertőző bajok tudományába teljes világosságot a kémikus
_Pasteur_ vetett. De ez a tudós az ő tudomány-szakában is egészen uj
útat nyitott, mondhatni, új tudományt teremtett, amikor a mikroszkópikus
apróságu élőlények életműködésének kémiáját fedezte föl.

_Pasteur_ úgy indult, hogy bizonyára a kémia művelésének bármely
részében nagyot alkothatott volna. Hiszen egyszerre ismertté tette
nevét, amikor fölfedezte, hogy a szőlőcukrot kétféle borkősavra lehet
fölbontani, az egyiknek oldata a poláros fény sikját jobbra hajtja, a
másiké balra. Már ezzel éles megfigyelő tehetséget tanusított. Azonban
mint lángész, arra volt hivatva, hogy tudományos működésének terét is
maga teremtse meg. Az apró lények kémiáját fürkészte s ezen az úton lett
a nemzetgazdaság oszlopává, egyszersmind az orvosi tudomány apostolává.

_Pasteur Louis_ 1822-ben született, december 27-én Dôleban, Jura
departement-ban. Apjának timármestersége alkalmat adhatott neki, hogy a
kémiai műveletek iránt már gyermekkorában érdeklődjék, de szelleme
fejlődésére nagyobb hatással lehetett édesanyja, akit mélyérzésü, elmés
és lelkes asszonynak mondanak. Hiszen a nagy emberekről általában azt
vélik, hogy a nagyság csíráját anyjuk szokta beléjük oltani.
Szülőfalujából Arboisba költöztek, a fiatal _Pasteur_ itt járt iskolába,
majd a besançoni kollégiumban tanult. 1843-ban fölvették az Ecole
normaleba, ahol _Balard_ volt tanára a kémiából, a Sorbonne-ban pedig
_Dumas_ J. B.-t hallgatta.

Az Ecole normale rendszere jó hatással volt a fiatal kémikus
fejlődésére, mert kisérleti tanulmányait szabadon végezhette. Hálásan
szokott megemlékezni _Delafosse_-ról, aki őt a fizikában kalauzolta.

A molekulás fizika terén tett tanulmányainak eredménye volt az a
fölfedezése, amellyel a borkősav kétféle változatát fölismerte.
Fölfedezését az akadémia elé terjesztette, amelynek elismerő birálata a
26 éves ifjúnak Dijonban a fizika, egy évvel utóbb, 1849-ben
Strassburgban a kémia tanárságát szerezte meg. Itt meg is házasodott,
elvette _Laurent_ akadémiai rektor leányát.

Strassburgban újra kezdte a borkősavval való kisérleteit s azt az
érdekes fölfedezést tette, hogy az optikai tekintetben közönyös
szőlősavas ammoniáknak fehérje hozzáadásával való erjesztésére ennek
oldatából fokról-fokra eltünik a polározó fényt jobbra hajlító borkősav
és végre csupa balra hajlító borkősav marad. Azt is tapasztalta, hogy ha
penészgomba hat a szőlősavra, szintén a jobbra fordító borkősavat
fogyasztja el. Mivel kisérletei során meggyőződött, hogy csak az
életfolyamatok termékei hajlítják el a polározás síkját, az élettani
kémia iránt kezdett érdeklődni. Vizsgálatai és kisérletei igazán
korszakalkotók voltak. Pedig a nehézségek két szélsőség felől
tornyosultak tudományos iránya elé. Egyrészt be kellett bizonyítania,
hogy bizonyos kémiai folyamatok előidézéséhez apró élőlények
szükségesek, másrészt be kellett bizonyítania, hogy ezek az apró lények
nem keletkezhetnek maguktól, úgynevezett őstermődés útján.

Tudományos szempontból _Pasteur-_nek legfőbb érdeme, hogy az őstermődés
lehetőségét megdöntötte.

Az őstermődés (generatio spontanea v. aequivoca) fogalmán azt értették,
hogy szervetlen anyagok szerencsés találkozása során élőlények
keletkezhetnek, még férgek és bogarak is. Ide tartozott az a balhiedelem
is, hogy némely gonosz embert a vérükben termett tetvek emésztettek meg.
A balhitnek ez a foka rég megdőlt ugyan, de még a XIX. század tudósai is
azt vallották, hogy a legalsóbb rendü parányi lények maguktól teremnek.
Történeti sorrendben ugyan előbb _Pasteur_-nak az erjedésről való
vizsgálatairól kellene szólni, de a kérdés tudományos fontossága
megokolttá teszi, ha előbb az őstermődés ügyében kivívott diadalát
nézzük.

1857-ben az Ecole normale superieur igazgatójának hívták meg Párisba.
Mivel pedig laboratoriumot nem kapott, saját költségén rendezett be
vizsgálatai számára egy kis vizsgálóhelyiséget. Itt akart az őstermődés
kérdésével foglalkozni, bár Biot le akarta róla beszélni, mert aggódott,
hogy nem juthat eredményhez. Az őstermődés védelmére _Pouchet_ egy
látszólag igen meggyőző kisérlettel szállott síkra.

Forró vízzel töltött palackot jól elzárva, kéneső fürdő alatt nyitott
meg és frissen készített oxigént vezetett beléje. Ugyancsak kéneső alatt
a palackba néhány gramm szénát vitt be, amit előbb 2–300 fokra hevített
volt. Mivel pedig egy hét múlva csak úgy hemzsegtek a mikroszkópikus
apró lények a szénán, csakugyan bebizonyítottnak látszott, hogy azok
maguktól keletkeznek.

_Pasteur_ azonban a Sorbonne-ban tartott nyílvános előadáson
demonstrálta, hogy a kénesőfürdő fölszínét ellepő porból, a belemerített
palackba okvetlenül jut be egy rész, s az ebben a porban levő csírákból
fejlődnek a szénán talált gombák. Másrészt kísérlettel bizonyította be,
hogy bomlásra igen hajlandó anyagok sem bomlanak, ha nem jutnak beléjük
bomlasztó csírák.

Hevített üvegballonba forralással csírátlanított, bomlásra igen hajlandó
folyadékot öntött. A ballon platinacsövét megtüzesítette, a ballont
fölforralta, hogy aztán kihülésekor az izzó platinacsövön csirátlanul
nyomuljon belé a levegő. Ezután a ballon csövét hirtelen beforrasztotta.
Mivel a folyadékhoz bomlasztó csíra nem juthatott, a folyadék akármeddig
is változatlanul tiszta maradt. Mihelyt azonban a ballon csövét eltörte,
úgy, hogy a külső levegő a folyadékhoz férhetett, ez rövid idő alatt
megbomlott, zavarodott.

Ilyen kísérletekkel azt is igazolta, hogy tiszta hegyi levegőben
kevesebb a fertőző csíra, mint a poros levegőben.

_Pasteur_ kísérletei folytán a _generatio spontanea_ végképpen lekerült
a tudományos gondolkozás színteréről. Be van immár bizonyítva, hogyha
valami anyagban mikroszkopikus apróságu állati vagy növényi lények
vannak, ezek nem keletkezhettek maguktól az anyagból, hanem kívülről
belejutott csírák. Élet csak életből fakadhat: _omne vivum ex vivo_.

Ha _Pasteur_-nek az őstermődés megdöntésére irányuló vizsgálatait
tudományos szempontból első helyre tettük, gyakorlati szempontból még
fontosabbnak kell azokat a vizsgálatait tekintenünk, amelyekkel a
mikroszkópikus apróságu lényeknek a kémiai folyamatokra való hatását
bizonyította be.

Erjedő folyadékokban már _Leeuwenhoek_ látott a XVII. század végén
nyulós üledéket s az erjedéskor támadó üledékben _Caquiard de Latour_
bimbózó sejteket talált, amelyekről gyanította, hogy valami közük van a
cukor erjedéséhez, sőt _Schwann_ már kimondotta, hogy összefüggés van az
élesztő sejtek növekedése, meg a szeszes erjedés között. A kémikusok
azonban általában tagadták az erjedő folyadékokban talált sejteknek az
erjedés folyamatában való közreműködését, sőt tudománytalannak tartották
az ilyen föltevést. Ugyanis az ujabb tudomány elvetette magyarázataiban
az úgynevezett életerőt, a szerves élet működéseiben is kémiai és
fizikai folyamatokat látott. Ezzel a materialista fölfogással szemben a
régi vitalista nézetek fölújulásától féltek. _Berzelius_ és
_Mitscherlich_ csupán annyit engedtek meg, hogy bizonyos bomlasztó
fehérje anyagok csupán érintő hatással vannak az erjesztésre, de ahhoz
sem semmit hozzá nem adnak, sem belőle semmit el nem vesznek. Még
_Helmholtz_ is csak másodlagos jelenségeknek jelentette ki a rohadáskor
található apró szervezeteket. A kémikusok vezére, _Liebig_, hevesen
harcolt azok ellen, akik a mikroszkópikus csíráknak részt követeltek a
kémiai bomlásokban, mintha ebben az életerő teóriája kísértene megint.
_Liebig_ az erjedéseket egyszerü kémiai folyamatoknak mondotta,
amelyeknek megindítói a bomlott fehérje anyagok. Szerinte az
élesztősejtek elszaporodnak, mert táplálékot találnak, de nem ők okozzák
szaporodásukkal az erjedést, ő élesztő sejtek nélkül is lehetségesnek
tartotta az erjedést.

_Liebig_-gel szemben _Pasteur_ tört lándzsát amellett, hogy az
erjedéseket élő csírák okozzák. Nem a régi életerő teoriáját akarta
föltámasztani, hanem egy új, vitalista elméletet alkotott, amellyel a
mikroszkópikus apróságu élőlények életműködésének tulajdonította az
erjedéses folyamatok megindítását. A szőlősavas ammoniák oldatán
tapasztalta, hogy a penészgomba a saját fejlődéséhez szükséges szenet a
vegyületből veszi magához s eközben az oldatot, a polározás síkját balra
fordító, borkősavas ammoniákká változtatja át. Az erjedések kérdésével
_Pasteur_ 1854-ben kezdett tüzetesebben foglalkozni, amikor a lille-i
természettudományi fakultás szervezésével bízták meg. Mivel ennek a
városnak legfőbb ipara a cukorrépából való szeszfőzés, alkalomszerü
feladatának tekintette, hogy a szerves erjedésről tartson előadásokat.

_Liebigék_ az erjedést egyszerü kémiai folyamatnak tekintették, amelynek
megindításához bomlásban levő fehérje-anyag szükséges. _Pasteur_ a
minden erjedéskor megtalálható apró szervezetek életmüködését tette az
erjedés okozójává. Ezek az apró szervezetek, amelyeket hasadó gombáknak,
azaz baktériomoknak nevezünk, a megélhetésüket biztosító anyagból
táplálkoznak és oszlás útján rendkívül hamar elszaporodnak,
táplálkozásuk és szaparodásuk révén pedig megbontják, erjesztik a
meglepett, vagyis fertőzött anyagot. _Pasteur_ kísérletei során
meggyőződött, hogy mindenféle erjedésnek megvan a saját hasadó gombája,
s viszont mindenféle hasadó gombák éppen bizonyos erjedést támasztanak.

Nézetének helyességét legelébb is a tejsavas erjedéssel bizonyította be.
Hogy tejsavas erjedést kapjon, nem tejbe oltott megsavanyodott tejet
vagy bomlott fehérjét, hanem a sörkészítésre szánt, megszűrt cukros lébe
oltott be a tejsavas erjedésben levő folyadék üledékéből vett csírákat.
A beoltott gombák csakhamar elszaporodtak s a cukros lében tejsavas
erjedés keletkezett. Ezzel a kísérletével tisztán tenyésztette az
erjesztőgombákat, s az úgynevezett tiszta tenyészetekkel alapját
teremtette meg a bakteriológiának. Még meggyőzőbb formában úgy ismételte
meg ezt a kísérletét, hogy sörlé helyett vízben oldott cukrot,
kristályos ammoniáksót, foszforsavas káliumot és magnéziát, aztán ebbe a
folyadékba oltotta be a tejsavas erjedés csíráit. A tejsavas erjedés
ekkor is megindult, pedig a fehérjének nyoma se volt az oldatban, az
erjesztőgombák csakis a cukorból táplálkozhattak. Aztán ugyanilyen
folyadékba sörélesztőt tett, akkor meg, ugyancsak fehérje jelenléte
nélkül, szeszes erjedés keletkezett.

Igen fontos fölfedezésre jutott, amikor a vajsavas erjedést
tanulmányozta. Azt tapasztalta, hogy ehhez az erjedéshez nemcsak hogy
nem kell oxigén, hanem inkább az oxigén megakasztja a vajsavas erjedést,
ellenben szénsav átáramoltatására az erjedés élénkül. A vajsavéhoz
hasonló erjedést _Pasteur levegőhíjas_ vagy _anaërobos_ erjedésnek
nevezte. Ellenben _aërobos_-nak nevezte a levegőfogyasztó, vagyis szabad
oxigénra szoruló erjesztőket. Ezeknek szaporodása megszűnik, ha szénsav
hatása alá kerülnek. További vizsgálatai során megállapította, hogy
szeszes erjedéskor kezdetben olyan csírák működnek, amelyeknek oxigénra
van szükségük, de csakhamar szénsavréteg takarja az erjedő folyadékot s
a szénsavréteg alatt levegőhiasan folytatódik a szeszes erjedés. A
szeszes erjedés tehát levegőhías élet.

Igen fontos törvényt állapított meg _Pasteur_ a különböző baktériomok
tanulmányozása révén, hogy tudniillik a természet háztartásában
általában az aërobos szervezetek kezdenek működni, oxigént vonnak el,
aztán átengedik a további bomlasztást az anaërobos szervezeteknek. Tehát
a kétféle bomlasztó csírák bizonyos együttműködést _(symbiosist)_
fejtenek ki. Az erjesztők maguk is, mihelyt működésüket befejezték,
elhalnak, megrohadnak, vagy amint ellenfeleinek felelvén, mondotta: _az
erjesztők erjesztői maguk is erjesztők_.

A levegőre szoruló erjedések legjobb példaképe az ecetes erjedés. Ez
csakis szabad oxigén jelenlétében történhet s azonnal megszűnik, mihelyt
a levegőt elvonják tőle. _Liebig_-nek éppen az ectsavas erjedés volt
látszólag a fő erőssége, mert, úgymond, a vízzel higított alkohol nem
ecetesedik meg, ha nem tesznek hozzá valami bomlékony anyagot, például
húslevet, lisztet, hogy ez az oxigént átvigye az alkoholra és így az
oxidálódást lehetővé tegye: _Pasteur_ igen egyszerűen de annál
meggyőzőbben cáfolta meg Liebig magyarázatát, és védte meg a maga
igazát. Borral félig megtöltött palackot jól elzárt, bizonyos idő mulva
a bor megecetesedett, ha azonban a félig telt boros palackot ugyancsak
jól elzárva, meleg vízbe állította, úgy, hogy hőmérséke 60 Celsius fokot
ért el, akkor a bor, akármeddig állott is, nem ecetesedett meg. Hogy
pedig a melegítés csupán az erjesztő gombákat ölte el s nem a bort
változtatta úgy át, hogy ne bírjon megerjedni, azzal bizonyította be,
hogy a bor mégis megerjedt, mihelyt a dugót kihúzta és a borba levegőt s
vele erjesztő gombákat fújt bele. Tehát csakis az erjesztő gombák
elszaporodásával, életműködésük folyamataként, vivődik át az oxigén az
alkoholra, hogy ecetsavvá oxidálódjék. Az ecetsavas erjedésről
Orleansban, az odavaló ecetgyárosok fölhívására tartotta meg híres
előadását. Mikor Orleansban az ő utasításai szerint kezdtek ecetet
gyártani, tíz nap alatt sikerült száz liter borból kilencvenkét liter jó
borecetet készíteni, holott a régi módon kétszáz literből hetenként tíz
liternél nem kaptak többet.

_Pasteur_ bebizonyította, hogy még a forgácsra öntéssel történő
ecetkészítéskor is a forgácson tapadó erjesztőgombák végzik az alkohol
ecetesítését. Megvédte a rég ismert _ecetvirág_ becsületét,
bebizonyította, hogy ennek az apró növénykének, _(micoderma aceti)_
élete folyamata révén oxidálódik a bor alkoholja ecetsavvá. A 60 Celsius
fokra való fölmelegítés elöli a micoderma sejtjeit, azért szünteti meg
az erjedést. Az erjesztősejtek a levegőben libegve jutnak be a borba és
oxigén jelenlétében elszaporodván az ecetsavas erjedést megindítják.

_Pasteur_ kezén így kapcsolódik az elméleti tudománnyal a gyakorlati
élet. A szürke tudós laboratóriumából nagy közgazdasági haszon fakadt.
Még nagyobb gyakorlati eredménye volt annak a kísérletezésnek, amellyel
a bomlasztó gombák életműködését iparkodott megakasztani. Már az
ecetsavas erjedés tanulmányozásában kitalálta, hogy melegítéssel meg
lehet az erjedést akadályozni. Ezen az alapon találta ki a módszert,
amely szerint bomlásra, erjedésre alkalmas folyadékokat óvni lehet. Ezt
a módszert az ő nevéről nevezik _pasteurizálásnak_.

Tudvalevően a bornak bizonyos betegségei vannak, nemcsak megecetesedik,
hanem nyúlóssá, kesernyéssé válhat. Ezekről a betegségekről is azt
állapította meg _Pasteur_, hogy bizonyos gombafajok okozzák, amelyeket
55–60 Celsius fokra való melegítéssel el lehet ölni s így a bort a
romlástól megóvni anélkül, hogy színe, zamatja megváltoznék. A
pasteurizálást előbb csak a palackokra fejtett borra alkalmazta (1863.),
utóbb azonban egész hordónyi bornak fölmelegítése is lehetővé vált. Évek
multán a lefejtett sörnek fölmelegítését is kitalálta, bár itt a sörnek
szénsavtartalma tette nehezebbé föladatát. Igen célszerünek bizonyult a
pasteurizálás a tejre nézve. Ha a tejet alkalmas készülékben 60 Celsius
fokra melegítik s ezen a hőmérséken egy óra hosszat hagyván, megint
lehütik, a tejben nemcsak a bomlasztó csírák pusztulnak el, hanem a
tehén gümőkórságának bakteriomái is, s emellett a tej megtartja
természetes ízét, nyers állapotát, nem lesz belőle forralt tej. Igy a
tejet bátran lehet nyersen fogyasztani.

A pasteurizálással elért siker arra bírta a francia kormányt, hogy
_Pasteur_ tanácsát kérje ki azzal a veszedelemmel szemben, amely a
francia selyemtenyésztést pusztulással fenyegette. A selyemgubó-termelés
évi értéke 130 millió frankról 30 millió frankra csökkent. A megriadt
délvidék sürgős intézkedést követelt. A kormány megbízásából _Pasteur_
1865-ben Haisba utazott s a kérdés pontos tanulmányozásához látott.
Megállapította, hogy a selyemhernyókat kétféle betegség pusztította.
Mind a kettő ragadós természetü, az egyik az úgynevezett _pébríne_,
amelynek fertőző csírái a peterakás alkalmával a beteg lepkékről
származnak át a petékre s a belőlük kikelő hernyókra, amelyek aztán nem
fejlődnek ki és nem gubózzák be magukat, holott ha a hernyók kifejlődött
korukban fertőződnek meg, elvégzik a gubószövést és lepkévé alakulnak. A
védekezésnek azt a módját ajánlotta _Pasteur_, hogy a tojó nőstény
petéit tiszta vászondarabkán kell felfogni és mikroszkópium alatt
azonnal megvizsgálni, nincsenek-e a petéken azok a gombatestecskék,
amelyek a fertőzést okozzák. A fertőzött petéket a vászonnal együtt el
kell égetni. Ezt a vizsgálást munkásasszonyok és leányok végzik.
Tenyésztésre csakis a teljesen tiszta petéket szabad használni. Ennél a
betegségnél is veszedelmesebb az úgynevezett _flâcherie_, amelynek
fertőző anyaga a fénylő spóra, évekig is eláll, ha ki is szárad s a
szederfalevelek útján kerül a hernyókba. _Pasteur_ öt évig foglalkozott
a selyemhernyó kétféle betegségének tanulmányozásával s bár közben
gutaütés is érte, betegen is teljes eredménnyel oldotta meg feladatát.
Milliókat mentett meg a nemzeti vagyonnak. Az osztrák kormány hivására
Isztriába is ellátogatott, bár szélütése miatt fekve és részben
gyaloghintóban szállítva tette meg az utat Olaszországon át. A tiszta
peték tenyésztése a Trieszt melletti kisérletező helyen is sikerült, úgy
hogy megkapta az osztrák kormány 5000 forintos pályadíját.

Az éles eszü és nagy munkaerejü tudóst legszebb férfikorában, életének
46. esztendejében gutaütés érte és így már-már az a tragikum fenyegette,
hogy a tudomány dicsőségére s a nemzetgazdaság javára olyan eredményes
müködése időelőtt félbeszakad. Azonban jobb sorsot szánt neki az isteni
végzet. Meggyógyult, bár baloldali szélhüdéséből soha se épült ki
egészen, ép elmével és teljes munkakedvvel dolgozott még 28 esztendeig.

A tudós kémikust az erjedések kémiai tanulmányozása avatta a
bakteriológia művelőjévé. Kutató elméje ezen a téren eljutott az állati
betegségek tanulmányozására.

Miután a selyemhernyó betegségének fertőzéses voltát bebizonyította, a
lépfenéről és tyukkoleráról is megállapította, hogy fertőző
természetüek, bizonyos fertőző csírák elszaporodásából erednek.

_Pasteur_ nem volt orvos, de kisérletekre támaszkodó tanításával nagy
hatással volt az újabbkori orvosi tudomány fejlődésére. A belorvoslás
nagyhírü német professzora, _Traube_, az emberi vizelet ammoniakos
erjedésére nézve elfogadta _Pasteur_ felfogását, aki ennek az erjedésnek
bakteriomát már 1862-ben fölfedezte, sőt azt is tapasztalta, hogy ennek
szaporodását a bórsav megszünteti. Az ujabbkori sebkezelés apostola, az
angol _Lister_, maga is beismerte, hogy a sebészeti antiszepszis
gondolatát _Pasteur_-től tanulta. Az orvosi tudomány fejlődése körül
szerzett érdemeit a bonnei egyetem azzal igyekezett meghálálni, hogy
1868-ban a kémikus _Pasteurt_ az orvosi tudományok doktorává választotta
és erről díszoklevelet küldött neki.

Az orvosi tudomány fejlődésére legigazibb hatással a lépfenére vonatkozó
vizsgálatai voltak. Igaz, a lépfene fertőző csírájának, _vibrio_-jának
fölfedezése érdemében _Koch Róbert_-tal osztozik. De azokat a
nehézségeket, amelyeket a bakteriomos eredet ellenzői támasztottak, csak
_Pasteur-nek_ 1876-ban _Joubert_-tal kezdett vizsgálatai háritották el.
Különösen _Jaillard_ tette azt az ellenvetést, hogy lépfenében elhullt
állatok vérével beoltott házinyulak elpusztultak ugyan, de vérükben a
lépfene bakteriomait nem lehetett megtalálni; másrészt _Bert Paul_
lépfenés állatok vérében oxigén bevezetésével ölte el a baktériumokat, s
az így, a lépfene csírájától megfosztott vérrel jutott hasonló
eredményre. Ezeket a tapasztalatokat a lépfene neves kutatója, _Davaine_
is megerősítette. _Pasteur_ bebizonyította, hogy a gyorsan rohadó
lépfenés tetemekben a lépfene aërobos bacillusa igen hamar elpusztul,
ellenben gyorsan elszaporodik az az anaërobos bacillus, amelyet ő
_vibrion septique, Koch_ pedig _bacillus oedematis maligui_ néven
nevezett s ez utóbbi bacillusnak igen ellenálló spóráit fedezte föl
_Pasteur_. A lépfene bacillusát az ő módszere szerint tisztán
tenyésztette és sikerült neki többszörös tovább tenyésztés után is
halálos fertőzést támasztani, amikor a kísérleti állatok vérében mindig
megtalálta a lépfene bacillusát.

Éles megfigyelő tehetségéről tanuskodik az a kisérlete, hogy a lépfene
fertőzése ellenében természeténél fogva mentes tyúkot is fertőzni lehet
a lépfene bacillusával, hogyha testét erősen lehűtik, ezzel ellenálló
képességét gyöngítik; ellenben, az ily módon sikeresen fertőzött tyúk
életét meg lehet menteni, ha testét hamarosan fölmelegítik.
Kisérleteivel bebizonyította, hogy a lépfene fertőző anyaga nem állandó
tulajdonságu, hanem fertőző voltát fokozni és csökkenteni lehet. Ez a
kisérlete volt az első lépés ahhoz a főfő fontosságu fölfedezéséhez,
amelyet _attenuatió_-nak nevezett s amelyhez a tyúk-kolera
tanulmányozása révén jutott.

Egy neki megküldött kakasfejben igen gyorsan szaporodó és rendkivül
könnyen fertőző bacillust talált, amelynek húslében nevelt
tenyészeteivel mindig sikerült a beoltott állatokat elpusztítani. Egy
ízben aztán régibb tenyészetből oltott s azt tapasztalta, hogy a
beoltott kakas csak megbetegedett, de életben maradt, sőt aztán friss
tenyészettel beoltva sem kapta meg a tyúk-kolerát. _Pasteur_ elméjében
ez a véletlen tapasztalat egy nagy gondolatot érlelt meg. Föltételezte,
hogy a fertőző tulajdonságu bacillusok a levegő oxigénjának hatása alatt
megváltoznak, fertőzésük hevessége, _virulentiá_-ja csökken,
_attenuálódik_. Ezután nagyszámu kisérletekkel győződött meg arról, hogy
a fertőző anyag virulentiáját tetszés szerinti mértékben gyöngítheti és
hogy minden gyöngébb fertőző anyag beoltása megvédte a kisérleti
állatokat a valamivel erősebb fertőző anyag ellen.

A tyúk-kolera fertőző anyagával elért jó eredmények arra sarkalták
_Pasteurt_, hogy a lépfene bacillusának attenuálását is megkisérelte.
Ezt azon a módon, mint a tyuk-kolerával tette, nem érhette el. Az okát
abban ismerte föl, hogy a lépfene bacillusában igen hamar kifejlődnek
azok az endogéneus spórák, amelyeknek fertőző képességét nem lehet
meggyöngíteni. Azt tűzte ki tehát feladatául, hogy megakassza az
endogèneus spórák fejlődését. Ez sikerült is neki, még pedig a
pasteurizáláshoz hasonló módon. A lépfene tenyészetet 42–43 Celsius
fokra melegítette, a spóraképződés megakadt. Aztán mennél tovább
tartotta ezen a hőfokon s a levegő behatása alatt a tenyészetet, annál
jobban csökkentette a virulentiáját. Egyszersmind arról is meggyőződött
kisérleteivel, hogy az ily módon gyöngített tenyészetek mentességet
szereznek az erősebb mérgü oltások ellen.

Ennek a fölfedezésnek annyira örült, hogy lelkes kedvben érkezvén haza
lakására, egész önérzettel mondotta: „Vigasztalhatatlan volnék, ha most
tett fölfedezésem nem francia fölfedezés volna!“

Annyira bízott igazában, hogy attenuált tenyészeteivel azonnal
hozzáfogott szarvasmarháknak és juhoknak lépfene ellen való
védőoltásához. Ezek az oltások, amelyek kezdetben, kivált a német
bakteriológusok részéről heves ellenzéssel találkoztak, az
állattenyésztés hathatós védelmének bizonyúltak, úgy hogy ma már el sem
lehetnek a gazdaságok a _Pasteur_-féle oltások nélkül.

Magyarországi statisztikai adatok szerint (Hutyra) a lépfene ellen
beoltott lovaknak 0.19%-a pusztúlt el, a szarvasmarháknak 0.01%-a, a
juhoknak 1.19%-a volt a veszteség, holott azelőtt járványosan pusztított
a lépfene.

Háziállatoknak lépfene ellen való beoltása azért is fontos védekezés,
mert a lépfenés állatokról átragadhat az emberre is a baj és könnyen
halálossá váló pokolvar alakjában fertőzi meg.

Az ugyancsak nagy mértékben ragályos sertésorbánc is egyike szokott
lenni a súlyos gazdasági csapásoknak. Ennek fertőző csíráiról 1882-ben
azt állapította meg _Pasteur_, hogy házinyulakba oltva fokozatosan lehet
a virulentiáját csökkenteni. Az ezúton való gyöngítéssel sikerült a
sertésorbáncnak a védőoltását is kitalálnia. Ezzel a védőoltással
sikerült Magyarországon is a sertésorbáncban elhullott sertések számát
0.75 százalékra csökkenteni. (Hutyra.)

Ujabb időben sokszor esik szó az úgynevezett _toxin_-okról. Így nevezik
azt a mérges anyagot, amelyet az élő testben termelnek a különböző
baktériomok. Ezek a toxinok, az ő baktériomaiktól különválasztva is
ártalmasak, betegségokozók, sőt, mai fölfogás szerint, a fertőző csírák
toxinnal mérgezik meg, pusztítják el az élő testet. Ennek a tanításnak
első nyomait látjuk Pasteurnek abban a kísérletében, hogy a tyúk-kolera
bacillusának húslében való tenyészetét megszűrvén, a bacillustól
teljesen mentes folyadék beoltásával sikerült tyúkokon a tyúk-kolera
egyik jelenségét, az álomkórságot előidéznie.

Ha végigtekintünk a nagy francia tudósnak sikerekben olyan gazdag, a
tudományra olyan fényes, a közgazdaságra olyan eredményes tevékenységén,
alig bírjuk fölbecsülni hosszu élete során szerzett érdemeit. Az
őstermődés balhitének megdöntése, az erjedések mivoltának megoldása, a
pasteurizálás kitalálása, az állati fertőző betegségek földerítése, de
különösen a fertőző anyagok attenuálása és az erre alapított védőoltások
nemcsak ismertté tették _Pasteur_ nevét, hanem örök időkre biztosítják
is emlékét.

Azonban ez a sokoldalu, áldásos tevékenység még mindig nem merítette ki
tudományos munkássága teljességét. Még egy nagy cselekedettel, az ebdüh
vagy veszettség tanulmányozásával és az ezen a téren elért sikerekkel
tette emlékezetessé életének utolsó másfél évtizedét.

A veszettség vagy ebdüh régóta ismert borzasztó betegség, melyet kóbor
ebek és farkasok marása olthat át az emberre. Ritkábban más állatok is
átszármaztathatják. Amely emberen a veszettség kitört, gyógyíthatatlan.
Gyógyításával az orvosi tudomány egészen tehetetlen volt. Az itt-ott
ajánlott elhárítószerek sikere csak látszat volt, amennyiben nem minden
veszett eb marása után tör ki a veszettség s nem is szokott két-három
hétnél hamarább kifejlődni.

_Pasteur_ 1880 óta érdeklődött a veszettség iránt. A betegségnek az a
természete, hogy csak később tör ki, azt a meggyőződést érlelte meg
benne, hogy a veszettséget is apró, élő szervezetek okozhatják.
Vizsgálatai során nem sikerült ugyan efféle mikrobákat találnia, de
megállapította, hogy a veszettség fertőző anyaga a veszett állat nyúlt
agyvelejében van.

Veszett ebek nyúlt agyveleje húslében eldörzsölve a veszettségnek biztos
oltóanyaga.

Ha ebből a kísérleti állat agyhártyájába oltanak, két hét mulva megvesz.
Az oltóanyagot a levegőn szárítván, hatékonyságát sikerül csökkenteni.
Kísérleteivel meggyőződött, hogy ha kellően meggyöngített oltóanyaggal
kezdte az oltást, aztán mind kevésbbé-kevésbbé gyöngített, végre egészen
gyöngítetlen oltóanyagot oltott be, a kísérleti állat nem veszett meg.
Az ily elbánásban részesült ebek akkor sem vesztek meg, ha utóbb
valóságos veszett eb marta is meg őket. Az oltással elért mentesség
körülbelül öt évig tart. Kísérletei alapján arról győződött meg
_Pasteur_, hogy a veszettség akkor tör ki, ha a fertőző anyaga eljut az
idegrendszer középpontjába, az agyvelőbe. Mivel pedig hosszabb idő,
legalább két hét telik el, míg a fertőző anyag az agyvelőben
elszaporodik, arra a gondolatra jött, hogy a veszettség kifejlődését
elháríthatja, ha sikerül a meggyöngített erejü oltóanyag hatásával az
agyvelő fogékonyságát csökkenteni s amint ő mondotta, a vegyesvonaton
utazó fertőzést gyorsvonaton küldött védőoltással kell megelőzni.

Állatokon tett sikeres kísérletei után 1885-ben vállalkozott _Pasteur_,
hogy egy Neister Jóska nevű elszászi kisfiún kisérli meg a védőoltást,
akit egy kóbor eb összemart. Ennek az elszászi fiúnak a neve éppen olyan
emlékezetes a veszettség-ellenes oltások történetében, mint _Phipps
James_-é, azé az angol fiúé, akin _Jenner_ a himlőoltást kezdette volt.
De szomorúan emlékezetes a _Pasteur_-féle oltások során a _Pelletier
Lujza_ nevű kisleányé is, akin először győződött meg arról, hogy a
leggondosabb oltásokkal sem lehet a veszettség kitörését elhárítani, ha
egy hónapnál is hosszabb idő telik el az ebmarás, meg az oltás
megkezdése között.

Az oltóanyagot úgy termelte _Pasteur_, hogy a veszett eb nyúlt agyából
vett húslében eldörgölt fertőző anyagot házinyulakba oltotta s ezek
nyúlt agyvelejéből készítette az oltóanyagot ugyancsak húslében. A
védőoltásokat 12 napig szárított készítménnyel kezdte, mind
erősebb-erősebb, végre egynapos készítménnyel végezte az oltások
sorozatát. Ilyen ciklusokban aztán megismételte az oltásokat 2–3 hétig
az ebmarás súlyossága szerint. Az eseteket súlyosságuk szerint úgy
osztályozta, hogy legveszedelmesebbek az olyan marások, melyek a fejet
és az arcot érik, mert tapasztalat szerint ezek közül 95 százalékban tör
ki és végződik halállal a veszettség, ha idejében nem oltják.
Másodsorban veszélyes a kézen való marás, míg a ruhával takart testen
vagy lábon történt harapás után csak 15–20 százalék a be nem oltottak
megveszése és elhalálozása. _Pasteur_ több ezer ebmarott egyén
beoltásával elérte azt, hogy még az arcon megharapottak közül is nem éri
el a 2 százalékot a veszteség, általában pedig az 1 százalékot sem érte
el, ha idejében és rendszeresen megtörténtek a védőoltások.

_Pasteur_ oltóintézetébe az egész világról elmentek magukat oltatni,
akiket veszett eb mart meg. Most azonban már más országokban is
nyitottak _Pasteur_-intézeteket, köztük az elsők egyike volt a budapesti
intézet, melyet Hőgyes Endre rendezett be. Ennek az intézetnek
beszámolója szerint nincs Magyarországon törvényhatóság, melynek
területén veszett ebek ne garázdálkodnának. A budapesti intézet oltásai
is hasonló kedvező eredménnyel járnak, mint a párisiak. Megnyitása óta
(1890) a mult év végéig 61.412 ember jelentkezett. Közülök 49.382 kapott
teljes oltást és ezek közül csupán 186, azaz 0.37 százalék pusztult el a
mégis kitört veszettségben.

_Pasteur_ nemcsak saját kisérleteivel, oltásaival járult hozzá a
természettudományok, meg az orvosi tudomány fejlesztéséhez, hanem
módszereivel az újabb fejlődésnek olyan irányt is jelölt meg, amelyen ez
a fejlődés szinte önkéntelen tart tovább. A fertőző betegségekkel
szemben kifejlődött az oltással való védekezés, az oltással való
gyógyítás, az úgynevezett _serumtherapia_.

A _Pasteur_ útmutatása szerint gyöngített fertőző anyagok, _virus_-ok
segítségével fokozzák az élő test ellenálló képességét, hogy a teljes
erejű fertőzés ne vehessen erőt rajta. Amíg azelőtt sok esetben csak
arra volt utalva az orvos, hogy megfigyelje, vajjon a beteg le bírja-e
küzdeni a testébe bejutott kórt, most sokkal gyakrabban van
tehetségében, hogy támogatóan avatkozzék be a betegnek az életéért
vívott harcába.

Amilyen nagy ember, amilyen érdemes tudós volt _Pasteur_, tudományán
kívül egyéb vonásai is érdekelhetik az olvasót.

Följegyezték róla, hogy szelid természetű, gyöngéd ember volt, de a
tudományos tételeit támadó ellenfelekkel szemben hevesen tudott
védekezni. Éles megfigyelő tehetségét erős meggyőződés támogatta, úgy,
hogy kisérletei során szinte előre látta, hogy micsoda eredményre jut.
Ha pedig valami fordulat váratlanul lepte meg, azt is azonnal tudta
értékelni és további kisérleteiben értékesíteni.

Hogy mennyire lelkesedett tudománya ügyéért, azt szépen jellemzi az a
magatartása, amelyet akkor tanusított, mikor a gutaütés érte és abban a
veszedelemben forgott, hogy tevékenysége megszakad. Lassú, szakadozott
hangon mondotta tollba utolsónak hitt megfigyeléseit. Mikor pedig három
hónap múlva némi erőhöz jutott, családja és barátai lebeszélése ellenére
elszállíttatta magát Alaisba, hogy karosszékében ülve tegye meg
intézkedéseit, mert – úgymond – Délfranciaország jóléte forog kockán.

De kedves vonása az ő tüzes hazafisága, vagy akár sovinizmusa is. Amit
mink magyarok inkább tudunk méltányolni, mint a németek, akik kezdetben
nem sok elismeréssel voltak iránta, utóbb pedig azt nem tudták neki
megbocsátani, amit a szerencsétlen véget ért porosz-francia háboru után
cselekedett. Hazafias elkeseredésében visszaküldte azt a diplomát,
mellyel a bonni egyetem az orvosi tudomány díszdoktorává tette volt.
Hiszen a sör pasteurizálására is az az igyekezet sarkalta, hogy a
francia sört a német sör versenytársává tegye.

Általánosságban igaz, hogy a tudomány nemzetközi, de _Pasteur_ példája
azt is igazolja, hogy a tudományok fejlesztésében érvényesülő nemzeti
vonások mégis csak előbbre viszik a tudományt, mert a más-más fejlődésü
elmék más-más oldalról látják, másformán tanulmányozzák a természet
jelenségeit. Ez pedig többet használ az emberiségnek, mint az egyforma,
szürke, katedrás bölcsesség.

Okuljunk _Pasteur_ példáján mink magyarok is, hogy a tudományok
művelésében se vetkezzük le nemzeti sajátságainkat. A két _Bolyai_ a
mathematikában, _Semmelweiss_ a fertőző betegségek dolgában bátorító
példák, hogy magyarokul is beleszólhatunk a nagy nemzetközi tudományba.

*

1892. évi december 27-én hazája és az egész tudományos világ nagy
ünneplésében részesítette a 70-ik életévét betöltött tudóst. Az ujra
épült Sorbonne dísztermében, a köztársaság akkori elnöke, _Carnot_
karonfogva vezette be a politikai és tudományos előkelőségek
gyülekezetébe Franciaország nagy fiát.

Előbb a közoktatásügyi miniszter üdvözölte, aztán _d’Abbadie_, a francia
tudományos akadémia elnöke üdvözölte, átadván neki a nemzetközi gyűjtés
útján szerzett nagy aranyérmet. Még több üdvözlésben volt része, részint
a megjelentek köszöntötték, részint pedig fölolvasták a francia és
külföldi tudományos társulatok 58 üdvözlő iratát. A londoni Royal
Society üdvözletét az angol orvosok kitünő képviselője, _Lister Joseph_
mondotta el, kiemelvén, hogy mily hatással volt _Pasteur_ a sebészet
fejlődésére.

A nagy tudós szerényen és meghatottan válaszolt, különösen pedig az
üdvözlésére megjelent tanulóifjusághoz intézte szavait:

„Kérdezzétek magatokat: mit tettem saját okulásomra? és amint jobban és
jobban előhaladtok: mit tettem hazámért? Így éljetek mindaddig, amíg
talán elérkezik azon véghetetlenül boldog pillanat, amikor azt
mondhatjátok, hogy valamivel hozzájárultatok az emberiség előhaladásához
és javához. De bármikép végződjenek is törekvéseitek, utolsó órájának
elérkeztekor mindenki azt mondhassa: tettem, amit tenni birtam.“

A tudományos világ hódolati ünnepét még három évvel élte túl _Pasteur_.

Meghalt 1895 szeptember 28-án.

Amikor utolsó útjára kisérték, háromszor hajolt meg előtte a büszke
francia lobogó.

_Csapodi István dr._




Mommsen Tivadar.

1817–1903.

Homburg vor der Höhe egyike a leghíresebb németországi fürdőknek. Már a
rómaiak ismerték vizének gyógyító erejét és használták is azt.
Látogatóinak száma ma a százezer felé jár s habár azok óriási többsége
angol, akad elég magyar ember is, aki fölkeresi. S ha már ott van, ne
sajnálja a fáradságot, keresse föl a határán fekvő Saalburgot, a
restaurált római tábort s tekintse meg annak múzeumát. Annak egyik
helyiségében megtalálja Mommsen Tivadar mellszobrát. A szobrot a német
császár kezdeményezte és az ő jelenlétében leplezték le. Fejedelmek csak
fejedelmeknek nyújtanak ilyen kitüntetést. Most a népek ura adózott
tudósok királyának. Nem mindennapi esemény még Németországban sem, ahol
pedig értéke van a tudománynak. Nem is mindennapi még a nagy tudósok
közt sem az, akinek osztályrészéül jutott.

Mommsen Tivadar nevét mindenki ismeri. Persze a mindenkit nem kell éppen
a legtágabb értelemben vennünk. A jogász ismeri, hiszen a római jogban
tekintély a neve, akár a közjogot, akár a büntetőjogot vesszük; sőt a
római magánjogot sem lehet úgy tanulmányozni, hogy az ő munkásságával ne
találkozzunk.

A történész vagy nyelvész egyaránt élvezi az ő munkásságának gyümölcsét.
Egyik, mint az emlékek buzgó gyüjtőjét nem győzi eléggé dicsőíteni, a
másik, aki földolgozásait forgatja, még ha azok egyik-másik tételét
megcáfolva is látja annyi évek multán, hódolattal ismeri el az alapelvek
helyességét, a módszer föltétlenül tudományos voltát, a logika uralmát
és így a következtetések helyességét.

Szinte nem is lehetne hirtelen mindazokat a tudományágakat fölsorolnunk,
ahol Mommsen nevével találkozunk. De azt már kevesebben tudják, hogyan
lett Mommsen azzá, aminek ismerjük és így nem fölösleges, ha
pályafutását, nagy vonásokban, bemutatjuk.

Mommsen Tivadar nem született német állampolgárnak. A kis Garding
község, amelynek luteránus papi házában, mint első fiu látta meg a
napvilágot, akkor még Dániához tartozott. Az 1817 november 30-án
született fiúnak még megadatott Schleswig-Holstein Németországhoz
csatolásáért harcolnia.

Atyjának még két fia volt: Tycho és Ágost; mindkettő
klasszika-filologus. Az öregebbikkel mindvégig melegen vonzódtak
egymáshoz, az egyetemet is együtt végezték; a kisebbikkel állandó
vitában állottak, aminek következménye lett az elhidegülés egymástól.

Tanulmányait Altonában és Kielben végezte. Utóbbi helyen működött
Osenbrüggen, a jogi és nyelvészeti tanulmányairól egyaránt ismert tudós
és a fiatal magántanár, Jahn Ottó. Amannak példája, indítása meglátszott
munkásságán; emezzel egy egész életre szóló barátság kötötte már itt
össze.

Jahnnak az irányítása alatt jelent meg első munkája, a római
collegiumokról és társulatokról 1843-ban és egy év mulva a római tribus
administrativus jelentőségéről szóló tanulmánya. Sokat igérő kezdetek; a
hozzájuk fűződő remények alapos voltát hatvan esztendő gazdag
eredménnyel dicsekvő munkássága igazolta. Ide s tova hetvenéves munkák
és ma is számottevők. Egyik-másik, fiatalos hévvel fölállított tételüket
később maga a szerző cáfolta meg, aki maga mondja: akkor még nem ismerte
a legnagyobb művészetet, hogyan lehet valamit nem tudni.

A későbbi nagy embert a második árulja el azzal, hogy – előszava szerint
– szakít az addigi előadásmóddal, „Niebuhr fényes képzeletével“. Nem
szívesen teszi, – úgymond, – de meg kell tennie: ezt követeli az
igazság.

Önállóságra, eredetiségre, alaposságra törekszik. Nem riad vissza e
törekvésében a fáradalmaktól, önfeláldozástól sem. A schleswig-holsteini
kormány anyagi támogatásával elébb Párisba, majd Itáliába ment a római
jogra vonatkozó emlékek (monumenta legalia) összegyüjtésére.

Párisban nemcsak a hivatalos körök, de maga a tudománykedvelő és művelő
III. Napoleon császár is, elősegítették tanulmányait.

Olaszországot két év alatt keresztül-kasul utazta. Azután is gyakran
megfordult ott és a könnyen hevülő, melegszívü olaszoknál hihetetlen
népszerűségre tett szert. Olyanra, amilyenben német tudósnak nem
egyhamar volt ott része. Ezeknek az egyébként minden tiszteletreméltó
férfiaknak majdnem általános jellemvonásuk, hogy nem ritkán gőgösek és
ezért gyakran tapintatlanok és itt-ott nagyképűek. Olyan tulajdonságok,
melyek a jókedélyü, kissé könnyelmű, de hiú és éppen ezért talán még a
magyarnál is érzékenyebb olasz nép bizalmának a megnyerésére éppen nem
alkalmasok.

Mommsenben ezek a tulajdonságok nem voltak meg. Hosszas ott tartózkodása
alatt a nép minden rétegével érintkezett és így megtanulta kivel hogyan
kell bánni. Valóságos tekintély lett közöttük, kinek figyelmeztető
intéseit köszönettel vették, dicséretére büszkék voltak, – számlája
kifizetésében versengtek a községek. Egyik délitáliai útja alkalmával
már annyira ment az ünneplése, hogy terhére volt és valósággal
menekülnie kellett előle. Sziciliába ment. De a híre oda is elkísérte.
Egy vén gyűjtőt ismertek ott, aki minden érdemes emléket összegyüjtött,
de aztán ki nem adta, meg sem mutatta. Egyedül Mommsen volt kivétel, de
ő is csak egyszer. A vén kártékony azért, hogy Mommsen közölje az egyik
föliratos emléket, megvált tőle…

Az összes olaszok közül, vagy tán az egész világon, az öreg _Borghesi_
Bertalan grófnak köszönhetett legtöbbet. Mindig a legodaadóbb hálával is
viselkedett vele szemben. A másik olasz, kinek szolgálatait nemcsak
igénybe vette, de nagyra is becsülte s akivel évek hosszu során át
dolgozott: _di Rossi_ Ker. János. Az utóbbival munkássága későbbi
korszakában volt szoros barátságban; az elsőhöz mindjárt olaszföldi útja
elején vezette jó szerencséje. Jellemző, amit a vele való első
találkozás után ír egyik barátjának, Henzennek: „Nem szükség Önnek
ecsetelnem, hogy milyen benyomást gyakorolt reám Borghesi, mert hiszen
Önre bizonyára ugyanolyan hatással volt. Egyetemi hallgató koromban nem
volt szerencsém olyan férfiakkal érintkeznem, akik nekem imponáltak
volna: itt bőven kárpótolódom. Ha azt akarom, hogy le ne mondjak
felirattani tanulmányaimról, erővel arra kell gondolnom, hogy ő már a
véghez jár közel, én pedig még csak kezdő vagyok.“ Naplójába pedig ezt
írja ugyanakkor: „Ez a tudós úgy imponál nekem, mint senki más.“

A nagyrabecsülés kölcsönös volt. Borghesi a porosz királyi akadémiához
írt soraiban mond el minden szépet és jót róla, amit csak el lehet
mondani fiatal tudósról. Nem éppen ok nélkül és nem hiába.

Még Párisban dolgozott Mommsen, mikor a berlini akadémia elé javaslatot
terjesztettek (1844. XII. 9.), hogy a római jogra vonatkozó föliratos
emlékek gyűjtésére irányuló törekvésében támogassa az akadémia. A
javaslat tulajdonképpen taktikai fogás volt. Az akadémiában ugyanis
ismét kisebbségben voltak azok, akik a római föliratos emlékek teljes
gyűjteményét (Corpus Inscriptionum Latinarum) az akadémia útján nyerendő
állami segítséggel végre nyélbe akarták ütni. Most, hogy Mommsen hasonló
céllal éppen tanulmányúton van, ismét megkísérlették az elv
érvényesítését. Nem éppen sikertelenül, de elvi eredménynél nem sokkal
tekinthető többnek az a 150 tallér, melyet az akadémia a fiatal
kutatónak segítségül nyújtott. Ezzel aztán el is vetette a kockát.

Borghesi sammarinói kastélyában, melyet tulajdonosa a fölirattan
templomává avatott, kapta a kedvező hírt. Itt határozta el magát a
nápolyi királyság területén levő római föliratos emlékek
összegyüjtésére. Innen indult el és két év multán ide tért vissza az
összegyűjtött anyaggal. Öt évig tartott az anyag földolgozása. De a
kiadásra nem volt már pénze. Wigand leipzigi könyvkiadó jó reménység
fejében s még inkább barátságból nyomatta ki. A gyűjteményt Borghesinek
ajánlja: magistro, patrono, amico = mesterének, pártfogójának,
barátjának. Bevezetésében minden szó elárulja az önérzetes munkást, aki
tisztában van munkájának értékével, fontosságával és azzal, hogy annak
irányítónak kell lennie a jövőre is. Megküzdött – úgymond – a munka nagy
nehézségeivel, de ismeri annak hiányait is. Éppen azért előre lemond a
hivatatlan bírálók dícséretéről épp úgy, mint nem veszi föl
ócsárlásaikat. A kedvezőtlenül ítélők kifogásaival s az elfogultan
kedveskedőkkel szemben egyaránt Borghesihez föllebbez, mert csak ő lehet
megértő, igazságos, elfogulatlan bírája.

Ekkor azonban már régen nem volt a sanmarinói kastély vendége. Az 1848.
év, a forradalmak szele őt is megérintette. Már az év elején otthon
találjuk; lapot szerkeszt és ebben lázasan izgat a Poroszországhoz való
csatoltatás mellett. Nem sokáig, mert már az év végén Leipzigben
egyetemi tanszéken találjuk régi pártfogója, Haupt és fiatalkori
barátja, Jahn Ottó társaságában. Képzelhető, milyen alkotó tervek
dagasztották e bizalmas és alkotásra teremtett hármasnak keblét. De csak
rövid ideig. A politika széthányta őket, a hármat háromfelé. Megvádolták
őket, hogy forradalmi mozgalmakban vettek részt. A bíróság bizonyítékok
hiányában fölmentette ugyan őket, de ez a kormányt nem nyugtatta meg. A
múlt század második felének elején nálunk is nagy szerepet játszó Beust
vezetése alatt álló kormánynak maga a vád alá helyezés ténye elegendő
volt arra, hogy mindhármukat megfossza állásuktól 1852-ben. Az eljárás
titkos mozgató rugóját világosan elárulja, hogy kettőnek Poroszország –
mely ellen akkor Szászország intrikált – adott állást: Jahn Bonnba ment,
míg Hauptnak Berlin adott tanszéket.

A legfiatalabbik – Mommsen – egyelőre Zürichben foglalja el a római jogi
tanszéket s a két év, melyet ott tölt, jó alkalom neki arra, hogy a
svájci római kor föliratos emlékeit összegyűjtse. Onnan két év teltén
Boroszlóba, majd újabb négy év mulva Berlinbe került. Egyelőre nem
tanszékre, hanem a Corpus Inscriptionum Latinum szerkesztésére az
akadémiához. Nemsokára fölajánlották neki a római történelem tanszékét
és ő ezt 1861-ben el is foglalta.

A római jogászból tehát a római történelem tanára lett. Érdekes
jelenség, de az átalakulás folyamatát, okait egyik korán elhunyt
barátjáról szólva, maga mondja el: a klasszikus római jog
tanulmányozásából kiindulva – mint mindenkinek, aki nem a formában
keresi a lényeget, a munka szellemét – rá kellett jönnie, hogy a
történelmi jogbölcselet a történelem nélkül, a római jog Róma nélkül, –
még csak nem is félmunka.

Ilyen körülmények között nem csoda, hogy – bár hajlandósága mindegyre
visszavonta kedves tárgyához, a római joghoz – már Olaszországból való
visszatérése után jelzi egyik barátjához irott levelében, hogy:
mindjobban meggyőződtem egy jegyzet nélkül való, könnyen olvasható római
történelem megirásának szükségességéről. Munkájában sietteti a lepzigi
eset, mikor egy ideig állás nélkül is volt.

_A rómaiak történeté_-nek megjelenése valósággal forrongást okozott,
mert mindenkit meglepett. Voltak, akik ujjongva fogadták a régi
előadásmóddal való szakítását; az előadás alapjává az intézmények
fejlődésének és a társadalmi kérdéseknek tételét. Másokat azonban
kellemetlenül érintettek a modern korra vonatkozó összehasonlítások és
az ilyen kitételek: A kamarilla éppen Hannibált nem akarta; a tyrannis
igen későre jött Róma számára; vagy amikor Sertoriusról mondja: egyike a
legnagyobbaknak, ha nem a legnagyobb azok közül, akiket Róma szült.

Munkájának három kötete jelent meg egyszerre, melyekben Caesar halálával
fejezi be tárgyalását. Harminc esztendőnél tovább váratott magára a
folytatás. Hosszadalmas volna annak fejtegetése, hogy miért nem jelent
meg akkor sem annak közvetlen folytatása, a negyedik kötet, hanem csak
az ötödik. A maga nemében ez is jellemző. A császárkori tartományokat és
azok embereit ismerteti, Firdusi szavait véve jelszónak: Járd be a
világot és állj szóba mindenkivel. A római föliratos emlékek
összegyüjtésével ő tette ezt lehetővé másoknak is.

Éppen az utolsó simításokat végezte a _Rómaiak történetén_, mikor
1853-ban a berlini akadémia megbízta őt Henzen és Rossi társaságában a
Corpus Iscriptionum Latinarum (röviden CIL) szerkesztésével. Ez a
megbízás évtizedek óta folyó harcnak kedvező eldőltét jelentette. Sok
kicsinyes, az önzetlenség aggodalmaskodó álarca alá rejtőzködő önzést
kellett addig legyőzni, míg a munka megindulhatott. Mommsen már régebb
óta részese ennek a harcnak. Ő és pártfogói az akadémiában számítotttak
reá, hogy a nápolyi királyság föliratos emlékeinek megjelenése eldönti a
harcot. A mintaszerü közlés csakugyan elhallgattatta az ellenfeleket s
az akadémiának oly dicsőséget szerzendő munka végre megindulhatott.

A harc egész embernek mutatja Mommsent, kiről az akadémia titkára
elismeréssel jegyzi meg: nagyon kitartó ember, ki egy lépést sem
engedett. Mommsen pedig minden joggal válaszolhatta erre: azt hiszem,
bebizonyítottam, hogy a kir. akadémiával folytatott tárgyalásaimban
sohasem a személyi előnyöket kerestem, hanem csak az ügy érdeke
vezetett.

A munka érdekében később meghivták az akadémiára is (1858) Berlinbe.
Ajánlói meglehetősen kevés szóval így ajánlják: a Rómaiak történetének
irója, kit elismert munkásságáért Berlinbe kell hivni a CIL
szerkesztésére. Ettől kezdve ott is lakott állandóan, eltekintve a
hosszabb-rövidebb utazásoktól, melyeket Itáliában vagy a föliratos
emlékek gyüjtése érdekében a dunamenti országokban tett.

Pedig csábították s a legnagyobb német egyetemek vetélkedve kínálták föl
tanszékeiket. München, Bonn, Göttingen, Strassburg és Leipzig tárták ki
előtte kapuikat, de Berlin mindig megtalálta a módját annak, hogy
megtartsa magának. Mikor 1861-ben Bonnba hivták, a berlini egyetemen
külön tanszéket adtak neki a római történelem tanítására. Mikor pedig
mintegy másfél évtized mulva Leipzig csábította, az akadémia választotta
meg titkárának és szakosztályi elnökének.

Ebben az időben választották ismét a porosz alsóháznak is tagjává.
Majdnem egy évtizeden át (1873–1882) volt ezen a helyen is a szabadelvü
nemzeti politikának a harcosa. Erről a politikáról már előbbi
képviselősége alatt is tanuságot tett, mikor a Dánia, Ausztria és
Franciaország ellen való harcra tüzelt nagy lelkesedéssel.

Franciaország ellen való izgatása adott okot _Fustel de Coulanges_
francia tudósnak (1870-ig strassburgi egyetemi tanárnak), hogy
franciánál szokatlanul hevesen támadjon ellene; eszébe juttatja, hogy ha
nem is kegydíjasa volt III. Napoleon császárnak, de legalább is
kitüntető vendégszeretetét élvezte Franciaországnak és a császárnak.
Mommsent azonban ez a támadás sem térítette le a maga útjáról. A francia
akadémiát pedig nem gátolta meg abban, hogy egy negyedszázad mulva
tiszteletbeli tagjává válassza az akkor már világszerte ismert nevü
tudóst.

Mommsen politikai szereplése azonban sohasem volt munkásságának gerince.
De látni fogjuk, hogy jól fogott tudományos céljainak előmozdítására.
Tevékenységének fő szintere azonban mindvégig az akadémia és az egyetem.
Emitt tanítványok nevelésével, amott nagy tudományos vállalkozások
szervezésével szolgálta a tudományosságot. Ehhez járul természetesen
irodalmi tevékenysége.

Akadémiai törekvéseinek irányítója az a meggyőződés, hogy minden olyan
tudományos feladatot, mely az egyes ember vagy a társulatok erejét
fölülmulja, az államnak kell elvégeztetnie és pedig a rendelkezésre álló
pénz, alkalmas emberek és a kinálkozó alkalom rendjében. Ilyen
feladatoknak ismerte mindenekelőtt az anyaggyüjtés és rendezés alapvető
munkáit. Ehhez a munkához az államnak közvetítőre van szüksége; a
közvetítés legalkalmasabb szerve az akadémia. Ennek az elvének
megfelelően egész sor munkálathoz tudta megnyerni az állam támogatását.
Ezek egyike a CIL; van még több is, melyeknek szintén sorát ejtjük.

Nemcsak azokat a tudományágakat pártolta, melyeket maga művelt. Ámbár
ebben sem volt egyoldalu. Mennyire nem az, mutatja egyik legjobb
ismerőjének itélete: „sohasem volt még jogász annyira philologus és még
nem volt philologus oly mértékben jogász, mint ő.“ „Munkássága kiterjed
a római jogi és állami élet minden vonatkozására, hogy csak a
leglényegesebbeket említsem; és mindezeket egységesen foglalja össze.“ E
szavakkal fogadta Boeckh az akadémia titkára a tudós társaság tagjai
közé.

Maga mondja, hogy eredetileg a római magánjog felé vonzotta vágya. De
már első munkájával a köz- és magánjog határán mozog. És valóban legfőbb
munkájának ő maga is _Római közjogát_ tartotta. Ezzel új tudományágat
teremtett. Háromkötetes munka, megfelelően a szóban ki nem fejezett, de
tényleg megállapított három korszaknak: a királyság, köztársaság és
császárság korának. Annyi idő multán lehetnek megcáfolódott tételei a
munkának. De az örökké érdeme marad e tudományág megteremtőjének, hogy
alaptételeit rendkivül világosan, röviden és határozottan állította föl
és rendkivül nagy anyagkészletéből megvolt mindig az éppen odavaló
bizonyító adata. Ma már széltében alkalmazzuk, de akkor még új volt a
mód, ahogyan tételei fölállításához még a néphagyományt is segítségül
hivta. A történeti kritika diadalmas érvényesítésével találkozunk
lépten-nyomon fejtegetései során.

Nagy munkáján kívül számtalan kisebb-nagyobb értekezése vonatkozik erre
a tárgyra. Nem kis fontosságuak a tudományos eredmények szempontjából,
de még fontosabbak azért, mert a módot tárja elénk, ahogyan a hagyomány
adatait mérlegelnünk kell.

Másik nagyfontosságu jogi munkája _Büntetőjoga_. Ebben is közjogára
támaszkodik, aminthogy saját vallomása szerint éppen ennek a munkájának
érdekében dolgozta föl a római történetet is.

_A magánjogot_ is megajándékozta olyan munkával, mely mindörökre
elsőrendü helyet biztosít nevének a római jogtudomány ezen ágában is. A
_Theodosius-féle codex_ megjelenését ugyan már nem érhette meg, de még
teljesen befejezhette.

Ebben foglalható össze a jogtudomány terén végzett munkásságának
jellemzése. Ismertetése nagyon messze elvezetne, hiszen a már
említetteken kivül hihetetlenül sokat irt és mind értékeset, reá nézve
érdekesen jellemzőt. Ezeknek részletesebb méltatása azonban csak a
szakembert érdeklik és éppen ezért itten nem is volna helyén.
Mommsennek, a jogtudósnak nagyságát egy epizód elmondásával
jellemezhetjük leginkább s ezzel azt is szemléltettük, mennyire meg
tudta nyerni tudományos céljainak nemcsak a tudományos testületeket,
hanem a kormányt is.

Régi kedvenc terve volt a tudományos társulatok egyesítése egy nagy
feladatra, a _Thesaurus linguae latinae_ (A latin nyelv kincsesházának)
megteremtésére. Mindenekfölött legalább is a jogi részét szerette volna
megvalósítani. Nehezen ment a dolog, de végre egy ünnepélyes alkalommal
éppen a kultuszminiszter említette föl e szótár szükséges voltát a
királyhoz intézett szónoklatában és azzal indokolta, hogy: a munka
annyira szivén fekszik a régiségtan mesterének.

Munkáinak jellemzője, hogy alig van bennük idézet; de azért mindig
megtaláljuk azt, amire hivatkozik. Ebben különbözik sok mástól, kik
idézeteikkel akarnak elkápráztatni, anélkül, hogy azok pontosságára és
megbizhatóságára kellően vigyáznának. Nem sokra tartotta azokat, akik a
véleményekről alkotnak nézeteket; olvassátok – ugymond – az eredetieket,
a régieket, a valódiakat; amit az újak mondanak róluk, nem igen érdemes
az idővesztegetésre. S ha ebben nem is volt éppen mindig igaza,
végeredményében jóra vezet az elv követése – az eredeti források
tanulmányozásához.

Mit teremtett ezen a téren, – _a források gyűjtése terén_, – szinte
fölbecsülhetetlen.

Már első munkájához ad fölirattani pótlékot. Nyomban erre következett
tanulmányútjának is az a célja, hogy a római jog föliratos emlékét
kutassa föl. Ezekből meríti azokat az ismereteket, melyek az ujdonság
megkapó erejével hatottak. Akadémiai székfoglaló beszédében is ennek a
munkának szólott egy rész. „A történettudománynak létföltétele a
rendezett levéltár. Azt hiszem, hogy a levéltárnak abban az osztályában,
melyet önök reám és társaimra biztak, rendet teremtünk és jó katalógust
szerkesztünk. A hűséges levéltáros nem törődik azzal, hogy vajjon minden
darab érdemes-e a fölvételre, melyet fölvesz. Föl kell vennie, mert,
mint ismételten hangoztatja, a gyüjtőnek nem lehet föladata az emlék
jelentőségének mérlegelése.“ Ezt hirdette a tanteremben is, ahol
előadásainál jóval nagyobb jelentősége volt gyakorlatainak. Ezeken
nevelte tanítványait. Számtalanon voltak azok és a római fölirattan
legkiválóbb művelői ma is közülök kerülnek ki. Sőt mi is, kiknek pedig
csak a tanítványok révén adatott megismernünk módszerét, tőle tanulunk;
és sokáig fognak még utánunk is tőle tanúlni. Módszere egyébként
meglehetősen egyszerü és lényegében abban áll, hogy sohase azt irjuk le
a föliratos emlékről, amit képzelünk, hanem csak azt, amit tényleg
láttunk rajta; aki próbálta, az tudja, hogy milyen nehéz ez.
Hihetetlenül élesen volt képes figyelmeztetni azt, aki erről
megfeledkezett. Nagy ambiciót helyezett arra, hogy minden hibás olvasást
elkerüljenek és ezért semmi fáradságot nem kimélt.

Az anyag földolgozását természetesen magasabb rendü munkának tartotta a
gyűjtésnél. Méltóbb is volt az hozzá. És mégis kellően tudta értékelni
amazt a munkát is. Alaposan ki is vette belőle a maga részét. A Corpus
Inscriptionum Latinarum hatalmas köteteiből csak néhány viseli ugyan az
ő nevét, mint írójáét, de halálig nem jelent meg egyetlen íve ennek a
munkának, melyre ne ő írta volna rá az imprimaturát; levéltáros nem
lehetett lelkiismeretesebb a katalogus kiadásában, mint ő volt. A
föliratos emlékek közlésének módjával is örökre szóló példát adott. Ha
fejlődik is a közlés módja, – mert újabban fényképét is adjuk az
emléknek, ami a nagy munka megindulásakor még kivihetetlen volt, – az
alaptételt ő állította föl s az nem is változott azóta. Abban áll, hogy
ilyen gyüjteményes munkákban nincs helye másnak, mint pusztán az emlékre
vonatkozó tömör közléseknek. De olyan módon, hogy abban minden
meglegyen. A megelőző hasonló munkák hosszadalmas tartalmi magyarázatai
nem tartozhatnak oda. A tartalmi megbeszélésekre – szintén az ő
buzdítására és szerkesztésében – a római német archaeologiai intézet
Ephemeris Epigraphica címen külön folyóiratot adott ki.

Egy pillanatig sem tévesztette szem elől, hogy milyen nagyjelentőségü
forrásanyagot képviselnek az _érmek_. Már első itáliai útján – melyben
Friedländer Gyula, a kiváló numizmata volt az utitársa – nagy gondot
fordított a délitáliai érmek fölirataira; nyelvtudományi tanulmányainak
is lényeges anyagát szolgáltatták azok. Később is mélyrehatóan
foglalkozott az éremtannal. Leipzigban, római történetének irása közben,
alapvető tanulmányokat végzett az éremtan területén. De csak tíz év
mulva jelent meg tanulmánya: _A római éremtan története_. E munkájának
irása közben érezte már olyan munkának hiányát, melyben a ránkmaradt
érmek rendszeres leirását megtalálhatta volna. És mihelyt a föliratok
gvüjteményének ügyét kellően biztosítottnak látta, megpendítette az
ilyen munka szükséges voltának eszméjét, a király születésnapján hódoló
küldöttség szónokaként rámutatván egyúttal annak nehézségeire. Az
akadémiának nem volt reá elég pénze. Mommsen azonban nem az az ember
volt, akit elhatározásaiban a nehézségek megtántorítottak. A királyi
múzeumok igazgatóságához fordult tehát tervével. Kétségtelen – ugymond –
hogy az érmeknek ilyen összefoglaló publikálása, a tudomány
szempontjából nagyjelentőségü volna; az ókori élet bármelyik ágának
tanulmányozásában, akár a történetet, akár nyelvet, vallást, művészetet
stb. vegyük elő, semminek nem érezzük annyira a hiányát, mint az ókori
érmek rendszeres gyüjteményének.

A munka vezetésére meg is volt a maga alkalmas embere; nem hiányzott a
részletesen kidolgozott tervezet sem, – még sem sokkal jutottak tovább a
kezdetnél. Ez a kezdet meggyőzte őt arról, hogy a nagy föladatot
egyetlen társaság – még ha a porosz kir. akadémia is az – meg nem
oldhatja. Sem az anyagi, sem a szellemi ereje nem elegendő hozzá.

Arra kellett tehát törekednie, hogy az összes tudományos testületek
szellemi és az államok anyagi támogatását megnyerje a közös erővel
végzendő vállalathoz. A bécsiek hajlandónak is mutatkoztak erre, de a
többiek nem. Nem restelte 84 éves korában Párisba utazni, hogy ott az
akadémiák kongresszusán maga terjessze elő és indokolja tervezetét.
Hiába.

Ennek a kedvenc eszméjének nemcsak megvalósulását nem érhette meg, de
még biztos megindításának tudatával sem hajthatta fejét örök pihenőre.
De azért a Corpus Nummorum meglesz; a porosz akadémiában már elhangzott
a szó, hogy: azzal tartoznak Mommsen emlékének.

Jóformán a szemeink előtt fejlődött egy új tudomány, a _papyrustan_.
Újabb időkben nagy számmal kerülnek elő papyrusra írott emlékek,
amelyeknek egy jelentékeny része éppúgy értéktelen, mint a föliratoknak,
de másik része megbecsülhetetlen fontosságu. Kivált jogtudományi
szempontból van kiváló jelentőségük úgy, hogy egyáltalán nem nagyítás,
hanem tiszta igazság, hogy a Kr. u. első hat századnak jogi és
kereskedelmi életéről való tudásunkat már is átalakította, de még jobban
át fogja formálni.

Mi sem természetesebb annál, hogy Mommsen erre is a legmelegebb
érdeklődéssel terjesztette ki figyelmét. A berlini múzeum tulajdonában
levő példák közzétételénél az ő tanácsai, útmutatásai érvényesültek. A
kinálkozó tanulságok értékesítésében is résztvett. De azért valódi
törekvése az összes papyrus-emlékek gyüjteményes kiadására a _Corpus
papyrorum_ megteremtésére irányult. Eljön majd az idő – fejezi be egyik
akadémiai jelentését – amikor meglesz ez a gyüjtemény ugyanolyan
alapelvek szerint, mint a föliratok gyüjteménye készült és az érmek
gyüjteménye – nem készül fájdalom, de – készülhetne. Az akkor 85 éves
ember azonban tisztában volt vele, hogy ezt már meg nem éri. De meglesz,
– abban is joggal bizott.

Nem éppen általánosan tudottak Mommsennek a német birodalmi
_limes-kutatások szervezésében_ szerzett érdemei. A római birodalom
határvédelmének emlékeit Németországban évszázadok óta ismerik. Sőt
kutatják és magyarázzák is azokat, már jó régen. Egy félszázaddal
ezelőtt már legalább is annyira voltak, mint mi ma. De a munkálatokat
csak egyesek vagy a legjobb esetben társulatok végezték, minden egységes
terv, közös szempontok és vezetés nélkül. Az egységes munkára már
régebben meglett volna egyesekben a hajlandóság. De mindig akadtak
elháríthatatlan akadályok. Leginkább politikaiak. Elég ha annyit
mondunk, hogy Porosz- és Bajorországnak együttesen kellett volna
résztvennie a munkában, hogy a másik kettőt, – Badent és Württemberget,
– ne is említsük. Mommsennek évtizedes munkájába került, míg a
megegyezést nyélbeüthette. Elébb a birodalmi kormányt kellett megnyernie
az eszmének, hogy a negyedmillióra tervezett, de végeredményben annak
kétszeresét is fölülmuló költségeket engedélyezze. Azután a munkálatot
végző szervezetet kellett megteremteni. Most már, mint a birodalmi
kormány megbizottja tárgyalt az illetékes államokkal és akadémiákkal.
Mikor végre az ő vezetése alatt megalakult a limes-bizottság,
elégedetten mutathatott a leküzdött nehézségekre, melyek a már-már
megvalósulás stádiumában levő eszmét annyiszor hátráltatták. A
limes-bizottság munkája meghálálta a fáradságot és a kutatásokra
fordított összeget.

Ezért a saalburgi limes-múzeumban méltán van ott Mommsen Tivadar szobra.

A fölsoroltakból kitetszik, hogy akadémiai munkásságának főcélja volt
olyan vállalatok szervezése és vezetése, amilyenre egyes ember nem
képes. És megvolt hozzá az istenadta szervezőképessége. Merész volt
annyira, hogy nem riadt vissza a nehézségektől, de megvolt az
önmérséklete, hogy mindig csak elérhető célokért küzdött; ezért
mutathatott annyi sikerre. Érdekes, ahogyan ezeket a munkákat
jellemezte: az akadémia megbizásából végzendő tudományos munkálatok nem
lehetnek mind elsőrangúak, mivel zseniális művet nem lehet megrendelésre
készíteni. De nélkülözhetetlen alapjai a szellemi haladásnak és a
termőtalaj, melyből szép és jó fakadhat.

Tévedés volna azonban azt hinni, hogy csak levéltáros és
katalóguskészítő volt Mommsen. Maga ismerte legjobban az összegyüjtött
anyagot és maga értékesítette azt legelső sorban. Elszámlálhatatlanok
azok a kisebb terjedelmü, de mindmegannyi jelentősnél jelentősebb
munkája, melyekben az összegyüjtött anyagot történeti, jogi, philologiai
stb. szempontból ismertette, méltatta. Mindig az igazságot kereste, még
a saját kimondott nézeteivel szemben is; olyan nagy volt, hogy saját
tévedését nem egyszer maga fedezte föl és hozta nyilvánosságra. Az
igazságra való törekvése eredményezte, hogy a fáradságot nem sajnálta a
látszólag legjelentéktelenebb kérdéstől sem. Nem siklott át a
tudósítások vagy tudásunk egyetlen hézagán sem, hanem ellenkezőleg
mindig reámutatott azokra, mint betöltendő föladatokra.

Nagy előnye volt, hogy ura volt a nyelveknek. A modern világnyelveket
majdnem mindeniket anyanyelveként tudja. Latin irásainak világosságát
csak a stilus tömörsége mulja fölül. Jól tud görögül és szereti is a
görögöt. Maga mondja, hogy nem feledkezett meg Homerosról és
Sophoklesről sem, bármennyire más volt a dolga.

Máskülönben is sokoldalu ember, aki rengeteget olvas. Nagy Goethe-imádó
és valószinüleg maga is versel. Saját szerzeményeit nem igen ismerjük
ugyan, de szükség esetén vagy helyesebben alkalomadtán szivesen fordít
kötött formában latinból és ezek a fordításai igen sikerültek. Stilusa
mesterkéletlen, sallang nélkül való, erőteljes, kifejezően hajlékony.
Egészen egyéni és minden izében férfias. Amit Caesarról mond, hogy
sohasem lett úr fölötte a szenvedély, róla is elmondhatjuk. Mindig
egyenletes; a leghosszabb fejezetben sem találjuk a fáradság nyomát. Nem
szereti az egyes részeket vagy szavakat külsőleg kiemelni: rossz
stilista az, aki sokat húz alá. Még az irodalmi idézeteket sem szokta
ritkábban szedetni.

Az elmondottakból is lehetett itt-ott sejteni, de határozottan is
kimondhatjuk, hogy szivvel-lélekkel német volt. A német egység gondolata
dobogtatta szivét már ifju korában, mikor Schleswig-Holstein
fölszabadításáért harcolt; a német nagyság érdekében buzdított a
franciák és Ausztria elleni harcra. De tudományos munkássága is ennek az
eszmének, a német nemzeti eszmének a szolgálatában áll.

Augusztus császár önéletirásának (az u. n. Monumentum Ancyranumnak)
kiadásához irott előszavában örvend annak, hogy a francia Perrot és az
angol Hamilton után _ő, a német is_ hozzájárult valamivel az emlék
megértéséhez. Volt idő – igaz – mikor azt mondta: a mai viszonyok között
bizonyos naivitás szükséges annak föltevéséhez, hogy német ember porosz
akar lenni, ha nem éppen muszáj, – de ez csak Bismarck ellen való
kitörés azért, mert nagynémet politikáját Ausztriával – és éppen
Beusttal szemben, aki őt Leipzigban tanszékétől megfosztatta – nem
tartotta elég erélyesnek. De mikor a politikától azzal akarták
visszatartani, hogy az ő tudományos munkássága sokkal értékesebb és –
mint mondá – Samniumba s Apuliába akarták küldeni, azzal felelt: ha én
samniumi tanulmányaim közben német hazámat csak egy pillanatra is
elfeledtem volna, nem tartanám méltónak magam arra, hogy ebben a
nagyjelentőségü korszakban éljek. Lett volna csak magyar tudós, majd
akadt volna egy Senki János, aki megmagyarázta volna, hogy tudóshoz
méltatlan, föltünési viszketeg csupán, ha nemzeti érzésének tudományos
alapra fektetett kifejezést ad. És a Magyar Tudományos Akadémiában nem
mondhatta volna el, hogy: nemzetünk legfőbb privilégiuma, hogy nemcsak
az egyes tudós dolgozik a maga szakállára, hanem értjük a módját, hogyan
kell a tudományos munkát szervezni és az egyéni munkát a tudományos
téren éppúgy szerves tagjává tenni az egésznek, mint állami és katonai
szervezetünkben. Igaz, hogy magyar tudósnak nem is lenne oka ilyen
önérzetesnek lennie.

Mommsen Tivadar egyébként ismert bennünket magyarokat és pedig jobban,
mint honfitársai általában szoktak. A mult század ötvenes éveinek végén
nálunk is megfordult a föliratos emlékek gyüjtése érdekében tett
útjában. Meglepetve látta, hogy nem vagyunk olyan hátramaradottak, mint
hitte. Sőt voltak – nemcsak szász, hanem – színmagyar embereink is, akik
méltó képviselői annak a tudománynak. Torma Károly nyerte meg leginkább
nagyrabecsülését és ennek kifejezést is adott. Csak azt sajnálta, hogy
nem tud magyarul és így nem használhatja az irodalmat. Honfitársai
tanulhatnának ezzel összefüggő szavaiból. Nem azt mondta, amit ma
mondani szoktak, hogy a magyar nyelv nem kulturnyelv, hanem csak azt,
hogy nem elsőrendü elterjedésü. Ezért ajánlja – bár a nemzeti nyelvhez
való ragaszkodást tiszteletreméltónak tartja – valamely más (tehát nem
okvetetlenül a német!) nyelven is való megjelentetését a nemzetközi
érdekü munkáknak.

Olyan fölfogás, amelyet mi is minden pontjában aláirhatunk. Mert hiszen
az bizonyos, hogy a nemzetközi munkában nekünk is részt kell vennünk
legalább is úgy, hogy a magunk hazai dolgát elvégezzük. Ennek az
elvégzésnek teljességéhez tartozik az is, hogy az egész világ
szaktudományosságának számot adjunk. Mert, amíg számot nem adunk, addig
barbarusoknak tartanak, még ha nem is vagyunk azok.

Igy szerzett becsületet nemzetének a becsületes munkával Torma Károly.
Az előtt a Mommsen előtt, aki egyik barátjának, – mikor az arra kérte,
hogy őt említse föl, hivatkozzék reá – így felelt: mit gondol, ha
kérését teljesíteném, fönnmaradhatna-e köztünk a barátság?!

*

Nyolcvanhatodik születésnapjának évfordulóján 1903 november 30-án halt
meg Charlottenburgban. Ravatalánál az ókori Róma tudományának nagy
köztársasága gyászolta a mestert, kinek jelentőségét így foglalta össze
ő maga, doktorrá avatásának ötvenedik évfordulóján hozzá intézett
üdvözletre válaszolva: „Megadatott nekem részesévé lennem annak a nagy
lendületnek, mely a klasszikai tudományokban a véletlen és jórészt
észszerütlen, főként az egyetemek tudománykarokra való megosztása
következtében keletkezett akadályok elhárítását követte. Az a kor a
multé már, amikor a történetbuvár mit sem akar tudni a jogtudományról s
a jogász csak a maga szűk korlátai között foglalkozott történettel;
amikor a philologus valóságos időpocsékolásnak tartotta azt, hogy a
Digesta-t fölüsse s a római jogász a régi irodalomból csak a
Corpus-iurist ismerte; amikor a római jog két része, a köz- és a
magánjog közt a tudománykar elválasztó vonala húzódott keresztül; ahol a
csodálatos véletlen az éremtant, sőt a fölirattant külön tudománnyá
tette, s éremnek vagy föliratnak e körökön kivül való idézése valósággal
föltünést okozott. Talán érdemem is van benne; de mindenesetre nagy
szerencsém volt, hogy a tudománynak ebben a fölszabadításban részt
vehettem.“

Mi tudjuk, hogy világraszóló érdeme volt benne és nevét ezzel
halhatatlanná tette.

_Dr. Buday Árpád._




Darwin.

Volt egyszer egy csúf, majomképü ánglius, aki az egész világot
elbolondította azzal a mesével, hogy „az ember a majomtól származott“.

Ha őszinték akarunk lenni, be kell vallanunk, hogy a nagy Darwinról
nálunk ma is többen gondolkoznak így, mint másként és kevesen vannak,
akik alaposabb értesüléssel dicsekedhetnének, mint amennyit az idézett,
– minden nap hallható – mondat kifejez.

Ezért nem ok nélkül való róla írni, hogy a sok nagytudományu életrajz és
filozófus fejtegetés után olyan is legyen, amely fejtörés nélkül
kielégíti azokat, akik néhány percet szentelhetnek Darwin
megismerésének.

*

Devonport kikötőjéből 1831. év végén világkörüli útra indult a Beagle
hajó s rajta egy tudós bizottság. Az angol kormány küldötte volt őket,
hogy nautikai méréseket végezzenek és Délamerika partvidékét kikutassák.
Ennek a bizottságnak tagja volt egy 22 éves ifju, aki sok buzgó
érdeklődést, de kevés alapos tudást vitt útravalóul. Az ifju Darwin
eddigelé kevés szorgalmat tanusított a tudományos pályán. Inkább a
vadászatot kedvelte. Csupán a természetrajz iránti érdeklődése
ébredezett egy kiváló tanárának hatása alatt. S a fővágya az volt, hogy
Humboldt példájára, nagy utazást tehessen.

Vágya most teljesedett. S ha ez az öt év fáradságosabb, küzdemesebb volt
is, mint előre gondolhatá, de komolyabb és értékesebb iskolát nem
választhatott. Az anatómiát és a mikroszkópium kezelését ott tanulta meg
a födélzeten. A vihar idején olvasgatott s amikor alkalom kinálkozott,
szemlélt, figyelt és jegyzett mindent, gondosan és tárgyilagosan.

A Kanári és Zöldfoki szigetek között megfigyelte a porhullást.
Meggyőződött arról, hogy a Sahara felől jövő szelek Afrika porát
szállitják a tengerbe és kiszámitotta, hogy mily mértékben növelik a kis
porszemek milliói évszázadok alatt a tenger fenekét és mennyire
gyarapítják befelé a partot.

Megvizsgálta, hogy a Magellan szorosában miféle kőzetek alkotják a Föld
rétegeit. Kövült állatokat gyüjtött a rétegekből. Leírta azokat a
szigeteket, amelyek mint tűzhányó hegyek emelkedtek ki a tenger
fenekéről.

Délamerikában „vándorköveket“ talált, aminők Európában is vannak.
Ezekből megállapította, hogy ott is volt jégkorszak, amikor az úszó
jéghegyek még a mostani szárazföldet borító tenger szinén hordtak óriási
kőtuskókat az Antarktiszról Délamerikába.

Chileben partra szállott és a Cordillerákon gyüjtő-utazást tett Perun át
a tengerpartig. Itt ismerte meg az őserdők állatvilágát és innen
származik nagybecsü gyüjteményének java része. Itt tanúlmányozta az
őslakók életmódját stb. Hajóra szállva, először a Galopagos
szigetcsoportnál kötöttek ki.

Az embert soha nem látott madarak szelíden reászállottak puskájára. S ő
mélyen elgondolkodott afölött, hogy miért lehet itt minden szigetnek
állatvilága egymáshoz annyira hasonló, de mégis fajaikban különböző?
Miért van annyi hasonlóság Galopagos és a távoli Délamerika állatvilága
közt? Nem lehet-e mindez közös eredetü? És ekkor eszébe jutott az az
érdekes francia könyv, amelyet a födélzeten olvasgatott. Ez a könyv
(Lamarck: Philosophie zoologique) azt állítá, hogy e sok különböző
állat-alakot nem pillanatnyi teremtés, hanem hosszu évezredek alatt a
környező természeti erők hatása alakította. De hogyan?

A Csöndes Oceánon más kérdés kötötte le az ifju Darwin figyelmét: a
klárisok vagy korallok építkezése.

Már akkor is tudták, hogy a hajókra annyira veszélyes zátonyokat apró
virágállatkák százezrei hozzák létre a testükből kiizzadott mészből.

Darwin megállapította, hogy ezek az apró lények csak mintegy 50 m.
mélységü vízben élnek meg, hogy a víz szinéhez közeledve elhalnak és
hogy 20 foknál hidegebb vízben nem tenyésznek. Ha tehát az ő életük
ilyen szűk határok közé zárul, akkor a kláris-zátony vagy sziget épülő
része mindig csak a fölszinhez közel eső vízrétegekben lehet. Több száz
méteres korall-építmény pedig csak úgy keletkezhetett, ha a tengerfenék,
vagy vulkáni szigetke sülyedt le időközben az épitkező klárisok lába
alatt. Hogy az ilyen lassu sülyedések tényleg gyakoriak, azt a
tengerpartokon mindenfelé igazolhatta.

Darwin sülyedéses elméletét hosszas tanúlmányokra alapította és később
önálló munkában közölte. Azóta sok ellenvetés hangzott föl ez ellen a
magyarázat ellen. De a legújabb irodalom a sok vita után ismét csak
abban a véleményben kezd megállapodni, hogy a klárisok kérdésében Darwin
járt legközelebb az igazsághoz.

Mikor az ötéves utazásból hazatért, Anglia legkiválóbb szaktudósaival
szövetkezett, hogy a magával hozott természeti kincseket méltó módon
földolgozhassa és megismertethesse a tudománnyal. Munkálatukat az angol
kormány adta ki gazdagon illusztrálva, öt kötetben.

A munka kiadása után, harminc éves korában, megházasodott és kevéssel
utóbb falusi birtokára költözött Downba, hogy a világ zajától elvonúlva,
a tudománynak élhessen.

Itt írta meg utazása geológiai eredményeit több külön dolgozatban és
ezek között azt is, amely a kláris-szigetek keletkezését magyarázza.
Ezzel szerzett először nagyobb hírnevet. Később utazása történetét is
közzétette „Egy természetbúvár útja a világ körül“ címmel, egyszerü, de
élethíven jellemző leírásokban. Az állatvilágból merített első nagyobb
műve a kacsalábu tengeri rákok (cyrrhipedia) monográfiája volt. Régen
fölkeltették figyelmét ezek a sajátságos állatok, amelyek ráklétükre
kagyló-forma héjjak közé zártan élnek és tenger alatti sziklához vagy
hajók oldalához tapadva, egy helyen töltik egész életüket. Látta, hogy
kacskaringóvá alakult lábacskáikkal miként idéznek elő örvényt a vízben,
hogy láthatatlan táplálékukat megszerezzék. Elnézte, miként zsugorodnak
össze mészpáncéljukba a fenyegető veszély elől. És csodálkozva győződött
meg arról, hogy akárhány fajukat, akárhány példányukat gyüjtötte, –
csaknem kivétel nélkül mindig kétnemü, himnős egyéneket talált. Végre
boncolásai közben rájött, hogy a kacslábu rákok himei nagyon apró „törpe
hímek“, amelyek elősdi módra saját élettársuknak a „köpeny“ nevü
bőrredője alatt tengődnek. Azt is kimutathatta, hogy egyes fajoknak
rendes nagyságu hímei is vannak.

Ez a munkálata több évig volt sajtó alatt. Utána pedig jó ideig semmit
sem közölt. Csendben dolgozgatott a downi magányban. A londoniak szinte
megfeledkeztek már róla. Sokan azt híresztelték, hogy a nagy tudományos
munka végképp kimerítette és elméjében meggyöngülve, galambjaival és
virágaival bíbelődik. Így írja az „Életem és korom“-ban Pulszky Ferenc,
aki ez időtájt több magyar emigráns társával együtt Angliában
tartózkodott.

Ezt a csöndes korszakot váratlan esemény szakítá félbe 1858. tavaszán.

Alfred Russel Wallace (Uellesz) angol természetbúvár, – aki később, mint
az állatföldrajz megalapítója, nagy hírnévre tett szert, – levelet írt
Darwinnak Ternateból, a Szunda szigetcsoportból. Levelében elmondja,
hogy évek óta vizsgálja Délamerika és a Malayi szigetek állatvilágát és
azt tapasztalja, hogy a fajok a létért való küzdelem hatására
keletkeznek.

Az ötlet ugyanaz, amely Darwint már 15 éve foglalkoztatta s amelyről
éppen nagy munkát készült írni. Most már nem késhetett tovább. Wallace
dolgozatának bemutatására kérte Darwint, aki ezt meg is tette a Linnean
Society gyülésén s ugyanakkor tett első jelentést maga is a saját
munkálatáról. Nagy fölfedezése egy év múlva a „Fajok eredete“ címü
könyvében került a világ szine elé. Megérdemli, hogy gondolatmenetével
megismerkedjünk.

A fajok – Darwin szerint – nem állandó alakok; külső hatásokra egyes
szerveik könnyen módosulnak, változnak. A jobban használt szervek
erősebb fejlettségre tesznek szert, a használaton kívül esők
elcsenevésznek. A változékonyságot Darwin a házi állatokon és különösen
a galambokon tanúlmányozza. Kimutatja, hogy a látszólag annyira
különböző galambválfajok: a pávafarku, a golyvás, a bukfences – mind
csak a szirti galamb származékai. Közös származásukat bizonyítja az,
hogy külön elődeiket nem ismerjük, hogy egymással kereszteződnek, hogy
egymáshoz fokozatosan hasonlók és hogy ősükre, a szirti galambra,
gyakran visszaütnek.

Ezek az alakok úgy állottak elő, hogy az ember ősidők óta mindig a
legnemesebb és céljainak legmegfelelőbb példányokat tartotta meg
tenyésztésre és így segített abban, hogy a kedvező tulajdonságok
állataikon öröklődjenek, ellenben a kedvezőtlen vonások kimaradjanak. A
válfajok keletkezésének oka tehát az évezredek óta folyó „kiválogatás
gyüjtögető hatása“.

Ezután kimutatja, hogy a természetben élő fajok is éppen olyan
változékonyak, mint a háziállatok. Különösen a közönséges fajoknak annyi
rokon-alakjuk van, hogy azt sem tudjuk, mit tartsunk külön fajnak.
Mindez csak úgy érthető, ha föltesszük, hogy ezek is mind közös ősöktől
származtak, _mindannyian rokonok_.

A természetben is kell olyan oknak lenni, amely az alakokat, mint a
tenyésztő gazda, kiválogatja. Ez az ok szerinte a _létért való
küzdelem_, amelyet sok érdekes példában mutat be. A szaporaság a
természetben mindig nagyobb, mint a szükséges táplálék mennyisége. Ezért
folyik a küzdelem évmilliók óta a megélhetésért az élő lények és
különösen az egy fajhoz tartozó egyének között. A kakasok, a
szarvasbikák élet-halál harcot vívnak párjukért s a győzőnek kiválóbb
tulajdonságait öröklik az utódok, rendre javítva fajukat. A fajok
fejlődését segíti a természetben a kereszteződés és a földrészek gyors
változásai, amelyek az élőlényeket hirtelen új viszonyok közé helyezik.

Az alakuló új fajok lassanként annyira elkülönülnek, hogy elütő
tulajdonságaiknak más-más irányban hasznát is látják és így
munkafölosztással jobban kihasználhatják a körülményeket.

Megvizsgálja a változás törvényeit és egy fejezetben az elmélet
nehézségeivel foglalkozik. Igyekszik az ellenvetéseket megcáfolni.

Rövidesen összefoglalva Darwin elméletét, így fejezhetjük ki: A fajok
mindannyian rokonok, közös eredetüek és a létért folytatott küzdelemnek
természetes kiválogató hatása alatt, jellegbeli elkülönüléssel és a
kedvező tulajdonságok öröklésével jöttek létre.

Második kötetének minden fejezete egy-egy bizonyító tétel az elmondott
törvény mellett.

Az első fejezet az ösztönt ismerteti a méhek, hangyák és darazsak
köréből vett érdekes megfigyelések alapján s azt bizonyítja, hogy az
ösztön nem megszokás eredménye, hanem mint a fajra nézve hasznos
tulajdonság, ez is természetes kiválogatással jött létre. Az alkalmasnak
bizonyult életszokás-változások öröklődtek és kiválogatás útján
állandósultak.

Fajkeletkezési elméletével összhangzónak találja a korcsképződés és a
fajok kölcsönös terméketlenségének szabályait is, amelyeket külön
fejezetben tárgyal.

Elméletének támogatására hívja a geológiát is. Hivatkozik Lyellre, aki
szerint a Föld mérhetetlen idő alatt érte el mai alakját. Tehát elég idő
volt a fajok keletkezésére is. A föld rétegei közt sok olyan törzsalak
kövületét találjuk meg, amely több ma élő faj sajátságait egyesíti, több
mai fajnak közös őse. Ha sok helyen ma még hiányoznak is a fejlődés
sorozatában az átmeneti alakok, az összekötő láncszemek, – azon ne
csodálkozzunk, mert még nagyon is csekély része a Földnek az, ahol az
ősrétegek állatvilágát kutatták. Darwinnak igaza volt. Azóta is nagyon
sok új összekötő kapocs, sok átmeneti törzsalak került ki a rétegek
méhéből és még így sem csodálkozhatunk azon, ha hézagok maradtak.

Általán minden geológiai kor állatvilága átmenetnek látszik az előző és
az utána következő kor állatvilága között. Darwin óta pedig az is
bebizonyult, hogy a geológiai korszakokban szerepelt állatvilág
egymásutánja igazolja a fejlődés törvényét. Kezdetben csak gerinctelenek
és virágtalan növények éltek. A tökéletesebb alakok pedig általán
újabbak.

Két fejezetben a fajoknak Földünkön való elterjedésével és az elterjedés
akadályaival foglalkozik. Meggyőzi olvasóit arról, hogy ezek a
jelenségek is csak a rokonság és a folytonos fejlődés elvét támogatják,
mert másként meg nem magyarázhatók. A zárt területek fajai rokonságban
állanak. De viszont a rokonfajok mindenesetre egy területről származnak.
Két külön terület azonos alakokat sohasem hoz létre.

A rokonság, a közös származás elvét igazolják a rendszerező búvárok is.
Az egész állatrendszer a rokonság képét állítja elénk. Még világosabb ez
a kép, ha az állatokat fejlődésükben is tekintjük.

A fejlődő magzat is alkalmazkodik és az így szerzett sajátságai utódára
öröklődnek. Az öröklés gyakran olyan szerveket is megőriz, amelyeknek
csak az elődök vették hasznát. Ezek a céljukat vesztett, használatlan
szervek elcsenevésznek, „durványosak“ maradnak. De mindenkor elárulják
az elődök sajátságait, tehát megvilágítják az illető faj származását.

Erős bizonyitékot adott Darwin tana mellé a magzat fejlődésének
tanúlmányozása. Kiderült ugyanis, hogy a magzat fejlődésében elődeihez
hasonló alakokon megy keresztül.

Az ember magzata például bizonyos korban hal-alaku, később alig
különbözik a madár vagy az emlősök magzatától. Egyszóval _az egyén
fejlődése rövidesen ismétli a törzsfejlődést_. Így fejezte ezt ki Darwin
hű követője és tanának terjesztője, Haeckel biogenetikai
alaptörvényében.

Mindez ismét a fajok rokonságát igazolja.

Amit Darwin a fajok eredetéről mondott, abból természetes
következtetésként folyt az, amit „Az ember származása“ címü munkájában
kifejtett. A közös származás elve alól nem vonhatta ki a teremtés
koronáját, az embert. De ez a lépés újabb és tüzetesebb bizonyítékokat
követelt.

Összehasonlította tehát az ember szervezetét a hozzá legjobban hasonló
állatokkal, a majmokkal és kimutatta, hogy egymáshoz sokkal közelebb
állanak, mint pl. a majmok bármely más állathoz. Az ember fejlődése csak
a magzatélet legvégén tér el a majométól. Az ember testének sok olyan
csökevényes szerve van, amely emlős állatokban még teljes fejlettségben,
használatban látható, pl. a bőrt mozgató izmok, az egykori hegyes fül
fönnmaradt csúcsa a fülkarimán, amit Darwin-féle pontnak szokás nevezni,
az emberi magzat gyapjas szőre stb.

Az ember éppen olyan változékony, mint bármely állatfaj. Tehát az
életföltételek hatása alatt, a létért való küzdelemben éppen úgy
fejlődnie kell és kellett, mint bármely más fajnak.

Örökbecsü fejezetei azok, amelyekben az állatokkal való szellemi
rokonságunkat világítja meg, hogy az elbizakodott embert az ő valódi
helyzetéről meggyőzze. Mindezekből pedig levonja azt a következtetést,
hogy „az ember a többi emlős állatokkal egyetemben, valamely ismeretlen
és alsórangu alaktól származik“.

És itt rámutat a fajok fejlődésének egy hatalmas rugójára, az _ivari
kiválásra_.

Magasabbrendü állatokon gyakran látjuk, hogy a hím nagyságával,
erejével, szinezetével, sajátos képleteivel elüt az egyszerűbb
nősténytől. Az ilyen állatok hímei rendszerint versengést űznek egymás
közt: a szebb, az ügyesebb, erősebb győz és legyőzött társát elűzi,
párját elhódítja. Így aztán mindig a fokozottabb képességek öröklődnek
az utódokra és a hímek említett tulajdonságai az ivari küzdelem
kiválogató hatására tovább fejlődnek. Maga a párját megválasztó nőstény
is szépérzékével hozzájárul faja tökéletesbítéséhez.

Ez az _ivari kiválás_, amelynek az ember keletkezésében is nagy része
lehetett. De ezek után sem állítja Darwin sehol, hogy az ember „a
majomtól“ származnék. Azt sem tartja lehetőnek, hogy a mai emberszabásu
majmok bármelyike közvetetlen előde lett volna az embernek. Szerinte „az
ember valami szőrös, farkkal ellátott, négylábu, valószinüleg fán
tartózkodó s az Ó-Világban lakó állattól származott. Ez a lény, ha a
természetbúvár egész szervi alkotását megvizsgálná, a négykezüek közé
volna sorolandó“.

Ma már beteljesedett jóslatot látunk az itt idézett sorokban, mert azóta
Dubois fölfedezte Jáva szigetén a híres Pithecanthropus csontjait és
azok is igazolták, hogy az ember előde valóban olyan lehetett, aminőnek
Darwin gondolta.

A fajok eredete után több kisebb-nagyobb munkában igyekszik elméleteit
támogatni. Egyik műve a háziállatoknak tenyésztésbeli változékonyságát
tárgyalja, évek hosszu során gyüjtött megfigyelései alapján. Ugyanilyen
célzattal tért át a lélektani vizsgálatok mezejére is.

Olvasmányai során fölkeltette figyelmét Charles Bellnek egy dolgozata,
amely azt állitá, hogy az embernek külön arcizmai vannak, – kizárólag az
indulatok kifejezésére. Bell nézete, úgy látszott, ellentétben áll az
ember származásának tanával s ezért Darwin elhatározta, hogy
tanúlmányozni fogja ezt a kérdést. Átolvasgatta a reá vonatkozó
irodalmat, de ez nem elégítette ki. Kétségbe vonta többeknek azt az
állítását is, hogy az állatok indulatkifejezésre nem képesek.

Valóban klasszikus mintája a tárgyilagos búvárkodásnak az a tervezet,
amelyet ez alkalommal Darwin maga elé tűzött. Munkáját azzal kezdi, hogy
megfelelő adatokat gyüjt és megállapítja, hogy mely irányban kelljen a
legszükségesebb megfigyeléseket tennie.

Először a gyermek indulatkifejezéseit kivánja megismerni. Azután sorra
veszi a lelki betegeket. Számba vette Duchenne eredményeit, aki
galvanizálással egy arc izmait egyenként összehuzódásokra kényszerítette
és így mesterségesen hozott létre mimikai kifejezéseket. Továbbad
megvizsgálta, hogy miként fejezik ki az indulatokat a művészetek.
Adatokat gyüjtött a háziállatokra vonatkozólag is. A legérdekesebb
forrása azonban a vad népek megfigyeltetése volt. Ebben az időben már
nagy művei révén az egész művelt világban ismerték az ő nevét. Sok ezer
példányban olvasták könyveit és olvasói örvendettek, ha saját
tapasztalásaikból egy-egy adattal hozzájárulhattak munkájához. Óriási
levelezése révén ismerősei voltak az összes kontinenseken s különösen a
brit gyarmatokon.

Ezekhez fordult Darwin, hogy a művelt népekkel még alig érintkezett
törzsekről is eredeti adatokat szerezhessen. Észlelőihez 16 kérdést
intézett és gondosan figyelmeztette, mondhatnám kioktatta őket a
megfigyelésbeli tárgyilagosságra és lelkiismeretességre. Egy-egy
kérdését például így fogalmazta:

„A bámulásnak az-e a kifejezése, hogy a szemek s a száj tágra nyílnak s
a szemöldök fölhuzódnak?“

„A szégyen okoz-e elpirulást, ha ugyan a bőr szine ezt láttatni engedi?
s főként meddig terjed a testen lefelé az elpirulás?“

Körkérdéseire bámulatosan egyhangu válaszok érkeztek a Föld minden
részéből s ezekből megtudta, hogy a bámulás, a szégyen, a dac, a mély
gondolkodás, a levertség, jókedv, gúny, duzzogás, megvetés, utálat,
félelem, nevetés, sírás, nemtudás vagy tehetetlenség, makacskodás,
igenlés és tagadás külső kifejezései az összes néptörzseknél csaknem
azonosak.

Most már látta, hogy az indulatnyilvánulások keletkezését csak úgy
fejtheti meg, ha olyan elveket talál, amelyekkel a nyilvánulás minden
rokonesetét az állatokban is megmagyarázhatja. Három ilyen általános
elvet állított föl Darwin s ezek a következők:

1. _Megszokással állandósult célszerü cselekvés._ Bizonyos cselekvéseink
ősidők óta bizonyos lelkiállapotokkal járnak együtt s így a szokás
hatalma alatt gépiesekké lettek. Aki valahonnan leesik, ijedtében
önkéntelenűl kiterjeszti a karjait s erről a gépies mozdulatról még
akkor is alig tudunk leszokni, ha puha helyen sokáig gyakoroljuk a
leesést.

Ha a szemet megérintjük, a szemhéjjak önkéntelenűl lezárulnak. Az efféle
müködések eredetileg mind tudatosak lehettek, később a gyakorlással
reflexekké váltak. A reflexek változékonyak és örökölhetők. Állatokon is
megfigyelhetők. A kutya lefekvés előtt körben mozog és a földet kaparja,
mintha a fűben fekvőhelyet akarna csinálni. Öntudatlanúl és céltalanúl
végzi ezt a működést, amelyet gépies reflexként örökölt őseitől.

Így állottak elő őshasználattal azok a mozdulataink, amelyek kifejezései
annak az érzésnek, amellyel egykoron együttjártak.

2. _Az ellentét elve._ Ha valamely cselekvés bizonyos mozdulatokkal jár,
gyakran megfigyelhetjük, hogy a vele ellentétes érzelem kifejezésére az
iméntiekkel merőben ellentétes mozdulatokat használunk. Ezt állatokon is
megfigyelhetjük. A rosszindulatuan támadó kutyán éppen ellenkező
mozdulatokat látunk, mint a kedveskedve közeledő eben. Az ellentéttel
igyekszik kifejezni azt, hogy ő most nem támadó, hanem jóindulatot
mutat. A barátságos ölelésnek ellentéte a gyűlöletes kitaszítás,
elutasítás mozdulata és származásának forrása nyílván ez az ellentét
maga.

3. _A közvetetlen hatás elve._ Sok indulatkifejezés közvetetlen hatás
útján jött és jön létre az akarattól függetlenűl. A fájdalom és a düh
kifejezései, az elpirulás stb. mindannyian külső hatások közvetetlen
következményei.

Mindezek tehát fokozatosan, ősidők óta fejlődött sajátságok: a
legrégibb, az állatokkal közös kifejezésektől a legújabbig, az
öntudattal együtt járó elpirulásig.

A fajok fejlődésének tanára vonatkozólag két irányban vette hasznát
Darwin ennek a munkálatának. Újabb bizonyitékát adta annak, hogy az
ember összes élő fajtái egyetlen fajhoz tartoznak. És újabb, bámulatosan
érdekes tárgykörrel igazolta azt a föltevését, hogy az ember alsóbbrendü
lénytől vette eredetét.

Ugyanez a törekvés vezeti abban a munkájában is, amelyben a gyermek
fizikai tulajdonságainak fejlődését magyarázza eredeti adatokkal és sok
érdekes kisérlettel, amelyet saját gyermekein végzett.

Mialatt ezekkel foglalkozott, mindig jutott ideje az ő kedves növényeire
és virágházára. Talán nagy szellemének szórakozása volt csak, amikor
megfigyelte, hogy miként végzik a rovarok különböző hazai és külföldi
kosborféléknek a beporzását. Mikor rájött arra, hogy miért van egy-egy
növény virágaiban két- vagy háromféle hosszuságu porzó. Mikor a len,
vagy a kankalin virágait tanúlmányozta, vagy a farkkóró korcsképződését
nyomozta. Megvizsgálta az önbeporzás és a keresztezés következményeit, a
fölfutó növények életmódját és még sok egyebet. Rábukkant a növényélet
legérdekesebb kérdéseire: a növények mozgóképességére, meg a rovarokkal
táplálkozó, húsevő növényekre. És ezekről írott korszakalkotó műveivel a
mai növény-biológiának az alapját vetette meg.

Nem sorolhatjuk el tömérdek növénytani értekezését. Tartalmukat sem kell
ismertetnünk, hiszen azokat a tényeket, amiket ő itt földerített, ma már
minden iskola, minden kézikönyv tanítja. Nem is jut eszünkbe, hogy még
ezekért is Darwin emlékének tartozunk leróni hálánkat.

Kisebb növénytani búvárlataiban rendesen segítségül vette maga mellé két
fiát: Györgyöt és Ferencet, hogy a növény életjelenségeit ellessék,
megfigyeléseikből következtetni tanúljanak és a látottakat lerajzolják.
Sok tudós természetrajztanárunkat jó volna ma is elküldeni a Darwin
növénytani iskolájába. Megtanúlhatnák ott, hogy a természet
megismeréséhez nem szükséges százával préselni a növényeket herbáriumba
s latin neveiket a tanuló fejébe. Még a determináló táblázatokon való
rágódás is elmaradhat, ha megtaláljuk azt az utat, amely az élet
jelenségeinek megértéséhez vezet.

Darwin főmunkái már életében több új kiadást értek el s ezekben mindig
türelmes higgadtsággal adott választ a tanai ellen elhangzott
támadásokra, ellenvetésekre. Találóan írja Margó, hogy „utolsó
lehelletéig folytonosan dolgozott elméletének minél teljesebb
kiépitésén“.

Élete utolsó éveiben olyan kérdés tanulmányozásával foglalkozott,
amelyben az állat-élettant az ő ifjukori kedvenc tudományával, a
geológiával egyesíté.

Már a Föld körüli utazásában fölkeltették figyelmét azok a néhány
centiméter magasságu földtornyocskák, amelyeket a földi giliszták
építenek, amidőn földevő útjukból jőve, a fölszínen kiürítik a meg nem
emésztett földet. Kimutatta, hogy számtalan féreg munkája minden 2–3 év
alatt megforgatja a humuszt. És a fölszinen levő tárgyakat ellepi friss,
tápláló, érett földréteggel. Azóta tudjuk, hogy milyen hasznos állat a
földi giliszta, egész rokonságával.

Negyvenöt év tudományos működésének aratása az, amit itt futólag
áttekintettünk. Ennek az időnek javarészét magányos, csendes, békés, de
független, gondtalan életben tölté. Darwin a mi pénzszámitásunk szerint
milliomos volt. S ez a kedvező körülmény sokat megmagyaráz. Anyagi
függetlensége mellett azonban még egy más tényezőt is látnunk kell, ha
óriási tevékenységének gazdagon gyümölcsöző kertjét szemléljük. Ennyi és
ilyen nagybecsü munkát egy ember csak úgy végezhet, ha egy hosszu élet
minden idejét mintaszerü beosztással, gazdaságosan és egyenletes
működéssel tölti el. A szellemi munka helyes ökonomiájának fényes
példáját adta az ő szép és magasztos pályafutásával.

S ezek mellett elég ideje jutott a zene élvezetére és családi körében
gyermekei gondos, szeretetteljes nevelésére. Nemesen egyszerü és szerény
egyéniségét mindenki tisztelte. Bölcs és igazságos modorával még
ellenfelei becsülését is megnyerte. Egy könyvkiadónak, aki tőle
önéletrajzot kért, ezt a lakonikus választ küldte: „Nevem Charles
Darwin, születtem 1809-ben, tanultam, körül utaztam a világot és ismét
tanultam, s még mindig tanulok.“

Ennél szebbet mi sem mondhatunk. Kövessük tehát az ő példáját s hagyjuk
másokra a fölösleges részletezést és a hiú magasztalást.

Az élettudományok nagy reformátora hosszas betegeskedés után csendes
béketűréssel és folytonos olvasgatással várta be 1882 tavaszán élete
alkonyát.

Hetvenhárom évet élt. Ezalatt központjává lett az egész világ tudományos
életének. És mégis azt mondhatjuk, hogy a Darwin karrierje halálával nem
ért véget.

Három évtizede nyugszik ott az angol nemzet nagyjai között, a
Westminster-apátság fenséges ívei alatt. S azóta az ő szelleme mozgatja
az élettudományokat. Az ő elméletei új harcosokat és új ellenfeleket
állitanak elé. Iskolák és irodalmak születtek és megszámlálhatatlan
viták folytak le már az ő tana körül és talán éppen ma sincs aktuálisabb
kérdés, mint a darwinizmus.

Azóta a Föld uralkodó állata is beletörődött abba, hogy nem ő érette van
minden, hogy nem ő a világ középpontja. Nem látunk semmi megalázót
származásunkon. Belátjuk azt, hogy a Földön minden változandó. Hogy a
fajok legtöbbje folyton alakulva, fejlődve halad, hogy a környezetével
harmóniában új alakot öltsön.

Csak abban tértek el a búvárok nézetei, hogy ez a nagy faj-alakulás, az
evolució valóban úgy történhetett-e, mint Darwin gondolá, vagy
lehettek-e talán más okai is. Nagy irodalom keletkezett a fajfejlődés
kérdése körül és a fejlődés mikéntjére nézve több iskola alakult.
Hallgassuk meg, mi volna Darwin véleménye ezekről a tanokról, ha ma is
élne.

Nägeli, a kitünő botanikus, Darwin kortársa, a fajkeletkezésében külső
és belső okokat lát. A belső ok szerinte főképpen a sejt szerkezetén
alapuló, _öröklődő hajlam a tökéletesedésre_. Ezt Darwin is elismeri és
hajlandó különösen a növényekre sok esetben alkalmazni. Az ő
változékonyságelve sokban födi Nägeli tanát, de kimutathat sok olyan
esetet (paraziták), amelyben a haladás nem vezet tökéletesedésre s azok
a módosulások, amelyek egy új alakot rendszertanilag elkülönítenek,
gyakran nem élettani jelentőségüek, nem hasznosak s így nem tették az
illető alakot tökéletesebbé.

Wagner földrajzi elmélete Darwinnal közös pontból, az alakok
változékonyságából indul ki. De ez a változékonyság szerinte csak akkor
vezet új fajok előállására, ha az új változatok vándorlás vagy földrajzi
elkülönülés útján külön területre jutnak s így a törzsegyénekkel többé
össze nem keveredhetnek.

Weismann a mikroskópium birodalmába vitte át a szelekció elméletét s
azokat a sejtalkotó részeket igyekezett megismerni, amelyeknek
folytonossága az öröklésnek alapja volna. Ő a Darwin elméleteit csupán
kiegészíti és megerősíti olyan szempontból, amelyre nézve Darwin maga
nem végezhetett megfelelő vizsgálatokat.

Azok a gondolkodók, akik a külső tényezők hatását és a
használat-nemhasználat szerinti alakulást óhajtják főoknak tekinteni,
visszatérnek Lamarck-hoz és a Darwin előtt félszázaddal írt Philosophie
Zoologique magyarázatait ujítják föl. Maga Darwin is sokban fölhasználja
a Lamarck-féle elveket, de azt is kimutatja, hogy ezek magukban nem
adhatnak mindenre kielégitő magyarázatot. Lamarck újabb hívei, a
neolamarckisták, az alkalmazkodás legbelső rugóit keresik. Minden
sejtben külön lelki tényezőt látnak, amely a külső hatásokra célszerüen
reagál s így az egész szervezetet célszerüvé alakítja.

Haeckel az apostol rajongásával és ékesszólásával hirdette mestere
tanait. Anthopogeniájában és Generelle Morphologie-jában közvetetlenül
alkalmazza a leszármazás tanát és ebben olyan túlzásokba téved, amelyek
éles kritikát vontak magukra. Az ő ultradarwinista iskolája szinte
mindenható erőt tulajdonít a kiválogatásnak és ezért egyenesen ők az
okai annak, hogy éppen német földön újabban antidarwinista iskolák
keletkeznek.

De Vries elmélete abban különbözik a Darwinétól, hogy ő nemcsak lassan
kialakuló variálást ismer, hanem tud példákat arra is, hogy egyes új
alakok hirtelen ugrással állottak elő. Ezeket az alakokat élesen
különbözőknek tartja és mutációknak nevezi. Bizonyos fokig a teremtés
meséjére emlékeztet ez a magyarázat. A geológia ismer olyan
térszínváltozásokat, amelyek a fajoknak gyorsabb átalakulását is
okozhatták. Ezt Darwin is elismeri. Egy-egy periódus állatvilága elég
élesen elüthet az előző korszakétól. De ha De Vries gondolatmenetét
követjük, föl kell tennünk, hogy egyszerre több egyén is átment ezen a
gyors mutáción és hogy ezek az alakok az átmenet után egyszerre
környezetükhöz alkalmazkodókká váltak. „Ennyit elismerni pedig, – írja
Darwin, – annyi, mint a csudák birodalmába térni át s elhagyni a
tudomány területét.“

Ezek a Darwin utódai és ellenfelei. Egyikökről sem állítható, hogy
merőben újat mondana, hogy tana valamelyes vonatkozásában ott ne volna
Darwin főműveiben.

Egyik egy, másik más részletelvet ragad meg és abból épiti föl egyéni
szinezettel a maga rendszerét. De egyik sem tud általános elismerést
kivívni. Amint hogy egyiköknek sem sikerül olyan magyarázatot adni,
amely a többiek mindnyáját fölöslegessé tenné.

Minden jelenségre kiterjedő rendszert csak Darwin tudott szerkeszteni,
csak ő adott általános képet a fajok világáról.

A leszármazás tana, az evolució voltaképpen a Lamarck találmánya; de ezt
az eszmét csak Darwin emelte általános tudattá. Mert ő volt az első, aki
olyan magyarázatot fűzött hozzá, amelyet minden gondolkodó ember
megérthetett, elfogadhatott. A változékonyság, az öröklés, az
alkalmazkodás és a létért folyó küzdelem kiválogató hatása: ez az a
gondolatsor, amelyet az ő nevéhez csatolva, darwinizmusnak szokás
nevezni. Ez az a fegyver, amely a leszármazás eszméjét győzelemre
segítette.

Az epigonoknak könnyü válogatniok abban, hogy a magyarázatból mely
részlet a tetszetősebb. Egyik-másik részét talán el is vethetik. De
kevésnek jut eszébe, hogy jobb volna mindnyáját megerősíteni a maga
helyén és nem hívni ki a tudatlan reakciót, amely a sok vita közt ma már
elég vakmerő arra, hogy magát az evoluciót is kétségbevonja.

Az áltudósok hangos szóval, ékes szófacsarással és minél kevesebb
tudományos ténnyel – bizonyítgatják, hogy az erő- és az anyagmegmaradás
törvénye csak mese. Ellenben a teremtés meséje szószerint valóság.

A filozofálás szabadján állítja, hogy amit látunk, hallunk, az nem
létezik, ami fehér, az fekete és így tovább. Nem a Darwin kora ez. De a
lehetetlenségek után, a kételkedések után mindig visszatérünk a
valóságokhoz, a bölcselkedések után a természet örök igazságaihoz.

És akkor majd az ő karrierje újból kezdődik.

_Dr. Szilády Zoltán._




Galilei.

Ezt a nevet ma kezdik félreérteni azok, akik nem ismerik igazán az
életét. Valami reformátor-félét gondolnak hozzá, aki igazságainak
hirdetéseért vértanuságot szenvedett, vagy valami ilyenfélét.

Pedig Galilei igazi tudós volt. A legtökéletesebb, legnagyobb tudósok
egyike, aki valaha csak élt. Azért kell őt igen tökéletes tudósnak
mondanunk, mert nem érdekelte más, mint a tudomány, nem keresett mást,
nem törekedett másra, csak a természet törvényeinek megismerésére. Nagy
tudósnak kell mondanunk, sőt igen nagynak, mert korához mérten
bámulatos, csodálatos mennyiségű tudása volt s a tudományt új
tapasztalatokkal s az ezekből levont, lángelmére valló
következtetésekkel hatalmas lépésekben vitte előre.

Tudományának fáradhatatlan kutatója és éppen olyan pihenést alig ismerő
hirdetője volt. Szerencsésen párosult benne a kiméletet nem ismerő
kritika szigorúsága és a csodálatosan vonzó, művészi előadás és írás,
ami őt korának nemcsak legnagyobb, de legnagyobb hatású tudósává is
tette.

Aki Galilei tudományos fölfedezéseit olvassa, bizonyosan fölveti azt a
gondolatot, hogy könnyű volt neki nagyszerű fölfedezéseket tenni, amikor
először nézett a tudós értelmes, vizsgáló szemével _távcsövön_ át a
világmindenség rejtelmei felé, s amikor a mechanikának és fizikának
olyan egyszerű tényei, mint pl. a szabad esés tüneménye, vagy az úszás
tüneménye még egészen ismeretlenek, vagy rosszul fogalmazott
törvényekkel magyarázottak voltak. Könnyű volt neki! Mondanák. Ha ma
élne, bizonyosan nem dicsekedhetnék annyi fölfedezéssel. De ezt csak az
mondhatja, aki nem ismeri a fizika és mechanika történetét s nem tudja,
hogy milyen egészen elemi tévedések csontosodtak meg az ő korában a régi
görög fizikusok és mechanikusok hagyományai alapján. Az ú. n.
peripatetikusok az arisztoteleszi tanokra esküdtek s mivel a keresztény
vallás is ezen az állásponton volt, az emberek nem is képzeltek más
lehetőséget s bolond képzelgésnek minősítettek minden más
világfölfogást.

Fölfedezéseinek sokasága, gyönyörű előadása és felülmúlhatatlan
dialektikája miatt temérdek ellensége volt, akik kiméletlen és sokszor
tisztességtelen harcot folytattak ellene, de viszont óriási
tanítványtábora volt, hatalmas baráti köre, amely megmentette irigyeinek
aknamunkája ellen. Azok a kislelkü, jelentéktelen alakok, akik annyi
csökönyös ostobasággal szegültek ellene a tapasztalatokból levezetett
tudományos igazságoknak, tehát igazán vakok és rosszhiszeműek voltak,
azok irigységből ellene zúdították korának legnagyobb, legrettegettebb
hatalmát, az inkviziciót, de Galilei annyira fölötte állott minden
kicsinyességnek, annyira tisztán a tudomány érdekében cselekedett, hogy
minden erőlködés, úgy mondhatjuk, hajótörést szenvedett, mert Galileit
nem lehetett tönkretenni, dolgozott és hirdette igazságait egészen
haláláig.

De nagy dolgot is jelentett az ő korában mindaz, amit tanított.
Kisérleti tanulmányai meghonosították a kérlelhetetlen tapasztalatok
alapján való következtetés módszerét, kihúzta a gyékényt minden
fantasztikus magyarázgatások alól, a peripatetikusok tanainak tudatlan
védelmezőit, akik a tapasztalatokkal homlokegyenest ellenkező dolgokat
voltak kénytelenek állítani, amikor tanaiknak védelmébe belebonyolultak,
annyira tönkretette, annyira nevetség tárgyává tette szigoru
dialektikájával, hogy azok lihegő ellenségei lettek, de lassankint
egészen magukra maradtak. A Grassi jezsuita ellen írt „Il saggiatore“
című, felülmúlhatatlan éleselméjű polemikus írását denunciálták ugyan az
inkvizició előtt, de nem hogy elitélték volna, hanem megdícsérték és
ajánlották, sőt magának VIII. Orbán pápának is nagyon tetszett.

Nem is lehet azt mondani, hogy tanításai miatt haragudtak rá. Azok olyan
szigoru kritikával készült, olyan megdönthetetlen dolgok voltak, hogy
minden józan ésszel ellenkezett az, aki szembehelyezkedett velük.
Tisztán személyes gyülöletre vezethető vissza az ellene megindított
áskálódás és amikor súlyos vádakkal terhelve állt törvényt az inkvizició
előtt, akkor sem mertek vele határozottan elbánni, mert bizonyára az
akkori egész művelt világ fölháborodását idézték volna föl. Hisz csak
tudományos kérdésekről volt szó, amelyekről Galilei kimutathatta, hogy
nem bántják a szentírás tanításait, s állította, hogy a szentírás
csalhatatlan, de a magyarázói nagyon is csalódhatnak. Mindehhez semmi
köze a tudománynak. Galilei is így érezte. Semmiféle jellemhibának nem
lehet minősíteni, hogy megesküdött nyilvánosan arra, hogy a
Kopernikus-féle tanokat téveseknek tartja. Hát ha ez így tetszett az
inkviziciónak! Miért ne? Vallási funkció, amelynek a tudományokhoz semmi
köze. Nem is szabad a kettőt soha egymással szembehelyezni. A tudomány
tapasztalati tények alapján következtet. Ha következtetései látszólagos
ellentétbe kerülnek a szentírással, ebből nem az következik, hogy a
szentírás hitelességét kétségbevonjuk, sem pedig az, hogy a tudományunk
haszontalanság, hanem csak az, hogy vagy tudományos következtetésünk
téves, ami majd kiviláglik minden hivatalos letiltás nélkül is, vagy
pedig a szentírást magyarázzák rosszul, ami egyáltalában nem lehetetlen,
hisz emberek magyarázzák.

Csak költemény az, hogy eskütétele után fölkiáltott volna „Eppur si
muove“, t. i. hogy „És mégis mozog a Föld!“ Ebben az esetben csakugyan
gyenge jelleműség lett volna tőle esküt tenni az ellenkezőre. Nem volt
erre semmi szükség! Galilei eskütétele után is folytatta tudományos
működését s nem hogy bántották volna érte, hanem mindig több és több
szabadságot élvezett.

De menjünk rendre. Galileo Galilei 1564 februárius 15.-én született
Pisában. Atyja, Vincenzo Galilei, kitünő matematikus és zenész volt,
akinek zeneelméleti írásai becsesek. Kétségtelen, hogy az ilyen apának
nagy befolyása volt az ifjú szellemének irányulására. Az apa
kereskedőnek szánta a fiát, de ehhez semmi kedve sem volt, aztán
orvostudományokat tanult a pisai egyetemen (1581), de nemsokára
átpártolt a mathematikához és fizikához. Ebből az időből való az
ingának, mint időmérésre alkalmas készüléknek a fölismerése, de hogy
éppen a pisai főtemplomban függő Possenti-féle lámpa lengéséből jött
volna a gondolata, az mese, mert a lámpa akkor még nem függött ott.
1585-ben hagyta el az egyetemet s Ostilio Ricci vezetése alatt tisztán
kedves tudományainak szentelte magát. Elmélyedt a klasszikus
természetvizsgálók tanulmányozásába, de minden állításukat kisérleti
kritikának kezdte alávetni. Archimédész különösen kedves tanulmánytárgya
volt, hisz az ő reális gondolkozása, sokszor bámulatos mechanikai érzéke
nagyon megegyezett Galilei gondolkozásmódjával. Archimédész
tanulmányozása közben ismerkedett meg a Hiero-korona históriájával,
amikor a Hiero királynak készített koronáról kellett megmondani
Archimédésznek, hogy ezüstből van-e vagy aranyból. Emiatt meg kellett
volna mérnie a korona térfogatát. Sokat gondolkozott rajta, míg végre
egyszer fürdés közben észrevette, hogy a vízbe merített tárgyak annyi
vizet szorítanak ki, mint a térfogatuk. Hazarohant a fürdőből „euréka,
euréka!“ (megtaláltam, megtaláltam!) kiáltozással és otthon mindjárt
megmérte a korona térfogatát s rögtön tudta súlyának segítségével, hogy
az aranyműves csalt, mert a korona aranyozott ezüstből van. Ezt
kritizálva, 22 éves korában fedezte föl a hidrosztatikus mérleget s
értekezést is írt róla (La Bilancetta), de ez csak, mint ifjúkori írása,
halála után jelent meg. Sokat foglalkozott ekkor még a szilárd testek
súlypontjának kérdéseivel. Végre a tudós pisaroi Marchese Guidobaldo del
Monte közbenjárására a pisai egyetemen mathematikai tanszéket kapott, de
olyan rossz fizetéssel, hogy alig tudott megélni. Ez az idő azonban
életének egyik legfontosabb eredményét hozta meg. A pisai ferde
toronyból leejtett különböző fajsúlyú tárgyakkal (fa, márvány, ólom
stb.) kimutatta, hogy az esés gyorsasága nem függ a leejtett test
súlyától. Ezzel az állításával ellentétbe jutott a peripatétikus iskola
egyik alaptételével. És lám! Az emberek ahelyett, hogy a szemmel látható
kisérletek következtében belátták volna, hogy a peripatétikus iskola
tévedt, ahelyett Galileit támadták meg. Ha Arisztotelesz látta volna
Galilei kisérleteit, a legnagyobb gyönyörrel fogadta volna el
tapasztalatainak eredményeit. Dehát nem ők, hanem a szűklátókörüek és
korlátolt elméjüek álltak oda védelmezni a hibákat. Látták, hogy a 10
font súlyu tárgy éppen annyi idő alatt ért a földre, mint az egy font
súlyu, látták és mégis azt mondták, hogy ez nem lehet, mert
Arisztotelesz azt mondja, hogy az 1 font súlyu tízszer annyi idő alatt
ér le, mint a 10 font súlyu! De még nagyobb baj is történt ennél.
Giovanni de’ Medicinek, a hatalmas család egyik sarjának valami
fölfedezése iránt kérték Galilei véleményét. Galilei elítélőleg
nyilatkozott róla. Valami kotrógépről volt szó, amivel elhomokosodott
kikötőket lehetne kimélyíteni. Galilei megmondta, hogy nem jó a gép, a
próba fényesen beigazolta Galilei véleményét, de azért megvolt a baj! A
fiatal tanárnak mennie kellett Pisából s visszavonult Firenzébe. De már
1592-ben meghívták a padovai egyetemre a mathematikai tanszékre. Ezt is
del Montenek lehet köszönni. És Padova kitünő hely volt Galileinek.
Padova Venezia uralma alatt állott s Venezia nem tűrte semmiféle idegen
hatalom beavatkozását, területéről kiűzte a jezsuitákat s így a római
inkviziciónak nem is volt itt semmi hatalma. Szabadon hirdethette tehát
tanításait, amelyek világhírüek lettek. Annyi temérdek hallgatója volt,
hogy sokszor az 1000 tanítvány befogadására elegendő orvosi terem
helyett is a szabadban kellett megtartania előadásait. Gyönyörű,
világhírü előadásai mellett azonban nem szünt meg tudományosan is tovább
működni. Ebben az időben találta föl az arányoskörzőt, amit még részben
ma is használunk, s amelyet ma a logaritmus-léc helyettesít; aztán meg
az első hőmérőt, amelynek leírását csak tanítványainak leveleiből
ismerjük. Castelli egyik levelében elmondja, hogy Galilei készüléke
tyúktojás nagyságu üvegedény volt, amely 2 arasznyi hosszu, szalmaszál
vastagságu csőben végződött. Az üveggolyót kezével megmelegítette, aztán
a cső végét vízbe tartotta. Amikor a golyóban levő levegő ismét lehült,
akkor a víz betódult a csőbe. Ezentúl a levegő melegedésével, vagy
hülésével a betódult víz majd vissza, majd megint előre tolódott.
Némelyek kétségbe vonják Galileinek ezt az érdemét, de alig lehet, mert
a készülék elég jó léghőmérő, amelyhez csak skálát kell illesztenünk s a
víz helyett kénesőt kell vennünk s körülbelül készen van a mai
legtökéletesebb léghőmérő. Mindkét találmányát el akarták vitatni tőle,
az arányos-körzővel nagy pöre is volt, de fényesen beigazolódott Galilei
elsősége.

Sokkal, de sokkal nagyobb jelentőségü ezeknél az a sok fölfedezése, amit
távcsövének köszönhetett.

1604-ben a csillagászokat új fixcsillag föltünése lepte meg az Ophiuchus
(Serpentarius, Kígyóvivő) csillag képében. Galilei óriási érdeklődő
hallgatóság előtt tartott erről három előadást s kimutatta, hogy a
csillag nem lehet máshol, mint abban a legtávolabbi csillagszférában,
ahol a többi fix-csillag ragyog s amelyet a peripatétikusok
változatlannak, örökké egyformának tartottak. Persze ebből megint
polémia lett, de ellenfelei nem tudtak mást tenni, mint gúnyolódni. Ez
volt Galilei első támadása a Ptolemaiosz-féle világnézet ellen, amelyet
pedig eddig ő maga is tanított, de nem hitte el. Tudjuk leveleiből, hogy
mindig a Kopernikus-féle világnézet felé hajlott. Talán nem kell
magyarázni, hogy Ptolemaiosz világnézete szerint a Föld van a
világmindenség közepén és az összes csillagok körülötte keringenek,
különböző távolságu kristálygömbökre – szférákra – erősítve. Ezzel
szemben Kopernikus világnézete szerint a bolygóvilág centrumában van a
Nap, e körül keringenek a bolygók s Földünk is csak bolygó, amely
megfordul minden nap egyszer a tengelye körül, azért látszik minden égi
test a Föld körül keringeni. A Ptolemaiosz-féle világnézet felelt meg a
vallás fölfogásának is, mert a szentírás szerint csakugyan a Föld
mintegy a teremtés középpontja, fő célja, a többi égi test mind csak
mellékes dolog.

Óriási átalakulást jelentett ez, pedig valószínü, hogy az előkelőbb
görög bölcsek, különösen a mathematikusok sejtették, hogy egyszerűbben
volna minden magyarázható, ha a Napot tennénk a bolygórendszer
középpontjába.

Nos tehát az 1604. évi új csillag megjelenése az első támadás volt
Galilei részéről a Ptolemaioszi világnézet ellen.

1699. augusztus 29.-én Galilei Veneziából ezt írta sógorának,
Landuccinek:

„Irok, mert hírem van számodra, amelynek, nem tudom, örülsz-e vagy nem,
mert most már nincs igen reményem, hogy hazámba (Firenzébe)
visszatérjek, de az az ok, amely reményemet tönkretette, nekem hasznot
és megtiszteltetést jelent. Tudnod kell, hogy mintegy 2 hónappal ezelőtt
azt a hírt terjesztették itt, hogy egy hollandus messzelátót
ajándékozott Móricz hercegnek, amely olyan zseniálisan van szerkesztve,
hogy a legtávolabbi tárgyak is egész közel látszanak benne s az ember
egészen jól láthat rajta 2 mértföld távolságra. Ez az eredmény olyan
rendkívülinek tünt föl előttem, hogy gondolkozni kezdtem rajta s
rájöttem, hogy ez csakis a perspektiva törvényein alapulhat, aztán
gondolkozni kezdtem, hogy hogy lehetne ilyent konstruálni s végül
annyira sikerült a dolog, hogy az a messzelátó, amit én készítettem,
messze fölülmúlja azt, amit a hír mond a hollandus találmányáról. Amikor
Veneziában meghallották találmányomat, azonnal magához hivatott Ő
fensége Veneziába s én bemutattam műszeremet az egész szenátus
bámulatára. Sok nemes és szenátor, még a legöregebbek is többször
fölmásztak Venezia legmagasabb tornyába, hogy lássák a vitorlásokat és
hajókat, amikor azok még olyan messze voltak, hogy csak két óra múlva
lettek láthatóvá messzelátóm nélkül, amint teljes vitorlázattal
igyekeztek a kikötő felé; mert műszeremnek olyan a hatása, hogy ami 50
mértföld távolságban van, az 5 mértföldnyire látszik…“

Ennek a találmányának alapján nevezték ki élethossziglan a padovai
egyetemre 1000 forint évi fizetéssel.

Ebből látható, hogy Galilei nem látta a hollandus (Lipperhey vagy
Lippersheym) távcsövét, csak azt tudta meg, hogy lehet ilyen műszert
készíteni. Már most kié a nagyobb érdem? Lipperhey véletlenül fedezte
föl a távcsövet, Galilei rendszeres gondolkozás alapján. Tudjuk, hogy az
ő távcsöve domború tárgylencsével és homorú szemlencsével készült, mint
a mai színházi messzelátók. De milyen nagy nagyításúakat készített a
hollandusokéhoz képest! Különösen ötödik távcsöve volt igen tekintélyes
nagyítású.

Így fölfegyverzett szemét először a Hold felé fordította. Milyen
gyönyörüsége lehetett benne, hogy észrevehette a Hold hegyeit! Azelőtt
simának képzelték a Hold fölszínét, s ime az árnyék és fény eloszlása a
mi éjjeli égi vándorunk fölszínén hamar kétségtelenné tette, hogy rajta
épp úgy hegyek vannak, mint a mi Földünkön. A sötét, nagyobb foltokat
tengereknek nézte s azt hitte sűrü légkör is van a Holdon, azért nem
látjuk a fényes Holdkorong éles szélén a hegyek körvonalait, amelyeknek
véleménye szerint ott látszania kellene. Rendkívüli föltünést keltett
Galileinek ez a fölfedezése, de még nagyobb híre kelt 1610 januárius
7.-i fölfedezésének, amikor ötödik, legerősebb távcsövét a Jupiter felé
fordította.

Már korábban észrevette távcsövein, hogy a Jupiter a fixcsillagoktól
eltérően korongnak látszik. De januárius 10.-én a Jupiter mellett
meglátta az égitest holdjait is. Eleinte fix-csillagoknak nézte őket, de
néhány estén át folytatott észleletei meggyőzték róla, hogy ezek a
Jupiter körül keringő égitestek. Eredményeit közölte a „Sidereus
Nuncius“ című nevezetes publikációjában. Nincs ebben más, mint március
2.-áig folytatott észleleteinek leírása. Egy szó sincs benne arról, hogy
ez a Kopernikus-féle világrendszernek a legfényesebb, legszebb
bizonyítéka. De előadásaiban s leveleiben ezt hirdette.

Természetes, hogy emiatt a peripatetikusok felförtyentek s a korra s
Galilei küzdelmeinek nehézségére nézve nagyon jellemző, hogy milyen
érvekkel vonták kétségbe a fölfedezés igazságát. Így pl. Francesco
Sizzi, egy firenzei csillagász „Dianoia Astronomica“ című értekezésében
(1611) a következőleg cáfolja Galilei fölfedezéseit:

„Az állatok fején hét nyílás van, amelyeken át a levegő hozzá juthat a
test tabernákulumához, hogy világítson, melegítsen és tápláljon. A
mikrokozmosznak mik ezek a részei? Két orrlyuk, két szem, két fül és egy
száj. Így van az égen is, mint makrokozmoszon, van két kedvező csillag,
két kedvezőtlen, két világító égitest és végül a Mercurius határozatlan
és indifferens. Ebből és sok más hasonlóságból, mint pl. abból, hogy hét
fém van, amelyeket unalmas volna fölsorolni, mindebből azt
következtethetjük, hogy a planéták száma is szükségszerüen hét. Sőt, a
Jupiter holdjait szabad szemmel nem lehet látni, ennek következtében nem
lehet befolyásuk a Földre, tehát haszontalanok volnának, és így
nincsenek is. Emellett a zsidók és más régibb népek csak úgy, mint a
modern európaiak hét napra osztották a hetet s elnevezték azokat a hét
planéta nevére. No már most, ha megnöveljük a planéták számát, akkor ez
az egész, szép rendszer tönkremegy!“

Voltak, akik azzal vádolták, hogy csak azért akarta elhitetni a
világgal, hogy vannak a Jupiternek holdjai, hogy azokat elnevezhesse a
Mediciek nevére. Kepler annál jobban elismerte Galilei érdemeit s egyik
munkájának előszavában méltatja is. Ezt is félremagyarázták. Galilei
Keplerrel állandó levelezésben volt s tudjuk, hogy ketten teljes
egyetértéssel küzdöttek a Kopernikus-féle világnézet diadalrajutásáért.

1610 július havában ismét csodálatos fölfedezést tett. Észrevette, hogy
a Szaturnusz nem egyszerü gömb, hanem valami hármas csillag. Csak később
jött rá, hogy alakját változtatja, de haláláig nem ismerte föl a
Szaturnusz gyűrűjét. Ez a dicsőség Huygensnek jutott 1656-ban.

Galilei 1610 május 7.-én kelt levelében, amelyet Belisario Vintahoz írt,
a firenzei Medici-udvar első titkárához, gyönyörűen fejti ki, hogy miért
szeretne a padovai tanítástól visszavonulni s inkább mint II. Cosimo
herceg udvari matematikusa és filozófusa szerepelni s tisztán tudományos
munkásságának élni. Elszámlálja, hogy milyen hatalmas, nagy munka vár
még reá, mennyit kell írnia, mennyit tanulmányoznia s hogy minderre
Padovában a temérdek tanítvány miatt abszolute nem jut idő.

Pedig figyelmeztették őt, hogy a veneziai köztársaságban, ahonnan
1606-ban kiűzték a jezsuitákat, mindenféle támadás és üldözés ellen
védve van, míg Firenzében erős a vallásosság s az egyház befolyása olyan
nagy, hogy a hatalmas hercegi család sem lesz képes Galileit
megvédelmezni.

És mégis átköltözött 1610 szeptember havában Firenzébe. Bár ne tette
volna! Mindjárt mutatkozott az egyháziak ellenségeskedése ellene.

Munkálkodását azonban habozás nélkül megkezdte. 1611 januárius havában
fölfedezte, hogy a Vénusz-bolygónak is éppen olyan fényváltozásai
vannak, mint a Holdnak s a Kopernikus-féle világnézettel ez gyönyörűen
meg is egyezett.

Hogy mindenféle gyanusításoktól, áskálódásoktól megmenekedjék, sietett
Rómába, hogy a legmagasabb egyházi körök előtt bemutassa fölfedezéseit,
hogy azok is lássák saját szemükkel az égi ujságokat. Teljes mértékben
sikerült is ez neki. Bizottság vizsgálta meg fölfedezéseit s elismerték
azoknak teljes becsét, ünnepelték őt s a pápa, V. Pál, hosszú
kihallgatáson fogadta s állandó jóakaratáról biztosította.

Hazatérte után rögtön, még 1611 április havában fölfedezte a
napfoltokat, bár ennek a fölfedezésének elsőségét is el akarták vitatni
tőle Scheiner Kristóf ingolstadti jezsuita javára, aki csakugyan előbb
pillantotta meg a foltokat, mint Galilei, de távcsöve hibájának tartotta
azokat. Mindazáltal elég békésen megegyeztek Galileivel s csak a foltok
természete fölött polemizáltak.

De belebonyolódott egy másik vitába is, amely nagyon jellemzi korát.
Arisztotelesz azt állítja, hogy a testeknek alakjától függ az, hogy
úsznak-e a víz fölszínén vagy nem? A herceg maga köré gyüjtötte a
tudósokat s megindította a vitatkozást. Azt mondták Galilei ellenfelei,
hogy a jég azért úszik a víz színén, mert nagy lap, amelynek olyan nagy
a surlódása a vízhez, hogy nem tud lesülyedni. Galilei lenyomta a
jéglapot a víz fenekére s az onnan magától megint fölemelkedett! Ugy-e
különös, hogy lehetett még erről is vitatkozni! Még pedig milyen
tüzesen! Galilei minden zsenialitására, kisérletező ügyességére volt
szükség, hogy ellenfeleit teljesen tönkretegye s Arisztotelesznek ezt a
meggondolatlan állítását kitörülje a tudomány tárházából!

S azt hiszitek, hogy ez a vak bizalom és elfogultság a klasszikusok
irányában ma már teljesen megszünt? Oh, még mindig bajunk van vele!

Ezalatt azonban gyültek a felhők Galilei fölött. A peripatétikusok
kifogyva az érvekből, a vallás tételeit s a bibliát állították szembe
Galilei tanításaival. Szomorúság ezután mindaz, ami történt, szégyene az
emberiségnek, az egésznek, nem egy felekezetnek, nem a vallásnak, hanem
az emberiségnek, amelyben olyan nagy úr a szűklátókörüség, a butaság és
elfogultság.

Röviden mondjuk el az eseményeket. Már 1611-ben tartottak titkos
tanácskozást a toscanai érsek palotájában, amelyen megbeszélték Galilei
tanításának viszonyát a bibliához s arra a végkövetkeztetésre jutottak,
hogy a biblia a ptolemaioszi világnézetet vallja s így a Kopernikus-féle
elvetendő. Galilei azonban még egy darabig akadály nélkül folytatta
tanításait, mert írásaiban csak 1613-ban védelmezte nyilvánosan a
Kopernikus-féle világfölfogást, még pedig abban az értekezésében,
amelyet a napfoltokról írt. De ebben még nem szólt arról, hogy mi köze
van mindennek a bibliához. Ezt a viszonyt csak kitünő tanítványához,
Castelli paterhez írt levelében fejtegeti, aki szintén ott volt ama
bizonyos tanácskozáson, amelyen csodálatos lelkesedéssel védelmezte
Galileit. Castelli széles körben ismertette Galilei levelét, ezt a
gyöngyszemet, amelyben Galilei gyönyörűen mutat rá, hogy szemünkkel
látható igazságokat nem szabad letagadni, hanem a biblia értelmét
igyekezzenek megmagyarázni, hogy az a tapasztalati tényekkel összhangba
jöjjön. Hiszen a biblia nem csillagászati tankönyv s Ptolemaiosz
világfölfogásával éppen annyi látszólagos ellentmondásban van, mint a
Kopernikus-félével.

A Castellihoz intézett levelet kéziratban terjesztették, kezébe került
Galilei ellenségeinek is, akik most már elérkezettnek látták az időt,
hogy nyiltan lépjenek föl Galilei ellen. 1615 februárius 15.-én Lorini
páter, a firenzei egyetemen az egyháztörténet tanára, följelentette
Galileit a római inkviziciós törvényszék előtt, mint haeretikust.

Galilei 1615-ben önkényt Rómába ment, hogy a szentszéket megnyerje a
Kopernikus-féle tanoknak. Egy félévig tartózkodott Rómában s ezalatt
indították meg az első tárgyalást ellene, illetőleg a Kopernikus-féle
tanítások ellen. Az inkviziciótól kiküldött nyolc teológus kimondotta,
hogy 1. az az állítás, hogy a Nap a világ közepén van s emiatt
mozdulatlan, szószerint ellenkezésben van a szentírással s azért
eretnekség, 2. hogy a Föld nincs a világ közepén, hanem naponkint
megfordul saját tengelye körül, ez egyszerűen filozófiai abszurdum és
teológiai tévedést tartalmaz. Ennek következtében V. Pál pápa eltiltotta
Galileit a Kopernikus-féle tanok hirdetésétől és védelmezésétől. Sőt
csakhamar „indexre tették“ vagyis eltiltották azokat a könyveket,
amelyek a Kopernikus-féle tanokat védelmezték, sőt magának Kopernikusnak
a könyvét is, mindaddig, amíg benne „a hibákat ki nem javítják“! –
Galilei barátai, akik hallották a nagy férfiú védekezését a teológusok
ellen, azt a hatalmas győzelmet, amit nap-nap után aratott fölöttük, azt
mondják, hogy elragadó gyönyörüség volt hallgatni.

Csak mellékesen jegyezzük meg, hogy Kopernikus könyvét „kijavították“,
még pedig Gaetani biboros, 1620-ban. Elfelejtette azonban pl. javítani
azt, hogy a Földről, mint „csillagról“ van szó s még sok egyebet, aztán
a matematikai dedukciók után odatette, hogy ezek nem reális dolgok, csak
afféle matematika. Persze így senki sem adta ki a könyvet s 200
esztendeig tilalom alatt állott.

Nem mondhatjuk egyáltalában, hogy Galileivel rosszul bántak volna akkor
Rómában. Az előkelő, intelligens papság igen nagy része pártján volt,
sokan pedig, ha nem is hittek neki, de nagyon tisztelték s nem láttak
veszedelmet tanításaiban. Csak a dominikánus- és jezsuita-barátok közt
volt sok irigye az áltudósok és sok fanatikus ellensége a tudatlanok
közül. Azt híresztelték, hogy esküvel revokálta tanításait. Ez nem igaz,
amint azt Bellarmine Róbert biboros írásos nyilatkozata bizonyítja.
Fontos ezt tudnunk s meg kell említenünk, mert később valamiféle
hamisítás alapján ráfogták, hogy esküt tett arra, hogy Kopernikus tanait
tévesnek tartja. S mint esküszegőt állították másodszor az inkvizició
törvényszéke elé.

Közben Galilei tudományos munkássága nem pihent. Az árapály kérdésével
foglalkozott Rómában, aztán meg levelezést kezdett a spanyol udvarral,
amelyben fölajánlotta, hogy szivesen elmegy Spanyolországba, hogy
kidolgozza azt a módszert, amivel meg lehet állapítani valamely helynek
a földrajzi hosszuságát. Ez a módszere azon alapult, hogy a Jupiter
holdjainak eltünése a Föld minden helyéről nagyon pontosan ugyanabban az
időpillanatban látszik. Ha tehát a hajós, messze hazájától, idegen
földeken megfigyeli azt a pillanatot, amikor a Jupiter valamelyik holdja
eltünik, akkor előre kiszámított naptárakból pontosan megtudja, hogy
hány óra van abban a pillanatban pl. Firenzében. Ha aztán délben
megigazította a Nap delelése szerint az óráját, akkor látni fogja, hogy
mekkora időkülönbség van saját észlelőhelye és Firenze közt s ebből a
földrajzi hosszuság-különbség egyszerüen kiszámítható. A zseniális
módszer alkalmazása gyakorlati nehézségekbe ütközött, különösen amiatt,
hogy nem volt még föltalálva olyan óra, amely csak néhány órára is meg
tudta volna tartani a pontos időt. Az ingára gondolt ekkor is, de még
számos esztendőnek kellett elmúlnia, amíg ez az eszméje megvalósult. A
spanyol udvarral folytatott levelezése nem vezetett eredményre, a
toscanai tengerészetben azonban megpróbálták alkalmazni, eredmény
nélkül. Ez a módszer ugyan igen szellemes, de ma már, a kronométerek
korában, a múlté.

Firenzébe való hazatérte után betegeskedni kezdett, pedig még csak 53
éves volt. Ez sok munkájában megakasztotta. Vegyük még hozzá, hogy
mennyire el lehetett kedvetlenedve a szentszék tilalma miatt s
megértjük, hogy nem sokat dolgozott. De azért nem volt teljesen tétlen.
1618-ban három üstökös jelent meg az égen. Tanulmányozta őket és
gondolkozott mivoltuk fölött, de amint írásai később elárulják, nagyon
gyenge eredményekre lyukadt. Elméleteit levelekben hirdette, különösen
Mario Guiducci útján, 1619-ben. Guiducci publikációjában nagyon
nekirohant Orazio Grassi jezsuitának, aki erre aztán gúnyiratban
(Csillagászati és filozófiai mérleg) felelt s gorombán pellengérre
állítja Galileit és iskoláját az üstökös-elmélet miatt. Galilei csak
1622-ben felelt erre „Il Saggiatore“ nevezetes pamfletjében, amely a
polémiának örökbecsü, klasszikus mintája s a legszebb olasz nyelvnek
egyik legszebb emléke. Kinyomatás előtt szentszéki jóváhagyást kért reá.
Az „Accademia dei Lincei“ szintén megvizsgálta s csak néhány kis
javitást tett rajta, hogy Galileit megóvja az üldözéstől. 1623-ban
megkapta a pápai „imprimatur“-t. Niccolo Riccardi atya, aki birálatra
volt kiküldve, a következőleg nyilatkozik róla:

„Olvastam az „Il Saggiatore“ címü munkát s nemcsak hogy nem találtam
benne semmi olyasmit, ami a jó erkölcsökkel, vagy a mi vallásunk isteni
igazságaival ellenkezésben állana, hanem ellenkezőleg, olyan sok szép és
sokféle természetfilozófiai megfigyelést találtam benne, hogy azt
hiszem, korunk nemcsak arra lehet büszke, hogy a régi filozófusok
műveinek örököse, hanem arra is, hogy fölfedezője a természet sok olyan
titkának, amelyet azok nem érhettek még el s mindezt a szerző éleselméjü
és szolid munkásságának köszönhetjük; valóban boldog lehetek, hogy
kortársának nevezhetem magamat.“

Mialatt a mű nyomdában volt, azalatt meghalt XV. Gergely pápa és
helyette Maffeo Barberini biborost, Galilei egyik legjobb barátját
koronázták VIII. Orbán név alatt pápává. Galilei méltán ujonghatott
ennek s a legszebb reményekkel tekintett a jövőbe.

Sietett is Rómába, hogy kieszközölje a pápától a Kopernikus-féle
tanoknak fölszabadítását. A pápa rendkívül szivesen fogadta, kitüntette
régi barátságának minden jelével, sokszor fogadta kihallgatáson s
gyönyörrel figyelt ékesszóló védelmére, amivel a Kopernikus-féle tanok
igazságát bizonyította. Amikor végleg elbocsátotta őt a pápa,
ajándékokat küldött utána s megüzente a toscanai hercegnek, hogy
vigyázzon Galileire, gondoskodjék róla, mert ezzel a pápát kötelezi le.
A Kopernikus-féle tanokat azonban nem fogadta el s a könyvek és tanítás
föloldását nem engedte meg, ami igazán nagy kár és veszteség volt úgy a
tudományra, mint az egyházra nézve.

Szomorúan ment haza emiatt Galilei. Betegsége is sokat gyötörte, forrón
szeretett leánya, Maria Celesta, aki apáca volt Firenzében, szintén
betegeskedett, családjának többi tagja hálátlanul viselkedett az
aggastyán iránt. Mindezáltal ernyedetlenül dolgozott nagy munkáján,
amellyel a Kopernikus-féle tanokat akarta megvédelmezni. Rómából
biztatást kapott, hogy nem lesz belőle baj, csak bátran, az eltiltást
nem fogják olyan komolyan venni.

1630-ban lett vele kész és 1632-ben megjelent a római és firenzei
inkvizitorok jóváhagyásával. Címe volt: „Dialogo di Galileo Galilei,
Linceo, matematico sopraordinario dello Studio di Pisa, e filosofo e
matematico primario del serenissimo Gr. Duca di Toscana. Dove nei
congressi di quattro giornate si discorre sopra i due massimi sistemi
del mondo, Tolemaico e Copernicano; proponendo indeterminatamente le
ragioni filosofiche e naturali tanto per l’una, quanto per l’altra
parte.“

Párbeszédek alakjában írja itt meg Galilei fényes védelmét. A tudományok
egyik legnagyobb kincse ez, amely a maga korában óriási hatásu volt s
teljesen biztosította a Kopernikus-féle világnézet diadalát. Három
személy beszélget benne, u. m. Salviati, a Kopernikus-féle elmélet
védelmezője, Sagredo, a művelt, érdeklődő laikus és Simplicio, a
Ptolemaiosz-féle világnézet csökönyös és korlátolt belátásu védelmezője.
Külsőleg állandóan úgy tartotta a művet, mintha a Kopernikus-féle
nézetet csak gyenge, be nem bizonyított hipotézisnek tartaná, így
kellett annak lennie, hogy az „imprimatur“-t megkapja az
inkvizitoroktól.

Le volt ebben a műben téve Galileinek minden eredménye, barátainak és
híveinek lelkes gyönyörüségére, ellenségeinek kimondhatatlan
bosszuságára.

Nem is hagyták abba a dolgot. Bevádolták Galilei művét az inkvizició
előtt. Különösen a nevetségessé tett Grassi, meg a napfoltok
fölfedezésének elsőségeért vetélkedő Scheiner a jezsuiták hatalmas
rendjének támogatásával támadták meg Galileit kiméletlen kegyetlenséggel
és gonoszsággal. Ráfogták, hogy a „Dialogo“ Simpliciója a pápát
figurázza ki, amiért a korábbi jóbarát szintén megharagudott. Azután az
1616.-i pör aktái mellől előszedtek egy írást, amely szerint Galilei
állítólag akkor megesküdött, hogy nem védelmezi többé Kopernikus
világnézetét s amely szerint ezt neki határozottan meg is tiltották
volna. Galilei állítólag azzal vétkezett volna legnagyobbat a szentszék
ellen, hogy amikor az „imprimatur“-t kérte művére, akkor ezt az írást
elhallgatta volna. Pedig ez az írás hamisítás, vagy legalább is csak
indítvány volt, amelyet azonban 1616-ban nem fogadtak el és nem eszerint
jártak el. Semmiesetre sem volt valóság.

A betegségéből alig fölépült 68 éves aggastyánt 1832-ben Rómába
citálták, a Dialogo árusítását megtiltották. Galilei csak 1633-ban
jöhetett Rómába, ahol 23 napon át az inkvizició palotájában fogolyként
őrizték s folyton faggatták, kihallgatták. 1633 június 22.-én volt az a
szégyenletes nap, amikor megesküdtették nyilvánosan és ünnepélyesen,
hogy nem hiszi a Kopernikus-féle tanokat.

Az inkviziciós törvényszék Galileit meghatározatlan időre fogságra
vetette a szentszék börtönébe, de VII. Orbán pápa ezt az ítéletet
lényegesen enyhítette, amennyiben fogsága helyéül a toscanai herceg
villáját jelölte ki Róma mellett a Trinita dei Montin. Később
megengedték neki, hogy visszatérhessen Sienába, majd még 1633 végével
saját villájába, Arcetribe, Firenze mellett.

Szegény aggastyán betegségtől gyötörve, lelkében teljesen leverve, félig
megvakulva, még mindig folytatta munkásságát. Fölfedezte a Hold
librációját, vagyis azt a tüneményt, hogy a Hold nem mutatja állandóan
mindig pontosan ugyanazt a felét a Föld felé, hanem egy kicsit
jobbra-balra libeg, mintha inga volna. Korábban már tökéletesítette a
mikroszkópiumot, aztán élete vége felé szerkesztett egy ingaórát, de ez
még nagyon tökéletlen volt.

1637-ben teljesen megvakult, úgy hogy már nem láthatta készen 1638-ban
Leydenben megjelent második főművét, a „Discorsi e dimonstrazioni
matematiche intorno a due nuove scienze attinenti alla meccanica e ai
movimenti locali: Altrimenti dialoghi delle nuove scienze“ című
mechanikai főművét, amely eredetileg négy „nap“-ra volt osztva, de a
szerző még két napot csatolt hozzá később. Ez a munka a mechanikának és
fizikának alapvető főműve, amelyen épült föl, most már a
peripatetikusoktól megszabadított tudomány gyorsan fejlődő épülete.

Galilei, szeretett tanítványai környezetében, 1642 januárius 8.-án halt
meg Firenzében.

Csak kétszáz év mulva vonták vissza művének tilalmát! Mert csak 1835-ben
vették le Kopernikus, Keppler és Galilei műveit az indexről. Sok keserű
gondolat fűzhető ehhez a dologhoz, de fölösleges és jogtalan. Az idők
szelleme volt az, amely a személyes gyülölködés eszközévé szegődött s ez
ma is csak úgy van. Később Darwin tanításaival voltak így s még ma is
megtörténik, hogy vannak tankönyvbirálók, akik nem ajánlják
engedélyezésre az olyan tankönyveket, amelyek a Darwin-féle tanokat
hirdetik. Igazán nem okulnak az emberek! Maradnak mindig egyformák.

Galilei főérdemeit a következőkben foglalhatjuk össze:

Csillagászati megfigyelései, a távcső használata a legszebb tapasztalati
bizonyítékokat szolgáltatták a Kopernikus-féle világnézethez. Valóban
Galileinek lehet köszönni, hogy ez a világnézet olyan gyorsan
általánossá lett, fölszabadította a tudományt attól a lenyügöző
balvéleménytől, hogy a Föld a világ közepe s minden csak a Földért van
teremtve. De nemcsak a tudományoknak, hanem az egész filozófiának
fölszabadulását jelentette ez, ami aztán a szabadabb gondolkozásra, majd
a szabadságra vezetett.

Óriási jelentőségűek azonban mechanikai eredményei is. Megmutatta, hogy
a folyton működő erő gyorsuló mozgást hoz létre, hogy erő nélkül az
anyag tehetetlen, mozgását nem változtatja. Ezeknek az alapvető
mechanikai tételeknek teljesen pontos fogalmazását azonban csak Newton
adta meg. Galilei nélkül azonban ez lehetetlen lett volna.

S ha utána óriási léptekben fejlődött a tudomány s egyes lángelmék talán
sokkal nagyobb lépéseket is tettek, övé volt a legnehezebb lépés, neki
kellett lerázni a peripatetikusokat, az arisztoteleszi mechanika
lenyügöző tanításait, amelyektől még maga Galilei sem tudott teljesen
megszabadulni, amint molekuláris tanításai mutatják. Alig van a
tudományok történetében még egy tudós, aki annyira szerencsétlen lett
volna fölfedezéseivel és találmányaival, mint ő, mert minden érdemét el
akarták vitatni tőle. Vígasztalta azonban mindig tanítványainak óriási,
lelkes serege, akik sokszor ugyancsak keményen exponálták magukat érte s
akik állandóan megörökítették érdemeit, annyira, hogy ma a legtöbb
kérdésben világosan látunk s teljes mértékben méltányolni tudjuk
lángelméjét, nemes gondolkozását, csodálatos jó szivét és fáradhatatlan
tevékenységét. Igazi _tudós_ volt, akit csak tudománya érdekelt, igazi
tudós, akit megáldott a sors valódi ékesszólással és remek stílussal,
hogy nemcsak minden koroknak egyik legnagyobb tudományos búvára volt,
hanem egyik legnagyobb hatásu lángelméje is, aki a tudományok
történetének eddig talán legfényesebb korszakát nyitotta meg.

_Cholnoky Jenő dr._




Lábjegyzetek.

[Footnote 1: Ki volt az első magyar fizikus? Uránia 1910. 12. sz.]

[Footnote 2: Később mint író Cuvier Györgynek nevezte magát.]

[Footnote 3: Brassai: Emlékbeszéd Bolyai Farkas felett.]

[Footnote 4: Ezek közül egy később kultuszminiszter és több egyetemi
tanár.]

[Footnote 5: Bolyai és Gauss levelezése.]

[Footnote 6: Akadémiai emlékbeszéd.]

[Footnote 7: Bedőházy: A két Bolyai p. 107.]

[Footnote 8: Felhivás a Tentamen előfizetésére.]

[Footnote 9: Ezt dr. Vályi Gyula professzortól tudtam meg.]

[Footnote 10: Schlesinger: Bolyai János.]

[Footnote 11: Beltrami munkálatai szerint egy több dimenziós euklidészi
geometria magában foglalja a Bolyai-félét.]

[Footnote 12: Schlesinger: Bolyai János.]

[Footnote 13: Brassai: Emlékbeszéd.]

[Footnote 14: A Linné nevet Carolus Linnaeus nemesi rangra való
emelésekor, 1757. április 4-én nyerte. Ő maga ezt a nevet sohasem
használta, de az irodalom mindig igy nevezi őt.]




TARTALOM.

  Előszó  5
  Aristoteles  7
  Humboldt Sándor  38
  Honterus  53
  Franklin Benjámin  66
  Cuvier  83
  Bolyai Farkas és Bolyai János életrajza  98
  Carolus Linnaeus  126
  Jenner Edward  143
  Pasteur Louis  160
  Mommsen Tivadar  179
  Darwin  198
  Galilei  215






*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK KARRIÉREK: NAGY TUDÓSOK ***


    

Updated editions will replace the previous one—the old editions will
be renamed.

Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright
law means that no one owns a United States copyright in these works,
so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United
States without permission and without paying copyright
royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part
of this license, apply to copying and distributing Project
Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™
concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark,
and may not be used if you charge for an eBook, except by following
the terms of the trademark license, including paying royalties for use
of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for
copies of this eBook, complying with the trademark license is very
easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation
of derivative works, reports, performances and research. Project
Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away—you may
do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected
by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark
license, especially commercial redistribution.


START: FULL LICENSE

THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE

PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free
distribution of electronic works, by using or distributing this work
(or any other work associated in any way with the phrase “Project
Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full
Project Gutenberg™ License available with this file or online at
www.gutenberg.org/license.

Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg™
electronic works

1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™
electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to
and accept all the terms of this license and intellectual property
(trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all
the terms of this agreement, you must cease using and return or
destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your
possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a
Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound
by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person
or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.

1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be
used on or associated in any way with an electronic work by people who
agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few
things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works
even without complying with the full terms of this agreement. See
paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project
Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this
agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™
electronic works. See paragraph 1.E below.

1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the
Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection
of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual
works in the collection are in the public domain in the United
States. If an individual work is unprotected by copyright law in the
United States and you are located in the United States, we do not
claim a right to prevent you from copying, distributing, performing,
displaying or creating derivative works based on the work as long as
all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope
that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting
free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™
works in compliance with the terms of this agreement for keeping the
Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily
comply with the terms of this agreement by keeping this work in the
same format with its attached full Project Gutenberg™ License when
you share it without charge with others.

1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern
what you can do with this work. Copyright laws in most countries are
in a constant state of change. If you are outside the United States,
check the laws of your country in addition to the terms of this
agreement before downloading, copying, displaying, performing,
distributing or creating derivative works based on this work or any
other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no
representations concerning the copyright status of any work in any
country other than the United States.

1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:

1.E.1. The following sentence, with active links to, or other
immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear
prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work
on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the
phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed,
performed, viewed, copied or distributed:

    This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most
    other parts of the world at no cost and with almost no restrictions
    whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms
    of the Project Gutenberg License included with this eBook or online
    at www.gutenberg.org. If you
    are not located in the United States, you will have to check the laws
    of the country where you are located before using this eBook.
  
1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is
derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not
contain a notice indicating that it is posted with permission of the
copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in
the United States without paying any fees or charges. If you are
redistributing or providing access to a work with the phrase “Project
Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply
either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or
obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™
trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted
with the permission of the copyright holder, your use and distribution
must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any
additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms
will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works
posted with the permission of the copyright holder found at the
beginning of this work.

1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™
License terms from this work, or any files containing a part of this
work or any other work associated with Project Gutenberg™.

1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this
electronic work, or any part of this electronic work, without
prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with
active links or immediate access to the full terms of the Project
Gutenberg™ License.

1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary,
compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including
any word processing or hypertext form. However, if you provide access
to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format
other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official
version posted on the official Project Gutenberg™ website
(www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense
to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means
of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain
Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the
full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1.

1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying,
performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works
unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing
access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works
provided that:

    • You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from
        the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method
        you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed
        to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has
        agreed to donate royalties under this paragraph to the Project
        Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid
        within 60 days following each date on which you prepare (or are
        legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty
        payments should be clearly marked as such and sent to the Project
        Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in
        Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg
        Literary Archive Foundation.”
    
    • You provide a full refund of any money paid by a user who notifies
        you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he
        does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™
        License. You must require such a user to return or destroy all
        copies of the works possessed in a physical medium and discontinue
        all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™
        works.
    
    • You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of
        any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the
        electronic work is discovered and reported to you within 90 days of
        receipt of the work.
    
    • You comply with all other terms of this agreement for free
        distribution of Project Gutenberg™ works.
    

1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project
Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than
are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing
from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of
the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set
forth in Section 3 below.

1.F.

1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable
effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread
works not protected by U.S. copyright law in creating the Project
Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™
electronic works, and the medium on which they may be stored, may
contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate
or corrupt data, transcription errors, a copyright or other
intellectual property infringement, a defective or damaged disk or
other medium, a computer virus, or computer codes that damage or
cannot be read by your equipment.

1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right
of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project
Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project
Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project
Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all
liability to you for damages, costs and expenses, including legal
fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT
LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE
PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE
TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE
LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR
INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH
DAMAGE.

1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a
defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can
receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a
written explanation to the person you received the work from. If you
received the work on a physical medium, you must return the medium
with your written explanation. The person or entity that provided you
with the defective work may elect to provide a replacement copy in
lieu of a refund. If you received the work electronically, the person
or entity providing it to you may choose to give you a second
opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If
the second copy is also defective, you may demand a refund in writing
without further opportunities to fix the problem.

1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth
in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO
OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT
LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied
warranties or the exclusion or limitation of certain types of
damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement
violates the law of the state applicable to this agreement, the
agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or
limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or
unenforceability of any provision of this agreement shall not void the
remaining provisions.

1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the
trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone
providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in
accordance with this agreement, and any volunteers associated with the
production, promotion and distribution of Project Gutenberg™
electronic works, harmless from all liability, costs and expenses,
including legal fees, that arise directly or indirectly from any of
the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this
or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or
additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any
Defect you cause.

Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™

Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of
electronic works in formats readable by the widest variety of
computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It
exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations
from people in all walks of life.

Volunteers and financial support to provide volunteers with the
assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™’s
goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will
remain freely available for generations to come. In 2001, the Project
Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure
and permanent future for Project Gutenberg™ and future
generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see
Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org.

Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit
501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the
state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal
Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification
number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by
U.S. federal laws and your state’s laws.

The Foundation’s business office is located at 809 North 1500 West,
Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up
to date contact information can be found at the Foundation’s website
and official page at www.gutenberg.org/contact

Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg
Literary Archive Foundation

Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread
public support and donations to carry out its mission of
increasing the number of public domain and licensed works that can be
freely distributed in machine-readable form accessible by the widest
array of equipment including outdated equipment. Many small donations
($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt
status with the IRS.

The Foundation is committed to complying with the laws regulating
charities and charitable donations in all 50 states of the United
States. Compliance requirements are not uniform and it takes a
considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up
with these requirements. We do not solicit donations in locations
where we have not received written confirmation of compliance. To SEND
DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state
visit www.gutenberg.org/donate.

While we cannot and do not solicit contributions from states where we
have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition
against accepting unsolicited donations from donors in such states who
approach us with offers to donate.

International donations are gratefully accepted, but we cannot make
any statements concerning tax treatment of donations received from
outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.

Please check the Project Gutenberg web pages for current donation
methods and addresses. Donations are accepted in a number of other
ways including checks, online payments and credit card donations. To
donate, please visit: www.gutenberg.org/donate.

Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works

Professor Michael S. Hart was the originator of the Project
Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be
freely shared with anyone. For forty years, he produced and
distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of
volunteer support.

Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed
editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in
the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not
necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper
edition.

Most people start at our website which has the main PG search
facility: www.gutenberg.org.

This website includes information about Project Gutenberg™,
including how to make donations to the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to
subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.