Álmok éjszakája

By Arthur Schnitzler

The Project Gutenberg eBook of Álmok éjszakája
    
This ebook is for the use of anyone anywhere in the United States and
most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions
whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms
of the Project Gutenberg License included with this ebook or online
at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States,
you will have to check the laws of the country where you are located
before using this eBook.

Title: Álmok éjszakája

Author: Arthur Schnitzler

Translator: Andor Gaál

Release date: November 16, 2025 [eBook #77256]

Language: Hungarian

Original publication: Budapest: Pantheon Irodalmi Intézet, 1926

Credits: Albert László from page images generously made available by the Google Books Library Project


*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK ÁLMOK ÉJSZAKÁJA ***

A REGÉNY MESTEREI

SCHNITZLER ARTUR

ÁLMOK ÉJSZAKÁJA

FORDITOTTA

GAÁL ANDOR

_BUDAPEST, 1926_

_PANTHEON IRODALMI INTÉZET R.-T. KIADÁSA_

A művészi borítékrajz

_Fiora Margit_ munkája.

Globus, Budapest.




1.

– Huszonnégy fekete rabszolga evezett a díszbeöltözött gályán, amely
Amgiad herceget vitte a kalifa palotája felé. A herceg azonban
bíborpalástjába burkolózva egyedül pihent a födélzeten a mély-kék,
csillagos égbolt alatt és pillantása…

Eddig olvasta fenhangon a kislány; most hirtelen lecsukódtak a
szempillái. A szülők mosolyogva pillantottak egymásra, Fridolin lehajolt
hozzá, megcsókolta a szöszke haját és becsukta a könyvet, amely a még
megterített asztalon feküdt. A kislány úgy nézett körül, mint akit
valamin tettenértek.

– Kilenc óra – mondta az apja –, itt az ideje, hogy aludni menj.

És most, hogy Albertina is lehajolt a gyermekhez, a szülők keze
összetalálkozott az imádott homlokon és a pillantásuk összeakadt egy
gyöngéd mosolyban, mely most már nem egyedül a gyermeknek szólt. A
kisasszony bejött és figyelmeztette a kicsikét, hogy köszönjön el
szüleitől; a kislány engedelmesen fölkelt a helyéről, apjának, anyjának
csókra nyujtotta ajkát és nyugodtan kiment a szobából a kisasszony után.
Fridolin és Albertina azonban most, hogy egyedül maradtak a függőlámpa
vörhenyes fényében, egyszerre sürgősnek érezték, hogy a tegnapi
álarcosbál eseményeit újra letárgyalják, ott, ahol még vacsora előtt
abbahagyták.

Ez volt az első báljuk ebben az évben és éppen a farsang végén szánták
el magukat arra, hogy elmennek. Fridolint, alig hogy belépett a terembe,
két vörös dominó üdvözölte, mint valami türelmetlenül várt barátot.
Kilétükkel nem volt tisztában, pedig a vörös dominók feltűnően jól
ismerték diákságának és a kórházban töltött szolgálati idejének
legkülönfélébb történeteit. Meleg barátsággal meginvitálták egy
páholyba, ahol azzal az ígérettel hagyták magára, hogy nemsokára álarc
nélkül térnek vissza, de olyan sokáig maradtak el, hogy Fridolin
türelmetlen lett és jobbnak látta lemenni a földszintre, ahol azt
remélte, hogy ismét fölfedezheti a két titokzatos jelenséget.

De bármilyen figyelemmel kutatott is, nem tudott többé reájuk bukkanni;
helyettük azonban váratlanul egy más nő akaszkodott a karjára: a
felesége, aki éppen az imént vált el egy ismeretlen férfitől, akinek
fájdalmas, kiélt lénye és külföldi, valószínűleg lengyeles hangsúlya
eleinte lekötötte, egészen addig, amíg egyszerre egy váratlanul
odavetett és alantasan szemtelen szóval nem sértette meg és nem
riasztotta el. Így aztán a férfi meg a nő – alapjában boldogan, hogy
megszabadultak a kiábrándítóan banális álarcosjátéktól, – nemsokára
szerelmesek módjára ültek egymással szemben a többi szerelmespár között
az étteremben, osztriga és pezsgő mellett és mintha most ismerkedtek
volna meg, kellemes szócsatával játszották végig az udvarlás, az
ellentállás, a csábítás és odaadás komédiáját; és egy gyors kocsikázás
után a fehér téli éjszakában, otthon, már régesrég nem érzett szerelmi
mámorban hullottak egymás karjaiba.

Hamarosan szürke reggelre ébredtek. A férjet már a korai órákban betegei
ágyához szólította hivatása; Albertinát meg a háziasszonyi és anyai
kötelességek nem engedték tovább pihenni. Így teltek el az órák józanul
és előre beosztottan a mindennapi kötelesség és a munka közt; az elmult
éjszaka kezdettől végig csak halványan élt és csak most, amikor
mindkettőjük napi munkája véget ért, a gyermek lefeküdt és semmi
zavarótól nem kellett már tartani, csak ekkor támadtak föl ismét az
álarcosbál árnyalakjai, a szomorú ismeretlen és a vörös dominók és
ezeket a jelentéktelen élményeket egyszerre az elmulasztott lehetőségek
csalóka fénye vette körül varázslatos és fájdalmas erővel.

Ártatlan és mégis lesben álló kérdések, finom és kettős értelmű válaszok
váltakoztak, de egyiknek sem kerülte el a figyelmét, hogy a másiknál
hiányzik a teljes őszinteség s így aztán mind a ketten jogot éreztek a
szelíd bosszúállásra. Túlságos jelentőségűnek vették azt a varázst,
amelyet ismeretlen báli ismerőseik sugároztak feléjük, gúnyolódtak
azokon a kis féltékenységi tüneteken, amelyeket egyikük vagy másikuk
elárult és amelyeket mindegyikük a maga részéről letagadott. De az
elmult éj jelentéktelen kalandjairól folytatott könnyed beszélgetést
csakhamar fölváltotta egy komolyabb megbeszélés azokról a rejtett és
alig-tudatos megkívánásokról, amelyek a legtisztább, legátlátszóbb
lelket is zavaros és veszélyes örvénylésbe hozhatják és szóba kerültek
azok a titokzatos dimenziók, ahová tulajdonképpen nem is vágyakoztak, de
amelyek felé a Sors megmagyarázhatatlan vihara – ha csak álmukban is –
egyszer mégis elsodorhatta őket.

Mert bármennyire tökéletesen egymáshoz tartoztak is érzésben és
gondolatban, mégis tudatában voltak annak, hogy tegnap nem elsőízben
érintette meg őket a kaland, a szabadság és a veszély lehellete;
bizonytalanul, önkínzó és tapogatózó kíváncsisággal próbáltak egymás
vallomásában valami nyomra bukkanni és félénken egymáshoz húzódva
kutattak valami közömbös tény, valami jelentéktelen élmény után, amely a
kimondhatatlant kifejezné és amelynek őszinte meggyónása föloldhatta
volna azt a feszültséget és gyanakvást, amely lassanként már
tűrhetetlenné kezdett válni.

Albertina – talán mert ő volt a türelmetlenebb, a becsületesebb, vagy a
jobb kettőjük között – előbb bátorodott neki az őszinte vallomásnak:
kissé remegő hangon kérdezte meg Fridolintól, hogy emlékszik-e még arra
a fiatalemberre, aki az elmult nyáron a dán tengerparton egyik este két
tiszt társaságában üldögélt a szomszédos asztalnál, aztán a vacsora
alatt egy táviratot kézbesítettek neki, mire gyorsan búcsút vett a
barátaitól.

Fridolin bólintott.

– Mi volt vele? – kérdezte.

– Én már akkor reggel is láttam – felelte Albertina –, amikor sárga
táskájával a kezében éppen fölfelé sietett a hotel lépcsőjén. Csak
futólag nézett végig rajtam, de néhány lépcsőfokkal följebb már
megállott, utánam fordult és a pillantásunk akaratlanul is
összetalálkozott. Nem mosolygott, sőt, inkább úgy tűnt nekem, hogy
elkomolyodott az arca és valószínűleg velem is ugyanez történhetett,
mert sohasem éreztem még olyan megindultságot, mint akkor. Egész nap
álombamerülten heverésztem a strandon.

– Ha hívna – úgy éreztem, hogy ez mélyen van bennem –, nem tudnék
ellentállni neki. Képesnek éreztem magamat mindenre: úgy hittem, oda
tudnálak dobni téged, a gyereket, a jövőmet, és mégis – meg tudod ezt
érteni? Drágább voltál nekem, mint valaha Még emlékezhetsz rá, éppen
ezen a délután történt, hogy elbeszélgettünk egymással ezerféle
dologról, a kettőnk jövőjéről és a gyerekről, olyan meghitten, mint már
nagyon rég nem. Alkonyatkor az erkélyen üldögéltünk, te meg én és akkor
ő elment előttünk lenn a strandon anélkül, hogy fölpillantott volna és
én boldog voltam, hogy láthattam. De azért megsímogattam a homlokodat és
megcsókoltam a hajadat és ebben az irántad való szerelmemben nagyon sok
volt a fájdalmas részvétből.

– Este nagyon szép voltam, te magad mondtad nekem és egy fehér rózsát
tűztem az övembe. Talán nem is volt véletlen, hogy az idegen éppen a mi
közelünkben helyezkedett el barátaival. Nem is nézett felém, én azonban
azzal a gondolattal kacérkodtam, hogy fölállok, odamegyek az asztalához
és azt mondom neki: Itt vagyok, te Vágyam, te Szerelmesem, fogadj el
engem! Ebben a pillanatban hozták neki a táviratot, elolvasta, elsápadt,
odasúgott néhány szót a fiatalabbik tisztnek és engem egy talányos
pillantással símogatva végig, kiment a teremből.

– És? – kérdezte Fridolin szárazon, amikor az asszony elhallgatott.

– Nincs tovább. Csak annyit tudok, hogy másnap reggel valami bizonytalan
rossz érzéssel ébredtem, Nem tudom, mi aggasztott jobban: az, hogy
elutazik, vagy az, hogy még itt marad; ezt már akkor sem tudtam. De
amikor az ebédnél sem jelent meg, fellélekzettem. Ne kérdezz többet,
Fridolin, a teljes valóságot mondtam el neked. De tudom, hogy azon a
tengerparton te is átéltél valamit…

Fridolin felkelt a helyéről, néhányszor fel-alá járt a szobában, aztán
így szólt:

– Igazad van.

Az ablaknál állott, arcát elfödte a homály.

– Reggelenként, – kezdte fátyolos, kissé ellenséges hangon – néha nagyon
korán, mielőtt még te fölkeltél volna, szokásom volt kisétálni a part
mentén, a helységből kifelé és akármilyen korán volt is, a nap már
mindég fényesen és izzón tüzött le a tengerre. Itt a strandon kívül,
mint te is tudod, kis falusi házak voltak, mindegyik egy-egy külön kis
világ, egynémelyik körülkerített kerttel, néhányat csak maga az erdő
szegélyezett és a fürdőkunyhókat ezektől a házaktól az országút és egy
partrész választotta el. Az ilyen korai órákban alig találkoztam
emberrel, fürdőzőt pedig egyáltalán sohasem láttam ott. Egyik reggel
azonban egész váratlanul egy nőalakot vettem észre, aki abban a
hiszemben, hogy senki sem látja, az egyik homokba cövekelt fürdőkunyhó
keskeny teraszán egyik lábát gondosan a másik elé helyezve és karjait
hátrafelé a fabódénak támasztva óvatosan lépkedett tova.

– Egész fiatal, talán tizenöt éves leány volt, kibomlott szőke hajjal,
amely végigfolyt a vállain és egyik oldalán, egészen a gyönge kebléig. A
lány maga elé bámult, aztán lefelé a vízre és a fal mentén lesütött
szemmel lassan kúszott a másik sarok felé és egyszerre csak előttem
állott; kezeivel erősen hátrakapott, mintha biztosabban meg akarna
fogózni, aztán felpillantott és hirtelen meglátott engem. Remegés futott
keresztül a testén, mintha elsüllyedni, vagy menekülni akarna. De
minthogy a keskeny pallón csak egészen lassan mozoghatott, mégis a
megállást választotta, – és most itt állott, előbb ijedt, aztán haragos,
végül zavart arckifejezéssel.

Egyszerre csak elmosolyodott, csodálatot keltően mosolygott; ez már
üdvözlés volt, sőt talán kacsintás, – de volt abban valami gúny is,
ahogy lábával gyengén paskolta a vizet, amely elválasztott tőle. Aztán a
fiatal, karcsú teste kiegyenesedett, mintha saját szépségében
gyönyörködnék és nyilvánvaló volt, hogy pillantásom tüze, amelyet magán
érzett, büszke és édes izgalomba hozta. Így álltunk egymással szemközt
talán tíz másodpercen keresztül, félig kinyílt ajkakkal és parázsló
szemekkel. Önkénytelenül is kitártam feléje a karomat, az ő
pillantásában pedig odaadás és öröm volt. Egyszerre azonban hevesen
megrázta a fejét és elengedte a falat, majd parancsolóan intett, hogy
távozzam; és amikor nem tudtam magamat azonnal elhatározni, hogy
engedelmeskedjem, olyan kérés, olyan könyörgés villant fel
gyermekszemeiben, hogy nem tehettem egyebet, minthogy elfordultam.
Amilyen gyorsan csak lehetett, folytattam tovább az utamat; egyetlen
egyszer sem fordultam vissza feléje, tulajdonképpen nem is tapintatból,
vagy engedelmességből, vagy éppen lovagiasságból, hanem azért, mert a
legutolsó pillantása alatt olyan, minden élménynél magasabbrendű
megindulást éreztem, hogy közel voltam az ájuláshoz.

Ezzel elhallgatott.

– És aztán, – kérdezte Albertina maga elé meredve és minden hangsúly
nélkül – gyakran jártál még később is azon a bizonyos úton?

– Amit most elmeséltem neked, – felelte Fridolin – véletlenül a dániai
tartózkodásunk legutolsó napján történt. Én sem tudom, hogy más
körülmények közt mi történt volna. Te se kérdezz többet, Albertina.

Még mindig ott állott az ablaknál, mozdulatlanul. Albertina felkelt a
helyéről, odament hozzá; szeme mély és könnyes volt, homlokán könnyű
ránc futott végig.

– Ezentúl mindjárt el fogjuk mondani egymásnak ezeket a dolgokat, –
mondotta.

A férfi némán bólintott.

– Ígérd meg ezt nekem!

Erre magához vonta. – Hát nem tudod? – kérdezte, de a hangja még mindig
keményen csengett.

Az asszony megfogta a kezét, megsimogatta és fölnézett rá fátyolos
szemekkel, amelyből a férfi kiolvashatta a gondolatait. Most eszébe
jutottak Fridolin már fiatalkori élményei, amelyek közül jónéhányat
ismert, mert a férfi engedve az ő féltékeny kiváncsiságának, az első
években sok mindent elárult neki, sőt sokszor úgy tünt, hogy olyanokat
is elmondott, amiket jobb lett volna elhallgatnia. Fridolin biztosan
tudta, hogy ebben az órában sok mindenfajta emlék tolakodott fel
szükségszerűen az asszonyban és nem is csodálkozott, amikor a nő,
mintegy álomszerűen, az ő egyik fiatalkori szeretőjének félig
elfelejtett nevét mondta ki. Ez úgy hangzott, mint valami szemrehányás,
sőt mint enyhe fenyegetés.

Ajkához emelte az asszony kezét.

– Minden lényben, – hidd el nekem, ha túlságos banálisan hangzik is –
minden lényben, akiről azt hittem, hogy szeretem, mindig csak téged
kerestelek. Ezt sokkal biztosabban tudom, mint ahogy te meg tudod
érteni, Albertina.

Az asszony zavartan mosolygott.

– És ha nekem is kedvem támadt volna előbb keresgélni? – kérdezte.

A tekintete megváltozott, hűvös és áthatolhatatlan lett. A férfi
engedte, hogy a keze kicsússzék az övéből, mintha csak valami hazugságon
vagy áruláson érte volna. Az asszony azonban így szólt:

– Ó, ha ti tudnátok… – és megint elhallgatott.

– Ha mi tudnók? Mit akarsz ezzel mondani?

Albertina furcsa keménységgel a hangjában válaszolt:

– Körülbelül azt, amire gondolsz, kedvesem.

– Albertina, hát mégis van valami, amit elhallgattál előttem?

Az asszony bólintott és különös mosolygással nézett maga elé.

Fridolinban megmagyarázhatatlan, értelmetlen kételkedés ébredt.

– Nem értem teljesen – mondta. – Alig voltál tizenhét éves, amikor
eljegyeztük magunkat.

– Igen, Fridolin, tizenhat multam. És mégis – nyugodtan nézett a szemébe
– nem tőlem függött, hogy még szűzen lettem a feleséged.

– Albertina!

És az asszony már mesélte:

– A wörthi tónál történt, Fridolin, alig valamivel az eljegyzésünk
előtt, hogy egy szép nyári éjszakán egy nagyon csinos fiatalember állott
az ablakom alatt, amely a nagy, messzi rétre nyílt; beszélgettünk és a
beszélgetés közben azt gondoltam; de hallgasd csak, mit gondoltam:
Milyen kedves, elragadó ez a fiatalember, – most csak egy szót kellene
szólnia, de persze azt az igazi szót, hát én kimennék hozzá a rétre és
sétálnék vele, ahová csak akarná, – talán az erdőbe, – vagy még szebb
volna, ha kicsónakáznánk a tavon – és ezen az éjszakán mindent
nekiadnék, amit csak kívánna. Igen, ezt gondoltam magamban. – De az
elragadó fiatalember nem mondta ki azt a szót, csak gyöngéden kezet
csókolt nekem – és másnap reggel megkérdezett, hogy akarok-e a felesége
lenni. És én igent mondtam.

Fridolin kedvetlenül elengedte a kezét.

– És ha akkor este – kérdezte –, véletlenül más valaki állott volna az
ablakod alatt és ha annak eszébe jutott volna az az igazi szó, például…
– gondolkozott, hogy milyen nevet mondjon, de az asszony már tiltakozva
nyujtotta feléje a kezét.

– Más valaki, akárki lett volna is, mondhatott volna, amit akart – nem
használt volna. És ha nem _te_ lettél volna az, aki az ablak előtt
állott – mosolyogva nézett föl rá –, talán az a nyári este sem lett
volna olyan gyönyörű.

A férfi gúnyosan elfintorította a száját.

– Ebben a pillanatban ezt mondod, ebben a pillanatban talán így is
hiszed. De…

Kopogtattak. A szobaleány jött be és jelentette, hogy itt van a
házfelügyelőné a Schreyvogelgasseből, hogy elhívja a doktor urat az
udvari tanácsoshoz, aki megint rosszul van. Fridolin kiment az
előszobába, megtudta a küldönctől, hogy a tanácsosnak ismét szív-rohama
van és nagyon rosszul érzi magát. Megígérte, hogy azonnal odamegy.

– Elmégy? – kérdezte Albertina, miközben a férfi gyorsan készülődött,
olyan bosszús hangon, mintha Fridolin szántszándékkal fájdalmat akarna
okozni neki.

Fridolin csaknem csodálkozva válaszolt:

– De hiszen el kell mennem!

Az asszony alig hallhatóan fölsóhajtott.

– Valószínűleg nem lesz semmi baj – mondta Fridolin –, három centigram
morfium eddig még mindig segített ezeken a rohamokon.

A szobaleány behozta a bundáját; Fridolin, mintha az előbbi órák
beszélgetése teljesen kitörlődött volna az emlékezetéből, homlokon és
szájon csókolta Albertinát, aztán elsietett.




2.

Az uccán ki kellett gombolnia a bundáját. Hirtelen enyhébbre fordult az
idő, csaknem teljesen elolvadt a hó a gyalogjáró mentén és a levegőben
már a közelgő tavasz lehellete érzett. Fridolin józsefvárosi lakásától,
amely a Városi Kórház közelében volt, alig negyedórányira esett a
Schreyvogelgasse és így Fridolin nemsokára már felfelé haladt az öreg
ház rosszul kivilágított, kanyargó lépcsőjén a második emeletre és
becsöngetett; de mielőtt még a régimódi csengő megszólalt volna,
észrevette, hogy az ajtó csak kilincsre van betéve, tehát belépett a
sötét előszobán keresztül a lakásba és azonnal látta, hogy már későn
érkezett. A zöldernyős petróleumlámpa, amely az alacsony mennyezetről
függött, bágyadt fénnyel vonta be az ágytakarót, amely alatt egy sovány
test feküdt elnyúlva, mozdulatlanul. A halott arca árnyékban volt, de
Fridolin oly jól ismerte már, hogy szinte tökéletes pontossággal
felismerte keskeny, ráncos, magashomlokú arcát a rövid, fehér
körszakállal és a feltünően csúnya, fehér szőrrel benőtt füleket.
Marianne, a tanácsos leánya, tunyán lecsüggő karokkal, mintegy halálos
fáradtsággal ült az ágy végében. Érzett rajta a régi bútorok,
orvosságok, petróleum és konyha szaga, összekeverődve a kölnivíz és
rózsaszappan illatával és Fridolin valahogy nagyon intenzíven érezte azt
az édeskésen fanyar szagot, amely kiáradt ebből a halvány leányból, aki
fiatal volt még, de lassanként elvirágzott a hónapokon és éveken át
tartó nehéz házimunkában, a megerőltető betegápolásban és az éjszakai
virrasztásban.

Amikor az orvos belépett, a lány feléje fordította a tekintetét, de a
szűkös világításnál nem lehetett látni, hogy elpirult-e, mint rendesen,
ha a férfi megjelent. Fel akart emelkedni a helyéről, de Fridolin egy
kézmozdulattal megakadályozta, és így csak nagy, zavaros szemeivel
küldött neki üdvözletet. A férfi odalépett az ágy fejéhez, gépiesen
megérintette a halott homlokát, és a nyitott ujjú hálóingből az
ágytakaróra kilógó kezeit, aztán könnyű sajnálkozást jelzett a vállával,
bundája zsebébe dugta a kezét, és körüljártatta a szobában pillantását,
amely végül is Marianne-on pihent meg. A lány haja dús és szőke volt, de
száraz, a nyaka jó formájú és karcsú, de kissé ráncos és sárgás
árnyalatú, az ajka pedig keskeny, mintha sok ki nem mondott szó zárult
volna mögéje.

– Nos, kedves kisasszony – mondta az orvos suttogva és csaknem zavartan
–, a dolog bizonyára nem érte önt egészen készületlenül.

A lány feléje nyujtotta a kezét. Részvétteljesen fogta meg,
kötelességszerűen érdeklődött az utolsó és halálos roham lefolyásáról; a
lány szakszerűen és röviden számolt be, aztán a legutóbbi néhány,
aránylag jó napról beszélt, ami alatt Fridolin nem látta a beteget.
Fridolin odatolt egy széket, leült Marianne-nal szemben és vígasztalásul
arról beszélt, hogy az utolsó órákban valószínűleg már nem is
szenvedett, majd arról érdeklődött, nem kellene-e a rokonokat
értesíteni? Ó, igen, a házfelügyelőné már elment a bácsiért, és Roediger
doktor is bizonyára mingyárt itt lesz, „a vőlegényem“, tette hozzá a
lány és Fridolin homlokára bámult, ahelyett, hogy a szemébe nézett
volna.

Fridolin csak bólintott. Az elmult év alatt kétszer-háromszor
találkozott ebben a házban Roediger doktorral. A túlságosan karcsú,
halvány, rövid szőke szakállú és pápaszemes fiatalember, egyébként a
történelem tanára a bécsi egyetemen, valamennyire megnyerte a tetszését,
anélkül, hogy mélyebb érdeklődést keltett volna benne. Marianne
mindenesetre jobb színben volna – gondolta –, ha a szeretője lenne. Haja
kevésbé volna száraz, ajka viszont pirosabb és teltebb lenne. Vajjon
mennyi idős lehet? töprengett magában. Mikor három vagy négy éve először
hívtak a tanácsoshoz, akkor huszonhárom volt. Akkor még élt az anyja.
Sokkal vidámabb volt, amikor még élt az anyja. Rövid ideig, úgy
emlékszem, énekleckéket is vett. Most hát ehhez a tanárhoz megy
feleségül. Vajjon miért teszi? Egész biztos, hogy nem szerelmes belé,
sok pénze sem lehet a fiúnak. Milyen házasság lesz ez? Nos, amilyen ezer
más házasság. Mi közöm hozzá? Lehet, hogy soha többé még csak nem is
látom, hiszen nincs már semmi keresnivalóm ebben a házban. Ó, hány
embert nem láttam már viszont többé, pedig azok nálánál sokkal közelebb
állottak hozzám.

Mialatt ezek a gondolatok suhantak keresztül az agyán, Marianne a
halottról kezdett beszélni, valami olyan beható részletezéssel, mintha
az a halála egyszerű tényével hirtelen nevezetes emberré emelkedett
volna. Hát csakugyan nem volt több ötvennégy évesnél? Persze: a sok
gond, csalódás, – az örökké betegeskedő feleség, – és a fia, aki annyi
bánatot okozott neki! Hogyan, hát fivére is van? Hogyne. Hiszen egyszer
már beszélt is róla a doktor úrnak. A fivére most valahol külföldön él,
itt benn, a Marianne szobájában van egy kép, amelyet a fiú tizenötéves
korában festett. Egy tisztet ábrázol, amint leugrat egy dombról. A papa
mindig úgy tett, mintha egyáltalán nem is látná ezt a képet. De azért
nagyon jó a kép. A fiú kedvezőbb körülmények közt többre vihette volna.

Milyen izgatottan beszél, gondolta Fridolin, és hogy csillog a szeme!
Láz volna? Lehet. Az utóbbi időben soványabb lett. Talán tüdőcsúcshurut…

Marianne egyre csak beszélt, de neki úgy tünt, hogy a lány nem is tudja
valójában, kihez beszél, vagy mintha csak önmagának mondaná a szavakat.
Igen, tizenkét éve van már távol a fiú a háztól, még csaknem gyermek
volt, amikor hirtelen eltünt. Négy vagy öt éve karácsonykor jött
utoljára hír róla, valami olasz városkából. Különös, hogy a város nevét
már elfelejtette. Így beszélt egy ideig közömbös dolgokról,
fölöslegesen, majdnem összefüggés nélkül, amíg egyszere csak
elhallgatott és kezébe temetett arccal némán üldögélt. Fridolin fáradt
volt és még inkább unatkozott, alig várta, hogy valaki jöjjön már,
valami rokon, vagy a vőlegény. Nyomasztó hallgatás súlyosodott a
szobára. Az volt az érzése, mintha a halott is együtt hallgatna velük,
nem azért, mintha nem tudna megszólalni, pusztán csak rosszindulatból és
kárörömmel.

És egy pillantást vetve feléje, Fridolin így szólt:

– Mindenesetre, ahogy most állnak a dolgok, Marianne kisasszony, jó,
hogy nem kell sokáig ebben a lakásban maradnia – a lány kissé fölemelte
a fejét, de nem nézett Fridolinra –, a vőlegénye valószínűleg nemsokára
kap majd professzori katedrát; a bölcsészeti karon ebben a tekintetben
sokkal kedvezőbbek a viszonyok, mint nálunk. – Arra gondolt, hogy
évekkel ezelőtt ő maga is kedvet érzett az egyetemi pályafutáshoz, de a
kényelmesebb életmód iránti hajlandóságból inkább a hivatása praktikus
kihasználása mellett döntött, – és hirtelen úgy érezte, hogy
alacsonyabbrendű valaki a kitünő Roederer doktorral összehasonlítva.

– Az ősszel elköltözünk – mondta Marianne, anélkül, hogy megmoccant
volna –, a vőlegényem meghívást kapott Göttingába.

– Ah – mondta rá Fridolin és szeretett volna valami gratulációfélét
mondani, de nem tartotta hozzá alkalmasnak az időt és ezt a környezetet.
Egy pillantást vetett a csukott ablakra és anélkül, hogy előbb engedélyt
kért volna rá, mintegy orvosi jogának gyakorlásával feltárta mindkét
szárnyát és engedte, hogy betóduljon rajtuk a levegő, amely még melegebb
és tavasziasabb lett és úgy tünt, mintha távoli, ébredező erdők enyhe
illatát hozná magával. Amikor megint befelé fordult a szoba felé, magán
érezte Marianne kérdő tekintetét. Közelebb lépett hozzá és megjegyezte:

– A friss levegő remélhetőleg jót fog tenni önnek. Már csaknem meleg az
idő és tegnap éjszaka… – azt akarta mondani: hóviharban jöttünk haza a
bálból, de gyorsan átfogalmazta a mondatot és így egészítette ki: –
Tegnap este még félméter magasan feküdt a hó az uccákon.

A lány alig hallgatta, mit beszél. Szemét elfutotta a nedvesség, kövér
könnycseppek futottak végig az arcán és megint beletemette az arcát a
kezeibe. A férfi akaratlanul is megérintette a lány haját és végig
simított a homlokán. Érezte, hogyan kezd remegni a lány teste: előbb
alig hallhatóan sírt magában, aztán egyre hangosabban, míg végre egészen
felszakadt belőle a zokogás. Egyszerre csak lecsúszott a székről,
Fridolin lába elé vetette magát és arcát egészen hozzászorítva,
átkarolta a térdét. Aztán tágranyilt, fájdalmasan vad szemeiből
felnézett rá és forrón suttogta:

– Nem akarok elmenni innen. Ha sohasem jön is vissza, ha sohasem látom
is többé; csak a közelében akarok élni.

Fridolin inkább megdöbbent, mintsem csodálkozott: mindig tudta, hogy a
lány szereti őt, vagy legalább azt képzelte, hogy szereti.

– Na, keljen fel hát, Marianne – mondta halkan, aztán lehajolt hozzá és
gyöngéden felemelte. Természetesen hisztéria is van a dologban,
gondolta. Egy pillantást vetett a halott apára. Vajjon nem hall-e ez
mindent, jutott eszébe. Hátha csak tetszhalott? Hátha minden ember csak
tetszhalott ezekben a kimúlás utáni első órákban? – Karjaiban tartotta
Mariannet, de kissé távol magától és csaknem önkénytelenül megcsókolta a
homlokán, ami még neki magának is kissé nevetségesnek tünt. Homályosan
visszaemlékezett valami regényre, melyet még évekkel ezelőtt olvasott és
amelyben arról volt szó, hogy egy fiút az anyja halotti ágya mellett
elcsábított a barátnője, azaz hogy tulajdonképpen erőszakot követett el
rajta. Ugyanebben a pillanatban, nem tudta, miért, a feleségére kellett
gondolnia. Valami keserűség tolakodott fel benne az asszony ellen, és
tompa nehezteléssel gondolt a dániai úrra, aki sárga kézitáskájával megy
fel a hotel lépcsőjén. Erősebben magához szorította Mariannet, de nem
érezte a legcsekélyebb izgalmat sem; inkább valami könnyű undorodás
támadt benne a fénytelen, száraz haja láttára és a kiszellőzetlen
ruháiba itatódott édeskésen-fanyar illattól. Ekkor megszólalt odakünn a
csengő és úgy érezte magát, mint aki hirtelen megszabadult valamitől;
gyorsan kezet csókolt Mariannenak, mintha hálás volna és ment ajtót
nyitni. Roediger doktor sötétszürke felöltőjében, sárcipőben, esernyővel
a kezében és az alkalomhoz illő komoly arckifejezéssel állott az
ajtóban. A két férfi egy biccentéssel üdvözölte egymást, de valahogy
bizalmasabban, mint ahogy az a tényleges viszonyuknak megfelelt volna.
Aztán mindketten beléptek a szobába, Roediger elfogódott pillantást
vetett a halottra és részvétét fejezte ki Mariannenak; Fridolin bement a
szomszédos szobába, hogy megírja a halálesetről szóló orvosi jelentést,
feljebb csavarta a gázlángot az íróasztal fölött és tekintete a fehér
egyenruhás tiszt képére esett, aki kirántott karddal ugratott le egy
domboldalról valami láthatatlan ellenség felé. A képet keskeny ó-arany
keret vette körül, és nem hatott sokkal jobban, mint egy közönséges
olajnyomat.

A halotti jelentéssel elkészülve, Fridolin megint visszament a másik
szobába, ahol a jegyespár kézt-kézbe öltve üldögélt az apa ágya mellett.

Az ajtóban megint megszólalt a csengő, Roediger doktor fölkelt a
helyéről és ment ajtót nyitni; Marianne ezalatt lenézett a földre és
alig hallhatóan ezt mondta:

– Szeretlek.

Fridolin válaszképpen, nem minden gyöngédség nélkül kimondta Marianne
nevét. Roediger visszajött egy idősebb házaspár kíséretében. Marianne
bácsija és nénije volt; a körülményeknek megfelelően néhány szót
váltottak, azzal az elfogódottsággal, amelyet egy éppen elhúnyt ember
jelenléte szokott maga körül terjeszteni. A kis szoba hirtelen úgy tünt,
mintha tele volna részvétlátogatókkal; Fridolin úgy érezte, hogy ő most
fölösleges itt, elköszönt. Roediger, miután kikísérte az ajtóig, úgy
vélte, hogy még néhány köszönő szót kell mondania és kifejezte azt a
reményét, hogy mielőbb viszontlátják egymást.




3.

Fridolin a kapu előtt állva, felnézett arra az ablakra, amelyet nemrég ő
maga tárt ki; az ablakszárnyak könnyedén rezegtek a kora tavaszi
szélben. Azok az emberek, akik ott fönn maradtak, az élők épúgy, mint a
halott, egyaránt kísértetiesen valószínűtleneknek tüntek fel neki.

Ő maga úgy nézte magát, mint aki megmenekült; nem annyira valami élmény
elől, mint inkább valami fenyegető varázslat elől, amelynek nem volt
szabad erőt venni rajta. Egyedüli utóhatásként csak az jelentkezett,
hogy különösképpen nem volt kedve hazamenni. Az uccán elolvadt a hó,
jobbra és balra apró, piszkos-fehér hódombocskák meredtek, az uccai
lámpákban pislákolt a gázfény, az egyik közeli templomban tizenegyet
harangoztak. Fridolin elhatározta, hogy mielőtt aludni tér, még eltölt
egy félórát valamelyik kávéházban a lakása közelében és ezért a Városház
parkján keresztül vette útját. Az árnyékba merült padokon itt is, ott is
egymáshoz simuló szerelmespárok ültek, mintha már igazán megérkezett
volna a tavasz és a csalóka-meleg levegő nem lett volna veszélyekkel
terhes. Az egyik padon egész hosszában elnyúlva és kalapját homlokára
húzva, egy meglehetősen züllött külsejű ember feküdt. Mi lenne, ha most
felkölteném, gondolta Fridolin és pénzt adnék neki éjjeli szállásra?
Ugyan, mit segítene ez, töprengett tovább, akkor holnap megint egy
másikról kellene gondoskodnom, mert különben nincs értelme az egésznek,
sőt végül még valami bűnös viszonnyal is meggyanúsíthatnák. És sietni
kezdett, hogy amilyen gyorsan csak lehetséges, meneküljön minden
felelősség és kísértés elől. Miért éppen ezzel törődjek? – gondolta, –
hány ezer ilyen szegény ördög van csak magában Bécsben! Ha az ember
mindegyikkel törődni akarna, – minden ismeretlen ember sorsával! És
eszébe jutott a halott, akitől éppen most jött el, és bizonyos
borzongással, sőt nem egészen utálat nélkül gondolt arra, hogy a barna
flanelltakaró alatt kinyúló sovány testben az örök törvények szerint már
megkezdte munkáját a pusztulás és az enyészet. És örült azon, hogy ő még
él, hogy tőle minden valószínűség szerint még messze vannak mindezek az
utálatos dolgok; igen, örült, hogy még fiatal, hogy vonzó és
szeretetreméltó asszonya van; sőt még egy másik, vagy még több is az övé
lehet, ha éppen kedve tartja. Az ilyesmihez persze több szabad idő
kellene, mint amennyi neki van és erről az jutott az eszébe, hogy holnap
reggel nyolc órakor már az osztályán kell lennie, tizenegytől egyig a
magánbetegeket kell látogatnia, délután háromtól ötig rendelnie kell és
még az esti órákban is meg kell néznie néhány betegét. – Nos, –
remélhetőleg majd nem az éjszaka kellős közepén hívják el, mint ahogy ma
történt.

Keresztülvágott a Városház téren, amely zavarosan csillámlott, mint
valami barna tó, és betért hazájába, a Józsefvárosba. Messziről tompa,
szabályos lépteket hallott és meglehetős távolban, éppen az egyik
uccasarkon befordulóban, megpillantott egy kis csapat tányérsapkás
diákot, akik, hatan vagy nyolcan, feléje közeledtek. Amikor a
fiatalemberek az egyik uccai lámpa fénykörébe kerültek, a kék
Alemannokra vélt ismerni bennük. Fridolin sohasem tartozott egyik
egyesület kötelékébe sem, de annak idején végigcsinált néhány
kard-menzúrát. Ezzel a diákkori visszaemlékezésével kapcsolatban eszébe
jutottak a vörösdominós nők, akik tegnap este a páholyukba csalták,
aztán faképnél hagyták őt.

A diákok már egészen közel voltak, hangosan beszéltek és vihogtak; –
vajjon nem ismerte-e egyiket vagy másikat a kórházból? De a bizonytalan
világításnál lehetetlen volt az arcvonásaikat pontosan kivenni. Egészen
a falhoz kellett lapulnia, hogy ne ütközzék össze velük; – már
elébevágtak, csak az egyik nyitott télikabátos, hosszú fickó, akinek
balszemét kötés takarta, maradt vissza valamennyire, láthatólag
szándékosan és oldalt kifeszített könyökével megbökte őt.

Szó sem lehetett véletlenségről. Mi baja ennek a kölyöknek, gondolta
Fridolin és önkénytelenül megállott; a másik két lépésnyire ugyancsak
megállt és így egy percig elég közelről egymás szemébe meredtek.
Fridolin azonban hirtelen elfordult és továbbment. Elfojtott nevetést
hallott a háta mögött – kedve lett volna megint megfordulni és a diákot
felelősségre vonni, de valami különös szívdobogást érzett – úgy, mint
egyszer tizenkét vagy tizennégy évvel ezelőtt, amikor valaki hevesen
dörömbölt az ajtaján, éppen akkor, amikor az a jókedvű fiatal lány volt
nála, aki szeretett valami távolélő és valószínűleg egyáltalán nem is
létező vőlegényéről mesélni; de ekkor csak a levélhordó volt az, aki
olyan vésztjóslóan dörömbölt. – És azt érezte, hogy most épúgy kalimpál
a szíve, mint akkor.

Mi ez, kérdezte magától bosszankodva, és most vette észre, hogy kissé
remegnek a térdei. Gyávaság? – Nevetséges, felelte önmagának. Odaálljak
egy részeg diákkal, én, a harmincöt éves ember, gyakorló orvos, nős, egy
gyermek apja! – Kihívás! Tanuk! Párbaj! És a végén az ilyen buta
összeütközés miatt egy vágás a karra? Néhány hétig munkaképtelennek
lenni? – Vagy ha kiütik a szemét? – Sőt, esetleg vérmérgezés? – És nyolc
nap alatt ott van, ahol a Schreyvogelgasse-ban hagyott öreg úr, a barna
flanell ágytakaró alatt! Gyávaság? – Három kard-menzúrát vívott és
egyszer már pisztolypárbaj előtt állott, akkor sem az ő kérésére
intézték el barátságosan az ügyet. Hát a hivatása? Minden oldalról és
minden pillanatban veszély fenyegeti, – erről mindig szeretnek
megfeledkezni.

Mikor is volt csak, hogy egy difteritiszes gyermek az arcába köhögött?
Három vagy négy napja, nem lehet több. Ez mindenesetre sokkal
meggondolandóbb eset volt, mint holmi vagdalkozás. És már egyáltalán nem
is törődött vele többé. Legfeljebb, ha ezzel a fickóval ismét
találkozik, még mindig tisztázni lehet a dolgot. Semmiesetre sem lehet
kötelessége, hogy éjfélkor, amikor valamelyik betegétől jön, vagy amikor
valamelyik betegéhez siet – hiszen ez is épúgy megtörténhetett volna –
nem, igazán nem lehet kötelessége ilyen otromba diákcsínyekre reagálni.
Ha most pédául az a dániai fiatalember kerülne a szeme elé, akivel
Albertina… de nem, hát mi is jut eszébe? Nos – mégis csak éppen olyan,
mintha a szeretője lett volna. Még rosszabb. Igen, bárcsak a szeme elé
kerülne. Ó, az volna az igazi élvezet, ha valahol egy erdei tisztáson
szemben állhatna vele és a pisztolya csövét nekiirányíthatná a síma,
szőkehajú homlokának.

Hirtelen észrevette, hogy már túlment a célján és egy szűk uccába
került, ahol csak néhány kopott uccalány kóborolt éjszakai
férfivadászaton. Kísérteties ez, gondolta a férfi. És emlékezetében a
kéksapkás diákok is hirtelen kísértetiesnek tűntek föl, épúgy, mint
Marianne, meg a vőlegénye, a bácsi, a néni, akiket most képzeletében
összefogva sorbaállított az öreg udvari tanácsos halotti ágya mellé.

Még Albertina is, akit most tisztán látott gondolatban, amint mélyen
alszik, karját a nyaka alá fektetve – még a kislánya is, aki már
összegubózva pihen a kis fehér rézágyacskában; még a pirosarcú nevelőnő
is, bal arcán az anyajeggyel, – mind-mind kísértetieseknek tűntek fel
előtte. És ebben az érzésben, bár kissé megborzongva tőle, volt mégis
valami megnyugtató, mert úgy érezte, hogy ez feloldja őt minden
felelősség, sőt minden emberi kapcsolat alól.

Az egyik kószáló lány megszólította, hogy menjen vele. Csinos, nagyon
sápadt, kifestett szájú és még egészen fiatal teremtés volt. Hallotta a
háta mögött a lány lépteit, majd nemsokára a hangját is: „Nem gyönnél
velem, szép doktor?“

A férfi önkénytelenül hátrafordult.

– Honnan ismersz engem? – kérdezte.

– Nem ismerem én – felelte a lány –, de ebben a kerületben mindenki
doktor.

Gimnazista évei óta nem volt dolga ilyenfajta nővel. Vajjon gyermekkora
tért-e vissza, hogy most vonzotta ez a teremtés? Eszébe jutott egyik
futólagos ismerőse, egy elegáns fiatalember, akiről az a hír járta, hogy
mesébe illő szerencséje van a nőknél és akivel még mint diák egyszer bál
után egy mulatóban üldögélt, aztán, mikor az üzletszerű női vendégek
egyikével eltávozott, Fridolin kérdő pillantására ezt felelte:

– Még mindig ez a legkényelmesebb; – és nem is a legrosszabbak.

– Hogy hívnak? – kérdezte Fridolin.

– Na, hát hogy hívhatnak engem? Természetesen Micinek.

Már meg is fordította a kulcsot a kapuban, belépett és várt Fridolinra,
hogy kövesse.

– Siess! – mondta, amikor a férfi tétovázott. Egyszerre csak ott állott
a lány mellett; a kapu becsapódott mögötte; a lány bezárta a kaput,
meggyujtott egy viaszgyertyát és világította az utat a férfi előtt. –
Megőrültem én? – kérdezte Fridolin.

A szobában petróleumlámpa égett. A lány feljebb csavarta az égő belet:
egész otthonos, csinosan berendezett szoba volt és mindenesetre sokkal
kellemesebb illat terjengett benne, mint például a Marianne lakásában.
Persze – itt nem feküdt semmiféle öreg ember hónapokig betegen… A lány
rámosolygott és tolakodás nélkül közeledett Fridolinhoz, aki azonban
szelíden elhárította. Akkor hellyel kínálta meg a hintaszékben, amelyben
a férfi kényelmesen el is helyezkedett.

– Bizonyára nagyon kifáradt vagy – mondta a lány. Fridolin bólintott. És
a lány, miközben sietség nélkül vetköződött, ezt mondta:

– Persze, persze, az ilyen embernek mennyi rengeteg dolga is van egész
nap. Akkor már a magamfajtának mégis csak könnyebb!

Fridolin észrevette, hogy a lány ajka nincs kifestve, hanem természetes
piros színe van és ezzel kapcsolatban bókot mondott neki.

– Mi a csodának festeném ki magam? – kérdezte a lány. – Már mit
gondolsz, hány éves vagyok?

– Húsz? – találgatta Fridolin.

– Tizenhét – mondta a lány és az ölébe ült. A nyakát átfogta a karjával,
mint egy gyermek.

Kinek jutna eszébe ezen a világon, gondolta a férfi, hogy én most itt
vagyok ebben a szobában? Hát én magam egy órája, vagy csak tíz perce is
lehetségesnek tartottam volna ezt? És – miért? Miért vagyok itt? A lány
ajkával az övét kereste, Fridolin azonban visszahúzódott tőle; a lány
hosszasan, kissé szomorúan nézett rá, aztán lecsúszott az öléből. A
férfinak csaknem rosszul esett a mozdulat, olyan sok vígasztaló
gyöngédséget érzett az ölelésében.

A lány kezébe vett egy háziruhát, amely a vetett ágy szélén hevert;
belébujt és karját keresztbefonta a mellén, úgyhogy most az egész
alakját ruha takarta.

– Így jó lesz? – kérdezte minden gúny nélkül, sőt szinte félénken,
mintha nagyon igyekeznék eltalálni a férfi akaratát. Fridolin alig
tudott felelni.

– Eltaláltad – mondta végül –, valóban nagyon fáradt vagyok és most
nagyon kellemesnek találom, hogy itt üldögéljek a hintaszékben és
pusztán csak hallgassam, amit beszélsz. Olyan kedves, lágy hangod van.
Beszélj csak, mesélj csak valamit.

A lány az ágyon ült és megrázta a fejét.

– Az az egész, hogy félsz – mondta halkan, majd maga elé, alig
hallhatóan: – Kár!

A bankjegyeket, amelyeket a férfi adni akart neki, olyan
határozottsággal utasította vissza, hogy az nem is erőltethette tovább.
Magára kapott egy vékony kék gyapjúsálat, gyertyát gyujtott és
megvilágította az utat a férfinak; lekísérte és kinyitotta neki a kaput.

– Ma már itthon maradok – mondta.

A férfi megfogta a kezét és önkénytelenül kezet csókolt neki. A lány
csodálkozva, szinte ijedten nézett fel rá, aztán zavartan és boldogan
nevetett.

– Mintha valami kisasszony vónék – mondta.

A kapu becsapódott mögötte és Fridolin gyors pillantással emlékezetébe
véste a házszámot, hogy másnap bort és édességeket küldhessen a szegény,
kedves kis teremtésnek.




4.

Odakünn ezalatt még valamivel melegebbre fordult az idő. A langyos szél
besodorta a szűk uccába a nedves rétek és a távoli hegyek tavaszi
illatát. Hát most hová? – gondolta Fridolin, mintha nem is az lett volna
a legtermészetesebb, hogy végre hazamenjen és lefeküdjön aludni. De nem
tudta erre elhatározni magát Milyen hontalannak, milyen kitaszítottnak
tünt fel önmaga előtt az Alemannokkal való visszataszító találkozása
óta… Vagy Marianne vallomása óta?… Nem, még régebben – az Albertinával
folytatott esti beszélgetés óta egyre jobban eltávolodott eddigi élete
megszokott keretétől valami más, távoli, idegen világ felé.

Keresztül-kasul kóborolt az éjszakai uccákon, hagyta, hogy a könnyű,
meleg szél símogassa a homlokát, míg végül elhatározott léptekkel,
mintha valami régóta keresett célhoz ért volna, belépett egy másodrendű
kávéházba, amelynek régimódian barátságos, nem túlságosan tágas és
mérsékelten megvilágított helyiségében e kései órán már csak igen
kevesen voltak.

Az egyik sarokban három úr kártyázott; a pincér, aki addig a játékot
figyelte, lesegítette Fridolinról a bundát, felvette a rendelést és
illusztrált lapokat és néhány esti ujságot tett eléje az asztalra.
Fridolin valami kötelezettségfélét érzett és gyorsan lapozni kezdett az
ujságokban. Itt is, ott is megfogta egy-egy hír a pillantását.
Konstantinápolyban a kisázsiai vasútépítés ügyében konferencia volt,
amelyen Lord _Crawford_ is résztvett. A _Benies és Weingruber_ cég
fizetésképtelenséget jelentett. Ma este hering-falatozás a
Sophie-teremben. Egy fiatal leány, B. Mária, lakik Schönbrunner
Hauptstrasse 28., szublimáttal megmérgezte magát. – Mindezek a tények, a
közömbösek és a szomorúak egyaránt, a maguk száraz hétköznapiságával
valahogy kijózanítóan és megnyugtatóan hatottak Fridolinra. B. Máriát, a
fiatal leányt, sajnálta; szublimát, milyen ostobaság. Ebben a percben,
amikor kényelmesen üldögél a kávéházban, és mialatt Albertina nyaka köré
kulcsolt kezekkel nyugodtan alszik, és miközben az udvari tanácsos már
túljutott minden földi szenvedésen, B. Mária, lakik Schönbrunner
Hauptstrasse 28., irtózatos kínok közt fetreng.

Felpillantott az ujságból. Ekkor vette észre, hogy az egyik szomszédos
asztaltól egy szempár szegeződik rá. Lehetséges volna? _Nachtigall_ –?
Amaz már megismerte őt, örvendezve nyujtotta feléje mindkét kezét és
odajött Fridolinhoz; magas, meglehetős vállas, csaknem esetlen, de még
fiatal férfi volt, hosszú, kissé göndörfürtű, őszülő szőke hajjal és
szőke, lengyel módra lefelé csüngő bajusszal. Nyitott szürke felöltő
volt rajta, ez alatt kissé pecsétes frakk, gyűrött ingmell három hamis
brilliánsgombbal, harmónikásra izzadt gallér és lobogó fehér
selyemnyakkendő. Szemhéjai vörösek voltak, mint aki sokat éjszakázik, de
a szeme vidáman, kékesen csillogott.

– Hát te Bécsben vagy, Nachtigall? – kiáltotta Fridolin.

– Te nem tudod? – mondta Nachtigall lágy, lengyeles kiejtéssel, amelynek
volt egy kis zsidós mellékzamata. – Hogy-hogy, nem tudod? Hiszen éppen
elég híres vagyok. – Hangosan és jóindulatúan felnevetett és leült
Fridolinnal szemközt…

– Hogyan? – kérdezte Fridolin. – Talán titokban sebésztanár lettél?

Nachtigall még hangosabban nevetett:

– Nem hallottál mostan engemet? Éppen most?

– Hogyan hallhattalak volna? – Ahá, igen! – És Fridolin csak most ébredt
tudatára, hogy miközben belépett, de már előbb is, amikor a kávéházhoz
közeledett, valamilyen pincehelyiségből felcsendülő zongorahangokat
hallott. – Hát te voltál? – kiáltott fel.

– Ki lett volna más? – nevetett Nachtigall.

Fridolin bólintott. Természetes, – ez a sajátságos, energikus leütés,
ezek a különös, kissé önkényes, de mégis jóhangzású harmóniák a
balkézzel, ezek mingyárt ismerősnek tüntek előtte.

– Szóval, egészen erre adtad magadat? – mondta.

Még emlékezett rá, hogy Nachtigall az orvosi tanulmányokat a hétéves
késedelemmel letett második sikeres élettani szigorlat után teljesen
abbahagyta. De még ezután is elég hosszú ideig forgolódott a kórházban,
boncteremben, laboratóriumokban és előadótermekben, ahol szőke
művészfejével, mindig gyűrött gallérjával, lobogó és egykor fehér
nyakkendőjével, feltünő és jó értelemben népszerű, sőt mondhatni kedvelt
jelenség volt nemcsak a kollégák, hanem egyes professzorok előtt is.
Mint egy lengyel fészekből való zsidó pálinkamérő fia jött annak idején
otthonról Bécsbe, hogy az orvosi tudományt elsajátítsa. A szűkös szülői
támogatás kezdettől fogva alig jöhetett számításba, de nemsokára
teljesen meg is szünt, ami nem gátolta őt abban, hogy továbbra is el ne
járjon a Riedhofba ahhoz a medikus törzsasztalhoz, amelyhez Fridolin is
hozzátartozott.

A számla kiegyenlítését bizonyos időponttól kezdve mindig egy-egy jómódú
kolléga vállalta magára. Néhanapján ruhákat is ajándékoztak neki, amit ő
épolyan szívesen és minden hamis büszkeség nélkül fogadott.

Már otthon, a kisvárosban is megtanulta a zongorajáték alapelemeit egy
odavetődött zongoristától és Bécsben, mint medikus, egyszersmind a
konzervatóriumba is járt, ahol állítólag sokat ígérő
zongoristatehetségnek tartották. De itt sem bizonyult elég komolynak és
szorgalmasnak ahhoz, hogy rendszeresen tovább képezze magát és nemsokára
már ott tartott, hogy megelégedett az ismerősök körében aratott zenei
sikerekkel, vagy helyesebben azzal az élvezettel, amelyet
zongorajátékával nekik szerzett. Egyideig egy külvárosi tánciskolában
működött, mint zongorakísérő. Egyetemi kollégái és törzsasztaltársai
megpróbálkoztak vele, hogy hasonló minőségben bejuttassák jobb
családokhoz, de ilyen alkalmakkor mindig csak azt játszotta, amihez
éppen kedve volt és csak addig játszott, amíg neki jólesett, ezenfelül a
fiatal hölgyekkel olyan társalgásba elegyedett, amely éppenséggel nem
volt ártatlannak nevezhető és mindezek betetőzéséül többet ivott, mint
amennyit elbírt.

Egyszer egy bankigazgató házában kellett a tánczenét szolgáltatnia. Már
éjfél előtt zavarba hozta az előtte ellibbenő fiatal lányokat
bizalmaskodó és kétértelmű megjegyzéseivel, a hozzájuk tartozó férfiak
között pedig megbotránkozást keltett; erre az jutott eszébe, hogy
belekezdett egy durva kánkánba és öblös basszushangján kétértelmű kuplét
énekelt melléje. A bankigazgató hevesen tiltakozott. Nachtigall, mint
aki boldog vidámsággal van tele, felkelt a helyéről, átölelte a
direktort, aki fölháborodva prüszkölt és noha maga is zsidó volt,
meglehetős paraszti gorombaságot vágott a zongorista szeme közé, amit
Nachtigall haladéktalanul egy hatalmas pofonnal egyenlített ki, – ami
azután nyilvánvalóan végét jelentette annak, hogy a város „jobb
családjainál“ valaha is karriert csinálhasson. Bizalmas körben általában
tisztességesebben tudott viselkedni, bár néha ilyen alkalommal is
előfordult, hogy reggel felé erőszakkal kellett eltávolítani őt a
helyiségből. Másnap reggel azonban az összes érdekeltek elfelejtették
vagy megbocsátották ezeket az incidenseket.

Kollégái már régen befejezték tanulmányaikat, amikor ő egy szép napon
búcsúvétel nélkül eltünt a városból. Néhány hónapon keresztül még jöttek
tőle üdvözletek levelezőlapon különböző orosz és lengyel városokból, sőt
Fridolin, akit Nachtigall mindig különösképpen szívébe zárt, egy ízben
nemcsak üdvözletet, hanem minden további magyarázat nélkül pénztkérő
levelet kapott, mintegy emlékeztetőül arra, hogy Nachtigall a világon
van. Fridolin azonnal elküldte a kért szerény összeget, anélkül, hogy
valaha is köszönetet vagy bárminő más életjelt kapott volna
Nachtigalltól.

Ebben a percben azonban, éjfél után háromnegyed egykor, nyolc év
elmultával, Nachtigall ragaszkodott hozzá, hogy haladéktalanul jóvátegye
ezt a mulasztását és az utolsó fillérig kifizette a tartozását egy
meglehetősen kopott tárcából, amely egyébként tűrhetően duzzadt volt,
úgy, hogy Fridolin a kiegyenlítést jó lelkiismerettel elfogadhatta…

– Szóval jól megy a sorod – mondta mosolyogva, szinte a maga
megnyugtatására.

– Nem panaszkodhatom – válaszolta Nachtigall. Majd Fridolin vállára téve
a kezét, megkérdezte: De most mondd el, hogy kerülsz ide éjnek idején?

Fridolin azzal magyarázta jelenlétét ebben a késői órában, hogy egy
éjszakai beteglátogatás után még erős vágyat érzett, hogy egy csésze
kávét megigyék; de anélkül, hogy tudta volna, miért teszi: elhallgatta,
hogy páciensét már nem találta életben. Aztán egészen általánosságban
beszélt poliklinikai tevékenységéről és megunt prakszisáról és
megemlítette, hogy megnősült, boldog férj és egy hatéves kis leány apja.

Ezután Nachtigall mesélt az életéről. Fridolin helyesen sejtette, éveken
keresztül mint zongorista tengődött minden lehetséges lengyel, román,
szerb és bulgár városban és városkában; Lembergben felesége van négy
gyermekkel – és hangosan nevetett, mintha az valami rendkívül mulatságos
dolog volna, hogy valakinek négy gyermeke legyen, mégpedig valamennyi
Lembergben és valamennyi ugyanattól az asszonytól. Mult ősz óta megint
Bécsben él. A varieté, amelynél szerződésben volt, rövidesen tönkrement;
most a legkülönfélébb helyeken játszik, ahol éppen alkalma van, sokszor
kettőben, háromban is ugyanegy éjszaka, így például itt lenn is, a
pincében, nem valami előkelő lokál, mondta, tulajdonképpen valami
kuglizóféle és ami a közönséget illeti, hát…

– No de ha valakinek négy gyermekről, meg egy asszonyról kell
gondoskodni Lembergben, és megint nevetett, de most már nem olyan
vidáman, mint az előbb. „Néha privát munka is akad“ tette hozzá gyorsan.
És amikor egy emlékeztető mosolygást vett észre Fridolin arcán,
hozzáfűzte: „nem bankigazgatóknál és más eféléknél, nem, hanem
mindenfajta nagyobb, nyilvános és titkos társaságoknál“.

– Titkos társaságoknál?

Nachtigall bárgyú ravaszkodással révedt maga elé: – Most mingyárt
elvisznek egy helyre.

– Hogyan, hát ma még játszol?

– Igen. Ott tudniillik csak kettőkor kezdődik a muri.

– Ez valami nagyon előkelő dolog lehet, – vélte Fridolin.

– Igen is, nem is, – nevetett Nachtigall, de hirtelen megint
elkomolyodott.

– Igen is, nem is? – ismételte Fridolin kíváncsian.

Nachtigall az asztalon keresztül odahajolt hozzá.

– Ma egy privát házban játszom, de hogy kinél, azt nem tudom.

– Ma játszol ott talán először? – kérdezte Fridolin, egyre növekvő
érdeklődéssel.

– Nem, már harmadszor. De ma bizonyosan megint egy másik házban lesz.

– Ezt nem értem.

– Én sem, – nevetett Nachtigall. – Jobban teszed, ha nem kérdezel
semmit.

– Hm, – mondta Fridolin.

– Ó, tévedsz. Nem az, amire te gondolsz. Én már sok mindenféle dolgot
láttam, nem is hinnéd, hogy kisebb városkákban, különösen Romániában, mi
mindent él meg az ember. De ilyesmit… – Kissé félretolta a sárga
ablakfüggönyt, kinézett a uccára és mintegy önmagához beszélve, így
szólt: – Még nincs itt – aztán magyarázkodón fordult Fridolinhoz: –
tudniillik a kocsi. Mindig egy kocsi jön értem, mégpedig mindig egy
másik.

– Egész kíváncsivá teszel, Nachtigall, – mondta Fridolin hűvösen.

– Figyelj ide, – mondta Nachtigall némi vonakodás után. – Ha van valaki
a világon, akinek kívánnám, – de hogyan is lehetne? – majd hirtelen így
szólt: – Van merszed?

– Különös kérdés, – mondta Fridolin egy sértődött diák hangján.

– Nem úgy értem.

– Hát hogy érted tulajdonképpen? Minek kell különös mersz erre az
alkalomra? Hát mi történhetik velem? – Fridolin röviden és megvetően
felnevetett.

– Nekem nem történhetik semmi bajom, legföljebb az, hogy ma utoljára… de
hát ez enélkül is meglehet.

Elhallgatott és a függöny résén keresztül megint kifelé tekintett.

– Nos?

– Mi az? – kérdezte Nachtigall, mintha álmából riadt volna fel.

– Meséld hát tovább. Ha már egyszer belekezdtél… Titkos alakulat? Zárt
társaság? Meghívott vendégek?

– Nem tudom. Legutóbb harminc ember volt ott, első ízben csak tizenhat.

– Valami bál volt?

– Természetes, hogy bál. – Most úgy látszott, mintha megbánta volna,
hogy egyáltalán beszélni kezdett.

– És te szolgáltatod a zenét hozzá?

– Mi az, hogy hozzá? Azt sem tudom, mihez. Csakugyan, nem is tudom. Csak
játszom, csak játszom, bekötött szemmel.

– Nachtigall, Nachtigall, miket mesélsz te itt össze-vissza!

Nachtigall halkan felsóhajt.

– Sajnos, nem tökéletesen bekötött szemmel. Nem kötik be annyira, hogy
semmit sem láthatnék. A szememet borító selyemkendőn keresztül ugyanis
látom a tükörben… – és megint hallgatott.

– Egyszóval, – mondta Fridolin türelmetlenül és megvetően, miközben
különös izgalmat érzett, – meztelen nőszemélyek.

– Ne mondj ilyet, hogy nőszemélyek, Fridolin, válaszolta Nachtigall
szinte sértődötten, ilyen nőket még soha életedben nem láttál.

Fridolin cinikusan köhécselt.

– És mennyi a beléptidíj? – kérdezte fölényesen.

– Jegyre gondolsz, vagy ilyesfélére? Ugyan, mi jut eszedbe!

– Hát hogy lehet mégis bejutni? – kérdezte Fridolin bosszankodva és
idegesen dobolt az asztallapon.

– Tudnod kell a jelszót, az pedig minden alkalommal más és más.

– És mi a mai jelszó?

– Még nem tudom. Csak a kocsistól fogom megtudni.

– Vigyél magaddal, Nachtigall!

– Lehetetlenség. Nagyon is veszélyes volna.

– Egy perccel ezelőtt még neked magadnak is az volt a szándékod… hogy
„kívánod nekem“. Nos, valahogy csak meg lehet csinálni.

Nachtigall figyelmesen végigmérte.

– Így, ahogy most vagy, semmiesetre sem jöhetsz. Mindenki álarcban van,
férfiak is, nők is. Van neked álarcod, vagy más ilyesféle?
Lehetetlenség. Talán egy más alkalommal. Majd kigondolok valamit.

Felfigyelt, megint kipillantott a függönyrésen az uccára és fellélegezve
mondta:

– Itt a kocsi. Agyő.

Fridolin erősen megfogta a karját.

– Így nem szabadulsz meg tőlem. Elviszel magaddal.

– De kollégám…

– Bízd rám a többit. Tudom, hogy „a dolog veszélyes“ – de talán éppen ez
csábít.

– De mondtam már neked – jelmez és álarc nélkül…

– Van még jelmezkölcsönző a világon.

– Egy órakor éjjel?

– Hallgass ide, Nachtigall. A Wickenburgstrasse sarkán van egy ilyen
intézet. Naponta néhányszor látom a cégtábláját, mikor arra járok. És
gyorsan, egyre növekvő izgatottsággal folytatta. Te maradj itt még egy
negyedóráig, én azalatt szerencsét próbálok. A jelmezkölcsönző
tulajdonosa valószinüleg ott lakik a házban. Ha nem – lemondok az egész
dologról. Döntse el a sors. Ugyanabban a házban van egy kávéház is, azt
hiszem Vindobona kávéháznak hívják. Mondd a kocsisnak, hogy valamit a
kávéházban felejtettél, menj be, én az ajtó közelében várok rád, te
gyorsan megmondod a jelszót és megint beszállsz a kocsiba; én, ha
sikerült jelmezt szereznem, beszállok egy másik kocsiba és utánad
hajtatok, a többi aztán majd magától kialakul. A te kockázatodat,
Nachtigall, becsületszavamra, minden körülmények között viselem.

Nachtigall néhányszor megpróbálta, hogy félbeszakítsa Fridolint, de
sikertelenül. Fridolin pénzt dobott az asztalra a pincérnek bőséges
borravaló kíséretében, amit stílszerűnek talált ezen a különös éjszakán
és elsietett. Künn az uccán egy csukott kocsi állott, a bakon talpig
feketében, magas cilinderrel mozdulatlanul trónolt a kocsis – mint egy
halottaskocsi, gondolta Fridolin. Néhány pillanat alatt, futólépésben,
elérte a keresett sarokházat, becsöngetett, megkérdezte a házfelügyelőt,
hogy Gibiser jelmezkölcsönző itt lakik-e a házban, és közben – magának
sem bevallottan – az ellenkezőjét remélte. De Gibiser tényleg ott lakott
az emeleten, a kölcsönzőintézet alatt és úgy látszott, a házmester nem
is csodálkozik különösképpen a késői látogatáson, sőt miután Fridolin
tekintélyes borravalója megoldotta a nyelvét, megjegyezte, hogy most,
farsang idején, elég gyakran megtörténik, hogy ilyen későn éjjel jönnek
emberek jelmezt kölcsönvenni. Lentről világított neki gyertyájával
egészen addig, amíg Fridolin az első emeleten becsengetett. Gibiser úr,
mintha csak az ajtó mögött várakozott volna, maga bocsátotta be: sovány,
csupaszképű, kopasz ember volt; régimódi, virággal kihímzett hálóköntöst
és bojtos török fezt viselt, amelyben olyan volt, mint a színházban a
komikus apa. Fridolin előadta a kívánságát és hangsulyozta, hogy az ár
nem számít nála, amire Gibiser úr csaknem megvetően jegyezte meg: „Csak
annyit kérek, amennyi jár nekem, és nem többet.“

Egy csigalépcsőn keresztül fölvezette Fridolint a raktárba. Mindenütt
érezni lehetett a selyem, bársony, parfüm, por és száraz virág illatát;
a homály köröskörül ezüstös vörösben fénylett; és hirtelen egy csomó kis
lámpa világa csillant fel a nyitott szekrények szűk és hosszú folyosója
között, amelyet a mélyben elnyelt a sötétség. Jobb- és balkéz felé
mindenféle fajta jelmez függött; az egyik oldalon lovagok, apródok,
parasztok, vadászok, tudósok, napkeleti királyok és bolondok sorakoztak;
a másik oldalon udvari dámák, nemesi kisasszonyok, parasztasszonyok,
szobalányok, éjkirálynők. A jelmezek fölött függtek a megfelelő kalapok
is és Fridolinnak az az érzése támadt, mintha akasztott emberek között
sétálna, akik éppen táncra akarják kérni egymást. Gibiser mögötte
lépkedett. – Van valami különleges óhaja, uram? XIV. Lajos? Direktoire?
Ónémet?

– Egy barna barátcsuhára volna szükségem, meg egy fekete álarcra, más
semmire.

Ebben a pillanatban a folyosó végéről üvegcsörömpölés hallatszott.
Fridolin ijedten nézett a jelmezkölcsönző arcába, mint aki azonnali
felvilágosítást vár. Gibiser azonban maga is dermedten állott előtte és
valami eldugott villanycsavar után tapogatott – a következő pillanatban
vakitó világosság öntötte el a folyosót, amelynek végén egy tányérokkal,
üvegekkel és poharakkal megterített kis asztalka vált láthatóvá. A jobb-
és baloldali székről egy-egy vörös talárba burkolózott inkvizitor
emelkedett föl, de ugyanabban a pillanatban egy csinos, ragyogó
leányalak eltűnt valahová. Gibiser sietve odarohant, átnyúlt az asztalon
és egy fehér paróka maradt a kezében, míg ugyanekkor az asztal alól egy
bájos, egészen fiatal lány bújt elő, csaknem gyermek még,
Pierette-kosztümben, fehér selyemharisnyával; és végigfutott a folyosón
egészen Fridolinig, aki kénytelen-kelletlen karjaiba zárta. Gibiser az
asztalra dobta a fehér parókát és jobbról és balról talárjuknál fogva
megragadta az inkvizitorokat. Ugyanekkor odakiáltott Fridolinhoz: –
Fogja meg erősen a lányt, uram! – A kicsike hozzásímult Fridolinhoz,
mintha védelmet várna tőle. Kicsiny, sovány, kipuderezett arcán kis
szépségtapaszok feketéllettek, gyönge kis kebléből rózsa és puder illata
szállott; szemeiből csillogott a jókedv és huncutság.

– Uraim! – kiáltotta Gibiser, – önök itt maradnak addig, amíg át nem
adom önöket a rendőrségnek.

– Mi jut eszébe? – mondták amazok felháborodva és egyértelműen: – Mi
mind a ketten a kisasszony meghívására jöttünk.

Gibiser erre mindkettőjüket elengedte és Fridolin hallotta, amint ezt
mondja nekik: – Erről majd bővebb felvilágosítást kell adniok. Vagy
talán nem látták azonnal, hogy őrülttel van dolguk? – és Fridolin felé
fordul: – Bocsásson meg, uram, ezért az incidensért.

– Ó, nem tesz semmit, – mondta Fridolin. Legszívesebben ott maradt
volna, vagy mindjárt magával vitte volna a kicsikét; bárhová és bármi
történt volna is azután. A lány mintegy megigézve, csábítóan és
gyermekesen nézett fel rá. Az inkvizitorok izgatottan tanácskoztak
egymással a folyosó végében, Gibiser pedig ezzel a szakszerű kérdéssel
fordult Fridolinhoz: – Ön ugyebár egy csuhát óhajt, uram, egy
zarándokkalapot és egy álarcot?

– Dehogy – szólt közbe a Pierette fellángoló szemekkel, –
hermelinpalástot adj ennek az úrnak és vörös selyem zekét.

– Itt maradj mellettem – szólt rá Gibiser és rámutatott egy barna
csuhára, amely egy landsknecht és egy velencei szenátor között lógott. –
Ez a nagyság megfelel önnek, itt van a hozzávaló kalap, vigye gyorsan.

Az inkvizitorok újra életjelt adtak magukról.

– Azonnal bocsásson ki bennünket, Chibiser úr. – Fridolin
elcsodálkozott, hogy franciásan mondták ki Gibiser nevét.

– Szó sem lehet róla, – válaszolt fölényesen a jelmezkölcsönző, –
egyelőre lesznek szívesek megvárni, amíg visszatérek.

Fridolin közben belebújt a csuhába, csomóra kötötte a lelógó övet,
Gibiser egy keskeny létrán állva lenyújtotta neki a fekete,
széleskarimájú zarándokkalapot, ezt Fridolin rögtön a fejébe nyomta.

De minden mozdulata olyan volt, mintha kényszer hatása alatt
cselekednék, mert egyre erősebbé vált benne az az érzés, hogy
ottmaradjon és Pierettet megvédje a fenyegető veszedelemtől. Az
álarcnak, amelyet Gibiser most a kezébe nyomott és amelyet ő azonnal fel
is próbált, valami idegenszerű, kissé kellemetlen parfümszaga volt.

– Te majd előttem mégy – parancsolta Gibiser a kicsikének és a lépcsőre
mutatott. Pierette megfordult, hátrapillantott a folyosó végére és félig
fájdalmasan, félig vidáman búcsút intett a kezével. Fridolin követte a
pillantását; az inkvizitorok már eltűntek, helyettük két karcsú
fiatalember állott ott frakkban és fehér nyakkendővel, de mind a kettő
arcát még elfödte a vörös álarc. Pierette lefelé libegett a csigalépcsőn
és a menetet Fridolin zárta be. Lenn az előszobában Gibiser kinyitott
egy ajtót, amely a belső szobába vezetett és ráförmedt Pierettére: –
Most azonnal lefekszel, elvetemült teremtés, aztán majd beszélgetünk, ha
odafönn az urakkal leszámoltam!

A lány ott állott az ajtóban, fehéren és törékenyen, egy pillantást
vetve Fridolinra és szomorúan megrázta a fejét. Fridolin jobbkéz felé a
nagy fali tükörben megpillantott egy sovány zarándokot, aki nem volt
más, mint ő maga és elcsodálkozott rajta, bár tudta, milyen egyszerű
eszközökkel történt az egész változás.

Pierette eltünt, az öreg jelmezkölcsönző betette mögötte az ajtót. Aztán
kinyitotta a lakás ajtaját és kitessékelte Fridolint a lépcsőházba.

– Bocsásson meg – mondta Fridolin –, de szeretném a tartozásomat ki…

– Csak hagyja, uram, fizetni csak akkor kell, ha visszahozta a holmit;
én megbízom önben.

De Fridolin csak nem tágított a helyéről.

– Ígérje meg, hogy nem fogja bántani ezt a szegény gyermeket!

– Mi köze önnek ahhoz, tisztelt uram?

– Hallottam, amikor a kicsikéről az előbb azt mondotta, hogy őrült, –
most pedig elvetemült teremtésnek nevezte. Mindenesetre feltünő ez az
ellentmondás, ezt nem tagadhatja.

– Nos, uram – válaszolta Gibiser színpadias hangon –, hát vajjon az
őrült nem elvetemült-e isten előtt?

Fridolin undorral megrázkódott.

– Akárhogy is áll az ügy – mondta végül –, jól meg kell fontolnia. Én
orvos vagyok. Holnap majd még beszélünk a dologról.

Gibiser hangtalanul és gúnyosan nevetett. A lépcsőházban világosság
gyúlt ki, az ajtó becsukódott Gibiser és Fridolin között és odabenn
gyorsan rázárták a reteszt. Fridolin, miközben lefelé ment a lépcsőn,
levetette a kalapot, a csuhát és az álarcot, az egészet a hóna alá
gyűrte, a házmester kaput nyitott; az uccán szemközt ott állott a
halottaskocsi, bakján a mozdulatlan kocsissal. Nachtigall éppen el akart
távozni a kávéházból és láthatólag nem túlságos kellemesen érintette,
hogy Fridolin pontosan megjelent.

– Hát csakugyan szereztél magadnak egy jelmezt?

– Amint látod. És a jelszó?

– Mégis ragaszkodol hozzá?

– Föltétlenül.

– Nos – a jelszó: _Dánia_.

– Megőrültél, Nachtigall?

– Miért őrültem volna meg?

– Semmi, semmi. Az idén véletlenül a dán tengerparton nyaraltam. Nos
hát, szállj be a kocsiba, de ne mingyárt, hogy legyen időm ott szemben
egy kocsit szerezni.

Nachtigall bólintott és kényelmesen rágyujtott egy cigarettára. Fridolin
ezalatt sietve átment az ucca túlsó oldalára, kiválasztott egy
kétlovast, és mintha valami tréfáról volna szó, könnyed hangon odaszólt
a kocsisnak, hogy kövesse csak mindenütt a gyászkocsit, amely éppen
akkor indult el előttük.

Végigmentek az Alserstrassen, aztán egy vasúti viadukt alatt áthaladva
kijutottak a külvárosba és tovább hajtottak rosszul világított, kihalt
mellékuccákon keresztül. Fridolin arra az eshetőségre gondolt, hogy
kocsisa elveszítheti az elől haladó kocsi nyomát; de valahányszor csak
kidugta fejét a nyitott ablakon át a természetellenesen meleg levegőbe,
kis távolságban mindig megpillantotta maga előtt a másik kocsit,
amelynek kocsisa magas fekete cilinderével rendületlenül ült a bakon.
Rosszul is végződhetik a dolog, gondolta Fridolin. És közben még egyre
érezte azt a rózsa- és parfőmillatot, amely Pierette kebléből szállt föl
hozzá. Micsoda különös regénybe keveredtem én itt? – kérdezte magától.
Nem kellett volna, sőt talán nem is lett volna szabad elmennem onnan. De
hol is vagyok tulajdonképpen?

Szerény villák között enyhe emelkedéssel vezetett az út. Fridolin úgy
gondolta, hogy itt már kiismeri magát; évekkel ezelőtt, séták alkalmával
már járt erre: minden valószínűség szerint a Galitzin-hegy volt, amelyre
most felkapaszkodtak. Balkéz felé, a mélységben megpillantotta a ködben
úszó és ezernyi fénytől csillogó várost. Hátulról kerékzörejt hallott és
erre kinézett az ablakon hátrafelé. Két kocsi jött mögötte, ami kedvére
való volt, mert így ő sem tűnhetett föl gyanúsnak az elől hajtó kocsis
előtt.

A kocsi erős rándulással hirtelen befordult egy másik útra és most
rácsok és falak közt hajtottak lefelé, mintha csak valami szakadékba
gurultak volna. Fridolinnak eszébe villant, hogy legfőbb ideje volna
kimaszkirozni magát. Levetette a bundáját és belebujt a csuhába,
ugyanazzal a mozdulattal, amivel a kórházi osztályán reggelenként bele
szokott bujni a fehér vászonköpenye ujjaiba; és mint valami megváltó
gondolat, úgy jutott eszébe, hogy ha minden jól megy, már néhány óra
mulva ismét ott lesz, mint minden reggel, betegeinek ágya mellett – ő, a
segítő kezű orvos.

A kocsi megállott. Mi lenne, gondolta Fridolin, ha most egyáltalán ki
sem szállnék, hanem rögtön visszafordulnék? De hová? A kis Pierettehez?
Vagy a Buchfeldgasse-i örömlányhoz? Vagy Mariannehoz, a halott
leányához? Vagy haza? És könnyű borzongással állapította meg, hogy
sehová a világon nem vágyódik most kevésbé, mint éppen haza. Vagy talán
csak azért érezte így, mert az az út tünt neki a leghosszabbnak? Nem,
most már nem lehet meghátrálni, gondolta magában. Megyek tovább az
utamon, ha belehalok is. Ezen a fellengző frázison ő maga is
elmosolyodott, de azért nem volt valami túlságosan derült
kedélyállapotban.

Az egyik kerti kapu tárva-nyitva volt. A halottaskocsi éppen elgördült
onnan még beljebb a mélységbe, vagy a mélységnek látszó ködbe.
Nachtigall tehát már nyilvánvalóan kiszállott. Fridolin gyorsan kiugrott
a kocsiból és meghagyta a kocsisnak, hogy följebb, a kanyarodásnál
várjon rá, amíg visszatér, bármilyen hosszú ideig maradna is távol. És
hogy megnyugtassa, búsásan kifizette előre az egész utat és megígérte,
hogy ugyanennyit kap majd visszafelé is. Közben odaértek azok a kocsik
is, amelyek az övé mögött jöttek. Fridolin még látta, hogy az elsőből
egy lefátyolozott nő szállt ki; de ekkor már belépett a kertbe.

Magára öltötte az álarcot, végigment egy keskeny úton, egészen az
ajtóig, a két ajtószárny föltárult és Fridolin egyszerre egy szűk, fehér
előcsarnokban találta magát. Harmónium-hangok ömlöttek feléje; jobbról
és balról egy-egy barna livrés lakáj állott, szürke álarccal.

– A jelszó? – suttogták mind a ketten.

– Dánia – válaszolta ő.

Az egyik lakáj elvette a bundáját és eltünt vele egy szomszédos
szobában, a másik föltárt előtte egy ajtót, és Fridolin belépett egy
homályosan megvilágított, csaknem sötét terembe, amelynek falait
köröskörül fekete selyemkárpit födte. Egyházi öltözetű maszkok jártak
itt föl és alá, talán tizenhat-húsz ember, szerzetesek és apácák
vegyesen. A harmónium, amely lágy modulációkkal valami olasz templomi
éneket játszott, mintha a magasból szólt volna. A terem egyik sarkában
egy kisebb csoport állott, három apáca és két szerzetesbarát; ezek,
mintegy szándékosan, hol odapillantottak feléje, hol megint elfordultak.
Fridolin észrevette, hogy ő az egyedüli, akin kalap van, lekapta a
zarándokföveget és igyekezett minél elfogulatlanabbul föl-alá járkálni;
az egyik szerzetes elmenőben súrolta a karját és üdvözletképpen feléje
biccentett, de az álarc mögül egy másodpercig éles, kutató pillantás
fúródott Fridolin szemébe. Idegen aromájú, fülledt illatot érzett
mindenfelé, mint a délszaki kertekben. Megint hozzásúrlódott egy kar.
Ezúttal az apácák egyike volt. Mint a többinek, neki is fekete fátyolba
volt burkolva a homloka, feje és válla; és az álarc fekete
selyemcsipkéje alatt vérvörös száj izzott. Hol vagyok? töprengett
Fridolin. Bolondok, vagy összeesküvők között? Talán valamilyen vallásos
szekta gyűlésére kerültem? Hátha Nachtigallt megbízták, vagy
megfizették, hogy egy mit sem sejtő embert hozzon magával, akiből aztán
majd gúnyt űznek? De holmi álarcos tréfához viszonyítva túlságosan
komoly, túlságosan egyhangú és barátságtalan volt az egész dolog. A
harmónium szólamába most egy női hang vegyült, és valami régi olasz
egyházi ária csendült föl a teremben. Mindenki elhallgatott, és úgy
látszott, hogy feszülten figyelnek, még Fridolint is lenyügözte egy
ideig ez a csodálatosan szárnyaló melódia. Hirtelen egy női hang ezt
súgta a háta mögül:

– Ne forduljon meg. Még van ideje, hogy eltünjön innen. Maga nem
tartozik közénk. Ha fölfedezik, vége van.

Fridolin megrázkódott. Egy pillanatig az villant át rajta, hogy
engedelmeskedik a figyelmeztetésnek. De a kíváncsiság, a csábítás és
mindenekfölött a büszkesége erősebb volt, mint a megfontolás. Ha már
ennyire vagyok, gondolta, legyen, aminek lennie kell. És anélkül, hogy
hátrafordult volna, tagadólag intett a fejével.

És a hang tovább suttogott mögötte:

– Nagyon sajnálnám magát…

Most hátrafordult. Megpillantotta a vérvörös szájat, amely a csipkék
közül világított és két homályos szem kapcsolódott az övébe.

– Maradok – mondta olyan heroikus hangon, amely még magának is idegennek
tűnt és megint elfordult a nőtől. Az ének egyre lenyügözőbb lett, a
harmónium már egész máskép szólt, egyáltalán nem templomi módra, hanem
éppen ellenkezőleg, világiasan, tikkadtan, búgva, mint valami orgona; és
Fridolin, amint körülnézett, észrevette, hogy az apácák valamennyien
eltüntek és már csak a szerzetesek vannak a teremben. Ezalatt az
énekhang is átcsapott egy művészien fokozódó trillával a mély
szomorúságból a vidám ujjongásba, a harmónium helyett világiasan és
kihívóan egy zongora szólalt meg; Fridolin azonnal megismerte Nachtigall
vad, izgató játékát; és az imént még nemesen csengő női hang egy végső
durva és érzéki rikoltásban tört ki, amely szinte keresztülfúródott a
mennyezeten és elszállt a végtelenben. Jobbra is, balra is ajtók
tárultak föl, az egyiken át Fridolin felismerte Nachtigall elmosódott
körvonalait a zongora mellett; a szemközti terem azonban vakító fényben
úszott és ott állottak a nők mozdulatlanul, fejük, homlokuk és nyakuk
fekete fátyolba burkolva, arcukon fekete csipkeálarccal, de ezen kívül
teljesen ruhátlanul. Fridolin szemei szomjasan vándoroltak testről
testre, törékenytől buján virágzóig, – de az, hogy ezek a nők
végeredményben mégis rejtélyek maradtak és hogy a fekete álarcokból
érthetetlen talányként villogtak feléje a nagy szemek: a látás
kimondhatatlan kéjét a megkívánás csaknem elviselhetetlen kínjává
változtatta. De a többiek is ugyanazt érezték, amit ő. Az első
elragadtatott felkiáltások után sóhajtások törtek elő, amelyekben
fájdalom rezgett; valakiből felszakadt egy jajszó; – és hirtelen, mintha
valami kergette volna őket, a homályos teremből valamennyien berohantak
a nőkhöz – de többé már nem barátcsuhában, hanem fehér, sárga, kék,
vörös ünneplő lovagöltözetben –, be a másik terembe, ahol őrjöngő,
majdnem gonosz nevetés fogadta őket. Fridolin volt az egyetlen, aki
barátcsuhában maradt és most már kissé félve behúzódott a legtávolabbi
sarokba, Nachtigall közelébe, aki háttal ült. Fridolin jól láthatta,
hogy Nachtigallnak be van kötve a szeme, de egyszersmind azt is látni
vélte, hogyan fúródik pillantása ezen a kötésen keresztül a szemközti
magas tükörbe, amelyben végignézhette a tarka gavallérok és mezítelen
táncosnők forgását.

A nők egyike váratlanul Fridolin mellett termett, és halkan – mert senki
sem beszélt itt hangosan, mintha még a hangok is titkolóznának – ezt
suttogta:

– Miért vagy ilyen egyedül? Miért nem csatlakozol a tánchoz?

Fridolin jól látta, hogy a másik sarokból két lovag élesen szemmel
tartja őt és úgy gyanította, ezt a fiús és karcsú növésű nőt itt azok
küldték hozzá, hogy kifürkéssze és kísértésbe vigye őt. Ennek ellenére
feléje tárta karjait, hogy magához vonja, amikor egy másik nő hirtelen
elvált táncosától és egyenesen Fridolinhoz futott. A férfi rögtön tudta,
hogy ez a nő ugyanaz, aki az előbb figyelmeztette. Az asszony úgy tett,
mintha csak most látná őt meg, és halkan, de mégis annyira kivehetően,
hogy a másik sarokban meg kellett hallaniok, odasúgta neki:

– Hát visszajöttél végre?

Vidáman felnevetett:

– Minden hiába, megismertelek.

Majd a fiús nőhöz fordult:

– Engedd át őt nekem, csak két pillanatra. Akkor aztán megint a tiéd
lehet, ha akarod, egész reggelig.

És valamivel halkabban ezt suttogta neki:

– Hiszen ez ő, igen, ő.

A másik elcsodálkozott:

– Csakugyan – és odalibegett a sarokba a lovagokhoz.

– Ne kérdezz most semmit – szólt Fridolinhoz a nő, aki vele maradt –, és
ne csodálkozz semmin. Megpróbáltam tévútra vezetni őket, de előre
megmondom neked, ezt nem lehet sokáig csinálni. Menekülj, mielőtt még
késő. Már pedig minden pillanatban későn lehet. És vigyázz, hogy ne
kövessenek nyomon. Senkinek sem szabad megtudnia, ki vagy. Abban a
pillanatban örökre vége lenne a nyugalmadnak és életed békességének.
Eredj!

– Viszontláthatlak még téged?

– Lehetetlen.

– Akkor maradok.

Reszketés futott végig a meztelen testen, amely kitárult a férfi előtt,
úgyhogy csaknem eszét vette.

– A játék nem mehet többe, mint az életembe – mondta a férfi – és azt
pedig megéred nekem ebben a pillanatban.

Megragadta a nő kezét és magához igyekezett vonni.

Ő azonban újra, szinte kétségbeesve súgta:

– Eredj!

A férfi nevetett és úgy hallotta a saját szavát, mint ahogy álmában
hallja önmagát az ember.

– Hiszen látom már, hol vagyok. Ti nem csak azért vagytok itt, ti mind,
hogy látástoktól megőrüljön az ember! Te csak tréfálsz velem, hogy
egészen megőrjíts.

– Késő lesz, menj!

De nem akart hallgatni reá.

– Nem volnának itt eldugott kis szobák, ahová elbujhatnának azok a
párok, akik már egymásra találtak? Vagy talán mind, akik itt vannak,
illedelmes kézcsókkal fognak elbúcsúzni egymástól? Nem olyannak
látszanak.

És rámutatott azokra a párokra, akik a zongora őrjöngő hangjaira
eltáncoltak előttük a ragyogó, tükröző világosságú teremben, izzó fehér
testek, amelyek kék, vörös, sárga selyemhez tapadtak. Azt hitte, hogy
most senki sem törődik már vele és az asszonnyal, aki mellette van;
egészen magukra hagyták őket a csaknem teljesen sötét középső teremben.

– Hiú reménység – súgta a nő. – Itt nincs semmi olyasféle szoba,
amilyenről ábrándozol. Ez az utolsó pillanat. Menekülj!

– Gyere velem.

A nő hevesen és lemondóan megrázta a fejét.

Fridolin megint fölnevetett, de nem ismert rá a saját nevetésére.

– Te a bolondját járatod velem. Hát ezek a férfiak és ezek a nők azért
jöttek ide, hogy lángra lobbantsák egymás szenvedélyét és aztán
kielégítetlenül epedjenek el egymásért? Ki tilthatja meg neked, hogy
velem gyere, ha akarsz?

Az asszony mélyet sóhajtott és lehorgasztotta a fejét.

– Ó, most már értem – mondta a férfi. – Ez a büntetése annak, aki
hivatlanul belopózik közétek. Nem is találhattatok ki borzalmasabbat. De
engedd el nekem ezt a bűnhödést. Kegyelmezz. Szabj ki rám valami más
megpróbáltatást. Csak ne ezt, hogy nélküled kelljen elmennem innen!

– Őrült vagy. Én nem mehetek el veled innen – époly kevéssé, mint bárki
mással. És ha valaki megkísérelné, hogy kövessen, eljátszaná az életét,
meg az enyémet is.

Fridolin valósággal megrészegült; nemcsak a nőtől, az illatos testétől,
a vörösen izzó ajkától, nemcsak ennek a teremnek az atmoszférájától és a
titkoktól, amelyek itt körülvették; – részeg és egyben szomjas is volt
ennek az éjszakának az élményeitől, amelyek közül egyik sem fejeződött
be; részeg volt saját magától, a bátorságától, attól a változástól,
amelyet magában belül érzett. És megragadta a fátyolt, amely a nő fejét
burkolta, mintha le akarná tépni.

Az asszony elkapta a kezét.

– Megtörtént egy éjjel, hogy valamelyik férfi tánc közben letépte
egyikünk fátyolát. Erre lerántották róla az álarcot és kikorbácsolták
innen.

– És a nő…?

– Talán olvastad annak a szép, fiatal lánynak az esetét… alig néhány
hete történt… aki az esküvője napján megmérgezte magát.

Fridolin emlékezett a dologra, sőt a lány nevére is. Megmondta a nevet.
Nem az a fejedelmi házból származó leány volt, aki egy olasz herceggel
járt jegyben?

A nő igent bólintott.

Egyszerre csak előttük állott egy lovag, a legelőkelőbb külsejű
mindnyájuk között; az egyetlen, akin fehér ruha volt; és rövid,
udvarias, de egyszersmind parancsoló meghajlással táncra kérte az
asszonyt, aki eddig Fridolinnal beszélgetett. Fridolinnak úgy tünt,
mintha a nő egy pillanatig vonakodott volna. De a lovag már átölelte és
eltáncolt vele a többi párhoz, a kivilágított szomszédos terembe.

Fridolin magára maradt, és ez a hirtelen elhagyatottság úgy érte, mint
valami jeges borzongás. Körülnézett. Úgy látszott, hogy ez az a
pillanat, amikor senki sem törődik vele. Talán ez most az utolsó
lehetőség arra, hogy büntetlenül eltünhessen. Mégis volt valami, ami
szinte lenyügözve ott tartotta a sarokban, ahol – úgy érezte – nem
látják és nem törődnek vele; – volt valami, még pedig az, hogy félt
holmi gyáva és nevetséges visszavonulástól és az, hogy
csillapíthatatlanul és kínlódva vágyódott a csodálatos asszonyi test
után, amelynek illata még ott szállt körülötte; vagy talán az a gondolat
tartotta vissza, hogy mindaz, ami eddig történt, talán csak bátorságának
próbája, amelynek jutalmául az isteni nőt kapja, – maga sem tudta.

Mindenesetre világosan érezte, hogy ezt a feszültséget nem tudja tovább
elviselni, és hogy ennek az állapotnak minden áron véget kell vetnie.
Akármire határozza is el magát, az életébe csak nem kerülhet! Lehet,
hogy bolondok, vagy kéjencek közé került, de semmiesetre sem gazemberek,
vagy gonosztevők közé. Az az ötlete támadt, hogy odamegy hozzájuk,
önként bevallja, hogy belopózott közéjük és lovagiasan rendelkezésükre
áll. Csak így, csak ezzel a nemes akkorddal szabad végződnie ennek az
éjszakának, ha azt akarja, hogy többet jelentsen, mint kísértetiesen
értelmetlen egymásutánját egy csomó kietlen, zavaros és alantas
kalandnak, amelyek közül még egyiket sem élte ki végig. És fellélegezve
már indulni is készült.

Ebben a pillanatban valaki ezt suttogta mellette:

– A jelszót!

Észrevétlenül egy fekete lovag lépett hozzá és mivel Fridolin nem
válaszolt azonnal, mégegyszer megismételte a kérdést.

– Dánia – mondta erre Fridolin.

– Nagyon helyes, uram, ez a bejárat jelszava. De a házi jelszót, ha
szabad kérnem?

Fridolin nem felelt.

jelszót? – hangzott az éles kérdés.

jelszót? – hangzott az éles kérdés.

Fridolin vállat vont. A másik a szoba közepére lépett, felemelte a
kezét, a zongora elnémult, a tánc abbamaradt. Két másik lovag jött oda
hozzájuk, az egyik sárgában, a másik vörösben.

– A jelszót, uram! – mondták egyszerre mind a ketten.

– Elfelejtettem – felelte Fridolin üres mosollyal és egész nyugodtnak
érezte magát.

– Ez az ön baja – mondta a sárgaruhás úr –, mert az itt tökéletesen
mindegy, hogy ön elfelejtette a jelszót, vagy pedig sohasem tudta.

Ekkor már valamennyi férfi-álarcos beözönlött, az ajtókat mindkét
oldalon lezárták. Fridolin egyedül állott ott barátcsuhájban a tarka
lovagok tömegében.

– Le az álarccal! – kiáltották többen egyszerre. Fridolin mintegy
védekezésül előrenyujtotta karjait. Ezerszer rosszabbnak tünt fel előtte
leálcázottnak lenni csupa álarcos között, mint felöltözöttek között
meztelennek. És határozott hangon megszólalt:

– Ha az urak bármelyike jelenlétem által becsületében sértve érzi magát,
kijelentem, hogy hajlandó vagyok neki a szokásos módon elégtételt adni.
De álarcomat csak abban az esetben teszem le, ha önök, uraim,
valamennyien szintén leteszik.

– Nem elégtételről van most szó – szólalt meg a vörösbe öltözött lovag,
aki eddig hallgatott –, hanem bűnhődésről.

– Le az álarccal! – kiáltotta valaki éles, kellemetlen hangon, amely
Fridolint egy tiszt kommandójára emlékeztette. – Majd a szemébe, nem
pedig az álarcába mondjuk önnek, hogy mi vár önre.

– Nem veszem le – mondta Fridolin még élesebb hangon –, és jaj annak,
aki megpróbál hozzám nyulni.

Egy kéz hirtelen az arca felé kapott, nyilván azért, hogy letépje róla
az álarcot, amikor hirtelen föltárult az egyik ajtó és ott állott egy
nő, – Fridolinnak nem lehetett kétsége arról, hogy kicsoda –
apácaöltözetben, úgy, amint először látta. Mögötte, a kivilágított
teremben megpillantotta a többi nőt, meztelenül és eltakart arcokkal,
egymáshoz símulva, némán, mint egy megriadt kis csapat. De az ajtó
azonnal ismét bezárult.

– Engedjétek el – mondta az apáca –, kész vagyok őt kiváltani.

Rövid és mély hallgatás állott be, mint amikor valami szörnyű dolog
történik; majd a fekete lovag, aki először kérdezte Fridolintól a
jelszót, ezekkel a szavakkal fordult az apácához:

– Tudod, mit veszel ezzel magadra.

– Tudom.

Megkönnyebbülés futott át a termen.

– Ön szabad – mondta a lovag Fridolinnak –, sértetlenül elhagyhatja a
házat, de őrizkedjék attól, hogy titkainkat tovább is kutassa, aminthogy
ebben reménykedett, amikor belopózott közénk. Ha megkísérli, hogy
valakit nyomunkra vezessen, akár sikerül, akár nem – ön elveszett!

Fridolin mozdulatlanul állott.

– Hogyan fog ez a hölgy kiváltani engem? – kérdezte.

Nem kapott feleletet. Néhányan az ajtóra mutattak, annak jeléül, hogy
azonnal távozzék.

De Fridolin csak a fejét rázta.

– Csináljanak velem, uraim, amit akarnak, de azt nem fogom tűrni, hogy
más emberi lény bűnhődjék helyettem.

– Ennek a nőnek a sorsán ön már úgysem segíthet – mondta a feketeruhás
lovag most már egész szelíden. – Ha itt valaki ígéretet tesz, az nem
hátrálhat meg többé.

Az apáca, mintegy megerősítésül, lassan bólintott.

– Menj! – mondta Fridolinnak.

– Nem – felelte ő még emeltebb hangon. – Az életnek nincs többé értéke
számomra, ha nélküled kell innen elmennem. Nem kérdezem, honnan jöttél,
ki vagy? És önöknek, ismeretlen uraim, mit jelent az, hogy ezt a
farsangi komédiát, még ha komoly véget szántak is neki, végigjátsszák-e,
vagy sem. Akárkik legyenek is önök, uraim, bizonyára van még egy külön
életük is ezen kívül. Én azonban nem játszom semmiféle komédiát, még
ezen a helyen sem, és ha kénytelenségből mostanáig játszanom is kellett,
most abbahagyom. Úgy érzem, hogy sorsom olyan irányba fordult, amelynek
semmi köze többé ehhez az álarcosdihoz, én tehát megmondom a nevemet,
leteszem az álarcot és minden következményt magamra vállalok.

– Őrizkedj ettől! – kiáltott fel az apáca –, tönkretennéd magadat,
anélkül, hogy engem megmenthetnél! Eredj!

Azzal a többiekhez fordult:

– Itt vagyok, csináljatok velem, amit akartok – mindannyian!

A fekete ruha mintegy varázsérintésre lehullott róla és ott állott
fénylő fehér testével, aztán a fátyol után kapott, amely homlokát, arcát
és nyakát borította, és egy csodálatos, kerek mozdulattal leoldotta. A
fátyol a földre hullott és fekete haja elborította vállait, keblét és
csípőjét, – de még mielőtt Fridolin megpillanthatta volna arcvonásait,
ellenállhatatlan karok ragadták meg és az ajtóhoz tuszkolták; a
következő pillanatban már künn volt az előcsarnokban, az ajtó bezárult
mögötte, egy álarcos lakáj előhozta a bundáját, rásegítette, és a kapu
szinte önmagától kinyílt előtte. Tovább sietett, mintha valami
láthatatlan hatalom űzné, már künn volt az uccán, a fény kialudt
mögötte; körülnézett: némán terpeszkedett a ház lefüggönyözött
ablakaival, amelyekből nem szűrődött ki egyetlen fénycsepp sem. Csak
mindent pontosan meg tudjak jegyezni magamnak, gondolta mindenekelőtt.
Újra meg kell találnom ezt a házat, a többi aztán majd magától kialakul.

Éjszaka sötétlett körülötte; kis távolságra, ott, ahol a kocsisnak
kellett rá várakoznia, vörhenyes fénnyel pislogott egy uccai lámpa. Az
ucca mélyéből, mintha csak hívta volna, előrobogott a gyászkocsi. Egy
szolga kinyitotta előtte a kocsiajtót.

– Nekem is van kocsim – mondta Fridolin. De a szolga tagadólag intett a
fejével. – Ha már elment volna, akkor gyalog megyek vissza a városba.

A szolga olyan parancsoló kézmozdulattal válaszolt, ami kizárt minden
ellenkezést. A kocsis cilindere mint nevetséges hosszú kürtő sötétlett
az éjszakában. A szél erősen fújt és az égen csak úgy repültek az
ibolyakék felhők. Fridolin eddigi tapasztalatai után nem kételkedett
benne, hogy nem tehet mást, minthogy beszáll a kocsiba, amely aztán
abban a pillanatban meg is indult vele.

Fridolinban égett az elhatározás, hogy amint módjában lesz, minden
veszély ellenére megpróbál világosságot deríteni erre a kalandjára. Az
volt az érzése, hogy egész életének nincs többé a legparányibb értelme
sem, ha nem sikerül ismét megtalálnia ezt a rejtélyes asszonyt, aki most
adja meg az ő megmentése árát. Hogy milyen árat fizet, nem volt nehéz
kitalálni. De mi oka lehetett rá, hogy feláldozza magát? Áldozat?
Egyáltalán kérdés, asszony-e és áldozatot jelent-e számára az a
büntetés, amely rá vár és amelyet magára vett? Ha már ott volt, abban a
társaságban – és valószínűleg nem most volt ott először, olyan
beavatottnak mutatkozott a ceremóniákban – mit számított neki, hogy
valamelyik lovagé, vagy akár mindannyiuké legyen? Egyáltalán, lehetett
ez más, mint örömlány? Lehettek ott a többi nők mások? Nem,
kétségenkívül – örömlányok. Még akkor is, ha ezen a céda életen kívül
még egy másik, úgynevezett polgári életet éltek.

Mindaz, amit most átélt, valószínüleg valami becstelen tréfa volt, amit
megengedtek maguknak vele szemben. Tréfa, amelyet már jól
előkészítettek, sőt lehet, hogy be is tanultak arra az esetre, ha
egyszer valami hivatlan vendég lopózna be közéjük. És mégis, ha megint
visszagondolt erre a nőre, aki őt kezdettől fogva figyelmeztette, aki
kész volt érte bűnhődni, úgy érezte, hogy volt a hangjában, a
magatartásában, a meztelen teste királynői nemességében valami, ami nem
lehetett hazugság.

Vagy csak Fridolin váratlan megjelenése hatott csodaként és ez idézte
fel ezt a változást? Azok után, amik ezen az éjszakán történtek vele,
nem tartott lehetetlennek ilyen csodát; de ez a gondolat ment volt
minden buta elbizakodottságtól. Talán vannak órák, éjszakák, gondolta,
amikor ilyen rejtélyes és ellenállhatatlan varázserő árad ki olyan
férfiakból is, akik rendes körülmények között nincsenek különösebb
hatással a nőkre.

A kocsi még egyre dombnak haladt és ha jó úton jár, már rég be kellett
volna fordulnia az országútra. Vajjon mit akarnak vele? Hová viszi ez a
kocsi? Talán még folytatása is van a komédiának? Ugyan milyen folytatása
lehet? Vagy most jön a magyarázat? Boldog viszontlátás egy másik helyen?
Jutalom a derekasan kiállott próbáért, felvétel a titkos társaságba?
Zavartalan boldogság a felséges apáca karjaiban?… A kocsi ablaka fel
volt húzva; Fridolin ki akart nézni, de nem lehetett átlátni az üvegen.
Ki akarta nyitni az ablakot, de lehetetlen volt, jobbra is, balra is; és
épilyen átláthatatlan és épilyen gondosan zárt volt az üvegfal is, amely
őt a kocsis bakjától elválasztotta. Kopogott az üvegtáblán, kiabált,
ordított, de a kocsi csak haladt tovább.

Megpróbálta mind a két oldalon kinyitni a kocsi ajtaját, de azok sem
nyíltak; újra kiáltott, de hangját elnyelte a kerekek zörgése és a szél
sivítása. A kocsi most zötyögni kezdett, egyre sebesebben rohant lefelé
a lejtőn és Fridolin, akit gyötört a nyugtalanság és a félelem, már azon
gondolkodott, hogy öklével zúzza szét az egyik vak ablakot, amikor a
kocsi hirtelen megállott. Mind a két ajtó, akárcsak gépezetre járt
volna, egyszerre kinyílott, mintha gúnyosan választást kínáltak volna
Fridolinnak jobbra is, balra is. Kiugrott a kocsiból, az ajtók megint
becsukódtak és anélkül, hogy a kocsis a legkisebb figyelmre méltatta
volna Fridolint, a kocsi elrobogott a szabad mezőn keresztül bele az
éjszakába.

Az ég elborult, a felhők egymást kergették, a szél süvített és Fridolin
ott állott a hóban, amely gyér világosságot szórt köröskörül. Ott állott
egész egyedül, barátcsuhája fölött a nyitott bundával, fején a
zarándok-kalappal és elég kényelmetlenül érezte magát. Tőle kis
távolságra húzódott a széles országút. Zavarosan pislákoló lámpák hosszú
sora jelezte az irányt a város felé. Fridolin, hogy az utat megkurtítsa,
egyenesen átvágott a behavazott és kissé lefelé lejtősödő földeken
keresztül, csak hogy minél hamarább emberek közé jusson.

Egészen átnedvesedett a cipője, mire beért egy keskeny, alig világított
kis uccácskába; előbb magas palánkok között haladt, amelyek nyikorogtak
a szélviharban; a következő saroknál befordult egy valamivel szélesebb
uccába, ahol nyomorúságos apró házak váltakoztak üres telkekkel.
Valamelyik toronyóra hajnali hármat harangozott. Egy ember jött szembe
Fridolinnal, rövid kiskabátban, kezét a nadrágzsebébe süllyesztve, fejét
vállai közé húzva és mélyen a szemébe nyomott kalappal. Fridolin
védekező állásba helyezkedett, mintha támadást várna, de a csavargó
váratlanul megfordult és elfutott. Mit jelent ez? – töprengett Fridolin.
Aztán ráeszmélt, hogy elég barátságtalan külseje lehet; levette fejéről
a papkalapot, és begombolta a bundáját, amely alatt a barátcsuha a
bokáját súrolta. Megint befordult egy uccasarkon; külvárosi főútvonalra
jutott; egy falusiasan öltözött ember ment el mellette és köszönt neki,
ahogyan egy papot szokás köszönteni.

Az egyik lámpás fénye ráesett egy sarokház uccajelzőtáblájára.
Liebhartstal, – olvasta; nem volt tehát messze attól a háztól, amelyet
alig egy órája hagyott el. Egy pillanatig elfogta a kísértés, hogy
visszamenjen és a ház közelében várja meg a további eseményeket. De
rögtön elállott ettől a szándékától, mert arra gondolt, valami veszélyes
kalandba keveredhetnék, anélkül, hogy közelebb juthatna a rejtély
megfejtéséhez. Arra gondolt, mik történhetnek éppen most a villában, és
ez a gondolat haraggal, kétségbeeséssel, szégyenkezéssel és aggodalommal
töltötte el. Ez a lelkiállapot annyira elviselhetetlen volt, hogy
Fridolin csaknem sajnálta, hogy az a csavargó, akivel az imént
találkozott, meg nem támadta és most nem hever bordájába szúrt késsel
valamelyik palánk mellett abban az elhagyatott uccában.

Legalább végre valami értelme lett volna ennek az éjszakának értelmetlen
és mindegyre félbeszakított kalandjaival. Így hazatérni, ahogy most
akart, valósággal nevetségesnek tünt előtte. De még semmi sem volt
elveszve. Holnap is van még nap. Megfogadta, hogy nem nyugszik addig,
amíg meg nem találja azt a gyönyörű asszonyt, akinek vakító meztelensége
valósággal megbabonázta. És most először jutott eszébe Albertina, – de
valahogy olyanféleképpen, mintha most előbb még őt is meg kellene
hódítania és mintha addig nem lehetne az övé, amíg mindegyik nővel,
akivel ma este összetalálkozott, a meztelen asszonnyal, Pierettel,
Marianne-nal és a szűk uccában lakó örömleánnyal meg nem csalja. És nem
kellene-e előbb kinyomoznia azt a szemtelen diákot, aki beléje kötött,
hogy kardra, vagy talán még inkább pisztolyra kihívja? Hát mindig csak
kötelességből, mindig csak önfeláldozásból tegye kockára az életét az
ember, és sohasem szeszélyből, szenvedélyből, vagy egyszerűen csak
azért, hogy a Sorsot megkísértse?

Megint az jutott eszébe, hogy minden valószínűség szerint már magában
hordja egy halálos betegség csíráit. Nem volna nevetségesen ostoba
dolog, hogy valaki azért haljon meg, mert egy difteritiszes gyermek az
arcába köhögött? Talán már beteg is volt? Lehet, hogy ebben a
pillanatban otthon fekszik az ágyában – és mindaz, amiről azt hiszi,
hogy átélte, csak puszta delirium…

Fridolin kimeresztete a szemét, ahogy csak tudta, végigsimította arcát
és homlokát és megtapintotta az érverését. Alig gyorsabb a rendesnél.
Minden a legnagyobb rendben. Tökéletesen öntudatnál van.

Tovább haladt az úton a város felé. Néhány vásárra igyekvő kocsi jött
mögötte, majd elzörögtek mellette; egyre gyakrabban tűntek fel szegényes
öltözetű emberek, akik számára már most kezdődött a nap. Az egyik
kávéházi ablak mellett egy asztalnál, amely fölött egy gázlámpa
világított, egy kövér ember ült sállal a nyaka körül és fejét a
tenyerébe támasztva aludt. A házak még sötétek voltak, csak néhány
magányos ablakban volt világosság. Fridolin szinte érezte, hogy ébrednek
lassanként az emberek, úgy tünt neki, mintha látná, hogyan nyújtóznak
ágyukban és hogyan készülődnek szegény és örömtelen napi életükre. Reá
is várt a nap, de nem oly szegényen és örömtelenül. És különös
szívdobogással hirtelen örvendezve gondolt rá, hogy néhány óra mulva
fehér vászonköpenyben már ott fog járkálni a betegei ágya között. A
legközelebbi saroknál egyfogatú állott, a kocsis aludt a bakon, Fridolin
felköltötte, megmondta neki a lakása címét és beszállott a kocsiba.




5.

Reggeli négy óra volt, amikor fölment a lakása lépcsőjén. Legelőször is
rendelőjébe ment, a jelmezruhát gondosan elzárta egy szekrénybe és mivel
lehetőleg nem szerette volna Albertinát felkölteni, levetette cipőjét és
ruháját, még mielőtt belépett volna a hálószobába. Óvatosan felgyujtotta
az éjjeliszekrénye ernyős lámpáját. Albertina nyugodtan aludt, karjait a
nyaka alá kulcsolva és ajkai, amelyek körül fájdalmas ráncok húzódtak,
félig nyitva voltak: ezt az arcot nem ismerte Fridolin. Odahajolt a
homloka fölé, amely azonnal, mintha csak valaki megérintette volna,
ráncokba szaladt és vonásai különös módon eltorzultak; és hirtelen, még
álmában oly élesen felkacagott, hogy Fridolin megrémült. Aztán újra
fölnevetett, mintegy feleletképpen valamire, de teljesen idegen és
majdnem borzongató nevetéssel. Fridolin egyszer-kétszer erősen
rákiáltott. Erre kinyitotta a szemét és lassan, fáradtan, tágrameredt
pillantással bámult rá, mintha nem ismerné meg.

– Albertina! – kiáltott rá a férfi harmadszor is. Úgy látszott, hogy
csak most tér magához. A védekezés, a félelem, sőt a rémület kifejezése
ült a szemében. Értelmetlenül, majdnem kétségbeesetten nyujtotta ki maga
elé a karját és szája azonmód nyitva maradt.

– Mi történt veled? – kérdezte Fridolin elfuló lélekzettel. Majd amikor
az asszony még mindig rémülten meredt rá, mintegy megnyugtatásul
hozzátette: – Én vagyok itt, Albertina. – Az asszony mélyen
fellélegzett, mosolyogni próbált, karját a takaróra ejtette és valami
nagyon idegen hangon kérdezte: – Már reggel van?

– Nemsokára, – válaszolta Fridolin. – Négy óra mult. Éppen az imént
jöttem haza. – Az asszony nem felelt, ő pedig folytatta: – Az udvari
tanácsos meghalt. Már haldokolt, amikor odaértem – és természetesen nem
hagyhattam rögtön magukra a hozzátartozóit.

Albertina bólintott a fejével, de látszott rajta, hogy sem nem hallja,
sem nem érti, amiket mond; szinte rajta keresztül meredt el a levegőbe
és a férfinek az az érzése támadt, – bármilyen képtelenségnek tűnt is
már abban a pillanatban a gondolat, – hogy Albertina mindenről tud, amit
ő ezen az éjszakán átélt. Lehajolt hozzá és megsimogatta a homlokát. Az
asszony alig észrevehetően megborzongott.

– Mi történt veled? – kérdezte újra a férfi.

Az asszony a fejét rázta, ő pedig most a haját simogatta. – Mi történt
veled, Albertina?

– Álmodtam, – válaszolta az asszony idegenül.

– Mit álmodtál? – kérdezte ő szelíden.

– Ó, annyi mindenfélét! Már nem is tudok pontosan visszaemlékezni.

– Talán mégis…

– Olyan zavaros volt – és én most olyan fáradt vagyok. Te is fáradt
lehetsz.

– Egyáltalán nem vagyok fáradt, Albertina, nem is fogok tudni aludni.
Hiszen tudod, ha ilyen későn jövök haza… tulajdonképpen az volna a
legokosabb, ha rögtön az íróasztalhoz ülnék… különösen így reggel… –
Majd félbeszakította a gondolatmenetét. – De nem mesélnéd el inkább az
álmodat? – És kissé kényszeredetten mosolygott.

– Mégis csak feküdj le egy kicsit, – mondta a nő.

Egy ideig tétovázott, aztán mégis csak teljesítette a kívánságát és
elnyújtózott mellette. De óvakodott attól, hogy hozzáérjen. Közöttünk
van a kard, emlékezett vissza arra a tréfás megjegyzésre, amelyet
hasonló alkalommal tett egyszer. Mind a ketten hallgattak, nyitott
szemekkel feküdtek egymás mellett és mindegyik érezte, milyen közel és
mégis milyen távol van a másik. Kis idő mulva Fridolin felkönyökölt és
hosszasan nézte a feleségét, mintha többet is láthatna belőle, mint az
arca körvonalait.

– Mondd el az álmodat! – szólalt meg újra hirtelen és úgy látszott,
mintha Albertina csak erre a felszólításra várt volna. Odanyujtotta a
kezét Fridolinnak; a férfi megfogta a kezet és megszokott mozdulattal,
inkább szórakozottságból, mint gyöngéden átkulcsolta vékony ujjait. És
az asszony elkezdte:

– Emlékszel még a wörthi tó mellett a kis villában arra a szobára, ahol
a szüleimmel laktunk azon a nyáron, amikor eljegyeztük magunkat?

A férfi bólintott.

– Az álom ugyanis úgy kezdődött, hogy én, nem tudom már honnan, beléptem
ebbe a villába – mint egy színésznő a színpadra. Csak annyit tudtam,
hogy szüleim úton vannak és engem egyedül hagytak. Ezen csodálkoztam is,
mert másnapra volt kitűzve az esküvőnk. De a menyasszonyi ruhám még nem
volt otthon. Vagy talán mégis tévedtem? Kinyitottam a szekrényt, hogy
meggyőződjem róla, de a menyasszonyi ruha helyett egész halom más ruha
függött ott, nem is ruhák voltak, inkább jelmezek, színpadiasak,
díszesek, napkeletiek. Melyiket vegyem fel az esküvőre? – tünődtem. De
ekkor a szekrény hirtelen bezárult, vagy eltűnt, már nem tudom. A
szobában egész világos volt, de az ablakon kívül sötét éjszaka…
Egyszerre csak ott állottál előttem, gályarabok eveztek oda veled, még
láttam őket eltűnni a homályban.

– Díszes ruha volt rajtad, csupa arany és selyem, az oldaladon egy ezüst
láncon tőr függött és kiemeltél engem az ablakon. Rajtam is most már
pompás ruha volt, mint egy hercegnőn és mind a ketten ott állottunk künn
a szabadban, a derengésben és a finom szürke felhő a lábunk alatt
szállott. A jólismert vidék volt: ott volt a tó, előttünk a hegység, még
a kis falusi házikókat is láttam, olyanok voltak, mintha egy
játékdobozból vették volna elő őket. Mi ketten azonban, te meg én, mi
ketten lebegtünk, nem is lebegtünk: röpültünk a felhők felett és én ezt
gondoltam: Ez tehát a mi nászutunk. Nemsokára azonban már nem
szállottunk, hanem egy hegyi úton mentünk fölfelé, tudod, az
Erzsébethegyre és egyszerre csak már magasan fenn voltunk a hegyek közt,
valami tisztásfélén, amelyet három oldalról az erdő vett körül, míg a
háttérben egy meredek sziklafal kapaszkodott az égnek. A csillagos ég
felettünk olyan kék és széles volt, amilyen nincs is a valóságban és ez
volt a nászágyunk mennyezete. Te átöleltél engem és nagyon, nagyon
szerettél…

– Remélhetőleg te is engem, – mondta Fridolin alig észrevehető gonosz
mosollyal.

– Azt hiszem én még sokkal jobban szerettelek, – válaszolta Albertina
komolyan. – De, – hogy magyarázzam meg neked, – a legodaadóbb ölelések
ellenére is a gyöngédségünk fájdalmas volt, mintha előre megéreztük
volna a reánkváró szenvedéseket. Egyszerre csak reggel lett. Tarka és
napfényes volt a mező, az erdő köröskörül harmattól nedves és a
sziklafalon napsugarak táncoltak. De nekünk kettőnknek már vissza
kellett mennünk a világba, az emberek közé; már itt volt a végső
pillanat az indulásra. De ekkor valami rettenetes történt. A ruháink
eltűntek. Borzalom fogott el, amelynek nem ismerem mását, a legteljesebb
megsemmisüléssel határos égő szégyent éreztem, egyúttal pedig haragot is
ellened, mintha egyedül te lettél volna az oka ennek a
szerencsétlenségnek, – és ez a rémület, szégyen és harag olyan hevesen
élt bennem, amilyet még sohasem éreztem éber állapotban. Te azonban
bűnösséged tudatában elrohantál, úgy amint voltál meztelenül, hogy
lemenj a hegyről és ruhát szerezz. És amint te eltűntél, egyszerre egész
jókedvű lettem.

– Nem sajnáltalak téged, nem is aggódtam érted, egyszerűen csak örültem,
hogy egyedül vagyok; boldogan körülszaladgáltam a réten és énekeltem:
azt a táncmelódiát, amelyet az álarcosbálon hallottunk. A hangom
csodálatosan csengett és azt kívántam, bárcsak ott lenn a városban is
meghallanák. Ezt a várost nem láttam, de _tudtam_, hogy van. Ott feküdt
mélyen alattam és magas fal vette körül; egész fantasztikus volt ez a
város, nem is tudom leírni neked. Nem éppen keleties, nem is ó-német és
mégis hol az egyik, hol a másik; mindenesetre valami régen és örökre
elsüllyedt város volt. Én azonban hirtelen elterültem a réten a
napfényben, – sokkal szebb voltam, mint valaha is – valóságban, – és
ahogy ott feküdtem, egyszerre kilépett az erdőből egy úr, egy fiatal
ember, világos divatos öltözetben; ahogy most visszaemlékszem,
körülbelül olyan volt, mint az a dán férfi, akiről tegnap beszéltem
neked. Ő csak ment a maga útján; nagyon udvariasan köszönt, mikor
elhaladt előttem, de nem törődött velem tovább, hanem egyenesen odament
a sziklafalhoz és figyelmesen nézegette, mintha azon gondolkozott volna,
hogyan lehetne azon felkapaszkodni. De ugyanakkor téged is láttalak.

– Te besiettél az elsüllyedt városba, házról házra, boltról boltra
jártál, egyszer lugasok alatt, egyszer meg valami török bazárfélében és
megvetted nekem a leggyönyörűbb dolgokat, amiket csak találtál: ruhát,
fehérneműt, cipőt, ékszert; – és mindezt beletetted egy kis sárga
kézitáskába, amelybe mindezek könnyen belefértek. De az egész idő alatt
folyton a nyomodban volt egy embertömeg, amit én nem láttam, csak tompa
és fenyegető üvöltésüket hallottam. És ekkor megint megjelent a másik, a
dán, aki az előbb megállott a sziklafal előtt. Megint az erdő felől
közeledett felém, – és én tudtam, hogy közben már körüljárta az egész
világot. Más alakja volt, mint előbb, de mégis ugyanő volt. Éppen úgy,
mint legelső ízben, megállott a sziklafal előtt, megint eltűnt, aztán
újra kijött az erdőből, megint eltűnt, megint kijött az erdőből; ez így
ismétlődött kétszer, háromszor, százszor. Mindig ugyanaz volt és mégis
mindig más, mindig köszönt, valahányszor elment mellettem, végre azonban
megállott előttem és fürkészve nézett rám; én csábítóan ránevettem, úgy
ahogy még soha életemben, erre utánam nyult, én menekülni akartam, de
nem tudtam többé, – és ekkor odaroskadt mellém a mező füvére…

Elhallgatott. Fridolinnak kiszáradt a torka és a szoba félhomályában
észrevette, hogy Albertina is kezébe temeti az arcát.

– Nagyon érdekes álom, – mondta. – Már vége van? – És mivel az asszony
tagadólag intett, így szólt: – Akkor hát meséld tovább.

– Ez nem olyan könnyű, – kezdte újra az asszony. – Ezeket a dolgokat
tulajdonképpen nem is lehet szavakkal kifejezni. Tehát – az volt az
érzésem, mintha számtalan napot és éjszakát éltem volna át, nem volt
többé sem idő, sem tér, már az az erdő és szikla közé ékelt tisztás sem
volt többé, ahol az előbb voltam, hanem valami széles, végtelen
messzeségbe húzódó, virágoktól tarka síkság, amely minden oldalon a
látóhatárba veszett. Én akkor már régen, – milyen különös ez a „régen“,
– nem voltam többé egyedül ezzel az emberrel a réten. De hogy rajtam
kívül még tíz, vagy száz, vagy ezer pár volt-e ott, hogy láttam-e őket,
vagy sem, hogy csak azé az egy emberé voltam-e, vagy másé is, most már
nem tudnám megmondani. De a félelemnek és a szégyennek az az érzése,
amely minden éber elképzelésen túl van, bizonyára nincs meg tudatos
énünkben.

Aminthogy nincs meg a felszabadulásnak, a megváltásnak az a boldogsággal
határos érzése sem, amelyet ebben az álomban éreztem.

– Közben nem volt egyetlen pillanat sem, amikor ne tudtam volna rólad.
Igen, láttalak, láttalak, amikor a katonák megragadtak téged, azt
hiszem, papok is voltak köztük; valaki, egy óriás termetű ember,
megkötözte a kezeidet és én tudtam, hogy ki fognak végezni téged. Minden
részvét, minden borzadás nélkül tudtam ezt, szinte csak úgy távolból.
Ekkor bevittek téged egy udvarba, valami várudvarfélébe. És te ott
állottál hátrakötött kezekkel, meztelenül. És éppen úgy, ahogy én
láttalak téged, noha másutt voltam, épúgy láttál te is engem, láttad azt
a férfit, aki a karjaiban tartott engem és láttad a többi párt is, a
meztelenségnek azt az áradatát, amely körülöttem örvénylett és amelynek
én, meg az a férfi, aki átölelt, egyformán csak egyik hulláma voltunk.
Mialatt te a várudvarban álltál, az egyik magas, csúcsíves ablakban
vörös függönyök között megjelent egy fiatal asszony, diadémmal fején és
bíborpalástban. Ez volt az ország fejedelemnője.

– Szigorú és kérdő pillantással nézett le rád. Te egyedül állottál; a
többiek, ahányan csak voltak, mind félrehúzódtak egészen a falakig és én
hallottam gonosz, fenyegető súgás-búgásukat. Ekkor a fejedelemasszony
kihajolt a mellvéden. Csönd támadt és a fejedelemasszony jelt adott
neked, mintha azt parancsolná, hogy menj fel hozzá és én tudtam, hogy ő
akár kész megkegyelmezni neked. De te nem vetted észre a tekintetét,
vagy nem akartad észrevenni. Egyszerre azonban, még mindig összekötözött
kezekkel, de már valami fekete köpenybe burkolva, mégis ott álltál vele
szemben, úgy, mintha nem is szobában lettetek volna, hanem valahogy
lebegtetek volna a levegőben. Az asszony egy pergamenlapot tartott a
kezében, a te halálos ítéletedet, amelyben föl volt jegyezve a bűnöd és
az elítéltetésed oka is. Azt kérdezte tőled – tudtam, bár nem hallottam
a szavakat, hogy akarsz-e a szeretője lenni, és ebben az esetben
elengedi a halálbüntetést. Te tagadólag ráztad a fejedet. Én nem is
csodálkoztam ezen, mert ez így volt rendben és nem is lehetett máskép,
minthogy te minden veszély ellenére is örökre hű maradj hozzám.

– Ekkor a fejedelemasszony vállat vont, intett a kezével és a következő
pillanatban te már földalatti pincében voltál, és rettenetesen
megkorbácsoltak, de az embereket, akik téged vertek, nem láttam. A vér
patakokban folyt rólad; én láttam, hogyan folyik a véred és tudatában is
voltam a kegyetlenségemnek, de nem tudtam csodálkozni rajta. Ekkor ismét
hozzád lépett a fejdelemasszony. A haja kibomlott és elöntötte meztelen
testét, a diadémot pedig két kézzel feléd nyujtotta – és én tudtam, hogy
ő az a fiatal leány, akit te a dániai tengerparton egyszer reggel
mezítelenül láttál egy fürdőkunyhó teraszán. Nem szólt egyetlen szót
sem, de az ottléte és hallgatása azt jelentette, hogy akarsz-e a férje
és egyben az ország fejedelme lenni. És mikor te újból elutasítottad,
hirtelen eltünt, én azonban ugyanekkor már láttam, hogy egy neked szánt
keresztfát állítanak fel; – nem lenn a várudvaron állították fel, nem,
hanem a virágokkal ékes, végtelen réten, ahol én feküdtem valamelyik
szerelmesem karjaiban, a többi szerelmespár között. Téged pedig
láttalak, amint régi-régi uccákon keresztül közeledsz, egészen egyedül,
minden őrizet nélkül, de azért én tudtam, hogy utad előre meg van szabva
és minden menekülés lehetetlen.

– Most felfelé jöttél a hegyi ösvényen. Érdeklődéssel vártalak, de
részvét nélkül. Testedet elborították a korbács nyomai, amelyek azonban
már nem véreztek. Egyre magasabbra hágtál, az ösvény kiszélesült, az
erdő mindkét oldalon visszahúzódott és ott állottál a mező szélén,
valami hihetetlen, felfoghatatlan messzeségben. Te mégis mosolyogva
üdvözletet intettél nekem a szemeiddel, mintegy annak jeléül, hogy
teljesítetted a kívánságomat és elhoztál mindent, amire szükségem volt:
– a ruhákat, a cipőket, az ékszereket… Én azonban az intésedet
hallatlanul ostobának és értelmetlennek találtam és szinte vágyat
éreztem, hogy kigúnyoljalak és a szemed közé nevessek, – hogy
kinevesselek, amiért irántam való hűségből visszautasítottad egy
fejedelemnő kezét, amiért megkínoztak, amiért most ide feltámolyogsz,
hogy gyötrelmes halált halj. Elébed futottam és te is egyre gyorsabban
jöttél – ekkor fellibbentem a levegőbe és te is ott lebegtél; hirtelen
elvesztettük egymást szem elől, és én tudtam, hogy ez azért van, mert
elrepültünk egymás mellett. Akkor azt kívántam, hogy legalább halljad
meg a kacagásomat, éppen akkor, amikor a keresztfára szögeznek téged. –
És akkor felkacagtam, olyan élesen, olyan hangosan, ahogy csak a
torkomon kifért. Ez volt az a kacagás, Fridolin, amivel felébredtem.

Elhallgatott és moccanás nélkül feküdt. Fridolin sem mozdult és nem
szólt egyetlen szót sem. Ebben a pillanatban minden szó halvány, hazug
és gyáva lett volna. Minél tovább haladt Albetina az elbeszélésben,
annál jelentéktelenebbeknek és annál nevetségesebbeknek tüntek
Fridolinnak a saját befejezetlen élményei és megfogadta, hogy előbb
valamennyit végig kiéli, aztán ő is hűségesen beszámol róluk a
feleségének, hogy így álljon bosszút ezen az asszonyon, aki most álmában
leleplezte magát és olyannak mutatkozott, amilyen a valóságban volt,
hűtlen, kegyetlen és áruló és akit – úgy érezte – ebben a pillanatban
sokkal mélyebben gyűlöl, mint ahogy valaha is szerette.

Most vette csak észre, hogy még mindig átfogva tartja Albertina ujjait
és hogy akármennyire is akarja gyűlölni az asszonyt, még mindig
változatlanul, kissé fájdalmassá vált gyöngédséggel szereti ezeket a
vékony, hűvös ujjakat; és önkénytelenül, sőt majdnem akarata ellenére
gyöngéden megcsókolta a kezét, mielőtt kiengedte volna a magáéból.

Albertina még mindig nem nyitotta ki a szemeit és Fridolin látni vélte,
hogyan önti el a száját, homlokát, az egész arcát valami boldog, derűs,
ártatlan mosoly, és ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy Albertina fölé
hajoljon és csókot lehelljen halvány homlokára. De erőt vett magán abban
a tudatban, hogy ez a vágyakozása nem más, mint a legutóbbi órák
felkavaró eseményei után beálló természetes fáradtság, amely a hitvesi
hálószoba csalóka atmoszférájában vágyakozó gyöngédség képében
jelentkezik.

De akármi ment is végbe ebben a pillanatban, – akármilyen elhatározás
előtt állott is az elkövetkezendő órákban, a legégetőbb vágya most az
volt, hogy legalább rövid időre az álom és feledés karjaiba meneküljön.
Az anyja halála után következő éjszakán mélyen és álmok nélkül tudott
aludni, éppen ma ne tudna? És elnyujtózott Albertina mellett, aki közben
már elszunnyadt. A kard van közöttünk, gondolta. Majd később ezt: mint
halálos ellenségek, úgy fekszünk itt egymás mellett. De ezek csak szavak
voltak.




6.

Reggel hét órakor a szobalány halk kopogására ébredt. Gyors pillantást
vetett Albertinára. Néha, bár nem mindig, megtörtént, hogy erre a
kopogásra ő is fölébredt. Ma azonban mozdulatlanul, dermedten aludt
tovább. Fridolin gyorsan elkészült az öltözködéssel. Mielőtt elment
volna, még szerette volna látni a kis leányát. Ott aludt fehér
ágyacskájában, kezét kisgyermekek szokása szerint ökölbe szorítva.
Fridolin megcsókolta a homlokát. Lábujjhegyen mégegyszer odalopózott a
hálószoba ajtajához, ahol Albertina aludt, még mindig époly
mozdulatlanul, mint az előbb. Aztán elment otthonról. A fekete orvosi
táskájában gondosan elzárva magával vitte a barátcsuhát és a
zarándokkalapot. A napi programját pontosan, sőt pedánsan osztotta be.
Első tennivalója egy beteglátogatás volt, egész a közelben egy súlyosan
beteg fiatal ügyvédnél.

Fridolin alaposan megizsgálta, valamivel jobbnak találta az állapotát és
őszinte örömmel fejezte ki megelégedését, majd ráírta egy régi receptre
a „megismételhető“ jelzést. Aztán haladéktalanul elment abba a házba,
melynek pincehelyiségében tegnap este Nachtigall zongorázott. A mulató
még zárva volt, de fenn a kávéházban a kaszirnő úgy tudta, hogy
Nachtigall egy kis hotelben lakik a Lipótvárosban. Fridolin negyedóra
mulva már ott volt.

Nyomorúságos vendégfogadó volt ez. A földszinten orrfacsaróan terjengett
a szellőzetlen ágynemű, rossz zsír és cikóriakávé szaga. A rosszkülsejű
portás, vöröskarikás, ravasz szemeivel, szinte minden pillanatban
elkészülve valami rendőrségi kihallgatásra, készségesen adott
felvilágosítást. Nachtigall úr ma reggel öt órakor kocsin jött haza két
úr társaságában, akik valószínűleg szándékosan csaknem teljesen
eltakarták arcukat magasra tekert shawljaikkal. Mialatt Nachtigall
fölment a szobájába, a két úr kifizette helyette az utolsó négyheti
számláját; majd mikor egy félóra mulva sem jött le újra, az urak egyike
személyesen hozta le, amire mind a hárman a Nordbahnhofra hajtattak.
Nachtigall rendkívül izgatottnak látszott; sőt – miért ne mondja el a
teljes igazságot ilyen bizalomgerjesztő úrnak, – oda is akart csempészni
a portásnak egy levelet, ezt azonban a két úr azonnal megakadályozta.
Kijelentették továbbá az urak, hogy a Nachtigall címére érkező leveleket
egy erre felhatalmazott személy fogja majd elvinni. Fridolin elköszönt a
portástól és amikor kilépett a kapun, örült, hogy nála van az orvosi
táskája, így legalább senki sem gondolhatta, hogy ebben a szállodában
lakik, hanem inkább valami hatósági személynek tekinthetik. Nachtigallal
tehát egyelőre semmit sem lehetett kezdeni. „Azok“ meglehetősen
elővigyázatosak voltak és bizonyára megvolt rá minden okuk.

Ezután a jelmezkölcsönzőhöz hajtatott. Gibiser úr maga nyitott ajtót.

– Itt hozom vissza a kikölcsönzött jelmezt – mondta Fridolin – és
szeretném tartozásomat kiegyenlíteni.

Gibiser elég mérsékelt összeget kért, elvette a pénzt, bejegyezte a
bevételt egy nagy üzleti könyvbe és kissé meglepődve nézett föl
íróasztalától Fridolinra, aki egyáltalán nem mutatott még hajlandóságot
a távozásra.

– Eljöttem továbbá – mondta Fridolin vizsgálóbírói hangon –, hogy kedves
lánya ügyében néhány szót váltsak önnel.

Gibiser úr orrcimpája körül valami megrándult; – nem lehetett biztosan
tudni, meglepődés, gúny, vagy harag jeléül.

– Hogy érti ezt, tisztelt uram? – kérdezte éppen ilyen
meghatározhatatlan hangon.

– Ön említette tegnap előttem – mondotta Fridolin, egyik kezét
szétterpesztett ujjakkal az íróasztalra támasztva –, hogy kedves leánya
szellemileg nem teljesen normális. Az a helyzet, amelyben rátaláltunk,
megerősítette ezt a föltevést. És miután már a véletlen részesévé, vagy
legalább is nézőjévé tett ennek a különös jelenetnek, azt ajánlanám
önnek, Gibiser úr, hogy kérje ki valamelyik orvos tanácsát.

Gibiser természetellenesen hosszú tollszárat forgatva a kezében, kihívó
pillantással nézte végig Fridolint.

– Talán a doktor úr volna olyan szíves, hogy elvállalná a kezelést?

– Kérem, ne adjon olyan szavakat a számba, amelyeket én nem mondottam –
válaszolta élesen, de kissé rekedten Fridolin.

Ebben a pillanatban kinyílott a lakószobákhoz vezető ajtó és egy
fiatalember jött ki frakkban és nyitott felöltővel. Fridolin rögtön
tudta, hogy ez csak a ma éjszakai inkvizitorok egyike lehet. Kétséget
kizáróan a Pierette szobájából jött ki. Zavartnak látszott, amikor
Fridolinnal szembetalálkozott, de azonnal összeszedte magát, egy
kézlegyintéssel futólag üdvözletet intett Gibisernek, rágyujtott egy
cigarettára az íróasztalon levő öngyujtóval és kiment a lakásból.

– Úgy? – jegyezte meg Fridolin megvető ajkrándulással és valami keserű
ízt érzett a szájában.

– Hogy érti ezt, tisztelt uram? – kérdezte Gibiser tökéletes
egykedvűséggel.

– Úgy látszik, Gibiser úr – mondta Fridolin, miközben ide-oda jártatta
tekintetét a lakásajtótól ahhoz az ajtóhoz, ahonnan az inkvizitor kijött
– hogy ön mégis csak lemondott arról, hogy a rendőrséget értesítse.

– Más úton-módon sikerült megegyeznünk, doktor úr – jegyezte meg Gibiser
hűvösen és felkelt helyéről, jelezve, hogy vége az audienciának.
Fridolin megfordult és menni készült, Gibiser sietett ajtót nyitni neki
és rendületlenül nyugodt arckifejezéssel így szólt:

– Ha doktor úrnak megint szüksége volna talán valamire… nem kell éppen
barátcsuhának lennie… Fridolin bevágta maga mögött az ajtót. Ez el volna
intézve, gondolta valami bosszankodó érzéssel, amely azonban neki
magának is indokolatlannak tünt fel. Lesietett a lépcsőn, aztán szép
lassan elsétált a Poliklinikára és onnan mindenekelőtt hazatelefonált,
hogy érdeklődjék, nem üzent-e érte valamelyik betege, nem jött-e levele
és hogy egyébként van-e valami ujság. A szobalány alig ért rá felelni,
amikor már Albertina maga jött a telefónhoz és üdvözölte Fridolint.
Elismételte ugyanazt, amit a szobalány egyszer már elmondott, majd
elfogulatlan hangon mesélni kezdett, hogy éppen most kelt fel, és hogy
most akar reggelizni a kis gyerekkel együtt.

– Csókold meg helyettem is – mondta Fridolin – és jó étvágyat!

Jól esett neki hallani az asszony hangját és éppen ezért fejezte be
gyorsan a beszélgetést. Tulajdonképpen még kérdezősködni szeretett
volna, hogy milyen programja van Albertinának ma délelőttre, dehát végül
is mi köze neki hozzá? A lelke mélyén már végzett vele, akárhogy alakul
is tovább a külső életük. A szőke nővér lesegítette róla a kabátját és
odanyujtotta neki a fehér orvosi köpenyét. És közben rámosolygott, mint
ahogy mindenkire rá szokott mosolyogni, tekintet nélkül arra, hogy
törődik-e vele az illető, vagy sem.

Pár pillanat mulva már bent volt a kórteremben. A főorvos üzenete várta,
hogy sürgősen el kellett utaznia egy konziliumra, az asszisztens urak
csak tartsanak nélküle vizitet. Fridolin csaknem boldognak érezte magát,
amikor a szigorló hallgatók kíséretében ágyról ágyra haladt, vizsgált,
receptet írt és szakszerűen beszélhetett a segédorvosokkal és
ápolónőkkel. Sok ujdonság volt ma. Rödel Károly, a lakatossegéd az
éjszaka meghalt. Boncolás délután félötkor. A női teremben az egyik ágy
szabaddá vált, de már újabb beteg foglalta el. A tizenhetes asszonyt át
kellett vitetni a sebészeti osztályra. Közben személyzeti ügyek is
szóbakerültek. Holnap lesz döntés a szemészeti osztály vezetőorvosi
állásának betöltése ügyében; Hügelmannak van a legtöbb esélye, aki
jelenleg Marburgban tanár és aki négy év előtt még Stellwag második
asszisztense volt. Gyors karrierek ezek, gondolta Fridolin. Én sohasem
kerülhetek szóba egy osztály vezetése szempontjából, már csak azért sem,
mert nincs meg a megfelelő képesítésem. Most már késő. Azaz hogy miért
volna késő? Csak megint el kellene kezdeni a tudományos munkálkodást,
vagy újra, valamivel nagyobb szorgalommal hozzálátni valami régebben
megkezdett tanulmányához. A privátpraxisból még elég ideje maradna erre
is.

Megkérte Fuchstaler doktort, hogy vezesse helyette az ambulanciát.

De közben be kellett vallania magának, hogy szívesebben maradt volna
ott, minthogy felkocsizzék a Galitzin-hegyre. Mégis, ennek meg kellett
lennie. Nemcsak önmagával szemben volt kötelessége, hogy utánajárjon a
dolognak; de még sok elintéznivalója volt mára és ezért elhatározta,
hogy mindenesetre megkéri Fuchstaler doktort, hogy az esti viziteket is
lássa el. A legszélső ágyon fekvő tüdőcsúcshurut-gyanús fiatal leány
rámosolygott. Ez volt az a leány, aki legutóbb egy vizsgálat alkalmával
olyan kihívóan szorította oda keblét Fridolin arcához. Fridolin most
kedvetlenül fogadta a pillantását és homlokát ráncolva elfordult tőle.
Egyik olyan, mint a másik, gondolta némi keserűséggel, és Albertina is
olyan, mint a többi, – sőt ő a legrosszabb mind között. El fogok válni
tőle. Ez már sohasem jöhet rendbe, ez a dolog.

A lépcsőn még néhány szót váltott egyik kollégájával a sebészeti
osztályról. Mi van tulajdonképpen azzal a asszonnyal, akit az éjszaka
átszállítottak arra az osztályra? Ő a maga részéről nem hiszi, hogy
szükség volna operációra. Értesítik majd a histológiai vizsgálat
eredményéről?

– Természetesen, kolléga úr!

A sarkon beült egy kocsiba. Nézegette a jegyzőkönyvét, nevetséges
komédiát játszva a kocsis előtt, mintha még csak most akarná eldönteni,
hová hajtasson.

– Ottakringbe – mondta végül –, abba az uccába, mely a Galitzin-hegyre
vezet. Majd megmondom, hol álljon meg.

A kocsiban hirtelen újra meglepte valami fájdalmas és vágyakozó izgalom,
valami bűntudatféle, amiért megmentője a legutóbbi órákban eszébe sem
jutott. Vajjon sikerülni fog-e megtalálni azt a házat? Nos, ez nem
lehetett különösen nehéz feladat. A kérdés csak az: mit csináljon
azután? Tegyen följelentést a rendőrségen? Ez kellemetlen
következményekkel járhat éppen arra az asszonyra nézve, aki talán
feláldozta magát, vagy legalább is kész volt feláldozni magát érte. Vagy
forduljon valami magándetektívhez? Úgy érezte, hogy ez meglehetősen
izléstelen és hozzá nem méltó dolog volna. De hát mit tehet mást? Neki
magának nincs ideje és valószínűleg tehetsége sem ahhoz, hogy ügyesen
elvégezze a szükséges nyomozásokat. Titkos társaságról van szó? Nos
igen, mindenesetre titkos ez a társaság. De egyik mégis ismerte a
másikat? Arisztokraták, vagy talán éppen az udvarhoz tartozó emberek?
Néhány főhercegre gondolt, akikről föl lehetett tételezni ilyesfajta
csínytevést. És a hölgyek? Valószínűleg… valószínűleg örömtanyákon
szedték össze őket. Nem, ez azért nem volt egészen bizonyos.
Mindenesetre válogatott áru. És az az asszony, aki feláldozta magát
érte? Feláldozta magát? Miért akarja ő folyton bebeszélni magának, hogy
ez valóban áldozat volt! Komédia. Természetes, hogy ez az egész csak
komédia volt. Tulajdonképpen még örülnie kellene, hogy ilyen olcsón
megszabadult. Nos, ő mindenesetre úgy viselkedett, ahogy úriemberhez
illik. Ezek a lovagok láthatták, hogy nem valami jött-menttel van
dolguk. Ezt valószínűleg észre is vették. Az a valószínűség, hogy ő
mégis fontosabb volt az asszonynak, mint ezek a főhercegek, vagy mi a
csudák.

A Liebhartstal végén, ahol az út már erősen emelkedett, kiszállott és
elővigyázatosságból elküldte a kocsit. A halványkék égen fehér
felhődarabok úsztak és a nap tavaszias melegséggel sütött. Visszanézett
– nem látott semmi gyanúsat. Sehol egy kocsi, sehol egy gyalogos ember.
Lassan nekiindult a hegynek. Csakhamar melegnek találta felöltőjét;
levetette és vállára dobta. Most odaért arra a helyre, ahol jobbkézfelé
kellett lennie annak az uccának, amelyben a titokzatos ház állott; nem
lehetett tévedés; az ucca lefelé lejtőződött, de egyáltalán nem olyan
meredeken, mint ahogy a tegnapi út alatt gondolta. Csendes ucca volt. Az
egyik ház előtt a kertben gondosan szalmába burkolt rózsatövek állottak,
a következőben egy gyermekkocsit látott, amelyet egy tetőtől talpig
kékbe öltözött kisfiú tologatott ide-oda és a magas földszinti ablakból
mosolyogva nézte egy fiatal asszony. Aztán egy beépítetlen telek
következett, majd egy magaskerítésű, elvadult kert, aztán egy kis villa,
aztán egy rét, és most, semmi kétség – ez volt az a ház, amelyet
keresett. Egyáltalában nem volt nagy vagy pompás külsejű; egyemeletes,
szerény empírestílusú és láthatólag nem régen tatarozott villa volt. A
zöld ablakellenzők mindenütt le voltak eresztve, és semmi jel sem
mutatta, hogy a villában laknék valaki. Fridolin körülnézett. Teremtett
lélek nem mutatkozott az uccában, csak távolabb lenn ment két gyerek,
könyvvel a hóna alatt. Ott állott a kert ajtaja előtt. Most mit
csináljon? Egyszerűen sétáljon vissza? Ez aztán igazán nevetséges ötlet
volt. Kereste a villamos csengőt. És ha most kinyitják a kaput, mit
mondjon? Nos, egész egyszerűen megkérdezi, nem adnák-e ki nyárára ezt a
csinos kis nyaralót? De ebben a pillanatban kinyílt a ház kapuja,
egyszerű reggeli livrébe öltözött öreg inas jött ki rajta és jött lassan
kifelé a kerti ajtóhoz vezető keskeny gyalogúton. A kezében levelet
tartott és ezt a rács között némán kidugta Fridolinnak, aki reszketett
az izgalomtól.

– Nekem szól? – kérdezte akadozva.

A szolga bólintott, aztán megfordult, bement és a ház kapuja becsukódott
mögötte. Mit jelentsen ez? tünődött Fridolin. Talán éppen _ő_ küldi?
Lehetséges, hogy éppen az _övé_ a ház?… Gyorsan megindult felfelé az
uccán és csak most vette észre, hogy a borítékon a neve állott, hosszú,
szarkaláb betűkkel. A sarkon felbontotta a levelet; kivette a papírlapot
a borítékból és ezt olvasta: „Hagyjon fel kutatásaival, amelyek amúgy
sem vezethetnek célra, és tekintse ezt második figyelmeztetésnek. Az ön
érdekében reméljük, hogy nem lesz szükség harmadik figyelmeztetésre.“

A papírlap kiesett a kezéből.

Ez az üzenet minden tekintetben csalódást okozott neki, de főleg egészen
más volt, mint amilyenre botorul számított. A levél hangja mindenesetre
feltünően tartózkodó volt és hiányzott belőle minden élesség. Érezni
lehetett rajta, hogy azok az emberek, akik ezt az üzenetet küldték, egy
cseppet sem érezték magukat biztonságban.

Második figyelmeztetés? Mit jelentsen ez? Vagy úgy, hiszen az éjszaka
már megkapta az elsőt.

De miért _második_ és miért nem _utolsó_? Mégegyszer próbára akarják
tenni a bátorságát? Valamilyen próbát kell talán kiállnia? És honnan
tudták a nevét? Ezen ugyan nem volt semmi csodálatos, mert valószínűleg
Nachtigallt kényszerítették, hogy elárulja. És különben is –
önkénytelenül elmosolyodott, hogy ez eddig nem jutott eszébe – a kabátja
bélésébe bele volt varrva a neve és a pontos címe.

De ha nem tudott is többet, mint ezelőtt, – a levél mégis megnyugtatta,
anélkül, hogy meg tudta volna indokolni, miért. Különösen az a
meggyőződése érlelődött erőssé, hogy az az asszony, akinek sorsáért
aggódott, még életben van és csak tőle függ, hogy rátaláljon, ha
elővigyázatosan és ravaszul fog hozzá a kutatáshoz.

Amikor kissé fáradtan, – de valami különös, felszabadult hangulattal,
amelyet azonban ő maga is csalókának érzett, – hazaért, Albertina és a
gyermek már megebédeltek, de még ott maradtak vele az asztalnál, amíg ő
is elfogyasztotta az ebédjét. Most hát itt ült vele szemben az az
asszony, aki az éjszaka nyugodtan nézte végig, hogyan feszítik őt
keresztre, itt ült angyali tekintettel, mint háziasszony és mint anya és
mégis, legnagyobb csodálkozására, semmiféle gyűlöletet sem érzett
iránta. Izlett neki az étel; kissé izgatott, de alapjában jókedvű volt
és szokása szerint élénken megtárgyalta a hivatásával járó apró-cseprő
napi eseményeket, különösen az orvoskar személyi kérdéseit, amelyekről
mindig részletesen tájékoztatni szokta Albertinát. Elmesélte, hogy
Hügelmann kinevezése már annyi, mint bizonyos és elmondta tervét, hogy
ismét és az eddiginél nagyobb energiával nekifekszik a tudományos
munkálkodásnak. Albertina már ismerte ezeket a fellobbanásokat, tudta
jól, hogy nem szoktak sokáig tartani és enyhe mosollyal árulta el
kételkedését. Fridolin azonban erősködött, mire aztán Albertina, hogy
elcsitítsa, szelíden megsímogatta a homlokát. Ekkor a férfi alig
észrevehetően megrázkódott és a gyermek felé fordult, hogy így ne
kelljen homlokán éreznie a kínos érintést. Ölébe vette a kicsikét és
éppen térdén kezdte ringatni, amikor a szobalány jelentette, hogy néhány
páciense már várakozik reá. Fridolin fellélekzett, futólag megjegyezte,
hogy Albertina meg a gyermek felhasználhatnák sétára a szép napos
délutánt, aztán besietett a rendelőjébe.

A következő két óra leforgása alatt Fridolin hat régi és két új
pácienssel foglalkozott. Minden egyes esetet a legnagyobb alapossággal
vizsgált meg, jegyzeteket csinált, gyógymódot rendelt – és közben örült,
hogy a hét utolsó, csaknem teljesen ébren töltött éjszaka után milyen
csodálatosan frissnek és tiszta agyúnak érzi magát.

A rendelés végeztével szokása szerint mégegyszer érdeklődött az asszony
és a gyermek iránt és elégülten állapította meg, hogy Albertinánál éppen
az anyja van látogatóban, a kislány pedig francia leckét vesz a
kisasszonytól. Csak a lépcsőn jutott megint eszébe, hogy életének ez a
rendje, egyensúlya és biztonsága puszta látszat és hazugság csupán.

Annak ellenére, hogy lemondotta a délutáni vizitet, ellenállhatatlanul
hajtotta valami, hogy az osztályát felkeresse. Két kóresete volt ott,
amelyek az általa tervezett tudományos munka szempontjából különösen
fontosak voltak, és most jobban érdekelték, mint ezelőtt. Aztán még el
kellett intéznie egy beteglátogatást a belvárosban és így este hét óra
lett, mire a Schreyvogelgasse-i öreg házhoz eljutott. Most, amikor
felpillantott Marianne ablakára, a leány képe, amely eddig csak
halványan élt benne, egyszerre élesebbé vált, mint minden más nőé. Nos –
itt nem érhette csalódás. Itt minden különösebb erőpazarlás nélkül
elkezdhette a bosszú munkáját, itt nem volt akadály, nem volt veszély;
az, ami mást talán visszarettentett volna, az a gondolat, hogy árulást
követ el a vőlegénnyel szemben, őt talán még inkább csábította.

Igen, igen: csalni, hazudni, komédiázni, itt is, ott is, Marianne-nal
szemben, Albertinával szemben, ezzel a jó Roediger doktorral szemben, az
egész világgal szemben; – kétféle életet élni, egyfelől a derék,
megbízható, nagyjövőjű orvost, a hű férjet és családapát játszani, – és
ugyanakkor másfelé a gazembert, a csábítót, a cinikust, aki egyformán
játszik a férfiakkal és nőkkel, ahogy éppen kedve tartja – ezt a
gondolatot pompásnak érezte ebben a pillanatban; – és a legpompásabbnak
tartotta benne, hogy később, majd egyszer, ha Albertina már tökéletes
biztonságban érzi magát nyugodt házasságában és családi életében, akkor
majd hűvösen mosolyogva bevallja neki bűneit, hogy így álljon bosszút
rajta mindazért a keserűségért és szégyenért, amit álmával okozott neki.

A kapuban szembetalálkozott Roediger doktorral, aki ártatlan
jóindulattal nyujtotta feléje kezét.

– Hogy érzi magát Marianne kisasszony? – kérdezte Fridolin. –
Megnyugodott már kissé?

Roediger doktor vállat vont.

– Ő már régen el volt készülve rá, hogy ez lesz a vége a dolognak,
doktor úr. Csak mikor ma délben elvitték a holttestet…

– Ó, hát már el is vitték?

Roediger doktor bólintott.

– Holnap délután három órakor lesz a temetés…

Fridolin maga elé bámult.

– Most valószínűleg – rokonok vannak fenn Marianne kisasszonynál?

– Ó nem – felelte Roediger doktor –, most egyedül van. Bizonyára örülni
fog, hogy önt láthatja, doktor úr. Holnap már úgyis kivisszük őt
Mödlingbe, az anyám meg én – és Fridolin udvariasan érdeklődő
pillantására hozzátette: – A szüleimnek ugyanis van ott egy kis házuk.
Hát a viszontlátásra, doktor úr. Még rengeteg elintézni valóm van. Hja,
sok dolgot ad az ilyen – eset! De remélem, doktor úr, még fenn találom,
ha visszajövök.

Azzal kilépett az uccára.

Fridolin pillanatig tétovázott, aztán lassan felment a lépcsőn.
Csengetett és Marianne maga jött ajtót nyitni. Feketébe volt öltözve,
nyakában fekete gyöngysorral, amelyet Fridolin még sohasem látott rajta.
A lány arcát halvány pirosság öntötte el.

– Sokáig váratott magára – mondta gyönge mosollyal.

– Bocsásson meg, Marianne kisasszony, de ma borzasztó elfoglalt napom
volt.

A halottasszobán keresztül, amelyben most üresen állott az ágy, bement a
lány után abba a szobába, ahol tegnap a fehér egyenruhás tiszt képe
alatt megírta a tanácsos halotti bizonyítványát. Az íróasztalon kis
lámpa égett, úgyhogy félhomály volt a szobában. Marianne hellyel kínálta
a fekete bőrdívánon, ő maga pedig szemben vele az íróasztalhoz ült.

– Éppen az imént találkoztam a kapuban Roediger doktor úrral. – Szóval
holnap ön már elutazik vidékre?

Marianne rábámult, mintha csodálkoznék a kérdés hűvös hangján és
egyszerre összeroppant, amikor a férfi csaknem kemény hangon folytatta:

– Ezt nagyon okosnak találom.

És Fridolin szakszerűen kifejtette, milyen jó hatással lesz reá a jó
levegő és az új környezet.

A lány mozdulatlanul ült a helyén, csak a könnyei peregtek az arcán
végig. Fridolin részvétlenül, sőt szinte türelmetlenül nézte; és az a
gondolat, hogy a lány talán már a következő pillanatban ismét lábai elé
fog esni és megismétli tegnapi vallomását, valóságos félelemmel töltötte
el. És míg a lány szótlanul ült, ő ridegen felkelt a helyéről.

– Bármennyire is sajnálom, Marianne kisasszony…

És az órájára nézett.

A lány fölemelte a fejét és Fridolinra nézett; a könnyei tovább
peregtek. A férfi szeretett volna legalább néhány meleg szót mondani
neki, de képtelen volt rá.

– Ön valószínűleg néhány napig vidéken marad – kérdezte erőltetetten. –
Remélem, ad majd hírt magáról… Roediger doktor úr egyébként azt mondja,
hogy nemsokára meglesz az esküvő. Engedje meg, hogy én már most
gratuláljak önnek.

A lány nem mozdult, mintha egyáltalán tudomásul sem venné a
gratulációját és a búcsúzását. A férfi feléje nyujtotta a kezét, de ő
nem fogadta el, amire Fridolin szinte szemrehányó hangon mondta:

– Nos hát, egész biztosra veszem, hogy értesíteni fog hogylétéről.
Viszontlátásra, Marianne kisasszony.

A leány csak ült a helyén, mintha kővé meredt volna. Fridolin kiment;
egy pillanatig még megállott az ajtóban, mintha még utoljára időt akarna
engedni neki, hogy utána kiáltson, a lány azonban elfordította a fejét
és az ajtó becsapódott a férfi mögött. Künn a folyosón valami
bűnbánatfélét érzett. Egy pillanatig arra gondolt, hogy visszamegy, de
rögtön érezte, hogy ez, minden mástól eltekintve, legalább is nevetséges
volna.

Most aztán mit csináljon? Hazamenjen? Nincs más tennivaló. Ma már úgysem
kezdhet többé semmihez. És holnap vajjon mihez kezd? Ügyetlennek és
gyámoltalannak érezte magát, minden kiszaladt a kezéből; minden
valószerűtlenné vált, az otthona, a felesége, a gyermeke, a hivatása,
sőt még ő maga is valószerűtlennek tünt fel önmagának, ahogy csapongó
gondolataival elfoglalva gépiesen ment előre az estébeborult uccán.

A Városház órája félnyolcat ütött. Egyébként nem is fontos, hány óra
van; mérhetetlen ideje van most mindenre. Senkivel és semmivel nem
törődött. Némi részvétet érzett saját maga iránt. Egész futólag, még
tervvé sem erősödve, az az ötlete támadt, hogy kimegy valamelyik
pályaudvarra, elutazik, mindegy, hogy hová, eltűnik az emberek elől,
akiket valaha is ismert, valahol idegenben újra felbukkan és új életet
kezd, mint egészen más, megújhodott ember. Eszébe jutottak bizonyos
sajátságos esetek, amelyekről lélektani munkákban olvasott, az
úgynevezett kettős élet esetei: egy rendezett viszonyok közt élő ember
hirtelen eltűnik otthonról, nyoma vész, hónapok vagy évek múltán kerül
vissza és nem emlékszik rá, hol volt ezalatt az idő alatt, de később
egyszer csak ráismer valaki, akivel valahol egy távoli országban
találkozott, anélkül, hogy a hazatért tudna az egészről. Ilyen dolgok
természetesen ritkán fordulnak elő, de hogy vannak, az kétségtelen. És
gyöngébb formában már Fridolin is átélt ilyesmit. Amikor például álomból
ébred az ember. A legtöbbre természetesen visszaemlékszik… De hát vannak
álmok, amelyek tökéletesen feledésbe mennek és amelyekből nem marad
vissza más, mint valami rejtélyes hangulat, vagy valami titokzatos
elfogódottság. Vagy amikor hosszú-hosszú idő mulva az ember
visszaemlékszik valamire, de már nem tudja biztosan, átélte-e a dolgot,
vagy csak álmodta. Csak álmodta?…!

És mialatt így elgondolkozva tovább ment, és közben önkénytelenül a
lakása irányában haladt, odaért annak a sötét és elég rosszhírű uccának
a közelébe, ahol nem egészen huszonnégy órával ezelőtt egy elzüllött
teremtés szegényes és mégis barátságos szobájában járt. Elzüllött? Miért
éppen ez a nő lenne elzüllött? És miért éppen ez az ucca volna
_rosszhírű_? Gonosz szokása az embernek, hogy szavaktól befolyásolva,
megbélyegez és elítél uccákat és sorsokat. Vagy talán alapjában véve nem
ez a fiatal lány volt a legkülönb, sőt a legtisztább mindazok között,
akikkel a különös véletlen az elmult éjszaka folyamán összesodorta? Még
most is némi megindulást érzett, ha rágondolt. És most eszébe jutott
tegnapi elhatározása; a legközelebbi boltban mindenféle édességet
vásárolt és amikor kis csomagjaival elsietett a házak mentén, szinte
örült annak a tudatnak, hogy helyes, sőt talán dícséretméltó dolgot
cselekszik. De azért felgyűrte a gallérját, amikor a kapun belépett,
kettesével sietett fel a lépcsőkön és bosszantotta a lakás csengőjének
túléles hangja; és fellélekzett, amikor egy rossz külsejű öregasszony
azt a felvilágosítást adta, hogy Mici kisasszony nincs odahaza. De
mielőtt még az asszony átvehette volna Mici részére a csomagot, egy
fiatal és elég csinos nő jött ki az előszobába valami fürdőköpeny-félébe
burkolózva és megkérdezte:

– Kit teccik keresni? A Mici kisasszonyt? No az aztán nem gyün egyhamar
haza.

Az öregasszony intett neki, hogy hallgasson; Fridolin azonban, mintha
csak azt kívánta volna, hogy megerősítsék régebbi föltevésében, egész
természetes hangon megkérdezte:

– Úgy-e, a kórházban van?

– Na igen, ha már úgyis tuggya az úr! Én azonban hálistennek egészséges
vagyok – mondta vidáman és egészen közel ment Fridolinhoz, rámosolyogva
és kihívóan riszálva kövér derekát, úgyhogy a fürdőköpeny szétnyílott
rajta. Fridolin kitérően így szólt:

– Erre jártam és fölnéztem, hogy valami csekélységet hozzak a Micinek –
és közben úgy érezte magát, mint egy gimnazista. Aztán egészen
megváltozott, szakszerű hangon kérdezte: – Melyik osztályon fekszik?

A fiatalabb nő erre megmondta egy professzor nevét, akinek klinikáján
néhány évvel ezelőtt Fridolin mint gyakorló orvos működött. Majd
jóindulatúan hozzátette:

– Aggya csak ide a csomagot, én beviszem neki hónap. Nyugodt lehet, hogy
nem fogom elenni előle.

Amikor Fridolin a kapun kilépett az uccára, érezte, hogy sírás
szorongatja a torkát; de tudta, hogy ez nem annyira a meghatottságtól
van, mint inkább azért, mert az idegei fokozatosan felmondják a
szolgálatot. Szántszándékkal gyorsabban és élénkebben kezdett menni,
mint ahogy az a hangulatához illett volna. Ez az élmény talán megint
annak a jele, hogy semmi sem sikerül neki? De miért? Hogy megmenekült
ekkora veszélytől, az elvégre jó jel is lehetett. És erről volt szó
csupán: menekülni a veszélytől? Még annyi sok minden más állott előtte!
nem is tudott volna most Albertinával találkozni. A mai éjszaka
rejtélyes asszonya után. Most persze már nem ért rá. És azonfelül jól
meg kell gondolnia, hogyan folytassa a kutatást. Persze, ha volna
valaki, akivel tanácskozhatna a dologról! De senki olyan nem jutott
eszébe, akit nyugodtan beavathatna az elmult éjszaka kalandjaiba. Évek
óta nem volt más bizalmas embere, mint a felesége, vele pedig igazán nem
tárgyalhatta meg ezt az esetet; sem ezt, sem mást. Mert akárhogyan
vesszük; az éjszaka keresztre feszíttette őt.

És erről jutott a tudatára annak, hogy miért halad éppen a lakásával
ellentétes irányban. Nem akart, nem is tudott volna most Albertinával
találkozni. A legokosabb az lesz, hogy megvacsorázik valahol házon
kívül, aztán megnézi azt a két beteget az osztályán és nem megy addig
haza – haza! – amíg bizonyosra nem veheti, hogy Albertina már elaludt.

Bement az egyik előkelő, csendes kávéházba a Városház közelében;
hazatelefonált, hogy ne várják vacsorára és gyorsan letette a kagylót,
nehogy Albertinának ideje legyen a telefónhoz jönni; aztán leült az
egyik ablak mellé és behúzta a függönyt. Az egyik távolabbeső sarokban
éppen most ült le egy úr, sötét felöltőben és egyébként is
hétköznapiasan öltözve. Fridolin úgy emlékezett, hogy ezt az arcot ma
már látta valahol. Ez természetesen puszta véletlen is lehetett. Kezébe
vett egy estilapot és éppen úgy, mint ahogy tegnap éjszaka egy másik
kávéházban, elolvasott itt is, ott is egy-két sort: tudósítások a
politika eseményeiről, színház, művészet, irodalom és mindenféle fajta
kisebb-nagyobb baleset. Egy színház leégett Amerikának valamelyik
városában, amelynek eddig még a nevét sem hallotta. Korand Péter
kéményseprőmester kiugrott az ablakon. Fridolin különösnek találta, hogy
kéményseprők is öngyilkosok lehetnek és önkénytelenül eltünődött, vajjon
ez az ember rendesen megmosakodott-e előbb, vagy úgy ahogy volt,
kormosan ugrott a semmibe. A Belváros egyik előkelő hoteljában ma reggel
megmérgezte magát egy nő, egy feltünően szép hölgy, aki D. bárónő néven
csak néhány napja szállott meg a hotelben. Fridolint azonnal valami
különös sejtés fogta meg. A hölgy reggel négy órakor jött haza két úr
kiséretében, akik a kapunál elbúcsúztak tőle. Négy órakor. Éppen abban
az órában, amikor Fridolin is hazaért. És – olvasta tovább – délben
súlyos mérgezés tünetei közt, eszméletlenül találták ágyában… Feltünően
szép fiatal hölgy… Nos, van még más feltünően szép fiatal hölgy is…
Semmi oka sem volt feltételezni, hogy D. bárónő, helyesebben a hölgy,
aki D. bárónő néven lakott a szállodában, és egy bizonyos másik hölgy
egy és ugyanaz a személy volna. És mégis – a szíve hevesen dobogott és
az ujságlap remegett a kezében. Az egyik előkelő belvárosi szállodában…
melyikben? – Miért ilyen titokzatos a hir…? Miért ilyen diszkrét?…

Letette az ujságot és észrevette, hogy ugyanakkor az az úr abban a
távoli sarokban egy nagy illusztrált lap mögé dugta az arcát. Fridolin
is rögtön újra kezébe vette az ujságot és abban a pillanatban biztosan
tudta, hogy D. bárónő senki más nem lehet, mint a ma éjszakai asszony…
Egyik előkelő belvárosi szállodában… Nem volt olyan sok, amely egy D.
bárónő szempontjából tekintetbe jöhetett… És most lesz, ami lesz, – ezt
a nyomot követnie kell. Odahívta a pincért, fizetett és ment. Az ajtóban
mégegyszer megfordult, hogy a sarokban ülő gyanus férfit megnézze. Az
azonban már akkorra csodálatosképpen eltűnt…

Súlyos mérgezés… De még életben van… Abban a pillanatban, amikor
rátaláltak, még élt. És végül is semmi oka sem volt azt hinni, hogy
menthetetlen. Mindenesetre azonban – élve vagy halva – meg fogja
találni. És látni is fogja, minden körülmények közt, akár életben van,
akár meghalt. Látni fogja; nincs ember a földön, aki meggátolhatná, hogy
lássa azt az asszonyt, aki miatta, nem: aki _helyette_ halt meg. Ha
tényleg ez az a nő, akkor ő, egyedül ő az oka a halálának. De persze,
hogy ez az a nő. Reggel négykor jött haza két úr kíséretében!
Valószínűleg ugyanez a két úr volt az, akik néhány órával később
Nachtigallt a vasúthoz vitték. Ezeknek az uraknak sem lehetett valami
nagyon tiszta a lelkiismeretük…

Ott állott a Városház előtti széles, nagy téren és figyelmesen
körülnézett minden irányba. Mindössze néhány embert látott, de a
kávéházbeli gyanus úr nem volt közöttük. És különben is – ezek az urak
féltek; most ő volt fölül.

Fridolin tovább sietett, a Ringen kocsiba ült, először a Bristolhoz
hajtatott és – mintha erre joga vagy megbízása lett volna – megkérdezte
a portást, hogy D. bárónő, aki ma reggel tudvalévőleg megmérgezte magát,
ebben a szállodában lakott-e. A portás egyáltalán nem csodálkozott el a
kérdésen, talán valami rendőrségi embernek, vagy más valamilyen
hivatalos közegnek nézte Fridolint, mindenesetre azonban igen udvariasan
fölvilágosította, hogy a sajnálatos eset nem náluk, hanem az Erzherzog
Karlban történt…

Fridolin azonnal tovább hajtatott a megjelölt szállodához és ott azt az
értesítést kapta, hogy D. bárónőt rögtön azután, hogy rátaláltak,
elszállították a Városi Kórházba. Fridolin érdeklődött, milyen
körülmények között történt az öngyilkossági kísérlet fölfedezése. Mi
volt az oka annak, hogy már délben utánanéztek egy hölgynek, aki csak
reggel négy órakor jött haza? Nos, egész egyszerű volt a dolog: két úr
(tehát megint két úr!) érdeklődött délelőtt tizenegy órakor a bárónő
után. Miután a hölgy ismételt telefónhívásra sem jelentkezett, a
szobalány bekopogott az ajtaján; amikor látták, hogy senki sem mozdult
és az ajtó belülről el van reteszelve, nem maradt más tennivaló,
minthogy betörjék az ajtót és akkor ott találták a bárónőt eszméletlenül
az ágyban. Rögtön értesítették a mentőket és a rendőrséget.

– És a két úr? – kérdezte élesen Fridolin és úgy tünt magának, mint
valami detektív.

– Nos, a két úr, – ez mindenesetre meggondolandó körülmény volt, – a két
úr közben nyomtalanul eltünt. Egyébként pedig kizárt dolog, hogy
Dubieski bárónőről volna szó, bár a hölgy ezen a néven jelentette be
magát a szállóban. Most szállott meg először a hotelben és ilyen nevű
család, legalább is nemesi család, egyáltalában nincsen.

Fridolin megköszönte a felvilágosítást és elsietett, mert az egyik
közeledő hoteligazgató kellemetlen kiváncsisággal nézegette; megint
beszállott a kocsiba és elhajtatott a kórházba. Néhány perc mulva a
betegfelvételi irodában megtudta, hogy az állítólagos Dubieski bárónőt a
második számú belső klinikán helyezték el, de délután ötkor, minden
orvosi fáradozás dacára – anélkül, hogy eszméletét visszanyerte volna –
meghalt.

Fridolin mély lélekzetet vett, ő legalább úgy gondolta; valójában
azonban nehéz sóhajtás volt az, ami fölszakadt belőle. Az ügyeletes
tisztviselő némi csodálkozással nézett rá. Fridolin azonban gyorsan
összeszedte magát, udvariasan elköszönt és a következő percben már künn
is volt. A kórház kertje csaknem teljesen kihalt volt. Az egyik közeli
sétányon éppen most ment át egy lámpa alatt egy ápolónő, kékcsíkos
zubbonyban és fehér bóbitával. – Halott, – mondta Fridolin maga elé
meredve. Ha csakugyan ő az. De hátha mégsem ő? Hátha még él; hogyan
találja meg akkor?

Hogy az ismeretlen nő holtteste ebben a pillanatban hol van, az nem volt
kérdéses. Minthogy csak néhány órája halt meg, mindenesetre itt volt még
a hullakamrában, alig néhány száz lépésnyire innen. Neki mint orvosnak
nem lehetett nehéz bejutni még ebben a késő esti órákban sem. De – mi
keresnivalója volt ott? Hiszen csak a testét ismerte, sohasem látta az
arcát, csak halvány körvonalait azalatt a pillanat alatt, amikor ma
éjszaka elhagyta a tánctermet, vagy helyesebben, amikor kikergették
onnan. Hogy eddig nem jutott eszébe ez a körülmény, annak az volt az
oka, hogy az elmult órák alatt, amióta elolvasta azt az ujsághírt, az
öngyilkos nő ismeretlen arcát mindig mint Albertina arcát képzelte el,
sőt, most borzadva ébredt a tudatára, hogy felesége az egész idő alatt a
keresett nő képében lebegett előtte.

És mégegyszer föltette magában azt a kérdést, hogy mi tennivalója van
tulajdonképen a hullakamrában? Hiszen ha életben találta volna, akár ma,
akár holnap, akár évek mulva, bármikor, bárhol és bármilyen
környezetben, feltétlenül ráismert volna a járásáról, a fejtartásáról és
főleg – úgy hitte – a hangjáról. Most azonban csak a testét fogja látni,
egy halott nő testét, és az arcát, amelyből csak a szemeit ismerte, – a
szemeit, amelyek most már élettelenek. Igen – csak ezeket a szemeket
ismerte, meg a haját, amely abban a végső pillanatban, amikor őt
kikergették a teremből, kibomlott és elfödte a meztelen testét. Elegendő
ennyi ahoz, hogy csalhatatlanul megállapítsa, ő az, vagy sem?

És lassú, vontatott léptekkel megindult a pathológiai bonctani intézet
jólismert udvara felé. Az ajtó nyitva volt, úgy hogy nem is kellett
csöngetnie. A kőpadló visszhangzott a lába alatt, miközben áthaladt a
gyéren megvilágított folyosón. Fridolint körülvette a vegyszereknek az a
megszokott és szinte jóleső illata, amely elfojtotta az épületbe
beitatódott nehéz szagot. Bekopogott a csontkamra ajtaján, mert azt
remélte, hogy valamelyik segédorvost még munkában találja. – Tessék, –
mondta nyersen egy hang és Fridolin belépett a magas és szinte
ünnepélyesen kivilágított terembe, amelynek közepén, – mint Fridolin
várta – régi iskolatársa, Adler doktor intézeti asszisztens éppen
felnézett a mikroszkópból és felkelt a helyéről.

– Ó, kedves kollégám, – üdvözölte Adler doktor kissé kedvetlenül és
főleg csodálkozva, – minek köszönhetem a szerencsét ebben a szokatlan
időben?

– Bocsáss meg, hogy zavarlak, – mondta Fridolin. – Látom javában benne
vagy a munkában.

– Mindenesetre, – válaszolta Adler azon az éles hangon, amely még
diákkori maradvány volt nála. Majd valamivel könnyebben hozzátette: – Mi
mást csinálhatna az ember éjnek idején ezekben a szent csarnokokban? Te
azonban természetesen legkevésbé sem zavarsz. Miben állhatok
szolgálatodra?

Majd mikor Fridolin nem felelt mingyárt, így szólt: – Az Addison-hulla,
amelyet ma átküldtetek hozzánk, még tisztán és érintetlenül fekszik itt.
Holnap reggel nyolc harminckor boncoljuk.

Fridolin tagadó kézlegyintésére így válaszolt: – Vagy úgy: a
pleuratumor-eset! Nos, a histológiai vizsgálat kétségtelenül sarkomát
igazolt. Igy hát nem kell szemrehányást tennetek magatoknak.

Fridolin a fejét rázta.

– Nem hivatalos ügyről van szó.

– Annál jobb, – mondta Adler, – már azt hittem, a rossz lelkiismeret
kerget ide éjnek idején.

– A rossz lelkiismerethez, vagy legalább is a lelkiismerethez már inkább
köze van a dolognak, – válaszolta Fridolin.

– Óh!

– Röviden arról van szó, – igyekezett elfogulatlan hangon beszélni, –
hogy szeretnék felvilágosítást kapni egy nőről, aki ma este a második
számú klinikán morfiummérgezésben halt meg és aki most bizonyára itt
fekszik. Bizonyos Dubieski bárónő. – Majd valamivel gyorsabban
folytatta: – Nekem ugyanis az a gyanum, hogy ez az állítólagos Dubieski
bárónő azonos valakivel, akit évekkel ezelőtt úgy felületesen ismertem.
Most érdekelne megtudni, hogy a feltevésem helyes volt-e?

– Suicidium? – kérdezte Adler.

Fridolin bólintott a fejével.

– Igen, öngyilkosság, – fordította le a latin kifejezést, mintha ezzel
is hangsúlyozni akarta volna az ügy privát jellegét.

Adler nevetve rámutatott ujjával Fridolinra.

– Boldogtalan szerelem nagyságod iránt?

Fridolin kissé bosszúsan tiltakozott:

– Dubieski bárónő öngyilkosságának semmi köze az én személyemhez.

– Kérlek, kérlek, nem akarok indiszkrét lenni. Mingyárt meggyőződhetünk
róla, hogy itt van-e. Tudtommal ma este nem jött semmiféle megkeresés a
törvényszéki orvostani intézettől. Tehát mindenesetre itt lesz…

Bírósági vizsgálat, villant át Fridolin agyán. Ez is megtörténhetik. Ki
áll jót érte, hogy a nő öngyilkossága valóban önkéntes elhatározásból
fakadt-e? Ismét eszébe jutott az a két úr, akik oly hirtelen tüntek el a
szállodából, miután az öngyilkossági kísérletről értesültek. Ebből az
esetből még szenzációs bűnügy fejlődhetett. Az is meglehet, hogy őt
magát, Fridolint, is beidézik tanuként, sőt nem tudta, nem volna-e
kötelessége már előbb önként jelentkezni tanuvallomásra a bíróságnál?

Átment a folyosón Adler doktor után a szemközt levő ajtóig, amely félig
nyitva állott. A kopár, magas termet szegényen világította meg egy
kétágú gázlámpa két szabadon lobogó, de kissé lecsavart lángja. A
tizenkét-tizennégy hullaasztal közül csak néhány volt elfoglalva.
Egy-két test egészen meztelen volt, a többi vászontakaróval volt
lefödve. Fridolin odament az első asztalhoz, mingyárt az ajtó mellett,
és óvatosan félrehúzta a takarót a hulla fejéről. Adler doktor villamos
zseblámpájának fénye éles világítással tűzött oda. Fridolin sárga,
szürkeszakállas férfiarcot látott maga előtt és rögtön be is takarta a
lepellel. A következő asztalon egy sovány fiú meztelen teste feküdt.
Adler doktor pedig odaszólt a legközelebbi asztal mellől:

– Egy hatvan és hetven év közötti nő, valószínűleg ez sem lesz az.
Fridolin azonban, mintha valami vonzotta volna, a terem végébe ment,
ahonnan egy asszonyi test világított fakó fénnyel feléje.

A fej oldalt billent; a hosszú fekete hajfonatok csaknem a földig értek.
Fridolin önkénytelenül kinyujtotta a kezét, hogy a fejet helyére tolja,
de hirtelen visszahökkent valami borzongással, amelyet pedig mint orvos
egyébként nem ismert. Adler doktor is odaért és hátrafelé mutatva így
szólt:

– Azok közül egyik sem lehet… ez volna az?

És villamos lámpájával megvilágította a nő fejét, amelyet Fridolin –
borzongását leküzdve – éppen kétkézre fogott és kissé fölemelt. Félig
lehunyt szemhéjakkal egy fehér arc meredt rá. Az alsó állkapocs lazán
lógott le, és a keskeny, felhúzott felső ajak mögött látni lehetett a
kékes foghúst és a fogak fehér sövényét. Nem lehetett megállapítani,
hogy az arc valaha, talán még tegnap, szép volt-e: most teljesen
semmitmondó, üres, halott arc volt. Éppen úgy lehetett egy tizennyolc
éves, mint egy harmincnyolc éves nő arca.

– Ő az? – kérdezte Adler doktor.

Fridolin önkénytelenül lejjebb hajolt, mintha átható pillantással
feleletet tudna kicsikarni a megmerevedett vonásokból. És ugyanakkor
biztosan érezte, hogy ha ez valóban az _ő_ arca, ha ezek valóban az _ő_
szemei, ha ezek ugyanazok a szemek, amelyek tegnap még az élet forró
tüzével kapcsolódtak az övébe, akkor sem lehet benne sohasem bizonyos,
nem tudhatja – és nem is akarja tudni biztosan. A fejet gyöngéden
visszahelyezte az asztallapra és a villanylámpa fényét követve
végigjártatta tekintetét a halott testen. Az ő teste volt vajjon? – az a
csodálatos, virágzó test, amely után tegnap olyan kínlódva vágyakozott?
Látta a sárgás, ráncos nyakat, látta a két kicsiny, lányos, de kissé már
petyhüdt keblet, amelyek között, mintha a kezdődő enyészet jelzése
volna, a kékes bőr alatt borzalmas pontossággal rajzolódott ki a
mellcsont, látta a fakóbarna alsótest ívelését, látta a szépformájú
combokat, a gyengén kifelé hajló térdet, a sincsontok éles vonalát és a
karcsú lábakat, a befelé zsugorodott ujjakkal. Mindez egyik a másik után
bukott a homályba, mert a villanylámpa fénycsóvája gyorsan tette meg az
utat visszafelé, míg végül könnyű reszketéssel ismét megpihent a halvány
arcon. Fridolin, mintha valami rejtélyes hatalom hajtaná, mindkét
kezével megsimogatta a halott nő homlokát, az arcát, a vállát, a karját,
aztán mintegy szerelmeskedve összekulcsolta ujjait a halottéval; ezek az
ujjak merevek voltak, de mégis úgy tünt neki, mintha megmozdulnának,
hogy az övéhez símuljanak; az volt az érzése, mintha a félig lezárt
szemhéjak alól valami távoli, színtelen pillantás keresné az övét és
mintha mágikus vonzás húzná, lejjebb hajolt hozzá.

– Ejnye, mit csinálsz itt? – suttogta mögötte a doktor.

Fridolin lassanként magához tért. Kifejtette ujjait a halott ujjai
közül, megfogta keskeny csuklóját és gondosan, bizonyos pedantériával
odafektette a jéghideg kart a törzs mellé. Az volt az érzése, mintha ez
a nő most, éppen ebben a pillanatban halt volna meg. Aztán elfordult,
megindult az ajtó felé és a visszhangos folyosón keresztül visszatért a
munkaterembe, ahonnan az imént eljöttek. Adler doktor hallgatagon ment
mögötte és bezárta utánuk az ajtót.

Fridolin a mosdóhoz lépett.

– Engedd meg – mondta és gondosan megmosta a kezét lysollal és
szappannal. Úgy látszott, Adler doktor minden további szó nélkül
folytatni akarja félbenhagyott munkáját. Újra bekapcsolta a megfelelő
világítószerkezetet, megforgatta a mikrométercsavart és belepillantott a
mikroszkópba. Már újra fülig belemerült a munkájába, amikor Fridolin
odajött hozzá, hogy elbúcsúzzék.

– Nem akarod megnézni mégis ezt a preparátumot? – kérdezte.

– Minek? – kérdezte Fridolin szórakozottan.

– Nos, csak a lelkiismereted megnyugtatására – válaszolta Adler doktor,
mintha erővel dokumentálni akarta volna, hogy Fridolin látogatásának
mégis csak orvosi és tudományos célja van.

– Kiismered magad benne? – kérdezte, miközben Fridolin belenézett a
mikroszkópba. – Ez ugyanis még elég újszerű színezési módszer.

Fridolin bólintott, anélkül, hogy szemét levette volna az üvegről.

– Csaknem ideális – jegyezte meg –, mondhatom, valóban tökéletes
színkép.

És kérdezősködött az új technikai eljárás különböző részleteiről.

Adler doktor megadta a kívánt felvilágosításokat és Fridolin
kijelentette, hogy ennek az új módszernek előreláthatólag jó hasznát
fogja venni közeljövőre tervbe vett munkájánál. Engedélyt kért rá, hogy
holnap vagy holnapután megint eljöhessen további felvilágosításokért.

– Mindig szívesen állok rendelkezésedre – mondta Adler doktor, aztán
kikísérte Fridolint a visszhangos kőfolyosón át a kapuhoz, amelyet saját
kulcsával nyitott ki, mert időközben már becsukták.

– Te még maradsz? – kérdezte Fridolin.

– Természetesen – válaszolta Adler doktor –, hiszen ezek a
legtermékenyebb órák – úgy éjféltől hajnalig. Akkor legalább nem nagyon
zavarják az embert.

– Na, nem mondhatnám – mondta Fridolin kissé bűnbánó mosollyal.

Adler doktor megnyugtatólag átkarolta Fridolint, aztán némi
tartózkodással megkérdezte:

– Tehát – ő volt az?

Fridolin egy pillanatig habozott, majd szótlanul igent intett a fejével;
szinte nem is tudta, hogy bólintása könnyen felületes hazugság is
lehetett. Mert lehet, hogy az az asszony, aki itt benn fekszik a
hullakamrában, ugyanaz, akit huszonnégy órával ezelőtt Nachtigall vad
játékának hangjai mellett mezítelenül zárt karjaiba, de épúgy lehetett
ez a halott valaki más, valami ismeretlen, teljesen idegen nő, akit soha
nem látott ezelőtt; csak azt tudta: ha életben van is még az az asszony,
akit keresett, aki után vágyakozott, akit egy óráig talán szeretett is,
– aki itt feküdt a boltíves csarnokban, a gázlámpák pislákoló fényében,
mint árny az árnyak között, sötéten, céltalanul és kiterítve –, neki nem
jelentett, nem jelenthetett többé mást, mint az elmult éjszaka
enyészetnek induló, sápadt hulláját.




7.

Hazafelé sietett a sötét és kihalt uccákon keresztül és néhány perc
mulva, miután rendelőjében levetkőzött – épúgy, mint huszonnégy órával
ezelőtt –, amilyen halkan csak tudott, beosont a közös hálószobába.

Hallotta Albertina egyenletes, nyugodt lélekzetvételét és látta fejének
körvonalait a puha párnán. A gyöngédségnek, sőt az alázatnak olyan erős
érzése töltötte el a lelkét, amilyenre gondolni sem mert volna.
Elhatározta, hogy minél előbb, talán már reggel, elmeséli neki az elmult
éjszaka történetét, de úgy, mintha minden, amit átélt, csak álom lett
volna – és aztán, ha az asszony már átérezte és fölfogta kalandjainak
egész jelentéktelenségét, csak akkor fogja bevallani neki, hogy mindez
valóság volt. Valóság? – tünődött magában –, és ebben a pillanatban
Albertina arcához közel, a másik párnán, az ő saját párnáján
megpillantott valami sötét, körülhatárolt dolgot, amely mintha egy
emberi arc árnyéka lett volna. Egy pillanatra megállott a szívverése, de
a következő másodpercben már rájött, mi az; odakapott a párnához és
kezébe vette az álarcot, amelyet az előző éjjel viselt és amely ma
reggel, amikor a holmit összecsomagolta, figyelmét elkerülve
kicsúszhatott a csomagból és a szobalány, vagy maga Albertina
megtalálhatta. Így azután nem is volt kétsége afelől, hogy Albertina e
lelet alapján már sok mindent sejthetett, sőt valószínűleg sokkal többet
és sokkal rosszabbat, mint ami valójában történt. Az a mód azonban,
ahogy ezt értésére adta, az az ötlete, hogy a fekete álarcot maga mellé
tette a párnára, mintha az a férje rejtélyessé vált arcát jelentené; ez
a tréfás, szinte kötekedő mód, amelyben egyúttal szelíd figyelmeztetés
és megbocsátásra kész hajlandóság is rejlett, azt a biztos reményt
keltette Fridolinban, hogy az asszony – talán a saját álmára
visszaemlékezve – nem fogja nagyon a szívére venni, bármi is történt.
Fridolint azonban most már végleg elhagyta az ereje, az álarc kicsúszott
a kezéből és a földre hullott, ő pedig váratlanul hangosan és kínlódva
felzokogott, aztán lerogyott az ágy mellé és halkan belesírt a párnába.

Néhány perc telt el így; aztán érezte, hogy egy puha kéz símogatja a
haját. Ekkor fölemelte a fejét és lelke legmélyéből mondta:

– Mindent el fogok neked mondani.

Albertina előbb gyöngéd tiltakozást intett; de Fridolin megfogta a
kezét, ott tartotta a magáéban, aztán kérdő és egyben könyörgő
pillantást vetett rá; Albertina erre bólintott, ő pedig elkezdte a
vallomást.

A reggeli szürkület már keresztülderengett a lefüggönyözött ablakon,
mire Fridolin elbeszélése végére ért. Albertina egyetlen egyszer sem
szakította félbe holmi kíváncsiskodó vagy türelmetlen kérdéssel. Úgy is
érezte, hogy a férfi semmit sem hallgat el előtte. Nyugodtan feküdt,
karjait a nyaka alá kulcsolva, és sokáig nem szólalt meg még azután,
hogy Fridolin elhallgatott. Végre is a férfi, amint ott feküdt mellette,
föléje hajolt, nézte a mozdulatlan arcát és nagy kék szemeit, amelyekben
már a hajnal fénye csillogott, és félő reménykedéssel megkérdezte:

– Mit tegyünk most, Albertina?

Az asszony rámosolygott és csak rövid hallgatás után felelte:

– Azt hiszem, legyünk hálásak a sorsnak, hogy épen kerültünk ki minden
kalandból, – abból is, ami valóban megtörtént, abból is, amit csak
álmodtunk.

– Biztos vagy ebben? – kérdezte a férfi.

– Olyan biztos, amilyen biztosan hiszem, hogy egy éjszaka, sőt egy egész
emberélet valamennyi eseménye együtt sem jelenti a teljes, igazi, benső
valóságot.

– És egyetlen álom sem pusztán csak álom – sóhajtotta a férfi.

Albertina mind a két kezével megfogta a férje fejét és gyöngéden
odavonta a keblére.

– Most azonban – mondta –, nagyon hosszú időre – felébredtünk.

– Örökre – akarta mondani a férfi, de mielőtt még a szót kimondhatta
volna, Albertina lezárta ujjával az ajkát és szinte magában suttogva ezt
mondta:

– Sohase kísértsük a jövőt.

Így feküdtek mind a ketten, szótlanul, félálomban, de álmok nélkül,
nagyon-nagyon közel egymáshoz, amíg – mint minden reggel – hét órakor
kopogtattak az ajtón, az ucca megszokott zaja behatolt a szobába,
diadalmas napsugár tört be a függönyrésen, derűs gyermekkacaj csendült
föl mellettük – és újra kezdődött az élet.

=A REGÉNY MESTEREI=

sorozatnak az a célja, hogy egyrészt szórakoztassa az életharcban
elfáradt, üdülést kereső olvasót, másrészt megteremtse a hidat közte és
a legujabb európai szellemi áramlatok között.

A klasszikus, régi irodalom utvesztőjében rábizhatjuk magunkat az
irodalomtörténet vezetésére. Az élő irodalom örökkön változó uj utakat,
uj igazságokat kereső tömegében csak egy ilyen, válogatott könyvsorozat
segitségével találhatja meg az olvasó a maradandó értéket.

Kevés kora van a világtörténelemnek, amelynek irodalmi termése dusabb
volna, mint a XX. századé. Technikai és lelki átalakulások problémái
nyugtalanitanak minden embert és utmutatást, segitséget csakis az igazán
jó könyvek nyujtanak.

A _Regény Mesterei_ sorozat a jó könyvek ilyen elitcsapata. Kitünő
tartalommal, tetszetős egyenruhában a kultura harcosainak legderekabb
katonáit mutatja be az olvasónak. A sorozat kötetei kb. 100.000
példányban forognak közkézen és minden olvasó számára hozzáférhetővé
teszik a mai világirodalom legbecsesebb alkotásait.

=PANTHEON IRODALMI INTÉZET R.-T.=

Budapest, V., Vilmos császár ut 28. Telefon 134–99.

=KELLERMANN SCHELLENBERG TESTVÉREK=

Fordította: _Peterdi István_.

A szines boritéklapot _Fiora Margit_ rajzolta.

=Ára füzve K 50.000 egész vászonkötésben K 75.000=

A mai zilált életben minden ember más létformák után vágyakozik.
Kellermann regénye testet ad e titkos sóvárgásnak, mert a két ellentétes
jellemü Schellenberg-fiu történetében két különböző sorsot él át az
olvasó. Schellenberg Vencel sorsa azokat fogja érdekelni, akik
nagyvilági élet után vágyakoznak és érzéki örömökben keresik az
orvosságot az élet céltalanságának az érzése ellen. Az álmaik müvészi
kiélését kereső olvasók másik tipusa a másik fiu, Schellenberg Mihály.
Benne találják meg a magas célokra törő, ernyedetlenül dolgozó
idealistát és utópistát. Aki finomlelkü, graciózus, egyszerü, igaz,
szerető nőről álmodik, az kövesse a regényben Florián Zsenni életét. Aki
pedig ékszertestü, sátán-tüzü, démoni nőre vágyakozik, olyanra, aki
mohó, életsóvár, érzéki, de hideg, kegyetlen, férfipusztitó is: itt
találkozik vele Raucheisen Eszter alakjában.

=PANTHEON IRODALMI INTÉZET R.-T.=

Budapest, V., Vilmos császár ut 28. Telefon 134–99.

=WASSERMANN LAUDIN ÉS CSALÁDJA=

Fordította: _Peterdi István_.

A szines boritéklapot _Fiora Margit_ rajzolta.

=Ára füzve K 50.000 egész vászonkötésben K 75.000=

Laudin válóperekkel foglalkozó zseniális ügyvéd, akinek tapasztalatai
feltárják a modern házasság rettenetes titkos sebeit. Ezernyi
érdekfeszitő példán mutatja be, hogy a mai házasélet milyen tarthatatlan
és mennyi szörnyü szenvedéssel jár. Kegyetlen hüséggel festi le a
nagyvárosi férj és a nagyvárosi feleség összes tipusait. De a regény
befejezése sejteti, miként lehetne a házasság megkövesedett
intézményének boldogságot és üdvösséget hozó uj tartalmat adni.

A nagy ügyvéd maga is kisértésbe esik és egy szinésznőnek, egy romlott,
de hallatlanul izgató modern szirénnek a hálójába kerül. De Laudin
felesége olyan asszony, aki ösztönös lelki nemességétől vezettetve meg
tudja menteni a férjét magának és önmagának.

Wassermannt, ezt a mély problémákkal foglalkozó, elit-lelkekhez beszélő
finom német irót eddig még nem ismerték nálunk érdemeihez képest eléggé
és büszkék vagyunk rá, hogy Wassermannt közelebb hoztuk a magyar
közönséghez.

=PANTHEON IRODALMI INTÉZET R.-T.=

Budapest, V., Vilmos császár ut 28. Telefon 134–99.

=H. G. WELLS TONO BUNGAY=

Forditotta: _Rényi Arthur_.

A szines boritéklapot _Fiora Margit_ rajzolta.

=Ára füzve K 85.000 egész vászonkötésben K 107.500=

Méltóbb névvel alig indulhatott volna meg hóditó utjára a _Regény
Mesterei_, mint H. G. Wells nevével, aki müveiben az igazi nagy iró
minden kvalitásait egyesiti, teremtő fantáziát, mély filozófiát,
csalhatatlan megfigyelőképességet, meleg kedélyt és igaz
emberszeretetet. Azon kevesek közé tartozik, akik már életükben
halhatatlanná váltak. Sok-sok millió tagból álló lelkes olvasó-serege
körében minden müve közt talán a Tono-Bungay a legkedveltebb. Sokan
meghatottsággal, szeretettel, rajongással olvassák és kezükbe veszik
ujra meg ujra.

Egy hirtelen meggazdagodott és ép olyan gyorsan tönkrement kalandor
története. Széditő reklámmal elhiteti, hogy a Tono-Bungay nevü
értéktelen kotyvalék erőt és egészséget ad. Óriási vagyont szerez vele,
gyárak, trösztök, paloták ura lesz, mig végre a hazugságra alapitott
humbugpirámis összedül, mint egy kártyavár.

A társadalom keresztmetszete ez a könyv és az egész kommerciális
civilizáció fényképe. Igazi mestermü, páratlan korrajz, mély homoru,
derüs olvasmány.

=PANTHEON IRODALMI INTÉZET R.-T.=

Budapest, V., Vilmos császár ut 28. Telefon 134–99.

=H. G. WELLS AZ ISTENEK ELEDELE=

Forditotta: _Rényi Arthur_.

A szines boritéklapot _Fiora Margit_ rajzolta.

=Ára füzve K 50.000 egész vászonkötésben K 72.500=

H. G. Wells széles irodalmi munkásságának két szárnya van. Vannak meleg
szerelmi és társadalmi regényei, mint a Tono-Bungay és vannak
fantasztikus regényei, amelyeknek eredetisége és ötletessége bámulatos.
Egy ilyen Wells-regényt mutatunk be a Regény Mesterei ezen kötetében.

Két tudós feltalál egy szert, amely az élőlények növekedését
megsokszorozza. Tizenkétméteres emberek keletkeznek és ennek az uj,
óriási fajnak a terjedése konfliktusokat idéz fel. Az eddigi kis emberek
rossz szemmel nézik az óriások térfoglalását. Az óriások kis csapata
megerősitett várban védekezik a kis emberek tulereje ellen. Az istenek
eledelének első harcosai közül sokan elesnek az ádáz küzdelemben, de a
nagyság végső győzelmét semmi sem akadályozhatja meg, mert a növekedés
és a fejlődés az élet törvénye.

Wells mesteri kézzel rajzolja az elképzelt lehetőségek következményeit.
A regény lebilincselő, müvészi részletei közül kiemelkedik az első óriás
emberpár szerelmének poétikus elbeszélése.

=PANTHEON IRODALMI INTÉZET R.-T.=

Budapest, V., Vilmos császár ut 28. Telefon 134–99.

=H. G. WELLS ANNA VERONIKA=

Forditotta: _Esty Jánosné_.

A szines boritéklapot _Fiora Margit_ rajzolta.

=Ára füzve K 60.000 egész vászonkötésben K 85.000=

Az öntudatra ébredt, dolgozni akaró nő szabadságharca ez a könyv. Anna
Veronika szárnyaló fantáziáját, boldogság utáni vágyát elnyeléssel
fenyegeti a kispolgári társadalom maradisága. Keserü csalódásokon,
keserves munkán, börtönön keresztül vezet a megismerés utja. De a lány
végül is eléri célját, a szenvedések tüzében megtisztult, lehiggadt
igazi asszonyi boldogságot. A maradi angol középosztály megbolygatott
darázsfészek módjára zudul a kristályos levegőjü, uj hegycsucsokat
kereső szökevénye után. Szörnyüködő rokonok, álszenteskedő ismerősök,
hideg, számitó férfiak próbálják visszarántani a mozdulatlanságba. A
leány menekülése közben megtalálja az igazi férfi karját és az átsegiti,
kimenti őt szorongatott helyzetéből. Laboratóriumi munkák leirása, a
suffragette-mozgalom története és még sok más érdekes mozgalmasság hü
képe szinesiti a mindvégig lélekzetfojtón izgalmas regény menetét.

=PANTHEON IRODALMI INTÉZET R.-T.=

Budapest, V., Vilmos császár ut 28. Telefon 134–99.

=MAURIAC A SZERELEM SIVATAGJA=

Forditotta: _Kosztolányi Dezső_.

A szines boritéklapot _Fiora Margit_ rajzolta.

=Ára füzve K 37.500 egész vászonkötésben K 60.000=

Apa és fiu ugyanazt a nőt szeretik és e boldogtalan szerelemben feltárul
két nemzedék küzködő élete, amint egymással párhuzamosan keresik
hitetlen és reménytelen korunkból a kivezető utat.

Mauriac egy züllöttségében is nemes női lelket fest meg, amely
önfeláldozásban és lemondásban keresi az igazságot. Cross Mária igy
hozza össze az apát és a fiut örökkévaló szerelemben, csodálatos
háromságban.

Mauriac vonzódik a misztikumhoz, itt is a hit szines fényei és sejtelmes
félhomálya kisért. Lélektani regény, de száraz dogmák nélkül való.
Inkább a lélek regénye, amelynek utolsó szava: a szeretet.

A magyar forditáson meglátszik a rokonlelkü irótársnak, Kosztolányi
Dezsőnek odaadó elmélyedése és páratlan stilusérzéke.

A regény megnyerte a Francia Akadémia 1926. évi nagydiját.

=PANTHEON IRODALMI INTÉZET R.-T.=

Budapest, V., Vilmos császár ut 28. Telefon 134–99.




*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK ÁLMOK ÉJSZAKÁJA ***


    

Updated editions will replace the previous one—the old editions will
be renamed.

Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright
law means that no one owns a United States copyright in these works,
so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United
States without permission and without paying copyright
royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part
of this license, apply to copying and distributing Project
Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™
concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark,
and may not be used if you charge for an eBook, except by following
the terms of the trademark license, including paying royalties for use
of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for
copies of this eBook, complying with the trademark license is very
easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation
of derivative works, reports, performances and research. Project
Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away—you may
do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected
by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark
license, especially commercial redistribution.


START: FULL LICENSE

THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE

PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free
distribution of electronic works, by using or distributing this work
(or any other work associated in any way with the phrase “Project
Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full
Project Gutenberg™ License available with this file or online at
www.gutenberg.org/license.

Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg™
electronic works

1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™
electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to
and accept all the terms of this license and intellectual property
(trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all
the terms of this agreement, you must cease using and return or
destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your
possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a
Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound
by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person
or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.

1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be
used on or associated in any way with an electronic work by people who
agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few
things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works
even without complying with the full terms of this agreement. See
paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project
Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this
agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™
electronic works. See paragraph 1.E below.

1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the
Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection
of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual
works in the collection are in the public domain in the United
States. If an individual work is unprotected by copyright law in the
United States and you are located in the United States, we do not
claim a right to prevent you from copying, distributing, performing,
displaying or creating derivative works based on the work as long as
all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope
that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting
free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™
works in compliance with the terms of this agreement for keeping the
Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily
comply with the terms of this agreement by keeping this work in the
same format with its attached full Project Gutenberg™ License when
you share it without charge with others.

1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern
what you can do with this work. Copyright laws in most countries are
in a constant state of change. If you are outside the United States,
check the laws of your country in addition to the terms of this
agreement before downloading, copying, displaying, performing,
distributing or creating derivative works based on this work or any
other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no
representations concerning the copyright status of any work in any
country other than the United States.

1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:

1.E.1. The following sentence, with active links to, or other
immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear
prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work
on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the
phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed,
performed, viewed, copied or distributed:

    This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most
    other parts of the world at no cost and with almost no restrictions
    whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms
    of the Project Gutenberg License included with this eBook or online
    at www.gutenberg.org. If you
    are not located in the United States, you will have to check the laws
    of the country where you are located before using this eBook.
  
1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is
derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not
contain a notice indicating that it is posted with permission of the
copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in
the United States without paying any fees or charges. If you are
redistributing or providing access to a work with the phrase “Project
Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply
either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or
obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™
trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted
with the permission of the copyright holder, your use and distribution
must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any
additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms
will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works
posted with the permission of the copyright holder found at the
beginning of this work.

1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™
License terms from this work, or any files containing a part of this
work or any other work associated with Project Gutenberg™.

1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this
electronic work, or any part of this electronic work, without
prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with
active links or immediate access to the full terms of the Project
Gutenberg™ License.

1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary,
compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including
any word processing or hypertext form. However, if you provide access
to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format
other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official
version posted on the official Project Gutenberg™ website
(www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense
to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means
of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain
Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the
full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1.

1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying,
performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works
unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing
access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works
provided that:

    • You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from
        the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method
        you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed
        to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has
        agreed to donate royalties under this paragraph to the Project
        Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid
        within 60 days following each date on which you prepare (or are
        legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty
        payments should be clearly marked as such and sent to the Project
        Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in
        Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg
        Literary Archive Foundation.”
    
    • You provide a full refund of any money paid by a user who notifies
        you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he
        does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™
        License. You must require such a user to return or destroy all
        copies of the works possessed in a physical medium and discontinue
        all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™
        works.
    
    • You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of
        any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the
        electronic work is discovered and reported to you within 90 days of
        receipt of the work.
    
    • You comply with all other terms of this agreement for free
        distribution of Project Gutenberg™ works.
    

1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project
Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than
are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing
from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of
the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set
forth in Section 3 below.

1.F.

1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable
effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread
works not protected by U.S. copyright law in creating the Project
Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™
electronic works, and the medium on which they may be stored, may
contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate
or corrupt data, transcription errors, a copyright or other
intellectual property infringement, a defective or damaged disk or
other medium, a computer virus, or computer codes that damage or
cannot be read by your equipment.

1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right
of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project
Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project
Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project
Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all
liability to you for damages, costs and expenses, including legal
fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT
LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE
PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE
TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE
LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR
INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH
DAMAGE.

1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a
defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can
receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a
written explanation to the person you received the work from. If you
received the work on a physical medium, you must return the medium
with your written explanation. The person or entity that provided you
with the defective work may elect to provide a replacement copy in
lieu of a refund. If you received the work electronically, the person
or entity providing it to you may choose to give you a second
opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If
the second copy is also defective, you may demand a refund in writing
without further opportunities to fix the problem.

1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth
in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO
OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT
LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied
warranties or the exclusion or limitation of certain types of
damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement
violates the law of the state applicable to this agreement, the
agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or
limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or
unenforceability of any provision of this agreement shall not void the
remaining provisions.

1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the
trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone
providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in
accordance with this agreement, and any volunteers associated with the
production, promotion and distribution of Project Gutenberg™
electronic works, harmless from all liability, costs and expenses,
including legal fees, that arise directly or indirectly from any of
the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this
or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or
additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any
Defect you cause.

Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™

Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of
electronic works in formats readable by the widest variety of
computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It
exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations
from people in all walks of life.

Volunteers and financial support to provide volunteers with the
assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™’s
goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will
remain freely available for generations to come. In 2001, the Project
Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure
and permanent future for Project Gutenberg™ and future
generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see
Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org.

Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit
501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the
state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal
Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification
number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by
U.S. federal laws and your state’s laws.

The Foundation’s business office is located at 809 North 1500 West,
Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up
to date contact information can be found at the Foundation’s website
and official page at www.gutenberg.org/contact

Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg
Literary Archive Foundation

Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread
public support and donations to carry out its mission of
increasing the number of public domain and licensed works that can be
freely distributed in machine-readable form accessible by the widest
array of equipment including outdated equipment. Many small donations
($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt
status with the IRS.

The Foundation is committed to complying with the laws regulating
charities and charitable donations in all 50 states of the United
States. Compliance requirements are not uniform and it takes a
considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up
with these requirements. We do not solicit donations in locations
where we have not received written confirmation of compliance. To SEND
DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state
visit www.gutenberg.org/donate.

While we cannot and do not solicit contributions from states where we
have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition
against accepting unsolicited donations from donors in such states who
approach us with offers to donate.

International donations are gratefully accepted, but we cannot make
any statements concerning tax treatment of donations received from
outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.

Please check the Project Gutenberg web pages for current donation
methods and addresses. Donations are accepted in a number of other
ways including checks, online payments and credit card donations. To
donate, please visit: www.gutenberg.org/donate.

Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works

Professor Michael S. Hart was the originator of the Project
Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be
freely shared with anyone. For forty years, he produced and
distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of
volunteer support.

Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed
editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in
the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not
necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper
edition.

Most people start at our website which has the main PG search
facility: www.gutenberg.org.

This website includes information about Project Gutenberg™,
including how to make donations to the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to
subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.