Apró bűnök : Elbeszélések

By Cécile Tormay

The Project Gutenberg eBook of Apró bűnök
    
This ebook is for the use of anyone anywhere in the United States and
most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions
whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms
of the Project Gutenberg License included with this ebook or online
at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States,
you will have to check the laws of the country where you are located
before using this eBook.

Title: Apró bűnök
        Elbeszélések

Author: Cécile Tormay

Release date: February 1, 2026 [eBook #77825]

Language: Hungarian

Original publication: Budapest: Franklin-Társulat, 1905

Credits: Albert László from page images generously made available by the Hungarian Electronic Library


*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK APRÓ BŰNÖK ***




APRÓ BŰNÖK

ELBESZÉLÉSEK

IRTA

TORMAY CÉCILE

BUDAPEST

FRANKLIN-TÁRSULAT

magyar irod. intézet és könyvnyomda

1905

Franklin-Társulat nyomdája




TARTALOM.

  1. Apró bűnök  5
  2. Egy útitárs  13
  3. A gyűrű  21
  4. A maestro  31
  5. Eltévedt csók  40
  6. Káprázat  51
  7. Utolsó tavasz  64
  8. A kisértet  72
  9. Korán és későn  81
  10. Kilencz rézpénz  91
  11. Czigányok  98
  12. Tépett atilla  104
  13. Virágzó hantok  114
  14. A piros czipő  130
  15. Menuette  138
  16. A Madonna mécse  148




APRÓ BŰNÖK.

A két barátnő már vagy egy félórája búcsúzott egymástól a küszöbön.
Tamásy ez alatt végigpróbált valamennyi ülőhelyet Lilla asszony bájos
kis boudoirjában. Közbe-közbe pedig jóakaró indiskréczióval nézegette
meg az iróasztalon a fényképeket s húzgálta ki a könyvjelzőket a
sárgafedelű regényekből.

Az előszobából üde női hangok hallatszottak be hozzá. Amazok odakinn
olyan zavartalanul nevettek, beszéltek, mintha ő a világon se lenne.

Egyszerre érdeklődve pillantott fel. Tisztán hallotta Lilla anyáskodó
szavát. Menyasszony barátnőjét oktatta:

– Édes kicsikém, még egy utolsó tanácsot búcsúzóul… Ha meg akarod őrizni
a vőlegényed szerelmét, az istenért, valahogy le ne szokjál apró
hibáidról…

Fojtott suttogás hangzott… Csapódott az ajtó s Lilla visszatért a
szobába.

– Ugy-e nem haragszik, hogy egyedül hagytam? – mondotta, mialatt
kedveskedve fordult öreg barátjához. Szerette őt, mint a hogy általában
szerették ezt a kedves embert a nőtársaságban, mert minden asszonynak
arról tudott beszélni, a ki azt az asszonyt véletlenül legjobban
érdekelte.

– Nos, nem válaszol? – kezecskéjét Tamásy felé nyújtotta. De ő, mintha
meg se hallotta volna szavát, fennhangon kezdte szőni gondolatait:

– Hiába, érthetetlen lény az asszony, se logikája, se emberismerete, se…

– Rólam szól ez a meleghangú személyleirás? – kérdezte Lilla s kaczagva
vetette magát a karosszékbe.

– Magáról és minden asszonyról! – pattant fel a férfi boszusan. – Mondja
csak, mire való volt az, hogy egy menyasszonynak olyan tótágast álló
tanácsokat adjon az esküvője előestéjén.

– Én?… Ugyan miféle tanácsokról beszél?

Tamásy diadalmasan tekintett a szép asszony szemébe:

– Látja, már is elfelejtette, de az a fiatal leány bezzeg jól megjegyzi
magának, hogy nem szabad leszoknia a hibáiról!

– Ah úgy, hát meghallotta? – Az asszony örökké mosolygó arcza hirtelen
elkomolyodott: – Ne vádoljon, – tapasztalásból beszéltem.

– Tapasztalásból? – Tamásy figyelmesen tekintett rá.

– Igen, – mondotta Lilla s elgondolkozva nézett bele az alkonyat
homályába. – Régi emlékeket bolygatunk,… hogy is mondjam… egy
barátnőmről van szó, vele történt az, a mit el akarok beszélni… Ne
csináljon olyan okos arczot, nem ismerhette őt. Pedig, azt hiszem,
megszerette volna, mert, – hasonlított hozzám… Víg volt, csak úgy mint
én, s a mit szóval nem tudott elmondani, azt a szemével mondta el, –
ezért is hiresztelték róla világgá, hogy kaczér.

A férfi finom mosolylyal pödörgette bajuszát s Lilla most, hogy a
növekvő sötétség eltakarta arczát, bátrabban kezdett beszélni:

– Barátnőm – tudja mit, nevezzük el őt Clarissenak, – szép asszony volt,
talán a legszebb az egész társaságban. Sokan bolondultak utána s ő oly
jól tudta a bolondokat kezelni, hogy azok sohasem gyógyúltak meg
egészen. Ha a bálterembe, kaszinóba vagy akárhová is betette a lábát,
egyszeribe csődület támadt körülötte. Ő aztán nyugodtan tűrte, hogy
imádják és ha közbe-közbe művészi öntudatlansággal végignézett hódolóin,
tekintete mindég azt kérdezte, hogy vajjon miért bámulják annyira.
Persze ezer hizelgő szó mondta el erre a kérdésre a feleletet. Clarisse
természetesen csak ezt akarta hallani… Mert hát édes barátom, mi
asszonyok olyanok vagyunk, mint a remekművek, – mentül több ember csudál
meg bennünket, annál szebbekké leszünk… a világ szemében.

– Milyen sokan bámulhatták meg magát! – dörmögte Tamásy udvariasan.

– Ugy hiszem az ötvenes években kurizáltak így az urak, – nevetett
Lilla. – Na de most hallgasson ide és kérem ne zavarjon… Hol is hagytam
el?… Igen, hát barátnőm egy napon hódolói között megpillantotta annak az
idénynek a legdivatosabb gavallérját.

– A többit már sejtem, – kiáltotta Tamásy jókedvűen, – Clarisse asszony
természetesen beleszeretett!

– Téved, vagy, legalább is elhamarkodott a kijelentése. A gavallér
bolondult meg először. Clarisse ügyesen vitte a dolgot; a legmelegebb
tekintetét lopta bele a szemébe, a leghódítóbb mosolyát és a legszebb
ruháit szedte magára, ha lovagjával találkozott. Az ő híres mosolya, víg
nevetése, diadalmas, ringó járása s a libbenő selyem fodrok között
előbukkanó kicsiny lábai, – megtették a maguk hatását. A tél kellemesen
szállt el a fejük felett.

A férfit eleinte gyönyörködtette Clarisse délibábos lelke. – Lilla
önelégülten vetette föl a fejét: – Ezt szépen mondtam, bár lehet, hogy
valami regényben már olvastam ilyesfélét… Sebaj, a fődolog az, hogy
barátnőm gavallérja az első időben határozottan büszke volt rá, hogy
kívüle még olyan sokan bomlanak a szép asszonyért. Hanem aztán
tavaszszal, úgy emlékszem a lóversenyek alatt történt, hogy egy napon
elmult ez a furcsa büszkesége. Megharagudott, mert valaki hangosan
észrevette Clarisse kicsiny lábait.

– Érdekessé kezd lenni a dolog…

– Na látja!… Hát kedves barátom az az ember neveletlenül dühbe jött ezen
a csekélységen. Ettől a percztől fogva megváltozott és gyilkos szemmel
nézett mindenkire, a ki szépnek találta Clarisset. Vége volt a flirtnek,
a víg udvarlóból a szó legteljesebb értelmében, kellemetlen testőr lett.
Nyomon követte barátnőmet mindenüvé. Komor képeket vágott, ha másokkal
mulatni látta. – Ő maga azért nem múlattatta többé. Társaságban
szótlanul ácsorgott körülte, de ha egy perczre magukra maradtak, akkor
megható őszinteséggel árulta el növekvő szenvedélyét. És Clarissenak
tetszett annyira a csinos gavallér, hogy szivesen meghallgassa, mikor
arról beszélt neki, mennyire szereti őt. Mosolyogva tűrte
féltékenykedéseit, sőt örökös panaszait is.

El sem képzeli, milyen hízelkedve kérlelte olyankor:

– Clarisse, tegyen már egyszer valamit a kedvemre!

– Nos? – kérdezte barátnőm.

– Szokjék le bizonyos apró hibákról! – volt a rendes felelet.

– Például?

– Ne nézzen olyan melegen arra a sok léha ficzkóra!

– Hát aztán?

– Az isten szerelmére, ne vesse hátra a fejét, mikor nevet, – olyan
rosszul esik az nekem. Meg, tudja, a multkor véletlenül maga után
mentem, mikor sétált…

Clarisse felkaczagott, a gavallér pedig dühbe jött:

– Hiába nevet, egyáltalában nem tartom illőnek, hogy olyan különösen
emelgeti a szoknyáját az utczán. Szerettem volna pofon ütni azt a
frátert, a ki azt mondta a háta mögött: «ejnye beh csinos lába van!»

– Hát baj az?

– Még sokkal nagyobb baj az, hogy a legfeltünőbb kalapokat a maga fején
látom… És kérem, ne járjon olyan képtelen színű ruhákban… Meg az az
örökös czigarettázás… az a rettenetes füstölés!

– Szóval azt kivánja, hogy mindezekről leszokjam?

– Oh Clarisse, kétszeresen szeretném akkor!

Ilyen beszélgetések folytak le közöttük minduntalan. Heteken, hónapokon
át vitatták barátnőm hibáit. De ő abban az időben még okos volt, nem
hallgatott a könyörgésre s úgy élt, a mint neki tetszett…

– A gavallérja meg kereket oldott, – dörmögte Tamásy.

– Sőt ellenkezőleg, Clarisse mind erősebben magához lánczolta őt… Bolond
asszony, játszott a tűzzel és, mert mulattatta a veszedelmes játék, nem
vette észre, hogy közbe már megégette az újjait.

Egy napon aztán dűlőre került a dolog. Magukban voltak és a gavallér
egyszerre csak, hogy, hogyan nem, ott térdelt Clarisse lábainál.
Barátnőm persze menekülni próbált előle, de aztán…

– Inkább megcsókolta őt, – hahotázott Tamásy.

– Nem,… csak visszaadta a csókját.

– Finom megkülönböztetés!

– Ne gúnyolódjék, – mondotta Lilla szomorúan – nagy pillanat az, mert
hiszen az első csóknál dűl el, hogy milyen szerep jut az embernek a
szerelmi duóban… Clarisse szerepe az engedelmeskedés lett. Az a csók
végzetessé vált reá nézve. Elvesztette a játszmát és önmagát: szeretni
kezdett…

Szenvedélye napról-napra komolyabb lett. Billent a mérleg, ő lett a
gyöngébb s a férfi befolyása egyre nagyobbodott. Hogy kedvében járjon,
szinte észrevétlenül simult az izléséhez, az egyéniségéhez.

Megesett, hogy mikor ő belépett a szobába, Clarisse, mint egy iskolás
gyerek, félredobta a czigarettáját. Vagy olykor, ha víg nevetés közben
hátravetette a fejét s szeme véletlenül barátjára tévedt, – elfulladt a
kaczagás az ajkán. Egyszer pedig, a mikor sétára indultak, Clarisse
visszafordult, hogy sötétebb ruhát vegyen magára…

Rövid idő mulva már nem az volt többé, a ki régen. Elvesztette
eredetiségét, leszokott a hibáiról – megadta magát. Végre is olyanná
lett, mint a minőnek a férfi látni akarta. De az elismerésre hiába várt,
mert mint a hogy ő átalakult, úgy alakult át fokozatosan barátja is.
Mióta örökös panaszai, féltékenykedései tárgytalanokká váltak, azóta
elmaradtak a kicsiny veszekedések is, melyek után olyan jó volt a
kibékülés. A szenvedélyes jelenetek is megritkultak s nem tervezgetett
többé a jövőről sem – mert hiszen az a jövő jelenné lett. Nem igyekezett
kedvessé tenni a Clarisseal töltött perczeket, mert most már nem volt
kimérve az idő, csak tőle függött, hogy meddig nyujtsa az együttlétet.

Szerelmük egyhangúvá lett, de Clarisset annyira elfoglalta a saját
érzése, hogy a változásból mitsem vett észre. Csak akkor riadt fel,
mikor egy napon barátja kétségbeejtő józansággal tólta el magától
dédelgető kezét:

– Maguk asszonyok rettenetesen egyformák…

Lassankint megfoghatatlan ingerültség vett erőt rajta. Clarisse nem
tudta okát adni, – később persze rájött, hogy unatkozott!

– Nem csodálom, – mondotta a meggyőződés hangján Tamásy.

– Lám még maga is így beszél. A férfiak megunják, ha állandóan szeretjük
őket… Szegény Clarisse, ő pedig mindent megtett volna, hogy magához
lánczolja azt a csunya embert, de hiába! Mióta senki sem fordult meg
utána az utczán s nem bámulták többé lábacskáit, barátja sem csókolgatta
őket alázatos rajongással. Mióta Clarisse senkire se emelte a
tekintetét, ő sem nézett többé kutatóan a szemébe s mióta nem mosolygott
a hódolókra, ő sem mosolygott rá. Mikor aztán a társaságban
elfelejtették Clarisset s nem beszéltek többé róla, mikor régi udvarlói
megszüntek őt szeretni s eltünedeztek mellőle, – akkor ő is kiábrándult
abból az asszonyból, a kit szerelme árnyékává, visszhangjává tett és
lassan-lassan elmaradt tőle…

Lilla elhallgatott.

– És aztán?

– Nincs több aztán, vége van a mesémnek! S most már úgy-e tudjuk mind a
ketten, hogy mikor maguk férfiak megszeretnek bennünket, akkor
megszeretik apró bűneinket is. Ha aztán a kedvükért leszokunk a
hibáinkról, elvész valami belőlünk, valami, a mit öntudatlanul ép úgy
szerettek, mint akár a jó tulajdonságainkat… Na de elég ebből ennyi,
adjon valahára egy czigarettát!

Tamásy gonoszkodva nézett az asszonyra:

– Hát megint rákapott a czigarettára?

Lilla felsóhajtott:

– Igen, már vagy egy esztendeje!




EGY ÚTITÁRS.

A mult nyárnak egy forró délutánján utaztunk vissza Ravennából Riminibe.
Az állomás piszkos és füstös volt, az egyetlen fakino egy padon hevert s
rendületlen nyugalommal kergette a legyeket, mert hát rajtunk kívül, a
merre a szem ellátott, nem volt más útas. A sok hajsza után jól esett ez
a gondolat: legalább magunkra maradhatunk a vasúti szakaszban.
Kényelmesen végighevertem az űléseken s azután csak úgy, mint a fakino,
megpróbáltam tovahajtani az ablakon át beözönlő legyeket.

A vonatvezető már harmadszor kiáltotta hosszan elnyujtva a «pronti»-t,
mikor valaki hevesen felrántotta az ajtót. Egy csomó dobozt s egy kis
bőröndöt löktek föl, azután beszállt mind e holmik tulajdonosa is és
helyet foglalt a szakasz tulsó szegletében.

Felültem s bosszúsan pillantottam oda. Útitársunk fiatal férfi volt.
Figyelmesebben megnéztem s csak ekkor ötlött szemembe elsoványodott
nyaka, mely körül szomorúan tátongott bő gallérja s a két mély barázda,
mely sötét bajusza mentén lefutott szája mellett. Tekintetében halálos
kimerültség volt és azért mégis látszott rajta a fiatalság, látszott,
hogy nem az évek, hanem valami nagy szenvedés viselte meg úgy az arczát.

De mit is érdekel engem ez az ember, a ki tán már a jövő állomáson
kiszáll s a kit soha sem látok többé ebben az életben!… Átpillantottam a
mocsaras táj felett, Ravenna sötét pineaerdeje felé és az ernyős fák
reszkető körvonalaikkal eszembe juttatták azokat a finom kis tájképeket,
melyeket a legyezők falapocskáira pingálnak a czopfos piktorok, ott
messze túl a tengereken. Egy darabig csak néztem ki az ablakon, azután,
magam sem tudom miért, – újból visszatekintettem útitársunkra, a kivel
akarva, nem akarva, kénytelenek vagyunk megosztani sorsunkat a szük
szakaszban s a kinek e perczben ugyanaz a czélja, a mi a mienk.

Tulajdonképpen semmi érdekes sem volt ezen az emberen, egyedül puha
kalapja alól kilátszó sötét haja és feltűnően sápadt arcza mutatott
szokatlan ellentétet. Hegyesre nyírott szakálla eltakarta nyakkendőjét s
olyan ügyetlenül állt keskeny arczához, mintha nemrég növesztette volna.
Csak most vettem észre, hogy az idegen a fullasztó meleg daczára,
köpenyébe burkolódzva ül s balkezével görcsösen összefogja vállára
vetett felöltője szárnyait.

A meleg igazán tűrhetetlen volt s mikor kiértünk az állomásról és a
levegő kissé mozgásba jött, lassan valami ellenszenves, nehéz
orvosságszag terjedt el a szakaszban. Önkénytelenül lebocsátottam az
egyetlen csukva feledett ablakot.

Az idegen összerezzent a zajra, majd előre nyujtotta sovány nyakát,
szinte szimatolni látszott a levegőben, azután kedvetlenül huzódott az
ülés szegletébe, még közelebb az ablakhoz… Szegény ember, őt is
kínozhatta a fullasztó hőség, homlokát ellepte a veríték, nyugtalanul
fészkelődött helyén s szabad bal kezével zsebeiben kutatott. «De hát
minek is űl abban a meleg kabátban» – gondoltam éppen abban a perczben,
mikor végre kirántotta zsebkendőjét. E heves mozdulattól lecsúszott
válláról a felöltő. Utána kapott s mialatt lehajolt érte, tekintetével
hirtelen elfogta pillantásomat… A légvonat újból arczomba csapta a nehéz
orvosságszagot, ő pedig szinte szégyenlősen szorította kezét jobb
vállához, melyről árván fityegett le egy üres kabátújj…

Most már átláttam sápadtságának okát. Megértettem, hogy a betegség vonta
fiatal ajkai köré a mély barázdákat, megértettem, miért lett olyan
kedvetlen az elébb, mikor leeresztettem az ablakot. Mélyen sajnáltam,
hogy megbántottam ezzel, de akkor még nem sejtettem, hogy ő hozta
magával azt a kellemetlen szagot a ravennai kórházból, a hol, ki tudja,
tán most vesztette el a félkarját. Nem akartam zavarni a tekintetemmel
és azért még is mindig újra visszatévedt rá a szemem s valami
érthetetlen érdeklődéssel kisértem figyelemmel bal kezének fonák
mozdúlatait, – világos, hogy nem tudott még vele bánni. És mennyire
reszketett az a szegény ügyetlen kéz, milyen idegesen forgatta a mellény
gombjait és játszott az óralánczczal, melyet időről-időre olyan
görcsösen kapott marokra, mintha ki akarta volna rántani.

A vonat megállt egy perczre. Útitársunk izgatottan ugrott fel s kissé
elrekedt hangon kiáltott a vonatvezetőre: – «Mikor érünk már
Cesenaticóba? – A környékbeli tájszólással beszélt és hogy annál jobban
megértse a választ, hevesen kihajlott, az ablakon.

– Jaj Istenem!… hát soh’ sem lesz vége, – sóhajtotta s lemondóan ült
vissza helyére. Egy ideig lebámult a földre, majd kihúzta óráját s nagy
kínnal előre igazította az állomás órája szerint… Futó mosolyt véltem
ekkor látni ajkán, de utóbb újból elkomolyodott és kis időközökkel
sóhajtozni kezdett. Néhányszor türelmetlenül csettentett nyelvével, egy
szemrehányó pillantást vetett az állomásfőnökre, azután mintegy
kétségbeesve tehetetlensége felett, nekivetette hátát az ülés
támlájának, mintha tólni akarta volna a vonatot, hogy menjen már előre…

Végre elindultunk, de ő még ekkor sem nyugodott meg, sőt ha jól láttam,
izgatottsága perczről-perczre nőtt. Újjai elkeseredetten doboltak
térdén, lábait pedig fáradhatatlanul rakta egymás elé, talán így űlve is
menni, futni akart szegény, megelőzni a vonatot, a mellettünk
tovalebbenő szellőt, a perczeket.

Minden állomáson kihúzta óráját s hol előre, hol hátra igazította;
minden állomáson megkérdezte, hogy mennyi idő múlva leszünk ott, a hová
ő megy, sőt utóbb már vitatkozni is kezdett a vonatvezetővel a perczek
felett. Ekkor láttam, hogy könyvnélkül tudja az útvonal menetrendjét. És
ő mégis mindig újra kérdezősködött, hallani akarta másoktól, hány percz,
hány pillanat választja el attól a helytől, a hová, ha repülni tudna,
úgy hiszem, régen elszállt volna…

Vajjon kihez vitte első útja a korházból? Az édes anyjához… a
feleségéhez, vagy a kedveséhez? Ki tudja, kinek a képe lebegett előtte
és milyen gondolatok marczangolták szegény, fáradt agyát. Szemében
olykor mélységes aggodalom tükröződött. Talán félt a viszontlátástól és
attól, hogy mit szólnak majd ehhez a csonka karhoz, a mely esetleg
mindent megváltoztathat… Azután mintegy biztatni látszott önmagát, állát
kabátjába mélyesztette s lassan reménykedő mosoly kelt az ajkán. Kezével
elfedte homlokát, de azért láttam: a szája alig észrevehetően mozgott,
mintha leczkét mondott volna fel. Lehet, hogy édes, hizelkedő szavakat
ismételgetett, kedves leczkét, a melyet ott a kórházban, hosszú
betegsége alatt bizonynyal sokszor felmondott magának. Mert hosszú ideig
fekhetett ez az ember betegágyán, olyan borzasztóan sápadt volt az arcza
s olyan erőtlenül hanyatlott hátra a feje, mintha nem bírta volna
egyenesen tartani… Soha ilyen halálos izgalmat emberi arczon nem láttam.
Annyi fájdalom, kétségbeesés, annyi öröm és reménység tükröződött
szemében; az ellentétes érzések egész serege gyötörte vonásait. Olykor
eltorzult az arcza, azután hirtelen felderült, ilyenkor nem bírt magán
uralkodni s mosolyogni kezdett…

Már túlhaladtunk az utolsó állomáson is, ösmertem ezt az utat: a
következő Cesenatico lesz. Néhány percz és szegény útitársunk, a kivel
egy óra hosszat megosztottam aggodalmait, czélt ért. Már úgy is csak az
izgalom tartotta benne a lelket. Ha egy pillanatra erőt vett rajta a
várakozás kimerültsége, valósággal élettelenné vált az arcza,
fénytelenné a szeme… Még egyszer utoljára kihúzta az óráját, egy darabig
merően nézett rá, azután valami lázas tevékenység fogta el, ide-oda
kapkodott, egymásra rakta a dobozokat, lerántotta fejéről a kalapját s
hátrasimította szép sötét haját, majd a bajuszát is kipederte egy kissé,
a mi olyan szomorú nyalkaságot adott elgyötört, sápadt arczának. Végül
gondosan felvetette jobb vállára a kabátját, nyilván, hogy eltakarja
vele hiányzó karját s kezébe vette bőröndjét. Igy várt azután állva
mindaddig, míg a vonat beérkezett.

Ránéztem. A vér fejébe szökött, ajkai remegtek s mialatt titkolódzva
mosolyogni kezdett, kissé hátrahajlott, talán hogy keressék egy piczikét
azok, a kik ott az állomáson várnak reá, vagy lehet, hogy nem bízott
magában.

Csak egy pillanatig vesztegelt így, majd tántorogva ment az ajtóhoz. De
itt sem merte mindjárt felvetni a szemét: ez a lábbadozó, beteg ember
félt a nagy örömtől, még elodázta egy kicsit, még készülődött rá… Végre
is azonban erőt vett magán és kipillantott.

Éreztem, hogy gyorsabban ver a szivem; reám is átragadt az az
izgatottság, melylyel tele volt körültem a levegő. Előre hajoltam s
keresve néztem végig a perronon. Alig hittem a szememnek, újból meg
újból végig kutattam tekintetemmel a néptelen indóháznak minden
befogható zugát… Hiába! nem volt ott senki, egy árva lélek sem várt erre
a mi szegény útitársunkra!

Szinte féltem rá visszapillantani. Mi mehetett végbe ezalatt a
lelkében?… Arcza halálsápadt volt, levegő után kapkodott s nehezen
vonszolta le magát a kocsi lépcsőin. Gondolkozás nélkül ugrottam fel s a
mennyire tőlem tellett, segítettem neki, azután lehordtuk utána a
bőröndjeit is. De ő mindezt észre sem vette, csak állt, mintha
odaszegezték volna és tehetetlenül bámult maga elé. Szemében az a
fájdalmas kifejezés tükröződött, a mit eddig csak a halálra sebesített
állatok tekintetében láttam,… összefacsarodott tőle a szivem.

Egyszerre azonban magához tért. Egy mentő gondolata támadhatott, mert
futásnak eredt. Egyenesen az állomásfőnökhöz rohant és hevesen kérdezett
tőle valamit. Amaz megrázta fejét s kissé megrántva vállát, otthagyta őt
a faképnél.

Szerencsétlen útitársunk egy darabig kétségbeesetten nézett ide-oda,
azután visszaszaladt hozzánk, szó nélkül felkapta holmiját s szinte
futva indult át az állomás kis kertjén a tulsó oldalon várakozó
kocsikhoz. Itt is kérdezősködött, rohant egyiktől a másikhoz, mintha még
mindig reménykedett volna, hogy itt van, csak elbújt valahol az, a kihez
ő jött…

Szomorúan néztem utána. Vajjon kit keresett ilyen szívszakadva ez a
szegény csalódott ember?… Az édes anyját? – Oh nem, az itt várta volna
őt bizonynyal reggel óta; – a feleségét? – az is eljött volna már azóta,
hacsak kötelességből is… nem, csak a kedvese lehetett az, a ki ilyen
hűtlenül maradt távol tőle.

Mikor a vonat tovarobogott velünk, a fák lombjai között láttam még
egyszer utoljára a mi útitársunkat. Ott láttam állni a városba vezető
hosszú fasor elején, a mely véges-végig vigasztalanul néptelen volt.
Sehol egy kocsi, sehol egy ember… Ő egymagában állt a fák alatt s kis
bőröndje és a dobozok, melyeket olyan kínosan hordozott magával, lábai
előtt hevertek. Fáradt szemét beárnyékolta kezével, nézett, nézett a
messze út felé és még mindig reménykedett, hogy eljön az, a ki nem várta
őt.




A GYŰRŰ.

Még a kalapját se tette le, úgy a hogy volt, hosszú utazó kabátjában,
fáradtan vetette bele magát egy karosszékbe. Az inas behordta utána az
angolos bőröndöket – azután egyedül maradt. Férje a mellékszobában
nyakszirtre tólt kalappal, fontoskodva rendezte az útközben összegyült
szinházi, vasúti és egyéb belépti jegyeket, majd apró dobozokból
nagyobbakba rakta át a szivarvégeket.

Az asszony megvető mosolylyal fordította félre a fejét. Tekintete az
asztalra tévedt… Felhalmozódva hevert ott több napi postája. Egykedvüen
nézte át a leveleket, aztán felbontatlanul dobta őket vissza az
asztalra. Egy boríték valahogyan az ölében maradt. Lepillantott az
írásra s unatkozva sóhajtott fel: – Hát még mindég ír!… Szegény bolond,
hogy szerethet!

Finom újjai géplesen játszottak a levélborítékkal, sötét szeme pedig
merengve nézett a nyitott ablak felé. Mintha valami emléket keresne a
beözönlő tavaszi napfényben.

Csakugyan egy érzés emlékét kereste ő a tavaszi napsugárban, egy érzést,
ami valamelyik elmult májusban úgy megdobogtatta a szivét.

Két év előtt a tél folyamán történt, hogy egy napon végkép megunta a
férjét, sőt – az udvarlóit is. Tavaszszal azután könnyelmü közönyét
érthetetlen nyugtalanság váltotta fel. Nem bírt egy helyben megmaradni.
Mintha kergették volna, egész nap az utczákat járta, látogatásokat tett,
de mindenünnen sietve távozott… Lázasan keresett valamit, hogy mit, azt
maga sem tudta addig a napig, amelyen végre megtalálta.

Hirtelen, váratlanul jött az egész. Egyszer beszélt Szendrey Lászlóval
és belészeretett. Megszerette, mert nem udvarolt neki, már pedig ez elég
ok egy unatkozó szép asszonynál arra, hogy különbnek tartson egy embert
az udvarlóinál s elképzelje, hogy szerelmes belé.

Mikor pedig barátnőitől azt hallotta Szendreyről, hogy nincs szive, –
leküzdhetetlen vágy fogta el, hogy megtudja, igaz-e.

Még jobban kezdte szeretni őt s úgy gondolta, össze kell törnie ezt az
embert, hogy meglássa a szivét.

Rövid idő mulva rájött arra, hogy Szendrey Lászlónak van szive, hallotta
a dobogását s nagy mesterkedéssel a kezébe is kerítette… Ekkor ezt is
összetörte, mint a kiváncsi gyermekek a bábujukat – látni akarta, mi van
benne. Mikor aztán úgy találta, hogy az a szegény szív telesdedtele van
az ő képével, akkor rájött arra, hogy ez a gavallérja sem különb a
többinél…

Kiábrándult belőle, megunta a játékot, de ekkor már elmulasztotta azt a
pillanatot, mikor visszavonulhatott volna. Szendrey tulságosan szerette
őt. Minden szeszélyét eltűrte, csakhogy a közelében maradhasson. Nem
tudott tőle szabadulni; mint hűséges kutya, nyomában volt mindenütt. Nem
ellenkezett vele s hogy kedvében járjon, úgy beleélte magát csapongó
asszonyos gondolatvilágába, úgy hozzásímult az ízléséhez, hogy még
nézeteltérésről sem lehetett szó közöttük. Pedig Tilda a kimerülésig
törte a fejét azon, hogy mivel boszanthatná meg.

– Úgy gondolja, édesem? – mormogta ilyenkor László úr mosolyogva, – nos
jó, valószinüleg igaza van.

– Nem valószinüleg! – kiáltá Tilda ingerülten.

– Bizonyára – sóhajtotta a férfi megadóan.

Így történt azután, hogy az az asszony, aki rettegett az egyedülléttől,
rövid idő mulva már úgy érezte magát Szendrey társaságában, mintha
egyedül lenne… «Rettenetes állapot, mikor az emberrel nem ellenkeznek!…»

Egyetlen egyszer esett meg, hogy mikor már több órán át szakadatlanul
kínozta Lászlót, ez türelmetlenül toppantott lábával.

Tilda hátra vetette fejét és elmosolyodott. Végre valahára egy férfias
mozdulat – gondolta s közelebb húzódott gavallérjához. De az most
csökönyösen hallgatott, ő is hallgatott tehát s utóbb, mert nem tudta
kis száját sokáig zárva tartani, ásítozni kezdett.

Szendrey felpillantott:

– Úgy látom, unja magát?

– Rosszul látja – szólt az asszony egykedvüen – nem magamat, hanem magát
unom! – Ekkor olyasvalami történt, amit Tilda éppen nem várt… László úr
megfogta két kezével az ő törékeny vállát, kétségbeesetten, dühösen
megrázta, aztán hátrataszította a kereveten és – elrohant.

Az asszony dobogó szívvel nézett utána, ebben a perczben újból nagyon
szerette őt. Tetszett neki, hogy meg tudott haragudni… Kedve kerekedett,
hogy utána fusson. Ujjongva ugrott fel helyéről, de az ajtónál megállt s
örömében összecsapta gyűrűs két kezét.

– Hát ez hiányzott a mi szerelmünkből!… A czivakodás!…

És nem tévedett. Olyan asszony volt ő, aki gyülölte a folytonosságot s a
ki ép ezért a szerelemnek csakis a kezdetét szerette. Mivel pedig mindég
újra nem lehet elkezdeni, a veszekedéssel akarta volna megszakítani az
egyhanguságot, hogy így a kibékülés után az az illuziója legyen, mintha
új szerelmet kezdene.

De alig volt ideje arra, hogy elgondolja, mennyire szereti Lászlót,
milyen jó lenne, ha visszajönne, mikor izgatott csengetést hallott,
azután egy csomó virággal kezében, mint egy bűnbánó iskolás fiú jött
feléje az a nagy darab bajuszos ember.

Milyen meghatóan nevetséges volt ebben a perczben.

Tilda el is nevette volna magát, ha nem sajnálja, hogy ilyen gyorsan
vége lett az ő fellobbanásának:

– Oh, miért is jött olyan hamar vissza!… De a férfi se nem látott, se
nem hallott s egyre csak azt suttogta:

– Bocsáss meg, bocsáss meg!

Aztán karjaiba kapta a lenge szép asszonyt és oly erővel szorította
magához, mintha nem akarná többé elereszteni.

Tilda egyik tükörben félszemmel látta szőke fejét a férfi vállán s ez
olyan festői kép volt, hogy nehány perczig nyugodtan tűrte az ölelését,
de aztán a ruhája jutott eszébe.

Kibontakozott Szendrey karjaiból.

– Tilda, édes kis angyalom!… Soha sem fogok én mást szeretni tudni! –
Meghatottan nézett egy ideig az asszony szemébe, majd lehúzott újjáról
egy finom piczi gyűrűt és ünnepélyesen mondotta:

– Szegény anyámtól kaptam, a halálos ágyán adta ide és azt mondta, hogy
annak az asszonynak adjam, a kit szeretni fogok… Ő persze azt hitte,
csakis a feleségem lehet az…

Tilda kissé elpirult és türelmetlenül intett.

– Kedves, gonosz gyerek, ne félj, hisz megigértem! Nem kérlek többé,
hogy elhagyd érettem a férjedet…

Az asszony megnyugodva nyújtotta oda a kezét s mialatt a férfi újjára
vonta a gyűrűt, tekintete hirtelen bejárta a fényes szobák hosszú sorát.

László kedvéért megválni ettől… őrültség – gondolta abban a perczben,
mikor az a másik olyan nagyon szerette őt.

… Ez a nap volt az utolsó napja Szendrey boldogságának. Tilda ugyan
viselte újján még egy ideig a kis gyűrűt, de most, hogy a férfi némi
jogot formált hozzá, nem bírta többé elviselni őt. Kerülte, bujkált
előle s ép úgy unta, mint a férjét. Néhány hónappal ezelőtt végleg
szakított vele. Kiadta cselédeinek a rendeletet, hogy «ha Szendrey úr
keres, nem vagyok itthon!»

Az ablakfüggöny mögül nap-nap után látta, mint kóborol a háza előtt,
délután hallotta a csengetését, reggel pedig halomszámra érkeztek a
levelei. El sem olvasta őket, felbontatlanul dobta valamennyit a tűzbe.
Úgy is tudta, mi van bennük… Hadd könyörögjön, a míg meg nem unja.

De másként történt, Tilda előbb megunta az ostromot s hogy békessége
legyen, végre is jobb híjján elment a férjével Monte-Carlóba.

Most hogy visszajöttek, ime az első dolog, ami szeme elé kerül, a László
úr levele.

– Hát még mindég nem fáradt bele!

Mialatt gondolatai az elmult napok emlékei között tévelyegtek, keze
akaratának ellenére, lassanként feltépte az ölében heverő borítékot.

– Ez aztán hűség – mormogta elbizakodottan s hálából ezért a kellemes
érzésért, némi sajnálattal akart Szendrey Lászlóra gondolni.

– Ő jó volt hozzám – kis vártatra haragosan ütött az asztalra – bár ne
lett volna olyan borzasztóan jó, tán mégsem untam volna meg olyan hamar…
Szegény ördög, mennyit kínoztam… igaz, hogy azért szeretett… Különben
bánom is én, hogy mit érez más, csak már én tudnék valakit szeretni…
Pedig azt hittem, ő lesz az igazi! – Elgondolkozott. – Hányszor is
hittem már ezt?

Számlálgatni kezdte az újjain, aztán felnevetett.

– Ejh! mégis csak ez szeret engem legjobban a világon! – s egy hirtelen,
szinte önkénytelen mozdulattal szétbontotta a papirlapot. Kényelmesen
belebujt a karosszékbe s mint mikor az ember valami mulatságos dologra
készül és már előre nevet, vígan kezdte olvasni a levelet:

«Nagyságos asszonyom!»… Hát ez mi? Egyszerre elkomolyodott s ámulva
hajolt az írás fölé. Röviden csak ennyi volt a papiroson:

«Azt a kérést, amit annyiszor elmondtam leveleimben, még egyszer,
utolszor megismétlem, adja vissza a gyűrűt. Be kell váltanom szegény
anyámnak tett igéretemet, annak akarom odaadni, a kit illet, a ki a
feleségem lesz.

Szendrey.»

Első perczben nem értette meg a dolgot, pedig ugyancsak világos volt.

– Mit… mit akar? – mormogta fehér fogai között. Egy ideig zavarodottan
bámult maga elé, aztán lassan elöntötte a vér az arczát. Felugrott a
karosszékből:

– Ez már mégis hallatlan!… Mást mer szeretni a nyomorult!… No
megálljon!… Hol is az a gyűrű… hová is tettem?

Gondolkozva állt meg egy pillanatra, utóbb a szekrény felé indult:

– Persze, mielőtt elutaztam… igen, akkor húztam le az újjamról.

Az egyik fiókban, mindenféle lommá alacsonyult emlék között akadt rá
Szendrey gyűrűjére. Szórakozottan forgatta újjai között, majd
méltatlankodva kiáltott fel:

– Mégis csak sok! Ezt nem vártam volna tőle! – Felpillantott s kissé
félrehúzta a száját:

– Első eset, hogy olyat tesz, a mit nem vártam… Tetszik nekem!… Igazán,
megölelném, ha itt volna… Miért is nincs itt?

Szép szeme, mintha a napfény arany hímpora lepte volna el, veszedelmesen
kezdett csillogni. Sebesen végig ment nehányszor a szobán, végül megállt
a karosszék előtt, mely hajdan László úr helye volt és mindenféle
gorombaságot mormogott. Markában ezalatt haragosan szorongatta a gyűrűt.

Sehogy sem fért a fejébe, hogy ő utána még valaki mást lehessen
szeretni. Elviselhetetlen volt előtte ez a gondolat s menten hivatni is
akarta Szendreyt, hogy számon kérje tőle új szerelmét.

– Ez lesz a legokosabb! – de mikor a csengőre tette a kezét, egyszerre
elszomorodott:

– Nem fog eljönni, az a másik nem ereszti. Mit tegyek, mit tegyek?

Egy percig tehetetlenül állt a szoba közepén:

– Soha ilyet – suttogta töprengve – megbolondultam vagy mi, de hisz én…
én… Érthetetlen, hogy is nem jutott előbb eszembe.

Szomorúan bámult le maga elé a földre, aztán megcsóválta fejét és lassan
felhúzta újjára a gyűrűt. Nagyot sóhajott, majd kezét a háta mögé
rejtette s mintha valakivel vitatkoznék, beszélni kezdett:

– Nem adom, nem adom, mert az enyém és nem adom, mert nem adom! Punktum!
De hát ha érte jön és egyszerűen elveszi?… Érte jön?… Hm!… Igaz ez lenne
a legokosabb? Csak jöjjön ide, ha van bátorsága, nézzen a szemembe!

Menten leült íróasztalához és megírta a levelet.

«Egy feltétel alatt visszaadom a gyűrűt, jöjjön el érte.»

Azután felöltözködött László kedvencz ruhájába és sétálni küldte a
férjét. Izgatottan várakozott. Minden kocsizörejre az ablakhoz futott s
egyik czigarettát a másik után szívta el. A muló perczek növelték
nyugtalanságát, szíve úgy dobogott, mint soha életében…

Mikor pedig besötétedett és Szendrey csak nem jött, úgy érezte, nem
tudna többé megválni a gyűrűtől és komolyan kijelentette önmaga előtt,
hogy – szerelmes!

Egész éjjel nem hunyta le a szemét s már korán reggel talpon volt.
Alaposan összeszidta a komornáját, az öltöző asztaláról pedig siettében
leverte az illatszeres üvegeket. Reggeli után megint sétálni küldte a
férjét, hadd soványodjék…

Dél felé járt az idő, mikor végre csengetést hallott. Minden vére a
fejébe szökött, kis kezeit remegve kulcsolta szivére s nyakát előre
nyujtva figyelt egy perczig. Megismerte László lépteinek zaját:

– Ő az, – susogta elhaló hangon, – ő az!… Eljött, ó hogy szeretem!…

Mikor azonban az ajtó megnyilt, már kényelmesen hevert a kereveten s egy
találomra felkapott könyvből olvasni látszott. Mesés közönynyel emelte
fel a tekintetét.

Ott állt előtte Szendrey László. Arcza keskenyebb, halványabb volt, mint
régen. Szigorúan pillantott reá. Ez kihozta az asszonyt sodrából.
Elfojtott hangon tagolta a szavakat:

– Szendrey… Isten hozta! –

– Nagyságos asszonyom…

– László… hát így találkozunk? – Kissé félrefordította a fejét s csábító
bájjal hajolt előre, aztán számítóan hátrált meg… Szótlanul álltak ott
egy helyben.

Szendrey szeme égni kezdett, karjai kínos zavarban fonódtak össze
mellén, mikéntha el akarta volna takarni a szívét, arcza lassan-lassan
biborvörösre vált.

Tilda egy pillanatig még farkasszemet nézett vele, aztán hirtelen
elhatározással, mintha már megnyerte volna a játszmát, kecsesen
nyujtotta oda László úrnak a kezét.

– A gyűrűt akarta… itt van…

És a férfi mohón kapott a keskeny kis kéz után. Összeszorította a fogait
s kezdte lehúzni a gyűrűt. De az érintés megremegtette őt, a tulajdon
keze sem akart neki engedelmeskedni, a vére emlékeztette az emlékekre,
mik az asszonyhoz kötötték. Összerázkodott, ajka kinyilt aztán…
egyszerre csak odatapadt a gyűrű mellé.

– Nem lehet lehúzni, – tördelte kétségbeesetten.

– Soha többé! – suttogta az asszony diadalmasan.




A MAESTRO.

Mindenki ismerte az öreg Maestrot, a Rialto-híd tájékán. Évek óta látták
tétlenül üldögélni egy félig kész vázlat előtt, ott a San Jacoppo
templom árnyékában, a kicsiny márványhídon. Rendszerint a reggeli
órákban került elő valamelyik szűk sikátorból s ballagott el nagy lustán
megszokott helyére. Felállította rozoga festőállványát, rátámasztotta a
vázlatot, kezébe vette ecseteit, palettáját, aztán leült a kőpárkányra s
kalapját, miként a koldusok, letette maga mellé a földre.

A templom-ajtóban, mintha mi sem változott volna a piazzetta környékén,
zavartalanul csörgette kulcsait a sekrestyés, az asszonyok közönyösen
teregették ablakaikban a kimosott rongyokat s az aranyműves tovább
ásítozott boltozott kapuja alatt. Egyikük sem vette észre a Maestrót,
senki se köszöntötte jöttekor, mert hiszen olyan természetesnek találták
megjelenését, mint a minő természetes volt az ő szemükben, hogy
déltájban besüssön a nap a szűk utczákba s alkonyatkor a lagunák néma
vize felett kigyúljanak a piczi zöld lámpák a gondolák csúcsán.

Csak akkor, ha a Rialton túlról vetődött néhány naplopó suhancz vagy
utczai gyerkőcz a San Jacoppo vidékére, hangzott fel olykor az
elkoptatott régi csúfolódás:

– Még most sem készült el a képed?

– Maestro!… Maestro Tintoretto!… Még mindég ezt a képet mázolod?

Az öreg piktor arcza haragosan torzult el kusza, ősz sörénye alatt.
Öklével megfenyegette a gúnyolódókat, de aztán ismét csak elmerült
szokásos egykedvűségébe. Üres szemmel bámult a vázlatra. Nézte az
odavetett szinfoltokat, melyek a piazzetta egyik árnyas zugát s az ódon
házak falai között, omladozó hídak alatt, a tengerbe vesző lagunát
sejttették.

Ott a képen, az opálos vizen barna folt látszott… talán egy gondola. A
házak ablakai között vörös és sárga firkantások sorakoztak egymás mellé…
talán a száradó rongyok… errébb egy sötét fal felett sűrű füstre
emlékeztető mázolás, – talán a szomszédos kert fái. Csupa talán, csupa
bizonytalanság volt az a kép, melyre egy kis jóakarattal rá lehetett
ugyan fogni, hogy a San Jacoppo környékét ábrázolja, de a mi éppen olyan
jogon ábrázolhatta volna Venezia akármelyik más festői zugát is.

Hogy hol és mikor készült a vázlat, azt senki sem tudta, még Marietta,
az öreg csipkeverő asszony sem, a ki pedig az aranyműves boltja feletti
csúcsíves ablakból évtizedek óta figyelte, mi történik a piazzettán.

Hajdanában, a míg meg nem únták, estende a kút körül különböző
vélemények hangzottak el Maestro multjáról.

A marcatobeli halkereskedő és a sekrestyés megegyezett abban, hogy
bolond az öreg s csakis a San Servilioból – az őrültek házából –
kerülhetett ide. A templomi koldusok ellenben, a kik irigyelték tőle még
a mocsárszagú levegőt is, azt a hírt terjesztették, hogy mielőtt festő
lett, zsebmetszéssel és útonállással foglalkozott.

Salvo, a félszemü gyümölcsárús, a ki az aranyművessel és Signor
Santinival, a gondolatulajdonossal, az előkelő osztályt képviselte a
düledező szegletházban, egyszerű rágalomnak minősítette ezt az állítást.

– Bolond beszéd – dörmögte boszusan – én tudom, amit tudok. A Maestro
mindenkor tiszteletreméltó, tevékeny életet élt! – És e kevély
kijelentés után vagy ezredszer elmondta, hogy az öreg piktor jó
családból származik, mert az ő nagybátyjával rokonságban van, hogy
hajdanában gyufát, utóbb ujságot árult a Márcus-téren, aztán gondoliére
és vezető volt és végül sekrestyés lett a Santa Maria Formosa
templomában. Mikor onnan valami jelentéktelen ballépés miatt
elkergették, beállt inasnak egy világhírű festőhöz, a kinek nevét
azonban elfeledte a bölcs Salvo.

Ebből az időből származhatott az a nevezetes vázlat, melylyel hosszú
hűtlenség után egy szép napon visszakerült Carlo Gavagnini szülőföldjére
– a napsütötte ódon piazzettára, ahol Maestronak – Maestro Tintorettonak
nevezték el őt.

Évek teltek el azóta. Az öreg festő és vázlata már réges-régen részévé
lett a piazzettának, hozzátartozott, akár a lagunákra kikönyöklő
czímeres erkélyek, az ütött-kopott campanile, vagy az az eperfa mely
áthajolt a megbarnult kőfalon s unalmában a saját képének köszöngetett
le a zavaros habokba.

A Maestronak nem voltak nagy igényei, hát eltengődött valahogyan.
Telelni rendesen egyik kórházba ment, azokban a hónapokban pedig, mikor
hemzseg a temérdek utazó Veneziában, gondtalanul éldegélt csekély
keresményéből. Bársonykabátja, művészkalapja, – úgy számitott, – eltart,
a meddig ő, gyümölcsre, halra, meg a vasárnapi kenyérre telt abból, a
mit az üzlet hozott. Az üzlet! Az volt a Maestro életének legfontosabb
mozzanata… Ha idegenek vetődtek a tájra, hogy megnézzék a Rialto sziget
legrégibb templomát, megálltak egy perczre az öreg piktor háta mögött. Ő
ekkor szorgoskodva kezdte kevergetni palettáján a festékeket. Homlokát
beárnyalta kezével, aztán vállára hajtotta fejét s összehúzott szemmel
pillantott a vízre. Megesett néha, hogy az érdeklődők hosszasabban is
időztek a vázlat előtt, ilyenkor a hatás kedvéért még egy-két merész
vonalat is rajzolt ecsetjével – a levegőbe. Közbe-közbe lopva sandított
le lábánál heverő kalapjára, melybe ő már reggel belehelyezett néhány
rézpénzt. Igy sejttette a kiváncsiakkal, hogy a művész nem veszi rossz
néven az adakozást! Az inglésik többnyire észrevették a szerény czélzást
s mielőtt odébb mentek volna, néhány soldot dobtak a festékfoltos
fövegbe.

Mihelyt az idegenek eltüntek az utcza fordulójánál, megkönnyebbülten
sóhajtott fel a Maestro. Nem szinészkedett tovább, őszinte lustasággal
görnyedt össze s pihente mindaddig a munka fáradalmait, míg új áldozatok
nem közeledtek. Már messziről megismerte a pénzes inglésik lépteinek
zaját, – mert a maga szakmájában nagy lélekbúvár volt, – s azután
csekély változatossággal megismételte az előadást.

Igy éldegélt az öreg festő hosszú idők óta. A vezetők, gondolások
szentesítették különös kereseti módját, mert hát Veneziában azt tartják,
hogy mindenki úgy éljen, a hogy tud; a gyerekek pedig néhány
centesimiért utczahosszat kiabálták az idegenek fülébe:

– Itt fest a Maestro… – il famoso Maestro Tintoretto!…

Egy verőfényes tavaszi napon, mint rendesen, ott ült a vén piktor
megszokott helyén. Az üzlet nem igen virágzott. Reggel óta csak egy
templomjáró vén kisasszony s szöges czipőkben, hegymászó bottal a
kezében, valami Tirólból leszabadult német turista tévedt a környékre.

Délfelé járt már az idő, mikor egyszerre éktelen zenebona hallatszott a
szomszédos sikátorból. A Maestro prédaszimattal emelte fel fejét, aztán
hirtelen munkához látott.

A következő pillanatban egy hórihorgas angol bukkant fel a szemhatáron.
Utjában egész raj szurtos gyerkőcz kisérte. Mindannyi vezetni akarta,
mindannyi kiabált:

– Erre, erre signor Conte!

– Itt a templom… itt ül a Maestro… il Tintoretto… Apró kezek nyúltak
felé:

– Un soldo! Un soldo!…

Az angol nehány rézpénzt dobott a gyerekek közé. Pokoli dulakodás
támadt. A sok kölyök egymásnak esett. Gomolyagban hemperegtek a
kövezeten. Az idegen hidegvérrel lépkedett el felettük. Mikor a hídra
ért, hirtelen megállt a Maestro vászna előtt.

Kikotorta zsebéből szemüvegét s mintha legalább is egy új Tintorettot
fedezett volna fel, fejét jobbra-balra billegetve, szakértő arczczal
vizsgálta a vázlatot:

Utóbb még szóba is eredt az öreg piktorral. Hamisitatlan angol
kiejtéssel beszélt olaszul s közbe úgy mozgott a szája, mintha legalább
is fát akart volna vágni a fogaival. Szerette saját magát hallani s
tetszett neki, hogy a Maestro megértette a mit mondott.

– Érdekes dolog! Mennyiért adná el ezt a képet?

Tintoretto mester, aki már készült szerepének játszására, meghökkent.
Ilyesmit sohasem kivántak tőle. Zavarodottan dadogta:

– Örülök, Signor, hogy felismerte a vázlat becsét, – de fájdalom, nem
tudok megválni tőle… Látja, ilyen ostobák vagyunk mi igazi művészek!

– Verissimo, – nyögte ki némi gondolkozás után az angol.

– Pedig rossz idők járnak manapság a művészekre. Azelőtt herczegek,
grófok pártfogolták…

Az angol egykedvüen bólintott. A Maestro vérszemet kapott:

– Ha Dogék uralkodnának Venezia fölött, ki tudja, tán udvari festőjük
lehetnék… így pedig… szégyenlem kimondani,… olykor éheznem kell.

Fenn a campanilében delet harangoztak. A Maestro sóvárogva nézett a
szomszéd utcza kis osteriája felé, honnan olajba sült calamaretti illata
hatolt ki hozzá.

Az idegen néhány perczig csodálkozva bámult a «Dogek udvari festőjére».
Aztán gondolt egyet s abbeli örömében, hogy talált valahára egy olyan
olaszt, a ki megérti őt, ha olaszul beszél, megbocsátotta az ártatlan
dicsekvést és meghívta a piktort, hogy jöjjön vele az osteriába.

A Maestro nem kérette magát sokáig. Kiszedte a pénzt kalapjából s fejébe
csapta fövegét. Az állványt s a vázlatot a helyén hagyta és a San
Jacoppo két legtisztesebb koldusának a gondjaira bízta… Egy pillanat
múlva megelégedetten lépett be új pártfogójával a kis vendéglő kapuján.

Hosszan elbeszélgettek odabent. Az angol gazdagon etette-itatta a
festőt, tömte, hogy ne juthasson szóhoz s ő annál zavartalanabbul
gyakorolhassa olasz nyelvtudományát. Nem vették észre, hogy mulik az
idő.

Kint a piazzettán mind melegebben sütött a nap. A koldusok megunták a
várakozást és elaludtak a lépcsőkön.

A gyerkőczök ott a templom körül még mindig verekedtek, a távolból
barcoiuolok elnyújtott kiáltása hangzott. A tenger felől zajtalanul
közeledett a lagunán egy gondola. Kikötött a híd alatt. Barna arczú
fiatal ember és egy csinos fiatal leány szállt ki a partra.

A férfi zsebéből vázlatkönyv kandikált elő, kezében festékes dobozt
vitt. Karjával átölelte a leány derekát s hízelgő franczia nyelvén
suttogott mindegyre a fülébe.

Boldogok és vidámak voltak. Minduntalan elnevették magukat… Mikor a
hídra értek, a franczia festő megállt s kaczagva mutatott a Maestro
árván hagyott vázlatára:

– Nézd Suzon, ennek a képnek a mestere megszaladt a műve elől!

Az utczagyerekek észrevették az idegeneket s lélekszakadva rohantak
feléjük:

– Ott a templom Eccellenza! – ordítoztak szolgálatkészen. De a festő nem
figyelt szavukra, őt most csak a vázlat érdekelte:

– Ki mázolta ezt a képet?

A gyerekek elnevették magukat:

– Hát a Maestro… il famoso Tintoretto!…

– Tintoretto? – a franczia nem értette a dolgot.

– Persze, hogy ő, – vihogta az egyik fiú, – azt mondják, száz éve festi,
nem is készül el vele soha!

Ezt még kevésbbé értette a fiatal művész, de mert jó kedve volt, jót
akart tenni. Mosolyogva fordult a leányhoz:

– Tudod mit, nagyszerű gondolatom támadt: befejezem ezt a képet.

Leült a vázlat elé. Kiszedte festékeit a dobozból és munkához látott. A
gyerekek szájtátva bámulták minden mozdulatát. Az új iskola széles
modorában dolgozott. Körme hegyével tagolta a vonásokat, újjával
tompította az éles szineket…

Festés közben olykor kedvese szemébe tekintett, aztán áthajolt a híd
könyöklőjén s lepillantott az aranyfényű habokba. És mintha csak a leány
szeméből vagy a laguna felszinéről lopta volna el a visszatükröződő
képet, olyan híven, ragyogóan éledt meg keze alatt a kis világ… Végül
még egy-két széles vonás s a piazzetta ódon költészete felett kisütött a
nap a vásznon.

Egy perczig kedvtelve nézte bájos alkotását, aztán, mintha megunta volna
a tréfát, kézen fogta a leányt és nevetgélve tovament.

– Jön a Maestro! – hangzott fel a téren.

A koldusok ébredezni kezdtek s a csipkeverő Marietta kihajolt ablakából.

Az öreg piktor kissé mámorosan jött lefelé az utczán. Mindenki hallotta,
hogy dalolt, mikor a hídra lépett. A festőállvány előtt, mintha villám
érte volna, gyökeret vert a lába. Elképedve meredt a vászonra… aztán
megértett mindent. Összecsapta a két kezét, reszkető fejéhez kapott és
keserves sírásba tört ki:

– Végem van… végem van! Miből fogok élni ezentúl!… O Dio, elvették a
művészetemet!…




ELTÉVEDT CSÓK.

Későre járhatott már az idő, mert mindenki mondott már valami rosszat az
asszonyokról. A zaj közepette egyedül Csánky Tamás, a nagyhirü, de kissé
elvénült gavallér szívta hallgatagon szivarját s szinte csodálkozva
eszmélt föl gondolataiból, mikor a társaság mind követelőbben
hangoztatta, hogy most ő rajta a sor:

– Mesélj már te is valamit, öreg!…

Egy huszártiszt átszólt hozzá a dohányzó füstbevesző tulsó szegletéből:

– Csak azt mondd meg, szőke-e vagy barna… Engem csak a barnák
érdekelnek!

A huszár egymaga nevetett ízetlenségén s kaczaja, akár a sarkantyúja
pengése, üresen hangzott el a levegőben. A háziúr kedveskedve feszengett
székén és udvariasságból mosolygott. Egy sárgaarczu emberke: Nicotin
báró pedig a hivatásos dohányzók majomszerü ügyességével röpítette át a
szobán a kandalló torkába tizedik szivarjának a végét.

Egy perczre feszülten figyeltek valamennyien.

– Nos barátaim, – kezdte az őszülő gavallér vontatottan, – én, bár
szégyenlem bevallani, nem igen beszélhetek a szerelemről, mert hát engem
nem szerettek olyan hévvel, mint benneteket… Hogy is mondjam… engem nem
szeretett igazán soha senki.

A komolyság fölengedett, néhányan mosolyogtak, a huszár és egy fiatal
képviselő merészen nevetett az üres cognacos üvegek árnyékában.

A képviselő azután felállt és átment a szomszédos szobába ferblizni
egynehány gavallérral, a kik elunták a várakozást, a huszár pedig
elaludt.

Csánky Tamás jóformán magára maradt a háziúrral és Nicotin báróval a kis
dohányzó szegletében és mivel már nem biztatta senki sem, egyszerre
megoldódott a nyelve:

– Ha akarjátok, bebizonyítom, hogy igazat mondtam, – dünnyögte a
bajuszába és azután, bár homályosan érezte, hogy a cognac és pezsgő
hatása alatt most olyas valamit fog elmondani, a mit holnap megbán, hogy
elbeszélt, még is nekifogott:

– Fiatal gyerek voltam akkor s szüleim a szünidőre egy bajor városkába
küldtek német szóra. Hát bizony eleinte nagyon boldogtalannak éreztem
magamat. A söröző diákok között elfogott a honvágy és csak akkor
nyugodtam meg, mikor egy véletlen eset folytán belekerültem abba a kis
külföldi koloniába, a melyik egy csodaszép franczia asszony körül
csoportosult. Azt hiszem, az egész kolonia szerelmes volt ebbe az
asszonyba. Elképzelhetitek, hogy három nap alatt belebolondultam én is.
Így történt, hogy mikor őszszel haza kerültem, az öregem legnagyobb
csudálkozására, nem németül, hanem francziául beszéltem.

Nagy füstfelhőt fújt maga elé s egy pillanatig hallgatott.

– Első szerelmem volt az az aranyhaju szép asszony és bizonyosan azért
emlékezem rá olyan világosan, annyi sok más kaland után is. Mert hát
rájöttem én arra, hogy csak addig hiszszük mindig újra legutóbbi
szerelmünkről, hogy az a valódi, a míg sodor az élet előre, de ha
egyszer leszámoltunk vele, akkor tündérmesévé lesz emlékünkben az első
szerelem… Az öreg emberek is inkább emlékeznek az anyjuk meséire, mint
azokra a regényekre, a melyeket később elolvastak…

Nicotin báró szeméből kiesett a monokli, azután halkan súgta a háziúr
fülébe:

– Soh’sem láttam az öreget ennyire berugva.

– Ha jól hallottam, az előbb azt kérdezte valamelyikőtök, hogy hol
találkoztam a szép asszonynyal… Nos, hát mindenütt. Reggel már ott
lestem az ablaka alatt, délután pedig, mint a váltóláz, pontosan
beállítottam hozzá. Rendesen a villája mögötti kis kert gesztenyefái
alatt ült. Meleg ifju arcza olyan benyomást tett rám, mintha
aranyhajának a fénye játszadoznék rajta… És azok a feledhetetlen nagy
szemek! Órákig elnéztem volna mozdulatlanul, csak akkor fordítottam
félre vérpirosra vált arczomat, ha véletlenül rám pillantott… Jóformán
sohasem beszéltem vele, ha szólt is hozzám, úgy tettem, mintha nem
hallanám, tudja Isten, olyankor semmi se jutott eszembe. Lehet, hogy ez
bosszantotta, mert igen gyakran hazakergetett. Szinte hallom a hangját,
a mint kegyetlenül a szemembe mondta:

– Kicsikém, ha tudná, hogy milyen unalmas… Maga még nagyon ostoba!

– Megszégyenülve, dühösen rohantam haza, de nem tudtam mihez fogni. Fél
éjszakán át csavarogtam az utczákon, jól kisírtam magamat az ablakai
alatt és másnap már úgy éreztem, mintha én bántottam volna meg őt s hogy
kiengeszteljem, egy virágbokrétát vittem neki az ebédem árából. Odaadni
persze nem mertem, csak úgy véletlenül ejtettem le mellé a padra s aztán
a háta mögűl lestem, mit szól majd hozzá.

De ne higyjétek, hogy mindig szívtelenül bánt velem. Néha kedvesen is
mosolygott és ha jó hangulatban volt, egy délután többször is
megkérdezte, hogy hány éves vagyok. Visszafojtott lélekzettel hazudtam
egy pár esztendőt a tizenhéthez. Erre azonban ő már nem figyelt, mert
vagy a félőrült angol piktort ugratta, vagy az orosz zenezsenire
hallgatott, kinek műveit csak azért bírtuk elviselni, mert szerencsére
Offenbachtól vette őket kölcsön. Őszintén szólva, nem igen szerettem az
ő barátait, egytől-egyig búskomor földönfutók, furcsa rajongók,
félreismert lánglelkek voltak, de talán mind között Harry Gordont, a
szép fiatal amerikait gyűlöltem leginkább. És csodálatos, ezt a
hatalmaskodó, hiú embert a többiek sem szerették, csak azért nem mertünk
vele nyiltan szembeszállni, mert királynőnk pártfogolta őt…

Féltünk a szép asszony kiszámíthatatlan szeszélyeitől és nem hiába!
Voltak napjai, mikor nem tűrt meg maga mellett senkit sem s valószinüleg
ilyen hangulatban volt akkor is, mikor egy este, minden előzmény vagy
elfogadható ok nélkül szépen kiadta mindnyájunknak az utat, mint a hogy
ő mondta: föloszlatta az udvartartását:

– Hát mit bámulnak? Unom magukat, egyedül akarok lenni. Jó éjszakát! –
és ezzel ott hagyott bennünket a faképnél… Az udvarlók elképedve
bámultak utána, én majd hogy sírva nem fakadtam. Az orosz dühösen
dörögte:

– Ha nem lenne asszony, megölném.

– Én is, – sejpítette az angol piktor, miközben a zeneköltő karjába
kapaszkodott.

– Menjünk innét, urak, – szólt gúnyosan Harry Gordon s tettetett
egykedvűséggel indult a kiskert kijárója felé. Lassan ballagtam utánuk,
de a kapunál tovább nem vitt a lábam. Visszaosontam hát és észrevétlenül
elbujtam a jázminbokrok közé, szemben a nyaraló verandájával… Itt
faragtam azután az első és utolsó siralmas versemet… Nagyon soká
ülhettem ott a bokrok tövében, a hold is feljött már az égre s én fázni
kezdtem. Fölszedelőzködtem hát s halkan lopództam kifelé az alvó
kertből. Egyszerre megálltam: előttem az út fehér porondján két árnyék
tűnt fel a tiszta holdfényben. A veranda lépcsőjéről vetődtek oda s
mintha csak két felleg lett volna, melyeket a szellő hajtott össze,
reszketve közeledtek egymáshoz s vesztek bele egymásba egy hosszu
ölelésben.

Az egyik az ő árnyéka volt, de kié a másik?… Tehetetlen vad gyűlölet
fogott el s kétségbeesetten tapostam bele az árnyakba. A minő bolond
voltam, tán így akartam eltiporni őket. Nyilván némi zajt üthettem, mert
az árnyak hirtelenül eltüntek… Hogy értem haza, mai napig sem tudom,
csak arra emlékszem, lázadó boldogtalanságomban becsületszóra fogadtam
meg önmagamnak: nem látom őt többé soha viszont.

– Ohó! – dörmögte félálomban a huszár, – miféle becsületszó… katonai
vagy csak amolyan?…

– Bolond dolog ilyesmit elmondani, – folytatta zavartalanul Csánky
Tamás, – de a legbolondabb még csak ezután jön… Bevallom, hogy az igazi
szerelemben nincs se büszkeség, se önérzet, – harmadnap újból ott voltam
nála s csak még őrültebben szerettem! Ezután is hűségesen eljártam
hozzá. És ő jól bánt velem, egészen megváltozott. Arcza keskenyebb,
halványabb lett, szemei megnőttek s mintha egyszerre észre vette volna,
hogy szeretem, mintha csak most tanultam volna meg a nyelvemen beszélni.
Közelebb jöttünk egymáshoz. Mindenről mertem előtte szólani, csak arról
az estéről, a két árnyékról hallgattam gyáván, pedig ezerszer föltettem
magamban, hogy megkérdem tőle, ki volt a másik.

Egy napon aztán megtudtam mindent!… A szokottnál korábban mentem el
hozzá, de nem találtam őt sem a kertben, sem a verandán. Fölszaladtam
hát a lépcsőn s bejelentés nélkül indultam neki a szobáknak. A kis
szalonban hirtelen megálltam: heves beszéd hallatszott ki a szomszéd
boudoirból.

– Ne hagyj el, édes szerelmem! – Ez volt az első mondat, a mit
izgatottságomban megértettem… Elszorult tőle a szivem. Azután egy
türelmetlen férfihang felelt, szemrehányóan sorolva föl, hogy már két év
óta jár a nyomában, szinte durván vetette a szemére, miért nem gondolta
meg előbb akkor, mikor ő még nem fáradt bele a hajszába… Most már haza
kell mennie… menyasszonya is van otthon, az apja akarja stb…

– A gazember! – sugtam önmagamnak, – fölismertem a hangját. Harry Gordon
volt! Éreztem, hogy mennem kellene, de nem bírtam elmozdulni a
helyemről. Kihallgattam az egész búcsukomédiát, a mit az amerikai
eljátszott s a miben olyan szomorú szerep jutott az én szegény
királynőmnek. Istenem, hogy könyörgött neki, hogy marasztotta, kérte,
szeresse ezután is.

Mind hiába, Harry Gordon menni akart, mi sem kötötte ahhoz az
asszonyhoz, a kit nem szeretett többé… Cak annyi időm maradt, hogy egy
ablakmélyedésbe rejtőzzem, a férfi már ott állt a küszöbön, ő pedig
megalázva futott utána s kétségbeesetten szorította karjaiba. E perczben
jól láttam a Harry arczát: igazán visszataszító volt, a mint lopva
fölpillantott a faliórára s azután sietősen bontakozott ki abból az
ölelésből, a miért én akár az életemet adtam volna oda.

– Mennem kell, mennem kell! – S mialatt még egyszer megcsókolta a
szegény roskadozó asszonyt, hamis pátoszszal súgta: – Mindig szeretni
foglak… Isten veled, édes angyalom!

Csak nagysokára mertem kimozdulni rejtekemből. A szomszéd szobában
mélységes csend volt s mikor beléptem, ott találtam őt az ablak előtt.
Szinte megkövesülten bámult maga elé… Leültem az egyik szék szélére s
kalapomat forgatva kezemben, azon tünődtem, hogy hát mit is mondjak…
Valahol a lakásban ekkor becsaptak egy ajtót s ő a zajra kissé fölemelte
fejét, szemünk találkozott:

– Elment! – dünnyögtem én rekedten. Mintha csak jóval később hallotta
volna meg, a mit mondtam, pár percz multán tompán ismételte szavamat:

– Elment…

Nos és ezzel a szóval kötöttük meg barátságunkat. Nevető szeme csak egy
bolond gyereket látott bennem, könnyező szem kellett ahhoz, hogy hű
barátjára ismerjen… A végzetes nap után órák és órákhosszant ültünk
együtt a gesztenyefák alatt, vagy barangoltunk a hegyek között, mindig
Harry Gordonról beszélve. Mennyit tudott mesélni róla s hányszor
mondatta el velem azt az estét, mikor a két ölelkező árnyékot megláttam
a kert útján – szegény asszony, ezt szerette legjobban hallani. Mialatt
beszéltem, fénytelen szeme égni kezdett s kedves kis kezét a karomba
fűzte… Így élte tovább emlékezetében én velem szomorú szerelmét.

Néha voltak rossz napjai is, ilyenkor sokat sírt. Eleinte nem tudtam,
hogy mit mondjak neki, de egyszer véletlenül ugyanazokkal a szavakkal
próbáltam vigasztalni, melyekkel önmagamat biztattam boldogtalan
óráimban és – csodálatosan megnyugodott. Ezután nem bírt nélkülem
ellenni. Már korán reggel hivatott s csak későn éjjel eresztett el
magától. Én meg boldog voltam, hogy vele lehettem, ott ülhettem a lábai
előtt. Ha pedig megsimogatott, mint egy kis cziczát, nem cseréltem volna
egy királylyal sem.

A későbbi években csakugyan képtelen lettem volna ilyen önzetlen
szerepre, de egy tizenhétéves fiu nagyjából még épp olyan odaadóan,
félénken szeret, mint egy leány. Az az életmód, a mit mi férfiak
folytatunk, higyjétek meg, hozzájárul ahhoz, hogy szerelmünk annyira
más, mint az asszonyok szerelme, mert emlékezem, ifjuságomnak ez
ártatlan, tiszta szenvedélye még nem követelt semmit sem és mindennel
megalkudott.

… Csánky Tamásnak kialudt a szivarja, tüzet kért, azután még halkabban
folytatta:

– Be boldog voltam is én akkor, kár, hogy olyan hamar vége lett. A
szünidő lejárt s én napról-napra halasztottam a hazautazást. Azt
sürgönyöztem az apámnak, hogy beteg vagyok, – ő meg azzal válaszolt, ha
nem jövök, hát értem jön. Ez volt halálos itéletem. Rohantam az én szép
szőke asszonyomhoz, azután együtt sirdogáltunk… Néhány órával a vonat
indulása előtt elmentem még egyszer hozzá búcsuzni…

Ti is búcsuztatok bizonynyal sokszor életetekben, tudjátok, hogy mi az!
A míg ott voltam nála, jóformán semmit sem tudtam beszélni, csak néztem
rá és csókoltam a kezét… Végre is ő figyelmeztetett, hogy mennem kell.
Ebben a perczben úgy éreztem magamat, mint az olyan ember, a kit szíven
lőttek, de nem fáj semmije, nem is tudja mi történt vele, csak egy
lökést érzett a mellében és mégis sejti, hogy meg fog halni… Olyan
gyenge lettem, mintha a múló perczekkel egy láthatatlan sebemből elfolyt
volna a vérem; alig bírtam fölállani. Szótlanul csókoltam meg a kezét,
mert féltem, hogy hangosan fölsírok, ha beszélni kezdek, ő homlokon
csókolt, azután indultam kifelé.

De alig értem az ajtóig, elfogott a zokogás és a következő pillanatban
eszemet vesztve rohantam vissza hozzá, oda borultam elébe a földre és
arczomat az ölébe temettem. Vigasztalóan simogatta a fejemet és olyan
kedvesen beszélt hozzám:

– Szegény gyerek… hisz régen tudtam… No ne sirjon kicsikém, idővel majd
ez is elmulik!

Végre két keze közzé fogta arczomat és maga felé emelte. Ekkor láttam,
milyen végtelenül szomoru a szeme… Homályosan éreztem e perczben, hogy
kellene valamit mondanom, valamit búcsuzóul és szinte önkénytelenül
kiáltottam:

– Mindig szeretni foglak… Isten veled édes angyalom!

Az utolsó szavakat talán már nem is én mondtam: ezek voltak a Harry
Gordon búcsuszavai.

– Harry? – sikoltotta az asszony szívszakadva, azután a karjába kapott s
kétségbeesett szenvedélylyel megcsókolt… Bennem búcsuzott el másodszor
örökre a szerelmétől… De csak pillanatig tartott őrült önfeledtsége,
észretért és eltaszított magától:

– Kicsikém, Isten vele!…

Tudtam, hogy nem látom őt többé viszont, támolyogva mentem ki az ajtón,
szédültem a csókjától…

… Nos barátaim, az a csók, a mit akkor kaptam, egy másiknak szólt, –
annak az eltévedt csóknak a párját kerestem azután egész életemen át s
nem találtam meg soha, ezért tudom hát, hogy engem senki sem szeretett
igazán.




KÁPRÁZAT.

Ott üldögéltünk a Santa Maria della Salute aljában s gondolásunk
énekelve ringatta csolnakát. Venezia, mint a tenger délibábja, úszott
előttünk a holdfényes vizen. A Canale-grande már mélyen aludt büszke
palotái között. A szerenádok elhangzottak, csak egy-egy elkésett gondola
siklott el zajtalanul a lagunák néma világába.

Szemközt a Desdemona palotáján kinyíltak a holdfényben az erkélyek
porphyrrózsái, amarra túl a Piazzetta előtt, akár egy nádaserdő,
emelkedett ki a vízből a gondolatartó póznák sokasága s fenn a magasban
a Campanile angyala, mintha repülni akart volna, aranyszárnyait
lebegtetni látszott az éji világban. A Torre dell’ Orologio érczóriásai
komoran kongatták a múló időt.

A hold korongja megkerülte a San Giorgio harangtornyát s fénye libegve
terült el a Giudecca szunnyadó vizén. A kicsiny csillagok is lejöttek
fürödni a zsongó habokban. Ragyogva bukdácsoltak a vízben, aztán ölre
kapták őket a hullámok s szakadatlanul futkostak velük fel-le a Santa
Maria márványlépcsőin, mintha oda akarták volna vetni csillagkincsüket a
fehér koralltemplom lábai elé.

Valaki mellettem a vízbe dobta czigarettáját… egy pillanatra kioltott
egy csillagot. Feltekintettem: megint csak Gruzinszky zavarta a
hangulatomat!

Micsoda bolondos játéka a sorsnak, hogy úton-útfélen találkoznunk kell
ezzel a különös emberrel és pedig már négy vagy öt napja. Csak annyit
tudtunk róla, hogy valami lengyel festő. Egy szállodában laktunk s a
képtárban véletlenül megismerkedtünk vele. Bemutatkozott. Azóta aztán
ott volt mindenütt, a hová csak néztem.

Sovány, kissé hajlott alakja, keskeny, beretvált arca váratlanul bukkant
fel itt is, ott is a szűk utczák fordulóinál, elénkbe toppant a
templomok homályából, az akadémia szobrai mögül, vagy a Doge-palota
valamelyik rejtett ablakmélyedéséből.

Mohó, szinte tolakodó kiváncsisággal leste ilyenkor, mit bámulunk,
melyik műremek ragad el bennünket. Bevárta, hogy elteljünk a
gyönyörködéssel – s akkor félvállról odavetett gúnyolódással
hervasztotta el lelkesedésünket. Emlékezem, szavai megannyi
ostorcsapásként hatottak rám.

A Palazzo Ducaleban kicsinylő mosolylyal nézett a mennyezetre:

– Pusztulás itt minden! Nem látja, hogy sápad, vénül a Veronese
világhódító Veneziája?… Hm! maholnap barna éjszakába tünnek a Tintoretto
paradicsomi szentjei is…

Az akadémiában mögém lopódzott:

– Veszi észre, mint halnak meg perczről-perczre a vásznon Tiziano
szinei?… Huh, megindul a freskók alatt a vakolat… Ehol ni a bájos
Carpacciok, mivé lett a kis szőke szent Ursula!… Csak a hírét nézik ezek
az ostoba angolok!… És a Bellini madonnái? Rájuk sem ismerek, de azért
csak csodálja meg aranyporos levegőjüket, holnapra összedűlhet a San
Zaccaria, meg az az öreg Frari…

Kegyetlenül tudott ilyenkor nevetni:

– Pusztulás itt minden! Megeszi a mocsár Veneziát!

Sohasem fogom elfelejteni az arczát, mikor egyszer fanyar vígsággal
mutatott fel a gondolából a Palazzo Pisani megrepedezett homlokzatára:

– Nos ugy-e, még a maga nagy illuziói is elférnek ezekben a
repedésekben?

… A mennyire jól illik a Dogek városához a szomorúság, olyan
visszataszító hatású volt ebben a keretben a Gruzinszky czinikus
keserűsége.

Most is gúnyosan mosolygott s halkan fütyörészni kezdett. Kisvártatra
felém fordult:

– Mit bámulja olyan fáradhatatlanul ezt a romhalmazt?

Ekkor már igazán elvesztettem türelmemet. Boszusan feleltem:

– Elég legyen Gruzinszky úr!… Ugyan minek mérgezi meg a hangulataimat?
Nem keserűséget jöttem ide keresni, hanem lelkesedést.

Egy pillanatig meglepetten nézett rám. Gondolkozni látszott. Aztán
lehajtotta a fejét és szomorúan sóhajtott fel. Abban a perczben
csakugyan azt hittem, nem is ő, hanem valaki más ül mellettem, – annyira
megváltozott. Kék szemében elapadt az örökös gúny és mintha eddig csak
lárvának viselte volna azt magán, most, hogy lehullott róla,
rokonszenves lett emberien szenvedő arcza.

– Igaza van, – mondotta halkan, – nem volt jogom hozzá! Bocsásson meg!

*

– Bocsásson meg!… És mégis!…

Arcza ismét kemény és kellemetlen lett, de aztán, mialatt szeme
elkalandozott a holdfényes tengeren, lassan megnyugodtak a vonásai:

– Nem, nem hibáztam nagyon, mert maguk csak a fonnyadó rózsákat, az
enyészetet nézik, én pedig láttam virágjában, az igazi, az egyetlen
Veneziát… Fiatalon jöttem ide valakivel, a kit nagyon szerettem.

Olyan szomorúan mondta ezt! Azt hiszem, ekkor bocsátottam meg
Gruzinszkynak, megbocsátottam, mert sajnálni kezdtem őt.

Az áprilisi szellő fellebbent az Adriáról. A kis társaság odább húzódott
a lépcsőn, védettebb helyre bujt. Mi ketten ülve maradtunk. Gruzinszky
hozzám hajolt és mohó sietséggel kezdett beszélni, úgy, mint a hogy csak
az olyan ember beszél, a ki soká hallgatott.

– Igen, ide jöttünk megünnepelni a szerelmünket… Rövid történet: egy
farsangos éjjel… egy rózsa… egy levél s egy gyöngyfüzér…

Bolondnak tart? pedig most már nem vagyok az, csak akkor voltam őrült
mikor hozzákötöttem a sorsomat… De nem panaszkodom, minden boldogságot
meg kell váltani. Minden csóknak, minden ölelésnek egy sóhaj az ára s
higyje meg, az a szerencsés ember, a ki előre fizet; én a csókok után
fizettem s… fizetek egész életemen át.

… Oh milyen szép is volt az az asszony! Északról hoztam ide. Venezia
volt az igazi hazája! Itt nyílt ki teljes pompájában. Illett hozzá annak
a hajdani márványvárosnak a ragyogása. Aranyosabb lett a haja, melegebb
az a feledhetetlen nagy szeme, könnyebb a járása. Festő vagyok, tudom
mire képes a művészet: nála szebbet nem teremtett soha. Hiszi-e, hogy
még a kis gyufaárus-fiúk is megfordultak utána a Piazzettán?… Ejh, még a
boldogság is megállt előtte, elfeledkezett odébb menni.

Gruzinszky egy pillanatra elhallgatott. Gyorsabban szívta be a levegőt,
aztán ismét beszélni kezdett:

– Szerettem őt s ha olykor lustán hevert ott mellettem a gondolában,
elragadtatásomban csak néztem és nem volt szavam. Ő mosolygott s talán
szeretett is ilyenkor, – nem tudom, soha sem mondta. Különben helyette
is eleget mondtam én. Őszintén szólva, nem ismertem a lelkét, még akkor
sem tudtam, hol járnak a gondolatai, mikor a karjaimban tartottam! Csak
gyanakodtam, folyton gyanakodtam… Eleinte pusztán a gondolatai szöktek
el előlem. A farsangi éjszakán aztán a mosolya is hűtlen lett hozzám…
másoknak is adott belőle…

– Az a farsangos éjjel? Mit mondjak önnek róla?… Soha sem látta a
carnevált Veneziában? … Ezeregyéjszakai káprázat az. Tarka volt a
Canale-grande. Virágos gondolák felett picziny lampionok szines ezrei
úsztak a vizen. Gittárszó hallatszott még a hullámok játékában is. A
Márkus-templom körül égett valamennyi lámpa, Carneval herczeg pajkos
menete vonult fel a Prokuráziák alatt. Lisztes képű Pierrók, kaczér
Colombineek furakodtak át a tömegen, a Szt. Márkus galambjainak nem volt
helyük a téren. Szerelemről suttogtak ott Európa minden nyelvén azon az
éjszakán.

Mi az emberáradatban jártunk. Ő víg volt nagyon, mosolyogva tekintgetett
jobbra-balra s nem figyelt reám, mikor szólítottam. Egyszerre…

– Nos?

– Valahogyan elszakadtunk egymástól: elvesztettem a tolongásban…
Nyugtalanság fogott el. A mit azelőtt szépnek találtam, utálat lett
nekem az a farsang. A szerenádosok hamisan kezdtek énekelni… Fullasztó
volt a lég. Féktelen sietséggel kerestem mindenütt, – persze hiába, –
végre is haza futottam.

Még nem volt otthon. A kapu alatt vártam reá. Rövid idő múlva lihegve
érkezett meg.

– Hol jártál? kiáltottam türelmetlenül.

– Kerestelek! – mondotta erőltetett egykedvűséggel.

Aztán, mialatt felhaladtunk a kis palota lépcsőjén, úgy tett, mintha
nagyon haragudnék.

Oh én őrült! hogy engesztelgettem, milyen alázatosan csókolgattam azt a
kedves kicsiny kezet, a melyet nem tudok elfeledni… Azok a kezek!

Gruzinszky maga is észrevette, hogy milyen izgatott hangon beszél.
Czigarettára gyujtott, de alig szippantott egyet-kettőt, türelmetlenül
eldobta.

– Nos, hát kibékültünk. Ő adta a nagylelkűt, én pedig… ha végig
simította a homlokomat, mindent elfeledtem…

Másnap hamvazószerda volt. Marion a templomba ment. Minek? Látja, milyen
bolond az ember, akkor nem jutott eszembe, hogy soha sem jár templomba.
Én otthon maradtam, valami sürgős megrendelésem volt. Kint festegettem
az erkélyen. Délfelé járt az idő, mikor haza tért. Arcza ki volt pirulva
és most, ha visszagondolok, emlékezem, milyen lázas sietséggel, milyen
szokatlan részletességgel számolt el minden lépésről, a mit tett. Ha egy
asszony ilyenkor sokat beszél, azért teszi, mert el akar valamit
hallgatni. Feltűnően engedékeny és kedves volt hozzám. Akkor nem
töprengtem ezen. Megcsókoltuk egymást és dolgoztam tovább. Ő a
mellékszobában dúdolgatott. Egyszerre hangokat hallottam, azt hittem,
hogy a szolgának parancsol valamit. Mikor feleszméltem munkámból, csend
volt. Kis vártatva ugyanaz a férfihang ütötte meg a fülemet. Úgy
emlékezem, ekkor rögtön felugrottam és bementem a szobába. Egy
ismeretlen úr állt előttem. Bemutatkozott. Valami orosz herczeg volt.

– Bocsásson meg uram, hogy zavarom, – mondotta vontatott hangon – de
megakartam tekinteni ezt a kis palotát, miután eladó!

– Ah úgy, – dörmögtem én tüntető hidegséggel s dühösen mértem végig az
idegent. Csinos ember volt, olyan, mint a minők az orosz gárdatisztek.
Hatalmas karcsú alak, finom kezek, nőiesen lágy vonások, hegyesre
nyírott szakál… az a typus a melyik a legtöbb asszonynak tetszik.

Kimérten, de leereszkedő udvariassággal viselkedett. Sokat beszélt
utazásairól, a művészetről, mondott néhány burkolt bókot Marionnak s
végül megvette egyik tájképemet. Mikor kifizette az árát, Marion
elpirult. Talán szégyelte, hogy csak egy szegény festőt szeret.

Miután magunkra maradtunk, szótlanokká lettünk mind a ketten. Ő
durczásan fordította félre a fejét valahányszor rá néztem, – kerülte a
tekintetemet. Egész nap rossz kedvünk volt, csak estefelé lettünk
vígabbak: akkor vettem neki azt a rózsát.

A rózsa!… Még másnap is feltűzte fehér ruhájának csipkefodrai közé… Ott
álltam mellette az erkélyen. Soha sem volt olyan szép, mint abban a
perczben. Kecsesen dűlt a párkányra, fiatal meleg teste alatt, tán még a
márvány kék erecskéi is megéledtek. Rajongó zavarral néztem őt, szemem
szomjasan csüggött finom nyakán, rejtélyes kis arczának vonalain. Ah
őrület! Arany haja meggyujtotta körülöttem egész Veneziát… Nem, nem
merek visszagondolni rá… hagyjuk ezt…

A festő összeszorította ajkait.

– Hát igen, most már emlékezem… Ott álltunk egymás mellett. A
Canale-granden lassan közeledett felénk egy gondola. Marion levette
kebléről a virágot s hanyagul játszadozott vele. Kicsiny szalagos
legyezője e pillanatban lecsúszott karjáról, – a földre hullott.
Lehajoltam érte és – mikor feltekintettem, a rózsa nem volt többé
kezében.

– Hová tetted a rózsát?

– Én,… én?… Leesett.

Féltékenyen hajoltam át a könyöklőn. A gondola akkor tünt el az egyik
laguna hajlásában. Be sem várva mentegetőzését eszem nélkül rohantam le
a lépcsőn… Beleugrottam az első gondolába, a mi az utamba akadt.
Rákiáltottam a Marinaiora:

– Siess, evezz utána! Hamar!… Ott van!…

… Végre utólértük a csolnakot. Az orosz hevert benne közönyös arczczal.
Úgy tett, mintha nem ismerne, elnézett a fejem felett. Tomboltam
dühömben, szét tudtam volna tépni azt az embert, de hallgatnom kellett,
mert a virágot nem láttam nála. Elrejtette.

Esteledett, mire haza értem. Marion ismét az erkélyen állt s az alkonyi
fényben, jól láttam, egy levelet olvasott. Meghallhatta az ajtónyílását,
mert hihetetlen gyorsasággal összetépte a levelet s mikor melléugrottam,
már nem volt a kezében. Ledobta azt is, mint a rózsát.

– Marion! Marion! – kiáltottam vak haragomban – megcsalsz… nem szeretsz!
– Szédültem, tántorogtam, magam sem tudom, mit mondtam még, mit tettem.
Csak arra emlékezem, hogy megmarkoltam törékeny vállát, nyakáról
letéptem a ruhát és rázni kezdtem, mint egy őrült. Magamhoz szorítottam,
hogy a lélegzete is elállt, aztán félrelódítottam. Remegve, görnyedten
tapadt a falhoz, én pedig lerogytam a földre és sírni kezdtem, mint egy
asszony.

Alattomos gyülölettel nézett rám egy ideig, olykor megvillant a szeme.
Utóbb kiegyenesedett s hátra simította arczába csüggő haját. Lassan
közeledett felém, hol magasra tartotta fejét, hol meg, mint egy macska
kecsesen hajolt előre… Most már sejtem, hogy ezekben a változó
mozdulatokban nyilatkoztak meg számító tervei. Még ekkor nem tudta, hogy
mit tegyen. Aztán egyszerre határozott. Szeliden, engesztelően
mosolygott rám s letérdelt mellém a földre. Simogatta, czirógatta a
fejemet, csitított akár egy gyereket, végül mikor már egészen a
hatalmába kerített, oda kinálta az ajkait…

– Jó volt?… Kell még? – suttogta csábítóan s mielőtt felelhettem volna
még egyszer – ezerszer megcsókolt. Lehet, hogy soha sem szeretett, de
békítni, csókolni úgy tudott, mint senki e világon.

Részegen néztem a szemébe, hiába megint csak én voltam a vesztes.

Gruzinszky eltakarta az arczát.

– Oh, miért nem tudok szabadulni ezektől az emlékektől… Úgy égetnek még
most is… Bolondokat mondok, össze kell szednem az eszemet. Rövid leszek.

– Igen, hát a gyöngyfüzér! – a festő keserűen felkaczagott, a kis
társaság meglepetten figyelt egy pillanatra, aztán tovább beszélgettek.

– Az a gyöngyfüzér, – mormogta a lengyel fájdalmasan, – szerelmünk első
napjaiban ott látta meg Marion a Márkus-tér valamelyik boltjában,
Vágyakozott utána soká, de nekem nem volt elég pénzem hozzá. – Nagy
jelenetünk után, a mint ott térdelt mellettem, egyszerre szemembe
ötlött, hogy összetépett ruhája alatt meglátszik a nyakán kezem
szorítása. Borzasztóan elszégyeltem magamat. Könyörögtem neki, bocsásson
meg… Aztán eszembe jutott valami:

– Marion, kedvesem, holnap betakarjuk az én durvaságomat. Akarod? Reggel
elhozom a gyöngyfüzért, milyen jól fog illeni a te királyi nyakadra!

Bólintott s különösen kezdett nevetni.

Másnap még aludt, mikor felkészültem. Óvatosan csókoltam meg a haját…
Később mikor felidéztem emlékezetemben ezt a perczet, eszembe jutott,
hogy mosolygott álmában. Sietve indultam a Márkus-térre. Korán jöttem,
még várnom kellett, csak egy óra múlva nyitották ki a boltokat. Gyerekes
boldogsággal vittem haza az ékszert. Előre örültem az örömének. Halkan
nyitottam be a szobába… Nem volt ott. Kimentem az erkélyre. Még egyszer
megnéztem a gyöngyöket. Aztán vártam; ismét keresni kezdtem. Az idő
mult, Marion nem jött. Végre is elvesztettem a türelmemet. Lefutottam a
portáshoz. Senki sem látta elmenni. Kerestem össze-vissza, törtem,
zúztam, a mi a kezembe akadt… azt hittem, eszemet vesztem. Őrjöngve
rohantam vissza a szobába… ekkor megtaláltam a levelét. Az ő írása!
Reszkettem egész testemben. Csak ennyi állt a papiroson:

«Köszönöm a gyöngyöket, de nem várhatom be őket. Add oda majd annak, a
kit utánam szeretni fogsz.»

Nem tudnám elmondani, mit éreztem akkor. Abban a perczben meghalt bennem
valami…

Irgalmas Isten! mennyit kerestem őt, bejártam Veneziának minden zugát.
És mentől több helyen kutattam hiába, annál üresebb lett nekem ez a
város… elhagyott pusztaságot láttam mindenütt. Menekültem innen, csak
azt a gyöngyfüzért vittem magammal, most is őrzöm még… nem adtam oda
soha senkinek.

*

A festő két kezébe temette homlokát. Hosszasan hallgattunk. Mikor ismét
felvetette tekintetét, a holdfényben könnyesnek láttam a szemét, de
arczára már visszaerőltette a sivár kifejezést:

– Sok idő mult el azóta, – dörmögte vontatottan, – gyakran eljöttem
Veneziába, most vagyok itt utólszor, hiába kerestem a tündérvárost, nem
találtam meg többé. Nyugodtan nézem, nem fáj a szivem, mert hiszen
egészen más valami lett azóta belőle. A lagunák szennyesek, a kihalt
paloták falai megrepedeztek, a képek elhalványultak és tudja-e, hogy a
hajdani szivárványhíd, – a Rialtó méltó helyévé lett annak a
csőcseléknek, a melyik manapság rajta tanyáz. Mesés gyorsasággal
pusztult el ez a város! A mi megmaradt belőle, nem Venezia többé… csak
az enyészete.

Tétován nézett reám, aztán habozva folytatta:

– Érthetetlen miért csudálják ezt a pusztulást… Vagy hát én tévednék?
Csak énnekem szürke az ég, tompák a szinek, romok a paloták? Oh mondja,
miért van ez így, miért nem láthatom Veneziát olyannak, a minő hajdan
volt… miért nem láthatom olyannak többé soha?…

– Soha! – ismételtem önkénytelenül Gruzinszky utolsó szavát. Aztán
odafordultam hozzá:

– Örökké szép marad ez a város, de az igazi Veneziát csak annak a
szemében láthatjuk meg, a kit szeretünk…




UTOLSÓ TAVASZ.

Lassu, öreges léptekkel indult el… Körülötte nyüzsgött az utcza népe s a
tovamenők olykor udvariatlanul lökték meg az ezüsthaju gavallért.
Haragosan pillantott ilyenkor fel, kissé megrázta a fejét és botjával
nagyot koppantott a kövezetre… Rossz kedvében volt, pedig a nap
tündökölve sütött feje felett s mint madárszántotta azurfolyócska,
kéklett a házak között a tavaszi ég keskeny szalaga. Lázas nyugtalanság
reszketett a légben. Az emberek siettek, mosolyogtak, mintha örülnének,
hogy élnek, mintha mindannyiuk szivét átjárta volna az az ébresztő
szellő, a mely túl a nagy városon, nyíló virágok völgyében született.

Csak a hajdan olyan hires, mulatós gavallért kerülte el a nyugtalanító
tavaszi fuvallat; nem ébredt többé az ő kiégett szivében egy vágyódás,
egy érzés, egy kicsinyke napsugár sem. Még a régmult idők emlékei is
olyan hidegek, színtelenek voltak, olyan egyformák fiatalságának
annyiszor megújuló szerelmei, sőt azok az asszonyok is, a kik életében
útjába akadtak, – most, hogy visszagondolt reájuk, – hasonlítottak
egymáshoz. A nevüket jóformán elfeledte, megkülönböztetni sem tudta már
őket, – ép úgy mint az éveket, a napokat, melyek közül, úgy érezte e
perczben, egy sem volt szebb, egy sem volt boldogabb a többinél.

– Vége mindennek, – gondolta leverten s körülötte ezalatt valami nevető
ellenmondásként nyüzsgött tova a tavaszi élet. Hiába! mint a hogy az
ifjuság sohasem oly fiatal mint tavaszszal, az öregek sem érzik magukat
soha annyira véneknek, mint akkor, mikor megéled minden, megy előre a
nyár felé s elhalad mellettük, – mellettük, a kiknek már nincs hová
menniök.

Baji Gábor is nagyon öregnek és fáradtnak érezte magát… a szíve volt
szomoru! – Előttem is, mögöttem is nagy semmi, ez lenne hát az életem!
Egyedül vagyok, egy árva emlékem sincs, amitől felmelegedhetném,… csak
legalább még egyszer bírnék valamit érezni, tudom Istenem, annak az
emlékét megőrizném!

Megnézte az óráját, ásítozni kezdett, rettentően unta ezt a czéltalan
bolyongást. A wist-partieja csak hatkor kezdődik, addig valahogyan agyon
kellene ütni az időt… de hát hová menjen?… Ekkor egyszerre eszébe
jutott, hogy néhány nap előtt egy levelet kapott. Valami régi ideálja
írt neki. Vagy negyven év előtt szerették egymást. Az asszony a szakítás
után az isten háta mögé, Erdélybe szökött, bár levelében úgy mondja,
hogy külföldön élt, – többé nem találkoztak és most felköltözött a
fővárosba, ír neki s hívja, hogy látogassa meg.

Még az arczára sem emlékezett… Szőke volt-e vagy barna, nem tudta már,
de hát az különben is mindegy, azóta bizonynyal megőszült…

– Mit akarhat? – kérdezte magától egykedvüen, – elmenjek, ne menjek?…
Ejh! – és gyorsabb léptekkel neki indult.

Mikor felhaladt a kis palota lépcsőjén, minduntalan megállt.

– Be rossz lépcsőket építenek manapság, – dörmögte ősz bajuszába és
reszelgetni kezdte a torkát. – Ördög vigye, csak a regényekben szép az
öregkor; ha azoknak a gazembereknek, a kik leírják, úgy fájna a derekuk,
mint a mienk, nem hazudoznának annyit össze az ezüstfürtök, meg a
nagyapók romantikájáról.

Mire felért az emeletre, kimaradt a lélegzete, várt egy ideig,
köhécselt, aztán kihúzta magát és becsengetett.

Pergamentképü, rozoga inas nyitott ajtót.

– Fogad a méltóságos asszony? – Igen, – no itt van a névjegyem.

Az öreg inas, a ki bakter lehetett hajdanában valahol Csángó-Hétfaluban,
mintha csak az éjfelet kiabálná, nagy hangon harsogta a Baji Gábor
fülébe:

– Parancsoljon besétálni a vizita-szobába, de instálom, várni köll ám
egy cseppet.

– Csak jelentsen be, – dörmögte Baji, mialatt agglegényes pontossággal
igazított a nyakkendőjén s átlépte a kis szalon küszöbét… A szobát
elözönlötte a tavaszi fény, köröskörül mindenütt virágok nyíltak s a
kedves ódon levendula szaga még átküzdötte magát a divatos új párfüm
nehéz illatán.

A gavalléros öreg úr leült az egyik karosszékbe.

– Hiába, mindig csak várni kell, gondolta ásítozva és már meg is bánta,
hogy eljött ide. – Az asszonyok mentől öregebbek, annál tovább
öltözködnek s annál inkább megváratják az embert… Különben a mi ő
méltósága korát illeti, attól ugyan holnapig is lophatnám itt a napot.
Nem értem a nőket, hisz nekik még csak borotválkozniok sem kell… Vajjon
mit csinálhat most? A haját, a ruháját igazgatja, talán még be is
pouderezi az arczát! Ugyan mi a manónak!

Forgatni kezdte az újján nagy pecsétgyűrűjét, a mi nála mindenkor az
unalom jele volt, aztán gondosan lefricskázott egy porszemet
kifogástalan kabátjának bársony hajtókájáról…

Körülnézett a szobában. A régi bútorok közé tolakodóan vegyültek a
modern angol karosszékek, a vékonylábu, finom iróasztalon a tűzbenégő
tifani váza mellett bájos Alt-Wien-virágtartóban orgona-ág hajladozott…
A zongorán, lehajtott fejjel egy úrnát vivő kis tanagra-figura állt,
vagy tán inkább jött feléje. A kandallón márványoszlopos empire-óra
ketyegett s ingáján libegve szállongott a nagy Napoleon császári madara…

Mindez olyan idegen volt neki, semmit sem ismert többé ebben a szobában,
mihez sem fűződött semmi emléke, – akkor régen, más bútorok, más levegő
lehetett az asszony körül. – Közvetlenül előtte a háromlábu asztalkán
selyemkötésü könyv hevert. Nem mert hozzányulni, – bizonyosan valami
Ohnet-regény!… Hanem aztán, a mint vizsgálgatta, egyszerre a szemébe
tűnt, hogy a könyv sokat forgatott lapjai közül egy szárított virágnak a
szára kandikál elő.

– Vajjon kitől kapta ezt a virágot, hogy így őrzi? – gondolta és
gúnyolódó kedve egyszeribe elszállt,… szomoru irigység fogta el. Ezen a
tündöklő tavaszi napon a legkisebb érzést is megirigyelte ő az
emberektől. Végtelenül üresnek, czéltalannak látta az életét. Mit nem
adott volna most egy maroknyi érzésért, egy kicsinyke melegségért! És
még csak nem is okolhatott senkit sem azért, hogy ilyen egyedül maradt a
sötétben, az élete végén. Maga volt a hibás, az új szerelemért mindig
megtagadta a régit. Összetépte a leveleket, a száraz virágokat a tűzbe
dobta, addig-addig, míg egy napon, mielőtt új szenvedély lobbanhatott
volna fel a szivében, kigúnyolta, elfeledte a legutolsó szerelmét. Így
maradt ő emlékek nélkül.

Ha az ember szomorú, akkor már nem unatkozik. Baji Gábor keze sem
játszott többé a pecsétgyűrűvel, fáradtan nyilt ki az ölében;
meggörnyedve, csüggedten ült ott mozdulatlanul mindaddig, míg egyszerre
valami fénysugár nem tévedt a szemébe. Lassan emelte fel szép ősz fejét
és a hogy körülnézett, tekintete megakadt egy képen, melynek üveglapját
most érhette el az ablakon beömlő napfény. Az üvegen ezer szilánkra tört
a napsugár s visszaverődve aranyos özönnel árasztotta el a szoba
legsötétebb szegletét is. Világosabb lett e perczben a vén gavallér
körül a világ és csodálatosan, – minden fény arról a képről sugárzott
feléje.

A nagy csillogás szinte elvakította s csak, miután egy ideig merően
nézett a képre, vált ki lassan a ragyogásból két sötét pont:… két
bánatos fekete szem tekintett reá.

Baji Gábor kiváncsi lett, felállt és megindult a szoba tulsó szöglete
felé, közbe pedig ámulva pillantott azokba a mélytüzü, panaszos
szemekbe, melyek mint egy varázsütésre, – rég feledett emlékeket
keltettek életre a lelkében. Oh, ezek a szemek valaha szerelmesen
csüggtek rajta, egy messze nyári alkonyaton karjaiban tartotta azt a
karcsu lenge testet s vállára hanyatlott az a fekete fürtös asszonyfej,
a melyet most már tisztán látott az üveglap mögött.

– Ida, – sóhajtotta halkan, – soh’sem hittem, hogy viszontlátjuk
egymást! – Kicsinyke gyöngédség lopódzott a szivébe. Az előbb még egy
emléke sem volt és most, mentül inkább közeledett a pasztellképhez,
annál több s annál szebb emlék jutott eszébe. Tisztán látta maga előtt
azt a madárdalos mezőt, amelyen hajdan, fiatalon haladtak ők ketten át;
látta a hársat ringó lombjaival, mely alatt örök hűséget, örök szerelmet
esküdtek egymásnak. Egyszerre dobogott a szivük, egy lehelletben szállt
el ajkukról a lélegzet, egyetlen egy árnyékot vetett ölelkező alakjuk a
mező virágaira… Akkor igazán hitte ő maga is, amit esküdött, – de egy
hónap mulva már mindent elfelejtett. Az asszonynak maradt a szerelem és
a bánat, – ő bizonynyal hűségesen megőrizte azt…

Emlék emlékre torlódott lángra gyujtott képzeletében. Mindazt a szépet,
a mit átélt, szerelmét, a mit annyiak között osztogatott el,
összegyüjtötte gondolatában s ráruházta erre az egy asszonyra, mintha
csak ő érte vert volna a szíve elmult ifjuságában, mintha ő lett volna
egyetlen szerelme.

Közelebb hajolt az arczképhez, mohón, meghatottan nézte a finom
vonásokat, az arczon a halvány pirt, a melyből minden tavasz napfénye
vitt már el valamit. Aztán egyszerre, – talán a képről visszaverődő
sugárözön szállt a szivére, melegség fogta el egész valóját. Szive
gyorsabban vert e perczben mint valaha, de hisz a haldokló madarak is
erősebben csapkodnak szárnyukkal, ha már lehullottak a földre, mint
akkor, mikor még repülni tudtak.

Baji Gábor elfelejtett gondolkozni. A keret mellett két oldalt
odatámasztotta tenyerét a falnak, féltérdét megvetette egy kicsiny
kereveten és még inkább előre hajolt. Mind jobban, mind közelebbről
akarta látni a kedves arczot, pedig homloka már csaknem a képhez ért,
lehelletétől elhomályosult az üveg… és aztán, még egy pillanat s maga
sem tudta hogyan, megcsókolta a gyermekes ajkakat. – A fiatalságát
csókolta meg!…

Önfeledtsége csak egy perczig tartott. Úr Isten, ha meglátta volna
valaki. Riadtan fordult hátra…

És, csakugyan meglátta valaki: egy öreg ember nézett rá zavarodottan a
tükörből. A saját arczát pillantotta meg s válla felett annak a szép
ifju asszonynak a barna fejét. Olyan közel voltak egymáshoz az a
mosolygó, tiszta női arcz s az ezüst haju öreg gavallér és közöttük
mégis elfért egy egész hosszu élet.

A lakás tulsó végén egy ajtó csapódott. Baji Gábor összerezzent. – Most
mindjárt jönni fog, de nem a mosolygón bánatos szép Ida, hanem az ősz,
törődött öreg asszony, a ki majd fénytelen szemmel néz reá és elűzi az ő
szivéből fellobbant emlékeit, lehűti, megdermeszti ezt az utolsó
melegséget, a mit pedig úgy szeretne megőrizni.

Hirtelen összegombolta kabátját s akár egy tolvaj, a ki nagy kincset
rabolt, elindult az ajtó felé. Szinte futva haladt át az előszobán, ment
le a lépcsőn, ment és vitte magával, vitte a szivében az utolsó tavaszt.




A KISÉRTET.

… Hát csakugyan meghalt szegény Julie tante!… Hosszan néztem ki az őszi
ködbe. És mentől jobban leereszkedett az alkony a vigasztalan tájra,
annál inkább élni kezdett lelkemben az ő emléke. Szegény öreg néni,
hányszor hívta a halált, vajjon hogy nézett most a szemébe?

Még mindig ott álltam az ablaknál és bámultam ki a ködbe vesző csupasz
fákra. Alattuk, mint megannyi haldokló emlék, reszketett meg néha a
tavalyi lomb. Régi dolgok jutottak eszembe. Mintha csak ódon,
aranycsattos könyvben lapoztam volna, a melynek minden lapját Julie
tanteról irták tele, megéledt előttem az emléke. Mindjárt a legelső
lapon, úgy, a hogy hajdan szokták, ott volt az ő képe. Ódivatu finom
rajzocska, olyan pontos, hogy meglátni rajta keskeny arczának minden
barázdáját, hófehér haját, mélyen fekvő szemét, mely olyan sötéten,
fénytelenül bámult olykor órákhosszant a semmibe, s a furcsa öreg
gyűrűket újjain…

Magam előtt láttam ebben a perczben Julie tanteot, olyan világosan, mint
régen gyermekkoromban, mikor leküldtek hozzá nyaralni s heteken át
voltam vele együtt. Jól emlékezem, nap-nap után ott fogadott bennünket
gyerekeket a zöld szalonban, mely olyan kopott volt, mint az egész háza,
mert ő nem igazíttatott semmit sem a lakásban.

– Minek, hiszen talán csak meghalok nemsokára! – szokta volt mondani, –
kitart, a míg én élek. – És azután élt tovább, azt hiszem, túlélte a
butorait. Közülünk is, a kik ott játszottunk a térdei körül, meghalt már
egy-kettő; elköltözött Klementina, az öreg komorna is, a kit Bécsből
hozott magával vagy hatvan év előtt s a ki az utolsó időkben már mankón
vitte be a tantenak a selyemrojtos szivárványszínü shawlt, de azért nem
fogadott helyette mást: «úgy is meghalok nemsokára!»

A kocsis, az inas, mind csupa remegő fejü aggastyán volt, a parádés
lovaknak pedig úgy járt az oldaluk, mint két régi harmonika s úgy
gondolom, nem láttak egyik szemükre sem.

Mi gyerekek azért mégis nagyon szerettünk a Julie tante kastélyában
lenni. Senki sem parancsolt, mienk volt az egész határ s napestig állt a
hanczurozás. Csak alkonyat előtt kellett bemenni hozzá a zöld szalonba.
Ott ült mindig a pamlag szegletében, kulcsos kosárkája mellette állt a
földön s keze tétlenül hevert ölében. Mozdulatlanul nézett maga elé,
mintha várt volna valakit s talán, hogy el ne mulaszsza a látogatót,
talánt azért nem fogott egész nap semmibe sem. Sehogy se tudtam én
megérteni, miért ül olyan csendesen, várakozóan, mikor kivülünk nem jött
ide soha senki. Nem is halandó vendég lehetett az, a kire ő várt.
Emlékszem, hogy gyűlölte az embereket és a zajt. E világon egyedül csak
a gyerekeket szerette igazán, minket, a parasztok, a koldusok gyermekeit
s mikor úgy alkonyatkor körülte ültünk, nem egyszer láttam mosolyogni.
Szeretett velünk beszélgetni, kicsiny gondjaink érdekelték, szívesen
hallgatta, ha játékainkról meséltünk és ő maga is gyönyörű meséket
mondott nekünk.

Óh, a Julie tante meséi voltak a legszebbek, a miket életemben
hallottam. Ismerte ő a tündérek és törpék bűvös birodalmát, a
rőtszakállu óriások hazáját az Operencziás tengeren túl s a hableányok
kristálypalotáit a kék vizek mélyén. Minderről tudott Julie tante
regélni, olyan szépen, hogy elhallgattuk volna akár reggelig. De mikor
lassan elsötétült a zöld szalon s a nagy, elhanyagolt parkra ráborultak
az est árnyai és ő nem láthatta többé az összebúvó gyermekfejeket, akkor
egyszerre halkabb lett a szava s egymásután meghalatta meséjében a
legszebb, a legboldogabb tündérkirálynőket… Körülötte a sötétben
csendesen sírdogáltunk és Julie tante csak annyit mondott még:

– Ne sírjatok gyermekeim, jó azoknak, a kik fiatalon halnak meg!…

*

Évről-évre, mint a nyár az öreg park mohos fái közé, mi is visszatértünk
Julie tante ódon kastélyába és ő változatlanul ült a zöld kanapé
sarkában még mindig. Csak úgy nem változtatott helyet, mint a kis
secretaire, melyen emberemlékezet óta nem írtak, vagy akár a nagy
karosszék az ablak előtt. Épp úgy láttuk viszont, mint a hogy őszszel
elhagytuk, mintha nem mozdult volna azóta. Csak az arcza lett ránczosabb
és a meséi szomorúbbak. Regéiben most már mindenkinek meg kellett
halnia… Vontatottan, egykedvüen mesélt a tündérleányok életéről, de
szinte örömmel mondta el haláluk történetét, valósággal gyönyörűsége
telt benne.

Még néhány év és a százados fák a rácsos ablakok előtt egészen
összeborultak s immár örökös félhomály derengett a zöld szalonban. A
kulcsos kosárkában megrozsdásodtak a használatlan kulcsok s Julie tante,
mintha fogyni kezdett volna a kanapé szegletéből. A mennyivel megnőttünk
mi, annyival lett kisebb a tante, azt hiszem, most már egy
gyermekkoporsóban is elfér szegény; pedig úgy mondják, valamikor magas
és karcsú volt s olyan szép, mint azok a tündérleányok, a kikről annyit
mesélt. Úgy is élt ott abban a kastélyban, mint valami mesebeli várban,
magában, elhagyatottan. Egyedül mi látogattuk s közülünk is minden
nyáron elmaradt egy-egy gyerek, lassan-lassan kinőttünk a vakáczióból.
Én jártam el a leghűségesebben hozzá s csak most néhány év előtt volt,
hogy utólszor üldögéltünk együtt a zöld szalonban. Julie tante mesélt és
sóhajtozott épp úgy, mint az elmult jó időkben s nem fáradt bele
mindegyre megismételni, hogy szeretne meghalni! Ez a régi mondása ekkor
már valósággal a szavajárása volt.

Nem voltam többé gyerek én sem s az első szerelem tavaszi vihara átjárta
a lelkemet. Byroni világfájdalommal bolyongtam az ódon park
begyepesedett útain, hol hajdan annyit hanczuroztunk és jelentősen
bólintottam, valahányszor a tante mondogatni kezdte, hogy szeretne
meghalni. Én is meg akartam halni akkortájt s mivel az öreg inas
bizalmasan elárulta nekem, hogy a ki három gyertyát éget szobájában, az
hamarosan a másvilágra költözik, tehát mint kellemes öngyilkosságot
alkalmaztam ezt a csalhatatlan módszert és regényes mosolylyal raktam
minden este három égő gyertyát az asztalomra.

A tante észrevehette búskomorságomat s figyelmesen nézett rám
mindannyiszor, mikor az ő szava járására bólintottam. Talán bizony nem
tetszett neki az a gondolat, hogy én is meg akarok halni! Egy napon
azután nem állhatta tovább, türelmetlenül kérdezte:

– Ugyan mit bólintgatsz mindegyre?

– Ah, Julie tante, most értem, hogy ha az ember nem gyerek többé, akkor…
akkor szívesebben hal meg! – A mint kimondtam, szinte megborzongott a
hátam attól a gondolattól, hogy szavamnál fog valaki. Nem, szó sincs
róla, még sem akartam én komolyan meghalni. Isten őrizzen, de azért nem
árultam el magamat, konokul állítottam továbbra is, hogy egyetértek a
tante kivánságával.

– Nagyon fiatal vagy te még, – sóhajtotta a néni, – nem értesz te
semmit, azt csak mi öregek értjük.

Hosszasan hallgattunk… és azután azon az estén mondta el nekem Julie
tante utolsó meséjét: a saját históriáját. Egyszerű, mindennapi történet
volt az, ki tudja, hány asszonynak a története.

*

A tante hihetetlenül őszintén szólt, soha sem tudtam magamnak
megmagyarázni, hogy mi indította őt ilyen nyílt vallomásra. Beszélt
gyermekkoráról, első szerelméről s mindez úgy hasonlított az én
élményeimhez. Édes Istenem, nagyjából, be egyformán éljük le mi emberek
az életünket!… Azután szinte kérkedve mondta el, milyen szép volt ő
egyszer, hogyan ünnepelték s hogy három vármegyére szólt a táncza. Ki
hitte volna, hogy Julie tante valamikor tánczolni is tudott; én még azt
is alig képzeltem el addig, hogy egyáltalában mozgott ő, a ki, mióta
visszaemlékeztem, mindig úgy ült a zöld pamlag szegletében, mintha oda
volna nőve.

Mialatt beszélt, valósággal tűzbe jött s rólam időnkint egészen
megfeledkezett; csak önmagának mesélt úgy, a hogy bizonynyal sokszor
tette a magányos téli estéken. Néha szinte elhalt a hangja. S én egy
árva szót sem értettem az egészből.

… Körülöttünk leszállt az alkony, a park elaludt zöld lombjai alatt s a
tante még mindig mesélt, – szinte fájdalmasan beszélt az esküvőjéről.
Nem mondta ki ugyan, de azért mégis éreztem, hogy nem szerette a férjét,
bár úgy látszik, eleinte vígan élte mellette napjait. Egy bál volt az
egész fiatalsága, közben pedig, – a mint kivettem, – nem ért rá sem
gondolkozni, sem szeretni. Szeretni!… de mégis egyszer mintha mondott
volna ilyesvalamit, bár olyan halkan mondta, hogy nem voltam egészen
bizonyos benne. Azután össze-vissza beszélt nagy boldogságról és sok
szenvedésről, egy elviselhetetlen kettős életről s egy végzetes óráról,
mikor mindennek vége lett.

– De az idő jó volt, – sóhajtotta bánatosan, – meggyógyított, megint a
régi lettem, csak a lelkem feledett el nevetni. Ekkor még szép voltam, a
férjem nem bírt elhagyni; mellette, de nem vele éltem hát tovább az
életemet. Mindenki csodált, ünnepelt s én mégis elégedetlenkedtem, mert
üres, zajtalan volt a ház. Szerettem volna, ha egyetlen nagy
szerelmemnek emléke marad, de nekem soha sem volt gyermekem…
Kétségbeesett sóvárgás fogott el… Nem fogom hát soha viszontlátni
gyermekeimben az ifjuságomat, nincs senkim, a ki folytassa az
érzéseimet, gondolataimat; tudtam, hogy nyomtalanul kell eltűnnöm a
világból, mert csak azok az emberek halnak meg igazán, a kiknek nincsen
gyermekük… És a szépségem… az sem fog tovább élni senkiben. Ez volt a
legelviselhetetlenebb gondolatom… ha megvénülök, csunya öreg találok
lenni, nem fogja tudni senki, hogy ki voltam régen, nem fogják a
gyermekeim arczában felismerni az én szépségemet…

Eddig soh’se jutott eszembe komolyan, hogy én is megvénülhetek… csak
most kezdtem ezzel a gondolattal foglalkozni. Valósággal üldözött,
gyötört ez a gondolat, árnyékot vetett az életemre és ebben az árnyékban
nőtt nagyra egy félelmes rém, a mely kérlelhetetlenül közeledett hozzám.
Még messze volt, szökni akartam előle, de nem lehetett, majdnem
észrevétlenül jött közelebb napról-napra. Fájdalmas szorongás fogott el,
félni kezdtem az évektől, a melyek jönni fognak, elvesztettem az
önbizalmamat. Remegve gondoltam arra, hogy valaki más is megtalálja
látni az én kisértetemet – nem mertem többé emberek közé menni. Mikor
pedig az első ősz szálat megláttam a hajamban, oh gyermekem, akkor
kezdtem el haldokolni, akkor érte legelőször arczomat a kisértet
lehellete. Már éreztem magam mögött, már hallottam lépteit… Ki tudja,
holnap tán a szemembe néz.

Itt elhallgatott a tante, azután kisvártatva megadóan folytatta:

– És a holnap is eljött, utólért a kisértet, éreztem, hogy fölém hajlik,
hogy súlya alatt meggörnyedek, nem jártam már emelt fővel az emberek
között. A rém ezután nem hagyott el többet, soha se lehettem egyedül;
rám vetette árnyát, velem volt, ha feküdni mentem, a párnámra hajtotta
le a fejét, velem kelt fel reggel, mellettem ült az asztalnál, elkisért
sétáimra s a fülembe suttogott, ha olvastam vagy másokkal beszéltem… Egy
napon azután megláttam egész valóságában – az arczába pillantottam.
Elémbe tolta az ábrázatát, mikor a tükörbe néztem. Olyan rémület fogott
el, hogy napokig nem mozdultam ki a szobából, nem mertem kimenni a
napvilágra, behúztam az ablakfüggönyöket és sírtam keservesen.

Mindent meg lehet szokni e világon, csak egy szép asszony nem tudja
megszokni soha, hogy megöregedett. Kétségbeesetten küzdöttem az idő
ellen, meg akartam menteni azt a keveset, a mim még volt; ha már nem
menekülhettem a könyörtelen kisértet elől, legalább fel akartam
tartóztatni útjában, megállítani egy perczre!… Hiába, az idő eljárt!…

Julie tante suttogva beszélt, könnyek reszkettek a hangjában:

– Soh’se felejtem el azt a nyári reggelt, mikor egyszer a toilettem
mellett ültem s a komornám véletlenül félrehúzta az ablakfüggönyt.
Ragyogó napfény özönlötte be a szobát és a tündöklő világosságban,
hosszú idő után, újból tisztán láttam arczomat egy tükörben.
Elkiáltottam magamat, befödtem szememet, de már későn volt, mert, óh
gyermekem, a rém nem állt többé mögöttem, bennem volt, én magam voltam a
kisértet – megvénültem.

És e nap óta várom a halált. Minek is élek tovább, én, a kit senki sem
ismer s a ki önmagamat sem ismerem; de jól van ez így, maga az élet, ez
az öregség szoktatja meg velünk bölcsen a halál gondolatát: az öregség,
a mely elől nincs más menekülés. Teher vagyok másoknak és sajátmagamnak;
látod gyermekem, ezért hívom reggeltől késő estig, ezért várom a halált.

*

… Hát csakugyan meghalt szegény Julie tante!… Hosszan néztem ki az őszi
ködbe… Hányszor hívta, hogy várta a halált s mily szomorúan mondta el
nekem a történetét. Belepillantottam a lelkébe és mégis olyan
megfoghatatlan ő nekem. Talán majd csak akkor fogom Julie tanteot
megérteni, ha az évek tovaszálltak az én fejem felett is s egy napon az
alkony óráiban meglátom az ő kisértetét…




KORÁN ÉS KÉSŐN.

Ki tudja hányadszor mentek már el egymás mellett abban a keskeny
utczában, mikor egy tavaszi napon Iklódy Dénes észrevette az asszonyt…
Szél fújdogált a Duna felől s a szellő fuvallata kirajzolta a csipkés
fodrok alatt a hajlékony alakot. Dénes megfordult utána. Ő pedig
valahogyan megérezte, hogy nézik, mert meggyorsította lépteit.

Mentében aggodalmasan hajtotta hátra a nyakát.

Hallgatózott. Mikor meggyőződött arról, hogy követik, menekülve csapott
le egy zajosabb utczába. Pillanat mulva eltünt a tömegben… Ezután ha
találkoztak, messziről kikerülte Iklódyt. Átment az utcza tulsó oldalára
s mintha neheztelt volna, piros napernyője mögé bújt.

Valamelyik estén aztán véletlenül megint összeért az útjuk. Egy lámpa
alatt, majd hogy egymásba nem ütődtek. Az asszony csak akkor látta meg
Dénest, mikor a szemébe nézett. Ő hátra lépett, hogy utat engedjen neki
s közben kiváncsían tekintett rá… Szép volt, szebb mint a minőnek
elképzelte. Szinte boszankodott, hogy olyan hamar tova tűnt. Utána akart
menni most is, de aztán eszébe jutott multkori kudarcza, pillanatig
habozott s mire megfordult, már nem volt sehol.

A legközelebbi találkozáskor nem került át a túlsó oldalra a szép
asszony. Nyugodtan jött feléje. Mikor melléje ért, reáemelte nagy
ibolyaszín szemét, mintha meg akart volna valamit köszönni. A férfi
megértette és ő is felelt a tekintetével…

Ettől fogva gyakrabban találkoztak s mind a kettőjüknek némi kis
gyönyörűségük telt benne. Egy időben egy úton jártak, más-más czél felé.
Csak a tekintetük pihent egy pillanatig, ők maguk sohasem álltak meg s
azért lassanként mégis valami néma bizalmasság fejlődött ki közöttük.
Már megértették egymás apró örömeit, bánatát s megosztoztak benne, már
voltak közös gondolataik. Eleinte csak egy-egy félénk köszöntés volt a
Dénes szemében… Az asszony elfogadta… Aztán egy-egy bátortalan kérdés
vagy bók… Az asszony megtűrte, szótlanul talán felelt is rá. Hízelgett
neki, hogy tetszik. De azért, ha az Iklódy pillantása kissé merészebb
lett, olyan idegenül tudott ránézni, mintha sohase látta volna. Így
tartotta fenn kettőjük között azt a válaszfalat, a mit a férfi nem mert
átlépni.

Közben pedig telt az idő s Iklódy hiába kereste az alkalmat, hogy
bemutattassa magát neki, hiába kérdezősködött felőle, azután sem tudott
meg többet, mint a mennyit az első napokban a kaszinóban hallott. Ez
pedig mindössze is kevés volt, csak annyi, hogy az a szép asszony, a kit
olyan szivesen elnézett, annak a különcz Cserneky Jenőnek a felesége, a
ki híres arról, hogy majd megőrül a féltékenységtől. Eddig valami
félreeső vidéki kastélyban rejtegette a feleségét, most sem engedi meg,
hogy fogadjon s nem ereszti sehová, csak az édes anyjához, a kihez azon
az úton jár, a melyiken oly gyakran elmentek egymás mellett. Már-már
lemondott a reménységről, hogy valaha is beszéljen azzal az aranyhajú
asszonynyal, a ki a napnak egy perczében érdekelte őt, sőt talán tudatán
kívül vonzotta is, mikor véletlenül még is találkoztak.

Iklódy Dénes egy öreg nagynénjéhez ment el látogatóba, a kinél temérdek
sóhajtozás után, minden évben elüldögélt egy-egy félórát. Már a kapu
alatt ásítozni kezdett. Ásítva ment végig az előszobán is s csak
félfüllel hallgatta az inas motyogását valami vendégről, a ki már vár
odabent, mert a méltóságos báróné éppen öltözködik, – azután belépett.

A szobába csak gyéren tolult be az alkonyati fény az ablakok nehéz
függönyei között. Dénes egy pillanatig jóformán semmit sem látott,
megállt hát. Mikor szeme hozzászokott a félhomályhoz, lassan kezdtek
körülötte körvonalozódni a nehézkes, ó-divatú bútorok, az ernyős
olajlámpák, a virágkosarak s végül az ablakmélyedés kicsiny barlangja
előtt megpillantott a beszürődő fényben egy nyulánk női alakot is.

– Ez lesz a látogató, – gondolta magában, de a következő perczben már
izgatottan tett néhány lépést előre. Az asszony megfordult a zajra,
aztán összerezzent. Örvendő ámulattal ismertek egymásra. Zavarban voltak
mind a ketten s Iklódynak csak jó idő multán jutott eszébe, hogy
megcsókolja az elejbe nyújtott kis kezet.

Valami hétköznapi ostobaságot mormogott:

– Milyen szerencsés véletlen!…

Az asszony szótlanul nézett rá, majd hirtelen tartózkodással vonta
vissza a kezét. Dénes is elhallgatott s egyszerre elfelejtette azt a sok
mindent, a mit mondani akart… Az első percz öröme után teljesen
idegenekké lettek ők egymásnak. Ebben a magányban, ebben a homályos
csendben, itt az elzárt négy fal között, idegenebbek voltak, mint kint
az utczán. Pillanatnyi kiábrándulás vett erőt rajtuk, csak úgy, mintha
egy kép, a mely tetszett a szemünknek s a melyet megszoktunk keretben
látni fenn a falon, leszállna és másként beszélne, vagy a mi még
visszásabb, másként hallgatna, mint a hogy elképzeltük.

Oly gyorsan történt mindez, hogy nem volt még idejük összeszedni a
gondolataikat, mikor már nyílt az ajtó s Iklódy nagynénje belépett.
Valóságos szóáradattal üdvözölte vendégeit.

– Kedveseim… édes Évám, egy örökkévalóság, hogy nem láttalak!… Hogy
vagytok?… Ismeritek egymást?

Bemutatta Dénest a fiatal asszonynak s leültette őket maga mellé…
Egyikőjök sem figyelt a szavára. Szórakozottan feleltek kérdéseire s
közben egymás tekintetét keresték a homályban. Mikor az inas
meggyujtotta a lámpát s a vörhenyes fény beözönlötte körülöttük a
szobát, a világosságban a zajos beszéd közepette, mint akár az utczán
megtalálták egymás tekintetét s ezzel egyszerre rátaláltak egymásra is.
Képzeletük, mely a maga módja szerint, a futólagos találkozások
időközében kiegészítette volt azt a keveset, amit egymásból ismertek,
most megalkudott a valósággal, aztán meghátrált előtte.

– Megfoghatatlan, – gondolta Iklódy mialatt közelebb húzódott Évához, –
kinn az utczán azt hittem, ösmerem, az elébb idegenebb volt az idegennél
és most… mintha több lenne egy szép asszonynál, a ki tetszik az
embernek. Maga sem tudta, milyen melegen nézett a szemébe:

– Emlékezik… emlékezik… És az asszony mindenre emlékezett… Odakinn
csengettek, de ők már csak az egymás hangját hallották, ők csak
beszéltek lázasan, ösztönszerű sietséggel, mintha pótolni akartak volna
valamit, a mit elmulasztottak. Hogy mit, nem sejtették még akkor… csak
abban a pillanatban érezték át, mikor az ajtóban megjelent a Cserneky
Jenő kelletlen arcza. Mind a ketten egyszerre értették meg, hogy az a
valami, a mit visszahozhatatlanul elvesztegettek, az egyetlen, az első
egyedüllét volt, a mi számukra korán jött el, akkor, mikor még nem
tudták, hogy szeretik egymást…

*

Iklódy Dénes másnap, jóval a megszokott idő előtt, már ott sétált az
utczában. Türelmetlenül várta Évát, aztán egyszerre aggódva gondolt a
Cserneky Jenő tegnapi elutasító viselkedésére s az asszony kétségbeesett
pillantására, mikor megadó mozdulattal követte rosszkedvű férjét… Vajjon
mit jelentett mindez?… De Dénes nem sokáig tépelődött a kellemetlen
emlékek felett, elűzte őket magától s kedvesebb gondolatokat vett elő.
Terveket szőtt… közben pedig szórakozottan nézte a kirakatokat, a
nélkül, hogy valamit is látott volna belőlük s szítta a czigarettáját, a
mi már rég kialudt. Egy barátja elmenőben rákiáltott:

– Min mosolyogsz Dénes? – Ő nem hallotta meg. Évára gondolt és arra,
hogy milyen nagyra is nőtt szivében az este óta az az idegen érzés.

Századszor nézte meg az óráját: – Hol marad ilyen sokáig?… Ma későbben
jön, mint máskor… Egy virágárus leány előtt megállt s egy csokor ibolyát
vett. Örömet szerzett neki az a gondolat, hogy Évának veszi, igen, oda
fogja adni és beszélni fog vele… most már nagyon is jól tudta, hogy mit
akart neki mondani.

Mikor felemelte a fejét, akkor fordult be a túlsó szögleten Éva. Iklódy
arcán megrándult valamennyi izom, sietni kezdett, de a következő
pillanatban már vége volt az örömének. Az asszony nem volt egyedül… vele
jött a férje, a ki már a távolból is fürkészve szegezte rá a szemét.
Dénes kétségbeesetten szorította össze markában az ibolyacsokrot. Éva
megértette, hogy neki hozza. Elpirult s úgy nézett rá mintha a
tekintetével akarná átvenni a virágot s olyan mozdulattal igazította meg
keblén a csipkefodrot, mintha fel is tűzte volna. Egymás szemében
felejtették a pillantásukat és közös emlékeikből egyszerre titkok
lettek. Iklódy köszönt s mind a kettőjüknek az az érzésük volt, mikéntha
mentükben megakasztotta volna valami a léptüket. De nem állhattak meg,
Évát tova vonta magával a férje…

A következő napon új reménységgel várakozott Iklódy Dénes. Hiába… Éva
nem jött többé egyedül, Cserneky jobban őrizte, mint valaha… Dénes
tehetetlen dühében összeharapta az ajkát. Az asszony engesztelően nézett
rá s keze most is oda tévedt a keblére, a csipkefodrok közé, mintha azt
mutatta volna, ott… ott, még mindig viseli a virágai emlékét…

Iklódy bátorságot merített Éva vonzalmából. Megpróbálkozott egy
látogatással. Nem fogadták, aztán még egyszer és még többször is elment
Csernekyékhez, de mindannyiszor hiába. A nagynénjéhez is minduntalan
felszaladt, az utczán is leste az asszonyt, hasztalan, hasztalan, soha
többé nem láthatta egyedül…

Eleinte reménykedve néztek egymásra, aztán panaszosan, aztán
kétségbeesetten s végül egy napon Éva nem jött többé. Iklódy Dénes
hamarosan megtudta, hova tünt. A férje visszavitte abba a falusi
kastélyba, a hová nem vezetett olyan út, a melyiken ők találkozhattak
volna.

Vége volt hát mindennek… Első időben halomszámra írta neki a leveleket,
aztán valamennyit összetépte – úgy se jutna el csak egy is a szegény
fogoly-asszony kezébe… Most, hogy nem láthatta többé azt a finom keskeny
arczot, azokat a nagy ibolyaszínű szemeket, a lenge alakot, a mely
mindég elment a boldogság mellett, szerelme napról-napra fokózódott s
először életében igazán szenvedett. Nem mert többé annak az utczának
tájékára se menni, a melyikben azelőtt minden nap találkoztak. Félt
azoktól az emlékektől, a mik hiába kértek volna új emlékeket… Tudta,
hogy nincs semmi reménysége, hát felejteni akart… Társaságba kezdett
járni újból. Eleinte szenvedést okozott neki a mulatozás, aztán unalmat,
végül mégis elterelte gondolatait szomorú szenvedélyéről. És lassankint
már azzal a fájdalmas megnyugvással emlékezett vissza a tűnő
pillanatokra, a mivel az olyan emberek emlékeznek vissza kedves
halottaikra, a kik nem hisznek a feltámadásban.

A tél derekán Párisba utazott s mikor másfél év mulva hazatért
kóborlásából, új érzéseket, új emlékeket hozott magával – Évát pedig
elfeledte.

*

Egy tavaszi napon Iklódy Dénes a kaszinó felé menet ugyanazon az utczán
haladt végig, a melyikben az Éva kis regénye lejátszódott. Mennyire
szerette hajdan ezt az utczát, aztán mennyire félt tőle s most – észre
se vette, hogy hol jár… Elgondolkozva fújta maga elé czigarettája
füstjét s míg szeme gépiesen követett egy tova menő női alakot, ő
jóformán tudomást sem vett róla. Nézte, de nem látta meg… valaki más
járt a fejében… Egy keresztutczából, amonnan a Duna felől egyszerre
eléje csapott a tavaszi szellő s fuvallata kirajzolta az asszony
ruhájának csipkés fodrai közt lenge alakját.

Dénes kiegyenesedett, – lehetséges-e? A következő pillanatban már futva
követte őt. Felismerte a mozdulatait, nyakának finom hajtását, testének
kecses vonalait. Ugyan az volt, a ki régen, csak talán a járása lett
nyugodtabb, olyan, mint a minő azoké, akik azért nem sietnek, mert nincs
miért sietniök… Nem változott és Dénes mégis meglassította a lépteit s
közben csodálkozva észlelte önmagán, hogy közönyösen nézi Évát, a kinek,
most két éve, a puszta gondolatától gyorsabban vert a szive.

Egy kis templom előtt vitt el ekkor az asszony útja. Megállt, hogy
alamizsnát adjon egy koldusnak, aztán szórakozottan lépett be a templom
ajtaján. Dénes maga sem igen tudta, hogy miért, – utána ment.

Ott benn a homályos csendben, egy rég elmondott mise emlékeként,
tömjénfüst kerengett a légben. Üres volt a templom, az oltár előtti
padban Éva ült egyedül, de nem imádkozott, inkább talán csak pihent.
Arany haján tévetegen szállt el az örökmécs világa… Iklódy hozzáment,
aztán leült melléje. Az asszony feltekintett, egy pillanatig meglepetten
nézett Dénesre, majd elmosolyodott s azzal a mozdulattal nyujtotta
feléje a kezét, a melyikkel olyan barátot üdvözlünk, a kivel heteket,
hónapokat töltöttünk el egykor, a ki nagyon megkínozott, de a kinek
megbocsátottunk, mert már minden elmúlt. Aztán az oltárra mutatva,
csendet intett.

És Iklódy belenyugodott ebbe a csak látszólagosan rákényszerített
csendbe. Hiába, nem volt neki semmi mondani valója. Az a szerelem, a
melyik magára hagyatva nőtt nagyra s apadt el, a melyik némaságra volt
kárhoztatva, elfelejtett, vagy talán nem is tudott soha beszélni.

Mélyen hallgattak mind a ketten… Aztán egyszerre léptek hallatszottak a
hátuk mögött. A sekrestyés kulcsai csörrentek. Menni kellett. Éva
felállt… vége volt hát ennek a második, ennek az utolsó egyedüllétnek
is, a mi számukra későn jött el… akkor, mikor már tudták, hogy nem
szeretik egymást…




KILENCZ RÉZPÉNZ.

A szennyes római külvárosban, ott a Marcello czirkusza mellett lakott ő
fenn a magasban, mindjárt az ég alatt. Nyomorúságos szobájának ablaka a
szűk sikátorra nézett, melynek levegőjét rothadt gyümölcsök s olajban
sült halak szaga tette elviselhetetlenné. Az utczán lebzselő csőcselék
zsivaja felhangzott a mélyből… Valamelyik kovácsműhelyben még dolgoztak,
a pöröly fáradt kattogása beleveszett a tovadöczögő kocsik zajába s az
asszonyok az ajtóküszöbökről kiabálták át egymásnak a napi eseményeket…

Ő ezalatt fel s le járkált szobájában, utóbb pedig leült az ágya szélére
s fásultan lóbálta a lábát. Bántotta a zaj, de aztán egyszerre csak nem
hallotta többé. Pillanatra csendessé lett neki a világ: valahol messze,
künn a Campagnában megszólalt egy harang. Felsóhajtott. A maga kárpáti
kis falujának a haranghangja jutott az eszébe, a kedvese, a régi idők s
az édes anyja, a ki ebből az idegen országból, a melyiknek még a nevét
se tudja kimondani, annyi temérdek reménynyel várja vissza az ő egyetlen
festő-fiát.

Elkeseredetten rugott a földön heverő vázlatkönyvek felé:

– Mázolónak kellett volna lennem, akkor nem éhezném!

Felemelte a fejét. A törött üvegü lámpa fénye lesoványodott arcába
világított. Töprengve nézett körül. Hiába, mindenét eladogatta már, hogy
megélhessen, mindene elvándorolt, csak a képei maradtak meg. Azok nem
kellenek senkinek, pedig mennyi reménységgel festette meg őket, hogy
bízott a tehetségében, mikor lejött ide tanulni a művészek
igéretföldjére… Semmije sincs hát?… A festőállványa olyan rozoga, hogy
eltüzelni se érdemes. A szegletben élire állított kis bőröndöt már
kétszer visszaküldte a getthobeli ószeres, az ecsetei elkoptak, a
festékes tubusok üresek, a paletta egy soldot sem ér… Zsebeiben kezdett
kutatni. Néhány rézpénz volt minden vagyona. Épen meg akarta számlálni,
mikor az ajtót kiméletlenül belökte valaki.

Giulietta volt, a ki belépett. Az utczának, sőt tán az egész
városnegyednek leglomposabb és leglármásabb asszonya. Tőle bérelte a
szobáját. Széles hátát az ajtónak támasztotta s bőszülten jártatta körül
tekintetét a csupasz falakon. Szeme végre is a lámpán akadt meg:

– Persze égeti a drága olajamat, nem tud sötétben lenni, – rikácsolta
nekivadulva. – Hej, Signor, hol a pénz? Mára igérte! Ide vele, vagy
pusztuljon innen!

A festő zavarodottan hallgatott.

– Hát mi lesz? Nem várok tovább…

– Holnap, – dörmögte a férfi bizonytalan hangon.

– Semmi holnap, corpo di Bacco, ma akarom… ma, egy óra mulva… ebben a
perczben.

Ekkor már a festő előtt állt, a kinek hallgatása végképp felbőszítette.
Megátalkodottan piszkos kezeit csípőjére tette:

– Hát süket a Signor? Hát azért kiabálok én itt, hogy még csak ne is
válaszoljon?…

– Giulietta… legyen egy kis türelemmel…

– A naplopó mindenségét az úrnak, türelemből nem lehet jóllakni.

– Signora, – mormogta a festő számítva a megszólítás hatására, – igérem,
holnap fizetek. – Fejébe szállt a vére, mert tudta, hogy hazudik.

Az asszonynak hízelgett az udvarias beszéd. Illegetni kezdte magát,
habozott, majd vállat vont s végre is dohogva indult az ajtó felé:

– No nem bánom hát, holnap reggelig várok, hanem aztán előteremtse azt a
bért a föld alól is, mert különben kihajigálom innen a czókmókjával
együtt…

Néhány percz mulva már a sikátor zsivaját szántotta hangos szava. Kiállt
a kapuba s szitkozódva panaszolta el az utcai népnek, hogy éhen kell
halnia hét porontyával, mert _il pittore ungherese_ nem fizeti meg a
szoba árát. Az asszonyok odalenn sajnálkozva tüzelték: ne tűrje ezt a
csalást, inkább kisértesse be azt a csavargót a rendőrségre…

A festő egy ideig csak hallgatta a szitkozódást, aztán újból a zsebébe
nyúlt és óvatosan kotorta elő pénzét. Megszámlálta. Kevesebb volt az,
mint a mennyit gondolt, mindössze csak kilencz centesimi.

– Ebből még éhen halni sem lehet, – dörmögte kétségbeesetten… Egyszerre
szűk lett neki a szoba, szinte magán érezte az alacsony, füstös
mennyezet súlyát, a szabadba vágyott. Fogta a kalapját, eloltotta a
lámpát, aztán lebotorkált a megszámlálhatatlan sok emeleten s kiosont a
kapun. De az asszonynép észrevette. Dühösen fenyegették minden oldalról,
átkozva becsmérelték, gyalázták, olyan kegyetlenül, mint a hogy csak a
szegény ember tudja meggyalázni a magafajtáját, ha az még nála is
nyomorultabb.

Mikor lármájukat már nem hallotta többé, fellélegzett, de azért csak
ment sietve, menekülve a csendesebb utczák felé. Feje zúgott, egy
gondolat zakatolt benne szünetlenül.

– Kilencz centesimi… Kilencz centesimi!… Mit kezdjek?… Mit vehetek
ennyin? Még csak jól sem lakhatom belőle. Fejem fölött a födelet nem
fizethetem meg vele, egy marok szalmát sem vetnek le ennyiért egy
szegletbe. Egy napig sem élhetek meg kilencz centesimiből, őrültség,
száraz kenyérre se elég… Semmire, semmire a világon…

Nem tudta mennyi ideig futott így bele az éjszakába. Végre is lihegve
állt meg és körülnézett. Zsákutczába ért. Soha se járt még erre, fogalma
sem volt róla, hogy hová jutott. Visszafordult hát. Gyanus kinézésü
sikátorba tévedt. A tulsó szegleten vörös lámpa pislogott egy
munkáskorcsma ajtaja felett. Veszekedett káromkodás hangzott az
osteriából, ép akkor dobtak ki az ablakon egy holtrészeg vendéget.

A festő szive sebesebben vert. Meggyorsította lépteit.
Megmagyarázhatatlan nyugtalanság fogta el, maga sem értette a dolgot.
Otthon a kárpáti rengetegekben gyakran tévedt el hajdan, órákon át
bolyongott az úttalan vadonban, fekete szakadékok között, de soha sem
érezte azt a rettegést, a mi most meglepte, most, mikor az emberlakta
szennyes háztömegben tévedt el.

– Hol az ördögbe vagyok? – kérdezte önmagától s hirtelen lecsapott a
másik sikátorba. Ez még sötétebb, elhagyatottabb volt, mint az előbbi. A
házak két zeg-zugos fekete vonalban húzódtak valami üres telek felé. Egy
rothadt narancshéjon elcsúszott. A feje fölötti ablakban, a mi csak
olyas szoknya-féle rongygyal volt befüggönyözve, világ gyúlt ki. A
lebujból tompán hangzott el hozzá a tivornyázók zaja s a szomszéd
utczából csoszogó léptek közeledtek.

Egyszerre minden ok nélkül biztosságban érezte magát s szinte szégyelte,
hogy az előbb félni tudott. Fütyörészni kezdett, azután megállt, hogy
bevárja a közeledőt. Kezét zsebébe mélyesztette és mialatt azon
töprengett, hogy az a valaki, a ki most feléje jön, útba fogja-e
igazítani tudni, szórakozottan szűrte át újjai között a kilencz
rézpénzt.

Egy tagbaszakadt alak bukkant föl az utcza fordulóján. A szegleten
hirtelen megállt, figyelmesen hallgatózott, aztán egyszerre észrevette a
festőt s gyors elhatározással, kissé tántorogva feléje indult el.

A férfi megemelte kalapját:

– Ugyan kérem, hogy jutok el a Marcello czirkuszához?

Az óriás termetü csavargó röhögve mérte őt végig, de nem felelt.
Szájából csak úgy gőzölgött a pálinka-szag s mialatt jobbra-balra
ingadozott, sóváran meredt a fiatal ember zsebre dugott kezére. A pénz
valahogyan újból megcsörrent, a csavargó pedig, mintha egyszerre
határozott volna, kiegyenesedett, majd villámgyorsan torkon ragadta
áldozatát s rettenetes öklével a szeme közé csapott.

A férfi felordított, aztán megtántorodott. Csak egy pillanatig
dulakodtak: egymást átnyalábolva, hanyatt-homlok buktak le mind a ketten
a kövezetre. A festő belevágta fejét a gyalogjáró élébe. Arczát valami
meleg nedvesség borította el. A csavargó a mellére térdelt s míg egyik
kezével nyakát szorította a földhöz, a másikkal előkotorta bicskáját s
csak úgy találomra beledöfte néhányszor ellenfelének vonagló testébe.
Hiába akart védekezni, nem tudott, szájából dőlt a vér, karjai ernyedten
hanyatlottak le, kiáltása fájdalmas nyöszörgésbe fult.

Amott, a kivilágított ablakon meglibbent a szoknya s egy boglyas fej
bújt elő, aztán riadtan húzódott ismét vissza.

A csavargó ekkor már vad sietséggel motozta át tehetetlen áldozatának
zsebeit.

Minden zsákmánya kilencz rézpénz volt! Nem akart hinni a szemének, újból
kutatni kezdett, feltépte a festő ingét s dühében még odacsapkodta
nehányszor a kövezethez a halvány sebesültet. Aztán káromkodva törölte
bele véres kezét áldozatának összeszaggatott ruháiba, felállt s
elmenőben még nagyot rugott rajta.

– Per la santa trinità, tévedtem!… Ezért ugyan nem volt érdemes!

Léptei indulatosan távolodtak az osteria felé…

A festő magára maradt, félig eszméletlenül, kábultan terült el a földön.
Vonagló ajka körül lassan megaludt a vér s már csak mintegy álomban
hallotta a korcsma zsivaját. Fájdalmat alig érzett és szinte még jól
esett neki, hogy homlokát mindig új meleg áradat borítja el. Csak a
kövezet volt nagyon kemény, az nyomta a hátát.

Tudta, hogy meg kell halnia, se baj. Minden közönyös volt neki. Egy
pillanatra az édes anyjára gondolt, de nem bírta sajnálni azért, hogy
majd bánatot okoz neki halálával. Vajjon ki írja meg haza a hírt?…
Giulietta?… Az se látja soha a pénzét! Egy kis mozaik-gyűrű is eszébe
jutott, a mit a kedvesének vett, ezt majd Giulietta húzza az újjára…
Ejh, bolondság az egész…

Elhomályosuló szemével felnézett az égre és számlálni kezdte a
csillagokat.

– Tudok-e még? Egy… kettő… kilencz… kilencz centesimi! Furcsa, épen
ennyi volt!… Nem adtak érte semmit, csak a halált…




CZIGÁNYOK.

Csendes a róna. Szellő se lebben, hang se kél. Csak messze a rét felől
hallszik felém a gulya kolompja…

A világ nem változik. Minden olyan, mint volt régen, mikor
gyermekkoromban erre kergetőztem, mikor lepkéket fogtam amott a
tetétleni halom tövében. Az akáczfasor zöld ágai ma is összeborulnak a
fejem fölött s alattuk ma is fehéren fut neki az út a délibábos alföldi
végtelennek… A tavaszi mennybolt csak itt-ott bukkan elő a sűrű lombok
között és az apró kék mezőkben illatos pillangócsapatként libeg a
gallyakon a sok akáczvirág. A vetés közül felém bólintgat a tenger
pipacs meg búzavirág. Rám ismert a táj, még az út ezüstös pora is
felismerte bennem régi czimboráját, tánczra kerekedik a kocsim körül s
versenyt vágtat velünk.

Az útmenti Szűz Mária-szobor előtt hirtelen megáll a kocsi… Elszakadt a
tartó-szíj. A kocsis valami sarkantyús rézangyalt emleget és bogozni
kezdi a szíjat. A por tovább nyargal s elül pihenni valahol messze a
fákra, utolsó fellege pedig, mint meghajszolt kutya hasal le a kerekek
közé. Szemem a Szent Szűz szobrára téved… A vetés zöld hullámai szeliden
zsongják körül omladozó talapzatát s kinyujtott kőkezéből egy kis
pacsirta dalolja meg a tavaszt.

Emlékezem, akkor régen olyan szépnek láttam ezt a szobrot. Csillagos
palástja kék volt, mint a búzavirág. Köntöse meg piros, mint a pipacs.
De a sok vihar és a sok napsugár lelopta róla a színeket s most
szomorúan, sápadtan mereng a körülte ismét fakadó virágokra, az
évről-évre megújuló tavaszra… A kis pacsirta pedig csak énekel tovább.

Hát a vén czigány?… Egyszerre eszembe jut ő is. A mult időkben ez volt
az ő helye. Mindig itt üldögélt a szobor tövében. Lábát az út árkába
lógatta s mert mozdulni nem igen tudott már, hát a tekintete kóborolt el
a végtelen síkon. Vajjon hová lett azóta, ő is, meg az a kis rajkó, a ki
mellette nőtt fel az árokmenti bogáncsok társaságában? Víg gyerek volt
az istenadta, napestig nevetett, dalolt, kéregetett. Rongyos, szurtos
volt s a haja olyan fekete, akár az éjszaka s olyan boglyas, mint az a
kúsza fűzes amott túl a Tisza partján. Hanem aztán ha hegedűlni
kezdett!… Szemében kigyúlt az alföldi nap heve, visszatükröződött benne
az arany kalász-tenger, a zöld akáczfasor – egy egész kis magyar világ.
Mintha a fekete földből szítta volna a nótáját, nem volt annak vége
soha. És mi gyerekek, biz’ Isten jobban tudtunk volna ilyenkor
fohászkodni, mint orgonaszó mellett a templomban.

Képzeletemben megélednek a régi képek. Eszembe jut az az őszi nap is, a
melyiken búcsut vettem Tetétlentől, az oszlopos ódon kuriától, a
szérűskerttől, a szép alföldi rónaságtól – mindentől, a mit akkoriban
szerettem. Elszorult a szívem. Kopárnak láttam magam körül a világot. Az
út sáros volt, az árkokban meggyült az esővíz s az égen terhes őszi
fellegek serege vonult fel.

Szomorúan értem ide a Boldogasszony szobra elé. Leszálltam a kocsiról s
néhány friss rózsát, az utolsókat, oda tettem a Szűz lába elé. Öreg
czigánybarátom akkor még az árok szélén tanyázott. A rajkó mellette
kuporgott s a nyakába kanyarított nagy, szürke gallér, furcsán
hólyagzott fel mindegyre a szélben. Egy agyagpipából ritkás füstöt
eregetett maga elé.

Nem állhattam szó nélkül:

– Mit kerestek itt? Ilyen időben csak a garaboncziás jár erre!

– Küld az Isten mindig valakit; ad is neki útravalóul olyan
szomorúságot, hogy vigasz neki a nótám, – dörmögte a czigány.

– Miért nem mentek födél alá?

– Itt van az ég, elég födél az nekünk!

Az öreg csak most vetette rám a szemét. Soh’sem felejtem el azt a
fájdalmas tekintetet. Aztán felsírt hegedűjén a nóta s elvegyült a szél
zúgásával, hogy: «A faluban a legárvább én vagyok»… Czigány ösztönével
kivette a szívemből a bánatomat, beletette a nótájába, elsiratta –
megvigasztalt… Most hát én voltam az a valaki, a kit az Isten az útjára
küldött.

Mikor az őszi dalnak utolsó hangja is elhalt a nyirkos légben, ráhajolt
a hegedűjére s mintha azzal beszélgetne, belemormogta a húrokba:

– Ugy-e, mi ketten meg a rajkó már csak itt maradunk. Őrizzük ezt a szép
kis helyecskét. Oszt’ ha meghaltam, ide temessetek…

A gyerek kivette szájából a pipát és nyugtalanul pislogott felé.

– Lelkem, kölyköm, mindenkinek meg kell halnia, a czigánynak is, a
kutyának is… Aztán nekünk jó az út árka. Olyan az, mint mi, a meddig
tart, mindig mendegél, ha pedig egyszer megáll, akkor nincs is többé.

A fiú siránkozva kapaszkodott az öreg karjába s az ölébe fúrta a fejét.
A vén czigány durva gyöngédséggel vert a vállára:

– Nem kell sírni, kincsem. Fáradt vagyok a pihenéstől, mehetnékem van
már!

– Jó öregem, az Isten megáldjon! – Pénzecskémet az ölébe dobtam, aztán
indultunk odébb. A sár felcsapott a kerekek körül s a lábon maradt
tengeri kórók között zizegve iramodott tova a szél, megingatva az
elszórtan égő kis pásztortüzeket. A kanyarodónál még egyszer
visszanéztem. A vén czigány tenyerébe hajtotta a fejét, lába nyitott
sírjába lógott s bolondos kölyke már megvigasztalódva pipált mellette…

– Mi lett az öreggel? – kérdem a kocsistól, a ki még mindig a
tartó-szíjjal bajoskodik.

– Hogy mi lett vele? – dörmögi egykedvüen s hüvelykújjával a háta mögé
mutat. – Hát semmi, ott fekszik az árok alján!

Csak most veszem észre, hogy az árok kissé beljebb fut, mint régen. A
Szent Szűz lába előtt fel van hantolva a föld s felette kis sírkereszt
tárja ki árván karjait…

A szél bágyadtan kezd dudolászni s az akáczfa fehér virágai, mint
tavaszi hóhullás borítják el a sírhalmot.

– Hát a rajkó?

János kocsis kiveszi szájából a zsineget, a mivel dolgozott, aztán
megint a foga közé harapja és felsóhajt:

– Megkövetem szépen, furcsa szerzet volt az!

– Beszéljen már, – nógatom türelmetlenül. De ő kegyelme azért csak nem
siet, nagy tempósan meglatolja minden szavát s közbe a lovak lábát
vizsgálja.

– Nem hallgatott okos szóra a kis kölyök. Pórul is járt szegény feje!

– Hát miért nem viselte senki a gondját?

– Könyörgöm, az ispán úr be akarta szegődtetni a Csillagos pusztára
libapásztornak, de nem tetszett neki. Inkább ott élhetetlenkedett az
öreg sírja mellett. Egyszer aztán, hogy, hogyan nem, máig sem tudom,
valami zsivány atyjafia ellopta a hegedűjét… Lett ebből jajveszékelés,
egyre azt hajtogatta, hogy nem volt más egyebe, csak a hegedűje meg a
száraz czigánybőre és az egyiket, a drágábbikat elvitték tőle… Nagyon
megesett rajta a szívem. Mondtam is neki, akad munka a majorban.
Szegődjék be, jobb sorsa lesz, mint most.

– Nos és…

– Hát uram-fia mit nem válaszol a kis bitang? Hogy bizony nem tud a
czigány hegedűje nélkül élni?… Erre aztán csakugyan a faképnél hagytam.

János kocsis elkészült a tartószíjjal s felczihelődik a bakra:

– Mehetünk!

– Megálljon csak! Hol van most az a gyerek?

– Igaz-a, a végit el is felejtettem… Hát egy reggel mikor a postáért
Abonyba mentem, valamit setétleni láttam ott fenn a fán,… úgyám…
felkötötte magát az istenadta.

Megemeli kalapját és keresztet vet, aztán nagyot suhint a lovak közé.
Hajrá… Én pedig felnézek a lombos koronákra… Ki tudja? Talán akkor is
ilyen kéken nevetett felettök az ég. Ezek a virágos gallyak meg tán
akkor kulcsolódtak ilyen szorosan össze, hogy imádkozzanak a kis
czigányért, a ki nem tudott a hegedűje nélkül élni…




TÉPETT ATILLA.

A nagy udvar szögletében összebujtak a gyerekek… egy öreg anyóka meséjét
hallgatták. Fejük felett bólintgattak a kisvárosi ákáczok, a szellő
pedig behajtotta hozzájuk a mezők tavaszi illatát.

Vasárnap délután volt és az anyóka mesélt; mint a hogy már évről-évre
tette, mesélt a körülötte felnövekedő nemzedékeknek szokatlan dolgokról:
hazaszeretetről, daliás időkről, a fia hősiességéről. Pedig ismerte már
a házban mindenki az ő történetét, mégis kegyelettel hallgatták
valamennyien s megadóan tűrték ártatlan kicsinylését. Mert hát az öreg
asszony szemében csak azok a «régiek» voltak tiszteletreméltó emberek s
bizony alaposan lenézte ezt a fiatal népet, hogy egyikük sem küzdötte át
a negyvennyolczas évek forradalmi viharát… Csak egy esetet tudok, mikor
valamelyik parasztgazda fellázadt megvetése ellen s epésen dünnyögte,
hogy «ez is jobban tenné, ha hallgatna»… Az anyóka kicsinylően tekintett
rá.

Gyakran megálltam én is ott az udvar szegletében s a gyermekek feje
fölött nem egyszer pillantottam kiváncsian a szabadságharcz ez élő
ereklyéjére. Öreg volt már, nagyon öreg s mikor a nap reá sütött,
olyankor mindig megsajnáltam. A tündöklő fényben millió barázdái, mint a
virágzó természetnek szóló megannyi szemrehányás tüntek elém.

Ma is látom még, ahogy ott ült nagy karosszékében az akáczfák alatt.
Látom, a mint meseközben szegény öreg kezeivel reszketve igazgatta
fejkötőjének agyonmosott fodrocskáit.

– Úgy bizony, gyermekeim, – mondogatta valami megható naiv bölcseséggel,
– ti már nem tudjátok mi volt a szabadságharcz és kik voltak azok a
hősök, a kik mind meghaltak értetek… De én tudom! – és azután mindig
újra elülről kezdte a történetét s feledékenységében kedvesen zavarta
össze az eseményeket, cserélte föl a neveket. Olykor azonban, mintha
megérezte volna, hogy megcsalta az emlékezete. Bizalmatlanul nézegetett
körül, majd szomorúan simította végig homlokát s egy pillanatig
hallgatott…

Nagy, végzetes eseményekről néha csak futólag szólt, vagy éppenséggel
megfeledkezett róluk, de arról, hogy Jellacsicsnak egy csúnya
granicsárja világos nappal kilopta az ólból a csirkéit s a muszka
kozákok megették a faggyúgyertyáit, hosszasan tudott mesélni. No meg
egyetlen Sándor fiáról sem fáradt volna bele reggelig beszélni, hogy
milyen derék, bátor gyerek volt az s hogy, ha engedi, elment volna már a
háború kezdetén katonának. Tartóztatta, marasztotta, mert neki szegény
özvegyasszonynak az a fiú volt minden boldogsága, meg aztán csak akkor
töltötte be tizenötödik évét az istenadta s tavaszszal jobb híreket is
hoztak a városkán átvonuló honvédek: «győztünk mindenütt»!…

– A míg győztünk, – sóhajtotta az anyóka, mindjobban meggörnyedve
székében, – addig volt lelkem, hogy tartóztassam a gyereket. De mikor a
szomszédoktól megtudtam, hogy új ellenség jön az országba, mikor
meghallottam, hogy jön a muszka, akkor magam küldtem el Sándort, a
városvégi táborba, habár gyerek is még, álljon be katonának.

Hogy elment a fiú, nekem sem volt otthon maradásom, messziről követtem
az úton. A merre néztem, katonák jöttek-mentek és én, Uram Isten, nem
hittem a szememnek. Az a sok katona körülöttem mind csupa gyerek volt…
Más országban labdázni mentek az ilyen fiúk a mezőre, nem pedig
meghalni.

Úton-útfélen szólt a verbunkosok nótája, egy nyitott csűrben pedig, a
kecskelábú asztal mellett folyt a toborzás… Ott iratta be magát Sándor
is. Én azalatt szóba eredtem egy vitéz őrmesterrel, a ki a városkánkból
való volt s úgy szökött haza a Nádor-huszárokkal Csehországból.
Elmondtam neki, mi járatban van a fiam és megkövettem szépen, vigyázzon
a háborúban a gyerekre, aztán indultam hazafelé.

Útközben nagy terveket szőttem. Elképzeltem, mennyi dicsőséget szed
össze majd a csatatereken az én édes fiam, hogy bámulnak majd a
városkában a népek, ha visszajön s nem lesz hely a mellén a sok
érdemrendtől, a hová boruljak… Mert hát tudnotok kell, gyermekeim, hogy
jussom volt az ilyen gondolatra, nem került több olyan a környéken, mint
az én Sándorom.

Már jó ideje tettem-vettem otthon, mikor a gyerek haza érkezett. A hogy
megláttam, elakadt a lélekzetem a gyönyörűségtől. Sujtásos atilla
feszült a derekára, bokrétás csákó volt a fején, kard az oldalán… nyalka
huszár lett belőle, mialatt odajárt. Istenem, be szép is volt úgy… ha
láttátok volna!… No de várjatok csak!…

Az öreg asszony fénytelen szeme, mint parázs a hamu alatt egyszerre
kigyúlt. A botja után kapott és lassú, biczegő léptekkel megindult
szobája felé. Nehány pillanat múlva újból megjelent közöttünk,
vizsgálódva nézett körül, hogy időközben nem szökött-e meg egyikünk sem,
aztán leült s ünnepélyesen terítette ki térdére azt a szinehagyott
honvédatillát, a mit valamennyien olyan jól ismertünk már.

– Látjátok, szívecskéim, – mormogta az anyóka, mialatt megczirógatta a
kopott kabátot, – látjátok, ez volt rajta azon a napon… Oh, édes
Istenem, be szép volt is akkor… Hogy gyönyörködtem benne, ő pedig csak
szótlanul, sápadtan nézett rám. Bizonyosan fájt a lelke, hogy meg kell
válnia tőlem és nekem is csak ekkor jutott eszembe, hogy milyen
veszedelembe kergetem azt a szegény gyereket. Isten látja lelkemet,
megborzadtam bele és bevallom, egy szempillantásig szinte reménykedtem,
hogy talán nem is akar elmenni, hogy talán itt marad nálam. De szólni
még sem mertem és ő is hallgatott… Csendben raktuk össze a holmiját,
később leültünk az estebédhez. Egyikünk sem evett. Minduntalan azon
kaptuk rajta egymást, hogy lopva az órára pillantunk. Az idő repült s
valahányszor ütött az óra, összerezzentünk. Tudtuk, hogy hajnalban
tovább vonulnak a huszárok… mennek ütközetbe. A perczek múltak. Sándor
ruhástul vetette magát az ágyra s én csak akkor mertem hozzá lopózni,
mikor egyenletes lélegzését hallottam… Leültem mellé egy székre, aztán
néztem… néztem és búcsúztam tőle. A szememmel csókoltam meg ezerszer, az
ajkammal nem mertem volna, féltem, hogy felébreszteném. És miként
történt, máig sem tudom, ott, ültőhelyemben elnyomhatott az álom, mert
egyszerre csak trombitaszóra riadtunk fel mind a ketten… Egymásra
néztünk.

Sándor csak ennyit mondott:

– Jönnek, anyám!

Én az ablakhoz futottam. Künn csakugyan derengett már a hajnal s öreg
szolgánk épp kantározta az udvaron szegény uram paripáját. Akkor még
volt lovunk, jó módban éltünk!… A kertek alatt énekelve jöttek a
Hunyadi-huszárok, már hallatszott, mint dübörög a föld vágtatásuk alatt
és pár pillanat múlva lassan bontakoztak ki a csákóforgók nemzetiszín
rózsái a szürkület homályából.

Milyen borzasztó perczek voltak is azok, most sem értem, hogyan bírtam
túlélni az utolsó ölelését… Oh, emlékezem, világosan emlékezem, hogy
mikor megcsókolt, mondani akart valamit: «Édes anyám»… de azután
elharapta a szót, erőszakosan tépte ki magát a karomból és futott az
ajtóhoz. A kardja csörömpölésétől nem hallotta a kiáltásomat s én még
csak a kedves kék szemébe se nézhettem búcsúzóul, olyan mélyen csúszott
a nagy csákó a homlokára… Utolsó szavával vajjon mit akarhatott mondani?
Bizonynyal azt, hogy büszke leszek még rá, de én tudni akartam és
rohantam utána. Mire kiértem az udvarra, már a lován ült s aztán
elvegyült a többi gyermek-katona között, a kik dalolva mentek meghalni a
csatába… És azután… azután nem tudom, mi történt velem.

Változatlanul mesélte el történetét a mi anyókánk, még a szavak,
melyekkel emlékeiről beszélt, még azok is változatlanul követték
egymást. Szinte már előre tudtuk, hogy mi fog következni. Tudtuk, mint
siratta meg a fia távozását, mint várt levélre, leste a hírt, a mely
Sándor dicsőségéről fog beszélni. Majd beleőrült az aggodalomba; a kínos
napok, álmatlan éjszakák egymást kergették és még mindig nem hallott
semmit… Hej, igaz, hogy hősök voltak azok, a kik elmentek a csatába, de
hősök voltak azok is, a kik küldték, a kik menni engedték őket!… A hír
sokáig váratott magára, de végtére mégis csak elérkezett, az a vitéz
őrmester hozta meg, a ki egy este bekopogtatott a szegény asszony
ajtaján. Hazaengedték egy érdemrenddel, cserébe a féllábáért, a mit ott
tépett el az ágyugolyó valamelyik csatatéren.

– A fiam… a fiam! – csak ennyit bírtam mondani – sóhajtotta kínosan a mi
anyókánk, – a rokkant hős bajával nem is törődtem. Igaz ugyan, hogy
könnybe lábadt a szemem, mikor reápillantottam, de azért mégis csak
újból Sándorról kezdtem beszélni. Ezer kérdést tudtam volna. Hol van?
Merre jár? Van-e már érdemrend a mellén?

Az őrmester csak nézett rám és hallgatott… Borzasztó félelem fogott el,
egy iszonyú gondolatom támadt… Nem bírtam elviselni a csendet…
Odaugrottam mellé és azt hiszem, hangosan, nagyon hangosan kiáltottam
rá:

– Mi van a fiammal? – Most már beszélni kezdett, de olyan halkan, mint a
légy dongása és mégis, mint a mennykőcsapás ütött a szívembe minden
szava.

– Húgomasszony… Nem akarnék ráijeszteni, … hanem hát a mi igaz, az igaz;
a Sándor gyerek aligha jön vissza többet!

– Elfogták?… Bajban van? – sikoltottam eszemet vesztve s csak, mikor a
rokkant obsitos sírva fakadt, csak akkor értettem meg mindent.

Az anyóka egy darabig törölgette a szemét, gyengéden újból czirógatni
kezdte az atillát és azután reszkető hangon folytatta:

– Látjátok, gyermekeim, abban a perczben a lelkemben minden érzés a fiam
után halt, mert hisz mindannyi az övé volt… Nem maradt egyebem, csak a
hősi emléke és ez a tépett atilla, amit, – áldva legyen érette a neve, –
a jó öreg huszár hozott el nekem.

Végső napjairól keveset tudtam meg, csak annyit, hogy a táborban
mindenki szerette s az őrnagy úr is úgy megbecsülte, hogy fontos
írásokat bízott rá, vele küldte nem egyszer a tábornok úr leveleit is…
Egy napon azután, éppen mikor ilyen fontos küldetésben ment, eltévedt a
gyerek az erdőben…

Itt mindig elakadt a mi anyókánk hangja…

– Oh! hogy bírnám elmondani, mikor még az őrmester is befedte az arczát,
ha erről kezdett beszélni, nem tudott a szemembe nézni… Eltévedt a
szegényke, üldözőbe vették az osztrákok és a sok puskagolyó összetépte a
szivét, no meg az enyémet is… Bizonyosan tudom, hogy szépen eltemették,
érdemrendes új atillát is kellett, hogy adjanak rá, hisz a régit, azt
elküldték nekem, a bajtársai pedig valamennyien megsiratták, mert
tagadhatatlanul vitéz katona volt. Beváltotta, a mit róla hittem, hiszen
nagyobb hőstettet nem vihetett volna véghez, mint hogy meghaljon a
hazájáért.

– Imádkozzatok érette, gyermekeim, – mondotta végül ájtatosan az anyóka
– és kérjétek az Istent, hogy ha nem is lehettek olyan hősök, mint a
minő az én egyetlen szép fiam volt, legyetek legalább hasonlók hozzá.

… Igy mesélte el a szabadságharcz élő ereklyéje a történetét, a mióta
csak visszaemlékeztek a házban…

*

Az őszutó egy hűvös borongós alkonyán hallgatott el azután meséivel
mindörökre a mi öregünk. Elment egyetlen szép fia után, hisz oly régen
készült a nagy útra.

Mikor beléptem a halottas szobába, már ott volt az egész háznép. Ő a
szoba közepén feküdt kiterítve. Csak két kis rézgyertyatartóban égett a
sápadt világ s kisérteties fényük a légvonatban imbolyogva szökelt
fel-le a halott arczán.

Előrehajoltam… Nem volt azon a jó öreg ábrázaton semmi félelmes. A
millió ráncz elsimult s a vonások tisztábban körvonalozódtak, szinte
mintha megfiatalodott volna. Feje mereven süppedt a szegényes párnába s
a mint néztem, lassan, lassan egy csodálkozó, ámuló kifejezést véltem
felfedezni arczán. Álla sovány mellére támaszkodott, szeme félig nyitva
volt s a szoba szegletébe meredt oda, a hol épp akkor nyitotta ki egy
leány a rozoga kis szekrény ajtaját. Az ajtó felsóhajtott, mikor
kinyilt, pedig nem volt odabenn semmi más, csak néhány elsárgult levél
és az a szinehagyott honvéd-atilla, a mit valamennyien ismertünk. Itt a
félhomályban már igazán alig lehetett megkülömböztetni, hogy hol ették
meg a molyok, hol járták át a golyók a sújtásos szövetet…

Ez volt a mi anyókánknak minden gazdagsága, oda is terítették az atillát
a lábára, hadd vigye magával. Mikor a leveleket párnája alá dugták,
kissé előre csuklott a feje, mintha hálásan bólintott volna még egyszer
utoljára, úgy, mint életében tette künn az udvaron.

– Hej, de szerette is azt a fiút a mi áldott öregünk, – sóhajtotta az
asztalosmester, mialatt szakértő pillantással vizsgálta végig a
koporsót.

– Úgy ám, pedig Isten tudja, nem érdemelte meg… nem lehetett az jóféle,
a ki olyant tudott tenni… – dünnyögte egy termetes menyecske.

Figyelni kezdtem, de nem vehettem ki semmit a beszédjéből, mert egy
másik asszony a szavába vágott:

– Jaj, lelkem, ne szóljon olyan hangosan itt a halott előtt, azt
mondják, hogy azok még sokáig hallják, a mit mi beszélünk.

– Uram bocsáss, – suttogta a jó asszony ijedten s kezével befogta a
száját.

Most már tudni akartam, hogy miről van szó s odamentem a menyecskéhez,
de ő csak valami babonás tisztelettel intett a halott felé és nem
válaszolt kérdésemre.

– Jöjjön ki az udvarra, ott majd mesélek.

Kimentünk az akáczfák alá. Kiváncsian néztem az asszonyra.

– Hát lehetséges lenne, hogy ne tudná?… Hát hősnek tartotta az öreg
asszony fiát?

– Annak tartottam. Az anyóka mondta.

– No de hát ő nem is tudta, a szegény!

– Már hogy is ne, mikor az édes anyja volt.

– Éppen azért nem tudta, kinek lett volna szive, hogy megmondja neki.

– De mi volt?… Mondja már!

– Hát mi?… Az őrmester csak az anyókának mesélte azt, hogy a fia
eltévedt azokkal a levelekkel, a mikről az öreg mindig beszélt, de mi
tudtuk, hogy az osztrákoknak hordta őket. Az ellenség, – Isten őrizzen,
azok nem bántották. A mieink csipték el a haszontalan árulót… honvédek
lőtték agyon…

Álmélkodva hallgattam ennek az egyszerű asszonynak a szavát és
megilletődve pillantottam a halottas szoba felé.

Vannak mégis jó emberek a világon!…




VIRÁGZÓ HANTOK.


I.

Végre egyedül voltak egy pillanatra. Magda diadalmasan nézett arra a
szép szál Déznay Istvánra, a ki annyi ellenzés, annyi küzdelem után most
már csakugyan a férje. István is rátekintett, de olyan különösen, mint
soha vőlegény korában.

Az asszony elpirult és kissé félrefordította a fejét. Nem volt szép.
Keskeny, finom arczában túlnagyok voltak álmodozó szemei. Ajkát valami
örökös belső izgalom szorította össze, karcsu, szinte fejletlen alakja
pedig, mintha egy láthatatlan kéztől félne, a mely mindjárt lecsap reá,
még nagy boldogságában is riadtan hajolt előre.

Déznay hízelegve simogatta meg sötét haját:

– Mire gondolt most az én kis feleségem?

A gyermekasszony félénken emelte rá bársonyos szemét:

– Igazat kell vallanom?

Egy csók volt a biztatás.

– Nos hát… hát csak az jutott eszembe, hogy milyen gyorsan mulik az idő,
ha az ember már egyszer asszony.

– Bolondos kis baba, – nevetett a férfi. – Én meg, hiszi-e, éppen azon
tünődtem, hogy milyen lassan mulik az idő, ha az ember egyszer már férj
és hasztalan szeretne egyedül lenni a feleségével. Egy órája mult, hogy
hazajöttünk az esküvőnkről…

Magda nem válaszolhatott. A násznép felfedezte rejteküket s a
díszmagyaros bácsik és selyemruhás nénik záporban hullatták rájuk
jókivánságaikat.

Férje mosolyogva súgta a fülébe:

– Még mindig gyorsan múlik az idő?

Kedves kétségbeeséssel rázta meg a fejét, aztán egyszerre fellélegzett.
Édes anyja, a ki az utolsó perczig ellenezte ezt a házasságot, jóságos
mosolylyal jött feléje:

– Kedves kicsi lányom, hát elhagysz? Csak aztán boldog légy!…

Egykori játszótársa, legjobb barátja, Berényi Tibor is feltünt az
ajtóban. Magda nevetve intett neki közös tolvajnyelvükön. De aztán
elcsudálkozott:

– Milyen sápadt ma ez a fiú – s szinte önkénytelenül fordult a férjéhez:

– És a maga nagy barátja, Mándoky Ákos hol marad?

– Igaz! A templomban sem láttam… Nem folytathatta tovább, a fiatal
Berényi vállára tette a kezét és a füléhez hajolt. Habozva kereste a
szavakat:

– Mit tegyünk?… Ákos egy órával ezelőtt főbelőtte magát!

Déznay tekintete egy pillanatra merevvé lett. Szintúgy, mint mikor az
ember sötétben keres valamit, aztán megrázta a fejét:

– Lehetetlen… megfoghatatlan!… Miért tette volna?

– Senki sem tudja!

– De bizonyos vagy benne?

Berényi nem válaszolt. Szemével Magda felé intett, a ki aggodalmasan
figyelt.

– Mi történt? – kérdezte szorongva.

– Nyugodjék meg, édesem… Igazán semmi különös…

Az asszony könyörgésre fogta a dolgot:

– Tudni akarom. Ne titkolódzanak! Istvánról van szó!

– Nem – mondották egy lélegzettel mind a ketten s oly őszintén néztek
Magda szemébe, hogy nem kételkedett többé. Szerelmes önzésében nevetni
kezdett s vígan csapta össze a kezét:

– Hisz akkor nincs semmi baj…


II.

Két hónap mulva Déznay István és a felesége visszatértek a Rivieráról.
Déznay ideges és rosszkedvü volt. Sokat vesztett Monte-Carlóban; mint
legénykorában, újból kártyázni kezdett. Nyerni akart. Magdát kimerítette
a hosszu kóborlás, leverten érkezett haza. Közönyösen vont vállat
mindenre s mint annyi más ujdonságot, egykedvüen vette a Mándoky Ákos
öngyilkosságának a hírét is. Nem tett rá hatást, hisz alig ismerte
férjének ezt a különcz barátját. István sohasem emlegette:
megfeledkezett róla csakúgy, mint a hogy mindenről megfeledkezett, ha a
kártya járt az eszében. A kaszinóban töltötte az életét. Haza jóformán
csak azért ment, hogy megint odébb álljon. Örökké sietett és alig
beszélt Magdával. Az asszony utóbb már nem tartóztatta, mert hiszen
minden szavával úgy is csak az ő egykori leányszerelmének az eszményét
hazudtolta meg. Egy ideig egész erejéből küzdött a valóság ellen. El
akarta hitetni önmagával, hogy boldog. A második év elején még mindig
küzdött, de ekkor már csak azt akarta eltitkolni saját maga előtt, hogy
boldogtalan. Az esze és a szíve szakadatlanúl vitatkozott egymással s ő
kerülni kezdte az embereket. Legjobban az édesanyja elől bujkált,
futott. Elszorult a torka valahányszor ránézett, mert ösztönszerüleg
szégyelte, hogy azoknak volt igazuk, a kik le akarták beszélni őt erről
a házasságról.

Aztán elérkezett az esküvőjének a harmadik évfordulója is. Egyedül
töltötte, mint a többi napot, de e napon jobban fájt ez neki.
Boudoirjának magányában szomorúan sóhajtott fel s két kezébe temette az
arczát.

Odakint csengettek, de ő mit sem hallott, sötéten meredt bele
vigasztalan gondolataiba. Csak jó idő multán, mikor felemelte a fejét,
vette észre, hogy vendége van. Berényi Tibor állt az ajtóban. Aztán
megindult és jött feléje s nehány friss rózsát tett az ölébe. Tekintetük
találkozott.

Az esti homályban, mint egy maroknyi hó világítottak a fehér virágok az
asszony sötét ruháján. Tétován vette őket a kezébe s újból felsóhajtott.
Egy pillanatra maga is megijedt ettől az őszinte sóhajtól, majd
csüggedten vont vállat. Fáradt volt, nem tudott többé szinészkedni.

Hajdani játszótársa leült mellé és megcsókolta a kezét.

– Tibor, emlékezik mennyivel szebb volt az élet, mikor még a fákra
mászkáltunk és hittünk az operencziás tengeren túl-ban!

– Szép volt akkor is és…

– Most nem az többé – tört ki Magda keserűen. Nézzen rám, igy néznek ki
azok, a kiknek szép az élet? – Sovány kis arczát barátja felé fordította
és szemében panaszosan gyűltek meg a könnyek.

– Miért nem mondta az eljegyzésemen, hogy bolondot teszek… Miért nem
mondta, hogy István csak a kártyának él, hogy csak… csak a pénzemért
vesz el… Ne tiltakozzék, ezt kellett volna megmagyaráznia. Magának talán
hittem volna!

Tibor szánakozva nézett rá:

– Hiába mondtam volna bármit is akkor, mert szerette.

– Lehet! Nagyon szerettem és azt gondoltam örökké fog tartani. Pedig…
rájöttem azóta, hogy minden nő legalább kétszer szeret életében, két
egészen különböző érzéssel: leányszerelemmel és asszonyszerelemmel.
Úristen, milyen különbség!… És tudja-e, hogy azt, a kit mint leányok
szerettünk, újból meg kell ám szeretnünk a házasság után. Ha ez sikerül,
akkor van lehetőség a boldogságra, de ha nem, akkor félek, keresni
kezdjük azt, a kit asszonyszerelemmel tudnánk szeretni…

– Csak azt ne, – mondotta Berényi s pajtáskodva szorította meg a Magda
kezét. Jó barátja vagyok, hát hihet nekem. Rossz dolguk van maguknak
mindenképpen és végül mindig sajnálnak valamit. Csak az a különbség,
hogy ha meghallgatják azt, a kit, – a mint maga mondta, –
asszonyszerelemmel szeretnek, hát van mit sajnálniok, – ha pedig nem
hallgatják meg, akkor – nos akkor nincs mit sajnálniok!…

Magda bágyadtan mosolygott:

– Igaza van! Nem panaszkodom. Férjhez mentem, mint a többi leány…
boldogtalan vagyok, mint a többi asszony. – Keze az ölébe hullott.
Barátjára emelte a tekintetét.

– Milyen hálátlan vagyok. Elfelejtettem megköszönni a virágait. Hogy is
juthatott eszébe, hogy ma van az esküvőm évfordulója, mikor még a férjem
sem gondolt rá. Látja, egészen egyedül vagyok. Mindig egyedül…

Tibor másra akarta terelni a beszélgetést. Az előbbi kérdésre felelt:

– A maga esküvője emlékezetes napom. Két jó barátomat vesztettem el egy
órában. Magda kisasszony férjhez ment és…

– Ki volt a másik?

– Mándoky Ákos. Hisz tudja, az nap lőtte főbe magát.

– Aznap? Nem tudtam…

Berényi czigarettára gyújtott. Az asszony szórakozottan tépdeste le egy
rózsának a szirmait, aztán tompán ismételte:

– Aznap!… Irigylem.

– Ne bolondozzék, Magda.

– Isten látja lelkemet, komolyan beszélek. De azért ne féltsen. Gyáva
volnék ehhez, félek a haláltól. Hanem a ki meg meri tenni, annak igaza
van. Mándoky Ákosnak is igaza volt.

Tibor ámulva nézett rá:

– Hogy érti ezt? Senki sem sejti, miért tette. Adóssága nem volt.
Asszonyért meg csak nem puffantja főbe magát manapság az ember, kivált ő
nem, a kinek annyi szerencséje akadt életében.

– Igazán? Pedig szép sem volt.

– Milyen gyerek maga. Hiszen nem a szép, hanem a rossz embereknek van
szerencséjük.

– Mándoky rossz volt?

– Az asszonyokhoz igen.

– És ezért szerették? – Magda érdeklődve figyelt.

– Hát persze. Az asszonyok a rossz embereket szeretik, mert
reménykednek, hogy megtérítik őket és közben nem veszik észre, hogy
önmagukat elveszítik.

– Milyen különös, soh’sem gondoltam eddig rá. Pedig most jut eszembe, ő
megjósolta nekem azt, a mi bekövetkezett. Egyszer egész este mellettem
ült és olyan furcsán nevetett, mikor Istvánnal összebujtunk sugdosódni.
Azután egy perczre magunkra maradtunk. Megfogta a kezemet és azt mondta:
«Kicsi leány, a maga szerelme egy ábrándos német költemény, félek, hogy
a házasság majd magyar prózába fogja lefordítani…» Most jut eszembe…
tulajdonképen szép szeme volt, olyan melegen tudott nézni… Adjon egy
czigarettát.

Berényi Tibor odakinálta a tárczáját s mialatt az órára pillantott,
felállt.

Mennem kell. Sajnálom, hogy mire elfüstölte a helyettesemet, nem jöhetek
vissza.

És azután, míg a czigaretta kékes fellegekké nem változott, Magda
Mándoky Ákosra gondolt.

… «Aznap» – ismételte szinte gépiesen, – «milyen csodálatos véletlen…
Véletlen?» – és gondolatban mintha kérdéssé alakult volna át ez a szó.


III.

Rövid nehány nap mulva szörnyű hírrel verte fel Magda mesterkélt
csendjét a valóság. Meghalt az édesanyja. És mikor megtörten ott térdelt
a ravatal előtt, mint egy keserű szemrehányás nyilallott a lelkébe az a
tudat, hogy valamit visszahozhatatlanul elmulasztott. Adósa maradt az
igazsággal annak a hű szívnek, a melyik csak érte dobogott. Titkolódzott
előtte. Tévedéssel takargatta tévedését és még az a vigasza sem maradt
meg, hogy talán kiméletből tette. Kettőjük között az ő hiú büszkesége
volt a válaszfal.

Magára maradt hát egészen. Az élet a férjét, a halál az anyját vitte el
tőle s egyetlen barátja, Tibor külföldön járt… Kétségbeesésében támaszt
keresett, elhagyatottságában gyengédség után vágyott. Hasztalan, egyedül
volt szemrehányásaival. Előlük menekült a temetőbe s mindazt, a mit az
élő anyával szemben elmulasztott, a halottal szemben akarta pótolni… És
ezek a bús látogatások emésztették fel egész erélyét. Nap-nap mellett
tétován, kábultan indult útnak s maga se tudta, hogyan ért el az anyja
sírjához.

Egy langyos tavaszi alkonyaton fáradtabb volt a rendesnél. Czéltalannak
látta az életét, mert senki sem szerette, senkit sem szeretett.
Csüggedten lépett be a temető kapuján s útközben gépiesen kezdte olvasni
a sírkeresztekre írt neveket. A nagy város életének zsivaja, mint egy
óriás gépnek a zúgása, veszett el körülötte a csendben. A napfény
elapadt a sírokról s utolsó sugara haldokolva vérzett el a kőfal
peremén…

Magda egyszerre megállt. Felvetette a fejét, mintha hallgatódznék. A sok
száz közönyös névből, a mit elolvasott, egy egyetlen visszacsengett a
fülében.

– Mándoky Ákos, – ismételte félhangon. Aztán hátra fordult és szokatlan
sietséggel indult meg arra felé, amerről jött.

Egy besüppedt sírhant félredülő kis fakeresztjén csakugyan ott fehérlett
a Mándoky Ákos neve. Sajátságosan, mint egy váratlan találkozás, úgy
hatott reája ez a felfedezés. Nem tudta azonnal rendbeszedni a
gondolatait. Valami szorongatni kezdte a torkát. Megszánta a halottat, a
kit elfelejtett a világ.

– Szegény… szegény, – töprengett magában, – hát senki sem gondol rá, a
kit szeretett? – Izgatottan egyenesedett fel.

– Szeretett?… Vajjon kit?… És miért ment el úgy szó nélkül? – Mintha
ezekre a nagy kérdésekre várna feleletet, visszafojtott lélegzettel
nézett el a szürkületben ringó cziprusok felett, majd újból letekintett
a sírra, és ekkor… szeme a Mándoky neve alatt esküvőjének, az ő
halálának a keltén akadt meg.

Összerázkódott. Az a gondolat, a mi egyszer már ködösen megkisértette
őt, határozottabb körvonalakat öltött benne. Közelebb hajolt a
sírkereszthez s mintha meg akart volna bizonyosodni valami hihetetlen
igazságról, újból olvasni kezdte az elmosódott szavakat. Aztán hirtelen
úgy érezte, megtalálta kérdéseire a feleletet.

– Az esküvőm napján!… Én akkor kezdtem, ő akkor végezte az életet…
Hátha?… Igen!… Nincs kétség! – Képzelete úrrá lett felette, nem tudta
többé kormányozni. Mándoky Ákos hangja felcsendült körülötte, magán
érezte tekintetét s mind azt a gyöngédséget, a mi után hasztalan
sóvárgott fiatal életében, öntudatlanul abba a hangba, abba a tekintetbe
lopta bele.

– Szeretett… Szeretett – mondogatta a szive minden dobbanásával s
melléből feltört az első sóhaj, szeméből kicsordult az első köny Mándoky
Ákosért. A képzelt végzetes szerelem gondolata melegséggel árasztotta el
a lelkét. Igaz, hogy csak a visszanéző nap melege volt ez, de az
asszony, a ki annyit didergett elhagyatottságában, kétségbeesetten
kapott utána.

Az alkony lassan elborította a temetőt s a halottasház felől szaggatott
csengetés hangját hozta el Magdához a szellő. Eszébe jutott, hogy mennie
kell. Lehajolt s mintha valamit, a mit sokáig halasztott, akarna jóvá
tenni, gyöngéden megigazította a félredűlt sírkeresztet s az anyjának
szánt virágokból néhányat a hantokra hullatott.


IV.

Sötét este volt, mire Magda haza ért. Egy ideig fel s alájárt kis
boudoirjában, aztán egyszerre határozott s a férje szobája felé indult.
Mindenáron részleteket akart hallani Mándoky öngyilkosságáról. Meg fogja
hát kérdezni Istvánt, ez a legegyszerűbb.

A küszöbön majd hogy egymásba nem ütköztek.

– Honnan jön? – kérdezte Déznay szórakozottan.

Az asszony rátekintett s maga is elcsodálkozott, milyen idegenül hatott
rá az az ember, a kiről hajdan azt hitte, hogy szereti. Tartózkodó lett
vele szemben, mintha ma látná először. Nem bírta volna előtte az ajkára
venni Mándoky nevét. Zavarba jött és halkan válaszolt:

– A temetőben… az anyámnál voltam!

István sietett, szabadulni akart, de Magda nem mozdult az útjából.
Mondania kellett hát valamit. Találomra egy ásítás közben megszólalt:

– Ilyen soká?…

– Igen… ott feledkeztem – hadarta az asszony idegesen s indokolatlan
részletességgel kezdett beszámolni délutánjáról. Minden semmiséget
elmondott, csak a Mándoky sírjáról hallgatott. Miért tette, maga sem
tudta.

A férje mosolygott.

– Ha nem ismerném magát, igazán azt hinném, hogy azért beszél annyit,
mert el akar valamit hallgatni… egy kis légyottot, valami kalandot. – A
feleletet be sem várta. Hirtelen kötelességszerüen megcsókolta a
feleségét és már csapódott mögötte az előszoba ajtaja.

Magda zavarodottan nézett utána:

– Igaza van. Miért is csinálok mindebből titkot? – Átlépte férje
szobájának a küszöbét és tétován állt meg az íróasztal előtt.

– Hová került innen a Mándoky arczképe? – Emlékezett rá, hogy látta
valamikor, látta, de nem nézte meg soha. Keresgélni kezdett, türelmetlen
lett s mind lázasabban kutatta át a szobát. Leküzdhetetlen vágy fogta
el. Szembesíteni akarta az arczképet azzal az új Mándoky Ákossal, a kit
felfedezése óta ő formált magának…

Végre ráakadt a képre. Visszafojtott lélegzettel hajolt föléje, de egy
pillanat mulva már csalódottan hanyatlott le a keze. Az az elegáns
gavallér, a ki olyan egykedvű, czinikus arczczal nézett reá a képről,
meghazudtolta minden feltevését… Nem azt az Ákost igazolta, a ki
képzeletében testet vett, hanem egy másikat, talán a valódit, a kire nem
mert visszagondolni.

Kiábrándultan meredt a semmibe. Megint egyedül érezte magát a világban.
Szintúgy, mintha szerelemmel hitegették volna, hogy aztán hűtlenül
elhagyják…

Mikor szobájába ért, csak akkor vette észre, hogy az arczképet magával
vitte, pedig nem akarta többé látni. Elzárta iróasztalában, aztán
szomorúan hevert végig a kereveten. Órák teltek. Magda elgondolt minden
kedvére való emléket, a mit Mándokyról felidézhetett. És mert az arczkép
nem mondhatott neki ellent, újból kiszinezte a multat. A képzelt
dolgokból valóságot csinált és képzeletével meghamisította a valóságot.
Addig-addig, míg ismét hinni kezdett Ákos szerelmében. Hinni kezdett,
mert hinni akart…


V.

Másnap korábban indult útnak és több virágot vitt magával, mint
rendesen. Először az édes anyjához ment el, de nem tudta összpontosítani
a gondolatait, megszöktek előle. Szórakozottan álldogált egy ideig a sír
mellett, aztán leült a szomszédos kis kőpadra s napernyője végére szedte
a tavalyi lomb ott feledett leveleit.

– Meg fogom-e tudni valaha az igazságot? – gondolta csökönyösen. – A
szerelem vagy más valami kergette-e a halálba?… A szerelem? – riadtan
vetette fel a fejét. – De hátha mást szeretett? – Ez még nem jutott
eszébe. És mint mikor álomban, egy ellenőrizetlen mozdulattal fájdalmat
okozunk önmagunknak s bár sajog az ütés, nem bírunk felébredni,
kábultságában Magda is érezte, hogy szenved, de nem tudott egészen
magához térni. Kétségbeesetten küzdött az egymásra torlódó gondolatokkal
s közben féltékenyen pillantott mindegyre Ákos sírja felé. Végre is nem
bírt nyugton maradni, hátha ott talál valakit, a kinek több joga van
azokhoz a hantokhoz, mint neki.

Futva, lihegve ért a sírhoz… Elhagyatott volt az, mint tegnap s csak az
ő virágai fonnyadtak a kereszt tövében. Fellélegzett, majd sóváran
hajolt előre s elolvasta még egyszer a síriratot. Azt a nevet, a melyik
mint az árnyéka kisérte s azt a keletet, a melyik mindkettőjükre olyan
végzetes volt.

– Nincs kétség… nincs kétség – suttogta szomorú diadalérzéssel s az
ütés, a mit józansága mért a lelkére, nem sajgott többé. Megnyugodott,
tovább aludt és tovább álmodott.


VI.

Magda élete ezután megmaradt ebben a mederben. Eleinte ugyan még
bizalmatlanul nézett körül, valahányszor Ákos sírjához ért, nem látja-e
rajta egy más kéznek a nyomát. Hanem aztán, mikor csak nem jött senki,
egészen birtokába vette a hantokat.

Csendesen, nagy megrázkódtatások nélkül szálltak el felette a hónapok.
Nem vette észre, hogy múlik az idő, mert az, a kiről elhitette magával,
hogy végtelenül szerette őt, nem változott. Nem ellenkezett vele,
csendesen porladt virágai alatt, míg ő fáradhatatlanul hímezgette
szebbre a multat s adott képzelt emlékeket egy képzelt szerelemnek.
Kételyeit nem bolygatta többé, gyáván menekült előlük, ösztönszerűen
sejtette, hogy ha elveszítené hitét a Mándoky Ákos szerelmében, akkor
mindent elveszítene, a miért érdemes volt élnie.

A férjétől mindinkább elidegenedett. Az emberek elől mindinkább
elzárkózott. Lassan olyan néma magányt teremtett maga körül, a miben
semmi és senki sem mondhatott ellent rögeszméjének.

Az a sír, a melyiken a tavasz, az ősz mindig nyíló virágokat talált,
volt az ő világa. Titkolódzva, lopva oda járt el esőben, hóban, forró
napfény alatt s ha útközben ismerősökkel találkozott, zavartan
fordította félre a fejét, csak úgy, mintha a kedveséhez menne.

Egy alkonyaton történt azután, hogy a temető hársai alatt valaki a nevén
szólította. Ijedten nézett körül, úgy érezte, rajtakapták. Menekülni
akart, de már későn volt. Rég nem látott barátnője, Berényi Vera, a
Tibor huga, állta el az útját.

Dadogva válaszolt kérdésére:

– Igen… az édes anyám sírjától jövök!

– Menjünk vissza hozzá, – szólt a fiatal asszony, – olyan jó volt,
viszek neki nehány virágot.

És elindultak mind a ketten, de Magda egyszerre megállt, mintha nem
tudott volna tovább menni.

Barátnője csodálkozva nézett rá, aztán a temérdek elhagyatott sír között
megakadt a tekintete Mándoky Ákos virágzó hantjain.

– Tudod ki fekszik itt? – kérdezte Magda s ebben a pillanatban
leküzdhetetlen lázas vágy fogta el, hogy annyi hallgatás után bizalommal
legyen valakihez. – Tudod ki?… Mándoky Ákos! – Olyan régen nem mondta ki
hangosan ezt a nevet, hogy most megremegett tőle.

– Ákos, – ismételte Vera elgondolkozva – szegény fiú, jól ismertem.

Magda, mint akár egy bizalmaskodó szerelmes asszony folytatta:

– Igen… ő és én ápolom a sírját, az emlékét, mert…

– Nos?

– Hiszen emlékezned kell, az esküvőm napján, míg a templomban voltunk,
lőtte főbe magát.

– Emlékezem, de hiszen…

Magda aggodalmasan vetette fel a szemét. Halálos félelem fogta el, hogy
most mindjárt hallani fog valamit, a mi meghazudtolja az ő
meggyőződését. Beszélnie, vallania kellett, mielőtt a másik szólhatna.
Megragadta barátnője kezét és rejtélyesen hajolt feléje:

– Sohasem mondtam senkinek… Ő szeretett engem…

– De Magda!… a fiatal asszony szeme tágra nyílt, megdöbbenve nézett rá.
Ő azonban mit sem látott, mit sem hallott. Szegény szive összeszorult s
vallomása percében valami megmozdult a legmélyén, a mi titok volt eddig
saját maga előtt is.

Merengve pillantott le a hantokra, a melyek szomorú életében egyedül
hajtottak számára virágokat és rendületlen hittel suttogta:

– Igen, ő szeretett engem… mi nagyon szerettük egymást…




A PIROS CZIPŐ.

Lábujjhegyen, csintalanul mosolyogva indult el a szobában… Kereste az
édesanyját… Hová is bújhatott, mert bizonynyal bujósdit akar vele
játszani, hisz nem hallani semerre a dalolását.

Hová lett? Ezóta már felébredt, úgyis soká aludt. Igen, hogy utoljára
látta, mélyen alhatott, mert haragos volt az arcza. Az ő mamája pedig
sohasem haragudott. És olyan sápadt volt, hogy szinte félt tőle s mikor
az apja azt mondta, hogy csókolja meg mamát, nagyon megijedt és kifutott
a kertbe. Azután eljátszott a lombtalan fák alatt a zörgő avarban egész
délután, de most már beesteledett, meg fázott is odakünn, hát szeretne
az anyja ölébe ülni, kis fejét a keblére hajtani, olyan jó az, mikor
künn zúg a szél… Meséket akart hallani és a míg az a szerető kéz lassan
símogatja a haját, elaludni holnapig.

– Mama!… Mama… Hol vagy? Jere már elő, nem akarok játszani.

Senki sem felelt, csak a légvonat libbentette meg az egyik nyitva
hagyott ajtó függönyét.

– Megvagy! – kiáltotta diadalmasan a kicsike és kitárt karokkal rohant
belé… De ott sem volt senki. Felállt hát az egyik székre s így nézett
körül a szobában. Feje mellett a falon e perczben kezdett ütni a kakukos
óra; felbámult rá, azután hirtelen megfogta az ajtócskán kipattanó
kakukot és egy kis erőlködéssel kihúzta egészen. Rég szerette volna ezt
a szürke madárkát a kezébe venni, közelről megvizsgálni, de anyja
sohasem engedte. Tudta bizonyosan, hogy most sem fog örülni neki, de úgy
kell, minek hagyta magára! Egy darabig csak játszott a kakukkal, hanem
azután elunta ezt is. Vissza akarta dugni a kis ajtón. Mivel ez
sehogysem sikerült, lemászott a székről, a szekrény alá dobta a madarat
és nem tudva, hogy mihez fogjon, megállt a szoba közepén és újból eszébe
jutott a mama.

Türelmetlenül kiáltozott utána, végtére sírni kezdett. Félt így egyedül,
de meg hozzá is volt szokva, hogy az ő ötéves kis élete körül forduljon
meg minden a házban és most egyszerre nem törődik vele senki sem.

Felkapaszkodott az édesanyja magas székére s babrálni kezdett a
varróasztalon. A fényes olló még úgy feküdt ott, mint a hogy ő oda
tette, a hosszú fehér szállal befűzött tű a függönybe volt szúrva s a
kis leány ingecskéjére csak félig volt felvarrva a folt. Az anyja
varrta, emlékezett rá és a míg dolgozott, arról a gyémántkoronás
békakirályról mesélt neki, a ki a tündérleányt akarta feleségéűl. De
félbenmaradt a mese és ő most már szeretné tudni a végét.

– Mama! Mama!… Jere, mesélj nekem. – Szomorúan lóbálta meg kis lábát s
félrehúzva az ablakról a szegényes csipkefüggönyt, kibámult az
országútra.

Egyszerre csak meglátta az apját; feketeruhás emberek közt sírva jött a
ház felé. Macskaszerű gyors mozdulattal kúszott le a székről, azután
futott ki az utczára a hűvös őszi alkonyatba. Közvetlenül az apja előtt
megállt s felágaskodva, szemrehányóan mondotta:

– Apa, édes mamám elbújt, nem találom a házban!

Az apja szótlanul nézett rá és odébb ment.

– Adjátok ide őt! Akarom… szeretném, ha mesélne valamit! – kiáltotta
fenyegetőzve. – Ő az én mamám! Akarom! Akarom!

A nők köréje gyűltek, a férfiak vállvonogatva, komoran mentek a ház
felé.

– Mama! – sikoltotta a gyermek szívszakadva s ösztönszerűleg futott
ahhoz az asszonyhoz, a ki alakra legjobban hasonlított az anyjához

Nagynehezen megmagyarázták neki, hogy a mama az égbe ment a jó Istenhez
és nem jön vissza többé soha.

A kis leány csak nézett és rázta a fejét:

– Oh, ő nem tenné azt, nagyon szeret engem, elvitt volna magával, hiszen
soha sem hágy egyedül!

Az asszonyok sírni kezdtek és, mert zokogni látta őket, bár nem értette
egészen, sírva fakadt ő is.

De azért csak nehány nap mulva, a mikor látta, hogy az édesanyja igazán
nem tér haza, hogy üres a ház, hogy lefekvés előtt senki sem veszi a
térdére, senki sem csókolja meg, – csak akkor fogta fel, hogy mi az, ha
valaki az égbe megy a jó Istenhez.

Elhagyatottan bolyongott naphosszat a ház körül. Az apja nem törődött
vele, haragosnak látszott, ha a szeme elé került. A ruhája
összeszakadozott, haját nem simították le és este senki sem imádkozott
vele. Így hát nagyon elszomorodott; halkan, keservesen, sírdogált.

Ekkortájt rokonok jöttek hozzájuk a messze nagyvárosból, egy jóságos,
kékszemű asszonyság, a ki ép úgy ölelte magához, mint a mama. Kitört
belőle a sírás, nem bírták elcsitítani, mert csak most jutott az édes
anyjáról minden az eszébe…

És ez a jó, kékszemű asszonyság elvitte őt magával a városba, – talán
azért, hogy megvigasztalódjék, hogy újból megtanuljon nevetni.

De ő csak szomorú maradt. Az idegen emberek között még szomorúbb lett,
mint a minő volt. Nem evett, nem játszott, nem énekelt. Arcza,
kezecskéje olyan sáppadttá, soványnyá vált, hogy elfacsarodott tőle az
ember szíve. Úgy ült mozdulatlanul az ablak előtt és nézett le a
magasból a nyüzsgő, szürke utczába, mint valami bánatos kis öreg. Hiába
vitték nevető gyerekek közé; hiába vigasztalták, nem érdekelte semmi,
szeméből kihalt az élet. Már azt hitték róla, hogy nagy beteg, pedig tán
maga sem tudta, miért olyan borzasztóan szomorú. Ha kérdezték, kis
szivének egész szenvedését egy szóban foglalta össze: «A mama.»

Megesett olykor, hogy egybekulcsolt kezekkel nyugtalanul, pihenés nélkül
járkált fel s alá a szegényes szobákban; keresett valamit!… Az erdőt, a
kis fehér falut, a szabad mezőket… vagy az édes anyját? Sohasem
panaszolta el és így nem is tudták igazán vígasztalni, mert hiszen csak
a szóba öntött szomorúságra találunk szóba öntött vigaszt.

*

Nehány héttel az anyja halála után, épen karácsony napján sétálni vitték
a kis leányt.

Hazamenőben nagy térre értek. Esteledett. Hó szállingózott a levegőben,
hideg volt. Havas zöld fenyőfák között, itt-ott kicsiny fabódék lobogó
lámpáinak fénye terült el a tolongó emberek felett. Az árusok
kiáltoztak, recsegő hangjuk túlszárnyalta a beszélő, nevető népség
lármáját.

A kis leányt kezén fogva vezették át a sokaságon. Ő pedig csak ment s
alig nézte az ezer haszontalan apróságot, melyek a gyermekek álmait oly
sokszor megédesítik. Nem érdekelte őt semmi, a czukrosbódék, a babák,
kis czin-edények… fásultan siklott el felettük a tekintete. Halkan
kérte, hogy menjenek haza.

De egyszerre mégis lekötötte valami a figyelmét. Elbámészkodott. Kis
kezét kihúzta nevelőanyja kezéből s mintha földbe gyökerezett volna a
lába – megállt.

Az asszony később vette észre, hogy elmaradt tőle, sietve ment vissza s
kereste a tömegben.

Nem messze, egy kis fabódé előtt ácsorgott. A bódé homlokzatán hosszú
sorral czipők fityegtek, melyeket a deczemberi szél csendesen himbált
ide-oda. A gyermek figyelemmel bámulta őket; keze kinyilott, szája tátva
maradt, egész arczocskája nevetett. Mikor nevelőanyját megpillantotta,
diadalmas örömmel vonta magához s mutatott fel a rúdra, melynek közepén
két kis piros czipőt világított meg a bódé füstölgő lámpája.

– Nézd!… nézd – suttogta sóvárogva – ott… ott azt a piros czipőt. Milyen
szép, beh szeretném.

Az asszony mosolygott, majd menni akart, de a kis leány nem mozdult,
csak mindegyre bámult és nevetgélt.

– Nézd már!… Nézd!

– Látom, baba, gyerünk.

– Oh maradj még, kérlek, hadd láthassam… Milyen szép!

Nem lehetett sehogysem elcsalni. Utóbb még könyörögni is kezdett, hogy
vegyék meg neki a piros czipőt. Igérte, azután mindig jó lesz, szót
fogad, vigyázni fog a czipőre, sohasem tépi össze, nem húzza fel, csak
nézni fogja.

És egy gyermek minden ékesszólásával, szép igéreteivel kérlelte
nevelőanyját, melegen szorongatta a kezét, mintha ezzel akarta volna
ellágyítani.

Az asszony, mivel hát szegények voltak, gondolkozóba esett. Majd
lepillantott a hozzádörzsölődző kis leányra. Beszédbe elegyedett az
árussal, ki a czipők árnyékában vacsorázott.

A jó asszony végre is elővette pénztárczáját; egy ideig számolgatta
pénzét, azután alkudozni kezdett.

Ezt már komolyan vette a bódés, letette kanalát, nagyot nyelt s mialatt
megtörülte bajuszát, szóba állt a vevővel. Utóljára is megalkudtak.

A gyermek fejét ingatva, emelte föl karját s tán, hogy annál hamarabb
kézhezkapja a czipőt, újjait akaratosan mozgatta a levegőben. Szemét
szepegve függesztette az árusra, nehogy valami baja történjék az ő
kincsének, a mit a következő perczben félénken vett magához. Egy ideig
áhítatosan nézegette, forgatta a czipőcskéket, de azután, mikor
megértette, hogy most már az övéi, nevetve szorította a szivére s
ugrándozva indult el. Ekkor már sietni akart haza, hogy játszhassék
velük.

Az asszony csodálkozva nézett reá. Anyja halála óta nem látta ilyennek.
Egészen megváltozott, mintha minden gond, szomorúság, a mi kicsiny
lelkét nyomta, elrepült volna.

Halkan dúdolgatott magában, tánczolt s a ki csak elébe jött,
boldog-boldogtalannak büszkén mutogatta az ajándékot.

Szive keserűségét, a mihez anyja halála óta tán hozzá is szokott, – édes
gyermekboldogság váltotta fel. De volt valami ártatlan szívtelenség
ebben a boldogságban… Elfeledkezett könnyeiről, a mamáról, a faluról, a
szabad kék égről, elfeledkezett mindenről…

És öröme nem szünt meg; este, mikor feküdni ment, magával vitte lopva a
czipőcskéket is.

Nevelőanyja, meg az ura egyedül maradtak az asztalnál. Egy ideig
beszélgettek a maguk dolgáról, de azután megint csak a kis leányra
került a szó és az asszony intett, hogy nézzenek be hozzá, hátha megint
elszomorodott. Imádkozzanak vele, hiszen minden este így
vígasztalgatták, a míg el nem aludt.

A férj még kihörpintette borát, azután nyújtózott egyet és bekullogott a
felesége után a szomszéd szobába.

A kicsi nem aludt még, de nem is sírt. Ágyában ült, szeretettel
babusgatta a czipőket és gyönyörködött bennük. Óvatosan labdázott velük,
utóbb már meg is csókolta őket.

A férfi félretette pipáját s mialatt odalépett hozzá, csodálkozva
kérdezte:

– Te gyerek, hát mi lesz, ma nem imádkozol a jó Istenhez az
édesanyádért?

A kis leány nem hallotta és zavartalanul játszott tovább.

Az asszony leült az ágy szélére és szőke fejére tette a kezét.

– Mi lelt baba, hát nem vagy már szomorú?

A gyermek bámulva tekintett rá, nem értette a dolgot. Szinte ijedten
nézett hol az asszonyra, hol a férfire, azután a czipőcskéken akadt meg
a szeme. Arcza felderült és elnevette magát.

– Én!… hát mán’ hogy volnék szomorú, hiszen itt van a piros czipőm…




MENUETTE.

Hideg téli éjszaka volt. A park egyenesre nyesett fái között fázósan
fehérlettek a mezítelen görög márványistenek. A nehézkes barok kastély
szinte belesüppedt a hófúvásba s kivilágított ablakainak fénye fáradtan
vergődött át a ködön.

Odabenn az udvarban, mindjárt a tornácz előtt tüzet raktak a vendégurak
csatlósai s ásítozva bámultak a pattogó lángba, melynek visszfénye vörös
kört tánczolt ki a havon.

Az urak meg ez alatt mind összegyülekeztek az újmódis nagy fehér
szálában. Az üveges csillár száz viaszgyertyájának fénye sziporkázva
verődött vissza a Velenczében kipallérozott kristály-tükrökről s
ragyogva égett a falak furfangos arany díszítményein…

Ünnepi díszben mulatott ott a Bécsből lerándult nemesség virága. Egy
nagybajuszú, varkocsos lovasgenerális körül ifjú testőrök, negédes
udvaronczok hajlongtak s a háziúr, gőgös magyar mágnás, sujtásos,
ékköves ruhájában, mint valami csoda vált ki a csipkés gavallérok közül.

A falak mentén aranylábú székeken hosszú sorral ültek az asszonyságok.
Oly kimérten mosolyogtak, mintha csak a bécsi udvari bálon lennének és
félszemmel mindegyre a ház úrnőjére lestek, a ki palotahölgy lévén,
ugyancsak kedvelte az előkelő illedelmet. Hanem azért minden igyekezet
daczára egyik-egyik dáma, beszéd közben, olykor mégis megfeledkezett
magáról s valami átöröklött mozdulattal pihentette csipőjére kezét.

Az idősebb urak kivonultak egy hátsó szobába s nagy bilikomaikból ittak
az urnő-király egészségére és a saját egészségükre, a mit
lelkiismeretesen magyar módi szerint cselekedtek.

Néhányan, leginkább a dámák, még kártyáztak is a háziasszony vieux-laque
boudoirjában. Keselyű ábrázatú franczia gavallér tartotta a bankot.
Valamelyik ablakmélyedésben egy német költő, olyas udvari bolond féle,
szavalgatott ábrándos aggszűzeknek ékes verseket, melyekben
kifogyhatatlan leleményességgel hasonlította a nőket virágokhoz,
csacsogó csermelyekhez, pillangók- és más egyéb bogarakhoz… A nagy
szálában pedig tánczba fogott az ifjúság.

Bájosan halk menuette zenéjére indultak el a párok. Kéz-kézben mély
bókkal lejtettek előre. Selyembe, bársonyba öltözve, mint megannyi
virágzó ág, fonódott össze az ifjak, leányok alakja. Hol hátra hajoltak,
hol meg egymásra néztek és nem fáradtak el mindegyre újból mosolyogni.
Karjaikat kecsesen emelték magasra, mélyen bókoltak, majd mintha
haboznának, egy pillanatra megálltak: a hölgyek ujjacskái között mint
lepkeszárnyak libbentek meg a csipkés szoknyák… Aztán ismét előre
lendültek a tükörsíma padozaton.

Udvarias, kimért volt a táncz. Egy elejtett legyező, vagy leszakadt
virág váratlan fordulatot adott. Egy elő nem írt mosoly kedves zavart
idézett fel a kipirult arczokra.

Az urak félbenhagyták az ivást és a politikát, az aggszűzek odahagyták
költőjüket s mind a tánczterem ajtajába sereglettek. A merevre fűzött
asszonyságok előrehajoltak, fejüket a zene ütemére ingatták s magassarkú
czipellőikkel komplimentumot írtak le abroncsos szoknyáik alatt.

Mindenki elhallgatott. Csend lett, csak a menuette dallama zsongott a
levegőben… És ez ünnepélyes pillanatban valaki egyet tüsszentett a terem
szegletében.

Néhányan odatekintettek és mosolyogni kezdtek…

Ott a szegletben szorgalmasan tubákolva, teljes elhagyatottságban egy
összeaszott kicsiny teremtés üldögélt. Neki mintha nem tetszett volna ez
a táncz; barázdás homlokát haragosan vonta össze és rosszalóan rázogatta
a fejét. Valamit mormogott is hozzá, de arra jól vigyázott, hogy senki
meg ne hallja.

Nem beszélt ő soha másokkal, mindig csak önmagával diskurálgatott szép
csendesen a régmúlt időkről. A kastélyban emberemlékezet óta azt
tartották róla, hogy háborodott elméjű szegényke, de nem zavart senkit,
hát valahogyan megtűrték.

Szeme fakó volt s arczocskája, melyre már a hajnali mise előtt, végtelen
gonddal ragasztotta fel a szépségtapaszokat, olyan finom, olyan sárga,
mint a régi elefántcsont. Fején ünnepélyes alkalmakkor rengeteg paróka
trónolt s kicsiny remegő kezében mindenkor aranyos burnótszelenczét
szorongatott.

Különös volt ez a parányi teremtés s tán épen az tette őt olyannyira
különössé, hogy egész nap zajtalanul jött-ment a szobákban és mindegyre
beszélgetett halkan, nagyon halkan.

– Igen, igen, – motyogta szemrehányóan, – hiába nevettek rajtam! Ti nem
tudtok tánczolni… Mi tudtunk, mi… ah csak én tudtam.

Aztán visszagondolt messze ifjúságára, a mikor minden kicsinyke újjára
akadt volna egy-egy kérője s mikor a kanczellár báljain Terpsychore
grófnőnek nevezték őt. És ő, bár egész életén át kiváncsi volt rá, hogy
mit is jelent hát ez a név, nem merte megkérdezni soha senkitől. Mai
napig sem tudja, pedig tisztán emlékezik rá, hogy… Terpsychore volt az ő
neve addig a feledhetetlen udvari bálig, a melyiken maga ő felsége adott
neki más nevet.

Meghívták az udvarhoz! Azt mondták, a mindenható császár és király
akarja látni a tánczát s titokban még azt is megsúgták neki, hogy a
gyermek Mária Terézia főherczegkisasszony és felséges húgai egy rejtett
ablakon át fogják őt szemlélni, mert elszeretnék tőle tanulni a táncz
művészetét… Mily dicsőség volt ez a magyar hazára!…

Emlékezett a fényes császári termekre és az udvar bevonulására. Szinte
megszédült, mikor a hatalmas császár belépett. Nagy allonge-parókája és
csattos czipője maradt meg legjobban az eszében… Aztán visszafojtott
lélegzettel bókoltak földig mindannyian s egy fekete bársonyruhás főúr
többszörös térdhajtással kúszott a földi istenséghez. Mialatt áhitatosan
csókolta meg az eléje nyújtott kezet, szemét kéjesen hunyta le a
boldogságtól…

A kis Terpsychore grófnő akkor eszmélt fel kábultságából, mikor ő
felsége Károly császár fejére tette nagy tollas kalapját és elfoglalta a
császárné mellett helyét a trónuson… Valaki jelt adott a táncz
kezdetére.

Az ő tánczosa egy fiatal castiliai nemes volt, az uralkodó spanyol
kedvenczeinek egyike. Sötéthajú, lángoló tekintetű gavallér, a kit ő már
régóta szeretett.

A ifjú a nagy udvari meghajlással szólította fel a tánczra. Aztán egyik
kezével megfogta finom kardjának a markolatját, a másikkal a leány
ujjacskáinak hegyét és mindketten földig bókoltak a trón előtt.

Felcsendült a menuette dallama. Terpsychore grófnő remegett a
boldogságtól, mert úgy érezte, hogy a császár szine előtt ellejtett
tánczukkal feloldozhatatlanul egymáshoz vannak kötözve. Arczán mámoros
mosoly jelent meg s szeme tüzet fogott az ifjú tekintetétől.

Elragadtatás tükröződött az arczokon. A császár gőgös, duzzadt ajkán a
tetszés mosolya játszott s egyik kegyenczének leereszkedően mondotta:

– Íme, ez ifjú dámát kikiálthatjátok a menuette királynőjének!

És azután szájról-szájra járt a nagy horderejű királyi kijelentés s
Terpsychore grófnő azt gondolta, végzete a boldogság minden lehetőségét
megadta néki…

Az utolsó meghajlásnál szemükkel örök hűséget esküdtek egymásnak és az
eltánczolt költeménynek vége volt.

Az udvar távozta után egy rózsakoszorúval, melyet jutalmul a császár
küldött neki, királynővé koronázták. És ez illatos korona alatt fogadtak
ők ketten szavakkal is szerelmet, hűséget egymásnak és igérték meg
kölcsönösen azt is, hogy csak akkor tánczolnak újból menuette-et, mikor
majd az esküvőjükön együtt tánczolják el.

Ez volt életének legboldogabb napja és csodálatosan erre sokkal
ritkábban gondolt, mint arra a másik napra, a melyiken megtudta, hogy az
ifjú búcsú nélkül hagyta oda Bécset s visszament hazájába…

– Igen gyermekeim, – suttogta bánatosan, – arra a szörnyű napra gondolok
én vissza, mert oh kedveseim a boldog napokat csak egyszer éljük át, a
boldogtalanokat pedig: ezerszer… Igen, igen, megtartottam a szavamat, de
ő… ah ne is kérdezzétek…

A szegény menuette-királynő csakugyan megtartotta igéretét. Gyermekesen
ragaszkodott hozzá, mert a nők szavuktartók, a míg szerelmesek,
Terpsychore grófnő pedig egész ifjúságán át boldogtalanul szerette
hűtlen vőlegényét. Elment ugyan a bálokba, de hiába könyörögtek neki –
hajthatatlan maradt.

Évek múltak. Vőlegénye csak nem tért vissza s lassankint kihűlt az ő
szivében is a szenvedély. Nem irtózott többé attól a gondolattól, hogy
egy más férfival tánczoljon. Megint évek kellettek hozzá, hogy rászánja
magát az esküszegésre. Ekkor várni kezdte, hogy felszólítsák. De hiába,
nem ostromolta többé senki, békével hagyták üldögélni a terem
szegletében.

Hónapokba tellett, a míg megértette, hogy elmúlt az ő ideje, a míg
felfogta, hogy megöregedett. A körülötte mulatozók nem tudtak többé
róla, ki volt ő hajdan…

– A menuette-királynő… Terpsychore grófnő… az voltam én! – suttogta
diadalmasan s megdörzsölte a szemét, mintha belefáradt volna
visszatekinteni az ifjúságára, de hogy is ne, hiszen olyan messze volt
az már tőle. Aztán, hogy tudomást szerezzen való létezéséről, óvatosan
felnyitotta burnótszelenczéjét, újjai közé vett egy csipetnyi tubákot s
mosolyogva szippantotta fel. Kiegyenesedett, majd újból a tánczolókra
függesztette tekintetét s megrázta a fejét. Most kezdte csak igazán
bánni, hogy a végzetes menuette után nem tánczolt többé.

– Nem tudtok semmit, apáitok sem tudtak, mert nem láttak engem
tánczolni…

Ellenállhatatlan vágy fogta el. Szeretett volna felállni és
megparancsolni, hogy reá nézzenek mindannyian, mert meg fogja mutatni,
hogyan tánczol a menuette-királynő.

– Hiába álmélkodtok, – mondotta ártatlan hiúsággal, – maga a mindenható
császár adta nekem ezt a nevet!… Istenem, csak valaki felszólítana a
tánczra, csak eszébe jutnék valakinek! De hát ki gondolna egy ilyen öreg
dámával.

És a mint sóvárogva nézett végig az ifjúságon, szinte rémülten vette
észre, hogy a szála tulsó oldalából egy fiatal gavallér nagy figyelemmel
szemléli őt s mintha leolvasná arczáról gondolatait, megindul és jön…
jön feléje.

Majd felsikoltott ijedtében. Forogni kezdett vele a világ, úgy látta,
mintha a csillár himbálódznék, az emberek támolyognának és behunyta a
szemét. Úristen, ha csakugyan tánczolni akarna vele!… Fejében egyszerre
összezavarodtak a tánczlépések, a lágy zene szinte harsogó zivatarnak
tetszett neki, kis kezéből pedig koppanva hullott a földre aranyos
burnótszelenczéje.

Az ifjú meghallotta a koppanást. Most valósággal lepillantott a kis
comtessera s a helyett, hogy a szép Czobor grófnéhoz sietett volna,
kivel már az előbb édes, hosszú pillantásokat váltott – megállt egy
perczre. Aztán tréfásan hajtott térdet a lelkendező öreg hölgy előtt,
felemelte a szelenczét és szertartásosan nyújtotta felé.

– Óh jaj nekem! – suttogta elcsukló hangon a vén grófkisasszony. –
Mindjárt gondoltam, hogy ezt akarja… Várjon egy kicsit Monsieur… meg
kell elébb próbálnom… rég nem tánczoltam.

Ezzel aztán hirtelen lecsúszott karosszékéről és a fal mellé lapulva
kiosont a teremből, az ámuló, tiltakozó ifjú kezében hagyva a
szelenczét.

Mikor egyedül volt a legutolsó szobában, hová csak lopva rebbent el
egy-egy dallama a zenének – fellélegzett.

– Ki hitte volna, – mormogta önelégülten, – alig bírtam tőle
megmenekülni… De hát mit is csodálkozom én tulajdonképen ezen… igazán
furcsa vagyok.

Negédesen mosolygott, aztán újjacskái közé fogta rengeteg tunikáját,
lábait egymás mellé illesztette s nyakát előre nyújtva figyelt a zenére.

– Most – suttogta s nagy kínnal lábújjhegyre állt és megindult.

– Egy, kettő, komplimentum!… De ekkor valami a hátába nyilallott, ép ott
a Watteauráncz alatt.

– Oh jaj, mein Gott Herr! – szisszent fel fájdalmában – oh beh rosszúl
ment!…

Aztán pihent egy darabig és előlről kezdte. Méltóságteljesen lépett ki
és ismét csak elvétette. Nem emlékezett már a tánczra. Mindegyre megállt
s remegő kezével izgatottan simította végig homlokát csak úgy, mintha
fel akart volna valamit kelteni, a mi odabent az ő barázdás kis homloka
mögött réges-régen elaludt.

– Türelem, ma chère Christine, türelem – biztatta magát s nagy sóhajjal
ismét neki fogott. A pouderes paróka pedig már félrecsúszott a fején, a
szépségtapaszok mind lepattogtak az arczáról, de azért ő még is
szorgalmasan hajlongott tovább.

És egy sikerült bókolás után annyira jutott, hogy győzedelmesen
tekintett körül:

– Íme, látjátok valahára a menuette-királynőt?… de ekkor hirtelenében
elakadt az ajkán a szó. Az egyik földig érő tükörből valami szomorú
furcsaság bólintgatott elismerően feléje.

Ez a figura kihozta a sodrából. Haragosan lépett előre, aztán a fejéhez
kapott s karjait kétségbeesett iszonyattal emelte égnek:

– Mit?… Hogy én lennék ez itt a tükörben?… Istenkém segíts… Oh mein
lieber Gott!…

A mint ott állt saját képe előtt, félrecsúszott parókájával, könnyes
szemével, olyan megható volt. Lábacskája szomorúan tipegett ide-oda s
melléből síró hang szakadt fel:

– És én akartam megmutatni a világnak, hogyan kell menuettet tánczolni!
Oh én szegény öreg!… Elfelejtettem már mindent, de hát minek is
próbáltam meg, jó volt azt hinni, hogy még tudok. – Elfordult a tükörtől
és mivel hozzá volt szokva, hogy önmagát vigasztalja, dédelgesse,
megsimogatta a saját arczát és halkan suttogta:

– Ne sírj Christine ha mondom, azért azok a többiek sem tudnak… senki
sem tud többé ezen a világon…




A MADONNA MÉCSE.

Egy nyári alkonyaton megálltam Siena ódon falai alatt. Előttem fehéren
futott le a völgynek az út, a napégette régi házak között s köröskörül
áhítatos piczi templomtornyok, omladozó bástyakoszorúk emelkedtek a
barna tetők fölé.

A harangok játéka dallamosan ostromolta a csendet s a falakra könyöklő
olajfák lombjaiban száz ezüst ajakkal nevetett a szellő.

Lenn az úton leányok jöttek s fejükön lapos kosaraikban szőlőt és fügét
hoztak a caminoi campagnából. A domboldali cziprusok árnyékában, a
düledező kolostor lépcsőin éji szállást keresve telepedett le nehány
kolduló barát, a templomkapu sötét íve alatt pedig Ave Máriára indultak
a fehér kendős asszonyok.

A szomszédos hegyek bársonyos éleire még visszasütött a nap, de
körülöttem már elfeketültek az alkony árnyai s az utcza-szegleteken, –
miként ha egy raj Szent-János bogárka lepte volna el a várost, –
kigyúltak a csodatevő kőszentek lábánál az apró mécsesek.

A szürkület opálos fátyola lassan alámerült a növekvő sötétségben s
onnan a kolostor-templom barlangos mélyéből, tévetegen csillámlott elő
az öröktűz világa. Aztán egyszerre, mintha a mécsesnek egy lángja
szárnyra kelt volna, libegve úszott végig egy kis fényesség a templom
oszlopos hajóján, ki a szabadba. Egy ideig tétovázva kerengett a légben,
majd imbolyogva jött lefelé a zeg-zugos utczán. Olykor felrebbent a
falba mélyesztett képekhez, szobrokhoz s érintése alatt kigyúlt az
olajos kanócz a szines üvegekben. A lángocskák egy ideig tüzesen
csókolództak fenn a magasban, aztán ismét tovább lebbent a fényesség… A
mint közelébb szállt hozzám, lassan-lassan kivettem alatta egy minorita
barát tonzurás fejét, barna csuháját s végül kezében a kanóczot, melynek
tetejében ott tánczolt az a láng, a mivel utczahosszant élesztgette a
mécsesekben a tüzet.

A szerzetes otromba fasarui egyenletesen kopogtak a kövezeten. Nem
messze tőlem hirtelen megállt. A kanócz világa vörösen csapott a
magasba, fénye szerte terült a kőkoczkákon s bevilágított a fal mohos
fülkéjébe. Drótháló alatt, tarka virágfészekben egy durván faragott
Szűz-Máriaszobrot pillantottam meg.

De ott a szobor előtt, a piros üvegmécsesben nem fogott tüzet az olaj a
kanócz érintésétől… A szerzetes nem is bajoskodott vele sokáig. Térdet
hajtott, aztán mint a ki legjobb rendben végezte dolgát, odébb ment,
sötétben hagyva a Boldogasszony-szobrot.

– Monaco! Monaco! – kiáltottam én szinte önkénytelenül.

A barát megállt. Derüs tekintetü frate volt, egyike azoknak, a kiknek a
szerzeteskedés csak olyan kenyérkereset, mint akármi más. Mosolyogva
nézett reám.

– Vagy úgy – mormogta félhangon – azt akarja tudni, hogy miért nem
gyujtottam meg ezt az egy mécsest!…

Elgondolkozva zörgette az övébe fűzött olvasót. És azután, mialatt
bejártam vele az apró kőszobrokat s ő lángot gyujtott a mécsesekben,
elmondta nekem ezt a történetet.

*

Akkor régen, mikor Siena sötét utczáiban még fegyverzörej keltette fel a
napot s az ájtatos asszonyságok miséremenet gyakorta bukkantak véres
holttestekre a templomok körül, a Signorián pedig gyűlölködve méregették
egymást a polgárok és nemes urak… abban a zord időben élt a városban egy
szép leány, a kit Gemmának neveztek.

És ő méltó volt e névre, mert még a templomkelyhek legsötétebb
smaragdjai is irigyen halványultak el, ha ő fölvetette a szemét… Arczán
a kék erek mentén rózsák nyíltak, haja, mint a mesék aranyfolyama élt,
hullámzott ringó alakja körül, lábacskái pedig a hímes sarukban, mint
földön csapongó pillangók kergették egymást a Fonta Branda pázsítján,
vagy a Piazza del Campo fehér kőkoczkáin.

Ilyenkor aztán utat nyitott előtte a nyüzsgő tömeg. Gazdag bankárok,
bársony zekés ifju nemesek, kalmárok, polgárok, méltóságteljes
tanácsurak, mind megfordultak utána, a mint édesanyjával vasárnapi
díszben végig haladt a téren. Férfiak, nők összesúgtak a háta mögött, de
tán ép ez volt a veszedelem, mert a ki mögött halkan beszélnek az
emberek, arról rosszat szólanak.

Gemmáról is gonosz híreket terjesztettek a városban s minthogy egyedül
lakott öreg anyjával ott a Brandakút mögötti utczában s nem volt a ki
védelmezze, büntetlenül szólhatta meg bárki.

Persze a visszautasított férfiak koholták a leghajmeresztőbb
mende-mondákat, a városbeli asszonyságok pedig, a kiknek a lovagok és
bankárok még csak arra sem adtak alkalmat, hogy megtagadjanak tőlük
valamit s így erényükkel Istennek kedveskedjenek, bánatukban és
unalmukban tovább adták a híreket.

Gemma szépsége vonzotta az embereket, de mivel nem viszonozta a tüzes
pillantásokat s csakis Signor Grifone Tolomeira, Siena legdélczegebb
ifju nemesére vetette fel olykor tekintetét, haragudtak reá s mint bűnre
csábító hiábavalóságokat, itélték el szépségét és mosolyát.

Igy történt, hogy a szent életü szerzetesek is meghallottak egyet-mást
róla és dicséretes buzgalommal kezdték megfigyelni utait.

Szemmel tartották a leányt, vétkeiről jegyzéket vezettek… Az első bűn
azonban, a miért tényleg elitélte őt az egész város, az vala, hogy
egyszer az ünnepi szent-mise folyásában, ép a sanctus nagy perczei
alatt, mikor a hívők földre borulva imádták az Urat, Gemma felvetette a
fejét. Tekintetét a Tolomeiek czímeres stallumára függesztette, aztán –
oh borzalom – reá mosolygott az ifju Signor Grifonera.

Bár a templom népe földig hajolt s a barátok a Chorus faragványai mögött
hatrét görbültek az áhítattól, a kövér Fra Filippo pedig szokásos
meghatottságában épen akkor pillantott a mennyezetre, félszemmel mégis
mindenki meglátta ezt a szentségtörő mosolyt…

A szerzetesek megbotránkozva rázták fejüket. Az urak és asszonyságok
győzelmesen súgtak össze.

A városi szóbeszéd azonban még be sem telhetett e nagy eseménynyel,
mikor Gemma második égbekiáltó bűne is bekövetkezett.

Egy forró nyári délutánon, midőn ugyanis Fra Mino, a hires assisibeli
barát a San Giovanni szószékéről predikált, Gemma, Signor Grifonéval,
mindenek szemeláttára kiosont a templomból… Mialatt pedig a szent férfiú
dörgő hangon hirdette az eljövendő végitéletet s áhítatos gyönyörrel
beszélt a pokol kínjairól és a férgekről, melyek majdan az emberiség
vétkes testét elemésztik, azalatt ő a kolostor kertjének virágai között,
Isten mosolygó napfényében megcsókolta kedvesét…

A szerzetesek felháborodva értesültek Gemma elvetemültségéről, de mint
jó pásztorok, egyideig még elnézték, sőt mennyei türelemmel bocsátották
meg bűneit. Mellesleg megjegyezve, a Tolomeiek nagy hatalomnak
örvendettek ekkortájt s Signor Grifone kalandozásaiból hazatérve, a
rablott kincsekből mindenkor keresztényi áhítattal áldozott a szerzetnek
is.

Igy hát Gemma és kedvese nyugodtan élhettek szerelmüknek. És ki tudja,
meddig tartott volna boldogságuk, ha egy estén Grifone hazatértében a
Duomo alatti szűk lépcsőn össze nem akad a mámoros Pandolfo
Buonsignorival. Az óriás termetü fiatal nemes kaczagva csapott a Tolomei
vállára:

– A szeretődtől jössz?

– Ne szólj így róla… mert – dörögte Grifone s a kardjához kapott.

– Mert… per Bacco, csak csendesen!… Ha akarom, holnap az enyém!

Grifone kardot rántott…

Pár pillanat mulva, mikor a zajra a városkaputól egy katona szövétnekkel
kezében odaért, az óriás Pandolfo már holtan feküdt a lépcső aljában…
Szájából a vér, mint egy sötét vörös szalag gombolyodott ki a kövezetre.

Grifone csak egy perczig örült győzelmének, aztán eszébe jutott, hogy
futnia kell, ha élni akar.

A capitano di giustizia magas hivatalát ez idő szerint ugyanis Pandolfo
atyja, a kegyetlenségéről hires Astorre Buonsignori viselte.

A Tolomeinek tehát menekülnie kellett, még csak Gemmától sem vehetett
búcsút… Később azután híre járt a városban, hogy felcsapott a
firenzeiekhez condottiernek.

Gemma hosszú napokon át szótlanul üldögélt kicsiny szobájában. Anyja
hiába vigasztalta. Most már igazán teljesen védtelen volt.

És ekkor a kegyes szerzetesek, a boszút lihegő Astorre Buonsignori
buzdítására, gátat engedtek visszatartott haragjuknak s nagy szigorral
fordultak ellene. Megfigyelték minden cselekedetét – de egy ideig földi
bűnt nem találtak benne. A misékre nap-nap után eljárt, bűnrecsábító
mosolyát mintha elfeledte volna, szép szemét nem vetette fel többé a
sanctus alatt, sőt estende, mikor az egész város elsötétült s csak a
csodatevő Szűz-Mária szobor előtt égett a mécsvilág, még ott is
ájtatoskodva térdepelt órák hosszant…

Igy teltek a hetek. A kegyes szerzet buzgó szolgái s az Astorre
Buonsignori kémkedő inasai már-már belefáradtak a leselkedésbe, mikor
végre egy este a kövér Fra Filippo, ki egy szép halért, vagy koppasztott
csirkéért mindenkor hajlandó volt elengedni a penitentiát, néhány
társával a Boldogasszonyszobor tájékára tévedt.

Gemma ekkor is ott térdelt a fal tövében s szőke fejét a mécshez hajtva,
buzgólkodni látszott.

Fra Filippo régóta haragudott a leányra. Nem tudta néki megbocsájtani,
hogy ha gyónni jött, csak bűneit rakta le az ő ölébe, a csirkéket és más
egyéb apróságokat pedig következetesen otthon feledte. Mikor most
megpillantotta, gondolt egyet, aztán vastag újját, miként egy
terjedelmes vörös pecsétet, ajkára illesztette.

Mindenki elnémult. A csendet csak Gemma szaggatott sóhajai törték meg,
majd egyszerre olyas zizgő hang hallatszott, mintha pergament-lapot
forgatnának.

A kövér barát lábújjhegyre ágaskodott… Egy pillanatig szinte
megkövesedve állt helyén, azután hirtelen felkapta két oldalt csuháját s
alattomosan oda penderedett a gyanútlan leányhoz.

A következő percben diadalmasan tépett ki valamit Gemma kezéből. A leány
kétségbeesetten kapott utána:

– Jaj Istenem!… Miért bántanak?

De Fra Filippo ekkor már magasan lobogtatott feje fölött egy teleírt
lapot, melynek aljában szép nagy betükkel ott ékeskedett a Signor
Grifone büszke neve.

A barátok kiváncsian futottak köréje. Aztán egyszeribe megértettek
mindent. Kiderült a Gemma bűne! Nem imádkozni járt ő a csodatevő Szűz
Máriához, hanem – a kedvese szerelmes levelét olvasta ott a mécsvilág
előtt.

– Nem tudtam, hogy vétkezem! – nyöszörgött a leány.

– Bűnhödnöd kell! – ordították fenyegetőzve a nekidühödt szerzetesek s
két frate menten elrohant Astorre Buonsignorihoz. Fra Filippo társaival
a kolostorba hurczoltatta Gemmát.

… És még az éjjel itéletet hoztak a szerzetesek az aranyhajú Gemma
felett. Signor Astorre, mikor hírül vette az égbekiáltó bűntettet,
felkaczagott, de aztán mást gondolt. Összeült a nagyszakállú
alchimistával, Messen Thomasoval s híres astrologusával és eltörte ő is
a pálczát Grifone kedvese fölött. Kegyetlen volt az itélet nagyon, de
Astorre legalább így akart boszút állani Tolomein, ha őt nem is,
legalább a szerelmét akarta meggyalázni, elpusztítani.

… Másnap még alig virradt és máris talpon volt az egész város. Az
utczákon nyüzsgött a tömeg. Gyümölcsárúsok kosárral karjukon,
mesteremberek szerszámmal a kezükben, nagy hangon beszéltek Gemmáról. A
katonák alabárdjukra támaszkodva kérdezősködtek az ide-oda futkosó
népségtől:

– Hát miért itélték el?

– Mit tudom én – kiáltotta egy tovarohanó aranyműves legény – tudják a
papok és ez elég.

A katona durván röhögött, de aztán megijedt s hirtelen keresztet vetett
magára.

E perczben elnémult a tömeg zsibongása. A Piazza del Campora torkoló Via
Pellegrini palotái alatt felbukkantak a szerzetesek fehér csuhái. Elől
Fra Filippo lépegetett, kezében a feszülettel, azután a penitensek
szürke ingében támolyogva haladt Gemma; mögötte tömör sorokban vonultak
fel az Astorre úr czifra csatlósai, a sunyi képű pribékek s a sisakos
városi katonaság. A menetet vörös köpenyében Messer Morgante a sienai
hóhér zárta be.

– Ohó! – dörmögték néhányan a téren – Messer Morgante!… No ezt
megnézzük!

Gemma kisérete lépésről-lépésre növekedett. Mire a menet a hosszú
girbe-görbe utczákon végig haladt s kiért a Porta Romana nagy barna íve
alá, már több száz ember állta körül az elgyötört leányt.

Útközben egymást tüzelték az emberek s hogy meggyőzzék önmagukat,
miszerint Istennek tetsző dolgot cselekesznek, nagyon hangosan
beszéltek: a tulajdon lelkiismeretüket akarták túlkiabálni.

– Meg kell büntetni – üvöltötte az egyik sienai bankár, kit Gemma hajdan
visszautasított s kinek nehéz sárga aranyainál csak az arcza volt
sárgább, a bűnei súlyosabbak.

– Úgy kell neki, miért volt olyan büszke – kiáltozták az ifjú nemesek, a
kik sehogy sem tudták megbocsájtani a leánynak, hogy nem lett olyan
rossz, mint a minőnek ők hirdették…

Mindenki haragudott, mindenki szítkozódott. Annyi tenger gyűlölködés
közepette csak egy öreg asszony zokogott fájdalmasan a kapu mellett s,
mintha a saját élete után nyúlna, reszketve tárta ki karjait boldogtalan
gyermeke felé.

– Anyám!… Anyám! – sikoltotta Gemma szívszakadva.

– Kicsiny galambom! – nyöszörgött az öreg asszony s tán ők voltak az
egyedüliek, a kik egy árva szót sem hallottak a Fra Filippo beszédéből,
mikor nagyhangon Isten és Siena nevében kihirdette az itéletet.

Az emberek helyeslőleg mormogtak:

– Így van jól!… Le kell vágni a haját… úgy is a sátán adta neki… adjuk
vissza hát a sátánnak.

– Ki kell taszítani a városból – rikoltotta egy bőrkötényes munkás.

– Ki kell taszítani az istentelent – dörmögte az Astorre Buonsignori
bölcs astrológusa. – A csillagokból olvastam, hogy ha ez a bűnös asszony
itt marad, a Madonna pestist küld városunkra.

Rémült ordítozás hallatszott véges-végig a Via Romanán, Gemma sorsa
eldőlt, a tétovázók is ellene fordultak. Száz kéz nyúlt feléje.

A hóhér előre lépett. A leány, mintha csak most értette volna meg, hogy
mi történik vele, halálosan elsápadt, szeme megtelt könnyel… Ekkor
fonnyadtak el az ő arcán Siena legszebb rózsái, ekkor homályosult el az
ő szemében Siena egének legkékebb darabja.

Messer Morgante gyönyörködve vágta le azt a szőke hajat, mit Grifone úgy
szeretett, az oktalan gyűlölködő tömeg pedig, mint vihar a fellegeket,
tépte széjjel az aranykincset, szórta szerte a mezőn.

Gemma ajkára egy jajszó sem jött. Szállongó fürteivel úgy állt ott az
indulatos nép közepette, mint a fiesolei Fra Angelico valamelyik földre
tévedt angyala. Utolsó tekintetével anyját kereste a dühös, lihegő
emberáradatban. Aztán megragadták törékeny testét s kitaszították a
város kapuján az elhagyatottságba, a pusztulásba.

Mikor a kapu bezárult mögötte, egyideig szinte zavarodottan hallgatott a
tömeg. Most, hogy végrehajtották az itéletet, mint akár a jóllakott
ember, bután bámultak a légbe. Kedvetlenség szállotta meg a kedélyeket.
Lehangoltan, dörmögve kezdett oszladozni a nép. Férfiak, nők kis
csoportokba verődve tünedeztek el az utczák fordulóinál. Csak Gemma
édesanyja sírt a kapu alatt, de jajszava nem keltett többé visszhangot
sehol.

Az útmenti mezőn ezalatt szeliden bogozta a szellő Gemma arany
hajszálait a virágok szirmaira. Fenn a légben pacsirták kerengtek,
azután egyszerre lecsaptak a mezőre s összeszedték, elvitték apró
csőrükben a szőke selyemszálakat… Elvitték fészkükbe s, bár a városban
senki sem merte hangosan kiejteni a Gemma bűnös nevét, még sok, sok
tavaszt daloltak el a pacsirták az ő aranyfürtei közül…

Benn a szűk sikátor végében pedig, ott, a falba mélyesztett szent
szobornál csoda történt. Abban a perczben, a melyben Gemmát
kitaszították a város kapuján, kialudt a mécses a Madonna előtt…

Évszázadok múltak el azóta, de a Szent Szűz szobra előtt nem lehetett
többé lángot gyujtani. Így emlékezteti a Boldogasszony minden időkön át
Siena népét arra, hogy ő világít azoknak, a kik szeretni tudnak… hogy ő
szereti azokat, a kik igazán szeretnek…

*

A Frate már régen hallgatott. Ujból visszatértünk a domboldali kolostor
kapujához…

Köszöntve búcsúztam a szerzetestől, de ő mintha még várt volna valamire.
Egyszerre csak elém nyujtotta csontos kezét és halkan mondotta:

– Signora mia!… Egy soldot… nálam hívebben Sienában senki sem tudta
volna elmondani a Madonna mécsesének történetét…




*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK APRÓ BŰNÖK ***


    

Updated editions will replace the previous one—the old editions will
be renamed.

Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright
law means that no one owns a United States copyright in these works,
so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United
States without permission and without paying copyright
royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part
of this license, apply to copying and distributing Project
Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™
concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark,
and may not be used if you charge for an eBook, except by following
the terms of the trademark license, including paying royalties for use
of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for
copies of this eBook, complying with the trademark license is very
easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation
of derivative works, reports, performances and research. Project
Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away—you may
do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected
by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark
license, especially commercial redistribution.


START: FULL LICENSE

THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE

PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free
distribution of electronic works, by using or distributing this work
(or any other work associated in any way with the phrase “Project
Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full
Project Gutenberg™ License available with this file or online at
www.gutenberg.org/license.

Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg™
electronic works

1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™
electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to
and accept all the terms of this license and intellectual property
(trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all
the terms of this agreement, you must cease using and return or
destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your
possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a
Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound
by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person
or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.

1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be
used on or associated in any way with an electronic work by people who
agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few
things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works
even without complying with the full terms of this agreement. See
paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project
Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this
agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™
electronic works. See paragraph 1.E below.

1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the
Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection
of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual
works in the collection are in the public domain in the United
States. If an individual work is unprotected by copyright law in the
United States and you are located in the United States, we do not
claim a right to prevent you from copying, distributing, performing,
displaying or creating derivative works based on the work as long as
all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope
that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting
free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™
works in compliance with the terms of this agreement for keeping the
Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily
comply with the terms of this agreement by keeping this work in the
same format with its attached full Project Gutenberg™ License when
you share it without charge with others.

1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern
what you can do with this work. Copyright laws in most countries are
in a constant state of change. If you are outside the United States,
check the laws of your country in addition to the terms of this
agreement before downloading, copying, displaying, performing,
distributing or creating derivative works based on this work or any
other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no
representations concerning the copyright status of any work in any
country other than the United States.

1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:

1.E.1. The following sentence, with active links to, or other
immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear
prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work
on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the
phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed,
performed, viewed, copied or distributed:

    This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most
    other parts of the world at no cost and with almost no restrictions
    whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms
    of the Project Gutenberg License included with this eBook or online
    at www.gutenberg.org. If you
    are not located in the United States, you will have to check the laws
    of the country where you are located before using this eBook.
  
1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is
derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not
contain a notice indicating that it is posted with permission of the
copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in
the United States without paying any fees or charges. If you are
redistributing or providing access to a work with the phrase “Project
Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply
either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or
obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™
trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted
with the permission of the copyright holder, your use and distribution
must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any
additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms
will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works
posted with the permission of the copyright holder found at the
beginning of this work.

1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™
License terms from this work, or any files containing a part of this
work or any other work associated with Project Gutenberg™.

1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this
electronic work, or any part of this electronic work, without
prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with
active links or immediate access to the full terms of the Project
Gutenberg™ License.

1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary,
compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including
any word processing or hypertext form. However, if you provide access
to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format
other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official
version posted on the official Project Gutenberg™ website
(www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense
to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means
of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain
Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the
full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1.

1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying,
performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works
unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing
access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works
provided that:

    • You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from
        the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method
        you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed
        to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has
        agreed to donate royalties under this paragraph to the Project
        Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid
        within 60 days following each date on which you prepare (or are
        legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty
        payments should be clearly marked as such and sent to the Project
        Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in
        Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg
        Literary Archive Foundation.”
    
    • You provide a full refund of any money paid by a user who notifies
        you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he
        does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™
        License. You must require such a user to return or destroy all
        copies of the works possessed in a physical medium and discontinue
        all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™
        works.
    
    • You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of
        any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the
        electronic work is discovered and reported to you within 90 days of
        receipt of the work.
    
    • You comply with all other terms of this agreement for free
        distribution of Project Gutenberg™ works.
    

1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project
Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than
are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing
from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of
the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set
forth in Section 3 below.

1.F.

1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable
effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread
works not protected by U.S. copyright law in creating the Project
Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™
electronic works, and the medium on which they may be stored, may
contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate
or corrupt data, transcription errors, a copyright or other
intellectual property infringement, a defective or damaged disk or
other medium, a computer virus, or computer codes that damage or
cannot be read by your equipment.

1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right
of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project
Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project
Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project
Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all
liability to you for damages, costs and expenses, including legal
fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT
LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE
PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE
TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE
LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR
INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH
DAMAGE.

1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a
defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can
receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a
written explanation to the person you received the work from. If you
received the work on a physical medium, you must return the medium
with your written explanation. The person or entity that provided you
with the defective work may elect to provide a replacement copy in
lieu of a refund. If you received the work electronically, the person
or entity providing it to you may choose to give you a second
opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If
the second copy is also defective, you may demand a refund in writing
without further opportunities to fix the problem.

1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth
in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO
OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT
LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied
warranties or the exclusion or limitation of certain types of
damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement
violates the law of the state applicable to this agreement, the
agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or
limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or
unenforceability of any provision of this agreement shall not void the
remaining provisions.

1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the
trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone
providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in
accordance with this agreement, and any volunteers associated with the
production, promotion and distribution of Project Gutenberg™
electronic works, harmless from all liability, costs and expenses,
including legal fees, that arise directly or indirectly from any of
the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this
or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or
additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any
Defect you cause.

Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™

Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of
electronic works in formats readable by the widest variety of
computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It
exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations
from people in all walks of life.

Volunteers and financial support to provide volunteers with the
assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™’s
goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will
remain freely available for generations to come. In 2001, the Project
Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure
and permanent future for Project Gutenberg™ and future
generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see
Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org.

Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit
501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the
state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal
Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification
number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by
U.S. federal laws and your state’s laws.

The Foundation’s business office is located at 809 North 1500 West,
Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up
to date contact information can be found at the Foundation’s website
and official page at www.gutenberg.org/contact

Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg
Literary Archive Foundation

Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread
public support and donations to carry out its mission of
increasing the number of public domain and licensed works that can be
freely distributed in machine-readable form accessible by the widest
array of equipment including outdated equipment. Many small donations
($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt
status with the IRS.

The Foundation is committed to complying with the laws regulating
charities and charitable donations in all 50 states of the United
States. Compliance requirements are not uniform and it takes a
considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up
with these requirements. We do not solicit donations in locations
where we have not received written confirmation of compliance. To SEND
DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state
visit www.gutenberg.org/donate.

While we cannot and do not solicit contributions from states where we
have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition
against accepting unsolicited donations from donors in such states who
approach us with offers to donate.

International donations are gratefully accepted, but we cannot make
any statements concerning tax treatment of donations received from
outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.

Please check the Project Gutenberg web pages for current donation
methods and addresses. Donations are accepted in a number of other
ways including checks, online payments and credit card donations. To
donate, please visit: www.gutenberg.org/donate.

Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works

Professor Michael S. Hart was the originator of the Project
Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be
freely shared with anyone. For forty years, he produced and
distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of
volunteer support.

Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed
editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in
the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not
necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper
edition.

Most people start at our website which has the main PG search
facility: www.gutenberg.org.

This website includes information about Project Gutenberg™,
including how to make donations to the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to
subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.