Hangulatok : Elbeszélések

By Béla Lázár

The Project Gutenberg eBook of Hangulatok
    
This ebook is for the use of anyone anywhere in the United States and
most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions
whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms
of the Project Gutenberg License included with this ebook or online
at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States,
you will have to check the laws of the country where you are located
before using this eBook.

Title: Hangulatok
        Elbeszélések

Author: Béla Lázár

Release date: June 12, 2024 [eBook #73815]

Language: Hungarian

Original publication: Hungary: Athenaeum, 1898

Credits: Albert László from page images generously made available by the Hungarian Electronic Library


*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK HANGULATOK ***


LÁZÁR BÉLA

HANGULATOK

ELBESZÉLÉSEK

BUDAPEST

AZ ATHENAEUM IROD. ÉS NYOMDAI R. T. KIADÁSA

1898

Az Athenaeum r. társulat könyvnyomdája.




Tisztességes asszony.


I.

Kitisztult. Reggel még gyengén szitált, finom szürke felhők boritották
be az eget s Irma kedvetlenül járta be a szobákat. Szombat délelőtt
volt, egészen közönséges szombat délelőtt, nem várt senkit és nem jött
senki. Olyan végtelen ez a csend, olyan kétségbeesett ez a semmi, sőt
még az sem, nem is kétségbeesett, mert hisz nem volt benne szenvedély,
semmi.

A takaritás után itt a dél, az ebéd után a horgolás, a zongoraóra, a
franczia nyelvtan, aztán a félhomály, az estebéd, a csillagok, az álmok.

Kihajolt az erkély peremén. Az utcza kihalt. Csak a Sas-vendéglő kis
pinczére fut át a postára, jön mindjárt az ujságokkal s eltünik a
kapuboltozat alatt. Nem sokára befordul az utczára a levélhordó is,
hozza a papa ujságját s megy tova, egyik házból ki, a másikba be,
közönyös egyformaságban.

Mikor visszament a szobájába, hamis elkeseredéssel dőlt végig a pamlagja
szőnyegén, emelgette a karjait, aztán felkaczagott. Azt gondolta
magában: »Irma, maga unatkozik, Irma, maga kisvárosi leány, Irma maga
szeretne… na, mit is szeretne?… Irma, maga nem is tudja, hogy mit akar,
hogy tulajdonkép mire vágyik… Ugy-e Irma?« Hát felkapta magát s odaszólt
a szobalánynak:

– Zsuzsi, megyek az uszodába.

– Hiszen olyan borult az idő, kisasszony.

– Eh, mit! A viz azért meleg.

Vigan futott le a lépcsőn. A fürdés programm kivüli, legalább mára, s ez
már szórakozás ebben a végtelen egyformaságban.

A postaépület előtt hevesen megdobbant a szive. Miért? Egy pillanatra
megállott. Aztán elmosolyodott s ment tovább. »Mi bajom van?« – tünődött
magában. »Ma egész délelőtt oly nyugtalan vagyok, mintha valami várna
reám. Vár is, igen, igen, a horgolás, a zongoraleczke, a franczia
kisasszony, – tudom.«

A szegleten ekkor fordult be a levélhordó. Szembekerültek. Irma ránézett
kérdőleg: Az közönyösen köszöntötte. Irma ugy érezte, hogy csalódott.
»Ki irhatna nékem? Kitől várhatok én levelet?« – nyugtatta meg magát. S
ment egyenesen tovább, a viz partján, lengő léptekkel. A napsugár
hirtelen keresztül tört a felhőkön s aranyos sávja végig czikázott Irma
termetén, a dereka körül, fel a nyakán, a szőke, omló-ringó fürtjein,
melyek szineket játszottak, a mint lefelé haladt az uszoda lépcsőin,
fürgén, lengve.

A levélhordó pedig ment tovább az utczán, az egyik házból ki, a másikba
be, s elkerült hozzájuk is, de az ujság mellett egy levelet is dobott a
levéltartóba. A szobaleány meghallotta a papir zizegését, azonnal
kiszedte és levitte az irodába a levelet.

Az úr éppen a nagy főkönyvre hajolt. Hogy a levélre pillantott, letette
tollát és idegesen felszaggatta a boritékot.

– Ugy – mormogta, – e szerint már holnap jön!…

Kiment az üzletbe és félrehivta a feleségét.

– Megjött a levél Pestről.

– Hát jön?

– Holnap.

– Ah! Hát jól van, majd előkészitem Irmát…

– Nem volna jobb, ha…

– Eh, mit! Anyja lánya. Én sem jöttem zavarba, mikor megláttalak… s
elindult az emeletre.

A férfi végig simitotta homlokát és visszaült asztalához.

Nedves hajjal s rózsás arczczal, dalolva jött meg Irma az uszodából.
Egyenesen a zongorához ült és pajzán dalt vert ki, szenvedélylyel. Mikor
az anyja belépett a szobába, nyakába ugrott.

– Irmácska, tudod mi az ujság? Vendégünk jön holnap. Találd ki kicsoda.

– Pestről?

– Igen.

– Akkor tudom, a vőlegényjelölt, az ügyvéd.

Anyja kérdőleg nézett rá:

– Honnét tudod?

– A kanárim mondta.

– De Irma, igazán, honnét tudod?

– Hát azt hiszed, el fogom árulni a Judástokat? – s kaczagott.

– Bizonyosan Zsuzsitól. Az a lány hallgatódzik…

– Nem, nem, nem tőle, – megtudtam. – Istenem, az uszodában is mind csak
arról beszéltek… Hát azt hiszed anyuskám, maradhat itt titokba valami?
Most pedig beszélj!… Oly izgatott vagyok édes anyám, végre valami ujság,
valami nem közönséges dolog ebben a közönséges egyformaságban!

– Apád ösmerte meg, Pesten. Irodavezetője a pesti ügyvédjének. Kiváló
tehetség, ugy mondják. Hát ha tetszeni fogsz neki te, neked meg ő, akkor
ide telepszik, olyan jó dolga lesz itt, hogy no!

– Okos terv, apám esze. Csak azt nem értem, hogy miért mindez oly
sietve, gyorsan? Titokban? Hát ki sürgeti, ő vagy ti?

Anyja vállat vont.

– Ki sürgeti?… Elvégre senki, csak ugy jött minden, magamagától… No
Irmácska, csak aztán ne jöjj zavarba, légy természetes.

De Irma észrevette, hogy zavarba jött az anyja, s megrémült. Valami
homályos félelem fogta el. Atyja gyakori utazgatása, a városban gyorsan
terjedő hir, az a fagyos érintkezési forma szülei között, anyja gyakori
rejtett zokogása… mindez érthetetlen sejtelmekkel töltötték el.

Bement a szobájába, majd mozdulatlan merevséggel ült az ablakfülkében,
maga elé tekintve, gondolatok nélkül, szorongó szivvel, remegve, félve a
jövőt, rettegve az ismeretlen élettől, mely most bekopogtatott az ő
csendes lánytanyájába. Szivében kavarogtak az érzelmek, tiszta,
érintetlen szivében. Szeméből reménylő félelem, rettegő boldogság
sugárzott elő, ragyogó, folt nélküli, kék szeméből. Finoman domborodó
melle hevesen zihált és hallani vélte szive dobogását. Emlékeihez
menekült, vissza a multba, a gyermekjátékok, a serdülő évek kaczaja, a
táncziskolának pajzánságai közé. Lelkének finomságában nem fogta fel a
körülötte lezajló tragédiát, melynek szálai körülfonták, a nélkül, hogy
megérezte volna.

Majd felállott, végig járta szobáját és meg-megállott kicsiny emlékei
előtt. Tizenkét éves volt s nagyon boldog. A zongoravizsgán ő nyerte el
az első dijat, ezt az ezüst tallért, mely itt csüng a falon, ebben a
fekete rámában. Mikor haza hozta, hogy felragyogott az édes anyja bús
arcza! Ott volt náluk Sándor bácsi s édes anyja megszoritotta Sándor
bácsi kezét, aztán köny pergett végig az arczán s igy szólt:

– Látja, ezért nem tehetem.

Akkor aztán elment a mamával, messzi földre, Bécsbe, az intézetbe, négy
évig volt oda. Minden évben háromszor látta az anyját. Egyedül jött s
nagyon szomoru volt mindég. Anyján kivül soha senkit ösmerősei közül. Az
édes apját sem, senkit. De igen, mégis, egyszer ugy tetszett neki, hogy
Sándor bácsi is eljött a mamával, de künn várakozott a kapu előtt,
látta, mikor ugy az ablakon kitekintett, tekintetük összevillant egy
pillanatra, Sándor bácsi erre hirtelen visszavonult.

– Sándor bácsi is itt van? – kérdezte az édes anyját.

– Hol?

– Ugy tetszik, künn várakozik.

Anyja kitekintett.

– Hol? Nem látom. Nem tudok róla semmit.

– Pedig ugy tetszett…

– Tévedtél…

Aztán elmult az a négy év is s hazajött. Itthon minden olyan kedves, az
édes apa beczézi, csak egyedül a mamát nem érti. Oly komor, bánatteljes
otthon, alig hallani a szavát, alig-alig vannak együtt a papával. S
mihelyt kilépnek az utczára, hogy kiderül az arcza, mosolyog,
mindenkihez olyan nyájas, mindenki szereti, rajongnak érette, az
asszonyok is, a férfiak is. Sándor bácsi is itt van megint s tanár lett
a reáliskolában. Oh Sándor bácsit nagyon érdemes hallgatni, olyan okos,
nyugodt, este a czukrászatban rendesen velük van s ő oly szivesen
hallgatja. Egyébként minden-minden olyan csöndes itt is, akár az
intézetben.

S holnap… Megremeg s az ablakhoz fut. Az erkélyen künn van Mártonfy
doktorné bébéje, a kis Ili, az édes piczi Ili.

– Pá Ili, pá édes Iliczém. Kuk? Ki vagyok én? Az Irma néni? Oh drága
aranyos Ilikém…

Kopogtatnak.

– Kisasszony, a leves az asztalon van!


II.

Fáradtan dőlt végig a kis szalon kerevetén az asszony s érezte, mint
közeledik a kinzó migraine. Nem tudta megakadályozni, nem volt ereje
ahhoz, hogy kisétáljon, – mártir-útra. Ha kimegy, fel kell vennie az
álarczát, a mosolygót, pedig szivében viharzottak a szenvedélyek.

Közeledik január elseje. Sándort Pestre nevezték ki, igy hát elválnak.
Érezte, hogy ezt már nem tudná elviselni. Eddig türte a nagy
fájdalmakat, Irmáért. Most közeledik a megváltás. Egész életének nagy
tragédiájáért megérdemli a boldogságot és megszerzi, megszerzi. Kész
volt a tervvel, de milyen égető szégyen, de milyen tehetetlen kin
kinozta mégis. Néha ugy érezte, hogy vesszőcsapás hull az arczába. Egy
belső hang igy sikoltott feléje: »A mikor a lányod boldog önfeledtséggel
keresni fogja az álmok beteltét, te hitlenül megcsalod és lerángatod az
ideálok világából a sáros földre.« A megnyugtató válasz suttogá: »Hat
esztendő óta tanakodtam véled s még sem tudsz megnyugodni? Hányszor
állottam előtte, könybe lábadt szemekkel, gyöngén, elhagyatva s kértem,
szabaditson meg az élettől. Nem tette. Azzal hitegetett, hogy boldog
leszek. Boldog… A czél előtt állok immár, s mégis, gyáván megfussak,
most?« »Fuss – kiáltott a másik belső hang. Fuss, még nem késő, még
nincs elvesztve semmi, még miről sem tud a világ, még nem sejt semmit,
nem sejti bünös érzésedet, még tiszta, mocsoktalan a neved, s ezt
adhatod át a lányodnak. Fuss!«

– Nem tehetem, most már nem tehetem, – s zokogott, fuldokolva.

Aztán kiapadtak a könyek és ő meredten, egy pontra szögezve tekintetét,
látta magát, a hosszu végzetes hat éven át, a mint ködfátyolképek sürü
egymásutánjában röpült el előtte a mult s átérezte, – oh hányadszor! –
fájdalmait, örömeit, kinjait, kétségeit.

A képzelő erejét hóditotta meg s belevette magát a lelkébe. Nem akarta,
tudja, jól ismeri Sándort, tudja, hogy nem hazudik, ah sokkal komolyabb
ez a fájdalom, hogy sem önhitegetéssel enyhiteni lehetne. Ugy jött
minden, idővel, magamagától, szülte az idő, a hely, az alkalom, s
egyszerre csak érezte, hogy egész élete egy gondolat és ez a gondolat
maga az őrület. Csillapitani immár nem lehetett. Szerette, lázasan,
hatalmas szenvedélylyel. A képzelete izzó képekben duskált, addig soha
nem érzett, soha nem sejtett erővel tolakodva fel gondolatvilágába.
Észrevette. Miről? Nem szólottak, de megérezték, mind a ketten.

Aznap megtudta, hogy mi a halál. Merevség fogta el minden tagját,
mozdulatlanul, álmatlanul, érzéketlenül töltötte az éjjet. Köny nem
nedvesitette pilláit, mert nem bánt meg semmit, nem volt mit megbánnia.
Csak ugy férjhez adták, gyermeket szült, nyájas arczczal beszélgetett a
vevőkkel. Ez volt az élete. Most már tudta, hogy van indulat, vannak
érzések, van öröm, bú, keserüség és szerelem. Késő? Igen, igen, késő.

Szomoru bánat borult reggelenként a lelkére, valahányszor Irmáját látta
ágyához közeledni s ez a bánat árnyékba boritotta lelkét, melyen ugy
feküdt, mint sötét gyászlepel a halottas ház pitvarán s tapodták a
közönyös emberek. Hát elvitte a lányát, messzi intézetbe, hogy hát ne
lássa. Akkor meg fog nyugodni. De nem tudta, hogy micsoda hatalmas munka
a hazugság, hát megtudta azt is, s művész lett a hazugságban. A
hazugságot megutálta, de nem menekülhetett tőle. Nem tehette, a gyermeke
miatt.

– Látja, ezért nem tehetem… mondta Sándornak, mikor Irma az ezüst
tallért nyerte. Nem tehette azután sem, hogy elment, mert lelkében vele
volt, vele volt mindég. Ujabb czélt tüzött ki, ha majd férjhez adja, ez
lesz az utolsó, akkor igen, igen, akkor megteszi.

S a belső hang felsikoltott ujra a lelkében:

»Fuss, még nem késő, még nincs elvesztve semmi, még miről sem tud a
világ…«

– De nem tudok hazudni, tovább már nem állom ki…

S látta magát megvetve, elhagyatva, látta az asztaltársaságot, a mint
megbotránkozva adják egymásnak a hirt, kárörömmel, nevetve, s látta
magát messzi földön, szegénységben, egyedül… Alkonyodik. Az egyszerü
szobára árny borul. Kopogtatnak, – ugy véli.

– Szabad… mondja félálomban.

S belép Sándor, mosolyogva. Ah Sándor… Sándor… Melegség hatja át, s
kéjesen megremegve, végig dől a pamlagon, összehuzza magát, s
mosolyogva, boldogan, könyek között, elalszik.


III.

Dr. Sárkány Péter köz- és váltó ügyvéd irodájából.

_Budapest, Kigyó-utcza 56. I. em._

Igen tisztelt kolléga ur!

Bocsásson meg, hogy ez alkalommal nem az iroda, hanem a magam
legprivátabb ügyében keresem fel. Az iroda révén megösmerkedtem Stark
Péter *)-i nagykereskedő úrral. Kolléga ur tudja, hogy egész életemen át
szegény ördög voltam, hogy csak princzipálisom irodája révén szoktam meg
a meleg ételt, viszont sokkal jobban tisztelem kolléga ur általán
elismert humánus és tiszteletre méltó karakterét, hogy sem ne
fordulhatnék egész nyiltsággal egy kérdéssel kolléga urhoz: ha *)-re
telepednék, mint Stark Péter ur veje, lehetne-e ott jövőm?

Remélem, hogy e férfias nyiltságomat kolléga ur nem fogja
félremagyarázni s becses válaszával megtiszteli

igaz hivét

_Dr. Tetétleni Bélát,_ ügyvéd, ezidétt dr. Sárkány Péter ur
irodavezetője.



KAZÁR ANDOR KÖZ- ÉS VÁLTÓ-ÜGYVÉD.

Kedves öcsém uram!

Nagy kitüntetésnek veszem megtisztelő kérdését, felelek is rá nyomban és
őszintén. Tehetem ezt lelkiismeretesen, mert Stark Péter urat is
ösmerem, de meg mint az ügyvédi kamara elnöke, tisztában vagyok én az
itteni viszonyokkal is.

Stark Péter ur »gazdag« embernek, budapesti szempontból, nem igen
mondható. Eddig azonban csak egy leánya van s igy – ha a körülmények nem
változnak – elég biztos támasz.

Ő maga egyszerü, de derék, becsületes ember, ám sokkalta nagyobb kincs a
felesége. »Nézd meg az anyját és vedd el a lányát« mondja a közmondás.
No hát öcsém uram, olyan asszony nincs az egész vármegyében. Még ma is
helyre menyecske és a mellett tiszteli, becsüli az egész város. A mi kis
tekintélye van az urának, azt is a feleségének köszönheti. Az ilyen
asszonynak a lányából bizonyosan derék asszony válik.

Ügyvéd pedig van itt annyi, hogy ha követ hajit el a kispiaczon, százat
egy ellen, hogy ügyvédet talál. De hát azért ügyvéde válogatja. Mi itt
néhányan megélünk valahogy. Sőt ugy vasárnaponkint egy kis Tiszára is
telik.

Apertén és őszintén beszéltem, öcsém uram remélem megértett.

Igaz tisztelettel

_Kazár Andor_, hites ügyvéd.


IV.

Az asszony pedig felébredt. Körülnézett. Még mindig a régi kis szalonban
van, körülötte az aranyozott butorok, a nagy selyemfüggöny, a százkaru
ezüst gyertyatartó az asztalon, a Roskovics-kép a falon, egy mosolygó
arczu, édes tekintetü parasztmenyecskét mutatva. Ah még mindég a pompa
közt, mig álmai a szegénységet, a szerelmet óhajtják.

Halk kopogtatásra benyit a szobalány:

– Nagysága, kérem, a tanár ur itt van…

– Ah… Pir önti el arczát, aztán legyőzve felindulását, közönyös hangon
szól a leányhoz:

– Eressze be.

Száz gyémánt csillogott a szemében, hogy kezében tarthatta ennek az
embernek a kezét, tekintete beleveszett a tekintetébe, mosolyuk
összeolvadt, játszadozva és kéjelgő szempillantásukkal szinte elnyelték
egymást, végtelen mámorban.

– Holnap jön… suttogott az asszony.

– Enyém lesz hát… felelte a férfi.

– Sándor!

– Édes… Tudod-e, hogy nem kell félnünk. Jön a szerencse, s ez jó jel,
jön az édes szerencse… Hat éve várok reá, végre megjött, az édes.

Az asszony tudott már mindent, olvasta ő is a reggeli lapokból, hogy
Sándor nyerte meg az Akadémián a pályadijat az »Anyai szeretet
lélektaná«-val.

– Az akadémia? – kérdé.

– Az is, meg ez a levél… Játszani fogják a darabomat, az _Anyát_. Nem
kell félnünk, nemcsak boldogok, hanem jómóduak is leszünk. Hogy féltem,
s mennyire bámultam anyai szerelmedet! Értettelek s fájt, végtelenül
fájt, hogy szenvedsz, s miattam. Oh édes szerelmem, iszonyatos
látományok, iszonyatos képzelődések kinoztak… Egy egész poklot hordoztam
magamban…

Az asszony merengve hallgatta, ugy érezte, mintha bársonnyal simogatnák.
Azt gondolta magában: »Te vagy a jóság, te vagy a nemesség! Hogy
szeretlek!« – Nem szólott, csak hallgatta a férfit…

– Hát jönni fog a megváltás! Ugy-e jönni fog?

A szobalány jelentette, hogy vendégek érkeztek. Két hölgy, a nőegylet
elnöke és jegyzője.

Nagy robajjal léptek be, mindketten hangosan gratuláltak Sándornak.

– Kár, hogy elmegy… Látja, milyen szépen lehet itt dolgozni… Aranyakat
beseperni… Gratulálunk!

– Ugy-e jó itt? Olyan kedves ez a város, remélem nem feledkezik meg
rólunk… Néha-néha látjuk…

– Igazán, lejöhetne felolvasni a nőegylet javára… Az anyai szeretetről
irt, az mindnyájunkat érdekel… Sokan lennének jelen… Nagy sikere lenne…

– Igazán, jöjjön, mondja csak…

– Mindnyájan eljönnénk asszonyok… Nemde Starkné édes?

– Mondja csak, mit jelent az, hogy az anyai szeretet lélektana?

– Hát elemezte az anyai szeretetet… ugy-e, jól gondolom…

– Ugy van, nagyságos asszony, az anyai szeretet fejlődésén kezdtem, a
mint az ösztönből érzés lesz. Mert ez az érzet, mint ösztön, nemcsak az
emberé…

– Nem bizony, kis lány koromban gyakran csodáltam, hogy a hernyók milyen
csodás bölcseséggel rakják le a petéiket olyan helyekre, a hol azok
minden ellen meg vannak védve…

– Bizony, milyen csodálatos, pedig nem is ösmerik meg soha az
utódjaikat. Éppen ez a pont az, a hol az ösztön érzéssé válik. Ekkor
ideális formát ölt, s a legcsodásabb hősiességre buzdit. Oh csodás anyai
szeretet! A fecske berepül az égő házba, hogy megmentse fiókját. Ha a
fókát életösztöne menekülni készti, vissza jő, oda, hol fiókjait
elhagyni kényszerült, keresi azokat, nagy könyeket ontván és bánatában
napokig uszkál a partok mentén. Az anyai szeretet megdöbbentő példáit
szolgáltatja az élet. Lemondást a boldogságról, fájdalmak mosolygó
tűrését, lelki kinok és kétségek izzó poklát, s nincs hatalom, mely véle
versenyre kélne, se szerelem, se életösztön, az anyai szeretet legyőz
mindent! Ez a leghatalmasabb, a legmélyebb, a legigazabb érzés, ez maga
az Érzés…

Mindnyájan elhallgattak, ékesszólása, hangjának zenéje még ezekre a
felületes asszonyokra is mélyen hatott. Ő pedig ránézett asszonyára,
ihletet merítve könyező szeméből. Mintha mondaná: »Bámullak édes,
szeretlek édes, a tiéd vagyok!« S az asszony megértette és könnyező
szemeivel rámosolygott, mintha mondaná: »Értelek édes, köszönöm a
hymnust, oly boldog vagyok, édes!«

Elhallgatott. A szobában egy pillanatra ünnepélyes, misztikus csend lőn.
Mint mikor a templomban elhallgat az orgona.

– Beszéljen még… Oly szép, a mit mond…

– És oly igaz…

– És oly átérzett… Most már igazán ragaszkodom ahhoz, hogy a télen
felolvas belőle… Elmondjuk, hogy milyen szép, milyen tanulságos…

– Milyen ideális…

Felállottak.

– Jöjjön velünk édes Starkné, miért ül mindég idehaza. Oly szép az idő,
a nap lement, járjunk egyet. A tanár ur is velünk tart, ugy-e megteszi?

Elmentek.


V.

– Hordár! Ide… ide… 113! Jöjjön csak barátom, ide!

Elhelyezkedett a szakaszban és várta, hogy megindul a vonat. Aztán
ujságot vett elő és olvasni kezdett. A vonat megmozdult, lomhán,
nagyokat zökkenve, ki a pályaházból, a nyilt pályára, mind sebesebben.
Aztán vigan, egyenletesen himbálózva, robogott tovább.

Béla kinézett az ablakon, letette az ujságot és rágyujtott egy szivarra.
Kiment a kocsi folyosójára és ott találta egy képviselő ösmerősét. Nagy,
hatalmas férfit, kit öblös beszédei és erős logikája félelmessé tettek
ellenségei előtt. Ilyen pedig sok volt, mert mint ellenzéki képviselő
nem kimélt soha senkit, gyakran a maga hiveit sem.

Azzal együtt bementek az étkező kocsiba és fekete kávét hozattak.

– Hová mégy öcsém?

– Hjah, bátyám uram, ha megmondanám! Hóditó rabló-hadjáratra. Csunya
mesterség…

– Leánynézőbe ugy-e?

– Ugy is nevezik, de én inkább kalózhadjáratnak tartom.

– Hát ott hagyod a princzit?

– Lemegyek vidékre.

– Jobban is teszed… Az az egyenes út… Én is ugy jöttem fel Pestre,
kerülő uton… Te is felkerülsz… Van benned valami az
öklöző-czirkuszistából.

Béla felnevetett.

– Hjah barátom ma ez kell. E nélkül soha sem lesz belőled semmi. Adok
neked egy pár jó tanácsot, a magam kárán tanultam. Ugy ösmerem én a
vidéket öcsém, mint a zsebemet. Első sorban azt mondd meg: kormánypárti
kerületbe kerülsz?

– Igen, azt hiszem, ott az az erősebb.

– Akkor holnap reggel tisztelegj a pártelnöknél. Ez az első út. Onnét
menj be a szerkesztőségbe. Ez legyen a második út. Lassan-lassan járd
végig a kollégákat, mindenütt udvarias légy, de sehol se tégy igéretet.
Semmit, se igy se ugy. Aztán irj hangos czikkeket a helyi lapokba és
meglásd, a legközelebbi választásnál felléptetnek, ha t. i. jól
beleházasodtál a falamiába.

Béla kiérezte a gúnyt, s mosolygott rajta.

– Köszönöm bátyám uram…

– Én pedig leszállok itt öcsém, beszélni valóm van a pártelnökömmel…

– Kirohanás készülődik?

– Dehogy öcsém, nem érdemes az ma már, nem használ az semmit.

– Nagyon el van keseredve bátyám uram.

– Hát ne legyen az ember? Csak nézze ezeket a szegény megnyuzott
embereket… De hiszen te is mameluknak készülsz… Jó gyomrot hozzá!

– Köszönöm, majd csak megszerzem…

Aztán visszament a kocsijába. Azalatt már betelepedtek oda néhányan és
élénken tárgyalták a politikai eseményeket.

– Csodálatos – gondolta Béla – hát a vidéken még mindig csak a politika
járja? Furcsa faj ez a magyar, még mindég mintha csak az Árpádok korában
élne…

Eszébe jutott külföldi útja, mikor államköltségen utazott végig
Németországon, Francziaországon és Anglián. Milyen mások ott az emberek!
Ott izgalom egy Schiller-dij, lázba jön a nép egy akadémiai választás
miatt, pártokra szakad egy prédikáczió folytán. Nálunk? Az ilyesmi nem
hat. Csak a politika, a mi lázba ejt. Mert hát kenyér kell itt még
mindenkinek, s a politikai párt kérdése kenyérkérdés.

Aztán mosolygott, hogy eszébe jutott az ő utazása. Ő is kenyeret
hajszol, pedig szerelmet akar kérni. Furcsa! Volt olyan pillanata, a
mikor megutálta magát. Kereste aztán a megnyugtató gondolatot, s
megtalálta. Az ember mindig megtalálja a megnyugtató gondolatot, ha a
saját becses énje forog koczkán. S ez a megnyugtató gondolat elég
szentimentális izü volt, s volt rajta hamis ideális máz is. Eszébe
jutott ifjusága, nélkülözése, a sok száraz kenyér és szalonna darab,
melyet vacsorának keresztelt el. Aztán az a sok istenverte nebuló, a
kikkel agyonmérgelődte magát, csakhogy megélhessen, tanulhasson,
fejlessze a tehetségét. Ha nem hitt volna a tehetségében, hát rég abba
hagyta volna a nyomorgást. Ha postatisztnek ment volna, már rég otthona,
meleg kemenczéje és nyugodalma lenne. Igy még most is idegen kenyeren
él, szobaúr és csak reményei aranyosak. Ugy érzi, joga van ahhoz, hogy
keresse a boldogságot. A boldogság pedig néki: hirnév, jólét és a pénz.
A nyomor után hadd jöjjön a dúskálás!

Behunyta szemeit, nem hallott – nem látott maga körül semmit, csak a
fényes lakást, az elegáns feleséget, a hirnevet, a képviselő kollégák
gratuláczióját, az ujságok hymnuszait, a vezérczikkek tömjén illatát, s
mosolygott… Államtitkárság… Fény… mormogá.

A vonat elkezdett fütyölni. A többiek fészkelődtek, kiki kereste a maga
úti böröndjét, táskáját, csomagjait s Béla fölébredt álmadozásaiból. A
vonat megállott.

– Megérkeztem tehát – gondolá. – Hollá! Szerencse fel! Jöjjön a
boldogság…


VI.

Nagyon jól érezte magát ebben a selyemfüggönyös szobában, az aranyozott
asztalok és székek, a rokoko kis diván és az aranyhimzésü kályhaellenző
közőtt, a félhomályban, e mellett, a gyönyörü szép szőke lány mellett, a
ki egészen belemerülve hallgatja párisi leirásait. Ah, igen, igen, ez a
boldogság! A pompás ebéd ize még a szájában volt, s ugy érezte, hogy
szereti ezt a lányt, már is szereti, szereti szenvedélylyel, ő az, a kit
éveken át keresett, mikor a gazdagok palotái előtt elhaladva sóvárgó
szemekkel nézett fel az emeletekre, lesve, nem néz-e ki valamelyik, azok
közül a selyemhaju és selyemruháju szépségek közül, a kikről éhesen,
kopott szobájában, tarka ágynemüibe takarózva, annyiszor álmodott!

Ott ült az asszony is, s nézte az ifjut. Lázas gondolatok űzték,
hajtották egymást agyában: »Mit fog szólani, ha megtudja? Van-e benne
sziv, van-e benne lélek? Szeretni fogja-e Irmát?« S a mint hallgatta
annak naiv, egyszerü, becsületes szavait, a mint életéről, küzdelmeiről,
utazásairól, s törekvéseiről beszélt, férfias nyiltsággal, igy
gondolkozott: »Igen, igen, szeretni fogja, ha máskép nem is, hát
szeretni fogja hálából. Az ilyen egyszerü ember, ezekkel a józan és ép
érzékekkel, a túlfinomultság romlottsága nélkül, egyenes lelkü és
becsületes is. Igen, igen, szeretni fogja Irmát.«

Férje felébredt, s elhivta magával az ügyvédet. Mikor elmentek,
megkérdezte Irmát:

– Nos, hogy tetszik?

– Igen érdekes ember… Olyan finom, pehelyszerü a megjelenése, de a lelke
csupa izom.

– Ha jól látod, akkor meg is szeretheted.

Stark Péter pedig felvezette Bélát a kaszinóba, s nagy megelégedéssel
nézte, hogy milyen elegáns könnyedséggel ösmerkedik. Ah, hány
esztendejébe került neki, mig bevették a társaságba. Akkor is inkább az
asszony révén, a ki gyorsan csinált társadalmi karriert, s ezt követte
nyomban az övé is. Leült egy sarokba, ujságot vett elő és nyomta a
czitromot a feketéjébe. Az asszonyra gondolt, babonás tisztelettel,
utóbbi időben félelemmel. Rég óta látja, hogy titkol valamit előle,
látja kisirt szemeit, érezi a hidegséget, mely kettőjük közé állott
választó kardként, s mindez miért, miért?

Egy hét mulva ott csillogott már az aranyos tábla a Sas-utcza egy
ujdonat-uj házának kapuján s a városban száguldoztak a bejelentő
levelek, tudatván szegénynyel-gazdaggal, hogy dr. Tetétleni Béla ügyvédi
irodáját megnyitotta. Fényesen rendezkedett be, – a butoros, a kárpitos,
hajladozva jelentették ki a tekintetes ügyvéd urnak, hogy a fizetség nem
sürgős, jó lesz az a lakodalom után is. A lakodalom után! Ő pedig eljárt
naponként Starkékhoz, mind bizodalmasabb hangon csevegve Irmával, a
kinek minden tervét, minden uj ösmeretségét nyomban elbeszélte, finom
fordulattal szinte a tanácsát kikérve, a mi nagyon hizelgett a lánynak,
s egészen mámorba ringatta.

A kliensek is jelentkeztek, első sorban maga Stark Péter, a ki
tuczatszámra vitte át neki a pereket, de jött azután egy nagyobb is, ez
alapította meg a hirnevét.

Egy kétszeres rablógyilkossággal vádolt vén gazembert kellett volna
védeni, de nem akadt ügyvéd, a ki elvállalja, mert csak amolyan
hivatalból kiküldött védelemről volt szó. Béla elvállalta. A vén
gazember ösmerte már a csiziót és tagadott mindent. Hanem ez nem
használt semmit, mert a körülmények mind ellene vallottak és a multja
sem volt mocsoktalan. Az öreg azonban egyre csak tagadott makacsul.

Béla két éjszaka tanulmányozta a pört, aztán hirtelen kiutazott a
helyszinére, tervrajzot vett fel, s felkészülve ment fel a törvényszéki
terembe, melyet a szenzáczióra éhes közönség zsufolásig megtöltött. Ott
volt Starkné is, lányával és Sándorral. Az ügyész száraz hangon, de
megsemmisitő világossággal sorolta fel a bűnjeleket, melyekből
kibontakozni alig lehetett. A vén gazember csak a fejét rázta.

– Még sem én voltam, – tekintetes uram… dünnyögte… Nem én!

Erre aztán Béla állott fel. Elegáns udvariassággal megdicsérte a
közvádló ügyes érvelését, s hozzákezdett az ellenmondáshoz, finom
csoportositásokkal redukálta a bűnösségre valló körülményeket, nagy jogi
ösmereteket árulva el ezek fejtegetése közben, megtámadva az ügyész
föltevéseit és végül áttért annak az igazolására, hogy védencze – a
helyszinen felvett helyrajzok alapján – egyáltalán nem hatolhatott be a
házba azonkép, a hogy az ügyész előadta, a bűnösségre valló
körülményeket igyen teljesen tönkre téve. Kérte védenczének bizonyitékok
hiján való felmentését.

Mialatt beszélt, szeme merően Irmára volt szegezve. A leány feszült
érdeklődéssel figyelt, ha a sziv hurjait pengette meg, – arcza
ragyogott, az érvek meggyőzték, az okoskodások nem fárasztották. – Egy
sziv és egy lélek volt.

Beszédének végeztével tapsba tört ki a közönség és a vádlottat
felmentették. Diadalt aratott, diadalt.

A folyosón ragyogó szemekkel sietett feléje Irma, s ő melegen
megszoritotta a kezét, aztán karját felajánlva, igy szólt, suttogva:

– Szabad?… Elfogadja…

Irma örömmel kapaszkodott a karjába, a mi a szenzácziót csak fokozta.
Lenn, az épület kapuja előtt, kocsiba ültek, a mamával. Tisztában voltak
a helyzettel mind a hárman. Irma érezte, hogy szereti ezt a férfit, Béla
érezte, hogy megnyerte ezt a leányt, s Starkné szive összeszorult a
félelemtől: közeledik a válságos pillanat.

Fölérve a lakásba, a hölgyek visszavonultak és Béla egyedül maradt.
Leült a hintaszékbe és büszkeséget érzett, büszkeséget és félelmet az
élettől, melyen oly könnyü diadalmaskodni. Mikor meglátta a boldogságtól
sugárzó Stark Pétert, a mint belépve a szobába, üdvözlésére siet, azt
sugta jó ösztöne:

– Fiu, itt a pillanat!

– Gratulálok öcsém, nagy a diadala!

– De nem teljes. Hiányzik, érzem, hiányzik valami boldogságomhoz!

– Ugy?

– Ha oly szerencsés lehetnék… Ha Irma kisasszony…

– Na, csakhogy nyilatkoztál! Persze, persze! Irma szeret… s én hozzád
adom.

Ebben a pillanatban jött be Irma.

– Kisasszony, e perczben kértem meg édes apjától a kezét. Irma
kisasszony, ne kivánja, hogy tirádákat mondjak. A szónoklás igaz
érzéshez nem való. Szeretem kisasszony, akar-e a feleségem lenni?

Irma megdöbbent. Nem igy képzelte el a szerelmi vallomást! A másik
perczben megszólalt a szive.

– Akarok, mondá, elpirulva.


VII.

Ott fekszik az ágyában, lustán, álmatlanul. Micsoda kinos éjszaka!
Minden zizzenés halálos félelembe ejti. A férje ott hortyog mellette,
nyugodt, rythmikus lélekzetvétellel. Szivében árulás, szerelem, gyávaság
és vágy háborog. Irma immár két napja asszony, most már Velenczében
turbékol a férjével. Őt már mára várta Sándor az uj fészekben, a
Kenyérmező-utczában, lázas szerelemmel. Nincs immár semmi akadály
közöttük. A lánya egy férfi védelme alatt, a szive sugalmát követhetné.
De ide lánczolja egy mult s a félelem, fél a leányától. Hátha elveszti?
Hátha ez a lépése feldulja lánya családi boldogságát? Ezek a kérdések
iszonyuan kinozzák. Béla ugyan erőteljes, akaratszilárd jellem, de Irma?
Ez a csalódás megszaggatja szivét, s most, épen most, boldogsága
közepett érje ez a csapás? Ha legalább nem tudná meg, ha majd csak egy
édes hathét után, a prózai valóságba visszaérkezve, ébredne a keserü
igazságra. Ez Pétertől függ. Megkéri. Szegény Péter! Ugy szánja, ugy
szánja ezt a derék, jó embert, aki őt ugy szereti, tiszteli, a kinek ő
volt a mindene, s a kit meg akar csalni hitlenül. De nem szereti. A kit
szeret, azt kivánja ezt tőle, s már eleget megszenvedtek, most már hadd
jöjjön a boldogság!

Ez az elhatározás, mely megérlelődött benne, lecsillapitá és elaludt.
Reggelre kelve a csomagoláshoz fogott, minden ki volt készitve, a ládák,
a ruhái, ékszerei, a csomagolás gyorsan és könnyen ment. Aztán
felhivatta a férjét, s elmondott néki mindent.

Elzokogta életének tragédiáját.

Péter ott állott, megkövülve. Se szó, se hang nem jött ki a torkán, csak
valami hatalmas, állati fájdalom szorongatta. Aztán egy érzés, a mi
ujságánál fogva hatalmába keritette egészen. Férfi büszkesége!

– De ne ird meg Irmának, Péter, ne még… Hadd őt boldogan. Ne tudja meg,
hogy milyen boldogtalan boldogságában az anyja.

Aztán elutazott. Senki sem sejtette, hogy micsoda egy elutazás ez, se a
cselédség, se a nép. Péter bezárkózott szobájába és sirt.

Mikor Irma hazajött a nászutról, nevetve, boldogan, körültánczolta az
édes fészket, melyet az apja rendeztetett be neki, hirtelen észrevette,
hogy az apja megöregedett.

– Beteg vagy, apus?… Hát a mama? Alszik?

– Igen, gyermekem. – Béla, veled beszélni akarok, kérlek, gyermekem,
maradj itt, öltözködj át, Bélát mindjárt visszahozom.

Átmentek a dohányzóba és elmondott a vejének mindent.

– Tudják már a városban?

– Most már tudják.

– Nagy feltünést keltett?

– Nagyot.

– Ez a baj. Ez árthat a karrieremnek.

– És Irma?

– Nem szabad ismernie azt az asszonyt.

– Az anyját…

– Nem anya az ilyen nő!… Irma! Jer be, kérlek, meg kell tudnod mindent.
Az anyád azalatt, hogy távol voltunk, megszökött a szeretőjével, a tanár
urral, megszökött az apádtól, hitlenül. Képzelheted a várost! A
pletykát! A szenzácziót! Tönkretette a karrieremet, hallatlan! Most
közsajnálkozás tárgya vagyunk! Hát ez anya? Mialatt a leánya a
mézesheteket éli, ő megszökik a szeretőjével! Hát ez nő, még az állatnál
is alább való. Remélem, Irma, ösmerni fogod kötelességedet. Minden
érintkezést megszakitasz vele, minden érintkezést. Nincsen anyád.
Meghalt. Ránk nézve meghalt. Meggyászoljuk, eltemetjük.

Irma belekapaszkodott a szék támlájába s nézte az apját, a mint az egy
könyet morzsolt szét az arczán, az öklével. Nem tudott sirni, de
remegett egész testében. A hir iszonyunak tetszett előtte, a férje
szavai még iszonyubbnak. Egy pillanat alatt végig villant agyában a sok
jel, a bécsi jelenet anyja titkos könyhullajtása s megsejtette, micsoda
fájdalmak árán lett az a szegény asszony boldog. Nem szólt egy szót sem.
Ezek az emberek nem értenék meg soha. Ő megértette és megsajnálta az
anyját. De megértette azt is, hogy kicsoda a férje, milyen tehetetlen
ember az apja, micsoda nagy ür választja el az ő érzékeny lelkét ezektől
az emberektől, kikhez oda van kötve, de a kikkel nem fog egyesülni soha,
soha. Szegény asszony… Rá nézve meghalt. Kell, hogy meghalt légyen. Meg
kell gyászolnia, el kell temetnie. Most érezte meg, hogy mennyire
szerette őt az anyja. Előbb biztosítani akarta a jövőjét, nehogy ez a
lépése megártson a leányának, inkább hát szenvedett, sirt titokban,
lopva, ő érette! Ó anyám, anyám… Zokogott a lelke, de hang nem szakadt
ki belőle. Hasztalan lett volna! A férje meg nem értené. Az belefeküdt
az irodájába, folyton dörmögött, elégedetlenkedett és panaszkodott az
anyjára, arra a sokat szenvedő martyrra, a kinek vissza kellett küldenie
a leveleit, melyekben ki tudja mit ir, mert Béla ugy akarta.

Aztán jöttek a vigasztaló barátnők, de ő megszakitott minden
beszélgetést, került minden czélzást, adta a közönyöst, beletemetkezett
a lelkébe, melyet jól elzárt, nem lehetett abba belekukucskálni.
Bámulták a hidegvérét, az érzéketlenségét, maga Béla bámulta legjobban.
Megkérte őt is, hogy ne szóljon az anyjáról soha, soha többé egy szót
sem, egy hangot sem, meghalt, eltemette.

Csak a lelke zokogott.

Aztán kiderült Béla kedve is, mert hirtelen egy csapással a véletlen
országos hirnevet szerzett neki. Mindössze az történt, hogy az a
gyilkossággal vádolt vén gazember, a kit az ékesszólása azelőtt
felmentetett, a halálos ágyán mindent magára vallott. Mindenki erről
beszélt, a lapok hasábokon át tárgyalták a dolgot, hirtelen népszerü,
ünnepelt és keresett ügyvéd lett. A kaszinóban választmányi tagnak, a
kerületben városi képviselőnek, az ügyvédi kamarában jegyzőnek
választották. Virágos jókedve volt mindég.

Irma lelke zokogott.


VIII.

Aztán, a mikor a nagy falióra ott az ebédlőben elverte a négyet,
befutott a fürdőszobába és sziven lőtte magát.

Ez Pesten történt, mert Bélát megválasztották a megyében képviselőnek és
öt évi csöndes, visszavonult, házias élet után, a mely idő alatt csak a
kis leánya nevelésének élt, feljött a fővárosba, reprezentálni. Ez
okozta vesztét.

Mert a pesti asszonyok gyorsan elhiresztelték.

– Tudod, ki a Tetétleni képviselő neje?

– Nem én!

– Kovács Sándor, a drámairó szeretőjének a lánya, az első férjétől…
Nagyon érdekes történet! Nem hallottad?…

Irma ugy érezte, hogy végig korbácsolják, valahányszor az a bizonyos
meglepetést jelző »ah!« fogadta, kisérte utjában. Hallotta, ha belépett
s eltávozott, a bemutatkozásnál és a visszavonulásnál, olyan szánalmas
és irigy, gyülölködő és megvető arczjátékok kiséretében, hogy vére majd
felforrt, majd megfagyott szivében.

Bélának minderről nem szólhatott. Különben sem mondott neki a
szükségesnél többet. Megösmerte önző, erőszakos, előretolakodó lelkét,
tudta, hogy felviszi az államtitkárságig is, melyre ugy vágyik, de azért
soha sem lesz az, a mit ő, Irma, jobban szeretne, gyöngéd, szerető férj.
Most már dolgai vannak, azoknak él, a feleségét is bevonta akcziójába,
neki: képviselnie kell a házat.

Soha ilyen terhet!

Ugy érezte, mintha gályarab lenne, a kit a felvigyázó hajt a nehéz
munkába. Egyszer olvasott az angol rabok heart labourjáról. Az ő
feladata még ennél is kinosabbnak tetszett néki. Ezek közé az ismeretlen
sok ismerős, a barátságos arczu ellenség, a mosolygós gyülölők közé
elegyedni! Nehéz sors!

A mikor csak tehette, kivonta magát. De még igy is szinte
elviselhetetlennek látszott a szerepe, nem tudta magát beleélni.
Legjobban szeretett otthon, a gyermekével, könyvei és himzőmunkája
között, a gondolataiba temetkezve. Oh ezek a gondolatok!

Egy városban élt az anyjával és nem látta. Évek óta nem látta, bár nem
volt percz, hogy ne állott volna előtte. És sajátságos, mindég egy és
ugyanazon állásban látta: a siró asszonyt, a ki könyeit rejtegeti… Ő
előtte rejtegette… Hallotta, hogy jól él az urával, a ki hires ember
lett, de a szive meg van törve, az anyai szive. Milyen boldogtalan lehet
ez a boldogságot epedő asszony – gondolta. Mégis csak az ő anyja. Anyja…
ő táplálta, ő gondozta, ő nevelte, ő miatta szenvedett. Ha ilyenkor a
gyermekére gondolt, megfagyott a vér az ereiben. Nem látta az anyját már
évek óta, pedig egy városban él vele, de kerüli az édes anyját. Az
emléke is árt a nevének, a férje karrierjének. S az ő gyermeke? Ha az is
erre a sorsra jutna. Nem, nem, soha, erre nem juthat!…

Ekkor, ilyen lelkiállapotok közt élve, ösmerkedett meg Andaházy István
doktorral, a hires Afrika-utazóval, a jeles geografussal, a kinek
tudományos hirneve bejárta széles Európát. Az Akadémia legutolsó
nagygyülésen, a hol a még fiatal tudós felolvasott az afrikai népek
költészetéről, a foyerban bemutatták neki. Azóta gyakran összejönnek,
mert csodálatosképen Andaházy ösmerte az ő összes barátnőit, s ott volt
minden jouron, a hová el kellett járnia, minden fogadtatáson, a hol meg
kellett jelennie. Az igaz, hogy véle nem igen foglalkozott, csak
néha-néha érezte, a mint szurós pillantása arczába kapaszkodik, mint a
horgony a tengerfenékbe, de csak egy-egy pillanatra, merően, futólag.

A társaságban rendesen Andaházy beszélt. Nem ugy, a hogy a férje s a
többiek. Nem volt a szavában semmi páthosz, sem igazi, sem hamis. Inkább
csak csevegett, elbeszélt, elmondott, komoly és vig epizódokat, leirt,
festett, szines képeket és édesbus hangulatokat. Az asszonyok
körülvették, beczézgették, rajongtak érette.

Irma önkénytelenül visszavonult, érezte, hogy ez a hang rejtelmes
vonzalmakat ébreszt fel benne. Később bántotta lelkiismeretét ez a
visszavonulás. Miért? S adta a közönyöst. Hónapokon át tartott ez a
játék a szivében. Andaházy nem vett észre semmit. Ezután is, mint eddig,
megjelent a társaságokban, csevegett, beszélt, az asszonyok
beczézgették, s néha-néha belecsimpaszkodott a szurós pillantásával az
arczába, a mire az asszony elpirult s remegni kezdett. Egy pillanatig
csupán, aztán a férfi kikapcsolta a horgonyt s ő szabad lett ismét,
szabad. Fellélegzett. Ugy érezte, hogy megszabadult egy nehéz tehertől.
Ez a kinos játék izgatta is, a mit idegességének tudott be. Elhatározta,
hogy lassanként visszavonul a társaságtól egészen. Ki-kimaradt egy-egy
jourról, fejfájással, házi teendőkkel hozakodva elő.

Valóban rossz szinben is volt. A férje is észrevette, a háziorvos aztán
pihenést rendelt neki, mire ő hazament az apjához a gyermekével.

A magányban lázas nyugtalanság fogta el, mert üldözni kezdte egy hang,
az Andaházy hangja. Ébren és álmában egyre hallotta. Megfoghatatlannak
látszott előtte, de nem tagadhatta el. Reggel, felkelésnél, este,
lefekvésnél, a leánya mellett, s a zongorajáték közben, ez a hang
kisértette.

Halálos félelem fogta el. Egész testében remegett, valahányszor ez a
hang megcsendült a fülében. Kergette a szórakozásokat. Eljárt a
szinkörbe, kocsikázott, ki-kijárt a szőlőbe, régi barátnőit kereste fel,
órákon át értekezett a szabónőjével, minden nőegyleti gyülésen
megjelent, vitatkozott, korteskedett, jótékonysági gyüléseken vett
részt, hasztalan, az a hang meg-megcsendült a fülében.

De az élénkségének a hire elragadta az urát. Hizelgő levelekkel üldözte
és kérte, jöjjön fel a fővárosba s ott fejtsen ki olyan élénk, mozgalmas
életet. Az aztán használni fog néki is. Lám, csak hogy megváltozott, s
előnyére! Ilyennek kell lennie. Igy szereti!

De nem mert felutazni… Érezte, hogy ez lesz a veszte. Az apja
nógatásaira sem hajtott. Ekkor lejött érette az ura is, mit volt mit
tennie? Fel kellett menni.

Egész uton szótlanul, halálos sápadtsággal és halkan dobogó szivvel ült
a vasuti kocsiban, megremegve minden idegen arcz láttán, félve
valamitől, nem tudva mitől, csak sejtve, érezve, hogy ez az érzés
elviselhetetlen. A férje gyöngédsége kinozta. A kis leánya fecsegését,
mintha késsel szurkálnák, ugy érezte. Egyre lázasabb biztonsággal
alakult ki egy gondolat a lelkében: szereti, szereti ezt az embert!

S ez a szerelem a halál. Ha meglátja – elveszett. Ekkor az anyjára
gondolt, a lányára nézett, a férjére pillantott és megfogamzott lelkében
az elhatározás. Meg kell történnie! Az ő gyermeke is? Nem, nem, soha!

Két órakor ézkeztek meg, a férje elment a klubba, a nevelőnő elvitte a
gyermeket sétálni, s ő otthon maradt egyedül a gondolataival. Ha az óra
négyet üt… Most fél négy van. Kivette a férje revolverét… Háromnegyed…
Fel és alájárt a szobában a szőnyeg egyazon sávján. Négy óra! Befutott a
fürdőszobába és sziven lőtte magát.




A majoreskó.


I.

A jogakadémiából lekerült a hir az Úri-utczába, végig repült a
Fő-utczán, belevette magát a mellékutczákba, a fehér-apáczák zárdája
mögé, tul a kishidon, a Szent-Imre-térre, sőt a city-be, a Sas-utczán át
a Zöldfa-utczába is, rövidesen, zúgva, a gondolat szárnyán: »Megjött a
kis gróf!«

Tudták, hogy jön, várták is, de azért meglepett mindenkit. Van hát
grófjuk! A jogász kollegái hetek óta lesik, izgatottan. Végtelenül
bosszantotta őket, hogy nem tudatta velük a megérkezése napját előre.
Milyen szép fogadtatást lehetett volna rendezni!

Csakhogy itt van. Az igazgató felvezette az első emeleti segélyegyleti
helyiségbe, s bemutatta az elnöknek.

– Gaitano Viktor vagyok, – mondotta.

Baranyi Miki kezébe csapott.

– Szervusz, Viki! Én vagyok a tavalyi elnök.

Aztán hozzátette:

– A fiuk bizalma az idén benned összpontosul. Felléptetünk hát téged.
Éljen a grófunk!

A fiuk ráéljeneztek.

Viktor gróf ott állott előttük, egy csomó ismeretlen fiátal ember
között, a kiket mindmaig nem látott soha, s a kik ugy beszélnek vele,
mintha csak gyerekkora óta közöttük élt volna. Érzékeny lelkét, lágy
érzésvilágát a fiatalos jókedv e durva, egészséges kitörése sértette.
Magába huzódott megremegve.

Baranyi Miki menten felvilágositotta. Segélyegyleti elnökjelöltnek
léptetik fel, mert ugy illik. Az akadémia egyetlen grófja, hát persze,
hogy ő lészen az elnök?! Úgy-e elfogadja? Hiszen nem is jár az semmi
munkával, csak tisztesség, meg kell lenni, legyen czime is, ők azt ugy
akarják.

Legyen. Hát elnök lesz. De nem jár sok munkával? Mert ő nem szeret
ilyesmikkel bajlódni!

A fiuk összenéztek.

– Persze, hogy nem jár. Hát mivel szeretsz foglalkozni? Az asszonyokkal,
mi?

Viktor ránézett Mikire.

– Nem én!… Legjobban a családjogot szeretem. Hanem azért bámulom a
pandekták szellemét is. Viszont a jogbölcsészetben következetes
pozitivista vagyok.

A fiuk nagyot néztek.

– Kedves Viki, – mondja neki Baranyi Miki, – hát te mindezt ösmered?

– Hogyan? Ti nem ösmeritek?

Általános kaczaj tört ki.

– Eh, Viki fiam, – s Nádaskay Ferkó vállára csapott, – ne nagyképüsködj,
hanem jerr a corsora. Az egész város tele van már véled, tudják, hogy
megjöttél, a nap gyönyörüen ragyog, a lányok mind ott lesznek a Korona
előtt, s megmutogatjuk néked sorra.

– Okosabb is! Itt, bezzeg, nem fogsz bölcselkedni. Majd elveszi a
kedvedet Ilus, ha meglátod.

– Ilus? Ki az?

– Ahá! Pedzi már… Ilus? Hogy kicsoda Ilus? Ilus a világ nyolczadik
csodája, Zeus feltámadna menten, ha megsugnák neki, hogy Ilus él. Na, ha
a bibornok nagybátyád megtudja, hogy ide kerültél, visszaimádkoz
Kalocsára. Itt ugyan nem fogsz pandektákat bujni.

– Éljenek a szépek!

– Le a családjoggal!

Eközben már kiértek a corsora. Ötösével, karöltve haladtak, hangos
társalgásba merülve. Az utczán mindenki kitért előlük. A lányok
messziről meglátták, hogy rajzik az Uri-utcza s kidugták a fejüket az
ablakon.

Gyönyörü szeptemberi délelőtt volt. A napsugár melege kivánatos volt,
mint a szép asszony mosolya, kaczér és ragyogó.

Legelőbb a Nádaskay lányokkal találkoztak. Ferkó odament a nővéreihez.

– Amott, Miki mellett, az a gróf.

– Az a fekete?

A kis Laura feltette a lorgnonját és jól megnézte a fiatal embert. Sas
orra és szikrázó tekintete, fekete bajusza és büszke tartása megnyerte
tetszését.

– Elegáns ember!

De Mimike hozzátette:

– Igen, a tartása. Csakhogy a zöldes kabátja, meg a vadászkalapja nem
dernier cri!

Ferkó megjegyezte:

– Az lesz holnap. Pá, édesem!

Aztán visszament a fiukhoz, a kikkel végigjárta a várost, mely hangzott
a jókedvtől, mert hát átragadt az a jogászokról. Hogyne, mikor megjött a
kis gróf!


II.

A méltóságos grófné megmondotta jó előre:

– Viktor grófban csalódni fognak. Gaitano-vér: mindent komolyan vesz.

A gróf büszkén jegyezte meg:

– A nagybátyámra üt, Gaitano bibornokra. Nagy ész, sok ismeret és finom
elmeél jellemzik.

– De a szivét tőlem kapta! – mondta finom árnyalattal a grófné.

A gróf hidegen elfordult.

– A vagyont pedig Gaitano bibornoktól örökli.

Ez a szó talált. A grófné tudta, hogy mire czélzott; azokra a firenzei
éjszakákra, velenczei serenádékra és nizzai carnevalokra. Most ide
jutottak, ide, vadonat-idegenbe, a fényes mult után a kopott jelenbe,
megyei hivatalba! Végigvillan az emlékén a sok lótás-futás,
előszobából-előszobába, mig végre idekerültek a csöndes fészekbe. De hát
nem tart sokáig. Viktor a majoreskó. Gaitano bibornok vagyona megmenti
majd mindnyájukat…

A főispánné a grófnéhoz fordult:

– Viktor grófban csakugyan csalódtunk. Igaz, hogy még mindig a
tanárnéknál mutatkozik.

– Méltóságos asszony téved. Viktor gróf a tanárait keresi fel.

Viktor gróf csakugyan azt tette. A philosophiae professor érdekelte
főkép. A nyurga, immár kopaszodó, szürke ember, okos szemeivel és
nyugodt kézmozdulataival ingerelte a képzeletét is, mert ugy tünt fel
neki, akárcsak egy hittéritő. Minden, mit mondott, szakitás volt az
ál-tekintélyek elméleteivel. Ebben a kis vidéki városban nem remélt
ilyen kincset. Egész lelkével merült bele az államtudományi
tanulmányokba. Ott töltötte a délelőttjeit az akadémia könyvtárában s
hallgatta Nagy Károly tanár magyarázatait.

Sejtelemszerü hatás fogta el. Az elnyomás jaja és a tobzódás kifakadó
réjái zugták körül. Behunyta a szemeit, s nyomort látott, a szibériai
bányászok ólmos ábrázatjait, a szicziliai lazzaronik éhes tekintetét, az
alföldi nép izzadtságtól megbarnult homlokát, csupa nyomort, piszkot,
meg ujra nyomort, piszkot. A szive összeszorult s a lélegzete is
elakadt.

Arra gondolt, hogy ő Gaitano-majoreskó. Azokra a firenzei palotákra, a
Bréda-mezők gazdag kévesoraira, a római muzeumra s a bibornok
kincsesládáira gondolt, melyekről oly sokat beszélt az édes anyja.
Beszélt, valahányszor felkereste Kalocsán, hogy megnyugtassa az
elhagyatottságáért. Oh azok a nyomorult egyhanguságban töltött napok? De
eljön a jövő s hogy vágyott is utána! Az arcza kigyult, a szemei
megnagyobbodtak, csodás fényben égtek, valahányszor a palotákra,
muzeumokra, kincsekre gondolt, a megváltójára, mely az elhagyott
magányból, a czellaéletből ki fogja vezetni az igéret földjére. Most is,
most is rágondol, de szivében keserüség gyülemlik össze. Immár kikerült
a czellából, a bibornok beleegyezett, hogy az utolsó évet itt tölthesse,
a szülei házban, az anya mellett, a jó, édes melegben. Egy év s elhagyja
őket, örökre tán, s elmegy messzi földre Olaszországba, a hazájába… A
hazájába? Itt élte le legszebb éveit, igaz, hogy czellák között, de a
magyar szó zenéje lelkéhez forrott.

El kell hagynia ezt a földet, meg kell tagadnia ezt a nyelvet…

Nem, nem fogja megtagani. A gazdagságához hozzákötött egy csomó
eszményt, egy csomó álmot, egy csomó ragyogó illuziót. Most hát van
czélja is a jövőjének, köszönet néked, szépen szóló szürke tanár, te, ki
most álmokról, tervekről beszélsz, magyarázva a pápa encyklikáját:
_szeresd a szegényt, mert embertársad…_

S mig álmai közé temetkezett, a jó, meleg, puha fészekben, az édes anyja
kérő tekintete kisérte folyvást.

– Ugy-e megteszed?

– Megteszem, édes anyám. Mi az?

– Járj emberek közé.

– Járni fogok.

– Ugy-e, elvegyülsz a barátaid közé, kissé szórakozni, én féltelek…

– Igen, felkeresem őket.

– Ugy-e, látod, fiam, engem kértek fel, hogy vennélek rá, mert ugy
illik, hogy a segélyegylet elnöke vezesse az ifjuságot.

Viktor révedezve szólott:

– Mi illik, anyám?

– A népünnepélyen, – ugy-e, – megteszed, fiam… Légy az ifjusági elnök, –
ugy szeretném.

Hát a népünnepély elnöke lett, s mig lelkében zsongott ezer álom, ő,
gépiesen, megtette bemutatkozó látogatásait.


III.

Tudja az ég, olyan üdének, olyan fiatalnak érezte magát ezen a vasárnap
délután. Szeptember vége, a napsugár ereje hanyatlóban, a Rhédey-kert
fasorában meg-megzörren a lehulló falevél, de az ég fényesen kék, a mező
ragyogóan zöld és mindenek arczán mosoly.

Az egyik társaságból a másikba került, ösmert immár mindenkit, de csak
ösmerte őket, idegen volt közöttük, érezte, hogy idegen. A czélzásaikat
nem értette, a tréfáikon nem nevetett és a mosolyuk nem ragadt reája. S
mégis, olyan üdének, olyan fiatalnak érezte magát, különösen akkor, ha
Kelemen Ilus szólott hozzá.

Ilus pedig gyakran szólott hozzá. Ilus volt az ünnepély lelke, itt volt,
ott volt, Ilus mindenütt volt, a sátrakban, a nép között, az uraknál, a
hölgyek társaságában, egyik pillanatban ennek, a másik pillanatban annak
a rendezőnek adott utasitást, jó szót, kedves mosolyt, és Viktor gróf,
mikéntha álomban, egyre kisérte a tekintetével.

Mikor este felgyultak a lövölde lámpásai, a fiatalság tánczra perdült, s
Viktor kérte Ilust:

– Szeret tánczolni?

– Szeretek.

– Nagyon?

– Mért kérdi?

– Nem tudom, elbóditott az a sok minden, szeretnék magával elcsevegni,
akarja?

Kelemen Pál, ügyvéd, szigoru pillantással mérte végig Viktort, de az
egyenesen, becsületes őszinteséggel nézett vissza mereven a szemébe. Az
ügyvédnek, mint a bank képviselőjének, városszerte nagy volt a
tekintélye, a tartózkodó modorával, a szellemi fensőbbségével elnyomott
minden irigykedő kicsinylést, ő volt az erősebb, s igy a hatalmas.

– Hát sétáljatok egyet a gróffal, – mondotta az ügyvéd.

A lövölde végén, a kerités mellett, rozoga padon foglaltak helyet. A
tánczosok kurjongatása elnyomta a zenét, ide már csak elfojtva szállt a
zaj is.

Viktor pedig hallgatta, hallgatta ennek a szépséges szép leánynak a
szavait, a pergő, omló beszédét, mely – miként az ékes gyöngyszemek, –
csillámlott, hullámzott az ajkai között s mámorba ringatta a szivét.

Aztán álmairól kezdett beszélni, a csodás álmairól, a lelke virágai –
mint tavasz jöttén – kinyiltak, s mig lejebb egypár száz lépésnyire, a
gondtalan fiatalság tobzodó lelkesedéssel áldozott a fiatalság
istenének, ők egymás szavainak mákonyától elbódulva, remegő ajakkal és
ragyogó szemekkel, egymás lelkétől elragadtatva, egy uj tavasz, az
igazi, a szines, a pompázó tavasz érzéseit élvezték, élvezték.

A hársfák illata körüllengte őket, nem is szabadultak meg tőle többé
soha. Ott volt, valahányszor az Ilus szemébe nézett, az estélyeken, a
jourokon, a vasárnap délelőtti misén, a délutáni találkozásokon a jegen,
a megyebálon, a jogászbálon, mindig, ezt az estét, künn a lövöldében,
ezt a hársfa-illatot nem feledték el soha, soha.

Milyen édes napok, milyen mámoros esték, milyen fényes, illatos levegő…

Szállingózott a hó, süvitett a szél, tombolt a vihar, mindegy, ők,
ketten, Ilus és Viktor, nem látták, nem vették észre. Álomvilágban
éltek! Ha kezük találkozott zongorajáték közben, ha felöltő feladásnál
megérintette az ujjait, biborpir ömlött a lány arczán végig és szédület
fogta el az ifjut. Ah, milyen öröm az élet!

A barátai ujjongtak, mert hát Viktor az övék volt, az övék egészen. A
tanára hallgatott, mert belelátott a szivébe, s megérezte, hogy abban
egy vulkán háborog.

És ez a vulkán egyszer csak kitört. Az utolsó estén, a tisztikör
piknikjén történt, a második négyes után, a mikor Ilusnak leszakadt egy
alsó fodra. Megvárta az öltöző szoba ajtaja előtt, mig fölvarrták, hogy
bevezesse, a melléktermen keresztül.

A leány hozzáhajolt, s Viktort szédület fogta el. Heves, vad, durva
erővel ölelte magához, s összecsókolta az ajkát, a szemét, a fülét, az
arczát, a nyakát, csókolta lázban, remegve.

– Szeretlek, Ilus, szeretlek, őrülten szeretlek…

A leány kiszabaditotta magát a fiu karjaiból és egyenesen, férfias
bátorsággal nézett a szemibe s lihegve szólott:

– Viktor… én is szeretem… de egy Kelemen leányt csak akkor szabad
büntetlenül megcsókolni…

– Ha a menyasszonya, szólott Viktor. Nos, hát az.


IV.

Kinos csend állott be. A gróf vörös nyakán kidagadtak az erek, a grófnő
szemei könybe lábbadtak, csak Viktor állott a szalon közepén, hallgatag.

– Ezt nem hittem volna, – mondta a gróf rekedtes hangon.

– Viktor, Viktor… sopánkodott az anyja.

– Nem, ezt nem hittem volna… Ez a Gaitano-család végzete. Mindnyájan
egykép kezdjük: bizakodással s mindnyájan egykép végezzük: lemondással.
Csak én voltam balgatag: hittem benned.

– Apám… nem tehetek máskép.

– Tudom. Én is azonkép cselekedtem. Elvettem az anyádat, s aztán, a mi
reám esett, elvertük azt is. Milyen fényes emlékek… A firenzei
palotánkat, melynek csak egy harmadrésze volt az enyém, elmulattuk… Hogy
ragyogott szépségében anyád… Milyen édes dallamai voltak a velenczei
serenádoknak… Milyen bohó jó kedvünk volt azokon a nizzai carneválokon…
Egyszerre aztán megperdült a dob… Emlékszel még reá, ugy-e, ma mie?…

Felkaczagott.

Ettől a kaczajtól felszáradtak a grófné könyei és vérzett Viktor szive.

– Apám… nem tehetek máskép.

– Igazad van… Én is ezt mondtam az apámnak! Jól van, másolni fogom az
árvák betétösszegeit tovább… Az anyád is, hadd járjon tovább gyalog, a
Fő-utczán, a kis piaczon, sárban és piszokban, félselyemben… Persze, nem
tehetsz máskép. Szerelmes vagy… persze!

Az inas belépett, leszedte a reggeli üres evőeszközeit, s odarakta a
gróf elé az ujságokat. Az idegesen lapozni kezdett bennük, keserü
mosolylyal, homályos szemekkel…

Mikor az inas kiment, ismételte, gunyosan, epésen…

– Persze, szerelmes vagy!… Na jó. Akkor hát vége, mindennek vége. Nem
vagy immár Gaitano majoreskó, fiam! Tudod-e? Majd betesznek a vidékre
segédszolgabirónak, hjah, Kelemen Pál fiskális igen befolyásos ember… De
mi ez? Olvasd csak… olvasd… Kelemen Pálról szól… Hogyan? Elfogták az
éjjel, a bálból hazatérve, a detektiv várt reá… váltót hamisitott… Na,
barátom, rosszul választottad meg az apósodat!

Viktor gyorsan, lihegve olvasta el a rettentő hirt. Lesujtotta. Az első
pillanatban nem is tudott gondolkozni. Csak aztán, keserü fájdalom
között, került elibe Ilus arcza, elképzelte ezt a kinos éjszakát, ezt a
keserves, gyötrő, ölő, borzadalmakkal, szörnyüségekkel teli éjszakát,
melyet ez a lány végig szenvedett. Eszeveszetten futott hozzá.

A lány még báli ruhájában volt, s ott térdelt az ágya előtt. Könyei
kiszáradtak és hangja torkába fult.

– Ilus… én vagyok…

A leány meg se mozdult.

– Ilus… édes menyasszonyom… nézz reám… mindenki elfordulhat tőled, de én
a tied vagyok… a tied örökre.


V.

A zaj felébresztette. A conduttore végigfutott a vonat lépcsőjén, minden
kocsiszakaszba bekiáltva:

– Róma! Róma!

A facchinók beözönlöttek s az ambulantik éktelen zsibongása még jobban
elkábitotta.

Felüdült, mikor végre kocsijában ülhetett s élvezte a gyönyörü kora
tavaszi reggelt, a kinos-keserves vasuti éjszakák után. Lelkében
harmonia támadt, a kinzó kétségek után az elszántság nyugalma. Jőjjön, a
mi reá vár. Megkisérli a nagy lépést, de ha nem használ, követi sorsát.

A kocsi végig robogott a Via nazionalén s a fordulónál reggeli
napsugárban fürdött előtte Traján oszlopa. Diadal jele ez? Vagy keserü
gúny, mely arczába vigyorog? A nagy Corso már felélénkült, az emberek
hajszolták a szerencsét, sürü csoportokban. A szálloda ablakából
végigláthatott a széles utczán, elkábult a remek látványtól, a tarka,
hullámzó, festői tömegtől, s nyugalomra tért.

Agyában kergetőztek a gondolatok. Nem ilyennek képzelte azelőtt a
visszatérést! Nem lóhalálban, lopva, titkon, lélekszakadva, kétségek
között, évődve és töprengések közepett, nem, nem! Milyen fáradt… De igy
kell cselekednie… nem lehet máskép… Aztán elaludt.

Dél felé járt az idő, mikor fölébredt. Felüdülten ugrott fel s
átöltözött. Odakünn egész pompájában ragyott a tavaszi nap, ezer szinbe
vonva a tarka világot.

Végigsétált a corson s az Altieri palotába belépett.

– Sua Eminenza ma nem fogad, uram! – mondotta a portás.

– Engem talán igen. Jelentse be, hogy Gaitani Viktor gróf megérkezett
és…

– Ah, ezer bocsánat… A majoreskó?… Rögtön szólok a titkár urnak…
Méltóztassék követni, gróf ur.

A titkár bizalmatlanul nézte végig Viktort, de némán engedelmeskedett.
Egypár pillanat mulva visszajött és jelenté:

– Sua Eminenza várja önt, gróf ur.

Belépett a terembe. A hatalmas ablak előtt, magas emelvényen, kényelmes,
nagy támláju bársonyszéken ült a bibornok.

Egészen Gaitano arcz. Ugyanaz a sas orr, szikrázó tekintet, mely
parancsra volt teremtve.

– Viktor…

– Nagybátyám…

Odaült a bibornok mellé, egy alacsony kis puha székre és meghatva
csókolta a kezét.

– Vágyódtál hozzám?

– A szivem hozott ide.

A bibornok arczizma megrándult. Jól esett néki a tiszta olaszos kiejtés.
Latinul szólott aztán hozzá:

– Jó hireket kaptam rólad mindig. Szeretted a tudományt és igazságait. A
szived is tiszta maradt.

– Tiszta maradt, nagybátyám.

– A hited rendületlen-e?

– Rendületlen és ép. Ez a hitem vezérelt most is hozzád.

– Nem fogsz bennem csalatkozni… Milyen fiatal vagy s egészen Gaitano!
Azt hiszem, távol a római élet ezer csábjaitól és hiuságaitól, egy
magyarországi jeles intézetünkben nevelkedve, az édes szülei ház meleg
fészkében megerősödve, ment lész nagyobb gyarlóságoktól. Megőrizted
családunk erényeit. Vissza fogod állitani régi fényét. És én ebben
segiteni foglak… Tetszel nekem.

Megsimogatta a fiu homlokát.

– Terveim vannak véled. Sokszor elgondoltam már, mikor igy végig néztem
ezen a hullámzó tömegen, ott, a corson, s láttam itt előttem a Jezsuita
templomot, egyszerüségével és hatalmával: ilyennek képzelem én a Gaitano
herczeget is. Eszedre és kardodra lesz szükségünk. Belépsz a testőrségbe
s kiképzed magad… tanúlsz… úgy-e akarod?

– Nagybátyám…

– S még egy! Viktor… tudod-e?… Borgia herczegnőt – nézd, a falon van az
arczképe, megfestettem, hogy ő legyen az első női arcz, a kit
megpillantasz Rómában. Feleségül fogod venni.

– Nem tehetem nagybátyám.

A bibornok felemelkedett székében és ránézett, merev, szigorú szemekkel.
Bele akart látni a szívébe. Viktor kiállotta a tekintetét. Ettől a
büszke szemvillanástól megdöbbenve, a bibornok visszaesett.

Viktor folytatá:

– Kivánj bármit, engedelmes öcséd leszek. De mondottam, most a szivem
hozott hozzám. Nagybátyám! Megszerettem egy leányt, szép, jó és nemes.
Azt mondták, te engem ezért meg fogsz gyűlölni. Nem hittem el. Tőled
akartam megtudni: meggyülölsz-e azért, mert a szivem megszólalt?
Meggyülölsz-e azért, mert egy szerelmes asszonynyal együtt akarom az
életemet a legnagyobb eszmények szolgálatában tölteni? Nagybátyám! Álmok
között éltem eddig… Gyönyörű, nemes, bűbájos álmok között…

A bibornok homlokán vörös folt támadt.

– Megölted az én álmaimat…

E pillanatban a titkár lépett be.

– Eminenza, bocsánat, de e sürgönyt be kell mutatnom. Gaitano gróftól
jött és így szól: »Ne engedj Viktor kérésének. Annak a lánynak atyja
váltót hamisított, elsülyedt ember. Ki kell ábrándulnia.«

A bibornok intett a kezével és a titkár távozott. Néma csend állott be,
a bibornok homlokáról eltünt az a folt, jóságosan tekintett Viktorra, s
remegő hangon kérdezte:

– Tudtad?

– Tudtam, nagybátyám. De én szeretem.

A bibornok felemelkedett, magához vonta a fiut és kezét áldólag fejére
téve, mondotta:

– Értelek… Legyen hát a tied… Szereted…




Szabadság!…

– Ezek alapján kérem a tekintetes törvényszéket a válást kimondani. Igy
la!

Az ügyvéd ur lecsapta a tollat s csengetett.

– Parancsolsz valamit? – kérdé a fiatal ügyvédjelölt, belépve a szobába.

– Kérlek, add át ezeket az iratokat Gosztolány urnak, másolja le – s
odaadott neki egy paksaméta iratot. Most pedig gyerünk. Ugy örvendek,
hogy kész lettem vele idejében. Az eset igen érdekes. Az asszony javára
fognak dönteni, pedig…

Mindketten mosolyogtak.

Ekkor már a kilincsen volt a keze az ügyvédnek, kezet szoritott
segédjével és kisietett.

Lenn, az utczán hullámzott a nép. Az üzletek ragyogtak s a hó is
elállott. Szép, száraz hideg este volt.

Az ügyvéd, Balla Béla felszállott egy lóvasutra s azon gondolkozott,
hogy mit vegyen a kis Margitnak a karácsonyfára? Nagy bábut és egy
éneklő madarat, elfogja ugyan törni a bábut még az este, de örvendeni
fog, tapsolni örömében. A Hatvani-utcza előtt leugrott és bement egy
üzletbe. Összevásárolta a játékokat, kocsira ült s elhajtatott a
József-körutra, a 38. szám elé.

A második emeleten csengetett. A kis pesztra ajtót nyitott s átvette a
csomagot.

– Tegye a Margitka karácsonyfájára. Itthon van ő nagysága?

– Igen.

Benyitott az ebédlőbe. Az ablaknál, egy kis asztal mellett, egyetlen egy
gyertya gyér világánál ült az asszony. Derengő félhomály boritotta
árnyékba.

– Jó estét Iza.

Az asszony meg sem mozdult.

– Iza…

Csend.

– Mi baj, édes Iza! Megkapta ma reggel a levelemet?

Az asszony, mintha villamos ütés érte volna, felugrott. A félhomályban,
mint egy sötét árnyék, állott ott, a kis asztalba fogózva.

– A levelét? Hát levelet irt?… Most már értek mindent…

– Iza! Mi történt?

– Végünk van… A levelet férjem kapta meg. – Oh most már értek mindent…
Elvesztem.

Zokogni kezdett.

– Iza…

Nem tudott többet mondani, ugy érezte, hogy vaskarikával szoritják a
homlokát, s elkábult.

– Sándor tegnap este megjött… Reggel ő vette át a levelet, s elolvasta.
Aztán hiába szólitgattam, dult arczczal, szótlanul, elrohant. Most hát
mindent tud.

Béla ott állott, némán.

– Siessen… könyörgött az asszony, mozdulatlan kétségbeeséssel.

– Nem megyek.

– Hát el akar veszteni?

– Iza…

– Ne szóljon, mert ezzel még jobban kinoz. Tudom, hogy maga nem tebet
róla, de én sem, higyje el Béla…

Fuldoklott.

– Iza, szeretem… Iza, ne sirjon.

Közelebb lépett hozzá és megsimogatta a haját.

– Bizzék bennem, csak menjen, menjen…

Bélában a józan érzéke felébredt. A nagy jeleneteket nem szerette. Most
hát elmegy.

– Oh micsoda karácsony estém lesz… zokogott az asszony.

– S nekem?

– Menjen…

A lépcsőn lefelé azt mormogta:

– No ez aztán szép karácsony este lesz!

Kocsija lenn várta, beleült, s haza hajtatott. A Kerepesi-uton hirtelen
kiszállott, kifizette a kocsit, s megnézte az óráját.

– Fél hét… Mit csináljak most? – mormogá félhangon. Elindult, egy sötét
mellékutczán, a magányba.

Olyan szépnek képzelte el ezt az estét. Margitka örömét, az asszony
mosolyát, a szeme ragyogását és a csókokat, ha a cseléd kimegy s
befuthatnak a mellékszobába a gyerek elől. Most pedig megy, megy, megy.

Mi fog történni? Végtelen gyülöletet érzett a férj iránt. Elkezdett fel-
és alájárni a néptelen kis utczában, majd megindult tovább, ki a köruton
gondolatok nélkül. Csak a szivét szorongatta valami s a fogait
csikorgatta.

Futott tovább. A körut néptelen lett, csak a házak ablakai ragyogtak.
Elgondolta, hogy ha ez nem jön közbe, milyen szépen, nyugodtan ült volna
az asztalnál. Margitka kaczagott volna, az asszony szeme ragyogott
volna, Sándor pedig kinálgatta volna a borából. Bizonyosan virágos
jókedvük támadt volna. Erre megkérte volna Izát, hogy zongorázzék. Az ő
nótáit játszaná s titokban megszoritotta volna a kezét… Iza szemei
ragyognának, boldogan.

Most pedig fut az éjszakába, a hidegben, egyedül. Hol is van? A
József-köruton, mindjárt a ház elé ér, vajjon fenn vannak-e? Átment a
tuloldalra s felnézett. Fenn vannak, az ablak előtt áll a hosszu árny, a
férfi, nyugodtan, meg se mozdul.

Milyen csönd van, mindenütt. Ő csak nézi azokat a kivilágitott
ablakokat, azt az árnyat, mely most ép ugy szenvedhet, mint ő. Talán
jobban. De… Nem érzi bünösnek magát, mert… Az asszony sem bünös… őt
szerette; Sándor tudhatta; miért is vette el, hiszen megmondta neki az
asszony, akkor is, azóta is, hallotta maga is, mikor elbeszélte az apja
akaratoskodásait! Hozzá kényszeritették, miért vett el olyan leányt, a
kiről tudta, hogy nem szereti?

Igaz, akkor azt mondta Sándor:

– De hisz mást se szerettél. Azt hittem összeszokunk.

– Hát hiszen összeszoktunk.

– És én olyan boldog vagyok.

Az asszony pedig ekkor megszoritotta az ő kezét az asztal alatt és
elpirult…

Hát bünös-e ő? Szerették egymást, szeretni is fogják egymást.

Ekkor olyan nagy józanság fogta el s megborzadt. Megindult, lassu
léptekben, haza.

A jövő? Mit fog most csinálni? Ha ezek elválnak? Mert most már
kétségtelen, Sándor fogja akarni. Az igaz, hogy az ő karriérje
megsinyli, de most már… Nem fog kiszabadulni ebből a hinárból máskép. És
ugy félt.

Akkor is érezte-e ezt a félelmet, mikor lefelé haladt a lépcsőn, óh jól
emlékszik reá, el is határozta magát, hogy nem megy el többé Izához.
Ahhoz is gyáva volt. Elment.

De ha a csókjaira gondol, a forró, lázas, lihegő csókjaira – ez csak
mentség? Haza kisérte, Margitnak vettek volt őszi kabátot a
váczi-utczán, mikor pedig haza mentek, Margitka beszaladt a szomszédba,
megmutatni az uj kabátot. Egyedül maradtak. A szobára rászakadt a
félhomály. Az asszony lekapta kabátját és lerángatta a kesztyüjét. Aztán
elébe állott. Némán, feléje nyujtotta a kezét s megszoritotta.
Mindketten megremegtek. Az asszony vonaglott egyet, reáborult s ő
kábultan csókolta meg az ajkát, az égő szemü asszony forró lihegő ajkát.
Remegve olvadtak össze ajkaik, hosszu, kéjes csók-tengerbe fulva,
sietve, lopva, gyorsan, szakgatott, apró, sietős csókokban… Aztán
Margitka zörgetett.

– Eljösz holnap?

Akkor lefelé haladva a lépcsőn, ép ilyen józanság fogta el. Nem megy el,
mondogatta egész este, másnap is, de a csókjaira gondolt. És elment.
Másnap is, mindennap. Végigremeg most is, ha azokra a titkos-kéjes
találkozókra gondol. A csókokra a hosszu séták alatt, a csókokra a kocsi
belsejében! A láz óráira és a józanság óráira. A vágyakozásaira a bün
után és az epedéseire a tisztaság után. A lánczokra és a szabadságra. A
béklyókra és az egyedülvalóságra. Igen, igen, emléks, a gyakori
szabadulás vágyaira. Ó drága tisztaság…

Nos hát itt van az alkalom.

A józansága uralkodott rajta ismét. Hódolt neki és megalázkodott. És
futott tovább, tovább a néma éjben.

Ha azok békén megegyeznek az elválásban: el kell vennie az asszonyt. És
ép most, mikor megindult az irodája. A pályája kezdetén, hisz ez elvágja
a haladás utját?

Aztán, jön-e majd boldogság a nyomába? Megcsalta Sándort is, igaz, őt
szerette; de ha majd megint mást szeret? Talán?… Az asszony… eh az
asszony csak asszony!

Aztán megutálta magát ezekért a gondolataiért, pedig jól látott a
lelkébe, tudta, igy, a magányban bevallotta magának, hogy ő ez, ilyen ő,
egészen ilyen. A siker csábitja, a siker, a taps, a fény, a pompa, de
ezekért dolgoznia kell s igy dolgozik. Nem munkakedvből. Azt ő gyülölte.
Ő a fényt szerette, a pénzt és a fényt. Mindent, mi utjába áll, eltipor,
ha képes rá. És bár a mámor megborzongatja, fázik a gyülölettől, melyet
a mámor iránt érez, mert az most akadály, de vajjon legyőzhetetlen
akadály?

Megállott, oly fáradt volt már, hogy alig tudott volna tovább
vánszorogni. Körülnézett, hogy tájékozza magát. A király-utczában volt,
a körut felé igyekezett, kávéházat keresve.

Leült egy márványasztal mellé, fekete kávét hozatott és kivette a
czeruzáját, melylyel alakokat firkált a márványlapra.

Törte a fejét, hogy mitevő legyen? És egyszerre női kaczajt hallott, Iza
zengzetes kaczaját. Körülnézett. A kávéházban két öreges ur volt, más
senki. Nő nem volt sehol. A pénztárnál a tulajdonos ült, s neki mégis
ugy tetszett, mintha női kaczajt hallott volna, az Iza zengzetes
kaczaját.

Annyi bizonyos, hogy ez aztán átkozott komisz karácsony-este! Fázott és
mégis lázban égett. Belső remegés fogta el s egyszerre csak valami
szánalomérzés. Szegény Iza és szegény Sándor! Az a mozdulatlan árny… Az
asszony bizonyosan zokog egész éjjel. Eszébe jut kliensnőjének az
elbeszélése, mennyire félt és remegett a férjétől is, a kedvesétől is
egész éjjeleken át, micsoda deliriumos élete volt. Akkor kaczagott rajta
s vigasztalta:

– Kis bohó asszony, elválnak, nincs abban semmi. Még boldog lesz.

– Oh, doktor ur, most már… inkább a halál, mint a bizonytalanság! –
mondta az az asszony. – Inkább a halál, mint a folytonos remegés!… Ugy
vágytam ki abból a káprázatos világból… Tisztaságra vágytam!

Szegény Iza, bizonyosan igy érez ő is. A kliensnőjét ártatlanra mosta s
a férj pört veszit bizonyosan, de ő tudja, ő, az ügyvéd tudja, hogy
inkább a bizonyitás, mint az igazság győz. Ugy sajnálta azt a szegény
férjet, ugy sajnálta… Szegény Sándor!…

Összeesett a székén, s nézett maga elé, meredten. Azt a fekete pontot
nézte a márványlapon. Nézte, nézte, mereven. Azt a fekete pontot, amely
egy feketefürtös fejet ábrázol, kinai frizurát, a milyen az Izáé volt, a
kerületi kör estélyén. Hogy ragyogott a szeme, az az égő, csodás szem,
milyen mélyen merült el a titkaiba, s most már többé nem fogja látni,
soha, soha többé? A hullámos fekete fürtjeit sem? Soha, soha többé?

Gyülölte a józanságát, amely megtiltja neki, hogy a szivére hallgasson,
egyedül a szivére. Megutálta az életét, melyen a józan elméje
uralkodott, egész életét, sikereivel és fáradalmaival.

Ah, olyan fáradt. Fizetett és indult haza. Támolyogva ment végig az
utczákon, keresve egy kocsit, de hasztalan. Mint a részeg ember,
tapogatózva ment végig az uton. Végre hazaért. Csengetett. A
házmesternek is feltünt, hogy oly nehezen csoszog fel a lépcsőkön.
Feljebb tartotta a lámpását.

– Beteg az ügyvéd ur?

Nem felelt, nem is hallotta, öntudat nélkül ment be a hálószobájába,
gyorsan levetkezett és bedőlt az ágyba, aztán aludt, aludt mélyen.

Hirtelen felriadt, még sötét volt, hát gyufát gyujtott s megnézte az
óráját. Hat óra volt s a fényczikázás mellett egész ijesztő valójában
eszébe jutottak a történtek. A gyufa elaludt, s ő visszahanyatlott
ágyába. Érezte, hogy egy tüz. Aztán hirtelen egy sötét árnyat látott,
mely kibontakozik s közeledik feléje. Majd világosság támadt, az
irodának mind a négy lámpája, s a hálószobának függő lámpása is égett,
égett nagy egyenletes lánggal, de az árny eltünt. Aztán nem látott
semmit, a nagy fényben csak a butorok, a könyvszekrény, s az üvegajtó
ragyogtak. Hangokat hallott, zajos, lármás hangokat, »két lépés előre –
légy nélkül – kendőrángás« Puff! – Ez lövés zaja: mi történt? Kiugrott
az ágyból s sötétség vette körül, hideg fogta el, s magához tért.
Visszabujt az ágyba s elaludt ismét, nagyokat lélegzelve, szakgatottan.

Kilencz óra volt, mikor felébredt. Oly fáradtnak érezte magát, hanem
azért felöltözködött, s bement az irodába.

– Hogy töltötte el a karácsony estét, főnök ur? – kérdezte a vén
Gosztolány, az irnok.

Nem felelt, csak morgott egyet.

– Nem kerestek tegnap este?

– Kliens nem, de itt volt az a szőke magas ur, a kinek olyan szép a
felesége…

Meredten bámult az öreg Gosztolányra.

– Tudja, főnök ur, a kivel gyakran láttam együtt az utczán.

Igen, igen, itt volt Sándor. Végre kibökte:

– Mit üzent?

– Egy szót sem szólott.

Visszament a szobájába, s várta a postát. Gépiesen dolgozott, de agyában
nem fordult meg egy gondolat sem. Minden ajtónyilásra megremegett. Most
jön, gondolta. Nem? Mi lehet az? Aztán elment ebédelni, de nem tudott
egy falatot sem lenyelni. Hazament, várt tovább. De szinte beesteledett,
s nem jött senki.

A szobára ráesett a félhomály s ő odabujt a kályha elé, háttal az
ajtónak. Hirtelen zajt hallott, s ijedten rezzent fel. Az ajtó megnyilt,
s egy férfi lépett be.

Felugrott s a karosszék támlájába fogózott.

– Te vagy az, Béla?

Mormogott valamit. Szemei meredten tapadtak a férfira.

– Miért nem jöttél el tegnap, ugy vártunk…

A homlokerei kidagadtak, csillapitgatta magát.

– Nagy szomoruság ért. Tegnap reggel levelet kaptam.

A szája is nyitva maradt, ugy figyelte.

– Az igazgatóságtól jött. A szolgálat érdekében áthelyeztek a kolozsvári
üzletvezetőséghez. Már reggel indulok…

Béla hörgött egyet. Azt kiértette, hogy nem az ő levelét kapta meg.

– Jöjj hozzánk, töltsük együtt az estét, az utolsót. Kitudja mikor
látlak megint?

De mi történt az ő levelével? Nem tudott megnyugodni, csak a remegése
szünt meg.

– Kedves jó barátom vagy, látom… szólott a férfi s megszoritotta a
kezét. – Már minálunk ilyen a szokás!

Mikor hazaértek, a kis Margitka futott az apja elé. Béla benyitott az
ebédlőbe. Az asszony ott állott, suttogva mondá:

– Tud mindent?… Ma reggel kaptam meg a levelét.

Fellélegzett. Milyen is a sors! – gondolta, s a tegnapi éjjelre gondolt,
a lázra, a szenvedéseire, s a vágyódásaira a tisztaság után. Egész este
borult volt a kedélye, szomoruság ült az asztal fölött. Sándort
meghatotta a baráti rokonszenvével. Még ő vigasztalta.

– Elkisérlek egy darabig! – mondotta az előszobában, mikor bucsuzott.
Ezzel visszasietett, hogy magára kapjon valamit. Egyedül maradt az
asszonynyal. Az hozzá simult, mint a macska.

– Látom még?… Lejön hozzám?

– Talán.

– Gyakran?

Gyöngéden megfogta a kezét, a szemébe nézett és susogá:

– Nem! Jobb igy… jó éjt nagyságos asszonyom.

Aztán Sándor karjába kapaszkodott s dudorászva lefelé haladt a lépcsőn.




Párbaj.

Alig-alig lengett egyet a pompás hajó a warnemündeni part mellett.
Teljes szélcsend volt. A kékszin uralkodott, a viz és az ég kékje, még a
fehérre mázolt hajófedélzetet is kék reflexbe vonva.

Lassan, nagyokat lengve, indult meg a hajó. A tengeri sirályok követték,
ott karikázva, fehér, czikk – czakkos szárnyaikkal, játszva, könnyedén.
A tiszta levegő-égben ragyogtak a napsugarak. A biztonság tudatában
mosolygott a hajó.

Az étteremben cognac-ot ittam; egy erős dán leány szolgált fel. Szőke
haja leeresztve, a fényét megtörte az étterem félhomálya. Az első dán
volt, kivel szembekerültem, s mert Kopenhágába készültem, meg akartam
tudni hazudott-e a grammatika?

– Kopenhágai?

– Igen. Ott születtem, de Gjedserben lakom rég óta…

– Egyedül?

– Nem, Hjalmarral.

Azt akartam most tőle kérdezni, hogy kicsoda hát ez a Hjalmar, mikor
valaki elibém lépett.

– Ön itt? – szólit meg francziául.

Meglepetve kiáltottam fel. Régi, Quartier latin-béli pajtásom, René
Dubois állott előtten.

– Hogyan, ön is utazik? Norvégiába?

– Igen, fel, a fjord-okra.

– Nos, ez pompás. Természetesen Kopenhágában kiszáll?

– Igen, egy-két napra. Viszem Marie-Anne-t.

Az arcza elkomorult. Kérdőleg néztem rá. Mi baja van a nővérének? A szép
Marie-Anne-nak?

– Marie-Anne itt van?

– Lenn van, a teremben, pihen. Ah, szegény, ő egyre pihen.

Éreztem, hogy a derék Renééket valami nagy csapás érte.

– Ah, s én azt gondoltam, hogy már rég megvolt a lakodalma.

– Nem, a vőlegénye meghalt. Párbajban… Iszonyu párbajban. Aztán
hozzátette: Ha már befejezte reggelijét… Igen?… Ön nem ösmeri az esetet?
Az egész világ ösmeri. Benne volt minden lapban. Jó, elmondom. Gyerünk
fel a fedélzetre.


I.

– Ah, gyerekek, találjátok csak ki, hová megyünk a nyáron?

A gyerekek az öreg Dubois köré csoportosultak. Egy fiu, meg egy leány. A
leány, Marie-Anne, felvetette fekete selymes szempilláját s mosolygó
arczával, nevető szemeivel, kaczagó gödröcskéivel az arczán,
felkiáltott:

– Ostende-ba?

– Oda.

– Ah, milyen jó vagy te apa! Hisz az olyan előkelő.

Marie-Anne imádta azt, a mi olyan előkelő. Termete, arcza, kifejezése –
csupa naiv báj, – de ő gyülölte azt, a mi egyszerü, s egyszerü volt
gyülölete ellenére.

Ostende nagyon szép. Marie-Anne imádta a reggeli sétát a digue-n, ah, az
olyan előkelő. A szembe jövők mosolyogtak, ha mosolygó arczára néztek, s
ő gyülölte a mosolygást s imádta a tiszteletteljes tekintetet, ah, mert
az olyan előkelő.

Elragadó volt, mikor az esplanadeon sétálva, a tenger hatalmas
bömbölését bámulva, felkiáltott: ah, milyen előkelő!

Bájos volt, mikor a kursalon gazdag népét végig tekintve, a tömeghatás
iránt fogékony franczia lelkesülésével suttogá: ah, milyen előkelő…

Egy angol család lakott a szomszéd lakosztályban, az erkélyük közös
volt. Családi ügyekről csevegtek, s Marie-Anne átszólt hozzájuk.

– Bocsánat, asszonyom, én értek angolul.

Az öreg angol meglepetve nézett rá s mosolyogni kezdett. Az asszonyt
elragadta Marie-Anne kaczagó szeme. A szőke leány felvetette magas,
óválalaku szemöldökét s ránézett vizszemeivel.

– Milyen kedves ön, kisasszony – szólt az angol nő. Hisz akkor
cseveghetünk, ha ugy tetszik.

Marie-Anne mindennapos vendég lett az angol családnál, hol mindenki
imádta.

– Ha francziául tudnék, megmondanám a papájának, hogy milyen drága
kincse van – szokta mondani az öreg ur.

Az öreg Dubois örült az ösmeretségnek. Nem volt felesége, szegény
asszony, rég ott nyugszik a Montmartre-temetőben, hát az angol család
igazán szivességet tett, hogy gondjaiba vette Marie-Anne-t. A fiu is
örült neki, a bátyja, René, mert szabad lett, szabad. S Ostende olyan
szép.

Marie-Anne jól érezte magát közöttük.

– Ah, mert, olyan előkelő… suttogá.

Philipps kapitány és Shepherd hadnagy egy szép, juliusi napon
beállitottak a szalonba.

– Bravo, katonák, bravo! – kiáltott az öreg angol.

– Hurrah! – ujjongott a szőke leány.

– Meddig maradtok?

– Szeptemberig. Aztán Indiába!

– Jó. Hát labdázzatok sokat. No, menjetek. Ah, pardon, van egy franczia
leányunk is, tud angolul. Philipps kapitány, Stepherd hadnagy – derék
katonák, Dubois kisasszony, a legszebb leány a világon. Ugy-e fiuk,
szép?!

A két katona szótlanul nézett a leányra. Marie-Anne előkelő akart lenni
s meghajtá magát. Ah, vége, a katonák elmosolyodtak, s bátran, mintha
csak évek óta ösmernék, szoritották meg a kezét.

– Ah, hisz ez a kis leány csupa báj!

– Valóban, csupa báj!

A szalon mosolyogni kezdett, s Marie-Anne szomoruan nézett körül. A
szomorusága is kaczagó jó kedv volt, legalább a két katona kaczagott. A
kaczagásuk megfinomitá a vonásaikat s Marie-Anne önkénytelenül, mintegy
magában suttogá: milyen előkelő!

Mostantól fogva folyton együtt voltak. Lawn-tennis a tengerparton, táncz
a kisteremben, bál a Hôtel de Ville-ben, reggeli séta a diguen, esti
séta az esplanade-on, – ah, ugy teltek a napok. A két katona mosolygott,
ha rájuk nézett, akkor is mosolyogtak, ha nem nézett reájuk. A tenger
pompás volt, az ég kék, s Marie-Anne boldog volt.

– Ah, milyen előkelő! – gondolta magában.

Hogy hogy nem, egy napon azt kérdezte magától: _melyik?_ Elpirult s
hirtelen másra akart gondolni. De nem tudott. A kérdés kinozta,
ingerelte. Akkor is, mikor eltelt az augusztus s haza indultak. Az egész
uton visszafelé, egyre ez a kérdés forgott az agyában, de nem tudott
válaszolni rá, vagy nem mert, de minek is?

A kanári madarát etette, hátat forditva az ajtónak. Azt gondolta
magában: Vajjon melyik? A hadnagy… oh, olyan előkelő! karcsu, magas,
szőke, élczes, jókedvü, vig. A kapitány… ah, ő is olyan előkelő! széles
vállu, barna, tüzben égő szemekkel, olajbarna arczczal, s lázas, forró a
keze. Nem, a hadnagy… De mégsem, igen, igen, a kapitány, a kapitány, a
kapi…

A kapitány állott előtte.

Marie-Anne felkiáltott örömében s kaczagott.

– Tudja, hogy szeretem?

Ugy volt, hogy tavaszszal visszajön s aztán elmennek együtt, együtt
örökre. Marie-Anne kaczagott, kaczagott, s véle kaczagott az egész ház.
Az öreg Dubois nem tudott ellentállani ennek a kaczagásnak. Az igaz,
idegen, idegen, de ha Marie-Anne kaczag?

S a hadnagy belépett.

Marie-Anne meglepetve nézett reá. A hadnagyot ez a tekintet megrémiti.
Sejtelemtől áthatva, suttogá:

– Késő?

– Nem értem, feleli Marie-Anne, menyasszonya vagyok a kapitánynak.


II.

A sáncz közt, a forró homokban, szembe kerültek. A hadnagy vérben forgó
szemekkel nézett reá.

– Nagyon gyülöllek. Meghalsz.

A kapitány kirántotta a revolverét.

– Meg kell halnod. Neked – vagy nekem.

– Jó.

– Kigyót keritek.

– Jó.

Erősen megrázták egymás kezét. A kapitány büszkén, megvetőleg forditott
hátat. A hadnagy revolverét rántá ki, czélzott… s aztán leeresztette a
karját.

– Kigyót… suttogá.

Hetekig tartott, mig a katonák a tőr mellett, lesben, várták a kigyót.

Marie-Anne boldog volt. Mindennap levelet kapott a távol Indiából.

»… Találkoztál édes szerelmem a hadnagygyal? Szólott valamit…?…«

A kapitány válaszolt.

»Találkoztam a hadnagygyal, mit szólott volna? Hát mi történt? Ő
hallgat. Te megirod nekem.«

Marie-Anne válaszolt:

»Itt volt, azt mondtam neki, hogy a menyasszonyod vagyok. Ah, ugy
szeretlek téged, ugy szeretlek…«

A kapitány felorditott.

– Meg kell halnod! Meg kell halnod!

Kiadta a parancsot, hogy állitsanak fel egy uj tőrt, s vigyázzanak jól,
de jól, mert kell a kigyó. A barátjai csititották. Mit gondolsz? Olyan
jó barátok voltatok.

A hadnagy segédei igy szólottak:

– Olyan jó barátod volt. S vőlegény.

A hadnagy arcza eltorzult. Ettől az arcztól megrémültek a segédek s
mindent megértettek.

A katonák, jókor reggel, jelentették, hogy tőrben van a kigyó.

– Vigyétek fel a barakk termébe, szedjetek ki ám előbb mindent a
szobából, el kell sötétiteni egészen, pokoli sötétté. Érted, James?

– Igenis, értem, kapitány.

– Elmehetsz…

Mikor aztán mindent elrendeztek, ugy dél felé, megérkeztek a barakkhoz.
Két szomszéd teremben állott a két katona. A termeket besötétitették,
hogy a kigyóhoz belépve, ne hatoljon sugár a szobába.

Olvasták a perczeket. Tizenkét óra tiz perczkor lép be a két katona a
kigyóhoz, a mérges kigyóhoz. Tizenkét óra. A segédek arczán kiütött a
verejték. A kapitány fogát vicsoritotta s szitkozódott.

Nyolcz percz. Oda csuszott az ajtóhoz, s rátette kezét a kilincsre.
Kilencz percz. Hallotta a szive dobogását. Tiz percz. Benyitott.

E pillanatban a hadnagy is belépett. A láz kiütött mindkettőn. Ájulástól
környékezve, halkan, csuszva, gyengén, erőtlenül tettek egy lépést.
Visszafojtották a lélegzetüket, s majd megfulladtak. Nyelniök kellett.
Hallották a torkuk risszanását a nagy csendben. A kietlen sötét ráfeküdt
az agyukra. Az izzadtság végig ömlött az arczukon, s a homlokról
lecsorgott a szemükre, de nem merték letörülni. Nem is volt erejük. Ugy
érezték… Sejtették… Hallották a kigyó csuszását. Mindegyik azt hitte,
hogy feléje jön. Megszünt a szivek dobogása, s erőtlenül leesett volna
mindkettő, de, most, ebben a pillanatban, felorditott – a kapitány.

Velőt rázó sikoly. Éles, átható, rémes.

A hadnagy lezuhant. Azt hiszi, elveszti eszméletét, s a zajra jön feléje
a kigyó. Pokoli kin, idegei remegnek, szive lázasan dobog, susog, bubog,
fuj s tapogatódzik, csúszva falat ér, tovább tapogat, ah, itt az ajtó,
késő, a kigyó jön, s az ajtó kinyilik, ő kiesik, s végig omlik a padlón.

A segédek lámpással rohantak be. A kigyót összevagdalják. A kapitány
magához tér és ordit. Felvágják a sebét, mossák, égetik, az orvos vág,
egyre vág, nem segithet, a méreg terjed, iszonyu gyorsan terjed, a
kapitány hörög, szája tajtékzik egyre-egyre, hatalmas erővel, borzasztó
görcsök kinozzák, s aztán kimerülve, hirtelen egyet rug s – meghal.

A hadnagy pedig egyre ájultan, ott fekszik a földön, csuron verejték,
szája habzik, s – megőszült.

*

Marie-Anne lépett a fedélzetre. Merő gyász. A mosolygó arczára
kétségbeejtő szomoruság borult.

Végig siklott szeme a sima vizen.

– Ah, olyan fáradt vagyok – suttogta szomoruan.




Liliomillat.

  _La Reine a fait faire un bouquet_[**format]
    _De belles fleurs de lyse_
  _Et la senteur de ce bouquet_
    _A fait mourir marquise…_

Honnét veszem meséimet, – kérded.

– A szemedből olvasom, – feleltem.

Hitetlenül mosolyogsz.

Hát hallga csak, mit mesél nékem a te kék szemed.

*

A király unatkozva, busan hajolt ki az ablakon. Pompás, májusi reggel
volt. A georginák és rózsák illata felcsapott hozzá, s megkapta a
lelkét.

– Boldog Orondates! – sóhajtott, miközben egy kis maroquin-kötésü
könyvhöz nyult. Ismét olvasni kezdett. Szivét bűbáj töltötte el,
megrészegült a kifejezések varázsától, az ékeskedő nyelv hosszas
mondásaitól, melyek nagyon tetszettek néki. Olvasta:

»… És Orondates igy szóla Sisigambisnak: Asszonyom, nem lehetne hibámat,
melyet az éjszaka okozott, hogy ellenetek tettem, megbocsátani, ha annak
setétsége nem mentené előttetek…«

A király elábrándozott. Statira képe lebegett előtte. A félig meztelen
vállak, a ragyogó szem, a sötét fekete omló hajfürt, melyeket az éjjeli
mécs pislogó fénye borit be… S Orondates mindezt látta. Hogy berontott a
szépség sátorába, előtte állott üde félmeztelenségében a megrémült
leány… Bübájos!

És olvasta tovább, remegve:

»Esküszöm minden Istenemre, hogy ha esmértem volna nemeket és
állapotjokat azoknak, valakik ellen halálosan vétkeztem, inkább magam
végeztem volna életemet, hogy sem őket nyugodalmukban megháboritsam. Ha
vétkemnek reményelhetném bocsánatját, nem kiméleném sem véremet, sem
pedig életemet…«

A szolgálattevő testőr jelentkezett:

– Marquis da la Tour D’Haussonville…

– Jöhet.

A király elibe ment, s barátságosan kezet nyujtott a marquisnak. Az
mélyen meghajolva fogadta.

– Hogy aludt, Sir?

– Elég jól.

– Szomoru.

– Hát ne legyek az? Élek, egyedül, annyi bübáj, oly sok engem kerülő
boldogság közepett. Lelkem telve a boldogság fantomjával s az udvar
hideg levegő-egében kell fuldoklanom. Mily szép ez a kert, mily
illatosak a fakadó rózsák, mily mámoritó a tavaszi regg… Irigyelem ezt
az Orondatest, ki Statirája kecseit láthatta. Irigyelem a szolgámat, ki
boldogan néz felesége szemébe. Irigyelem az őrültet, mert képzelődése
zavaros képeiben nyugalmat lel. Engem kerül, mert üres a szivem.

A marquis ajkain lebegett egy név. A király leolvasta.

– Kín, kín, kín!… Talán népem java… Lehet… De szivem érzés nélkül marad.
Oly szép, de gyülöl… hidd el Guy, gyülöl. Szemében nincs tűz, csókjaiban
nincs szenvedély, hideg minden, mint szobájának butora. Királyné, de nem
a kedvesem.

A marquis ajkán gonosz mosoly játszott. Hirtelen eszébe villant: Guy,
itt az alkalom! Jővel marchallbot… Igy szólott:

– Hát keresse meg Statiráját, Sir.

– Hol?

– Megfogja találni. E lugasok telvék nimfákkal. Csak bujocskát
játszanak. Kergesse őket. Megfogja találni Cloé-ját…

– Tréfálsz, marquis.

– Adjon rá engedelmet, Sir, s bebizonyitom. Az udvar mindmaig oly sivár,
csöndes, mintha fátyol borult volna rá. Hadd szaggassam fel a bübájos
fágyolt. Muzsika fog szólani, s tánczra fog perdülni, egy intésére,
minden, minden. Elvész a hypkondrikus fájdalom, az értelmetlen
melankolia, elvész a szivéből. Mosoly fakad majd az ajkán, hol fájdalom
borongott mindenha. Miért is? A felesége…? Majd eljön a kaczaj korszaka.
A gyászét eltemetjük…

És megperdült a dob, s felhangzott a trombita. A csodás szökőkutak vigan
ontották a vizet, fel a magasba, játszva a labdáikkal, mosolyogva,
kaczagva. A széles lépcsőkön, a kerti utakon, a Ceres, Herkules és
Bacchus szobrok között omlott az udvari nép, mindenek arczán kaczaj,
melyet a hirtelen felszabadulás mámorrá fejlesztett. A zöld rétegen
kergetőzdit játszottak az udvarhölgyek, selyemharisnyájuk fénye
bóditott. A zenekar andalitó dallamokat zengett, s a dal, a napsugár, a
pompa, az arany, a gyémánt mámorba ringatott mindenkit.

A király, fönn, a tükörerkélyen állott, mosolyogva, vig udvari népe s jó
embereinek boldogsága szivéhez szólott. Tapsolt, ha játék közben elesett
valaki, gyermeki, naiv örömben. A zene dallama elragadta, a fény és
jókedv kaczajra ingerlé.

Csak a királyné ült egyedül, duzzogva.

A marquis boldog volt, királya jókedvének láttán.

– Nem sétálna egyet, Sir?

Lementek a terassera, a lépcsőkön le, a kerti utra. A király mosolyogva
tekintett körül. Mennyi boldogság, mennyi szép asszony, s ő egyedül
siránkozott, politikai házasságának fagyában. Eh, jöjjön a kaczaj s a
mámor korszaka. A gyászét eltemetjük!

Az Ámor szobor mellett állott egy nő. Szőke volt, s piros ajku. Sóvárgó,
kéjt igérő mámor ragyogott az arczán. A király végigremegett láttán.

– Statira… Statira… susogja. Aztán odafordult a marquishoz. Marquis, –
susogta félhangon – ösméred-é? ki ez a szép nő?…

– Sir, – mondá a marquis, – Sir, ez a feleségem.

*

Mért mosolyog hamiskásan kék szemed?

*

A királyt láz fogta el. Szeme vad fényben ragyogott. Mint Orondatesé
azon a bübájos éjjelen.

– Boldogabb vagy, mint én, marquis, százszor boldogabb. Mily szép a
feleséged… Mily szép a feleséged… s elborult.

S mentek tovább. A király arczán gondredők ültek ki. A nap mintha
leszállott volna, a dallam mintha megszünt volna, a kaczaj mintha
zokogásba veszne. A szökőkut csak erőltetve ontotta a vizsugarakat, s
homályba borult minden. A király arczán gondredők ültek ki. Hogy egy
lugas elé értek, intett, s helyet foglaltak. Ketten, ő és a marquis.

Hirtelen felállott, s királyi méltóság ömlött el rajta.

– Ha nékem adnád… Megbizlak azzal…

A marquis kardjához kapott, aztán összeesett.

– Sir, ha nem lennél királyom…

– Marquis, ne vedd zokon. Francziaország marchallja vagy!

És visszamentek. A király derülten, fiatalsága egész szépségében,
ragyogva. A marquis vad fájdalommal, mely tépte-marczangolta a lelkét.

Az egybegyült udvar előtt igy szólott a király:

– Marquis de la Tour d’Haussonville… Francziaország marchallja, lépjen
elő.

Az egész udvar, a nők és az udvarnokok, félszemmel, a király pedig,
tekintete egész szenvedélyével, a marquisnőre nézett. A kitüntetett
marquis ugy állott ott, mint egy halálraitélt. A marchallbot égette a
kezét. Gyülölte királyát, ki kitünteté. És a királyné is megértett
mindent.

*

Mért borult el szép kék szemed fénye?

*

Leszállott az éj. Az uj marchall végig esett szobája puha
szőnyegdivánján és zokogott. Vesztett boldogságát siratta. A felesége
ott állott előtte, némán remegve.

– Isten veled szivem, isten veled lelkem, álmaim álma, isten veled.
Öltözzél fel szépen, leeresztett hajjal, kivágott ruhában, selyem
harisnyában. Vidd el az éltemet, boldogságom emlékét, nagy
reménységemet. Már mi csak egymás mellett élünk, de együtt többé soha.

Arra gondolt, hogy ez a Nemezis. Ő adott tanácsot, az ő szivét sebzé meg
a nyil. Am önzése fellázadt.

– De nem, nem, ez nem lehet…

Az órára nézett. Csak egy pár pillanata van még, itt tennie kell,
különben elveszett.

A marquisné ott állott előtte némán, remegve.

A királynéhoz futott. Az kikaczagta. Ő adta a tanácsot, hát viselje
sorsát. Eh, különben is ez csak komédia. Rút gondolatok között adta már
a tanácsot is, hát sikert aratott. Marchall lett, kaczagjon. Czélt ért,
hát mit akar?

– Ugy-e, te a király legjobb barátja vagy?

– Én Francziaország legboldogtalanabb embere vagyok.

– Ugy-e, te a király meghittje vagy?

– Én a föld legboldogtalanabb embere vagyok.

A marquis zokogása meghatotta.

– Királyné, segitsen rajtam, hű szolgája leszek… éltemre esküszöm…

– Segitek. Jól van. De hogyan?

– Menjen a királyhoz.

– Én? Hozzá? Ezt nem engedi meg női büszkeségem.

– Két életet ment meg e lépésével. Az égre kérem, királynőm…

A királynőben a hiúság és a közöny vad tusát vivott. A vetélytársnőt
gyülölte, a marquis-t sajnálta, bosszut is akart volna állani a
királyon. Hogyan? Hogyan?

– Jól van, most elmehet. Megmentem önt!

Oh mily hálásan csókolt neki kezet a marquis!

– Szolgája leszek, uram királynő!

*

Édes, hogy felkaczagott a ragyogó kék szemed.

*

Azután hivatta a kamarásnőt. Liliomcsokrát kivette a virágtartóból, s
elküldte marquisnőnek.

– A marchallnőt üdvözli királynője – irta.

A marquisné meghatva vette át a csokrot. A király testőre is e
pillanatban jelentkezett.

– Ő felsége, a király, óhajtja tiszteletét tenni.

A marquisné meghajlott:

– Nagy kitüntetés, szolgálójára…

Aztán virágtartóba tette a liliomcsokrot, s megszagolta.

– Mily édes pézsma illat, – mondá s szédülni kezdett.

Mire a király belépett a szobába – a marquisnő meghalt.




Szünidőben.

Ott ült a himzőráma mellett s mialatt gonddal, vigyázattal szőtte egymás
mellé a finom szálakat, nyugtalanul vetett egy-egy pillantást az ablak
felé.

Az édesanyja kötött. A nyitva hagyott ajtón át beözönlött a kerti rózsák
átható, édes illata. Künn forrón sütött a nyári nap, éles világitásba
vonva az utczát, átszürődve az eperfa lombjain.

Nem járt errefelé senki. Csöndes vasárnap délután volt s az utcza
cselédlányai is bementek a piacz felé, a sétatérre. Katicza és az
édesanyja dolgoztak tovább, szótlanul.

Tudta, hogy még jókor van, még nem jöhet, ilyenkor az öreg nagynénjénél
kell lennie; ah, ugy szerette őt ez az öreg asszony. Egyébként őt
mindenki szereti. Mert jó, szorgalmas s olyan édes a hangja.
Megrázkódik, hogy eszébe jut, s eszébe jut minden, a csókja, a szava, az
esdő pillantása. Látta, amint ott ül a zöld, kopottas divánon a
nagynénjével szemben és beszél neki kedves történeteket a diákéveiből, a
hivataláról s talán róla. Nem, nem, róla még nem beszélhet, még nincs
itt az ideje, még csak ügyvédsegéd. Várnia kell. Majd csak tavaszszal…
Oh tavasz, be sovárogva várlak! Most még csak nyár van, oh mikor lesz
itt az ősz… a tél…?

– Gyula… susogja magában.

Az édesanyja pedig kötött ott a sarokban, nagy ókuláréval a szemén,
szótlanul. Számolgatja a szemeket, nagyokat sóhajtva.

– Mit sóhajt, édes?

– Hogyne sóhajtanék… Nem tetszik nekem a te nagy némaságod…

– De édes…

– Bizonyosan megint arra gondolsz…

– De édes, ne kinozzon…

– Jobban kinzasz te engem, kedves leányom, mert én féltelek, mert én
anyai szemekkel nézlek. Hej, tudom én, hogy nem lesz ennek jó vége.
Tegnap is erre járt… láttam… azt is, hogy integettetek egymásnak. Hát
hasztalan az okos szó… Katicza, nem lesz ennek jó vége!

– Már miért, jó anyám!

– Már csak kimondom… Nem akarsz te az intésre hallgatni, meglásd, csak
bolondit, aztán itt hagy.

Katicza felugrott. A himzőráma nagy robajjal hullott le a földre.

– De anyám… Ne mondd ezt… Nem tudom hallgatni…

– Oh, édes lányom, vajha ne ugy lenne… De igy lesz. Megálmodtam.

– Édes anyám mindig ilyeneket álmodik… duzzogott.

Csengettek. Az öreg asszony kikoczogott, kinyitotta a kaput, s
beeresztette a vendéget. Hallani lehetett a selypitő beszédet, a csók
czuppanását. Egy öreg asszony jött be a szobába, piros viganóban és
fekete fejdiszben. Csupa életkedv volt, az örök fiatalság viritott vörös
foltos arczán.

– Hogy vagy, Katicza lelkem, adjon Isten.

– Hozta Isten, Sári néni. Honnét jön?

– A piacz felől, lelkecském, a piacz felől. Annyi nép jár most az
utczán… Nem kell egy kis czukor, hoztam, nesze…

Ki is hullottak már a fogai Sári néninek a sok czukorszopogatásban. De
törődik is ő véle? Bent a városban csináltak helyettük vadonat ujjat.
Nagy ma már a tudomány!

– Elment hát a Gyula… Örült is neki az öreg asszony.

Az édesanyja kiejtette a kezéből a kötést, Katicza mereven nézett Sári
nénire.

– Elment?

– El biz a, Pestre. Azt mondta az öreg asszony, hogy nem is jön vissza.

– Nem jön? Látod, Katiczám… Tudja-e, Sári lelkem, biz én megálmodtam.
Meg én, az éjjel. Nem jön az vissza.

– Jobb is, hidd el, Katicza lelkem… Az öreg asszony ugy sem egyezett
volna bele soha. Ismerem én a nemzetségét. A fiuból prókátort csinál,
annak nagyuri kisasszonyt szánt. Jár is gyakran a báróékhoz, minden
szombaton ott udvarol a méltsás asszonynak, hogy nem sül ki a szeme!
Mert, hej, nagyravágyó, büszke az az asszony…

Katicza nem hallotta mi mindent beszél még Sári néni. Csak egy, ami
világos előtte. Gyula elment – elment örökre… Tegnap erre járt. Beszélni
akart vele. De az anyja tiltotta, igy hát csak integetett neki. Aztán
elment. Nem látja többé… De hát elmehet-e? Az édes séták után, a hársfa
sorban, a boldogság után? Mindenét elrabolta, s most elmegy, csak ugy,
bucsuszó nélkül, elmegy Pestre… Miért? Az öreg nénje szavára, a
nagyravágyásától vezérelve… Hát ő? Hát az ő szive, az ő szerelme, az ő
becsülete?

Villámgyorsan gondolta át ezeket. Nem tudott sirni, csak felkiáltott:

– Anyám!…

A sikoltása megdermesztette az anyját. Hozzácsoszogott, melléje ült,
Katicza az ölébe hajtotta a fejét, s megeredt a fuldokló zokogása.

– Ne sirj, édes, ne sirj… Lám, megálmodtam én ezt…

Sári néni vöröses arczán megfagyott a mosoly.

– Ne sirj, lányom… Nesze, egyél egy kis czukrot… Gombház…

De Katicza még keservesebben zokogott.

– Nem lett volna szabad elmennie… Már most mi lesz velem?

– Ne sirj, lányom… látod… megálmodtam én ezt…

Katicza abbahagyta a sirást, kendőt kapott és elment, szótlanul. A két
asszony nem merte visszatartani.

Katicza pedig elindult az öreg nagynénihez. A kapu be volt zárva és ő
csengetett. Nem nyilt ki. Hallotta, hogy megzörrent a zsalu s ő isn ét
csengetett. Semmi nesz. Várt… várt… reménységgel. Közben lement a nap,
egy-egy szomszéd köszöntötte, ő pedig csak ott állott a kapu előtt,
amely nem nyilt ki, hasztalan zörgetett.

Leült a ház előtti padra. Azt gondolta, hogy nincs hon senki, hát várni
fog. Eszébe jutott, hogy milyen régen nem járt ő már erre. Gyula nem
akarta. Mindig a másik végen mentek ki a hársfasorba, karöltve,
boldogan. Látja az epedő tekintetét, a csókszomjas ajkát, a tüzben égő
szemeit s érzi a lázat.

Fátyol borult a világosságra, mind sötétebb. A lámpagyujtogató
meggyujtotta az utczamécsest s lángja ott pislogott a pad előtt, ahol
Katicza várt, vajjon mire? Azt tudta, hogy elment, vissza se jő többé.
Akkor hát ő elveszett. Az öreg néni akarta, akarja hát, hogy
visszajőjjön, mert különben… nincs, nincs semmi fegyvere, csak a szive,
azzal pedig meg nem hatja, tudja azt ő jól, meg nem hatja a fukar
öreget.

A vonat most robog Pest felé a sötétben. Ha megállithatná, ha
megkérhetné! »Ne ölj meg, édes… mondaná. Oly szép volt ez a nyár, oly
édes volt a hangod, oly bájos volt a jövő képe… Ne ölj meg, édes…!«

Zokogott.

A kapu zára csikorgott s kijött az öreg néni.

– Te vagy?

Katicza zokogva mondta:

– Ne ölj meg, édes…

Az öreg néni összébb huzta a keszkenőjét a vállán, aztán fogatlan száján
kisziszegte a kegyetlen szavakat:

– Megmondta Gyula. Tudok mindent. A te hibád! Hát tisztességes lány az
ilyen? Most idejársz sirni, az ablakom alá, éjszaka, hát az édesanyád?
Hol van, hogy csavarogni enged? Hát azt hiszed, ilyen lány való az én
Gyulámnak? Én neveltettem, az enyém. Az én pénzemen tanult, nekem
engedelmeskedjék. Megtiltottam neki, nem fogadott szót, felkergettem
Pestre. Itt csak lopta a napot s éjszaka veled csatangolt, hát szép volt
tőle? Szerelmeskedhet a vizsga előtt komoly ember? Te is szép madár
vagy. Most már késő, előbb sirtál volna. Menj haza.

Aztán becsapta a kaput, ráforditotta a kulcsot és a csöndes éjszakában
hallatszott a csoszogása egy darabig. Aztán csönd lőn.

Katicza hangtalanul kelt fel. Elindult, nem tudta, hová, csak ment, ki
az országutra, ment egyenest, órákon át, gondolat, érzés nélkül. Már
pitymallott, mikorra beért a városba. Felkereste a cselédszerzőt, leült
a bolt előtt és várta, mig kinyitják.

Nem érezte a fáradtságot, az érzései, a fájdalmas érzései megdermedtek a
nagy ut után, az éjszakai gyaloglás fáradságában. Tudta, hogy élnie
kell, az anyjáért, tudta, hogy dolgoznia kell, a gyermekeért. El van
szánva, a szive fájt, de a paraszti józan esze uralkodott rajta.

A bolt kinyilt.

– Na Katicza…

– Szeretnék helybe menni…

A vonat pedig ezenközben közeledett Pest felé, prüszszögve, fujva,
halálos gyorsasággal. Gyula álmatlanul, fáradtan, mereven bámult ki a
világosodni kezdő reggeli ködbe, lázasan gondolva Katicza csókjaira, s
félve a jövőt.

Jobb lesz igy, tudta. Az öreg néninek igaza van, de tudta azt is, hogy
fekete a lelke. A fény, amely behatolt a kocsiba, bántotta. Magára
ösmert és megutálta a lelkét. Gyülölte ezt a rohanó vasutat, érzései
kinozták, szeretett volna kiugrani belőle, visszafordulni, s –
ellágyult.

Behunyta a szemét s látta Katiczát. Mosolyogva és boldogan. Nem, nem
ilyen Katicza. Katicza sir s ő fájdalmat érzett, ami nyugtalanitotta. A
vonat fütyülni kezdett, hosszan s ott robogott el a kerepesi-uti temető
előtt.

Felejtenie kell! Összeszedte uti bőröndjeit s odaállott a folyosóra.
Mikor a vonat megállott, szeretett volna átszállani a másikra, amelyik
visszamegy, az édeshez, a jóhoz, az ártatlanhoz s szeretett volna elébe
állani, bünbánóan, megtörve, és kérni, sirva.

Aztán kikiáltott:

– Hordár, egylovashoz.

A kocsisnak pedig azt mondá:

– Kigyó-utcza 38.




Katicza-bombon.

Mindössze annyi változott meg, hogy a czimtáblán odatették a Hortoványi
József név mellé a Dr.-t. Az özvegy édes mama szivósan ragaszkodott e
kapott czimerhez, az aranyozása vedlett felirathoz: »Gyógyszertár az
arany sashoz«. A tégelyek, skatulyák, ibrikek, mérleg, mühelyasztal,
vedrek, törőrudak mind-mind megmaradtak, úgy, mint a boldogult
tekintetes ur idejében. Hogy a fiatal doktor ur hazajött, nos hát azért
csak nem szükséges mindennek felfordulni?

A doktor ur nem is bánta. Kirakta a sok vegyi müszert, a melyeket
magával hozott, a belső kis szobában; az iróasztal köré odaállitotta a
tenger sok könyvet, ő maga pedig folytatta a tanulmányait ott, a hol a
párisi laboratóriumban abbahagyta.

Az édes anyja pedig ott ült a zöld zsalukáter mellett s olvasta továbbra
is a _Pester Journál_-t, a világért sem akarva tudomásul venni, hogy
magyar ujságok is vannak. Oh nagy magyar asszony volt ő, ez csak amolyan
gyöngéje. Hogyha ujság – akkor Journál… igy látta az öreg anyjánál, már
csak annál marad ő is.

Dr. Hortoványi József pedig jó fiu, gyöngéd fiu s nem szól belé az édes
anyja dolgaiba. Hát jó, legyen, maradjon minden ugy, mint régen. Pedig
ő, hej pedig ő már egészen más szellemben nevekedett. Telve van
reformtervvel, ujitó vágygyal, s ha rajta állana, felforgatná az egész
világot. De nem rajta áll, az édes anyja ugy kivánta, s a mit a mama
mond, én Istenem, a mit a mama mond, az mind olyan jól van mondva.

Szenzitiv lelke csak befelé fordult az érzéseivel, de hiányzott belőle
az akaraterő, mely cselekvésben is nyilvánul. Olyan volt, mint az apja,
a megboldogult finomlelkü, érzékenyszivü, lágy kedélyü tekintetes ur, az
Isten nyugosztalja szegényt.

Hanem a városban az is szenzáczió volt, hogy az a két bötü odakerült a
czimtáblára.

– Hát hazajött a Jóska… Doktor lett! Lám, lám… ha azt az öreg megérte
volna?!

– Hát doktor?… Hát akkor minek patyikus?

– Hiszen nem olyan doktor, csak patyikusdoktor.

– Csak? Hiszen akkor nem is doktor.

A kávéház zöld asztalánál folyt aztán a vita, hogy doktor-e a doktor?
Várták is oda nap-nap a fiatal urat, hadd magyarázza meg ő maga.
Mindcsak nem jött. Mert hát a doktor ur bebujt a műszerei közé, s
folytatta a tanulmányait ott, a hol a párisi laboratoriumban abbahagyta.
Csak néha, a déli órákban ment be a patikába, oda állott a nagy
üvegablak elé, s nézte a járókelőket, az élénk kisvárosi korzót.
Elmerengett, mialatt lassan eregette a füstkarikákat.

Ugy esett, hogy az ismétlő iskola növendékei ebben az időtájban mind ott
haladtak el az ablak előtt. Ez az ismétlő iskola nagyon divatos volt. A
város nagy leányai mind odajártak kézimunkára, himzésre s pletykára. A
mi városunkban akkor még nem járta a jour, az ismétlő iskola pótolta azt
és jól. Tizenkét órakor ott állott a fiatalság a nagy zöld kapu előtt és
öt órakor délután szintén. Nagy mulatság volt az!

Odajárt Nagy Katicza is, a szép Nagy Katicza, a kinek azonban nem volt
egy fia udvarlója sem. Nagy oka volt annak. Nagy Katiczi olyan gazdag
leány volt, hogy nem mert annak udvarolni a városból senki. Özvegy anyja
egyre hangoztatta, hogy Bécsből hoz ő a lányának férjet. Nagy Katicza?
Nagy Katiczának Bécsben lakik a jövendőbelije. Nagy Katicza Bécsbe megy.
Nagy Katicza? Olyan szép ő, olyan gazdag, csak három emeletes ház van a
városban, mind a három az övé, a nevére irva, az anyja csak a jövedelmét
élvezheti, mert az öreg Nagy Kálmán minden vagyonát a leányának hagyta.
Hjah, Nagy Katiczát Bécsbe viszik!

Hogyhogy nem, Nagy Katicza odaszólt egyszer a barátnőjének, a szőke
Herminnek, hogy menjenek be a patikába – czukrot venni. Hermin okos
leány volt, nem volt párja az egész lányság közt, ugy járt a szeme, mint
a kilőtt golyó, gyorsan, egyenesen belelátott Nagy Katicza szivébe:

– A doktor?

Nagy Katicza elpirult, hirtelen. Aztán a vállát vonogatta:

– Az.

– Hát a jövendőbélid, Bécsben?

– Az csak a mama fejében él.

– Hát jól van, gyerünk.

A doktor ott ült az ablak előtt, most is, mint máskor, letette a
szivarját, de nem szólt egy szót sem. Csak belenézett Nagy Katicza
iruló-piruló arczába. A szőke Hermin nagy hangon beszélt, járt-kelt,
kérdezősködött, feleletre sem várva. Bele akart kötni a doktorba, de az
mind csak ült, hagyta, hogy feleljenek a segédek. Csak nézett, nézett a
Nagy Katicza iruló-piruló arczára…

De azért ott voltak másnap is, harmadnap is, a doktor is ott volt, s
nézett, nézett a Nagy Katicza arczába. Már nem irult-pirult, beszélt ő
is, tréfásan, jókedvvel. A fiatal segéd előzékenyen hadart, ügyesen
csomagolt, s verte a szelet. Hanem a doktor nem szólt egy szót se.

Nagy Katicza olyan boldog volt, valahányszor a patikából kilépett. Egész
érzésvilágát felzavarta ez az izgalom. A finom, hallgatag ember, a mint
hirtelen leteszi a szivarját, ránéz, merően, csak nézi, nézi, őt nézi
hallgatag, szótlan, merően. Tréfálhat Hermin, a doktor el sem
mosolyodik. A legfurfangosabb oldal-kérdésekkel ostromolják, a doktor
hallgat. A legnagyobb müvészkedéssel szólingatják, a doktor nem veszi
észre. Mintha bübáj fogná el, hallgat, merően nézi, s lelkes szeméből
égő, perzselő varázs sugárzik.

– Szeret, azt látom, hanem gyáva…

– De Hermin…

– Fél a bécsi mumustól… Haha! Szép fiatalság!

Nagy Katicza szeme könnybe lábad s izgatottan rágja a bombont. Annyi
bombonja van már, hogy valósággal boldog, ha valakire rásózhat belőle.
Amde azért alig várja, hogy elteljék a délelőtt, szólaljon meg a Szent
László templom harangja s mehessenek ki, a korzón végig, a patikába,
bombonért.

A fiatalság körében egyébről sem beszélnek immár, csak az arany sas
bombonjairól, azokat rágja és szopja az egész fiatalság, mert a lányok,
különösen Hermin, pazar bőséggel osztogatják köztük. Oda-oda szólanak
Herminhez:

– Nos, ösmeri már?

– Dehogy ösmeri. Ott ül az a bamba az ablak előtt, izgatottan, remegve
várva, hogy jöjjünk, hiszen halálosan szerelmes Katiba, azt látjuk, de
nem mer megszólitani bennünket. Pompás mulatság! Isten önnel, sietünk a
patyikába… Pá…

A doktor ur nem is szólitotta meg őket, csak nézett Nagy Katicza bübájos
szemeibe. A lány meg ragyogó szemekkel nézett ő reá. Ugy érezte, hogy
elbódult, szemeire fátyol borult, s láz fogta el.

A szőke Hermin hirtelen melléje állott:

– Kérem, princzipális ur – bocsánat, hogy igy szólitom, de a segédjétől
tanultam, – kialszik a szivarja. Csak szivja, bennünket nem bánt a füst.

– Oh köszönöm, kisasszony… de hiszen várhatok… nem vagyok szenvedélyes
szivaros.

A szőke Hermin diadalittasan nézett Katiczára, s csodálkozva látta, hogy
Katicza arcza elborult. Vörös lett a homloka, s a szemöldökei
megrezzentek. Nem értette meg. Hogyan? Haragszik, a helyett, hogy
örvendezne, hogy megszólaltattam a kis portici-it? – gondolá.

Pedig akkor csoda történt.

A doktor felállott, odament Katiczához és bemutatta magát, bocsánatot
kérve, hogy visszaél a helyzettel, de hát ő megkisérlette a diszkrét
tartózkodást, most már – ugy érzi – udvariatlanság volna, ha ezentul is…
szóval a porticii néma megszólalt.

Tudta azt már egy óra mulva az egész város. A fiatalság megoszlott, ez
egyik rész a mellett volt, hogy sok ennyi szerencse egy patyikusnak, még
ha doktor is, a másik részben kitört a lokálpatriotizmus, s kaczagtak a
bécsi jövendőbelin…

Csak a szegény doktor szivében hullámzott a szenvedély. Nem tudta azt ő
maga sem, hogy hogyan, mikép, de a vegyiszerei untatták, a könyveitől
irtózott, az anyja szobájában félelem szorongatta, a patikában
kiállhatatlan volt a levegő, mi bántja? Lázas remegéssel várta, hogy
reggel legyen, mikor Katicza iskolába megy, várta, hogy dél legyen, a
mikor Katicza hazamegy, bejön a patikába, elbeszélgetnek, látja,
megfogja a kezét, a remegő, forró, puha kezét. Igy tartott ez sokáig, az
egész nyáron. Aztán az ismétlő-iskola megszünt s Katiczát hasztalan
leste-várta, csak ritkán, ha arra ment, akkor is az anyjával, a büszke,
dölyfös anyjával. Lázas remegéssel keresett a szemében valamit,
megtalálta? A leány arcza egy tüz, ha ránéz. Oda szeretett volna rohanni
hozzá, szivéhez szoritani és szenvedélylyel sugni a fülébe:

– Katicza, szeretlek, szeretlek…

Igen, szereti. De az idő telt s ő szerelemmel szivében állott egyedül,
delenként, az ablak előtt s nem látta Katiczát, pedig minden, az ajtó, a
bombonosüveg, a bársonyszék, minden-minden Katiczáról beszélt hozzá.

– Ha bátorságom lenne – gondolá – hiszen szeret… érzem, hogy szeret…

De nem volt bátorsága, hogy felmenjen hozzájuk és egyszerüen megkérdezze
a lánytól, szereti-e?

A szőke Hermin kocsizott ekkor arra és néki hirtelen az az ötlete
támadt, hogy megkérdezi Hermintől.

Fel is csengetett másnap.

– Hermin kisasszonynak ugyan itt van a barátnője, de azért csak tessék
bemenni a szalonba – szólt a szobaleány.

A szalon kaczér berendezésére ügyet sem vetett, elfoglalta őt egészen a
szive. Hermin belépett s nagyon szivélyesen fogadta.

– Oh, kedves doktor ur… minek köszönhetem ezt a kitüntetést?

– Kedves kisasszony… szüleink régi ismeretsége bátoritott fel arra, hogy
egy rám nézve életkérdésben forduljak önhöz.

Hermin meglepetve nézett reá. Életkérdés… hozzám fordul… Csak nem akarja
megkérni a kezemet? Végig száguldott agyában egy pillanat alatt ezer
gondolat. A nagy patika… a fényes és kényelmes jövő… Katicza szerelme…
barátságuk… Heroikus leszek! – gondolá s hidegen felelte:

– Parancsoljon helyet foglalni.

– Kisasszony, én szeretek…

– Ne mondja. Szeret? Nos és ez kellemes vagy kellemetlen? Mert én nem
szeretek.

De a doktor nem értette meg.

– Szeretni fog… Oh, szeretni fog maga is…

– Olyan biztos ön ebben?

– Kivánom legalább… De kivánom azt is, hogy ne jusson az én sorsomra.

– Ah, milyen szentimentális ön, – felelte gunyosan.

– Szentimentális? Több annál…

– Ah, ne mondja. Több? Mi az a több?

– Szeretek egy leányt s nem tudom, hogy szeret-e viszont. Önhöz jöttem,
segitsen meg ebben. Megteszi?

– Én? S én azt tudhatom? Ha az, a kire én gondolok, akkor ime ez a
válaszom: Sajnálom önt, kedves barátom, de az a leány önt nem szereti.

A szalon üvegajtajában megjelent Katicza. Egyikük sem vette észre, a
beszélgetésük egészen elfoglalta őket. A szobalány megmondta neki is,
hogy ki a vendég, s nem tudott ellenállani a kiváncsiságnak, megtudni,
hogy mit is akar a doktor?

Halotthalovány lett ő is, miként a doktor, mikor Hermin válaszát
hallotta.

– Nem szeret? Pedig ön tudhatja a legjobban. Megmondta önnek? Hát
beszélgettek rólam?

A szőke Hermin ijedten rezzent össze. Érezte, hogy bolondot beszélt.
Hiszen ez az ember nem őt szereti, hanem Katiczát.

– Ah, kedves doktor ur – bocsásson meg rossz tréfa volt – nagyon, nagyon
szereti magát Katicza, tudom, nagyon szereti…

– Nem igaz, nem szeretem – szólalt meg Katicza.

– Ah hát itt vagy kis bünös? – Oda futott Katiczához, átkarolta és
odavezette a doktorhoz.

– Na, legyenek boldogak. Én megáldom magukat!…

A boldogságtól alig tudtak beszélni. Csak a szemük ragyogása mondott
édes meséket.

– Nos ezentul nem fog a mama haragudni a bombonokért, – lesz ingyen
bombon elég! – tréfálkozott Hermin.

– Parancsolnak? – kérdé a doktor s elővett egy dobozzal, melyre aranyos
betükkel rá volt irva: _Katicza bombon_.




Felment a klubba!

Iszonyuan bántotta szobájának némasága. Az óra egyhanguan ketyegett, a
távoli kocsizörej halk melódiába veszett, s a járó-kelők léptei szinte
zizenéssé váltan hatoltak fel. Ott fetrengett széles, puha divánján,
mely tele volt a legédesebb emlékekkel. Ezek az emlékek
fel-felelevenedtek s kisértetekké váltak. A kisértetek kinozták.
Fejszaggatást érzett s már-már phenacetint akart szedni, pedig
undorodott az izétől, az izetlen izétől. Fel s alá járt aztán a
szobában, s mentő eszmét keresett. E közben az a hite erősbödött meg,
hogy kimehet, ah oly hamar felejtenek az emberek.

Sokat gondolt arra, az egyedülvalóság lázas óráiban, hogy mit fog tenni,
ha eljő ez a pillanat. Most a pillanat ime itt van. Nagy idő két hónap,
elfeledték őt is, ez esetét is, elfeledtek mindent. Mit is határozott?
Ah igen, tehát elsőben is felmegy a klubba. Este a szinházba. Másnap a
régi asztaltársaságával ebédel. Aztán kimegy a korzóra, ah oly hamar
felejtenek az emberek.

Hogy az utczára kilépett, átköszönt a dohánytözsdébe, a kisasszonynak.

– Jó napot! Beteg volt?

– Nem én.

– Egy hete, hogy itthon van s nem láttam, azt hittem…

– Nem, csak sok volt a dolgom.

– Hol utazott?

– Tanulmányuton voltam…

Csakugyan, ez jó lesz. Azt fogja mondani, hogy tanulmányuton volt. Mi
köze az embereknek lázas álmaihoz? Éjjeli kisérteteihez? Fájó szivének
kinjaihoz? Csak kikaczagnák. Eh, tanulmányuton volt. Ez mindent
megmagyaráz.

Az uton a szembejövő ösmerősök mind megállitották.

– Mi baja, hogy oly halvány? Beteg volt? Nagy ideje, hogy nem láttam!

– Dehogy! Tanulmányuton voltam…

A klubbhoz ért. A liften felsiklott a második emeletre s belépett az
előszobába.

– Ah a nagyságos ur… De rég nem láttuk – fogadja a szolga.

– Mi ujság Károly?

– Hát kérem semmi, mint rendesen.

– Nem kerestek?

– Nem. Csak az urak beszéltek sokat a nagyságos urról, ugy hallám, hogy
párbajozott is… Hál’Isten semmi baja.

– Semmi, Károly, semmi.

– Már én azt hittem: fekszik.

Az olvasótermen átsuhant s a kis társalgóba lépett. A régi ösmerősök
rámeresztették a szemüket.

– Mikor jöttél meg?

– A napokban.

– Hol voltál?

– Tanulmányuton.

– Ugy? Hát a karod begyógyult.

– A karom? Nem volt annak semmi baja.

– De hisz verekedtél.

– Mindennap, de csak iskolát.

– Hát az a mende-monda…

– Nem tudok róla semmit.

Lapot vett elő s olvasni kezdett.

A kártyaszobában, osztás közt, suttogták.

– Te, hazajött.

– Hát az asszony?

– Asszony?… Azt mondja tanulmányuton volt.

– Hát persze… azt mondja.

Az egyik pajtása hozzálépett.

– Szervusz. Már megjöttél? Sok-e a tanulmányutad eredménye.

– Na, megjárja.

– Mert hát a férj még fekszik, én kezelem.

– Micsoda férj?

– Hát a Laura férje.

Elsápadt.

– Hát beteg?

– Micsoda, nem is tudod? Párbaja volt. Ugy hallottam, hogy veled, hát
nem igaz?

– Azt beszélték? Érdekes. Hát miért lett volna vélem párbaja?

– Tudom is én? Beszélték.

– Na, mondd el. Hadd halljam.

– Azt monják, hogy féltette tőled a feleségét, sőt, hogy – – Hanem
tudod, rossz szája van ám a világnak. Egyébiránt csak homályosan
emlékszem. Az idétt egész sereg részletet is elmondtak.

– Lám, lám. Te, tudod, hogy ez érdekes? Ha az asszony is meghallaná…

– Ej, még is csak hejre legény vagy te, Ábri!

Aztán olvasni kezdtek ismét. A körülállók ellestek egyetmást a
párbeszédből s adták tovább.

– Hallod-e nem is tudta, hogy Laura férjének párbaja volt. Micsoda
szerencséje van ennek az embernek.

– Hogyan, szerencséje?

– Meg se verekszik és hőst csinál belőle a legenda.

– Erőss doktortól tudom, hogy a férj még most is fekszik. Párbajsebe
van.

– De hát vajjon kivel vivott meg?

– Te meg hiszesz neki? Csak tagadja.

– Tagadja? ugy-e? A milyen stréber… Bezzeg…

– Igaz is. Ki tagad el egy párbajt?

Ezen nevettek egyet, s aztán egy érdekes kártya-helyzet kötötte le a
figyelmüket.

Ő csak olvasott tovább. De a gondolatai másutt jártak. Tehát még
fekszik! Sajnálta azt az embert, igazán. S az asszony? Szeretett volna
az asszonyról is hallani valamit. Csodálatos, hogy felejtenek az
emberek! Annak idején – alig két hónapja – egész hasábos hireket
közöltek a párbajról. Ma már alig hogy tud valaki róla, szinte elhiszik,
hogy az egész merő blague volt. Még talán jobb tette volna, ha itthon
marad?

Hjah, az élet nagyon változatos, az események kergetik egymást, a
tegnapot megöli a ma, a mát a holnap! Micsoda banális dolog, de ugy van.
Nem hitte eddig, de most látja. Valami homályos emlék ha marad, a
história vázlatos körvonala, ezt is eltemeti az idő.

Egy másik barátja lépett hozzá.

– Nos, mikor adod ki a tanulmányutad eredményeit?

– Nem sokára.

– Sokat dolgoztál?

– Eleget.

– Kiváncsian várom.

Szinte boszankodni kezdett. Hogy csalódott! Azt hitte, ezek az emberek
agyon fogják őt kinozni a kérdezősködéseikkel, pedig, lám, lám, miről
sem tudnak. Tulbecsülte a report értékét, nagyon is tulbecsülte. Azt nem
hiszi, hogy mindez merő kimélet. Nem olyannak ösmerte meg ő a pajtásait.
Bizony ezek elfeledtek mindent!

Nem tud neki örülni, pedig éppen ezt sóvárogta. A hiusága bántja? Vagy a
lelkiismerete? Na ez utóbbi nem. Neki jussa volt ahhoz az asszonyhoz,
több jussa, mint akár a férjnek. Mikor Laura még gyermekleány volt, az ő
ajkáról hallotta először a szerelem, a sóvárgó, epedő, égő szerelem
szavát, mely izgalomba hozta a szivét. A szivéhez hát neki volt joga,
elsőbbségi joga, s csak e jogát érvényesitette.

Szerette ezt a leányt, talán csak ezt a leányt szerette igazán.

Langyos nyári estéken, azok a puha, nyugodalmas séták a hársfa sorban,
meg az első lopott csók a szekrény előtt, mikor a leány lehajlott, hogy
a teritéshez való evőeszközöket szedje elő, s őt a ragyogó fényes nyaka
elbájolta… Ezeket nem fogja elfeledni soha. Laura sem feledte. Hasztalan
mondta néki a kapualjban, akkor este, mikor jegybe lépett a vén
medvéjével.

– Elfeledem. Feledjen el maga is. Igy kellett ennek történni. Csak nem
hagyhatom, hogy annyit nélkülözzön a családom? Feláldozom magam.

Sirni akart, de mosolygott. Buzavirágcsokrából odaadott egy szálat, s
azt susogta:

– Maradjon ez meg emléknek, a többit…

– Nem feledem el soha!

Nem is feledte. Ki tud elfeledni egy szép asszonyt? Eleinte kerülték
egymást, mert féltek egymástól, az asszonynak született egy kis leánya,
s annak élt. De attól a pillanattól fogva, hogy a szinházban egymás
mellé kerültek, mindketten érezték, hogy veszve vannak – a
társadalomnak, s megnyerték egymást. Lázas este volt, s az a láz nem
szünt meg. Most is tart. A szivébe nyilallik, valahányszor arra az
estére gondol, a kör estélyén mikor a czigánynyal huzatta, hogy
»altatgatom a szivemet« s Laura is, ő is könnyes szemekkel néztek
egymásra.

Mikor másnap délután felment hozzá, az asszony, mint az álomkóros,
odaborult a nyakába.

Aztán… Ebbe beleremeg. Pokoli düh fogja el, ha elgondolja, hogy ebből a
boldogságból egy bamba hordár ügyetlensége zavarta ki. Meg az a
gyalázatos valami, a minek véletlenség a neve. Meg az irigy istenek, kik
ép a férjet küldték haza, mikor az a buta közszolga belépett a
levelével. Ah, az a szegény ember most fekszik, megbocsátott a
feleségének, ki ápolja s az asszony a lemondó, a bűnbánó Magdolnát
játsza…

A csontjáig ég a gyülölet lángja, ha minderre gondol. Aztán ez a sok
hidegen leskelődő ember, kik szeretnének tudni valamit, s lesik ez
elejtett szavát. De nem tudnak meg semmit. Oly kimért nyugalommal
forgatja az ujságlapot, mintha a külügyminiszter válasza érdekelné őt a
legjobban e világon. Ez kissé megnyugtatja, arra gondol, hogy nincs
vesztve semmi. A nép vak, s ő folytatni fogja a játekot.

Ah, mily jó, hogy felment a klubba!

Szinte fellélegzik. Sajnálni kezdi az elvesztegetett két hónapot, mely
alatt – igaz – irt egy regényt, de merő nyugtalanság közt élt. Pedig
erre számitania kellett volna. A világ olyan feledékeny, mint a macska.

Magában kéjeleg az örömön. Nincs veszitve semmi, nem tudnak semmit, s
Lauráról nem kell még végleg lemondania. Pir festi meg az arczát, s
hirtelen feláll, hogy menjen. Ekkor a kiadójával találkozik szembe.

– Hogyan, megjött?

– Regénynyel.

– Pompás! Kiadjuk azonnal. A párbaja olyan botrányos volt, hogy –

– De hisz itt nem tudnak róla semmit.

– De tudnak az asszonyok. S kik olvasnak manapság regényt? Az asszonyok…




A látszat öl.

A szent-györgytéri czukrászatban kevés a vendég. Ma este bál lesz a
Hattyuban, a vendégek oda készülnek. Az egyik asztalnál a kandalló
közelében, két fiatal ember ül, már báli öltözékben. Az illatos fekete
kávéba lassan, csöppenként öntik a cognacot s szürcsölik szótlanul. Az
egyik csak nem rég jött haza hosszabb utazásából, a másik most készül
utra.

– Irigyellek Kari.

– Gyere velem, nagyon jól esnék. Te már ösmered ott künn a járást…

– Nem lehet, megnyitottam az irodámat. Most már belekezdek az életbe.

Vendégek jöttek be, szintén báli öltözékben, kik – megszokásból – itt
isszák ki a fekete kávéjukat. Mindnyájan oda telepedtek a fiatal emberek
mellé.

– Tehát megyünk… Ideje van…

– Dehogy! csak fél kilencz.

– Nálunk már kilenczkor javában tánczolnak. A mi lányaink szenvedélyesen
szeretik a tánczot.

– Na, az asszonyok sem irtóznak tőle…

A bálban már nagyban ujráztak, mikorra megjöttek. A fiatal ügyvéd csupa
ösmerős és jóbarát társaságában találta magát. Mindenki leste, hogy
kivel mulat. Ő volt a legérdekesebb parthie. Talentumos, sokat utazott,
kiválóan müvelt, gazdag és előkelő. Mind oly tulajdonság, melyeket
mifelénk meg tudnak becsülni – a mamák!

A fiatal ügyvéd üdvözölte jó ismerőseit, ám nem hivta fel tánczra Sebők
Elizt, pedig negyvenezer forint a hozománya, sem Weisz Malvint, pedig
csak ugy ragyogott rajta a sok brillant, még Kondor Stefiet sem, pedig
szép leány, s a nagybátya 20 ezer forintot ad rögtön, ha kedvére való
fiatal ember kéri meg. Nem, dr. Várnai Sándor hirtelen oda fordult egy
rendezőhöz s arra kérte, mutassa be őt Werner Gizinek.

A rendező meghökkent. A feladat kissé kényes volt. De sebaj! Elmondhatja
majd mindenfelé, hogy ő, igen is, ő mutatta be Werner Gizinek dr. Várnai
Sándort.

– Kisasszony… ime bemutatom kegyednek dr. Várnai Sándort.

A bálteremben finom, halk zugás támadt. A mamák összesuttogtak.

– Micsoda izléstelenség.

– Hallatlan, azzal az uzsorásivadékkal tánczol.

– De szép…

– Persze, hogy szép. Az anyja is szép volt, ördögien szép.

– Te, még megbabonázza.

– Fel kell világositani.

– Persze, persze, hiszen nem is tudhatja, micsoda familia.

De dr. Várnai Sándorhoz aznap este nem jutott senki. Folyton Wernerék
társaságában volt és udvarolt Gizinek szenvedélyes tüzzel.

Mióta az ügyvéd oda haza volt, lehetett ugy két hete, csak Werner Gizi
szép szeme foglalkoztatta a képzeletét. Most csillagkévének, majd indus
gyémántnak látta. Emlékezett a Palais Royal egy gyémántjára… Pedig csak
egyszer látta a lányt, egy esti korzón. Akkor ám ugy a szivébe lövelt.
Égett a vágytól.

A tudakozódások nagyon kétes eredményre vezettek. Az öreg Werner
némelyek szerint aljas uzsorás, mások szerint békés tőkepénzes volt.
Voltak, kik azt állitották, hogy csalárd bukás miatt hat hónapi
tömlöczöt élt át, mások ezt kereken tagadván, a nagy trafik bérletből
meggazdagodottnak vélték. Irt hát az öreg Wernernek egy levelet s kérte,
hogy látogassa meg.

Az öreg Werner igen ravasz ember volt.

– Mit akarhat tőlem ez a kis fiskális?… Csak nincs tán pénzre szüksége?

Nem, a fiatal fiskális egész naivul azt kérdezte tőle:

– Igaz, hogy maga hat hónapig tömlöczben ült?

Az öreg Wernert ez a kérdés nem hozta ki a sodrából.

– Magának sok pénz kell – felelte rá.

– Nem kell semmi. Válaszoljon a kérdésemre.

– Hisz jó parthie, minek kell a pénz?

– Mondottam, hogy nem kell. Válaszoljon.

– Hát mit akar?

– Választ akarok.

– Előbb mondja, hogy hány perczentre?…

Másnap a bálon bemutatkozott Gizinek.

*

Egy májusi este künn volt az egész társaság a kórház előtti sétányon.
Gizi az ügyvéddel, az öreg Werner trabukóját szivta, nagyokat füstölve,
az egyik padon. A leány oda fordult az apjához.

– Jól ülsz apó?

– Jól… Csak sétáljatok.

A gazdag Sebők család érkezett meg. Hidegen köszöntek, s elhaladtak
mellettük. A kis sétány minden padja le volt már foglalva, visszajövet
oda ültek hát az öreg Werner mellé. Egy ideig hallgattak. Majd Sebőkné
megszólalt:

– Hát mikor lesz az eljegyzés? Már unalmas ez a sok séta.

– Kinek? Maguknak tán? – felelte az öreg Werner.

– Werner ur, hallja, ne gorombáskodjék, mert itt hagyom.

– Nini, hát azt hiszi, hogy én hivtam magukat ide?

Elhallgattak.

Az ügyvéd jött vissza a sétából Gizivel.

Sebőkné felállott s tüntetően fogadta.

– Hozta isten, hát maga is künn van. Ugy-e, milyen langyos a levegő…

De Gizit észre sem vette egyikük sem. Az ügyvéd igen kinosnak találta a
helyzetet és megkérdé:

– Nagyságos asszonyom, nem ösmeri talán Werner Gizi kisasszonyt?

Sebőkné, mint a prédára leső hiúz, felorditott magában. Tüntető
hidegséggel nézte végig a leányt, aztán kimért czeremoniával felelte:

– Nem – nincsen sze–ren–csém…

– Ugyan, ne hazudjék asszonyom, – vágott közbe a leány. Gyerek korom óta
ismer…

Az ügyvéd sokáig nem értette, hogy miért is gyülölik ezt a leányt
városszerte?

*

Nem is volt ennek semmi oka. Csak egy. A város ugy hitte, ugy akarta,
hogy Várnai dr. vagy Sebők Elizt vagy Weisz Malvint, vagy legalább is
Kondor Stefiet vegye nőül. Sebőkék is, Weiszék is, Kondorék is jogot
formáltak hozzá. A mig ő künn a nagyvilágban utazott, tanult,
megfigyelt, otthon három család versengett érette titkon. A külföldi
levelei kedveért, melyeket a helyi lapban közölt, három család járatta a
helyi lapot. Három nagy, széles kiterjedésü család. Mindegyiknek van
husz tagja. Ez hatvan előfizetőt jelentett Hatvan előfizető kedveért
személyiséggé fujta fel őt a lap, mielőtt még doktori diplomája lett
volna. Ha megjött és elutazott, ha Párisból Londonba, vagy Firenzéből
Velenczébe ment, a lap a hirt garmond ritkitva közölte. A hir hatvan
előfizetőjét érdekli, tudta.

S most végre haza jött, (Személyi hir.) Irodát nyitott. (Nyilvános
gratuláczió.) Közölte ezt a város intelligencziájával. (Nagy
szenzáczió.)

– Na végre! – sohajtottak fel három nagy, széles kiterjedésü családban.

Eljött a várva várt bál, melyen jelen volt a hatvan előfizető, lesve a
jelenetet, mikor az ügyvéd, a fiatal, talentumos, sokat utazott,
kiválóan müvelt, előkelő és – gazdag ügyvéd megösmerkedik Sebők Elizzel,
Weisz Malvinnal és Kondor Stefivel.

Ah, milyen felséges jelenet lesz ez! S vajjon ki fogja őt
lebilincselni?!

És ekkor… ekkor az ügyvéd bemutatkozik egy Werner leánynak, ah, Werner
Gizinek, s véle tölti el az egész báléjszakát, meg a második, harmadik,
negyedik báléjszakát, látogatást tesz nála minden nap, véle sétál a
korzón, este a sétányon…

Hogyan?! Hát nem elég világos, hogy ez a lány gyülöletre méltó egy
teremtés?

*

Csak az ügyvéd nem értette. Ő megszerette ezt a lányt, egyenes
gondolkozásáért, nagy műveltségeért, csodás szépségeért. A szeme… Igen,
igen, emlékszik, a Palais Royalban már látott ilyen gyémántot.

Az ügyvédi irodája fellendült, s komolyan gondolkozott azon, hogy
megkéri a leányt, nőül veszi a nyári szünet előtt s elutaznak Ostendeba.
Igen, oda, a digue-ja nagyon tetszett neki egyidőben, szép lesz, sétálni
ott kettesben, estende.

Giziéknél nagy társaságot talált. Egy katonaorvost a családjával, Gizi
nagybátyját. Az orvost áthelyezték a városba. Hogy örült ezen az öreg
Werner, hát még Gizi. A lakodalmon legalább ott lesznek a katonadoktorék
is!… Nem kell szégyenkeznie azon, hogy olyan kevés számu családtag
kiséri a menyezethez…

Az uj család megérkezte uj életrendet szült. Gizi délután ott volt a
nagybátyjánál mindennap s az űgyvéd is vele járt el. Ez neki ugyan
eleintén kéjelmetlenül esett, ugy megszokta azt a kis japáni szegletet a
nagy szobában, a zongora mellett, Giziéknél. De beletörődött hamar, a
katonadoktor igen szeretetreméltó ember volt, a felesége is kedves
asszony s a kis kilencz éves Mártha csókolni való apróság.

Majd együtt lesznek Gizivel a nyáron, Ostendeben, a diguen, estende.

*

Kis idő mulva, Sebőkék egy hétfői jourján, azt mondotta Weisz Malvin
asszony-nővére Kondor Stefienek:

– Láttad tegnap délután a katonadoktornét a porontyával az utczán?…
Képzeld, Gizi azalatt ott volt náluk, a doktorral együtt…

– És az ügyvéd?

– Azzal az utczán találkoztam.

– Köszönt?

– Merészkedett…

Weisz Malvin erre oda fordult Sebőékhez:

– Most már értem.

– Mit?

– Hogy mért jár Gizi olyan sokat a doktornagybátyjához.

– Hát persze… A doktornak is tetszik nagyon…

*

Az ügyvédet másnap felkereste egy jó barátja:

– Sándor, tegnap érdekes dolgokat mondtak a katonadoktorról.

– Mit?

– Hogy udvarol Werner Gizinek.

Az ügyvéd elsápadt.

– Eh, bolondság!

– Én is azt hiszem. De beszélik.

Beszélték is. Az egész város leste őket. Az ügyvéd mindenki arczáról
leolvasta ezt a kérdőjelt. A mi annyit tett:

– Hiszed?

– Mit?

Azt nem lehetett szavakba foglalni. Nem tudott senki semmit, csak
találgattak. A levegő ezzel telt meg. Valami gyalázatos skepticzizmus
ült mindenek lelkén. Semmit sem láttak, de mindenki észrevett valamit.
Mit? Semmit. Csak valamit.

Az a valami az volt, hogy Gizi minden nap ott volt a nagybátyjánál.
Akkor is… Igen, minden, nap. Oda várta az ügyvédet. Az ügyvéd el is jött
oda minden nap. Ott találta Gizit, gyakran az asszonynyal, többször a
kis Márthával, néha a doktorral.

A doktorral is. Gizi himzett az ablakban s a doktor ott ült mellette a
hintaszékben. Mikor az ügyvéd belépett, hirtelen elhallgattak. Miért?
Miről beszélgettek? A leány arcza égett, a keze forró volt, hogy
megérinté.

Az ügyvéd pokoli kinokat állott ki. Kezdte gyülölni ezt a doktort, s
valami furcsa érzés kerekedett felül a lelkén. A leány észrevette.
Valami hidegség lopózott közéjük. Valami árnyék s egy kérdés égett
ajkukon. De nem beszélhettek, sohasem maradtak magukra, a doktor ott
volt mellettük… az ügyvéd ugy érezte, hogy közöttük. A szive sajgott és
a kétség beleetette magát a lelkébe. Napról napra jobban. Minden
csekélység bántotta. Gizi mosolya, pirja, szeme ragyogása. Eh,
elviselhetetlen sors.

Eközben beállott a nyári szünet, de ő még nem nyilatkozott. Halasztotta
napról-napra. Egész nap kétségeivel vivódott. Ekkor, egy délután, elég
erősnek érezte magát arra, hogy szakit a sok sanda látszatokkal, s
elindult Gizihez. Az uton szembekerült a doktornéval és a kis Márthával,
kik a czukrászatnak tartottak. Elöntötte lelkét a féltés. Gyors
léptekkel ment végig az utczán, befordult a Széchenyi-téren, mely e foró
délután egészen üres volt. Futni kezdett. Kimerülten, lihegve, ért a
házhoz, s kopogtatás nélkül nyitott be.

Nem látott semmit tulajdonkép. Csak valamit. A doktor ott állott a lány
mellett, komoly beszélgetésbe merülve. Hogy ő belépett, hirtelen
elhallgattak. Elöntötte a szenvedély s oda lépett a lányhoz:

– Gizi, miről beszéltek most, mondja meg…

A lány meglepetve nézett rá. Hidegen fordult el tőle.

– Mi lelte? – szólott aztán. Térjen magához…

De őt ez a válasz csak ingerelte.

– Bocsánat, hogy zavartam a tête-a-tête-jét, szólott hidegen s elment.

*

Mikor egy esztendő mulva haza jött, jókedvüen, feledve mindent, az
ösmerősei kitüntetően fogadták. Mindenki igazat adott neki. Jól tette,
hogy idejekorán észre tért. Az a lány…

Ő mohón kapott a hirek után. Nos, az a lány?

– Hát semmi. Nem ment még férjhez, nem is fog ez férjhez menni
egykönnyen. Az után a dolog után…

Egy este, hogy az átalakitott, ujonnan berendezett irodájában hevert,
hát belépett az a lány. Meglepetve ugrott fel, s kinosan babogott:

– Kisasszony…

– Hallottam volt, hogy haza jött. Önnek kötelessége nekem szemtől szembe
egy kérdésemre felelnie: _Mit gondol ön rólam?_

Az ügyvéd halotthaloványan bámult a lányra. Nem szólt semmit. Kinos
csend.

– Nem felel? Valami gonoszat, olyasmit, mint a város? Ugy-e, mondja csak
ki, ugy-e, hitt a sugás-bugásnak?…

Aztán zokogva borult az asztalra. Csak egy pillanatig. Az ügyvédnek
ideje sem volt, hogy közelébe lépjen. Már eltünt.

Mikor pedig haza ért, meglőtte magát.

*

Lehet, hogy az ügyvéd a szegény Werner Gizire gondolt, s lelkében
vivódott még a kétség akkor is, mikor Sebők Eliznek mondta el az oltár
előtt, hogy – szeretlek, örökké.

Mert ebben a pillanatban az ügyvéd végigborzongott és halottszagot
érzett.




Egy hatnapos asszony.

A kora felkeléstől mámorosan, tele tüdővel szivtam be a levegőt, a
friss, üde, májusi levegőt, hogy kiléptem az utczára. Akkor nyitották ki
a szemközti szatócsboltot. A szatócsné csodálkozó szemeket vetett rám és
meg nem állta, hogy ne szólitson meg.

– Hogyan? Már fönn? Mi lelte, hogy nem tudott aludni?

– Hát csak fölébredtem. Hjah, a május?!

Ő szegény a férjére gondolt, a kártyás, lányos férjére, a ki annyi
szégyent hoz rá, a csúf vasárnap délutánjaival. Órák hosszán el tud
panaszkodni. Mondom neki:

– Váljon el!

– Ah, maga is az ellenségeimmel tart?

– De ha megcsalja, ha pazarol, játszik…

– Jobb utra téritem, addig sirok, mig magához tér.

– Kár magát emészteni.

– Ugy-e? De ha ő nem hiszi…

Már untat a sok sirása. Megyek tovább. A szegleten nyitva már a trafik.

– Mi ujság, kisasszony?

– Reggel van.

– Még pedig jókor reggel.

– Jókor magának, én már egy órája gubbasztok.

A kávéház csakugy ragyog a fénytől s arany napsugártól. Lapozgatok az
ujságok közt, – de csak immel-ámmal. A napsugár elragadt. Olyan fényes,
csillogó, friss. Édes, édes napsugár!

Ekkor gerlemadár hangján csendül meg a nevem. Hátra nézek, hát csak ott
áll előttem a kis bogár szemü Ella. Vadonatuj fekete selyemruhában.
Aranyláncz a dereka körül s gyémánt fülönfüggő a füleiben, majdnem ugy
ragyognak, mint szemei.

– Jó reggelt, megérkeztünk.

– Hát üljön ide mellém.

– Nem lehet, amott az asztalunk.

– Sebaj, maga itt is elfér.

– Mit gondol, egyedül vagyok itt?

– Azt én.

– Hát a férjem?

– ?

– Biz ugy! Hatnapos asszony vagyok! Odaültem hát az asztaluk mellé.

– Nos, hol a férje?

– Átment a borbélyhoz, gyün a vissza menten.

Majd megölt a csoda. Ha nem volt itt, soha sem gondoltam rá, de ha
láttam, ett a vágy. Olyan volt, mint az illatos tearózsa, szép, alig
kinyilt, csábitó és ingerlő. A félig lehunyt szempillái alól babonásan
tudott nézni. És hatnapos asszony.

– Hát beszéljen a férjéről.

– Mit beszéljek. A férjem.

– Hat napja.

– Hat hosszu napja.

– Tréfál.

– Nem én. Hisz, édes istenkém, olyan jó volt férjhez menni, az után a
sok herczehurcza után, de már unom.

– Már?

– Már. Látja, itt kell ülnöm, várnom őt. Ez sért. Minden sért. Hogy ő
fizet, hogy az ő nevét viselem, igaz is, mért nem veszik fel a férfiak a
nőnek a nevét?

Mosolyogtam.

– Látja, maga is olyan, mint a többi. Ezen mosolyog. Nekem fáj. S mégis,
ha lányom lesz, férjhez fogom adni. A lányság sokkal rosszabb. Sokkal.
Egyébiránt ép hat napja, hogy férjhez mentem. Az egész abból áll, hogy
megesküdtünk. Eltartott a czeremonia tizenöt perczig. Aztán kihajtattunk
a vasuthoz és feljöttünk ide. Ugy délután 2 óra lehetett, mikor
megjöttünk. A férjem… látja azt ott la, most jött ki a borbélytól, na
mindjárt megösmerheti.

A férj – lehetett ugy 33 éves – bejött. Megösmerkedtünk. Ella folytatta
a beszédet.

– A férjem… Maga olvashat ujságot, mi majd beszélgetünk. Gyerekkori
barátom, mi majd csak elfecsegünk. Magával ugy se tudok semmiről sem
beszélni, mindig olyan okos.

Aztán hozzám fordult:

– Ki nem állhatom az okosságát.

– Köszönöm a bókját.

– Na, ha ön ösmerné, bóknak is venné.

– De hát akkor…

– Értem. Mert muszáj volt.

És nagy komolyan, tágra nyilott szemekkel fordult felém:

– Tudja: én érdekházasságot kötöttem.

Csókolni való volt.

A férje nyugodtan olvasott tovább. Az izgatott idegei ki voltak
elégitve, s mint egy nagy állat, megpihent a lapja mellett.

– Mondja csak: mi az az érdekházasság?

– Kevés volt a pénzem. A férjem jól keres. Tehát, hozzá mentem. Ez, azt
hiszem, érdekházasság.

– S a szive?

– Temesvárott van. Tudja, mit mondott nekem egyszer?

– Nem én…

– Az Ázrákról. Hiszi?

– Igen, igen. Hiszem ma is. A szeméből olvasom. Tudja már?

– Tudja. Gratulált.

– Szamár.

– Az.

– No, majd megjön az esze, csak lássa ujra. Most még szebb, mint valaha.

Kegyetlenűl mosolygott. A férjére nézett s pajkosan felkaczagott.

– A télen nálunk lesz, visszahelyezik, irta.

– Na, lesz is akkor hadd el hadd.

– Megkinzom.

– Maga nem fogja tudni. Nincs hozzá szive.

– Van. Kérdezze meg csak a férjemet.

A férj felrebbent.

– Mi az? Mivel szolgálhatok?

Az asszonyra néztem, a hatnapos asszonyra. Azt mondták a szemei:

– Na, beszélj hát most, hadd lássam, ügyes vagy-e?

– Ella nagysám azzal hivalkodott, hogy nagyon meg tudja őt becsülni…

A férj száján lustán vonult végig egy mosoly.

– Na, majd csak megkisértjük…

Aztán önelégülten visszadült a lapjához.

Az asszony gúnyosan mosolygott s azt sugta felém:

– Politikáról beszéljen vele, abba nagyon okos.

– Beszéljen vele a rézgaras, mit törődöm a politikával?… Hát a télen
otthon lesz ő is? Tud róla a férje?

– Nem, majd meglepem vele.

Erre már harsogó kaczajra fakadtam, s társam volt benne az asszony, a
hatnapos asszony, a mézeshetek mámorában élő, szerelmes kis gerle.

Azután elbeszélgettünk a többiekről, az otthonlevőkről, de én
gyülölködtem a szivemben a számkivetettre, arra az inczi-finczi
hadnagyra, a kit a télen vissza fognak helyezni a pátriámba, a hol majd
meglepnek véle egy férjet.

Arra gondoltam, hogy ennek a szerelemnek a Mefistója lennék tulajdonkép.
Ott nevekedett ez a szerelem a mi házunkban, a mi fedelünk alatt, s ah,
télen, majd meglepnek véle egy férjet.

A hadnagy az édesanyám házában lakott, s Ella gyakran járt hozzánk. Igy
ösmerkedett meg a hadnagygyal, a ki a kis gyerekleánynyal
el-elcsevegett, s ime, majd a télen, meglepnek egy férjet!

Csak én tudtam róla, hogy Ella meg a hadnagy miért szeretik a szombat
délutáni térzenét, a Széchenyi-téren a kioszkot és a Rhédey-kertben a
vendéglőt; olyan jól el lehetett ott beszélgetni a tömegben. A tömeg
mind csak arra való! Na, lesz hát a télen meglepetés!

Mikor a hadnagynak el kellett menni, be szivesen ment volna Ella is,
véle, utána, érette. De maradnia kellett. A hadnagy eleinte irt nekem
leveleket, tulajdonkép Ellának, de én meguntam ezt a haszontalan
komédiát s azt mondtam Ellának, a kis Ellának:

– Az Azrák vére van benned, a kik meghalnak, ha szeretnek.

Mert Ella csakugyan rossz szinben volt.

Aztán elkerültem hazulról… Na, a télen visszajön a hadnagy s lesz ott
aztán meglepetés!

A hat napos asszonyka immár kifáradt a sok titok felsorolásában s a
férjéhez fordult:

– Mennénk talán?

– Mindjárt, kedves, csak még ezt a pár sort olvasom el, igen fontos
dolgok… az angol képviselőház _speaker_ választása…

– Jól van, de siess!

– Nagyon izgatott… sugtam az asszonynak. Várja a telet?!

Mosolygott.




Kergetődző csillagok.

Tiz óra volt, hogy lementek a _Rózsabokorba_. Tikkadt, lomha meleg az
este. A vőlegényébe kapaszkodott s lustán vonszoltatta magát. A bor a
fejébe szállott, mert nem szokta volt meg. Különösen nyáron sohasem
ivott. De ma este? Az eljegyzése estéjén? Ivott a vacsoránál, hadd
legyen kicsapongó jókedve.

Az apja ugyan firtató szemeket vetett reá, de gyorsan megnyugtatta.

– Sohasem halunk meg, apám! – kiáltá s koczintott vele.

– Isten éltessen, Rizus, légy boldog!

– Az leszek, ha mondom… Aztán a fülébe sugta: Gyulának elég tizenötezer
forint is!

Az apja elmosolyodott s koczintott vele ismét. Kiitta fenékig.

A _Rózsabokorban_ még nagy társaság volt együtt, sőt a szinkörökből csak
később jött a közönség.

Riza elől ment, utána a rokonság.

– Ide, a nagy asztalhoz! – kiáltott s a pinczérek sürögtek-forogtak
közöttük. Nagynehezen elhelyezkedtek. A czigány menten ott termett. De a
leány elborult.

Arra gondolt, hogy ő most hát menyasszony. Ügyvédné lesz tehát. Lesz
brilliáns fülbevalója, nagy lakása, csakhogy nem az lesz a férje, a kit
szeret. Ez ugyan mindennapi történet, Gizinek sem a Vidor-fiu lett a
férje, Stefinek sem Bartos Géza, mégis boldogok. Stefi még meg is
hizott, de hogy! Eh, hátha ez az élet?

A vőlegénye hozzáhajolt:

– Mire gondol édes?

– Magára kedves, – mondá kaczéran; s a pohárhoz nyult.

– Az egézségére!…

Mikor a poharát letette, azt látta, hogy Dési Zoltán jött be, a
menyasszonyával.

– Ide czigány! – kiáltott fel hirtelen, hangos jó kedvében. A czigány
odasomfordált.

– Mi a nagyságos kisasszony nótája?

– Hát huzzad moré:

  Gombház, ha leszakad, lesz más!…

Patyolatkedve kerekedett, a vőlegényét átkarolta, s a czigányhoz hajolt.

Dési Zoltán oda ült egy távoli asztalhoz, a menyasszonya családjával.
Riza jól látta minden mozdulatát, hideg, udvarias mosolyát, hallotta a
bókot, melylyel a lányhoz fordult, s elpirult, mikor az a lány feléje
mutatott, s bizonyosan azt mondá.

– Milyen izléstelen!…

Jó, legyen izléstelen.

– More, csak azért is! Huzzad csak, huzzadd csak, ha a szivem is belé
szakad:

  Lehullott a rezgő nyárfa…

Dési Zoltán e pillanatban az ajtó felé nézett és elhalaványult. Riza
észrevette ezt is. Tudta már, hogy ki jött be. Tarnóczy Eszti, s véle
van bizonyára az egész udvara. Végtelen elkeseredés fogta el. Sajnálta
magát, Zoltánt, az egész világot. Csak két lényt gyülölt. Zoltánt és
magát. Ez az érzés sokszor háborgatta.

Akkor is, mikor esti hat órakor kihajolt az ablakán, s várta Zoltánt, a
kórházból jövet. Csakugyan ott jön. Fölnéz az ablakára, s köszönt.
Tudta, hogy a kávéházba megy, elolvassa a lapokat, onnét hazamegy
vacsorálni, s ugy nyolcztájt benéz a szinkörbe. De este a hársfasorban,
okvetlenül találkoznak. A fiu Esztire gondol ugyan még mindig. Látja ő
azt az arczából. Sohasem fogja elfeledni. Dési Zoltán szive csak egyszer
nyilhat meg.

Ám hibás-e Eszti?

Ha nem szerette? Ki tehet róla? Más az izlése. Oh érezte ő azt mindig,
hogy Dési Zoltán nem feledi el azt a lányt soha. Hogy hasztalan kisérlet
meghóditani őt. Próbálta sokáig. Ugy járt vele, mint Zoltán Esztivel.
Igaza van Zoltánnak abban is, ha nem őt veszi el. Ha már nem szerelmes,
legalább jól nősüljön. De vajjon szeretni fogja-e őt a menyasszonya?
Ugy, mint a hogy ő szereti – soha.

Eh, most már késő.

Ma hát ő is menyasszony lett. Kaczagó jókedve támadt, s felugrott
helyéről. Azt akarta ugyan megnézni, hol ülnek Esztiék. Ahá, ott a
szegletasztalnál. Jó.

– Na hát czigány, el ne fáradj!

Pezsgős poharát fenékig kiitta. A szomszéd asztaloknál suttogni kezdtek.
Azzal tisztába volt mindenki, az apja is, a vőlegénye is, hogy Riza
illetlen. De senki sem merte elrontani a kedvét. Sebaj! Holnap beszélni
fognak róla, holnapután elfeledik. Rízának illik minden.

Riza végig borult az asztalon. Ugy érezte, hogy a szive tele van
fájdalommal, de elfojtotta és kaczagott. A völegénye azt gondolta, hogy
»be helyre egy leány!« Nem volt szerelmes belé, egyáltalán nem volt
szerelmes soha. Most, hogy eljött az ideje, megnősül. A Zoltán
menyasszonyát ugyan ő is szivesebben vette volna nőül, (huszonöt több
mint tizenöt), de tizenötezer forint is szép pénz.

Tarnóczy Eszti ugy tőn, mintha csak most vette volna észre Rizát.
Odafordult a Tamássy-fiuhoz s kérdé:

– Nézze csak, a kis Rizus, hogy siratja Zoltánt!

– Van is mit! – felelt a fiu s monokliját szeméhez illesztve, gunyosan
fordult Dési Zoltán asztalához.

– De csak különb ember mégis, mint az az ökörszemü fiskális, a kivel
jegybe lépett.

– Egyformák…

Dési Zoltán megérezte, hogy Eszti most róla beszélt. Zavartan hajolt a
menyasszonyához s bort töltött a poharába.

– Szeretnék haza menni, – mondta neki a lány, de nem megyek. Tarnóczy
Eszti azt gondolná, hogy boszant.

Dési Zoltán ugy tett, mintha nem értené.

– Ha ugy tetszik, mehetünk.

– Nem. Maradjunk még.

A helyzet kinos volt mindenkire. Az asztaloknál az esetet beszélték meg.
Ime három pár, mindegyik másért érdeklődik. Csak Esztiről nem tudták
bizonysággal, hogy kiért. Csak nem Tamássy Ferkó? Ugy látszik az.
Tamássy Ferkó nagyokat nevet s Eszti ráfigyel. Az igaz, hogy gazdag fiu,
de mi az Esztinek? Elkölti ő Dárius kincsét is.

Riza már-már könyezett, ugy megsajdult a szive. Átfogta két kezével a
vőlegénye fejét s belebámult a szeme közé. Nagy, kerek szemeibe, nem
volt annak a tekintetében egyéb, csak valami végtelen nyugalom. Mint
mikor tulesett az ügyvédin.

Hirtelen eleresztette s mosolygott. Azt gondolta magában: Na ez az ember
meg fog becsülni, ha jó lesz a leves. Ki tudja, hátha ez a boldogság?
Eközben végtelenül fájt a szive.

Egyedül neki. A többi talált egy-egy vigasztaló gondolatra. Dési Zoltán
megtalálta a menyasszonya hullámos szőke haját és pénzét. Láthatja
Eszti, – gondolta, – nem haltam meg. Szép is, gazdag is a leány, s
szeret. Tarnóczy Eszti hiuságát legyezgette Tamássy Ferkó rajongása.
Csak Riza szive sajgott.

E közben a pezsgős palaczkok dörögtek, az egész család magas kedvre
kapott. Egymást érték a felköszöntések. Az asztalhoz kerültek a szomszéd
ösmerősök és éltették a fiatalokat. Riza koczintott, később dalolt,
aztán a vőlegénye vállára hajtotta a fejét s merengve nézte, mint segiti
fel Zoltán a finom fehér gallért a menyasszonya vállaira; mennek el,
csendben; mint keresi Eszti nagy zajjal a keztyüjét s kaczagva,
trillázva távozik udvarával.

Elmentek mindnyájan, csak ők maradtak együtt. A vőlegénye szemei
csodálatosan ragyogtak. Riza hirtelen kijózanodott.

– Adja rám a galléromat, – mondta a vőlegényének – s aztán gyerünk haza.

– Nem, maradjunk még… Hangos jókedvem van, édes.

A czigány odahajolt hozzájuk s a család férfiai, női rágyujtottak a
dalra, karban. Olyan vig volt ez az eljegyzés, mintha a legboldogabb
szerelem füzte volna őket egymáshoz. A vőlegénye átkarolta, Riza meg
vállaira hajolt.

– Ha most Zoltán látna – gondolá.

Aztán gunyosra forditá:

– S ha?… Nevetséges, most már nem is szeretem.

És hirtelen zokogni kezdett.

Mindenkit meglepett vele, csak az apját nem.

– Sebaj, sebaj, Riza… Igyál egy pohárral! Riza mindig sir, ha meg van
hatva.

Ivott. Aztán elfojtotta a könyeit, de a mulatság megszakadt. Mentek
haza. A kapuban végigcsókolta a rokonait, az uj rokonokat is, a
vőlegényét is. Aztán apja karján felment a lépcsőkön, hirtelen
levetkezett, bebujt az ágyába s mig máskor órákig elábrándozott, most
rögtön elaludt.

Hjah, a mámor, a boldogság kora.




Kegyelem.

Az igazgató ur csengetett. Azután felugrott az iróasztala mellől és
nyugtalanul járt-kelt a szobában.

– Ez lehetetlen helyzet!… Egy bank ilyen ügyvéddel!… Lehetetlen!…

A komptoarista szerényen besuhant a szobába.

– Parancsol, igazgató ur…?

Az igazgató ur nem vette észre; a halk, suttogó hangra nem ügyelt. Csak
járt föl s alá a szőnyeg egyazon sávján izgatottan.

– Ez lehetetlen helyzet… Hiába a vejem, ez lehetetlen, tarthatatlan
helyzet.

Aztán ujra csengetett. A komptoarista még halkabban suttogá:

– Parancsol, igazgató ur…?

Az igazgató ur nem hallotta a hangot, csak járt fel s alá a szobában,
miglen beleütközött a fiatal emberbe.

– Parancsol, igazgató ur…

– Maga az?… Hát nem hallja, ha csengetek?

– Bocsánat, igazgató ur, már rég itt állok…

– Itt áll és nem szól?… Hát néma lett? Hát süket lett? Hát mi? Miért nem
beszél? Hallgasson! Mit ümget? Miért nem jelentkezik? Mi? Miért?
Hallgasson. Feleljen, ha kérdem. Mi?

– Bocsánat, igazgató ur?

– Hát itt van már? Küldje hát be! Mit áll itt? Nem érti?
Itt-van-már-az-ügy-véd-ur? Érti? Na!

– Nincs itt, igazga…

– Nincs? Még nincs itt? Hány óra? Tiz óra? S nincs itt?

– Az ügyvéd ur tegnapelőtt elutazott… Gondolom tárgyalása van.

– Tárgyalása? Elmehet! Várjon csak! Ha megjön, küldje be. Na, mit áll
itt? Mehet!

A komptoarista eltünt. Egy pillanat alatt végig suhant az irodákon a
hir: »Az igazgató ur dühös.« Csönd lett. A tollak perczegése is
hallatszott.

Az igazgató ur pedig föl s alá járt a szobában.

– Ez lehetetlen helyzet…

Ekkor a szobaleány jött az irodába s benyitott egyenest az igazgató
urhoz.

– Nagyságos ur, a nagysága kéreti… Méltóztassék egy pillanatra feljönni…

– Most? Lehetetlen… Most hivatalos órám van.

– A nagysága sir… Itt van a fiatal nagysága. Ő is sir…

– Megyek.

A fiatal nagysága csakugyan sir s fetreng a divánon, zokogva. Anyja
átölelve tartja s zokog vele.

– Szegény Irénke… Ó szerencsétlen leányom! Látod, látod. Miért nem
vallottál be mindent az anyádnak. Óh ne sirj, édes leányom. Kell konyak?
Itt van. Igyál egy kortyot. Kell kalács? Itt van, egyél egy harapást.
Látod, látod. Édes Irénkém…

– No mi baj?

Ezt az igazgató ur mondotta, a ki egy pár pillanat óta áll a felesége
háta mögött és összevont szemöldökkel hallgatta végig az asszonyok
zokogását.

A fiatal asszony apja hangjának hallatára még erősebb sirásba kezdett. A
felesége pedig kétségbeesve sikoltott fel:

– Elemészti magát… Egész éjjel sirt, zokogott!… Ilyen csapás!… Segitség!
Segitség!

– No, mi baj? Beszélj hát érthetően…

– A férje az oka… Miért hanyagolta el… Igen, az ügyvéd az oka… Látod,
látod, ugy-e megmondtam előre… sikoltozott az asszony.

A fiatal asszony pedig ismétlé:

– Segitség! Segitség! Meghalok!

Az igazgató ur dühbe jött és kiabálni kezdett:

– Mi az? Mi baj? Miért nem beszéltek? Hát meg akartok ölni? Mi az? Mi
történt? Hol az a gazember? Keritsétek elő azt a gazembert… Tele van
adóssággal… Most már árverezni fogják…

A fiatal asszony egyre sikoltozott:

– Meghalok!… Nem élem tul ezt a szégyent! Meghalok!

– Persze… Megmondtam én is… Az szeret téged? Igen, te szereted, de ő
csak a pénzedet szerette… Annyi volt az adóssága, hogy majd megfuladt
benne…

– Bár fuladt volna!… nyögte keserüen az anya.

– Nos mi lesz? Mi történt?

– Irént letartóztatták az éjjel!

– Letartóztatták? Ki?

– Egy buta éjjeli őr, a ki nem ismerte…

– Hát hol volt?

Egy pillanatra csönd állott be. Az asszonyok zokogtak, de nem feleltek.

– Ismétlem, hol volt az éjjel?

A fiatal asszony lecsuszott a divánról s oda kuszott az apja elé, a
szőnyegen, a lába elé:

– Ölj meg… Apa, ölj meg!

– Nem tehet róla… zokogott az anyja.

– Beszélj… kérlelte az apja, könybe lábadt szemmel.

De az asszony csak zokogott.

– Ölj meg!… Bocsáss meg!…

Az anyja kinosan vergődve beszélte el:

– Elcsalta… Mindig féltem, hogy ez lesz a vége!… Mindig egyedül volt,
hát elcsalta… Szegény Irén! Szegény gyermekem!

– Hát hol történt a szerencsétlenség?

– Még az éjjel… Egyedül volt, immár napok óta… Hát elkergette hazulról
az egyedülvalóság… Künn a ligetben, a laktanya felé… Az éjjeli őr nem
ösmerte s bekisérte a városházára…

Az öreg emberben megfagyott a vér, aztán hideg izzadtság gyöngyözött ki
a homlokán, s rekedten suttogta;

– Végünk van! Ez a szégyen! Végünk van!

A szobaleány hirtelen benyitott.

– Itt az ügyvéd ur!

Erre a szóra sikoltva rohant be a fiatal asszony a másik szobába, s az
anyja utána.

– Itt a feleségem?… Mi történt?

Az igazgató hidegen felelte:

– Ülj le…

Az ügyvéd csak bámult.

– Nos, hát ide jutottál!… Tele voltál adóssággal, mikor elbolonditottad
a leányom fejét. Azt mondtad: »Szeretem Irént… boldoggá fogom tenni!«
Jól van… Egyetlen gyermekem, neked adtam. Kifizettem az adósságaidat.
Nem fogsz pazarolni, nem fogsz lovakat, kutyákat és asszonyokat tartani.
Becsületes ember lész… Jól van… Aztán behoztalak a bankba… Volt állásod.
Mikor láttalak ott? Este. Mikor kellett volna ott lenned? Délelőtt. Mit
csináltál ilyenkor? Aludtál. Hát az éjszaka mire való? Kártyázni,
asszonyok után futkosni? Hát ez a férj kötelessége? Hát szeretted Irént?
Hát megbecsülted? Meg… Azért jártál annyit Pestre… Ki fizette ki ott a
frajlák számláit? Persze, hogy te; de kinek a pénzéből? Az enyémből. Ki
fizette háztartásod költségeit? Persze, hogy én. Hallgatsz? Mit is
felelhetnél… Most itt a vég… A kérlelhetetlen vég. A biztos vég…

Az ügyvéd megdöbbenve szólt:

– Mi történt?

– Amit kerestél, Foglalkoztál a feleségeddel? Nem, hanem ahelyett
felvitted magadhoz a sok lajdinántot, kapitányt, és uracsot; ott
konyakoztattad őket éjfélig, itattad őket reggelig, s a feleségednek
kurizáltattál velük. Persze, kik zsirálták volna különben a váltóidat?
Hát itt a vég… A kérlelhetetlen vég. A biztos vég.

Az ügyvéd türelmetlenül kérdi:

– De hát mi történt?

– Hát ami természetes. A feleséged fejét elbolonditotta a czimborád, aki
édesgette, hizelgett neki s kizsákmányolta a mellőzött asszony
elkeseredését. Igen, igen, kiforgatta az eszéből a szerencsétlent a
kedves czimborád, akinek te ezalatt viszont a szeretője után
nyargalásztál. El sem tagadhatod: csak nemrég kellett kifizetnem
helyetted a selyemruhákat. De most már kifizeti meg a te szégyened árát?
És ki fogja kifizetni a te adósságaidat, amelyekért pár nap mulva
megütik a dobot a házadnál? Na nem felelsz? Hol jártál tegnap? Pesten,
ugy-e? Az orfeumban. Mit csinál a frájlád? Egészséges? Kell neki tavaszi
öltözet? Nos hát tudd meg, a te feleséged is sétálni indult az éjjel a
ligetbe, a laktanya felé. Rendez-vous-ra csalta a czimborád. De az
éjjeli őr még elég jókor bekisérte a kapitánysághoz, hogy igazolja
magát. Igen, igen, a feleségedet bekisérték és – igazolta magát. Eddig
bizonyosan a fél város tudja… S most itt van… Menj be, öld meg, vagy
válj el tőle… Ő a hibás… Meg akarta becsteleniteni a nevedet! Keresd
rajta a becsületedet.

Az ügyvéd ott állott mereven, mintha odaszögezték volna. Nem tudott
gondolkozni, mintha vaskapcsok szoritanák össze az agyát, egy hang se
jött ki belőle.

– Menj be… öld meg… keresd a becsületedet!…

De meg se tudott mozdulni.

– Nagy csapás!… dadogta aztán.

Az igazgató ur egy darabig fel s alá járt a szobában. Aztán hirtelen az
ügyvéd elé állott.

– Nem téged nézlek… A lányomat sajnálom… Nem érdemelte meg, hogy ez
legyen a sorsa… Hát megmentem. Érted; meg akarom menteni. Hallod, meg
fogod menteni! Hát mentsd meg…

– Hogyan?

– Én megmentlek még egyszer az árveréstől s visszaadlak a becsületes
életnek, ha te is akarod. Te pedig visszaadod a leányom nyugalmát. Te
először teszed és utoljára. Én nem először teszem, de jegyezd meg jól,
hogy én is – utoljára. Érted? Utoljára. Hallottad?

Az igazgató ur ujból fel s alá járt a szobában egy darabig.

Benn a mellékszobában egyre fel-felhangzott a zokogás. Hirtelen
benyitott.

– Irén jerr ki!… Kérd meg az uradat!…

A megtört fiatal asszony kétségbeesve rohant ki s odarogyott a férje
elébe.

– Sándor, bocsáss meg!… Sándor, Isten látja lelkemet, hüséges feleséged
leszek. Hüséges örökké… Hibáztam, vétkeztem, keservesen bünhödtem.
Sándor, te szent, te nagy, te hatalmas, Sándor, csak most az egyszer
bocsáss meg, egész életemen át hálás, engedelmes szolgád leszek! Csak ne
vess el, csak ne dobj el, csak ne üldözzél! Sándor, légy jóságos! légy
kegyelmes!…

Sándor szomoruan fölemelte.




Egy válópör oka.

– Nagyon meglepte a látogatásom, ügyvéd ur?

– Ah, nagyságos asszony, parancsoljon helyet foglalni, valóban
meglepett. Kedves férjéhez gyakran van szerencsém itt is, az irodámban,
valahányszor valamelyik novelláját akarja kibogozni, különösen, ha jogi
alapból indult ki…

– Én is egy novellát akarok kibogozni, a magam novelláját. Jogi tanácsot
kérek hozzá.

– Rendelkezésére állok, nagyságos asszony.

– Ne értsen félre! Nem irott novelláról van szó, az irodalmat
meggyülöltem…

– Kegyed? Iró felesége?

– Épen azért. Ez az én tragédiám. El akarok a férjemtől válni. Keresse
ki a hozzá illő czikkelyt.

– Nem is sejthetem… Hiszen olyan boldognak látszott!

– Én vagyok a világ legboldogtalanak asszonya…

– Bocsánat, rózsás arcza nem igen beszél boldogtalanságról…

– Oh, hagyja, kérem, a bókokat! A lelkem beteg… Nagy csapás ért.
Csalódtam a férjemben. Vége… vége… mindennek!

– Beszélje el az esetet, nagyságos asszony, hátha találunk kiutat.
Igazán nagy kár volna, ha holmi futó felhőcske miatt valami
meggondolatlanságot követne el.

– Meglátja, ügyvéd ur, itt csak a válás segit… Sokat gondolkoztam rajta…
Álmatlan éjjeleken át, kétségtől, kintól és szégyentől gyötörtetve… Hogy
ennek velem kellett megesnie! De igyekszem rövid lenni.

A szép asszony egy oldalpillantást vetett a tükörbe, megigazgatta
ragyogó szőke haját és fájdalmas mosolylyal ajkai körül, igy beszélt,
nagyot sóhajtva:

– Férjemmel Párisban ösmerkedtem meg, Madame Dubois szalonjában. Szüleim
kitünő ösmerettségben voltak Dubois asszonynyal, a kinek szalonjában
megfordult az előkelő irodalom, különösen sok idegen iró. Mi francziák
nem igen szeretjük az idegeneket, csak érdeklődünk irántuk. Megfigyeljük
hibás kiejtésüket és mosolygunk szellemességeiken. Férjem első
pillanatban igen kellemes benyomást gyakorolt rám. Jobban tudott
francziául, mint a többi idegen és műveltsége is különb volt, mondhatnám
párisi. Semmiségekről épp olyan könnyedén el tudott csevegni, mint bárki
ösmerőseim közül, épp olyan szarkazmussal beszélt a nagy dolgokról s
csak egyetlen egyben hitt: önmagában. Ez hatott. Nem merte senki sem
kétségbe vonni jövőjét. Mint idegen iró – kit nem ösmertek, csak
elösmernek – járt-kelt a párisi társaságban. Az asszonyokat
különösségei, kiejtésének furcsasága és fel-fellobbanó keleti tüze
megfélemlitette és lebilincselte. Észrevettem, hogy érdeklődik irántam.

– És kegyed?

– Megvallom őszintén, kaczérkodtam véle. Vesztemre tettem, mert egy szép
napon rájöttem, hogy szeretem. Szeretek egy idegent, a kinek nyelvét nem
ösmerem, a kinek lelke ösmeretlen maradt előttem, ösmeretlen sokáig.
Mert a nyelv, az anyanyelv fejezi csak ki a lélek árnyalatait, a
finomságokat, a belső vonásokat. Az idegen nyelv csak a durva
körvonalakat. Megszerettem egy embert, a kinek szivébe nem nézhettem, a
ki, ha szerelemről beszélt velem, nagy általánosságokon kivül mit sem
mondhatott, a ki, ha gondolatait fejezte ki, mindent csak körvonalakban,
szinte csak vázolt, odadobott, sejtetett, de nem tudott kiszinezni
semmit. A mi a dolgok illata: az hiányzott, azt nem ismertem meg, az
rejtély maradt előttem. Eleinte ez oly szép s oly érdekes volt. Oh
nagyon érdekes! Képzelje, egy egész ábrándvilágot épitettem fel
magamban. Elsőben is vonzott az idegen világ, a hová kerülök, az idegen
élet, a sok idegen ember. Nem féltem tőlük, ellenkezőleg, sóvárogtam
utánuk. Férjem mellett csodaszépnek képzeltem mindent. Az a tisztelet,
melylyel Párisban körülvette magát, – ebben nagy mester volt! – azt
képzeltem, otthon még nagyobb mértékben osztályosa. Csodáltam őt! Ügyvéd
ur, kénytelen vagyok bevallani, hogy én voltam a világ legboldogabb
mennyasszonya.

– Ezt a körülményt feljegyzem, uagyságos asszony! Kérem, folytassa.

– Rajongással gondolok vissza ma is arra a csodás utra, Páristól –
hazáig, át Nizzán, Bécsen… Oly udvarias, gyöngéd, finom volt, csak
valami, egyetlen egy dolog, szinte kifejezhetetlen, a mi hiányzott
boldogságomból. Bántani kezdett az, hogy férjem nyelve nagyon banális.
Én árnyalatokat, édes, illatos, szineket játszó árnyalatokat kerestem. Ő
az ismert társalgási nyelv határai közül nem tudott kibontakozni. Mézes
heteink boldogságát utszélivé, köznapivá tette ez a körülmény. Valami
árnyék borult a lelkemre, mely epesztett. Ábrándképeimet sajnáltam és
féltettem ettől az árnyéktól, ettől a fátyoltól, mely elveszi a
ragyogását. Nem tudott kárpótolni a társaság sem, melybe kerültem.
Mindenütt ugyanez a banalitás, a nyelvvel folytatott küzdelem, a szellem
ragyogásának harcza a kifejezés sötétségével. Szinte kétségbeestem.
Mindenütt csak törték az én édes anyanyelvemet s éppen azért hiányzott
az, a mit elhagytam s nem tudtam feledni.

– Ha ekkor hozzám fordul tanácsért, ezt mondtam volna: tanuljon meg
magyarul. Ha csak keveset ért is, megtalálta volna a társalgásban
környezetének szellemét.

– Ezt tettem, s mint látja, nem minden siker nélkül. A hangulatom ekkor
nagy változáson ment át, mondhatom, igen kellemes változáson.
Megösmertem egy csomó érdekes embert és megtudtam egy csomó érdekes
dolgot. Megösmertem…

Az ügyvéd közelebb tolta a széket az asszonyhoz, feltette csiptetőjét s
igy gondolkozott: »Beszélj, beszélj… tudok én már mindent! Csodálatos
jószág a nő! Micsoda feneket kerit a legközönségesebb szeretkezésnek!
Megösmerkedett egy másikkal, abba is beleszeretett, szeretője lett,
férje megtudta és most a válást akarja kikerülni vagy a válást akarja
elősegiteni. De mire való volt ez a sok szó?«

Mindez csak egy pillanatig tartott. Az asszony megérezte, hogy az ügyvéd
szórakozott és másra gondol. Abbahagyta elbeszélését és ezt kérdezte:

– Mire gondol, ügyvéd ur?

– Az ön esetére, nagyságos asszonyom… Figyelem a fejlődést. Tehát
megismerkedett valakivel. Szükséges tudnom, hogy ki az a valaki?

– Nem értem önt, ügyvéd ur…

– Nagyságos asszony méltóztatott mondani, hogy mikor megtanult magyarul,
megismerkedett egy csomó érdekes emberrel, s ezek között… Nos, ki az az
érdekes ember?

– De miért soroljam én fel egész ismeretségemet. Nincs senki, a ki az én
esetemben szerepet játszott volna… Ügyvéd ur, ne értsen félre…

– De bocsánat, asszonyom…

– Kétségtelen, hogy eleinte nagyon érdekes volt megfigyelni, minő mássá
változnak át előttem az emberek, mihelyt a nyelv segélyével beláthattam
a lelkükbe. A franczia nyelv galantériái kitünő leplezők, az anyanyelv
mindenkit leleplez. Egész csodák történtek! Hallgatag vendégeink szinte
bőbeszédüekké váltak, dadogók ékesszólókká és a csöndes
visszavonultságban élők mozgékony, eleven higany-emberekké! Az élet
elviselhetőbbé, kellemesebbé változott előttem, szebbnek láttam
mindent-mindent, s az emberek is jobbak, közlékenyebbek és szeretetre
méltóbbak lettek egyszerre. A nyelvük megoldódott és ez uj életet öntött
beléjük…

Az ügyvéd konstatálta magában, hogy ez a tétel igaz. Ime, itt ez az
asszony, már egy félórája, hogy beszél és még mindig a bevezetésnél
tart. Hát mi köze egy válópörnek mindehhez? Hiszen világosan megmondta,
hogy jogi tanácsot jött kérni… boldogtalan asszony… Hej, nagy baj ez a
nyelvtanulás.

Az asszony hirtelen elkomorodott. Visszahanyatlott székébe és két
könycsepp gördült le az arczán. Az ügyvéd szeme felvillant, s alig tudta
leplezni örömét. Csakhogy végre elérkeztünk a forduló ponthoz, –
gondolá.

– Ügyvéd ur, hallgassa meg az én szerencsétlenségemet! Még menyasszony
koromban, egy szép őszi délután, lenn ültem a kis kertünkben a
rózsapadon. Vőlegényemre gondoltam, álmodozva. Szépnek, nagynak,
hirnevesnek, szeretetreméltónak, szellemesnek képzeltem. Bayard és Göthe
volt a szememben egyszerre! E pillanatban megnyilik a rácsos kis kapu és
ő jön felém, kezében egy csomó diszkötésü könyvvel. A művei voltak.
Akkor nem tudtam őket elolvasni, de büszkén tartottam kezeim között.
Ezek a könyvek teszik őt halhatatlanná! Ezeknek a könyveknek köszönheti
hirnevét! Boldog, büszke voltam… Aztán! Oh ügyvéd ur, keserü ez a
csalódás!

Zokogni kezdett. Az ügyvéd várva várta a – forduló pontot, idegesen
izgett-mozgott a helyén, leejtette csiptetőjét és ismét feltette s mohón
leste a szavakat.

– Minő csalódás, asszonyom?

– Elolvastam a müveit, most már értem. Ügyvéd ur, ezek oly közönséges,
silány, olyan utszéli, olyan semmi könyvek! Ügyvéd ur, én olyan
boldogtalan asszony vagyok! Ügyvéd ur, keresse ki a megfelelő czikkelyt.
Kiábrándultam a férjemből s válni akarok. Most már tudom, hogy nagyon
tehetségtelen iró. Ügyvéd ur, válni akarok!




Lepkefogó kisasszony.


I.

Kaczagva futott fel a hegyoldali sétányon, bájosan felfogva halavány
rózsaszinü, könnyü selyemszoknyáját, mely ránczokba szedve hullott le.

Anyja utána ment a fiatal tanárral. Irodalomról beszéltek. Arról is
tudott beszélni. Csudálatosan sokat tudott beszélni az asszony, gyorsan,
lihegve, selypitve kissé. Ideges volt, legalább a doktor-professzor ugy
mondta. A idegessége abban állott, hogy…

A barátnői bizonyára közbekiáltottak volna:

… hogy sokat beszél.

Ő azonban ezt a sok beszédet másnak nevezte: _mulat_, igy szokta
mondani, ha áldozatra lelt.

A fiatal tanárral tehát irodalomról beszéltek, már úgy, a hogy az
asszonyok szoktak irodalomról beszélni. Az ismert irók szokásairól,
elmondva, hogy kiki mit szeret ebédre, ebéd után, irás előtt, irás után,
irás közben. Mindenkit ösmert, mindent tudott. Szerette – néha-néha –
belesodorni a beszédbe a férje nevét is, a hatás kedvéért. »Mi irók és
művészek hitvesei…« Nagyon illet a szájába.

A férje csodálatosan szótlan ember volt. Hires művész, már inkább a
hiréből, mint az alkotásaiból élt. Ezt a felesége is jól tudta.

Ferike kisasszony kaczagva állott meg a hegyoldali sétány felső
csücskén.

– Mama… Mama! Én már fenn vagyok.

– Jól van, jól Ferkó, csak menj előre.

– Hát gyerünk, – szólott aztán Ferike a lepkéihez.

A főhadnagy, a megyei aljegyző, a fiatal német báró s a magas patyikus
egyszerre indultak a nyomába.

– Ki fog el? – kérdi Ferike s futni kezd.

Tulajdonképp azt akarta kérdezni: kit fogok én meg?

Az anyja utána kiáltott:

– Ferike, komolyabb légy!


II.

Ferike kisasszonynak csodás jókedve volt mindig. Ez pedig nehéz feladat,
mikor a napok úgy folynak és a lepkefogás oly nehéz.

Tulajdonképp nem talált kedvére valót egyet sem. A főhadnagy szép szál
legény, de a mikor dölyfös a családja… A harcz nehéz lenne s neki nincs
vesztegetni való ideje. Ösmerte az atyját. Keveset beszél, de a mit
mond: nyomós.

Mikor a tanitónői vizsgán elbukott, ránézett sötéten:

– Ferike. Én már ugysem birom a sok munkát. Akkor neked is keresned
kell. Adok egy évet. Ha azalatt férjhez mégy – jó. Ha nem, leteszed a
vizsgát és állást foglalsz el. Megértettél?

Már három hónap mult el, de hol a férj?

A patyikus nagyon magas és sovány legény és kevés a pénze. Legfeljebb,
ha egy vidéki patikát kap. Falun élni? Brrr!

A báró nem számit, legfeljebb az aljegyző. De micsoda csekély a
fizetése? – Eh, ez lesz a legutolsó.

Ferike pedig futott előre s a lepkéi repültek utánna. Ő volt a tüz, mely
vonzott.

Az anyja ekkor már a nagy emberek szokásait letárgyalta és áttért arra a
kétheti párisi kirándulás elmesélésére, melyet soha sem mond el két
óránál hamarább. A fiatal komoly tanárnak volt ideje elmerengeni a
Quartier latin-jén, a hol még ő is kaczagott.

Ferike eközben odaért a meredek hegyoldalhoz és elfogatta magát az
aljegyzővel.

– Jól van, jól leányom – szólt az anyja.

Hanem mikor meglátta a meredek hegyet, felsikoltott:

– Jesszus Mária, hogy lehet ezen felmenni?

– Könnyen, nagyságos asszonyom, csak fogadja meg, hogy az uton nem szól
egy szót sem, – szólt a tanár.

A többiek mosolyogtak.

– Hát meglehet azt állani? – sopánkodott az asszony.


III.

Az Anna-bálon az aljegyző kiegyenesedett. Ferike nem ösmert rá. Olyan
csodásan fénylő szeme, egyenes tartása és hangos járása volt. Megdobbant
a szive, mikor feléje közeledett.

– Ferike kisasszony, – második négyesét kérem, ha nekem adja…
_(jelentősen)_ de szivesen. Ne nevessen most, ne. Egy pillanatig ne.
Nékem adja? Szivesen?

Ferike bódultan dőlt az ablakhoz. Ah, itt van az a pillanat, itt van…

Odakerült az anyjához.

– Mama, a jegyző kérte a…

– Kezedet?

– Nem a második négyest.

Az anyja csalódva biggyesztette le az ajkát.

– Csak?

– De a négyes alatt megkéri a kezemet, ha akarom.

– Akard…

– Mikor olyan kevés a fizetése.

– De képviselő lesz. A nagybátyja alispán.

– Hiszed?

Ferike tehát a hatodik figuránál igy szólott a jegyzőhöz:

– És elhagy?

– A rendező akaratából.

– S ha a rendező nem parancsolná.

– Itt maradnék… önnel…

Ferike megszoritotta a karját.

– … Akár egész életemen!

– De jegyző ur!

És elpirult. A jegyző erre visszaemlékezett az önkéntes iskolákra, a
kapitányra s arra a tanácsra, hogy bajban-zavarban legjobb, ha bemutatja
magát. Odaállott hát a leány elé s rákezdte:

– Melde gehor… (eh, mit, magyarul!! – gondolta). Kisasszony Babocsay
Kázmér a nevem s van szerencsém megkérni a kezét.

Ferike e pillanatban két dologra gondolt. Örömtől repeső szivvel arra,
hogy nem kell tanulni a vizsgára! De arra is, hogy – mint olvasta – a
Gyurkovics-lányok ilyenkor azt felelik:

– Beszéljen az édes mamával!


IV.

Asztalról-asztalra ment másnap délben az anyja a nagy ujsággal.

– Képzeld a kis buksi… bizony még nincsen tizenhét éves sem. Egyébként a
tizenhetedik születésnapomat én is Velenczében ünnepeltem. A férjemmel.
Bizony, a Ferkó is követ, a buksi.

Az asszonyok csodálkoztak és örömöt tetettek.

– Meglepő… Ügyes…

– Aztán hol az uj pár?

– Ferkó öltözik és Kázmér várja az ajtaja előtt, akár csak egy szerelmes
deák, a ki…

– Meglepő… Ügyes…

A levest mindenki sósnak érezte. Szerelemmel volt-e tele a levegő is,
nem tudom, de hogy nagyon meleg volt, az bizonyos igaz.

Végre bejött az ifju-pár. A lány arczán győzelemmosoly! Ah, édes
szabadság, most hát elfogtalak. Nem kell tehát vizsgára magolni!… A fiu
félénken nézett a lányra. Az örömét félremagyarázta, mint a szerelmesek,
önzően.

– Apus…

Az anyja végigfutott az asztalok mellett:

– Vigyázzatok, az apja még nem tud semmit. Meglepjük véle.

Ferike ott állott az apja előtt, a ki a tányérjába mélyedt.

– Apus…

Végre felpillantott.

– Engedd meg, hogy bemutassam neked Babocsy Kázmér urat.

Az öreg hümmögetett egyet, mintha mondaná: Ki ez? Hisz ösmerem!

Ferike művészi szünetet tartott és folytatá:

– Vőlegényemet.

A szótalan ember ránézett és igy szólt:

– Örvendek.

Aztán visszahajolt a tányérjára,

Ferike odahajlott a fülébe:

– Látod papsi, papsi, nem kell, ugy-e, vizsgára magolni, ugy-e édes
papuskám?!

De ez csak evett tovább.


V.

A vőlegénye egyre sürgette, hogy határozzák meg az esküvő napját.
Felment az alispán nagybátyja is, de ez sem vitt biztos igéretet. No
bizony! Mikor olyan szép menyasszonynak lenni. Hát ki kerget? Vagy mi?
Ferike nem szerelmes, mint valami süldő kis gyermekleány. – Csak férjhez
akart menni, mert ki nem állhatja a nevelés elméletét és unalmasnak
találja Rousseau _Emil_-jét. Ő – tudja Isten – Bourget-ért rajong.
Ösmeri a _Hazugságok_-at s már most befejezte a művelődését. A vidéken
tetszeni fog ő igy is…

Egyébiránt az volt az egyetlen pont, melyet sajnált. Vidéki fiatal
emberhez nőül menni, – na, ez kissé meggondolatlanság volt. De Kázmér
ambicziózus ember és az alispán is protegálja. Hátha csakugyan képviselő
lesz? Pótválasztások mindig akadnak.

A vőlegénye többet volt Pesten, mint a hivatalban. Karonfogva mentek a
zsúrokra, a szinházba, az estélyekre. Ez tetszett neki, módfelett.
Kázmér szeretett tánczolni és nem játszotta a féltékenyt, habár Ferike
fejében már-már rossz gondolatok forogtak, mikor egy nyugalmazott
operaénekesnő barátnőjük estélyén megösmerkedett egy miniszteri
titkárral, a ki már nem volt éppen mai gyerek, de férjnek jobb lett
volna Kázmérnál, már csak azért is, mert Pesten lakott. De a titkár
mikor megtudta, hogy már menyasszony – rémdiszkréten – visszavonult.

Igy hát végre mégis férjhez ment Kázmérhoz és lement a vidékre. Egész
délutánját az alispánéknál töltötte és a politikával komolyan
foglalkozott. Ez volt az egyetlen, a mi érdekelte. A vidéki asszonyok az
ő gyermekeikkel és befőttjeikkel, készülődéseikkel a pusztára, a vidéki
férfiak vadászkalandjaikkal és sárga czipőjükkel, a tisztek
ráccsolásaikkal és jargonjukkal: halálra untatták.

Csak a szinkör érdekelte. Minden este ott volt, akár operettet, akár
drámát játszottak. Egy szép napon – a változatosság kedvéért –
kijelentette azt is, hogy ideges.

Miben áll az idegessége? Egy kis fejfájásban, ha az egész délutánt végig
aludta. Egy kis bosszankodásban, ha Árvay késett az uj ruhájával. Egy
kis gyomorgörcsben, ha teleette magát éretlen gyümölcscsel. Egy kis
álmatlanságban, ha a szinkörben izgató franczia drámát adtak. Egy kis
ásitási hajlamban, ha klasszikus darabokat nézett végig. Csak ennyiben,
de ez elégséges, hogy az ember – mód felett unatkozzék.

Az unalom pedig olyan, mint az éhes sakál. Meg-megáll a bejárat előtt s
bebocsáttatást kér. Jaj annak, ki nem tud ellentállani a kisértésnek.
Jaj annak, ki befogadta házába. Odaül az ágyad elé és lázba ejt, melytől
fázol; ha távozni próbálsz, üldöz; ha egyebekre gondolsz, odafurakodik a
gondolataid közé. Jaj neked, szászszor jaj…

Ugy kapaszkodott belé e hitbe, mint a fuldokló a szalmaszálba, ki pedig
tudja, hogy e kipkedés-kapkodással csak ront a sorsán. A rokonság, maga
az alispán ment el hozzá, hogy lebeszélje.

– Lányom, bolond gondolat ez! Ártasz véle Kázmérnak is, magadnak is. Nem
érhetsz czélt. Lehetetlen. Megmondtam, – punktum.

Ferike gunyosan a szeme közé nevetett.

– Hát jól van. Megmondtam, ne vesd hát a szememre, – punktum.

Az alispán követelte, hogy mondjon előbb le az állásáról. Lemondott.
Vigasztalta a nép szeretete, Ferike kicsattanó jókedve. Együtt utazták
be a kerületet, a szép asszony elbájolt mindenkit, fiatalostul,
vénestül. Elkeseredett harcz fejlődött ki. Az alispán, az egész rokonság
ellene korteskedett. Megtagadták, rágalmazták és szórták a pénzt.
Hihetetlen az mégis, hogy egy asszony belevigyen egy Babocsayt ellenzéki
programmba. Ellenzéki programmba!

A kaszinóban hetekig erről beszéltek. Az alispán dühöngött, a familia
elkeseredetten tárgyalta a dolgot. Hanem Ferike sem pihent. Járta a
falvakat, udvarolt a biráknak, a jegyzőknek, ott volt a népgyűléseken s
lelkesedten hallgatta Kázmér hangzatos igéreteit. Mégis csak felkerül
hát Pestre!…

De a választáson husz szavazattal elbuktak. Ugy hirlik, hogy mind a húsz
szavazót régen elföldelték ugyan, de ha a főszolgabiró ugy kivánja?…


VI.

A mi kis pénze, meg hitele volt, ráment mind erre a választásra. Nem
volt aztán se állása, se mandátuma, de még folyamodni is restelt. Ugy se
nevezték volna ki sehova. A rokonság szóba se állott vele, igy hát
feljöttek Pestre, oda költöztek Ferike szüleihez, Ferike régi, lánykori
szobájába.

A fehér mousseline-függöny, az erős vaságy, a polczos szekrénye mind a
régi, csak ő maga, csak a lelke más.

Ez a helyzet borzasztó volt. Az apja egy kukkot se szólt hozzá, csak
megmutatta az alispán egy levelét, melyet az néki még a választás előtt
irt. Rá akarta birni, hogy irjon a lányának, beszélje rá Kázmért, hogy
ne lépjen fel.

– Nem akart az apád beleszólani a dolgaitokba, ő nem segithet rajtatok,
nem is ad hát tanácsot… mondta az anyja. Már most mitévő lesztek?

Heteken át törték a fejüket. Végre az apja megszólalt.

– Ferike, tanulj, tedd le a tanitónői vizsgát, majd csak szerzünk néked
állást. Addig itt el lehettek…

Magolni kellett tehát mégis, hasztalan volt a lepkefogás, a
szerencsejáték, sorsunkat ki nem kerülhetjük.




TARTALOM.

  Tisztességes asszony  1
  A majoreskó  35
  Szabadság!…  52
  Párbaj  64
  Liliomillat  73
  Szünidőben  81
  Katicza-bombon  89
  Felment a klubba!  99
  A látszat öl  107
  Egy hatnapos asszony  119
  Kergetődző csillagok  126
  Kegyelem  133
  Egy válópör oka  141
  Lepkefogó kisasszony  148






*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK HANGULATOK ***


    

Updated editions will replace the previous one—the old editions will
be renamed.

Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright
law means that no one owns a United States copyright in these works,
so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United
States without permission and without paying copyright
royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part
of this license, apply to copying and distributing Project
Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™
concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark,
and may not be used if you charge for an eBook, except by following
the terms of the trademark license, including paying royalties for use
of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for
copies of this eBook, complying with the trademark license is very
easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation
of derivative works, reports, performances and research. Project
Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away—you may
do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected
by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark
license, especially commercial redistribution.


START: FULL LICENSE

THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE

PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free
distribution of electronic works, by using or distributing this work
(or any other work associated in any way with the phrase “Project
Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full
Project Gutenberg™ License available with this file or online at
www.gutenberg.org/license.

Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg™
electronic works

1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™
electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to
and accept all the terms of this license and intellectual property
(trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all
the terms of this agreement, you must cease using and return or
destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your
possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a
Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound
by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person
or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.

1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be
used on or associated in any way with an electronic work by people who
agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few
things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works
even without complying with the full terms of this agreement. See
paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project
Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this
agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™
electronic works. See paragraph 1.E below.

1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the
Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection
of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual
works in the collection are in the public domain in the United
States. If an individual work is unprotected by copyright law in the
United States and you are located in the United States, we do not
claim a right to prevent you from copying, distributing, performing,
displaying or creating derivative works based on the work as long as
all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope
that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting
free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™
works in compliance with the terms of this agreement for keeping the
Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily
comply with the terms of this agreement by keeping this work in the
same format with its attached full Project Gutenberg™ License when
you share it without charge with others.

1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern
what you can do with this work. Copyright laws in most countries are
in a constant state of change. If you are outside the United States,
check the laws of your country in addition to the terms of this
agreement before downloading, copying, displaying, performing,
distributing or creating derivative works based on this work or any
other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no
representations concerning the copyright status of any work in any
country other than the United States.

1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:

1.E.1. The following sentence, with active links to, or other
immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear
prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work
on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the
phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed,
performed, viewed, copied or distributed:

    This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most
    other parts of the world at no cost and with almost no restrictions
    whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms
    of the Project Gutenberg License included with this eBook or online
    at www.gutenberg.org. If you
    are not located in the United States, you will have to check the laws
    of the country where you are located before using this eBook.
  
1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is
derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not
contain a notice indicating that it is posted with permission of the
copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in
the United States without paying any fees or charges. If you are
redistributing or providing access to a work with the phrase “Project
Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply
either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or
obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™
trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted
with the permission of the copyright holder, your use and distribution
must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any
additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms
will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works
posted with the permission of the copyright holder found at the
beginning of this work.

1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™
License terms from this work, or any files containing a part of this
work or any other work associated with Project Gutenberg™.

1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this
electronic work, or any part of this electronic work, without
prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with
active links or immediate access to the full terms of the Project
Gutenberg™ License.

1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary,
compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including
any word processing or hypertext form. However, if you provide access
to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format
other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official
version posted on the official Project Gutenberg™ website
(www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense
to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means
of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain
Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the
full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1.

1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying,
performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works
unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing
access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works
provided that:

    • You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from
        the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method
        you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed
        to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has
        agreed to donate royalties under this paragraph to the Project
        Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid
        within 60 days following each date on which you prepare (or are
        legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty
        payments should be clearly marked as such and sent to the Project
        Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in
        Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg
        Literary Archive Foundation.”
    
    • You provide a full refund of any money paid by a user who notifies
        you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he
        does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™
        License. You must require such a user to return or destroy all
        copies of the works possessed in a physical medium and discontinue
        all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™
        works.
    
    • You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of
        any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the
        electronic work is discovered and reported to you within 90 days of
        receipt of the work.
    
    • You comply with all other terms of this agreement for free
        distribution of Project Gutenberg™ works.
    

1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project
Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than
are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing
from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of
the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set
forth in Section 3 below.

1.F.

1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable
effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread
works not protected by U.S. copyright law in creating the Project
Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™
electronic works, and the medium on which they may be stored, may
contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate
or corrupt data, transcription errors, a copyright or other
intellectual property infringement, a defective or damaged disk or
other medium, a computer virus, or computer codes that damage or
cannot be read by your equipment.

1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right
of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project
Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project
Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project
Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all
liability to you for damages, costs and expenses, including legal
fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT
LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE
PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE
TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE
LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR
INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH
DAMAGE.

1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a
defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can
receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a
written explanation to the person you received the work from. If you
received the work on a physical medium, you must return the medium
with your written explanation. The person or entity that provided you
with the defective work may elect to provide a replacement copy in
lieu of a refund. If you received the work electronically, the person
or entity providing it to you may choose to give you a second
opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If
the second copy is also defective, you may demand a refund in writing
without further opportunities to fix the problem.

1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth
in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO
OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT
LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied
warranties or the exclusion or limitation of certain types of
damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement
violates the law of the state applicable to this agreement, the
agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or
limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or
unenforceability of any provision of this agreement shall not void the
remaining provisions.

1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the
trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone
providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in
accordance with this agreement, and any volunteers associated with the
production, promotion and distribution of Project Gutenberg™
electronic works, harmless from all liability, costs and expenses,
including legal fees, that arise directly or indirectly from any of
the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this
or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or
additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any
Defect you cause.

Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™

Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of
electronic works in formats readable by the widest variety of
computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It
exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations
from people in all walks of life.

Volunteers and financial support to provide volunteers with the
assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™’s
goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will
remain freely available for generations to come. In 2001, the Project
Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure
and permanent future for Project Gutenberg™ and future
generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see
Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org.

Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit
501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the
state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal
Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification
number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by
U.S. federal laws and your state’s laws.

The Foundation’s business office is located at 809 North 1500 West,
Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up
to date contact information can be found at the Foundation’s website
and official page at www.gutenberg.org/contact

Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg
Literary Archive Foundation

Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread
public support and donations to carry out its mission of
increasing the number of public domain and licensed works that can be
freely distributed in machine-readable form accessible by the widest
array of equipment including outdated equipment. Many small donations
($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt
status with the IRS.

The Foundation is committed to complying with the laws regulating
charities and charitable donations in all 50 states of the United
States. Compliance requirements are not uniform and it takes a
considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up
with these requirements. We do not solicit donations in locations
where we have not received written confirmation of compliance. To SEND
DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state
visit www.gutenberg.org/donate.

While we cannot and do not solicit contributions from states where we
have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition
against accepting unsolicited donations from donors in such states who
approach us with offers to donate.

International donations are gratefully accepted, but we cannot make
any statements concerning tax treatment of donations received from
outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.

Please check the Project Gutenberg web pages for current donation
methods and addresses. Donations are accepted in a number of other
ways including checks, online payments and credit card donations. To
donate, please visit: www.gutenberg.org/donate.

Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works

Professor Michael S. Hart was the originator of the Project
Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be
freely shared with anyone. For forty years, he produced and
distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of
volunteer support.

Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed
editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in
the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not
necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper
edition.

Most people start at our website which has the main PG search
facility: www.gutenberg.org.

This website includes information about Project Gutenberg™,
including how to make donations to the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to
subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.