Viaszfigurák

By Cécile Tormay

The Project Gutenberg eBook of Viaszfigurák
    
This ebook is for the use of anyone anywhere in the United States and
most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions
whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms
of the Project Gutenberg License included with this ebook or online
at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States,
you will have to check the laws of the country where you are located
before using this eBook.

Title: Viaszfigurák

Author: Cécile Tormay

Release date: January 19, 2026 [eBook #77739]

Language: Hungarian

Original publication: Budapest: Singer és Wolfner, 1920

Credits: Albert László from page images generously made available by the Hungarian Electronic Library


*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK VIASZFIGURÁK ***

TORMAY CÉCILE

VIASZFIGURÁK

BUDAPEST

_Singer és Wolfner kiadása_

1920

_Második kiadás 6–9 ezer_

_Fenntartunk minden jogot, a forditásét is._

_Copyright by Singer & Wolfner, Budapest 1920._

Budapesti Hirlap nyomdája.




Időtlen bolt.

Rozzant fekete fahíd vezetett át a folyón. Korlátja mellett ósdi,
zöldüveges lámpák égtek. Burkolatán kisértetiesen kongott az emberek
lépése. A híd alatt, az ívek sötét üregében, megkétszereződött a kongás.
Olyan lett, mint a lélekharangok hangja. De az emberek nem vették észre
és szüntelenül jártak a hídon, a szürke, hideg víz felett.
Magukbazártan, idegenül mentek el egymás mellett. Félrefordították a
fejüket és a tekintetük sohasem találkozott.

Pedig az útjuk egy volt. Mindannyian az öreg város elnéptelenedett
negyedébe igyekeztek, egy gyanús, kanyargó sikátorba, melynek tulsó
végében barátságtalan vén ház állt.

A ház félköríves, szúette kapuja, mely egészen megfeketedett az időtől,
mindig zárva volt. A lépcső megrogyott. Az udvaron sem járt senki.
Nyárban csenevész fű nőtt a kövek között és az üres lakások ajtaját
csupán a szél csapkodta. A lakók rég elmentek innen, vidámabb hajlékot
keresni. Csak patkányok és pókok éltek még a házban és egy furcsa,
kicsiny bolt, mely az íves, fekete kapu mellett húzódott meg a falban.

Valahányszor vevő nyitott a boltba, alacsony ajtaja felett vijjogni
kezdett a rozsdás csengő. A mennyezet nyomott és füstös volt. A padló
süppedt és a magas küszöbről zökkenve léptek az emberek a homályos
helyiségbe, melyben, mióta a legöregebbek csak emlékezni tudtak,
görnyedten és változatlanul ült magas székén a boltos. Ha szünetelt a
munka, egykedvűen forgatta mállott üzletkönyvét. Ilyenkor a forduló
lapok szele, egyenletes időközökben ingatta meg a kalmárasztalon a
finom, idegenszerü mérleg selyemszálon függő tányérkáit.

A falak mentén, mintha egymásba kapcsolódó kezek visszahajlított újjai
ropogtak volna, csontszerüen ropogtak a polcok. A szúette deszkákon,
akár csak egy ódon, kolostori gyógyszertárban, színes cserépedények
álltak kialvó vörös felírásaikkal. Ha a bolt gödrös padlóján lépések
jártak, az edények összecsörrentek és hirtelen édeskésen fanyar szagok
szűrődtek át a dohos levegőn.

A polc felett egy óra ketyegett. Ez az óra titokzatos és ijesztő volt.
Egyik mutatóján halálfőt viselt, a másikon egy emberi szívet. A szív
mutatója csak a perceket jelezte; a halálfő mutatója többet győzött: az
az órák felett uralkodott. És míg az idő rovásos lapján, lankadatlan
hajszában keresztezte egymás útját az élet és a halál két végzetes
mutatója, a rozsdás csengő egyre vijjogott az ajtófélfán.

Új jövevények érkeztek. A boltot idegenszerű alakok töltötték meg.
Halálosan sápadt emberek tolongtak a homályban. Egyhelyben topogó lábak
türelmetlensége, falhoz szorított testek surlódása hallatszott.

A rémlátó, lázas izgalomban szinte félelmes volt a kalmár érzéketlen
nyugalma. Bármi történt is körülötte, aszott keze nesztelenül dolgozott
tovább és hártyaszerű szemhéja sohasem rezdült meg. Egészen mozdulatlan
volt, mintha ráfagyott volna az opálszínű szemgolyókra, eltakarva a
csodálatos pupillák felét, melyekben nem merült el a külső világ képe.
Minden kép csak a felületükön maradt és mint sötét vizek jegének a
tükréről, dermedten, holtan verődött róluk vissza.

Az emberek összeborzadtak. Hanem aztán, mikor intett nekik, azt hitték,
hogy mosolyog és megfeledkeztek mindenről. Könyörögni kezdtek. De ő nem
hallgatott rájuk, mert ő senkit sem szeretett, senkit sem gyűlölt.

Ha férfival alkudott, aggastyán fejének vonalai közé rejtélyesen lágy
elemek vegyültek és leheletszerűen, elragadó asszonyi arc suhant el az
arca felett. Ha asszonnyal kötött üzletet, meglazult vonásait hirtelen
fiatal erő kapcsolta össze és ő a csábítás férfiarcú lárváját mutatta a
vevőnek.

Férfiaknak asszonyarccal, asszonyoknak férfiarccal osztotta áruját a
kalmár, akinek valamennyi vásárló más-más nevet adott. Voltak olyanok,
akik Sorsnak hívták. De ő azért megértette, akárhogyan szólították,
mintha az ő neve lett volna mindennek a neve, ami után emberek
vágyódnak, amitől emberek félnek. Megértette… és sietett, ha fel akarták
tartóztatni és sohasem felelt, hogy ha hívták.

Most sem felelt. Ódon boltjában közömbösen árulta tovább azt, amit az
emberek a maguk számára akartak. Részvétlenül mérte a boldogságot és
keverte-keverte vegyítette, hogy többnek lássék.

Aztán fizetésre került a sor. A kalmár felnyitotta mállott üzleti
könyvét. Lélegzetfojtó csendben, lassan húzta végig mutatóújját a két
rovaton: Tartozik… Követel… És a vevők verejtékes kínban fizettek
roppant árakat.

Egy dús öreg bankár pénzért akart boldogságot vásárolni. A boltos nem
adott neki. Pénzzel kisebbé lehet tenni a szenvedést és szebbé a
boldogságot, de pénzen boldogságot venni nem lehet.

Egy fiatal, szerelmes király tört magának utat a tolongók között. A
boldogságért még a királyoknak is fizetniök kell: ő a koronájával
fizetett… Már mások jöttek a nyomában. Mások és ujra mások. Öregek,
ifjak, papok, szinészek, durva gyármunkások, előkelő dámák, parasztok,
remegő iskolásfiúk.

Festett képű céda leány állt a kalmár-asztal előtt. Eddig cifra, zenés
házakban, szennyes gyalogjárók szegletén, féllánggal égő utcalámpák
alatt kereskedett a szépségével. És most a szépségével fizetett.

Egy katona… fiatal, szinte gyermek még. A bátrak keresztjét akarta. Kék
szeme világát adta érte.

A nagy államférfi… Krétafehér lett az arca, mikor egy hideg gyémántköves
csillagért a becsületével kellett a boltosnak fizetnie. Utána valaki egy
zacskó aranyért a szabadságát adta oda. Aztán szép pár fiatal emberre
került sor. Mámorosan mosolyogtak és szorosan fogták egymás kezét. Az
alku hamar ment. A férfi, kitől nagyot várt a világ, ragyogó jövőjének
kincséért vett boldogságot. Oldalán a lefátyolozott asszony tiszta,
mocsoktalan multjával fizetett.

Helyükbe új vevők tódultak. Fénylő nevek, szürke névtelenek. Erősen
körvonalozódó alakok, elmosódott jelenések. Leghátul egy szegény kis
varróleány. Ő az egészsége árán vásárolt magának egy egyetlen vasárnapi
délutánt betöltő, szegény kis boldogságot.

Megint szólt a rozsdás ajtócsengő. Vijjogott, huhogott, mint a
halálmadár. Hosszúhajú deák botlott le a magas küszöbről. Kabátja
újjából kiállt a könyöke. Égen-földön nem volt egyebe, csak a
fiatalsága. És a deák éppen annak az árán akarta megvenni az ő
boldogságát: akadémiák koszorúját… világraszóló hírnevet. Mire
nagysokára kiért a boltból, megőszült a haja, meghajlott a háta: öreg
ember lett belőle.

A polc felett ütött az óra. Az emberek arca eltorzult, mintha a tompa
ütések valami iszonyatosra emlékeztették volna őket. Kapkodni, sietni
kezdtek, de a boltos most is nyugodt maradt. Számára nem létezett idő: ő
nem nézett az órára soha…

Kinn ezalatt, a szűk sikátorok zavaros kanyargásában sötéten
tapogatódzva közeledett az éjszaka. Ahol a házakhoz ért, rajtuk hagyta
fekete újja nyomát. A szél fütyölt és a boltban, az ódon mécses kanócán
önmagától kigyult a láng. Egy darabig ingott, mint aki magasból ugrik,
aztán erőre kapott és csak az ajtónyílás légáramlása szerint szállt és
emelkedett.

Sokszor ütött az óra. Az ajtónyílás ritkulni kezdett. Már nem vijjogott
a csengő, már nem jött új vevő. A mécses lángja is lassan megnyugodott.
Kék világa derengve szőtte át a csendet.

A kalmár előregörnyedt és félig lehunyt, rideg szeméről élettelenül
verődött vissza a temérdek kincsnek a képe, mellyel az emberek
boldogságukat megfizették. Egy darabig fásultan nézte nyereségét, aztán
hideg kezével besöpörte zöld kötényébe az egészet. Megfordult és
ijesztő, feltarthatatlan lépésével indult hátra a bolt tulsó végébe, hol
egy falüregben fekete függöny alatt, kicsiny, ólomkarikás ablak
rejtőzött.

A boltos feltárta az ablakot és kihajolt a nyiláson. Alatta sötét
végtelen semmi volt… Csak egy pillanatig pihent a mély semmi felett,
aztán kifordította kötényéből az ablakon át napi keresetét.

Sikoltva, csörömpölve, örvénylő forgatagban zuhant alá az ürbe az óriási
kincs: ifjúság, dicsőség, mult és jövő, királyi koronák, szépség,
szabadság, becsület,… mindaz, aminek csak addig van értéke, mig emberek
tartják a kezük között.

Mikor odalennről nem szállt fel többé semmi nesz, a boltos becsukta az
ablakot és visszament asztalához.

Ebben a pillanatban sóhajtás hallatszott a szeglet irányából. Mialatt a
kalmár arrafelé nézett, elgondolkodva végighúzta újjait a homlokán.
Kezének árnyéka alatt laza vonásai hirtelen a csábítás férfiarcú
lárvájává tömörültek össze. Igy fordult a vevőhöz és emlékezetében ekkor
felderengett, hogy már reggel óta… tegnap óta, talán régtől fogva látta
azt az alázatos, várakozó árnyat, mely most felsóhajtott. De vannak
olyanok, akiket a kalmár nem vesz észre mindjárt; vannak olyanok,
akikről hosszú időn át megfeledkezik…

– Ki vagy te? – kérdezte és a szája alig mozdult.

– A gyermekem anyja vagyok, – felelt egy halk suttogás, melyben mégis
olyan mindenható erő rejlett, hogy az árnyékból egyszerre élő asszonyt
formált.

– Boldogságot akarsz venni?

– A gyermekem számára, – mondotta elszántan az asszony.

A kalmár mozdulatlan szemhéja mintha megrezdült volna az opálszínű
szemgolyók felett. Boltjában időtlen idők óta árulta azt, amit az
emberek boldogságnak neveznek, de a vevők mindig csak önmaguknak
vásároltak, csak önmagukért fizettek. Ez a szenvedő, halvány asszony:
egy gyermek édes anyja, ez volt az első, aki másnak akart venni és a
sajátjából akart fizetni.

A boltos megint közömbös lett. Elővette avult üzletkönyvét. Mutatóújját
lassan végighúzta a két nagy rovaton: Tartozik… Követel… Becsapta a
könyvet és megrázta a fejét.

– Nincs semmid a világon. Ugyan minek az árán akartál a gyermekednek
boldogságot venni?

– A magam boldogsága árán, – felelte az asszony és hangja olyan
végtelenül tiszta volt, mint aminő csak az lehet, amit könnyekkel mostak
fehérre.

– Az alku áll. Fizess! – dörmögte a boltos, mialatt előrenyult és
szörnyű két kezével felszakította az asszony fiatal mellét. Aztán a
tátongó seb vérző nyílása fölé hajolt és belenézett vásárlója szívébe.
Ebben a percben meglátta azt a boldogságot, melyet felkínáltak neki.

A kalmár, aki semmi felett sem csodálkozik… elcsodálkozott.

– Nagy árat kinálsz, – mondotta komoran, – és tudod-e, hogy ennél az
alkunál még túl is kell fizetned a portékámat? Még ráadás is jár! Mert
igazi boldogságot csak úgy adhatok a gyermekednek, ha nem sejti meg az
áldozatodat és nem lesz érte hálás soha… Állod még az üzletet?

A halvány vevő intett és a kalmár nem várt tovább. Kérlelhetetlenül
belemarkolt az asszony sebesült mellébe és égő, szerelmes szívéből
kitépte szeretőjének a képét.

A boltban egy pillanatra megdermedt a csend. Fenn a titokzatos órán
találkozott a két mutató és a halál rávetette futó árnyékát az életre.




Fehér halál.

A nehéz, téli ég lassan sülyedt le a magasból. Az ég és a vad Karsztok
között összeszorult az éjszaka sötétje. Aztán, csak úgy magától,
meglazult a boltozat a hegyek felett és egyszerre esni kezdett lefelé az
ég.

Esésétől egy éjszaka alatt fehér lett a karsztvilág.

A hegyek puhán nőttek a förgetegben. A horpadásokban dagadt a hó. A
kőmező felett, a repülő, fehér termésben, mint óriási kaszás, aratott a
szél. Kaszált vadul és sikongatott hozzá; boglyát rakott és szétverte
megint.

Ember nem mozdult, állat nem bőgött sehol. A hegyi pásztorok már
lehajtották barmaikat. Elhagyott kunyhóik, mint a halottak, úgy feküdtek
a zimankóban és nyitva maradt ablakszemükbe belehullott a hó. Csak
legfentebb, a szétmarcangolt sziklák között, ahol se fa, se bokor nem
nőtt már, élt egy magányos kunyhó. Ijedten lélegzett a havas
förgetegben. Tetőjén, a nyomtató kövek között fuldokló füst szivárgott
elő.

Odabenn emberek voltak. Odabenn égett a tűz. Az alacsony, fekete ajtó
kinyilt olykor. Egy pásztorlegény aggodalmasan forgatta fejét a
nyílásban. Nyaka előrenyúlt, hosszu haja mereven himbálódzott kétoldalt
a füle mellett. Sokszor egymásután fölpislogott a havazásba. Utóbb
lassú, alázatos mozdulatokkal kezdett hajlongani, mintha köszöngetne
valakinek. Közben a hegyomlások felé nézett, ahol a mélység felett, a
kerengő hóviharban, egy sötét feszület állt. A legény többször, erősen a
mellére ütött és hirtelen megint visszabújt.

A kunyhóban hideg volt. Falán, a betapasztott nyers kődarabok között,
hegyesen fújt át a szél. A szegletben pásztorbotok álltak. Egy rozsdás
kampón, állatkolompok között, száritott halak függtek ferdén, mereven. A
halak nehéz szagot terjesztettek. A levegő fojtós volt a füsttől. A
lehajló, kormos mennyezet alatt, mint egy fekete barlangban, emberek
ültek a tűz körül.

A hosszúhaju legény mellett egy leány kuporgott. Szoknyáján az öccse
guggolt. Szemközt az öreg asszony fújta a tüzet. Aszott képe egy-egy
pillanatra kerekre fuvódott, szeme kidülledt az erőlködéstől. Ilyenkor a
tűz fénye vörösen ugrált az arcán és a falon. Mialatt lélegzetet vett, a
fény megint visszahullott a zsarátnokba. A fal szürke lett, az asszony
arca kicsiny és ráncos.

A fal mellett valami mozdult. A halomba dobott báránybőrök alól egy
borzas ember emelte fel a fejét. Arca fakó volt, nagy orra és kiülő álla
olyan csomós, mintha mohos gyökerekből nőtt volna össze. Nyöszörögve
rimánkodott.

A kunyhóban senki se mozdult. Az öreg ember újra kezdte:

– Eredj Ilia, eredj legalább te…

A hosszúhaju pásztor morogva kullogott az ajtóhoz. Kinézett a havazásba.
Közben nagyot sóhajtott. Odabenn is meghallották.

A leány nyugtalanul tekintett az egyetlen ablak felé. Az öreg ember
köhögve siránkozott. Átkozta a havat, a hideget, szidta a többi
pásztort, aki idején lement a hegyekről. Egyszerre maga elé bámult és
szorongva kérdezte:

– A fekete Jován is lehajtotta már a berdoi marhát? – Hirtelen a
nagyobbik fiára nézett, aki reggel óta nem mozdult a lócáról és nem
szólt senkihez sem.

– Luca, – mondotta az öreg, – Luca…

De az ember hallgatott. Tüskés álla remegett a hidegtől. A gyér
szőrszálak is remegtek félig nyitott, otromba szája felett. Sóvárgó
szemmel egyre a tüzet nézte, odamenni azért mégis lusta volt.

Az emberek nem beszéltek többé egymással. Csak a kutya ásított hangosan,
csak a nedves fa pattant. Ilia pedig számolni kezdte az újjain, hány
napja mult el, hogy a fekete Jován is lement a havasról. Jován volt
mindig az utolsó a pásztorok között. Mindenkije meghalt, hát nem
szeretett a falujában lenni. És most már ő is elment innen… Ilia az
ötödik újjához ért. Abbahagyta az egészet és közelebb csúszott a
leányhoz:

– Mila, rám hallgatnál-e?

A leány nem felelt, de azért engedte, hogy a legény hozzá bujjék.
Meleget tartott a közelsége.

Ilia a megtűrt állat tekintetével nézett rá. Arca szánalmas kifejezést
öltött, amig erőlködve kereste a szavakat. Egyszerre, mintha a
bensejében súgta volna valami, egészen bizonyosan megtudta, hogy csak
Miláért maradt fenn ilyen sokáig a havason. Meg akarta volna ezt neki
mondani, hogy legalább ő is tudja, de azért mégsem szólt semmit. A
szemhéja kivörösödött és lehorgasztotta a fejét.

Még a mult télen volt, hogy lenn a faluban először gondolt a leányra.
Sohase mert erről beszélni, csak gondolt rá erősen, szépen és tavaszkor
beszegődött a Mila atyjához, fel a havasra. Aztán beteg lett az öreg.
Nyár derekán utána jött az egész házanépe. Kuruzsló parasztot is hoztak,
papot is hívtak. A kuruzsló holdtöltekor kutyacsontot temetett a küszöb
alá. A pap egész napig jött a hegyeken át és ráadásul két külön ezüst
koronát kért azért, mert megigérte, hogy útközben még hazamenet is fog
imádkozni.

A pásztorok énekeltek a tetőn és mind letérdeltek a sziklaparton, a
fekete feszület körül.

A pap visszafordult a völgyhajlásnál és megáldotta a hegyeket és a
hegyek népét.

Aztán elmult az ősz a Karsztról. A szétizzott, forró sziklák kihültek az
ég alatt. A havason siralmasan zörgött a futófű és a pásztorok elmentek
mind és elhajtották magukkal a beteg gazda marháját.

A lejtőkön távolodó kolompolás hallatszott. Egyre halkabban, egyre
halkabban. Aztán feljött még egy utolsó, messze kolomp hangja és
szétpattant a hűvös csendben, mint a nagy mélységek életének felszálló
buborékja.

A hegyek magánya végtelen és félelmes lett. A kunyhóban pedig csak
tovább várták az emberek, hogy vagy felkel, vagy meghal az öreg pásztor,
de se felkelni, se meghalni nem tudott. Közben leesett a hó az égből.

Iliának elszakadt a gondolat a fejében, mint egy fonál, amelyet hirtelen
megrántottak. A zsiros, mállott báránybőrök között felkönyökölt a gazda.
Borzas szemöldöke összehúzódott és szeme önzőn hunyorgott, mialatt
egymásután megnézett mindenkit a házban. Mintha számlálta volna őket,
nem menekült-e el valaki közülök. A melle fütyölni kezdett, a hangja is
fütyölt.

– Nézz ki Ilia. Talán csak elállt már azóta…

A legény nem mozdult. Mila elaludt a vállán és lehellete melegen áradt a
nyakába. Ez jó volt. Ilia lecsukta a szemét.

Az öreg pásztor várt egy ideig. Fogatlan szája szögletesen mozgott, mint
a kérődző barmoké. Aztán a fia felé fordult. Hangja megint alázatos
lett.

– Luca, te… nézz mán ki egy kicsit.

Az ember leeresztette egyik lábát a lócáról. Mialatt a másikat nyujtotta
lefelé, lusta paraszteszében is mozogni kezdett valami. Az öreg akadozó
hangjával átjött hozzá a tulsó szegletből az ijedtség. Mint egy
alaktalan állat kúszott át hozzá és ráfeküdt a mellére. Luca kinlódva
lélegzett. Szempillája fennakadt. Egyszerre félni kezdett ő is.

Félrerugta a kutyát az útból. Kibujt az ajtón. Kinn már nem fújt a szél.
Megfulladt a rettenetes, hangtalan havazásban. Csend volt és a
mértföldes csenden át, átlátszó hófelhők zuhantak puhán a kisérteties
hegyekre.

Luca szeme sebesen pislogott, amint a hópelyhek nekivágódtak. Egyszerre
a nyakához kapott.

– Krisztus segits!…

Két keze belemarkolt a havazásba, mintha át akart volna nyulni a
hegytetőn, hogy belekapaszkodjék a fekete feszületbe. Meg akart fogózni
valamiben, ami mozdulatlanul áll a mozgó levegőben. Ugy érezte, hogy
sülyed. Feje felett összecsap a hó, mint valami laza, fehér iszap. Élni,
élni, akárhogy, csak élni…

És Luca a menekülő állat rohanásával iramodott neki a zimankónak.

Eleinte sebesen futott, nagy, esetlen szökkenésekkel, aztán hirtelen
lehasalt. Négykézláb kúszott előre a hegyomlások partján. Ismét talpra
ugrott. Egy ideig forogva kereste az irányt… Támolyogva, bukdácsolva
futott tovább… Már másodszor nyargalt át a hómezők holt sivatagján,
vissza-visszatérve, rémesen kerengve egy láthatatlan vonalon, melyen a
hó mindig újra betakarta előbbeni nyomát. Tébolyodottan kereste a
sziklaösvényt, mely a völgybe vitt. Letérdelt. Két kezével túrta a
havat. Arcát előre tólta, mint egy kutya, amely gödröt kapar. Egyszerre
nem ismert meg többé semmit, nem emlékezett semmire. Mit akart? Miért
jött ide? Lehunyta a szemét, de hiába, a szemhéja mintha meghasadt
volna, keresztül látott rajta. Egyre látta a kérlelhetetlenül tóduló
havat. Fülébe fagyos kóc tömődött, a torkába is. Felugrott és
rettenetesen kitátotta a száját, de nem bírt kiáltani. Megint csak futni
kezdett és őrjöngve cipelte, hajszolta a testét a vakfehér kavargáson
át.

Benn a kunyhóban már olyan régen várakoztak az emberek, hogy kiesett
fejükből annak a tudata, amire vártak. Mint lenyügözött torzképek,
feszesen ültek a tűz körül. Sok idő telt el. Az öreg pásztor mozdult meg
elsőnek. Hamuszürke arca előbujt a homályból. A tűz fénye beleesett a
szeme gödrébe. Erőtlenül kezdte rázni öklét a levegőben:

– Szétütöm a fejét… Szétütöm…

Ilia a leányra nézett.

– Mi az? Mit akarsz – dadogta Mila és a félelem fojtogató súlya
egyszerre ránehezedett az ő mellére is.

Ilia a füléhez hajolt:

– A bátyád elvitte innen a bőrét.

A fal mellett újra beszélni kezdett az öreg:

– Átkozott kutyája!… Nézd meg, Ilia, hol marad?… Istenem, Istenem. Ne
hagyjatok itt ti is…

Mila megmarkolta a legény kezét. Félni kezdett, hogy ha kiereszti a
házból, ez sem jön vissza többet. Egyszerre bújtak ki mindketten az ajtó
nyílásán.

Odakinn néma nagy magány volt minden. Luca nyomát rég betakarta a havon
a hó.

– Elment…

Mila hangja sűrű és idegenszerű volt.

Ilia testét, mint nyers lökés, járta át az életösztön. A másiknak a
szökése felébresztett benne valamit, ami erősebb volt Milánál.
Kirántotta kezét a kezéből, de azért mégis feléje fordult. A külső
világosságban mintha hirtelen megcsunyult volna a leány. Nem volt olyan
többé, mint tavaly, mikor megszerette. Akkor kivánatos és telt volt a
csípője és a melle hullámzott, mint az érett termés a szélben. Akkor
vörös volt az arca, meg a karja a sok meleg vértől. Ilia soha sem látott
nála szebbet. Most ellenségesen nézett rá és mialatt elhúzódott tőle,
kegyetlenül örült, hogy csúnyának látja és sok mindenre visszaemlékezik,
amit nem bírt elgondolni akkor, amikor még kívánta őt. Eszébe jutott,
hogy egyszer a szeplős favágóval látta a híd alatt és hogy Mila a
többiekkel nevetett, mikor ő elbotlott a táncban és kitörte a karját.
Minden átmenet nélkül hirtelen az anyja jutott eszébe és a kis húga,
akinek kalárist igért. Bizonyosan kijönnek elejbe mindennap a falu
végére és sokat törlik a szemüket. Otthon pedig, a tűzhely szélén készen
áll a kékvirágos köcsögben a meleg tej. Rőzse fekszik a padka mellett.
Dohány is van az asztalon. És ő mégis itt maradt ezért az idegen
leányért, akit a favágóval látott a híd alatt, aki nevetni tudott, mikor
ő kitörte a karját.

Ilia haraggal, fájdalmasan rázta meg a fejét. Kemény szőke haja sebesen
himbálódzott a füle mellett és szeme egyszerre keresni kezdte a
sziklaösvény nyomát a táncoló levegőn át. De semmi sem látszott többé.
Lába alatt csikorogva süppedt a hó. Állán és a homlokán apró, hideg
szúrásokat érzett, mintha megszámlálhatatlan kis kés esett volna nyitott
pengéjével az arcába.

A leány a lesben álló ragadozó tartásával figyelte őt, hogy elfogja, ha
menekülni akar. Ilia, mint egy ugrásra kész fenyegetést érezte a leány
közelségét: hátrálni kezdett, de Mila utána ment és talán azért is, mert
fázott, hozzá simult.

A legény vézna testén, ott, ahol Mila csípője érintette, idegen forróság
nyilallott végig. Lélegzete rövid lett, a nézése bárgyú. Egyszerre nem
tudta többé azt, amit az előbb tudott és sovány, fiatal arca megint
szánalmas kifejezésű lett. Már nem gyűlölte a leányt, már nem látta
csúnyának. Az anyja, a húga, a kékvirágos köcsög, a rőzse, meg a dohány
kiment a fejéből.

– Az ember nem bátor magáért, – mondotta meghunyászkodottan. – Csak
másokért, Mila, csak másokért… hogy ha látják.

Térdük összeért. Egészen közel bújtak egymáshoz és mintha megint közös
lett volna a sorsuk, lassan, borzongva néztek körül. Tekintetük a
havazáson át megtalálta Krisztus bádog képét a fekete kereszten. A
kiugró szikláról magányosan ékelődött bele a feszület az égbe. Túl rajta
megszünt a hegytető. Felette a magasság, alatta a mélység tele volt
kerengő, rajzó pehellyel.

Ilia, mintha hátulról megtaszították volna, térdre esett a hóban.

Mila is letérdelt. Ő is imádkozott. A rettenetes fehér halál pedig
hullott a fejükre, a keresztre, az egész világra.

Egyszerre csak fölrántották mögöttük a kunyhó ajtaját. A gyerek kidugta
fejét a nyíláson és szepegve mozgatta állát előre, hátra, mintha
integetni akarna. Az asszony is odajött, a kezét tördelte. Benn a
vigasztalan, bűzös viskóban pedig inogva ült a báránybőrökön az öreg
pásztor és kiaszott teste ide-oda lökdösődött az erős sírástól.

– Itt hagynak… Itt hagynak.

Csak akkor csendesedett el, mikor Iliát meglátta. Lucáról nem kérdezett
semmit, a sírást is abbahagyta. Sebesen keresztet vetett magára és
elbújt az állatbőrök alá. Már nem félt olyan nagyon, hiszen most már
nemcsak reá nehezedett a hideg, nyugtalan súly: a többiek is viselték.
Megoszlott. Könnyebb lett.

Ilia is ilyesfélét érzett, mikor a többiekre nézett; Mila is.
Mindannyian. És ettől kezdve alattomosan, kegyetlenül őrizni kezdték
egymást, hogy senki se szökhessék el közülük.

Kinn, a végtelen fehérségen vajudva jött át az esti szürkület. A falban
olyan lett az ablak ferde nyílása, mint egy merev szem, mely minden
pillanattal jobban megvakult, de azért tovább is konokul, gonoszan
nézett be a házba. Hólyagos üvegjén gyöngyszínű hártya harapódzott el.
Az ereszről ősz pillák ereszkedtek le rá, alól puha, fehér szemhéj
dagadt bele.

Talán egy óránál is több idő múlhatott már el, amióta az emberek
utólszor mozdultak. A füst marni kezdte a szemüket. Mila elfordította
arcát a tűztől. Az ablakra nézett. Egyszerre úgy rémlett neki, hogy egy
torz emberi fej tolódik bele a világtalan nyílásba és megint eltünik.
Aztán mintha valaki járkálna a ház körül… Nem hallatszottak a lépések a
hóban, az sem hallatszott, hogy egy kéz befelé nyomja az ajtót, Mila
azért mégis bizonyos volt benne, hogy odakinn történik valami.

Remegni kezdett. A kutya is figyelt. Orrát összeráncolva tartotta a
levegőbe. Az öreg pásztor nyugtalanul forgott. Ilia és az asszony
kinyitották a szemüket.

A szúette fekete ajtó sarkai mozogtak. Recsegés hallatszott. Az ajtó
kinyilt; a hó besüvöltött a házba és a küszöbön tántorogva Luca állt.

– Luca… motyogta az öreg asszony. – Luca…

Az ember berántotta maga mögött az ajtót. Iszonyodva nézett hátra,
mintha félne, hogy odakintről utána nyul valami, felnyalábolja, megint
belelöki a kavargó, szörnyű havazásba és neki újra körbe kell futnia és
újra csak ide kell visszatérnie.

A térde behajlott. Kimerülten dült a falnak. Reszkető testéről tompa
csattanással esett le az olvadó hó.

A vén pásztor, mióta felfogta, hogy miért jött vissza a fia, kárörvendőn
vigyorgott maga elé. Ez a lelketlen vigyorgás lassan átterjedt a többiek
arcára is. Csak az asszony maradt Luca mellett. Kötényével szárította a
haját és a szeme közé lehelt, mintha oda akarta volna adni neki szegény
öreg teste melegét. Luca feleszmélt. Borzadva nézte a füstön át a
kutyáját, az embereket, a vizes foltokat a köveken. Eltorzult az arca.
Eszébe jutott, hogy az előbb, kinn a hóban, reménykedni bírt, mikor ide
gondolt, és azt hitte, hogy közben valami jó csodának kellett történnie
a házban. Most egyszerre meglátta, hogy semmi sem történt, semmi sem
változott. A válla rángatódzni kezkett. Két kezét a szemére szorította.

Az arcokról eltünt a vigyorgás. Egyetlen pillanat alatt mindannyian
megértették, hogy innen nem lehet többé menekülni. Lucával közelebb jött
az emberek zsibbadt agyához az, ami odakinn történik. A hó körülzárja
őket, be akar áradni, meg akar fojtani mindenkit…

A gyerek felsikított.

Az emberek szeme beesett, hátuk puposan elferdült, mintha hirtelen
megöregedtek volna. És a vén pásztor siralmas nyöszörgése úgy hangzott,
mintha mindannyiuknak a hangja lett volna.

– Kialszik a tűz. Egy darab fát. Egy darabkát…

Az asszony apró topogással indult el a fal mentén. Csak mikor már
egészen körüljárta a kunyhót, fogta fel, hogy mit keres. Újból kezdte. A
sötét szegletnél lehajolt és mintha jeges, fekete vízbe nyúlna, előre
tólta a kezét.

– Hamar… Kialszik…

Az öreg asszony felegyenesedett. Megnyúlt, ólomszínű arcában hangtalanul
nyílt kerekre a szája. Két üres keze gyámoltalanul meredt csípője
mellett a levegőbe.

Mindannyian ránéztek és ő lassan, ijedten kezdte ingatni a fejét.

Mila oda ugrott és megragadta a vállát:

– Elfogyott?

Halkan akarta volna kérdezni, hogy a többiek ne hallják, mégis
rikácsolt, mikor beszélt.

Ilia arca egyszerre vérvörös lett, aztán szürke, mint a kövek a falban.

– Megfagyunk, – mondotta sokszor egymásután és hangja alig hasonlított
emberi hanghoz.

– Megfagyunk! – ordította Luca túl hangosan, hogy az atyja is meghallja,
hogy ő is féljen, ha már mindennek az oka volt.

A rémület a szeglet felé hajtotta valamennyiüket. Senki sem hitt a
másiknak, mindenik kapkodva keresett a sötétben.

A hadonászó kezek már régen lehanyatlottak, de az emberek még mindig a
földön térdeltek.

Luca volt az első, aki felszökött, aztán menekülve ugrott az ajtónak.
Egyszerre tágra nyílt a szeme, csupa fehér lett, mintha hóval lenne
tele. Keze irtózva csúszott le a reteszről és begörbült ujjakkal kapott
a fejéhez…

Ilia mozdulatlanul nézte őt. Közben olyasmit érzett, hogy valami ide-oda
kezd billenni az agyában és fenekestől felfordul a homloka mögött.

Az öreg asszony fásultságát visszatérítette a többiek rémülete. Elővette
a baltát és egymásután feldarabolta a pásztorbotokat. Óvatosan tett egy
darabka fát a pislogó hamuba és megint csak fújni kezdte a tüzet,
csendesen, megindítóan, mintha semmi se történt volna.

Luca falánk szemmel leste a lángot. Mila és a gyerek összebújt. A füstös
kis meleg átjárta a testüket és maguk sem tudták miért, megint
reménykedni kezdtek. Talán eláll reggelig a havazás. Talán feljönnek
értük a pásztorok. A tűz fölé tartották a kezüket. Fenn, a mennyezeten
óriás kezek szétterülő árnyéka látszott. A gyerek bárgyún nevetni
kezdett, aztán hirtelen abbahagyta és ijedten húzta fel a vállát, mintha
nevetésével egy kést hajított volna a feje fölé, mely mindjárt vissza
fog esni reá. De a kés beletörött a levegőbe. Nem volt sehol. És a csend
rettenetes lett.

Ilia két tenyerébe temette az arcát, hogy semmit se lásson többé.

– Megfagyunk, – dünnyögte szinte titokzatosan, de már nem értette, mit
jelent ez. Közben a kékvirágos köcsögre gondolt, melyben gőzöl a forró
tej a tűzhely szélén. Világosan kezdte látni a nagy buzavirágokat a
köcsögön. A rőzsét is látta a padka mellett, a dohányt az asztalon. És a
huga énekel… Míg erre gondolt, könnyei lassan csurogtak végig az arcán.

– Ő énekel – mondotta szeliden – és én megfagyok.

Ezalatt nagy és sötét lett a hegyek éjszakája és az ablak előtt, a
tűzfény kifelé küzködő világosságán, mint meghalt ezüst lepkék, estek
keresztül a hópelyhek.

Senki se bírt aludni.

A pásztorbotok már elüszkösödtek a parázsban. A lócát darabolták fel.
Utána a küszöb korhadt deszkája került a tűzre, a gyerek egyetlen
játéka: a fütyölős faparipa, a rongyok, a szemét.

És a reggel még mindig nem tudott megvirradni. Luca dideregve kúszott az
apjához. Kihúzta a nyirkos szénát a teste alól és a parázsba vetette. Az
öreg könyörögve nézett reá, de nem védekezett.

Ez volt az utolsó eltüzelni való. Ezután nem volt más egyéb a házban. És
kinn sem volt semmi a hegyeken, se fa, se bokor. Halott kövek a halott
hó alatt.

A széna füstölt. Apró gomolyok futkostak az emberek lába körül, épp úgy,
mintha szürke patkányok hemperegtek volna elő a tűzből. Fölfutottak a
falon. Elbújtak a föld alá. Megint előmásztak és közepükben kék láng
ágaskodott. A széna szálai vörösek lettek, mint az izzó drót és
csavarodva zsugorodtak össze.

Némán, kétségbeesetten nézték mindannyian. Egy marok széna, aztán
egészen hideg lesz. Egy marok széna az élet, aztán meg kell halni.

A füstpatkányok megint előmásztak a tűzből. Egy pillanatra nagyon sokan
lettek. Ellepték a kunyhót. A külső sötétség pedig erőszakosan kezdett
befelé ömleni az ablakon. Feketén tódult át a kövek között, az ajtó
résein, megfogta a falat, a görnyedt hátakat. Aztán előbbre csúszott… az
arcokat törölte el. Egyszerre nem látszott többé semmi. És a kifosztott
kunyhó iszonyodva sóhajtott fel a sötétben.

Rémült bénulás fogta el az embereket. Gondolataik már nem követték
egymást. Mint fájdalmas lökések, járták át nagy időközökkel öntudatukat.

– Meghalunk…

A sötétben hirtelen nagyobb lett a hideg. Kínja beleharapott az emberi
húsba, megmarta az arcokat, a csontokat kezdte rágni.

Egy ujabb lökés jött az emberek fejébe. Felfogták, hogy soká tart, amíg
meg lehet halni.

Az átfagyott tető reccsent egyet-egyet. A kutya türelmesen,
reménytelenül vonított. Valaki nyöszörgött. Valaki jajgatva imádkozott.
Valaki káromkodott. Aztán abba maradt minden, mintha a kunyhó
hallgatóznék az éjszakában és megint csak újra kezdődött az egész.

Az ablak üvegjén megfakult a feketeség. Ismét látszottak a hópelyhek.
Nagy lomha pihék. Néha megálltak a levegőben, zeg-zugosan botorkáltak,
aztán rohanni kezdtek és veszettül követték egymást. Közöttük jött be a
reggel a házba. Émelyítő fehér világosságában csak az arcok maradtak meg
kékes foltokul.

Megint multak az órák. Az ablak üvegje meghasadt, az ajtón repedések
támadtak a hidegtől. És az emberek olyan gépiesen mozogtak a négy fal
között, mint a csendes őrültek. Az időre már nem emlékeztek. Nem tudta
megmondani senki, mennyi telt el belőle. Olykor világos volt, olykor
sötét, de a hó azért csak hullott tovább.

Ilia nem nézett ki többé az ajtón. Az öreg gazda sem küldte már. Beesett
arccal, kiálló sárga pofacsontokkal nyúlt el a hátán, mint egy lélegző
halott. Luca összehúzódva feküdt mellette a földön. Fagyástól dagadt
képébe belenyomódtak az elszenesedett szilánkok, mégsem emelte fel a
fejét. Csak a lábát mozgatta lassan, furcsán, hogy el ne haljon egészen.

Az asszony, mikor senki se nézett rá, lehúzta magáról a ködmönét és a
gyerekre terítette. Hadd éljen, amíg tud, úgyis kevesebb ideje volt
eddig, mint a többinek. Közben fennhangon kezdte mondani a haldoklók
imádságát. Mikor befejezte, mintha valami eszébe jutott volna, az
ablakhoz vánszorgott. Dereka egy ideig bizonytalanul hajladozott a ferde
nyilás előtt, aztán megfogódzott kétoldalt a kövekben és kinézett a
hegyomlások irányába, oda, hol Krisztus feszülete állt.

Mila követte az anyja tekintetét. Luca is felült, a többiek is arra felé
néztek. És ebben a percben egy sokszor visszaűzött és legyürt gondolat
vonaglott át az arcokon. Mindannyian zavarodottan pillantottak a földre
és olyan kusza mozdulattal vetettek magukra keresztet, mintha fejükről
és vállukról akarták volna leszaggatni a vallást, az ájtatos hitet,
valamit ami nem látszott és mégis gúzsba kötötte a testüket.

Luca szólalt meg elsőnek. Gyáva, rekedt hangja kimondta mindnyájunknak a
gondolatát.

– Az a kereszt fából van…

Többet nem mert mondani. Elég volt. A rég kisértő gondolat előjött a
lelkek titkolódzó sötétjéből. Élni kezdett, hatalmasan, követelőn,
betöltötte a házat, nem maradt tőle másnak helye. És a halálfélelemtől
kitágult szemgolyók az ablak felé fordultak.

Az a kereszt fából van… Az emberek agyában kinlódva küzdött a homályos
hit és a rimánkodó életösztön. Mellük nyugtalanul lélegzett, megfagyó
lehelletüktől szaggatottan füstölt a szájuk. A vad hideg pedig, mint
emelkedő jeges víz szállt a talpuktól a szívük felé.

– Megfagyunk, – dadogta Ilia és félig lehunyt szemmel Milára nézett.

A leány arcán könnyek folytak végig, az állán megkeményedtek, de ő már
nem bírta felemelni a kezét, hogy letörölje őket. Félrenézett és közben
reszketett egyenletes, kínzó reszketéssel, amitől a csontjai fájtak.

Ilia erőlködve nyitotta ki egészen a szemét. Mila nyaka idegenszerűen
ferdült oldalt. Teste csúszni kezdett a fal mellett a föld felé. A
legény fel akarta fogni. Elkésett. Mila, két tenyerét kitárva, csattanva
terült el a hideg hamuban.

– Megfagyunk, – de most már sötét dühvel mondta ezt a szót, melynek
értelme elkopott a végtelen ismétlésben. – Megfagyunk! – orditotta, –
pedig a kereszt fából van.

Egy szökéssel talpon állt. Mozdulata feltörte a dermedést az átfagyott
házban. Mintha a kunyhó mégegyszer, utolszor kinyitotta volna félholt
szemét, mindenki reá nézett. Mindenki küldte őt, hangtalanul,
könyörögve, tegye meg azt, amit senki se mer megtenni.

Luca négykézláb mászott a baltáig és félszegen tólta Ilia felé. Az
asszony szolgálatkészen félrehúzta a reteszt.

Egy pillanatra beáradt a külső világosság a haldokló kunyhóba és a hó
mint fehér rém tódult a küszöb felett. Ilia mögött becsapódott az ajtó.
A ház újra elsötétült és a csend olyan nagy lett, hogy az ablak repedt
üvegjén hallatszott, amint a hópelyhek halkan hozzá verődtek.

Szörnyű finom kis nesz. Mintha halottak jeges, fehér újjai kopogtattak
volna az ablakon, hogy eresszék már be őket a házba.

Kinn, Ilia vergődve távolodott a havon. Olykor elbukott. Olykor
lesüppedt. Csak a fél teste látszott. Kis vártatva megint előtünt,
mintha alulról tólták volna fel és megint elmerült, mintha visszahúzták
volna.

Egyszerre ott térdelt a sziklaparton, a feszület előtt. Két karját
többször egymásután felemelte a levegőbe, mint a megfagyó madarak
csapkodó szárnyukat. Aztán lehorgasztotta a fejét. Lassu zsibbadás lepte
meg. Közömbös lett előtte minden, a szenvedés is, a félelem is, a halál
is. Nem akart volna többé lélegzeni. A hideg levegő járása fájt a
mellében. Szerette volna lehunyni a szemét. Legyen vége hamar mindennek.
És közben mégis hallotta, amint az előbbeni akarása, az ő hangjával
beszél gyöngén, messziről és könyörög az Urhoz bocsássa meg, amit neki
meg kell tennie, mert olyan nagyon szereti azt a leányt, aki nem szereti
őt.

Mintha feleletre várt volna, bágyadtan hátraeresztette a fejét.

Szorongó némaság áradt szét a tájon. Fehér csend hullott a magasból,
fehér csend emelkedett a mélységekből. És az őrjitő csenden át ég és
föld között, végtelen ringó hófal nyargalt körben. Az ég valahol messze
fenn, a föld valahol mélyen lenn lehetett. Nem látszott belőlük semmi
sem. Közöttük csak hó volt már a világon és Krisztus és az ember.

Az ember felkapta a baltát és belevágta a keresztbe.

A kunyhóban nem mertek többé az ablakra nézni. Mintha egy közelgő
ökölcsapástól féltek volna, mindannyian válluk közé húzták fejüket és
össze-összerezzenve vetettek magukra keresztet.

Egyszerre megálltak a kezek a levegőben. Fojtott recsegés hallatszott át
a havazáson. Az emberek egész testükkel hallották ezt a hangot. Aztán
távoli zuhanás zaja tört be a házba, tompán, ünnepélyesen, mint mikor
egy élő fa kidől.

Percek multak el, míg Luca fel merte emelni fejét az ablaknyilásáig.

Kinn egyenletes, fagyos fehérség volt minden. A Megváltó feszülete nem
állt többé a kiugró sziklán ég és föld között.

Ilia félni kezdett. Mióta a kereszt ledült, borzasztón egyedül volt.
Hátra pillantott. Szeme segítséget kért a kunyhótól. Halálos fáradtság
és végtelen kétségbeesés volt ebben a tekintetben. De Luca feje
visszarándult az ablaknyilásból és ő magára hagyatottan, kapkodva,
mintha tüzes vashoz nyulna, lefeszítette az Ur bádogképét a keresztről.
Mialatt a kezében tartotta, sírni kezdett, arcához szorította a rozsdás
bádogot és sokszor megcsókolta rajta a kihullott szegek nyomát. Aztán
áhítatosan letette maga mellé Krisztus képét a hóba és széthasogatta a
fát.

Karjában vitte be a feldarabolt keresztet a házba. Vitt annyit, amennyit
elbírt, még egyszer fordult és még sokszor. Melle vonaglott az
erőlködéstől, szétzilált haja a szemébe csüngött.

Mikor utolszor húzta be maga mögött az ajtót, Milára nézett, mintha
várna valamit, aztán bátortalalanul körüljártatta szemét a kunyhóban.

Az emberek könyörgő tekintettel meredtek rá, de senki sem szólt hozzá,
senki sem nyúlt a kereszt fájához.

Ilia felsóhajtott. Megtörölte ködmönébe a kezét és hozzáfogott, hogy
tüzet élesszen a széttiport, régi hamuban. Soká kellett dörzsölnie a
fát, karja mindegyre lehanyatlott. Sok kénes gyufa kilobbant. Végre egy
szikra éledt. Kicsiny vörös szem, mely belenézett az emberek szemébe.

Vinnyogó öröm tagolatlan hangja járta át a levegőt.

Egyszerre temérdek apró szikra villant fel a forgácson. Finom ropogás
hallatszott, mintha egerek rágták volna a fát. Szép, élő pattogás. Füst
kelt. A nyirkos fán sisteregve forrt a nedvesség és fellobbant az első
láng. A szegletből elvadult, gémberedett alakok vonszolták magukat a tűz
felé. A begörbült kezek kinyiltak, nyomorék, görcsös újjak mozogtak a
levegőben, az arcok előre tolódtak. Szinte fájt a bőr az emberek képén,
ahogy a tűz sütötte őket. De ez a fájdalom jó volt, mert élet volt és
állati meghatottsággal tükröződött vissza a szemekben.

– Még… még…

Ilia egy nagy hasábot tett a lángra. A nedves fa elnyomta a tüzet, aztán
mint vörös fúró süvöltött keresztül a fán egy láng, mely kerek lyukon
bujt át és sziszegve nőtt a levegőben.

Megértették mindnyájan… A magányos láng a kereszt szögének helyén tört
elő és fényénél egy pillanatig látszott Krisztus fejének formája, mely a
megfeketedett fában világosan maradt meg a bádog-kép alatt. Aztán, mint
izzó vér borította el a tűz az oldaltcsukló fő tövises vonalát; víz
freccsent a levegőbe… Pattogó szikrák hullottak szét.

Az emberek borzadva néztek össze, titkosan, lopva, úgy, hogy Iliának ne
szóljon a tekintetük.

És míg az alacsony tető alatt erősen lobogott a láng, kinn ritkulni
kezdtek a hópelyhek, mintha elolvadtak volna a kunyhó melegétől, mintha
a kereszt égő fájából a tűz és az élet gyönyörü feltámadása szétáradt
volna az egész világra.

A hegyek tisztán és fehéren álltak körben a kis kunyhó felett, benn
pedig megint emberekké lettek az emberek.

– Te tetted, – mondotta Luca és félrerugta a baltát, mintha bűnös
szerszám lenne. Az öreg pásztor a tűzhöz kúszott és rossz pillantást
vetett Ilia felé. Mila, mialatt melegedett, idegenül nézett a legényre.
Az asszony és a gyerek közel bujt egymáshoz, mintha ellenség volna a
házban.

Ilia magányosan állt a kunyhó közepén. És mialatt hatalmasan élő lett a
kereszt melege, mint egy szentségtörőtől, elhúzódtak tőle a megmentett
emberek.




A fuvola.

Adimanthos kertjeiben Lais szépségét ünnepelte az istenek városa.
Korinthos virága összegyült. A fáklyák rózsák között égtek és eltaposott
rózsák vérétől piroslott a peristylion márványa. Az árnyékban kymbalonok
csendültek. Háromlábú urnákból tarsosi fűszerek füstje emelkedett. Az
aranykelyhekben az aranynál gazdagabban csillant fel a bor és az
oszlopok körül fiatal rableányok szőtték nesztelen táncukat.

De ki látta a táncolókat? Ki hallotta a zenét? Lais hatalmának voltak a
foglyai mindannyian.

Biboros nyugágyát koszorúban fogták körül az ódák és szobrok mesterei,
szellemes bölcsek, tékozló kéjencek, dús kalmárok, tengerjáró
kalandorok, barbár országok idegen fejedelmei. Forró leheletüktől
megingott a fáklyák lángja, reszketett az éji lég. Korinthos szomjazott.

Lais mosolyogva vetette hátra rózsakoronás fejét. Lassu pillantása alatt
elsápadtak az arcok.

– Aphroditére! – kiáltotta a szobrász Myron. – Te szebb vagy a
szépségnél. Egyetlen csókodért átlépném Hades kapuját és az Acheron
agyagjából formálnám meg szobrodat.

– Én élni szeretnék egyetlen csókodért, ó Lais, hogy megtaláljam benne
az örök igazságot, – mondotta Aristippos, a kecses ifjú bölcs.

Egy gazdag bithyniai kalmár merészen hajolt a hetaira fölé.

– És én, hajad aranyáért oda adom minden aranyomat, felajánlom minden
rabszolgámat, ha rabszolgám akarnál lenni és ha házamba jönnél, tied
lenne házam a kraneai úton.

Lais hallgatagon mosolygott tovább. A syriai fejedelem szemében vad
tűzzel lobbant fel a kivánás.

– Napjaidért, ó Lais, egy egész birodalmat kinálok én, melyet
aranyfövényes folyó szel át és egyetlen éjszakádért Aegeos tengerének
egy myrthus-fedte szigetét vetem lábad elé.

Halk moraj kelt. Egy beesett arcú költő, kit Euripidesnek hívtak,
megcsókolta Lais saruját.

– Ne hallgass rájuk. Többet adnék mindenkinél. Ők csak meghalni, csak
élni akarnak érted. Fogollyá akarnak tenni aranykincsben, koronák
abroncsában. Én kytharám játékában a halhatatlanságot kínálom neked.

Lais elfordította a fejét, mintha fáradt lenne. Tekintete a vén bölcsre
tévedt, ki rongyaiban gúnyosan hallgatott oldalán.

– És te, Attika legszellemesebb koldusa, te nem igérsz és nem kérsz
semmit?

Diogenes, mintha messziről jönne vissza, tétován emelte fel kopasz
fejét.

– Lais, emlékezem, egyszer Alexandros, a makedoniai elémbe állt és én
csak arra kértem, ne vegye el tőlem árnyékával a napot. Téged csak arra
kérlek,… állj közém és a nap közé.

– Jó Diogenes, ha be akarsz lépni házamba, előztesd meg magad tízezer
drachmával.

A vén bölcs felsóhajtott:

– Neked kevés, nekem sok volna, sok arra, hogy megvásároljak egy
kiábrándulást.

De a hetaira már nem figyelt szavára. A peristylionon ebben a
pillanatban egy ifjú ember haladt át. Ránézett és nem bírt mosolyogni
többé. Oda engedett kezét elvonta a syriai fejedelemtől. Összemarkolta
nyugágyán a virágokat és a férfiak arcába dobta, hogy elhárítsa magáról
sovár tekintetüket.

– Elég volt! Menjetek! Küldjétek hozzám Doriont.

Ellenséges csendben követte mindenki Lais tekintetét és zúgolódva
húzódtak el tőle a hódolók. Diogenes gúnyosan nevetett; Myron az
isteneket káromolta, a többiek pedig egyszerre meghallották a zenét,
meglátták a táncoló leányokat. A szomjúság kifáradt és a vendégek
elszéledtek a kertek éji árnyékában.

A hetaira felemelkedett a biborról és fejedelmi mozdulattal hívta
magához az ifjút. Dereka körül, mint élő virágon a harmat, megcsillantak
a gyöngyök.

– Dorion! Jer hozzám, oly régen várlak!

Az ifjú korinthosi habozva közeledett. Arca szép volt, akár egy
érintetlen leányé, a szeme hideg és kegyetlen, mint a kényurak szeme, az
alakja karcsú és izmos, mint azoké az athlétáké, kiket Myron örökített
meg. Lais szerelemmel szerette őt, habár csak egy névtelen költő volt,
aki ódáit a külvárosok népe előtt énekelte.

– Miért futsz előlem? Miért vágyódom egyedül utánad? Hát nem tudsz te
szeretni?

– Téged, ó Lais, nem akarlak szeretni. Úgy mondják, mestere vagy a
furfangos bűbájnak, mellyel össze lehet törni a férfiak szívét. Az
elmúlt isthmosi játékok idején Klinias is miattad vetette le magát az
Akrokorinthos faláról, pedig ő jó volt és neked adta minden javait.

– Nekem higyj, ne a többieknek…

– Hogyan hihetnék neked, ó Lais, hisz magad is csak egy gyönyörű
hazugság vagy.

– Minden hazugság a földön. A szépség a múlandóság hazugsága, a szerelem
a régi sötét ösztönök hazugsága és a világ boldogsága… az asszonyok
hazugsága. Szeress engem, ó Dorion, és én megtanítalak a boldogságra.

Lais enyelegve simította végig az ifjú ember mezítelen karját.

– Ne illess! Én olyan kezeket szeretek, melyek csak vélem enyelegnek,
olyan ajkakat szeretek, melyek csak engem csókolnak. A pirenei vizekre!
Nem tudnálak szeretni, mert szemed sötét árnyékában mindig azokat az
éjszakákat látnám, melyeket más karok között virrasztottál át, a
csókjaidban mindig annak az aranynak a csengését hallanám, amellyel
megfizettek.

– Hát azért nem szeretsz, mert mindenki szeret, mert Lais vagyok? Ó,
Dorion, ha tudnád!… Jer, hallgass reám. Figyelj. El akarom mondani,
hogyan lettem hetaira.

Dorion egy párnát vetett a földre és kelletlenül ereszkedett le rá a
nyugágy mellé. Lais legédesebb, leghalkabb hangján beszélni kezdett.

– Tengeren túl születtem. Kicsiny fuvolásleány voltam. Társnőmmel
eljártam a lakomákra, a nászünnepekre, a temetésekre; és így kerestem
meg kenyeremet. Egy napon, – nem felejtem el soha, – a kikötőbe,
valamilyen csapszékbe hívtak a hajósok és egy részeg tengerész
összetörte a fuvolámat. Sírtam egész éjjel, jajgattam virradatig.
„Összetörték a fuvolámat. Hogyan fogok megélni ezután?“ És ott sírtam
még akkor is az ajtóm küszöbén, mikor az új nap fölkelt, mikor társnőm
egy másik fuvolásleánnyal haladt el mellettem a sikátorban. Rózsakoszorú
volt a hajukba fonva, átölelve tartották egymást, – nevettek és vígságuk
megsebezte magányos szívemet. Nem tudom, hogyan, ekkor hirtelen eszembe
jutott egy leány, aki az én utcámban lakott, aki épp olyan szegény volt,
mint én és mégis byssosból szőtt peplost és borostyánkőnyakéket viselt.
Pedig neki sem volt fuvolája. De estende, mikor azúrszínű lett a város,
mintha az ég szállt volna le a házak közé, kinn kóborolt a kanyargó
sikátorokban, megközelítette a férfiakat és… reggelre mindig volt egy
ezüst drachmája. „Egy ezüst drachmán új fuvolát vehetnék“ – gondoltam
szívdobogva. És este, mikor a város egészen kék lett, elindultam én is a
kanyargó, szűk sikátorokban és félénken megközelítettem egy férfit. Rám
nézett, a hajcsárok tekintetével, akik a fölkínált állatot vizsgálják:
„Szép vagy, fiatal vagy!“

Lais nagy szeme fátyolos lett és fátyolos lett a hangja is.

– Másnap reggelre megvolt az ezüst drachmám. „Soha többé! Soha többé!“
És elindultam, hogy megvegyem a fuvolát. Minden istenekre! az volt
egyedüli gondolatom. De mentemben el kellett haladnom a vén kapu alatt,
melynek árnyékában a tarsosi kalmárok szivárványos üvegekben
illatszereket árultak. És én olyan régen vágytam egy szivárványos,
illatos üvegre, olyan régen! Nem, nem akartam megvenni. A fuvolát
akartam, csak a fuvolámat. Mégis megkérdeztem mennyi pénzért adnák. Egy
ezüst drachmáért! Kezembe vettem az üveget, hogy közelebbről lássam. De
jaj nekem, egy pillanat múltán a tarsosi emberé volt a drachma, enyém az
illatszer… és fuvolám nem volt.

Megint csak sírtam, sirattam magamat, sirattam a fuvolámat. És este,
mikor újból azúrszínűvé lett a város, újból kinn kóboroltam a kanyargó
sikátorokban és megközelítettem egy másik férfit és reggelre volt egy
másik ezüst drachmám. Siettem, siettem, hogy megvegyem a fuvolát. Higyj
nekem, a kalinitide Athenére, nem volt más gondolatom, csak ez. De amint
mentem, el kellett haladnom a syracusai kalmárok előtt, akik az Agorán
ezüstpikkelyes kigyó-karpereceket árultak. És én gyermekkorom óta
kívántam egy ilyen hajlékony ezüstkígyót a karomra. Tudod, minden
leánynak volt a városnegyedünkben, csak nekem nem volt… A syracusai
kínálta, félrefordítottam a fejemet. Aztán csábítóan rábeszélt és én
visszanéztem… Már a karomra csavarodott az ezüstkígyó és – fuvolát nem
vettem aznapon sem.

Lais elhallgatott, a szeme nedves lett és lepillantott a mellére, mintha
könnyét keresné a gyöngyök között.

– Ó, Dorion, és azután is estende, mikor a város megtelt azúrral, mintha
az égnek a tükre lenne, nem egyszer bolyongtam a tekervényes, szűk
sikátorokban és megközelitettem a férfiakat. De hídd meg, mindig újra
csak azért, hogy legyen egy ezüst drachmám, hogy megvegyem a fuvolámat.
És még sem vettem meg soha!… Igy lettem az az isteni Lais, akinek
Korinthos népe szobrokat emel templomaiban, az a híres Lais, akit
egyedül Dorion nem szeret.

Fölállt, két keze közé fogta az ifjú fejét, gyöngéden hátra hajlította
és belemerítette a szemébe egész győzhetetlen szépségét.

– Ne hagyj ez éjszaka magamra. Maradj velem!

Mintha felhők szálltak volna föl Dorion szeme mélyéből, homályos lett a
tekintete, de ő azért mégis nevetni akart:

– Szép vagy! Fiatal vagy…

És elindultak együtt Lais háza felé.

Adimanthos kertjeiben megszüntek egy pillanatra a hangok, a hymnusok, a
táncok. Mintha hirtelen szorongás gyötörte volna a lombokat, a
virágokat, elakadt a kertek lélegzete. Lais ment el… És Dorionnal lassan
haladt a kytherei rózsafák között, a csillagok alatt. Nyomában halkléptű
rabszolgák vitték az üres hordágyat.

Elérték a házat. Az oszlopokon myrthuságak fonódtak össze. Nászvirágok
koszorúzták az ajtót. És a hetaira királyian lépett át a küszöbön.

… Mire eljött a rózsaújju hajnal, a mámorban földúlt nyugágy mellett,
Lais a rableányok alázatával ült a földön. Haja aranyfényű és súlyos
volt a vállán, mint a szent szobrok bronza és ibolyaszínű szemében,
melyet mérhetetlenül megnagyított az éjszaka, szomjasan koldult a
szerelem.

Dorion azzal a diadalmas megvetéssel tekintett le rá, mellyel a férfi
arra az asszonyra néz, akit szerelem nélkül ölelt. Összecsatolta vállán
köpenyét és kegyetlen mozdulattal egy ezüst drachmát vetett a hetaira
térdére.

– Lais, ezen a drachmán vedd meg végre a fuvoládat.

Elment. Belélegzette a tenger sós fuvallatát, biztos lábbal tiport végig
a harmatos földön.

A nap átragyogta a világot. A kertekben Lais rabnői énekelték a virradat
hymnusát és a völgyi utcából egy csapat aethiopiai közeledett a
márványoszlopos házhoz. A syriai fejedelem birodalmakat érő ajándékait
hozták Korinthos legszebb asszonyának.

Dorion fiatalnak és erősnek érezte magát és elűzte az éji képeket.

Hanem aztán este, mikor az új hold ráhajlott az Akrokorinthos ormára és
fölékesítette a tengerparti város márványhomlokát és ezüstöt öntött a
kettős öböl vizébe, az ifjú dalnok, mint hirtelen szárnyas erőt érezte
visszatérni szívére Lais nagy óráját.

Ajkán újra élt a Lais isteni ajka, szemében újra égett győzelmes
pillantása és lüktető vérében kigyuladt a hetaira valamennyi csókja. Az
éjjeli láz kiszárította a torkát. Vágytól őrjöngve, emésztő, vad
szomjúságában futni kezdett a völgyi utcán át a kertek felé és sápadtan,
lihegve ért el a márványoszlopos házhoz.

De az ajtó zárva volt, mintha soha többé nem nyílna ki; és odabenn, a
világtalan falak között, halkan sírdogált egy fuvola hangja.




A veszély.

A tenger nagy és erős volt, az asszony kicsiny és öreg. Vizes, szürke
szemmel nézték egymást és titokzatos dolgokat mormogtak.

Aztán jött a szél és közbekiáltott. A hullám vijjogva csapott föl a
révgátra, szétömlött a köveken és megint visszafolyt. Messze, a hideg
szürkeségen fehér tajtékú forradások villantak föl szüntelenül.

Az asszony begörbített háttal, pislogva állt a parton. Nem szitkozódott.
Türelmes mozdulatokkal simította ki arcából lobogó ősz haját és arra
felé nézett, ahol az ólmos víz az ólmos égig ért.

Mióta réges-régen, a halászfalu temploma körül járni megtanult,
mindennap eljött ide. Valamikor az atyját várta, aztán a férjét, a fiát…
az unokáját. Várni, várni: asszonyok sorsa! És ő egy egész életen át
várta azokat, akik sokszor elmentek és csak egyetlen egyszer nem jöttek
vissza. A tenger kifürkészhetetlen, nem mindig adja vissza a partnak a
halászokat. A part pedig vár, mint az asszonyok, vár, vár és két karját
kitárja.

A halászfalu utcáján egy pár nehéz cipő kopogott végig. A terecskén
hangosak lettek a lépések a visszhangban. A templomküszöb előtt
elhallgattak egy pillanatra… annyi időre, míg valaki térdet hajt, aztán
felelgetve kattogtak tovább egymás mellett a tenger felé.

Egy asszony fordult ki a parti ház mögül. A révgát irányába nézett és
erőlködve, hajlottan igyekezett előre, mintha a sótól sűrű levegőn át,
fejével akarna magának lyukat fúrni. Mögötte egy másik jött. Hátrább még
egy. Megint kopogott egy pár otromba cipő a templomfal alatt.

Már négyen álltak a révgát partján; kemény ajakkal, félig lehúnyt
szemmel, lihegő mellel. A falu felől pedig jöttek mások, egyenként,
szótlanul és a nehéz, vörös arcok szinte világítottak a végtelen
szürkeségben.

A házak testében kinyíltak az alacsony ajtók. Csoportosan kezdtek jönni
az asszonyok. Mögöttük vén tengerészek ballagtak, olyan mozgással, mint
az ingó bárkák. Kevesen voltak. Ráncosképű, kicsiny öregek, akiket
meghagyott a tenger. Szemük kifakult a régi viharokban. A bőrük száraz
és kemény volt, mint az avult vitorla. Félfülükben apró függő lógott.
Mikor a révgátra értek, nyakukba húzták a bojtos, kötött sapkát és
leültek a kövekre. Aszott kezük, mint a parton száradó tengeri moszat,
tétlenül zsugorodott össze az ölükben. Fogatlan ínyükkel erősen
szorították a rövidszárú tengerészpipát és lassan szítták, hogy estig
eltartson benne a dohány. Ritkán szóltak, olyankor is csak az időről.
Közben sokat köptek, de mindig a föld felé, soha a tengerbe.

Hoo… Halló…

A vén halászok hunyorgatva néztek ki a nagy vízre. Messze, messze, két
hullám között fölbukkant és eltünt valami.

Hoo… hoo… halló…

Az első hazatérő bárka. Aztán jött a többi. Végtelen barázdákon billegő
madarak, melyek a tenger alól kerültek föl a szemhatárra. Vitorlák
nőttek ki a vízből. Tövükben kicsiny, sötét alakok. Az árbockötelek,
mint fekete erek lüktettek a nagy háttéren.

Az ég egyre lejebb ereszkedett. A szél erősebb lett. Sósan, lucskosan
nyargalt a vízről a föld felé.

A parti úton egy fuvaros ment megrakott kocsija mellett. A ló sörénye
lobogott. Az ember káromkodása elveszett az örvénylő levegőben. Aztán
soká nem jött senki, aztán egy vándorló igyekezett a falu felé.
Gallérját veszettül ringatta a szél. Kalapját régen elvitte. Mintha
menedéket keresett volna előle, benézett a házak ablakán, kopogott a
zárt ajtókon. A házak nem feleltek. A falu a révgáton volt. A vándorló
is arrafelé fordult, de az emberek nem vetettek rá ügyet. Szívük a
szemükbe szállt. Feszülten, némán néztek a vízre mindannyian.

A nagy tengeren ekkor már egymás fölött rohantak el a hullámok. A rév
előtt őrjöngve ágaskodtak. Egy pillanatra fehér tajtékzimankó táncolt a
kiálló szirtek körül. Eltüntek, mintha hóförgeteg nyelte volna el őket,
aztán megint fölbukkantak, mint levegő után kapkodó rémek és fekete
szájnyílásukból bugyborékolva ömlött ki a beszívott víz. A hullám bőgve
esett hanyatt. Esésétől visszatántorodott a tenger, megrepedezett,
márványos lett messzire.

– Hoo… Halló…

Kinn, a dühöngő szántásban, viaskodva hányódtak a halászok bárkái.
Eltüntek a vízhegyek között, mikor újra fölmerültek, közelebb voltak a
révhez.

Csend lett. A zátonyok!… Nagy, éles kaszák meredeztek ott a víz alatt és
a halál fogta őket a kezében. Az első bárka most járt közöttük. Egy
hullám oldalt kapta, meglóbálta. A bárka ágaskodott, mint egy vad ló.
Farára ült, aztán orral bukott előre a hullámvölgybe és a víz
szétcsattant körülötte.

– Donald!…

Egy asszonyi hang sikított bele a tenger mennydörgésébe. Senki sem
törődött vele. Az asszony pedig, mintha szégyelte volna a kiáltását,
szájára szorította a kezét… Tavaly őszkor az atyja és a bátyja, ott a
zátony fölött, épp azon a helyen fulladt a tengerbe. A víz zöld tölcsért
formált, ahol elmerültek. Látta őket eltűnni, aztán várt, aztán nem
látta őket soha többé.

– Donald, – mondotta az asszony egészen halkan és az arca krétafehér
lett. Csak két napja múlt, hogy megesküdött vele az öreg templomban.

– Hoo… Halló…

A part kiáltott, a tenger felelt.

A bárka tajtékot taposott. Vitorlái egy pillanatra fájdalmasan
duzzadtak. A kötelek feszültek, mint a húrok. Az egész alkotmány
remegett. Lucskos fedélzetén az emberek, mint az ördögök ordítoztak.
Donald, a vörösképű nagy halász, egész testével nekifeküdt a kormánynak
és ő is ordított.

– Hoo… Halló…

Az első bárka tántorogva ért a révbe. Vitorlái csattogva húzódtak össze.
A vasmacska beleharapott a vízbe.

Hátrább két bárka jött egymás mellett, mint a testvérek, aztán jött a
többi. A halászok szeme olyan vörös volt a sós széltől, akár a gyulladt
seb. Színtelen, gyér hajuk a homlokukhoz tapadt, nyakukba hajló
viaszosvászon-fövegükről csorgott a víz.

A tenger rossz volt, de a fogás jó és a kátránybűzös levegő egyszerre
halszagú lett. Nagy kosarakban ezüst között turkáltak a hajósfiúk.
Körülöttük görbecsőrű sirályok csapkodták a vizet.

A révben nőtt a lárma. Az emberek partra emelték a kosarakat. A
hajókötelek között, mint a pókok, apró gyerekek kapaszkodtak.
Szitkozódás, siető mozgalom volt minden. Csak a kicsiny öregek
hallgattak. Csendesek, szerények lettek. Itthon voltak a fiatalok.

Egyszerre egy sápadt asszony tolakodott előre. Tágranyitott, rettenetes
szemmel nézett a bárkák felé és közben hangosan számlálta a partra
ugráló fiúkat, aztán énekelni kezdett, mintha gyereket ringatna a
dalával.

A halászok félrelökték, de ő azért csak énekelt tovább és lóbálta a
fejét és rázta az öklét a zátonyos víz felé. Valamikor ott járt
szerencsétlenül a szép, erős hajó. A gyerek is rajta volt. A
legkisebbik, az utolsó. A ködben hallatszott a kiáltozása, soká,
keservesen. Az anyját hívta; az anyja is hallotta. Aztán… harmadnapra
kivetette a tenger a fiút. Halántékát betörte a zátony. A szája nyitva
volt. Látszott a sok apró foga. A szeme is nyitva volt és úgy nézett ki,
mintha üvegből lenne. Csak az egyik keze hiányzott, azt elvitték a
halak. Az asszony pedig kiült a partra és énekelt, mintha gyereket
ringatna.

– Hoo… Halló…

Az utolsó hajó járt a zátonyok között és az anyóka, aki elsőnek jött,
végsőnek maradt a parton.

– Angus, Angus, – motyogta és mialatt szorongva nézett a zátonyok felé,
öreg feje ide-oda hajlott, meg-megrándult, mint a bárka kinn a tengeren.

A vándorló ember az asszonyhoz szegődött. Nem szólt, de azért ő is nézte
a hajót.

Mögöttük lassan csendesedett el a rév. A tenger népe csoportokba verődve
húzódott a falu felé. A magukra hagyott bárkákon már csak az ingó
árboclámpák éltek. Bádogbordáik között szurtos világ csepegett bele a
tengerbe. A fény a hajók sötét teste mellett, a víz mozgása szerint
szétfolyt, összezsugorodott és elterült megint.

A fekete ég, mint egy kátrányos ponyva, lecsúszott a magasból és
belemerült a tengerbe. A révgát kis világítótornya hirtelen kinyitotta
egyetlen vörös szemét és keresztülnézett az ágaskodó hullámokon. A
tajték vérzett, ahol a fény hozzája ért. A szél elkapta a habját és a
sötétségen át repülő rongyokban dobálta a partra.

Éjszaka lett. Angus magányos hajója pedig még most is kinn tántorgott a
zátonyok között.

Az öreg asszony összekulcsolta két kezét és imádkozni kezdett. A
vándorló szánakozva nézett rá. Az asszony fölsóhajtott. Az ember is
sóhajtott. Ezután, maguk sem tudták miért, de már nem voltak egészen
idegenek egymásnak.

– Mindig ilyen rossz errefelé a tenger?

– Sokszor ilyen, – mondotta az asszony alázatosan.

– A fiad az ott kinn?

– Az unokám. A fiam már nem jön vissza, az apja se jött vissza, a
nagyapja se.

Az ember borzongva nézett a víz felé, hol a sötétben nem látszott többé
a hajó. Egyszerre érezni kezdte, hogy fázik. Indulni készült.

– Éji szállást kell keresnem. Messziről jövök.

– Messziről? – ismételte az asszony közönyösen, mialatt keresőn nézett
bele az éjszakába. Messziről?… De nem tudta fölfogni, hogy az ember
földön járva is jöhet messziről.

– Ott… ott…

A világitótorony fénye a rév előtt egyszerre kiemelte a feketeségből a
hajót. A vörös világ kévéje végigsöpört a bárka fedélzetén, az emberek
mintha tűzben álltak volna egy pillanatra. És megint sötétbe tűnt az
egész.

– Itthon vannak, – mormogta az anyóka csendesen és a vándorló felé
fordult, mintha öntudatlanul adni akart volna neki valamit abból a
jóból, amit érzett.

– Isten áldjon, – mondotta az ember – és összemarkolta mellén a lobogó
gallérköpönyeget.

– Négy szöglete van a szobánknak, – dünnyögte az asszony – és mi csak
ketten vagyunk: Angus, meg én. Elférsz ott te is.

Az ember bólintott:

– Hajnalban úgyis tovább megyek.

Most, hogy Angus hajója a rév vizén járt, az asszony másra is bírt
gondolni.

– Aztán hová mégy?

– A városba.

– A nagy városban? – kérdezte az anyóka olyan irtózattal, mintha ez a
szó egy ellenséges valaminek volna a neve, ami megbélyegzi azt, aki
közel merészkedik hozzá.

– Nem kell oda menni, – dadogta kisvártatva és szegény agyában egyszerre
sok, sok óriás kunyhónak a képe merült föl és végtelen sok fuvarosszekér
és hajók és lámpák. Köd, hideg nyomorúság és rossz leányok és minden
bűn, amiről valaha életében hallott. – Nem jó odamenni, – ismételte
csökönyösen és csak rázta a fejét.

– Hát te soha se voltál ott?

– Soha! – mondotta fölháborodva. Senkim se járt arra.

Az ember csodálkozva nézett rá:

– Pedig közel van ide…

– Közel?… Az asszony olyan mozdulatot tett, mintha azt a közelséget el
akarná taszítani a kezével.

– És ő? Ő se volt ott? – kérdezte a vándorló kétkedve, mialatt arrafelé
intett, hol Angus rozzant, vén hajója tépett vitorlával, megzúzott
bordákkal úszott be a révbe.

– Ő se, – felelte az asszony szárazon.

Körülöttük a partot véges-végig ragadozó fehér hullámkarmok
marcangolták. Kinn, a zátonyok fölött vadul bömbölt a tenger. A távol
éjszakában egy eltévedt gőzös szirénje tülkölt, mintha magányos kínjában
a láthatatlan révhez rimánkodott volna.

Az anyóka egyszerre ellenségesen nézett a vándorlóra.

– Ne szólj Angusnak a városról. Oda nem mehet. Oda nem engedem!

Az idegen semmit sem értett többé.

Az asszony keresztet vetett magára és a nagy Ismeretlen borzalmával
mondotta:

– A városban túlsok a veszély…




Boldogasszony Arkádiában.

Valamikor régen, az Erymonthos lankás oldalán, fekete cyprusok alatt
emelkedett az Aphrodite templomának márvány homloka. Hosszú sorban
ragyogtak a ióni oszlopok. Közöttük lassan lengtek a tavaszi szellőnek
kifüggesztett virágfűzérek láncai és az ünnepélyes csendben egy-egy
rózsa szirma nesztelenül hullott le az előcsarnokban őrködő szent
delphinek és galambok kőformáira. Az áldozati oltáron meggyújtott
myrthus fűszeres füstje, mint egy ottfeledett, néma hymnus karcsún,
egyenesen szállt föl az árkádiai istenek azúrjába…

Múltak az évek. Elhagyatottan állt a templom. Ösvényét nem érintette
immár halandó lába. A vadon burjánzó füvet emberi léptek helyett csak
magányos hyácintusok szaggatták föl. Az ősi cyprusok roskadozva hajoltak
meg szomorúságuk súlya alatt. Lombjaik közé nem szálltak le többé
Aphrodite galambjai és a szent hetairák könnyü térdei körül nem vertek
többé hullámokat a bokrok virágzó gallyai.

De egy napon a mezők csendje hirtelen megszakadt. A magas Phigalia felől
egy csapat keresztény zarándok jött le a tájra. Megpihentek a pusztuló
templom oszlopai alatt és mert Palesztina felé arra vitt az út, új
oltárt emeltek a régi fölé és reá helyezték az istenasszony szobrát,
mely a bozótba zuhanva, elfeledve hevert nagy idők óta. Mezítelen
márványtestét ájtatosan befedték hosszú zarándokköpenyükkel, örökifjú
fürteit, melyek a tenger hullámzásának képére voltak formálva, nehéz
aureolával koronázták meg.

Új melegség járta át az elhagyott, megzöldült márványokat. Ismét
lobogott a szent tűz. Ismét szállt a myrrha és a tömjén füstje. Felhői
mint hajdan, illatosan foszlottak szét az áldott mezők fölött és az
annyi gyümölcsözéstől kimerült vén olajfák megifjodva nevettek a
szellőben száz meg száz ezüstajkukkal… A nagy Nyár behatolt az újra
fölszentelt templomba és hasonlóvá tette önmagához. Beletükrözte szőke
ragyogását a háromlábú pogány urna szentelt vizébe, meggyujtotta az
ereklyetartót, a mécsek és a kelyhek aranyát és egy pillanatra habozva
borult Krisztus szűz anyjának szobra elé, mely fenségesen, fénytelenül
emelkedett az árnyak között. Aztán… megérintette a Nyár egy égő sugárral
a mozdulatlan kőkezet.

És csoda történt. A márvány kék ereiben lüktetve indult el az élet; a
dermedt mell fölszabadult, duzzadva emelkedett a durva köntös ráncai
alatt és odabenn a kőben megdobbant a Boldogasszony szíve. A szent Szűz
homloka körül lángott fogott a nehéz, byzanci aureola, meleg lehelete
nyomán kinyílt az ajka, azúrral szegett szeme fölött megrezdültek a
hosszú pillák. A Boldogasszony könnyű mozdulattal vált el élettelen
talapzatától és leszállt oltárának lépcsőin.

A templom csillogó kövezetén tétován, ingadozva állt meg; ámulva
tekintett a kincsekre, melyek környezték. Magára hagyatva az ismeretlen
gazdagságok ragyogásában, hirtelen félelem fogta el. Egész lelke riadtan
fordult hátra. És újból látta a nazarethi kunyhót, Judea szelid halmait,
pálmák árnyékában a kutat, falainak övében a lármás Jeruzsálemet, a
mezítelen Golgothát. Szeme megtelt könnyel és pillantása az égre
menekült, mely mélyebb volt, mint a fehér galileai boltozat, hová isteni
fia tekintett, mikor a népnek az új Igét hirdette a Genezareth köves
partjain.

„Jézus szerette az eget, a termést, a virágokat, a vizeket, mindent, a
mi élt és tiszta volt.“ És mintha ez a gondolat kézenfogta volna a
Boldogasszonyt, kilépett az előcsarnok oszlopai alól.

A magas légből kerengve, rejtélyes galambok seregei közeledtek a
földhöz. Kitárt szárnnyal egy pillanatra mintegy megálltak az aureolás
szent fő felett, aztán kivált a fehér csapatból a legfehérebb és a
Boldogasszony vállára ereszkedett, mialatt ő lassan haladt le a templom
lépcsőzetén. Ösvényén suttogva távolodtak egymástól a cyprusok, hogy
utat engedjenek neki; a hyácintusok lába alá sereglettek; körülötte,
mint légies virágok, koszorúban ringtak a pillangók.

És a Boldogasszony elindult a régi Árkádia mezőin. De a mozdulattól
homlokán lobogó lángot vetett a nehéz aureola; sűrű fátyola alatt
fullasztó lett a lég. Lankadtan, ingadozva állt meg újból. Mintegy
álomban, leemelte fejéről a szentséges koronát és gyöngéden az
érintetlen fű közé helyezte.

Gyorsabb lett a lépte, szabadabb a lélegzete és, mintha még mindig
álmodnék, mentében egy vad liliom virágára függesztette szomorú
fátyolát. Sötét haja fékevesztetten áradt szét a vállán és a viharos
hullámokban a nap tüze hirtelen vörös tündöklést gyújtott.

Isteni bájjal emelte kezét a homlokához, szintúgy, mintha el akarná
törülni a súlyos aureola nyomát; és e mozdulat árnyékából szeme
szomjasan itta föl egy végtelen pillantásban az örök ifjúságot, mely a
mezőkön, az erdőkön, a forrásokon, az egész mindenségen végiglüktetett…
Mely messze időkben ismerte ő ezt a tájat? Mikor volt az, hogy jöttére
kivirágzottak itt a myrthusok?

Lágy nevetés ömlött szerte a légben és a Boldogasszony egy szentségtörő
ajak lehelletét érezte a nyakán. Két karját védekezve emelte föl;
riadtan fordult hátra.

Maga mögött egy szárnyas, szép ifjút látott, aki, mintha gyors repülés
után akarna lecsapni, kitárt szárnyakkal ereszkedett alá.

– Aeolos és Eos szülötte vagyok, – mondotta dallamosan. – Nem ismersz
hát reám?

A szent Szűz merengve pillantott körül. Révedezve nézett a messzeségbe,
hol a Kyllene magasba nyúló orma megsebezte az eget. És mintha onnan, a
szemhatárról terjedt volna szét a földön, jött volna feléje az
elfeledett antik mosoly, kinyílt az ajka és mosolyogni kezdett ő is.

– Zephyros? Te volnál? Reád ismerek!…

– Te mondád, – susogta a tavasz szárnyas szelleme. – Dicsértessék a
visszatérted.

A Boldogasszony, hogy elrejtse legyőzhetetlen mosolyát, földre sütötte a
szemét. Lelkében ekkor távol, homályos képek ébredtek és eltakarták a
galileai látományokat. Úgy rémlett neki, mintha élt volna, mielőtt a
csillag leszállt Bethlehemben, régebben, sokkal régebben, a végtelen
időkben, az örökkévalóságtól fogva, mielőtt az első virág kinyílt,
mielőtt az első tavasz kivirágzott a földön. Ő nemcsak az a szegény,
alázatos asszony, aki egy judeai falu kútjából merte a vizet és kit
önakaratán kívül választott az Ur angyala. Egy másik végzete is volt.
Nemcsak Isten fiának adott ő életet, de talán a világ boldogságának is.

Lágyan futó kacajjal lebbent át Zephyros a légen és amerre elszállt,
csillanó rezgés, susogás és illat ébredt a nyomában. A fák törzsökében
asszonyi formák mozdultak, légies leányok hintálták magukat a lombok
között, asszonyi testek lüktettek a források felszínén. Az erdők
mélyéből elfojtott nevetés, zengő dobogás hallatszott és a Visszatérő
lépte alatt, mintha a nap aranyából termettek volna, csillagos virágok
nyíltak a mezőn.

– Narcissos! – kiáltotta a Boldogasszony és hangja olyan új volt, hogy
összerezzent tőle. Aztán riadtan hallotta ismét a távolból visszatérő
kiáltását és a szomszéd berek sziklafalán egy szomorú leány formáját
látta meg.

– Echo! – szólította a nevén most, hogy fölismerte; majd sietve indult
le a domboldalon a gránátalmaligeten át, melynek gallyain egyszerre
termett a lomb, a virág és a gyümölcs. Hallotta, amint feje fölött nagy
gazdagságukban megpattantak a biboralmák, hallotta, mikor lábához
hullottak, föltárva leves drágaköveiket.

Álmodozva hajolt le egy gyümölcsért, mely aranyvörösen csillogott a fű
között és e percben döbbenve emlékezett: újból látta a szép királyi
pásztort, ki a választás mozdulatával nyújtotta neki az itélet
aranyalmáját. Mint akkor régen, most is csak szépségének pompáját
viselte volna? Fátyoltalan volt hát megint?… És egy istenasszony
léptével haladt tovább a völgy felé.

Odalenn, ősi platánusok százados árnyában, kanyargó partok között futott
az Erymanthos folyó. Tajtékzón, sustorogva verődött az érdes szírteknek,
zsongva hömpölygött a sima kavics fölött. De egyszerre a domb felől
közeledő léptek neszére várakozó, fenséges csend támadt a völgyben.
Elhallgattak a suttogó platánok, elnémultak az állhatatlan vizek és a
rengeteg egy pillanatra visszatartotta nagy lélegzetét. A folyó megállt
medrében, ragyogó béke terjedt szét fölötte; átlátszó, mozdulatlan
tükörré lett. És a kék tükörben a Boldogasszony egy mondhatatlanul
tiszta testet látott, egy diadalmas főt, melyet a nyárnál gazdagabb
hajzat koronázott és két nagy szemet, melyben egyesült minden
csillagzatok hatalma.

– Aphrodite! Aphrodite!

Az isteni név végigfutott a mindenségen, a füvektől az erdőkig, a
harmatcsepptől az óceánokig, a rögtől a messze hegyekig és a szelek
megszámlálhatatlan szárnyai fölkapták, vitték magukkal mint repülő
lantok húrjai.

– Aphrodite!

A forrásokból kék naiádok merültek föl; a fák törzsökéről, hamadryádok
váltak le, kinyújtva lombos zöld kezeiket; a bozót sűrűjéből
szőröstestü, dévaj satyrok szökdécseltek elő. Zene, kacagás hallatszott
az egész földön és a harmatos lejtőn, a pineák rőt oszlopközén dübörgő
vágtatással nyargaltak át a kentaurok csapatai.

– Aphrodite!

És ekkor karcsú mezítelenségében, ragyogón, mint egy tiszta láng, a
gyermek Eros is hirtelen megjelent. Ibolyaszínű sötét haja lobogott a
szellőben, a foga fehérebb volt a jázminvirágnál és kezében a végzetes
íjj olyan hullámos, mint az anyja ajka.

– Aphrodite!

Valóban ő volt hát az ezer hymnusban, ezer imában ünnepelt. Az éjek
megtermékenyítője, a látható és láthatatlan, a vágyak vivője, aki
uralkodik minden felett, ami élő a magas légben, a termő földben, a mély
tengerekben. Valóban ő volt hát! Egy, öröktől fogva egy, ki a fiatal
földnek szépséget és szerelmet adott és az elaggott világnak reménységet
ad.

Olyan mozdulattal tárta ki karját, mintha egyetlen ölelésben akarná
átfogni a mindenséget.

– Mily álomból ébredek? – Pillantása híveire tévedt. – Élnétek
valamennyien?

– Élünk, – felelt egy óriási zengő kar. – A te öved az élet örök köre. A
te leheletedben élünk. Mi a Természet vagyunk.

– És én? Ki volnék én?

– Te, – csendült a kar szava, – te minden asszony és minden istennő
vagy. Győzhetetlen, örökkévaló, ki a fényt és árnyat szövöd, aki erőt
adsz mindeneknek és megfékezel minden erőket. Óh, csillagok, óh,
tengerek istenasszonya! Te, ki a magot megérleled, te, ki a végtelen
forgatagában kerengsz.

A hymnus fölszállt, terjedt az ürben, megérintette a föld végső határait
és az ezernyi és ezernyi hangot fuvolájának szavával a kecskelábú, kóbor
isten, a nagy Pán vezette.

– Halljad istenasszony, halljad népeid hymnusát és add meg, hogy soha el
nem múló örömödben élhessünk tovább.

De ekkor hirtelen egy szomoruan édes hang hullámzott el az ujjongó dal
fölött. És hirtelen elnémult az éneklők kara. Nagy csend támadt
köröskörül; titokzatos rémület reszketett át minden teremtményeken, mert
ismét meglátták a kereszt árnyát, mely egy messze napon a keleti égen
emelkedett, ismét látták a vér szent fátyolát, mely mint baljóslatu
felhő a szemhatártól a szemhatárig terjedt és hallották a szelet, mely
végtelen siránkozásba csapott át.

Az istenasszony mellében egyszerre fölvette a szív a távol hang édes,
szomorú lüktetését: tulajdon szíve dobbanásában ismert reá a lengő bronz
ájtatos dallamára. És ő is látta újból az emelkedő fekete keresztet és a
kereszten meglátta vérző fiát. De oldalán ott volt a szárnyas gyermek, a
szép lángoló ifjú, gyilkos cyprusnyíllal, csalhatatlan aranyíjjal a
kezében.

Bánatos asszonyi, fájó anyai büszkeség fogta el… az ő fiai a legnagyobb
istenek… És két fia közül melyik volt kedvesebb néki? Jobban melyiket
szerette? Azt-e, aki megsebzett minden embert, vagy azt, akit minden
ember megsebzett? Azt-e, aki megszenvedtetett mindeneket, vagy azt, aki
mindenkiért szenvedett? A myrthus-koszorúsat? A tövis-koronásat?

Mint akkor régen, térdén érezte ismét a keresztről leemelt meggyötört
test súlyát és a szeretet irgalmával hajtotta le fejét. Ez a mozdulat
istenibb volt a szépségnél.

Mikor hívón megint leszólt hozzá a bronz szava, szomorúságába
zárkózottan elindult, hogy fölvegye ösvényén lépteinek nyomát. Nem
fordult hátra, hasztalan hangzottak föl az elhagyottak kiáltásai, a nagy
Pán könyörgése, a dryádok siralmai, a kentaurok riadt vágtatása. Nem
állt meg többé, csak a vadliliom előtt, hogy fölvegye fátyolát, csak az
aureola előtt, hogy fölvegye a fű közül. Aztán fátyolosan, megkoronázva
haladt tovább a gyászos cyprusok felé. Fekete árnyék borult reá; kialudt
benne minden boldog emlék; leigázva némult el örökre.

És a magasban a bronz csak énekelt tovább. Az elsötétült légen lassú
borzongás reszketett át; a megszentelt oszlopok közé titokzatos homály
ereszkedett. Mikor átlépte a templom küszöbét, egyetlen egyszer,
visszavágyóan hátrafordult. Feje fölött szárnycsattogás hallatszott. Az
alkony komor tüzében fehér galambok seregei oszlottak szét és eltüntek
az esthajnalcsillag ragyogásában, mely mint az ég első könnye csordult
ki a boltozatból.

A Boldogasszony behatolt a csendes homályba. Lassan közeledett az
oltárhoz. Körülötte nem csillogott többé semmi: láthatatlanná lett a
fogadalmi kincs. Az éjszaka olyan hideg és szegényes volt, mint a
nazarethi kunyhóban, hová az Ur hirnöke elhozta neki a csodás igét:…
Ave… gratia plena: benedicta tu inter mulieres.

Elérte az oltárt és egy utolsó sóhajjal megadta magát az ijedt csendnek.
Érezni kezdte, hogy jeges dermedés emelkedik térde felé, érezte, hogy
szíve dobbanása késedelmeskedve gyengül.

Fölhaladt a lépcsők fokán; elfoglalta talapzatát; megtalálta a régi
mozdulatot. Merevedő testét elhagyta az élet végső melege, ereiben
színét vesztette a megalvó, sűrűsödő vér, az aureola súlya alatt tömören
keményedtek össze a szállongó, könnyü fürtök. Szíve nem dobogott többé
és az egyenletes, jeges dermedés mozdulatlan, emléktelen kőszoborrá
változtatta azt, ki a boldog Arkádia tükröző vizében egy pillanatra
viszontlátta önmagát.




Az egyiptomi aranykigyó.

Letette a tollat és hátradőlt a karosszékben. Egész életén át dolgozott.
Elkészült a nagy munka. Hajdan, ha erre a pillanatra gondolt, sokkal
ünnepélyesebbnek képzelte el. Most, hogy bekövetkezett, kopottan
változatlan maradt körülötte minden. Az óra tovább ketyegett a falon. Az
íróasztali lámpa épp úgy füstölt, mint az előbb. Nem történt semmi
különös pedig – ő befejezte „Egyiptom pusztulásának“ tizedik kötetét.

Elhasznált pergament-arcán sajátságosan kezdtek mozogni az aszott
ráncok. Valami mosolyogni akart volna odalenn, sok minden alatt, a lelke
legmélyében, de a szája sehogy sem engedelmeskedett… Torzan
széthúzódott: elfelejtette a mosolygást régen.

Fiatal ember volt, mikor szerződést kötött a tudomány igazával, – a
saját hírnevével. Azóta szívósan, fanatikusan dolgozott.

Bejárta a Nilus nagy, hallgatag völgyének a romjait. Átkutatta a thebaei
sziklasírokat. Szóra kényszerítette Abydus királytábláinak sok ezeréves
néma rejtélyét. Leolvasta a templomfalak és obeliscusok kőmondáit…
kemény gránitromokból és lepkekönnyű papyrus-tekercsekből tanult.

Már őszült a haja, mikor az összegyűjtött anyaggal, mint egy rablott
kinccsel, elrejtőzött poros, csendes kis szülővárosába. Ott hosszabbak
és egyformábbak voltak a napok, mint máshol. És ő a történelem
bölcsészetének az algebrájával zavartalanul magyarázhatta meg Egyiptom
pusztulásának valódi okát.

Az első kötetben a legrégibb Egyiptom talányos arca fölött szaggatta
szét a mondák ködfátyolát. A másodikban összerombolta a hyksosok
pásztormeséit. Aztán dühösen, irgalom nélkül harcrakelt az évezredek
bűvöletével… Letépte a bálványdinasztiák aranypólyába göngyölt mumiáiról
a festett istenarcokat. Emberekké törpítette a Ramsesek és Tunidák és a
saisi pharaók emberfölötti árnyképeit. Megölte az actiumi tenger és a
Nilusmente valamennyi meséjét.

Gondolatainak és tudásának érintésétől meghaltak a mondák, elapadtak a
mesék. Csak hideg, föltétlen tények maradtak. Csontvázak, romok és
sírok. Ezeknek a gúnyos tanuskodásával bizonyította be hetedik
kötetében, hogy a lealázó szenvedély, mely az imperátor Antoniust egy
királyi hysterika – a degenerált Kleopátra rabjává alacsonyította, a
psychosisnak egyik fajtája volt. A hátralevő három kötetben azután a
pharaók birodalmának végét a kiélt fajok elöregedésének csalhatatlan
törvényeivel igazolta.

Alapos munkát végzett. Elméletét józan pontossággal vezette végig
harmincegy egyiptomi dinasztián és tíz folio-köteten…

Közben, igaz, hogy eljárt kissé az idő, de hát… Fáradt gyengédséggel
pillantott le a kéziratára és mintha elismerést várna valahonnan,
tétován körülnézett a penészfoltos négy fal között.

Az ernyős petróleumlámpa világánál tátottan ásítottak feléje a meddő
karosszékek. Sohase használta őket senki. Az elferdült könyvespolcról
kifejezéstelenül meredtek rá a mállott kézikönyvek. Rég kivette a
lelküket, nem volt többé köze hozzájuk.

Egyszerre sajátságos ürességet érzett maga körül. Az üresség tőle indult
ki és szétáradt az íróasztalon… Valaminő halvány, ijedt kérdés kezdett
botorkálni a homloka mögött. Mit fog csinálni holnap? Holnap és azután?
Az üresség még egyre terjedt. Elharapódzott a dohos divány, a székek, a
könyvespolcok fölött. Kivájta a bútorokat a helyükből és maga állt
mindenüvé. Aztán kiment a csukott ajtón a pitvarba. A vén tudósnak
hirtelen eszébe jutott, hogy odakinn sincs senki. A városkában sincs
senki. Sehol sincs valaki. Az üresség pedg ment tovább, ment és nyelte a
távolságot és a tért és már mindenütt ott volt, mire az öreg ember
kereső gondolatai megérkeztek.

Először esett meg vele életében, hogy észrevette a magányosságát.

Az arca olyan kifejezést öltött, mintha kérdezni akarna valamit. Hát
csak dolgozni lehet egyedül? Ő most örülni szeretett volna!

Nyugtalan lett. Szinte fájdalmasan emelte ki, sok üléstől gémberedett
testét a karosszékből.

A szék nyögött. A deszkapadló ropogott. Járkálni kezdett a szobában.
Kidugta a fejét a pitvarba. Sebesen megint visszahúzta. Kinyitotta az
ablakot. Nem tudta, hogy kinyitotta. Visszaült az íróasztalához és
ritkán pislantó, merev madárszemével az ajtóra nézett.

Miért néz az ajtóra? Ugyan ki jöhetne? Az atyját, az édesanyját régen
eltemette. Barátai sohasem voltak. Az asszonyok pedig… Ő csak
aranybarnatestű, gyöngyös egyiptomi királynőket ismert, akik sok ezer év
előtt meghaltak már.

Összevonta a szemöldökét, mintha messzelátón át elmosódott, távol
vidékeket nézne. Egyszerre eszébe jutott valaki… Iskolásfiú volt még
akkor. A nyers, fiatal éhségektől nem tudott aludni. Az akácok
virágoztak és a nagy egyiptologus rossz verseket írt. Azóta sok idő
eltelt. A városkában már régen vén tudósnak hívták a gyerekek és a
szomszéd utcában szomorúan, lassan megöregedett egy szép barna leány.

Ott, annak az utcának a végében, az összebúvó zsindelytetők fölött, ütni
kezdett a plébánia-templom toronyórája. Az öreg nem számlálta, hányat
üt. Mindegy volt neki. Úgyis csak az időről mondott valamit. Az időről,
amely múlik, vagy talán már el is múlt.

A fal mentén nyekkent a polc. A lámpa sercegett. Kiszívott kanócán
körbe-körbe szaladgált a láng. Leguggolt, pislogott… Egyszerre nem volt
ott többé.

A vén tudós sötétben maradt. Bosszankodva keresgélte a gyufát. Az egymás
fölé hányt jegyzetek alatt fölborított valamit. Egy régi agyagváza sima,
hűvös kis testéhez ért a keze. Ki tudja, mióta állt már az íróasztalán?
Lomtár volt. Apró régiségeket tartott benne. Ahogy jobban odanézett, úgy
rémlett neki, mintha látná a sötétben. A formáját, a színét és szája
előtt a szétgurult régiségeket.

Nem értette, mi történt. Idegesen pillantott maga mögé… Odakintről, a
vasrácsra hajló akácgallyak között, gyöngéd, enyhe holdvilág derengett
be az ablakon. Mire visszafordult, már ezüstös köd káprázott az
íróasztalán is. Az öreg belehajolt a holdfénybe és megfeledkezett róla.
Nézegetni kezdte a kicsiny régiségeket. Kéziratán ezeréves
scarabaeus-kövek, múmiapólyák foszlányai, zöldmázos terracotta-fetisek
hevertek. Közöttük egy elvékonyult arany kigyókarperec.

A multkoriban… Megrázta a fejét… Azelőtt volt; vagy harminc év előtt.
Luxor, – de lehet, hogy Abu Simbel környékéről hozta magával az apró
holmit. A pikkelyes aranykígyót pedig?… Most már emlékezett: egy
tevehajcsártól vette a gizehi nagy Sfinx tövében. És azóta sohasem akadt
ideje, hogy tudományos alapon határozza meg a kis karkötő korát és
muzeális értékét.

Egy pillanatra valaminő kötelességszerü kényszert érzett, hogy
világosságot gyújtson és elővegye a nagyítóüvegét, de azért mégsem
mozdult. Furcsa, jóleső fáradság lepte meg. Lefegyverzetten, zsibbadtan
pihent, mintha mindenből kikapcsolódott volna és semmivel sem függne
össze többé. A fejében kerekek voltak, melyeken azelőtt szíjak forogtak
és munkára kényszerítették a kerekeket. A szíjak könnyen, simán
lesiklottak. Most maguknak forogtak a kerekek, zümmögtek és nem végeztek
semmit. És ez jó volt.

A nyitott ablak előtt szél járt az akácfák között, izgatott terhes szél.
Szagok sodródtak vele és zöld színekre kellett gondolnia tőle. Mintha
virágos rétek repültek volna át a városon és erdők és hegyi vízek és
fölszántott, nedves barázdák.

Az akácgallyak inogtak az ablakrácson. A holdfény mozgott az
íróasztalon. Az öreg gyorsan, erősen lélegzett. Egyszerre meghökkent…
Olyasmit érzett, mintha fejében a fölszabadult kerekek visszafelé
forognának, elferdülve, sebesen. Egy pillanatig tartott. Aztán már nem
birt ilyesmikkel törődni. Köröskörül valószínütlenül elbillent minden.
Mintha a holdfény és a sokszagu, bomlott szél légverése nyúlt volna a
dolgokhoz.

A holdfény, a veszedelmes hamisító… Nem gondolta tovább a gondolatát, de
azért nyugtalan félöntudattal oldalt hajolt, hogy kivonja magát a hold
világosságából. Mozdulata közben elkáprázhatott a szeme. A kígyó finom
testén emelkedni és horpadni kezdtek az aranypikkelyek. Aztán, mintha
fészekben lenne, hirtelen karikába csavarodott a pharaók históriája
fölött. Lapos kis fejét emelve tartotta. Jáspis szeme fénylett, mintha
látna.

A tudós nem vette le róla a tekintetét. És mialatt mereven nézte, a
nilusmenti kigyó ott a holdfényen, rejtélyesen hívni kezdte a Mesét. Az
öreg ember tiltakozó agya hiába vergődött. Nem a könyve Kleopátrájára,
hanem arra a másikra kellett gondolnia. Az jött feléje, tapadó ezüstös
fátylai alatt, isteni mezítelenségében. Jött… És egyszerre egész
bűbájával kilépett a megöltnek hitt meséből az az álomszemű egyiptomi
királyasszony, aki Antonius ajkán, tébolyítón marcangoló csókjával, egy
percre visszatartotta a világ lélegzetét.

Az öreg ember apró madárszemével riadtan, elragadtatva pislogott, mintha
gyönyörű, idegen fénybe nézne: az aranykigyó urrá lett Egyiptom
tizkötetes pusztulása fölött… De csak egy pillanatra. A tudós már nem
gyönyörködött. Hirtelen zavaros aggodalmat érzett. Hátha az a régi mese
az élet és az igazság és az ő könyve, az agyrém? Hátha nem a kilobbanó
nagy vénségben, hanem magában a nagy, lángoló ifjúságban: a szerelemben
van benne Egyiptom igazi története?

Két kezével kapott a fejéhez, mintha a fajok elvénülésének a tántorgó
elméletét akarta volna föltámogatni a homloka mögött. Begörbülő ujjai
között szánalmasan kezdett remegni a feje és szegény öreg szeme
kétségbeesetten meredt az ajtó felé, mintha várna valakit, aki neki ad
igazat. De onnan, az ajtó felől, megint csak az üresség tudata állt
eléje. Senkije sem volt a világon. Behúnyta a szemét és fölsóhajtott.
Valaminő tévedés lehetett az életében… Vajjon nem volt-e meg ugyanaz a
tévedés a könyvében is? Bizonytalanul derengett át a gondolatán, hogy
mind a kettőben megölte a mesét, hogy nem volt szíve egyiknek sem…

Ebben a pillanatban belökte a szél az ablakot. Az öreg fölrezzent és
kinyitotta a szemét. A holdfény már lefordult az íróasztaláról. A
becsapódott ablak mögött, a megszokott, otthonos penész-szag érzett és
„Egyiptom pusztulásának“ fehérlő kéziratán, a kis aranykígyó, már csak
egy darab élettelen archeológia volt.

A vén tudós megdörzsölte a szemét, mintha bolondot álmodott volna és
egészen föl akarna ébredni. Kissé szégyelte magát. Oldalt nézett,
köhögött, a torkát köszörülte. Aztán fölényesen visszatette a vázába az
aranykígyót és… a tíz kötet indexére és a halhatatlanságra gondolt.




Ő volt.

A nagy orosz mocsarak felől repülő, fehér förgeteget hajtott a szél a
határmenti városra. Az örvénylő hóban meleg emberi hajlékok kitaszított
fénye didergett remegve az ablakok előtt. A házak alján kisértetiesen
követték egymást a behavazott utcalámpák. Föllobbanó, eltünő apró
fénypontok. Mintha viaszgyertyás körmenet kanyargott volna lefelé a
hegyoldalon. A holtra fagyott folyó vén hídján két kicsiny lángsor
szaladt át. A toronyóra tompán ütött. És ekkor egyszerre, mintha
láthatatlan kezek tüzet csiholtak volna egy óriási fekete falon, lefutó
ragyogások támadtak az éjszaka sötétjében: a templom csúcsíves ablakai
élni kezdtek a zimankó alatt…

Az emberek elbújtak, még kutya sem ugatott. Csak túl a sorompón, kinn az
országútján vergődött a hóviharban egy magányos szekér a városvégi
korcsma felé.

A korcsma ivójában már sokan voltak. A nedves venyige füstölt, az ázott
darócruhák gőzölögtek a pálinkaszagú melegben. A hosszú asztal körül
fáradtan, szótlanul ittak az emberek.

Fuvarosok, munkások, züllött diákok, csavargók. Az egyetlen széken egy
katonaviselt ember ült. A kemence mellett a megolvadt, havas lábnyomok
között vöröshajú asszony feküdt a padlón. Félig nyitott szemmel,
fájdalmas arckifejezéssel aludt. Szétterített szoknyáján két gyerek
vinnyogott.

A korcsmáros időnként bedugta fejét a söntés felől és egy darab szénnel
számokat írt a falra, ott, ahol még tartott a vakolat.

A fuvarosok pálinkát akartak.

Valaki leesett a lócáról. Mikor a földre ért, fölébredt és káromkodott.
Megdörzsölte a térdét, aztán lehúzta a csizmáját, a lámpa felé emelte és
hunyorogva átnézett lyukas talpán.

A diákok nevetni kezdtek. Az ember haragosan meredt rájuk. A félszemén
tejfehér hályog volt, egészen olyan, mint a lovak szemén, az arca vörös
és fényes volt a fagyástól.

Most már mindenki nevetett. A korcsmáros véletlenül rálépett a földön
kúszó gyereknek a kezére. A gyerek visított, a vöröshajú asszony felült
és szitkozódva hívta az Istent.

– Hiába hívod, úgy se jön!

– Bezzeg nem jön, – dörmögte a félszemű ember, – nálam se járt soha.

– Nálam se…

– Az Isten is olyan, mint a pénz… csak az urakhoz megy.

Egy hórihorgas, borzas diák fölsóhajtott:

– Hogy van pénz a világon, azt még csak elhiszem, de hogy Isten volna,
azt már igazán…

Az apró, szurtos ablakok alól fuldokló köhögés hallatszott és egy
csavargóformájú tüdővészes ember hirtelen felkönyökölt a lócán. A szeme
sajátságosan égett, kiálló pofacsontján tüzelt a feszes bőr. Rekedten
rivalt a diákra:

– Se pénz, se Isten, se urak, se semmi!… Mindennek vége legyen!

A kemence irányából aggodalmas hang emelkedett:

– De hát mi lesz, ha semmi se lesz?

– Hát semmi! Az a legegyszerűbb…

A félszemü közelebb csúszott a tüdővészes csavargóhoz.

– Honnan kerülsz ide, testvér?

– Az asztal alól, – dörmögte a katonaviselt.

A fuvarosok nyitott szájjal röhögtek.

A tüdővészes ember sebes, bizalmatlan pillantással nézett körül, aztán
olyan halkan felelt, hogy csak a közel ülők hallhatták.

– Szibériából?… – ismételte ijedten a félszemű és hirtelen odébb
húzódott.

A diákok összenéztek. A borzas diáknak krétafehér lett az arca.

– Te is megszöktél?

Az orosz nem felelt, csak köhögött fuldokolva rettentően és a köhögése
úgy hangzott, mintha a mellében vásznat hasogattak volna.

– Sokan voltatok odaát? – kérdezte a diák elgondolkozva.

– Sokan…

– Hát ők hol maradtak?

Az orosz lehorgasztotta a fejét és fásultan faragni kezdte az asztal
deszkáját.

A félszemű nyugtalan lett. Többször egymásután az ajtóra nézett.

A katonaviselt oldalba lökte.

– Tán vársz valakit?

– Csendőrt vár! – a diák szava beleveszett a rekedt munkáshangok
zsivajába. Az asztal végén ordítozni kezdtek a részeg fuvarosok.

– Se Isten, se cár, se urak, se semmi!…

A lármázó emberek egymást tüzelték, egyik-másik már ököllel verte az
asztalt. A poharak csörrenve, mereven ugráltak. A korcsmáros
fenyegetődzött.

A katonaviselt megint oldalba lökte a félszeműt.

– Csak ordítani tudtok! Ha most bejönne ide a cár, úgy állnál előtte,
mint a beteg kutya. A csendőr előtt is úgy állnál, az urak előtt is.

– Nem állnék föl senki előtt! – a félszemű dühösen rázta csizmáját a
levegőben és a hangja sűrű lett, mint a sár.

– Nem állnék föl az Istennek se, a cárnak se! A csizmámat vágnám a
fejéhez, hadd lássa, milyen rongyos.

– Fogd be a szád! – rivalt rá a katonaviselt.

– Te fogd be a szád! – kiáltoztak a munkások ellenségesen. – Te se a
cárnak, csak a ruhájának állnál föl.

– Hiszen a ruha a cár! – üvöltötte a borzas diák. – A csendőr is csak
ruha, az urak is csak ruhák!

A félszemű csúfolodva vigyorgott a katonaviselt emberre.

– Jönne be ide a cárod egy rongyos daróckaftánban, tudom Istenem, hogy
nem állnál föl előtte, pedig három évig görnyedtél a kabátja előtt…

Az orosz szárazon köhögött.

– Minden csak ruha a világon, csak a ruha mondja, hogy ki kicsoda,
mondja annak, aki elhiszi… Egy pillanatra lopva, elégedetten
föltekintett, aztán mintha megfizették volna érte, figyelmesen faragta
tovább az asztal deszkáját.

A katonaviselt nem mert többet szólni. A munkások lázba jöttek.

– Nem tiszteljük senki ruháját!

– Nem tisztelünk semmit!

– Csak a pálinkát…

– Az éhséget!

– Azt se, amíg lopni lehet!…

– Ülve maradunk a csendőr előtt is, még a cár előtt is!

A félszemü tenyérével csapkodta a padlót.

– Nincs olyan hatalom, amelyik felparancsolna engem innen… Nincs olyan…

A korcsma fölött ebben a pillanatban, nyugalmas, érces szárnycsapással
suhant át valami az éjszakán. A falban megrezzent az apró ablakok üvege…
Odakinn tompán zúgott át a hóviharon a templomi harangok éjféli szava.

– Karácsony van. Krisztus a földre jött, – mondotta a vöröshajú asszony
a szegletben és keresztet vetett.

Az emberek erőltetetten nevetni kezdtek, de a durva, idétlen arcok
gyűlölködő izgalma, mintha fölengedett volna. Bárgyú visszagondolás
kifejezése tükröződött az ittas szemekben.

Ők is meghallották a harangzúgást. Öregek, férfiak, munkások, csavargók,
mindannyian elmúlt karácsonyéjjelekre emlékeztek. Behavazott templomok,
éjféli misék, térdeplő népek, megszentelt gyertyák…

– Nem állunk föl… dadogta egy hang halkan, csökönyösen.

– Nem állunk föl… – hörögte a többi fojtottan, akadozva, mintha a
harangzúgás szorította volna össze a torkukat.

És ekkor váratlanul, szelíden, lassan kinyílt a korcsma ajtaja. A
harangzúgás hirtelen hangosabb lett. Fenségesen tódult a külső nagy
sötétből a korcsmaszobába.

Odabenn hirtelen csend támadt.

A hóviharban rongyos daróckaftánban egy koldus állt a küszöbön. Az arca
halvány és szenvedő volt, sötét haja nedvesen csapzódott a vállára.
Nagy, fénylő szeme, mely nem parancsolt és nem tiltott, a végtelenség
magányos szomorúságával nézett az emberekre.

És a füstös, zsúfolt csapszékben egyszerre fölálltak valamennyien…

A jövevény lassan, biztosan haladt át a korcsmaszobán, úgy, mint aki
ismeri a járást a szegények között. Rongyos, barna kolduskaftánjának bő
újja eltakarta mellén összekulcsolt két kezét. Lépte nem vert zajt a
megilletődött csendben, mégis haladt, mozdulata nem látszott, mégis
mintha köntösének suhanása szelíden megsimogatta volna az elfehéredett
arcokat.

Mindenki ránézett és… senki se tudta, hogyan történt, – egyszerre nem
volt ott többé…

Az emberek egy pillanatig még dermedten állva maradtak. Értelmetlen
zsibbadt kifejezéssel fordultak össze a tekintetek.

– De hát miért álltunk föl?

– Ő volt, – mondotta az asszony halkan.




Te csak dolgozzál.

Az átjáró ház légvonatos, nagy udvarában mindenki Pintyőkének hívta a
madárkereskedőt. Pedig, ajtaja felett a falon, rég belepte a korom a
cégérnek oda mázolt idétlen pintyet, melynek a neve leszállt reá.

Földszintes szobája a hátsó lépcső mellett húzódott meg és az emeleti
folyosó árnyéka nem engedte a küszöbig a napot. A szoba kicsiny és
kényelmetlen volt. Kalitkák lógtak az ajtószárnyon, az ágy felett,
köröskörül a sötét üregekben, a zeg-zúgos falon. Kalitkák álltak az
ablakdeszkán, a szekrény tetején, a földön, az asztalon, még az egyetlen
széken is.

Pintyőke nem ülhetett tőlük kényelmesen soha. Az asztalt sem
használhatta. Az ágyban nem mert nyújtózkodni. És ettől a határoltságtól
lassankint olyan határoltak és apróak lettek a mozdulatai, mintha
kalitkában élt volna ő maga is. Egy madárszagú, szűk kalitkában, melynek
négy fala között tanította évek óta énekelni váltakozó madarait.

Munka közben kimért, kicsiny lendülésekkel, furcsán szökdécselt ide-oda.
Csőrös orrát bedugta a drótszálak között a madarakhoz és nagy csupasz
száját szinte fájdalmasan összecsucsorította. Mialatt fütyölt, arca
sajátságosan gondtelt kifejezést öltött. Félig lehunyta a szemét, kiálló
gégecsontja pedig, mint egy szivattyú, fáradhatatlanul járt fel-le a
gallérja nyilásában. Hangja ilyenkor túlcsattogta a madarak hangját.
Kihallatszott az udvarra és az ajtószárnyra kiakasztott rozsdás
kalitkából visszafelelt még a mogorva öreg rigó is.

Ha a madárkereskedő elhallgatott egy pillanatra, hogy lélegzetet vegyen,
egyszerre úgy hangzott, mintha temérdek pattogó kis óra kezdett volna
ketyegni a csendben. A sok apró madár falánkul csipegette a kendermagot.
A szoba olyan lett, akár egy órásbolt. Köröskörül ketyegő nesz surrant
végig a falon. A kalitkákban, mint az ingák, ide-oda lendültek a
madarak.

Az udvarról bekiáltott a gombkötőmester inasa:

– Jó reggelt Pintyőke!

A madárkereskedő mérgesen kapta fel a fejét. Csupasz szája kinyilt és
mint egy vékony hasítás, szinte egyik fülétől a másikig szaladt.

A suhanc vásottan nevetett. Pintyőke pedig hirtelen becsukta a száját,
mert homályosan maga is érezte, hogy ebben a pillanatban olyan volt,
mint egy madár.

Mint egy madár… Ezzel kosarazta ki a mozsár-utcai özvegy asszony, mikor
megkérte a kezét. Ezt kiabálták utána az utcabeli gyerekek. Mindig ezt,
– mindenütt.

Lehorgasztotta a fejét. És mialatt sovány, köszvényes mutatóujjával
megfenyegette a gombkötőinast, szórakozottan visszabújt a kalitkák közé.
Nem ért rá, hogy igazságot tegyen a gyerekkel. Ő nem ért rá soha
semmire…

Pedig vevője ritkán akadt. Mintha elfogytak volna a régi ábrándos iparos
kisasszonyok, a külvárosi iskolásleányok, a magányos öreg varrónők, a
cselédszerzőnék, a planétás asszonyok…

Pintyőke nem bánta. Szerette a madarait. Külön-külön szerette
mindegyiket és örült, ha nem vitték el őket hirtelen és egy kicsikét az
övéi lehettek.

A kapu felől lépések jöttek át az udvar kövezetén. Fülelni kezdett.
Megismerte a közeledő nagy, nyugodt lépéseket.

„Az öreg lesz“. Szívesen kikukkantott volna az ajtón. De most igazán nem
hagyhatta félben a tanítást.

Mialatt lélekszakadva fütyölte végig a kis cinke leckéjét, valaki
megállt az ajtónyílásban. Nem szólt, nem mozdult, csak állt és
sajátságos, szánakozó mosollyal nézte a madárkereskedőt.

Pintyőke megtörölte fütyöléstől nedves száját a keze fejével.
Felpillantott. Csakugyan az öreg volt. Mint máskor, most is kiválasztott
egy madarat. Alkuvás nélkül fizetett. Fogta a kalitkát, bólintott,
elment.

Sietség nélkül ment a kapu irányába. És hatalmas kezében, a lépte
szerint, nyugalmasan lóbálta a kis kalitkát.

Pintyőke egy pillanatig meredten nézett utána. Már nagyon sok madarat
adott el neki, de azért nem tudott róla semmit.

– Furcsa… furcsa… motyogta magában aztán, a szó közepén hirtelen másra
gondolt. Eszébe jutott, hogy a sármánynak nem adott vizet. Fontoskodva
visszaugrott a küszöbről. Egészen úgy ugrott, mintha kalitkában egyik
nádvesszőről szökkent volna át a másikra.

Az udvaron végig csoszogott a házmesterné és a hátulsó lépcső aknájában
meggyujtotta a gázt. A nyitott láng süvítve fütyölt a légvonatban. Ettől
a nesztől, mintha alkonyati jeladás lett volna, felberzentették tollukat
a madarak. Álmosan, inogva, gomolyagba fúvódtak a kalitkarudakon.
Szárnyuk alá dugták a fejüket. Puha, pici pelyhek libbentek le a
drótházikók kendermagos homokjára.

Lassan-lassan Pintyőke is elálmosodott. Bóbiskolva megvacsorált a
térdén. Megette a salátaleveleket, melyeket a madarak meghagytak, aztán
óvatosan bebújt a kalitkák között az ágyába.

Korán feküdt, korán kelt. Minden reggel szürkület előtt indult útnak.
Ilyenkor vesszőket vitt a hóna alatt és a kezében üres kalitkát, meg egy
vasfazékban madárfogó lépet.

Ismerte az erdőt a városon túl; ismerte a fészekfosztó fiúkat. Olyan
régen ismerte már őket, hogy közben sok iskolakerülő fiúból ember lett,
a cserjésből pedig erdő és irtás és megint csak erdő. Új fészkek, új
fészekfosztók… Csak Pintyőke élete nem változott.

Egy napon azonban mégis történt valami. A madárkereskedő egyhangu életét
csodálatos esemény zavarta meg. Odakinn az erdőn egy cinege akadt a
lépesvesszőjére, mely olyan gyönyörűen fütyölt, mint ahogy csak az ő
madarai tudtak fütyölni. A kezébe vette, nézegette. Ráismert. Az ő régi
kedves kis cinkéje volt, melyet az elmúlt tavaszon adott el valakinek.
Kinek is? Egyszerre eszébe jutott az öreg.

Ezentúl gyakran gondolt reá és amit azelőtt sohase tett, munka közben
sűrűn pillantgatott az ajtó felé Szerette volna tudni, hogyan szökött
meg a madár? Összeszedi a bátorságát. Megkérdi az öregtől. Beszélni fog
vele!

Hanem aztán, mikor egy napon újra eljött az öreg és szó nélkül
megvásárolta másodszor is ugyanazt a cinkét, Pintyőkének tátva maradt a
szája és nem mert kérdezősködni. Hideg borzongás futott végig a hátán.
Először jutott eszébe, hogy ez a sajátságos vevője nem változott, amióta
ismeri. Először gondolt arra, hogy vajjon hová viszi az ő madarait?

Mikor a küszöbről utána nézett, érezte, hogy nem birja elviselni a
bizonytalanságot. Izgalmában nagyra szánta magát. Hirtelen leakasztotta
az ajtószárnyról a kifüggesztett kalitkákat. Rázárta a madaraira az
ajtót és a fal mellé lapulva, szökdécselő, furcsa lépésével utána osont
az öregnek.

A szennyes, fülledt bérkaszárnyák elmaradtak. Gyárak, földszintes
udvarok, házikók, üres telkek, zöldséges kertek… A város elfáradt,
megállt. Az öreg pedig még egyre ment előre, nagy, nyugodt lépéssel és
kezében csendesen lóbálta a kis nádkalitkát.

Már látszott az erdő. A sötétzöld háttéren fehéren világított az
aggastyán fedetlen, galambősz feje.

A madárkereskedő szinte bánni kezdte, hogy otthagyta a madarait, a
temérdek sürgős munkát és így bolondjában szalad világgá. Ebben a
pillanatban egyszerre váratlanul megállt az öreg.

Pintyőke is megállt. Lenyügözve, lihegő mellel hajolt előre.
Kimeresztette a szemét. Azt hitte, nem jól lát.

Az öreg felnyitotta a kalitkát és a cinke sietség nélkül, lassan
kiugrált az ajtaján. Aztán felszökkent, mintha a levegőbe hajították
volna és nyílsebesen nekirepült az erdőnek.

Pintyőke felordított:

– Mit csinál! Hogy meri…

Az öreg a hang irányába fordította a fejét. Mikor megpillantotta a
hadonászó embert, kissé felrántotta a fél vállát.

Pintyőke tájtékzott a dühtől.

– A madaram…

Az öreg nyugalmasan mosolygott.

– Megvettem, hát az enyém volt!

Pintyőke harciasan szétvetette a lábát. Két kezét a nadrágzsebébe nyomta
és olyan mérgesen belemarkolt a tulajdon zsebébe, mintha a nadrágjánál
fogva, önmagát akarta volna a levegőbe emelni és az öreg arcába dobni.

– Megvette… fuldokolta fenyegetően, – de hát mi az ördögnek vette meg?

– Hogy eleresszem! – Az öreg nagy, messze tekintettel elnézett az erdők
felett. Aztán lepillantott Pintyőkére és szeliden folytatta. – Jobb
szerettem volna, ha nem tudod meg. De ha már így esett, hát igyekezzél
elfelejteni, amit láttál.

A madárkereskedőt meglepte a hang, a szó. Valami megrezdült a belsejében
és mint mikor a madaraknak fütyölt, félig lehunyta a szemét. Az arca
végtelenül gondtelt kifejezést öltött. Gégecsontja, mint egy szivattyú,
izgatottan járt fel-le a gallérja nyílásában. Egyszerre elferdült a
szája és mintha keskeny mellében összeestek volna a csontok, inge felett
behorpadt az elnyütt, rövid kis kabát. Megérezte, hogy milyen kiéhezett
és szánalomkeltő a formája és ezalatt úgy rémlett neki, mintha felfogná
az öreg gondolatát.

– Igaz, hogy rosszul megy az üzlet, – panaszolta szomorúan. – Rosszul
megy már régen… De ha segíteni akart rajtam, miért tette így? Miért nem
adta ide inkább egyszerűen a pénzt? Hiszen annyit vesződöm. Olyan korán
kelek. Töröm magam szélben, hóban, rossz időben. Az ázott fák sikosak. A
köszvény is kinoz. És a sok fütyölés, tanítás, semmiért… Csak, hogy
kinyissa a kalitkákat.

– Hogy a madaraiddal mi történik, ha már egyszer elvégezted a magad
munkáját, az reád nézve mindegy legyen.

– Madarakat fogni, hogy eleresszék őket… sóhajtotta az emberke megértés
nélkül, fájdalmasan.

Az öreg mélyen, erősen a szeme közé nézett:

– A fontos az, hogy dolgoztál és hitted, hogy érdemes. Most pedig eredj
haza. Ne gondolj arra, amit láttál. Csak dolgozzál tovább. Mert mialatt
dolgozol, érzed, hogy élsz és el tudod felejteni, hogy meg fogsz halni.
És… ezért tesztek ti mindent, amit tesztek.




A mesekönyv kis hercegnője.

Egy réges-régi mesekönyvben éldegélt az aranyhajú kis hercegnő. Mióta
vissza tudott emlékezni, mindig ott élt a könyvben egy színes kép
tornyos lovagvárának az erkélyén és nagy ibolyakék szemével
mozdulatlanul nézett le a tájra, mely sohasem változott.

A kis hercegnő olyan szép és olyan szőke volt, mint amilyenek csak a
tündérmesék hercegnői lehetnek. Aranyhímes, hattyúfehér ruhát viselt,
gyöngyös kis tarsoly függött a csípőjén és a kezében egy liliomot
tartott. De ez az örökös liliom fárasztotta őt, nem volt értéke a
szemében, mert eddig még senki sem akarta elvenni tőle… El szerette
volna dobni. Ki szeretett volna futni a képből, hogy meglássa valahára,
milyen túl a mesén a világ.

Rég megúnt mindent odabenn a könyvben. Únta a sárgasugaras napot, mert
mindig sütött a felhőtlen égen; únta a vérpiros rózsákat, mert mindig
nyíltak a bástyák falán és mindennél jobban únta azt a bársonyzekés,
ifjú hegedőst, aki pávatollas fövegével egy virágzó hársfasor mélyéből
jött feléje, szüntelenül jött… jött és sohasem ért el hozzá.

Kimondhatatlanul egyhangúnak találta az életet és szinte már nem bírta
többé elviselni, mikor váratlanul egy kézzel írott csodálatos papirlap
került a mesekönyv nyomtatott lapjai közé. Valaki titkolódzva, éjnek
idején egy levelet bújtatott el a könyvben. A levél meglapult a mesék
között és egészen csendben volt. Meg se mozdult, de azért körülötte
virágszagú melegség szűrődött át az avult lapokon, mintha nyugtalanítóan
a tavasz áradt volna ki belőle.

Ez a tavasz megérintette a kis hercegnő kicsiny, sóvárgó testét.
Vágyakozni kezdett valami után, amit nem ismert. A szeme idegenszerűen
nagy lett és az arcocskája halavány. Kínlódott a mondhatatlan,
mozdulatlan, hontalan vágytól. És egyszer, mikor kinn a világban
véletlenül éppen éjszaka volt, míg a képen konokul sütött tovább a sárga
nap, kétségbeesésében segítségért kiáltott.

A mesekönyv száz lapján hangzott át a kiáltása és egy vén varázslónő,
aki a szomszédos kép festett rengetegében éldegélt, meghallotta a
kiáltást és megszánta az unatkozó hercegnőt.

A varázslónő kunyhója felett a várkert sáfránszínű örökös napja helyében
a mesék soha sem fogyó ezüstös holdkorongja világított. A pávatollas
hegedős helyett pedig kígyók és békák igyekeztek előre mozdulatlanul. A
varázslónő is tudta hát, milyen szomorú az egyhangúság és arra is
emlékezett, hogy hajdanában, mikor még nem volt ilyen kopott és öreg,
gyakorta elkalandozott a mesekönyvből a változó világba.

A vén boszorkányok szívesen oktatják ki a fiatal hercegnőket… Ő sem
tétovázott sokáig. Fejébe nyomta csodahegyes süvegét, beburkolta magát
bűvös köpenyegébe, aztán hirtelen átnyargalt a mesekönyv száz nyomtatott
lapján. Lihegve nyargalt a fekete sorok között, a fehér dülőútakon és
betoppant a lovagvár napsütötte kertjébe.

A varázsvessző megsuhogtatta a levegőt, és az erkélyen csengőn
felnevetett a kis hercegnő. Első mozdulatával eldobta a liliomot, aztán
kecsesen összekapta aranyhímes pici uszályát és boldogan iramodott át a
lovagtermen, a hosszú folyosókon.

Már a toronylépcsőn szökdécselt lefelé. Siető alakja a lépcső
fordulóinál sebesen bukkant fel és sebesen tűnt tova az apró ablakok
nyilása mögött. Egyre lejebb látszott, mintha sülyedt volna a toronyban.
Fátyola, mint egy fehér ostorcsapás lobogva, hirtelen kanyarodott utána.
Egyszerre csak kiszaladt a várkapun, de nem a hű hegedős felé, aki már
olyan régen jött, hanem ki a kertből, a képből kiszaladt a lap fehér
peremére.

Mintha felhőkön át szűrődött volna, a mesék messzeségéből, tompultan
hangzott utána a varázslónő intelme.

– Vigyázz te Operenciás királyok leánya! Térj haza az első kakasszóra,
különben szörnyen meglakolsz…

– Visszajövök időre! – kiáltotta a kis hercegnő könnyedén és egy merész
szökéssel beleugrott a mesekönyvből a valóságba.

A zökkenés nagy volt és a hercegnő megtántorodott egy pillanatra. Egy
könyves polcon állt, fenn a magasban. Szepegve kapaszkodott a polc
faragványaiba és ibolyakék szeme csodálkozva nézett bele a világba. A
világ tele volt könyvvel. A világ sötét volt. Csak a tulsó végében
sütött rózsaszín selyemháztető alatt egy kicsiny nap. Fényénél halvány
fiatal asszony olvasott egy levelet.

A kis hercegnő figyelmesen nézte őt és meglepődve ismert rá a kezére.
Hiszen az a szép gyűrűs kéz rejtette el a mesekönyvbe a nyugtalanító
levelet, melyből a tavasz áradt… Más egyéb is jutott az eszébe. –
Réges-régen, hajdanában, mikor az asszony még rövid ruhácskában járt és
a haja lobogott a szélben és a mesekönyv minden éjjel a párnája alatt
aludt, – akkoriban nagyon jó pajtások voltak ők ketten.

Azóta magasra nőtt az egykori vásott kis leány, megszépült és
megváltozott. Szelidebb lett; most szinte elfogódottnak látszott.
Minduntalan előlről kezdte olvasni a levelet, minduntalan a kandalló
oszlopos órájára nézett.

Az óra ütött. Az asszony hirtelen felállt és sajátságosan mosolygott. Ez
a mosoly az ajkán maradt, míg lábújjhegyen az ajtóhoz nem ért. Egy
pillanatig hallgatódzott, aztán feltárta az ajtót. Langyos, mámoros
éjszaka igézete, trücskök halk cirpelése, idegenszerü messze madárfütty
áradt a szobába. Az asszony hátra eresztette a fejét és
ellenállhatatlanul ment ki a szabad ég alá, úgy, mintha oda akarta volna
adni magát az éjszakának, mintha a boldogságba menne…

A kis hercegnő is oda vágyott menni. Egyszerre minden áron szabadulni
akart a polcról a bőrköpenyes, selyem- és papirruhás könyvek közül. De a
polc kegyetlenül magas volt és ő gyenge és kicsiny.

Szerencsére a szomszédos könyvben egy ifjú veronai nemes lakott, akit
Romeonak hívtak. Az ifjú veronai mindig kéznél tartott egy kötélhágcsót.
Lovagiasan felajánlotta a hágcsót a kis hercegnőnek és mivel járatos
volt az ilyesmiben, lesegítette őt a magasból az ablakdeszkára.

A nyitott ablakon át egy futórózsa gallya nyúlt be a szobába. A kis
hercegnő megfogódzott benne. A gally meghajlott alatta, átemelte a falon
és szeliden letette a kertbe.

A kert, csodák-csodája, egészen olyan volt, mint a kis hercegnő mesebeli
kertje. Csak a nap volt más az égen. Sugártalanul világított, kéken,
andalítón, szeliden. Ezüstös fényében rózsák nyiltak a várfalán.
Tornyok, erkélyek mindenütt… és a virágzó hársfasor zöld mélyéből egy
férfi közeledett épp úgy, mint a hű hegedős. Csakhogy ez jobban sietett.
Minden lélegzettel fogyott a távolság és egyszerre ott állt a kis
hercegnő előtt.

– Te vagy a világ legszebb és legszőkébb hercegnője, – suttogta
elragadtatva.

– És te, ki vagy? Hogy hívnak? – kérdezte szívdobogva a kis hercegnő.

– Szeretőnek hívnak, – mondotta az idegen.

– Szerető?… Milyen szép neved van…

Az idegen lehajolt és megcsókolta őt.

– Mi volt ez, – a kis hercegnő pirulva rezzent, össze, – hiszen az ajkad
most mondta a legszebbet, most, mikor nem beszélt.

– Csak egy csók volt, amit mondtam.

– Nem értelek. Az én mesémben sohasem volt szó ilyesmiről. Beszélj, mi
hát a csók?

– A csók… a szótalan szó: a mondhatatlan megmondása, – felelt az idegen.

– Szeretem a mondhatatlant, – suttogta önfeledten a kis hercegnő, –
mondd meg még egyszer nekem.

És ezentúl minden éjjel kiszökött meséjéből a valóságba, hogy a Szerető
szótlan ajkát beszélni érezze az ajkán.

Nap-nap után csak az első kakasszó vetette haza. A virradat homályában
nem egyszer találkozott a szép halavány asszonnyal. Ő is ilyenkor tért
meg, ő is sietett. Mint az árnyak surrantak el egymás mellett és a kis
hercegnő észrevétlen beosont a mesekönyvbe.

Odabenn időközben csendesen, csendesen sok minden megváltozott. A
liliom, melyet reggelenként felemelt a földről, szomorúan hervadt. A hű
hegedős a hársak alatt egyre halványabb lett.

Utóbb még a mesekönyv is megváltozott. Titkolódzni kezdett, hátrább
került a polcon a többi könyv mögé és szelid lapjai között egyre
veszedelmesebb, egyre forróbb leveleket bújtatott el. A levelekben
rejtélyes tüzek égtek, lángok csaptak ki belőlük és a hevük megérintette
a kis hercegnőt, mikor elhaladt mellettük, mikor kalandozásaira indult a
mesekönyvből.

Nyár volt a levelekben, kinn a világban is nyár volt, a kis hercegnő
vérében is. Gyönyörű nyár, forró éjszakák.

Sok éjszaka múlt… Olykor már fütyörészett a szél a kéményben; száraz
lomb vergődött az ablaküvegen. A mesekönyvbe lassan, lassan hűvösödő,
ködös levelek érkeztek. A napok rövidebbek lettek… rövidebbek lettek a
levelek is. Egyre ritkábban jöttek és egy este, mikor a kis hercegnő
útnak eredt a könyves polcról, sírva találta a szép halavány asszonyt és
nem volt többé levél a kezében.

Nem szánta meg. A boldogok a napot hordják a szemükben és szivárványt
látnak még a könnyekben is… a mások könnyében. A kis hercegnő ekkor még
nem tudta, mik a könnyek és nem tudta, hogy a nyár elmúlhat valaha.

Pedig az idő, mely állva-álldogál a mesekönyvek színes képein, kinn a
világban sietett, futott, rohant.

Már elvirágoztak a rózsák. Fenn az égen, nagy ordas fellegeket görgetett
a szél az éjszakák andalító ezüstös napja elé. És mint a mesekönyvbe
rejtett utolsó levelek, olyan hűvös, ködös lett a levegő. Avar lett a
lombból…

A kis hercegnő fázott és félt az elhagyatott, sötét nagy kertben.
Kedvese olyan gyakran, olyan hosszasan váratott magára. És azután, ha
végre mégis eljött, egészen lassan jött a hársfasorban, majdnem olyan
lassan, mint a hű hegedős.

A kis hercegnő nem tudta ezt észre venni és esedező szerelemmel
tartóztatta a Szeretőt, mikor sietve menni kívánt. Pedig… a kakas már
régen kiáltott! De a kis hercegnők soha sem hallják meg a kakasszót, ha
egy elmúló szerelmet akarnak maguknak visszakönyörögni.

Soká könyörgött, soká késett… A kakas másodszor kiáltott és… mire újból
éjszaka lett, beteljesült a varázslónő jóslata. A kis hercegnő szörnyen
meglakolt… Akit légyottra várt, az nem jött el többé.

Remegve járta be az őszi kertet. A szélben nyikorogva inogtak a fák.
Tántorgó fagyos árnyak kúsztak körülötte a nedves föld felett. És ahogy
futott, kísértetiesen jött eléje a megholt hársfasor.

Iszonyodva hátrált, de hűséges kis hangja azért még mindig hívott
valakit, aki nem felelt. Két kezébe temette az arcát. Mit keres ő itt?
És egyszerre vissza akart volna menekülni a mesébe.

De a mesébe vivő útat befújta a szél, eltemette az ősz… Csakis Valóság
volt körülötte. És a fájdalom, mely ebben a pillanatban a szívébe
kapott, nem a mesék, az emberek fájdalma volt, és nem a mesék, az
emberek könnyei futották el a szemét. Ezek a keserű, igazi könnyek
sápadtra mosták arcocskáját és a vad fájdalom, hattyúfehér ruhája alatt,
épp ott a baloldalán, összetépett valamit…

Mire sok tévelygés után, virradattal hazavergődött a mesekönyvbe… szíve
felett elszakadt a papiros.

Oda tette a kezét: ne lássák meg a mesében. De ettől kezdve hiába sütött
a képen a nap, hiába nyiltak az örökrózsák, hiába jött a lombos
hársfasorban a sóvárgó hegedős, ő nem tudta többé elfelejteni, hogy túl
a könyvön, a Valóság országában elhervadtak a virágok, elmúlt a tavasz
és elmúlt a nyár.

„Vajjon az emberek is elbújnak-e a meséjükben, ha ősz lesz odakinn?“
Erre gondolt és ugyanabban a pillanatban egy átfagyott, hideg kezecske
leemelte a polcról a régi könyvet.

A kis hercegnő felágaskodott, hogy lássa mi történik. És amint kihajolt
az erkély könyöklőjén, hirtelen mozdulatától – éppen az ő képénél
felnyilott a könyv.

Ujjacskái között megingott a hervadt liliom. Régi barátnője, a szép
halavány asszony állt előtte. De nem egyedül: valaki állt az oldalán.
Valaki, akit Szeretőnek hívnak túl a mesén. A kis hercegnő remegni
kezdett. A váracska is remegett, a tornyok is, a fák, a kék boltozat,
még a könyv is remegett az asszony kezében. Majd, hogy nem összedült az
egész mesebeli mindenség.

A Szerető idegenül pillantott el kicsinyke kedvese felett, szinte úgy,
mintha sohasem látta volna őt. A halavány asszony pedig elővette az égő,
az első leveleket a könyvből. Tanúskodni hívta őket. Hívta őket, hogy
vele könyörögjenek.

– Mindig szeretni fogsz… Mindig… Azt mondtad nékem egyszer, régen.

A Szerető megcsókolta, hogy elhallgattassa és közben más asszonyra
gondolt. Menni akart, de azért igérte, hogy visszajön. Majd később…
Hiszen nem szeretett így soha senki mást.

– Nekem is ezt esküdte, – suttogta fájdalmasan a kis hercegnő. – Engem
is elhagyott.

A halvány asszony a baloldalához kapott, mintha a ruhája alatt, bent
mélyen elszakadt volna valami. És a szeme, reménytelen, szomorú szeme
úgy nézett a levegőbe, mintha messze, messze akarna ellátni. Talán oda,
ahonnan valamikor tavasszal útnak eredt.

Ő is élt egykor egy mesében, álomszerü, szűzies szép mesében. Ő is
kivágyott a nagy valóságba. És ő se hallotta meg a kakas szavát. Soká
maradt. Későn indult vissza… Ki tudja, nem fújta-e be azóta az útat a
szél? Ki tudja, visszatalál-e még valaha?




Az apostol.

Óvatosan nyújtotta előre a nyakát; a bozóton túl nem volt fal többé. Az
árok szélén sárgafejű virágok inogtak. A réten boglyák sültek a
napfényben és a füvön hosszú csíkban egy fa törzsének elnyúló árnyéka
sötétlett. Az ég kék és magas volt.

A férfi hátraeresztette a fejét és mosolygott. Aztán hirtelen
félbenmaradt a mosolygása. Nyugtalanul pillantott maga elé, mintha a
földön akarna valamit megtalálni, amit elvesztett… Cipője mellett fekete
folt mozgott a fűben. A folt felmászott a fűszálakra, visszaesett,
kínlódott, akár az emberek… Jó ideje meredt már rá, mire felfogta, hogy
az a folt egy közönséges bogár. Érdeklődve hajolt előre, két tenyerét
befelé görbülő térdére támasztotta és nevetni kezdett. Nyitott szájjal,
halkan nevetett és már nem kereste a földön azt a gondolatot, melyet az
előbb elvesztett.

Elfelejtette, hogy van egy szörnyü, szomorú fal a világon. A csendes,
szigorú ház, a fehérre meszelt, orvosságszagú folyosók, a rászedett
őrök… még arról a nyitvahagyott kis ajtóról is megfeledkezett, amelyen
át a szabadba menekült. Mint egy lyukon át, kiesett a fejéből az egész.
Csak a bogarat figyelte… „Miféle bogarat?“ Egyszerre nem látta; ez is
kiesett a fejéből. Összeráncolta a homlokát és tétovázva nézett körül.

A réten érdesen világított végig a nap és a fa sudár törzsének az
árnyéka lassan nyúlt át a szemközti erdő irányába.

A férfi újból nevetni kezdett. Meggörbítette a hátát és óvatosan,
lábújjhegyen belelépett a fatörzs árnyékába. Mintha keskeny, fekete
pallón indult volna el egy napfényes erdei tó színe felett, két karját
kitárta a levegőben. Hosszú teste indokolatlan ingadozással kereste az
egyensúlyt.

Az erdőszélen libák mozdultak a magas fűben. Az egyik boglya mögül álmos
gyerekfej bújt elő. Mikor a férfi észrevette, integetni kezdett feléje,
aztán sebesen ledobta kabátját. Az árnyék fekete csíkjáról nagy, elszánt
ívben beleugrott a napfénybe és úszó mozdulatokkal közeledett a
gyerekhez, mintha ki akarná menteni a tóból.

Őt is meg kell mentenem, mindenkit meg kell mentenem…

– Jer fel a hídra szívecském…

A gyermek fürkészően nézett az idegenre.

– Hát nem tudod? Hiszen itt víz van. Az ott a híd, az a fekete csík, –
suttogta ő, mialatt gyöngéden, meggyőzően hajolt le a gyermekhez. A
fejük olyan közel volt, hogy a homlokuk összeért és nem láthatták
egymást. Mind a ketten kacagni kezdtek.

– Felmegyek a hídra, – mondotta a gyermek megértő bizalommal és billegő
léptekkel indultak el egymás mögött a keskeny árnyékon. Sokszor végig
mérték. Mikor elfáradtak, pontosan leültek az árnyék csíkjára és olyan
óvatosan nyujtották előre a lábukat, mintha nem akarnák, hogy vízbe
érjen a cipőjük.

Az idegen sugdosódva, sebesen beszélt. A gyermek bólintgatott és mindent
egészen természetesnek talált. Örült, hogy új barátja, aki már nagy
volt, mint az öregek, mégis elhitte és komolyan vette a játékot.
Tetszett neki, hogy a rét egy tó, melyben el lehet merülni és az árnyék
palló, melyről nem szabad lelépni. Ő is mesélni kezdett, mind a ketten
meséltek és időnként együttérzően összekoccantották a fejüket.

– És a tóban, ugy-e, halak is vannak és úszni is tudnak, mint az igazi
vízben?

A férfi meghökkent. Kezét végighúzta a homlokán: a lyukon át megint
kieshetett valami a fejéből. Egy ideig merően nézett az erdő felé.

– Onnan jön ki a sötétség, – mondotta hirtelen szorongással, – már
készülődnek az árnyékok.

A gyermek szeme érdeklődve követte a tekintete irányát.

– De ugy-e, azért ott tündérek is vannak? És törpék is vannak az erdőben
és ezüstöt ásnak a holdvilágnál?

– És óriások is vannak, – felelte az idegen komoran, – azok igazán
vannak. Én is óriás vagyok… Lehajtotta a fejét és alulról, kutatóan
pillantott a gyermek arcába. Mikor látta, hogy nem kételkedik a
szavában, diadalmasan felcsillant a szeme: életében először érezte
azoknak a boldogságát, akikben hisznek… Óriás vagyok, mormogta, mintha
önmagának beszélne, – hiába tagadják a szigorú házban a vászonkabátosok.
Nyomorultak! Rázzák a fejüket, amíg dühbe hoztak, aztán megijednek és
teszik magukat, mintha hinnének. De én átlátok rajtuk, – homlokára
mutatott és mintha valaminő hiányt jelezne, sebesen mozgatta kezét a
levegőben, – igen ám, ezt tartják ott rólam, pedig… óriás vagyok.

A gyermek szepegő elragadtatással nézett fel rá. Hangja vékony és remegő
volt, mikor megszólalt:

– De ugy-e, az óriások nem bántják a gyerekeket?

Az idegen szeliden rázta meg a fejét és a gyermek megnyugodva simult
hozzá és úgy csüggött az ajkán, mintha újabb mesét várna.

– Még… még, különben elmegyek…

– Elmégy? Én is megyek, – mormogta a férfi sajátságos hangon. – Az
árnyékok elől megyek el, oda túlra, ott mindig világos van…

– Hol? – kérdezte a gyermek érdeklődve. Ő sem szerette a sötétséget.

– Odaát, – és az idegen vértelen keze, mint egy reszkető, sápadt folt
emelkedett a levegőbe… Egyszerre nem reszketett többé a keze. A hangja
erős és biztos lett és a szeme fénylett, mintha messze ragyogás
tükröződnék benne. – Odaát mindig világos van és én elvezetlek a
világosságba, mert tudom az utat…

A gyermek az erdőn túlra gondolt. Túl az erdőn, túl a szakadékon egy
búcsújáró kápolna állt a dombon. Mikor tavaly oda zarándokolt
processiókor az édes anyjával, a kápolnaajtóban egy öreg anyóka előtt,
egy asztalkán, sok viaszgyertya égett. Sok viaszgyertya, hosszúak,
rövidek, tövig leolvadt gyűrűk, lábon maradt fekete kanócvégek. A
lefolyó viasz egész napon át csepegett az asztalról és kemény tócsába
dermedt a lépcső hideg kövén… Este lett, mire anyjával hazafelé indult.
A búcsúsok hangosan imádkoztak, míg a szakadékot megkerülték, ő pedig
titokban megette a mézeskalácsos szívet és vissza-vissza nézett a sötét
erdőből és mindig újra látta a lángoló kis asztalt a kápolna kapujában…
Erre gondolt most is és a mézeskalácsos szívre, mely enyvízű volt a
tükördarab körül, de különben jó volt. Szerette volna újra megenni.

– Menjünk, – mondotta a gyermek éhes vágyódással.

A férfi annyi céltalan tűztől kiégett szeme könnybelábbadt a hálától,
mikor a fenntartás nélkül odaengedett kis kezet megfogta. Valaki hitt
benne, valaki rábízta magát…

– Te velem jösz és a többiek követnek, – mondotta ünnepélyesen. Aztán
sebesen indultak el a növekvő alkonyaton át. A gyermek a meséi, a férfi
a valósága felé ment és közben mind a ketten végtelen elragadtatással
mosolyogtak. Csak mikor a rét közepébe értek, jutott eszébe a gyermeknek
az eredi szakadék.

– Azon a szakadékon nincs híd, mint a tavon…

– Mindenütt van híd, – felelte a férfi rajongó, lázas hangon, –
mindenütt van híd, még ha nem is látszik és mindenen át lehet menni. Az
óriás átmegy a szakadék felett…

– Átmegy… suttogta a gyermek és tudatlan szemében az a hívő, áldozatkész
feltétlenség tükröződött, melyet csak a kinyilatkoztatók bírnak a
követők tekintetéből kiváltani.

Az idegennek varázslatos szavak jutottak eszébe a világosságról, az
erdőn túlról, szavak, melyeket a gyermek ellenőrizetlenül szívott föl
magába, szavak, melyekkel csak ködszerű igéreteket és meséket és
látomásokat lehet elmondani. Kimondta valamennyit, mámoros lett tőlük és
szenvedő arca rejtélyesen átszellemült. Nem gondolkozott, egy belső
áradás törte át lelkében a gátakat és sejtelmes kinyilatkoztatásokat
sodort az ajkára…

Csak utóbb eszmélt rá, hogy beszélt, csak utóbb fogta föl a hangja
értelmét. Ebben a pillanatban vette észre, hogy a fa árnyéka már eltünt
a fűről. Az estszürkületben színtelen és halott tóvá lett a rét és
elöntötte egyformaságával a pallót. Nem volt többé híd a tavon… Ott
pedig, ahol az előbb élő, zöld erdő állt, egy sűrűsödő fal tömörült
össze.

A vezető összeborzadt. Úgy rémlett neki, hogy utána jött és most elébe
került az a szomorú, szörnyű fal, melytől elmenekült. Lenyügözött, régi
kétségbeesések, alaktalan vad rémlátások, elmúlt sötét haragok emlékei
szálltak a mélyből a felszínre. Tudatán fátyolszerűen átsuhant a csendes
szigorú ház létezése és a világosság, melyet mások számára akart
messze-messze valahol megtalálni, torzan, kisértetiesen derengett föl
egy pillanatra a saját homloka mögött. Irtózva húnyta le a szemét. Mi
történt? Hiszen az előbb még olyan egyszerű és biztos volt az út… A
lépte akadozott, mintha földi indák között járna és szinte
elviselhetetlenül nyugtalanítani kezdte az a nyugodt gyermekkéz, melyet
a tenyerében tartott. Nehéz lett neki, túlnehéz volt neki a mindenre
kész hit, mely tőle várta a világosságot és a beteljesülést.

– Vezessen hát, siessünk, – suttogta a gyermek türelmetlenül.

De a vezető tétovázott és minden elmúló pillanattal vesztett az
erejéből. Kínlódó agyából akadályok jöttek elő és elállták az utat.
Hasztalan küzdött ellenük, nem bírta őket félrelökni, mert nem hitte
többé önmagáról, hogy óriás.

Elhagyta önmagát. Kételkedett és gyönge lett…

A gyermek, mint egy szimatoló kis állat, megérezte az erősebbiknek a
nyugtalanságát és ösztönszerűen eleresztette a kezét. Ő pedig a félúton
megállók reménytelenül kettétörött mozdulatával megállt az erdőszélen.
Nem létezett többé számára híd sehol… Verejtékes lett a homloka. Félteni
kezdte saját magától azt, akit az előbb még vezetni akart.

– Eredj innen, – suttogta megalázkodva. – eredj, amíg nem késő.

A gyermek csodálkozva, csalódottan pillantott rá. A rajongónak átengedte
magát, az elvihette volna őt még a szerencsétlenségbe is, de a
kételkedőnek ellene fordult. Egyszerre megvető lett az arckifejezése.

– Hát csak igérgetni tudtál?… – kérdezte ellenségesen. – Hát
mézeskalácsot sem kapok?

Kihívó csúfolódással vetette hátra a fejét:

– Ugy-e, nem mersz átmenni a szakadék felett! Ugy-e, nem bírsz elvezetni
a világosságba?

– Nem viszlek oda…

– Miért nem? – feleselt a gyermek ingerülten.

– Mert… nem tudom… nem tudom többé az útat, – és azoknak a lemondásával
sóhajtott, akik csak akkor fogják fel a lehetetlent, mikor elindultak
feléje.

– Megcsaltál! – rikácsolta a gyermek hirtelen gyűlölettel. Felemelte az
öklét és a testtartása egyre fenyegetőbb és vadabb lett.

A férfi felordított.

Ettől a hangtól megtorpant a gyermek. Ingadozott… hátrálni kezdett és
folytonosan szemmeltartva a másikat, alattomosan, baljóslatúan
belekúszott a sötétségbe.

A kínlódó ember arca eltorzult és az alakja ugrásra készen hajolt előre.
Iszonyodva eszmélt a saját mozdulatára és karját keresztbe csapta a
mellén, mintha gúzsba akarta volna kötni a testét, hogy ne tegyen kárt
senkiben.

Ebben a pillanatban egy nehéz, sebes madár suhogott el a feje felett.
Még egy… még egy… Kövek suhogtak a levegőben, seregestől repültek,
mintha temérdek kéz hajította volna őket… mindazoknak a keze, akikről
azt hitte, hogy hinni fognak benne. Most… ez a homlokát érte: egy kő a
szeme közé csattant. Mint egy szétáradó, meleg kéz, valami elborította
az arcát és lefelé nyomta. Felhördült, aztán tompa zuhanással elbukott.
És a sötétben kegyetlenül, bosszúállóan nevetett a gyermek.

Az erdei visszhang felkapta a nevetést, futva magával vitte.
Megismételte itt is, ott is és megszámlálhatatlan nevetés támadt
köröskörül, mintha bosszúállóan, kegyetlenül egy kijózanodott tömeg
nevetett volna megkövezett apostolán.




Aeterna Hungaria.

A csend roppant boltozata alatt, a nagy sík földből, csak az öreg csárda
ütötte fel a szalmasüvegét. Vedlett homlokába, bozontos üstökben,
gyalúforgács lógott. A kapuja nyitva volt, mintha kiáltani akart volna
valamit a gémeskútnak. Leselkedő két kis ablakszeme ferdén nézett a
vörös alkonyatba.

A szemhatár tüze előtt apró fekete lovasok csapatai vonúltak el a Duna
irányába. Kopják mozogtak az ég alján, mintha a nádas indult volna
útnak. Szélhordta tülkölés hallatszott. Buda felől egy kartács bőgött le
a síkra.

A zsombékosból fölrebbentek a vízi madarak. Ezüstös kócsagok szálltak át
az égen. A gémeskút körül nyugtalanul nyerítettek a kipányvázott lovak.

Csend lett megint. Halkan, halkan csak az őszi szél ballagott a
zsoldosok országútján, csak a csárda homlokán himbálódzott a
gyalúforgács fürtje. Egyszerre szokatlan külsejű ember állt az ajtóban.
Mintha szimatolna, magasra emelte az orrát és a szemhatárt kémlelte.
Kopott violaszín zekéjén piszkos csipkegallért viselt. Hosszú, egyenes
kard lógott az oldalán. Széles, puha kalapjáról esőverte, színehagyott
tollak fityegtek a nyakszirtjébe. Az arca keskeny és zöldes volt, a haja
pedig kéken fekete, mint a hispánoké.

Egy darabig még állva maradt, aztán megint visszabújt az ajtón.

– Már ágyúznak Buda alatt, – dörmögte és felült az ablakdeszkára.

A mozdulatától hirtelen sötétebb lett a csárda. A kemence tűzfénye
megéledt. A tűznél két trevisói ember szárította a gunyáját. A szoba
tulsó végében brandenburgiak ültek az asztalnál. Az innenső szegletben
egy vallon úr fizette az italt. Körülötte veszedelmes arcú kalandorok
könyököltek a cinkupák között. Minden nemzetségű idegenek voltak. A
római császár ő majesztásának a zsoldosai. Afféle nyúzó-fosztó
katonanép, melytől jobban félt, akit megvédtek, mint aki ellen
hadakoztak.

A spanyol odaszólt az ablakdeszkáról a trevisóiaknak. Az arca
klastromias kifejezést öltött.

– Tudjátok-e, hogy a római pápa ő sanctitása bűnbocsánatot hirdet annak,
aki a török ellen megy?

– Bűnbocsánat neked… szabad zsákmányolás nekem! – kiáltotta a vallon
gúnyosan.

Akik értették a beszédüket, nyitott szájjal röhögtek.

A spanyol dühösen belevágta sarkantyúja taraját a vakolatba, de azért
keresztet vetett magára.

A trevisóiak összenéztek.

– Temérdek kincs van ám még Budán…

– És szép török asszonyállatok…

Nagyot horkant erre a szóra a bajor muskétás, aki hanyattfekve aludt a
szoba közepén egy lócán. Termetes formája kétoldalt lebuggyant a padról,
óriás flintáját magához ölelte, mintha asszonyt szorongatna.

A férfiak nyaka vörös lett, mint a nyershús, a szemük fehére nedves.
Trágár vágyakozás csattant ki a beszédjükből. Szennyes mozdulatok között
koccantak a cinkupák.

Egy flandriai ember ezalatt parazsat kotort ki a tűzből és a tenyerén
táncoltatta. Pipára gyújtott. Vékonyszárú, kis cseréppipát szívott,
melynek olyan volt a formája, mint a makk csészéje. Aztán oldalt nézett.
A szomszédja előrelógó fejjel szunyókált a lócán. Belefordította a
parazsat a nyakába.

Az ember szinte vonított a fájdalomtól. A többiek veszettül nevettek. Az
asztal végében abbahagyták a brandenburgiak a kockajátékot. Nem látták
már a kockát. A pipafüst sem látszott többé, csak nehéz, karcos szaga
érzett a homályban.

A szurtos ablakokról régen elapadt a napvilág. Kívülről egyre sűrűbben
hallatszott lódobogás. Éjjeli szállásra egyre többen tértek be a pusztai
csárdába. Zsoldba szegődő zsoldosok, kóbor szabad katonák. Többnyire az
ausztriai hercegségekből vetődtek át Magyarországba és mint az egyéb
gyülevész hadinép, a Lotharingiai úr táborába igyekeztek, a pogány
ellen, Buda ostromára.

Furcsa, idegenszerű alakok töltötték meg a csárdát. Az emberek alig
fértek egymástól. Öklelődzés támadt a sötétben.

A korcsmáros, egy sunyiképü sváb, a pajtába, meg a padlásnyílás létrája
felé terelte a jövevényeket. Aztán letette a mécsesét az asztalra. Az
öreg asszony bort hozott.

Odakintről ismét lódobogás hallatszott. Egetverő káromkodás rázta meg az
ablakokat.

– Korcsmáros! Hej, ide!…

A katonák figyelni kezdtek. A korcsmáros megismerte az új vendég
hangját. Hírtelen lekapta fejéről a bojtos sapkát és mialatt remegve
futott a ház elé, csupa tiszteletből, féloldalt, a nadrágja korcába
gyűrte a kötényét.

– Mit hallani Budáról? – hangzott be odakintről.

– Oh, mein Gott, – tördelte a szepegő sváb hang – tiszta időben olykor
ágyúzást…

– Marha!… Azt kérdeztem, mit tudsz róla, mikor lesz az ostrom?

A korcsmáros rémületében most már éppen semmit sem tudott. A jövevény
félrelódította a küszöbről.

Az ivóban kíváncsi csend támadt. Az új vendég sarkantyúja csengett.
Rengeteg szablyája, láncos buzogánya zörrent, ahogy mozdult.

Mindenki ránézett. Hatalmas szál ember volt őkegyelme.

Süvegje alól a szemébe lógott az üstöke. Araszos bajusza mellett,
ösztövér arcán, rosszul beforrott sebhelyek nyoma látszott. A vállán
akkora medvebőrt viselt, hogy amint járt, itt is, ott is, kiverte a
cinkupát a katonák kezéből. De azért rászólni senki sem mert.

Néhány végbeli német talpas mindjárt felismerte. Szájról-szájra adták a
nevét. Aki tehette, menten félrekotródott az útjából.

– Guzon Gejza… – mormogták tisztelettel. És mindegyik hozzágondolta a
másik nevét, amelyet kimondani nem mertek: A „Gézengúz…“ Veszedelmes
kuruc híre volt őneki, félt tőle jóbarát, ellenség egyaránt.

Most is úgy állt a csárda közepén, mint egy büszke pusztai bika.
Haragosan jártatta körül a tekintetét. Rangos helyet keresett. Végre is
a muskétás lócáját szemelte ki magának.

Félkézzel megbillentette a padot. A muskétás, flintástul legördült a
földre. Az ember nagyot nyekkent estében. Guzon uram pedig letelepedett
a lóca kellő közepére és bort rendelt.

Egyideig, mint valami trónuson, magányosan ült a többiek feje felett,
közben dörmögött és szidta a labanc mindenségét: úrnak érezte magát! De
egyszerre felhorkant. Váratlanul, nagykevélyen, helyet foglalt valaki
mellette. Dühösen nézett a tolakodóra.

Szélesképű, hajdúviseletű ember volt. Fején akkora rókabőr kényeskedett,
hogy az orra is alig látszott ki alóla. Deresedő haját megnövesztve
hordta, a bajuszát meg bécsiesen beretválta… Néhány percig csak
dölyfösen állta a kuruc tekintetét, aztán mintha megúnta volna a dolgot,
tempósan hátat fordított.

Guzon uram rárivallt:

– Hallja-e kegyelmed, azt proponálnám, hogy a képit fordítsa felém!

– Nemes, nemzetes és vitézlő Bató András vagyok, hát ne kommandérozzon
nekem!

A kuruc összeráncolta a homlokát.

– Bató András?… A lipótvári végek katonája? Igaz a, most már ráeszmélek!
Kegyelmed a Spankau generális cselédje volt, vagy mi a nyavalya…

Ez a beszéd megszúrta a Bató András úri máját. Nagyot szisszent
haragjában.

– Nem voltam én senki cselédje! Nemes ember vagyok, katona, csak úgy,
mint kegyelmed, de még valamivel különb is!…

– Eb ura a fakó! Én a Thököly uram katonája voltam. Magyar vagyok, hát
labanc létire ne mérje magát össze velem.

– Végtére, úgy látom, mégis csak hozzánk állt! – Bató András még mondani
akart volna valamit, de aztán nem mondta. Tenyerébe törölte a száját és
nagyot nyelt, mintha vastag ételt evett volna.

A császári emberek, ausztriai hercegségbeliek, meg morvák és csehek csak
egyre emelgették a fejüket a két magyar mögött. Alattomos kárörömmel
hallgatták, mint piszkolja envérét ez a dölyfös ázsiai náció és
összeintettek a szemükkel.

Guzon uram hangosat ordított:

– Korcsmáros, hej! Valami jófélét!

A vén svábot közelről érte az ordítás. Riadtan kapta füléhez a kezét és
hirtelen elugrott a hallgatódzva ólálkodó császáriak mellől.

– Jobbat nekem! Hatputtonyost! – parancsolta Bató, hogy le ne maradjon.

A sváb hanyatt-homlok rohant italért. Ahogy futott, lefonnyadt sapkája
kinyúlt a feje mögött és a bojtja lobogva fickándozott a levegőben. A
császáriak összesúgtak:

– Csak két magyar van a korcsmában, mégse férnek egymástól…

– Hál’ Istennek, mindig így volt, – dünnyögte ásítva egy horgasorrú
strázsamester. Aztán elnyújtózott a fal mellett és a fülére húzta a
köpönyegét. A többiek is szalmát hintettek a földre. Akinek nem jutott
hely, az asztalra vagy az asztal alá feküdt. A brandenburgiak, mintha
fűrészeltek volna, egyenletesen horkoltak a szegletben… Lassan-lassan
elcsendesedett a csárda. A mécses is álmos lett. Alig-alig lobbant.

De Guzon Gejza nem hagyta ennyibe:

– A madárijesztő teremtésedet, sváb patkány, olajat ide! Nem vagyok én
vakand, hogy sötétben üljek. Látni akarom a Bató András labanc
fiziognómiáját!

– Én meg azt rekommendálnám kegyelmednek, – tódította Bató uram, aki
csak félig ült a lócán, – hogy ne tanyázzék olyan terebélyesen, mint
valami boglyakemence.

A mécses megint életre kapott. Guzon egy kis helyet engedett maga
mellett, de nem állhatta szó nélkül:

– Ne olyan fennen! Megfért már kegyelmed kisebb helyen, – a vacakban is,
hisz onnét rántja elő a császár, mikor szüksége van rá.

– Hát kegyelmedet, meg Thököly uramékat honnét rángatta elő a török, meg
hová lökte vissza, ha nem a vacakba? Pedig ugyancsak udvarolták,
venálták azt a kutyafejű népet?

Guzon szomorúan csüngesztette le a fejét.

– Való igaz, hogy megcsaltak minket a Portán, de százszor inkább
megcsalják kegyelmeteket Bécsben.

– Az régen volt, – mondotta Bató András becsületes hittel. – Most minden
másként lesz. Nem fognak többé megcsalni. Megigérte a császár! Maga a
hatalmas Leopold!

– Sokszor megigérte, sohase tartotta! – Guzon súlyosan legyintett a
kezével. – Ez a mi bajunk. Másnak mindig hiszünk, magunk között meg,
tudja Isten, hogy van…

– Nem mondom, hogy jól van. De majd csak másként lesz. Gyöngék,
állhatatlanok voltak a mi kegyelmes bécsi-magyar uraink. Idehaza
egymáson akartak hatalmaskodni, odafenn meg kapkodtak a donációk, rangos
titulusok után, míg mi a sok ellenséggel verekedtünk. Hej, ezért is
hízott el a vérünkön az a pogány nadály.

– Úgy ám! De mit várhattunk a pogánytól, mikor a keresztény császár is a
mi vérünket szívja. Istenigazában, úgy meghízott rajtunk a török, meg a
német, hogy nincs tőlük helyünk a tulajdon hazánkban.

Egyszerre sóhajtottak mind a ketten. Guzon uram meglóbálta a fejét.

– Biz’ Isten, azt kell hinnem, már csak sóhajtani tudunk mi magyarok egy
szívvel.

Aztán… Bató uram, meg a kuruc Guzon, mert egy harmadikat szidtak,
megbékéltek egyidőre. Elkeseregtek a haza sorsán. Sóhajtoztak,
hallgattak, olykor köptek is egy nagyot. Közbe gondűzőnek, a kupa
fenekén keresték az igazságot.

Mind a kettőjüknek fejébe szállt a bor. Megint hangosabbak lettek. Nem
vették észre az idő mulását. Egyszerre csak odatapasztotta szürke arcát
a hólyagos ablaküvegre, a lucskos októberi virradat.

Kinn, az ólmos ködben, huszárok ügettek a katonák feneketlen
országutján. Egyik-másik bezörgetett a csárda ablakán. Nyeregből
kihajolva ittak, megint tovább poroszkáltak. A sövényen kakas
kukorékolt. Mindennyelvű káromkodással ébredeztek a katonák. Fázósan
ődöngtek elő a pajtából, ásítozva nyújtózkodtak. Néhányan már itattak,
nyergeltek a gémeskútnál.

Bató uram az ablak felé nézett.

– Hadd menjenek, – dörmögte gőgösen – megvárom, amíg magányosan mehetek.

– Hát ugyan ki keverednék az ilyen jött-ment néppel, – felelte a kuruc.
– Aztán meg, még ha utolsónak mennék, akkor is elsőnek érkezném. A
kegyelmed parókás bécsi gazdái, ha máskor nem, ostromkor előre eresztik
a magyart…

Most már benn az ivóban is feltápászkodtak az emberek. Ki a kardját, ki
a flintáját tisztogatta. A spanyol az ablaknál állt és az üvegbe
tükrözte magát. Beletörölte arcát szennyes csipkegallérjába. Visszarázta
homlokából a haját és kerek mozdulattal fejére tette a tollas kalapot.

A trevisóiak tisztelettel nézték.

– Mégis előkelő ember lehet, mennyit tisztálkodik!

Ezalatt egyenkint másztak le a padlásról a vendégek a létrán. Aki
tehette, fejberúgta az előttejárót. A csárda körül csapatosan keltek
útra a katonák. A korcsmáros orditozott: a bor árát kérte. Az emberek
hátbavágták, fizettek is valamicskét és kurjongatva mentek odébb a síkon
elvonúló magyar huszárok után.

Bató András várt még egyideig. Közben kiitta a borát. Guzon uram is
fölállt. Hatalmas teste egyetlen ránditásával helyrelökte vállán a
medvebőrt. Egész tenyerével nyomta fejébe a süvegét. Az arca egy
pillanatra felfúvódott a visszatartott szótól, aztán – mégsem állta a
hallgatást.

– Ne kezdjük újra a beszédet, – dörmögte félvállról, – mert akárhogy is
fontolgatnók, búcsúzóúl mégis amondó lennék, hogy csakis a kegyelmetek
jezsuita, labanc praktikája hajtotta ezt a szerencsétlen nációt a török
karjába. Adjon Isten! De ezért a bűnükért verje is meg kegyelmeteket!

Bató András fölfortyant:

– Fogja be a száját, Guzon uram, ha bölcsebbet nem tud. Úgyis hiába keni
ránk. Tudjuk mi jól, hogy a kálomista kurucok adták el az országot a
töröknek.

Guzon, aki már indult volna, fenyegetően visszafordult.

– Dehogy adtuk, – rivalta dühödten, – vették ők maguktól, egyenesen a
császár kezéből. Ami pedig igaz, legyen igaz! Kollonich úr, az a hóhér
cardinális, kerékbe törette a papjainkat; kinzókamráiban akart német
szóra édesgetni minket. Pogányabb volt a pogánynál! A basák pedig
megengedték, hogy magyarul beszéljünk, hogy a magunk módja szerint
imádjuk az Istent.

– Be is hódoltak ezért a gráciáért szépen a töröknek… Protestáns törökök
kegyelmetek! Az üstökük helyébe kontyot növesszenek!

A kurucnak szikrázott a szeme.

– A labanc rézangyalát, hát kivel beszél itt kegyelmed? Én a hazámért
verekszem, a hazámra esküdtem! Kegyelmed meg a miatyánkos császárra
esküszik. Bitang zsoldért ontotta a vérét!

– Én… zsoldos! – hörögte Bató András és belekékült az ajka. – Thököly
volt az, meg az ő szegénylegény ármádiája, meg te… te Gézengúz!

Guzon Gejza elbődült, mintha tagló érte volna a homlokát. Láncos
buzogánya fütyölve repült elő a medvebőr alól. A szeme vérbe fordult.

Bató András is megcsóválta a maga buzogányát. És a két magyar lihegő,
sötét gyűlölettel egymásnak rohant…

A korcsmáros, aki már jóideje csak az ablakon mert belesni, úgy
elrémült, hogy élete párjával együtt a tyúkólba menekült. Az asszony
valamennyi szoknyáját a fejére borította, a sváb meg behúnyta a szemét
és ha egy-egy vad ordítás kihallszott a csárdából, bedugta az újját a
fülébe.

A nap megjárta az eget, mire a korcsmáros nagy óvatosan elő mert mászni
az ólból. Hosszú orrán pókháló lógott. Kék mándlija csupa piszok volt.

Köröskörül hallgatott a tájék. A nagy, nedves őszi csend ráfeküdt a
földre. Buda felől nem bőgtek már az ágyúk. Csak a boltozat égett a
Mátyás király vára felett, mintha túl a Dunán tüzet raktak volna
éjszakára.

Errébb, a zsoldosok úttalan országútján egy csapat lovas poroszkált.
Ausztriai hercegségbeli emberek voltak javarészt, meg vegyesen csehek,
morvák, szerviánusok. A csapat élén egy nagyparókás császári tiszt
ügetett a csárda felé.

A katonák kiabáltak. Hívták a korcsmárost. Sietős volt az útjuk. A budai
győzelem hírével őket küldték világgá, ha nem is szagolták a puskaporát.

Az emberek sebtiben csutakoltak a vályunál. A császári tiszt úr már
indult volna a csárdába. De a küszöbön szitkozódva visszahőkölt. Egy
szempillantás alatt mögötte tolongtak az emberei. A horgasorrú
strázsamester előre dugta a fejét. A csehek, a szerviánusok bámészan
néztek be a válla fölött a szobába.

Odabenn veszett fölfordulás látszott. A kemence oldalában egy nagy lyuk
tátotta a száját. Az asztalok, a lócák deszkája laposra hasalt a földön.
És a romok között, egymás mellé bukva, véresen, eszmélet nélkül ott
hevert a két magyar.

A csehek és szerviánusok röhögve hunyorgattak össze. A sváb korcsmáros a
füle tövét vakarta. Az asszony hangosan sírt és a kezét tördelte.

O Du mein Herr… O Du mein Vater…

– Ne jajgass, te asszony! – mordult rá a strázsamester. – Így van ez
jól! – és a csizmája hegyével megrúgta a kuruc Guzon földre hullott
híres szablyáját.

A nagyparókás császári tiszt szétvetett két lábán hintálta a testét és
gonoszul mosolygott.

– Így van jól!… Ha ők agyon nem verik egymást, mi sohase készülünk el
velük…




Viaszfigurák.

Már sok nap óta tudta, hogy nem fog többé visszajönni hozzá, mégis
nyitva hagyta a műterem ajtaját. A lámpa is égett reggelig és ő
felkönyökölve virrasztott.

Lenn, az utca mélyén, lépések jártak az ablak alatt. Ilyenkor
hallgatódzva fennakadt a szivében a vér. Aztán gyorsan ömlött, mintha
eléje akarna rohanni valakinek. De a lépések mindig odébb mentek,
elmúltak a csendben, mint az órák.

És a vágyódás nőtt és a szenvedés nem fáradt el.

Lehetetlen volt ezt elviselni. Valamit tenni kellett ellene. És aztán,
mert máshoz nem volt bátorsága, egy éjjelen elmenekült a reménytelenül
kihült házból. A műteremben, mint a kisértetek, tapadó, vizes rongyokba
burkoltan, eléje jöttek félbenmaradt szobrai. Nem állt meg.
Lélekszakadva nyargalt le a meredek lépcsőn. Kiiramodott a kapun és
minden erejéből futni kezdett. Futása riadozva visszhangzott föl
utcahosszat, mintha a hajdani élete kiáltozott volna utána a kövezetből.
Kuszán, bomlottan kiáltozott és üldözte az emlékes utcákon át. El akarta
fogni, hogy visszarántsa magához. De ő tovább rohant, messzebb, egyre
messzebb, a külső városon át, idegen kertek, idegen ablakok alatt.

Egyszerre, mintha kiugrott volna a kövezett utcákból, zökkenést érzett a
fejében. A föld puha és engedékeny lett a lába alatt. Kinn a nagy
országúton titoktartó, csendes, lágy porban járt. És az elmult életéből
csak azt vitte magával, – ami elől elfutott. Vitte két üres karjában,
vitte hült helyét a mellén, vitte hörgő vággyal egész lobogó, szomjas
fiatalságában. Vitte nappalokon és éjszakákon, erdőkön és réteken át.

Hogy merre járt ezekben az időkben, arra később sohase bírt
visszaemlékezni. Magányos szenvedéséből csak az az óra maradt a
tudatában, amelyben megállt. Egy erdei irtásban állt, kemény, zörgő
füvek között, lábon maradt öreg tenyészfák hüvösében. Nem messze tőle,
egy kicsiny tűz égett az erdő szélén. Az, akinek a keze meggyújtotta,
hűtlen lett hozzá, – nem volt ott többé.

A tűz csendes kínban, elhagyottan égett. Senkinek semmiért. És ő
belebámult, fájdalmasan, szánakozva, mintha a saját végzetébe nézne,
mintha önmagát sajnálná.

Magányosan, szenvedőn elégni. Senkinek, semmiért… Mire való ez? Mire
való? Miért kell ilyesminek lennie? Pedig az egész világ tele van ilyen
tüzekkel…

Végighúzta két kezét az arcán. Aztán sokáig állt mozdulatlanul.
Tekintete zsibbadtan követte a fölszálló füstöt. A füst az erdő
lélegzése szerint lassan andalgott a napfényen az irtás füvei fölött. A
napfény márványos lett tőle. A füst játszott. Megkerülte önmagát,
áthemperedett egy fatörzs odvas üregén. Az üreg mélyében mint egy
jegeces aranyfürt, elüldözött vadméhek lakatlan köpüje tapadt a fekete
kéreghez.

Valaminő félöntudattal futott oda. Belenyult az üregbe és kiemelte
belőle a köpüt. A köpü szélein az üres sejtek, mint a hártyaüveg, száraz
kis nesszel töredeztek össze az újjai alatt. Beljebb lágyabbak lettek a
sejtek, a kelyhükben méz volt, hímporszínü, szagos, meleg méz, messze
virágok párzásának elorozott édessége.

Ráhajolt, ki akarta szívni a mézet. És az ajka mohón vergődött a
viaszon, úgy mint régen, azelőtt, mikor csókolt. Egyszerre az egész
teste megérezte a szája mozgását és megvonaglott tőle. Szinte
fölágaskodott a fájdalomtól. Hirtelen hátraeresztette a fejét, mintha
csók elől térne ki a szája. Két merev karjával eltólta magától a viaszt.
De nem dobta el, csak tartotta a levegőben és az újjai tétován
belemélyedtek, mintha kerestek volna benne valamit, mintha hangszerbe
kaptak volna és a dalt keresnék.

Fölragyogó nagy tekintetétől a gyötrelemig tágult a szeme… Ujjai egy
meghitt vonal gyöngéd hajlását hozták ki a viaszból a felszínre. Ez a
vonal maga után emelte a többit. Mint a dallamok, úgy folytak össze az
élet vonalai. És ő a két kezével, a leheletével dédelgette, kérlelte a
viaszt. Megalázkodott előtte, hizelgett és parancsolt neki és emberölő
vágyódása ezalatt lassan, lassan előhívott belőle egy arcot, amelyet
szeretett.

Elhalványult, mikor viszontlátta. Az az arc a vágyódásának a tükröződése
volt, a szenvedésének a megvallása. Kivette a melléből, a kezében
tartotta. És a kezében könnyebb lett, már nem fájt olyan nagyon.

Fojtott lélegzettel hajolt föléje. Körülötte a déli csendben
mindenhatóan élt az erdő élete. Ősi vad szerelmek láthatatlan vére
lüktetett át a rengetegen. A fülében érezte ennek a veszedelmes sűrű
vérnek a lüktetését és elhomályosult tőle a szeme. Egyszerre erőszakosan
hátrahajlította két tenyere között a viaszfejet, mint régen a másikat,
az igazit, az élőt és belefektette a fűbe, hogy egészen a birtokába
vegye. Kétoldalt lekönyökölt melléje, felülről nézett le reá. Halálos
komolyan, egyre közelebbről, olyan közelről, hogy nem láthatta többé.
Lehunyta a szemét és a szája megérintette a viaszt. Nem vonta el,
enyhülni hagyta rajta az ajkát, mint a szomjas ember az üres pohár
hidegjén. Aztán hosszasan önfeledten megcsókolta.

Egy csók, az elmult kertek kulcsa… Csókolni kezdte a viaszajkat,
szégyenben, elragadtatottan, rémült gyönyörben, fájdalmasan és a száj
lágyan, engedékenyen visszaadta a csókját, hozzátapadt, felvette az ajka
formáját, megfogta és nem engedte el.

Mintegy ködön át eszmélt magára. Iszonyodva érezte a józan esze
tántorgását és felhördült a csendben. Kétségbeesett lázadással belevágta
dühös tíz újját a viaszba. Letépte a szájáról, belemarkolászott,
összegyömöszölte. Vádoló vad szavakkal beszélt hozzá és a két kezével
kergette el magától, amit sajgó vággyal, koldulva előhivott. Visszaűzte
a viaszba azt az arcot, amelyet szeretett.

Nem látszott többé. Eltünt… Lihegve horgasztotta le a fejét, mintha
futva, lázas vándorlásból tért volna vissza szenvedő önmagához.
Visszatért, kábultan, megalázva, de – ekkor fogta föl: az útból elhozott
magának valamit. Kezében tartotta a viaszt, melyet nehéz órájában a
természet oly egyszerű fenséggel nyujtott oda vigaszul a fájdalmának,
hogy nem vette észre a mozdulatát…

És ettől a naptól kezdve, az erdők kék reggelén, a rétek rekkenő
termékeny forróságában és a folyóparti hűvös estéken gyakran látták őt a
hegyi pásztorok, a szénégetők, a favágók és lenn a völgyben a halászok,
mikor szobrokat formált a vadméhek égettarany viaszából.

Mesélt magának a viasszal. Kiformálta belőle, amire emlékezett és amiről
álmodott, mindent… egyedül azt az arcot kerülte el a keze, amelyet
szeretett. Nem hívta elő a viaszból többé soha. Nem hívta… de az az arc
csodálatosan, fátumszerüen mégis benne volt mindenben, amit teremtett.
Rejtélyes büvöletével ott bujdosott az idegen formák és vonalak mögött,
a felszinen tükröződő képek alatt a mélyben. A művészet halhatatlan
része: a vágy képe, a szenvedés megvallása, maga az élet, a szerelem, a
szépség volt.

A szépség nem hagyja nyugodni azokat, akik adni tudnak belőle.

A viaszfigurák mesterének úgy rémlett, nem felel neki többé az erdő és a
folyók völgye.

A gondolatai messzire kezdtek terelődni, el innen, máshová, az erdőkön
túlra. És egy napon elindult, hogy megmutassa a városoknak a szépséget.
Tarisznyájában vitte, a viaszban vitte, büszkén, titokban. Az emberek
nem tudták, mit hoz nekik, nem tudtak róla semmit és nem köszöntötték.
De ő tudta és mosolygott, csodálatos nagylelkü mosolygással.

Már esteledett, mire egy messze idegen város sok fekete tornyát meglátta
az ég alatt. Elvétett utcalámpák hunyorogtak át a sötéten. Zegzúgosan
jött eléje a kövezet.

Egyszerre egy alvó, öreges házon akadt meg a szeme.

A ház földszintes volt. Elfeketült zsindelyteteje nyitott félszerben
folytatódott és négy faoszlopon mélyen belekönyökölt az utcába.

A falusi kovácsműhelyek jutottak eszébe. Hajdanában bizonyosan lovat
vasalt a félszer alatt a kovács… Ez a gondolata valahogyan oda kapcsolta
őt a mogorva házhoz. Gyermekkora óta mindig szerette a kovácsműhelyeket.
A tűz és az erő lakott bennük… Szerette a lángoló kohót, a műhely sötét
mélyében, a tűzfényben mozgó pörölyös embert… szerette a vasalásra váró,
falnak támasztott kerekeket, melyek messziről gurultak oda és messzire
fognak még gurulni, az izzó patkókat az üllőn, melyek távol, idegen utak
felé készülődnek.

A kovácsműhelyek az érkezők és elmenők utján, a Messzeségek kapujában
állnak. És őt, legrégibb emlékezése óta, mindig rejtélyesen és
ellenállhatatlanul vonzotta a Messze. Most is oda gondolt, mert hiszen
számára minden, ami után vágyott, messze volt. A szerelme is… a
művészetének a beteljesülése is. Már messze volt – még messze volt…

Felsóhajtott. Aztán erőltetni kezdte a szemét, hogy jobban lásson. A
nyitott félszer alatt az ajtófélfáról egy vaskampón nagy, rozsdás patkó
lógott.

„Ez szerencsét hoz“, gondolta magában, mialatt bezörgetett. Jó ideig
várt és hallgatódzott, de odabenn nem mozdult senki.

Mögötte egy sötét, nehéz szekér dörömbölt lefelé az utcán. A
fuvarosember gyalogosan ment a lovai mellett és a szél ellen egy
papirszarúban égő gyertyát vitt. Mikor észrevette őt a félszer alatt,
átkiáltott hozzá:

– Hahó! Hiába zörgetsz ott! A senki háza az. Meghalt a kovács. Csak a
lelke jár haza kisérteni…

A szekér zaja visszhangozva odébb dülöngött a házak között. A fuvaros
hangja elveszett a szélben. És ő megint egészen egyedül volt. „Meghalt a
kovács… a senki háza ez…“ Csak egy pillanatig tétovázott. Vállát az
ajtónak feszítette. A kovácsnak úgy is mindegy lehetett… Odabennről a
dermedt csendből kihallatszott, amikor a zár nyelve ketté tört. Az ajtó
kinyilt és a túloldali utcalámpa világa, mint egy puha sárga macska,
átsettenkedett a küszöbön.

A kovácsműhelyben régi kihült füstszag érzett. Minden elmúlt és csendes
volt a házban. Csak a szél vinnyogott az ormótlan kürtőköpönyegben, a
kohó szabad tűzhelye felett.

Egy pillanatra összerezzent. A kiégett tűzhely előtt, lehajtott fejjel
guggolt valaki… Jobban odanézett, már nevetett. Halk nevetése, a nagy
csendben, neki ütődött a falnak és a ház mintha élni kezdett volna tőle.

Most már tisztán látszott. A műhely közepén, a földbe gyökerezve, az
üllő guggolt zömöken, felhúzott vállal… Szemközt a fújtató, mint egy
szárazbőrü óriás denevér, csucsorította a csőrét a kohó felé. Arra
indult. Rőzsére lépett. Felnyalábolta a földről és hirtelen világu tüzet
gyujtott. Ekkor ötlött a szemébe, hogy a tűzhely előtt egy avult szőnyeg
fekszik. Fáradt volt, a szőnyeg puhát mutatott. A nyers viaszt
tarisznyástól a feje alá gyömöszölte, aztán elnyújtózott a szőnyegen.

Nem aludt el mindjárt. Egy ideig még nézte, hogyan ringatódzik a tűzfény
a falon. Az üllő kipörölyözött vállán, mint apró kalapácsütések,
hirtelen lángok ragyogása ugrált. És közben olyan furcsa, fulladt
csengés rémlett a csendben, mintha bura alatt izzó vasat kalapáltak
volna.

Ettől a csengéstől a kovácsra kellett gondolnia. Arrafele akarta
fordítani a tekintetét. De valami csendesen, jóltevően lefogta a fejét.
Az anyja keze jutott eszébe, az ő hűvös, türelmes kis keze és a
gyerekkora, mikor még volt, aki megfogja a fejét, hogy ne lásson olyant,
amitől félni lehetne. Aztán egy másik kezet érzett az arcán… Ennek az
érintése gyönyörüen sajgott át a testén. Ez a kéz forró és türelmetlen
volt és erővel fel akarta nyitni a szemét. Fájdalmat okozott neki és ő
mégis utána nyújtotta az ajkát, hogy belecsókoljon a tenyerébe. De
ágaskodó szája csak egy viaszarchoz ért… Félálomban emlékezni kezdett
rá, hogy azt az arcot valamikor a saját szívéből vette ki. Hogyan került
a szívébe? Pedig bizonyosan tudta, hogy azelőtt ott volt, hiszen onnan
vette ki a két kezével és beletette a viaszba. És azóta mindent bele
tudott tenni a viaszba, ami fájt.

Kis vártatva elmúltak ezek a gondolatok is. Úgy tetszett neki, hogy a
kovács ott áll a kürtőköpönyegnek dülve és egy csiptetőfogóval vasat
hevít a parázsban. Tagbaszakadt nagy árnyéka rávetődött a tűzre… A
műhely elsötétült és az ő homloka mögött is kialudt, ami világos volt.

Mikor másnap reggel felébredt, lelkendező sietséget érzett magában;
mintha küszöbön állt volna, mintha a küszöbön túl várnák esdekelve az
emberek, hogy odaadja nekik a Szépséget. Bőkezűen, ingyen, egészen
ingyen fogja adni és az emberek hálából majd elviszik a hírét, messzire,
túl a városon… ahhoz is, aki elment és nem tért vissza…

Ijedten bámult a levegőbe. Hát ezért jött volna ő ide az erdőkből?
Azért, mert az erdők hallgatnak és a városok elmondják egymásnak, amit
tudnak?

Az ajtó felé fordult. Megrázta a fejét… Másért jött. Nem kapni, – adni
akart: szépséget akart adni a többieknek. Mialatt adakozó büszkeséggel
erre gondolt, észrevette, hogy a ház előtt emberek állnak és kiváncsian
leselkednek a kovácsmühely ajtaja felé. A lámpatisztogató, aki létrával
a vállán, fütyölve jött lefelé az utcán, egyszerre abbahagyta a
fütyölést. Szétvetett lábbal megállt a kovácsműhely előtt és hetykén
bekiáltott az ajtón.

– Hát itt ki bújt meg?… Kitől vették bérbe ezt a gazdátlan házat?

– A kovácstól! – hangzott ki a műhelyből és akár csak a régi gazda
idejében, a félszertető alatt leereszkedett a falüreg deszkatáblája. A
boltíves nyílásban az emberek egy fiatal fejet pillantottak meg. Az
idegen haja szőke volt, a szeme pedig mintha összebeszélt volna az
éggel. Ha felfelé nézett, egészen kék és ragyogó lett és hideg és
acélszínü, valahányszor az emberek tolakodó tekintetével találkozott.

A lámpatisztogató kényelmetlen mozdulatot tett a fejével, mintha le
akarna rázni magáról valamit, ami gúzsba kötötte. Nem kérdezősködött
tovább és gyorsan odébb ment.

Ettől kezdve nem zavarta senki a kovácsműhely csodálatos lakóját. A
szomszédok megszokták, hogy ott van, az utcabeli gyerekek pedig nem
féltek többé a kisértetes háztól. Szerették látni az idegent, aki
reggelenkint, mint egy polcot, kifeszítette a félszer alatt a boltíves
falüreg deszkatábláját és viaszfigurákat állított reá. Azt is szerették,
hogy mindig olyanfélén pillant ki az utcába, mintha várakoznék.

Utóbb aztán, mikor látták, hogy sohasem áll meg senki a műhely előtt,
elunták az ácsorgást és ők is odébb mentek.

A viaszfigurás szomorúan tekintett utánuk. Miért mennek el? És miért nem
állnak meg a többiek sem? Ettől a gondolattól izgatott lett. Kifutott a
ház elé: úgy nézett a szobraira, mintha az utcán elhaladó emberek
futólagos, idegen tekintetével akarná őket nézni. Valami vak
nyugtalanság lepte meg. Kételkedni kezdett. Onnan az utcáról nézve már
nem tetszettek neki az ő kedves kis szobrai… már egyáltalán nem
tetszettek neki. Úgy érezte, teljesen kihült rajtuk a keze melege,
megszünt közte és köztük az összetartozás és ő eltávolodott tőlük, odébb
ment, előbbre… sokkal előbbre.

Zavarba jött. Szinte szégyelte a szobrait. Visszaugrott a házba és
hirtelen belegyűrte egyiket a másik után a termésviaszba, melyet az
erdőkből hozott magával a tarsolyában.

Más figurákat fog formálni, egészen másokat, egyszerübbeket,
igazabbakat, olyanokat, mint az élet… És mialatt önmagában mindent
megtagadott, amit eddig teremtett és mindent attól várt, amit ezután fog
teremteni, átsuhant a lelkén valami, ami talán a művészek imádsága volt:

„Uram, add meg nekem mindennapi gondolatomat és bocsásd meg a tegnapit…“

Ebben a pillanatban öntudata alatt kifejezhetetlen szépségben fogant meg
egy új alkotás sejtése. Elragadottan, szinte testi gyönyörűséggel hagyta
átremegni magán a sejtés álomszerü, illanó varázsát, a keletkezés
névtelen boldogságát. Aztán, mintha az új élet első mozdulása rázta
volna meg, felriadt és öntudata egy felette álló kényszerben, utána
kapott a sejtésnek. Meg kellett fognia, alakot kellett adnia neki, ki
kellett hoznia magából a létbe. Felelőtlen elragadtatásából egyetlen
perc alatt vajudó küzdés lett.

Két tenyere közé szorította fejét és üldözötten járkálni kezdett körben,
a fal mentén. Soká járkált igy nem tudva a saját teste mozgásáról, míg
végre a célhoz érők mozdulatával megállt.

A kohó előtt állt. Kezébe vette az összegyömöszölt nagy viaszgöröngyöt.
Letérdelt vele a rongyos szőnyegre és néhány percig mozdulatlanul
tartotta bele a tűz melegébe. Mikor lágy és engedelmes lett, kivájt
belőle egy darabot. Formálni kezdte.

A világ fiatalságának a szobrát kezdte formálni: egy görög
fuvolásleányt…

Feszült, halvány arccal, fegyelmezetten, mámortalanul dolgozott órákon
át és közben egy-egy pillanatig szinte kivülállóan figyelte magát.
Hirtelen változón gyönyörködött és félt. Olykor úgy érezte, agyában
izmok játszanak és mindent bírnak és mindent felemelnek, aztán nem tudta
miért, lankadtan elejtik amit markoltak és megalkuvásra készen már-már
beérnék egy gyönge félig-meddiggel. Homlokán verejték gyöngyözött.
Kényszerítette magát az akarásra. És néma diadalujjongások, gyermekes
csüggedések, ijedt alázatok között, fel-fellobbanó szertelen vad gőgben
két teremtő kezével kiszabaditotta a viaszból a szépséget.

A győző önmaga felett érzett borzongása futott rajta végig. Aztán
elszomorodott. A forma születésével benne halt meg valami. És ő kicsiny
és magányos lett megint.

Esteledett a kovácsműhelyben. Fáradt volt. Ekkor eszmélt rá, hogy éhes.
Az üresség ásta a gyomrát és kellemetlen gondolatokat kergetett a
fejébe. Eszébe jutott, hogy talán még sem fogja a viaszfiguráit
elajándékozni. Most még volt miből élnie, de később, ha majd mindene
elfogyott? Az a lehetőség, hogy valamikor árú lesz a művészetéből,
megalázta. Árú… ez a szó úgy hangzott, mintha valami tompa csattanással
a magasból a földre esett volna. Meg akarta magát vigasztalni.
Erőszakosan másra gondolt. Pénze lesz, sok pénze. Az emberek hihetetlen
árakat fognak fizetni a szobraiért és ő fehér viaszt vásárolhat a
munkájához, hótiszta fehér viaszt. És télen, ha az utcaszegleten a kicsi
öreg asszonyok sebesen pislognak és kinyújtják felé kéregető aszott
kezüket, nem kell majd zsebredugott kézzel félre néznie, rettenetesen
mindig félre nézni és úgy tenni, mintha nem látná őket.

Adni fog nekik… mindenkinek. És ha majd gazdag lesz, a szobrait is
odaadja ingyen, csak úgy mosolyogva, könnyedén. Aztán inteni fog, hogy
ne köszönjék meg, mert hiszen ilyesmit úgy sem lehet megköszönni. Azt
sem lehet megköszönni, ha valaki szeretetből odaadja magát egy másik
embernek.

Megint érezte, hogy éhes és elindult, hogy kenyeret vegyen magának.
Megbotlott a rongyos szőnyegben. Az éhség dühössé tette, türelmetlenül
rugott rajta egyet. Már megbánta. A szőnyeg mindig barátságos volt
hozzá.

A boltban, ahol kenyeret vett, lisztet és zsákokat is árultak.
Megkérdezte, nem kaphatna-e egy zsákvarró tűt meg puha gyapotfonalat?
Úgy rémlett neki, hogy valami durvaságát kellene jóvá tennie.

A boltos közömbösen rakta ki eléje, amit kivánt, és nem törődött vele
többet.

Hazament. Lángoló tüzet rakott a kohóban, aztán elalvás előtt ügyetlenül
igyekezve soká foltozgatta a hosszú zsákvarró tűvel a rongyos szőnyeget.
Fenn a falipolcon pedig ott állt holnapot igérően a kis fuvolás leány és
tiszta mezítelenségéből szétáradt a szépség a kormos műhelyfalak között.

A mestere mosolygott, mikor elaludt. Csak nagyon rövid ideig aludt.
Valami lázas nyugtalanság verte föl álmából. Végtelenül fiatalnak és
újnak érezte magát.

Az ablakkereszt apró üvegkockáin kéken, hűvösen virradt. Az üres utcában
még csak a reggeljáró ember lépései kongtak, aki mindig éppen annak az
ablaka alatt megy el, aki korán ébred. Kis vártatva a külvárosi
napszámosasszony jött: a sötéttel kelő, a befelé igyekvő, az örökké
fáradt; aztán a vacogó kisleány, akit odabentről, a meleg szobából
sajnálnak…

Hirtelen fölült a szőnyegen. Dolgozni akart. A Sorsnak a képét akarta
megformálni: egy rejtélyes öreg kalmárt, akinek az arca érzéketlen és
mozdulatlan és mégis mindenkinek mást mutat…

Mikor elkészült vele, úgy hitte, ez lesz az a viaszfigurája, mely
megállítja az odébb menőket. Később még sokszor, nagyon sokszor, –
minden legutóbbi szobráról hitte ugyanezt. A tengerjáró ifjú halász… A
vén tudós, a gyöngyös egyiptomi királyasszony… Kalitkáival két kezében a
gondtelt kis madárkereskedő. De az emberek nem álltak meg. Talán
erősebben kellene hozzájuk szólni, hogy fölnézzenek?…

Ekkoriban formálta meg a dühös, konok vitézek dulakodó csoportját; a
hegyipásztort, akinek vad haja szinte lobogott a viaszban, mintha
viharban állna, magasan fenn a hegytetőn és az őrült szobrát, aki a
szakadék partján gyermeket vezet…

Egyszer karácsony éjjelén, mikor jobb volt és elhagyatottabb, mint
rendes hétköznapokon, a Megváltót hívta el magához a viaszból. Nem a
mennybeszállót, a dicsfényest, hanem a daróckaftánost, őt, aki ismeri a
járást a szegények között.

Tavasszal olykor mesélő kedve támadt. Ilyenkor kicsinyke hercegnőről
mesélt a viasszal, pávatollas lovagról, boszorkányról. Nyárban pedig,
mikor az erdőkre gondolt, nymphákat és fiatal faunokat formált. És a
keze úgy nyúlt a viaszhoz, mintha hűvös lombokat hajlítana, mintha erdei
forrásba merülne.

Egy mezitelen gyermek Eros, karcsú és ragyogó, mint egy tiszta láng és a
végzetes íjj a kezében, olyan hullámos, mint az anyja ajka… Egy kicsiny
Aphrodite szobor…

Ezen a vaszfigurán sok napon és sok éjszakán át dolgozott. Már jóformán
elkészült vele, mikor egyszer nagy harangzúgásban virradt a reggel a
város fölött. A szoborral a kezében kihajolt az ablakon, hogy megtudja,
miért harangoznak.

Fehér ünneplő ruhában leányok mentek misére a műhely előtt a nagy
templom felé.

Boldogasszony napja van ma…

Visszafordult az ablakából. És mialatt a gondolatai elindultak
tömjénszagú, orgonás, régi templomok alatt, egy lehelet könnyű
viaszréteggel, mint egy földig omló zarándokköpennyel, ájtatosan
eltakarta a pogány istenasszony mezítelenségét. Gyöngéden összekulcsolta
két halvány kis viaszkezét, szép fejére aureolát tett. Boldogasszony
szobrot formált belőle az ünnepre…

Odaállította a fehér Madonnát is a többi viaszfigura mellé és mint
tegnap és mint azelőtt, várakozó nagy tekintetével kinézett az utcába.

A búcsúsok lépése sietve kopogott odébb a kövezeten. A sikátorokból
mellükre szorított imádságos könyvvel asszonyok jöttek elő.
Összefogódzkodva gyerekek haladtak az utca közepén. Szemközt, az üres
háztelken, mintha magától nőtt volna, ernyős ponyvasátor ütötte föl a
fejét. A sátor alá egy sebesen mozgó, lármás emberke fehér abroszos
asztalt állított. Mézeskalács-szíveket és huszárokat, ehető
szemüvegeket, rikítóra festett viaszgyümölcsöket rakott rá sorban és
hosszú kanócuknál fogva, sok piros és sárga viaszgyertyát akasztott fel
a sátor oromrúdjára.

A kovácsműhely boltozott falüregén kihajolt a viaszfigurák fölött a
mester arca. Ugyanazok, akik az ő szobrai mellett mindig elmentek, most
zsivajogva álltak meg a mézesbábos ponyvája előtt… Csődület támadt. A
mozgékony emberke rikácsolva kínálta az asztal mögül a holmiját. A
vásárlók tülekedtek, kiabáltak és elkapkodtak a fehér abroszról mindent.
Aztán vitték az ablakok alatt, a viaszfigurák előtt a nefelejtskoszorús,
angyalfejes, rózsabimbós vásári gyertyákat, a szentképes
mézeskalács-sziveket és hazug színű viaszgyümölcsöket…

Ő pedig elfordult és lehorgasztotta a fejét. Nem irigység volt, amit
érzett, nem csúnya hirtelen marást érzett a lelkén, hanem olyasfélét,
mintha tudatlan kezek odakintről lassan, kínzón letördelték volna róla
azt, ami fénylett.

Ezekben a percekben szürkébb lett a lelke. De ő nem tudta ezt. Éppen
ekkor vette észre, hogy a szeme egy világos kis foltot néz, mely a
kürtőből kereken és kéken esett le a tűzhely hamújára, mintha
leszálltában szétterülő szoknyácskával egy csillámló kis tündér repült
volna oda. A déli nap sütött le a kéményen át. És ő valami könnyű és
friss örömet érzett ennek a színes libegésnek a láttán. Olyan szép és
csodálatos volt: a nap a hamúban…

Egyszerre megsajnálta a ponyvasátor vevőit, amazokat odakinn, akik nem
látják a szépséget… Csupa szánalomból megint szeretni kezdte őket.
Szívesen adott volna nekik a viaszfiguráiból, ingyen, most mindjárt, ha
véletlenül megállnának az ablaka alatt. Arra fele nézett félénken,
szégyenben. Hirtelen úgy tett, mintha ez csak véletlenül történt volna.
Elfordult. Úgy sem áll ott senki. Soha, senki…

Az emberek között, csak a kiválasztottak látják a szépséget. De ők sem a
szemükön át… a sebeik nyilásán át látják. És azután ők tanítják meg
látni a többieket.

Most már világos lett előtte, hogy amióta a városban élt, itt a többiek
között, erre a látásra akarta őket megtanítani. Idő kell hozzá. Talán
majd később. Talán korán jött… még várni kell.

És mialatt ő várt, a ponyvasátoros nyomában elözönlötték az utcát a
mézesbábosok és gyertyaöntők. Egyiknek a szerencséje csábította a
másikat. Végre is annyian voltak és olyan lármásak, hogy a magisztrátus
róluk nevezte el „Gyertyaöntők utcájának“ az utcát. Ettől a nagy
tisztességtől még merészebbek lettek a hírverő, élelmes bódésok. Rikító,
hangos cégtáblák alatt jó pénzért már hamisított viaszból gyártott
portékát árultak. És ha maguk között csunyán marakodtak is, a vevőikkel
szemben összetartottak. Nem árulták el egymást és boltzárás után együtt
ittak a „Három lúdtoll“ vendégfogadóban.

A viaszfigurák magányos, hallgatag mestere nem járt közéjük. A bódésok
ezt nem tudták megbocsájtani és kárörömmel nézték, hogy mialatt nekik
minden sikerül, a másik hasztalan állítja ki nap-nap után a kovácsműhely
boltozott falnyílásába a szobrait.

Az emberek még mindig elmentek mellettük. Bár ekkoriban már nemcsak a
külvárosi nép és a búcsúsok vásároltak az utcában. Előkelő urak is
jártak arra, akik gyertyát vettek a bódésoknál, hogy a bűneikhez
világítsanak és finom hölgyek, akik a bűneik fejében égették el a
gyertyát az oltár előtt, a leimádkozós koldusasszonyok asztalkáján.

Ezek sem álltak meg… Pedig annak, aki a kovácsműhelyben lakott, már
őszülni kezdett a haja és mindennap fáradtabb lett a lépése, mikor este
hiánytalanul beszedte az utcára nyíló falüregből a viaszfiguráit.
Fáradt, fáradt volt a mozdulata és a szeme is, az ő várakozó tekintetű
szomorú szeme.

Aztán egy késő őszi estén történt. Aznap korábban szedte be a szobrait a
falüregből, mint különben. A „Gyertyaöntők“ utcáján hideg szél fújt
végig. Elfújta a lámpákban a lángot és az üvegek úgy zörögtek tőle a
magasban, mintha a lámpák is vacogtak volna.

Bereteszelte a kovácsműhely ajtaját és tüzet gyújtott a kohóban. Leült a
szőnyegre és mert fázott, a térdére hajtotta a végét. Szemébe ötlött,
hogy amióta megfoltozta, megint csak elszakadt. Szinte gépiesen kotorta
elő a rozsdás vasdarabok közül a zsákvarrótűt. A fonalat is megtalálta.
Befűzte és megint visszakuporodott a szőnyegre, de azért nem csinált
semmit. A lángba nézett. Minden egyéb hideg és sötét volt.

Hát eljött az az idő, mikor az ember már nem várhat tovább?…

A mellében sajátságos fájdalom emelkedett. Olyasfélét is érzett, mintha
a szeme elzsibbadt volna és a nyaka, a térdei megbénulnának. Ez lenne a
legjobb! Nem mozdulna többet, így ülve maradna és nem tenne egyáltalán
semmit azért, hogy tovább éljen.

A szél volt? Nem! Valaki zörgetett…

Felszökött a földről és az alatt a pillanat alatt tündérmesék repültek
át a képzeletén. Már az ajtónál állt. És míg egyik kezében görcsösen,
öntudat nélkül szorította a zsákvarrótűt, a másikkal végtelen izgalomban
félrehúzta a reteszt.

A küszöb előtt, prémes bundájában egy testes ember topogott a hidegben.
Kövér pofája szinte rábuggyant az ajka szegletére, melynek a gödréből,
mint két haragos kis furó, kemény pödört bajusz meredt ki.

Az ember türelmetlennek látszott és parancsoló hangon beszélt.

– Adjon egy csomag gyertyát. – Mikor a másik nem mozdult, szelidebben
folytatta: – Kérem… hamar, sietek…

A viaszfigurás megrázta a fejét, olyan furcsán, ijesztően rázta, mintha
nem tudná abba hagyni.

– Én nem árulok gyertyát… Ott… menjen oda, azokhoz…

A bundás úr minden pillanattal türelmetlenebb lett.

– Hát nem érti? Ma korábban zártak a bódésok. Mind hazamentek. A
házamhoz meg vendég jön. A szolgáló adott kölcsön egy faggyúgyertyát. Ez
nem elég. Ne vesztegessük az időt! Ahol ennyi viasz van, ott tán csak
jut belőle valami hasznosra is. Na, hallja, már, adjon legalább egy
gyertyát. Megfizetem… jól megfizetem.

A mesternek elfacsarodott a szíve. Hát ez volt az, amire olyan régóta
várt?… Le szerette volna ütni a kínzóját, az arcába szeretett volna
ordítani. De a düh és kétségbeesés összeszorította a torkát. Hiába rázta
a fejét, azalatt is érezte, hogy kifosztotta az élet és tudta, hogy a
szobrai nem kellettek soha senkinek, az alatt is látta, hogy a kabátja
rongyos és a keze olyan sovány, hogy sírni lehetne fölötte a
szánalomtól.

Megszánta magát mélyen, határtalanul és egyszerre tenni akart valamit
magáért, hogy legyen amiért érdemes a holnapot várni.

A bundás úr most már szinte toporzékolt a türelmetlenségtől.

– Az Isten szerelmére meddig ácsorogjak még? Mondom, hogy nem érek rá…

De ő nem hallott semmit. Csak csitította, csak biztatta magát. Hátha az
a végzet, hogy ennek az embernek a közönséges kezében lássa meg egy
látni tudó az ő viaszfiguráját? Közben kínlódva lélegzett. Sűrű és
fojtós volt neki a levegő. És mintha ezen a fojtós sűrűségen át a
testével kellene magának útat fúrnia, küzködő mozgással, lassan indult a
falipolc felé. Kinyujtotta lesoványodott kezét és leemelte a kis
fuvolásleányt. Egy pillanatig úgy tett, mintha a szívére akarná
fektetni, aztán idegenül, rekedten nevetett.

Ettől kezdve minden gyorsan történt. Mereven leguggolt a tűzhely előtt
és bele tartotta a lángba a zsákvarró tű hegyét. A tű átizzott, egészen
vörös lett. Szinte sütötte a kezét és ő olyan hirtelen rángatódzó és
mégis pontos mozdulatokkal, mint ahogy talán csak azok mozognak, akik
ölnek, keresztül húzta a hosszú tűvel a fonalat a fuvolásleány szép kis
viasztestén. A viasz sistergett, mintha fájdalmában a szobor szisszent
volna fel a kezében. Le kellett hunynia a szemét. Nem tartott soká. Már
elvágta a fonalat a kicsiny viaszfej fölött.

– Vigye, – mondotta kimerülten, – van benne kanóc.

Az idegen úr csak ekkor értette meg, hogy mi történt. Mulatságosnak
találta az ötletet. Jóízüen nevetett és mialatt elégedetten átvette a
viaszfigurát, egy nagy ezüstpénzt tett le maga mellett az ülőre… Egy
pillanattal később már behallatszott a nyitott ajtón át siető lépéseinek
a távolodó kopogása.

– Elviszi… mondotta a mester félhangon. Hát már ennyire jutott? Kanócot
húzott a szépségbe. Meggyalázta pénzért… Elviselhetetlen undor fogta el.
A gyomra szinte émelyegni kezdett.

– Nem engedem. Visszaveszem tőle… De hátha nem adja ide? A hangja
elrekedt a félelemtől. Valami átbillent az agyában. Lázadó dühösen
felkapta a tallért és kiiramodott az éjszakába.

Utól akarta érni a bundás nyárspolgárt. Elveszi tőle a fuvolásleányt és
a szeme közé vágja a pénzét… Ez lehűtötte. Szó sincs róla. Ilyent nem
bírna tenni. Csak meghajtaná magát előtte és udvariasan oda nyujtaná
neki a tallért. „Bocsásson meg uram, hogy zavarom… Az a viaszfigura nem
eladó“… Megállt egy pillanatra, hogy hallgatódzék. A lépések már messze
hangzottak, valahol a szomszéd sikátorban. Utánuk rohant. Megint más
irányból hallotta a kopogásukat. Innen is, onnan is hozta a szél a
visszhangjukat.

Kétségbeesésében megint nyargalni kezdett. Előre-vissza és minden
szegletnél kapkodta a fejét és lélegzetvesztve nézett be a sikátorok
barátságtalan sötét távlatába.

Valahol egy kapu nyilt. Ennek tisztán hallotta az irányát. Arra felé
szaladt. Már későn volt. Mire odaért, becsattant a kapu.

Többször egymásután megfogta a kilincset. A csengőhöz is hozzáért, de
meghúzni nem merte, csak tartotta rajta a kezét. Mozdulatlanul tartotta.
Egyszerre visszakapta. Mit mondana, ha belülről kinyitnák a kaput? Mit
is lehet ilyenkor mondani… Az ember lehajtja a fejét és úgy tesz, mintha
keresne valamit a földön, a küszöb előtt. „Oh semmi, egy emlék.
Megszokásból egy kicsit a szívemhez nőtt. Csekélység… ne fáradjon,
kérem, ne keresse.“ Ezt mondja ilyenkor az ember és ha van annyi ereje,
mosolyog és odébb megy.

Meggörnyedt és elfordult a csengőtől. Ebben a pillanatban kivilágosodott
a kapu mellett két rácsos földszinti ablak.

Most már nem kellene tovább itt maradnia. Mit ácsorog?… Mégis
felágaskodott, a rács közé dugta a fejét és nyomorultan, szenvedően
belesett az ablakon. Egy izléstelen módos szobába látott. Középütt
hosszú terített asztal állt. Az asztal körül vasárnapiasan kiöltözött
asszonyok és csunya férfiak ültek. De ezek nem fogták meg a szemét. A
szeme lázasan keresett tovább.

Mintha mellbe lökték volna. Most látta meg! Ezüstök és üvegek
csillogásában, a fehér abroszon, ott égett az ő szép fuvolásleánya a
faggyúgyertya mellett.

Faggyúgyertya mellé teszik és még csak azt sem veszik észre, hogy a
kettő nem illik együvé… Esznek és isznak a világában és beszélnek,
mintha valamely felettük álló hatalom kényszerítené őket a saját maguk
hangos, közönséges megvallására.

Egy őrült gondolata támadt. A hattyudal meséje. A haldokló szépségből
zene árad… Talán hallszik odabenn a fuvolásleány hattyudala? Az emberek,
ha nem is értik, mégis érzik, hogy valami történik a levegőben. És talán
ugyanabból a kényszerből beszélnek, mint azok az alacsonyrendüek, akik
émelygősen, szinte parancsszóra beszédbe fognak, ha valaki a szobában
egy hangszeren, a szívevérével zenélni kezd.

A szájára nyomta a kezét, hogy kínjában fel ne ordítson.

A szobor kis feje körül könnyű lángoló fürtök lobogtak. Keskeny
arcocskája rejtélyesen világitott. És a teste is világított, mintha
meleg égő vér áradt volna le a belsején.

Tébolyodottan kitágult szemmel nézett rá. Egy pillanatra diadalmasan
szép volt a kis szobor. Aztán mintha hirtelen kín járta volna át a
tagjait, szinte megingott a talapzatán.

A mestere fejét két oldalt keményen fogta az ablakrács. Nem bírta
elfordítani. Látnia kellett mindent.

Odabenn az égő kanóc hőségében esdeklőn egymásba kulcsolódott a görög
leány fuvolát tartó két keze. Finom hangszere elferdült. A teste
roskadozni kezdett. Terméketlenül keskeny csipőit megfacsarta a tűz és a
feje megadóan lehanyatlott, mint egy máglyán égő néma áldozaté.

Ez több volt, mint amennyit a mestere elbírt. Erőszakosan rántotta
vissza az arcát a rács közül. A falnak dült és két öklét régi,
boldogtalan gyerekmozdulattal a szemének szorította.

Elégetik… Nem lesz többé és amíg volt, soha senki se látta meg a
szépségét…

Egyszerre tántorogni kezdett a lábán, mintha el akarna esni. A válla
surlódva csúszott lefele a falon. Furcsán előre botlott és vesztett
egyensúlyban, szakadozott lódulásokkal, futásnak eredt. Menekült innen
és nem vette észre az utcákat, amelyeken átrohant.

Azon az éjjelen álmatlan, nehéz kínban hánykolódott a kovácsműhely
pislogó tűzhelye előtt, a rongyos szőnyegen. Az egész élete eszébe
jutott. És mintha bosszúállóan az életébe akarna visszamarkolni, keze
bele-bele kapott a szőnyegbe, összefacsarta olyan erőfeszítéssel, hogy
elfáradt tőle. Aztán megint eleresztette, mintha undorodva magasból
ejtené le és lassan, céltalanul mozgatta felette az újjait a levegőben.

Mikor virradni kezdett, hanyatt feküdt, hogy ne kelljen a falipolcot
látnia, melyről tegnap a fuvolásleányt levette. A többi viaszfigurát sem
akarta látni. Semmit, ami emlékeztet. A kormos boltívet nézte a feje
felett. Ebben úgy elfáradt, hogy már nem is bírt gondolkozni. Különben
mire való is lett volna az ő gondolkozása? Azelőtt, ha a szenvedése
jutott eszébe, értelmet látott benne. Csak a szenvedésen keresztül lehet
eljutni a szépséghez. De hát mit ér a szépség, ha az is csak fáj, ha az
ember nem válthat meg vele senkit, sem önmagát, sem mást?

Végighúzta a kezét a homlokán. Képzelődött volna? Két könyökével azért
mégis felemelte kissé a testét, feje hátra lógott, a szája kinyilt,
mialatt hallgatódzott.

Odakinn kopogtak az ajtón.

Visszaereszkedett a szőnyegre és egészen csendben maradt. Közben szegény
kis bosszúálló örömet érzett. Tőle akarnak valamit… Tőle! Mikor még ő
kopogtatott, olyan hosszú időn át kopogtatott, hogy közben a haja is
őszülni kezdett, nem nyilt ajtó és ő mindig kívül maradt.

Odakinn megszünt a kopogás. Lassú lépések mentek odébb a félszertető
alól.

Utánuk figyelt. Izgatott lett és megbánta, hogy nem mozdult az előbb.
Miért is tette? Egyre ilyeneket tesz… egyre önmaga ellen… Ekkor vette
észre a szőnyeg mellett a földön azt a pénzt, amelyet a fuvolásleányért
kapott. Megrúgta a cipője hegyével. Semmi köze hozzá. De mégis… eszébe
jutott valami. Oda fogja adni a kis öregnek az utcaszegleten. Ez végre
megint egyszer olyan gondolat volt, aminek örülni lehetettt…

Délfelé járhatott az idő, mikor újból kopogást hallott az ajtón. Fejébe
szökött a vér. Hát mégis meglátta valaki tegnap ott az asztalon az égő
fuvolásleányt? És most itt van, eljött hozzá.

A szíve őrülten vert. Hátra rázta a homlokából a haját és lesimította
gyűrött ruháját. Egyszerre minden eltörlődött a fejében, amit az éjjel
gondolt, minden javíthatatlanul várakozásteljes lett benne megint.
Elfutotta a könny a szemét. Valósággal szeretni kezdte azt, aki
kopogott. Hálás volt neki, hogy eljött és szinte ünnepélyesen nyitotta
ki az ajtót, hogy bebocsássa.

Egy finom külsejü fiatal úr állt a félszertető alatt. Megbillentette a
kalapját, aztán belépett. Egészen közel jött és ostoba orrhangon, sietve
beszélt.

– Tegnap este egy barátnőm valami viaszfigurát látott. Nagyon
megkívánta. Szeretnék neki ajándékba vinni egyet… Olyasfélét…
Bizalmaskodóan mosolygott. – Kettőnknek fog világítani. Hiszen érti…
Hosszú kanóc legyen benne, hogy egész éjjel kitartson…

A mester arca elsötétedett. Szinte a vicsorítás vágyát érezte az
állában. Újjaival türelmetlenül dobolt az üllőn és közben felfele
nézett. Az ajtó nyilásán át az eget nézte.

– Szép idő van, – mondotta kis vártatva tompa, távol hangon. – Nem
gondolja, hogy most nagyon kék lehet az ég az erdő felett?

– De kérem… A fiatal úr sértődötten szegte hátra a fejét és mintha meg
akarta volna magát boszúlni, szemét fölényesen és gonoszul a mester
rongyos kabátjára szegezte.

Ő maga is odanézett és ösztönösen olyan mozdulatot tett, mintha el
akarná takarni. Abbahagyta. Mindegy volt neki minden. Állával a falipolc
felé intett.

– Ott vannak a viaszfiguráim, de nem adok belőlük.

A fiatal urat ez az elutasító válasz kihozta a sodrából. Zavarba jött,
már nem beszélt orrhangon és bizonyos tisztelettel nézett a mesterre.
Minden átmenet nélkül alázatos lett, olyan furcsán alázatos, hogy a
másik megsajnálta őt. Segíteni akart volna rajta. Valaminő elfogadható
magyarázatot szeretett volna számára kitalálni, hogy ne rontsa a kedvét.

– Nagyon drágák a szobraim. Nem tehetek róla, igazán túlságosan drágák…
– Megkönnyebbült. Ez természetesen hangzott. A fiatalember most mindjárt
el fog menni és ő megszabadul az egész kínszenvedéstől. Felpillantott,
de a másik még egyre előtte állt.

– Mire vár? – kérdezte tőle kétségbeesetten.

– Hiszen én minden árat megfizetek…

A mester egy pillanatig elképedve bámult rá. És mialatt hirtelen
változó, hol könnyelműen gonosz, hol könnyelműen jó szemébe nézett, úgy
rémlett neki, hogy a fiatalember arca nem egy ember arca többé, hanem
sok, megszámlálhatatlanul sok emberé… A szemöldöke gúnyosan felhúzódott.
Nevetni szeretett volna. Annak a sok arcnak az arcába szeretett volna
nevetni a keserűségtől. Összeharapta a fogát. Egy félszegen megadó
mozdulatot tett a levegőben.

– Hát akkor válasszon…

A fiatalember egyszerre egészen boldognak látszott és olyan kedves
örömmel vette le a polcról a kis Eros szobrot, hogy a mester nem bírt rá
haragudni.

– Köszönöm… igazán nagyon köszönöm. De a kanóc… Ugy-e kérem, lesz
szíves…

– Ne aggódjék, húzok bele kanócot is.

Kezet fogtak. A fiatal úr még az ajtóból is visszaköszönt. Aztán
elmentek a hetyke idegen lépések a kovácsműhelyből és a négy fal között
nagy és kifosztott lett a csend.

Másnapra híre futott a városban a csodálatos mesternek, aki csupa
különcködésből rongyos kabátban jár és egy kovácsműhelyben figurákat
formál a viaszból. Mintha magától jött volna, egyszerre mindenütt
beszélni kezdtek róla. Valószinütlen titokzatos dolgokat beszéltek. És
mikor a fiatalember elmondta, hogy a mester drágán adja a viaszfiguráit,
hogy jóformán alig akarja őket eladni, nem szorul rá és kegy, ha valaki
kap belőlük, akkor egy csapással divatba jött.

Szép ajkak játszottak a nevével. A palotákból tódulni kezdtek a
kovácsműhelybe.

Világító viaszfigurák!… Az ötlet új volt és izgatta az unatkozó, bágyadt
embereket. Szobrok, amelyek elégnek! Ez előkelő, finom pazarlás volt.

Rangos dámák hintója állt meg a nyitott félszer előtt. Udvari hölgyek,
tekintélyes urak, ünnepelt színésznők, hercegek, főpapok, még az
akadémiák koszorús szobrászmesterei is bekopogtattak a viaszfiguráshoz.

És a szomorú szemű, hallgatag mester valami beteg kétségbeeséssel adta
el egymásután a szobrait. Mint egy játékos, aki felrak minden tételt,
mert abban hisz, hogy egyetlen kártyával majd mindent visszanyer. Vigyék
hát a szobrait! Vigyék, még ha ilyen megalázóan, kanócosan is viszik.
Valahol egyszer talán csak mégis meg fogja látni valaki az igazi
szépségüket és eljön hozzá és azt mondja: adj nekem egy viaszfigurát, de
ne legyen benne kanóc… És ezért az egyért nem sajnálja, ha elégetik
valamennyi szobrát.

Az az egy azonban késett. A viaszfigurák pedig napról-napra fogytak a
polcon. Az ősz, a tél elmúlt, tavasz lett a tetők felett és a mester
öregedő feje felett. A külvárosi kertekben már virágzottak a fák. És ő
sokszor fordította arrafelé az arcát és a kezét kinyújtotta a
félszertető alól a napsütésbe.

Aztán egy napon elvitték kanócosan az utolsó viaszfigurát is a
kovácsműhelyből. A polc üres volt és reggel a mester nem eresztette le
többé a boltozott falnyilás deszkatábláját. Ajtót sem nyitott, csak ült
felhúzott térddel, csendesen a kihűlt tűzhely előtt és egy vesszővel
lassan kotort a hamuban. Lassan, egészen lassan. A kovács az acélt
hevítette valamikor a kohóban, ő pedig, de hányszor, melengette ott
lágyra szobraihoz a viaszt. És minden ugyanaz, a viasz is, az acél is,
és mindennek a lelke a tűz, az erőnek is, a szépségnek is. De a tűz
kialudt a kohóban…

Kinn könnyű hintók álltak meg a ház előtt. Ideges lovak patkói
csapkodták a kövezetet. Beszéd hallatszott. Lépések jártak a nyitott
félszer alatt. Előkelő újjak kopogtattak finoman az ajtón.

Ő még mindig a hamuban kotort. Közben egyre többen érkezhettek a ház
elé. Odakinn hangosabb lett a beszéd. Türelmetlenebb lett a kopogás.

Megrándította a fejét és körülnézett. Külön-külön mindent megnézett a
műhelyben. Utolsónak lepillantott a rongyos szőnyegre és végighúzta
rajta a kezét, mintha búcsúznék. Aztán felállt és vállára vetette a
tarisznyát, amelyben egykor, fiatalon, az erdei vad méhek tiszta
viaszában elhozta ide a szépséget.

Egy szabadba vágyó mozdulattal feltárta az ajtót. Az ajtó lendülése elől
hátra ugrottak a közel állók. Hirtelen kiváncsi csend támadt. Az előkelő
dámák és finom urak mélyen hajlongtak…

Néhány pillanatig mozdulatlanul nézett le rájuk. És ezalatt, mintha
összefolyt volna szeme előtt a kép: a sok arcból egy egyetlen arc lett.
Egy könnyelműen gonosz és könnyelműen jó arc, amely hódolt neki. De ez
már nem tartóztatta őt. Átlépte a küszöböt, fásultan intett be az üres
polc felé.

– Mind elvitték…

Körülötte egyszerre kezdettek el beszélni valamennyien.

– Türelmesek leszünk.

– Várni fogunk.

– Eljövünk holnap…

Megrázta a fejét:

– Holnap sem lesz itt semmi. Azután sem… Áthaladt az emberek között.
Elindult lefelé az utcán.

Kérdőn fordultak utána a tekintetek, tiltakozón, mintha tartóztatni
akarnák. De ő nem állt meg. Mentében beszélt hátra és ez szinte úgy
hangzott, mintha messziről szólna vissza.

– Amíg az én viaszfiguráim nektek világítottak, én égtem el. Nincs
tovább. Isten veletek…





TARTALOM.

  Időtlen bolt  3
  Fehér halál  10
  A fuvola  29
  A veszély  37
  Boldogasszony Arkádiában  45
  Az egyiptomi aranykígyó  54
  Ő volt  61
  Te csak dolgozzál  67
  A mesekönyv kis hercegnője  73
  Az apostol  81
  Aeterna Hungaria  89
  Viaszfigurák  100




TORMAY CÉCILE KÖNYVEI:

A RÉGI HÁZ. Regény. 23–26. ezer.

EMBEREK A KÖVEK KÖZÖTT. Regény. Harmadik kiadás.

DAS ALTE HAUS. Hatodik kiadás. (S. Fischer, Verlag Berlin.)

MENSCHEN UNTER STEINEN. Második kiadás. (S. Fischer, Verlag Berlin.)

DET GAMLE HUS. Második kiadás. (Nyt Nordisk, Forlag
Kobenhavn-Krisztiánia.)

ULWINGS HUS. (Dahlbergs Forlags A. B. Stockholm.)

AU PAYS DES PIERRES. Harmadik kiadás. (Calmann Lévy. Éditeur Paris.)

APRÓ BÜNÖK. Novellák.

APRÓDSZERELEM. Novellák.




*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK VIASZFIGURÁK ***


    

Updated editions will replace the previous one—the old editions will
be renamed.

Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright
law means that no one owns a United States copyright in these works,
so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United
States without permission and without paying copyright
royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part
of this license, apply to copying and distributing Project
Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™
concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark,
and may not be used if you charge for an eBook, except by following
the terms of the trademark license, including paying royalties for use
of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for
copies of this eBook, complying with the trademark license is very
easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation
of derivative works, reports, performances and research. Project
Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away—you may
do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected
by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark
license, especially commercial redistribution.


START: FULL LICENSE

THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE

PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free
distribution of electronic works, by using or distributing this work
(or any other work associated in any way with the phrase “Project
Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full
Project Gutenberg™ License available with this file or online at
www.gutenberg.org/license.

Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg™
electronic works

1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™
electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to
and accept all the terms of this license and intellectual property
(trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all
the terms of this agreement, you must cease using and return or
destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your
possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a
Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound
by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person
or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.

1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be
used on or associated in any way with an electronic work by people who
agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few
things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works
even without complying with the full terms of this agreement. See
paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project
Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this
agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™
electronic works. See paragraph 1.E below.

1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the
Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection
of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual
works in the collection are in the public domain in the United
States. If an individual work is unprotected by copyright law in the
United States and you are located in the United States, we do not
claim a right to prevent you from copying, distributing, performing,
displaying or creating derivative works based on the work as long as
all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope
that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting
free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™
works in compliance with the terms of this agreement for keeping the
Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily
comply with the terms of this agreement by keeping this work in the
same format with its attached full Project Gutenberg™ License when
you share it without charge with others.

1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern
what you can do with this work. Copyright laws in most countries are
in a constant state of change. If you are outside the United States,
check the laws of your country in addition to the terms of this
agreement before downloading, copying, displaying, performing,
distributing or creating derivative works based on this work or any
other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no
representations concerning the copyright status of any work in any
country other than the United States.

1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:

1.E.1. The following sentence, with active links to, or other
immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear
prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work
on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the
phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed,
performed, viewed, copied or distributed:

    This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most
    other parts of the world at no cost and with almost no restrictions
    whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms
    of the Project Gutenberg License included with this eBook or online
    at www.gutenberg.org. If you
    are not located in the United States, you will have to check the laws
    of the country where you are located before using this eBook.
  
1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is
derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not
contain a notice indicating that it is posted with permission of the
copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in
the United States without paying any fees or charges. If you are
redistributing or providing access to a work with the phrase “Project
Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply
either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or
obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™
trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted
with the permission of the copyright holder, your use and distribution
must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any
additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms
will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works
posted with the permission of the copyright holder found at the
beginning of this work.

1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™
License terms from this work, or any files containing a part of this
work or any other work associated with Project Gutenberg™.

1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this
electronic work, or any part of this electronic work, without
prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with
active links or immediate access to the full terms of the Project
Gutenberg™ License.

1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary,
compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including
any word processing or hypertext form. However, if you provide access
to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format
other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official
version posted on the official Project Gutenberg™ website
(www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense
to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means
of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain
Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the
full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1.

1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying,
performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works
unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing
access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works
provided that:

    • You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from
        the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method
        you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed
        to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has
        agreed to donate royalties under this paragraph to the Project
        Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid
        within 60 days following each date on which you prepare (or are
        legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty
        payments should be clearly marked as such and sent to the Project
        Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in
        Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg
        Literary Archive Foundation.”
    
    • You provide a full refund of any money paid by a user who notifies
        you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he
        does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™
        License. You must require such a user to return or destroy all
        copies of the works possessed in a physical medium and discontinue
        all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™
        works.
    
    • You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of
        any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the
        electronic work is discovered and reported to you within 90 days of
        receipt of the work.
    
    • You comply with all other terms of this agreement for free
        distribution of Project Gutenberg™ works.
    

1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project
Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than
are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing
from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of
the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set
forth in Section 3 below.

1.F.

1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable
effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread
works not protected by U.S. copyright law in creating the Project
Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™
electronic works, and the medium on which they may be stored, may
contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate
or corrupt data, transcription errors, a copyright or other
intellectual property infringement, a defective or damaged disk or
other medium, a computer virus, or computer codes that damage or
cannot be read by your equipment.

1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right
of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project
Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project
Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project
Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all
liability to you for damages, costs and expenses, including legal
fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT
LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE
PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE
TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE
LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR
INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH
DAMAGE.

1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a
defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can
receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a
written explanation to the person you received the work from. If you
received the work on a physical medium, you must return the medium
with your written explanation. The person or entity that provided you
with the defective work may elect to provide a replacement copy in
lieu of a refund. If you received the work electronically, the person
or entity providing it to you may choose to give you a second
opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If
the second copy is also defective, you may demand a refund in writing
without further opportunities to fix the problem.

1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth
in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO
OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT
LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied
warranties or the exclusion or limitation of certain types of
damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement
violates the law of the state applicable to this agreement, the
agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or
limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or
unenforceability of any provision of this agreement shall not void the
remaining provisions.

1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the
trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone
providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in
accordance with this agreement, and any volunteers associated with the
production, promotion and distribution of Project Gutenberg™
electronic works, harmless from all liability, costs and expenses,
including legal fees, that arise directly or indirectly from any of
the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this
or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or
additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any
Defect you cause.

Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™

Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of
electronic works in formats readable by the widest variety of
computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It
exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations
from people in all walks of life.

Volunteers and financial support to provide volunteers with the
assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™’s
goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will
remain freely available for generations to come. In 2001, the Project
Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure
and permanent future for Project Gutenberg™ and future
generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see
Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org.

Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit
501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the
state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal
Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification
number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by
U.S. federal laws and your state’s laws.

The Foundation’s business office is located at 809 North 1500 West,
Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up
to date contact information can be found at the Foundation’s website
and official page at www.gutenberg.org/contact

Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg
Literary Archive Foundation

Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread
public support and donations to carry out its mission of
increasing the number of public domain and licensed works that can be
freely distributed in machine-readable form accessible by the widest
array of equipment including outdated equipment. Many small donations
($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt
status with the IRS.

The Foundation is committed to complying with the laws regulating
charities and charitable donations in all 50 states of the United
States. Compliance requirements are not uniform and it takes a
considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up
with these requirements. We do not solicit donations in locations
where we have not received written confirmation of compliance. To SEND
DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state
visit www.gutenberg.org/donate.

While we cannot and do not solicit contributions from states where we
have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition
against accepting unsolicited donations from donors in such states who
approach us with offers to donate.

International donations are gratefully accepted, but we cannot make
any statements concerning tax treatment of donations received from
outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.

Please check the Project Gutenberg web pages for current donation
methods and addresses. Donations are accepted in a number of other
ways including checks, online payments and credit card donations. To
donate, please visit: www.gutenberg.org/donate.

Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works

Professor Michael S. Hart was the originator of the Project
Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be
freely shared with anyone. For forty years, he produced and
distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of
volunteer support.

Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed
editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in
the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not
necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper
edition.

Most people start at our website which has the main PG search
facility: www.gutenberg.org.

This website includes information about Project Gutenberg™,
including how to make donations to the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to
subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.